Vér Mátyás: Anatole France*

Vér Mátyás: Anatole France* sokféle kellék között, melyek szükségesek ahhoz, hogy egy nagy írót tárgyilagosan értékelhessünk, elsőrendűen szükséges volna, hogy ne tudjuk róla, hogy nagy. A nagy név varázsa úgy hat, mint a mesebeli soha meg nem szőtt bűvös palást, melyet ha egyszer valakire ráterített a közhit, mindenki előtt csodapompában ragyog s a gyermek vagy a bolond bátorsága szükséges hozzá, hogy azt merje megmondani, amit lát, nem pedig azt, amit e varázs szuggesztiója alatt látni vél. Anatole France beszéli, hogy néhány év előtt közderültséget keltett egész Franciaországban, midőn közzétették az újságokban azokat a stílus-gyakorlatokat, melyeket a francia tisztjelölteknek diktáltak tanáraik, a szerző megnevezése nélkül. Ugyan honnét vették a mi derék tisztjeink e csodálatos és nevetséges mondatokat? Bizonyosan valami vén kapitány bemohosodott agyának termékei, írogatták a lapok tréfacsinálói. Mikor az egész ország jól kimulatta magát a nevetségesen kifigurázott mondatok fölött, akkor kiderült, hogy a szöveget, mely olyan gúnyos nevetésre ingerelte a lapok napi humortermelőit, egy mindenki által csodált nagy írónak, a történetíró Michelet Histoire de France c. művéből és pedig annak egyik legjobban dicsőített fejezetéből írták ki. Még hozzá kell tenni, hogy az, ki legelőbb kezdte a gúnyolódást, ki legjobban nevetett a komikusán ható mondatok fölött, Michelet egyik legkiválóbb ismerője és bámulója volt. Victor Cousin Pascalnál kiemel néhány fenséges helyet, melyekről később megállapították, hogy úgy kerültek a szövegbe, hogy a másoló nem jól olvasta el Pascal írását. Victor Cousin bizonyára nem találta volna oly magasztosnak és fönségesnek e mondatokat, ha nem a Pascal nevének szuggesztiója alatt olvasta volna őket. * Részlet szerzőnek a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában 1911. április 6-án és 13-án tartott előadásaiból.

522

Vér Mátyás: Anatole France

Mindezeket azért bátorkodtam előrebocsátani, hogy mentségemül és magyarázatul szolgáljon azok előtt, kik talán Önök közül azt várják, hogy Anatole France kritikai értékelését fogják hallani tőlem, hogy latra teszem és megmérem gondolatainak súlyát, fantáziájának erejét, tudása bőségét, nyelvének báját, stílusának művészi szépségét, humorának, szelíd íróniájának játékos szökkenéseit, hogy összemérem más nagyságokkal s kimutatom, hány hüvelykkel nőtt azok fölé, kiket mestereiként tisztelünk, hogy kinyomozom a forrásokat, honnét merítette fantáziája számára a tápláló nedveket, kitől kölcsönözte meséinek szövetét, kijelölöm helyét a francia vagy a világirodalom óriásai között, szóval, hogy elvégzem rajta az irodalmi szabászoknak azt a bonyolult ágas-bogas és oly kevés értéket nyújtó mértékvevési műveletét, melyet egy szóba foglalva, kritikának szoktunk nevezni. Nem ez a célja előadásomnak t. hallgatóság. Én a magam számára csak egy jogot vindikálok az alkotóval szemben, hogy szuverén jogom legyen annak eldöntésére, hogy tetszik-e nekem valamely alkotása vagy nem. De soha sem vállalkoznám arra, hogy a magam tetszését vagy nem tetszését kötelezővé tegyem mások számára is, s hogy aszerint, amint valamely mű nekem tetszett vagy nem tetszett, aszerint állapítsam meg róla, hogy az jó vagy rossz. Őszintén bevallom, hogy az íróval szemben, kiről szerencsém lesz Önök előtt beszélni, elfogult vagyok. Hiszem és vallom, hogy minden sora, melyet olvastam, gyönyörűséget szerzett nekem s úgy érzem, hogy az emberiség sze-gényebb lenne, ha e költő munkái meg nem születtek volna. De azzal is tisztában vagyok, hogy e művek igazi értékét nem a kortársak ítélete fogja megfelebbezhetlenül megállapítani. Hiszem és vallom, hogy az esztétikának nincsenek örökéletű, változhatatlan törvényei, aminthogy nincsenek örökbecsű művészi alkotások sem. Elfogadom Anatole France megállapítását, hogy amely műveket mindenki egyformán dicséri, azokat egyformán senki sem olvassa. De bármily csodálatosnak tartson is valamelykor egy műalkotást, jöhetnek korszakok, melyek teljesen jelentéktelennek vagy elhibázottnak tekintik. S hogy melyiknek van igaza? Ugyan ki tudná azt eldönteni? Az esztétikában nem törvények, hanem ösztönök és érzések uralkodnak. S az ösztönök és érzések erejével szemben ugyan mire tud menni az emberi ész logikája? Egy csodálatos birodalomba vezetem Önöket, hol az emberek között elfek, szilfek és salamanderek röpködnek, hol demiurgosok viaskodnak egymással és felsőbbrendű istenekkel, hol kabbalisták és alchimisták vitatkoznak, hol nymphák és faunok és satyrok mutatkoznak az emberek előtt, hol fuvolázó és táncoló hetairák között cinikusok és epikureista bölcselők vitatkoznak az élet értékéről, az istenekről és túlvilágról, hol feltámadnak egy rég elmúlt birodalom konzulai és prokonzulai, hogy igazolják a cselekedeteik jogosságát és jóhiszeműségét, hogy megvédjék a régi isteneket s megküzdjenek az új istennel,


523

melyben nem bízhatnak, mert műveletlenebbnek és tudatlanabbnak látják, mint a magukét. Anatole France birodalmának sem térben, sem időben nincsenek határai, magába olvasztja az ismert és ismeretlen világok mindenikét, melyeket csak megsejtett az emberi képzelet, s visszanyúlik időben az emberiség emlékezetének ködbe vesző, derengő kezdetéig. S az a legcsodálatosabb, hogy mennél régibb időkig megyünk vissza e birodalomba, mennél régibb emberekkel találkozunk útunkban, annál jobban ráismerünk bennük magunkra. Mintha a lélekvándorlás tana nyerne az emlékezet által igazolást e birodalomban, mikor többezredéves emberekkel találkozva, vitatkozásaikat végighallgatva, gondolataikat, terveiket, érzéseiket megfigyelve és meglesve, eszmélni kezdünk: ohó, hiszen e többezer éves emberek mimagunk vagyunk, hisz ezek a bölcselkedések, a mi mindennapiszofizmáink, melyekkel naponta csaljuk egymást és magunkat, ezek a mi apró ravaszkodásaink, a mi stréberségeink, a mi titkolt vágyaink, a mi félelmeink, a mi kétségeink. Ε birodalomban meglátható és megérezhető az emberi nem egysége, a jelenkor elválaszthatatlansága az ezredéves múlttól s a messzeségben csillámló jövőtől. S minél rejtélyesebb, minél csodálatosabb lények serege röpköd, suhan, illan el körülöttünk: annál inkább kezdünk eszmélni, hogy hiszen ezek a mi elválaszthatlan, örök idők óta mellénk rendelt társaink, kik más-más név alatt, más-más köntösben, de mindig velünk voltak s mindig velünk maradnak. Ebben a birodalomban végigsétálva, a szilfek, salamanderek, demiurgosok, félistenek és istenek között mozogva ráeszmélünk az igazságra, hogy ezek a természetfeletti lények, az emberi képzelet játékos és babonás szeszélyének képzelt, nem érzékelhető teremtmények, ép oly valósággal létező, ép oly szilárd, pótolhatatlan és alkotó részei és erői az emberi társadalomnak, mint maga az emberiség. Hogy ezek nélkül nem volna az ember az, ami s hogy az emberi társadalom fejlődése ezek nélkül nem vehette volna azt az utat, melyen halad vagy fejlődik tovább. Anatole France az első, ki megmutatta, hogy az emberi társadalom két részből áll: ú. m. az emberekből és az emberi képzelet által teremtett lényekből s ő az első, ki megmutatja azt a törvényszerű, válhatatlan kapcsolatot, mely a társadalom e két csoportja közt van s mely kapcsolat meglazulása esetén a társadalom bizonyára forradalmi átalakuláson menne keresztül s mely az egész természetre ugyanolyan befolyással lenne, mint egy kozmikus csoda, mint pl. mondjuk, ha egy bolygó kilendülne pályájából. Ha ebben a birodalomban járunk, más képet nyerünk az ember helyzetéről és szerepéről természetben és társadalomban, mintha ez utat meg nem tettük volna. A mi tudósaink azt tanítják, hogy semmi más nem választja el és nem különbözteti meg az állattól, mint a szerszámkészítés. Az ember az egyedül szerszámkészítő állat. Ε megfigyelés igazságához sok szó fér. Ha nem is utalunk arra, hogy mennyivel finomabb, művészibb és tökéletesebb szerszámot készít magának

524


pl. a pók, mellyel a maga legyeit, bogarait összefogdossa, annál a szerszámnál, melyet pl. a halászember készít magának, hogy a maga halait összefogdossa, akkor is eltörpül e megkülönböztetés ereje, annak a felismerésnek fényénél, melyet Anatole France birodalmában járva, szerzünk magunknak. Az ember isten- és szellemkészítő állat. A legarisztokratább állat, mely nem elégszik meg a maga fajtájának társaságával és segítségével, hanem a boldogulást, az örömök forrását kutató útjában új, magánál különb, nagyobb erejű lényeket teremt, hogy ezek segítségével vívja meg a természettel folytatott egyenlőtlen harcát. S ha egyszer ez istenítés szellemeit megteremtette, ezek époly valóságos életet élnek, mint az ember s erejük, létezésük époly erős nyomot hagyott a kultúrában, az emberiség fejlődésében, mint maga az ember. Ezért fölösleges volt a mi Kálmán királyunk bölcsesége, mellyel eltiltotta, hogy a boszorkányokról, melyek nem léteznek, ne essék szó. A nem létezőkről nem is esik szó. De mi történjék azokkal, melyek már vannak, léteznek? El lehet-e azokat törölni királyi paranccsal a földszínéről? Ép úgy nem lehet ellopni azokat tőlünk mint az árnyékunkat. Az ember ezeknek a képzelete alkotta lényeknek segítségével teremtette meg kultúráját és mai társadalmát. Ki lehetne-e irtani e lényeket anélkül, hogy összeomolnék az egész mai társadalom? Csak más nevekkel lehet kicserélni. Azt szokták mondani, hogy a Reine Pedauqueban Anatole France a 18-ik század kapzsi, tévelygő áltudósait akarta kigúnyolni, kik mindenféle lidércek és szellemek r segélyével akartak nemes fémeket és drágaköveket gyártani. Én ezt nem hiszem, vagy jobban mondva nem így látom. Ellenkezőleg, egy finom, bámulatos pontossággal megfigyelt megrajzolását látom annak a törvényszerűségnek, hogy az ember semmit a világon nem teremthetett, ki nem kutathatott, meg nem valósíthatott, amit képzelete előre be nem mutatott volna s aminek megvalósításában a képzelete által teremtett lények segítségére ne siettek volna. Képzelhető, hogy egy olyan az emberi szellem magasságait és mélységeit bejárt elme, mint az Anatole Franceé, gúnyolódni tudna a tudóson, ki a maga atomjai, éterje és annak rezgései segélyével akarja kikutatni és megmagyarázni mind e világ törvényeit és titkait? És ugyan melyik tudós tudná felmérni, hogy mennyivel súlyosabbak, mennyivel reálisabbak s mennyivel elevenebbek a mi tudományunk éterje és atomjai, mint D'Astarac márki szilfjei és salamanderei? 2. Valahogy félre ne értsenek. Azt ne higyjék rólam, hogy babonás lélekkel rég eltemetett kísérteteket akarok feltámasztani, vagy, hogy összezavarom a tudomány hipotéziseit a tudatlanság tévelygéseivel. Szó sincs róla. Csak azt akarom megvilágítani Önök előtt, hogy Anatole France az intuíció mily bámulatos erejével teszi számunkra valósággal érzékelhetővé, hogy az ember mennyire össze van nőve az őt környező világgal, élő és holt dolgokkal, képzelet alkotta lényekkel s hogy mennyire tévednek


525

azok, kik azt képzelik, hogy az emberi társadalom átalakításánál csak magával az emberrel kell számolniok s figyelmen kívül hagyják azokat az erőket, melyek láthatatlanul befolyásolják, irányítják az emberi cselekedetet, azokat az erőket, melyek az élettelen, holt dolgokból s az emberi képzelet alkotásaiból áradnak felénk. A tudomány hiába akarja mellőzni e hatalmas társadalmi tényezőket azzal a sommás érvvel, hogy nincsenek; a költő intuíciója mindenütt számol velük egyszerűen azért, mert megérzi, hogy vannak. Vannak, mert hatnak. Hogy mennyire átalakító hatással vannak az ember jellemére, külsejére, szokásaira, cselekedeteire, gondolkozására az élettelen tárgyak, hogy mily átalakító erővel árad ki belőlük mindazoknak szelleme, kikkel valaha összeköttetésben voltak s hogy mily elevenekké válnak képzeletünk szülöttei, mennyire velünk élnek, mennyi örömöt, fájdalmat, meglepetést és ijedtséget képesek okozni a mi mai, úgynevezett felvilágosodott korban élő lelkünknek is s hogy mily finoman teszi ezt számunkra láthatóvá, érzékelhetővé France, csak egy példára legyen szabad rámutatnom. Ismerik Önök Putoist? A hegyesfejű, alacsony, megüvegesedett szemű, merevtekintetű, sovány, látszólag nagyon gyenge, a valóságban azonban rettenetesen erős Putoist, ki hüvelyk- és mutatóujja között egy ötfrankost tudott meghajlítani. Putoist, a kertészt, ki tisztességes, vagyonos szülőktől származott s Saint-Omerben egy faiskolát alapított. Az üzlet azonban tönkrement s Putois kénytelen volt előbb napszámos munkát vállalni, később azonban egész züllött csavargóvá, a városka rémévé válik. Ki az a Putois? kérdezte egy napon Bergeret úrtól leánya, Bergeret úr megmagyarázta, hogy Putois, mint felnőtt ember született, akkor, midőn ő és nővére még kis gyermekek voltak. Szüleik egy kis házban laktak Saint-Omerben s nagyon boldogan, nagy nyugalomban éltek mindaddig, míg fel nem fedezte őket egy nénijük, kinek a szomszédságban volt a birtoka s ki az atyafiságot arra használta fel, hogy minden vasárnap vendégül hívta őket azon indokolással, hogy vasárnap délben minden tisztességes ember a családjával szokott ebédelni. Minthogy Bergeret úr atyja ez ebédeknél halálra unta magát, azt követelte feleségétől, hogy szabadítsa meg e meghívásoktól bármily ürügy alatt. S így kénytelen volt Bergeret úr igazságszerető anyja egy szép napon így szólni nénjéhez: ezen a „vasárnapon lehetetlen, mert ma a kertész jön el hozzánk. Így született meg Putois foglalkozása. Minthogy pedig a néni azzal próbálta a meghívást elfogadtatni, hogy azt mondta: a kertész hétköznap is eljöhet, erre kénytelenségbõl azt kellett válaszolni, hogy csak vasárnap ér rá, mert egész héten el van foglalva. Így nyerte Putois a második karakterisztikont. Arra a kérdésre, hogy hívják, végre nevet is kapott. S a pillanattól kezdve, hogy neve volt, bizonyos fajta életet folytatott. Minthogy a néni a lakását is tudni akarta, kénytelen volt csavargó munkásnak feltüntetni s így a létezésén kívül meg volt állapítva életmódja is. Amint a néni dolgoztatni

526


akart vele, lehetetlen volt feltalálni. Minthogy mindenkinél kérdezősködött utána, kiderült, hogy némely ember úgy emlékezett, látta volna, a legtöbben ismerték, de nem tudták pontosan hol lakik. Egy napon aztán azzal jött a néni, hogy látta Putoist. Körülbelül ötven éves, sovány, meggörbült hátú csavargó kinézésű, piszkos blúzú ember. Hangosan utána kiáltott: Putois! Mire Putois visszafordult. Ε naptól kezdve Putois léte egyre erősbödött, egyre valóságosabb formát öltött. A nénitől elloptak egy csomó gyümölcsöt a kertből, Putoist vette gyanúba. Később ezüst kanalak tűntek el a néni házából s a bútorokon felismerte Putois feltűnő nagy hüvelykujjának nyomait. Most már a rendőrség is gyanúba vette, s nyomozni kezdett utána. S mikor a néni szakácsnője anyai örömök elé nézett, a néni rögtön kitalálta, hogy csak Putois lehetett a csábító s e gyanúja még jobban megerősödött, mikor kérdésére a szakácsnő sírásrafakadt s nem akart válaszolni. Ettől kezdve réme lett az egész városkának. Minthogy lassanként Saint-Omer egész lakossága tudott valamit apró gaztetteiről, Bergeret úr apja, mint jó polgárhoz illik, nem akarta lerombolni a közhitet. Bergeret úr anyja tudta ugyan, hogy Putoist ő hozta világra, s nagyon jól tudta milyen valóság az ő létezése, de mégis nagyon elsápadt, mikor egy napon azzal állított be hozzá a szobalány, hogy egy munkásember akar vele beszélni. Megmondta a nevét? Igen, Putois. Kicsoda? Putois, nagyságos asszony. Mit akar? A nagyságos asszonnyal akar beszélni. Menjen ki és kérdje meg, mit akar? A leány kiment, de mire a konyhába ért, Putois már nem volt ott. Ettől a naptól kezdve azonban Bergeret úr édesanyja is kezdett hinni létezésében. Ez a mese, melynek finomságát és báját csak az érezheti, ki azokat Anatole France szavaiból ismeri, mutatja, mily tökéletesen érzékelhetővé tudja tenni számunkra e költő azt az együttélést, melyet képzeletünk alkotásaival folytatunk, azt a befolyást, melyet élettelen tárgyakból sugárzó csodálatos hatások gyakorolnak lelkünkre s egyúttal finom pszichológiai magyarázatát nyújtja annak, hogyan születnek a legendák. Az emberi fantázia teremtése a tévedésből, tréfából vagy a rosszhiszeműleg kiejtett hazugság tovább él és tovább terjed, megnövekedik, s ép úgy fejlődik, nő, erősödik, mint az emberi élet, velünk él, fölénk kerül, lenyom és túlél bennünket. 3. Annak a titkát, hogy miért hat France oly közvetlenül, hogyan képes annyira érzékelhetővé tenni számunkra a külvilág valódi vagy elképzelt dolgainak az emberi lélekre gyakorolt hatását, hogyan tudja a mai ember agyához és szívéhez oly közel hozni rég elmúlt korszakok, rég eltemetett civilizációk gondolkozását, vagy ma élő embereknek legrejtettebb gondolatait, mely gondolatok cikkázó fényénél az egész kor, egész társadalmak, egész világfelfogások képe vetítődik elénk: két egymással látszólag ellentétes, valójában azonban nagyon is összhangzó, csakugyan azon emberben legritkábban található írói


527

sajátosságából tartom megfejthetőnek. Az egyik az, hogy úgyszólván valamennyi művébe beleviszi önmagát, saját személyét, illetve saját egyéniségének valamely jellemző tulajdonságát reprezentáló személyt téve az elbeszélés hősévé, a másik pedig az, hogy olyan tárgyilagosan, a szenvedély, gyűlölet vagy szeretet leghalványabb éreztetése nélkül képes beszélni emberekről, köztük saját magáról, hogy azt a hitet képes kelteni az olvasóban, mintha neki magának ez emberekről, e dologról, e gondolatokról, ez érzésekről semmi véleménye sem volna, mintha Ő maga nem is élő, érző ember volna, kinek nézetei, szenvedélyei, vágyai vannak, hanem valamely csodálatos gépezet, mely a valóság erejével ható hűséggel tükrözteti vissza emberek, társadalmak külső és belső képét, teljesen az olvasóra bízva, hogy maga alkosson magának ítéletet felőlük. Első sajátosságából folyik, hogy alakjai nem élettelen bábok, hanem valódi emberek, mert bármily szkeptikusan nyilatkozik is az Epikur kertjében a görög bölcsek ama meghatározása ellen, hogy a bölcseség kezdete önmagunk megismerése, azt mondván, hogy soha sem fogjuk megismerni sem magunkat, sem másokat: mégis csak akkor rajzolja az író híven az embert, ha saját lelkét festi. Másik tulajdonságának pedig az a következménye, hogy alakjai és az olvasó közé nem kerül semmi zavaró, befolyásoló, elválasztó idegen elem, hanem az olvasó oly intim közelségbe, oly közvetlen az emberekkel, hogy szinte érzi testük melegét. Pedig az író nem is csinál belőle titkot, hogy önmagát rajzolja. S bár munkái annyira lelkéből sarjadzottak, hogy szinte személyes életét éli végig bennük, mégis sehol, soha egy pillanatra sem nyomul elébünk az író szubjektivitása, az író hite vágya, nézete. A legbámulatosabb gonddal tud vigyázni arra, hogy mindenütt a háttérben, észrevétlenül maradjon s hogy egy önfeledt gesztussal, egy röpke szóval el ne árulja, hogy mit gondol ő, helyesli-e vagy gáncsolja alakjainak tetteit és gondolkozását. Öntudatos féltékenységgel őrködik azon, hogy az író személyiségének bármily formában való megnyilvánulása, ki ne zökkentse az olvasót abból az illúzióból, hogy közvetlen, személyes érintkezésben áll a mese alakjaival s hogy csak magukból ez alakokból, a tetteikből, szavaikból ismerheti meg őket, a jellemüket, a tudásukat, a műveltségüket, cselekedeteik helyességét vagy helytelenségét. Az írótól nem kapnak egyetlen útbaigazító szót, soha el nem árulja, hogy szereti-e vagy gyűlöli-e őket, egyetért-e velük vagy kineveti őket, még ott sem, ahol a legcsodálatosabb, a mi ízlésünkkel, hitünkkel, tudásunkkal és világfelfogásunkkal legnagyobb diszharmóniában álló képeket és embereket vetít is elénk, ott sem adja semmi jelét annak, hogy csodálkozni, meg-döbbenni, kinevetni vagy gyűlölni valónak tartja a szereplő alakok cselekedeteit és gondolkozását, sem pedig annak, tudatában van, hogy a mi felfogásunk szerint máskép is lehetne cselekedni vagy gondolkodni. Innét van, hogy alakjai drámai erővel elevenednek meg előttünk, az élet erejével, mert csak a maguk életét

528


élik, annak a kornak társadalmát, műveltségét, kultúráját tükröztetik vissza, melyben alkotójuk keze helyezte őket és soha sem árulják el, hogy érzéseik és gondolataik idegen agyvelő termékei. Gondoljunk pl. Sur la pierre blanche-ban Langelier Nicolejának elbeszélésére: Gallió az objektív pártatlanság mily páratlan művészetével van elébünk állítva. A keresztény civilizáció minden virágát magába szívó, az egyházatyák és középkori misztikusok minden mondatát ismerő és a bennük rejlő finom elmeélt annyira bámulni és méltatni tudó írónak, a legkatholikusabb Franciaország szülöttének, micsoda magasságba való emelkedésre, a művészet mily rendkívüli erejére volt szüksége, hogy háttérbe szorítsa a római prokonzul és barátai társalgásánál a keresztény embert, a 19. század szülöttét, s úgy tudja megfesteni a római helytartót, azzal a felfogással, olyan gondolkozással, mintha ő maga sem ismerné annak a 19 századnak történetét, mely Gallió élete és bíráskodása óta eltelt. Lehet-e hívebben jellemezni az akkori korban élt művelt rómainak felfogását a kereszténységről, az akkori közfelfogást, mint ahogy Gallió teszi, mikor a tarsusi Szent Pál és Sosthenes közötti pert eldönti. „Cselekedhettem volna máskép?” kérdezte Gallió. „Hogyan ítélkeztem volna a Sosthenes és e Paulus között, mikor az egyik ép oly buta és lehetetlen, mint a másik? Ne higyjétek barátaim, hogy azért vetem meg őket, mert gyöngék és szegények, mert Sosthenes sóshaltól bűzlik és Paulus ujjait és eszét elkoptatta a sátorvásznak szövésében. Dehogy! A szegénység a legnagyobb tiszteletre is méltó. A bölcseség a rabszolgát is ura fölé emeli. Ε zsidók csak azért megvetendők, mert durvák és az istenség semmi képe nem ragyog bennük. Nem tudom, vajon ez a Paulus, kit ezek a szíriaiak Saulusnak is hívnak, ép oly babonás és keményfejű-e tévedéseiben, mint a többiek; nem tudom minő homályos sejtelmei vannak a istenek felől — és őszintén szólva — nem is vagyok kíváncsi reá. Mit tudhat meg az ember olyanoktól, kik maguk sem tudnak semmit? Ez voltaképen annyi volna, mintha az ember tudatlanságot akarna tanulni.” Az író itt már annyira háttérbe vonul, annyira tökéletessé teszi a 2000 éves szellem megidézését, hogy voltaképen abban a tekintetben is kétségben hagyja az olvasót, kit jellemzett hívebben és tökéletesebben, Galliót-e vagy szent Pált? 4. Ennél a megállapításunknál kissé el kell hajlanunk előadásunk eddigi irányától s szem elől tévesztve a művészt, foglalkoznunk kell Anatole Franceal, a gondolkodóval, hogy megérthessük annak a meglepő, a dolgokat csak messziről és felületesen néző ember előtt szinte kaméleonszerű színváltozásnak látszó átalakulásnak nyitját, magyarázatát, mely ennek az írónak életfelfogását, világnézetét és a saját maga életét látszólag olyan ellentétes két darabra szakítja, mintha szakadék választaná el őket egymástól. Meg kell magyaráznunk, hogy mi az ő világfelfogásának az az alapgondolata, mely számunkra érthetővé, számára lehetővé, sőt parancsoló kényszerré teszi,


529

hogy a könyvei közé zárkózó, a nyilvános életet kerülő, a társadalmi és politikai tülekedéseket, nagy, hangzatos jelszavak mögött megvívott harcokat, csöndes, ironikus és fensőbbséges mosollyal szemlélő Anatole France, kinek írásaiból oly világosan tűnt ki a „minden mindegy” és „minden úgy van jól, amint van” konzervatív hajlandóságra és ösztönökre valló filozófiája, hogy a klerikálisok és nacionalisták látszólag joggal sorozhatták hosszú ideig a maguk hívei közé: miként válhatott azzá a fórumon küzdő, nyilvános népgyűléseken, munkásiskolákban előadásokat és beszédeket tartó, magát nyíltan szocialistának valló, harcos és pártemberré, azzá a szíve egész melegével, tudása és művészete minden erejével a modern eszméket, a haladás ügyét szolgáló Anatole Franceá, kinek őt ma ismerjük s kiről következő előadásomban lesz szerencsém Önök előtt bővebben szólanom. Az objektivitás, mely mögött Anatole France meghúzódik, csak művészi álarc, mely mögött egy, az emberiség múltját és jövőjét kutató, annak szenvedéseit megértő és mélyen átérző nemes emberi szív dobog. A finom gúny, mellyel érzéseit leplezi, a részvétlen epikusi tárgyilagosság, mellyel emberi hajótöréseiről, magasztos érzések, ideálok sárbagázolásáról, mélységes emberi szenvedésekről beszél, mind csak arra valók nála, hogy a művészi szépség, az igazság és hűség kedvéért félretolja személyét, az írót az olvasó tolakodó kíváncsisága elől, a mindent megértő, magasrendű ember magába zárkózott, néma gőgje, fölénye, a kiválasztottak érzékenysége és társtalan egyedülállósága húzódik félre nálánál alacsonyabb lelkűek meg nem értő bizalmaskodása elől. De voltaképen alakjainak testi és lelki kínjait, töprengéseit, kétségeit ő maga is mindet a legszemélyesebben végigéli és végigszenvedi s végigtekintve, szinte végigfejlődve az emberi civilizáció csetlő-botló, önmagát folyton kereső és soha meg nem találó, örökösen a dolgok lényegét és az igazságot kutató útját, rengeteg tudása, de még inkább csodálatos intuíciója révén rájön arra a meggyőződésre, hogy az élet számára tökéletesen egyértékű, hogy igazság-e az, amiben hiszünk vagy tévedés, hogy eszményeink, ideáljaink megvalósíthatók-e vagy csak chimerák, a fontos az, hogy vajon az életre, a fejlődésre hasznosak és hasznosíthatók-e. S végigtekintve az emberiség múltján, bevilágítva rengeteg tévedésre, melyeken keresztül végig futotta pályáját, látva a tömérdek tévhitet, a rengeteg illúziót, melyekben bízva, melyek szolgálatába állítva minden erejét, vérét, életét, az ember megteremtette kultúráját, civilizációját, egy aránylag folyton nagyobb biztonságot, a természet szeszélyeitől egyre nagyobb függetlenséget, egyre több szépséget, egyre magasabbrendű gyönyörűségeket nyújtó életét, ráeszmél arra, hogy az emberi élet alapja, a fejlődés irányítója, az emberi cselekvés mozgatója nem az igazság, hanem a tévedés, nem a valóság, hanem a látszat, az illúzió. A tévedés az életnek fentartója és fejlesztője. Hacsak az igazság holt, az élettől idegen fogalοmvilágát kutatnók

530

Mátyás: Anatole France

aszerint akarnók berendezni életünket, úgy megállana minden mozgás, elhalna a társadalom, mert a tévedés, az illúziók, természeti erők, melyek egyedül bírják munkára, küzdelemre szorítani az alapjában véve csendes, vegetatív életre hajlandó emberiséget, s mindazok a nézetek, hitek, meggyőződések, melyeket mi ma a saját szempontunkból, a magunk tudásának látószögéből tévedéseknek, káprázatoknak látunk, nem kinevetni való együgyűségek, nem kárhoztatni való ostobaságok, hanem megszívlelni, megismerni való tanulságok, annak a felismerésére, hogy mindazok a tévedések, azok az agyrémek, melyeket az emberi fantázia magának termelt, az életre szükségesek, a fejlődésre hasznosak voltak s hogy egész életfelfogásunk, egész erkölcsünk akkép jött létre, hogy az élet, a tapasztalat megmutatta, hogy e tévedésekkel, illúzióinkkal, az isteneinkkel, a szellemeinkkel és tündéreinkkel elélhetünk, eredményeket, fejlődéstérhetünk el, míg nélkülük puszta és kietlen maradna e földgolyó. Az embert tévedései viszik előre pályáján, e tévedések tehát megbecsülni és megérteni valók. Örök végzetünk, hogy tévedésekben botorkálva jussunk előbbre, e tévedések a tapasztalattal, a tudomány segítségével talán finomabbak, felsőbbrendűek lesznek, de mindig csak tévedéseknek bizonyulnak egy későbbi civilizáció tudásaés tapasztalata előtt, de e tévedéseinket nem szabad szégyelle-nünk, nem szabad őket gyáván félrerúgnunk, nem szabad lekicsinyelnünk, mert egyetlen erőnk, mely a fejlődés felé visz bennünket. Anatole France objektivitása, mellyel a legérthetetlenebb, legcsodálatosabb, legnaivabb, minden érzésünkkel és tudásunkkal merőben ellentétes felfogást és cselekedetet oly természetesnek, annyira a viszonyokból, társadalmi helyzetből folyónak tüntet fel, hogy szinte magunk is érezzük, hogy az élet akkor és abban a környezetben nem is produkálhatott másfajta felfogást, ennek a filozófiai alapgondolatának a takarója, mely takaró mögé búvik az ő szubjektív hite, hogy ha mindezek a nagy tévedések, ez illúziók, e káprázatok, melyeket a mai ember babonáknak, együgyűségeknek, csodálatos naivságnak és tudatlanságnak lát, mégis a kultúrának, a fejlődésnek és haladásnak inkább rugói és mozgatói, mint akadályai és kerékkötői voltak: akkor a magunk illúzióiért, a magunk hitéért és meggyőződéséért, a magunk eszményeiért küzdenünk és dolgoznunk kell, noha tudásunk megtanított rá, hogy ezek a mi eszményeink és illúzióink egy későbbi kor, egy későbbi nemzedék szemében nevetséges tévedésnek, naivságoknak fognak feltűnni. Rájön arra, hogy az, mit az élet igazi tartalmának nevezünk, csupa tévedés, hogy a fejlődés, a haladás semmi egyéb, mint a tévedések, az illúziók természetes kiválása s hogy a legrégibb tévedések közül azok, melyek leghasznosabbak voltak az életre, a fejlődésre, a társadalom struktúrájának megszilárdulására, azok máig is fenmaradtak, s ezeken a legrégibb, az emberi lélek legmélyén megbúvó tévedésekre van felépítve az egész mai társadalom. Ezért szelíd iróniával, finom megértéssel tárja sze-


531

münk elé az emberi lélek legvaskosabb tévedéseit s megérti, hogy az embernek létfentartása, haladása érdekében ragaszkodni kell kora ideáljaihoz anélkül, hogy azt vizsgálná, hogy vajon ez ideálok és illúziók megvalósíthatók-e és az igazsággal és tökéletességgel azonosak-e. Ugyanarra az eredményre jut, amit Nietzsche hirdetett, hogy „a mindenáron való tökéletesség, a mindenáron való igazság megtagadása az életnek”. Ezt a hitet vallja az ő Nikiasa, midőn azt mondja: „Az én véleményem szerint a tökéletesség sokba kerül, egész lényével meg kell azt az embernek fizetnie s hogy bírhassuk, meg kell szűnnünk létezni. Ez olyan szerencsétlenség, mely elől Isten maga sem menekedhetett meg, mióta a filozófusok fejükbe vették megtökéletesítését.” Ettől már csak egy lépés, hogy az örökös kételyből, a minden szkepszissel tekintő felfogásból kikeresse az egyetlen pozitívumot, ami az emberi életre nézve hasznos s melyért küzdeni érdemes, amint azt Timocles mondja Paphnuciusnak: „Barátom eltaláltad, én valóban szkeptikus vagyok, egy oly rend tagja, melyet én tiszteletreméltónak találok, míg te azt nevetségesnek tünteted fel, mert egy és ugyanazon dolgok különféle szempontból ítélhetők meg. A dolog lényegét tekintve nincs semmi becsületes vagy becstelen, igaz vagy igaztalan, kellemes vagy kellemetlen, mert egyedül az emberek ítélete adja meg annak minőségét ép úgy, mint a só megadja az étel ízét. Te azt veted szememre, hogy a látszatot tagadom, holott épen a látszat az egyedüli tény, melyet beismerek s melyért élni érdemes.” S azzal, hogy megérti, hogy az életnek szüksége van az emberi tévedésekre, az illúziókra, a téveszmékre, mert ezeken keresztül kell megjárnia a fejlődés nagy útját: belátja azt is, hogy az embernek küzdeni is kell az ideálokért, szeretnie kell illúzióit, melyeket az emberi fejlődés és tökéletesedés felől teremt magának. Ez alapgondolatban már benne van az író későbbi egész pályájának, irodalmi és politikai működésének magva. Annak az embernek, ki rájutott arra a megismerésre, hogy az emberi tévedések, az illúziók, a hipotézisek, az intuíció és fantázia ezer fajta szülöttei kultúrtényezők, az emberi fejlődés és haladás segítő gnómjai és szilfei: annak már nem lehet kora ideáljainak, törekvéseinek, eszméinek néma, közönyös szemlélője maradni, hanem ha tudásánál, élet- és társadalomismereténél fogva tudatában is van annak, hogy ez eszmék, e törekvések és ideálok valamikor majd tévedéseknek fognak is bizonyulni, megérti, hogy ezeket mégis az élet kényszerítő ereje teremtette elő, hogy az életnek, az emberiségnek, a haladásnak van szüksége rájuk, s az, aki ezt megérti, az nem maradhat meg a maga csöndes elvonultságában, nem állhat meg rezignált mosolyával „a minden úgy van jól, ahogy van” nyugalmas, kényelmes álláspontján, hanem predesztinálva van arra, hogy az új eszmék áramlata magával sodorja, hogy azoknak segítségére, szolgálatára álljon, hogy az új eszmékért, új ideálokért lelkesedjék, hogy azoknak vezetője vagy szolgája legyen. Mikor Anatole France még

532


békésen írdogált az asztala mellett, mikor az emberektől való teljes különélést látta az ember zavartalan boldogságának és legfőbb javának, mikor írásainak ismerői és talán ő maga is, a konzervatív irány és világfelfogás leghívebb emberének tarthatták, akkor már ő e felismerés, e gondolat ereje által titokban fel volt avatva az új eszmék, az emberi haladás, az emberi szolidaritás harcos katonájává. És ne vizsgáljuk azt, hogy vajon e gondolat, e felismerés, mellyel ő az emberiség törekvéseinek, küzdelmeinek értékét és jelentőségét megállapítja, mennyiben eredeti, mennyire új; ne vizsgáljuk, hogy van-e ő gondolkozónak olyan mély, mint amilyen költőnek és művésznek látjuk: elégedjünk meg azzal, hogy munkái az emberiség fejlődésének, haladásának nagyobb szolgálatot tesznek, általuk világosabb képet nyerünk emberekről, társadalmakról, az élet valódi értékeiről, mint nála sokkal mélyebb, sokkal eredetibb gondolkozók munkáiból. Az eredetiség, az újszerűség egymagukban még nem elegendők a nagy eredmények, a nagy hatások előidézéséhez, kell még ahhoz sok minden egyéb, hogy értéket jelentsenek az emberiség számára. Hogy az Anatole France szavaival tegyem világosabbá a mondottakat s az ő kedvéért megfogják bocsátani nekem e hasonlatot, hozzáteszem, hogy „az aktus, melynek a világ macedóniai Nagy Sándort vagy Napóleont köszönheti, már annak idejében sem volt sem túlságosan eredetinek, sem merészen újnak nevezhető s mégis ez aktus következményekép megváltozott a világ térképe”. A gondolat is, mely Anatole France írásaiból sugárzik felénk, ha nem is eredeti, ha nem is új, mégis új képet vetített agyunkba az emberi kultúra, az emberi társadalom és annak jövője felől. (Befejező közlemény a jövő számban )

Leopold Gusztáv: Kapitalisztikus mezőgazdaság Magyarországon meddő ankétek hazájában az utolsó időben ismét sok szó esett a magyar mezőgazdaságról. Izgalmas párbajt vívtak az „agráriusok” és „merkantilisták”, de ez a párbaj csak úgy hemzsegett a lapos vágásoktól és az óvatos küzdők a maguk rideg osztályérdekére felállás előtt a közérdek maszkját vették fel. Minthogy a felek kibékülés nélkül távoztak, továbbra is farkasszemet nézhetnek egymással a nagybirtokosok, nagyiparosok és nagykereskedők. (A kisbirtokosok, kisiparosok és kiskereskedők nem érnek rá farkasszemet nézni.) Az ankétetok csekély kivétellel nem voltak objektívek mezőgazdaságunkkal szemben. Szélsőségeket láthatunk mindegyik táborban. Ha karrikaturának tartjuk is a domináló nagybirtok klasszikus földjén az államtól sokmilliós külön pártfogást kérő „Nagybirtokosok szövetségé”-nek alakítását, másrészről a viszonyokat nem ismerő általánosítás folytonosan „a magyar nagybirtok elmaradt extenzitásáról” és „a kisbirtok intenzitásáról” beszélni. A magyar mezőgazdaság fejlődési irányzatainak tárgyilagos megfigyelése alapján állítjuk a következőket: 1. Mezőgazdaságunk termelőképessége az ország nagyobb részében még nincs kifejlesztve. 2. A produktivitás jelenlegi alacsony foka a terület és üzem nagyságától független jelenség, melynek a politikai és közgazdasági viszonyokon kívül minden birtokkategóriánál közös alapoka: a tőke és szakértelem hiánya.

534

Leopold Gusztáv: Kapitalisztikus mezőgazdaság Magyarországon

3. A belterjes gazdálkodás felé hajtja eleven erővel mezőgazdaságunkat a városi fogyasztó lakosság növekedése nálunk és Ausztriában,* a mezőgadasági munkaerő drágulása, sőt — horribile dictu — a vámvédelem is. 4. Az intenzív gazdálkodásra nagy-, közép- és kisbirtok egyaránt csak úgy térhet át, ha megfelelő üzemtőkével rendelkezik.** A nagybirtok intenzitásához szükséges, hogy a munkaerő problémáját megoldja, a kisbirtok is intenzív lesz, ha tőkeerőt és szakértelmet szerez. 5. A belterjes gazdálkodásra viszonyaink között sok tekintetben alkalmasabb a bérlet, mint a tulajdon. 6. A magyar mezőgazdaság a jelenlegi vámpolitika mellett is halad a belterjesség felé. A mezőgazdasági vámvédelem közvetlenül ugyan káros hatású, mert drágulást és fogyasztáscsökkenést idéz elő. De viszont kétségtelen, hogy a magas árak, a kedvező konjunktúra egész szomjazó rétegekben tőke-behatolást és így belterjesebb gazdálkodást tesznek lehetővé, ami hatásában ismét a fogyasztás emelkedéséhez vezet. A magas terményárak mellett kapitalizált magasabb földjáradék is a földárak és bérösszegek olyan emelkedését idézi elő, hogy csak intenzív gazdálkodással boldogul az új tulajdonos vagy bérlő. Igaz ugyan, hogy a gabonavámok védik az extenzíven — főleg gabonatermelésre bazírozott — nagybirtokot is és e részben annak apróbb birtoktestekre oszlását nem siettetik, de belterjesebb gazdálkodásra ösztönző körülmény, hogy a gabonavámok az extenzív gabonatermelésnél még sokkal inkább védik a holdanként több gabonát produkáló, intenzív gabonatermelést folytató nagybirtokot. Ugyancsak fokozottabb állattenyésztésre, tehát intenzívebb gazdálkodásra serkentenek a magas állatárak is. A belterjesség térfoglalását előmozdítja az is, hogy a gabonaárakkal párhuzamosan az intenzív munkát igénylő termények (cukorrépa, burgonya, tengeri, dohány, len, kender stb.) árai is emelkedtek. A vámvédelemnek az extenzivitást is védő hatása leg* Az 1911-iki népszámlálás eddig kiszivárgott adatai — ha nem is a remélt arányokban — a városok monarchiaszerte fejlődő lakosságáról tanúskodnak, ami a mezőgazdaság kapitalizációját nem kevéssé fogja siettetni. ** A gyáriparosok nemrég tartott drágasági ankétján Báró HatvanyDeutsch Sándor az intenzív gazdálkodást jelölte meg igen helyesen a drágaság remediumául. Felemlítette, hogy az ő birtokai is a mai intenzív gazdálkodás mellett l00%-al többet jövedelmeznek, mint atyja idejében és minden szorgalmas gazda megteheti ugyanezt. Ez az őszinte vallomás érdekes adaléka a tőkeintenzitás eredményességének. A baj csak az, hogy kevés szorgalmas gazda rendelkezik egyszersmind azokkal a bőséges anyagi forrásokkal is, melyek a munka és intelligencia mezőgazdasági érvényesülését nagyüzemekben — ily eredménnyel — lehetővé teszik.


535

feljebb abban nyilvánul, hogy a tehetetlenek és erőtlenek kiküszöbölését, a mezőgazdasági üzemek darwini szelekcióját caeteris paribus lassítja; hogy a belterjességnek a rossz konjunktúra kérlelhetetlenebb kikényszerítője. 7. Mezőgazdaságunk kapitalizációja minden körülmények között szükségszerűleg végbemenő folyamat, melynek útját egyengetni annál kívánatosabb, mert csupán a belterjes gazdálkodás vezethet magasabbfokú közgazdasági és társadalompolitikai eredményekhez. * A legutolsó nagyobbszabású mezőgazdasági statisztika 1895-ből való. Jól tudjuk, hogy épen az elmúlt 15 esztendő mennyit jelent mezőgazdaságunkra nézve. A legközelebbi mezőgazdasági statisztika meglepő adatokat fog hozni a gőzekék, aratógépek, motorok számának rendkívüli emelkedéséről, amiről az amerikai, angol és német nagy cégek itteni fiókjainak terjeszkedése és a magyar gépgyárak virágzó üzletmenete tanúskodik. Hogy a gépgazdálkodás térfoglalása szerves összefüggésben van amerikai kivándorlással, az aratósztrájkokkal, az emberi és állati munkaerő drágulásával, ezt felesleges hangsúlyoznunk. De a fejlődő intenzitásnak egyéb jelei is vannak. 1900-tól 1908-ig a szántó-föld területe 4,5%-al növekedett, az ugar területe pedig 1895ben 12,1%, 1909-ben már csak 8,93%, tehát 3,58%-al csökkent. Modern üzemeink terméseredményei minőségileg és mennyiségileg emelkedtek, műtrágya-fogyasztásunk évről évre nagy arányokban fokozódik.* Különösen a Dunántúl és az észak nyugati vármegyék mezőgazdasági kultúrája haladt a belterjesség felé. De nagy, országos átlageredményeink még mindig messze — 50—60%-al — elmaradnak a nyugati országokétól, holott földünk termékenyebb. Még ha ez összehasonlításnál a nyugati országok kedvezőbb, szélsőségeknek általában kevésbé alávetett klimatikus viszonyait, mint az állattenyésztésre, takarmány termelésre, műtrágyák használatára és így belterjesebb gazdálkodásra alkalmasabbakat számbavesszük is, még akkor is nagy a különbség. A gazdálkodás kezdetlegessége azonban nem a nagybirtok privilégiuma, megvan ez minden birtokkategóriánál. Roosewelttől Csulalongkornig a világ minden részéből idesereglő idegeneknek büszkén mutatjuk be Potemkin-ménesbirtokainkat, melyek pompás berendezéseikkel méltán csodálat tárgyai. De ha valakinek az az ötlete támadna, hogy karonfogná valamelyik distinguished foreigner-t *Elfogyasztottak hazánkban 10.000 kgos kocsirakomány szuperfoszfátot 1897-ben 2.946 1909-ben 14.200 1910-ben 18.922. 1. Köztelek, 1909, 88. és 101. sz, 1911. 25 sz.

536


és elvezetné egy saját kezelésű káptalani vagy püspöki birtokra, melynek ideiglenes tulajdonosa rendszerint fél a befektetésektől,* vagy egy tőkeszegény nagybirtokosunk elhanyagolt domíniumába**, végül valamelyik nagy alföldi faluvárosunk ősrégi, primitív kisgazdaságaiba, melyeket még alig érintett a kapitalizmus szellője***, fejcsóválva kér* Pl. Sárkeresztúr község határában van a székesfehérvári püspök 2884 kat. holdas birtoka, mely tipikus példája a hiányos felszereléssel dolgozó egyházi birtoknak. Tudvalevőleg a székesfehérvári a legrosszabbul dotált püspöksége az országnak és szinte marxista-gazdasági-alapokon nyugszik a jelenlegi tudós püspök, Prohászka Ottokár azon álláspontja, mely szerint „az egyháznak csak ballaszt a mezőgazdaság és a közgazdasági tevékenység·”. Id. Nagybirtok, II. évf. 8. sz. Ε gondolatmenetben mozog a püspöK közfeltűnést keltett 1910. karácsonyi cikke is. V. ö. Szilárd Ferenc dr.: A holtkéz birtokai és a főpapi hagyatékok ügye. (Köztelek, 1909. 101. sz.) ** Egyoldalú felületesség az összes nagybirtokokat általánosságban extenzív és elmaradt gazdálkodással vádolni. Több száz saját kezelésű nagybirtokunk európai mintagazdaság. A Tattersallban rendezett tenyészállatkiállítások a külföldi szakértőket is bámulatra ragadták a kiállító nagybirtokosok céltudatos és nagy kvalitású munkájával szemben. Frigyes főherceg magyaróvári uradalma az okszerűen vezetett intenzív tejgazdaság legmagasabb fokát képviseli. Teleki Arvéd gróf amerikai stílű drassói uradalma bizonyára szintén nem elmaradt gazdálkodást jelent. Ilyen van még elég, nem is szólva a latifundiumok kategóriájához tartozó, okszerű gazdálkodást folytató nem feudális nagybirtokokról és a nagybérletek modern részéről. Extenzíven csak a kevés tőkéjű nagybirtokos és a pillanatnyi haszonért dolgozó bérlő gazdálkodik. Ezen improduktív gazdálkodást folytató nagybirtokok ellen a legerősebb harc is jogosult, mert akadályai a közgazdasági és szociális haladásnak, de nem lehet az egész nagybirtokot egy kalap alá tenni. Az improduktív gazdálkodás szempontjából a hitbizománynál sokkal károsabb birtokkategória a községi és testületi birtok és az egyházi birtok nagy része. *** Valóságos ázsiai lomhaság üli meg az Alföld kisgazdaságait, melyek túlnyomó részében kétségbeejtő állapotok uralkodnak. Az ország figyelmét ezekre elsősorban néhai Vadnay Andor tárta fel lelkes és izzó fajszeretettel megírt könyvében (A Tiszamellékről. Tanulmány az alföldi munkáskérdésről. Budapest, 1900.) Később Cserháti Sándor, a magyar mezőgazdasági tudomány korán elhunyt jelessége állott Forster Gézával (Javaslatok az alföldi gazdálkodás javítására. Budapest, 1907.) az alföldi elmaradt gazdálkodás reformját célzó mozgalom élére. Az Omge megbízásából több alföldi vármegyére és városra nézve mezőgazdasági monográfiák készültek. A sok leírásból idézem Szalay János: Mezőtúr város gazdálkodási viszonyai. Budapest, 1907. c. könyvének idevágó részét: 12—13. 1. „Kétezer, többnyire igen kis birtokos van, aki a városban lakik és földjét onnan kezeli. Ezeknek a kisbirtokoknak a kezelése a legprimitívebb. Ezek közül a birtokosok közül igavonó állatja is kevésnek van, trágyázni még kevesebb szokott. A nagybirtokokon mindeniken elég az igás- és haszonállat, rendesebb a trágyakezelés, okszerű a talajművelés, helyesebb a termelés aránya és a növények egymásutáni sorrendje, sokkal nagyobb a takarmánytermelés.


537

dezné az idegen, hogy ugyanazon országban a birtokkezelések között lehetséges-e ilyen rengeteg különbség? Ha őszinték akarnánk lenni, ezt kellene válaszolnunk: amit először láttál, az a magyar mezőgazdaság ünneplő köntösében, a többi pedig a hétköznapi ruhájában. A bajokat észre kellett vennie a jelenlegi földművelésügyi miniszternek, Serényi Béla grófnak is s programmjának sarkpontjául a „termelés fokozását” tűzte ki, ami régi egészséges közóhajtásnak egyelőre csak szállóigévé sűrítése. Ennek az országnak tényleg legnagyobb baja, hogy a mezőgazdaságában rejlő csodaszerű produktivitás (talajának gazdagsága, vízi útainak nagyszerű erezete stb.) nincs kihasználva. Ha termésátlagainkat megnöveljük, ha mezőgazdaságunk bevételi forrásait gyarapítjuk, ez nem csupán a földműveléssel foglalkozó lakosság élet-standardját emelné, hanem egy csapásra megoldaná a drágaság sokat vitatott problémáját; kereskedelem és ipar, az állam és magánosok budgetje, de egyben az előálló energia -fölösleg és energia-állandóság révén kultúra és erkölcs is a higany érzékenységével reagálnának. Az intenzív gazdálkodás felé most is haladunk. Míg egyik oldalról a fogyasztó lakosság szükséglete és a vámsorompós árak a jövedelmező belterjes gazdálkodás lehetőségét szolgáltatják, más oldalról nagy- és középbirtokosainkat ellenállhatatlan erővel szorítja erre a mindinkább dráguló és hiányzó munkaerő. Ez mindenütt véget vet a patriarchális gazdálkodásnak. Itt már csak a kellő tőkével és szakértelemmel bíró gazda állja meg helyét, aki belterjesebb gazdálkodással többel produkál és így többet is fizethet, a hiányzó munkaerőt pedig kitűnő gépekkel helyettesítheti. Mezőgazdaságunk tehát épen a munkáskérdés folytán már bele is került a kapitalizmus forgatagába. A mezőgazdasági munkabér ezidőszerint a magyar földbirtok hiányzó progresszív adója, mely a 43. 1. „A mezőgazdaságnak ugyanazon bajai vannak Mezőtúron, mint nagy általánosságban az egész Alföldön.” Minthogy a magyar Alföld 90 ezer km2-nél nagyobb terület, Magyarország területének közel ⅓-a, érdemesnek tartottuk e kérdésre kissé bővebben kitérni. Az alföldi gazdálkodás praekapitalisztikus állapotainak megszüntetése ma is megoldatlan és égető problémája mezőgazdaságunknak. A belterjesebb gazdaságnak legfőbb akadálya itt a rendszeres és hosszantartó szárazság. Szép reményekkel kecsegtet ez ellen az öntözésen kívül a nálunk is meghonosuló Campbell-féle nedvesség-konzerváló talajmívelés, mely Amerikának a miénknél még szárazabb vidékein is fényesen bevált. Mezőgazdasági statisztikánk szerint a nagybirtok főleg a Duna jobbpartján uralkodó, hol a területnek nem kevesebb, mint 43,56%-át foglalja el. Mégis ennek az országrésznek van vezető szerepe mezőgazdasági kultúránkban. A tényekkel meg nem egyező levegőbe fecsegés tehát ezek után az egész nagybirtokot elmaradt gazdálkodással vádolni, a kisbirtokot pedig nálunk általánosságban a belterjes gazdálkodás képviselőjeként feltüntetni.

538


birtok nagyságával aránylagosan nagyobb terhet alkot. Hogy ki lesz a magyar mezőgazdaság kapitalizációjának végrehajtója, erre a kérdésre az alaptendenciák mai homályosságában még biztos választ nem adhatunk. Győzedelmesen nyomul-e előre a kisüzem, vagy pedig az életképes intenzív nagyüzem fog-e nagyobb mérvben kialakulni? Nem hisszük, hogy akár az egyik, akár a másik alakulás kizárólagosságáé legyen nálunk a jövő. A politikai és közgazdasági viszonyok ma még nagyon is lehetségessé teszik nagy- és középbirtokaink modernizálását. Fontos szerepe van ebben viszonyaink között a bérlő osztálynak, melynek szerepét és jelentőségét mezőgazdaságunkban még nagyon kevéssé méltányolták. Még egészségtelen birtokmegoszlásnál is jelentékeny korrektivum lehet a bérbeadás több kisebb birtoktestre való felosztással, mint ez pl. Angliában történt. A bérleti rendszer térhódítását látjuk nálunk is, mert bár a korlátolt forgalmú birtokoknál az összes területne csak 18%-a volt haszonbérbe adva, ellenben a szántóföldnek 54,13%-a. Az 1895. mezőg. stat. szerint az összes birtokok 86.73%-a házi kezelésben volt és csak 11,1%-a volt bérbeadva. Legtöbb haszonbérlet a Duna-Tisza közén volt 18,4%, utána a Duna jobbpartján 17.08%, legkevesebb Erdélyben 4,72%. Már az 1900. népszámlálás szerint is a 100 kat. holdon felül eső üzemek gazdái közül az anyaországban 13.058 a földbirtokos és 3089 a bérlő, az arány tehát 4,2:1, mely azóta még errébb tolódott. A nyugati országokban az intenzívebb gazdálkodással egyidejűleg a bérleti rendszer is nagyobb tért hódított és pedig úgy a kis-, mint a nagyüzemben.* Így valószínű (az újabb statisztikai felvétel igazolni fogja e feltevésünket), hogy a bérletek száma nálunk is emelkedőben van. Csakhogy nálunk — egyelőre még — sok lévén a nagyüzemileg elvégzendő meliorációs munka, de egyéb okokból is kiterjedt lévén a csak nagyüzemileg rentábilis birtokféleség, máig túlnyomóan a nagybirtoknál terjedt el a bérleti rendszer. * Így pl. Hollandiában 1888-ban a birtokok 58,5%-a volt a saját kezelésben, 41,5%-a bérben. Belgiumban 1895-ben 231.000 kisbirtok volt saját kezelésben, 598.000 kisbirtok volt bérben. Angliában 1890-ben, 27,924.000 acre volt bérben. 4,843.000 acre volt saját kezelésben, tehát 6-szor annyi bérlet volt, mint saját kezelésű birtok. Németországban 1892-ben az ország legintenzívebb gazdálkodású részeiben, mint Braunschweigban 76%, Badenben 72,8%, Hannoverben 65%, Anhaltban 75,5%, Sachsenweimarban 54,29% volt a bérbeadott földbirtok.


