Erdészettörténeti Közlemények XVI

Erdészettörténeti Közlemények

XVI.

Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztály Budapest 1995.

Szerkesztette: dr. Oroszi Sándor

ISSN 0866-3181

Felelős kiadó: dr. Oroszi Sándor, az OEE Erdészettörténeti Szakosztály elnöke

Nyomdai munkák: Diós Nyomda, Budapest

A sorozat kötetei beszerezhetők a szerkesztő címén: 1367 Budapest Pf. 129.

K ÉSZÜ LT AZ O TP BANK SEGÍTSÉGÉVEL

További tám ogatók: C entrál-E urópa Alapítvány H M Budapesti E rdőgazdaság Rt. MA VAD Rt.

3

TA R TA L O M JE G Y Z É K

oldal Nadler Herbert:

Vadásznapló, 1941

Nyúl Bertalan:

Adatok a Duna menti szarvasvadászatokhoz

Dr. Oroszi Sándor: A természetvédelmi értékek őrzésének kezdetei Magyarországon

5

91

111

5

Vadásznapló, 1941 Nadler Herbert

PÜSPÖKLELE (Csanád megye) M ájus

7> Hajnali

1/2

5-kor szállók ki

Szegeden

a hálókocsiból,

vadászholmimmal átköltözöm egy másik vonatba, aztán reggel 7 órakor érkezem Makóra és 8 órakor Püspökielére, Szirányi Gyula uradalmi főintéző portájára. Életemben először járok Csongrádban és Csanádban. Egyébként feljegyzem, hogy egy hét híján tizenhárom hónapig nem vadásztam. A vadászat szempontjából életemből egy esztendőt elvesztettem; hogy mi okból és mi módon, nem tartozik a vadásznaplóba. Alföldi területre jöttem barkácsolva vadászni, mert lábamnak még csak igen gyengén vehetem hasznát. Az utcai fasorokban már kilombosodott a juhar és a hárs, és javában virágzik a gesztenye, a kertekben és az udvarokon már régen elvirágzott a cseresznye és a szilva, az országút mentén pedig levélrügyeit bontogatja a szeder és az akác. Ezúttal a vasútállomásra értem küldött kocsiról Makón, majd a városon kívül, a csanádi síkon nézem ezt a viruló, zöldülő, üde tavaszi képet 1941. május 7-én reggel. A vidék emlékeztet a békési mezőre. Óriás zöld szőnyeg, rajta elszórtan - a keret végeláthatatlan arányai folytán szinte gyerekjátékszemek látszó - kis házak, pajták, kútgémek, kazalok, boglyák, kukoricaszárkúpok és rövid fasorok határolta kis tanyák. Uradalmi területre érve, az ember a mezőgazdasági táblákon át kilométerek során nagyobb távlatokon lát végig akadálytalanul; legfeljebb néhány út menti akácfán akad meg a szeme.

6 8

órára érek Püspökleiére, s miután kedves barátom szép otthonában

megszálltam, reggeliztem, kicsomagoltam és vadászatra felkészültem, vele együtt megint kocsira szállók, hogy az időt gazdaságosan kihasználva, még ebéd előtt egyet barkácsoljak. Kihajtatunk a nagy síkságra, és a példásan gondozott birtokon, hosszú, egyenes dűlőutakon kerülgetjük azokat az ötven holdas mezőgazdasági táblákat, amelyeken már messziről látunk őzeket. Itt-ott néhány kíváncsiskodó túzoktyúk is nyújtogatja kékesszürke nyakát a zöld búzából, de nem fordítunk feléjük figyelmet, valami nagyagancsú őzbakon jár az eszünk. A nap olyan melegen tűz, mintha már nyár volna; élvezem, hogy süttethetem magam vele, hiszen sokáig nélkülöztem. Sok őzet látunk kint, a szabad mezőn. Házigazdám ezt a vadbőséget azzal magyarázza, hogy a szokatlan nagy árvíz az őzeket szokott helyükről, a közeli Maros ligetes, bokros, erdőszerű árteréről kiszorította a védgáton át a mezőre. Az egyik lucematáblán negyvennégy őzet olvasunk meg. A messzelátóval vizsgálgatom a bakokat. Megint bebizonyosodik, milyen nehéz feladat az élő őzbak fején az agancs minőségét 150 lépésről vagy még messzebbről megbecsülni. Pedig hát ennél sokkal közelebbre alig várják be a kocsit, noha közeledésünkre egyénileg különbözően viselkednek. Vannak olyan tamáskodók, amelyek már 200 lépésről futásnak erednének és ebben csak bizalmasabb társaik nyugodt viselkedése akadályozza meg őket. Vannak olyan ravaszkodók, amelyek lefeküdnek, fejüket lehajtják és ily módon tűnnek el a búzában vagy a lucernában. M ások meg látszólag ránk sem hederítenek, csak legelnek, de közben hol néhányat lépkedve, hol meg-megállva, majd megint ballagva, lassacskán mégis távolodnak tőlünk. Nagyjában türelmesen tűrik a kocsi közelségét, de ébren figyelnek bennünket és fokozatosan növelik a távolságot köztünk.

