Ézs 42,18-25 Izrael mint szolga „Oh, ti süketek, halljatok, és ti vakok, lássatok! Kicsoda vak, ha nem az én szolgám? és olyan süket, mint az én követem, a kit elbocsátok? Ki olyan vak, mint a békességgel megajándékozott, és olyan vak, mint az Úr szolgája? Sokat láttál, de nem vetted eszedbe; fülei nyitvák, de nem hall. Az Úr igazságáért azt akarta, hogy a törvényt nagygyá teszi és dicsőségessé. De e nép kiraboltatott és eltapodtatott, bilincsbe verve tömlöczben mindnyájan, és fogházakban rejtettek el, prédává lettek és nincs szabadító; ragadománynyá lettek és nincsen, a ki mondaná: add vissza! Ki veszi ezt közületek fülébe? a ki figyelne és hallgatna ezután! Ki adta ragadományul Jákóbot és Izráelt a prédálóknak? Avagy nem az Úr-é, a ki ellen vétkezénk, és nem akartak járni útain és nem hallgattak az Ő törvényére? Ezért ontá ki reá búsulásának haragját és a had erejét; körülte lángolt az, de ő nem értett; és égett benne, de nem tért eszére!” Bevezetés Ebben a 42. részben az Úr szolgájáról van szó, az elején Jézus Krisztusról, mégpedig mint Isten szolgájáról, amikor testben itt járt ezen a földön. Akkor ez volt rá jellemző, amit itt olvastunk: „Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel […] Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki…” (Ézs 42,1-3). Azután a rész közepe szintén az Úr Jézusról szól mint Isten szolgájáról, de egészen más módon, mert arról az időről szól, amikor majd dicsőségben eljön. Ezt olvassuk: „Az Úr, mint egy hős kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg és ellenségein erőt vesz” (Ézs 42,13). Először nem kiált, nem lármáz, de utána azt olvassuk, hogy kiált, rivalg, és ellenségein erőt vesz. Holott először azt olvastuk, hogy „Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki […] Régtől fogva hallgattam, néma voltam, magamat megtartóztatám: most mint a szülő nő nyögök, lihegek és fúvok! Elpusztítok hegyeket és halmokat…” (Ézs 42,3.14-15). Most továbbra is az Úr szolgájáról olvasunk, de már nem Jézus Krisztusról, hanem Izraelről mint az Úr szolgájáról. Azt olvassuk róla, hogy süketek, vakok, „sokat láttál, de nem vetted eszedbe”, fülei nyitvák, de nem hall (18. és 20. vers). Erről szeretnék én is szólni, hogy Izrael hogyan jutott ide, hogy mint az Úr szolgája ilyenné lett. Mi a tanulság ebből a mi számunkra, az egész keresztyénségre, de főleg a saját életünkre nézve? Mit várt Isten Izraeltől, mint az Ő szolgájától? Azt várta, amit a törvényadás előtt mondott már Izraelnek: „Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép…” (2Móz 19,5-6). Azt várta tőlük Isten, hogy szent nép legyenek, Isten szava szerint járjanak, Őt szeressék, Neki engedelmeskedjenek, és akkor papok birodalma lesznek. A többi népet Isten majd a zsidó nép által áldja meg, mint ahogy Ábrahámnak már megígérte, amikor kihívta Ur-Kaszdimból, hogy „benned megáldatnak a föld minden nemzetségei” (1Móz 12,3). Izraelnek engedelmeskedni illett volna, úgy, ahogy Ábrahám, az ősatyjuk engedelmes volt, hogy rajtuk legyen ugyanaz az áldás. De azt olvastuk, hogy: „Az Úr igazságáért azt akarta, hogy a törvényt naggyá teszi és dicsőségessé” (21. vers). A törvény szavát, az Isten beszédét, az Igét, magát az Urat tegye naggyá és dicsőségessé Izrael népe az egész világ előtt. Izrael ezt nem teljesítette, pontosan az ellenkezője történt: gyalázatává lett az Úrnak az egész pogány világ szeme előtt. Azt mondja itt az róla az Ige, hogy vak és süket lett. „Sokat láttál, de nem