539

Adott viszonyaink között a bérlő igen gyakran jobban kapitalizálhatja a földet, mint a birtokos, mert összes tőkéjét üzem és forgótőkére fordíthatja, míg sok birtokosnál ezekre csak elenyésző csekély rész jut az alaptőkéhez képest. Minthogy pedig a gazdaságba fektetett üzem- és forgótőke már természeténél fogva nagyobb kamatot hoz az alaptőkénél, ez a tény, kapcsolatosan a bérlő vállalkozói rutinjával, kereskedelmi érzékével és a feudális nagy- és középbirtokos életmódjához legtöbbször nem is hasonlítható takarékosságával bizonyos mértékben alkalmasabbá teszik a bérlőt — mindig általánosságban szólva — kapitalista alapon álló mezőgazdasági üzem bevezetésére. Az üzleti konjunktúrák minél alaposabb kihasználására és belterjes gazdálkodás folytatására sarkalja a bérlőt mindenekfölött bérfizetési kötelezettsége, a beosztásnak, a rendszerességnek ez a periodikus kikényszerítője, míg a szerencsés földbirtokosnál hiányzik ez a stimulens, hacsak amortizációt, stb. nem fizet. A kapitalista gazda típusa tehát viszonyaink között a feladata magaslatán álló bérlő. Néhányszáz, a korszellemmel lépést tartó nagybirtokostól eltekintve, a bérlők hoztak amerikai lendületet mezőgazdaságunkba, ők — a magyar farmerek — a belterjes gazdálkodás pionírjai. Ahol a bérlők gazdálkodása a legmagasabb fokon áll, pl. Nyitra-, Pozsonyés Sopronmegyékben,* ott a produktivitás mennyiségileg és minőségileg lényegesen emelkedett, gőzekekultúra és gazdasági gépek kiterjedt használata, mesterséges takarmánytermelés és nagymérvű haszonállattartás, gazdasági szeszgyártás, cukorrépatermelés és műtrágyázás, az intenzív gazdálkodás karakterisztikus jelenségei csakhamar meghonosodtak. „Úgy lokomobilokkal, mint cséplőgépekkel, gőzekékkel és aratógépekkel a haszonbéres gazdaságok vannak legjobban ellátva” mondja a magy. kor. orsz. mezőg. statisztikája 1900. 3. részében. Ugyanez még fokozottabb mértékben áll azóta is, pl. a Campbell-féle talajművelési módra stb. Az intenzív gazdálkodásra legjellemzőbb a cukorrépatermelés, mert ez mellékterményeivel a nagyobb haszonállattartást teszi lehetővé és magával hozza minden gazdaságba a belterjességet. Az 1909. évben Nyitramegyében 24.996 hektáron, Pozsonymegyében 13.665 hektáron, Sopronmegyében 9.424 hektáron termeltek cukorrépát, ez összesen 48.085 hektár, vagyis csupán e három vármegyére az egész ország * Közép- és nagybérlőink közül minden huszadik Nyitravármegyében gazdálkodik s ma már nem egy dunántúli vármegyében is, pl. Fehérmegyében, a Felvidékről kikerült birtokbérlők törnek utat a belterjes gazdálkodásnak. A bérlők aránya Sopron- és Pozsonymegyékben is magasabb az ország átlagánál.

540


112.823 hektár cukorrépa területének 42,6%-a esik. Volt pedig 1909-ben Sopronmegyében 5 cukorgyár, Pozsonymegyében 4, Nyitramegyében 2, vagyis összesen 11, ami az egész ország 22 cukorgyárának épen fele. Hogy ennyi cukorgyár milyen belterjes kultúrát teremt maga körül, azt felesleges említeni. A bérlőkkel szemben felmerült azon ellenvetések, hogy a földet és népet egyformán zsarolják, általánosságban túlzottaknak mondhatók. Minden társadalmi osztálynak van salakja, a bérlőknek is. Sokszor ennek a birtokos is oka, ha nem néz a bérlő egyéniségére, hanem csak a nagy bérösszegre. A földzsarolás ellenszere a hosszú időre szóló bérszerződés, mely a bérlőt állandóbb jellegű befektetésekre ösztönzi, s a legridegebb üzletemberben is kifejleszti a gazdálkodás minőségét befolyásoló érzelmi momentumokat, a megismert földhöz, a tájhoz, a megszokott környezethez való ragaszkodást, a néppel pedig a dolgához értő bérlő jól bánik, mert jobbágyokkal nem lehet belterjesen gazdálkodni, ahhoz intelligensebb, fizetséggel és bánásmóddal is jobban értékelt munkáselem szükséges, mint a külterjes gazdálkodáshoz.* Egyébként úgy a föld, mint a nép megzsarolása — legalább főbb változataiban — a gondosan készített bérszerződésben megakadályozható; a birtokos agronómiai és szociálpolitikai intencióit részletes talaj- és munkásvédelmi kikötésekkel a bérleti szerződésbe belefoglalhatja. Csodálatos módon azonban az ily stipulációk épen szociálpolitikai kérdéseket illetőleg még az egyházi birtokok bérszerződéseiben sem szoktak előfordulni s Eszterházy herceg több százezer kat. holdnyi birtokai egyébként kicsinyes aprólékossággal megszövegezett haszonbéri szerződéseiben egy árva pont sem védi zsaroló bérlők önkénye ellen a fajmagyar cselédnépet. * A gazdasági fejlődés — ha nem tévedünk — az egyes birtokkategóriáknál a következő alapirányzatokat mutatja: 1. A feudális nagybirtok vagyonilag erős része — amennyiben még eddig nem modernizálta üzemét — a munkásviszonyok kényszerítő erejénél fogva és a jó konjukturák minél alaposabb kihasználása céljából áttér a belterjesebb gazdálkodásra. A latifundiumok forgalmában nem korlátolt, de tőkeszegény része — a gazdasági konjunktúrákhozképest— előbb vagy utóbb, saját jól felfogott érdekében egészben, vagyrészben lemond a gazdálkodásról. A népesség növekedése, a fogyasztóképesség emelke* Történetírásunk két standard work-ja. — Acsády: A magyar jobbágyság története és Grünwald Béla: A Régi Magyarország bőséges adatokkal illusztrálják a jobbágyvilág elmaradt és eredménytelen gazdálkodását.


541

dése és a dráguló mezőgazdasági munkaerő az álmatag tengéstlengést, a délibábos földzsarolást kiparancsolja Magyarországból is s ahol az intenzívebb művelést a birtokeloszlás kirívó aránytalanságai akadályozzák, ott a belterjes gazdálkodásra alkalmasabb birtokeloszlásnak kell létrejönnie. A mai magyar mezőgazdaság nagy eladósodása csak csekély részben jelenti a növekvő kapitalizációt, a teherforrások sokkal inkább a parcellázás hullámveréseiben, az emelkedő földárakban és öröklési jogrendszerünkben, de a helytelen gazdálkodásban és a gazdaságon kívül eső személyes okokban is keresendők. A helytelen gazdálkodás és a tőkehiány circulus vitiosus, melyben mindkettő ok és okozat gyanánt szerepel. Nem egy helyen a birtok túlságos nagy terjedelme idézi elő a tőkehiányt. Ez az igazi embarras de richesse, amidőn oly nagy a birtok, hogy annak tulajdonosa azt kellőleg sem áttekinteni, sem instruálni nem képes. Az ily nagybirtokos nem ismeri, nem érti földjét. A föld kívánságai nem jutnak el hozzá s ami töredék eljut, arra felelni — erejét meghaladó, apatikusan feladott vállalkozás. Feltéve, hogy az ilyen nagybirtokos jelzálogkölcsönökkel már túl van terhelve, a jövedelemnélküliség rémét elkerülendő, háromféle út áll előtte: a) a birtokot egészben eladja; ez azonban a legradikálisabb, különleges okokkal motivált végső eset, mert a nagybirtokos nem egyhamar mond le a birtoklással járó szociális és politikai előjogokról, a földbirtokosság társadalmi pretium affectionis-áról. b) a birtok egy részét eladja és a vételárat, vagy annak feleslegét a fenmaradó birtokrész üzemtőkéjére fordítja. Ily módon már sok feudális nagybirtokos lett kapitalista mezőgazdává. c) a leggyakoribb mód pedig úgy a korlátolt, mint a szabad nagybirtokoknál a birtok bérbeadása, melynek mindenütt tere van, ahol a bérösszeg az eddiginél magasabb földjáradékot jelent. A birtokos így egyenletes, fix, biztos jövedelemre tesz szert, s nem végzi a gazdálkodás kockázatos fáradságát. Ε három út közül bármelyiket választja is a tőkehiányban szenvedő nagybirtokos, közgazdasági szempontból előnyösebb helyzetet teremt, mert a birtok kapitalizálódása folytán beáll a nagyobb produktivitás. A közre nézve két káros módon is védekezhetik a nagybirtokos a gazdasági verseny szorongató erejével szemben. Az első mód a szántóföldi termelés megszorítása és a csekély munkaerőt kívánó legelőgazdaság folytatása, de ennek főleg azon körülmény állja útját, hogy a többi módokon magasabb földjáradékra tehet szert a birtokos. A másik károsnak nevezhető mód, ha a birtokot a földéhség parcellákban túlfizeti és a belterjességre átzökkenni képtelen.

542

Gusztáv: Kapitalisztikus mezőgazdaság Magyarországon

2. A középbirtokos állja meg legnehezebben helyét a változott viszonyok között. A kisbirtokos önérdeken alapuló saját munkáját ép úgy nélkülözi, mint a nagybirtok, a munkáskérdés itt csak mennyiségileg kisebb baj. Ellenben a nagyüzem géptechnikája és kezelési költségeinek jobb megoszlása nem érvényesülhet nála teljesen. A középbirtokos osztályban a történelmileg kialakult költséges és haszontalan reprezentatív hajlandóságok háttérbe szorítják, sőt egyenesen lenézetté teszik a vállalkozói szellemet, az üzleti rátermettséget, a konjunktúra-kipuhatolást és a takarékosságot. A birtokra felvett kölcsönöknek magáncélokra fordítása gazdasági meliorációk helyett csak sietteti ez osztály hanyatlását, mit semmiféle mesterséges akcióval feltartóztatni nem lehet. Sajnos, a belső kvalitásaiban nagyértékű, fizikailag, értelmileg annyi jelességet mutató osztály nevetségesen nagyképű szólamokban és személyes intrikákban éli le alkonyát, s lélektanilag érthető animozitással fogadja a kapitalisztikus mezőgazdaság múlhatatlanul bekövetkező korszakát. 3. A kisbirtokos már bizonyos mértékben függetlenebb a kapitalisztikus fejlődéstől, helyzete stabilabb az előbbieknél, a munkaerő problémája e birtokkategóriában csak ott vetődik fel, ahol a kisbirtokos saját családjával már nem elegendő a birtok megművelésére. A drágaságot csak ipari cikkekben érzi, mert élelmiszereit maga produkálja, s szükségleteit minden téren bámulatosán redukálni képes. A kellőleg felszerelt, szorgalmas kisbirtokos vagyoni helyzete az utóbbi években lényegesen javult, mert piacra hozott termékei — baromfi, tojás, növendékállatok, felesleges gabona, tej és tejtermékek — magas áron voltak értékesíthetők. Hogy a kisbirtokos gazdálkodása sok helyen ma is annyira kezdetleges, ezért ne okoljuk csupán őt magát. A közgazdasági viszonyok eddig számos helyen nem voltak alkalmasak belterjes kisüzem kialakulására (gazdasági szakértelem nélkül, piactól távoleső vidéken, járhatatlan utak mellett, szélsőséges klimatikus viszonyoknál és főleg a talajnak extenzív művelés mellett is elég bőtermőségénél érthető az alföldi kisbirtok külterjessége), s a politikai viszonyok (a parlament összetétele, kisgazda-képviselet hiánya, az állami és községi direkt és indirekt adóterhek degresszivitása, a vámpolitikának elsősorban a nagyüzem termelését védő hatása) sem kedveztek általában a kisbirtok belterjességének. Hogy az ország egyes vidékein mégis kialakult az intenzív kisgazdaság, ez az ottani kedvezőbb természeti és közgazdasági viszonyoknak és az ott lakó kisbirtokosság gazdasági erényeinek köszönhető. Így pl. a kapitalista kisgazda típusai a tolnamegyei svábok, akik az ottani — takarmány termelésre és állattenyésztésre kiválóan alkalmas — viszonyok között nagy szakértelemmel


543

és kitartással létrehozták a magyar állattenyésztés egyik leghasználhatóbb produktumát, a pirostarka bonyhádi tájfajtát, s ma már az ország minden vidékére, sőt külföldre is értékesítik állataikat, biztosan haladva a vagyonosodás útján. Nem véletlen, hogy ugyanezen svábok között van aránylag a megye legkevesebb analfabétája, több mint 70%-uk ír és olvas. Ilyenek általában a nyugati megyék és a Bánság igyekvő német parasztjai* (a Mc Cormick cég igazgatójától hallottam, mily rohamosan terjed az aratógépek használata a délvidéki sváb kisbirtokosoknál, pld. Zsombolyán egymagában 140 Μc Cormick-kévekötő van kisgazdák kezén) s az erdélyi szászok.** Örvendetes, hogy sok helyen már a fajmagyar kisbirtokosok is kezdenek az intenzív állattenyésztő kisüzemre áttérni, különösen a Dunántúl, hol 1909-ben az ország 541 vajtermelésre berendezett falusi tejszövetkezetéből 328 állott fenn (az összes tejszövetkezetek 60%-a), a Duna balpartján már csak 44, a Duna-Tisza közén 39, Tisza balpartján 13, Tisza-Maros szögén 36, Királyhágón túl 72. Érdekes, hogy 1908ban 558 volt a tejszövetkezetek száma, 1907-ben pedig 651, tehát 2 év alatt, 1907—1909-ig 110-el csökkent a tejszövetkezetek száma, a mi kisgazdáink szövetkezeti életrevalóságának nem nagyon fényes bizonyítéka. Ε hanyatlással szemben vigasztaló momentum a fogyasztási- és hitelszövetkezetek rohamos emelkedése. A belterjesség lendületének vége szakad a Duna-Tisza közén, hol természeti nehézségeken kívül legnagyobb akadály az erőteljes városfejlődés hiánya és a nagyhatárú falvak alakulása. A mi városaink kevés kivétellel, főleg az Alföldön nem felelnek meg a nyugati országok városjellegének, mert lakosságuk túlnyomó részben nem élelmiszerfogyasztó iparos, hanem élelmiszertermelő gazda. Az alföldi nagy empóriumok nem egyebek nagy kiterjedésű falvaknál. Ezek a nagy községek még a török világ pusztításai alkalmával keletkeztek, amikor a lakosság nagyobb és védettebb helyekre menekült.*** Így pl. a mostani Hódmezővásárhely 132.260 kat. hold határában valamikor 22 község volt. Ilyen nagyhatárú városok még Kecskemét 151.696 kat. hold, Debrecen 166.572 kat. hold, Szeged 141.875 kat. hold és Szabadka 166.077 kat. hold határral. Szeged, Szabadka és Kecskemét * L. Berger Károly Lajos: Temes vármegye mezőgazdasági viszonyai. Budapest, 1907. ** L. Enesei Dorner Béla: Az erdélyi szászok mezőgazdasága. Bpest, 1910. *** L. Cserháti Sándor: Az Alföld mezőgazdasági viszonyainak reformja. Budapest, 1907.

544


határában aránylag jobban kifejlődött az ú. n. tanyai rendszer,* mely mellett a gazda földjén künn lakik s jószágát a helyszínen tartja, de a többi helyeken — oly község, melynek 10.000 kat. holdnál kisebb a határa, az Alföld középrészén nincs — nagyobbára a rengeteg távolságra fekvő központból kigazdálkodnak a kisgazdák és így lehetetlen már csak ezen okból is a rendszeres trágyázás, a belterjes művelés és felügyelet. Nemcsak az Alföldön, de kisebb-nagyobb mértékben az ország többi részeiben is megvan ez a kisbirtokosabszentizmus, mely csak formájában különbözik a nagybirtokosétól, de közgazdaságilag épen olyan veszélyt jelent. Megvannak tehát a kisbirtokok még mindig túlnyomó extenzitásának, az ország számos részében ma is fennálló háromnyomásos gazdálkodásnak, a technikai, közgazdasági és politikai okai. A mezőgazdaság mostani kedvező konjunktúrája alkalmas arra, hogy a kisgazdák az ország legnagyobb részében az állattenyésztő belterjes gazdálkodáshoz közeledjenek, de ha ezt tenni elmulasztják és jövedelemtöbbletüket nem üzemtőkére, hanem újabb birtokszerzésre fordítják (a legutóbbi évek parcellázása igazolja e feltevésünket, mert a parcellások nagyobb része kisbirtokosokból és nem birtoktalanokból került ki), úgy helyzetük még tűrhető viszonyok között is csak rosszabbodhatik. Annyi kétségtelen, hogy egyelőre még a kisüzem rentabilisebb termelvényeinek belfogyasztása messze van attól a ponttól, hogy a magyar mezőgazdaságban a kapitalizált nagyüzemet versenyképtelenné, vagy akár nélkülözhetővé tenné. 4. Hátra van még a legnagyobb kategóriának szerepe a kapitalisztikus fejlődéssel szemben: a birtoktalan mezőgazdasági proletariátusé. Ezekhez sorolom még azon törpebirtokosokat is, akiknek földje nem elegendő a család fentartására és így szintén proletár-munkákra szorulnak, vagyis a mezőgazdasági napszámosok, szakmányosok, kubikosok, aratók és gazdasági cselédek ama nagy tömegét, melyet „a szegény ember” gyűjtőneve alá foglalnak.** A nincsetlenek nagy száma beteg birtokeloszlásunk kóros következménye. Hogy Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Svájc és Norvégia földje nagyobbrészt kisbirtokosok kezén van, ez statisztikai közhely. De kedvezőtlenül állunk a kevésbbé prononszirozott kisbirtokosországgal, Németországgal szemben is: * Szeged Szabadka Kecskemét ** Dr. Ecsery Lajos: Budapest, 1909.

103.000 lakosából 38.000 82.000 „ 40.000 élt 1900-ban 58.000 „ 25.000 városon kívül A szegény ember. Közgazdasági tanulmány.

Leopold Gusztáv: Kapitalisztikus mezőgazdaság Magyarországon 1905-ben volt

Törpegazdaság Kisgazdaság Középgazdaság Nagygazdaság

Magyarországon

6,15% 48,44% 14,22% 31,9%

545

Németországban

8,82% 57,15% 23,72% 10,10%

Vagyis nálunk háromszor annyi volt a nagygazdaság, mint Németországban. Ehhez járul még, hogy a nagybirtok típusa nálunk sokkal nagyobb terjedelmű, mint Németországban vagy Ausztriában (pl. a hitbizományi birtokok átlagos nagysága nálunk 25.280 kat. hold, Ausztriában 6785 kat. hold, Poroszországban 1045 kat. hold), továbbá, hogy a nagybirtok sok helyen minőségileg is fölötte áll a körülötte fekvő kisbirtoknak (legnagyobb hitbizomány-tulajdonosunk, Eszterházy Miklós herceg több vármegyére kiterjedő birtokai mindenütt az illető vidék legjobb, zsíros talajú, egyenletes, biztos termésű részéből valók s vidékenként épen ezért a maximális bérösszegeket fizetik földjéért), végül ha utalunk arra, hogy az ország területének csak 66,46%-a szabad forgalmú, míg 33,54%-a kötött birtok s a sok korlátolt forgalmú birtok eloszlottsága is kedvezőtlen (Mosonban 20,3%, Sopronban 27,6% egyedül a hitbizományi birtok, melynek fele szántóföldje — 355.470 hold — a Dunántúl fekszik és csak pl. Somogymegyének 87.332 hold hitbizományi szántóföldje van; e megyéből indult meg legújabban a kisgazdák politikai tömörülése, itt van a kisgazda-párt gyökere), úgy röviden jellemeztük az ország egészségtelen birtokviszonyait. Csodálatos, hogy ilyen szomorú birtokviszonyok mellett akadt valaki, aki nem találja elégnek a hitbizományokat, Baross Jánosé e kétes dicsőség: „miszerint a magyar népnek és társadalomnak nem az a baja, hogy a magyar föld 4,39%-a hitbizományilag le van kötve, hanem az a baja, hogy túlnyomó része szabad!”* A korlátolt forgalmú birtokok és a hitbizományok károsságát az 1911. népszámlálás adatai és a legutolsó 10 év 1 és ¼ millió tengerentúli kivándorlója napnál világosabban igazolják. Az objektivitás megköveteli, hogy az érem másik oldalát is megnézzük, figyelembevéve birtokeloszlásunk enyhítő körülményeit. A korlátolt forgalmú birtokok 51,32%-a erdő, 22,71%-a legelő és csak 12,26%-a — 2 millió 274 ezer hold — szántóföld, s ebből is 1 millió 231 ezer hold bérbe van adva. Minden szakember tudja, hogy mást jelent az erdő és legelő lekötöttsége, mint a szántóföldé. Másik enyhítő körülmény, hogy vannak nagybirtokok, melyek a gazdálkodás igen magas kultúrfokát képviselik és szociálpolitikai szempontból is kielégítők; hogy a modernizált feudális nagybirtok, vagy a belterjesen * Baross János: Idegenek birtokszerzése, Budapest, 1900. 53. p.

546


gazdálkodó egyéb nagybirtok s az okszerűen, szakképzettséggel és a haladás szellemében vezetett nagybérlet sem közgazdasági, sem szociális tekintetben nem eshetik olyan megítélés alá, mint az extenzíven gazdálkodó latifundium. Végül ne feledkezzünk meg róla, hogy a mezőgazdasági statisztika 1895-ből való, ezen idő óta azonban a birtokviszonyok lényegesen javultak. Precíz adataink nincsenek a birtokfeldarabolásokról Buday Barna, aki a kérdéssel alaposan foglalkozott,* az utolsó 10 év alatt felparcellázott birtokok területét körülbelül 1½ millió kat. holdra teszi. Mattyasovszky Miklós adatai szerint** a legutolsó 10 évben 613 nagybirtokot osztottak 33 ezer parcellára 562 ezer hold terjedelemben. A parcellázási folyamat most sem szünetel s így az egészségtelen birtokeloszlás megítélésénél elhibázott dolog volna ma is kizárólag az 1895. statisztikai adatokra támaszkodnunk. Mezőgazdaságunk kapitalizációjának sarkkérdése: a birtoktalan proletariátus szempontjából hogyan ítélendő meg az eddigi és a jövőben eszközlendő parcellázás? Már megemlítettük, hogy az eddigi parcellások csak kisebb részben kerültek ki birtoktalanokból. Vajon mi történt ezekkel, boldogultak-e? Erre a fontos kérdésre Buday igen érdekes, az ország minden részéből gyűjtött, 150.000 kat. hold földarabolásáról szóló adataiból meríthetünk felvilágosítást. Ezek lényege a következő: 11. 1. „boldogulni csak az tud, aki elég anyagi erővel rendelkezett és erején felül birtokvételbe nem bocsátkozott.” 15. 1. „a parcellákat vásárló kis- és törpebirtokosok legtöbb esetben túlságos magas fizetési kötelezettséget vállaltak, melynek nem bírván eleget tenni, feltartóztathatatlan léptekkel haladnak az eladósodás, a tönk felé. Sokan már az eladósodás miatt volt vagyonukat is elvesztették. Rossz véget értek azoknak a cselédeknek és munkásoknak vállalkozásai is, kik csekély tőkéjüket parcellabirtokba fektették és nem lévén módjuk a gazdálkodáshoz szükséges állatállomány és gazdasági instrukció megszerzésére, tökéletlen gazdálkodásukkal már az első évben sem tudták előteremteni a felvett kölcsönökre szükséges költségeket, s így egy-kettőre tönkre mentek.” 16. 1. „Azokon a területeken, melyek felparcelláztattak, a gazdasági kultúra általában véve, habár nem is mindig, visszaesett, amennyiben az új tulajdonosok csak igen kevés esetben gazdálkodnak kellő szak* A parcellázásokról. Buday Barna előadói előterjesztése az Omge Közgazd. Szakoszt. 1909 jan. 3. ülésén. Bpest, 1909. ** Revue Économique Internationale, id. Magy. Gazdák Szemléje, 1910. nov. számban.


547

értelemmel, legnagyobb részük az apák nyomdokain haladó primitív gazdálkodást folytatja. Noha tehát a feldarabolt birtoktesteken intenzív fizikai munkát fejtenek ki, általában véve mégis el lehet mondani, hogy a gazdálkodáshoz szükséges szakértelem hiányában a parcellabirtokok kihasználása tökéletlenebb, mint azoké a jól vezetett középés nagybirtokoké, melyekből az apró birtoktestek keletkeztek.” Ε képet lehet kissé túlzottan sötétnek találni — a legutolsó két esztendő kedvező mezőgazdasági konjunktúrái különben is enyhítették e színeket — de, hogy az igazsághoz közel járnak Buday adatai az ország nagyobb részére nézve, a viszonyok minden ismerője előtt valószínűnek látszik. Egy igen érdekes fehérmegyei parcellázásról, gróf Zichy János jelenlegi közoktatási miniszter kislángi birtokáról én is beszereztem az ottani jegyzőségtől adatokat, melyeket szószerint közlök: „A birtok területe 6030 hold á 1200 □-öl, a parcellázás 1904 október hónapban kezdődött és 2—3 évig tartott, körülbelül 600 egyénnek adatott el magy. holdanként 600 koronáért, a legkisebb parcella ½ hold belsőségből áll, a legnagyobb 80 magyar hold. 500 parcellás lakik itt. Foglaló volt magyar holdanként 20 korona, birtokbavételkor ez 100 koronára egészíttetett ki. A Magyar Agrárés Járadékbank adta a többit 100 félévi amortizációra 5.3% évi annuitással. Megjegyzem, hogy a telepítő gróf Z. J. a telepesekért 800.000 korona kezességet vállalt, azért adott a bank a föld 5/6-od értékéig kölcsönt. Átlag boldogultak a parcellások, 10% tönkrement, 10% nyereségre eladta földjét és eltávozott, a legkisebb és 30 holdon felüliek mentek legtöbbre. A birtokváltozás részint az egymásután következő 3 évi rossz termés, részint az illetők rossz gazdálkodásának következménye. A gazdálkodás közönséges ősi magyar földmívelésből áll. Számra az állatállomány kielégítő, minőségre azonban gyenge. Cirka 15% takarmány, 60% kapás és 25% gabona. Műtrágyát istállótrágyával keverve használnak, de általában véve a trágyázás gyenge. Közlegelő 300 hold, szőlő 320 hold. Rét nincs. A parcellásoknak a környéken lévő pusztákon kora tavasztól késő őszig van keresetük (aratás és hónapszámos munka), a kisebb birtokosok télen a városokba mennek munkára. 480 ház épült istállókkal egy fedél alatt. A régi épületek anyagát a telepesek vették meg, most azonban ezen anyagok értékét a telepítő a telepeseknek engedte át, mint közvagyont. A házak földtömésből tűzmentes tetővel épültek.” Kommentárképen megjegyzem, hogy a kis-lángi birtok a parcellázás előtt haszonbérbe volt kiadva és a bérlő nagy állattartással intenzív gazdálkodást folytatott a birtokon. A talaj igen jó és elsőrendű

548


kukoricatermő föld, mi megmagyarázza a 60% kapást. Az adatokból kiviláglik, hogy a parcellázó gr. Z. J. igazán követésre méltó humanitással járt el; a vételár épenséggel nem volt magas, a törlesztési feltételek egyáltalán nem hasonlítanak más parcellázások bankuzsorájához. Fehérmegyében, a nagybirtok klasszikus hazájában (1895-ben a gazdaságilag művelt területnek 63,5%-a volt nagybirtok, 10,66%-a középbirtok 4,09%-a törpebirtok és 21,74%-a kisbirtok, 22,88%-a korlátolt forgalmú birtok) azóta több parcellázás is történt és pedig a kislánginál jóval kedvezőtlenebb feltételekkel. Az eredmény mindenütt egyforma: a parcellások nem állattenyésztő intenzív gazdálkodást folytatnak, hanem elmaradt extenzitás jellemzi kisüzemeiket. Bizonyára lehetne felhozni olyan példákat is, melyek a parcellázás sikeréről és emelkedett produktivitásról tanúskodnának. De ez a kivételes. Ami parcella-típusunk ezidőszerint az egyoldalú, csekély takarmánytermeléssel, gyenge állattartással, falusi gabonakereskedők elővételeivel, forgótőke és okszerűség nélkül gazdálkodó kisüzem. Városaink iparosodása 1900. óta szépen haladt, de amíg e haladás csak egyes országrészekre szorítkozik és a kisbirtok termésének egyenletes belpiaca ki nem alakul; amíg másfelől a magyar politika a parcellázásokkal szemben megmarad a laissez faire elvénél és nagyszabású parcella-politikát nem kezdeményez,* ameddig továbbra is meghagyja a kisbirtok degresszív terheit, addig a parcellázás csak kivételesen jelenti nálunk a belterjességet. A magyar állam szociális lelkiismerete megnyugtatására megindította ugyan a telepítési akciót, de még ezek az állam pénzén dédelgetett telepesek is a földművelésügyi minisztérium hivatalos jelentései szerint oly gazdálkodást folyamatnak, melynek mesterséges életbentartása az utolsó évtizedek egyik legdrágább baklövésének bizonyult. * * * A német szocializmus legkiválóbb agrárteoretikusa, David Sozialismus und Landwirtschaft c. munkájában kimutatja a kisüzem nagyarányú térfoglalását Németországban. Hasonlítsuk most már össze ezt a mi viszonyainkkal. * Erre nézve csak a két legújabb példát hozom fel: Anglia már 1892-ben megalkotta a Small Holdings Act-ot, mely a kisbirtokok szerzésének megkönnyítését célozta. Ezidőszerint pedig tudvalevőleg az egész angol politika a kisbirtok megteremtése és a nagybirtok erejének csökkentése céljából a lordok ellen folyó küzdelem képét tárja elénk. Ausztrália legújabb földadó javaslatai a nagybirtokot életképtelenné tévő progresszivitást foglalnak magukban. V. ö. I. Hutchinson, Staatsminister A. D. Melbourne: Die progressive Grundsteuer in Australien, a Dokumente des Fortschritts 1910. dec. számában.


549

Hogy a német mezőgazdaság nagyobb mértékben van már kapitalizálva, mint a magyar, — nagyobb átlagtermések igazolják ezt — hogy Németországban a belterjes kisüzem erősebben kialakult, mint nálunk, ez a két ország közgazdasági fejlődésének fokbeli különbségéből is megmagyarázható. A német földművelő lakosság gazdálkodási erényein, a szorgalmon és takarékosságon kívül (melyeket svábjainknál itt is tapasztalhatunk) előmozdította ott a belterjes kisüzemek fejlődését: 1. Németország (növekvő termésátlagaikkal, a kisgazdák rohamosan fejlődő állatállományával, a kisbirtokos szövetkezetek forgalmának és taglétszámának egyre emelkedő arányával a déli és rajna-melléki országrészek az intenzív földművelés gyúpontjai) kedvezőbb klímája és átlagtalajának a miénknél rosszabb minősége; 2. fejlettebb közúti, vasúti, folyam-, csatorna- és tengerhajózási hálózat; 3. a nagyüzemet ott a miénknél már sokkal erősebben fenyegető munkáshiány, az ú. n. Leutenot; 4. a decentralizált városfejlődés és az iparos városi lakosság nagyszerű kialakulása: a mezőgazdasági proletariátus ott nem a tengerentúlra vándorol, hanem belföldi városokba. A mezőgazdaság elveszíti mint termelőt, de megnyeri mint fogyasztót. Különösen a decentralizált ipar az, ami nemcsak legbiztosabb fogyasztója a körülötte kialakuló mezőgazdasági kisüzemeknek, hanem a kisgazdának és családjának mellékkeresetre is nyújt alkalmat abban az időszakban, mikor a gazdaságban munkaerejét nélkülözheti.* Ezt a momentumot csak kivételes esetben találjuk meg nálunk; a magyar parcellás rendszerint a nyáron túlmunkát végző, télen munkanélkül vegetáló nincsetlenek számát szaporítja. A német kisüzem típusa tehát belterjes, a magyaré külterjes. Többé-kevésbbé hasonló okokból belterjes a dán, a svéd, a norvég, a németalföldi és a belga parcella, míg a miénknél is fejletlenebb pld. a román, szerb és orosz parcella. Meddig állhat fenn extenzív kisüzemeink és jelenlegi földáraink aránytalansága? Vámsorompós árak és kedvező konjunktúrák ideigóráig eltakarják ez aránytalanságot. A vámvédelem éterinjekciója nemcsak a nagybirtok, hanem a kisbirtok extenzitását is életben tarthatja. Másrészről azonban a belterjességet a nagyüzemnél * „Offenburg (Baden) kedvező gazdasági helyzetéhez nagyban hozzájárul, hogy az ottani gyárakban gazdag alkalom nyílik a mellékkeresetre.” Betriebsverhältnisse der deutschen Landwirtschaft. 1908. VI.

550


jövedelmezővé tevő, de arra nem kényszerítő körülmények a kisüzemre is fennállanak már ezidőszerint is. De mi lesz rosszabb konjunktúrák esetén? A folyton növekedő köz- és magánterhek mellett meddig tarthat az alacsony produktivitás? Kisüzemünk hosszú ideig már nem bírja ki az extenzitást, a közgazdasági viszonyok, elsősorban a földárak szükségszerűleg magukkal hozzák annak belterjességét. * * * Egyenes vonalban jutunk ezek után azon gondolathoz: ha a kisüzem nálunk szükségszerűleg a belterjesség felé gravitál; ha az eddigi parcellázások eredményei e tekintetben nem kielégítők; ha azok a legtöbb esetben meghaladták mezőgazdasági munkásosztályunk anyagi erejét, van-e más útja is a belterjes kisüzem kialakulásának Magyarországon? Nem vezet-e bennünket a fejlődés kényszerítő erővel olyan kisgazdaság-alakulatokhoz, melyek az alaptőke-befektetést nélkülözve, a csekélyebb tőkének teljes egészében üzemtőkére való felhasználásával nagyobb eredménnyel kecsegtetnek: a) a járadékbirtokokhoz, b) a kisbérletekhez. A járadékbirtokok intézménye mellett szól a magyar paraszt bámulatos földéhsége. Megfontolandó, hogy a parcellázások jelen formája helyett nem lenne-e célszerűbb a szegényebb földműves lakosságot járadékbirtokok formájában földhöz segíteni? (A parcellázás épen a szegénység részére vagy lehetetlen, vagy veszélyekkel jár.) kérdésre nézve utalok Fellner Frigyes irodalmi munkásságára,* ő ez intézmény legbuzgóbb propagálója Magyarországon. A kisbérletek intézménye mellett szólnak korlátolt birtokaink nagy tömegei, melyek e célra kitűnően hasznosíthatók lennének. Míg más országokban a területmegszerzés nehézségei is számbaveendők, nálunk a kötött forgalmú községi és közbirtokossági birtokok (17.69%) s a kötött birtok egyéb erre alkalmas részei is kisbérletek útján közgazdasági és szociális szempontból magasabb eredménnyel volnának értékesíthetők. Ennek szükségességére már György Endre is rámutatott.** A kisbérletek előnye lenne a parcellabirtokkal szemben 1. hogy azokat kellőleg felszerelhetné a kisgazda és így munkaereje nem pazarolódnék el a tőkehiány meddőségében, 2. a parcellabirtok túlmagas vételár mellett csökkenő földjáradéknál válsághoz vezethet, * Dr. Fellner Frigyes: A járadékbirtokok rendszere és alkalmazása Magyarországon. Budapest, 1900. Továbbá Közgazdasági Lexicon: Járadékbirtokok, stb. ** György Endre: Közgazdasági tanulmányok. Budapest, 1905. Kötött forgalmú földbirtok és agrárpolitikánk, a Budapesti Szemle 1893. évf. már megjelent tanulmányában.


551

a bérlet ellenben csak ideiglenesen és nem véglegesen kalkulálja a földjáradékot, melynek fel-aláhullámzásához időközönkénti lejárataival alkalmazkodik. A bérleti forma a kisüzemben is bizonyos tekintetben alkalmasabb lehet a kapitalista belterjes gazdálkodás bevezetésére épúgy, mint a nagyüzemben. Alapfeltétele azonban a kisbérlet belterjességének a hosszú időre szóló bérszerződés, mert a rövid időtartamra szóló kisbérlet a rablógazdálkodással egyértelmű. Községeink és városaink már eddig is sok helyen foglalkoztak szántóföldjeik bérbeadásával, de épen a legkárosabb rövid időtartamú bérleteket karolták fel. Pl. „Arad város tekintélyes birtoka (szántóföld 2599 hold) 3, 6 és 12 évi bérletekre van kiadva, Hódmezővásárhely ármentesített parcellái 6 évre, többi birtoka évről-évre egy évre, Kecskemét 12.157 hold szántóföldje 1—50 holdas részletekben 1—12 évi időtartamra van kiadva, Pancsova 2019 hold szántóföldje 2 holdanként 4 évre, Szabadka 13.346 hold szántóföldje 5 holdas részletekben adatik bérbe rendesen egy évre, mert így magasabb bérösszeg éretik el.”* A városi parcellás bérletek a helyi kottériák befolyása és a közigazgatási kezelés hanyagsága folytán sem fejlődtek nálunk eddig azon egyedül hasznos irányban, melynek lényege a kisbérlet szakszerű vezetése, hosszú időtartama és ennek hatásaként jelentkező belterjessége. A kisbérleti rendszerrel szemben — tagadhatatlan számos előnye mellett is — bizonyos óvatosságra van szükség. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, a) hogy a kisbérletekre ugyanazok a közgazdasági és politikai fejletlenségek súlyosodnak egyelőre még, mint amelyeket fentebb a kisbirtokra megjelöltünk, hogy továbbá b) jelenlegi nagybirtokaink nagyon tekintélyes része csak évtizedekig tartó talaj-meliórációk, tagosítások, üzemágváltoztatások, épület- és útépítések árán volna kisbérletekben kiadható. A gróf Széchenyi-féle tolnamegyei földesi birtokot egy bank bérelte ki az albérletbe adás engedélyével. A bank jelentős építkezéseket eszközölt, s nyereséggel albérletbe adta a birtok nagyobb részét, de az albérlők között ugyanazok a bajok (egymás túllicitálása, tőkehiány, erélytelenség, régi módi gazdálkodás) ütik fel fejőket, mint a parcellázások zömében: aminthogy a két módozat között az egyforma emberanyag miatt sem lehet egyelőre nagyobb különbség. Földművelő lakosságunkat még nevelnünk kell a belterjes gazdálkodásra. Agilis vezetés és főképen az intenzitás hasznosságának élő szemlélete idők folyamán megteremthetik a belterjesen gazdálkodó magyar kisbérlő-osztályt is. * L. György Endre már id. munk. 359. p.

552


Kellő óvatosság, szociális és agronómikus körültekintés mellett mindenesetre a mainál aránytalanul nagyobb szerepet jósolhatunk a kisbérleteknek már a közel jövőben is, különösen a sűrű földművesnépességű városok mellett elterülő latifundiumokon.* * * * Sajátos politikai és közgazdasági viszonyaink még hosszú időre biztosítják nálunk a mezőgazdasági nagyüzemek életképességét is, ha a változott viszonyokhoz idomulva kapitalista nagygazdaságokká alakulnak át. Milyen változás várható a mezőgazdasági proletariátusra a kapitalista nagyüzemben? Mi lesz azzal a mezőgazdasági napszámossal, aratóval, cseléddel, akiből kisbirtokos vagy kisbérlő nem válik, a nyugateurópaivá emelkedő belterjes magyar latifundiumon? Ε kérdésre megfelelnünk annál szükségesebb, mert agrárius részről úton-útfélen hangoztatják, hogy „ne hagyjuk a történelmi birtokos osztályokat elpusztulni, mert a nép természetes vezetőit veszti el” s ezzel egyidejűleg a nem feudális birtokos-, vagy bérlőosztályt a szegény nép kizsarolóinak tüntetik fel. Súlyos és merész vád ez, mely a kapitalisztikus mezőgazdaságra nehezedik. Ha igaz volna, hogy a múlhatatlanul terjeszkedő kapitalista üzem a szociális visszafejlődés tragikumával egyértelmű, mérhetetlen csapás volna ez országra. Szerencsére e vád nem igaz. Elismerjük, hogy sok helyen a hanyatló középbirtokos-osztály is teljesítette szociális kötelességeit, amint teljes objektivitással megállapítottuk ezt a nagybirtok egy részére nézve is. A kapitalisztikus fejlődés sajátossága, hogy a gazdaságilag értékes elemek érvényrejuttatásával nem hozza szükségképen az egyéb tekintetben is kiváló elemeket felszínre, viszont mechanikus erejével egyébként nagy értékességűeket irgalmatlanul elsöpör — mint a vihar is kitéphet százados fatörzseket — ha gazdaságilag értéktelenek. A szociális érzést és gondolkodást általánosságban sem a régi, történelmi birtokos-osztály, sem az újabb birtokos-osztály sajátságának nem mondhatjuk, vannak mindkettőben szociális és antiszociális elemek. De ha az extenzív gazdálkodási rendszert szembeállítjuk a belterjes kapitalista üzemmel, úgy nyilvánvaló lesz a kétféle gazdálkodás szociális hatásánakeltérősége. Az extenzív üzemet a túlzsúfolt cselédlakások, alacsony cselédbérek, * Ilyen irányú fejlődést sejtet a jelenlegi földműv. miniszter, Serényi gróf is 1910 dec. 17-én a pénzügyi bizottságban — egyelőre csak homályos általánosságban — tett kijelentésével: „Foglalkozni kívánok azzal a kérdéssel, hogy úgy a városok birtokai, mint alkalmas más kötött birtokok is lehető hosszúlejáratú kis- és középbérletekben értékesíttessenek.”

553

Leopold Gusztáv: Kapitalisztikus Mezőgazdaság Magyarországon

hiányos és a mainál jóval csekélyebb keresetet nyújtó munkaalkalom jellemezték. A kapitalista belterjes üzem higiénikus lakásokkal, jobb díjazással, bőséges munkaalkalommal és a fokozott termelésben való részeltetéssel (belterjes gazdálkodás mellett egészen mást jelent 1/10 aratórész, mint külterjesnél) láncolja magához munkásait. A belterjes nagyüzem nagyobb kereslete és a munkásság fejlődő osztálytudata automatikusan is emelik a munkabért, ehhez járul még a mezőgazdasági proletariátus további gyérülése (amerikai kivándorlás, ipari centrumokba tódulás, egyke), melyet semmiféle akadályozási kísérlettel meggátolni nem lehet. A feladata magaslatán álló modern gazda még ezenfelül is kalkulusába foglalja a nagyobb díjazásnak, a munkás megelégedettségének munka-fokozó hatását s habár naivitás volna a kapitalisztikus mezőgazdaságtól az osztályharc megszűnését várni, annyi kétségtelen, hogy a belterjes nagyüzem, melynek centrális problémája a jövőben még inkább a munkáskérdés lesz, sajátfenmaradásának érdekében a munkaerő odavonzásának és lekötésének eddigi módjait (magasabb díjazás, akkordmunka, részes művelés, jutalmazások stb.) rendszeresen kifogja építeni, hogy előkészítse a munkás és munkaadó érdekközösségének kialakulását. Ε fejlődés távolabbi pontja a nyereményrészesedés bevezetése a mezőgazdasági nagyüzembe,* melynek eredménye a sztrájkok megszüntetésén kívül a lappangó termelési energiák felszabadulása, a produktivitás őserejű fokozása lenne és amely — a tőke intenzitásához megszerezvén a munkaintenzitást — emelkedő méreteivel a késő jövőben is lehetségessé tenné a technikai fejlődés legmagasabb fokán álló mezőgazdasági nagyüzemet. Egymás alaphibáit megszüntetve mezőgazdaságunkban úgy a nagy-, mint a kisüzem fejleszthet életképes alakulatokat, de mindegyiknek alapfeltétele: a kapitalisztikus gazdálkodás magasabb szociális standarddal. A kapitalizmus sok elméleten végiggázol, amíg mezőgazdaságunk ősvilágát rendre-sorra átformálja, s az élet — minden szürke teóriánál elevenebb valóság — olyan kompromisszumokat teremt az anyaföld körül, melyekre nem készülhetetett el sem a szobatudós, sem a városi élet embere, ki az ipari kapitalizmust látja maga előtt. Rendszerint csak a szövetkezeti formát hangsúlyozzák, mint a mezőgaz* Dr. Franz Oppenheimer: Die Gewinnbeteiligung im landwirtschaftlichen Betriebe. Berlin, 1905. c. tanulmányában ennek a mezőgazdaságban nagy jövőt jósol és a gyakorlatban máris elért kiváló eredményekre hivatkozik.

554


daság kapitalizálásának és utóbb szocializálásának sajátos, elütő különösségét. Mi a szövetkezeti mellett egy másik specifikusan mezőgazdasági alakulásra kívántunk reámutatni, mely az ipari fejlődéstől szintén idegen: a bérletre. Rohamos elterjedése, elevensége, termelékenysége egyre jobban magára tereli a gondolkodók figyelmét, s új világításba helyezi a földjáradék és munkabér viszonyát, az üzemnagyság és belterjesség végtelen vitáját, az agrárpolitika sarkkérdéseit.

Braun Róbert: A faji kérdés Amerikában — Második és befejező közlemény. —

néger legnagyobb tragikuma, mint Prof. Du Bois mondja, Ahogy a fehér ember szemével nézi magát. Amikor a néger író a fajok egyenlősége mellett érvel, az olvasónak éreznie kell, hogy az író nemcsak őt, de saját magát is igyekszik meggyőzni. A művelt négert általában semmi a világon nem érdekli annyira, mint az, hogy meggyőzzön másokat, de első sorban saját magát a néger egyenlőségéről. Saját lelkiállapotát objektiválja és azt hiszi, hogy a faji kérdés a világ legfontosabb problémája. Más minoritások (pl. a zsidók) egyáltalában nem kételkednek saját szellemi egyenlőségükben, sőt fölsőbbségükben, a néger kérdés azonban abban tér el a legtöbb faji kérdéstől, hogy a négerből teljesen hiányzik az önbizalom. Ezt mutatja az is, hogy ahány művelt néger házába megyünk, mindenütt tucat, sőt néha száz számra találunk a faji kérdésről szóló könyveket. Nemcsak természetes dolognak tűnik, de adataink is vannak annak igazolására, hogy eredetileg minden faj önmagából indulva alkotta meg szépségideálját.* Az indiánok a fehérekkel való első érintkezés korában született fehér gyermekeiket minden habozás nélkül mint szörnyszülötteket ölték meg. Már H. Spencer bőven kifejtette, hogy a primitívebb nép átveszi a fejlettebb nép szépségideálját. Hasonló történik az erkölcsi ideálokkal is. Az angol-szász erkölcsi ideál mindent elnyomó súllyal nehezedik a négerre. Saját, történelmileg alakult és örökölt erkölcsi jellegét angol-szász szempontból ítéli meg és nem egyszer érthetetlen szigorral ítéli el. * L. erre nézve több elszórt adatot Darwin fő műveiben.

556

Braun Róbert: A faji kérdés Amerikában

A néger eredetileg szépnek tartotta magát minden szomatikus sajátságaival. Szépnek tartotta pl. a test fekete színét, melyet mesterségesen fokozni igyekezett. Azonban csak természetes, hogy a mai amerikai néger, aki már az iskolában olvasókönyvében, a faliképeken soha fekete embert nem lát, aki előtt minden előkelőség, szépség, gazdagság a fehér színnel párosul, önmagát valami abnormis lénynek, torzszülöttnek tartja. A fehér faj túlhatalma ma oly súllyal nehezedik a színes fajok nagy részére, hogy már a délafrikai néger is büszke, ha csak egy csöpp fehér vér is van ereiben. Nansen említi, hogy az eszkimó nő többre becsüli az utolsó európai matrózt a legjobb eszkimó vadásznál.* A néger származás tudata deprimáló, a fehéré fölemelő. Alig van erre nézve jellemzőbb eset, mint amelyet P. H. Douglasbeszél el, aki egy félvérűnek e szavait idézi: „Engem nem ijeszthet meg, bennem fehér vér van!” A rabszolga fia vagy unokája természetszerűleg más szemmel nézi pl. a tulajdon és házasság intézményét. Az uralkodó társadalom rákényszerítette a négerre azt az erkölcsi tudatot, hogy a néger álláspont bűnös, egyúttal pedig rákényszeríti, hogy továbbra is ezen az állásponton maradjon. Tehát pl. a néger tudja, hogy lopni bűn és a szüzesség erény, azonban a fehérek túlnyomó többsége előre kész az ítélettel, hogy minden néger lop, tehát ha nem is lop, mégis tolvajnak tekintik;** azt a néger nőt pedig, aki női erényei védelméül a bírósághoz fordulna (ha ugyan volna erre eset) csak kinevetnék. Ami egyébként a négerek által nőkön elkövetett erőszakot illeti, e kérdésnek van egy oly oldala, melyet a fehérek nem akarnak, a négerek pedig nem mernek emlegetni. Amint a kevertvérűek nagy száma bizonyítja, a fehér férfiban a fiziológiai ellenszenv nem akadálya a nemi érintkezésnek. Így már a priori is valószínűnek látszik, hogy ez az ellenszenv a fehér nőben sem lehet nagyobb, különösen mulattoal vagy quadroon-nal szemben. Akárhány mulatto világosabb színű egy átlagos déleurópainál, a quadroon pedig sokszor szőkehajú és kékszemű. Számos bizalmas értesülés alapján bátran állíthatja az író, ami az elfogulatlan európai olvasó előtt különben sem szorul túlságos bizonyításra, amire nézve azonban a dolog természeténél fogva lehetetlen adatokat gyűjteni, hogy, bár az amerikai prüdéria még e gondolat ellen is tiltakoznék, az illegitim viszony fehér nő és színes férfi közt * L. ezeket és hasonló példákat Prof. U. G. Weatherly cikkében, az American Journal of Sociology 1910 januári számában. ** Egy déli ügyvéd idézte előttem egy bíró mondását egy négerről, akiről utólag kiderült, hogy ártatlanul volt elítélve lopásért: „Nem nagy igazságtalanság esett rajta, ha most nem is lopott, bármikor képes rá.”


