FALUDY GYÖRGY: A JUDEAI HELYTARTÓ (1935) 1.Élete és költészete 2.A judeai helytartó és Anatole France azonos c. novellája 3.Pilátus „feledékenysége” 1.ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE Faludy György 1910. szept. 22-én született Budapesten, idén lesz tehát 90 éves. Értelmiségi családból származik, odahaza gazdag magánkönyvtárban válogathatott. A Fasori Evangélikus Gimnázium tanulója volt, Grazban, Bécsben és Berlinben járt egyetemre, rendkívül széles körű klasszikus műveltségre tett szert. A harmincas évek elejétől költő és újságíró. 1937-ben adta közre Villon verseinek fordítását, pontosabban „Faludyasítását”, hatalmas sikert aratott vele. 28 éves korában jelent meg első verseskötete, A pompeji strázsán c. kötet. Előtte és utána számtalan fordításnak vagy átköltésnek álcázott költeménye lát napvilágot. A második világháború előestéjén Franciaországba emigrált, ahol nagy szegénységben élt, verseket és cikkeket küldözgetett haza. A németek megjelenésekor, az utolsó hajók egyikén menekült át Marokkóba. 1941-ben áthajózott Észak-Amerikába, értelmiségi munkákat végzett, majd jelentkezett az amerikai hadseregbe, ott káplár lesz, 1946ban, amerikai egyenruhában tért haza. Vámbéry Rusztem, a tapasztalt jogász és barát óva intette ettől a lépéstől, következő volt a véleménye: „Az ember sose menjen készakarva olyan helyiségbe, amelyen belülről nincsen kilincs.” Idehaza megjelenik második verseskötete, az Őszi harmat után. Még szabadlábon megérte a Rajk-pert, aztán mögötte is becsukódott a börtönkapu. Következett Recsk büntetőtábora. Ezt a magyar Gulagot örökítette meg a Pokolbéli víg napjaim c. önéletrajzi regényében. 1956 után újabb emigráció: Bécs, Párizs, London, Firenze, Málta. 1967-ben települt Kanadába, amerikai és kanadai egyetemeken vendégtanárként tanított. Idehaza 1988-ban adták ki Test és lélek c. antológiáját, fordításokat, átköltéseket tartalmaz, a világirodalom 1400 „gyöngyszemét”. 1989-ben települt haza véglegesen. 1990-ben jelentek meg 200 szonett, Jegyzetek az esőerdőből (Eric Johnsonnal), 1994-ben a Jegyzetek a kor margójára, ugyanebben az évben a kormány a legmagasabb művészeti díjjal, Kossuth-díjjal és Nagy Imre-emlékplakettel jutalmazta munkásságát. Ezek a legfontosabb adatok dióhéjban, az irodalomtörténet azonban mindeddig megkerülte a nehezebb feladatot: nem foglalkozott megfelelőképpen Faludy György életművével. Sem legendájával, sem „szövegeivel”, rendkívüli népszerűsége ellenére sem. Az életmű fölmérése, értékelése még várat magára. Modern magyar költőként egyéni úton járt: a francia középkor és reneszánsz irodalma hatott rá, aztán Heine, Brecht korai költészete, az ún. weimari kultúrkör. Költészetének legjellemzőbb sajátosságai, címszavakban: szonettforma, balladaforma, bravúros rímtechnika, mindig megemelt, a színpadiasságtól sem irtózó romantikus hangvétel, hangsúlyozott költői öntudat, anekdotikus előadásmód, XIX. századiság, vágáns költészet, „pajkos énekek”, erotikus képek, publicisztikus líra. Csiszolt jambusokban szólaltatja meg a megtapasztalt és átélt „nyugat-alkonya”-élményt, egyszerre patetikus és elidegenítő, retorizált és anekdotikus, keresett és keresetlen. Két kortárs költő véleményét idézzük. Nemes Nagy Ágnes: „Szélsőséges, nagyon sajátos (tehát általánosítható) élettörténetének legsajátosabb összetevője, hogy mindez egy költővel történik: háború, erőszak, önkény, halál örvénylései között úgy áll előttünk létének rajzolata, mint a „kard és lant” ősi képletének huszadik századi esete.” Határ Győző: „Faludy Gyurka? Eltévesztette az évszázadot: verseivel a 19. századba – raconteur (mesélő, elbeszélő)-tehetségével a római korban kellett volna születnie – sziporkázását akármelyik császár villával és életjáradékkal honorálta volna.” 2.A JUDEAI HELYTARTÓ (1935)