vetted eszedbe” (20. vers), vagyis értelmetlen, esztelen néppé vált, mert bár sokat látott és sokat hallott, de mégsem mit Isten mond nekik (24. vers). Isten útjai Izraellel Csak egy néhány Igét hozok ide, hogy mennyi mindent láttak és hallottak, és mégsem akarták megérteni, hogy mi Isten üzenete. Ezt olvassuk: „És előhivatá Mózes az egész Izráelt, és monda nékik: Ti láttátok mind azt, a mit szemeitek előtt cselekedett az Úr Égyiptom földén a Faraóval és minden ő szolgájával, és egész földével: A nagy kísértéseket, a melyeket láttak a te szemeid, a jeleket és ama nagy csudákat. De nem adott az Úr néktek szívet, hogy jól értsetek, szemeket, hogy lássatok, és füleket, hogy halljatok, mind e mai napig” (5Móz 29,24). Tehát azt a tíz csapást látták, amit Isten tett Egyiptomban. Látták, hogy akkor történt ez a csapás, amikor már olyan nyomorúságban voltak, hogy az Úrhoz kiáltottak, és akkor Isten szabadítót támasztott; hatalmas kézzel, kinyújtott karral hozta ki őket Egyiptomból. Mégsem értették meg, hogy ez azért történt, ahogy Mózes mondta is a fáraónak, hogy elmegyünk, hogy az Úrnak szolgáljunk. Hogy szolgája legyen az Úrnak, hogy azt tegye, amit Isten mond, mert akkor lesz neki is jó szerencsés az útja, és akkor tölti be Istennek a tervét is ez a nép. Nem értette meg ezekből a csapásokból, hogy ezek miért voltak. Miért választotta Isten őket külön, miért különböztette meg Isten őket. Miért szabadította meg őket, miért nem vesztek el ők, és miért vesztek el az Egyiptomiak. Aztán ugyanitt olvassuk: „Mindamellett is vezérlettelek titeket a pusztában negyven esztendeig; nem koptak le a ti ruháitok rólatok, és a te sarud sem kopott le lábadról. Kenyeret nem ettetek, sem bort, sem részegítő italt nem ittatok, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (5Móz 29,5-6). Ez a negyven éves pusztai vándorlás is csoda volt, sokat láttak, de nem értették meg azt sem. Ugyanis egy néhányszor Isten egy kicsit megéheztette őket, mindjárt lázongtak. Kicsit megszomjaztak, mindjárt lázongtak, de soha nem vették az eszükbe azt, hogy egy ruhában jöttek ki Egyiptomból, s negyven év alatt nem kopott le róluk. Egy saruban jöttek ki, ami olyan könnyen szakadós, és nem szakadt le negyven évig a lábukról. Nem volt kenyér, és Isten mégis minden nap táplálta őket a mannával. Mennyi mérges kígyó volt ott a pusztában, és Isten csak akkor nem védte meg őket tőlük, amikor lázongtak az Úr ellen, és Ő bocsátotta rájuk a kígyókat. Mennyi veszély volt! Volt, amikor a hőség elől Isten felhővel takarta be őket, de nem vették eszükbe. Amikor bementek az ígéret földjére, ugyanebből a részből olvasom tovább: „Mert ti tudjátok miképen laktunk Égyiptomnak földén, és miképen jöttünk által a nemzetek között, a kiken általjöttetek. És láttátok az ő undokságaikat és bálványaikat: fát és követ, ezüstöt és aranyat, a melyek nálok vannak. Vajha ne lenne közöttetek férfi vagy asszony, nemzetség vagy törzs, a kinek szíve elforduljon e napon az Úrtól, a mi Istenünktől, hogy elmenjen és szolgáljon e nemzetek isteneinek; vajha ne lenne köztetek méreg- és ürömtermő gyökér! És ha lesz, a ki hallja ez esküvéses kötésnek ígéit, és boldognak állítja magát az ő szívében, ezt mondván: Békességem lesz nékem, ha a szívem gondolata szerint járok is…” (5Móz 29,16). Hát ez történt. Látták, hogy Isten olyan népeket pusztított ki előttük, akik bálványimádók voltak, és mindenféle nagy bűnökben jártak. Látták, ez lett a következménye, Isten kipusztította. Mégis ugyanazt csinálták, és így gondolkoztak, ahogy olvastuk, hogy boldog vagyok én anélkül is, hogy nem az Úr törvényében járok, boldog vagyok, ha az én szívem után megyek, ha az én akaratom és az én fejem után megyek. Úgy mentek, és nem vették eszükbe, hogy ugyanaz fog velük történni, mint azokkal a népekkel. Sorolhatnánk tovább, egészen addig, amíg eljutunk Ézsaiás koráig. Mennyi mindent látott ez a nép, csak gondoljunk bele a bírák idejébe! Hányszor volt az, hogy elfordultak az Úrtól, akkor egy ellenséget küldött rájuk Isten, akkor megnyomorgatta őket, és amikor már nem bírták tovább, az Úrhoz kiáltottak, és Isten szabadítót támasztott. Az a nemzetség, amelyik éppen akkor látta ezt a szabadítást 20 évig, 40 évig, mikor meddig, nem fordultak el az Úrtól. De a