7 Ötösével, hetesével, tízesével vagy húszasával járnak együtt, és aszerint, hogy veszedelmük, az ember a nagy síkságon éppen feléjük közeledik vagy sem, egyik tábláról a másikra vonulnak vagy sokáig egy helyben

legelnek és

pihennek. Egy-egy csapatban két-három, sőt négy derék bak is van; időnként összezördülnek és egy kis háborúskodás tör ki köztük. A vad hajsza azonban hamarosan véget ér. Vagy két óra hosszat minden bakra azt mondom, hogy agancsát gyengéllem, és már attól tartok, hogy ezzel bosszúságot okozok a kocsin mellettem ülő főintézőnek. Egyiket-másikat 150-200 lépésről sokáig nézegetjük és noha kísérőm elejtésre érdemesnek véli, nem tudom magamat a lövésre rászánni. Hat suta mellett egy érdekes agancsú, hanyatló idős bakot látunk. Mint selejtes bakot meglőném, de célom és feladatom a legjava bakokból négyet-ötöt kiválasztani. Dél már elmúlt, amikor végre megint hat suta mellett olyan bakra akadunk, amelyre azt mondom, hogy bár nem valami kiváló, de az eddig látott bakok közül a legderekabb. A lucernában fekszik, csak

füle és messziről fehérlő

agancsa látszik ki belőle. Letérünk a dűlőútról és a lucernába gázolva közelebb hajtatunk hozzá. Felkel és sutáival lassan tovább vonul. A kis csapatot oly módon követjük, mintha mellette akarnánk elhaladni. Körülbelül 150 lépésnyire tőle megállunk, megvárom, míg a bak ide-oda lépegetése közben keresztbe fordul és oldalba lövöm. Négy lábával egyszerre elrugaszkodik a földtől, majd rohan ... támolyog ... elesik és a lucernában eltűnik. Amikor aztán közelebbről látom, elcsodálkozom rajta. Sokkal nagyobb az agancsa, mint amilyennek néztem. Töve vastagságát és nagy rózsáját a messzelátó nem mutatja. Csak az a hibája, hogy nagyon világos, mert amíg a Maros mentén a fák és a bokrok vízben állnak s a bakok éjjel-nappal csak a mezőn vannak, nincsen agancsukat mihez dörgölni, mivel színesíteni.

8 Csaknem két esztendő telt el azóta, hogy utoljára őzbakot lőttem, ezért természetesen nagyon örülök ennek a 368-adik bakomnak. Folytatjuk a barkácsolást. Már vagy 130 őzet olvastunk meg. A község felé hajtatva egy búzatáblán két őz felé közeledünk. Suta és bak! Úgy rémlik, a bak agancsa csaknem többet érő, mint az előbb elejtett baké. Addig kerülgetjük, addig forgolódunk a búzában, amíg - a messzeségben több helyen dolgozó emberek és a falu veszélyeztetése nélkül - erre is körülbelül 150 lépésről lőhetek. Ballagtában gyomron kapja a golyót, fut, majd vánszorog, aztán lefekszik, de fejét emeli és nézi a kocsit. A kocsis leszáll, a bak mögé kerül, hátulról belopja, agancsát elkapja, közben én is leszállók, odamegyek és szíven szúrom. Csalódtam benne, noha ez is derék bak, agancsa gyengébb a másiknál. A két bak közül az elsőt a "Mogyorós", a másodikat a "Romok" nevű dűlőben lőttem. Ezt csak az adatok hitelessége miatt jegyzem fel, mert ezen a minden irányban egyformának tűnő alföldi tájon a rajta nem otthonos ember alig észlel különbséget a dűlők között; az egyik olyan, mint a másik, a nagy síkságnak kis darabja. Sok bak közül az elejtendőt kiválasztani vadászos, nagyon érdekes, de ismétlem - fene nehéz feladat. A "Gyűrűs" nevű dűlőben látott negyvennégyes csapatban bizony két bak nagyon csábított a lövésre, és nem tudom, helyesen cselekedtem-e, hogy megkíméltem őket. Az egyiknek meredek, keskeny állású, de igen hosszú az agancsa, a másiké meg igen szépen oldalt és hátrahajlóan, lant alakúan, széles terpesztésű. Mind a kettőt sokáig nézegettem, habozva, lőjek-e, és csak azért álltam el tőlük, mert vékonynak, illetve nem elég vastagnak néztem szárukat. Ha nem négy-öt bak elejtését váltottam volna meg pénzért, hanem tíz bakra hívtak volna meg ajándékképpen, bizony meglőttem volna mind a kettőt,' és lehet - könnyen lehet - , hogy igen jól jártam volna, mert tövük, rózsájuk vastag is lehetett.