Faludy György 25 évesen írta, Anatole France novellája alapján. France (1844-1924) francia regényíró, akinek munkásságáról egyetlen mondatot idézünk Bajomi Lázár Endrétől: „Anatole France életét – a szépség imádata mellett – két döntő tényező szabta meg: a tudásszomj és az emberszeretet. Erről a tíz oldalas elbeszélésről egyik kortársa, Renan így nyilatkozott: „Micsoda kis remekmű! Azt hiszem, ennél mélyebbet még nem írt. A vége mindenek felett csodálatra méltó.” Éppen a vége, az utolsó fél oldal, amit Faludy is részint feldolgozott, részint – a befejező, megdöbbentő mondatokat- szó szerint átvette. Míg France-nál a tíz oldalt Pilatus történelmet áttekintő visszaemlékezései teszik ki, és csak az utolsó bekezdésben jut szóhoz Aelius Lamia, az Itáliában született patrícius, addig Faludynál, bár az utóbbi szereplő névtelen marad, teljesen átveszi a főszerepet. France Pilatus szájába adott, a zsidókat jellemző sorait majd idézzük is. A novellában Pilatus egy megkeseredett, reményeiben csalódott politikus, aki kudarcainak és száműzetésének okát az általa kormányzott nép makacs ostobaságában látta. Barátja azonban másképp vélekedik erről: „Azzal gyanúsítottak téged, de belátom, oktalanul, hogy el akarod törölni az ő törvényeiket. Ne vedd rossz néven, Pontius, ha megmondom: cselekedeteid nem voltak mindig alkalmasak arra, hogy eloszlassák e szerencsétlen tévedésüket. Akaratod ellenére gyakran szítottad nyugtalanságukat, és nemegyszer láttam, hogy nem is titkoltad megvetésedet hitükkel és vallásos szertartásaikkal szemben.” Faludy Györgynek nincsenek „istenes versei”, inkább a pajzán szókimondás és az erotikus képek gyakorisága jellemzi költészetét, ez sem mondható „vallásos” költeménynek, hiszen a főszerepelő egy prostituált iránt érzett szenvedélye kerül a középpontba, és döbbenetes váratlansággal hatnak Pilátus utolsó szavai. A téma tehát, France elbeszéléséhez képest jelentősen eltolódott, mégpedig a költő által gyakran tárgyalt szenvedély irányába. Három hosszú strófából áll a vers, két 31 soros, ill. egy 33 soros szakaszból. 11 szótagos jambikus sorok váltakoznak 10 szótagos sorokkal, ez a fegyelmezettség csak az utolsó négy sorban törik meg, amikor a monológ dialógusba vált. Az időmértékes, jambikus lejtésű sorok a felvett szerephez, a történelmi időszakhoz igazodnak. A balladisztikus történet előadója ugyanis egy római patrícius, aki a „civilizált világhódító” erkölcsi és kulturális magaslatáról, nem titkolt büszkeséggel és öntudattal emlékezik egy harminc évvel ezelőtti történetre, amelyet monológként ad elő barátjának, aki akkoriban Júdea helytartója volt. Ez az alaphelyzet meghatározza a hangvételt: a barbár provinciában átélt kalandot a hódítók és meghódítottak közötti éles ellentét hatja át. 1. Egy Nápoly környéki fürdőhelyen játszódik a kerettörténet, amely a római császárság idején közkedvelt szórakozóhely volt. (A színhely pontosan ugyanaz, ami France novellájában volt.) Ezt a szakaszt párhuzamos szerkesztésű, nyugodt lejtésű, elégikus mondatok jellemzik. A költő sokoldalú párhuzamot von a természet fáradt, érett szépsége, a naplemente búcsúzása és a két barát hajlott kora között. Lényegében minden költői eszköz e párhuzam ábrázolását szolgálja az első 15 sorban: a) párhuzamos szerkesztésű mondatok: midőn az est, midőn a kert, midőn Baiae felett, midőn… Ez a sokszor ismételt, régies hangzású időhatározószó (amikor) mintegy előkészíti az emlékezés hangulatát, hangsúlyozza a régvolt visszahozhatatlanságát. b) a megszemélyesítések mind az előrehaladott kort hangsúlyozzák, a természet egyes jelenségeire vetítve: bicegve jött az alkony, az öreges sántikálást érzékelteti, az est ködöt kevert a kertbe, a színek tompulása a látás romlására is utal az esti homályon túl, a pineáknak fejét az alkony befogta már, egyértelmű párhuzam az alkony, mint napszak és az emberi élet alkonya között c) a jelzők, amelyek a kert világára vonatkoznak: rozsdamart, vén, régi, sivár valójában az öregség hangulatát, életérzését adják vissza.