557

előfordul. A színes férfivel való viszony a nőre nézve szinte abszolúte biztos titoktartást jelent, mert hisz a férfi életével játszik és a viszony fölfedezése súlyos börtönt vagy legtöbbször lincselést jelent. Egy Delaware-ben lakó személyes fehér ismerősöm beszélte, hogy egy oly esetben, mikor a férfi 10 évi börtönt kapott, utólag kiderült, hogy az „erőszakot” hosszú viszony előzte meg, ami persze a négerre nézve egyáltalában nem lett volna enyhítő körülmény. Nagyon gyakran hallhatni Délen, hogy az északiak (itt yankeeknek nevezik őket) hamarosan más véleményen vannak a faji kérdést illetőleg, ha néhány évig Délen laknak. Tagadhatatlan, hogy a Délen lakó északiak türelmetlenebbek talán a déli fehéreknél is, de ennek ok a könnyen megérthető. Az északiak jövevények, még pedig nem szívesen látott jövevények, akiknek épen nem érdekük, hogy a négerekkel azonosítsák magukat, sőt a négerektől való teljes elzárkózás az a conditio sine qua non, mely nélkül társadalmi és politikai szereplés lehetetlen. Így tehát a yankee és az Északról jövő zsidó szívesen „tér meg”, miközben lassanként az ipar teljesen az előbbiek, a kereskedelem az utóbbiak, a föld pedig mindkettőjük kezébe jut. A régi ültetvényesek földje súlyosan meg van terhelve és sokszor csak idő kérdése, hogy mikor jut a hitelező kezébe. New Orleansban, Mobileban a kereskedelem sok ágában a zsidók jobban preponderálnak, mint Budapesten. A jövevények pedig valósággal megrohanják a földet, analizáltatják, megállapítják, hogy lehet minél több pénzt csinálni belőle és a sovány, homokos erdőtalajon, melyről az erdőt terpentingyüjtés által kiirtották, a lehulló tűket pedig, melyek a föld termékenységét pótolták volna, évről-évre fölgyújtották, hogy a juhok könnyebben találjanak télen legelőt, zöldelő dohánytáblák, narancskertek, cukornádültetvények és fehérlő pamutföldek támadnak. Bár vezető négerek sokat hangoztatják, hogy hány farm van néger kézben, ennek viszonylagos fontossága nem nagy, mert kétségtelen, hogy a négerek osztályrésze a nemzeti jövedelemből túlnyomóan munkabér és csak igen kis részben földjáradék és tőkekamat. Bár a termelés növekvése folytán az összhozadékból kevesebb percent jut munkabérre, a munkabér abszolúte véve emelkedik az összhozadék emelkedésével. A néger munkát pedig a klimatikus és talán még inkább társadalmi viszonyok folytán bajos helyettesíteni. Délen a testi munka nem „úri” dolog, csak a négereknek való, így tehát a fehér munkás nem szívesen telepszik le olyan helyen, ahol a fizetés, bánásmód és társadalmi helyzet annyira kedvezőtlen. Fehér munkás négerrel együtt nem szívesen dolgozik, sőt az oly foglalkozási kört is lehetőleg kerüli, melyben négerek túlnyomó számban vannak. Így tehát azt lehetne

558


gondolni, hogy a yankee-invázió a néger helyzetének javulását jelenti. Azonban ez épen nem látszik föltétlenül bizonyosnak. A yankee-t gazdasági okok vezetik és amikor látja, hogy a fehér munkás nem dolgozik a négerrel együtt, nem sokat töri fejét az okokon, hanem egyszerűen számol e ténnyel és így számára nem marad más hátra, mint választani az északi fehér munkás és a néger közt. Miután az előbbi képességei és igényei minden tekintetben ismert tényezők előtte, hacsak lehet, mellőzi a négert. A kérdés csupán az, lehet-e az északi fehér munkást Délre telepíteni. Bár mostanáig az volt az általános fölfogás, hogy a fehér munkás a meleg égöv alatt alig használható, az újabb tapasztalatok azt bizonyítják, hogy e föltevés alaptalan. Ha a fehér munkás fizetése megfelelő, klimatikus okok nem akadályozzák, hogy fölvegye a versenyt a színes munkással. Mióta Ausztráliából a színes fajokat teljesen kitiltották, kitűnt, hogy a fehér munkás ép oly jó munkát végezhet a tropikus égöv alatti cukornádültetvényeken, mint azelőtt a kínai és hindu. Délen különben főként azért nem nézik jó szemmel a déleurópai bevándorlást, mert aggasztja őket az a körülmény, hogy a délolasz nem oly skrupulózus a színhatár tekintetében, mint újabban az amerikai közvélemény. Sokan félnek attól, hogy a szegény és demoralizált fehérek bevándorlása újabb komplikációt okozhat a faji kérdésben. Látni való tehát, hogy új és most nem sejtett tényezők könnyen idézhetnek elő váratlan, előre ki nem számítható fordulatot a néger jövőjében. A néger faj jövője gyakran foglalkoztatja Amerika gyakorlati és elméleti politikusait. Igen érdekes erre nézve a Booker T. Washington nézete. Booker Τ. Washington ma a legnagyobb tekintélynek örvendő néger. Ki kell emelni azonnal, hogy tekintélye nagyobb a fehérek, mint négerek előtt. Rabszolgaságban született és egész élete teljesen amerikai szabású, a selfmade man küzdelme és diadala. Azt lehetne mondani, hogy ma nehéz lenne nálánál jobb típusát találni a nemesebb értelemben vett amerikainál annak gyöngeségeivel együtt. Pályafutása ép oly tüneményes, mint Carnegie-é, páratlan munkabírása, az idő teljes kihasználása, nemes önzetlensége, gyakorlati szelleme és javíthatatlan optimizmusa ép oly tipikusan amerikai, mint teljes érzéketlensége a művészet iránt és erkölcsi kérdésekben tanúsított szigorú türelmetlensége. A világtörténelemben alig lehet hozzá hasonló jelenségre találni, aki a legmélyebb szegénységből, tudatlanságból és rabszolgaságból hasonló akadályok leküzdése árán ily nagyot haladt volna. Meg van győződve róla, hogy a négernek csak jobb nevelés kell és


559

ha megtanulja, hogy hogy kell a földet művelni, mesterséget folytatni, minél több szappant és fürdőt használni, a kérdés meg van oldva. Az ő szemében faji kérdés alig van és valamint a gondviselés a rabszolgaságot választotta ki arra, hogy az amerikai népet minden tekintetben afrikai fajrokonai fölé emelje, úgy a mai helyzet is rohamosan javul és a néger helyzete egyre közeledik a teljes megoldás felé. Ε sorok írója, aki abban a szerencsében részesült, hogy egy órát töltött e kiváló ember társaságában, azt a kérdést intézte hozzá, hogy vajon nem gondolja-e, hogy a néger Délen csak azért él viszonylagos békességben a fehér fajjal, mert belenyugszik a neki utalt szolgai helyzetbe és tekintve, hogy a néger önérzetessége immár ébredőben van, vajon a közel jövőben nem várható-e erős összeütközés a két faj közt? Bár Washington koncedálta a jelenlegi békesség fönti magyarázatát, a jövőre nézve azonban azt reméli, hogy a néger önérzetességével egyidejűleg a műveltség és nevelés terjedése által a fehérek türelmessége is növekedni fog. Sajnos, e reménység sem a jelenlegi tényezők vizsgálatával, sem analógiával (a zsidók helyzete Európában) nem igazolható és csupán Washington nagy optimizmusának egyik jeléül tekinthető. Bármily optimista is Β. Τ. Washington és a viszonyokban tájékozatlan északi emberbarátok, minden jel arra vall, hogy a faji kérdés kiélezettsége még nem érte el maximumát. Az író nemcsak saját megfigyelésére hivatkozik, hanem oly emberek nyilatkozataira is, akiknek ítélőképességében és őszinteségében nincs oka kételkedni. Ezek egyike körülbelül így hangzik: „Nem vagyok déli születésű, de negyven éve lakom itt; sokáig éltem vidéken és ott is ismerem a viszonyokat. A négerek helyzete egyre rosszabbodik és a fajok szeparálása lélektanilag is elkerülhetetlen szükségesség. Amíg a néger inferioritása kétségtelen volt, a fehér ember jóindulatot, barátságot mutathatott iránta, mert sohasem volt kitéve annak a veszélynek, hogy emiatt bárki is egyenrangúnak tekintse a négerrel. Amióta azonban a néger írni-olvasni tud, tisztességes ruhát hord, bosszantóan helyesen kezd beszélni angolul, aranyos fogakat és szemüveget visel, sőt akárhányszor egyetemi műveltséggel bír, minden vele való társulás egyenlőségének elismerése jeléül tekinthető. Ezt nem akarja a déli fehér semmi körülmények közt és a színhatárt annál szigorúbban vonja meg, minél inkább halad a néger. Hogy ennek mi lesz a vége, azt lehetetlen előrelátni. A legbölcsebb dolog, melyet az adott viszonyok közt tehetünk, nem vitatkozni e kérdésről, halasztani a megoldást minél távolabb jövőre, talán valahogy, valamikor, megoldódik magától.”

560


A hivatalos statisztika egy térképen érdekesen mutatja ki, hogy a fehér népesség súlypontja Délen egyre inkább északnyugat felé, a négeré pedig délkelet felé helyeződik át. Első pillanatra ez nagyon tetszetős megoldásnak látszanék a jövőre nézve. Csakhogy e diagrammá nem föltétlenül meggyőző, mert semmi sem bizonyítja, hogy azok az okok, melyek e helyzetet az utóbbi néhány évtizedben létrehozták, a jövőben fognak-e hatni és lehet, hogy teljesen új okok ellenkező irányt létesítenek. Pl. a négerek nagy tömege még csak most kezdi meg a városokba vándorlást, ami elsősorban Északra vándorlást jelent, továbbá az északi tőke és munka figyelmét idáig teljesen a Nyugat abszorbeálta, a Délre csak most irányul a figyelem. Bár sok ok szól amellett, hogy a fekete faj a neki kedvező klíma segítségével ép úgy kiszorítja Délen a fehért, mint ahogy Nyugat Indiából kiszorította, viszont semmi sem mutatja a priori teljesen lehetetlennek, hogy a yankee a Délen fehért, feketét egyaránt kiszorít az utóbbi évtizedben megindult rohamos beözönlésével. Nem kevesen vannak, akik azt hiszik, hogy a demokratapárt nagyban felelős azért, hogy e kérdés Délen állandóan napirenden van, mert a négertől való félelem tartja együtt a pártot és ez az az egyetlen programmpont, melyre nézve az egész pártban megvan az egyetértés. Csak az Amerikában levő sajátságos pártviszonyok, Európában sehol nincs példa és melyeknek fejtegetése e dolgozat határain kívül esik, teszik lehetővé, hogy két egymással oly teljesen ellentétes gazdasági és politikai elvű töredék, amilyen az északi radikális és a déli reakcionárius demokratapárt, egy táborban foglaljon helyet. A néger természetesen Délen mindenütt a republikánus párttal érez, azzal a párttal, mely fölszabadította és azután cserben hagyva, kiszolgáltatta volt gazdáinak. Sok jóslat van és sok vita folyik a négerkérdés megoldására nézve. A régi naiv javaslat, hogy a néger menjen vissza Afrikába (és a fehér ember Európába, mint egy indiánfőnök logikusan folytatta), teljesen kivihetetlen, mert 1. a néger nem akar Afrikába menni; 2. mert a déli fehérek nem akarják, hogy a néger Afrikába menjen; még Afrikában sem szívesen látott vendég és pl. a délafrikai közvélemény már a meglevő igen jelentéktelen amerikai néger bevándorlást is rossz szemmel nézi, mivel tart a benszülöttek nyugtalanításától. A négerek kipusztulására semmi kilátás sincs. Kiirtásuk lehetetlenség és ezt a fehérek nem is kívánják. Ők sem irthatják ki a fehéreket, amint ezt pl. Haitiban tették. Beolvadásról szó sem lehet, sőt ennek lehetősége sohasem volt csekélyebb, mint ma. Azt legalább is hosszú

Braun Robert: A faji kérdés Amerikában

561

időn belül alig lehet remélni, hogy a faji ellentét enyhüljön, sőt ellenkezőleg, mint már szó volt róla, minden jel arra mutat, hogy ez az ellentét még korántsem érte el tetőpontját. Bármily módját is nézzük tehát a kérdés megoldásának, valamennyi lehetetlennek bizonyul. Azt kell tehát mondanunk, hogy a jelen tényezők analizálása semmi támpontot sem nyújt a végleges megoldásra. Azonban nemcsak a négerkérdés bizonyult megoldhatatlannak, hanem akárhány más társadalmi baj is. íme pl. a szegénység kérdése, mely pedig sok évszázad óta foglalkoztatja az emberiséget. Vagy egy sokkal enyhébb analóg kérdés, a zsidókérdés, melynek története oly gazdag meglepő fordulatokban. Ilyen fordulat pl. Franciaországban a Dreyfus-ügy, mely tanulságos például szolgálhatna a négereknek arra nézve, hogy a kulturális és gazdasági haladás és asszimilálódás mily csekély garancia a faji gyűlölet újjáéledése ellen. Pedig hány évszázad választja el a négereket a francia zsidók színvonalától! Bár nincs hiány anyagi segítségben északi fehérek részéről, a négerfaj emelkedése csak önmaga által történhetik. Booker T. Washington azt akarja, hogy a néger tegye magát hasznossá a társadalomra nézve. Ezért akarja iskolájában a négert tisztaságra, takarékosságra, jó erkölcsre, munkára és pedig elsősorban testi munkára nevelni. Erre azonban joggal mondják a radikális négerek, hogy bölcs dolog ugyan az ellenállási vonal leggyöngébb pontját támadni, azonban Washington egyáltalában nem támad semmiféle ellenállási vonalat. Egyszerűen egy magasabb fokú cselédnevelő intézetet csinált, ami ellen a legdühösebb négerfalónak sem lehet kifogása. Önbizalom keltése a legégetőbb föladata a néger haladásnak és míg társadalmi érintkezés egyenlő alapon lehetetlen, a legmerevebb társadalmi szeparálás, mondják a radikálisok. Nagy tévedés lenne ama hallgatólagos föltevésből kiindulni, hogy a néger egyszerűen fehér ember, fekete bőrben. Külön faj, külön történettel, melynek nem lehet a mások által kitaposott úton haladnia. III. A mongolok. A mongolok közül a kínai és japán faj az, mely a faji kérdés szempontjából első sorban számba jön, noha újabban a koreaiak számának szaporodásáról is hallani. A kínai bevándorlás mindössze hatvan éves és még 1868-ból való a kínaiak további bevándorlásának szerződésileg való eltiltása. A japánok bevándorlása még újabb keletű és a japán kormány szigorú kivándorlási tilalma folytán a japánok száma is csökkenőben van. A bevándorlók ugyanis csaknem mind férfiak

562


voltak, a nők száma pedig aránylag oly csekély, hogy egyik népnél sem pótolják a születések a halálozások általi veszteséget. A kínaiak és japánok számát nehéz pontosan megállapítani, mert a statisztika adatai megbízhatatlanok.* Valószínű, hogy Canada és Mexico felől van valamelyes mongol beszivárgás (a mexicoi határvárosokban szembetűnő a kínaiak nagy száma, akik nyilván csak alkalomra várnak, hogy a határon átszökjenek), azonban a japán kormány semmi-féle amerikai országba nem ad útlevelet, sőt még az Európába szóló útlevél sem érvényes Amerikára. Kétségtelen, hogy a japán kormány vas szigorral tesz meg mindent, hogy Amerika érzékenységét kímélje, másrészt azonban teljesen érdekei ellen van, hogy az Amerikával való diplomáciai érintkezésnél állandóan kénytelen legyen százezer amerikai alattvalója sorsát figyelembe venni. Az Asiatic Exclusion League bizonyára nagy túlzással teszi a kínaiak számát 300.000-re, a japánokét pedig 191.000-re. Sok kínai él New Yorkban és Bostonban, de a keleti parton mégis ritkábbak, többen vannak Nyugaton, ahol különösen Californiában gyakoriak. A földrengés erősen redukálta számukat San Francisco-ban, ahol sok japánt is találunk. Viszonylag legtöbb japán él Los Angeles-ben, Seattle-ben és Portland-ben, azonkívül pedig elszórva farmokon. Tipikus a los angeles-i kínai és japán negyed. Itt az utcák kövezetlenek, eső után valóságos sártengerek, az utcai szemetet pedig aligha vagy egyáltalában nem takarítják el. Az ok itt is nagyon világos: a kínaiak és japánok nem szavazó polgárok, így hát az utcatisztítóhivatalnak semmi oka sincs az ő városrészük bajaival vesződni. Amikor pedig a városi politika iránt közönyös los angelesi polgár, avagy egyegy Keletről jövő turista kíváncsiságból elvetődik e vidékre, esztétikai temperamentuma szerint vagy gyönyörködik e festői környezetben, vagy pedig fejét csóválja a „keleti piszkosság”-on, valamennyien azonban megegyeznek abban, hogy a keletinek ép oly természetes eleme a piszok, mint a halnak a víz. Minthogy az amerikai vonakodik a kínaival bármiféle módon is társulni, még az itt született kínaiak is csaknem teljesen kínai környezetben nőnek föl. Hogy ez a környezet milyen, hogy a kínai mit gondol lelke mélyében az egész fehér civilizációról, oly kérdések, melyekre e sorok írója többféle kísérletei dacára is semmiféle fölvilá* Az író a legutóbbi cenzus egész ideje alatt Amerikában volt és több okból kételkedik ennek megbízhatóságában. Így pl. őt magát seholsem vették fel, viszont egyes ismerőseit kétszer is beleszámították a nyugati parton, hol a városok erős versenyt folytatnak egymás ellen és a lakosság szaporodásának arányától függ, hogy a tőke hol keressen befektetést.


563

gosítást sem volt képes szerezni. Próbálkozott egy kínai napilapnál, melynek szerkesztőjéhez ajánlólevele volt, de sajnos, a szerkesztőt nem találta otthon, helyettese pedig teljes bizalmatlanságot mutatott. Több hasonló tapasztalat után arra a meggyőződésre jutott, hogy e bizalmatlanság teljesen érthető és megokolt, mert bármily nyilatkozat is veszedelemmel járhat a sajtó ellenséges magatartása folytán és a legbölcsebb politika a hallgatás, mert minél kevesebbet említik a közvélemény előtt a kínait, annál jobb rá nézve. A Stanford University-n a pszichológia tanára is úgy nyilatkozott, hogy négy igen szorgalmas kínai tanítványa volt, kikkel többször elbeszélgetett, de sohasem bírt hozzájuk közel férkőzni. Az egész kínai világ idegen elem az országban, rejtélyes és érthetetlen az amerikaiak előtt. Néha ismeretlen okokból a tong-ok közt háború tör ki és bár a rendőrség ostromállapotban tartja az egész Chinatown-t, egyik gyilkosság történik a másik után, a nélkül, hogy a rendőrség valaha is minden kétséget kizáró módon rábizonyíthatta volna a tettesre bűnét. Ha tekintetbe vesszük, hogy a kínai tisztán csak oly külsőségekben is, melyek első pillanatra szembeötlők, annyira különbözik az amerikaitól, hogy más színe és arcvonásai vannak, hosszú hajat visel, ruhája feltűnően más szabású (a nők meg épen nadrágban járnak), más nyelvet beszél, más írásjelei vannak, más templomba jár, más ételt eszik stb. és hogy e külsőségekben részint nem képes, részint nem akar változtatni, csodálatraméltó, hogy aránylag oly csekély frikciót okoz. A kínai célja tisztességes és békés megélhetés Amerikában és lehetetlen megtagadni a csodálatot céltudatos kitartásától, mely minden akadályt legyőz. Mindent elkerül, ami a fehér ember haragját fölkeltheti. Nem bírálja intézményeit, vallását, szokásait, gondosan elkerül minden civakodást és verekedést, inkább eltűri a legdurvább sértéseket. Pedig ezekben nincs hiány, mert például az amerikai utcagyerek még ma is legitim mulatságnak tartja a védtelen kínait kővel dobálni. Bár a rendőrség védelmét többnyire csak súlyos pénzáldozatokkal képes megvásárolni, sohasem védekezik a vagyonát és életét fenyegető fehér tömeg ellen. Amióta Bostonban egy részeg kínai garázdálkodása miatt a tömeg nagyszámú kínait mészárolt le, a részeget sohasem engedik az utcára. Legcsodálatosabb azonban, hogy hogyan kerüli el a gazdasági összeütközést a fehér emberrel. Lehetőleg oly foglalkozási ágakat keres ki, melyekkel az amerikai nem törődik: kínai ritkaságokat és műtárgyakat árul, kínai vendéglőt nyit, ruhát mos, házicselédi, inasi teendőket végez, vasútat épít és gyümölcsöt szed. Mikor a californiai

564


aranyláz kitört, a kínai csak az elhagyott helyekhez mert nyúlni, melyekkel senki sem akart vesződni. A harci erények közül azok bírnak igazi értékkel, melyek a győzelmet előmozdítják. Bár a középkorban nem volt nemes emberhez méltó gyalog harcolni és Olaszországban az újkor elején azt a foglyot, aki csatában puskát használt, mint tolvajt keze levágásával büntették, végeredményben a gyalogos és puskapor győzött. A szabad francia lovag porba hullt a zsoldos svájci gyalogos előtt. A gazdasági erények igazi értéke hasonló elbírálás alá esik. A gazdasági írónak hasonló tárgyilagossággal kell megítélni ez erények igazi értékét: hogy mennyire mozdítják elő a gazdasági sikert. Bár az a kínai, akiről egy jokahamai hajón San Franciscóba jövő utas beszélte, hogy mikor egy fehér ember megrugdosta, mosolygott és tovább ült egy lépéssel, kevésbbé rokonszenves alak harci erkölcstanunk szerint, mint a japán, aki hasonló sértésért kész ökölre menni százszoros erő ellen: kevés gondolkozás kell annak megértéséhez, hogy a gazdasági diadal az elsőé. Hogy a japán mit gondol és mit érez, amikor öklözni készül, körülbelül ismeretes előttünk, hogy azonban a kínaiban milyen processzus megy végbe, kevésbbé világos. Lehet, hogy az a mosoly, melyet a primitívebb érzésű amerikai alázatosságnak magyaráz, elnéző megvetés jele és lehet, hogy azt érzi, amit mi, amikor egy ló vagy szamár rúg meg. Tovább állunk egy lépéssel, leporoljuk ruhánkat, de nem rúgunk vissza. Némely erkölcsi szabályok megszegése lehet múló egyéni előny, de végeredményben káros közvetlenül és még károsabb a fajon keresztül az egyénre. Ilyen a nemi erkölcs sok szabálya. Ilyen a gazdasági életben az adott szó megtartása külső kényszerítés nélkül. A japán gyümölcsszedőnek eszeágában sincs szerződéssel vagy adott szóval törődni, amikor úgy véli, hogy a szerződés vagy adott szó megtartása nem válik hasznára. Az egész nyugati parton közmondásos üzleti megbízhatatlansága, úgy hogy egyes bankok vonakodnak japánokkal üzletet kötni és némely postahivatal csak tanuk jelenlétében teljesít japán félnek fizetést. A kínai föltétlen megbízhatósága közismert. Californiában közmondás, hogy egy kínai szava ép oly jó, mint egy államkötvény. Pedig California gyűlöli a kínait. Egy seattle-i napilapból fordítom le e sorokat: „Tisztelet, becsület másoknak, de a kínai talán a legtisztességesebb és legbecsületesebb üzletember ma a világon. Üzleti elvei tökéletesen tisztességen alapulnak, ez elvekhez pedig úgy hozzátapad, mint egy pióca. A dollárok utáni hajsza véget ér, mihelyt valami aljas fogáshoz kell nyúlnia, hogy megszerezze azokat. Persze valami csekélység, mint alkalmilag egy valótlanság mondása, nem nagyon bántja; de amikor arra kerül a sor,


565

hogy tervszerűen és hideg megfontolással megcsaljon valakit, e föladat visszataszítóvá válik előtte.” Míg a kínai ily csodálatos alkuvékonyságot tanúsít, a japán sokkal merevebb. Munkástól hallottam azt a nyilatkozatot, hogy három nép nem érti a tréfát Amerikában: a zsidó, aki a származására tett legszelídebb tréfáért is halálosan sértve érzi magát, a japán, aki nagyon érzékeny és azonnal kész a verekedésre és az olasz, aki (mint ő mondta) mindjárt kést szúr az ember hasába. A japánok e nemzeti érzékenysége sohasem tűnt ki jobban Amerikában, mint a sokat tárgyalt san francisco-i iskolaügyben, melynek rövid története a következő: California állam iskolai törvényének egyik szakasza így hangzik: „Az iskolaszéknek hatalmában áll: kizárni minden rossz vagy vétkes erkölcsű gyermeket vagy a ragályos betegségben szenvedőket, valamint külön iskolákat állítani az indián gyermekek és a mongol, azaz kínai származásúak gyermekei számára. Amennyiben ilyen külön iskolák létesültek, az indián, kínai, azaz mongol gyermekeknek nem szabad más iskolába lépniök.” A törvény harminc év előtt hozatott a vitás kérdés fölmerülése előtt, amikor alig voltak japán gyermekek az országban és értelmezése szerint 1906 okt. 11-ig megengedték a japán gyermekek számára a fehér iskolák látogatását. Ekkor azonban a san francisco-i iskolaszék úgy határozott, hogy a japán gyermekek kötelesek a külön, ú. n. Oriental School-ba járni. Ezen intézkedés okául az iskolaszék a fönti törvényen kívül arra hivatkozott, hogy 1. a japán gyermekek tulajdonképen nagyrészt felnőttek és 2. hogy kiszorítják az amúgy is túlzsúfolt iskolákból a fehér tanulókat. (A későbbi hivatalos vizsgálatnál egyik pont sem nyert beigazolást.) A san francisco-i iskolaszék intézkedése diplomáciai zavart azzal okozott, hogy az Egyesült Államok és Japán közt 1894-ben kötött szerződés a két nemzet polgárai számára egyenlő jogokat biztosítván, az iskolaszék e szerződést a fönti intézkedéssel flagránsan megsértette. Az Egyesült Államok alkotmánya értelmében, ha állami és a szövetségi törvények közt összeütközés van, az utóbbi prevaleál, másrészt azonban mindaz, ami nem tartozik kifejezetten a szövetségi kormány hatáskörébe, ipso facto az államéba tartozik. California állam kormánya arra hivatkozott, hogy az iskolaügy az alkotmány értelmében nem tartozik a szövetségi kormány hatáskörébe, ennélfogva annak nincs joga a beavatkozásra. Viszont Roosevelt elnök azt vitatta, hogy az idegen nemzetekkel való szerződéskötés joga eminenter a szövetségi kormányjoga és ebből önként következik mindazon intézkedésekhez való jog, melyek e jog érvényesítéséhez szükségesek. Az elnök egyúttal arra is rámutatott,

566


hogy Californiának a dolog természeténél fogva nem lehet joga olyasmit tenni, ami kihat az Unió összes többi államára. Nyilvánvaló ugyanis, hogy California csakis annak reményében sértette meg a szövetségi kormány és Japán közti megállapodást, hogy az összes többi állam is segíteni fogja a támadható összeütközésben. A japán kormány félhivatalos úton igen határozott rövidséggel úgy nyilatkozott, hogy California állam törvényei szerint ugyan talán kizárhatók a japán iskolásgyermekek a san francisco-i iskolákból, azonban a japán kormány nem California állammal, hanem az Egyesült Államok szövetségi kormányával kötött szerződést, mely utóbbi felelős a szerződés betartásáért. Ε vita újból előtérbe helyezte az Egyesült Államok alkotmányának egyik legkényesebb pontját, t. i. azt a kérdést, hogy hol végződik az állami és hol kezdődik a nemzeti (szövetségi) kormány hatásköre. Noha a véres polgárháború 1861—62-ben is e kérdés körül forgott (t. i. hogy van-e joga valamely államnak kilépni a szövetségből?), ez máig sem nyert határozott és minden részletre kiterjedő elintézést. A végén mégis California engedett, de csak azért, mert az elnök megígérte, hogy békés úton ráveszi Japánt arra, hogy kivándorlóit távol tartsa Amerikától. Ε tárgyalásokat úgy az amerikai, mint a japán sajtó bőven kommentálta. A san francisco-i sajtó durvaságát és otromba tapintatlanságát a legvadabb európai nacionalista sajtó is szégyelné. Különösen a Chronicle tett ki magáért és ily című nagybetűs vezércikkeket közölt: A Japánok Veszedelmei az Amerikai Nőknek; Sárga Ázsiaiak Lopják Fehérek Eszét; Nagy Bevándorlás, Valószínűleg Japán Politika stb. Noha a japánok élete és vagyona heteken át ki volt szolgáltatva a csőcseléknek, a japán sajtó magatartása higgadt maradt. Leginkább sértette a japánok nemzeti önérzetét az, hogy míg más idegenek gyermekei elég jóknak találtattak arra, hogy az amerikai gyermekekkel egy iskolába járhassanak, az öveik nem. Erre vonatkozik az Új Japán Világ alanti része, melyet az angolra fordított sajtónyilatkozatok halmazából azért érdemes közölni, mert ez a legharciasabb hang, melyből azonban mégis egy nép sok százados önfegyelme tűnik ki: „Személyes sérelmek elfeledhetők, tulajdonjogok büntetlenül bánthatók, de mikor a nemzeti becsületre kerül a sor, Mazamune (nemzeti hős) kardja kisuhan hüvelyéből”. A kínai gyermekek azonban San Francisco-ban továbbra is külön iskolába járnak. Ennek az iskolának hivatalos neve: Oriental Public School, melyről ezeket jegyeztem föl hosszabb san-francisco-i tartózkodásom idejéből.


567

Romhalmaz közepette épült az Oriental School. A faépület domboldalon áll, előtte magas zászlórúdon a sávos-csillagos lobogó leng. Rövid kérdezés után ráakadtam az intézet vezetőjére, egy szigorú arckifejezésű hölgyre, aki készségesen adta beleegyezését, hogy az osztályokat sorra látogassam. Ε látogatás több délelőttöt vett igénybe. Az összes tanulók száma 380 és 400 közt ingadozik. Az iskolalátogatás kielégítő, a tanulók csak komoly okok miatt maradnak otthon. A tanítási idő délelőtt 9-től 12-ig, félórai szünettel és délután 1-től 3-ig tart, utána pedig a közeli kínai magániskolába mennek a tanulók, hol 3-tól esti 9-ig, sőt 10-ig maradnak. Így persze nagyon igénybe vannak véve és házimunkát alig végezhetnek. Koruk 6 és 16 közt ingadozik, bár 2—3 idősebbet is láttam. Az osztályok meglehetősen túlzsúfoltak, de a földrengés óta a legtöbb iskola helyzete nem sokkal jobb és egy újabb épületre 80.000 dollár van előirányozva. A felsőbb osztályokban alig van leány; úgy látszik, a szülők nem tartják oly fontosnak ezek nevelését, mint a fiúkét. A fiúk egy része rövidre nyírt hajat visel, de copfokban sincs hiány. Általában a tanulók magatartásában valamivel több nyugtalanság van, mint a fehér tanulókéban; ideges mozgolódás, fészkelődés. Többnyire meglepően jól beszélnek angolul, a kisebbek azonban ugyancsak küzdenek a nyelvvel. A tanítónők értesítése szerint jóindulatúak, engedelmesek és igyekvők. Egyik tanítónő beszéd közben őszinte meggyőződéssel jelentette ki a tanulók füle hallatára, hogy San Francisco összes iskoláinak egyik osztályával sem cserélné el a magáét. Semmi okom sem volt kételkedni e nyilatkozat őszinteségében. A tanulók rajzait is megnéztem, melyek oly ügyességre és természetes tehetségre vallanak, hogy nehéz egyéb oknak tulajdonítani, mint öröklött képességnek. A fiúk nagy része, a leányok pedig valamennyien nemzeti ruhát viseltek. Mikor az iskolát elhagyták, a legkülönbözőbb színű ruhák tarkasága, különösen a leányok világoskék és lilaszínű ruhája, sima, fekete hajukba kötött széles, rózsaszínű selyem szalagcsokrok, a munkától és gondtól még érintetlen, sima arcvonások sajátságos képet nyújtottak, amikor a tanulók délben a romhalmaz közepette lefelé mentek a ragyogó napfényben. Meglátogattam a két kínai magániskolát is. Az egyik iskolát a „kínai iskolatársaság” tartja fönn, a másikat a hat tong (tong = társaság, törzs), a san francisco-i Chinatown leggazdagabb kereskedő cége. A hat tong iskolája teljesen kínai ízlésben épült, tarka színekkel és sárkányokkal. Mindkét helyütt nagy előzékenységre találtam, arra a finom, lekötelező udvariasságra, melytől a fehérnemzetek közül talán egyik sem áll oly távol, mint az amerikai. Az iskolák egész

568


légköre kínai, az egyikben egyetlen angolul értő tanár sem volt. A fiúk azonban nagy készséggel tolmácsolták angol szavaimat, mire az egyik tanár fölajánlott minden tankönyvből egy példányt. Ε könyvek Cantonból valók (a san francisco-i kínaiak csaknem valamennyien innen származnak) és ábráiból láttam egyebek közt, hogy a modern kínai népoktatás* nem hanyagolja el a csillagászati földrajz elemeit és általában a természettudományok több más ágát sem. A magyar pedagógusnak bizonyára szégyenkezve kell arra gondolnia, hogy az emberi test bonctanáról való képeket hasztalan keresne otthon elemi iskolai olvasókönyvben, a kínai könyvnek nem egyszer művészi illusztrációi közt pedig ilyen is akad. Az iskolában a kínai irodalmi nyelvet, írást, olvasást, erkölcstant, földrajzi és éneket tanulják. A tanítás abból áll, hogy a tanár mondását a tanulók kórusban utána mondják. Bár a tanulók túlterhelése szinte hihetetlen (mintegy 20 órával több a heti órák száma, mint a fehér gyermekeknél), valamennyien eleveneknek látszottak. Nem tudom, hogy a testi fenyíték a magániskolában szokásos-e, de a nyilvános iskolában nem lehet ritka. (Magam is láttam.) Kérdés, vajon fehér szülők eltűrnék-e ezt. A kínai iskolákkal kapcsolatban a kínai missziót is meglátogattam. Ε misszió főcélja az ú. n. „rabszolga-lányok” megmentése és a leány-gyermekek nevelése. Minthogy u. i. csak kevés kínainak van Amerikában felesége, a tong-ok mindenféle titkos útonmódon importálnak nőket, többnyire igen fiatal leányokat, az egész tong használatára. Ha a missziónak** ilyenféle eset tudomására jut, a leányt a hatóság közbenjárásával kiszabadítja és saját intézetében helyezi el. Itt a leányok jó bánásmódban és nevelésben részesülnek és amint meggyőződtem róla, tökéletesen megtanulnak angolul. Szobáikban föltűnő rend uralkodik és nem kis meglepetéssel hallottam a Mission Home vezetőjének, Miss D. Cameron-nak fölvilágosítását, hogy a leányok túlságos tisztaságszeretete valóságos gondot okoz az intézetnek a nagy vízszámla miatt. Újabban kénytelenek a fürdő- és mosószobákat napközben zárva tartani és a fürdők számát naponta egyre, a ruhamosást pedig hetenként kettőre leszállítani. Minden leány maga végzi a saját mosását, mert megalázónak tartják a más ruháját mosni. Nem hallgathattam el Miss Cameron előtt, hogy a kínaiak tisztaságáról épen ellenkező nézetek vannak közforgalomban, ő azonban, akinek kétségkívül személyes tapasztalatai vannak, határozottan állította, hogy a kínai saját személyét illetőleg sokkal tisztább a fehér embernél és még a szegények is, ha * A könyveken angolul ez volt olvasható: For Elementary Schools. ** Hivatalos néven: Women's Occidental Board of Foreign Missions.


569

jó felső ruhára nincs is pénzük, mindig tiszta fehérneműt hordanak. Kiemelendő az is, hogy a keletiekkel szemben oly ellenséges magatartást elfoglaló Bureau of Labor Statistics jelentésében olvashatjuk, hogy kínai és japán női- és gyermek-munka teljesen ismeretlen fogalmak. Ε volt rabszolga-leányok nagyrészét az intézet férjhez adja. A nagy nőszükség folytán kérőkben nincs hiány. A jelentés* szerint a múlt évben hat házasság történt és az intézet „arra buzdítja őket, hogy keresztény kínaiakhoz menjenek feleségül”. A tehetségesebb leányokat keleti iskolákban neveltetik tovább és azután Kínába küldik misszió-iskolákba tanítókul. Bár nemzeti ruhát viselnek, modoruk kifogástalanul európai és ha szabad néhány futólagos látogatás után ítélni, az író nézete szerint tudásban, a zongora mellett és a szalonban is bátran fölvehetik a versenyt fehér testvéreikkel. Bizonyos, hogy e néhány észrevétel többnyire csak külsőségekre vonatkozik. De, ki merne jóhiszeműleg egyebet is mondani egy oly népről, melynek egész szellemi fejlődése, érzelmi és erkölcsi világa csukott könyv? Csak azt látjuk, amit tesznek, igazi okaik, érzelmeik, véleményük titok előttünk. Aránylag jóval könnyebb a japánok helyzetét megítélni. Nincs okuk a titkolózásra és szívesen nyújtanak fölvilágosítást. Bár egész kultúrájuk ép oly idegen előttünk, mint a kínai, a közlélek megértését elősegíti az, hogy az egész nép őszintén és szilárdul eltökélte magát, hogy átveszi „a nyugati műveltség anyagi eredményeit”.** A japán műveltséget az átlagos amerikai nem tudja értékelni és nagyon távol áll attól a gondolattól, hogy a japán nem kulturátlan, csupán egy más (és talán egyenlő értékű) kultúrával bíró nép. Ε fölfogás némileg módosult az orosz háború óta és ezért mondta egy new yorki lapban egy japán ironikusan: Nekünk sok évszázados költészetünk, filozófiánk, művészetünk van és idáig mégis barbárok voltunk a fehérek szemében. Amióta azonban megöltünk néhány százezer európait, elismerik, hogy civilizált nemzet vagyunk. A modern gondolkozás beférkőzését a japán szellembe mutatja e kis San Francisco-ban írt följegyzés, melynek aktualitást kölcsönöz a japán anarchisták nem régi tömeges kivégzése. A san franciscoi radikális körökkel való összeköttetésem révén ismerkedtem meg 4—5 fiatal japán forradalmárral. Egy kis könyv, kereskedésben találkoztam velük először, előleges megállapodás szerint hogy a japán munkásviszonyokról fölvilágosításokat adjanak. Ameny* 36th Annual Report. San Francisco, Cal. 1909. 77. p. ** Idézőjelet használok, mert e kifejezést bizonyára tudatosan ismételte szószerint több különféle állású japán.

570


nyire megítélhettem, 20—25 év körül lehettek, egyikük kivételével, aki középtermetű és zömök volt, mindannyian gyöngéknek látszottak, véznáknak, kissé ideges arckifejezéssel. Középiskolát végeztek Japánban és mint „tanulók” jöttek ez országba, de noha több éve voltak itt, csak törve beszéltek angolul. Ennek oka természetesen az, hogy a fehér társaságból ki vannak zárva. Úgy kezdték, mint a többi szegény japán deák: takarítást végeztek az iskolán kívüli időben. Takarítottak reggel hattól nyolcig, délután négytől nyolcig és egész szombat délután (Amerikában szombaton nincs tanítás), amiért teljes ellátás és heti két dollár fizetés jár. Közben egyik-másik a konyha tisztogatásával kapcsolatban a főzést is eltanulta, ami heti négy dollár fizetést jelenlett. Később egyikük Kropotkin könyvei révén megismerkedett a forradalmi irodalommal és mivel Japánban nincs sajtószabadság, úgy gondolta, hogy legjobb itt maradni Amerikában, lapot alapítani és innen kezdeni az agitálást. Egyik barátja, aki otthon nyomdász volt, beavatta a nyomtatás mesterségébe és most csak tőke kellett a nyomda fölállításához. Ezért aztán teljesen fölhagyott tanulmányaival és mint háziszolga, majd pedig szakács dolgozott, míg a szükséges pénz együtt nem volt. Barátai, akik mint háztakarítók dolgoznak tovább, üres idejükben, este munkájukkal támogatják, mert közben őket is megtanította a nyomdászatra. Amint később láttam, együtt laktak és együtt étkeztek otthon. Az ebédet a szerkesztő főzte, mert mint tréfásan mondta: „Mi haszna lettem volna két évig tanult szakács?!” Sőt pénzüket is együtt tartották és úgy gondolom, hogy teljes vagyonközösségben éltek. Kérdeztem a szerkesztőt, hogyha színházba vagy népgyűlésre mennek, ki vannak-e téve sértéseknek vagy zaklatásoknak? Szerény mosollyal bólintott igent. Milyen formában? — Ó, aljas szavakkal illetnek, avagy mindenféle szennyes holmit, vagy romlott tojásokat dobnak ránk. Különösen a város déli részében, ahol sok a szervezett munkás, vagyunk kitéve nemcsak sértegetéseknek, de támadásoknak is. Lehetetlenség szavakba foglalni azt a melanchólikus mosolyt, mely e szavakat kísérte. Egyrészt megvetést fejezett ki a tömeg iránt, mely záptojással dobál meg egyes embereket, akiket sem a rendőrség nem véd, sem maguk nem képesek védekezni az ezerszeres túlhatalom ellen, másrészt kicsinylését annak a veszedelemnek, amit e méltatlan támadások jelentenek, ahhoz képest, amivel szembeszállni hajlandó. Másnap, vasárnap délután, meglátogattam a nyomdát. A szerkesztő megmutatta a fölszerelést, mely persze a maga ezernél több


571

írásjelével ugyancsak különbözik az európaitól. A nyomda legutóbbi terméke négy képes levelezőlap volt: egy igen ügyes karikatúra Japán politikai helyzetéről, Bakunin, Kropotkin és az Ito gyilkosának arcképe, az utóbbi a gyilkost dicsőítő japán költeménnyel. Miután kissé elbeszélgettünk, előzetes megállapodás szerint a nyomdából oda indultunk, ahol Miss Goldman, Amerikában az anarchizmus legismertebb előharcosa, volt elmondandó előadását Ferrer-ről. A szerkesztő társai az összes újonnan készült levelezőlapokat magukkal vitték. Amikor a terembe értünk, Miss Goldmann kísérője, aki a csavargók királya néven ismeretes, nyers humorral ajánlta megvételre a legkülönbözőbb anarchista irodalmat. Ép Bakunin Isten és Állam című füzete volt soron, melyet e szavakkal ajánlott a hallgatóságnak: „Bakunin könyve istenről és az államról! Igen jó könyv arra, hogy az ember elveszítse vallását!” A japán szerkesztő félénken lépett a csavargók királyához — látszott, hogy először teszi — és engedélyt kért a lapok eladására. Néhány perc múlva láttam, amint a négy fiatal japán bátortalanul, reszkető kezekkel osztogatta öt centért a négy levelező-lapot. Nem ismerem a japán forradalmi irányzat történetét, de e pillanatban úgy éreztem, hogy most teszi első lépését a forradalom felé az egész sárga emberfaj. Az Asiatic Exclusion League egyik fő szervezete a sárga faj elleni gyűlöletnek, melyet az Anti-Japanese Laundry League támogat. Az audiatur et altera pars elv alapján meglátogattam két ízben is az elsőt, hol igen előzékeny fogadtatásra találtam, bőven elláttak információval és egy egész halom irodalommal. A titkár különösen a faji ellentétet hangoztatta és ismételten kijelentette, hogy a japán kérdés nem gazdasági, hanem tisztán faji kérdés. Elismerte, hogy a japán munkás nem szükségképen olcsóbb munkaerő, sőt különösen szemükre vetette, hogy mint mezőgazdasági munkások minden lehető alkalmat kihasználnak, hogy sztrájkkal jobb béreket erőszakoljanak ki. (Kissé furcsa vád egy oly egylet részéről, mely a munkásszervezetek érdekét támogatja és csupa szervezett munkásból áll.) Egyetlen szóval sem vonta kétségbe, hogy a japán tanult munkás ne végezne ép oly jó munkát, mint az amerikai, csupán azzal vádolta, hogy kiszorítja a fehér munkást. A processzus szerinte ez. A japán olcsóbban vállalja a munkát a fehérnél, de mihelyt egyedül marad a piacon, több bért követel a fehérnél. Kiböjtölnek bennünket*, ez a baj, mondta. * Talán ez a legjobb fordítása annak, amit mondott: „They underlive us”:.

572


Tárgyilagosan nézve, a helyzet ez: A japán nem érezhet szolidaritást a fehér munkással, mert semmiféle munkásszervezet föl nem veszi, tehát gyilkos versenyt kezd vele. Már pedig hasonló munkaszolgáltatás mellett a győztes az marad e harcban, aki a munkát olcsóbban végzi. A japán már csak azért is győz e harcban, mert nőtlen, de kevesebb kell neki azért is, mert nem iszik, nem költ annyit dohányra, sőt élelemben és lakásban is jobban redukálja igényeit Amint azonban teheti, azonnal magáévé teszi az amerikai standard-ot, sőt magasabbat is. Szükség esetén kevesebbet, bőség esetén többet költ az amerikainál és standard-ja rugalmasabb lévén, győzelmét csak az kifogásolhatja, aki a survival of the fittest elvét ellenzi. Nem az amerikai standard, hanem az amerikai munkás van veszélyeztetve és míg az amerikai a fair play híve, Californiában, mikor a japánnal találja magát szemben, rendőr után kiált. California az első hely, hol a sárga és fehér munkás nyílt piacon találkozott és bár a versenynek a bevándorlás korlátozása véget vetett, az erkölcsi diadal a sárgáké. A titkár tőlem igyekezett megtudni, miért nem jönnek a magyar munkások a bányák helyett Californiába, hol jobb bért és könnyebb munkát találnának a farmokon és ahol szívesen látnák őket a sárgák helyett. Mikor erre vonatkozó nézetemet elmondtam, gyanakodva kérdezte: — A magyarok nem mongol eredetűek-e? A liga embereinek magatartása általában olyan, mintha úgyszólván minden kínai vagy japán munkás helyett egyszerűen megrendelhetnének egy másik európai munkást. Az amerikai munkás már természetesnek találja, hogy a rosszabbul fizetett, kemény testi munkát ne ő végezze. Joggal mondhatná valaki, hogy ha az amerikainak nem tetszik a kínai vasútépítő és ruhamosó, a japán gyümölcsszedő és inas, építse maga a vasútat, mosson maga ruhát, szedjen maga narancsot és földiepret és súroljon maga konyhát, de ne hívja az idegent. Talán nem ártana, ha az amerikai abba a helyzetbe kerülne, hogy vagy magának kellene dolgoznia Pennsylvania gyáraiban és bányaiban, Chicago húsgyáraiban és a Dél pamutföldjein, avagy lemondania a civilizáció mindazon kényelméről, melyet élvez, de amelyet idegenek állítanak elő. Ugyan hány mérföld vasútat építettek amerikai munkások? Hány alagutat, csatornát építettek olasz munkások nélkül? New-England pamutfonóiban minden száz lengyel, orosz, szíriai, zsidó és örmény munkás mellett hány amerikai van? Az amerikaiak elfeledni látszanak, hogy köztük és az idegen munkások közt oly viszony létesül, mint Európában a polgári és munkásosztály közt van. A japán deákok Amerikába özönlésének oka korántsem az, mintha Japánban az amerikai iskola nagy becsben állna. Sőt ellen-


573

kezőleg, a japánok már régen észrevették, hogy az amerikaiak maguk is európai forrásból merítenek és ezért, ha csak tehetik, szívesebben látogatják az európai egyetemeket. Amerika azonban két okból vonzotta őket: 1. alkalmat szolgáltatott arra, hogy a szegény deák munkájával, pénz nélkül is keresztüldolgozta magát az egyetemen; 2. az egyetemen a fölvételi vizsgálat könnyebb, mint Japánban, így tehát sok deák, aki otthon nem képes vizsgázni, Amerikába jön.* A japán kormány azonban végét vetette az első oknak, mert ma csak az kap útlevelet Amerikába, akinek szülei kitudják mutatni, hogy fiúkat legalább is havi 200 dollárral képesek támogatni. Van azonban egy harmadik ok is, melyet soha amerikaitól nem hallottam, sem újságban, sem könyvben nem olvastam, noha fontossága oly nagy, hogy nem említése maga is mutatja azt a fölületességet, mellyel a japán bevándorlás okait vizsgálják Amerikában. Ez a katonakötelezettség. Bármily csodálatos is a japán hadsereg hősiessége,** békében nyilván nem nagy a katonai szolgálat vonzereje, mert mint egy japán értesített, az ötvenezer amerikai japán közül mintegy 30.000 katonaköteles van. Hogy e szám mennyire megbízható, nem tudom, de közismert tény, hogy a japánok túlnyomó többsége 20— 40 év közötti férfi. Az egész kínai-japán kérdés gyakorlati szempontból teljes elintézést nyert a két nép kizárása által. Bár az északi és déli határon még folyik a titkos bevándorlás, egyrészt az ellenőrzés szigorúsága fokozódik, másrészt a japán kormány oly kétségtelen jeleit adta, hogy eltökélt szándéka ennek véget vetni, hogy e beszivárgás alig pótolja csak részben is a halálozás általi csökkenést. Ha e viszonyok nem változnak, 50—60 év múlva a kínai és japán csak oly ritka látványosság lesz Amerikában, mint Európában. A faji szuperioritás kérdésének vizsgálata rendszerint igen csekély tárgyilagossággal történik. A szokásos mód: összehasonlítani a fehér és a megvizsgálandó színes faj testi sajátságait és a fehér fajban meglevőket a szuperioritás, a színesben meglevőt pedig az inferioritás jeleinek nyilvánítani. így szerepel pl. a koponya bizonyos alakulata, a haj, a testszín stb., mint a fejlettség fokmérője. Joggal utaltak arra, hogy ez a módszer egyszerűen petitio principii, mert bebizonyítottnak tekinti azt, ami bizonyítandó. A kutatónak csak ahhoz van joga ily esetben, hogy különbségeket állapítson meg, de nem ahhoz, hogy a különbségeket szuperioritás és inferioritás jeleinek nyilvánítsa. * Ez adatok a san francisco-i japán konzul szóbeli értesítésein alapulnak. ** L. T. Sakurai kapitány könyvét: Human Bullets, Tokyo. 1909. PortArthur ostromának története, melyről a new-yorki Nation méltán írja, hogy „a nyugati világ mint csodálatos pszichológiai revelációt fogja olvasni”.

574


A szuperioritásnak egyetlen biztos próbája van, „a legdöntőbb az összes próbák közül, a harc törvénye”, mondja Darwin.* Azonban szubjektív érzelmek elhomályosítják ennek igazságát. Prof. Carver, a Harvard Egyetem tanára egyik előadásán azt mondta, hogy az emberiség haladásának érdeke, ha az életképesebb japán a koreait kiszorítja Koreából. — És az is az emberiség haladásának érdeke, ha a japán ugyanezt teszi az amerikaival Californiában? szólt közbe e sorok írója. — Az is, felelte Prof. Carver. De látható volt, hogy a hallgatóságot csak a logika iránti érzéke bírta hallgatásra, mely érzék azonban azonnal eltompul, mihelyt tettre kerül a sor. Igen sok téves következtetésre ad okot a statisztikának föltétlenül bizonyító eszközül való használása. Így a négerrel való összehasonlítás statisztikai adatok alapján oly fontos tényezők figyelembevétele nélkül indul meg, hogy a következtetések teljesen értéktelenek. Így pl. statisztikai adatok alapján állítják a néger nagyobb hajlandóságát bűnözésre. Már most e statisztikánál figyelembe veendő, hogy először is ezek megbízhatósága kérdéses. De föltéve, hogy ezek az adatok teljesen pontosak volnának is, az ilyenféle összehasonlításnak csak akkor van értéke, ha gazdaságilag hasonló viszonyok közt élő embercsoportokra vonatkozik. A gazdagabb társadalmi osztály kriminalitása kisebb a szegénynél. (Mint Anatole France mondja, a törvény egyenlő, mert egyenlően tiltja a milliomosnak és koldusnak az utcán való hálást.) A statisztikai adatok csak a nyilvánosságra jött és bíróilag megállapított bűnesetekre vonatkoznak. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy Délen a négernek sokkal nagyobb valószínűsége van az elítéltetésre, mint a fehérnek. Ugyanily okból csak gyermekesnek tekinthető az Asiatic Exclusion League egyik kiadványában annak kiemelése, hogy aránylag több kínai van börtönben, mint fehér ember. Ε dolgozat egyáltalában nem foglalkozik a faji kérdéssel általánosságban. Látni való, hogy az indián, néger és mongol kérdés Amerikában teljesen különbözik egymástól és egyikből alig lehet a másikra nézve tanulságokat levonni. Annyi kétségtelennek látszik, hogy a jelzett fajok és az amerikai fehérek közt oly ellenszenv van, mely történelmi, gazdasági és kulturális okokkal magyarázható ugyan, de ezek együttvéve sem tekinthetők causa sufficiens-nek. Senki sem tagadhatja, hogy faji sajátságok vannak, de ezeket a történelmi, gaz* The Origin of Species. New York, 1902. P. F. Collier & Son. (Vol. II. 252. p.) Darwin általában igen óvatos abban, ami egyik fajnak magasabbrendűségét illeti egy másikkal szemben. L. i. m. Vol. I. 126—127. p. stb.


575

dasági, földrajzi stb. befolyásoktól függetlenül senki sem tudta még meggyőzően kimutatni. Tudományos szempontból ebből az következik, hogy a faji származás ténye bár talán fontos, de ismeretlen tényező. Ha valamely fajnál kisebb vagy nagyobb avagy bizonyos irányú fejlődést látunk, helyesebb előbb az ismertebb tényezők, pl. gazdasági, földrajzi, történelmi adatok segítségével keresni a magyarázatot és csak amikor minden ismert tényezőt figyelembe vettünk és kellő magyarázatot mégsem találtunk, szabad a faji sajátságot hívni segítségül. Azonban nagyon könnyen lehet, hogy ekkor is tévedünk.

Határkérdések Péterfi Tibor: Jegyzetek Driesch filozófiájához* „A kauzalitásnak semmi féle faja, ha egyes fizikai vagy kémiai folyamatra van alapítva, nem adhat feleletet az egyéni szervezet alakképződése felől. Ez a fejlődés semmi olyan hipotézissel nem magyarázható, mely akármilyen módon is fizikai vagy kémiai tényezők konfigurációjával áll összefüggésben. Kell valami másnak léteznie, melyet az egyéni alakképződés megfelelő okául tekintsünk. Így nyerünk tehát feleletet arra a kérdésre, hogy Ε (entelechia) konstans értékünk mit jelenthet. Nem bizonyos konstellációból keletkező eredményt jelent, nem is egy bonyolult tényállás rövid kifejezése: a mi Ε fogalmunk a természet egy valódi elemének a kifejezője. Az élet — legalább is az alakképződés — nem anorganikus folyamatoknak különleges elrendeződése; a biológia tehát nem alkalmazott fizika és kémia; az élet egy különleges fogalom és a biológia egy független alaptudomány.” (I. 143.) * Hans Driesch heidelbergi állattani tanár a természettudomány egyik legkiválóbb képviselője. A kísérleti biológia terén új tényekkel és új fogalmakkal gazdagította a tudományt. Különösen a pótlódás (regeneratio) jelenségeit vizsgálta klasszikusakká vált kísérleteivel. Kísérleti eredményeit természettudományi tényekből és metafizikai magyarázatokból összeszőtt filozófiává foglalta, melyet neovitalizmusnak nevezett s amely az újabb idők természettudósai körében tekintélyes követőkre talált. Filozófiáját részint folyóiratokban (Ergebnisse d. Anatomie u. Entwicklungsgeschichte 1903—1908), részint önálló munkákban terjeszti. Nevezetesebb munkái: Die Biologie als selbständige Grundwissenschaft. Die Lokalisation morphogenetischer Vorgänge. (Ein Beweis vitalistischen Geschehens.) Analytische Theorie der organischen Entwicklung. Die Organischen Regulationen. (Vorbereitung zu einer Theorie des Lebens.) Die Seele als Naturfaktor. Naturbegriffe und Natururteile. Végül 1909-ben Philosophie des Organischen cím alatt filozófiájának teljes összefoglalását adta azon előadások kapcsán, melyeket 1907—1908-ban az aberdeeni egyetem ú. n. „Gifford előadásai” során előadott. Méltatásunkban előforduló idézetek ebből az utóbbi munkából valók.

Péterfi Tibor: Jegyzetek Driesch filozófiájához

577

Ez a tétel, melynek bizonyítására Driesch két kötetben sorra vizsgálja a testi, szellemi és társadalmi folyamatokat s amelynek kedvéért szinte büszkeséggel mutat reá tudásunk „fehér foltjaira” egy harci lobogónak a felirata, melynek tudományos stilizálása és nehézkes értelme mögé egy mindinkább erősödő tudományos tábor sorakozik az élettudománynak a materialista gondolkodástól való függetlenítése érdekében. Úgy Driesch, mint szövetségesei és követői állandóan egy képletes kifejezés ellen küzdenek, az ellen, mely a szervezeteket egy igen bonyolult gépezethez hasonlítja. Minduntalan ezt a „gépet” támadják, ezt szedik szét s diadallal cáfolják meg azt, amit a komoly természettudós ilyen merev formában sohasem állított, t. i. hogy a szervezet egy gőz vagy elektromos vagy kémiai erővel dolgozó fix gépezet lehetne. Ε támadás első sorban J. Loeb-nek szól, ki a Dynamik der Lebenserscheinungen bevezetésében többször és határozottan kijelenti, hogy az élőszervezeteket kémiai gépezeteknek tekinti. „Az élőszervezeteket kémiai gépezeteknek tekinthetjük, mivel munkájuk energiaforrását kémiai energiából nyerik és mivel a gépezet alkotásához szükséges anyagot kémiai folyamatok szolgáltatják.” Aki végig olvassa akár Loebnek idézett könyvét, akár más hasonló irányú munkában találkozik a „gépezet” szóval, hamarosan megérti, hogy a szerző nem arra gondolt, hogy az élőszervezetet egy óramű, egy gőzgép, vagy egy gálvánostelep alkotásához hasonlítsa, csupán azt akarta „érzékeltetni”, hogy amennyiben az élőlények munkájában is energiák szerepelnek, melyek munkát hoznak létre s az energiák hatása és a munka létrejötte dinamikai törvényszerűségekkel magyarázható: ceteris paribus az élőszervezetek is „gépezeteknek” tekinthetők. Talán mégis célszerűbb lett volna a könnyen félremagyarázható „gépezet” kifejezés helyett a Hertz-féle mechanika* alapján „szisztémák”-ról szólani, azonban a biológia függetlenítéséért küzdő filozófusok előtt — bármennyire szívesen kapaszkodnak is bele a „gépezet” szóba — nem annyira a szó a fontos, mint inkább a gondolkodásmód, mely ilyen képlettel fejezi ki magát. Nemcsak a „kgépezet” kifejezés, nemcsak a mechanikai felfogás, de általában a fizikai vagy kémiai fogalmak és módszerek nem közelíthetik meg az élet sajátos lényegét; ez az alapelve annak a természettudományi filozófiának, melyet neovitalizmusnak neveznek s amelynek Driesch egyik legkiválóbb képviselője. Igen különböző értékű harcosokból áll az a tábor, mely a neovitalizmus keretei között az élettudományok különlegességéért küzd. Bunge, az életvegytan híres tanára, épen az ember élettanának tankönyvében jelenti ki, hogy az élettünemények „sokkal bonyolultabb természetűek, semhogy egyelőre mechanisztikus magyarázatot adhatnánk róluk”. Bunge még csak *H. Hertz: Die Prinzipien der Mechanik in neuem Zusammenhänge dargestellt.