9 Délután 4 órától 7-ig a falutól nyugatra barkácsolunk és jóval kevesebb őzet látunk, mint ebéd előtt, a déli órákban. Nem lehet és talán nem is érdemes őket pontosan megolvasni, körülbelül 40 darabot néztünk meg. Legjobban érdekelt a Maros jobb oldalán, a védőtöltés jókora darabján végighajtva, a folyó árterét látni. Víz, víz, ameddig az ember a fák és a bokrok között ellát. Tőkés kacsák párosán úsznak rajta, szárnyra kelnek, keringenek és visszaereszkednek rá. Partján bíbicek bogarásznak a víz mentén és szállnak fölötte csapongva, himbálva ide-oda. A széles, magas töltésnek az áradás felöli oldalán sokkal magasabb a víz szintje, mint "védett" másik oldalán. Ennek folytán sok víz átszivárog és elborítja a megművelt földet, az uradalmi táblákat. Ott, az állóvízben alkonyattal zajosan hangversenyeznek a békák.

M ájus 8. Már jól megvirradt, amikor 4 órakor kocsira szállunk. Kísérőm megint a főintéző. Már tegnap délben is gyanítottam, hogy egy nagy tábla illatosan virágzó repce mostanában az őzek nappali búvóhelye. Ma hajnalban messziről látom, hogy minden irányból feléje húz, ballag elszórtan néhány őz. A mellette levő lucematábláról is - a "Mogyorós" nevű dűlőben - oda készül bevonulni egy derék bak. Az akácfasoros dűlőútról a messzelátóval úgy nézem, hogy a javából való. Olyan helyzetbe fordíttatom a kocsit, hogy a hátsó ülés támlájára támaszkodva, célozhassak. Aztán ballagtában egy füttyentéssel megállítom és vagy 250 lépésről magas lapockalövéssel helyben eldöntőm. A magas lucernában úgy eltűnik, hogy tájékára hajtatva, a kocsival kerülgetve, bizony keresnünk kell, mire rátalálunk. Amikor pedig közelről nézegetem, megint szinte meglep, milyen vastag, nagy agancsa van. Egyébként 370-edik őzbakom! Tovább hajtatunk a makói kereszttöltés és a marosi védgát képezte sarokba, a "Gyűrűs" nevű dűlőre. Ott tegnap a lucernán 44 őzet olvastunk meg. Ezúttal is - hajnalban mindig szétszórtabban, mint délben - vagy 50 őz legel rajta.

10 Megállapítom azonban, hogy a szereplők részben mások. A tegnap sokat nézegetett igen széles terpesztésű agancsot viselő bakot például ma hiába keressük, nincsen a bandában. És megint tapasztalom, milyen nehéz feladat az őzagancs minőségének megítélése. Sokáig, szinte megunásig kerülgetjük az őzeket a kocsival, és szeretnénk megállapítani, hogy a csapatban ide-oda vonuló, időnként egymást hajszoló öt-hat derék bak közül melyik a legtöbbet érő. Igazán fene nehéz feladat. A nagy hajsza közben az egyik bak, alighanem a legnagyobb agancsú, valamerre eltűnik. Ismételten vizsgálódva és habozva, megnézek egy igen hosszú agancsú bakot, de vékonyolom a szárát, pedig keskeny agancsa igazán nagyon hosszú. Végre megint a kocsival a lucernába gázolva, a csapat közelébe hajtatva, egy bakra azt mondjuk, hogy elejtésre érdemes, és alighanem a legderekabb a társaságban. Az egész banda miattunk nyugtalankodva, állandóan izeg-mozog. A bakra is ballagtában lövök rézsút élűiről vagy 150 lépésről. Jól hallom a golyó tompa puffanásszerű becsapódását, a bak kis darabon fut, lassít és elvágódik. Igen derék bak ez is, bár valamivel gyengébb az előbb elejtettnél. A ma reggel látott őzek számát körülbelül 80 darabra becsülöm. 1/2

7-re

behajtatunk

a

főintéző

portájára,

mert

még

egy

fizető

vadászvendéget várunk; 1/2 8-ra meg is jön Nimsee Pál. Délelőtt két óra hosszát a főintézővel és kocsisával a Maros kiöntésén, a folyó medre és védőgátja között vagy két kilométer széles ártéren, legelők fölött, fák, bokrok, ligetek között, sőt egy gyümölcsös szőlőn át csónakázunk. Fényképezek, sütkérezem és nézegetem a sok párosán húzó tőkés rucát. A vadászterületet ma délben egészen átengedem Nimseenek. Bak nélkül tér vissza a majorba; azt mondja, neki való bakot nem talált. Délután simán beborul az ég, fuj a szél és szemereg az eső. Ezért csak délután 5 óra felé hajtatunk ki - Nimsee és jómagam- - két kocsin, két irányban, két kísérővel.