Ebben a környezetben, a Tirrén-tenger partján, az olasz csizma alsó harmadában, pontosan behatárolt háromszögben – Cap Misenum, Cumae, Baiae – Rómától délkeletre, pineák és mirtuszok között, narancsillatban, elégikus hangulatban ül a két barát: Ők csak nézték némán a kék vizet S tógájukat fejükre húzták, melyre Fehér holdat kaszált hat évtized. Egy másik költő szavaival élve „az alkonyatból este lett” (Vas István), s ahogyan a hold felváltja a napot, úgy a két, ifjúkori barát is megöregedett, megőszült. A pontos helyszínrajz, a megfelelő hangulati előkészítés után megszólal az egyikük: Pontius Pilátus, emlékszel még a régi májusokra? Néven nevezi tehát barátját, míg ő maga a névtelenség homályában marad. Az emlékezés legelején meghatározza a hajdani események pontos idejét és helyét. Júdea, Jeruzsálem, Pilátus helytartósága, az eseményekből utólag kiszámolható a dátum, i.sz. 33. körül. E rövid szakasz központi figurája Pilátus, akit hatalma teljében, magas méltóságban ábrázol: bíborban jártál, liktorok kísértek. Még barátját is megvárakoztatta, mielőtt fogadta volna. (A liktor római tisztségviselő, vesszőnyalábbal körülfont bárdot vitt a római állam vezetői előtt.) A következő nyolc sor bemutatja a provincia népét, a leigázott zsidókat: ellentétek felsorolása formájában ábrázolja barbár, érthetetlen és a rómaiak szemében gyűlöletes, megvetendő vonásaikat. Tudjuk, hogy állandó lázongásaik folyton problémát jelentettek Róma számára. Két merőben különböző kultúra összeütközéséről van szó, mindkettő magasabb rendűnek tartotta magát a másiknál. Szóismétlésekkel, párhuzamos szerkesztésű, rövid tagmondatokkal jellemzi a zsidókat, akiket a történet időpontjában már csak három és fél év választ el attól, hogy „elvétessék tőlük az Isten országa”, - a visszaemlékezés dátumához képest pedig már csak hét év van Jeruzsálem megjövendölt pusztulásáig: „A várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe, és vége lesz, mintegy vízözön által, elhatároztatott a pusztulás.” (Dán.9 :26.) Hogy milyenek voltak a zsidók egy római szemével? Gyáva, ostoba, rút, röhög a Cézáron, nem tűr semmi béklyót, vitatkozik, semmit nem tud a szépről, elájul – holnap halni kész. Ebben a pár sorban megjelenik a zsidók római uralom alatti története: Róma életelveitől, esztétikájától, kifinomult élvezeteket habzsoló, hedonista életmódjától, esztétikájától és filozófiájától merőben elütő kultúra, érthetetlen, szőrszálhasogató vallási viták, képmutatás, a gyávaság és az állandó lázongás különös egyvelege jellemzi ezt a makacs, „kemény nyakú” népet. Ez már nem a küldetése magaslatán álló, Isten világosságát hordozó „választottak” gyülekezete. - Maga az Úr szólt ellenük, már a pusztában, az ószövetség idején: „Meddig tűrjek e gonosz gyülekezetnek, amely zúgolódik ellenem? Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szólottatok az én füleim hallására!” (IV.Móz.14:29.) - -„E nép szájjal közelget hozzám, és csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgy hogy irántam való félelmük betanított emberi parancsolat lőn.” (Ésa. 29:13.) - Jézus is többször fakadt keserű szavakra miattuk: „Ó hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig szenvedlek titeket!” (Mt.17:17.) - „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldetnek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnyai alá, és te nem akartad!” (Mt.23:37.) - „A rómaiakkal szembeni gyűlöletük, nemzeti és lelki gőgjük arra ösztönözte a zsidókat, hogy még szigorúbban ragaszkodjanak istentiszteleti formáikhoz. A papok úgy próbálták szentségük látszatát megőrizni, hogy kínos gonddal igyekeztek vallásuk előírásait betartani. A sötétségben veszteglő, elnyomott nép, és a hatalomra éhes vezető réteg várva várta Annak eljövetelét, aki legyőzi ellenségeiket és helyreállítja Izráel királyságát. A büszkeség elhomályosította látásukat. A jövendöléseket önző kívánságaiknak megfelelően értelmezték. (JÉ. 11.o.)