578

„egyelőre” tagadja a mechanisztikus felfogás jogosultságát s általában ő még csak a Du Bois féle Ignorabimus filozófia hatása alatt álló természettudós, aki azt vallja, hogy az ismerettani nehézségeket fizikai és kémiai fogalmakkal nem oldhatjuk meg. (Lehrb. d. Physiol. d. Menschen, 1903. II. 1—15 p.) Bunge kissé szkeptikus józanságától igen távol áll már Johannes Reinke neovitalizmusa. Ebben a határozottan reakcionárius színezetű filozófiában már nincsen szó „egyelőréről”, már nincsen szó ismerettani nehézségekről; ez már határozottan és véglegesen száműzi a pozitív gondolkodásmódot a biológiából, hogy helyette „dominánsokkal” és egyéb deus ex machinákkal magyarázza és fejtse meg a legbonyolultabb élettüneményeket is. Feltétlenül közelebb áll a természettudományi gondolkodáshoz Wasmann, a jeles jezsuita zoológus, aki dacára értékes állattani kutatásainak, nem ismeri el a fajok változékonyságának tanát s az élet és a fejlődés tüneményeit spiritualista tényezőkkel magyarázza. Noll a morphoaesthesia misztikus elméletének megalapítója, Negerrel és Francéval együtt azok közé a vitalista gondolkodók közé tartozik, kik vizsgálataik közben valamely első tekintetre nehezen analizálható jelenségre bukkanva* mindjárt készek egy új fogalmat belevetni a tudományba, melyről maguk is kénytelenek beismerni, hogy puszta elnevezésnél nem egyéb. Gustav Wolff (egyike a legeredetibb neovitalista gondolkozóknak) és Bieganski a fajfejlődés és az élet jelenségeiben bizonyos primär célszerűséget (tehát teleologikus tényezőt) állapítanak meg s erre építik vitalista filozófiájukat. Cope és August Pauly az átöröklődés alkalmával az emlékezethez hasonló jelenséget tételeznek fel a csírasejtekben.** Szerintük a szervezet egyfelől „emlékszik” arra, amin megelőző generációk folyamán keresztülment, másfelől a következő generáció ezeket az „emlékeket” hasznára fordítja. Ezzel az elmélettel foglalnak állást a darwanizmus mellett s igyekeznek neovitalista értelmezést adni a lamarckizmusnak.*** * Noll tengeri algákban azt észlelte, hogy a növény teste nem tagozódik sejtekre, hanem azt egy állandó keringésben levő protoplazma tölti ki. Ha a növényt valahol megsebezzük ugyanazon a ponton, ugyanolyan szervezettel pótolja a sebzést, tehát minden formált szerv nélkül megérzi a helyet, ahol sérülést szenvedett. Ugyanezt észlelték Neger és Francé más növényen is. Bár fizikai-chemiai folyamatok feltételezése mellett ép ily jó vagy még jobb magyarázatot lehetne adni, Nollnak és a neovitalizmusnak megfelelőbb egy ismeretlen új érzést szerepeltetni, melyet morphoaesthesia-nak neveznek. ** Ez az elmélet Hering és Semon régebbi elméleteinek, a neovitalizmus felfogásának megfelelő továbbfejlődése. *** Lamarck bizonyos fokig szintén vitalista volt, amennyiben a fajok alkalmazkodásánál — ha nem is kifejezetten — célszerűségi szempontokat szerepeltet.


579

Mindezek között nemcsak a legeredetibb, de tudományos múltja és jelenje folytán legtekintélyesebb képviselője a neovitalizmusnak Driesch. Ez a tudós, aki éveken keresztül a legexaktabb módszerekkel és mélyreható logikával vizsgálta az életfolyamatoknak épen legbonyolultabb és legsajátosabb jelenségeit: az egyénfejlődést, az alakképződést, a sérülések utáni pótlódási folyamatokat; ez a mélyen szántó gondolkodó, aki otthonos a matematika, a fizika, a kémia és a biológia fogalomköreiben: minden vizsgálata végén mégis azt állítja, hogy gyengék az eddig használt fizikai és kémiai eszközei, elégtelenek az eddig használt fizikai és kémiai fogalmai, amint elérkezett az élet valódi, sajátos lényegének vizsgálatához. Itt megáll a mechanisztikus gondolkodás, mint egy portyázó lovascsapat az öles bástyafalak előtt. Ezeket a bástyafalakat új gépekkel, újfajta lövedékekkel kell megvívni! És ehhez az ostromhoz felállít egy új filozófiát, megállapít egy új fogalomkört, melynek mindent megmagyarázó, mindent bizonyító alapja az entelechia. * * * Mit nevez Driesch entelechiának? Ha az alakképződés folyamatait vizsgálva Driesch-sel együtt sorra vesszük ennek tényezőit s azt kérdezzük, hogy miért fejlődik egy szerv épen azon a helyen, miért keletkezik egy csírasejtből épen ott és épen olyan szervezet: akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy e jelenségek végső magyarázatát egy fizikai-kémiai erőre berendezett gép nem adhatja. A tünemények maguk bizonyos határig felbonthatók fizikai-kémiai komponensekre, bizonyos határig fizikai és kémiai eszközökkel elemezhetők is; de azt a kérdést, hogy mindez miért történik így, ekkor és ott, csak úgy oldhatjuk meg, ha az életfolyamatokban, minden sejtben, minden szervezetben egy primum movens-t, egy különleges tényezőt ismerünk fel, mely az életfolyamatokat céltudatosan irányítja és élővé teszi. Az életfolyamatoknak ezt a principiális elemét nevezi Driesch entelechiának. Csodálatos, hogy maga Driesch is mily óvatosan bánik e szóval. Filozófiájának egész első kötetében, melyben az alapfogalmakat analizálja, össze-vissza négyszer vagy ötször olvashatjuk az entelechia kifejezést. Mintha maga is érezné, hogy amikor lapokon keresztül ismerteti az exakt tudományok eredményeit s mintegy akarata ellenére is azt bizonyítja, hogy a biológia legvilágosabb és legfinomabb megismeréseit mégis csak fizikai-kémiai módszereknek és pozitív eszközöknek köszönhetjük: legalább is diszharmónikus volna minduntalan szembeállítani ezzel egy teljesen metafizikai fogalmat, mint a jövendő megismerések egyedüli kulcsát. Csak egy-egy nagyobb fejezet végén, a tanulságok megállapításakor bukkan fel újból és újból — gyakran kellő indokolás nélkül — az entelechia. Es különös fejlődésen megy keresztül, amint a könyvben haladva az alakképződés, a pótlódás, az átöröklés, az alkalmazkodás, a fajfejlődés, a történelem vagy a filozófia mezején találkozunk vele.

580


Először egy szerény, szürke logikai formula alakjában ismerkedünk meg az entelechiával. Egész neve, egész jelentősége egy betű: E, melyről csak annyit tudunk, hogy a Driesch logikája szerint ott kell lennie; semmit többet. Aztán eltűnik az alakképződés jelenségei között. Megismerjük a Tubularia hidropolipuson, a phanerogam növények csírarétegén, a Planaria férgeken és a kétéltű állatokon végzett kísérleteket s látjuk, hogy milyen módon fejlődhetnek új szervek az eltávolítottak helyében. Szó sincsen az entelechiáról. Nem halljuk, hogy: íme, itt így, itt meg amúgy érvényesül; csak a fejezet végén derül ki, hogy, lám, ezek a folyamatok is mind „az entelechia szolgálatában állanak”. Aztán ismét más jelenségek foglalnak el: az alkalmazkodás jelenségei. Finom disztinkciók mellett megértjük mi az alkalmazkodás, mi az adaptáció, mi a reguláció és a működésbeli harmónia; miért felel gyakran erősebben a szervezet a reáható ingerekre s hogyan magyarázható ebből az immunitás. Azonban nemcsak az egyén alkalmazkodik, hanem a faj is. A már adaptált szervezet tovább öröklődik. Elvonulnak előttünk tehát az átöröklésre vonatkozó kísérletek és az ezekre támaszkodó elméletek (Weismann, Hering, Semon, Jennings, Pauly) s mindebből kiérezzük, hogy valami célszerű irányítottság van az egyén és a faj átalakulásaiban. Mi irányíthatja ezt? A felelet reá: „Entelechia vezette annak a generációnak alakképződését, melyből az öröklődés folyamata kiindult és ismét ő fogja vezetni annak a generációnak alakképződését, mely erre következik. Entelechia határozza meg a csírasejt lényegét s ő határozza meg annak a fejlődésnek lényegét is, mely e sejtből keletkezik” (I. 231.). Azonban itt még „egyelőre az entelechia nem egyéb előttünk egy szónál, mely jelenti mindazt, ami ebben és a következő generációban autonóm és irredukábilis tényező gyanánt az alakképződés rendjét megszabja” (I. 231.). „Egyelőre” tehát még csak egy szó, de mi lesz belőle a következőkben? A faji alkalmazkodás és az átöröklés kérdései átvezetnek a szisztematika és a faj fejlődéstan bírálatához. Bírálatot és nem vizsgálatot írtunk, mert az entelechia nem egyszerű betű többé, „egyelőre” még szó csupán, de már „célszerűen rendez” s ez elég ahhoz, hogy ezen az alapon belássuk, miszerint „a filogenia csak fantasztikus spekulációk területe” (I. 258.), „a szelekció csak egy negatÍv tényező” s „az a nézet, hogy a fluktuáló variációkat tekintsük az egyedüli útnak, melyen a szerves világnak új tulajdonságai keletkezhetnek, a leghatározottabb módon elégtelennek bizonyult” (I. 271.). Ennek alapján megállapíthatjuk azt is, hogy „Lamarck a kutatóknak abba a csoportjába tartozik, kik megengedhetőknek tartják, hogy a transzformizmus valódi alapja a fajfejlődésnek egy ismeretlen törvénye legyen” és hogy „a lamarckizmus nem materialisztikus, de kifejezetten vitalisztikus, sőt pszichisztikus”. A darwinizmus és a lamarckizmus roncsain természetszerűleg bontakozik ki előttünk a mindenható entelechia, amint Driesch mondja: „azt hisszük, az élet általános jellegének jobban felel meg, ha az


581

ismeretlen transzformisztikus princípiumot magával az entelechiával kapcsoljuk össze, mint ennek eszközeivel” (I. 296.). Ami először csak betű, később szó volt, most már princípiummá lesz, mely a fajfejlődés alapja gyanánt tekintendő s ennélfogva általános érvényű az élet minden megnyilvánulásában, a történelemben, a lélektanban s a társadalomtanban is. Az első kötet után, melyet az „entelechia fejlődésének” nevezhetnénk, a második kötet már a princípiummá fejlődött entelechia uralmát mutatja be az erő, az anyag, az individualitás, a természet, a bölcselet és az univerzum felett. Hajtsátok meg zászlóitokat! A fiatal hódító átgázolt a mechanisztikus gondolkodáson, feltárta annak gyöngéit s beleszúrt védtelen vagy védhetetlen oldalaiba. Most már győzött és uralkodik s a megtépett mechanisztikus fogalomkör helyén új alapokra fekteti az ismerettant. Különös, szinte bizar kapcsolatba lépnek egymással a szubsztancia, az energia és az entelechia; csodálatos udvar gyanánt csoportosulnak az entelechia köré Kant, Johannes Müler, Du Bois Reymond, Wasmann, Ostwald, Bechterew, Schelling, Hegel, Schoppenhauer, Bergson és Wards. Mindezekből pedig kialakul egy új teleológikus metafizika, melynek a záróköve ez: „Az Universum primaer entelechiá-ja, melyet a természettudomány legitim hipotézis gyanánt felállíthat s amelynek az abszolútra való vonatkoztatását nekünk analógiák alapján az episztomológia megengedi, messze mögötte marad természetesen annak a fogalomnak, melyet az emberi szellem egy abszolút tökéletes lényről alkotni képes. De úgy, amint az a gondolkodó képzeletben kialakul, nem ellenkezik Isten fogalmával” (II. 392.). Az entelechia tehát isten közelébe került — s ezzel befejeződik a Philosophie des Organischen. Tisztelt olvasóm, íme szemeid előtt fejlődött az entelechia egy logikai ismeretlenből „rendező és irányító szóvá”, „filogenetikai alapprincipiummá” s a végén világot kormányzó demiurgossá. Szinte látom, hogy e rövid vázlat alatt is türelmetlenül lested az idézetekből vagy az idézetekhez csatolt kommentárokból, hogy mi jogosítja ezt a fogalmat arra, hogy gondolkodásunk alapeleme legyen. Mi az új, mi a jobb, a több, ebben az Aristotelestől kikölcsönzött szóban, mennyivel szilárdabb és használhatóbb, mint Plató ideája, Spinoza substanciája, Kant értelme, Schoppenhauer akarata, James pragmája, Ostwald és Mach energiája? Láttad, mint értéktelenednek el Driesch bírálata alatt a természettudományok eddigi alaphipotézisei; az elemi életfolyamatok megfejtésére nem elég a fizikai és kémiai tudás, a fajfejlődés megmagyarázására hiányos a darwinizmus és a lamarckizmus elmélete, az átöröklés tényeit nem fejtik meg a sejttani magyarázatok: ezeket csak egy fogalom magyarázhatja meg: az entelechia, a primum movens, az élet esszenciája. De épen az a kérdés: mi módon adhat ez magyarázatot. Érzékszerveinkre utalt emberek vagyunk mindnyájan, akik évezredek során megszoktuk fogalmainkat valamelyes érzékelhető tényhez kapcsolni s most is főleg azt szeretnénk tudni, hol van és milyen ez az entelechia, hogyan

582


szerezhetünk egyáltalában pozitív tudomást róla. Anyaghoz kötött, vagy erőhöz kötött fogalom; a sejtben van-e, vagy azon kívül; a magban van-e, vagy a protoplazmában? S ha sem anyaghoz, sem energiákhoz kötött fogalom, honnan magyarázható, hogy mégis „bizonyos határig” fizikai és kémiai komponensekre bontható? Ha valamely különleges energia (szóval, mégis mechanikai fogalom) volna, könnyebben érthetnők, hogy egyik energiaféleség egy másikba átalakulhasson; de akkor miért írjunk energia helyett entelechiát.* Már-már gyanakszol, hogy vagy Driesch neve alá 1911-ben egy középkori barát fejtegetését csempésztem „A lélek megfoghatatlanságáról” vagy elfogultságból Driesch elméletének ép azokat az érveit hagytam ki, melyekben világosan, határozottan tájékoztat az entelechia mibenlétéről. Nem, tisztelt olvasóm, ezt egyiket sem tettem. Átküzdöttem magamat Driesch új és nehezen érthető ideológiáján, követni igyekeztem lépésrőllépésre finoman disztingváló logikáját, behatoltam tömör és gazdag dialektikájába, de magam is hiában kerestem minden analízis, minden érvelés mögött azt a bizonyos valamit, ami kárpótolhatna a pozitív tudásba vetett hit szétrombolt illúzióiért. Sehol sem találtam többet annak a régen ismert logikai ténynek bizonyításánál, hogy logikailag sok ismeretlen egy ismeretlenre redukálható. Ez az ismeretlen azonban ép olyan ismeretlen marad, ha a kísérleti biológia tényeiből analizálom is ki, mintha teológiai vagy spiritualista fejtegetésekkel és szillogizmusokkal bizonyítom a létezését. Azt hiszem, ezt érezhette Driesch is, amikor meg sem * A modern természettudósok túlnyomó többsége egyáltalában nem állítja, hogy az élőszervezetekben ugyanazok az energiák és ugyanazok a törvényszerűségek uralkodnak, mint a fizikai és kémiai kísérletekben. Az energetikának legtekintélyesebb képviselője Ostwald legutóbb is (Annalen der Naturphilosophie, 1911.) határozottan kijelenti, hogy az életfolyamatokban különleges energiát kell feltételeznünk. Mach maga küzd az ellen, hogy a természettudósok a mechanikai fogalmakat realitásoknak tekintsék s ne csak a gondolkodás ökonomikus eszközeinek. Szerinte „nincsen tiszta mechanikai folyamat”. „A fizikai gondolkodás fogalmai, az anyag, az erő, az atom, csak arra a feladatra szolgálnak, hogy ökonomikusan elrendezett tapasztalatokat felélesszenek” (Die Mechanik, 529—543). De természetes is, hogy az élővilágnak speciális erőanyag kapcsolatai vannak, hiszen épen ezért különbözik az élettelentől. Magában a fizikában is más energiák szerepelnek az elektrodinamikában, mint az optikában; a kémia körében is más törvényszerűségek érvényesülnek a kolloid-kémiában, mint az anorganikus vagy a szénvegyületek kémiájában: s mégis az elektrodinamika és az optika a fizika körébe, az anorganikus vegyületek, a szénvegyületek a kolloidokkal együtt a kémia körébe tartoznak, így az élővilág energetikáját minden sajátossága dacára nem állíthatjuk szembe a fizika és a kémia energetikájával, hanem, amint Ostwald teszi, a mellé, vagy a fölé állíthatjuk. Ezzel egyszersmind meg van adva a lehetőség, hogy az energetika eddigi módszereivel vagy ezeknek alapelvein szerkesztett új módszerekkel vizsgálhassuk a különleges energiák hatását vagy fizikai és kémiai energiák különleges hatását.


583

kísérli az entelechia fogalmát határozottan megmagyarázni. Azt mondhatnám, hogy nem is vitatkozik a mechanisztikus filozófiával. Aki ismeri az újabb fizikális-kémia eredményeit s tudja azt, hogy a capilláris fizika segítségével s a kolloid-kémia ismeretével mennyi szerveződés és élettünemény megmagyarázható, amely eddig fizikai és kémikai módszerekkel megoldhatatlannak látszott; ha látja, hogy a kolloidális állapothoz kötött fizikális-kémiai folyamatok, így a felületi energia hatása, a kolloidokban sajátosan módosuló ozmotikus jelenségek, továbbá az erjesztők szerepe milyen tág és szabad teret nyit az élettünemények fizikális-kémiai magyarázatának: az joggal várhatja, hogy Driesch sorra veszi ezeket az elméleteket s megcáfolja őket vagy jobbat állít helyébük. Driesch azonban az egész újabb fizikális-kémiával nem foglalkozik, sőt úgy látszik, hogy vagy nem is ismeri ezt, vagy nem tulajdonít jelentőséget neki. Nem vitatkozik Wolfgang Paulival, aki mint a kolloid-kémiának egyik érdemes kutatója azt állítja, hogy „az élő anyag különbözőképen oldott vagy duzzadt anyagok, így a lipoid lezithinek és cholesterinek, a kolloidális fehérjék, az erjesztők s bizonyos sóknak komplexuma, ezeknek helyes viszonyához és összehatásához kapcsolódik az életműködés.” Nem cáfolja Rhumbler, Crato vagy Bütschli elméleteit, kik a kolloidális állapotból magyarázzák az élőlények legjellemzőbb anyagának, a protoplazmának látható szervezetét. Nem válaszol Hofmeisternek, a sejtchemizmus híres magyarázójának, aki már Loeb előtt jóval megírta, hogy: „a csaknem naponként felhalmozódó leletek az erjesztőknek oly általános elterjedését és oly változatos hatásmódját derítették ki a szervezetben, hogy számíthatunk reá, miszerint előbb vagy utóbb minden vitális vegyi folyamatnak, egy megfelelő s ezt meghatározó erejesztőt fogunk találni.” Nincsen válasza Freundlich számára, aki a kapilláris-kémia (felületi energiák tana) fogalmaival hatol az életjelenségek kérdéseibe. Egy pár felületesen oda vetett mondat az élőanyag kolloidális jellegéről, minden a mit Driesch és általában a neovitalisták erről a napjainkban mind jobban kifejlődő s az élet megismerésénél mind határozotabban alkalmazható tudományról megemlíthetnek. Driesch megtámadja a fizikai és kémiai gondolkodásmód jogosultságát a biológiában, anélkül, hogy ennek a gondolkodásmódnak legújabb és a biológiát legközelebbről érdeklő eredményeit érdemük szerint tárgyalná és cáfolná. Neki elég, ha egyszerűen apodiktikusan kijelenti, hogy a mechanisztikus felfogás nem magyaráz semmit az életjelenségek lényegéből, sőt e jelenségek „vitalisztikus” természeténél fogva egyáltalában nem is magyarázhat meg soha. Nem vitatkozik, nem cáfol tehát és nem ezt a konzequenciákat vonja le: „íme, megcáfolván a mechanisztikus vagy materialista gondolodás tételeit, egy új, de a réginél többet érő tudományos értéket hozok. „ Ε helyett így gondolkodik: „mindegy, vajon többet ér-e vagy kevesebbet az új érték a réginél. Én be fogom bizonyítani, hogy a régi semmit sem ér s ti majd a tudományos értéknek

584


ebben a baisse-jében hanyat-homlok igyekeztek túladni rajta, örvendvén, ha helyette olyan értéket kaptok is még cserébe, mint az entelechia.” Driesch és általában a neovitalisták bizonyítási módszerében tényleg ilyesfajta taktikát figyelhetünk meg. Ezt a taktikát pedig Driesch igen finoman s szinte szuggesztív hatással alkalmazza. Azon kezdi, hogy az élettüneményeket elemi jelenségekre s e jelenségeket elemi tényezőkre bontja, vagyis analizálja. Az analízis folyamán szinte magától értetődőleg megbarátkoztat olyan fogalmakkal, mint a prospektív jelentőség, a prospektív potencia, az aequipotenciális szisztéma vagy a harmónia.* Jól vigyázzunk, könnyen rabjai lehetünk e fogalmaknak! Mint a trójai fa-lóba bujtatott görögök, úgy lopóznak gondolkodásunkba e teleológikus és metafizikai fogalmak. Első percben azt hisszük, hogy csak a tényeknek egyszerű és könnyen érzékelhető kifejezései, de csakhamar azt tapasztaljuk, hogy ezek nemcsak megjelölések, de a tényeknek magyarázatai, okai is, melyek rejtett szellemek módjára céltudatosan, végzetszerűleg kormányozzák az életet. Így tölti meg Driesch az életjelenségek analizálása címén metafizikai fogalmakkal a biológiát s amikor a meghódítandó táborba becsempészte saját katonáit, rohamot fúvat. Természetes, hogy a potenciák, harmóniák s egyéb metafizikai fogalmak segítségével könnyű a győzelem. Az olvasó reá sem ér arra gondolni, hogy, hiszen a természettudomány sohsem tűzte céljául ilyen metafizikai fogalmak magyarázatát, sőt épen azért természettudomány, mert ilyen magyarázatokkal nem foglalkozik: hanem csüggedten hiszi el Drieschnek, hogy az eddig pozitíveknek hitt elméletek mind elégtelenek, miután ezeket a fogalmakat és ezeket a tényeket nem magyarázzák. Egymásután hallunk a kísérleti fejlődéstan, a filogenetika és a darwinizmus csődjéről s Driesch nem enged időt, hogy belássuk, mennyire nem bizonyítanak az érvekül felsorolt tények és kísérletek a neovitalizmus igaza mellett. Minden fejezet végén azt halljuk: ez mind nem elég; a végokokat ez mind nem magyarázza s úgy érezzük mintha leleplezték volna a természettudományt, mint egy nagyszájú sarlatánt, aki mindent ígér és nem tud beváltani semmit. Gyöngének, megbízhatatlannak látjuk saját tudásunk eddigi alapjait s kétséges értékűnek mindazt, amit ezekre az alapokra építettünk. Pedig állította-e * Prospektív jelentőségnek nevezi Driesch azt a sorsot, mely valamely szervnek vagy élőlénynek fejlődése folyamán osztályrészül jut; prospektív potenciának pedig mindazt, ami osztályrészül juthat. A csírának egyik részéből csont, a másikból porcogó vagy izom fejlődik. Ez az illető részeknek prospektív jelentősége; ha valamely körülmény folytán nem csont fejlődik a megfelelő részből, hanem pl. ín vagy szalag, akkor azt mondjuk, hogy prospektív potenciája szerint csont, ín vagy szalag fejlődhetik a csírának ebből a területéből. A hasonló potenciájú csírarészeket (sejteket, szöveteket, szerveket) aequipotenciális szisztémának nevezi.


585

valaha komoly természettudós, hogy e végokokat megfejtette a természettudomány s hogy az élet valódi mivoltát tényleg ismerjük? Mi a jelentősége tehát Driesch filozófiájának és a neovitalizmusnak, miért kell vele mégis foglalkoznunk s miért kell ellene mégis küzdenünk mindannyiunknak, kik a gondolkodásban a világosságnak, a tudományos módszerekben pedig az exaktságnak barátai vagyunk? A neovitalista filozófiáknak kettős jelentőségük van. Egyfelől kritikai szemlét tartanak a forgalomban levő természettudományi elméletek felett, másfelől új fogalmak és új elméletek felállítását hirdetik természettudományi szükség gyanánt. A kritikai vizsgálatot — amennyiben az tényleg mélyreható és nem kifejezetten elfogult — csak örömmel és elismeréssel fogadhatjuk. Azt hiszem, nincsen még oly materialista gondolkodású természettudós sem, aki ne ismerné be, hogy pl. Driesch jelenségeket analizáló és fogalmakat tisztázó kritikája csak előnyére válik a fejlődés biológiájának. Azt sem tagadhatjuk, hogy a materialista gondolkodók is gyakran visszaélnek a természettudomány megállapított tételeivel s néha oly merész spekulációk épülnek fel egy-egy kellőleg még nem is ismert tényből, hogy feltétlenül nyer vele a tudomány, ha megtisztítják ilyen materialista spekulációktól is. Örömmel fogadjuk tehát a gyomlálást a tudomány kertjében, ha ennek nyomán a giz-gaztól megszabadult talajon dúsabb termést hajthatnak már gyökeret vert fáink; ellene szegülünk azonban a mindenáron pusztítani akaró kertésznek, ki csak azért emel fejszét régi, kipróbált és hasznos fáinkra, hogy helyükbe új, ismeretlen és csenevész palántákat ültessen. Nem lehetne kifogásunk a neovitalizmus kritikája ellen sem, ha az tényleg csak tisztogató munka volna és nem rombolás, sőt még a rombolást is jogosnak ismernők el, ha az tényleg hamis bálványokat döntene le. A neovitalizmus kritikája azonban nemcsak az esetleg selejtes elemeket kifogásolja a mechanisztikus természetfilozófiában, de pálcát tör az egész pozitív gondolkodás felett. A neovitalizmus nem ezt mondja: lássuk be, hogy ma még csak ennyit tudunk és nem többet; szigorú kritikával és eddigi kipróbált módszereinkkel tovább haladva azonban többetés egyre többet fogunk megismerhetni. Ε helyett ezt halljuk minduntalan: eddig vajmi keveset ismerünk a dolgok lényegéből; nem azért, mert emberi tudásunk ma csak eddig ér, hanem azért, mert az ismeretlent csak fizikai és kémikai fogalmakkal akartuk megmagyarázni. Hogy tovább juthassunk, el kell hagynunk a fizikai-kémiai fogalomkört, el kell hagynunk azokat a módszereket, melyekkel eddigi megismeréseinket szereztük, mert a tünemények igazi okait csak metafizikai módszerekkel, csak transzcendentális fogalmakkal közelíthetjük meg! A neovitalista filozófiáknak ebben az alaptételében pedig benne van minden tudományos haladás halálos ítélete. ***

586


Ne hidd azért, t. olvasóm, hogy valami „mumus”-nak tartom a metafizikát. Nem egy mesebeli szörnyeteg ez, melynek léptei elől ijedten rejtőznek el a napfényes igazságok. A metafizika, egy Hegel, Schelling, Windelband, Külpe vagy Natorp metafizikája nemcsak ártalomnélküli, de gyönyörködtető terméke az emberi szellemnek. A metafizika művészet, mely nem a hangok, színek vagy formák, hanem a fogalmak harmóniáját keresi, eszköze pedig nem a hangszer, az ecset vagy a véső, hanem a logika. Ezzel a logikával sző össze fogalmakból művészi pókhálókat a „nagy ismeretlen” mélységei felé a metafizika. A szálak könnyed egymásba fonódása elgyönyörködtethet s maga az egész háló elfedi előlünk a mögötte rejlő ismeretlen mélység nyugtalanító sötétségét. Ne lépjünk azonban reá abban a hitben, hogy a mélység fölött e pókhálón tényleg megállhatunk. A metafizika művészet s akinek lelkében él a vágy harmóniát érezni a gondolatvilágban, az ezekben a filozófiákban épen oly élvezetet fog találni, mintha egy szép lírai költeményben konszonáns hangulatra talál. Ám élvezze tehát, akinek ideje és hajlamai megengedik a gondolatok logikus harmóniáját, az emberiségnek azonban ezen kívül más, nagyobb szükségletei is vannak. Az élvezet előtt biztosítania kell a megélhetést. Okszerű higiénére, gazdaságos technikai berendezésekre, az egyéni, faji és társadalmi fejlődést biztosító intézményekre van szükség. Nem szeretném, ha ezekből a sorokból azt olvashatnák ki, hogy a gyakorlati tudás terén, az emberiségre hasznos tudományokban s így elsősorban a természettudományok terén nincs jogosultsága a filozófiának. A filozófiára, amennyiben ez a tapasztalat tényeit ok és okozati kapcsolatuk szerint rendszerbe foglalja, e tényekből általános érvényű tételeket állapít meg s tények megállapításához a legalkalmasabb módszerekre mutat reá: mindennemű tudománynak szüksége van. Enélkül nem egyéb, mint kaotikusan egymás mellé halmozott ismeretanyag. Általánosításra, a tényeknek egymásmellé és egymás alá való rendezésére, az ok és okozati összefüggések megállapítására, igenis, minden tudománynak szüksége van; de nincs szükség a természettudományokban arra, hogy az ok és okozati összefüggéseket az érzékelhetőség határain túl is keressük. Ezzel természetes nemcsak a neovitalizmusról mondtunk véleményt, de minden végokokat kereső filozófiáról s így a materialista vagy a mechanisztikus filozófiákról is. Azzal, hogy a végokokat metafizikai jelleg helyett fizikális vagy kémiai jellegűeknek képzeljük el, semmivel sem jutunk közelebb az abszolút igazsághoz. Akár atom, akár energia, akár entelechia is a neve annak az x-nek, ez az emberi tudás szempontjából mindig valami negatív értéket jelent. Egy különbség azonban mégis van a pozitív, illetőleg mechanisztikus és az idealista, azaz neovitalista filozófiák között és épen ez a különbség fontos az emberi tudás továbbfejlődése szempontjából, épen ez teszi érthetővé, hogy mi a neovitalizmussal szemben a mechanisztikus álláspontra helyez-


587

kedünk. A különbség nem a végső okok abszolút igazságában rejlik, hanem azokban a módszerekben, melyekkel e filozófiák az igazságok megkeresésére tanítanak. Egy példában mindjárt világosan megértjük, mi e tételnek egész jelentősége. Az élettüneményeket vizsgálva eljutunk a legsajátosabb élettüneményekhez, az élőlények szaporodásához s ennek is legelemibb alakjához: a sejtek osztódásához. Az a kérdés most már, mi okozza e szerveződött kolloidális test autonóm, szabályos osztódását s milyen tényezők játszhatnak szerepet abban, hogy a széteső anyasejtrészeiből ugyan olyan élő szervezetek fejlődnek ki, mint amilyen az előd volt? Az a természettudományi felfogás, melyet mechanisztikusnak neveznek, a sejt élettüneményeit igen bonyolult fizikális-kémiai tüneményeknek tekinti. Jól jegyezzük meg: az abszolút igazság szempontjából ez sem egyéb hipotézisnél. Ε hipotézis alapján azonban ugyanolyan módszerekkel vizsgálhatóknak tartjuk az élettüneményeket is mint a fizika meg a kémia tüneményeit. Mérhetjük, vegyelemezhetjük, exakt kísérletek alá vethetjükőket. Mi lesz az eredmény? Loebnek, Herbstnek, Hertwignek, Delagenak és a kísérleti biológiaszámos más művelőjének sikerül fizikai vagy vegyi hatásokkal a sejt osztódását és az élőlény fejlődését kísérletileg előidézni s azt a hatásoknak megfelelőleg irányítani. Akármilyen legyen is a kísérletekhez fűzött elméletek abszolút értéke, egy nagy számú új tényezőt ismertünk meg e módszer segítségével s bebizonyult az a tény, hogy a legvitálisabb élettünemény is fizikális-kémiai módszerekkel és fogalmakkal logikusan magyarázható. Vajon a neovitalizmus útjain elérkeztünk-e idáig? Hiszen ez a filozófia több-kevesebb körülírással épen arra tanít, hogy az élet lényege fizikális-kémiai módszerek számára hozzáférhetetlen. A sejtélet okai nem azok a tényezők, melyeket megláthatunk, megmérhetünk, megelemezhetünk, hanem az ezek mögött rejtőző titkos szellemek a dominánsok, a potenciák vagy az entelechia. Ha tehát következetesen levonjuk e filozófia konzequenciáit, úgy legjobb lesz szekrénybe tenni a mikroszkópot, félredobni a mérleget és odaülni az íróasztal mellé, mint azt Hegel és Schelling tette: kitalálni, kispekulálni az igazságot. Hol volna ma a XX. század büszkesége, a hatalmasan kifejlődött természettudomány, hol volnának ma a biológia, a bakteriológia és a gyógyító tudományok megismerései és fölfedezései, ha annak idején Johannes Müller azt mondta volna tanítványainak: az élő világban nem az a lényeges, amit én itt kiboncolok, leírok és kísérletileg bemutatok, hanem az, amit Hegel és Schelling belefilozofál. Szerencsére, Johannes Müller ennek ép az ellenkezőjét hirdette és szerencsénkre maguk a kiváló neovitalisták is, ha adott esetekben természettudományi vizsgálatokra kerül a sor, inkább természettudósok maradnak, mint következetes bölcselők. Akár mint vélekedik is Bunge az élet lényegéről, azért pl. a cukorbetegség jelenségeit és okait mégis olyan szép és pontos fizikai és

Fülöp Zsigmond: Új adat a szerzett tulajdonságok átöröklésének kérdéséhez 588

kémiai folyamatoknak írja le, mintha nem is ő állította volna, hogy a megismerés helyes módszere az, „ha belső világunkból indulunk ki, hogy az ismeretlent, a külső világot megismerjük”. Akármilyen fontosnak tartsa is Driesch az entelechia szerepét, nem elégszik meg mégsem azzal, hogy valamelyik bonyolult élettani kérdést ezzel intézzen el: hjah, az entelechia! Ez bizonyára könnyebb, s ha igaz a neovitalizmus, legalább is oly eredményes lenne, mint fizikai-kémiai hatásokkal befolyásolni azokat a tengerisün-petéket. Es Driesch mégis az utóbbi módszert választja! Ez a tény legjobban jellemzi a neovitalizmus jelentőségét a természettudományok tovább fejlődésére nézve s ez egyszersmind a legmegnyugtatóbb is a neovitalizmusban. ***

Fölfedezések, kísérletek. Új adat a szerzett tulajdonságok átöröklésének kérdéséhez. A címben jelzett probléma egyik legfontosabb, de mindenképen legizgatóbb érdekességű kérdése a biológiának. Évtizedek óta foglalkoztatja a biológusokat, egész könyvtárra való elméleti és gyakorlati okoskodást fűztek hozzá. Nyitva az út a kísérleti vizsgálódás számára is s mégsem sikerült eddig olyan eredményeket felmutatni, melyek a további kétkedést egyszersmindenkorra lehetetlenné tennék. Úgy látszik, hogy „ész, erő és oly szent akarat, hiába sorvadoznak egy átoksúly alatt”. Legalább ezt mondják a Weismannisták, akik szemében nem eléggé bizonyító erejűek a Brown-Séquard kísérletei az epilepsziával, Standfuss és Fischeré a lepkék színváltozásaival; baktériumok megváltozott virulenciájának; magasabb állatoknál bizonyos betegségek iránti immunitásnak átöröklése. Ez utóbbi területen mozognak az alább ismertetendő kísérletsorozatok,* melyeket egy magyar biológus — Dr. Konrádi Dániel — végzett kutyákon annak megállapítására, hogy a veszettség elleni immunitás öröklődik-e. A vizsgálatok alapterve az volt, hogy az ugyanazon szülésből való kölyköknél kisebb-nagyobb időközökben beoltással megvizsgálta, vajon öröklött-e az immunitás s ha igen, időben és minőségben milyen mértékig. Ily módon meg lehetett állapítani külön az apának és az anyának a szerepét is az átöröklésnél. I. sorozat. Az anya a terhesség alatt immunizáltatik. Hat kölyöknek ad életet, melyek közül egy véletlenség folytán pusztul el; a többi öt normálisan fejlődik. Közülök az első kilenchetes korában 2 cm3 veszettség-méreggel (virus) beoltatván, 9 nap múlva megkapja a veszettséget és elpusztul. A második, harmadik és negyedik kölyök 11—14—18 hetes korukban kapván 1 cm3-es adaggal oltást, valamennyi egészséges marad s még 1¾ év múlva is azok. Míg ezeknél a méreg az izmok közé oltatott be, addig az ötödik kölyök 22 hetes korában az * Die Vererbung der Immunität gegen Lyssa. Von Privatdocenden Dr. Dániel Konrádi. Berliner Tierärztliche Wochenschrift. 1910. Nr. 24—27.

Fülöp Zsigmond: Új adat a szerzett tulajdonságok át öröklésének kérdéséhez

589

agykéregbe kap oltást s noha ez máskülönben feltétlenül halálos kimenetelű, a kutya egészséges marad még 1¾ év múlva is. Megjegyzendő, hogy Konrádi — és ez a kísérletek bizonyító erejére igen fontos — minden esetben ellenőrző állatokat is oltott be s azok 8—10 napon belül mind elpusztultak. II. sorozat. A szülők a fogamzás előtt szerzik az immunitást; és pedig az apa 3½ évvel, az anya 5 hónappal előbb. Hat kölyök. Az első 7 hetes korában 1 cm3 viruszt kap az izmai közé s 30 nap múlva tipikus veszettségben pusztul el. A többinél az oltás hasonlóan történvén, csak a beoltási kort s eredményt írjuk ki. A második 8 hetes korában kapja s egy év múlva is egészséges; a harmadik 12 hetes korban kapja: 24 nap múlva megbetegszik és elpusztul; a negyedik 16 hetes, az ötödik 25 hetes korában rendesen, a hatodik pedig 27 hetes korában az agykéregben oltatván be, mindhárom egészséges marad s egy év múlva is életben vannak. (Az ellenőrző állatok minden esetben elpusztulnak.) III. sorozat. A szülők ugyanazok, mint az előbbi sorozatban. A szülés után még mindkettő immunis. Hat kölyök. Az első csak 29, a második csak 35 hetes korában kapja az oltást (1 cm3) s mindkettő még egy év múlva is egészséges. A harmadik 40 hetes korában 2 cm3 virusztól elpusztul. A negyedik 42 hetes korában ugyanezen adagtól életben marad; az ötödik 44 hetes korában hasonló adagtól 24 nap múlva elpusztul. (A hatodik egy véletlen miatt vesztette életét; az ellenőrző állatok minden esetben elpusztulnak.) IV. sorozat. Az apának szerzett, az anyának született immunitása van. Az apa 5 év előtt szerezte az immunitást s azóta háromszor kapott agykéregbeoltást. Az anya az első sorozat második kutyája, mely nyolc hónapos korában az agykéregbeoltásra nem reagált. Hat kölyök. (Egy véletlenség folytán korán pusztul el.) Az oltásokat 4—14 hetes korukban kapják s valamennyi tipikus veszettség-tünetek között pusztul el. (A kölykök 45 napos korukig csak anyatejjel éltek.) V. sorozat. Apa az előbbi, anya az első sorozat harmadik kutyája, mely 8 hónapos korában agykéregbeoltásra nem reagál. 7 kölyökből csak kettő marad meg, melyek a 23—29. hétben beoltatván, elpusztulnak. VI. sorozat. Apa ugyanaz, az anya nincs immunizálva. 6 kölyök, melyek külső vonásokban az anyához hasonlítanak. Az első 7 hetes korában kapja a beoltást, 21 nap múlva kitör rajta a betegség, de felgyógyul. 16 hetes korában megismételt oltásra csak 129 nap múlva töi ki a betegség, de megint életben marad. Az ellenőrző állat a normális időn belül elpusztul. A többiek 11—11—16—35—35 hetes korukban inficiáltatnak s valamennyi elpusztul. VII. sorozat. Immunizált anya s nem immunizált apa; anya ugyanaz, mint az I—II—III. sorozatban. 6 kölyök, melyek külsőleg az apához hasonlítanak. Egy véletlenség folytán korán pusztul el. A megmaradtak 5½—16—19—22—44½ hetes korukban oltatván be virusszal, valamennyi még hónapok múlva is életben volt, míg az ellenőrző állatok a rendes időn belül elpusztulnak. Mint látható, Konrádi a kísérleteket kifogástalan gondossággal, körültekintően és sok szempont figyelembe vételével végezte. Ő maga

Fülöp Zsigmond: Új adat a szerzett tulajdonságok átöröklésének kérdéséhez

590

az eredményeket a következőképen magyarázza: Az első sorozat azt mutatja, hogy az immunitás átvitele megtörténhetik a pete és ondó közvetítése nélkül is, mert hiszen a szülők a megtörtént fogamzás után szerezték az immunitást, mely tehát vagy a magzati élet folyamán a vérkeringés vagy születés után az anyatej révén származott át az utódokra. Az első utód vagy a túlfiatal kor, vagy a túlságos nagy méreg-adag miatt pusztul el. Minthogy az itt szereplő anya hat hónappal az immunizálás befejezése után agykérgi próbainfekciótól megbetegedett, de kigyógyult, arra kell következtetnünk, hogy az anya szerzett immunitása csekélyebb volt, mint az utódok öröklött immunitása, mert a hasonló módon kezelt ötödik utód még csak meg sem betegedett. A II. és III. sorozat kölykei ugyanazon immunizált szülőpártól származnak. A II. sorozat hat kölyke közül négy immunis, kettő nem az, a III-ban öt közül a három fiatalabb immmunis, a két idősebb nem. A IV. és V. sorozat utódai olyan szülőktől származnak, ahol az apának szerzett, az anyának született immunitása van. Infekcióra valamennyi elpusztul, ami arra mutatna, hogy az apáról az immunitás nem öröklődik. Az V. sorozat második kutyájánál a halálküzdelem feltűnő hosszú ideig — 11 napig tart. Ez vagy valamely egyéni tulajdonságon alapul, vagy azon, hogy egy kis mértékű átöröklés mégis történt. A VI. sorozat kölykei immunizált apától s nem immunizált anyától származnak. A hat közül csak az első mutat egy kis immunitást, mert az első inficiálásból felgyógyul, a második után pedig csak 129 nap múlva betegszik meg. A VII. sorozatnál csak az anya volt immunis s ezt a tulajdonságot valamennyi utód örökölte. Ez, az előbbi két sorozattal összevetve azt látszik bizonyítani, hogy csak az anya immunitása öröklődik, de az is csak akkor, ha szerzett; a veleszületett (IV. és V. sorozat) nincs hatással az utódokra. Végeredményként azt mondja a szerző, hogy a kísérletek alkalmasak a szerzett tulajdonságok átörökölhetőségének bizonyítására; mert az immunitás kétségtelenül szerzett tulajdonság s mint láthatjuk, sok esetben öröklődött. Továbbá a kísérletekből az is kiolvasható, hogy az anya szerepe az immunitás öröklésénél sokkal fontosabb, mint az apáé s hogy az anya átörökítő képessége annál nagyobb, minél többször lesz terhessé. A kísérletek gondos elemzése azonban szerintünk igen hamar kétségessé teszi azok bizonyító erejét. Nevezetesen nincsen kétséget kizáró módon bizonyítva, hogy az átörökítést a pete- és ondósejt közvetítették. Mivel az utódok mindig csak akkor mutatkoztak immunisoknak, ha az anyának volt szerzett, tehát friss immunitása, nincs kizárva, hogy e tulajdonság egyszerűen a vérkeringés közvetítésével vagy más módon adódott át az utódoknak. Ez pedig nem a szorosabb értelemben vett átöröklés. Másrészről bizonyos, hogy e zavaró tényező emlős állatoknál ki nem küszöbölhető; ez csak olyan alsóbbrendű állatoknál volna lehetséges, ahol a pete nem az anyatestben fejlődik ki, hanem azt rögtön a megérés vagy megtermékenyítés után elhagyja. Zsigmond Fülöp

Szemlék és jegyzetek Tihanyi László: A ma társadalma s a holnap irodalma z idő nemcsak a frázisokat fújja el, hanem a tisztes komolyságban és közhellyé öregedésben megőszült axiómákat is. Ebben a mi időnkben pedig, amely a velejéig boncolt minden régi igazságot s alig hagyott meg valamit a maga újjá konstruált szellemi épületének téglái között a régi gondolkodás törmelékeiből, különösképen rossz a sora minden olyan tézises köntösbe bújó gondolatnak, amely vitathatatlanságot arrogál és közhitelűségre tart számot. Magunkban és a világban való annyi megcsalatkozás után, az emberiséget mozgató történeti tévedések rohamosan sűrű kiderültével eljutottunk a kételkedésig, a kételkedéstől a kritikáig, a kritikától meg ahhoz a földrengésszerű összeroppanáshoz, amelyből csak az óriások emlékei meg az óriások alkotta emlékek maradtak át az elkövetkező időknek, minden más az emléktelen megsemmisülésbe dőlt. Ma, amikor a jobban megismert s valami kevéssé megértett természethez való visszatérésünk racionális utakat jár s ezeket az utakat jórészt a kritika töri, ma sokkal kevesebb pozitív igazság van a kezünkben, mint amennyit a régiek, amennyit még a néhány esztendővel mögöttünk valók is a magukénak hittek, de legalább közelebb tudjuk magunkat az egész igazsághoz, mert a kritikátlan hitnek minden kételytől irtózó gondolatszolgasága helyébe az egyetemes kutatás korláttalan szabadságát emeltük s a gondolkodás szabadságharca után az emberiség derekas kutatómunkába is fogott. Ma legalább tisztában vagyunk a céljainkkal, jórészben a hozzájuk vezető eszközeinkkel is s ennek a minden régi igazságot keresztülkasul járó kritikának köszönhetjük azt a fölismerést, hogy nincs igazság a természettel, a világgal, a mindenséggel való belső egybefüggés nélkül. Ma minden kutató gondolat csak az egészet vizsgálhatja, hogy abból állapítsa meg a sejt élettörvényeit s nem vonhat törvényeket a sejtnek magában megmagyarázhatatlan s magában magyarázva csak félremagyarázható életjelenségeiből. Igazi haladás azóta van, amióta fölismertük a természettel való válhatatlan kapcsolatunkat s megláttuk abban a magunk kicsiségét: ezt tett bennünket nagyokká. A ma gondolkodása ép abban erős, kutató munkája azért kilátásos, azért vannak

A

592

Tihanyi László: A ma társadalma és a holnap irodalma

eredményei, mivel mindent az organizmus törvényének látószögén át tekint és semmiben sem keresi a magábanvalóságot, mindenben kutatja az egybefüggést: honnan indul, hova torkol. Ez a törvényszerűség semmiféle életnyilatkozást nem tekinthet, nem tekintheti tehát az irodalmat sem s épen az irodalmat, mint az embernek (akár a termelő, akár a fogyasztó embernek) leginkább belülről való, a legmélyebbről jövő megnyilatkozását magábanállónak, egybefüggéstelennek, tisztán az emberi szellem magasabbrendű játszadozásának. Az irodalom, annak keletkezése, kifejlődése, hanyatlása vagy semmivé pusztulása épen olyan organikus jelenség, mint akármi más, mint akár a leganyagszerűbb gazdasági folyamat. Az irodalom épen ezért nem különböződhetik el a társadalomtól, mivel minden gyökérszálával oda tapad ahhoz a tápláló forráshoz, ahhoz az energiakavargáshoz, az organizmusnak ahhoz az örökmozgású akciójához, ami az élet. Benne van abban, csak belőle fejlődhetik s ha végképen kiszakította magát belőle, elfonnyad, összeszárad, lehull. A magyar élet és a magyar írás is így van egy a másban: egymásnak tükre a kettő. Magyar írást mondok és nem irodalmat, ami még nincsen, aminthogy az emberiséget átalakító modern századok ezen a földön magyar életet se láttak. Nagy irányok, nagy egybefüggések, nagyarányú belekapcsolódás az európai kultúrmunkába, megértő, előrevivő, a még elmaradottabb Keletre továbbsugárzó szakadatlan szellemi izzás korszakok óta nincsen itt, csak szaggatott, tragikus iránytalanság. A nagy aránytalanságokból összetett, csupa egyenetlenségből álló magyar írás ennek a nagy harcokkal, félgyőzelmekkel, nagy elbukásokkal teljes magyar életnek produktuma, hullámzatos összevisszaságában is annak kifejezője. S az a felemás valami, ami a mai magyar élet, nagyjában benne van ma is abban a töredékhalmazban, ami a mai magyar írás. A mai magyar élet: egy igen kis csomó felszabadult kultúrenergia vergődő küzködése a nagy, az országos mozdulatlanság temetői csöndességével. A sorsunk, a létünk, a hivatásunk, egyszóval mi magunk mindenestül, egész nemzeti exisztenciánk, egész jövendőnk csonkán tépődik magával a százfelől feléje támadó bizonytalanság veszedelmei között. Nagysokára kinőttünk valahogyan abból a sok nemzetiszínű babonából, amely a magyart huszáruniformisosan, a virtusos múlt hagyományainak vértezetében, az extra Hungariam szűklátású elfogultságában, valami nem is e világhoz tartozó vagy legalább is e világban a maga sehonnan nem zavart külön életet leélő egyedülvalóságban látta és nem érezte meg, hogy az emberiségi eszmék hullámverése a mi partjainkat is éri. Ma már túl vagyunk a magunk s a hivatásunk százesztendőkkel elmaradott félreismerésén, de még évtizedekkel vagyunk innen az egész megismerésen. Látjuk, tudjuk, hogy egészen új csapásra kell átzökkennie az életünknek, ha a magyar jövendő útjait akarjuk járni, de ezen az új csapáson egy-két bátortalan lépésen túl még nem jutottunk. Tudjuk, hogy a virtust ki kell cserélni a kultúrával, a renyheséget a száz kézzel való dologtevéssel, a teremtő újtól idegenkedést, az újnak lázas, szenvedelmes, teremtő szeretetével, a csak tradíciókon élő, osztályok tulajdonává korcsosult agresszív hazafiságot a mindenkit magához


593

emelő produktív, modern hazafisággal, de nem merünk elindulni ezen az úton. A mai magyar élet egyetlen teremtő gondolat nélkül, tehetetlen gyöngeségben vergődik az egymásra meredő társadalmi ellentétek szakadékai között. Az egész mai magyar politika szakadatlan kísérletezés a társadalom fejlődési zavarainak sohasem sikerülő eltakarására. Mik ezek a társadalmi szakadékok? Hol sínyli meg azokat az irodalom? A nagy társadalmi szakadék ott tátong abban az égbekiáltó paradoxonban, hogy ennek a száz darabra tagolt társadalomnak annyi sok ellentétes érdekű osztálya képtelen fölismerni a maga fölülről semmibevett külön érdekét, amely szembe parancsolja a többivel. Ezt a vakságot ugyan a minálunk ma dívó konzervatív osztályhazafiság egyetemes nemzeti politikának kereszteli el, amelynek nem szabad ismernie az osztályok között érdekellentéteket s ezért azután a produktív osztályok minden galambszelíd megmozdulását nemzetellenes támadás gyanánt bélyegzi meg. Pedig a társadalom polgárinak mondott rétegei közül ha nagyritkán mozdul is egyik-másik, egyetlenegy se látta még eddig azt az elválasztó árkot, amely körülzárja, ereje javát fölfelé, a felette álló rétegekbe vezeti el s a szociális és társadalmi fölemelkedésben betemethetetlen akadályul mered eléje. A társadalom egyetlen egy produktív rétege nem ismerte még föl, hogy a konzervatív érdekű osztályok mellé sorakozása akkora vérvesztesége neki, olyan elzárkózás a maga önerejű fölemelkedésének lehetőségei elől, hogy ez a szünetlen vérvesztés kikerülhetetlen, elutasíthatatlan kötelességül parancsolja rá, hogy magában keresse és magából fejlessze ki a maga fölemelkedésének föltételeit s ne legyen lefelé elzárkózó, fölfelé gyáva. A mi társadalmunk a nagybirtok és a nagytőke árnyékában e két gazdasági hatóerő ideológiájának hullajtott morzsáiból konstruálta meg a maga világnézletét, ezekből a morzsákból építette föl a maga exisztenciájának támasztó pilléreit s keserves kínlódása közben sem akarja megismerni, hogy ezek a pillérek rásúlyosodnak, őt nyomják, őt fosztogatják, őt fojtogatják. A mi társadalmunk ennek a világ legoktalanabb, mert semmitsem konzerváló konzervatívságának öntudatát vesztett, mozdulatlan rabja. Nincs társadalom a világon, amely a legfelsőbb rétegeitől le egészen a legalsóbbakig konzervatív lehetne; a fejlődésképes konstrukciójú társadalmaknak épen a társadalmak mindenütt való belső érdekellentétei, a társadalmi osztályok szociális föltételeinek mindenütt való aránytalanságai okán csak konzervatív rétegei lehetnek: a társadalomnak a tetejétől az aljáigvaló egésze sohase lehet összezártan, réstelen egységben konzervatív. A mi nemzeti exisztenciánknak óriási csapása, talán minden valaharajtunk keresztülszáguldott nemzeti veszedelmek között alegfenyegetőbben veszedelmes csapás, hogya mai magyar társadalom életét nem ez a fejlődéstörvény szabályozza. A mi társadalmunk egészen konzervatív, konzervatívek — egymásközött való árnyalati különbségekkel — még azok a rétegei is, ame-lyeknek épenséggel nincs semmi konzerválni valójuk. A politikábanharminc esztendőn keresztül egy pártban találkozott össze a magyar konzervativizmus legteteje: az arisztokrácia még a kezdő, az ingatag