11 Nem messze, a falutól keletre egy búzatáblán három őz álldogál. Megint belegázolva a búzába - mert másképpen nem lehet - közelükbe hajtunk. A két suta körül lépkedő bak a javából való. Mégis azt mondom, ne bántsuk még, kerüljünk az uradalmi mező délkeleti sarkába, hátha találunk nála derekabbat, s ha nem találunk, visszajövünk érte, a "Romok" nevű dűlőre. Nagyot kocsikázunk és látunk megint 80-100 őzet. Sokat kerülgetjük őket, vizsgálgatjuk a bakokat, egy derék bakra majdnem lövök, csak azért menekül meg, mert célzás előtt elfelejtem a biztosítót kinyitni és üresen csettentem el a rögtönzött ravaszt. Ezt a tévedésemet annak veszem - egy kis babonás érzéssel hogy ne lőjek rá, és noha tehetném, nem ismétlem meg a lövés kísérletét. Végre alkonyodással megint ott vagyunk, azon a búzatáblán, amelyen délután kezdtük. A derék bak társasága megnövekedett. Hetedmagával, két kisebb bakkal és négy sutával van. A búza már olyan magas, hogy az őzeket alulról kétharmad részt takarja. A kis csapat a kocsitól átlag 150 lépésnyire, nyugtalanul mozogva, ide-oda forgolódva, egyre szorosan együtt járva, mintegy kígyózó vonalban vonul tovább, úgyhogy sokáig nem sikerül a valóban derék bakot tisztán lövésre kapni. Már félkörben megkerültük a társaságot és végre kiszorítottuk a búzának alacsonyabb részére. A kocsiban lövésre készen elhelyezkedve, körülbelül 100 lépésről lesem a célzás alkalmát. Aztán végre durran a puska, a bak a csapattól különválik, egy darabot fut, lassít és lefekszik. Melléje hajtatunk. Felugrik, nehezen, vergődve elfut vagy 50 lépésnyire, ott megint lefekszik és egy-két perc múltán oldalt fordul és az utolsókat rúgja. Ez is igen derék bak, agancsa méltó a többi négyhez. Ezzel vadászásomat itt befejeztem, meglőttem előirányzott öt bakomat, holnap továbbállok, bemegyek Szegedre.

12 SZEGED (Csongrád megye)

M ájus 9.

Szegedtől 40 kilométernyire északnyugati irányban, Csengele

határában van egy kis 250 holdas alföldi erdő. Körülbelül 500 lépésnyi széles és három

kilométer hosszú

sík

liget.

Főképpen akácos,

kevés

nyárfával,

erdeifenyővel és akad benne néhány öreg tölgy is. Közepén hosszant egyenes nyiladék, azon barkácsolunk kétszer fel s alá délután 1/2 6-tól 1/2 8-ig. Ezen a kis területen ez a barkácsolásnak igen egyszerű, egyetlen módja. A hosszú, egyenes nyiladékról valamerre letérni nem lehet. Ezidén azonban ez az erdő is úszik. Elöntötte az ár, illetve a talajvíz, akárcsak az egész vidéket, amelyen Szegedtől Csengéiéig Back Bemáttal, a terület vadászbérlőjével végigjöttem. A híres Fehértó mellett robogtunk el, az is megdagadt akkorára, amekkorának ma élő ember még nem látta. A csengelei erdő nagy része tehát vízben áll. A nyiladékon nagy pocsolyákon nehezen húzzák át a lovak a szekeret. Tájképileg igen szép, csupa tó, csupa tükrözés; fölötte húznak a kacsák és alkonyattal megszólalnak benne a békák. Brekegés, kuruttyolás, mocsárszag, üdezöld növényzet, olyan magas fű, hogy a benne fekvő őznek csak a feje látszik ki. Szerencsémre hideg van, különben kínoznának a szúnyogok. Kétszer döcögünk a nyiladékon kelet-nyugati irányban oda-vissza, és látunk vagy 20 őzet. Számukat pontosan nem tudhatom, hiszen néhányat köztük ismételten látok. Most vedlenek, a legtöbbje azonban még szürke. Fiatalnak látszó két gyenge hatost nem bántok. Másodszor visszajövet, 1/4 8 után - a nappali világosság már igen fogytán van, de pótolja a telihold fénye - egy magányos bakot látunk. A kocsis mellett ülő erdőőr azt mondja, ennél sokkal erősebb már alig van. Erre megállítom a szekeret s a bakot 50 lépésről oldalba lövöm. Jól jelez, délelőtt elrohan. Utána megyünk' és 70-80 lépéssel odébb megleljük a vízben. Sajnos, igen hitvány, homoki bak. Ez a vidék bizony nem

13 olyan gazdag termőföld, mint Püspökiele határa; minden terméke silányabb, tehát az őzagancs is hitványabb. Az erdőőri tanyán aztán Back Bemát elégedetlenkedik és azt mondja, holnap reggel derekabbat kell lőnöm. Ezt elfogadni kissé restelem, mert erre a területre csak egy bakra hívattam meg, de olyan bolond mégsem vagyok, hogy visszautasítsam.