-
Anatole France novellájában Pilátus így beszél róluk: „Hogyan is tudnák a zsidók az ő szent törvényeiket idegen népekre kényszeríteni, mikor maguk is hajbakapnak ezeknek a magyarázatán? Te is láthattad őket, Lamia, legalább húsz vetélkedő felekezetre bomolva, mikor nyilvános tereken tekercseikkel hadonásznak, és gyalázkodva tépegetik egymásnak a szakállát, láthattad őket templomuk falánál, amikor hirtelen körülvesznek egy-egy őrülettől megszállt s magát prófétának hivő nyomorultat, s amikor kétségbeesésük jeléül megszaggatják mocskos ruházatukat… Százszor is láttam már őket, amint tömegbe verődve, gazdagok és szegények, megbékélve papjaik körül, dühödt szívvel ostromolják elefántcsont székemet, rángatják tógám szegélyét, és saruim szíjait, hogy sürgessék, követeljék egy szerencsétlen ember halálát, akinek nem tudtam semmi bűnét, s legfeljebb éppoly őrültnek tartottam, mint a vádlóit. Százszor? Minden nap, minden órában.” 2.Ezen első strófa után tehát, amely kettős értelemben is bevezetés volt – az emlékezés valós ideje és az emlékekbe való visszahelyezkedés után -, következik maga a történet, melynek főhőse Pilátus barátja. Éjszakai kóborlásra indul a közel-keleti éjszakában Jeruzsálem utcáin. Rendkívűl érzékletes-szemléletes képeket halmoz a költő a nyomor, a szenvedés drámai ábrázolására. A jelzők mindent elárulnak: mocskos, vad, szennyes, sötét, kivert, rokkant. Az összefoglalás kifejező és tömör: szemük olajában hordozták népük roppant bánatát. Valóban egy „sötétségben és a halál árnyékában ülő”, erkölcsileg és fizikailag leépült népet lát maga körül az előkelő római. Ezeknek a nyomorultaknak fogalmuk sincs arról, hogy közöttük jár a Megváltó, aki a „vámszedők és parázna nők barátja”, akinek „szárnyai alatt gyógyulás van”, „akinek sebeivel meggyógyulhatnak”. E félelmetes körkép után a harmadik szakaszba is átnyúló elbeszélés következik arról, a jelek szerint felejthetetlen kalandjáról, amely még 30 év után is foglalkoztatja a patríciust. A szépséges prostituált, akit hosszú ideig követ a „langyos judeai éjszakában” – tulajdonképpen ez a legelevenebbül megfestett részlet, jellemzően Faludys fordulatokkal. A nő barbár szépsége vad szenvedélyre lobbantja az addig közömbös, gúnyos rómait. A második versszak második fele érzéki szépségének dicsérete hasonlatok formájában: szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra, ekkor néztem először a szemébe, mely hosszú volt, mint a datolyamag. Találkájuk színhelye az Olajfák hegye. 3. A keresés versszaka: ismét bepillantást nyújt a züllött, alvilági éjszakába, szinte élvezettel merül el a nyomor és a szenny virágzásának ecsetelésébe. (Jellegzetesen Faludys képek, a középkor hangulatát idézik, a Villon-átköltésekből ismerősek) A szeme elé kerülő jellegzetes figurák: aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok, kopasz írástudók, görög kerítőnők, leprások. A helyszínek: sötét kocsmák, sikátorok, hírhedt házak, börtönök. A lány, akiről azt hitte, az övé, hirtelen eltűnik a szeme elől, a római pedig szenvedélyes szerelmében kész arra, hogy megmártózzék az éjszaka minden mocskában, de hiába – nem találtam meg vörös haját. Ekkor érkezünk el ahhoz ponthoz, amely elárulja, hogy a nő személyében ismét egy evangéliumi alakról van szó: egy ifjú zsidóval látták nemrégiben Cezáreában. Ez a bizonyos „rossz nő” nem más, mint Mária Magdolna, „akiből Jézus hét ördögöt űzött ki.” Ki volt és ki lett ez az asszony? „Máriát nagyon bűnösnek tekintették, Krisztus