594


exisztenciájú polgári rétegekkel is. Igaz, ennek mélyebb történeti okai is voltak: nemzeti kialakulásunkat vagy legalább ennek a kialakulásnak védelmi munkáját nem tudtuk befejezni akkorára, amikor a gazdasági átalakulás nyomása alatt az új osztályokba formálódó társadalom rétegződése a kezdetét vette s így a kockáztató közjogi radikalizmus és a nyugatról távoli villámlásokban idefénylő társadalmi radikalizmus ellen oktalan félelmében egyetlen konzervatív tömeggé fogódzott össze csaknem valamennyi különérdekű osztály. Akármekkora képtelenség is ez, de valamennyire legalább megérthető belőle, hogy a progresszív irányzat az utolsó évtizedek magyar polgári társadalmában nem tudott táborokat gyűjteni, csak próbálkozásai vannak. Ahány próbálkozás, annyi balsiker. Az utolsó évtizedek magyar társadalma csak épen hogy meg akart élni valamikép, de a többért, a jobbért semmit sem akart a maga kévéséből kockára vetni. Kicsoda várhatta volna, hogy kockára vessen valamit az utána következő nemzedékek boldogulásáért, amikor folyton abban a remegésben élt, hogy a jobbért való kockázat elviszi azt a kevéskét is, amije van. Megélni valahogyan, inkább jutni valami kevéssel hátra, mint elhatározó kockázattal mértföldeket előre: ez volt a mindennapos imádsága s nem jutott eszébe, hogy ebbe a nagy megelégedésbe belesorvad, belepusztul. Évtizedes lassú pusztulása lejtőjén csak ma jutott odáig, hogy félénk pillantással bele merjen nézni a holnapba is és remegve lássa meg abban sorvadó életerőinek végükhöz közeledését: a nagy szociális összeomlást. Gazdasági visszamaradásunknak ebben a minden kockázattól visszariadó, mának élő s épen ezért élhetetlen rövidlátásban vannak a döntő okai. Szellemi visszamaradásunkat s épen a legutóbbi évtizedek irodalmi visszamaradását, amelynek pedig szociális megnövekedésünk útjain is előre kellett volna világítania, ugyanezek az okok vitték meredek lejtőjére. A társadalom fejlődési zavarai végzetes akadályokul meredtek elejbe az irodalom kifejlődésének is. Ha ezeket a társadalomfejlődési zavarokat a progresszív áramlatok támadó hadjáratai okoznák, akkor e zavarban az erőteljes fejlődés életbekívánkozó csírái küzdenének meg a visszamaradással s akkor a progresszív rétegek bizonyára egész figyelemmel fordulnának az új utakat járó, belső maiságú, előrenéző irodalmi törekvések felé. De a progresszív rétegeknek ez az erjesztő munkája tökéletesen hiányzik minálunk, épen mivel hiányzanak a progresszív rétegeink is. A mai magyar író nem a közönségé. A közönség minden életfeltételének ellenére, minden fejlődési igazságnak kegyetlen megcsúfolására megátalkodottan, megmerevedetten konzervatív. Az író, aki magából alkot, aki a maga nagyobb perspektívákat szárnyaló, gazdagabb rétegzetű, minden kívülről jövő benyomásra hamarabb rezdülő és hangosabban rezonáló belsejét adja, akiben megrázóbban sikoltanak föl a nagy szociális elmaradás jajjai, aki tehát keresi és teremti az újat: sohase lehet az elmaradt társadalomban konzervatív. A fejlődésükben elakadt társadalmak írójában mindig valami másnak, valami jobbnak, valami a visszamaradottakat fölemelő újnak, az érdemükön és erejükön felülvalókat ostorozó erőnek, azokat bitorolt magasságukból letaszító földindulásnak távoli morajlása visszhangzik vagy vul-


595

kanikus ereje robban ki, hogy mindent elborítson. A konzervatív társadalmak új utakat járó írója egy-egy fejszecsapást mér tehát a konzervált dolgokra minden lélekzetvételével. Természetes azután, hogy a konzervativizmus félrehúzódik attól, ami új, még akkor is, hogyha soha nem ismert szépségeket lát meg abban, mert ennek az újnak térhódításában a maga konzervált birtokállományát csorbulni véli. Konzerválni meg a mai társadalmi tagozódás mellett csak azt lehet, ami az osztályok egyetemét tevő egész társadalom szempontjából félszeg, ami egyoldalú, ami csak épen a konzerváló rétegek javára való. Ami elpusztíthatatlanul erős, amiben egész igazság van, aminek érvényesülése tehát a társadalmi és szociális érdekeikben megrövidülteknek s így legjobban az alulmaradottaknak érdeke: az konzerválhatatlan. Az mindig új, akármennyire régi. Abban mindig egy még el nem ért fejlődési állomásnak ígérete van. Ez az ígéret meg az élet csatáiban alulmaradottaknak szól, akiknek kevesük van vagy semmijük sincs, vagy mindenüket elvesztették s akik a maguk keveset vagy semmijét csak abból egészíthetik ki valamirevaló szociális támasztékká, ami ma még a másoké. A mát birtokló, a jelent élvező társadalom tehát csak azt konzerválja, ami ezt a birtoklását szilárdabbá edzi, uralkodó állását még biztosabbá alapozza. Az irodalom meg, amelyben az íróinak legbelsőbb belseje van benn, nem lehet el az egész igazság nélkül, vagy legalább is az egész igazságra való törekvés nélkül. Az irodalom, amelyben akármi rejtetten vagy akármennyire kimondottan benne kell gyökereznie az emberi igazságokkal való vérségi kapcsolatnak, a véres igazságtalanságokból összekonstruált társadalmakban tehát mindig támadó természetű, fölforgató, minden konzerváló iránynak radikális vagy kevésbbé radikális ellensége, de ellensége. Semmifajta irodalom nem lehet el szociális gyökerek nélkül, nem szakíthatja magát függetlenné a talajtól, amelyből kiszakadt, nem lóghat a levegőben, sohase lehet csak magáért való, önmagába elzárkózó, nem lehet gyökértelen. Ezek a gyökerek meg nem mélyülhetnek az önmagát kiélt talajba, oda futnak tehát, ahol a még föl nem használt életerőnek szűz energiái kavarognak, ahol az elmaradottak millió meg millió titkos műhelyben a fejlődés legtöbb csatabárdját kalapálják izzó elégületlenségük pörölyén. Innen a nagy ellentét, amely ma mélységes szakadékot von a társadalom és az irodalom közé. Az új irodalom ott van, ahova a társadalom legnagyobb része még csak föltekinteni se mer, ahonnan megtévedt ideológiája félve tartja vissza, ahova pedig el kell jutnia, ha élni akar, ha egyáltalában jövőt akar s ha ebben a jövőben hivatása van. Amit ma bontó erőnek hisz s amiben ma végzetes vaksággal robbantó fenyegetést lát: abban van a jövője, ha van jövője. Igaz, ez a ma összehozhatatlannak látszó ellentét az előrejutott irodalom és a visszamaradt társadalom között nem magyar specifikum; magyar specifikummá csak az arányai, csak ennek a szakadéknak feneketlen mélysége, csak ezeknek a közös progresszív érdekeknek egymástól való végletes eltávolodása teszi. Ellentét egyebütt is bőven terem: Gorkij lázongó szociális keserűségét a nyugateurópai irodalmi közönség jobban megérti, mint az a társadalom, amelynek sorsa sugallja ezt

596


az elkeseredést; a kegyetlen, szinte gyilokkal dolgozó, de mégis csupa artisztikumból összetett s nagyrendűen művészi Shaw-szatíra a kontinentális értékelésen keresztül magasodott odáig, hogy ma szinte jobban izgatja az európai irodalmi érdeklődést, mint a szigetországét; Wilde-ot nemcsak az angol közönség szenteskedő erkölcsi felháborodása, hanem meg nem értő irodalmi ízléstelensége is üldözi; az északi irodalmaknak, az ibseni, a strindbergi drámának messzeszóló irodalmi jelentőségét a dán Brandes meg a német színpad vitte a világ elé s még Franciaországban is megtörténhetett, hogy egy Henri Becque későn s majdnem egészen elkésetten jutott elismeréshez. Ám ez a divergencia társadalom és irodalom között sehol nem olyan tragikus, sehol nem olyan emberölő, tehetségsorvasztó, energiagyilkos, mint minálunk, mert minden más társadalomnak van olyan előrejutott kultúrrétege, amelyből a társadalmi megújulásnak s az irodalmi progreszszusnak tápláló forrásai buzognak. De a magyar író sorsa s a magyar könyv exisztenciája fuldokló hadakozás a megroskadásig, belepusztulás az érzéketlenségbe, a megértetlenségbe. Két-három minden korláton túlnőtt monumentális talentumot ide nem számítva, mind mind megalkuvó, aki az utolsó évtizedek magyar irodalmában babérhoz jutott. S ma sincs ez másként. Aki ma magyar földön merészen újat és gigászi nagyot akar, annak kegyetlen sorsa, hogy valósággal kiközösül ebből a társadalomból s minden száz ostorcsapásra egy-egy megértője ha akad. De hol a megértők tábora? Hol az újért hadbaszállók hadserege? Egy-két ezer a kultúrából és a kultúrának élő ember: ez ma a polgári rétegekből rekrutálódott magyar progresszív tábor. Ennyi állja a nyugati kultúra szabadságharcát szemben húszmillióval. A magyar életbe tehát erjedés kell, amely új emberrétegeket dob a fölszínre, ezeknek a rétegeknek új vágyakozásaival, új örömeivel, új keserűségével, új akarásával, új harcaival, tehát új ihletével. Ezek a rétegek ma még lenn szunnyadnak a társadalmi élet legmélyebb mélyeiben s ha van is, aki a fölszínre vergődött közülük, aki kicsiben csinálta végig az elmaradt osztályok fölemelkedésének forradalmát: a legtöbbje halálos kimerültségében megalkuvássá konzerválta a maga lázadó energiáit, amíg ide ért. Hiszen a mai konzervatív elmaradottság politikai meg irodalmi exponensei között mennyi van, aki a legalulról harcolta föl magát s aki ma azokért száll perbe, aki ellen föl kellett küzdenie magát. A szakadékokkal teli magyar életnek sújtó tragikuma, hogy a végéig egész lélekkel még senki sem jutott el. A legnagyobb energiák is megtörötten, leroskadottan értek a véghez, ha alkutlanul a magukéi maradtak; akkor is csak a maguk végéhez jutottak el, a céljaik, a hivatásuk, a küldetésük végéhez soha még. Pedig minden nagy fölemelkedésnek ez az útja: a néhányak fölvergődése, akik azután a mélyben maradottaknak utat mutatnak a napvilág felé. De nagy megújhodás csak a sokaságnak magával hozott szűz energiáiból lehet, akár forradalmi ez a fölemelkedés, mint Franciaországban, akár a materiális erők szilárddá sorakoztatása és lassanként való fölfelé törése, aminek példáját a mindenkor diadalmas angol demokrácia mutatja. A leghaladottabb kultúra, a francia, időről-időre rétegenként, tehát milliónként vonta magába az új osztályok új sokaságát, amíg azután


597

ez a haladás az ormokat közelítette meg: az egész nemzetet végtőlvégig demokratizálta. Ebben a demokratizálódásban a kultúrmunka járt elől s a legnagyobbszerű eredménye ennek a munkának az, hogy demokratizálódott maga a kultúra is. A fejlődés szédületes lehetőségei nyíltak meg itt, mert a társadalmi organizmus egyik része se kénytelen verejtékezni érte s abba pazarolni az energiai javarészét, hogy eljusson a kultúra forrásaihoz: ott van valamennyi a közelében s rajta áll mindegyiken, hogy részese legyen annak. Itt mindenki önkéntes dologtevője a szellemi élet teremtő munkájának. S az irodalomnak a közönséggel való viszonya hol összehatóbb, hol tartozik a kettő jobban egymásra, mint épen itt? Ha ma elvágnók a francia élet specifikus gyökereit, amelyek ezt az életet épen ilyenné differenciálják, napok alatt elsorvadna az irodalom is. Az irodalom nélkül, amely át meg átszövi ott a szellemi kultúra minden rétegzetét, csonkává torzult, darabokra szakadozott volna a francia élet. Nálunk az irodalom ma előbbre van, mint a társadalom, a társadalom tehát nem érti meg s meg sem is akarja érteni a nagyobb kultúrát, tehát több igazságot sugárzó új irodalmat, holott az irodalom a százezrek megértésen keresztül válhatik az egyetemes előrehaladást még előbbre lendítő hatalommá. Az irodalom is vihet előre, visz is előre, de egymaga mindent nem csinálhat, egy egész szellemi elmaradottságot nem varázsolhat a maga szükségképen artisztikus eszközeivel pillanatok alatt előrehaladottá. A visszamaradt társadalmak haladó munkájában az irodalomnak annyi a része, hogy ennek a haladásnak mindig előtte jár, töri az útját, perspektívákat mutat neki, nagyobb szuggesztív erővel nagyobb tömegekre hat s megmutatja az újban a szépet, de magát a haladást nem vonszolja maga után s ha annak többi erőforrása fölmondja a szolgálatot, maga is megáll; egy ideig talán még isteni pompában ég föl benne mindaz, ami erőt, lendületet, igazságot az előbbrejutott kultúrák adtak beléje, de pusztuló talajával együtt a semmibe pusztul maga is. Nálunk ma gyönyörű kilendüléssel került a haladás elé s messze előtte van. De vissza nem fordulhat, sem meg nem állhat s ha a társadalmi haladás gyors ütemben utána nem indul: olyan űr támad közötte és az egy helyben maradó társadalom között, amit ez a társadalom sokáig túl nem élhet. Annak a társadalomnak, amely ma megjavíthatatlannak látszó irtózással vet ki magából minden haladó gondolatot, nincs jövője; az a társadalom megroppan, magába omlik s védhetetlenül a körötte leselkedő, elestére váró erők prédája lesz. De magával rántja s romjaiba temeti az irodalmat is, amely ezen a pusztuló talajon is büszke-magas sudárba nőtt s felmagasodott olyan régiókba, ahova már vagy ahová még a magyar élet levegője föl nem ér. Meg kell keresnünk tehát az utat újra az emberiségi eszmények kultuszához, hogy a kultúra jogán s a művelődés adta nagyobb, izmosabb, fölényesebb, tehát a haladottabb nyugattal egyrangú nemzeti erővel hivatást teremtsünk s jövőt harcoljunk ki magunknak. Az senkinek a világon nem érdeke s egypár százezer jólélő emberkivételével nekünk húszmillió magunknak sem érdekünk, hogy itt ezen az Európát a Kelethez kapcsoló ponton olyan embersokaság vegetáljon, akinek

598

Franz Oppenheimer: A lierális szoczializmus és a marxista kritika

magának is keserves az, hogy itt van a világon, akinek kultúrexisztenciája nincs, aki csak azért van, mivel a nálánál előbbrevalóknak még nem jutott eszébe, hogy ne legyen, aki az emberiség haladó munkájából nem kér semmi részt, csak különce ennek a haladásnak, aki tehát a Keletet nem kapcsolja Európához, hanem elválasztja s még messzebbre veti tőle. A magyarság érdeke akkor lesz elutasíthatatlan s mindenekkel egyforma jogú európai érdek, amikor a visszamaradt társadalom szociális fölemelkedése és haladott kultúrája hazát adott itt is mindenkinek, aki kenyeret akar, meg annak is, aki magasabbrendű javakat akar. Igen rövid idő alatt, talán egy-két év vagy egy évtized alatt el kell dőlnie: tudunk-e fölemelkedni idáig, vagy lenn maradunk a mai magyar élet tengernyi sarában, feneketlen nyomorúságában, sugártalan sötétségében. Az új irodalom száz kézzel mutat ebbe a szent titkos holnapba, amely felé a jövőnk, a fölemelkedésünk útjai vezetenek.

Franz Oppenheimer: A liberális szocializmus és a marxista kritika —

Levél a szerkesztőhöz.

—

Grosslichterfelde-W. 1911 április 3. Igen tisztelt Kolléga Úr! Volt szíves közölni velem, hogy lapjában — a Huszadik Század-ban — hivatott marxista tollból kimerítő ismertetés jelent meg Theorie der reinen und politischen Oekonomie című munkámról; azt is megtudtam Öntől, hogy ez a kritika lényegileg az elemzésre szorítkozott s csak befejezésében lép egész röviden a kritika terére, mondván: „A mai társadalom és közgazdaság analízise, a politikai eszköznek, a hatalmi tényezőnek erős kidomborításával azt hiszem, jobban sikerült neki, mint bármely megelőző írónak. Viszont nem meggyőzők azok az érvei, melyeket amellett hoz föl, hogy a nagybirtok a kizárólagos oka a mai társadalmi rend hiányosságának. Így, ha föltesszük is, hogy mindenkinek jut annyi föld saját hazájában, amennyit megművelni tud, még mindig magasfokú kizsákmányolás lehetséges a nagyipari tőke részéről. Mert a gépes nagytermelés mellett, még ha az ipari munkások bére oly nagy is, mint a paraszt keresete, a termék sokkal kevesebbe kerül, mint az önálló kisiparosok terméke és oly áron adható el parasztoknak és munkásoknak, mely mellett hatalmas profit realizálása lehetséges. Az ipari profit kiküszöbölődése így igen kétséges. Ha pedig törvényhozási kényszert alkalmazunk, ha a föld saját művelését községi közös szövetkezetekkel helyettesítjük, akkor csak igen kevés választja el a tiszta gazdaságot a kommunista termeléstől. Ami pedig az átalakulás folyamatát illeti, kérdés, lesz-e a proletárok millióinak türelme generációk lassú fejlődését bevárni, nem fogja e a proletariátus az uralkodó osztály politikai hatalmi bitorlá-

Franz Oppenheimer: Α liberlis szocializmus és a marxista kritika

599

sával saját politikai erejét latba vetni és az uralkodó osztállyal, nagybirtokosokkal és nagytőkésekkel egyszerre végezni.” Ön tetszésemre bízza, hogy e szavak tekintetében állást foglaljak s készséggel teszem is meg. Csak azt mondhatom, hogy a marxisták ezúttal is, mint csaknem mindig, nézeteimet bírálván, teljesen szem elől vesztik saját alapvető megállapításaikat. Tisztelt bírálóm úgy véli, hogy a „tőke” egy olyan társadalomban is „óriási nyereséget” fog szolgáltatni, amelyben „mindenki saját honában annyi földbirtokhoz fog jutni, amennyit megművelni tud”. De ez a tőkének polgári és nem marxi felfogása! Marx szerint termelési eszközök és pénz csak olyan társadalomban jelentenek „tőkét”, azaz többletértéket fakasztó értéket, amelyben a tőke társadalmi viszonya fennáll. Ez pedig csak ott áll fenn, ahol „szabad munkások” tömegesenkényszerülnek erejüket a munkapiacon felkínálni. Szabadmunkások azok, akik először is politikailag szabadok, azazakiknek joguk van szabadon elszer-ződni s másrészt, akik gazdaságilag vogelfrei egyének, azazteljesen híján vannak mindazon eszközöknek, amelyek munka-erejük kifejthetéséhez saját érdekükben szükségesek volnának, másszóval akik nem bírnak saját termelési eszközökkel. Most pedig bírálóm oly társadalomba helyezkedik velem együtt, amelyben mindenki annyi földhöz juthat, amennyit meg tud művelni. Ekkor tehát már senki sincs termelési eszköz híján s így nincs szabad munkás, nincs tőkeviszony s így nincs tőke, nincs nyereség. A kifogás, melyet ellenfelem felhoz, a polgári nemzetgazdaságtanban gyökerezik, amely a Marx által ostorozott fetisizmus alapján a termelési eszközöket önmagukban véve és az egyes társadalmi képződményektől függetlenül „tőkének” tekinti. Marxista nézőpontból ilyen kifogások nem emelhetők. Nem itt van a helye egyes részleteiben kimutatni, hogy a föld elzárásának megszüntetése után előre láthatóan miként menne végbe az átalakulás a politikai gazdaságból a tiszta gazdaságba. Csak annyit mondhatunk, hogy a gyári munkások munkabéreinek nagymértékű emelkedése esetén a még fenmaradó nagyipari termelők aligha fognak olyan hatalmas nyereségekre szert tenni, mint bírálóm gondolja; továbbá a kisiparos nem lesz többé abban kísértésben, hogy tovább is folytassa a küzdelmes versenyt a nagyipar ellen, feltéve, hogy a reform következtében a gyári munkások anyagi és szociális helyzete óriási mértékben megjavul stb. Itt igazán nincsenek gondolati nehézségek s meg vagyok győződve, hogy a szabad verseny hatalmasan növekvő munkabérek mellett a reform keresztülvitele után igen rövid idő alatt ezeket a kis átmeneti nehézségeket mind ki fogja egyenlíteni. Míg bírálom kritikai megjegyzéseinek első részében kevéssé marxista, addig a második részben túlságosan is az. Ő még most s „a már a jövő csütörtökön ránkszakadó nagy összeomlás” rég feladott elméletének alapján áll. Ha nem így volna, hogyan is írhatná a következőket:

600

Franz Oppenheimer: A liberális szocializmus és a marxista kritika

„Ami pedig az átalakulás folyamatát illeti, kérdés, lesz-e a proletárok millióinak türelme generációk lassú fejlődését bevárni s nem fogja-e a proletariátus az uralkodó osztály hatalmi bitorlásával saját politikai erejét latba vetni s az uralkodóosztállyal, nagybirtokosokkal és nagytőkésekkel egyszerre végezni.” Valóban ez úgy hangzik, mintha a múlt század hatvanas éveiben a marxizmus hevülő ifjúkorában írták volna, amikor még Marx maga is az új éra eljövetelét legkésőbbre a legközelebbi válságtól várta. De ily szavakat az 1911-ik esztendőben, amikor már a leglelkesebb marxisták sem esztendőkről, hanem nemzedékekről beszélnek, nos ez már több, mint marxizmus! Hisz épen erről van szó! Hisz én örömest rábeszélem a proletariátust, hogy „ne várjanak be egy hosszú nemzedékekre kiterjedő fejlődési folyamatot”, sőt a legnyomatékosabban ajánlom nekik, hogy „az uralkodó osztály politikai hatalmi bitorlásával saját politikai erejüket vessék latba”. A fatalista várakozással szemben épen a céltudatos politikai és gazdasági akciót óhajtom és állítom, hogy mindazon államokban, amelyekben a polgárok személye és élete biztonságban van és vannak szövetkezeti törvények, néhány év alatt lehetséges volna a föld elzárását megtörni, a nagybirtokot megszüntetni, mihelyt azon egyetlen feltétel teljesül, hogy a városi proletariátus megszervezi e célra a falusi proletárságot s a felszabadítás! küzdelemhez szükséges embereket és eszközöket rendelkezésére bocsátja. Gondolja meg bírálóm, mi lenne a magyar dzsentri politikai s a magyar kapitalizmus gazdasági uralmából, ha a magyar ipari proletárság az én programmom szerint propagandát űzne. Idézem művem 602-ik lapjáról: A földművesnek pedig azt mondják: „Mi városi munkások, végtére rájöttünk, hogy minden nyomorúságunknak oka csak az, hogy ti a hátunkba estek. Mihelyt a ti tömeges elvándorlástok megszűnik, mi játszva elbánunk a magunk erejéből a tőkével. Ezért egyetlen követelésünk a jövőre így hangzik: Az állam vegye meg a nagy jószágokat és adja a földműveseknek.” *** Egyet nem tudok megérteni; a szocialista teoretikus lehet abban a meggyőződésben, hogy elméletem egyoldalú; hiheti, hogy a nagybirtok bukása után szükség lesz még egy külön hadjáratra a nagytőke ellen; ez okokból elvetheti elméletemet: de hogy ez egyszersmind az ajánlottam gyakorlatnak elvetésére is vezesse, megfoghatatlan előttem. Régi bölcsesége a hadvezéreknek az ellenséget szétválasztva megtámadni és megverni. Miért tehát aggályoskodni, hogy egyelőre csak a nagybirtoktőkét izoláltan támadjuk meg, főleg amikor láthatólag egyedül ez a taktika nyújt lehetőséget arra, hogy a vidéki kerületeket a parlament szempontjából belátható idő alatt megnyerjük s ezzel a politikai hatalom meghódítását előmozdítsuk? Ezt nem tudom és nem is fogom megérteni!

Szociálpolitikai szemle

601

Kortörténeti jegyzetek Szociálpolitikai szemle (Anglia, Franciaország, Olaszország, Ausztria

1. Az alsóház első ülésszakának éjjeli ülésekkel meghosszabbított tárgyalásait a veto bill feletti vita tölti be. Az első rész a financiális vétójogot az alsóháznak biztosítja, kizárván, hogy a lordok háza eddigi formális jogaival visszaélve, pénzügyi javaslat törvénnyé válását megakadályozhassa. A kormány még csak annak megakadályozását sem engedte meg, hogy más természetű és tendenciájú javaslatok pénzügyi törvényjavaslat formájába burkoltan a lordok házának szuszpenzív vétójogát megkerülhessék. A konzervatívek minden követ megmozgattak és az alsóház szeméremérzetére is appelláltak, hogy csak nem fognak a képviselők maguknak napidíjat megszavaztatni, anélkül, hogy legalább hozzászólást engedjenek egy más törvényhozó faktornak: azonban minden hiábavaló volt, a javaslat első része csekély szövegezési eltéréssel megszavaztatott. A második résznél, a lordok háza jogkörének a törvényhozás más terén szuszpenzív vétójogra szorítását, az ellenzék számtalan módosítási indítvánnyal kívánja megobstruálni. Ezen taktikának eredménye csak az volt, hogy a kormány javaslatai tárgyalására leköttette a képviselőház egész munkaidejét, a házszabályt, hogy a tárgyalás éjjel 11 órakor berekesztendő, felfüggesztette, az ellenzék szóáradatával szemben, bármely provokáló támadás is történjék a liberális párt ellen, párthíveit a vitában való részvételtől eltiltotta, sűrűn alkalmazza a klotürt és egyetlen módosítási indítványt sem vesz figyelembe. A vita mégis érdekes nyilatkozatokat csalt ki a kormányból jövő terveire vonatkozólag, így elárulta, hogy a Home rule kérdésében a kormány tagjai között nincs megállapodás, noha minden valószínűség szerint ez a javaslat fog következni, ha a vetobill törvényerőre emelkedik. A lordok háza szervezeti reformjának kérdésével a kormány egyáltalán nem foglalkozik, a bevezető a mérsékeltebb irányzatú miniszterek megnyugtatására vétetett volna fel. Érdekes, hogy a kormány az előző országgyűlésen követett taktikájának megfelelőleg most sem szavaztatja meg a budgetet a vetobill letárgyalása előtt. Evvel pedig a konzervatív unionista kormányvállalásnak szegi útját a koronával való összeütközése esetére, miután ily kormány feltétlenül pénzügyi ex-lexbe kerülne. Evvel tehát felfelé gyakorol pressziót. Lefelé a népszerűséget számos szociálpolitikai reformjavaslattal kívánja biztosítani, amelyeket egyre-másra beterjeszt, tárgyalásukra azonban megfelelő időt nem enged és így nyilvánvaló, hogy csak a vetobill függelékei, így akarja az esetleges peershub-höz a kedvező közhangulatot előkészíteni. Különben a peershub-nek egyesek szerint nem is kellene nagyarányúnak lenni; a nemrég elhunyt radikális vezérférfiú, Dilke (akit csak egy magánéletéhez tartozó botrány tett kormányképtelenné a prűd Angliában) azt javasolta, hogy csak néhány kiszolgált altisztet ruházzanak fel az örökletes peerséggel és a lordok háza sietni fog elvégezni saját magán a harakirit, csak ne érje a magas arisztokráciát több ily szégyen.

602


2. Franciaországban a Champagne vidéki forrongás kötötte le az érdeklődést, amíg az újabb botrányok leleplezése el nem fordította attól a figyelmet. Megemlékeztünk róla annak idején, hogy az év elején Champagne vidékén igen erős forrongás tört ki, cél volt a hamisítás, illetve annak megakadályozására, hogy más vidékek terményei Champagne név alatt kerülhessenek forgalomba, erélyesebb rendelkezéseket is erőszakolni ki. A forrongás eredményes is volt, a kormány a törvényhozáson keresztül hajszolt egy rendelkezést, mely a Champagne vidéken teleppel bíró kereskedőknek és gyárosoknak megtiltotta, hogy a más területről behozott borokat a champagneival együtt kezeljék, annak nevén hozzák forgalomba, és jobb ellenőrzési szabályokat is valósított meg (mindjárt a termelőnél ellenőrizte a terményt, és ellátja a védjeggyel). Így azonban ismét akuttá vált a delimitáció kérdése. Annak idején a miniszteri rendelet, mely a borvidékeket elhatárolta, Aube département-t a Champagne vidékéből kizárta, most az aubeiak a múltra hivatkozással követelték a revíziót, Champagne vidékébe felvételüket. Közigazgatási anarchiával, egyben a Champagneban oly szépen bevált erőszakoskodásokkal fenyegettek. A kormány kilátásba helyezte a revíziót, ha határozott ígéretet nem is tett. Időközben megbukott Briand; Monis az új miniszterelnök kijelentette, hogy ha a kérdés tanulmány tárgya is, de a meglevő állapoton nem történik változás. Erre Aube akcióba lépett, ami anynyira megrémítette a kormányt, hogy most már kilátásba helyezte Aubenak Champagne vidékébe felvételét. Ez azonban a privilegizáltaknak nem tetszett, ott valóságos forrongás indult meg, és a januári erőszakoskodások újra napirendre kerültek. A kormány most már úgy keresett egérútat, hogy az aubei terményeknek megengedte volna a Champagne elnevezést, de a termelési hely közelebbi megjelölésével és miután ez az aubeiaknak nem tetszett, minden Champagne termékre elrendelte volna a hely közelebbi megjelölését, ami egyik félnek sem kellett és mindkét részről erőszakkal fenyegetődztek, Champagneban már a tettek mezejére léptek. Felelősségre vonatván a szenátusban, a kormányelnök az államtanácsra akarta hárítani a kényes kérdést, ami általános visszatetszést keltvén, nyilatkozatát oda módosította, hogy az államtanácsnak csak szabad véleményezési jogot ad, de intézkedni a kormány fog, még pedig törvényt fog előterjeszteni. A szenátus, amelyben a vállalkozó tőke különösen erősen van képviselve, mindjárt szeretett volna a zavarosban halászni és az általános elégedetlenségből tőkét kovácsolni a borkereskedőknek és pezsgőgyárosaknak. Felhívta tehát a kormányt, hogy az egész elhatárolást szüntesse be, mert Franciaország területi egységét fenyegeti, egyik vidéket a másik ellen izgatja. A szenátus államegység féltésére jellemző, hogy a küzdő felek egyike sem kívánta a másikat megtámadni, a másik területén erőszakoskodni, hanem mindegyik csak a saját zsidóját ütötte, a „hamisító” kereskedőket és gyárosokat fenyegette. A szenátus szavazata olaj volt a tűzre, most már elemi erővel tört ki a zavargás Marne départementban, a kereskedők, gyárosok készleteit megsemmisítették, telepeiket elpusztították, anélkül, hogy nagyobb ellenállásra találtak volna (azt mondják, hogy a kormány-


603

elnök, akinek Bourgogneban nagy szőlőtelepe van, ettől a metódustól nem igen irtózik, maga is szervezett néhány éve ily eszközökkel fenyegető mozgalmat, s szimpátiája bénította meg a hatóságokat). Csak miután nagyobb pusztítások történtek, következett be erélyesebb beavatkozás, rendeltek ki nagyobb haderőt. És bárha heves összeütközésekre került a sor, bárha a hadsereget megdobálták és be kellett vennie védelmezett barrikádokat, sem az állam nagyobb dicsőségére, sem a megsértett jogrend megbosszulására nem tartották szükségesnek a tömegbe lőni vagy rögtönítélő bíróságokkal dolgozni (más államban az emberi életnek ily messzemenő respektálására alig lehetne számítani, amit politikai írók bizonyára az államhatalom gyöngeségének fognak betudni és miután a fő az államhatalom erőssége és erélyessége s minden egyéb mellékes: újabb ok lesz Franciaország ócsárolására és züllésének dokumentálására, míg egy vérfürdőért dicséretet kapott volna). A rendet így is sikerült helyreállítani. Érdekes és teljesen modern ízű, hogy a bűnügyi üldözés alapjául nem annyira megbízhatatlan tanúvallomások, mint kinematográf felvételek szolgáltak. A mozgalom lecsendesítése úgyszólván vérontás nélkül történt, még a nemzeti zászló meggyalázása sem kívánt vért. A végleges pacifikáció nehezebb lesz, miután a forrongásnak oly mélyreható gazdasági okai vannak, hogy egyszerű rendelkezésekkel alig lehet azokat megszüntetni. Érdekes változás a politikai viszonyokban, hogy a progresszivisták pártjából kiváltak a republikánusok és Benoist vezetése alatt külön csoporttá alakultak. A klerikálisok, monarchisták, konzervativek így magukra maradtak. Programmjuk más, mint a reakció támogatása úgy sem volt. Az új párt határozott szociális programmal és különösen a közjogi reform, az arányos képviselet programmjával alakult meg. Szociális programmja természetesen kissé liberális ízű, legalább az elv tekintetében (az egyéni tevékenység lehetőségeinek megteremtése, azonban felelősségének, önálló működésének fentartása), mindennemű szabadságjog legmesszebbmenő respektálása és kiépítése (különösen a vallás szabad gyakorlata, oktatás szabadsága). A szocialisták előlegezett bizalma az új kormány iránt nem volt alaptalan, még Nègre is, a szindikalista agitáció miatt elmozdított tanító, visszanyerte állását, ami a liberális és konzervatív sajtóban nagy megütközést keltett. Most szerintük, a kormány az elmozdítottaknak állásuk visszanyeréséhez jogot statuál. 3. Olaszországban Giolitti programmja keltett a liberális sajtóban általános konsternációt. Ahhoz hozzá vannak szokva, hogy ha a Giolitti-kabinet kátyúba jut, demokrata elveket és szociális reformokat hirdet, de hogy kormánykodását mindjárt avval kezdje, az szerintük politikai múltjának megtagadása, amiért birodalmi átokkal kellene sújtani. Giolitti azonban elhatározta, hogy míg elődei a szélsőbalnak csak töredékeivel kormányoztak, ő az egész ellenzékkel és különösen a szocialistákkal fog kormányozni. Ha nem sikerült szocialistát fognia kabinetje számára, miután Bissolati ha későn is, de meggondolta magát, legalább programmot kért tőlük. És a párt, melymásfél éve valósággal fellélegzett, hogy a giolittizmustól megszabadul, most

604

A mexikói forradalmárok — banditák

kormánypárttá vedlett át, amely a kormány opportunista híveivel együtt szavazott bizalmat az új kabinetnek, melyben a pártjuk részéről csak a múltkor is leszavazott és annyira érzékenykedő radikális miniszterek is benmaradtak, most már az általános választójog programmjával. Ezenkívül a munkásnyugdíj terve és az ehhez financiális alapot szolgáltató biztosítási üzlet államosítása a legnevezetesebb pontozatok. Ezek után el lehetünk készülve, hogy Giolitti esetleges újabb kabinetjének programmjában a királyság eltörlése is szerepelni fog, hogy a republikánus ellenzék is kormányon legyen. Giolitti saját ellenzékének programmjával, ellenzéke vezetőinek favorizálásával vállal kormányt, ami mindenesetre kuriózum a világtörténelemben és csak a politikailag annyira fejletlen és annyira korrupt Olaszországban lehetséges. Programmjának beváltására valószínűleg ép oly kevéssé gondol, mint többsége, amely Sonninot vagy Luzzatit kiverte volna a képviselőházból, ha azok jöttek volna az általános választójoggal vagy a biztosítási üzlet államosításával. És maga Giolitti néhány héttel kormányra jutása előtt teljesen más nézeteket vallott, amíg famozus nyilatkozatával Luzzattit meg nem buktatta. Egyelőre elnapolta az országgyűlést a szociális reformok elől. Taktikája mindenesetre igen érdekes lesz. Jelenleg óriási többséggel rendelkezik és politikai múltját hiába vetették szemére, többségét a bizalom megszavazásában megakadályozni legkevésbbé sem sikerült. 4. Ausztriában a mór, az általános választójog parlamentje, kötelességét, hogy a költségvetést a kormánynak megszavazza, teljesíteni nem tudta, a csehek megunták, hogy épen ebben a kérdésben ne obstruáljanak, ennélfogva a képviselőházat hazaküldtek. Új választásokat ugyan már júniusra kiírtak, de azért a kormány jónak látta magának az év végéig megadni a 14. §. alapján a költségvetési felhatalmazást, így legalább függetlenebb lesz az új képviselőházzal szemben és az kevésbbé diktálhat neki. A feloszlatás a parlamentáris rezsim csődjét jelenti ott. Úgy hírlik, a nemzetiségi katasztert, amely hivatva lett volna a nagy csodát, a nemzetiségek békés együttműködését megteremteni (ugyan nem lehet tudni, miért), a választásokon egyáltalán nem fogják respektálni. A csehek arra gondolnak, hogy még Wienben is jelöltet állítsanak, amit a csehországi németek bizonyára nem fognak tétlenül nézni és a választások nemzetiségi küzdelmektől mentessége sem lesz meg. (S. K.) A mexikói forradalmárok: — banditák

Ezt írja „a magyar értelmiség számára szerkesztett folyóirat”, a Magyar Figyelő egyik munkatársa. Mexikói újságokkal a kezébe és magyar újságokkal a kezében cáfolja, hogy Mexikóban forradalom van. Nincs ott forradalom, csak Madero, egy New-Yorkban élő mérhetetlenül gazdag milliomos pénzén szervezett néhány százfőnyi rablóbanda dúl ottan. Olyan okvetetlenkedés ez, mintha az embert szúnyog molesztálja. Madero, hazug híveivel terjesztette csak el a forradalom hírét. Csak ez a rágalmazó hadjárat, amely a nagy európai tőkét gyümölcsöztető ország lételét fenyegette, bírta rá Mexikót, hogy Washingtonban tiltakozzék az ellen, hogy az Unió eltűrje a „rabló-


605

bandák” Texasba menekülését. Most azután az Unió megijedt a katonai nézőpontból nem megvetendő hatalmasságtól s negyvenezer katonát küldött a határra, amely — így nyugtatja meg a M. F. a magyar értelmiséget: — „nem fenyegeti a békét, hanem a békére vigyáz.” Ennyi és ilyen mondanivalója van Tisza István és Herczeg Ferenc lapjának a mexikói forradalomról a magyar értelmiség számára. Természetes, hogy Tisza minden forradalmi mozgalomról szeretné elhitetni, hogy az rablóbandák garázdálkodása, amit egyszerűen el kell fojtani. Dehát a dolog nem úgy áll. És mi, akiknek szintén kötelességünk a magyar értelmiséghez szólani, az alábbiakban néhány újabban megjelent pontosabb tanulmány alapján röviden és vázlatosan ismertetjük a mexikói dolgokat. Mexikó attól a naptól kezdve, hogy a spanyolok rátették kincses földjére a lábukat, állandó vadászterülete a civilizáció jelszava alatt űzött kizsákmányolásnak. Cortez Ferdinánd foglalta el 1521-ben s ettől kezdve a spanyol hódító ezrével hajtotta a benszülötteket az arany- és ezüst-bányák gyilkos mélyébe, ahol túlmunka, rossz táplálkozás, nyavalyák csakhamar annyira megtizedelték őket, hogy az istenfélő Las Casas javaslatára néger rabszolgákkal kellett megtölteni a a kidőltek sorait. És az a függőségi viszony, amely ellen az elnyomottak oly sokszor sikertelenül lázongtak, sok helyen még ma sem enyhébb a valóságos rabszolgaságnál. A spanyol férfiak és — európai nők hiányában — a hódítók kegyével kitüntetett indián nők érintkezéséből származó meszticek, sőt a Mexikóban született fehérek, a kreolok s az elnyomottak osztályába sülyedtek, mert a spanyol királyok mindig újabb kegyenceiket bocsátották a szerencsétlen ország nyakára. A 19. század elején csak 70.000 spanyol volt a hatmilliónyi lakosságból, amely a francia forradalom, az északamerikai szabadságharc és egyéb események hatása alatt a forradalom terére lépett, de csak 1821-ben sikerült a spanyolokat kiűzniök. Konzervatív-klerikális uralom kezdődött ekkor s 1876-ig, Diaz kormányra jutásáig, a mexikói uralkodó osztályok belső harcaiból áll az ország története. A klerikáliskonzervatív-párt, a nagybirtok és egyház pártja áll szemben a kispolgár- és proletárrétegek liberális pártjával; de ez osztályok fejetlensége a tulajdonképeni hatalmat a katonaság kezére engedi. Negyven évi harcok végre a liberális pártot jutattják uralomra Benitó Juarezzel. Szekularizációt, a peonage (adóssági viszonyon alapuló függőség, amely még ma is rabszolgai állapotokat tart fönn) eltörlését, az Egyesült Államok mintája szerint kétkamarás szövetségi alkotmányt hozott az új korszak, amelyet csak rövid időre háborított meg a francia betörés és az osztrák Miksa császársága. Miksának 1867-ben történt kivégzése után Juarez rövid időre ismét uralomra jut, majd 1876-ban Diaz tábornokkal megkezdődik a „békés, belső fejlődés” sokat magasztalt korszaka. Ez a tábornoki uralom azonban valójában nem egyéb, mint az Egyesült Államok, az amerikai trösztök végrehajtó hatalma. Az amerikai nagytőkének ez a fontos érdeke biztosíthatta ily sokáig Diaz hihetetlen rablóuralmát, amely a kapitalizmus, klerikalizmus és militarizmus testvéri egyesülésén nyugszik. Ez uralomkeletkezését is ez az egyesülés tette lehetővé. Miksa császár kivégzése után ugyanis

606


a hatalomra visszakerült Juarez és utóda Lerdo de Tejada a militarizmus visszaszorításával iparkodtak az országot legsúlyosabb terheitől, bajaitól megszabadítani. Természetes, hogy ez elsősorban katonai, de épenúgy kapitalista és egyházi körökben is elégületlenséget támasztott s így sikerült e körök támogatásával Diaznak a győzelem. A hatalom ily eredete nyomja azután bélyegét egész uralmára. A katonai erőszak érvényesül itt különféle intézmények útján, aminők a rendőrség, az országos csendőrség (rurales), kémek, az akkordada néven ismert orosz feketebanda-szerű rablógyilkos társaságok. Cinkostársainak, akiknek hatalmát köszönheti, korlátlan zsákmányjogot biztosított, amit azok féktelenül ki is aknáztak: a szelíd, békés, munkás indián törzse elleni rablóhadjáratokban épenúgy, mint a vasútépítésekben és az állami kedvezményekben. Az amerikai tőke természetesen vígan csapott le a pompás vadászterületre. A polgárháborúk szörnyű államadósságokat raktak erre a szerencsétlen Mexikóra. Angol, német és francia tőke mellett az amerikai a legfőbb hitelező. Diaz első kötelessége tehát a kamatok pontos fizetése. És megindul az országban az ipar, első sorban természetesen a külföldi tőke érdekében. És ma már jóformán minden az amerikaiaké. Gyárak, bányák, vasutak, ültetvények. Szipolyozzák az országot s ezt nevezik Diaz tisztelői fejlődésnek. Ezért védik Diaz uralmát, akit a németek a „mexikói Bismarck” névvel tiszteltek meg. A kapitalizmussal együtt növekszik az ipari proletariátus. Meszticek és indiánok alkotják főként e szenvedő munkásréteget, amelynek helyzete nem jobb a rabszolgaságnál. Van vagy 150.000 bánya- és kohómunkás, 30.000 gyapotmunkás. Ez utóbbi napibére 70 fillér, a munkaidő 13 óra, sőt több is. Az élelmiszerek ára pedig magasabb, mint Amerikában. Képzelhető a munkások élelmezése. Ruhájuk rongy, lakásuk — nincs. Mexikó városi lakosságának kétharmada a puszta földön hál, 25.000 munkás a legrondább éjjeli lebujokban alszik, a többi ezer és ezer, aki nem bírja a pár fillért megfizetni, künn hál az utcákon és a város szélén, az országúton, a mezőn. Egyesülés-, gyülekezés-, sztrájkjog ismeretlen fogalmak, munkás-védőtörvények szintén. Néhány sztrájkot fegyverrel nyomtak el már. És Mexikóban mégis egész sora alakult a szakszervezeteknek — mintegy 20.000 taggal — de 1908 óta nem tudnak haladni. Szervezve vannak a vasúti munkások, lakatosok, kazánkovácsok, dohánygyáriak, ácsok, kovácsok, vas- és kohómunkások. Az ellenzéki mozgalmakat 1906-ban és 1908-ban a legkegyetlenebb tömegmészárlással fojtották el s ekkor Diaz diktátor kijelenti, hogy ő neki kedvére volna egy ellenzéki párt és hogy ő 1910-ben visszavonul az elnökségtől. Erre nyomban megalakulnak a demokrata klubok a következő programmal: 1. A (porosz kormányhatóságoknak megfelelő) jefes politicos eltörlése s ezek hatáskörének a községi elöljáróságokra való ruházása. 2. A népoktatás fejlesztése. 3. Új választójog (műveltségi és vagyonicenzussal!). 4. Nagyobb sajtószabadság. 5. Antiklerikális rendszabályok. 6. A személyes szabadság védelme. Igazságügyi reform. 7. Törvények a földművelés fejlesztésére. 8. Munkások balesetbiztosítása stb.


607

1910 áprilisban Madero föllépett mint elnökjelölt és Vasquez Jome, mint alelnökjelölt. A nép, különösen a munkásság, nagy tüntetést rendezett mellettük Mexikó városaiban. És június 6-án Maderot és Estrado ügyvédet, aki Diaz ellen agitált, letartóztatták s csak a választás után bocsátották szabadon. A választás előtt több mint ezer politikai fogoly ült Diaz börtöneiben. Így azután újra elnök lett. A múlt év novemberében tört újra ki Mexikóban a forradalom, amelynek élén a legyőzött elnökjelölt, Madero állt. Azóta a legváltozatosabb és legellentétesebb híreket kapjuk a mexikói harctérről. Az amerikai csapatok, mint eddig is, minden mexikói forradalomnál, megjelentek a határon az amerikai polgárok védelmének ürügyével, de valóban Diaz, még helyesebben: a most Diazban megtestesülő diktátori uralom védelmére. Mert Amerikának ez kell. Esze ágában sincs holmi annexió — európai mintára, mert ez azt jelentené, hogy az amerikai munkás és liberális polgári tömegek közvetlenebb befolyása véget vetne a mexikói katonai uralomnak s ezzel az amerikai trösztök féktelen zsákmányolásának. Hiszen alig hogy bevonult az utolsó választásoknál az Egyesült Államok kongresszusába az igazi munkásképviselő, Berger, tiltakozott a kormány viselkedése ellen, amellyel a mexikói forradalmárok ellen támogatja a leggyalázatosabb reakciót. Az amerikai csapatok magatartását tehát ez magyarázza meg. Amerika már nem bánná Diaz bukását, csak egy másik Diaz jönne a helyébe. Ezért vár és óvakodik a beavatkozástól, mert az szorosabb kapcsolatot teremtene az Egyesült Államok és Mexikó közt, ami nélkül ugyan az utóbbi ügye bajosan szabadul föl az elnyomás alól. Ezek után most már érthető, ha az európai sajtó legnagyobb része és így a magyar sajtó is majdnem kivétel nélkül Diaz-párti vagy pedig minden bírálat nélkül adja le a hazug táviratokat. Érthető, ha Tiszáék a forradalomról elakarják hitetni, hogy az rablóbandák garázdálkodása, amely bandáknak Madero a vezérök. Pedig, ha rablóbandákról, rablóvezérekről akarunk beszélni, azokat Diaz táborában lehet megtalálni. Ramon Cornal, a köztársaság alelnöke, Sonosa államban marharablással és csempészéssel foglalkozott. Muchio P. Martinez, Puebla kormányzója, rablóbanda vezére volt, úgyszintén Manuel Marcon ezredes, Moselos állam volt kormányzója. Ilyen a vezérkara Diaznak, aki agyonlövetett, fölakasztatott, száműzött mindenkit, politikust és újságírót, ha útjában állott. Csak négy állam területén ötezerre teszik áldozatai számát. (Mexikó áll 27 független államból, 3 területből és egy szövetséges kerületből.) Ha Madero rablóvezér és a mexikói forradalom csak rablóbandák zavargása volna, ami az amerikai polgárok életét és vagyonát fenyegeti, vajon ez a világhatalom nem nyomta volna el ezt november óta? És vajon rablóvezéreknek szoktak-e békeajánlatokat tenni, amint tett a mexikói kormány Maderonak, mint ezt annyi hazug hír után önmaga a kormány is jelenti. És mióta kötnek fegyverszünetet rablóbandákkal? És a forradalmároknak — a legutóbbi napok hírei szerint —

608

A szociáldemokrata-párt kongresszusa

kétségtelen előnyomulása, Diaz és a washingtoni kormány közötti konfliktus azt mutatják, hogy Diaz uralmának napjai meg vannak számlálva. A fegyverszünet alatti béketárgyalásokra Madero első követelése az, hogy Diaz mondjon le az elnökségről s ebből is látható, hogy ha Mexikónak a rablóbandáktól való megszabadításáról van szó, e szabadítás művét csak a forradalmároknál láthatjuk. A forradalmárok szabadelvű programmja biztató ugyan, de, ha hozzájutnak is annak megvalósításához, nagyon kétséges: van-e elég erejük szembeszállni és megküzdeni az amerikai és európai tőke hatalmával, amely Diazt elejtheti, de e kincses-bánya ország szerencsétlen népét kizsákmányoló üzleteiről le nem mond. Ezt a veszedelmes rablóbandát, amelynek vadászterülete az egész világ, csak az egész világ tisztességes munkából élő társadalmi osztályainak uralma kergetheti le a népek nyakáról. Ormos Ede

A szociáldemokratapárt kongresszusa

Soha még a magyar sajtó ilyen kimerítően nem tárgyalta a szociáldemokrata kongresszus dolgait, mint az idén. A szokatlan érdeklődést a kongresszus azon ismeretes határozata keltette föl, mely szembeszáll a miniszterelnök halogató politikájával és a Justh párt támogatását határozza el, természetesen csak a választójogért folytatott küzdelemben. A szociáldemokrata kongresszus eme határozatához a polgári sajtó a legtarkább kommentárokat fűzte. A demokratikus haladás ellenségeinek laptábora igyekezett a Justhpártot a szocialisták, a szocialistákat a Justh-párt ellen uszítani. Némelyik lap a munkásság előtt igyekezett a vezetőket befeketíteni, hogy közelednek a polgári pártokhoz stb. Mindez arra mutat, hogy az utca újabb megmozdulása a Justh-párt választójogi küzdelmének támogatására nagyon kellemetlen a választójog ellenségeinek. Az együttműködésnek különben magán a kongresszuson is akadt ellenzéke; néhányan féltették a munkásság osztálytudatát a polgári pártokkal való együttműködéstől. A kongresszus túlnyomó többsége azonban az előadó Garami érveinek hatása alatt belátta, hogy a választójog kivívásához nálunk is ép úgy szükség van a radikális polgári pártok támogatására, mint minden más országban. Úgy látszik tehát, hogy a választójogért folyó küzdelem hamarosan ismét hevesebb formákat fog ölteni. Evvel kapcsolatban pedig be fog állani a mai hazug parlamenti pártkereteknek összeomlása, a demokrata és reakcionárius elemek különválása és egységes táborokba tömörülése. A haladás minden barátja óhajtja, hogy ez minél előbb történjék meg. A kongresszus idejének java részét, mint minden évben, most is az agitáció, a szervezkedés és a sajtó ügyei foglalták le: „lapos”, „nívótlan”, „unalmas” dolgok a polgári hallgatók számára, de döntő fontosságúak magára a küzdő munkásságra nézve. Az általános hangulat kedvezőbb volt mint tavaly. A jobb gazdasági konjunktúra

A szociáldemokrata-párt kongresszusa

609

folytán a szakszervezetek az elmúlt évben derekasan megerősödtek és számos szakma sikeres bérharcokat folytatott. A munkásság körében különösen az építőiparos szakmák munkásainak számos győzelme keltett örömet; ezeknek ugyanis sikerült a munkaadók uszító szövetségét megbontani és őket kollektív szerződések kötésére kényszeríteni. Ilyenformán, noha különösen a vidéki kiküldöttek ez alkalommal, is élesen támadták a lelépő, de újra megválasztott párt vezetőségét, a a kongresszus általános hangulata emelkedettebb és békésebb volt, mint tavaly. Általánosabb érdeklődésre csak a szocialista agrárprogramm kérdése számíthat. A magyar öntudatos ipari munkásság rengeteg pénzt és fáradságot áldozott már, hogy a magyar föld bérrabszolgáit a szocializmus ügyének megnyerje, hogy siralmas helyzetükön javítson: aránylag többet, mint Európa bármely országának ipari munkássága, abszolúte többet, mint Magyarország összes polgári pártjai együttvéve. A sok áldozatnak volt is némi eredménye; s szerte az országban néhány ezer biztos földmunkás harcosa van már a szocializmusnak, kipróbált, hű harcosok, akik kitartanak a szervezet mellett, áldozatokat hoznak érte, noha csekély számuknál fogva a munkabérekre befolyást gyakorolni alig bírnak. Tisztelet és csodálat illeti meg őket; igazán önzetlenül harcolnak ők, szegény Magyarország legszegényebbjei. De ezek a csodálatraméltó harcosok csak elenyésző töredékét képezik a magyar föld milliókra menő rabszolgáinak. Mikép lehetne a többit fölrázni? ez a kérdés mindenkinek az agyában megfordult már, aki valaha Magyarország jövőjéről gondolkozott. Hogy a magyar földmunkást fel lehet rázni, ezt bizonyítják a mezőgazdasági munkásmozgalom ama nagy kulminációi, 1892, 1897-ben, 1906-ban. Hisz a földmunkások szervezete 1906-ban már 70.000 tagot számlált. A probléma csak az, mikép lehetne őket a szervezetnek állandóan meg is tartani. Ehhez elsősorban egyesülési és gyülekezeti szabadságra volna szükség, a vidéki csendőruralom megszüntetésére. Mi városi emberek elszörnyűködünk, ha meghalljuk, hogy a budapesti rendőrök valakivel brutálisan bántak. Mit szólnánk mi, ha egyszer a csendőrség viselt dolgai mind napfényre kerülnének. Hisz évente több ember leli a halálát Magyarországon a csendőrök „jogos fegyverhasználata” folytán, mint a hányat a bíróságok ötven év alatt halálra ítélnek. Akik a halálbüntetés eltörlését szorgalmazzák, helyesebben tennék, ha a csendőrök rögtönítélő és végrehajtó hatalmát kezdenék ki. „Az őrmester úr csinált mindent” ezt a feleletet kapja az ember, monda a kongreszszuson egyik földmunkás agitátor, ha eltoloncolás, agyba-főbeverés, gyűlésszétkergetés miatt panaszt emel a közigazgatási hatóságoknál. Az őrmester úr, a csendőrörmester úr, a magyar föld szegényeinek vádlója, rögtönítélő bírósága és végrehajtó közege egy személyben. Teljhatalmú úristen, aki ellen szegény embernek igaza sohasem lehet ... A csendőruralom elleni elkeseredés volt a vidéki küldöttek hozzászólásaiban az alaphang. Nem kell agrárprogramm a földmunkasság szervezésére, tudjuk mi úgyis, hogy mit akarunk, csak mozgásszabadság, csak egyesülési és gyülekezési szabadság kell.