M ájus 10.

Megvárjuk a napkeltét, aztán az erdőőr szekerén barkácsolni

indulunk. Jókora darabon a szekér tengelyig jár a vízben, mire bennünket a tanyáról kivisz a nyiladékra. Ma a vadászgazda is velem tart. Sajnos, borult az idő és jócskán hűvös is. A hosszú nyiladék nyugati vége felé tartva, a fiatal akácosban sok vékony ágtól takarva vagy 60 lépésről - helybeli fogalmak szerint - derék bakot látunk. Back Bemát kínálja, hogy lőjem meg. Természetesen örömmel elfogadom és a golyónak sok akadálya, veszedelme ellenére a gallyak sűrű rácsozatán át rálövök. A bak jól jelez, elfut, messziről látjuk, hogy megáll, lefekszik s a feje kilátszik a fűből. Nem zavarjuk. Még egyszer fel s alá hajtatunk a nyiladékon, aztán egy órával a lövés után leszállók a szekérről és odacserkelek, ahol a bakot feküdni láttam. Dermedten találok rá. Ezt, sajnos, gyomron lőttem. Ma reggel is körülbelül 20 őzet néztünk meg, köztük még három olyanféle hitvány agancsú, középkorú bakot, amilyet ma reggel lőttem. A tőkés kacsák párosán sétálnak az erdőben á tocsogók körül, a fácánkakasok okosabbak, két-három tyúkkal járnak. Kedves, sajátos a hangulat az erdőnek alig nevezhető ilyen alföldi keverék ligetben. Reggeli után Back Bemát gépkocsiján bevisz Szegedre. Délután egy másik szegedi vadász, Wagner Ferenc meghívása folytán a várostól nyugati irányba megyek Back Bemát gépkocsiján megint vagy 40

14 kilométernyire Szeged városának úgynevezett Ruzsajárás-ába.

Ez szebb,

változatosabb és vagy hatszorta terjedelmesebb erdő Csengéiénél. Persze ennek talaja is csak homok. Az erdő többnyire mindenféle korú akácos, közben foltokban erdeifenyő, tölgy és nyár. Sajnos elromlott az idő. Hideg van, szitál az eső és fúj a szél. Mégis élvezem a barkácsolást az igen változatos erdőben, ha volna benne érdemesen vad. De délután 5 órától este 1/2 8-ig barkácsolva csak tizenkét őzet látok - köztük három hitvány bakot -, és feltűnt, mennyire idegesen viselkedett valamennyi a kocsival szemben. Közeledésére a legtöbb mindjárt kereket oldott, úgyhogy ha akartam volna, sem lőhettem volna. Vizesen térek már be sötéttel Wagnerék nagyon jól berendezett, kényelmes vadászházába.

M ájus 11.

A megrendelt parasztfüvaros egy órát késik és hajnali 1/2 4

helyett 1/2 5-kor jön meg a vadásztanyára. Aztán barkácsolok. Minden - a terület képe, az alföldi hangulat és a vadállomány - ugyanaz, mint amit tegnap már láttam. Akác sarjerdő, hol fiatal, hol koros szálas, helyenként szép nyárfás vagy erdeifenyves, itt-ott csenevész tölgyültetések. Hiába, a homokon minden csak "homoki". A terület gazdája oly módon rendelkezett, hogy lőjek két bakot; egy "jó" bakot és egy "selejtes"-et. Az ördög tudja, mit értenek itt selejtesen; véleményem szerint itt minden őz az, akár bak, akár suta. Barkácsolunk vagy 1500 holdon csaknem megunásig reggel 1/2 5-től délelőtt 1/2 11-ig. Ami őzbakot egyáltalán látnom lehet, azt mind selejtesnek vagyis hitvány agancsúnak - vagy igen fiatalnak nézem. Pedig nem mind az, mert van ám itt egy sajátos minőségbeli fokozat, a "homokon rendes bak", amilyennél jóval nagyobbat várni, remélni nem lehet; ez pedig gyenge testalkatánál fogva könnyen nézhető fiatalnak. Erre lassan rá kell eszmélni.