azonban ismerte az életét alakító körülményeket. A remény minden szikráját kiolthatta volna lelkében, de nem tette, sőt Ő emelte föl a kétségbeesésből, a romlásból. Hétszer dorgálta meg a nő szívét és értelmét uraló démonokat – ezt Mária hallotta. Amikor ügye az emberek szemében reménytelennek tűnt, Krisztus meglátta Máriában a képességet a jóra… Jézus kegyelme által az asszony isteni természet részese lett. Aki elbukott, akinek értelme démonok lakhelye volt, az a szolgálattal, barátsággal nagyon közel került a Megváltóhoz. Mária volt az, aki a drága kenetet fejére öntötte, aki lábát könnyeivel mosta. Mária állt a kereszt mellett, s követte Őt a sírig. Feltámadása után Mária jött elsőként a sírhoz. Mária hirdette elsőnek a feltámadott Megváltót.” (White:JÉ. 351.o.)
Mária története tehát szorosan összekapcsolódik a názáreti Jézus történetével. Az élvhajhász római patrícius nyolc sorban foglalja össze a róla hallottakat: egy ifjú zsidó, egy megszállott, bolyongó lázadó…hírmondó sem maradt utána”. Feltűnő az a közömbös távolságtartás, ill. elítélő megvetés, amivel személyéhez közelít. Hiányzik belőle még a megértés szikrája is, ellentétben sok más rómaival, akik felismerték benne a világ Megváltóját. Elég csak két példára utalnunk: az egyik az a százados, akit Jézus a sokaság előtt megdicsért hitéért: „Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam!” (Lk.7:9.), a másik pedig a kivégzést vezető százados: „Bizony, ez az ember Istenfia volt!” (Mt. 27:54.) Ezután következik a csaknem szó szerint a France-novellából átvett megdöbbentő befejezés: Pilátus, az emlékek közt keresve Kezét hallgatva tette homlokára. Aztán így szólt: - „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus? - Nem emlékszem reája.” 3. PILÁTUS FELEDÉKENYSÉGE E tárgyalandó kérdés mottójául egy Faludy Györgytől származó mondatot szeretnék idézni: „Az a hatalmunk mindig minden körülmények között megmarad, hogy szabadon választhassunk jó és rossz között.” Hogyan zajlott az a kihallgatás és ítélethozatal, amelyet Pilátus elfelejtett, ha valóban az igazat mondta? Legbővebben János evangéliuma írja le a történteket, két részlettel egészül ki Máté és Lukács beszámolója alapján: Jn. 18: 28-40, 19:1-22., Lk. 23:6-12., Mt. 27:19. Igen hosszadalmas, kétfelvonásos dráma részeseként, küzdenie kellett egyrészt a zsidó vezetőkkel, másrészt saját lelkiismeretével. Olyan kiélezett és megismételhetetlen történelmi helyzet volt ez, amelyben a Jót maga Jézus testesítette meg, a Gonoszt pedig a Sátán által feltüzelt zsidó vezetők és a csőcselék. Helyzete a mindenkori ember helyzete: a választás elkerülhetetlen. A két erő térbelileg is elkülönült egymástól, legalábbis az első „felvonásban”: Jézust bevezették Pilátus elé a palota belső udvarába, a zsidók viszont kívül maradtak, mert vak gőgjükben nem akartak tisztátalanná válni az ünnep előestéjén. (Nem vették észre, hogy gyilkos indulatuk már régen beszennyezte szívüket.) Pilátusnak tehát állandóan ingáznia kellett a két tábor között, s ez a fizikai helyváltoztatás a lelkében dúló harcot is kifejezte. Feltűnő, hogy nagyon gyakran kiment, nemcsak azért, mert őszintén menteni akarta a zsidók előtt Jézust, hanem azért is, mert nem mert sokáig az Ő közelében maradni. Pedig ha nem futamodik meg e találkozás elől, ha van bátorsága megvárni Krisztus válaszait, nem kellett volna elbuknia. Erőt meríthetett volna közelségéből – mert Jézus egészen közel volt hozzá, hogy legyen ereje a kívül várakozó