következő nemzedék már megint elfordult az Úrtól, és akkor megint ez ismétlődött. Sokszorsokszor végig a Bírák könyvében, és Sámuel idejében is. Egészen addig, amíg elérkezünk Ézsaiás koráig, azt olvastuk: „És hallám az Úrnak szavát, a ki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet! És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek; Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon” (Ézs 6,8). Ez súlyos ítélet volt. Mindennek a sok engedetlenségnek, az, hogy nem akartak hallgatni az Úrra, készakarva behunyták a szemüket, készakarva bedugták a fülüket. Ennek ez lett a következménye, hogy ítéletképpen jött rá erre a népre a teljes vakság, és a teljes süketség. A vakság és süketség ítélete Ennek a vakságnak és süketségnek, meg ennek az oktalanságnak mi lett a következménye? Isten még ekkor is sokáig tűrt. Még ekkor is, Ézsaiás idejében, megszabadította Jeruzsálemet Szanhérib kezéből, az asszíriai király kezéből. Sokszor fenyítette őket, de nem hallgattak rá, sokszor keményebben, akkor sem hallgattak rá, kegyelmesen fordult feléjük, az sem indította meg őket. Akkor, azt olvassuk itt: „Ezért ontá ki reá búsulásának haragját és a had erejét; körülte lángolt az, de ő nem értett; és égett benne, de nem tért eszére!” (25. vers). Isten a végén nagyon keményen szólt ehhez a néphez. Nagyon fájdalmasan fenyítette meg. Kiontotta búsulásának a haragját. A népet kirabolták, és eltapodták, bilincsbe verve tömlöcbe juttatták. Prédává lettek, nem volt szabadító, aki kiszabadítsa ellenségének a kezéből. Ragadománnyá lettek, és nincs, aki azt mondaná, hogy add vissza! (22. vers) Ezt tette velük Isten. Mikor következett ez be? Legelőször bekövetkezett ez a babiloni fogság idején, nagyon nagy ítélet és nyomorúság volt ez ezen a népen. Azután Isten visszahozta őket nagy kegyelmesen (erről szól Ézsaiás próféta könyvének második nagy szakasza, előre vigasztalja a népet, hogy majd Isten visszahozza őket), de utána eltelt egy idő, és minden ugyanúgy folyt, mint azelőtt. Mígnem eljött az Úr Jézus Krisztus, és utoljára szólt rajta keresztül ennek a népnek. Bedugták a fülüket akkor is. Jött Titusz, és elpusztította Jeruzsálemet. Azóta a szétszóratásban többször is keményen szólt Isten ehhez a néphez. Csak gondoljunk a II. világháború alatti üldözésre, a gettókra és a haláltáborokra, de a legszörnyűbb még hátravan: az antikrisztusi kor. Jobb belátásra bírta ezt a népet a fenyítés? Fájdalmas és megdöbbentő, de nem bírta jobb belátásra. Ezt olvastuk: „Ki veszi ezt közületek fülébe? a ki figyelne és hallgatna ezután?” (23. vers). Ha már Istennek az Igéjét, a szavát, amit küldött a próféták által, mondja Isten, amit nem hallgattatok meg, hát akkor legalább ezt meghalljátok. Amikor szenvedések által, nyomorúságon, háborúkon, fogságon, bilincsen keresztül szól hozzájuk. Nem! Makacsak és kemények maradtak: lángolt minden körülötte, de nem értett (25. vers). Azt sem értette. „Égett benne, de nem tért eszére, nem szívlelte meg” - mondja az új fordítás. Süketek és vakok maradtak továbbra is. Akkor az Úr mindig és mindig új kegyelemmel fordult hozzájuk. Azt olvasunk: „Oh, ti süketek, halljatok, és ti vakok, lássatok!” (18. vers). Mindig Isten megpróbálta, no, most ha ennyi nyomorúságon keresztülmentetek, szólok még hozzátok, a süket és vak néphez, halljatok és lássatok! Szólt az Úr sokak által Isten prófétákat küldött hozzájuk újból és újból. A próféták láttak, a próféták hallottak. Úgy is nevezték a prófétákat - Sámuelnél olvassuk -, hogy látó. A Károliban néző, de a látó, az a jó. Máshol úgy mondja: a látnokok. De láttak is, és hallották is Isten szavát, mert például Sámuel próféta így szólt: Ezt mondta Isten a füleimbe, hogy holnap jön hozzád egy ember, Saul, hogy kend királlyá. Hallották és látták Istent, és megdöbbentő, hogy a nép nem hallgatott a prófétákra, sőt, gonoszul bánt a prófétákkal.