610

Angol és magyar közéleti erkölcs

Az agrárprogrammnak kérdésében különben két vélemény áll szemben a pártban. Az egyik vélemény szerint a szociáldemokrata párt tiszta proletár párt és agrárprogrammjában is csak a teljesen vagyontalan proletár földmunkásokhoz fordul. Az agrárprogrammnak tehát az általános politikai követeléseken kívül főleg szociálpolitikai követeléseket, a gyermek- és női munka korlátozását, a munkaidő megrövidítését és hasonlókat kell tartalmazni. Általános részében a nagybirtok fölényét és az összes földtulajdon kisajátításának szükségességét hirdesse. A másik vélemény abból indul ki, hogy a mezőgazdaságban nincs olyan éles különbség munkás és munkaadó, birtokos és birtoktalan közt, mint az iparban. A mezőgazdasági munkásság nagy részének van kis háza, némi földje, legalább néhány állatja: sőt ha nincs is neki, állandóan azon iparkodik, hogy szerezzen. Az iparban nem lehet valaki egyidőben bérmunkás és önálló termelő; a mezőgazdaságban mindennapos, hogy a munkás maga is termelő vagy tenyésztő. Ilyenformán, ha mi a szociáldemokratapárt számára óhajtjuk a mezőgazdasági munkások tömegeit megnyerni, nemcsak munkás-érdekeire, hanem termelő-érdekeire is figyelemmel kell lennünk. Ezt megtehetjük a munkásérdek és a szocializmus minden sérelme nélkül; hisz az a törpebirtokos, ámbár van termelőeszköze, nem kizsákmányoló, nem munkaadó, mert maga műveli földjét. A két vélemény képviselői már előzőleg szembeszálltak egymással a szociáldemokrata sajtóban, anélkül, hogy egymást meggyőzni tudták volna. A tiszta proletár álláspont képviselői néhány igen kínos esetre hivatkozhattak, pl. a ceglédire, midőn a szervezett földmunkások egy része az összesség élénk agitációja révén földbérlethez jutván, csakhamar teljesen elszakadt földmunkás-testvéreitől és ha munkásra volt szüksége, a legridegebb kizsákmányolókként viselkedtek. Ezeket az eseteket általánosítva, a proletár álláspont azt mondja, hogy nincs értelme a földmunkásság egy részét földhöz segíteni, bármiféle formában, mert rögtön elszakadnak a proletárközösségtől. A másik vélemény pártolói viszont arra hivatkoznak, hogy a földmunkásságnak, mely munkaerejét csak úgy tudja tűrhetően felhasználni, ha saját földje is van, melyet a munkanélküliség idejében megmunkálhat, föltétlenül kívánsága a saját vagy bérelt föld. Ha mi szociáldemokraták a földmunkások ezen törekvésének útját álljuk, egyenesen a demagóg polgári pártok karjaiba zavarjuk a földmunkásságot. A kongresszus nem foglalt állást a vitában, hanem egy tizes bizottságot küldött ki az agrárkérdés további tanulmányozására. (Vj.) Angol és magyar közéleti erkölcs.

A magyar nép alkotmányos gondolkozását, a közügyekre való kiváló rátermettségét, egészséges és morális politikai érzékét gyakran halljuk magasztalni. A közfelfogás azt tartja, hogy ezen tulajdonságokkal a magyar népen kívül csak az angol dicsekszik s a jellembeli analógiát a két nemzet egyforma régiségű, azonos módon organikusan fejlődött alkotmányával szokták magyarázni.

Angol és magyar közéleti erkölcs

611

Szende Pál beigazolta szemlénk áprilisi számában, hogy a párhuzamos történeti fejlődés legfeljebb a XIII. század elejéig mutatható be. A történeti fejlődés egyformaságára ilykép nem lehet a hízelgő analógiát alapítani. Akik pedig a történeti bizonyíték alaptalansága dacára kedvöket lelik a magyar-angol parallelizmus hangoztatásában, azok gyorsan kiábrándulnak, ha egy kissé megfigyelik az angol nép alkotmányos közérzésének mindennapi megnyilvánulásait és összehasonlítják azt az alkotmányos morál magyar mértékével. A magyar alkotmányos morál a mandátumszerzés főeszközeinek tekinti a pénzt, pálinkát és az erőszakot. Mindenki tudja, hogy mennyi vesztegetés és illegitim befolyás egy-egy mandátum ára. Igaz, hogy törvények biztosítják tessék-lássék módon a választók politikai meggyőződésének akadálytalan érvényesülését. Erőszak, vesztegetés tiltva vannak. Azonban ezek a törvények ezer lehetőséget nyújtanak a korrupciónak és terrornak. Ki is használja ezeket minden képviselőjelölt s ennek dacára fehér-holló számba megy nálunk egy mandátum megsemmisítése. A legutolsó választás mandátumai közül egyet sem semmisítettek meg eddig, pedig a törvénytelen eszközök használatában ez a választási hadjárat semmiben sem marad bármelyik előzője mögött. A választások fölött bíráskodó hatóságok nyilván a nép közfelfogásának adnak kifejezést ítélkezésükben, midőn az egész választásnak vagy egyes szavazatoknak fertőzöttségét csupán nagyon kézenfekvő törvénytelenségek esetén, vagyis csak akkor mondják ki, ha a jelölt és kortesei ügyetlen választási taktikát követtek. Az angol alkotmányos felfogásnak és választási morálnak egészen más a színvonala. Érdekes példáját nyújtja ennek az exeteri választás, mely a liberális jelölt győzelmével végződött. 4781 szavazatot kapott, szemben az unionista jelölt 4777 szavazatával. Az unionista jelölt petícióval támadta meg a választást, mondván, hogy az érvényes szavazatok abszolút többségét ő nyerte, ennélfogva őt kellett volna a kerület képviselőjének nyilvánítani. A választási bíróság elrendelte az összes szavazatok megvizsgálását, vagyis a szavazás megismétlését. Hat napon keresztül folyt a vizsgálat, melynek folyamán hol a megválasztott liberális képviselő, hol pedig az unionista peticionáló volt 1—2 szóval előnyben. A hatodik napon az unionistának mind a 4777 szavazata igazoltatott, míg a liberális kifogástalan szavazatainak száma 4781-ről 4777-re apadt. Vagyis mindkét félnek egyenlő számú szavazata volt. Ekkor az unionista megnevezett egy liberális választót, aki állítólag 5 shillinget kapott azért, hogy a liberális jelöltre szavazzon. A bíróság kihallgatta ezt a választót, ki azt vallotta, hogy tényleg kapott 5 shillinget a liberális jelölt bizalmi emberétől, de a választás után és kifejezetten egészen más célra. Legjobb politikai meggyőződése szerint szavazott s az 5 shillinget nem jutalom fejében kapta a szavazatáért, hanem kölcsönkép. A bíróság e szavazatot inficiáltnak minősítette, a liberális jelölt szavazataiból levonta s az unionistát jelentette ki egy szótöbbséggel megválasztott képviselőnek. Tehát a

612

A vas- és gépipari munkáltatók szervezkedése

szavazat megsemmisítésére elegendő alapnak tartotta az angol bíró azt a külső tényt, hogy a választó a jelölt bizalmi emberétől kapott 5 shillinget (a mi pénzünk szerint 6 korona) a választás után; és bár nem forgott fenn más bizonyíték, mint a választó beismerése, megállapította a szavazat érvénytelenségét előidéző vesztegetés fenforgását. Az eset csak azért keltett feltűnést Angliában, mert ettől az egy szavazattól függött a megválasztott képviselő mandátuma, azonban a bírói döntés helyességét támadás nem érte, csak a mandátumától megfosztott liberális jelölt vonta kétségbe annak igazságosságát, amin elvégre nem lehet csodálkozni, mert ő a mandátumát vesztette el az ítélet folytán és a petíció költségében is elmarasztalták. Így fest az angol nép választási morálja. Lehet-e pirulás nélkül állítani, hogy mi, meg az angolok egyformák vagyunk közéleti gondolkodásban, morálban? Nálunk nincs választás vesztegetés, lélekvásár nélkül. Olyan „úri bűnök” ezek, melyek a spártai erkölcs védelme alatt sem állanak; mert ha egy emberöltő alatt egyszer sikerül valakire perrendszerűen rábizonyítani a vesztegetést (ami úgy értendő, hogy nem csupán a megvesztegetettnek beösmerésével, hanem egyéb bizonyítékokkal is igazolva kell lenni, hogy a vesztegetés a választó szavazati jogának bizonyos irányban leendő gyakorlását célozta) és ennek folytán a mandátum megsemmisítettik: a vesztegető egyéni és közéleti integritása nincs érintve. Azt mondják róla, hogy malőrje volt, és senkinek se jut eszébe az ilyen ember morális kvalifikációját a közéleti tevékenységre kétségbe vonni. Az ilyen ember négy évvel bírói megbélyegzése után ügyesebben végrehajtott korrupcióval újból mandátumot szerez, melynek segélyével hamarosan vezérszerephez jut, és aztán leghangosabban érvel az általános választójog ellen azzal, hogy a nép szélesebb rétegének még nincs kellő politikai érettsége és morálja. Így fest a magyar közéleti és választási morál. Ezek után nem lehet kétség az iránt, hogy a magyar-angol párhuzamok szerkesztésénél nem a múlt és jelen tényei a főtényezők, hanem naív nemzeti büszkeség, tudatlanság és sokszor a valóságnak tudatos meghamisítása. Sacher Róbert A vas- és gépipari munkáltatók szervezkedése

A Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete az idén ünnepli húsz éves fönnállását és erre az alkalomra először ad ki évkönyvet. Ez az évkönyv mindenképen érdekes dokumentuma annak, hogy a munkásság szervezkedése mindenütt életre kelti a munkáltatók harci szervezeteit is. A vas- és fémmunkások minden kormányüldözéssel megbirkózott, csodálatosan erős szövetsége szükségessé tette, hogy a vas- és gépgyárosok érdekképviselete ezelőtt hét évvel elhagyja azt az úgyszólván indifferens álláspontot, melyet a munkáskérdésben elfoglalt és külön munkásügyi

A vas- és gépipari munkáltatók szervezkedése

613

szervezetet, majd két évvel ezelőtt pedig külön munkaközvetítőt is létesítsen. Az építőmesterek hangos és hírhedt szervezete mellett már, bár esztétikusabb formában, a magyar vas- és gépgyárosok hatalmas egyesülete is minden patriarchális és szentimentális tónust kerülő módon szembehelyezkedik a munkásokkal, velük szemben a munkáltató-érdekek öntudatos és hangsúlyozott képviselőjének mutatkozik. Az évkönyvből megtudjuk, hogy az egyesület a magyar gépgyártóipart majdnem teljes egészében magában foglalja. A vidéki vas- és fémipari vállalatok azonban, amelyek a nagyforgalmú útvonalaktól távolabb fekvő csöndes völgyeikben még patriarchális munkásviszonyok mellett dolgoznak, nem tartoznak kötelékébe. „De a munkások szakszervezetei már ezek ellen is hódító hadjáratra indultak” (56.) és az ő csatlakozásuk sem késhet soká. Mert a „pontos gyárüzem a fölebbvalók és az alantasok között katonai fegyelmet követel. A munkás, az alkalmazott munkájáért másra, mint a keresetére igényt nem tarthat . . . hatalmi kérdéseket nem ismerünk el. A gyár vezetője az igazgató, aki a gyárüzemmel járó súlyos felelősségnek tudatában a gyár vezetését senkivel meg nem oszthatja. A leghatározottabban visszautasítjuk a szociálideológusok kártékony, beteges teóriáit, melyek az alkalmazottaknak a gyárak vezetésébe is beleszólás engedését, paritásos eljárást, országgyűlésdit stb. stb. javasolnak. Amíg a munkások, szakszervezetek anyagi felelősségre nem vonhatók, amíg tehát a munkaadó és munkás között nemcsak a jogok, de a szerződésileg elvállalt kötelezettségek és azok betartása tekintetében teljes egyenlőség nem létesül, addig a munkaadó és munkás közti paritásos alap nonsens” (56.). „A munkaadó autoritását és diszciplináris hatalmát a gyár eredményes és zavartalan üzeme érdekében föltétlenül megvédeni kívánjuk s a munkásoknak a munkások fölvételét, elbocsátását vagy újrafölvételét stb., egyszóval a gyár belügyeit illető beleszólását a leghatározottabban kizárjuk s emiatt ú. n. bizalmiférfiakat vagy bizalmi választmányokat el nem ismerünk.” (57.) Elpanaszolja a jelentés, hogy gyakran még a kormányköröket is elragadja „a túlzott altruizmusból avagy a nyugat utánzásának beteges hivalkodásából származó vágy” a nyugati legfejlettebb államok munkaviszonyainak másolására. És nagyon jellemző, hogy a magyar munkásvédelmet, mely — mint oly jól tudjuk — elszomorítóan nagy távolságban kullog a nyugati országok munkásvédelme mögött, súlyosnak tartja és az iparfelügyelők munkájában sokszor csak fölösleges akadékoskodást lát. Az 1905-iki nagy vasmunkáskizárás sikerét a vasés gépgyárosok szervezettségének tudja be. Az egyesület az 1905. évi nagy küzdelem tanulságaitól indítva és minthogy a budapesti állami munkaközvetítőhivatal oly gyárak részére, melyeknek munkásai sztrájkba léptek vagy melyek munkásaikat kizárták, elvből nem közvetít, két év óta munkásközvetítőt tart fönn, mely természetesen ellentétben az állami munkásközvetítővel, épen a sztrájkkal sújtott vagy munkásait kizárt vállalatokat igyekszik munkásokkal ellátni. Az egyesület a legnagyobb energiával tiltakozik a munkaközvetítésnek paritásos és bürokratikus hatósági monopolizálása ellen. „Az ipari békét — úgymond az évkönyv — az érdekelt

614

Zsidó szolidaritás

testületek (természetesen munkáltató-testületek) által föntartott munkásközvetítők sokkal hatályosabban biztosítják.” (59.) Míg a nyugati munkáltató-szervezetek már mindenfelé az ipar érdekében valónak tartják a kollektív-szerződéseket, nálunk még a magyar ipar és a magyar munkásmozgalom mai fejlettsége mellett, a vas- és gépgyárak egyesülete katonai fegyelmet követel meg a munkástól, a paritásos alapot és a bizalmiférfi-rendszert nevetségesnek tartja és csodálatraméltó hidegvérrel jelenti ki, hogy ezekről a dolgokról csak akkor beszélhetne, ha a munkaviszonyban a munkás és a munkaadó között a teljes egyenlőség állana helyre, mert szerinte az egyenlőtlenség a munkás javára mutatkozik. De az ipari szervezkedésnek ez az alakja is fejlődést jelent nálunk, az ipar és a munkásmozgalom fejlődését. Székely Artur. Zsidó-szolidaritás

A liberális lapoknak nagyon tetszett az az akció, melyet a belvárosi, zsidóvallású sasok indítottak Polónyi Géza ellen abból az alkalomból, hogy ez a viharedzett panamista és klikkfőnök legutolsó parlamenti beszédében a fővárosi zsidóuralmat támadta. A belvárosi zsidó sasok most már gyűlést rendeztek, hevesen megtámadták Polónyit és a felekezeti béke szent érdekeiről szavaltak. Ez volt az a bátor, demokrata akció, melyért úgy lelkesültek a liberális lapok. Minket azonban nemcsak hidegen hagyott, hanem az undor bizonyos nemével töltött el. Mert íme, ezek a belvárosi zsidó sasok, kik évek során át szótlanul tűrték, sőt olykor elősegítették derék klikktársuknak minden kirohanását és machinációját, mellyel ő a profit-düh és a grófi lakájság vérbenforgó szemeivel támadott mindent és mindenkit, ami vagy aki csakugyan magasabb, eszményibb, szociálisabb szempontokat képviselt: egyszerre a demokrata haladás félelem- és gáncsnélküli lovagjaivá válnak, mikor régi fegyvertársuk az uralkodó zsidó klikk érdekeit merte megtámadni. Pedig a vallás-erkölcsös Géza ezúttal nem hazudott. Budapesten csakugyan zsidóuralom van a városházán. Persze nem ördögi zsidó machinációk folytán, mint a rémregényekhez hozzászokott — hisz maga rendezte őket — agg prókátor hiszi, hanem egyszerűen azért, mert a korlátolt és virilista választójog a főváros igazgatását a tőkének szolgáltatja ki. Minthogy pedig a Budapesten uralkodó tőke nagyrészt mozgó-tőke, uzsora-tőke, ez meg nagyrészt zsidó kézen van: ezért vannak a képviselőtestületben a zsidók sokkal nagyobb számban képviselve, semmint ez népességi arányszámukból következnék. Vagyis ugyanaz az elavult választójog, mely az országot az uzsora-tőkével szövetkezett klerikális nagybirtoknak szolgáltatja ki: ugyanez a klikk-szellem a fővárost a klerikális nagybirtokkal szövetkezett uzsora-tőkének adja hatalmába. Ezért olyan generózus kegyúr ez a zsidó Budapest! És ez a zsidóuralom nem fog megszűnniaddig, míg a községi választásoknál is az általános, egyenlő, titkos választójog nagy szocialista és keresztényszocialista tömegeket nemfog megmozgatni. De egy ilyen reformot ép a Polónyi Gézák fogják a leghevesebben ellenezni és szívesen kibékülnek majd a zsidósasokkal a nemzeti

Arthur Meyer

615

veszedelem elhárítására. A zsidó sasok pedig . . . Oh a zsidó sasok sohasem voltak kereszténygyűlölők! Ellenkezőleg ők szeretik azokat a díszkeresztényeket, kik velük együtt munkálkodni hajlandók a felekezeti népiskolák fentartására, a kongregációk istápolására, az uzsorás telek- és közlekedési politika konzerválására s egyéb nemes keresztényzsidó rendszabályokra a felekezeti béke érdekében. Arthur Meyer*

Meyer Arthur, a párisi chantant-revue-k kedvelt figurája, a fehér pofaszakállas, elegáns szemita, a Gaulois kiadó-szerkesztője, Uzès hercegnő udvari diákja megírta emlékiratait ezzel a címmel: Ce que mes yeux ont vu. Magyaros fordításban ez a cím sokkal zamatosabb és irónikusabb: Amit a magam szemével láttam. A törékeny kis zsidógyerek, aki béketűrően szegődött a zsurnaliszta társaságokba, aztán mint börzeügynök pénzhez jutott, megvásárolta a Gauloist, olvadékony, rajongó krónikása lett a parforce-vadászatoknak, főúri diner-éknek, királyi központ nélkül száradozó arisztokrata-hölgyek műkedvelő rojalista összeesküvéseinek: e pofaszakállas komédiás most megvénülve végigtekint színészi múltján és visszaemlékezéseinek ezt a címet adja: amit a magam szemével láttam. Dehogy is látott a maga szemével! Biztos, hogy ama többékevésbbé gyanús arisztokraták szemével látott, akiknek iránta tanúsított türelmére oly büszke és akiket lépten-nyomon idéz könyvében. Épen ezért emlékei végtelenül selejtesek, sivárak és legföllebb pszichopatológiailag érdekesek, mint az önámítás aberrációi. Amiket a második császárság bukásáról és aztán a Boulangerhóbortról jegyzett föl, teljesen érdektelenek. Ez eseményekből az ő számára nem maradt meg, csak néhány arisztokrata neve, akivel volt szerencséje személyesen szóba állani. De a könyvben hatalmas fejezetett „szentel” az antiszemitizmusnak. Ez már érdekes. „Ha látjuk, hogy Nathan, Róma polgármestere zsidó létére nagymestere a szabadkőműveseknek és hogy e szörnyszövetséget nyíltan is megszenteli a Szent Atyát szidalmazván: kell, hogy az ember antiszemita legyen.” „Ha látjuk, hogy Zolát, a La debâcle szerzőjét szentté avatják és a Pantheonba helyezik el, ama hadsereg díszkíséretével, amelyet ő egykor inzultált: kell, hogy az ember antiszemita legyen.” Az antiszemitizmusnak — még sok ilyen példát említ — az az egyetlen oka, hogy a zsidók mindig a progresszív áramlatokhoz csatlakoznak, tehát azt a tanácsot adja a jó öreg Meyer a zsidóknak, hogy hagyjanak föl e csúf szokásokkal, legyenek a Les idées conservatrices hűséges katonái és akkor megszűnik az antiszemitizmus. És hogy a konzerváló eszméknek, mi az ideálja, azt is elmondja Meyer úr egy másik melankolikus fejezetben, amelyben a régi és a mostani Paris között von párhuzamot. * Ce que mes yeux ont vu. Paris, 1911. Librairie Plon.

616

A fegyveres béke költségei

Oh idők siralmas változása! Régente voltak vendéglők, amiket csak finom arisztokraták látogathattak és amelyek fény, konyha és kiszolgálás tekintetében elérhetetlenek voltak. Most azonban ugyanilyen vendéglőket találhatni Parisban lépten-nyomon, sőt Európa minden városában, akárki bemehet oda, kiélvezheti kényelmét, szépségét, jóságát — és ez olyan elszomorító! Aztán régente a Bois-ban csak a főúri világ kocsikázott, a köznép be se merte oda tenni a lábát, most pedig azok a ronda villanyosok, bérautók egy néhány fillérért odaszállítanak boldogboldogtalant — és ez is olyan szomorú dolog! Aztán régente az elegáns világ találkozóhelye volt a színház. Egy-egy este öt színházba is benéztek, a kedvenc primadonnáknak ovációkat rendeztek, a megbukott kegyencnőt pedig kifütyültették, a társalgóban, a páholyokban, a nézőtéren csupa elegáns ember hullámzott, aki mindenre kíváncsi volt, csak az előadásra nem, szóval volt hecc bőven. Ellenben nem volt Wagner. Most pedig a polgári tömeg üli tele a nézőtért, csöndben végighallgatja az előadást még akkor is, ha Wagner operáit játsszák. Aztán régente az újságok is olyan mások voltak. Szellemes krónikák egy-egy főúri estélyről, vagy egyszerű vendéglői összejövetelről. Nagy vadászatokról színes beszámolók. Kis elmés hírek keletkező főúri házasságokról. Most pedig az egész újság csupa riport, finoman öltözött Meyer Arthurok helyett kábelek és telefonhuzalok hozzák a híreket. És nem csak a zsoké-klubból és a chic találkozóhelyeiről, hanem szerte a világon, mindenünnen, robbanó bányaaknákból, sztrájkoló gyárakból, pestises fészkekből. Ah és ez olyan szomorú dolog. És főként szomorú ez Meyer Arthurnak, akit gyerekkorában az asztal körül kergettek, ha nem vett részt azon a szent misén, amellyel a püspök úr ő eminenciája szokta minden évben megnyitni Uzès hercegnő parforce-vadászatait, amelyeken néhány jámbor szarvast szokás a halálba hajszolni vérebekkel és — Isten különös segedelmével. Nagy Endre. A fegyveres béke költségei

Míg egész Európában az irányadó körök világbékét hirdetnek, míg a diplomácia a különböző államok között létrehozott entente-okra, szövetségekre büszke és az európai hatalmak koncertje a legteljesebb, lázas sietséggel fegyverkeznek az egyes államok. Ha igaz lenne az illetékes körök állítgatása, a si vis pacem, para bellum közmondás sohasem nyert általánosabb érvényességet mint épen ma. Különösen a haditengerészet fejlődésénél észlelhető, hogy valamely állam hadierejének legkisebb növelése a többit azonnal a maga erejének további fokozására bírja, hogy ez viszont az első állam hadierejének további fejlesztését eredményezi és így tovább. Hogy az egyes államok között ezen improduktív terhek szaporításának megakadályozására komoly megállapodás nem jött létre, szomorú bizonyítéka annak, hogy az egyes államok külpolitikája mennyire független még a demokratikus érdekektől, mily kevéssé irányítják a diplomáciát, melynek feladatát


617

végre is a barátságos viszonyok fentartása képezné és általános érdekű egyezkedések valóban népérdekek. Az Österreichische Rundschau 1911 II. 13-iki száma érdekes statisztikát közöl egy katonai író tollából arról, mennyibe kerül egyes államoknak a fegyveres béke. A statisztika összeállítója a kiadások igazolására azt hozza fel, hogy egy háború sokkal többe kerülne (ami igen merész állítás) és statisztikájából az tűnnék ki, hogy AusztriaMagyarország a fegyverkezés terén háttérbe szorult, s így szinte további költekezést igazolna (míg valószínűleg a további fegyverkezés olasz zövetségesünknek adna ürügyet hadserege fejlesztésére és a lavinát tovább görgetné). Statisztikája szerint Ausztria-Magyarország 4415 millió korona budgetjéből összesen 515.8 millió koronát fordít hadicélokra. Így az összes kiadások 11,7%-át teszik ki a hadiköltségek. Evvel szemben Nagy-británnia 4920 millió koronából 1640.6 milliót, 33,3%-ot, Oroszország 6800 millió koronából 1637 milliót, 24%-ot, Németország 4000 millió koronából 1474.8 milliót, 36,8%-ot, Franciaország 3975 millióból 1185.5 milliót, 29%-ot, Olaszország 2295 millióból 523.2 milliót, 23%-ot, és Törökország 683 millióból 275-öt 43%-ot költ. Magyarországban az összköltségekhez az arány 15%-ra emelkedik fel. De figyelembe kell vennünk azt is, hogy míg például Nagybritánnia budgetében az állami vállalatok kiadási tétele igen csekély szerepet játszik, addig Ausztria-Magyarországban azok óriási szerepet játszanak, s így ezek levonása után Ausztria-Magyarország aránya nemcsak, hogy kedvezőbb nem lenne, hanem minden valószínűség szerint az államok nagy többségénél jóval rosszabb. (Minthogy ez összehasonlításra külföldi államok részletes költségvetései nem állanak ez idő szerintrendelkezésünkre, nem tehetjük azt meg.) Annyi kétségtelen, hogy a produktív vállalatok költségeinek kihasításával kellene a statisztikát felállítani, hogy az értékkel bírjon. Természetes, hogy ily statisztika mellett az egyes lakosokra eső hadikiadás Ausztria-Magyarországban igen csekély lesz. Míg Angliában 35.6, Oroszországban 10, Németországban 22.6, Franciaországban 31.5, Olaszországban 15.3 korona, nálunk 9.92 korona lenne, amikor a jövedelmező állami vállalatok bőségesen megtérülő terhei is a lakosság között felosztatnak. Az ujoncjutaléknak a népszámhoz való százaléka tekintetében a statisztika már reálisabb. Angliában 0,33%, Oroszországban 0,32%, Németországban 0,47%, Franciaországban 0.73, Olaszországban 0.26, Ausztria-Magyarországon 6,3%. Ha hozzávesszük, hogy míg Angliában a lakosság 1,5%-a, Oroszországban 3%, Németországban 10%, Franciaországban 14%, Olaszországban l0%, AusztriaMagyarországban 8% katonai kiképzést nyert, az előző adatok megbízhatatlansága a kérdés elbírálása szempontjából (fegyverkezés arányának megállapítása) még inkább szembetűnő. Jelentősebb azon arány megállapítása, a lakosság hány százalékát vonja el hivatásától vagy köti improduktív foglalkozáshoz a katonai szolgálat. Béke idején a lakosságnak Angliában 0.82, Oroszországban 0.9, Németországban 1, Franciaországban 1.5, Itáliában 0.8, AusztriaMagyarországban 0.84, Törökországban l,25%-a van fegyverben (ha a keresőképes lakossághoz arányítjuk az állandó hadsereg létszámát, Ausztria-

618


Magyarország aránya kedvezőtlenebb). Ezen számadatok szerint is Ausztria-Magyarország a fegyverkezés terén Francia- és Németország mögött maradna. Azonban itt még egy körülményt hagyott figyelmen kívül astatisztika, t. i. hogy mindkét államban a szolgálati kötelezettség csak két év, (túlnyomóan), míg nálunk három. Az ujoncjutaléknak ennélfogva nagyobbnak kell lennie a kétéves szolgálati kötelezettségű államokban, és a hadsereg létszámát is emelni kell. És a katonai szolgálat egy évre-megrövidítése természetesen ama nemzetgazdasági veszteségnek ⅓-ával való csökkentését jelenti, amit a produktív pályától való elvonás hoz magával. De ha Németország és Franciaország a fegyverkezést megengedhetik maguknak, gazdag államok lévén, Ausztria-Magyarországra ily gazdaságilag fejlett, anyagilag jól álló népekkel a verseny hadügyi költekezés terén előbb utóbb financiális csődöt fog eredményezni. A budgetek korántsem jelzői az egyes államok és különösen az egyes államok lakossága anyagi helyzetének, a megterhelés sokkal aránytalanabb, mint ahogy a budgetek többi kiadási tételéhez való viszonyból kitűnnék. Egész Európa 1910-ben 8 milliárd koronát költött hadicélokra, 4,623.000 ember teljesített katonai szolgálatot, őrködött a világbéke fölött. (S. K.)

Könyvismertetések és bírálatok A faji probléma. (Dr. Ignaz

Bár a könyv kifejezetten polémikus

Zollschan: Das Rassenproblem és apologetikus jellegű, az antiUnter besonderer Berücksichtigung szemitizmus vádjainak megcáfolására der theoretischen Grundlagen der és a zsidóság kulturális értékének jüdischen Rassenfrage. Zweite, verbesserte und vermehrte kimutatására: mégis a tudományos Auflage.Wien und Leipzig. 1911. készültség és az éles logika Wilhelm Braumüller XVI + 509. p.) fegyvertárával dolgozik, mely azt olyan a

legjobb értelemben vett összefoglaló forrásmunkává teszi mindazok a számára, akik nemcsak a zsidókérdéssel, de a fajok kérdésével általában foglalkoznak. A munka első kiadása rövid idő alatt elkelt s a legkompetensebb bírálók elismerték szerző nagy tudását, következtetései biztosságát és nemes objektivitását. A munka első része a faji probléma antropológiai alapjaival foglalkozik. Ezt a részt, mint minden kísérletet a fajok jelenlegi chaoszát és történelmi kialakulását néhány szigorúan körülcirkalmozott felosztásba kényszeríteni egy pár nagyon ellentmondó mérés avagy szerfölött hipotetikus történelmi adat alapján, nem fogják a tudományos romanticizmus vagy szédületes kötéltáncolás érzései nélkül olvasni azok, akik pontos megállapításokat és szigorú következtetéseket keresnek. Szerző szerint a kérdés érdeme úgy áll, hogy az ú. n. indogermán népcsalád két ágra szakad. Egy északira, melybe a xanthochroe (világosszínű) fajok tartoznak: a kelták, a germánok és a szlávok. És egy délire, melybe a melanochroe (barna) fajok tartoznak. Ezek a görög-római, előázsiai és északafrikai népek. Ha tehát valaki a zsidók és a germánok kultúrértékét akarja összehasonlítani, akkor a melanochroe népek kultúráját kell a xanthochroe népek kultúrájával összemérni. Vagyis a sumero-akkadok, a későbbi babiloniak, az asszírok, a perzsák, a hethitek, a föníciaiak, a zsidók, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak, az arabok és a renesszánsz kultúra nagyobb részénekszellemi, anyagi és az erkölcsi alkotásait kellene a modern kultúra nagyobb részé-

620

A faji probléma

nek kultúreredményeivel egybevetni s így lehetne a két faj viszonylagos kultúrértékéről konkrétebb eredményekre jutni. (127. és 145. p.) Eme vizsgálódások terén nem is pozitív konstrukcióiban látjuk szerző érdemét, mint inkább abban, hogy a német árja- és germánelmélet tarthatatlanságát számos fontos ténnyel és következtetéssel kimutatja. Kimutatja, hogy a nyelvi megegyezőség vagy rokonságból a faji eredet közösségére következtetni nem lehet. Így pl. északi árják és finnek között több hasonlóság létezik, mint norvégek és szicíliaiak között. Kimutatja, hogy mily bizonytalan alapokon nyugszik a szőke-hosszúfejű arisztokrácia állítólagos fölénye. Európában a különböző fajok keveredése oly nagyarányú volt, hogy a koponyaindex többé mitsem mond a faji hovatartozás mellett. Sőt Török bebizonyította, hogy „a gentes dolichocephalicae-re vonatkozó egész felfogás tarthatatlanná lett. Teljesen önkényes és be nem bizonyított az az állítás, hogy eredetileg minden törzsnek egységes koponyaformája lett volna, és hogy az összes eltéréseket ebből az alapformából vérkeveredés hozta volna létre. Az egész idevonatkozó kraniológia hatvan év óta hamis és eredménytelen úton mozog . . .” (82. p.) Mi több, kísérleti vizsgálódásaink vannak arra nézve, hogy a hosszú- vagy a kerekfejűség állapota mesterségesen előidézhető. Így pl. Walchernek sikerült a két fejalkatot azáltal előidézni, hogy csecsemőket következetesen vagy a hátukra, vagy az oldalukra fektetett. Így többek között két egynemű, egy petéből eredt ikren képes volt tíz nap alatt az egyiken magasfokú hosszúfejűséget, a másikon magasfokú rövidfejűséget előidézni, mindkét gyermek tíz nap alatt annyira hozzászokott fekvéséhez, hogy azután már csak nehezen lehetett őket az ellentétes helyzetben megtartani koponyáik kiegyenlítése végett. Ha az eredeti fekvőhelyzet megmaradt, néhány hónap múlva a koponya formáját többé nem lehetett visszacsinálni. (83 p.) Még tovább ment Nyström, aki kísérletekkel kimutatta, hogy friss gyermekkoponyáknak rugókészülék útján már 1 kg.-al való megterhelése a szélességi átmérő 2 mm.-es kisebbülését idézi elő. Ép így az átmérő növekedését volt képes előidézni azáltal, hogy a gyermekeket megríkatta és azáltal a vérnyomást agyukban fokozta. Ilyen és hasonló kísérletek alapján Nyström a koponyaforma új elméletét dolgozta ki, mely szerint az átöröklésen kívül más momentumok is befolynak a koponyaalkat meghatározására, és pedig: 1. a különböző életmódok és foglalkozások által okozott különböző befolyásolása a koponyaalaknak a nyaki izomzat útján (dinamikus elv); 2. fokozott szellemi tevékenység által okozott nagyobb agynyomás és vértódulás (hidrosztatikus elv). (90. p.) Ekként a brachicefál alkatot a nyaki izomzat csökkenő húzásának és az erősebb szellemi munka által előidézett nagyobb belső nyomásnak lehet tulajdonítani. A szellemi munkának és a brachicefál koponyaformának erre az összefüggésére mutat az a tény is, hogy a dolichocefál alkat a történelmi fejlődéssel karöltve visszaszorulni látszik. (96. p.) Es hogy mily badarság a lelki kiválóságot a dolichocefál típussal összeköttetésbe hozni, miként ezt az árja-germán elmélet teszi, bizonyítják olyan tények, mint Sokrates, Bismarck, Luther, Laplace, Napoleon, Pascal,

A faji probléma

621

Rafael nagyon kifejezett kerekfejűsége. Schiller a hyperbrachicefál alkat határán állott, Kant, Hammerling, Schopenhauer, Leibniz pedig túl is lépték ezt a határt. (92. p.) Szerző azonban távol áll attól, hogy a faji momentumot a maga egészében elvesse, mint pl. Finot teszi. Ellenkezőleg komoly hatásokat tulajdonít e tényezőnek, mely ma már kísérletileg kimutatható. Brucknak az ú. n. Präzipitationsmethode útján sikerült a különböző emberfajok vérét egymástól megkülönböztetni. Megvizsgálva a hollandusok, kínaiak, malájok, jávaiak és arabok vérét, sikerült neki a fehér fajhoz tartozókat a maláji és a mongol fajtól megkülönböztetni és egyidejűleg az egyes fajok egymás közötti rokonságára nézve következtetéseket levonni. Arra az eredményre jutott, hogy a hollandi fehérje a kínai és malájvér összes atomcsoportjait tartalmazza, de ezek mellett különleges csoportokat is, melyek a kínai és a maláj-fehérjéből hiányoznak és hogy a kínai fehérje a maláj-fehérje összes csoportjain kívül még saját külön csoportokat tartalmaz, melyek különben csak a hollandoknál fordulnak elő. (100. p.) Szerző csak amaz elhamarkodott naív avagy rosszhiszemű magyarázatok ellen szólal fel, melyeket a faj fogalmával elkövettek, de nem vonja kétségbe bizonyos fajok megkülönböztetésének lehetőségét, sőt ennek a momentumnak, mint látni fogjuk, bizonyos jelentőséget tulajdonít. Különösen kétségtelennek tartja a zsidófaj magasfokú vérbeli tisztaságát, mivel a ghetto-intézmény és a körülötte csoportosuló érzelmek a zsidó fajt a szomszédos népekkel való keveredéstől megóvták. Ép ezért műve második részében a faji probléma történelmi és filozófiai alapjait vizsgálja meg, különösen amaz ítéletek szempontjából, melyek Renan óta a zsidó fajban egy alacsonyabb rasszt látnak. Bár az árja, germán, szemita stb. megkülönböztetéseket műve első része által megcáfoltaknak tartja, mégis átmenetileg itt elfogadja a germán-fogalmat, hogy ezen állítólagos faj ú. n. rassz sajátságait a történelmi tények világánál kinyomozza. Éleselméjű és meggyőző fejtegetésekkel mutatja itt ki szerző, hogy az a Gobineau-Chamberlainféle hősköltemény micsoda tudománytalan megfigyeléseken és általánosításokon alapszik. Konklúzióit minden rezerva nélkül elfogadhatjuk: „Eszünkbe sem jut tagadni, hogy a germán népeknek a legkitűnőbb tulajdonságaik vannak, melyek őket kétségtelenül a vezető nagy kultúrfajok sorába emelik. Nem szabad azonban megfeledkezni az ókor gazdag örökségéről, a külső idegen behatásokról és számtalan nem germán eredetű elemek megbecsülhetetlen közreműködéséről a germánságon belül. De mindez lett, mindezt fáradságos kultúrmunkában szerezték. Csak balgaság láthat minden derék dologban „germán” örökséget, minden rosszban „idegen” befolyást. Az őskor ama tulajdonságai, melyeket speciálisan germánoknak adnak ki, úgy jelentkeznek, mint olyanok, melyek minden természeti népnél a fejlődés megfelelő fokán fellépnek, még pedig azokkal megdöbbentő hasonlóságban.” (177. p.) Ez a tétel nemcsak a germánokra igaz. ismerjük pl. az ősmagyarságra vonatkozó hasonló alapos hazafias megállapításokat. Szerző elismeri, hogy a miliő-elmélet képes annak legnagyobb

622

A faji probléma

részét megmagyarázni, amit még mindig rassz-géniusznak tekintenek. Mindössze azt állítja, hogy ez az elmélet nem képes maradék nélkül megmagyarázni a népek történelmi és gazdasági fejlődését. Szerző ezen megállapítása is kétségtelenül helyes. Csak az ellen kell tiltakoznunk, hogy a faji tényezőt minduntalan előráncigálják a történelmi, gazdasági, geográfiai stb. tényezők munkájának tekintetbevétele nélkül s hogy ezt a faji szempontot vérbeli értelemben fogják fel ott is, ahol ép az előbb említett tényezők által létrehozott lelki eltolódásokról van szó. Szerző maga gyönyörű bizonyítékokat hoz fel ezen álláspont helyessége mellett. Érdekesen és meggyőzően mutatja ki az ú. n. nemzeti jellemnek aránylag gyors és meglepő változásait. Ilyen pl. az a vélemény, mely a zsidók faji jellemének tudja be a kereskedelem iránti specifikus hajlandóságukat. Nos, a zsidóság eredetében ép egy oly nép példája, mely nehéz robotmunkában nőve fel, virágzási korában csaknem kizárólag állattenyésztéssel, földműveléssel és szőlőgazdasággal foglalkozott, mely saját országa határain belül a kereskedelmet idegen föníciai és egyiptomi kereskedőkre bízta, mely később, különösen a makkabeusok idejében, legharciasabb csapataival tűnt ki, mely Róma leghősiesebb ellenfele lett és mely ma a par excellence kereskedőnép. Ugyanez áll arról a másik üzleti érzékéről szinte hírhedt fajról, az örményről. Ez is eredete szerint s mai hazájában paraszt. (192., 193. p.) Ép ilyen mélyen megalapozott a zsidóság ama másik faji tulajdonsága, mely egy nagyon elterjedt elmélet szerint, a vallási érzületet annyira túlságba viszi, hogy a művészet és a tudomány érdekmentes művelésére a zsidókat alkalmatlanokká teszi. Eme elmélet terjesztői nem vették észre, hogy az csak a ghetto anyagilag és erkölcsileg elnyomott zsidóságára nézve igaz. Ellenben a modern kultúra első nekiindulása felébresztette Heine költőzsenijét, Mendelssohn, Halévy, Rubinstein, Meyerbeer, Goldmarck, Bizet, Offenbach zenei tehetségeit. Filológiában, orvostudományban, biológiában a 19. század zsidói jelentékeny fölfedezéseket tettek, a színészetben legelsőrendű művészetet produkáltak, sőt még a festészetben is (melyre pedig különösen alkalmatlanok volnának) egy Liebermann, egy Israels, egy Pissaro jelzi a zsidóság szellemének felszabadulását a ghetto bilincseiből. (196. p.) Ép ily nevetséges, a másik oldalon, mikor a germán-rajongók a németek csodálatos politikai képességéről beszélnek és elfeledik, hogy 40 évvel ezelőtt a németeket ép a partikularizmus ama szelleme jellemezte, mely erőteljesebb államalakulást lehetetlenné tett. Nem kevésbbé érdekes példa a faji elmélet túlzásai ellen az a tény, hogy az arabok hazájukban mindig durva, műveletlen népek voltak klímájuk terméketlensége miatt, de a 7. évszázadban meghódítva Perzsiát, a 8.-ban Spanyolországot, a 9.-ben Punjabot s végül csaknem egész Indiát, új lakóterületeiken hatalmas birodalmakat alapítottak, városokat építettek, iskolákat alapítottak, könytárakat gyűjtöttek s hatalmuk nyomait még ma is látni Cordovában, Bagdadban és Delhiben. (199. p.) Ugyanerről a törvényszerűségről beszél a kínaiak és a talmudzsidók érzelmi és intellektuális rokonsága, mely a képzelhető legnagyobb fajikülönbség mellett létrejött a hagyományos fix ideológiák egyeduralma folytán,

A faji probléma

623

melyet mindkét népnél „a kiterjedt és mélyen átgondolt, de voltakép értéktelen és terméketlen tudásnak szertelen értékelése jellemez. (202. p.) Ezen és sok más hasonló meggondolások alapján szerző igazolva látja Breysig tételét, mely szerint a népjellemek különbözőségének oka nem a különböző fajok specifikus lélektanában keresendő, hanem az egymásra következő társadalmi fajok specifikus lélektanában. Stufenpsychologie, nicht Rassenpsychologie! (203. p.) Különösen érdekesek és meggyőzőek szerzőnek azok a vizsgálatai, melyekkel a világkereskedelem eltolódásának hatását mutatja ki az egyes nemzetek virágzására és elpusztulására s amelyek őt erre a konklúzióra vezetik: más idők, más kereskedelmi utak, más kultúrnépek! (216. p.) A miliő-tények eme óriási fontossága mellett sem lehet szerző szerint kétséges, hogy az egyes fajok igen különböző tehetséggel vannak megáldva a kultúrhaladásra. Hisz a történelem sok példáját nyújtja annak, hogy ugyanazon környezeti viszonyok mellett az egyik nép a kulturálatlanság állapotában maradt, míg egy másik rendkívüli civilizációt volt képes fejleszteni. Ez a meggondolás szerzőt az átöröklési elmélet vizsgálatára vezeti a faji probléma szempontjából és különösen Semon mneme-tana fontos megállapításokhoz vezeti. Igen érdekes és helytálló okoskodásokkal tudja alátámasztani azt a hipotézist, mely szerint a külső, környezeti hatások mellett és a jellembeli árnyalatoktól függetlenül, a népek alkotó képessége szempontjából legfontosabb „az intellektuális magaslattól, vagyis az illető nép mnemeje nagyságától függő kvótája a higgadt, racionális ítélőképességnek, vagyis a rasszintelligenciának”. (256. p.) Ennél a tételnél azonban véleményünk szerint sosem szabad feledni, hogy ez a rasszintelligencia már rengeteg sok előbbi vérkeveredés eredménye, melyet a környezeti és történelmi okok egész serege befolyásolt, úgy hogy a rasszintelligenciának egyrészt semmi köze a tisztavérűséghez, másrészt kedvező miliő-behatások által javítható, fokozható vagy károsok által megrontható és csökkenthető. Nagyon gondolatébresztők szerző ama fejtegetései is, melyekben a beltenyésztés és a fajkeveredés következményeit vizsgálja meg. Úgy az állattenyésztők, mint a kolonizálás tapasztalataiból szerző bebizonyítottnak tartja azt a tételt, hogy a faj és a jellem nagy hasonlótlansága a keveredésben diszharmonikus, ingatag jellemekhez, jellemtelenséghez vezet. (288. ρ.) Ε téren főellenfelével, Chamberlainnel egybehangzóan tanítja, hogy „a normális fejlődés útja nem a rasszból a rassztalanságba vezet, hanem a politikailag előállott rassztalanságból a rassz mind teljesebb kidomborodásához, melynek quintesszenciája a zseni, a hős.” (261. p.) Nem tudom, hogy hogyan lehet ezt a tételt összhangba hozni azzal az óriási vérkeveredéssel, mely Európában is végbement s melyet szerző maga is megállapít, mely egyre összetettebb vérű emberiség kialakulására vezetett. Az a tény, hogy a valóban kultúrás ember egyre mélyebb borzalmat érez a vele szellemileg vagy biológiailag nem egyértékűvel való párosodás iránt, vagyis a nemi kiválasztás egyre fokozódó öntudatossága és szigorúsága, nem látom át hogyan fedné a Chamberlain-Zollschan-féle

624

A faji probléma

megállapítást. Ellenben az aránylag legtisztavérűbb zsidókban és ép a legfejlettebb egyéneknél — mint később a szerző maga is megállapítja — kifejezett hajlandóság van idegen fajokkal való keveredésre. A munka harmadik része a zsidó faj kultúrértékének megállapításával foglalkozik még pedig úgy, hogy a zsidóval rokon szemita népek alkotásait is számba veszi. Ezekben sokszor a fajrokonság kérdésében hipotetikus vizsgálataiban arra az eredményre jut, hogy a nyugat-ázsiai kultúra volt az a forrás, melyből Európa első ösztönzéseit nyerte. A melanochroe népek szemita nyelven beszélő részei voltak a hajózás, a kereskedelem, az öntözés feltalálói. Rájuk vezetik vissza az asztronómiát, a városépítés művészetét, a folyószabályozást, az ékirás feltalálását, könyvtárak rendezését. Csaknem az egész nyugatázsiai-európai kultúrkör mithoszai az ő irodalmi kincsükből kerültek elő. (332 p.) Majd a spanyolországi arab kultúra hihetetlen ragyogását ismerteti. Nagyon élénk és hű benyomást keltő az a kép, melyet a zsidók európai szerepléséről fest meg. Világtörténeti hivatásuk itt az, hogy kezdetleges kultúrákban a gazdasági szervezet hiányait kitöltsék. Így Nagy Károly birodalma számára a nemzetközi árucserét közvetítették, majd Franciaországban és Németországban jelentek meg, mikor ott a pénzgazdaság első csírái kihajtottak. A középkor első felében az egész európai kereskedelem zsidó kézen volt. Az okiratok nagy tömegével igazolható, hogy ebben az időben a zsidók az európai fejedelmek kedvenc vendégei voltak és társadalmi pozíciójuk igen magas fokon állott. De körülbelül a 12. századdal megváltozik a helyzet: borzalmas zsidóüldözések kezdődnek, melynek eredménye, hogy a zsidó kereskedőkből szatócsok, uzsorások lesznek s csak a távoli perifériákon, mint lenézett és elnyomott elem képesek megélni. Ε fordulat oka abban rejlik, hogy Nyugat-Európában — különösen a germán államokban — egy belföldi, vérbeli kereskedő osztály fejlődik ki, mely a bevándorolt zsidók ellen gazdasági érdekharcát az antiszemitizmus és faji gyűlölködés fegyvereivel viszi keresztül. Ezen mozgalmak eredetére éles világítást vet, hogy „azok először kizárólag ott lépnek fel, hol városi rend, polgárság és a velük összefüggő kereskedelem először fejlődött ki; a Rajnán, Dél-Franciaországban, Velencében, Angliában, hol ugyanaz az I. Edwrad, ki alatt az első kereskedelmi egyesület a merchant adventurers alakul, először utasítja ki a zsidókat, tehát mindig ott, ahol nemzeti kereskedőosztály alakult ki; és megfordítva a zsidókkal szembeni ellenségeskedés legkésőbb ott keletkezik, ahol a keresztény polgárok kereskedelmi törekvései legtovább késnek, mint Németország keletén.” (355 p.) A zsidó kereskedő osztálynak ez a deposzszedációja eredményezte aztán, hogy a zsidó par excellence uzsorás lett. De a zsidóság gazdasági szerepe a középkorral nem ért véget. Az ipari szabadság beköszöntése után a zsidók újra domináns állást foglalnak el a nagyipar, a közlekedés, a bankok szervezésében. A börzeügy ma is csaknem kizárólagosan zsidó vezetés alatt áll. És Európa délkeletén, ahol a pénzgazdaság kezdi a naturálgazdaságot kiszorítani, ismét felújul a zsidók szerepe — mint egykor Nyugat-Európában a középkor századai alatt — az új gazdasági élet szervezésében és vezetésében.

A faji probléma

625

A zsidók erkölcsi természetének vizsgálatánál megerősítve látja az épen nem filoszemita E. v. Hartmann ama konklúzióját, hogy a zsidók hibái közül egy sincs olyan, mely etnológiai típusok megváltozhatatlan tartozékának volna tekinthető. Ami pedig az „idealizmus hiányát” s a többi hasonló vádat illeti, arra nézve szerző joggal emeli ki a zsidó eredetű kereszténység szerepét a művelt népek mai civilizációjában. De talán a legnagyobb érdeklődésre mégis a mű utolsó fejezete számíthat, melyben szerző a zsidóság jövő lehetőségeit vizsgálja meg. Ez az okos és nagyon objektív fejezet legjobban bizonyítja, hogy szerzőt faji pátosza sem vakítja el a fejlődés kikerülhetetlen irányútai helyes értékelésében. Jól látja a zionista törekvések viszonylagos értéktelenségét. A leglázasabb és leglelkesebb propaganda nem volt képes több mint tíz év alatt tíz millió frankot összehozni. Pedig a zionizmus szerző szerint több volna, mint a ma uralkodó nacionalizmus szolgai utánzata. Az egyedüli eszköz volna a zsidóság kultúregyéniségének megmentésére, mely csak úgy maradhat fenn, illetőleg fejlődhetnék ki, ha autonóm földterületen, zárt sorokban, a legkülönbözőbb foglalkozási ágakba tömörülve laknának. Ezen feltételek nélkül annak a körülbelül 10 és fél millió zsidónak, kik szélszórva élnek a világon az lesz a kikerülhetetlen sorsa, hogy felszívódjanak környezetük lakosságába. Pedig a zsidóságnak ez a szétszórodottsága egyedüli fegyvere a megélhetésért, a létért való küzdelemben, mely ránézve különösen gyötrelmes. Mert nagy tévedés a zsidóság anyagi helyzetét kedvezőnek tartani. „A zsidók mint nép nem gazdag; soraikban sokkal több szegény ember van, mint bármely más vallás hívei között, úgy hogy a zsidó nép átlagos gazdagsága sokai csekélyebb, mint más népeké”. (The Statist.) Szerző azt hiszi, hogy a zsidók nemzeti vagyona ma közel áll a nullához és ⅞-ad részük megszakítatlan harcot folytat a legnyomasztóbb nyomor ellen. (440. p.) Különösen Kelet-Európában a zsidóság helyzete rémítő. Ezt eléggé bizonyítja az az egyetlen tény, hogy 1906 júliustól 1907 júniusig egyedül Oroszországból és csupán az Egyesült Államokba 111.934 zsidó vándorolt ki. (459. p.) Környezeti hatások, számbeli viszonyok, gazdasági állapot mind az asszimiláció irányába tereli a zsidókat. Ezt a folyamatot csak egyetlen tényező akaszthatja meg. Ez a ghetto-környezet, ami nem jelent egyebet, mint nagy zsidó néptömegek együttélését rossz gazdasági viszonyok között, külső nyomás alatt, kulturális elmaradottságban. Ellenben jobb iskolázás, nagyobb gazdasági és politikai szabadság mindenütt a zsidóság gyors asszimilációjára vezet. Különösen gyors ez a folyamat ott, ahol ezek a tényezők leginkább működnek: Angliában és Amerikában. És kultúránk egyetemessége mellett „kikerülhetetlennek látszik, hogy a zsidóság — jó külső körülmények esetén — gazdanépeik földjébe be ne szivárogjon”. (472. p.) De la Roi számításai szerint a zsidóság az utolsó évtizedekben évi átlagban 5250 egyént veszített el a kereszténység rovására. Ez az arány a 19. században túl alacsony számítás szerint 204.500 zsidó kikeresztelkedést jelent. És ez oly időben, mikor a túlnyomó rész még fanatikusan vallásos és 90%-uk nyomasztó körülmények között él!