ellenséggel szemben határozottan fellépni. Mielőtt azonban elítélnénk őt gyengeségéért, gondoljunk arra, hogy valahányszor a lelkiismeretünkben folytatott küzdelemben alulmaradunk és a bűn útját választjuk, mi is újra és újra Pilátushoz hasonlóan keresztre feszítésre ítéljük Jézust… „A papok azt gondolták, hogy a közismerten gyenge és ingadozó Pilátusnál minden baj nélkül keresztül tudják vinni terveiket. Korábban is írt alá halálos ítélet végrehajtására szóló parancsot sietősen, ezzel elítélt olyan embereket, akik nem voltak méltók a halálra. Pilátus szerint egy fogoly élete nem sokat számított. Számára nem volt semmi jelentősége. A papok azt remélték, Pilátus most is kirója a halálbüntetést Jézusra úgy, hogy nem hallgatja ki előzőleg. Ezt kedvezményként is kérték és elvárták Pilátustól nagy nemzeti ünnepük alkalmából. Volt azonban valami a fogolyban, ami visszatartotta Pilátust ettől a döntéstől. Nem merte ezt tenni.” (JÉ 468.o.)
Így került sor a kihallgatásra, amelynek bibliai történetét nagyon jól ismerjük, ezért talán csak a helytartó kérdéseit emeljük ki, mert ezek sejtetni engedik a kérdező lelkiállapotát, belső küzdelmét. Az első szakaszban: - Micsoda vádat hoztatok fel ez ember ellen? – Először tehát a vádlókat kérdezi, mivel azonban világos választ nem kapott, a vádlotthoz fordult. - Te vagy a zsidók királya? – Nagyon meglepődött, amikor kérdésére kérdés volt a felelet: Magadtól mondod-é…, azaz te személyesen vagy kíváncsi az igazságra? Erre azonban felfuvalkodott büszkeség támadt a szívében: - Avagy zsidó vagyok-e én? A te néped és papi fejedelmeid adtak téged a kezembe. – Sértett önérzete ellenére mégis érdeklődik Jézus országa iránt: - Király vagy-é hát csakugyan? – Jézus ezek után türelmesen oktatgatja országa és igazsága természetéről. - Micsoda az igazság? – A feltett kérdésre azonban nem várta meg a választ. Ez volt a második és talán legnagyobb hibája. Jézus előző mondataiból és tekintetéből nyilván olyan mélységeket olvasott ki, amelyek gyökeres ellentétei voltak az ő evilági érdekeinek és féltve őrzött karrierjének. Nem merte megvárni a lényeget illető választ, mert sejtette, hogy annak elfogadása hatalmas áldozatokat követelt volna tőle, ettől azonban visszariadt. Mit felelhetett volna Jézus? „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent.” (Jn.17:3.) „”A te ígéd igazság.” (Jn.17:17.) - Én nem találok ebben az emberben semmi bűnt. – Mintegy elmenekült tehát az igazság elől, inkább kiment a tömeg elé, mentegetni őt. - Lk. 23:6-12. Szerint Pilátusnak önmagát mentő ötlete támadt, amikor megtudta, hogy Jézus galileai. Heródeshez küldi, hogy megszabaduljon a döntés felelősségétől, s ezzel lezárult a kihallgatás első szakasza, amelyben többet foglalkozott a vádlottal, mint a vádlókkal, a döntő pillanatban azonban mégis megfutamodott. Heródesnek sincs elég bátorsága, hogy elítélje Jézust, így visszaküldi a római helytartóhoz. Pilátus rendkívül csalódott volt e fordulat miatt. A második szakaszban: - Én nem találok ebben az emberben semmi bűnt. – Bár ezzel a mondattal kezdi a zsidók előtt a tárgyalás folytatását, mégsem áll ki határozottan az általa megállapított igazság mellett. Második mondata mintegy engedmény a vádlóknak: - Megfenyítvén őt azért elbocsátom. – Ez volt a harmadik, végzetes hiba részéről. „Pilátus itt mutatta meg gyengeségét. Feláldozta az igazság alapelveit azért, hogy kölcsönös engedmények adásával kiegyezhessen a csőcselékkel. Ezzel azonban kellemetlen helyzetbe