Akkor elküldte Isten az egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust, aki azért jött, hogy a vakok szemeit megnyissa, meg hogy a süketek halljanak. Így olvassuk: „Az Úrnak Szelleme van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását…” (Lk 4,18). Mi lett arra a válasz, amikor az Úr Jézus nyitogatta a szemüket? Így olvasunk erről: „Azért szólok velök példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek. És beteljesedék rajtok Ésaiás jövendölése, a mely ezt mondja: Hallván halljatok, és ne értsetek; és látván lássatok, és ne ismerjetek: Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket” (Mt 13,13-15). Bár az Úr Jézus Krisztust is elvetették, Isten még mindig kegyelemmel fordult hozzájuk ezután is. Azt mondta Isten, hogy felveszi az Ő Fia, az Úr Jézus minden bűnüket, és meghal a kereszten értük, ezért az engedetlen, süket, vak, lázadó népért is. Hátha megtérnek. És meghalt értük. Aztán elküldte az Úr Jézus a Szent Szellemet, amikor a mennybe ment, és megdicsőült, és ugyanazok az erők, amik Krisztusban működtek, ugyanazok működtek az apostolokban is. Sokszor egymásután, több helyen és sok ízben és sokféle módon bizonyságot tettek Krisztus szeretetéről, Isten jóságáról az apostolok a Szent Szellem erejével, a nép közül néhányan ugyan megtértek, de maga az egész nép az süket és vak maradt, nem akartak hinni benne. Végül odáig jutott a dolog, hogy azt mondta Pál apostol által az Úr: „Mivel pedig nem egyezének meg egymással, eloszlának, miután Pál ez egy szót mondá: Jól szólott a Szent Lélek Ésaiás próféta által a mi atyáinknak, mondván: Eredj el a néphez és mondd: Hallván halljátok, és ne értsetek; és nézvén nézzetek, és ne lássatok! Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallanak, és szemeiket behunyják; hogy szemeikkel ne lássanak, füleikkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Legyen azért néktek tudtotokra, hogy a pogány népeknek küldetett az Istennek ez idvezítése, és ők meg is hallgatják” (ApCsel 28,25-28). Akkor a pogány népek felé fordult egészen Istennek a kegyelme, az evangyélium hirdetése, és ők örömmel fogadták. Izrael pedig süket és vak maradt, mígnem eljött Titusz, és lerombolta Jeruzsálemet. Süket és vak azóta is a Szent Szellem bizonyságtételére, és az Ige bizonyságtételére. Ezért jön az antikrisztusi kor nagy nyomorúsága, és csak a maradék tartatik meg, azok, akik majd az Úr Jézus dicsőséges eljövetelekor mondják, hogy áldott, aki jő az Úr nevében! Így olvassuk: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében!” (Mt 23,37-39). A keresztyén világ romlása Nézzük meg most ezekből az Igékből, Izrael történetéből a tanulságot, először az egész keresztyénség számára. A pogányokhoz fordult Istennek a kegyelme, és örömmel fogadták, és elterjedt az evangyélium az egész Európában is, és továbbterjedt sokfelé világon. Egy idő után a keresztyénség összességében ugyanúgy járt, mint Izrael. Isten szava iránt a keresztyén világ - kevés kivétellel - engedetlen, süket és vak lett. Hangzik még az Ige mind a mai napig, mégis süket és vak a keresztyén világ. Olvastam egyszer Reményik Sándornak az egyik versét. Az ő felmenői között református papok voltak, és talán esperes is. Vallásos neveltetést kapott, de valahogy elsiklott az Ige igazi üzenete. Ő maga írja le a versében. Mert az Igét csak úgy használták, mint történelmet, az Igét csak arra használták, hogy erkölcsi tanítást nyújtsanak általa, meg magyarkodtak (most is az, különösen a határon túliaknak, most is csak
magyarkodás). Azt írja az egyik verssorában: „Süket szívembe hogy jusson bele?”. Elszokott már tőle, mást ért már alatta.” Igen, süket a fül. [A vers a szolgálat végén olvasható.] Így olvastuk: „Az Úr igazságáért azt akarta, hogy a törvényt nagygyá teszi és dicsőségessé” (21. vers). A protestáns fordítás úgy mondja, hogy: „Igazsága érdekében akar az Úr nagy és fenséges tanítást adni.” Adott is, a keresztyén világnak is. Az Igét, Isten szavát dicsőségessé akarták tenni, de a süket emberi fül, az, hogy nem akartak engedni Neki, ledegradálta. A keresztyénség hűtlen lett hozzá, mint Izrael. Vallásosodott, képmutatóskodott, és az egész megromlott. A következménye is ugyanaz lett, mint Izrael esetében. Olvastuk, hogy e nép kiraboltatott és eltapodtatott (22. vers). Isten a korai keresztyénségben először fizikailag is küldött ellenséget. Pusztítottak a vad, nomád népek, jött a tatár, jött a török, de nem tértek észre. Most pedig odáig jutottunk, hogy a keresztyén