626

Az új jobbágyság

A kikeresztelkedés mellett a zsidóság ősi kulturális épségének megbontására vezetnek a vegyes házasságok is, valamint a felvilágosodás levegőjének terjedése. Ezek a vegyes házasságok nyugaton egyre nyernek kiterjedésben. Ellenben az orosz, a galíciai, a romániai ghetto diadalmasan dacol velük. Különösen tanulságos erre nézve a művelt és szabad Dánia esete, melynek fővárosában 1880—1905 között 395 tiszta zsidó házasságra 272 vegyes házasság esett. A tiszta házasságok száma évről-évre fogy, a vegyes házasságoké emelkedik. El lehet mondani, hogy Dániában, Itáliában és Ausztráliában a vegyes házasságok gyakorisága már a zsidó lakosság létét fenyegeti. Egész kétségtelen, hogy Közép- és Kelet-Európa néhány nemzedék után ott fog állni, mint ma Nyugat-Európa: a zsidóság felszívódása feltartóztathatatlan. A kultúra törvénye ez. A zsidóságot ma már csak ortodox vallása tartja fenn, de ezt a vallást szétporlasztják a felvilágosodott kultúra hullámai. A helyzet úgy áll, ahogy Nordau mondta: „A nyugat műveltebb zsidói elválnak a zsidóságtól, a keletéi testileg, lelkileg tönkremennek! Zionizmus nélkül csak két lehetőség van: A faj feloszlása vagy fizikai degeneráció.” (491. p.) Szerző tehát azzal a rezignált konklúzióval fejezi be tartalomdús könyvét: „Ha talán sikerült is nekünk vizsgálódásainkkal a zsidóság jó hírnevéért folytatott harcban, a zsidó faj kultúrértékét megérdemelt világításba helyezni, úgylátszik, hogy ezek a végkövetkeztetések a zsidó faj ép kifejtett auspiciumai szerint csak egy sírfölirat értékével bírnak. (492. p.) J. magyar szociológia és történetírás (Dobro- A irigységgel veszi kezébe geanu-Gherea:Neoiogabia. Studiu barátja könyvet, mely a economico-sociologic al problemei e noastre agrare. Bucuresti, 1910. román agrárkérdés történetét tartalmazza a Socec & Comp. 494 p.) feudalizmus jogi eltörlésétől, 1864-től Az új jobbágyság.

kezdve, a gyászos emlékű 1907. évi parasztlázadásig. Sajnos, a mi történetíróinkat és publicistáinkat ilyen tárgy nem csábítja. Akik a közelmúlttal is foglalkoznak, szívesebben fordulnak egyes kiemelkedő egyéniségekhez és míg Deák, Kossuth, Széchenyi vagy Andrássy irodalma egyre növekszik, addig még annak lehetőségétől is távol állunk, hagy a magyar földtulajdon-rendszer történetét megkapjuk. Ha volna oly szociológiai könyvkiadó-vállalatunk, melynél az üzleti szempontok mellett igazi szakértelem is érvényesülne, mely nemcsak vevőkre, de olvasókra is számítana, sürgősen lefordíttatná e könyvet, mely úgy tárgyánál, mint fölfogásánál fogva méltán hívhatja föl a magyar olvasóközönség figyelmét. Nem hallgathatja el e sorok írója azt a véleményét sem, hogy mily hasznos munkát végezhetnének a nemzetiségi vidéken lakó magyarok, ha figyelemmel kísérnék a nemzetiségi kultúrmozgalmakat. A magyar közönség, ritka kivételektől eltekintve, soha tárgyilagos értesülést ezekről nem nyerhet és ami szó esik is e tárgyról a sajtóban, csak a gyűlölség és lenézés előmozdítására alkalmas és e célra is irányul. Pl. a románokról, e gazdasági és kulturális tekintetben oly életerőtől

Az új jobbágyság

627

duzzadó fajról úgyszólván csak egy napilap vesz néha-néha tudomást, mindenkor szembetűnő rosszakarattal. Olyan városokban, melyeknek ezrekre menő román lakosságuk van és melyeknek környékén egymást érik a román falvak, bárki a tíz ujján számlálhatja meg azokat a nem-románokat, akik egy román könyvet vagy újságot megértenek. Románia gazdasági helyzete ránk nézve különösen azért érdekes, mert alig van ország, mely a nagybirtoknak ennyire iskolaszerű példája volna. Nagyipara alig van; ha az állam szubvencióit megvonná, gyárai közül hírmondó sem maradna. A föld fele nagybirtokosoké, negyede az államé és negyede a parasztoké. A paraszt teljesen képtelen a maga földjén megélni, kénytelen félig ingyen dolgozni a földesúrnak, az állami gépezetben semmiféle merkantilista érdekek nem jutnak érvényre (a zsidóknak még állampolgárságuk sincs), a paraszt szaporodása ellen semmi kifogás nem tehető, a kivándorlás alig számbavehető. * A régi középkori viszonyok zavartalanul folytatódtak Romániában 1848-ig, amikor a Parisból hazakerülő ifjúság magával hozta Michelet, Quinet és mások tanításait és ezek alapján megkezdte az agitációt a nyugateurópai eszmék érvényesülése és a jobbágyság fölszabadítása mellett. 1864-ben ment ez végbe és a nyugateurópai jogrend (a belga alkotmány volt a minta) végleg megdöntötte a régi rendet. A jogi formák után ítélve, mindenki nyugateurópai országnak nézhetné Romániát, azonban a nyugati jogi formák alatt zavartalanul folytatódott a régi gazdasági élet. A nemesség teljesen megőrizte hatalmát és amint régen nálunk hirdették, hogy Magyarországon kívül nincs élet, oly büszkén ismételték Romániában is, hogy „Romániában senki sem hal éhen”. 1907-ig a nagy többség teljes őszinteséggel hitte, hogy minden rendjén halad és ha vannak is zavarok, ezek csak a kezdet nehézségei, gyermekbetegségek, 1907 óta azonban mindenki tudja, hogy nagy és komoly bajok vannak. A szerző mesteri rajzát nyújtja a polgári liberális intézmények meghonosulásának Romániában. Ez szinte csak csekély részben vezethető vissza a negyvennyolcas „nemeslelkű ifjúság” agitációjára. Általában a bojárság teljesen oly módon élt, mint nálunk a nemesség a múlt század elején. Pénzgazdaságnak nyoma sem volt, a jobbágy megmunkálta földesura földjét és a saját földje után tizedet fizetett. A régi rend megdőltét az okozta, hogy a nyugateurópai országok indusztrializálása folytán új cikkek jöttek, szebbek, olcsóbbak a hazaiaknál, melyeket csak pénzzel lehetett megvásárolni. így indult meg a gabonakivitel és a pénzgazdaság, melynek következménye volt a polgári jogrend kialakulása. Minthogy ez az átalakulás gyors volt, nem követte nyomon a megfelelő szellemi, gazdasági, erkölcsi változás, már pedig szilárd kulturális és gazdasági alap nélkül a nyugati jogrend a szerző szerint a levegőben lóg. A nyugati cilinder és frakk balkáni koponyát és keblet borít. A konzervatívek közül sokan úgy gondolják, hogy jobb lett volna ezeket az új intézményeket lassan behozni. A szerző azonban Orosz- és Törökország példáival érvelve bizonyítja, hogy a nyugati jogrend behozatala életkérdés volt és nélküle

628

Az új jobbágyság

Románia Oroszország biztos prédája lett volna, amit a közös vallási a hasonló gazdasági szervezet és még inkább a vezető osztályok teljesen azonos struktúrája nagyon is előmozdított volna. Besszarábia példája mutatja, hogy a bojárság mily könnyen találta meg helyét a cárizmusban. 1864-ben a parasztok közül 71.912 202.075 134.132 összesen* 467.840 kat. hold).

család kapott „

család kapott

413.201 hektárt (átlag 10½ kat. hold) 882.737 „ (átlag 9 kat. hold) 384.758 „ (átlag 4½ kat. Hold 1.766.258 hektárt (átlag 6.8

Ennyi földből a szokásos művelési mód mellett megélni nem lehetett. Ehhez járult, hogy e föld rendszerint a legsilányabb minőségű volt és egész osztatlanul kapta egy falu a maga részét, ami számtalan pörre adott okot. Nem egy oly parasztbirtok volt, melyhez nem vezetett út és csakis a bojár földjén keresztül lehetett hozzá jutni, másutt viszont csak a bojár földjén lehetett ivóvizet kapni. A rejtett, de eléggé szembeötlő tendencia az volt, hogy a paraszt semmiképen ne tudjon megélni anélkül, hogy a földesúr napszámjára ne szoruljon. A román parasztság tehát távolról sem érte el azt, amit nálunk a Bach-korszak demokrata irányzata folytán a parasztság nagyrészének sikerült elérnie, t. i. hogy jobbágyból szabad kisbirtokossá lett. Az 1864-es intézkedések valóban magukban hordták a szörnyű 1907. évi lázadás csíráit. A jobbágyságnak három lényeges ismertető jele van: 1. a szabad költözés hiánya, 2. a kényszermunka, és 3. a természetben való szolgáltatmányok, mint a dézsma stb. Bár változott jogi formában, e három vonás teljesen megtalálható a román parasztnál. A szabad költözés jogát a bojárság oly formába kobozta el, mely első pillanatra parasztvédelemnek látszik. Kimondták t. i., hogy a paraszt földje elidegeníthetetlen. Minthogy a paraszt földje megváltását maga kénytelen fizetni (a tehermentesítés nem országos adó által történt, mint nálunk) és addig földjét el nem hagyhatja, míg e fizetésnek eleget nem tett, amíg bármivel is tartozik földesurának: tényleg teljesen röghöz kötött. A törvény szinte lehetetlenné teszi, hogy a paraszt máskor szegődjön el, mint télen, amikor rendszerint teljesen ki van szolgáltatva földesurának vagy a bérlőnek. A kötött szerződés oly terhes, hogy saját földjét alig van ideje megmunkálni. Ilyenkor lép közbe az államhatalom a maga 6000 mezei csendőrével, a közigazgatást pedig a törvény felhatalmazza, hogy „minden rendelkezésére álló végrehajtó eszközt” alkalmazza a szerződésszegő paraszttal szemben. A törvény néha nem ily nyíltan fejezi ki érzelmeit a parasztsággal szemben. Példa erre az 1872. évi törvény következő szakasza: „A községtanácsnak joga van megtagadni egy oly szerződés megkötésének jóváhagyását, melynélfogva valamely lakos nagyobb munkát vállaljon, mint aminőt ő maga és családja teljesíteni képes.” Mit jelent ez? Azt, hogy egy paraszt sem dolgozhatik annál többet, mint amennyit képes. Ha ellenben valamelyik parasztnak sikerült valahogy elszabadulni földjéről és idegen faluban akar letele* Zselléreket is ideértve, akik csak ház- és kerthelyet kaptak.

Az új jobbágyság

629

pedni, ahol munkát akar vállalni, közbelép a humánus törvény, nehogy a paraszt túlerőltesse magát, e szavakkal: „a községtanácsnak joga van megtagadni”. Ami kevés jóindulat a parasztság iránt a törvényhozásban kezdetben mutatkozott, két év múlva teljesen eltűnt. Oly vad kizsákmányolás indult meg, mintha az uralkodó osztály teljesen elfeledkezett volna arról, hogy máskor is lehet még szükség a parasztra. Egy éppen nem túlzó írónak (Dr. George Maior volt jobbágynak) a következő eleven leírását olvassuk: „Ha az úton találkozol az emberekkel, megrémülsz látásukon — az éhségtől fakó arcuk, ruhájuk rongyos és szennyes, ökreik magukhoz hasonlóan leromlottak, — körülöttük pedig fogig fölfegyverzett pandúrok, ispánok, tiszttartók, puskákkal, revolverekkel és övükben jatagánokkal és handzsárokkal — bátorítva és késztetve őket munkára és jogtiszteletre.” A régi jogrend a parasztnak jogot adott az általa megmunkált földhöz, mely jogot a földesúr nagyjában véve tiszteletben tartott. A liberális jogrend azonban a földesurat minden kötelessége alól fölmentette, jobban, mint a német vagy angol földesurat, holott a parasztra nézve az új jogrendnek csak hátrányai érvényesültek, előnyei pedig sohasem alkalmaztattak. Régente csak alkalmi erőszakosság és rablás volt, utána elmúlt a baj, a paraszt pedig azzal az ismert román közmondással vigasztalta magát: a víz elfolyik, a kövek ott maradnak. Most a víz ugyan elfolyik, de a zsandár ugyancsak ott marad. A nagybirtokosok és bérlők földjét a paraszt a saját állataival és munkaeszközeivel dolgozza meg, amit eléggé bizonyítanak a következő adatok. A parasztok kezében van az összes ekék 92,6%-a, a kocsik és szekerek 95,8%-a szarvasmarhák 92%-a, a lovak és ökrök 87%-a. A paraszt tehát nem nyugati értelemben vett proletár, mert a munkaeszközök és az állatok az övéi, de kisbirtokos sem, mert arról szó sem lehet, hogy eltarthassa magát a bojár földjén való munka nélkül. Jobbágynak sem nevezhető, mert hiszen a régi jogviszony forma szerint megszűnt és egyéb név híján nevezi a szerző új jobbágynak, neoiobág-nak. Befektetéseket a földesúr tőke híján nem eszközöl, de a bérlő sem, már azért sem, mert a bérlet mindössze 3—5 évig tart, így tehát rá van utalva a legirgalmatlanabb rablógazdálkodásra és parasztnyúzásra. Trágyázásról alig lehet szó, a fölösleges szénát és szalmát pedig egyszerűen fölgyújtják. A tényleges és a jogi helyzet közt az eltérés nőttön nő. Egyremásra hozzák a törvényeket, melyeknek végrehajtása lehetetlen és melyeknek végrehajtására senki sem gondol. Az 1907-es lázadás óta 15 törvény készült ezernél több cikkellyel, melyeket, mint a szerző mondja, „nem ismerek én sem, valamint azok a képviselők sem ismerik, akik megszavazták, sem a közigazgatás, melynek azokat végre kellene hajtania”. (155. p.) Minthogy pedig a törvényeket úgy sem hajtják végre, miért ne szavaznák meg a legliberálisabb törvényeket is? A közigazgatásról egyhangúan kedvezőtlen a közvélemény, amit egy agrárius kritika így fejez ki: „Ez a közigazgatás oly rossz, feslett és erkölcstelen, aminő a világ egyetlen civilizált államában sincs”. Az

630

Az új jobbágyság

államhivatalnokok száma oly veszedelmesen megnövekedett parazita haddá vált, mely még az uralkodó termelő osztálynak is nyakára nőtt. A falusi nép teljesen a mezei csendőrség önkényétől függ, melyet legnagyobb visszaéléseiért is alig ítél el a bíróság, mert ez a hatóság tekintélyét rontaná. Míg másutt a parasztság a legbékésebb elem és a rend legmegbízhatóbb támasza, Romániában állandóan forradalmi a hangulat. Mi izgatja a parasztságot? Nem az agitátorok, hanem első sorban az egész új jogrend, annak minden fontos eleme. Izgat minden liberális törvény, mely csak papiroson van meg, izgat a hadsereg, ahol a paraszt európai módon él és eltanulja a fegyverhasználatot, amikor pedig hazamegy, tele van a városi élet emlékeivel, mely a falusi állatias élet iránt elégedetlenné, tapasztaltságánál fogva pedig az elégületlenek vezérévé teszi. A nagy lázadás leverése után nagy szenzációt keltett, hogy a vezetők közt mennyi kiszolgált őrmester volt. Valóban nagy csoda! Izgat az iskola, izgat a parlament és mindkét párti (konzervatív és liberális) sajtó. Egyik párt a másikat vádolja az ország kirablásával és a parasztság véres bosszújával fenyegetik egymást. Igaz, mondja a szerző, hogy „mindez nem komoly, mert akik menydörögnek és villámlanak, valamint akik ellen menydörögnek és villámlanak, az ülés után bras dessus, bras dessous távoznak”: a paraszt azonban ezt komolyan veszi. (198. ρ.) Α parasztot tehát a modern állam fő intézményei izgatják: a hadsereg, a sajtó és a parlament, amikor pedig a lázadás kitör, az állam ágyút szegez a lázadók ellen, utána azonban továbbra is folytatja az izgatást. Az állam maga óriási területek fölött rendelkezik, melyekből P. P. Carp miniszterelnöksége idején egy millió holdnál többet osztott ki a parasztok közt. Ez azonban csupán megerősítette a neo jobbágy jogrendet. Sokan azt vélik, hogy a paraszt maga az oka nyomorúságának. „Hivatalos nyilatkozatok szerint, a parlamentben, a sajtóban, a paraszt a világ összes jó tulajdonságaival rendelkezik és erkölcsileg fölötte áll minden egyéb országok parasztjainak. Ha hajdan, a régi taktika idejében, fölforgató cselekedet volt a parasztban bármely jó tulajdonságot találni, ma népfelségsértés bármely hibát találni, és aki teszi, vagy arcátlan reakcionárius, vagy nemzetközi szindikalista-anarchista”. (221. p.) Mint minden félkapitalista ország, Románia is szenved a feudalizmustól, mely még nem akar meghalni és a kapitalizmustól, mely még nem tud megélni. Ha Plinius idejében igaz volt, hogy a latifundiumok vesztették el Itáliát, igaz ez ma is Romániában és 1907-ben egyhangúan szólalt meg a közvélemény országszerte: „A nagybirtok, íme ez az ellenség”. (241. p.) A parasztság bajai ellen az uralkodó osztály néha jó, néha rosszhiszemű módon oly gyógyszereket ajánlott, melyek alkalmazása régi gazdasági helyzetet változatlanul hagyná vagy legalább is nem rontaná a nagybirtok helyzetét. Ilyenek a népbankok és szövetkezetek. Csakhogy a bankoknak nem a paraszt vette hasznát, hanem a falusi középosztály, mely így a kizsákmányolás egy új eszközéhez jutott. Ha volnának parasztképviselők a román parlamentben (csak egyetlen egy van, aki állítólag paraszt), úgy tennének, mint az orosz dumaparasztjai, akik a falusi bankok tárgyalásánál egy szívvel-lélekkel kiáltották: Nem

Az új jobbágyság

631

kellenek bankok! A román paraszt egész évi költségvetése, melyet kötelezettségei teljesítése után családjára fordíthat, 180—200 frank. Lehet-e ebből takarékoskodni? Folyton hangoztatják, hogy a román paraszt nem tud takarékoskodni, hogy a vérében van a könnyelműség és derűre-borúra csinálja az adósságot, a jövőre pedig nem gondol. Ε vádra a szerző így felel: „A román paraszt földhözragadt szegény. Szakadatlanul nagy, életbevágó, szorongató bajai vannak. Télen gyermekei sírnak az éhségtől és hidegtől: kell puliszka, kell tűzifa, kell valami ruha, kell pénz; kell pénz keresztelőre és jaj! de hányszor kell temetésre; kell pénz adóra, mert megöl a végrehajtó! És íme, keletkezett egy bojári, hatósági bank, ahol kölcsönt vehetsz ökreidre, hogy megszabadulj a végrehajtó kínzásától és hogy jóllakjál gyermekeiddel együtt ... És a paraszt kölcsönvesz, és egyelőre megmenekül az éhségtől. Hát a következmények, az előrelátás, hogy mi lesz aztán? Ej, lesz, amit isten akar, rosszabbul már úgysem lehet és ha lenne is, legalább egyszer evett úgy, hogy jóllakott. És aztán, ugyan mi rossz jöhetne még? Hadd adják el az ökröket. Sebaj, úgyis kell pénzt kölcsönöznie a tiszttartónak vagy bérlőnek, hogy másokat végy, különben parlagon marad az ugar. Hogy újból puliszka nélkül marad? Hisz ha már nincs, ahonnan elővegye, csak kénytelen lesz az állam kukoricát adni, különben adófizetők nélkül marad. Így aztán mi a nyereség és mi a veszteség?” (273—274. p.) Az 1907 utáni törvényhozás még tágabb teret nyitott az állami beavatkozásnak, ami a szerző szerint minden nagyon hátramaradt országban rontja az alsóbb osztályok helyzetét. A törvény által anynyira támogatott téli elszegődéseknél a napszám néha 20 fillérnél nem nagyobb és a megvesztegethető mezei zsandárság hatalmát szintén az új törvényhozás növelte annyira, hogy a paraszt semmiféle brutalitás elől sem biztos. A szerző az agrárkérdés megoldásának legsürgősebb szeréül a neo-jobbágyság megszüntetését látja. Ezért első sorban a föld kötöttségének ellensége. Hadd adhassa el a paraszt földjét és keletkezzék egy önálló kisbirtokos osztály, mely nem kénytelen a bojár földjén dolgozni és egy mezei proletariátus, mely ép oly bérmunkás legyen, mint a városi munkás. Az állami földekre nézve eladás helyett helyesebbnek vélné a hosszú (50—60 éves) bérleteket. Tudja ugyan, hogy a nyugateurópai gazdasági és jogi rendszernek is súlyos bajai vannak, de szükséges átmenetnek tartja a szocialista államhoz, melynek ortodox marxista értelemben vett híve. „Kezdetnek megelégednénk az erdélyi faluval, — pedig ez is román — annak gazdasági, erkölcsi, kulturális helyzetével; íme, félszázados neo-jobbágy gazdálkodásunk után a magyar uralom alatti erdélyi falu szolgál nekünk mintául és ideálul!” (403—404. p.) Befejezésül a szerző a legfontosabb gazdasági kérdéseket fejtegeti, melyek az agrárkérdéssel függnek össze. Kimutatja, hogy az egész ország termelése oly csekély, hogy még akkor is, ha az össznozadék arányosan osztatnék föl, sem jutna egy emberre naponta 30 fillérnél több. Világos tehát, hogy ily gazdasági szervezet mellett teljes lehetetlenség az európai kultúrélet. Az adók az összjövedelemnek

632

Az új jobbágyság

25%-át abszorbeálják. A drágaság kérdését tárgyalva, úgy véli, hogy ezt az aranytermelés növekedésén kívül a földjáradék, adók és vámok emelkedése okozza. A földjáradék növekedése folytán a föld értéke is emelkedett, ami némelyeket arra a téves gondolatra vezetett, hogy mintha a nemzeti vagyon növekedett volna, holott csak annyi történt, hogy a földtulajdonosok többet vehetnek el a lakosság növekedése által beálló nagyobb verseny folytán a termelőktől, mint eddig. A drágaság enyhítéséül a földjáradék nagyobbmérvű megterhelését és a fogyasztás könnyítését ajánlja. Ipar teremtése is életkérdés Romániára nézve, azonban a szerző ellensége a vámvédelemnek. Ε könyv mindenesetre méltó a legszélesebb körű elterjedésre. Igen könnyed stílusban van írva, azzal a könnyedséggel, mely nem a fölületességből, hanem a tárgy fölötti biztos uralomból ered. Minden sorából kitűnik, hogy nemcsak tudományos, de finom esztétikai érzékkel bíró író, akiben a megfigyelőképesség, tárgyilagosság és logikai élesség ritka szerencsével egyesül a zsurnaliszta elevenségével, a költői elképzelő tehetséggel és a szónoki lendülettel. Ha eltekintünk attól, hogy a szerző talán túlságosan is ortodox marxista (még az értékelméletben is teljesen marxi alapon áll), tudományos készültségéről is csak elismeréssel szólhatunk. Mindamellett tagadhatatlan, hogy túlságosan sötét az a kép, melyet hazájáról fest. Ha a román állam oly ingatag alapon állana, bizonyára nem bírt volna el oly szörnyű megrázkodást, mint az 1907-es parasztlázadás. Az egész államgépezet, különösen pedig a hadsereg oly erőpróbát állt ki, mely nagy szuperioritásra mutat a többi Balkán-állammal szemben. Már ebből az ismertetésből is látható, de a könyvből még jobban kitűnik, a sokszor meglepő hasonlóság a mi viszonyainkkal. Azt lehetne mondani, hogy a román paraszt helyzete ugyanannyi százalékkal rosszabb a mi parasztunkénál, ahány százalékkal nagyobb területet bír az országból a nagybirtok. Sok oly lap van e könyvben, ahol éppen csak a Románia szót kellene Magyarországgal fölcserélni, hogy azt higyjük, hogy rólunk van szó. Valóban, a bojár ugar (a szerző e kedvelt kifejezése, orgorul boieresc, is mily ismert hangzású!) csak fokozatban különbözik a magyar ugartól. De még ez a különbség is bőven elég ahoz, hogy a mi román parasztunk a maga helyzetét hasonlíthatatlanul jobbnak találja a havasokon túli testvéreinél. Karácsony táján e sorok írója egy Marosmenti alföldi román faluban talált néhány parasztot, akik 1907-ben vándoroltak ki Romániába és a fölkelés következtében néhány hónap múlva hazatértek. Egyikük ezeket mondta: — Körülbelül tízen mentünk ki családostul, valamennyien szegények, legtöbbünk földnélküli zsellér. Valami ispán hívott bennünket, aki mindenfelé keresett embereket. Ígért 350 forintot, 6 mázsa búzát és 6 mázsa kukoricát egy évre. Orsován keresztül utaztunk Craiováig, innen nem messze volt a falu, Virtop. A szerződést a Craiovai konzul előtt kötöttük meg. Nekünk cserépfedelű kőházakat adtak lakásul. Egy házban két család kapott egy-egy szobát két kisablakkal, vert agyagpadlóval. A falusiak faházakban laktak, az egész falu 150—200 házból állt és mégis vagy 5—6 korcsma volt benne. Az emberek

A középkori szellem

633

nagyon szegényeknek látszottak, de azért szálas, erős emberek voltak. Inni, ittak bőven gyönge szilvapálinkát (tuica) és bort, de nem részegeskedtek. Rendes táplálékul a puliszkát (mamaliga) ették, a búzakenyeret nem ismerték, tisztára csak a puliszkát! (Emberem itt jót nevetett.) Húsban nem volt hiány, kivált majorságban. Minthogy tél volt, az erdőből hoztunk galyakat kocsival. Lehet, hogy ezt levonták volna bérünkből. — A mezei munkákhoz a falusiak nem sokat értenek. Hogy miből láttam ezt télen? Hát a munkaeszközeikből. Olyan szerszámmal nem lehet sem tisztességesen ásni, sem szántani, sem kaszálni. Azt is láttam, hogy a kazalrakáshoz nem értenek és hogy a trágya megőrzésére semmi gondot sem fordítottak. Az erdei munkában és fafaragásban azonban mesterek. A tisztasággal sem sokat törődtek. Feleségem járt a pópánál és sokat mesélt a házban látott piszokról. Hogy hogyan fogadtak bennünket a falusiak? Hát bizony nem valami jól? Hiszen minket azért hozattak, mert nem tudtak megegyezni a bérlővel, mint később hallottuk. Mikor megérkeztünk, sokan azt kiáltották: „Agyon kell ütni őket. A többiek csitították őket. Megkérdeztek bennünket: — Hát ti minek jöttetek ide? — Élni akarunk, hát hiszen csak kell élni valahogy, feleltük. — Hát ti szegényebbek vagytok nálunk? — Persze! Mi másért jöttünk volna ide? Ezzel aztán békén hagytak és nemcsak, hogy nem bántottak, de alig is mutatták valaha, hogy haragszanak. Igaz, hogy soha bennünket románoknak el nem ismertek, hanem mindig ungurean-nak neveztek. Így tartott ez a fölkelésig. Egy éjszaka vörös volt az egész határ. Messze kazlak égtek, házunk mellett lángban állt a léckerítés. Fölébredtek az asszonyok és gyermekek is, akik a ház előtt sírtak a félelemtől. De az emberek, akik közt majd mindegyiknek volt puskája, ránk szóltak, hogy ne féljünk, menjünk be a házba, semmi bántódásunk sem lesz. Holnap reggel aztán induljunk mindenestül, mert estig itt kő kövön nem marad. Úgyis történt. Reggel befogtuk a gazdátlan ökröket, szekereken Craiovába mentünk, ahonnan a konzul mindnyájunkat hazaküldött. Hogy részegek voltak-e az emberek? Egyetlen egy sem, pedig sok tele hordó volt ott. Szétzúzták valamennyit, de nem ittak belőle. Megkérdeztem az ötven éven felüli embert: — Vajon mi lehetett a fölkelés oka? Ránézett fiatalabb társára, aztán vontatva felelte: — Azt mi nem tudjuk, uram. B. R. A középkori szellem. Η. Ο.

Egy hatalmas, angolosan klasz-

Taylor: The mediaeval mind. Két szikus munka tár itt elénk olyan történelmet, amely hivatva kötet. London, 1911 Macmillan Co.

van helyreigazítani sok téves

fel-

fogást, amikben különösen a középkor felől leledzünk. Oly általános az az iskolai primitív tanításból eredő hiedelem, hogy a középkor mintha egy egész külön más világ lett volna, amely

634


a rómainak megszűntével keletkezett, hogy szinte mindenki úgy nézte a históriát, mintha itt egy civilizációnak vége szakadt volna és az ú. n. népvándorlási elemek, tehát mindenféle új nemzetek a réginek a megdöntésével valami újat teremtettek volna. Eltekintve attól hogy hamisan, rosszul tudunk valamit s hogy az csak a történetírók találmánya volt, ami maga elég baj, ebből még az is származott, hogy mindenféle helytelen konstrukciókat, koncepciókat építettek rá, hogy t. i. a germán nemzetek például, ők frissítették fel a kultúrát, ők hoztak új vért, új civilizációt, meg hogy egyáltalán a nyilvánvalóan barbár elemek új géniusza hozott új világot, ami mind ferde nézést nyújt a dolgok fejlődésének megértéséhez. A legnagyobb baj pedig mindezek fölött az lett, hogy az egyszerű valóságos állapotot, a fejlődés egyenes vonalát, hogy t. i. a középkor csak közvetlen folytatása a hellén, majd római civilizációnak, az a hamis históriai tudás teljesen elmosta. Pedig ennek a valóságnak, históriai igazságnak közvetlen köze van a mai élethez, a mai szociális állapotokhoz, a mi szociológiai tudásunkhoz is, mert eszerint aztán mindannak ami ma van, a beállítása is egészen más. Ha ugyanis egyszer tisztában vagyunk azzal, hogy a mi mai civilizációnk kezdődik a hellénekkel és onnan egy összefüggéssel tart egész máig és hogy a kereszténységgel pl. semmi új nem kezdődött, hanem csak valami keletkezett, ami annak a hellén civilizációnak, amelyben máig is élünk, csak a képződménye, meg hogy a középkor csak egy súlyos lepusztulása ugyanannak a kultúrának, az új kor pedig valamiféle kilábalás abból a lesorvadásból és újra való megnyilvánulása a lepusztulás előtti állapotoknak: mindez az összefüggéseknek az egészét, a mi mai kifejlődésünknek, hogy úgy mondjam a biológiai vonalát állítja elénk. Pedig megérteni valamit, így a mai állapotainkat is megérteni csak úgy lehet, ha a fejlődésbeli összefüggést megértjük. Úgy hogy minden históriai és szociológiai tudásunkban ezt tartom a fődolognak. Már most Taylornak ez a hatalmas munkája épen ezt tárja fel előttünk. Ha nem is tendenciózusan, mint ahogy én a könyvének nagy igazságát kiragadom, de ezt teszi. Mindjárt a középkor beállítását azzal kezdi, hogy az egy latinizálódási processzus volt. És ez a beállítása, eltekintve attól, hogy csupa faktumokon nyugszik, szinte művészi. Mert eltérőleg attól, ahogy ugyanezt az eredményt a többi modern kutatók materiális dolgokból vezetik le, ő megkapó pszichológiai vonásokban kezdi elénk rajzolni. Elmondja elébb, hogy mint lett latinná a későbbi középkori világ egész területe. Hogy már Julius Caesar előtt latin volt nemcsak Hispánia, de egészen, hanem még Gallia és részben Germania is. Róma sehol se nyomta el a benszülöttek nyelvét, de azok maguk vették fel, mentői jobban terjedt önmagától, spontán, a római kultúra, a római polgárjogot, institúciókat, nyelvet. Ők maguk állítottak iskolákat, ahonnan persze a latin nyelv terjedt. Még Germaniának azon része is, amely sohasem


635

volt Rómának alávetve, még az is latinizálódott, úgy hogy az anglo-saxonok pl. már római kultúrelemektől szaturálva telepszenek át Britanniába, ahol más úton szintén már latin kultúra fészkelte be magát s az előkelőség egészen római volt. Caesar már csak a „omnis Galliát” valósította meg. Nos és már most itt kezdődik Taylor gyönyörű pszichológiai képe, amint megmutatja, hogy az az egész későbbi középkori szellem mint épül, formálódik az antik alapokon. Ez az egész latinizált, de egyre szétbomlóbb, züllésbe merülő világ már nem töri magát többé új dolgokért, új irányok, gondolatok, eszmék nem támadnak, hanem mindazt, amit az antik kultúra nyújtott, csak új formákba iparkodnak önteni. Új formákba, amikkel jobban érzékeltethetik, emóciókat keresnek, amikkel élénkebben verődik elméjökbe, amit az antikból megtanulnak, kivetkőztetik az értelmet valami olyan hatás kedveért, amely az érzelmeket elégíti ki jobban, így lesznek az antik filozófusokból, inkább teozófusokból a szent atyák, akiknek eszmei törekvése csak az, hogy egy-egy antik igazságot, a régi a kereszténységet szülő görög és alexandriai teozófiai gondolatot a hús és vér számára érzékeltessenek és akiknek poézise a szertelenségekig száguld, csakhogy minél erősebb legyen a kép, amellyel a lelkekre hatni akarnak. Így támad az a keresztény gondolatvilág, amely aztán a középkort eltölti, az érzékeltetés energiája nem idegenkedik a babonáktól sem, ha azok közelebb hozzák a képet ahhoz, hogy megragadja az embereket és így születik a középkori szellemnek szinte a mottója, a credo quia absurdum. Ezen a nyomon aztán egynéhány fejezetben kimutatja a legszorosabb összefüggést a hellén filozófusoktól a középkor szellemét kiformált szent atyákig, Sokratestől a tizenkettedik századig. Hogy mint támadtak a középkori kereszténység elemei a pogány kultuszokból, rítusokból, mint volt a mithrakultusz és a manicheizmus a termő talaja a keresztény emócióknak, gondolatoknak, formáknak, amelyeknek a kifejlődése, annak az egésznek a kiképződése, amiből aztán a középkoron át a katholicizmus állott, egészen a hetedik századig tartott. Aminek a közepében a Krisztus alakjának az érzékeltetése volt a főcél. Fázisrólfázisra követi, hogy mint marad el az antikból az értelmi elem és minden csak a kereszténység emocionális érzékeltetésére irányul. Látjuk a hadakozó egyházat, amely kimondja, hogy a tudás szummuma a kereszténység. Felvonulnak az extatikus szellemű atyák, akik számára az antik filozófia eleinte még propedeutika a keresztény hithez. Majd jönnek az írásmagyarázók, akiknek minden tudomány, geometria, asztronómia is, minden csak az írást magyarázzák. Majd elszakad az utolsó szál is, amely az antik értelemhez fűzte a középkor kialakuló szellemét és mindennek a magyarázója csak az isten. Minden kauzalitás csak istentől ered. Míg aztán a víziók csapongása száguld a szertelenségekbe. Taylor mindezeknek a szétszedésében egészen spirituális vonalon halad; azok a szellemi megnyilvánulások rá nézve valami

636


egészen irodalomszerű dolgok. Amint az egész munkája erősen filozófiai és filológiai ízű is. És itt kissé erősen érzik is a hiánya annak, hogy ezekbe a középkort magyarázó analíziseibe nem viszi bele a fiziológiai részt, aminek pedig a történelemben soha élénkebb szerepe nem volt, mint ekkor. Nem merít sohasem abból, ami a modern történetírásnak az alapja: a gazdasági állapotból, abból a végtelen elszegényedésből, amelyben lesorvadt, leromlott az emberi fizikum egészen az idegállapotoknak ama rettenetes kórképéig, amiktől a középkor hemzseg. Nem is szólva az egész testi degenerálódásról, amikről a legnyilvánvalóbb fizikai adatok vannak. Így ő azokat a mélységes szellemi aberrációkat csak mint irodalomfejlődési konzekvenciákat tekinti — a kapcsolat ugyan kétségtelen — de azoknak az extatikus állapotoknak, vízióknak a magyarázója mégis csak az a rettentő fiziológiai állapota az emberi degenerált, szegénységtől agyon gyötört testnek. Másunnan veszem, nem Taylor könyvéből a följegyzést, hogy a középkor elején, az ú. n. népvándorlások idején, a római katonák már mind törpék voltak és valamire való emberanyagot már csak a barbárok szolgáltattak. És az én szemem előtt az egész középkori kifejlődésnek ez a nyitja; az, hogy a kultúrát terjesztő törpék, a vigorózus testű barbárokra terjesztik a maguk törpeségét. A barbárokat lefödi az övékénél magasabb, bárha depravált kultúra, de ezeket is lesorvasztja ama keresztény kultúra, és ezeknek a barbár elemeknek a fizikai zülléséből folyik, hogy a középkori kereszténységgel a legvadabb, legősemberibb, legprimitívebb szellemi vonások kerülnek felszínre és a régi hellén civilizáció velök a vademberek szociális típusaira sülyed, azok az ősi törzsi formációk ütnek ki újra a lovagi várúr, törzsfő körül. Azt a vonalat azonban Taylor ismét mesterien rajzolja, hogy az északi barbárok szellemi világa hol mint rakódik bele a keresztény felfogásba. Mindenütt megvonja a szálakat, amelyek aztán a ΧΙ-ik században egy egységes középkori kereszténységet alkotnak. Ami addig úgyszólván még nem is volt. És mindez még mindig latin nyelven folyt. Latin erudíció, latin forma, stílus volt nemcsak a magasabb, most egyházi szellemi élet, hanem a Carolingok alatt, a nyolcadik században még az állam is. A mindenféle fejedelmek mind még a római császár helytartói, vazallusaiként szerepelnek. Pénzt vernek, de a császár képével. Mikor aztán jön a legnagyobb közöttük, Nagy Károly, az is a római császár címét veszi fel, egész tudatosan, hogy ő az imperiumot folytatja. Fontosak ezek azért, hogy tisztuljanak azok a téves fogalmaink, amelyeket a „nemzeties” történetírás oltott belénk a népvándorlás beállításával. Amelyek úgy tüntették fel a históriát, mintha hős nemzetek új államalakítási célzatokkal felfordították volna a régi világot és velük egy új korszak kezdődött volna. Holott a valóság az, hogy a régi római civilizáció merült


637

egyre mélyebb züllésbe és az a „legsötétebb középkor” nem egy új világ keletkezését jelenti, hanem a réginek az emberek végső fiziológiai és szociális állapotokig való lepusztulását, az éhenveszésig és az anarchiáig, amelyben már szociális kötelékek se voltak. Igen, a népvándorlás volt, de migrációja a római népességnek, gyakran hordákban, néha szervezettebb bandákban, még Rómába is betörtek, de éhség és nyomorúság kergette őket, nem hódító dicsőség. És követelők különösen a katonák voltak, akiknek a tradícióihoz tartozott, hogy ők kiáltják ki a császárokat. Hiszen mennyire jellemző, hogy mikor pl. a gótok betörtek Itáliába, Ők egyenesen Itáliának egyharmadát követelték maguknak. És pedig azon az alapon, hogy a római katonát bárhova telepítették, a gazda mindenének egy harmada illette. Tehát most is csak római katonai jogokat követeltek: Itáliának egy harmadát. A latinizálódás terjedt még a java középkorban is. Az egy németek idegenkedtek csak a nyelvtől, de Taylor kimutatja hogy ez csak az idegen nyelvnek szólott, mert ami kultúra terjedt, az a latinnak a németre fordításával járt és ezt űzték a klastromokban. Érdekes — bár ismét csak spirituális szempontokból építi fel — a lovagkor rajza. Az ideális és a valóság kontrasztjaként állítja oda. A nyers, örökkön rabló és hadakozó, öldöklő mileseknek az egyházi hatás alatt kifejtett romantikája a lovagi szellem. Eleinte ugyan lovagok se voltak, a ló csak a későbbi századok folyamán lett tőlük oly elválaszthatatlan nemesi dísz, eleinte csak milesek voltak, azaz olyan emberek, akik fegyverrel tudták megvédeni magukat, tulajdonukat és valóságos vagy vélt jogaikat. A nyolcadik századig puszta nyers barbárság volt ez a lovagi élet. Csak lassan nyomul bele ebbe a vad anarchikus szellembe a kereszténység tanítása az alázatosságról, önmegtagadásról és egyéb erényekről, amelyek inkább csak szellemi díszként fitogtatódtak. De azért mégis formálta, stilizálta a lovagi szellemet. Jellemző azonban, hogy míg Taylor például a lovagvilág erkölcsei között a generozitást, amellyel a hősök egymást megajándékozgatták, valami olyan ideális vonásnak tünteti fel: addig a középkornak egy másik, sokkal reálisabb kutatója Jaques Flach, ezt egyenesen a primitív ember ajándékozó kedveivel hasonlítja össze, aki csak azért ajándékoz, hogy maga vár ajándékot vagy szolgálatot. Hiszem is, hogy a magas spirituális eszmemenetnél sokkal helyesebb nyomon jár az, aki a degenerálódásnak, az egyre ősibb fejlődési fokokra való visszaütésnek a megnyilvánulásait keresi. Taylornál ezek mintegy erkölcsfilozófiai és litteraturai eredmények. A vad nyerseségeket a XI—XII-ik századig mégis lesimítja aztán, a lovagvilágunk világosabban megszövődő szociális, azaz feudális jellege. A lovagi formák plasztikusabban alakulnak ki, az erkölcsök kódexszerűek lesznek úgy, hogy Taylor szerint a XII-ik században egy valóságos précieux lovagvilág van, amely

638


egész romantikával kezeli az erkölcs fogalmait. Ezek közt kiváltkép a szerelmi erkölcseit, amelyeknek egész kódexe szövegeződig. Úgy, hogy a szerelem egy ars amandi lesz, amelynek lovagi szabályai vannak, amiket egy igazi lovagnak illik tudnia. A szerelem azonban egészen keresztény szellemű és a magva sóvárgás egy hölgyért, és soha nem a szexuális kielégülés művészete. A szexuális brutalitás egész másutt öltött alakot s a középkori üzelmek egysorba tartoznak az emberi legsúlyosabb lezülléssel. A lovag poétikus, ideális szerelme ennek a testi realizmusnak a kontrasztja, szeret hogy szenvedjen és meghal hogy boldog legyen. Ez a précieux lovagi szerelem egészen elfogadott dolog a lovagvilág hölgyei előtt. Annyira, hogy formulázva maradtak fenn a szerelem pontjai, ahogy a hölgynek ezt a szerelmet viszonozni illik, ami a házaséletet semmikép sem érinti. Mert hisz, az akkori romantika szerint, a házasság nem szerelem és a szerelem nem házasság. Csodálatos, hogy az emberi kultúra legsivárabb züllése is hogy megtalálja a maga pozitúráit, művészi formáit, amelyeknek Taylor egész evolúcióját követi. És jellemző, szerelemben is csak az antik szerelem folytatása a középkori és a pogány ars amandi az, ami keresztény formákat öltött. Amint a klasszikus maradt minden egyébben is az eredet. Annak a grammatikája a legfőbb világi tudás. Csakhogy elvált a klasszikus latin nyelv a köznép latinjától. Amely már Cicero idejében is más volt mint az írott. A műveltség az egész középkoron át még ehhez ragaszkodott, de terjedni a népies latin terjedt, módosult, vette fel új idiomáit. Ennek a lazább stílusa és nyersebb kifejezései nyomulnak az írott latin nyelvbe is. Ugyancsak a törvénykezésben is kimutatja Taylor, hogy a római törvény az, ami életben maradt végig a középkoron s csak lokális és a megváltozott társadalmi állapotokhoz való módosulás rakodott le rá. A régi hellén és latin világ folytatása az a fordulat is, hogy Aristotelest fedezik fel és az ő szelleme bontakozik az egyetemeken, mint minden tudásnak az alapja. Csakhogy persze a keresztény klastrom-szellem fogja körül s nem az athenei iskola és görög gondolkozás. Osztályozás, rendszerezés, a tudás sablonjai kelnek itt a tudomány helyett. Mindenütt és mindenben csak korcs alakulás, degenerált, primitív fejlődési alakzatokra való visszavetése azon képződményeknek, amelyek a hellén kultúrából származtak. Nincs itt új kultúra, új civilizáció, csak ugyanazon egynek, amely a Krisztás előtti 8—10-ik évszázadban keletkezett, és amely máig tart, amelynek renaissance-a volt: egy sajátságos évezredes epochája. Mese, hogy a barbárok frissvérű új civilizációja kezdődnék ott, hiszen a válságba került nagy antik kultúra folytatólagos élete nyilvánvaló. Ennek a dokumentálása, bár egész egyoldalúan, spirituálisán teszi, az ami fontos a Taylor művében. (Μ. Η.)

Könyvszemle

639

Könyvszemle Prins: La defense sociale et les transformations du droit pénal (Travaux de l'Institut de sociologie: Solvay-Actualités sociales.) Bruxelles et Leipzig, 1910. Misch et Thron Éditeurs. 170 p. Prins legújabb tanulmánya értékes kísérlet a modern büntetőjogi iskola tanításainak szélesebb körökkel való alapos megismertetésére. Nem pusztán szórakoztató, népszerűsítő munka, de nem is szaktudósoknak szánt kemény dió. Könyvének mindjárt elején a determinizmus és indeterminizmus örök problémájához nyújt világosságot, melyek szerinte: az utóbbi, mint morális, az előbbi mint tudományos módszer egyaránt megfejthetlenül hagyják az emberi cselekvések etiológiáját. Mindkettő ellenkezik az emberi természet lényegével, ezzel a sokszorosan összetett, bonyolult organizmussal, melynek a szabadság épen annyira összetevője, mint maga a kényszer. Prins szerint a társadalom minél hatékonyabb védelme, az egyéni szabadság minél kisebbfokú korlátozásával: az egyetlen helyes kriminálpolitikai feladat. A társadalom védelme azonban nincs eléggé biztosítva az elkövetett tetthez kapcsolódó büntetéssel, a feladat súlya ezért azoknak a rendszabályoknak megállapításában áll, melyek a társadalomra veszélyes állapotból indulnak ki. De a társadalmi rend a normális egyének részéről nincs kevésbbé veszélyeztetve, mint az a normálisokéról. Miért a biztonsági rendszabályoknak a büntetőjogban ezekkel szemben épen annyira helyet kell adni, mint a normális gonosztevőkkel. Elsőrangú állami feladat ezért megfelelő intézmények létesítésével ez egyének megfelelő kezelése. Jelenleg az orvos ily közveszélyes egyéneket, ha állapotának tünetei visszafejlődtek: tekintet nélkül azoknak különben a társadalomra való veszélyes voltára, épen úgy engedi ki a társadalom nyakára, mint ahogy a bíró, ha a büntetési idő letelt. Ε célra Prins megfelelően szervezett intézeteket hoz javaslatba, melyeknek bírói vezetés alatt, orvosi közreműködés mellett kell állaniok. Dijol, Marcel: Situation économique de la France sous le régime protectionniste de 1892. Paris, 1910. Larose & Fenin 359 p. Az újabb korban ismét lábrakapó védővám-politika eredményeit vizsgálja Franciaország gazdasági helyzetére nézve. Most, midőn a gazdasági élet kezd mindinkább nemzetközi jelleget ölteni, Németország kezdeményezésére a többi európai államok is mindinkább a védővám-politika terére lépnek, különösen 1902 óta s már csak egyedül Anglia az, mely ez alól kivételt képez s ő is talán csak rövid ideig. Kérdés, vajon Franciaországnak előnyös volt-e a mozgalomban a többi államok példáját követni. A szerző következtetése az, hogy határozottan nem volt előnyös s hogy Franciaország csak azért emelte a védővámjait, hogy utánozza a többi európai államot. Az 1892-iki védővám-törvény a természetestől eltérő irányba fordította sok ország gazdasági tevékenységét, mely igen nagy károkat okozott, mivel megakadályozta a termelés azon ágának fejlődését, mely az országnak legjobban Megfelelt s így a termelő erőket helytelen, tehát kevésbbé eredményes használatra vitte. Mert az 1902-iki törvény egészben akarta védeni a termelést,

640

Könyvszemle

annak minden ágára kiterjesztve azt s ezáltal leszorította azt a jót, melyet esetleg a termelés egyik ágában okozhatott volna, annak egy másik ágában, melynek védelemre nemhogy szüksége nem volt, de ártott neki. A védővámrendszer ez alkalmazásának legfőbb hibája az volt, hogy nem az ország gazdasági érdekeit tekintette elsősorban, hanem politikai volt. Ezt híveinek érvei is igazolják, melyeket a védővámok mellett állandóan felhoznak: megőrizni a termelés azon ágait, melyek háború esetében az ország védelmére szükségesek, késleltetni a nemzetközi kereskedelem által fenyegetett termelési ágak pusztulását, az alkalmazást kereső tőkének és munkáskezeknek a lehető legjobb alkalmat szerezni. Ezen okokból felállított védővám-rendszer legfeljebb véletlenül lehetett volna előnyös az egész ország gazdasági érdekének s tényleg nem is volt az. Mert ez a protekcionizmus majd katonai, majd protegáló, majd nevelő jellegű volt, mely egy egészséges gazdasági életben nem járhat jótékony eredményekkel. Ε védővám-politika oka a gazdasági válságban volt, mely akkor Franciaországot érte s ha talán ennek enyhítésére előnyösek is lettek volna vámtarifa változtatások, semmi esetre sem volt szükség azt általános politikává tenni s az ország egész gazdasági életének ártani. Besse, Pierre: La crise et l’évolution de l’agriculture en Angleterre de 1875 à nos jours. Paris, 1910. Alcan. 390 p. Az angol mezőgazdasági válság okainak s következményeinek bőséges s pontos dokumentációval megírt tanulmánya. A válság oka egyrészt a mezőgazdasági termények árainak sülyedése, másrészt a mezőgazdasági kézimunka árának emelkedése volt. A válság következménye a mezőgazdaság fejlődése, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodása, t. i. az állattenyésztés térfoglalása a gabonatermesztés felett volt. Az első rész leírja a válságot, a második a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodást s az eredményeket. De leginkább érdekesek — elméleti szempontból is — a szerző végkonklúziói. Azt mutatja ugyanis ki, hogy azon országok, melyek Angliát mezőgazdasági terményekkel ellátják — mint az Egyesült Államok, India és Ausztrália — nincsenek természetileg oly kedvező helyzetben e termények termesztése tekintetében, mint maga Anglia. Ε megállapítás igen nagyfontosságú s már mások által is megtétetett, amennyiben ellentmond a szabadkereskedelem elméletének. Mindazonáltal a gabonafélék termelésének kifejlődését ez országokban s a konkurrenciát, melyet Angliának csinálhattak egészen annyira, hogy ez kénytelen volt termelését megszüntetni, meg- magyarázza az a tény is, hogy, bármilyenek legyenek is a talajs éghajlati viszonyok, a termelés többi feltételei, a termelés módja, a trágya szükségtelensége, a munka ára lehetővé tették, hogy amaz országokban a gabona olcsóbban termeltethessék, mint Angliában. Ez a hipotézis megmenti így a szabadkereskedelem elméletét. De a szerző még tovább megy. Ε kedvezőtlen feltételek, melyek Angliát a gabonatermelésről letérni kényszerítették, nem lesznek állandóak s már észre is vehető, hogy Amerikában változás áll be a gabonatermelésben, hogy a termelés nem emelkedik s nem is emelkedhetik a végtelenségig s hogy másrészt a termelés költségeinek emelkedése, a trágyázás s intenzívebb és drágább termelési módok szüksége kezdi magát éreztetni. S ebből következteti a szerző, hogy talán rövid idő múlva Angliának vissza kell térnie ismét a gabonatermeléshez s ez egy újabb s nem kevésbé nehéz válságot fog előidézni.

Könyvszemle

641

Bernays, Paul: Das Moralprinzip bei Sidgwick und bei Kant. Göttingen 1910. Vandenhoeck & Ruprecht. Sonderabdruck aus den Abhandlungen der Fries' sehen Schule. N. F. 503—582 p. Ez érdekes tanulmány célja kimutatni Sidgwick utilitarista alapelvének elégtelenségét s kimutatni, hogy mindazok a nehézségek, melyekbe az angol filozófus ütközik, könnyedén megoldhatók Kant kategorikus imperatívusza által, ha ezt helyesen értelmezzük. A Sidgwick morális ítéletről szóló elméletével kezdi. Az etika alapfogalmai, a jog és kell fogalmai nem redukálhatok más primitívebb fogalmakra, minden kísérlet, mely ezt akarná véghezvinni, csak kiforgatná természetéből a morális ítélés tényét. Az erkölcsi ítéletek erkölcsi intuíción nyugszanak. Közvetlen és a priori morális ismereteink vannak, melyek általánosan kötelezők, mivel egy általános morális belátáson nyugszanak, melyet közönségesen lelkiismeretnek neveznek. Bemutatja azután, hogyan jut el Sidgwick etikája alapelveinek formulázásához. Ez alapelvek a racionális jóakarat s önmagának racionális szeretete. Tisztán dialektikusnak mondja az eljárást, mellyel a második elvhez jut s elégtelennek tartja az okoskodást, mellyel Sidgwick azt akarja kimutatni, hogy az utilitarista morál megegyezik a rendes ember moráljával. Felhozza azonkívül az utilitarizmus ellen rendesen felhozott érveket is s a megoldást a Kant-féle kategorikus imperatívuszban találja, melynek pontos jelentését igyekszik megállapítani. Statistique generate de la France: Resultats statistiques de recensement général de la population, effectué le 4 mars 1906. Paris, Imprimerie Nationale, 1908—1910. 4 kötet. Az utolsó népszámlálás eredményeit (közlésük nem fejeződött be az új népszámlálásig, 1911 március 5-ig) új szabályok szerint adták ki, melyeket 1904-ben javasolt egy bizottság Levasseur elnöklete alatt. Ezek az új szabályok azt célozzák, hogy a népszámlálás öt éves turnusainak betartása mellett csökkentsék az általa okozott költségeket. Elhatározták emiatt, hogy minden egyes népszámlálás alkalmával nem fogják az összes statisztikai eredményeket feldolgozni, hanem csak bizonyos, speciális kérdésekre vonatkozókat így az a népszámlálás, mely oly években tartatik, melyek utolsó számjegye 1, főleg a lakosok polgári állapota, a családi és lakásviszonyok szempontjából lesz feldolgozva: míg az a népszámlálás, mely oly években tartatik, melyek utolsó számjegye 6, elsősorban a népesség által űzött foglalkozások szempontjából kerülnek feldolgozás alá. Ezen elvek szerint az 1906. népszámlálás főleg az ipari és egyéb foglalkozások feldolgozását tartalmazza. Franciaország össznépessége, mely 1901-ben 38.961.945 lakosból állott, 1906. 39.252.245. Ez az öt éves időszakra 290.300 emelkedést jelent szemben 1895-1901-nek 444.613 gyarapodásával. Valószínű, hogy 1906—1911 között a népesség körülbelül stacioner állapotba jutott. A francia népesség gyarapodása tehát egyre lassúbb lett. Míg 1801—1851 közti időszakban a népesség 8 millióval szaporodott, addig a tizenkilencedik század második felében mindössze 4 millió volt a gyarapodás. Ennélfogva a népesség sűrűsége is egyre lassabban növekszik. 1801-ben 50 lakos volt négyzetkilométe renként, 1851-ben 65, 1875-ben 69, 1901-ben 72.6; 1906-ban 73.2. A népességnek eme megálló irányzata mellett, a földterületen való megoszlása egyre változik. A városi népesség, vagyis az, mely oly községekben lakott, melyek népessége a 2000-et meghaladta, 1846 ban az össznépesség

642

Könyvszemle

24%-a volt. 1876-ban 32%, 1901-ben 40,9%, 1906-ban 42,1%. Ez a városba tömörülési irányzat is meglassúbbodott az utolsó öt évben. Az első kötet második része a foglalkozási statisztikára vonatkozó általános számokat adja. A második és harmadik kötet minden département-ra külön. Az aktív népesség, tehát mindazok az egyének, akik valamely foglalkozási ágat gyakorolnak, 1906-ban 20,700.000 volt, vagyis az össznépesség 53%-ja. 1901-ben 50%-ja volt 19,700.000 emberrel. Ez az eltérés a női foglalkozások eltérő magyarázatára vezethető vissza, a valóságban az aktiv népesség aránya az össznépességhez ugyanaz maradt. A különböző foglalkozási ágak aránya sem változott sokat. Mindössze 1866-tól 1906g a mezőgazdasággal foglalkozók számának viszonylagos csökkenését konstatálják; az iparban és a szabadfoglalkozásokban működők száma jelentéktelen mértékben gyarapodott; csupán a kereskedelmi foglalkozás növekedett a jelzett időszakban fokozatosan. Ezek a tények úgy mutatják be Franciaországot, mint egy tipikusan statikus országot. Small, Albion W.: The meaning of Social Science. University of Chicago Press, 1910. 309 p. Elpanaszolva a dilettantizmus káros hatásait a szociológiában, szerző meghatározni igyekszik a szociológia feladatát. Az első az volna, hogy „magyarázza az emberek tapasztalatát, amint az emberi értékek fejlődésében lépésről-lépésre halad”. A szociológus ne különítse el magát a többi tudományágaktól, hanem ép ellenkezőleg arra törekedjék, hogy a különböző tények sokaságának egyesítése által egységben lássa amaz eredmények sokféleségét, melyek az emberi életet érdeklik. Ebből egyszersmind a munkamegosztás szükségessége is következik a szociológiai kutatásokban. A tapasztalás magyarázása nélkülözhetetlen, de a társadalmi tények objektív magyarázata sok nehézségbe ütközik. Ép ezért a szociológiának egymásután kell követnie a deskriptív, az analitikus, az értékelő és a konstruktív módszert. Az analitikusban a tények összeköttetését tanulmányozzuk; az értékelőben a társadalmi értékeket; a konstruktívban a tényeket ellenőrizzük. A múlt tanulmányozása megengedi, hogy bizonyos elemek értékét hasonló körülmények között meghatározzuk. Ekként egy mindinkább objektív értékeléshez juthatunk el. Reichel: Über forensische Psychologie. München, 1910. C. Η. Beck'sche Verlagsbuchhandlung. „Ha egy jogász igazi jogász akar lenni, több kell hogy legyen, mint pusztán „jogász”; azaz több, mint a törvények ismerője és alkalmazója. Mert a törvények nem önönmagukért vannak, hanem az élet szolgálatára.” Ez a gondolat szülte e tanulmányt és ez hullámzik végig e különös gonddal és tárgyszeretettel megírt fejtegetéseken. Az első fejezetben a törvényszéki lélektan fogalmát adja. Reichel szerint az alkalmazott lélektan, „vagyis az a tudomány, mely mindazokkal a lélektani jelenségekkel és törvényekkel foglalkozik, melyek törvényszéki gyakorlatban szerephez jutnak”. Tehát testvére a pedagógiai, művészet-, vallás- vagy társadalom-pszichológiának. A második fejezet: történeti rész. Hosszas tespedés után, a XIX. század merev dogmatizmusa és szkolaszticizmusa után jelenleg a kriminálpszichológia fejlődésének újabb fázisát éli, anélkül azonban, hogy szabad fejlődésébe még mindig egyes zavaró tényezők közre ne hatnának.