15 Valami igen sokat nem válogathatok, hiszen hat óra hosszat barkácsolva, csak 22 őzet látok. Most vedlenek! Egyes fiatal suták csaknem vörösek, a zöme azonban még csak rozsdás-szürke. A mai reggel időnként és helyenként emlékeztet Bögötére. Hiszen ott is órák hosszat vitt a kocsi reggelenként a nyiladékokon fel s alá, s én csak néztem, az erdőben kutattam lőhető őzbakot. Az első három órában nincsen mire puskát emelni. Aztán a fiatal akácos saijerdőben egy kóbor kutyát ballagtában vagy 60 lépésről oldalba durrantok. Egy hang nélkül elterül. 1/2 8-kor egy selejtesnek vélt bakra igen helytelenül kockáztatom meg a lövést. A bak akác sarjhajtásoktól takartan egy kis dombon fekszik. Körülbelül 100 lépésről sok takarásán át rálövök. Felpattan és elfut. Egyáltalán nem értem, hogy sértetlen maradt, mert egy méterrel előtte, egyenest a nyaka töve irányában vágott keresztül a golyó az egyik kis akácfán. Egy óra hosszat keressük, de nem lelünk semmit, sem vért, sem bakot. 112 9-kor egy puszta tarvágásról előttünk fut be egy bak a nyiladékon át az akácos fiatalosba. Vele párhuzamosan van alkalmunk oda behajtani. Meglátjuk vagy 30 lépésről, de a hülye kocsis parancs nélkül rosszkor állítja meg a szekeret s a bak elfut. Szerencsémre egy enyhe hajlat túlsó oldalán, a fiatalos igen ritka hézagos részében, tőlünk 150 lépésnyire megáll. A szekérről feltámasztva lövök. A bak szépen jelez és elrohan. Leszállók, utána megyünk és vagy 150 lépéssel odébb dermedten rátalálunk. A golyót tüdejébe és szívébe kapta. Agancsa nem valami remek trófea, de öreg bak viselte. Selejtezni való. Egy órával későbben kisebb tisztásokkal vegyes, hézagos szálasban kerülgetek egy suta társaságában ide-oda vonuló, a szekér elöl meg-meglépő, majd távolabb ismét megálló hatos bakot. Végre megközelítjük annyira, hogy 120 lépésről rálőhetek. Helyben el vágódik. A vadőr és a kocsis elmegy érte és a szekérhez hozza. Hatos kis agancsa az a bizonyos unalmas rendes hatos, bármi

16 érdekesség híján; ellenben érdekes, hogy fogazatának kopottsága szerint öreg bak volt. 1/2 11-re érünk vissza szállásomra, a helyes kis vadásztanyára, s ezzel ezt az élvezetes és tanulságos ötnapos vadászkirándulásomat befejeztem. Délután a "Kisvasút"-tal bemegyek Szegedre, ott a szállodában meghálok és holnap a hajnali gyorsvonattal utazom haza Budapestre. Ötnapos vadászgatásom eredménye Csanádban és Csongrádban - egyéb tapasztalatokon felül -, hogy tizenegy golyóval lőttem kilenc őzbakot, egy kóbor ebet és egy kis akácfát. Ezek közül az utolsó őzbak gyűjteményemben a 376odik. (Összes költségem Csanádban és Csongrádban öt nap alatt 746.- Pengő.)

RAVAZD (Győr megye)

Augusztus 6. Délután az Illákon barkácsolunk. Olyan borús, szeles, hűvös az idő, mintha már ősz volna. Reggel óta szitál az eső. Kényelmetlen dolog a puskát a kocsin a megázástól óvni. Később ugyan eláll az eső, de az akácos és cseres szálasokban a szél rázza le ránk a fák lombjáról a vízcseppeket. Négyen ülünk Zsiga igen célszerűen megszerkesztett barkácsoló kocsiján. A kocsis mellett a bakon ül házigazdánk, a hátsó ülésen, mellettem, Erzsi. Összevissza jáljuk az Illák dimbes-dombos terepén az igen változatos erdőt. Keressük azt a bakot, amelyet a sors a pannonhalmi főapát meghívása folytán nekem szánt. Az őzek a pagonyt környező mezőről, illetve a gabonákból - aratás után visszajöttek

az

erdőbe,

ezenfelül

most

van

Vadászkirándulásom időpontja tehát igen célszerű.

üzekedésük

java

ideje.

17 Sokat forgolódunk a döcögő kocsival a nyiladékokon,

főképpen a

szálasokban, és alkonyattal felmászunk egy idei saijhajtásos akácos borította dombtetőn a lesállványra. Összesen tizenegy őzet látunk. Volt köztük három bak; kettő sutát kísérgetett, talán a harmadik is, bár a sok aljnövényzetben párját nem láttuk. A lesállványon sípolással is kísérletezek, de csak egy öreg suta jelentkezik messziről. Egy darabot felém jön, majd megáll és egy helyben riaszt.