világ - és jól gondoljuk meg, hogy csak a keresztyén világ, vagy a hívők is -, pusztítja önmagát. Pusztítja magát úgy, hogy pénzt és jólétet hajszol, és közben tönkremegy idegileg, fizikailag, mindenféléképpen. Tönkremegy a család, tönkremennek a kapcsolatok. Pusztítja úgy magát, hogy nem szaporodik, csak fajtalankodik. Pusztítja magát úgy, hogy a pénzhajhászás, a profithajsza miatt tönkreteszi a környezetét, a földet, mindent tönkretesz. Pusztítja önmagát úgy, hogy Isten ismerete helyett befogad mindenféle vallást, mindenféle misztikát, akárhonnan jön, keletről különösen. Sötét, sátáni tanítást. Teljesen elerkölcstelenedett. Azt mondja, hogy kiraboltatott (22. vers). Igen, a keresztyén világ kiraboltatott, elrabolták tőle valamikori istenhitét, gyermeki hitét, Istenhez való ragaszkodását. Elrabolták tőle a mennyeieket, mert már nem is törődik vele, tagadja, hogy még lenne is. Az odafelvalókat, hogy afelé fordulna a szíve. Helyette adtak neki értéktelen, bár csillogó, de vacak dolgokat. Ilyeneket, hogy: pénz, vagyon, hírnév meg jólét. Adtak némelyeknek, de a nagy többségnek csak az ígéretét, a hazugságát, az illúzióját. Kirabolták a keresztyénséget hazug szólamokkal, orruknál fogva vezették a keresztyén világot, elbutítják, és erkölcsileg teljesen lezüllesztik. Azt is olvastuk, hogy tömlöcbe, fogházban vannak zárva. Igen, szellemileg tömlöcben és fogházban van, és a bűnnek a bilincsein, a Sátánnak a bilincsein. A bűnbilincsek pedig egyre szorosabbak; testi és szellemi kábítószerek kötelékei egyre erősebbek. Nem csak a droggal, sok mindennel kábítják. A szellemi és a gondolkozásbeli, normális, emberi gondolkozásbeli sötétség is egyre reménytelenebb. Józan ésszel sem tudnak már gondolkozni. Ez kikerülhetetlenül a káoszba, és az antikrisztusi korba vezet, a nagy nyomorúság idejébe. Ugyanúgy, ahogy Izrael is. A makacssága, a süketsége, a fülei bedugása, a szeme behunyása, a vakság és a süketség miatt odajut. A keresztyén világ is ugyanemiatt került oda. Ezt olvastuk: „Ki adta ragadományul Jákóbot és Izráelt a prédálóknak? Avagy nem az Úr-é, a ki ellen vétkezénk, és nem akartak járni útain és nem hallgattak az Ő törvényére?” (24. vers). Igen, az Úr engedte meg, aki ellen vétkeztek, és nem akartak az útjain járni. Eljött a világosság, és hirdettetett a világosság, de így mondja az Ige, hogy inkább szerették a sötétséget. Ezért ontottá rá Isten búsulásának haragját. És vajon okulnak belőle? Úgy néz ki, hogy eddig még nem okultak, még mindig jólét van. Még mindig biztonságban érzik magukat. Bár egyesek remegnek, mert már érzik, hogy valami van a levegőben, Damoklész kardja ott lebeg a fejük fölött. Isten még szól, Izráelhez is, az egész keresztyén világhoz is: Ó, ti süketek, halljatok, és ti vakok, lássatok! (18. vers). Vajon meghallják-e? A prófécia szerint csak kevesen fogják meghallani. A prófécia szerint romlás felé megy és ítélet felé megy az egész világ, különösen a keresztyén világ. Mi Isten célja az életünkkel? Most térjünk rá arra, ami nekünk a legfontosabb. Mi a tanulság nekünk, hívő embereknek? Először is: láttuk, mi volt Istennek Izraellel a célja, és mi a keresztyénséggel is. Az volt a
célja, így olvastuk, hogy „az Úr igazságáért azt akarta, hogy a törvényt naggyá teszi, és dicsőségessé” (21. vers). Isten szavát, Isten Igéjét és Isten Igéjével együtt az Urat is, hogy naggyá tegye és dicsőségessé, és megáldja ezzel az embert. A hívő embereknek az életével is tulajdonképpen ugyanez a célja Istennek. Elolvasom azt, hogy mi Istennek a célja velünk: „Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, Kegyelme dicsőségének magasztalására, a melylyel megajándékozott minket ama Szerelmesben” (Ef 1,5-6). Tehát elhívott Isten, hogy kegyelmének dicsőségét magasztaljuk mint fiak. Nagy kiváltságra hívott! Eleve elrendelte, hogy mint fiak hordozzuk az Ő képét, hasonlók legyünk Őhozzá, és az egész életünk Isten kegyelmének a dicsőségét magasztalja. Ehhez az szükséges, hogy engedelmeskedjünk az Úrnak. Lássuk Őt, és halljuk Őt, és ne legyünk süketek és vakok az Ő szavával szemben. Az szükséges, amiről vasárnap szó volt, hogy a szívünk szentélyének a mélyén Ő éljen, és az életünk csak Belé gyökerezzen, ne látható és ne földi dolgokba. Mit tapasztalunk ezzel szemben? Azt tapasztaljuk, hogy sokszor és sok hívő ember életében nem így van. Azt tapasztaljuk, hogy hívő emberekben is lehetséges és történik olyan, hogy eljut odáig, hogy süket lesz és vak lesz szellemileg. Én tudom