Könyvszemle

643

Reichel a jelenlegi kriminálpszichológia egyoldalúságát különösen három tényben találja meg: a) még mindig igen nagy a kriminálpszichopatológia ralma a tényleges bűnügyi lélektan felett, vagy más szavakkal a bűntettes lélektana még mindig a beteg psziché látszögéből vizsgáltatik. Ez a pszichiáterek hatása; b) ezzel szemben áll a másik véglet a jogászok részéről, kik épen a bűntettes elemet hangsúlyozzák túl fokban; c) a kriminálpszichológia köre rendesen igen tágra szabatik, így a büntetőperben szereplő egyének lélektanának bevonásával a törvényszéki lélektan egy része jut kisajátítás alá. Munkája második felében a megoldásra váró feladatokkal, a törvényszéki lélektan jelentőségével, tanításának szükségességével és az ez ellen hangoztatni szokott ellenérvekkel foglalkozik meggyőző alapossággal. Croce, Benedetto: Ce qui est vivant et ce qui est mort dans la philosophie de Hegel. Trad, de l’italien par Henri Buriot. Paris, 1910. Giard & Brière. Hegel filozófiájának ismertetése és kritikája. Követvén a dialektikus alapelv történetét a filozófia általános történelmén keresztül, kiemeli Hegel gondolatának egész újdonságát és fensőbbségét. Az ellenszenvet, mellyel gyakran találkozik Hegel rendszere, abból magyarázza, hogy Hegel jogtalanul a tiszta fogalmakra is alkalmazza a dialektikus eljárást s ebből származik minden tévedése, legyen szó a logikáról, esztétikáról vagy természetfilozófiáról. Hegel kritikusainak és folytatóinak feladata volt megőrizni a gondolat új fogalmát s az ellentétesek szintézisét s újra építeni ez alapon a rendszert; de a hegeli iskola, bármily különösek is voltak irányai, megmaradt mindig a dialektika hibás alkalmazásában. Követvén Hegel gondolatának történetét az utolsó század folyamán, azzal végzi, hogy úgy látszik, mintha a mi korunk kedvező volna ismét a hegeli gondolatok feltámadására. Weulersse, Georges: Le mouvement physiocratique en France, de 1756 à 1770. Paris, 1910. Alcan. 2 kötet 617 + 768 p. A munka két részre oszlik. Az egyik az „ekonomisták” iskolájának kronologikus és anekdotikus története, 1756-ban történt alapításától kezdve 1770-ig, amikor „mint szervezett párt utoljára gyakorolt közvetlen és állandó hatást a közvéleményre”. (Mégis szerző külön kötetben tervezi tanulmányozni e tan és különösen Quesnay iskolájának további fejlődését és hatását az ancien régime utolsó éveire és a forradalomra.) A második, sokkal terjedelmesebb rész a fiziokraták tudományos elméleteinek és gyakorlati nézeteinek dogmatikus elemzése, melyet kritikai mérlegelés követ. Rendkívül gazdag adattár, melynek alapos tanulmányozása, különösen a jelenlegi magyarországi viszonyok szempontjából, melyek a nagy francia forradalom előzményeivel oly sok hasonlóságot mutatnak, nemcsak tudománytörténeti, de politikai jelentőséggel is bírna. Sternberg: Die Selektionsidee in Strafrecht und Ethik. Berlin, 1911. Puttkammer & Mühlbrecht. A bűntett metafizikája megírásának első kísérletével ugyancsak Sternberg régebben megjelent (Das Verbrechen in Kultur- und Seelenleben der Menschheit) dolgozatában találkoztunk. Fenti tanulmánya egy lépéssel tovább megy a bátor vállalkozás terén. Jelenleg a büntetőjogi kiválasztás problémáját teszi kutatás tárgyává. A kiválasztásnak a kultúrában is kiváló jelentősége van, mert nemcsak az organikus lények fejlődnek a szelekció útján, hanem maga

644

Könyvszemle

a szelekció is a fejlődés törvényei alatt áll. De az ortodox szelekcionisták nem vesznek tudomást annak fejlődési képességéről s ezért fétisként kezelik. A társadalomban a kiválasztás, mint alkalmazkodás és az alkalmazkodás individual-szelektíve érvényesül. A társadalom az alkalmazkodás és kiválasztás közötti ellentét áthidalója. „So „sinkt” der Verbrecher „schlichtweise”, d. h. er versucht sich nacheinander verschiedenen Gruppen der Gesellschaft anzupassen (22. p.). „Danach ist als höheres Anpassungsresultat dasjenige zu bezeichnen, dem die Anpassung gelungen ist unter vermehrter Differenzierung” (26. p.). Wulffen: Gauner- und Verbrecher-Typen. Berlin-Grosslichterfelde, 1910. Langenscheidt. Wulffen e munkája egy színes kaleidoszkóp bűntettes portrékból. Nem szabad a bűntettes psziché összetevői tudományos analízisén nyugvó típusok megkülönböztetésére gondolnunk: „ritka, komoly, majd elszomorító, de víg képek is, melyeket én mutatok” írja a szerző is előszavában. A munka megírására az impulzust a pár év előtti drezdai (törvényszéki fényképészet a nyomozás szolgálatában) kiállítás szolgáltatta: az újabb bűnügyi történelem gazdag anyagából rendez egy kis kiállítást, melyben épen úgy gyönyörködhetik a laikus, mint ahogy elszórakozhatik a büntető jogász. A munkát egy kis értekezés vezeti be a bűntettes intelligenciájáról, mely mintegy kalauzul kíván szolgálni a sokszínű bűntettes fiziognómia elrejtett vonásai meglátására. Friedlaender: Interessante Kriminal-Prozesse von kulturhistorischer Bedeutung. Eingeleitet von Sello Hermann. Berlin, 1910. I. Bd. 1911.11. Bd. Barsdorf Verlag. Azoknak a büntetőpereknek feledéstől való megmentése, melyek documents humains jellegével bírnak: nemcsak kriminálpszichológiai, hanem kultúrtörténeti jelentőségűek is. Így a Der neue Pitaval, Tribunal, Der Pitaval der Gegenwart sorozatos gyűjtemények mellett csak örömmel fogadható Friedlaender vállalkozása. Friedlaender sem finom pszichológiai analízist, sem pontos aktatanulmányt nem ad; hanem mint nyitott szemű krónikás igyekszik hű képet festeni a szeme előtt lepergő eseményekről. Korolenko: Die Todgeweihten. Mit einem Briefe Tolstoi's Autorisierte Übersetzung von Ostrowsky Felix Dietrich. Gützsch bei Leipzig, 1910. Korolenko munkáját kétségenkívül kriminálpolitikai tendencia szülte. Vádirat a halálbüntetés ellen. Vádirat, melyet maguk a halálraítéltek írtak. És mégis, mi e feljegyzéseknek magasabb értéket kölcsönöz: a bennök rejlő lélektani elem, u. i. azok a levelek, önéletrajzok vagy más egyéb karcolatok, melyeket a gonosztevő szabadságvesztés büntetésének kiállásakor ír, azok közül a tükrök közül való épen, mely a bűntettes pszichét még a leghűebben tükrözi vissza. Korolenko egy csoport érdekes feljegyzést közöl, melyeket orosz „halál-jelöltek,” „smertniki”-k írtak orosz börtönökből. Ε levelekből élénk színekben látjuk a fogság kezdetbeli hatását, majd a halálbüntetés végrehajtásának közeledtére kiváltódó rémület, remény, kétségbeesés, csalfa illúzió elemekből összetevődő tarka lelki folyamatot. Majd a bűntettes pszichételjes megrokkanását és az öngyilkosságba való menekülését, a halált, melyet „nem akarok” és nem azt, melyet mások akarnak, amint azt egysmertniki oly jellegzetesen kifejezi. Végül e „halál-jelöltjei” tollából kikerült önélet-

Könyvszemle

645

leírások jó bepillantást engednek erkölcsi és társadalmi felfogásukba, nemkülönben abba a miliőbe, melynek nem egyszer öntudatlan fejlesztő faktorai és ártatlan áldozatai egyúttal. Philippovich, Eugen ν.: Die Entwicklung der wirtschaftspolitischen Ideen im neunzehnten Jahrhundert. Tübingen, 1910. Mohr. VIII+144 p. A Berlinben, 1909 tavaszán, majd Bécsben tartott előadássorozat lett kiadva a fenti cím alatt. Ez előadásokban a XIX-ik század szociálpolitikai mozgalmait analizálja s magyarázza a belőlük eredő pártcsoportozatokkal együtt. A liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus, agrármozgalom és a reformmozgalom a társadalmi szolidaritás alapján a főbb tárgyak, melyeket megvitat. Ellwood, C. A.: Sociology and modern social problems. New-York, 1910. American Book Company, 324 p. Célja — mint a szerző mondja — megtanítani a szociológia egyszerűbb alapelveit konkréten és induktíve s evégből az elveket főképen a családnak, mint elismert tipikus emberi intézménynek eredete, fejlődése, szerkezete és funkciói tanulmányozása által állapítja meg s mutatja be. Ezenkívül tárgyalja a bevándorlás kérdését, a négerkérdést, szegénységet etc., valamint a fejlődéselmélet alkalmazhatóságát társadalmi problémákra, népesedést, szocializmust, fejlődést, a társadalmi haladás kérdését. Kár, hogy nem mindig tünteti eléggé fel, hogy levont következtetései bizonyosságához kétség férhet ismereteink és adataink mai állapotában s hogy — mint egy népszerű s bevezető könyvhöz illenék — nem ad elég utasítást s utalást eredeti s szélesebbkörű forrásokra. Nogaro, B. et Moye M.: Les regimes douaniers. Paris, 1910. Colin. 320 p. Λ vámpolitikai kérdések jó ismertetése, úgy a vámpolitika történelmi fejlődésének, mint a mai állapotnak. A második rész a vámrendszer mai szervezetét írja le. Herbert, Cl. I.: Essai sur la police générale des grains, sur leurs prix et sur les effets de l’agriculture, 1755, etc. Supplement à l’Essai sur la police générale des grains, par J. G. Montaudoin de la Touche, 1757. Publiés avec une introduction par Edgard Depitre. Paris, 1910. Geuthner 166. p. Ε munka egy gyűjtemény egy részeként jelenik meg, amelynek célja a nagy francia közgazdászok és társadalmi reformátorok műveinek kiadása. Már megjelent e gyűjteményben Mercier de la Rivière: Ordre naturel et essentiel des sociétés politiques (1767) s legközelebb megjelenik Dupont de Nemours: De l'exportation et de l'ingestation des grains. A gyűjtemény igen érdekesnek ígérkezik s a most megjelent kötet is igen alapos s sok tanulmányra valló jegyzetek kísérik, melyek a kor közgazdasági elméleteire élénk világot vetnek. Vandervelde, Emilé: La Belgique et le Congo. Paris, 1911. Alcan. Bibliothèque générale des sciences sociales. A II. Leopold által gyakorolt gyarmatosítási redszer bírálata, mely típusa a régibb fajtájú kolonizációnak. Szerző két ízben járt Congóban, leírja „a független Congó állam” történetét s ama rendszer működését ismerteti, melynek lényege a benszülöttek földjének kisajátítása és kényszer-munka alá vetésük. Kimutatja, hogy azok az intézmények, melyek kezdetben hasznosak voltak, miként alakultak

646

Könyvszemle

át a „terror rendszerévé” a király profitja érdekében. V. ezt a „kapitalista,, politikát egy „szocialista” politikával akarná helyettesíteni, mely a benszülötteket egy magasabb kultúrfokra emelné fel. Eastman, Crystal: Work-accidents and the law. New York, 1910. Charities Publication Comittee. XVI, 345 p. A könyv három részre oszlik s részletesen tárgyalja az első rész a a munkásbalesetek okait a különböző foglalkozásokban; a második rész a munkásbalesetek költségét és következményeit a munkások családjára a harmadik rész a vállalkozó felelősségét, mely a törvényes rendelkezéseket ismerteti s reformokat javasol. Megcáfolja amaz elterjedt hitet, hogy a balesetek 95%-a az alkalmazott vigyázatlanságából és nemtörődömségéből származnék s kimutatja, hogy 410 megvizsgált esetben csak 132 eset írható a munkás gondatlansága terhére, míg 147 az alkalmazó gondatlanságából eredt s 117 egyik félnek sem tulajdonítható. A második rész a munkás balesetbiztosítás terhe költségeiről és megosztásáról szól s a fennálló amerikai rendszert nem tartja igazságosnak, sem jónak. Egy jó munkásbalesetbiztosítási törvénytől e három föltételt követeli: 1. hogy lehetőleg sok munkabalesetet megelőzzön, rójjon minden egyes komoly baleset egy elég nagy és bizonyos terhet a munkaadóra, 2. hogy a baleset által okozott gazdasági veszteség felosztassék, vigye át a teher legnagyobb részét a balesetet ért családról a vállalatra s ezen át a fogyasztók tömegére, 3. kijátszások elkerülése végett lehető minimumra szorítsa a vita lehetőségét az érdekelt felek között. A. Lanzillo: Le mouvement ouvrier en Italic Bibliothèque du mouvement prolétarien. Paris, 1911. Rivière. Forradalmi szindikalista kiindulású, kifejezéseiben mértéktelen, okadatolásában azonban igen gyönge támadó irat ez az olaszországi szocialdemokrata-párt és ennek mindennemű képviselete és tevékenysége, parlamenti csoportja, munkásszervezete, szövetkezeti működése ellen. A szerző ellensége mindennemű pártfegyelemnek, az ennek ellenére kitört és eredménytelenül lefolyt munkabeszüntetéseket magasztalja, a szocialista országgyűlési képviselőket pedig egy a munkássággal össze nem tévesztendő, ezt minden alkalommal eláruló kalandor-csapatnak nyilvánítja. Könyve végén azonban azt a kívánságot fejezi ki, hogy a munkásmozgalom vezetését forradalmi irányban a parlamenti csoporttól függetlenül megint csak a munkásságon kívül áló intellektuel elemek vegyék át. G. Tilgher, Adriano: Le antinomie della filosofia del diritto. Roma, 1910. Edizione di Commento. 52 p. A szerző a jogbölcselet antinómiáit igyekszik megoldani a Benedetto Croce tétele lelkiismeretes alkalmazása által, mely alaptétel szerint a jog az egyéni akaratra vezethető vissza. Carlo, Eugenio di: Per la dottrina e la storia della filosofia del diritto Palermo, 1910. Sociéta editrice universitana. 75 p. Kritikai ismertetése Bartolomei ( 1899—1905 ) jogbölcseletének, melyet a kriticizmus és az értékfilozófia jellemeznek, továbbá a Rosmini által inspirált Boistel tanainak, néhány megjegyzéssel Rosmini jogbölcseletének befolyásáról Olaszországban (Fasolis, Toscano és Prisco).

Folyóiratszemle

647

Ρ. Le Dantec: A biológiai filozófia elemei. Fordította: Lorenc Viktor. Budapest, Athenaeum. A könyv francia kiadásáról kimerítő ismertetést hoztunk annak idején a fordító tollából. Bár Le Dantec sok mindent erőszakosan egyszerűsít, mégis könyv igen alkalmas a modern biológia problémáiba való bevezetésre. „A Szociológiai Könyvtár” egyik kötete gyanánt megjelent fordítás hivatott kézből eredt, értelmes, pontos és egyszerű stílusú munka.

Folyóiratszemle American Journal of Sociology. 1911 január. Frances Fentor nagyobb tanulmányban kutatja az újságok befolyását a bűnözésre. A módszere szempontjából nagyon figyelemreméltó, bár épen e ponton nem kifogástalan értekezés felhasználja a hatósági közegek, ifjúkorú bűnösök és bűnösökkel érintkező egyénektől nyert nagyszámú adatokat. A társadalomellenes cselekményeket nem korlátolja a csupán a jog által tilalmazott területre, de ilyennek nevezi mindazt, amit a tudományos lélektan és lélekgyógyászat társadalomellenes cselekménynek tarthat. A bűnös cselekményeket felosztja olyanokra, amelyek a) más bűnös cselekményekre, b) erkölcstelen cselekményekre bujtanak, míg az erkölcstelen cselekmények szintén kétféle vonatkozásban szerepelnek, a) mint más erkölcstelen, b) bűnös cselekmények rugói. Az újságokat rovatonkint tanulmányozza és a cikkeket tárgya szempontjából 3 csoportba sorozza, 1. olyan cikkek, melyek részletesen és szabatosan foglalkoznak gyilkosságokkal, kínzásokkal stb. 2. amelyek kevésbbé részletezve s csak közvetve emlékeznek meg ilyenekről, 3. minden más társadalomellenes tényről való megemlékezés. Szerző hat elterjedt lapot vizsgál és az eredményről részletes táblázatos kimutatásokat közöl; rovatok szerint mutatja be a gyújtóanyagot A vizsgált lapok cikkeinek 8,11%-a teljeséggel társadalomellenes. A bizonyítékokat is táblázatokba foglalja megbízhatóságuk szerint. Végül módszereket ajánl, főleg a törvényhozás segítségét a sajtó ez iránybani káros hatásának ellensúlyozására. — Luther Lee Bemard a társadalomnak, mint organizmusnak képletét és az organikus elmélet fejlődését ismerteti Hobbestól kezdve Comte-on keresztül Nowikowig. Míg a Spencer-féle biológiai elméletet puszta és nem is termékeny hasonlatnak tartja, addig az organikus elmélet kiépítését tekinti a szociológia főfeladatának. Hangsúlyozza a társadalom egységét, funkcióinak szükségszerűséget és evvel kapcsolatban az egyének alárendelésének szükségét a köz iránt, amelytől minden értéket nyertek. Az egyéni szabadság kérdését is ebből a látószögből vizsgálja és fejtegeti, hogy ezzel a társadalom részéről való hatékony ellenőrzés nem ellenkezik. Economist, 1911 március 18. Foglalkozik a Kanada és Egyesült Államok közt létrejött viszonossági szerződés most oly nagyon aktuális kérdésevei. Régebben az angol kedvezményes vámok (preference) fontosabbak voltak, mint ma, amikor a hajózás megdrágult s más tekintetben is fontosabb lett Kanadára a United-States-hez való szorosabb kapcsolat. A nép lassankint megszokta az amerikai árukat (tea) s főleg azóta, hogy földrajzilag teljesen szomszédságba jutott az U. S-el, egyre hangosabban kívánta az amerikai vámok mérséklését. A felette objektív cikk ezeknél fogva szükségszerűnek

648

Folyóiratszemle

látja a reciprocitási szerződés megkötését. Egy másik cikk a Bagdadi vasút forrongó tervéről szól, kommentálja Grey külügyminiszter beszédét, aki elvilegbeleegyezik a vasút építésébe, csupán az ellen tiltakozik, hogy az építési költségek fedezésére 4%-os vám vetessék ki az áruk után. Ezt azonban Németország már el is ejtette, úgyszintén elállott attól, hogy a vonal Koweit-nél végződjék, a perzsa öböl ezen igen exponált kikötőjénél. Biztosítva van cikkíró értesülése szerint az is, hogy egyes nemzetek illetve ezeknek egyes cikkei nem fognak az új vonalakon kedvezményes díjtételeket élvezni. Federalist, 1911 február. H. Winslow az oktatás reformját kívánja olyképen, hogy az iskola kevesebb elméletet és a mai kornak megfelelően ipari ügyességeket tanítson. A munka iskolája az ideál. Ne csak bűnösöket, vakokat és elmebetegeket tanítsa ezekre az állam. Nem egy speciális szakban való különös kiképzést óhajt, de az ipar tágabb körére kiterjedő általános oktatást, pl. mindenféle gép kezelésének általános ismeretét. Nem ipariskolák szaporítása fontos, de a közönséges iskolákban ipari tevékenységre való szoktatás. A pályaválasztás jelenlegi módja úgyszintén felette egészségtelen. Jahrbücher für Nationalökonomie und Statistik. Ε. Sartorius a délitáliai kivándorlás káros hatásairól és orvoslásuk módjáról ír. A kivándorlással járó gazdasági bajok különösen két irányban hatnak destruktive Délitália társadalmára. Egyrészt a megtakarított kis tőkével visszatérő kivándorlók néznek biztos anyagi romlás elé a szokásos házvétel és földvásárlás következtében, mely egész megtakarított pénzüket felemészti. Másrészt a középbirtokosok osztályát sújtja keményen a kivándorlás folytán emelkedő munkabér. Ezeken a bajokon csak radikális agrárreform segíthet. Nagybirtokoknak állami parcellázása a visszavándorlók részére s egy-egy körzet központjában falu-telepítvények létesítése olcsón juttatná földhöz a kistőkéseket. Emellett a bérek emelkedő irányzata megmaradna és maga után vonna egy nagyarányú indusztrializálódást, amely lehetetlen addig, míg a munkás minimális béréből nem fordulhat a piachoz, hanem házilag kénytelen fedezni szükségleteit. Der Kampf márciusi számában az agrárprogrammról ír Jakob Pistiner. Ismerteti a régibb osztrák kísérleteket egy egységes agrárprogramm megalkotására, melyek nem sikerültek, mivel a mezőgazdaság fejlődésirányával nem vagyunk tisztában. Ő is gyakorlati akció-programm megalkotását sürgeti, mely magában foglalná: 1. a mezőgazdasági munkásság védelmét; 2. a mezőgazdaság általános javítását a közgazdaság szempontjából; 3. a tulajdonképeni parasztvédelmet. Ugyanannak áprilisi számában Pór Ödön igen érdekes cikket közöl az olasz földművelő népesség szervezeteiről és osztályharcáról, jelenleg körülbelül 500.000 olasz paraszt földmunkás van a különböző szervezetekbe tömörülve. Érdekes, hogy a munkás- és parasztszervezetek, melyek egyaránt szocialistáknak vallják magukat és a földesurak ellen közösen harcolnak, némely kérdésben élesen szemben állnak egymással. Így a földmunkások szervezete kényszerítette a parasztokat, hogy a kölcsönös aratási segítséget szüntessék meg. Hasonló háborúság folyt a földmunkások által vásárolt 35 gőzcséplő miatt, melyeknek alkalmazása által a cséplőgépekkel bérért dolgozó parasztok károsodtak. A viszályok a földmunkások győzelmével végződtek.

Folyóiratszemle

649

Die Konjunktur április közepén megjelent 14. füzete érdekes vitát tartalmaz. Első füzeteinek egyikében számításokat próbált tenni több iparcsoportot illetőleg arra nézve, hogy minő része van a tőkének és a munkának a termelési jövedelemben. Ez a kísérlet nagy vitákra adott alkalmat, amelyekben a Frankfurter Zeitung különösen nagy hévvel vett részt. Most a Konjunktur érdekesen rezumálja a vita egészét, amely a benne résztvevők kiválóságánál fogva is felette érdekes. Neue Zeit-ben A. Thalheimer ír Mexikóról. Vázolja Mexikó előző történetét; a spanyol uralom bukása után ezeknek hátrahagyott ivadékai, a kreolok (Mexikóban született spanyolok és mesztizek (spanyol-indiai keverék) zsarolják ki a benszülött lakosságot, melynek sorsa a rabszolgákéhoz hasonló. Az uralkodó osztály két frakciója, a papok és földbirtokosok folytonos harcokban küzködnek a polgárság ellen. A folytonos polgárháború vége 1876ban a katonaság uralma lett: Porfirio Diaz generális azóta megszakítás nélkül uralkodik. Az Unió fölhasználva a folytonos belső harcokat, 1848-ban a birodalom felét elvette, 1853-ban Arizonát megvásárolta; a megmaradt részben pénzügyi függőséget teremtett, melynek révén a nagy trösztök minden jövedelmező vállalkozást magukhoz kaparintottak: a vasutak, bányák, óriási földbirtok, hatalmas tropikus ültetvények képezik birtokukat. A benszülött lakosság kizsákmányolása a korrupt közigazgatás segítségével mérhetetlen. A bérmunkásság túlnyomó része mesztizekből és indiánusokből áll, kiknek igényei rabszolgaszerűen alacsonyak. „A gyapotszövőgyárakban a napibér 72 fillér alatt marad. A munkaidő 13 óra és azonfelül, amellett a truck-rendszer legcsúfabb formájában uralkodik. Emellett az élelmiszer árak magasabbak, mint az Egyesült Államokban. Az élelem tengeriből és babból áll, a ruházat rongyokból, „lakás” nagyrészük számára egyáltalán nem létezik. Kétharmada Mexikó városa lakosságának naponta a puszta földön hál, 25.000 naponta a „mezonco”-ban, a legrondább és legolcsóbb fajta éjjeli szállásokban, más ezrek, kiknek még az a pár fillérje sincs meg éjjeli szállásra, naponta kivándorolnak a városból, hogy az utakon és mezőkön töltsék az éjt. Koalíció és sztrájkjog nem létezik, munkásvédő törvények ismeretlenek.” A munkások bérmozgalmait erőszakkal verik le. Az Uniónak a trösztök által vezetett kormánya mindenkor késznek mutatkozott, úgy mint most is, hadereje által megakadályozni az osztályuralom ellen irányuló mozgalmakat. Österreichische Rundschau április elsejei számában Dr. Fritz Krafft az erdélyi szászok gazdasági helyzetéről ír. Rövid történelmi bevezetés után a mai állapotokról szól. A mezőgazdaságuk ismertetésénél Dorner Bélát idézi, mint aki annakelőtte szászellenség volt és most elismeri a szász kultúra értékét és a legmesszebbmenő dicséret hangján szól róla. Mérsékelt és okos hangon ismerteti az általános gazdasági helyzetüket. Ecseteli a rossz erdélyi közlekedési eszközöket, mint a haladás kerékkötőit. Elismeri, hogy ez erdélyi szászok gazdasági életének egésze általános és felfelé haladó kultúra jegyében áll, bár a haladás tempója igen félénk volt. Híján voltak a szászok a tőkének és az iskolázott munkaerőnek. Ez nagy hátrányuk volt, de egyszersmind előnyük is, mert ha gazdasági életük idegen tőke segítségével gyorsabban fejlődött volna, nem tudott volna a lakosság egésze ezzel a fejlődéssel lépést tartani és csak egyes cégek haladtak volna előre a többinek rovására. Így azonban kereskedelmük és iparuk egésze túl van a durváján és egészében élet- és fejlődésképes.

650

Folyóiratszemle

A monarchia természetes gazdasági háttere, a Balkán küszöbük előtt fekszik, jelesen legfejlettebb része, Románia. Sajnálatosnak mondja szerző épen a szászok szempontjából, hogy ezzel az országgal folytatott tárgyalások kedvezőbb eredményre nem vezettek. A szászok jövőjét illetőleg azt véli, hogy az eddigi irányban való céltudatos munkálkodás mellett megteszik a maguk részét arra nézve, hogy hazájuk ma még elmosódott kereskedelem-földrajzi karaktere mind pregnánsabb kifejezésre jusson. A gazdasági prototípus, amelyhez kell, hogy a közel jövőben Erdély, mint tisztán földrajzi egység mindinkább közeledjék a Svájcnak vagy hozzá hasonló hegyi országnak a képe: állattenyésztés és ipar. Az április 15-diki számban „Bürgerlich und proletarisch” címen elfogult hangú névtelen cikk beszél az osztrák választásokról. Célja kimutatni, hogy a polgári pártok, ha a választásoknál összefognak és nagy propagandát csinálnak, a polgári elemnek szép számú kerületet visszahódíthatnak. Preussische Jahrbücher majdnem valamennyi utóbbi száma foglalkozik a zsidósággal. Márciusi füzetében Kohn Emil kieli rabbi a vallásos zsidókérdésről ír. Kifejti, hogy a századeleji zsidóvallásos mozgalom, melynek Mendelssohn volt a lelke, nem volt reformáció, csak reform, mely — szerinte — nem sokat ér. A reform eredményét sekélyes szellemeskedéssel „Tachlisreligionnak” nevezi, amelytől nincs elragadtatva és inkább a modern cionizmus felé kacsint, amelyet igen nagyra tart. A Politische Korrespondenzben Korodi Lutz ír a magyarság és a magyarosítás ellen. Kedvező alkalom erre a népszámlálás, melynek kapcsán borzasztó gravameneket tálal fel. Pl. hogy a számlálók ördögi furfanggal keverik össze a nemzetiséget jelölő betűket, az n-et az m-mel és csinálják a németek millióiból a magyart. „Magyarisierung in Galopp” üzetik, szerinte az Apponyi-féle törvénnyel, jelesen a románok kárára. A magyarosításra vonatkozó vádjai eredményükben, sajnos, nem azt mutatják, amit Korodi lát, de abból sok igaz, amit az iskolahiányról mond. Megemlékezik Scotus Viator új könyvéről, amellyel szemben, úgymond, magyar részről minden megtörténik arra nézve, hogy a külföldi közvélemény megváltozzék. Behatóan bírálja Vészi „Jung Ungarn”-ját és nem sok jóakarattal szól róla. Felesleges lesz, úgymond, Berlinben hangulatot csinálni a magyar kormánynak akkor, ha otthon teljesíti a kötelességét. A választójogi reformmal kapcsolatban módjában áll majd. Ugyanaz áprilisi füzetének egyedüli érdekessége Harnack cikke a berlini Königliche Bibliothekről. Érdekes, Szabó Ervin álláspontját támogató kijelentése, melyet szószerint kell közölni: Deutschland ist das Land, welches die meisten grossen wissenschaftlichen Bibliotheken besitzt, während sich in

den Vereinigten Staaten v. A. die zahlreichsten u. besten Volks-und

Unterrichtsbibliotheken finden. In Bezug auf die praktische Einrichtung und Verwaltung der Bibliotheken nimmt ebenfalls Amerika eine sehr hohe Stelle ein; wir in Europa haben dankbar von der jüngeren Schwester gelernt und können noch immer manches lernen. Majd majdnem szószerint ugyanazokat mondja el a Königliche Bibliothek főigazgatója, mint amiket a budapesti fővárosi könyvtár kiváló főkönyvtárosa már többször hangsúlyozott. Vagyis: Nem úgy kell dolgozni, mint ahogy a rossz német könyvtárak (és rossz magyar könyvtárak) dolgoznak, nem a könyvek konzerválása a feladata a kultúrkönyvtárnak, a megbámultatásra múzeumok és ritkasággyűjtemények valók. A könyvtárnak a népművelés és a kultúraterjesztés a

Folyóiratszemle

651

célja. Itt nincs helye Harnack részletes követésének. Érdekes statisztikáját adja a nevezetes könyvtárnak. Köteteinek száma 1,236.155. A kezelésére élénk fényt vet ama körülmény, hogy az egész állomány, a könyvtárüzem zavarása nélkül, egy napon belül megolvasható. Ε kincseket 170 hivatalnok kezeli amely szám nem mondható magasnak, ha meggondoljuk, hogy ez a könyvtár kölcsönkönyvtár, amely az elmúlt évben 400.000 könyvet adott házon kívül, míg falain belül naponként átlag 1000 könyv volt használatban. Szemben az irtózatosan növekedő könyvprodukcióval, a raktárakat a városon kívül 20—30 kilométerre kívánná olcsó telkeken elhelyezni, ahonnan naponként automobiljáraton szállítatnék a városba a szükséglet. Revue philosophique, 1911. 3. sz. G. Dumas igen érdekesnek ígérkező cikksorozatot kezd meg a „lelki ragályozásról”. Az első közlemény célja a fogalmak tisztázása. Lelki ragály alatt az elmeorvosok főleg beteges jelenségeket, míg a pszichológusok és szociológusok normális pszichológiai tényeket is értenek. Kétféle magyarázat volt eddig. Az egyik irány automatikus utánzást (Durkheim), vagy szűk értelemben vett (akaratlagos vagy tudatos lelkiműködést kizáró) szuggesztiót (Bechterew) vesz fel előidéző momentum gyanánt. A másik irány hívei (Bernheim, Sergi, Sighele, Tarde) nagyon is tág értelemben vett szuggesztióval igyekeznek igen változatos jelenségeket megmagyarázni. Szerző, hogy minden konfúziót kizárjon, csakis elme- és idegzavaroknak egyik egyénről a másikra való terjedését fogja szemügyre venni. Revue des sciences politiques. Mars-Avril 1911. A címet változtatott Annales des scienes politiques-ban egy érdekesebb cikket találunk Th. Ferneuil-től a vasúti sztrájktörvény tervezetéről, melyet pár hónappal ezelőtt nyújtott be a francia parlamentbe a Briand-kormány. A cikk elsősorban a vasúttársaságok szempontjából foglalkozik a tervezettel s gyökeresen rossznak találja azt. A kötelező arbitrage fenyegető a társaságok függetlenségére s a szerződés alapelveivel ellenkező függésbe hozza a koncedáló állammal szemben. Már maga a kifejezés: kötelező arbitrage ellentmondást zár magában s a szerző nem hiszi, hogy az a sztrájkot helyettesíthetné vagy pedig kiszolgáltatja a társaságokat alkalmazottaik követelődzéseinek, akik — a szerző szerint — kevesebbet veszélyeztetnek egy követelés megkísérlésével, amennyiben a szerző az elbocsátást nem tekinti, úgy látszik, elég erős szankciónak. Az arbitraget csak a következő három garanciával tartja elfogadhatónak: 1. annak a békítendő felek önkéntes beleegyezésének jellegét és formáját kell felöltenie, 2. csak a munkabér és munkaidő kérdéseiben alkalmazandó s a belső fegyelem konfliktusait nem illetheti, 3. az államnak semmi úton sem szabad tudomást szereznie e konfliktusokról, sem semmi

befolyással bírnia a békítő bíróság összeállítására.

Sexual-Probleme, 1911. január. R. Kafemann a folyóirat szerkesztőjének, M. Markuse-nak „Die Gefahren der sexuellen Abstinenz für die Gesundheit” c. művéről ír hosszabb referátumot. A szociális higiéné és morál e fontos kérdésében Marcuse széleskörű irodalmi ismeretek és személyes tapasztalatok alapján igenlő álláspontot foglal el. Ugyanaz, februári szám. M. Marcuse nagy irodalmi apparátussal bírálja „a gyógyiparban elterjedt visszaélések ellen” irányuló új német törvényjavaslatnak antineomalthuzianisztikus tendenciáit. Kimutatja, hogy a fogamzást aka-

652

Folyóiratszemle

dályozó szerek terjesztésének büntetése, 1. indokolatlan és szükségtelen, mert a népesség lassú szaporodása más tényezőkkel áll összefüggésben, 2. célszerűtlen, mert kivihetetlen, 3. káros, mert a meglévő bajokat csak újakkal szaporítja. Ugyanaz, márciusi szám. L. Gurlitt azt írja, hogy a nevelésnek angol és amerikai mintára való reformjával, az önbizalom és akaraterő fejlesztése útján kell az ifjúságot az ébredő nemi vággyal való küzdelemre megtanítani. Korai házasságot követel emellett. Sozialistische Monatshefte április 1. számában M. Maurenbrecher agrárszocializmus címen azt fejtegeti, hogy azok az országok, melyek manapság Nyugateurópa számára az élelmiszereket és az ipari nyersterményeket szállítják, lassankint mind önálló ipart fejlesztenek, úgy hogy Nyugateurópa élelem- és nyersanyaghiányban fog szenvedni és nem lesz képes az ipari munkásság millióit eltartani. Ezért — Hildebrand könyvére támaszkodva — a német paraszt-mezőgazdaság fejlesztését és egész Nyugateurópa politikai egyesülését egy nagyszabású közös gyarmatpolitika űzésére ajánlja. Az európai mezőgazdaság intenzív fejlődése, messzelátó gyarmatpolitika és az egymás elleni fegyverkezés beszüntetése nélkül katasztrófa fenyegeti Nyugateurópát. Ugyanannak április 15-iki számában fajiöngyilkosság Amerikában címen Ludwig Gnessel az Unió népesedési mozgalmával foglalkozik. Rámutat arra, hogy az eredeti angol-amerikai faj szaporodása minimális, számuk már kezd abszolúte is fogyni. Egyidejűleg a bevándorló lakosságnál nagy fajbeli eltolódás mutatkozik; régebben Nyugateurópa germán lakói adták a bevándorlók zömét, ellenben 1901—1909 között mindössze 839.000-re rúgott a germán bevándorlók száma, mely elenyészik a nagy olasz, magyar, orosz balkáni bevándorlás mellett. Emellett a négerek gyorsan szaporodnak, bár halálozási arányuk — proletárok lévén — igen magas. Az Unió népszaporodása immár túlnyomóan olyan elemekből kerül ki, melyek az angol-amerikai kultúrába csak nagyon nehezen olvaszthatok be, úgy hogy az amerikai kultúrát és az angol-amerikai fajt komoly veszedelem fenyegeti. The Quarterly Journal of Economics. 1910. november. Β. Μ. Hammond tanulmánya az Interstate Railway Commission jelentése kapcsán a vasúti díjtételek elméletével foglalkozik, induktív módszerrel. Ε bizottság döntéseit veszi vizsgálat alá. A bizottság elveti a „cost of service” elvét, hogy a díjtételt az igénybe vett szolgálat nagysága határozza meg, mert ez a tömegáruk forgalmát megszorítaná. A díjtételek alapjául e helyett a „value of service” szolgál. Ennek pedig kritériuma, hogy az árú a szállítás következtében piacot nyer. Mérve: a különbözet a jószág között, míg az hajóban van s mikor kirakodott. Szerző a következő elvek alapján fejtegeti a díjtételek nagyságát: 1. a szállított áruk viszonylagos értéke, 2. a jószágok relatív szállítási költsége, 3. a szállított áruk viszonylagos távolsága és egyes helyek különös lokális előnyei, 4. egyes termelőosztályok különleges érdekei, 5. a szabad verseny elvének épségben tartása, 6. a vasútba fektetett tőke kamatoztatása. Sorban kimutatja, hogy a vasútügyi bizottság egyes döntéseiben ezen elvek mily mértékben találhatók fel. Városi Szemle március. Baader Henrik a magyar városok országos kongresszusa részére készített és a városi üzemek igazgatásáról szóló vélemenyében szembeszáll azzal a felfogással, hogy a városi üzemek kereskedelmi

Társasági ügyek

653

jellegű vállalatok legyenek, minthogy nagy bizottságok és a belügyminisztérium ellenőrzése mellett a gyors elhatározás és bizalmas ügyek nyilvánosságtól elvont intézése lehetetlenné válik. Az a tapasztalata, hogy a külföldi nagy városi üzemek sem egészen kereskedelmi jellegűek, hanem egy már külön típust mutatnak. Ahol erre alkalmas vezető áll a város élén, ott ez vezesse egy 4—5 törvényhatósági bizottsági tagból álló bizottsággal és a hatósági szakemberekkel az üzemeket; fontos, hogy minden egyes üzemi hivatalnok szakmájában kiváló legyen. Havonkint mérleg készítendő a városi számvevőség részére.

Társasági ügyek A Társadalomtudományi Társaság-ot érzékeny veszteség érte, amennyiben éveken át buzgó tagja és a Huszadik Század kiadója Kemény Miksa úr folyó évi május 1-én meghalt. Az elhunytban a magyar progresszív törekvések lelkes és áldozatra kész harcost veszítenek el. *** A Társadalomtudományi Társaság 1911. évi március 7-én Szabó Ervin elnöklete alatt ülést tartott, amelyen Balkányi Béla adott elő a Hortobágy hasznosításáról. Az előadást vita követte, melyben Dániel Arnold, Enessei Dorner Béla, Farkas Gejza és Pártos Jenő vettek részt. Az érdekes előadást a közönség nagy tetszéssel fogadta. Az előadást és a vitát jövő számunkban közöljük. F. évi március 21-én kezdte meg a Társaság az eugenika problémáiról szóló vitát Pikler Gyula elnöklete alatt. Március 21-én Doktor Sándor és Detre László, március 28-án Apáthy István és Buday Dezső, április 4-én Epstein László és Berkovits René, április 11-én Péterfi Tibor és Káldor Imre, április 18-án Rónai Zoltán és Engel Zsigmond szólaltak fel. A vitát a közönség állandó nagy érdeklődéssel kísérte. A vita még folyik, befejezésekor fogjuk anyagát szemlénkben közölni. F. évi április 25-én Jászi Oszkár elnöklete alatt Fényes Samu tartott A balmazújvárosi nép ínséges állapotának okai címen előadást. A nagyszámú közönség élénk tetszéssel fogadta az előadást, melyet jövő számunkban fogunk közölni. *** Társaságunk vidéki fiókjaiban részint más vidéki tudományos egyesületekben a következő előadásokat tartották Társasagunk tagjai: Eperjesen Szende Pál: Irodalmi és társadalmi irányok címen, Kassán Szende Pál: Magyarország és a nyugateurópai fejlődés címen, Miskolcon Fülöp Zsigmond: Természettudományjos gondolkodás, Nagy Ferenc: Az 1848/49 évi forradalom okai, Strickerné Pollacsek Laura: Laikus morál, Nagyváradon Konai Zoltán: Nemzeti és nemzetközi elemek a kultúrában, Zomborban Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés szociális szempontból és Rónai Zoltán: A demokrácia fejlődése címen.

645

Beküldött könyvek

A Huszadik Századnak a következő új könyveket küldték be. Szederkényi Anna: A kőfalon túl. (Kép Rátz László és Mikola Sándor: Az az életből.) Budapest, 1911. Modern infinitezimális számítások elemei a Könyvtár. 18 sz. (45 p.) középiskolában. Budapest, 1910. Cholnoky Viktor: Beszélgetések. Budapest, 1911. Modern Könyvtár (118 Franklin. (VIII + 83 p.) Ára 2 kor. Bleibtreu, Carl: Paris 1870—1871. p.) 19—20 sz. Heltai Jenő versei. Budapest, 1911. Dritte verbesserte Ausgabe. StuttNyugat, (119 p.) Ára 3.50 kor. gart, 1911. Carl Krabbe. (210 p.) Heltai Jenő: Kis mesés könyv. Buda- Ára 2 márka. pest, 1911. Nyugat, (120 p.) Ára 3k. Teutsch, Friedrich: Georg Daniel Szomory Dezső: Ünnep a Dühöngőn Teutsch. Geschichte seines Lebens. és egyéb szerelmek, Budapest, 1911 Hermannstadt, 1909. Krafft. (625 p.) Nyugat, (157 p.) Ára 3 kor, Az Országos Munkásbetegsegélyző és Ady Endre: A minden titkok versei- Balesetbiztosító Pénztár második ből. Budapest. 1911. Nyugat, (104 évi jelentése (1909). Budapest, 1910. ρ. ι Ara 3 korona. (VIII + 659 p.) L'école des hautes études sociales. 1900-1910. Paris. 1911. Alcan. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jogi és társadalomtudományi szakosztályá(VI -J- 188 p.) Ibsen Henrik: Rosmersholm. Balogh nak kiadványai. I. füzet: 1909. IV. Vilma fordítása. Budapest 1910. évi felolvasások és előadások; II. Modern Könyvtár 24 — 25. szám. füzet: Hammurabbi törvényei. Kolozsvár, 1911. (88 p.) (77 p.) Ára 60 fillér. Garvay Andor: A becstelenek. II. kiadás. A Társadalmi Múzeum kiadványai. Budapest, 1910. Modern Könyvtár 10. sz. Közlemények a gyermekvédelem és a gyermekhygiene köréből. 11—12. szám. (101 p.) Ára 60 fillér. Dr.Erdély Jenő: A gyermekkor egész- Írta: Dr. Deutsch Ernő. (ill p.) ségügyi viszonyai. Győrött, 1801— Ára 2 Κ. 1908. Győr, 1911. Szerző kiadása. 11. sz. I. Erdei üdülőtelepek a gümőkór elleni küzdelemben. Írta: Oko(94 p.) cott Elliot, G. F.: A primitiv ember licsányi Kuthy Dezső dr. II. Némethajdan és most. Fordította Schöpf- ország erdei telepei. Irta: Pataki lin Aladár. Budapest, 1911. Franklin. Béla (31 p.) Ára 0.40 Kor. Ismeretterjesztő Könyvtár. (392 p.) Nádai Pál: Könyv a gyermekről. Budapest, 1911. Franklin. I. kötet. Ara kötve 8 kor. Szitnyai Elek: Az életfilozófia pro- (XV + 285 p.) II kötet (235 p.) blémái. Budapest, 1911. Franklin. Vályi Mór: A nemzetiségi kérdésről. Kolozsvár, 1910. Újhelyi és Boros (VII + 314 p.) Ára 8 kor. Scott Róbert F.: Angolok a déli sark- (41 p.) vidéken. Angolból átdolgozta: Dr. Szladits Károly: MunkásbizioHalász Gyula. Budapest, 1911. sítás és magánjogi kártérítés. Budapest, 1910. Szilágyi Béla bizoLampel. (VI + 299 p.) Ára 10 kor! Bernát István: Az új földtehermente- mánya. (43 p.) Ára 1.60 kor. sítés. Budapest, 1911. A magyar Kozári Gyula: Emberi okmányok a gazdaszövetség kiadványa. (16 p.) tegnap, ma és holnap irodalmából. (Metafiziko-pszichológai tanulmány). Ára 50 fill.

Beküldött könyvek Budapest, 1910. Szent István-társulat. (477 p.) Ára 10 kor. A magyar árúforgalmi statisztikai állandó értékmegállapító bizottság jelentése a magyar szent korona országainak 1908. évi külkereskedelmi forgalmáról. Budapest, 1910. Kiadja a m. kir. közp. statisztikai hivatal. (594 ρ ) Ára 6 kor. Magyar statisztikai közlemények. 33 kötet. A magyar szent korona országainak 1909 évi külkereskedelmi forgalma. Budapest, 1910. M. kir. közp. statiszt. hivatal. (1012 p.) Ára 12 kor. Negyedszázad 1885 - 1910. A Torontálvármegyei magyar közművelődési egyesület emlékkönyve fönnállásának negyedszázados évfordulója alkalmából. Nagybecskerek. 1910. A TMKE. kiadása. (179 p.) Eötvös Károly Lajos: Költemények. Budapest, 1910. Lampel. (191 p.) Ára 3 kor. Rákosi Viktor: A párisi gyújtogatők. A kommün története. Budapest, 1911. Franklin (234 p.) Ára fűzve 6, kötve 8 kor. Hangay Sándor: A sátán evangyélioma. Budapest, 1911. Balla J. (83 p.) Hazay Olivér: Egy könyv szülök tanárok és volt diákok számára Budapest, 1910. Franklin. (128. p.) Révész Béla: Tolstof Leó élete. Budapest, 1911. Eke könyvkiadó társulat, (68 p.) Shaw Bemard: Cashel Byron mestersége. Fordította: Benedek Marcell. Budapest, 1911. Lampel. (360 p.) Ára 4 kor. Kondor (Koncsek) Lajos: Kocsárdi vára. Regényes elbeszélés tizenkét énekben. Budapest, 1911. Lampel. (Π6 p.) Ára 2.40 kor. Dr. Tuka Béla: A szabadság. Politikai tanulmány. Budapest, 1910. Grill. (528 p.) Ára 10 kor.

646 Aszlányi Dezső: Világszerelem. Budapest, 1910. (317 p.) Jerusalem, Else: A szent skarabäus. Fordította: Kunfi Zsigmond. Budapest* 1911. Népszava. (493 p.) Maeterlinck, Maurice: Szent Antal csodája. Cholnoky Viktor fordítása. Modern Könyvtár. (31 p.) Ego: Kleinman Márta. Modern Könyvtár. (60 p.) Révész Béla: A völgyben. Budapest, 1911. Modern Könyvtár. (54 p.) Garvay Andor: A pénz. Egy szobakonyha. Két dráma. Budapest, 1911. Modern Könyvtár. (92 p.) Karin Michaelis: A veszedelmes életkor. Egy negyvenéves asszony naplója Szederkényi Anna fordítása. Budapest, 1911. Modern Könyvtár. (82 p.) Csokonai Vitéz Mihály: A' özvegy Karnyóné. Gerson du Malheureux, Modern Könyvtár. (59 p.) Berzeviczy Albert: A természetfölötti elem Shakespeare színműveiben. Budapest, 1911. Olcsó Könyvtár. (192 Ρ ) Csánki Dezső: Árpád vezér, Mátyás király. Két történelmi tanulmány. Budapest, 1911. Olcsó Könyvtár. (1Π p.) Shakespeare: III. Rikárd. Fordította Radó Antal. Budapest, 1911. Magyar Könyvtár. (131 p.) Vaszary Kolos beszédeiből szemelvények. Bevezetéssel ellátta: Keményfy K. Dániel. Magyar Könyvtár. (48 p.) Marlowe: Doktor Faustus. Angolból fordította Londesz Elek. Budapest, 1911. Magyar Könyvtár. (61 p.) Szomory Dezső: A rajongó Bolzay lány. Budapest, 1911. Nyugat. (163 p.) Ára 3 kor, Csokonai Vitéz Mihály: A' özvegy Karnyóné s két szeleburdiak. Vitéz Mihály ébresztése. Ady Endre verse. Budapest, 1911. Nyugat Könyvtár. (60 p.) Ára 30 fillér. Földes Béla: A szocializmus. Budapest. 1910. Magy. Tud. Akadémia. 2 kötet. (VII + 298 p. és 597 p.)

656

Beküldött könyvek Kapós Andor: A tanító: Horváth Ákos: Pompéji utolsó éje. Két színmű. (54 p.) Tolsztoj: Az életről. Nagy Sándor fordítása. (155 p.) Nagy Sándor: Az élet művészetéről. (27 p.) Dosztojevszky: A nagybácsi álma. Szabó Endre fordítása. (160 ρ) Bíró Lajos: A sajtó. (42 p.) Schnitzler: Anatol. Bíró Lajos és Gömöri Jenő fordítása (94 P.) Ostwald: Nagy emberek. Fogarasi Béla fordítása. (44 p.) Fekete Izsák: A drágaságról. Marosvásárhely, 1911. Kalvineum-nyomda. (45 p.) Révész Béla: Velük, értük. Novellák. Budapest, 1911. Franklin (233 p.) Ára 4 K. Lazar, Viktor: Die Südrumänen der Türkei und der angrenzenden Länder. Bukarest, 1910. George Jonescu. (XVII + 344 p.) Dr. Kovács Lipót: A pénz lényege és értékcsökkenésének okai. Budapest, 1911. Lampel. (VI-f 162 p.) Ára 450 korona. Maeterlinck Maurice: A kék madár. Mesejáték öt felvonásban, tíz képben. Fordította Benedek Marcel. (112 p.) Wells Η. G.: A gyémántcsináló és egyéb történetek. Fordította Dunay Zoltán. (61 p.) a. Moliére: A szeleburdi vagy tÜ-D minden lében kanál. Víg- 3 CQ játék öt felvonásban. Fordította Kosztolányi Dezső. (83 p.) Vér Mátyás: A sárga ház és egyéb elbeszélések. (64 p.) Kemény Ferenc: A világbéke. A művelt közönség részére, egyúttal ismertetésül a magyar iskolákban elrendelt békenapon. (58 p.)

Tormay Cécile: Emberek a kövek között. Regény. Budapest, 1911 Franklin. (240 p.) Ára 4 korona. Zimmern Alice: Le suffrage des Femmes dans tous les Pays. Paris, 1911. Riviére. (227 p.) Dr. Dános Árpád: Népszerű közgazdaságtan. Budapest, 1911. Várnay és Fia. (72 p.) Ára 1 korona. Jász Géza: A sejt mint a fejlődés alapformája. Budapest, 1911. Franklin. (129 p.) Ára 3 korona. Kazaliczky Antal: A kard becsülete. Színmű négy felvonásban. Budapest, 1911. Lampel. Fővárosi színházak műsora. 260—261. sz. (92 p.) Dr. Obál Béla: Die Religionspolitik in Ungarn nach dem Westfälischen Frieden während der Regierung Leopold I. Halle a. S. 1910. Ed. Anton (E. Schoman) (240 p.) Árkosi Ferenczi Kálmán: A pálfalvi szélmolnár. Elbeszélések. Budapest, 1911. Kunossy, Szilágyi és Társa. (157 p.) Ára 3 korona. Timon Zoltán: Hitünk és tudásunk. I. rész. Hitünk. Hősi költemény kilenc énekben. Arad, 1909. Zlinszky István és Társa könyvnyomdája. Bourgin, Hubert: Le socialisme et la concentration industrielle. Paris, 1910. Riviére. (88 p.) Greef, G. de: Introduction á la sociologie. Deux tomes. Paris, 1911. Riviére. (V -f 232 + 444 p.) Keleti Márton: Parasztok. Színmű 4 felvonásban. Budapest, 1911. A Nap nyomdája. (94 p.) Ára 2'50 kor. Bárdos Artúr: Az új színpad. Budapest 1911. A Nyugat kiadása. (112p.) Rippl-Rónai J.: Emlékezéseim. Budapest, 1911. A Nyugat kiadása. (159 p.) Okulov, Alexij: Gujatun. Oroszból fordította: Munkácsy Mihály. Budapest, 1911. Magyar Könyvtár (46 p.) Dr. Bókay Árpád: A célszerű és olcsó táplálkozás. Budapest, 1911. Orsz. ismeretterjesztő társulat. (41 p.) Ára 50 fillér.

Vér Mátyás: Anatole France*

Recommend Documents