Augusztus 7. Tegnap este Zsiga nyugaton a lángvörös felhőket látva, már megjövendölte a mai szeles időt. Mivel az erdőben akarunk barkácsolni, csak 5 órakor indulunk a faluból kifelé. Darabos, sötét felhők takarják az eget. Megint kihajtatunk az Illakra, és mindjárt a nyugati oldalán, a dombok alatt, a mező szélében párhuzamosan vezető árnyas szekérúton végigdöcögve, két őzet látunk. Valami gyenge bakocska és sutája az akácos szálasból messze, a kocsi előtt vonul ki a mezőre, illetve egy lucernás tarlóra, majd közeledésünkre behúzódik szomszédságában a tengeribe. Feljebb, északi irányban, jobbra kanyarodva, befordulunk abba, a csaknem völgynek mondható mély hajlatba, amelynek alján árokszerűen kivájt szekérút vezet fel a dombok között a nyeregbe. Jobb oldalt, a füves, gazos, sarjhajtásos akácos vágás borította széles lejtőn Zsiga egy derék bakot tud. A völgy közepe táján megállítom a kocsit, hogy ezt a lejtőt, illetve rajta a vágást nyugodtan figyelhessük. Egy darabig nem látunk benne vadat. Előveszem a Buttoló-sípot és néhányszor megnyomom. Erre mindjárt feltűnik egy vörös folt - tőlünk vagy 200 lépésnyire - a domboldal felső részén, a magas gazban. Derék bak! Majd meglátjuk kissé lejjebb a sutáját is. Illetve egyiket sem látjuk rendesen, csak hol fejük, hol vörös csuhájuknak egy kis foltja,

18 darabkája tetszik át az akácsarjak világos lombján és a náluk többnyire magasabb fűszálak között. A két őz, noha lát bennünket, nem törődik jelenlétünkkel és lassan lépked a vágásban ide-oda; hol eltűnik, hol felbukkan. Én meg közben leszállók a kocsiról, a takarót és az esőgalléromat az ülés támlájára teszem és ily módon elkészítem magamnak - a földön állva és a kocsiülésre könyökölve - a feltámasztás módját, remélve, hogy a bak járkálása során olyan helyre is jut, ahol kevesebb a takarása, és célba vehetem. Ámde, úgy látszik, ez a reményem aligha teljesül. Egyre ritkábban tudom, merre vannak az őzek és egyre kevesebbet látok belőlük. Időnként egyes akácsarjak rángatódzása árulja el, hol dörgöl a látatlan bak. Egyszerre előbbi helyüknél jóval feljebb áll ki a fűből a bak sötét agancsos feje és nyaka. Zsiga úgy vélekedik, hogy talán megkísérelhetném nyakon lőni. Ezt a lövést körülbelül 220 lépésről megkockáztatni azonban nem akarom. Még egyre reménykedem, hogy alkalmam lesz a bakot oldalba lőni. Közben meglátjuk a szekérúton, nálunk 100 lépéssel lejjebb, bujkálva mászkáló vadőrt és intünk neki, hogy lapuljon. A bak sokáig áll egy helyben, hol hosszasan egyenest néz felénk, a völgybe, hol jobbra vagy balra fordítja a fejét. Mi meg csak várjuk, hogy a helyzet számomra előnyösen megváltozzék. Ismét úgy látszik azonban, hogy türelmes várakozásunk és ezzel a sok időveszteség - a reggeli cserkészet, illetve barkácsolás legjobb óráinak elmulasztása - kárba vész. A bak elfordul és a már előbb a magas domboldal felső szélén eltűnt sutája után elballag. Várunk, várunk, nézdegélünk, de az őzeket nem látjuk. Előveszem Faulhaber riadozó sípját és megfüjom néhányszor, mialatt Zsiga leballag az úton a vadőrhöz. Aztán mid a ketten felmutatnak az oldalra és integetnek nekem, hogy látják az őzeket. Galléromat vállamra vetem, lemegyek hozzájuk, és én is megint látom szorosan egymás mellett a bennünket figyelő két őz fejét. Mint két

19 mozdulatlan sötét kar áll ki a fűből a két fej. Megint a síphangok keltették fel kíváncsiságukat. Ezúttal sincsen mit megcéloznom. Mégis leteszem a magas szekérút partjára összehajtogatott kabátomat, mögéje térdelve, nekifekszem a partnak és várom, lesem a lövés, illetve a célzás alkalmát. Végre megint elindul a suta, visszafordul, amerről az imént oda felmentek, akácsarjak mögé tűnik, a bak utána fordul, közben a fuvön átvöröslik keresztbe forduló alakjának felső harmada - hallom Zsiga hangját: "No, talán most!" -, a célzókereszt középpontját sikerül egy másodpercre az éppen akácgallyak mögé lépő bak lapockájának felső részére illesztenem és ... eleresztem a golyót. Abban a pillanatban tűnik el a fűben a vörös folt, tompa puffanást hallok és csak a sutát látom a dombháton át a magas gazban nagyokat ugorva elmenekülni. - Fekszik! - mondja Zsiga. - Remélem - felelek, és integetek a kocsin maradt Erzsinek. A vadőr felmászik a domboldalra, a rálövés helyén mindjárt megtalálja a dermedt bakot és lehozza az útra. Egy órai türelmeskedésünk jutalma egy derék öreg bak, magasan a nyaktövén vágott keresztül a golyó. Egyébként idei tizedik és életemben 377-ik őzbakom. Aztán még 7 órától 1/2 10-ig csak nézegetés céljából barkácsolunk és ma reggel összesen nyolc őzet és három nyársas bikát látunk. Estére hazautazunk. (Összes költségem Ravazdon két nap alatt 108.- Pengő.)