azt, hogy nem a tapasztalat a legfontosabb. A legfontosabb az, amit Isten Igéje mond, az a valóság. Isten Igéje úgy beszél a hívő emberekről, a gyülekezetekről, hogy szentek, Istennek a szemefényei. De azt is tudom, hogy az Igében a szentekről, mirólunk, olyanokat is ír, mint ahogy Pál apostol mondja: „Félek azonban, hogy a miként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (2Kor 11,3). Pál apostol írja egy másik helyen, hogy megsiratok sokakat, akik nem tértek meg az ő bűneikből, és felsorolja, hogy milyen bűnökből. Tehát, el ne bízzuk magunkat, és azt ne mondjuk, hogy velünk ilyen nem történhet! Gondoljuk csak meg, hogy Izrael népe hogy volt? Amikor már Jeremiás próféta által Isten bejelentette, egyértelműen és világosan, hogy ide fog jönni Nabukodonozor, és lerombolja ezt a házat, az Úr templomát, akkor azt mondták, hogy Jeremiás próféta az Istent gyalázza, felségsértést beszél, ez a ház az Istené. Hogyan jöhet ide egy ember, Nabukodonozor, hogy lerombolja ezt a házat. Csak nem tudták azt, amit Ezékiel próféta látott, hogy Isten kivonult abból a házból, már nem volt ott, amikor Nabukodonozor jött, eltávozott onnan. Ugyanígy van most is, hogy aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Könnyen belejutunk oda, ahová a Laodíceabeli gyülekezet jutott. Azt mondod, gazdag vagyok, meggazdagodtam, semmire nincs szükségem. Jól ismerem az Igét, mondjuk. Micsoda kijelentéseknek és titkoknak a birtokába jutottunk! Mennyi mindent közölt velünk az Úr! Milyen nagy és szentséges dolgokat jelentett ki rólunk, a gyülekezetről! Ilyen nem eshet meg velünk! Miközben ilyeneket mondunk, nem is tudjuk, hogy te vagy a nyomorult, a nyavalyás, a vak, a szegény és a mezítelen. Az Igazsághoz vagy igazságokhoz ragaszkodunk? Most hadd mondjak egy néhány dolgot konkrétabban, hogy hogyan juthatunk el eddig. Amikor az Igazság - és tudjuk, hogy az Igazság Jézus Krisztus, Én vagyok az út, az élet és az igazság -, amikor az Igazság, Krisztus helyett igazságok kerülnek a középpontba. Igei igazságok, nem hazugságok, de amikor ezekhez az igei igazságokhoz jobban ragaszkodik bárki közülünk, mint az Igazsághoz, Krisztushoz, már elindultunk a romlás útján. Az igazságot szeretetben kell követni. Krisztushoz, az Igazsághoz csak akkor ragaszkodunk szeretetben, ha minden egyes igazságot szeretetben követünk, türelemmel, irgalommal mások felé, akik még nem látják ezt az igazságot. Nem felfuvalkodva, hogy én már látom, amikor Isten helyett, a középpontba az Isten felőli látások, vagy vélemények kerülnek. Én így látom, nekem az a véleményem. Amelyek eleinte lehetnek nagyon igeszerűek, de tudnunk kell, hogy rész szerint van bennünk. Amit mi a legnagyobb igazságnak látunk, s mint legnagyobb
igazsághoz ragaszkodunk, tudjuk meg, hogy ha valóban nagy igazság is az, akkor is csak rész szerint való, mert rész szerint van bennünk az ismeret, és minden. Akkor, amikor Istenben, Jézus Krisztusban, és a Szent Szellemben kapott közösség helyett - ugye, egy szellemben egy testté kereszteltettünk, ezek helyett -, pártok alakulnak, pártoskodás. A szerint alakulnak a pártok, hogy kinek egyforma a látása velem, ki tart egy ugyanazon részigazságot, amilyet én is tartok. Vagy igazságnak vélt elvek mentén alakulnak csoportok és pártok, akkor már Isten és a mi Urunk kikerült a középpontból. Amikor a szeretet helyett hűvös udvariasság uralkodik el, és nem a szeretetnek a melegsége, nyíltsága, őszintesége. Testvérek, még most is meg lehet figyelni, sokfelé járok gyülekezetekben, megfigyeltem, tény dolog: falun az emberek őszintébbek és nyíltabbak a gyülekezetekben is egymáshoz. Nem udvariaskodnak, hanem megmondják: Testvér, hogyan van ez a te életedben, mert ezt láttam, vagy ezt hallottam. Miért viselkedsz így? Ezt nem szeretetlenségből mondják, hanem pont azért, mert falun nagyon jól tudják, hogy ha egyetlenegy hívő is rosszul viselkedik, Istenre is szégyent hoz, és az egész hívő népre is. Egy faluban, ahol ezer ember van összesen, és van három-négy evangéliumi közösség, nem nézik a hitetlenek, hogy no, te a testvérgyülekezetbe tartozol, te meg a szombatistákhoz tartozol, te meg egy harmadik felekezethez tartozol, hanem azt mondják, hogy a hívők. Megkérdezik: Mit csináltál? Szeretetből kérdezik meg. Amikor nem mernek szólni, félnek, hogy jaj, nehogy megsértsem, és akkor a nyíltság, az őszinteség, az, hogy nem örül a hamisságnak, ez is a szeretetnek az egyik jele. De ha ehelyett, hogy nem örül a hamisságnak, egy hűvös udvariasság, egy