sodorta magát. A sokaság számolt a helytartó határozatlanságával, és még hangosabban ordítozva követelte a fogoly halálra ítélését. Ha Pilátus kezdettől a lelkiismeretére hallgatott volna, akkor a zsidók nem kísérelték volna meg azt, hogy előírják neki, mit tegyen. Krisztust megölhették volna, de ennek a gyilkosságnak a bűne nem terhelte volna Pilátust. Ő azonban egyik lépést a másik után tette meg lelkiismerete megsértésében. Ingadozása és határozatlansága végül romlását okozták.” (JÉ.475.o.) - Isten azonban még ekkor sem hagyja segítség nélkül: Mialatt még habozott, hogy mit is tegyen, üzenet érkezik a feleségétől: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta. (Mt.27:19) Ez egy újabb, kényszerítő megerősítés lett volna a helytartó számára, hogy kiálljon az igazság mellett. Gyengeségében azonban ezek után is határozatlanságot mutatott, utat nyitva ezzel a gonosz akarat érvényesülésének. Ahelyett hogy Jézusnál keresett volna menedéket, a tömeg előtt próbálta mentegetni Őt. Minden szava olaj volt a tűzre, kísérletei a szabadon bocsátásra nagyon erőtlenek voltak: - Nem találok benne semmi bűnt.
-
Ímhol az ember! – Szánalmat akart ébreszteni, de csak a gyilkos indulatokat korbácsolta fel. - Vigyétek el ti! – A felelősséget akarja áthárítani a zsidókra. Saját tehetetlenségét érzékelve bemenekül a tömeg haragja elől Jézushoz, de felületes kérdéseire ezúttal már nem kap választ: - Honnét való vagy te? – Egyszer már hallotta a választ, mégsem értékelte igazán. - Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek? – Jézus szelíd, csaknem mentegető válasza ismét megerősíthette volna bátorságát, azonban Pilátus ezúttal is a menekülést választja, nem tanul az előzőekből, a tömeget igyekszik meggyőzni: - A ti királyotokat feszítsem meg? - Ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől! Megfigyelhető, hogy a tárgyalás második fázisában már nem Jézussal törődik elsősorban, hanem önmaga mentegetésével és a rossz utat választja célja elérése érdekében: egyezkedik, szóba áll a bűnnel. Ez a lépés azonban elindította a lejtőn, mert a gonosz kegyetlenül kihasználja gyengeségét, és végül megadja neki a kegyelemdöfést: Ha nem teszed, amit mondunk, nem vagy a császár barátja! „Pilátus szerette volna megszabadítani Jézust. Be kellett azonban látnia, hogy ezt nem tudja megtenni úgy, hogy közben pozícióját és érdemeit is megtartsa. Milyen sokan vannak olyanok, akik a veszteség vagy szenvedés elkerülése érdekében hasonló módon inkább feláldozzák meggyőződésüket. A lelkiismeret és a kötelesség mindig megmutatja nekünk azt az utat, amelyen járnunk kellene, az önérdek azonban rendszerint egy másik utat jelöl meg. Evilági érdekeink rendszerint a rossz irányba igyekeznek bennünket téríteni, de ha megalkuszunk Sátánnal, akkor ez az alku hamarosan a bűn sötét éjszakájába sodor minket. Pilátus engedett a csőcselék követeléseinek. Ahelyett, hogy vállalta volna pozíciója elvesztésének kockázatát, inkább átadta Jézust, hogy feszítsék keresztre. Elővigyázatossága ellenére éppen az történt meg vele később, amitől rettegett. Megfosztották érdemeitől, magas hivatalától és a lelkiismeretfurdalástól gyötörten és büszkeségében megsebzetten nem sokkal Krisztus keresztre feszítése után vége lett földi életének. Így mindazok, akik megalkusznak a bűnnel, végül mindig csak szomorúságot és romlást nyernek jutalmul. „Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt és vége a halálra menő út.” (Péld.14:12.)” (JÉ.482.o.)