olyan kimért távolságtartás van, hogy köszöntöm, meg mosolygok… Szóval, amikor ez lép a helyébe, akkor ott valami nincs rendben. A szívben sem, meg abban a gyülekezetben sem. Még lehetne dolgokat sorolni, de mindenkinek mutassa meg az Úr ezt, hogy nem nagy az elhajlás először, mindig kicsiben kezdődik, de arra hívattunk el, hogy legyünk mi az Ő kegyelme dicsőségének a magasztalására. Nem tudunk lenni, ha nem Krisztus a középpont, ha nem Krisztus az igazság, ha nem a Krisztusnak a szeretete tölt be bennünket, hanem bármi más. Mi az elhajlás következménye? A hívők életében is ugyanaz lesz a következmény, mint a zsidóknál volt, meg ami a keresztyén világban: „e nép kiraboltatott” (22. vers). Ha ez bekövetkezik, először egyénileg oda a békesség, oda az öröm, oda az Isten belső látása. Már nem látom, és lassacskán nem is hallom. Azt olvassuk az egyik helyen, hogy ha nincs mennyei látás, elvadul a nép. Ha már a tekintetem, ha már a vágyaim, az egész valóm nem a mennyeiekre, nem Krisztusra van beállítva, ha nincs ez a mennyei látás, elvadul a nép, elvadul a hívő ember. Olvastuk, hogy a nép bilincsben és fogházban van. A hívő embert is megfogja, megkötözi, megbilincseli a saját útja. Azt mondja az Ige az egyik helyen: Az útjaikat a fejükhöz verem. A saját útja fogja meg a bűnöst, mert nem akart járni az Úr útján. Így olvastuk, hogy nem akartak járni útjain. Száz kifogást mondhatunk, hogy miért nem e szerint az Ige szerint járok el, de mindegy, hogy mennyi kifogást mondok el, a valóság az, hogy nem akarok az Úr útján járni. Beszéltem egy fiatalemberrel, pár hónappal ezelőtt előadta nekem, hogy mennyi nyomorúságban van, mennyi bűnben, mennyi megkötözöttségben van, és megkérdezte, hogyan lehetne szabadulni. Mondtam neki, hogy tudod, jártál te valamikor gyülekezetbe, olvastál te Bibliát, tudod a szabadulás útját. Tudom, tudom, hogy Krisztusban, de mégis, hát, szóval… Tudod, mi a baj? –mondtam - Egy szóval az, hogy te nem akarsz szabadulni. Nem, azt mondja. Gondolkozz el, és legyél őszinte! Beszélgettünk tovább, elgondolkozott, és azt mondja egy idő múlva: Igazad van, nem akarok szabadulni, valahol tetszik nekem ez a bűnös élet. Nem akarok szabadulni. Itt a baj. Aztán azt is olvastuk, hogy prédává lesz ez a nép. Bizony, prédává lesz, ha elhajlunk az Úrtól, a bizonyságtételünk. Prédává lesz az elhívásunk, amire elhívattunk, hogy legyünk mi az Ő
kegyelme dicsőségének a magasztalására. Prédává lesz az, hogy azt mondja az Úr: „Ti vagytok a világ világossága.” Nem leszünk már akkor világosság. Ahogy olvassuk: „akik közt fényletek, mint a csillagok a világmindenségben”, akkor már nem fénylünk. Vagy, ahogy az Úr Jézus mondja: „Ti vagytok a föld sója.” Nem leszünk sók. S ha nem leszünk sók, mire való? Kidobják, és eltapossák. Megtörténhet egyes hívő emberekkel, de ha egy helyi gyülekezetben sok hívő emberrel történik ez meg, az egész gyülekezet prédává lesz. Egy gyülekezet az „hegyen épített város” lehet. Egy hívő ember, egy csillag, vagy egy gyertya. „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék.” Egy gyülekezet az olyan, mint egy hegyen épített város, azt nem lehet elrejteni. Egy gyertyát le lehet vékával borítani, de egy várost, pláne, ha a hegyen van az a város. De ha az egész gyülekezet megromlik, azt mondja a Jelenések könyvében, hogy kimozdítom a gyertyatartót. Emberek nem rejthetik el, de a gyülekezet Ura ki tudja mozdítani a gyertyatartót. Prédává lehet, kirabolhatnak komoly, evangéliumi gyülekezeteket, akik valamikor hegyen épített városok voltak, mert nem akartak járni az Úr útjain, és nem hallgattak az Ő szavára, az Ő Igéjére. Befejezés Testvérek, ezzel fejezném be: „Ezért ontá ki reá búsulásának haragját és a had erejét; körülte lángolt az, de ő nem értett; és égett benne, de nem tért eszére!” (25. vers). Izrael már lángolt, Jeruzsálem már lángolt, a templom ott volt a nyomorúságban, mégsem tért eszére. Isten irgalma ne múljon el egyéni életünkről, és közösségeink életéről sem, hogy ha már odáig jutottunk (remélem, nem jutottunk idáig), de ha odáig jutnánk is, hogy már lángol körülöttünk, égünk valamiben, legkésőbb akkor, térjünk észre. Sajnos, tudok olyan eseteket, amikor már minden lángolt körülötte, mégsem tért észhez, hogy teljesedjen be legkésőbb akkor az életünkben: „Ó, ti süketek, halljatok, és ti vakok, lássatok!” Azt olvassuk, hogy prédává lett, és nincs szabadító. Ez ott azt jelenti, hogy Isten nem akarta megszabadítani, más szabadító meg nincs, de Jézus Krisztus, mint Szabadító, még most itt van. Még most lehet szabadulás, mert van Szabadító. Legutolsó, amit mondanék. Azt az éneket énekeltük az óra elején, többek között ez volt benne, hogy „ha nem, mint győztes járulhatok Hozzád”. Igen, testvérek, legyünk őszinték: nem mindig győztesként éljük meg a mindennapi életünket, vereségeket is szenvedünk. „Ha nem, mint győztes járulhatok Hozzád, a vereségem mégis elviszem. Jól tudom, aláhajol sebemhez…” - igen, az Úr aláhajol, csak legyünk Hozzá őszinték, és vigyük Hozzá a vereségünket is. „Örömöm hálás, ujjongó dalával, Uram, eléd, ha nem siethetek, elsírhatom a bánatom Néked, koldulva bíztató tekinteted.” Biztasson bennünket az, hogy jöhetünk az Úrhoz, mert van még Szabadító, és van még szabadulás. De csak úgy jöhetünk, ha elmondjuk Neki, hogy vétkeztünk. Biztasson még bennünket az is, hogy akármilyen sötét is a háttér, akárhová jutott is a zsidó nép és a keresztyénség, vagy akármennyi baj van még az evangéliumi közösségekben is, mindig van maradék. Pál apostol idézi Illést, aki panaszkodik, hogy Uram, oltárodat lerombolták, prófétaidat megölték. Bálványimádó lett az egész nép, én maradtam egyedül, engem is halálra keresnek. De mit mond neki az isteni felelet? Meghagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Ekképpen azért most is van maradék, a kegyelemből való választás szerint. Legyünk benne ebben a kegyelemben, ebben a kegyelemből való választásban, a maradék. Mindig így gondolkozzunk: nem vagyunk egyedül, de ha nem is látunk mást, és úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk, maradjunk hűségesek az Úrhoz. Nyitva legyen a szemünk a mennyeiek felé, és a fülünk az Ő Igéje felé. Ámen. Debrecen, 2006. június 14.
Reményik Sándor:
Elkéstetek (Szó a protestáns teológusokhoz)
Elkéstetek, elkéstetek vele, Az Igével, ki élet kenyere, Ki Evangélium és semmi más, Nem tudás, művészet, magyarkodás, Nem kultúra és nem pedagógia, Nem eszköz többé, hanem cél maga, Ki szabadelvű emberség helyett Istennek állít magas trónhelyet, Kinek választóvize Jézus vére A kárhozatra vagy az üdvösségre, Ki minden ember-eszményt kevesel S az ifjakat magához vonja fel. Elkéstetek, elkéstetek vele, Süket fülembe hogy jusson bele? Mit értsek belőle, ki hajdanában Jártam egészen más iskolában? Nekem kongó szavak csupán ezek Ti azt mondjátok: ősi fegyverek. Forgattak régi Reformátorok, De eltemette százados homok. Már dédapám is homokon futott, Pedig ezernyolcszáznegyvenkilencbe Tiszakerület szuperintendense. A trónfosztó szózathoz szót talál, S míg Jézus Kossuth árnyékában áll: Dördül hangja a lőcsei templomban, Dacában sokkal inkább, mint alázatban, Nagyanyám kap tőle egy imakönyvet, Mit haláláig buzgón levelezget, Ő használhatta németnyelvű tiszten: Ein Gebetbuch für aufgeklärte Christen.*
Elkéstetek, elkéstetek vele, Az Igével, ki élet kenyere. – Gyermekkoromból egy jelenet – látom: Apácák jönnek halkan, mint az álom S előttük nagynéném az ajtót zárja, Hallik puritán hangja, kiáltása: Pápista célokra mi nem adunk: Protestánsok vagyunk! Ím, ez volt a ti theológiátok: Keveset hisztek, sokat protestáltok, A császár ellen, a pápista ellen, Mindegy, mindegy csak protestálni kelljen. Elkéstetek, elkéstetek vele, Az Igével, ki élet kenyere. Sosem hallottam oly szavát apámnak, Hogy volna foganatja imádságnak. Anyám is vette legfőbb példaképnek Jézust. Szavát erkölcsi nevelésnek, De hogy ő Isten egyszülött fia? Vagy esztelenség, vagy komédia. Ezt hallottam, de soha semmi mást. Hol keressem hát a vigasztalást? Nekem az egyház csak puszta keret, Belementeni magyar lelkeket. S szolgálni magyar művelődést vele, Mint tette apám s minden nemzetsége. Viszont rajtam teljessé lett az átok: Én már az Isten ellen protestálok. S egyéb hitet ugyan honnan vennék, Mikor “a hit is kegyelmi ajándék”. Elkéstetek, elkéstetek vele, Az Igével, ki élet kenyere, Ahhoz, mi nektek most régi-új mérték: Nemzedékből veszett ki az érzék. Rajtam nem segít Barth-otok, Kongó, üres szó minden szavatok. Süket szívembe hogy jusson bele? Elkéstetek, elkéstetek vele. Kolozsvár, 1936. október 22.
(* Imakönyv felvilágosult keresztyénnek.) A fenti verset a XX. századi erdélyi evangélikus költő, Reményik Sándor a Barth Károlyféle „Ige-teológiával kapcsolatban állapítja meg keserűen, megrendítően. Barth Károly elfordult a liberális teológiától, amely a Szentírást „mítosztalanítani” akarta, és újból visszafordult az Ige felé. A fenti vers Barth Károly budapesti látogatásakor született.