20 FELSŐBABÁD (Pest megye)

A ugusztus 8.

Ha nem volna a világháború s ha nem kellene lábamat

kímélni, mostanában Nagyküküllőben csalogatnám magamhoz sípszóval az erdélyi nagy bakokat. Mivel azonban a román határt ez idő szerint magyar ember csak sok üggyel-bajjal és kockázattal lépheti át, és lábamnak hosszasan nem vehetem hasznát, be kell érnem holmi ravazdi és babádi harmadrangú bakokkal, hogy már ne maradjak, ezidén üzekedö bakok nélkül. A határban minden irányban dolgoznak - zabot aratnak, lucernát és réti füvet kaszálnak -, ezért az őzek a mezőt részekre osztó, a megművelt táblákat egymástól elválasztó dirib-darab erdőkből, ligetekből, csenderesekből csak késői alkonyattal jönnek ki. Akkor azonban egyszerre indul meg a mozgolódás a lucematáblákon, és minden irányban megjelennek az esti szürkületben sötétzöld hátterükben nehezen meglátható vörös foltok. Délután 7 órától (nyári időszámítás szerint) amíg látunk, vagyis 1/2 9-ig barkácsolunk a majortól keletre, a kis erdőfoltok körül, főképpen a lucematáblák között és bírálgatjuk az őzeket. Többnyire párokat látunk és keresgélő, csapázó egyes bakokat. Összesen tizenhét őzet nézegetünk meg, de a bakok mind hitvány agancsúak és egyikre sem merem rámondani, hogy öreg. Ugyanis valami öreget akarnék lőni, de megint tapasztalom - mint már sokszor - milyen nehéz, csaknem megoldhatatlan feladat, az élő őzbak korát messziről, akár csak 80-100 lépésről nagyjában megbecsülni. Az erős testalkatú nyársasra vagy a félarasznyi agancsot növesztett derék villásra sem merem mondani, hogy öreg. Nem is bántom ma egyiket sem. Amikor este a major felé hajtatunk, éppen kel a hold, s a nagy nádas sarkán,' a szalmakazalon, szokott helyén világítja meg az ott éjszakázó két gólyát.

21 Augusztus 9.

Jóval hajnal előtt, 4 órakor kelünk és 1/2 5-kor indulunk

négyen - János, Süveg, Erzsi és jómagam - barkácsolni. Lassan döcög a szekér a majorból egyenest keletnek, az erdőligetek közé. A nagy turjánost kettészelő úton az első nagy rétre fordulva, a szalmakazal tetején éljük az este ott látott két gólyát. A hold is még magasan az égbolton van, sőt később a kelő nap is ott éri még, és lassanként elhalványítja fényességét. Egyelőre azonban még csak igen gyengén dereng. A jószemű Süveg régóta megszokott kocsisunk - mégis mutat egy őzet. Háttere égeres szálas liget sötét széle, s a hajnali szürkületben alig-alig látszik. A messzelátóval körülbelül 80 lépésről mégis sikerül megállapítanunk, hogy jobb fajta bak. Sőt János úgy mondja, hogy ismert derék bak, és ajánlja, hogy meglőjem. Hozzákészülök a lövéshez. A szekérben guggolva és az ülésre könyökölve már meg is húzom a rögtönzőt, de a bak lefekszik. Szabad szemmel egyáltalán nem látjuk. Csak a messzelátó mutatja halványan a fűből kiálló nyakát, fejét, hátának keskeny darabját és tőle öt-hat lépésnyire ugyancsak a fűbe leheveredett nagyfulű sutájának fejét. Erre -szörnyű marhaságot követek el; restellem is ügyetlenségemet bőven. Ujjam - nem tudom miért és hogyan - véletlenül a ravaszhoz ér, a lövés durran, s a golyó ugyan az őzek irányában, de fölöttük a fák lombjába csap. Az üzekedő pár pedig nyugodtan a helyén marad, mintha a nagy durranás egyáltalán nem érdekelné. Ismételek és várom, hogy a bak felkeljen és rendes lövésre adjon alkalmat. Múlik az idő, a hold darabos kis felhők mögül egy-két percig világít, majd megint elbújik; egyébként derűs reggel ígérkezik és igen hűvös a levegő. Csendesen vagyunk a szekéren, a lovak sem mozdulnak és ily módon vagy húsz perc telik el türelmes várakozással. Az éjszaka fokozatosan tűnik, a táj színesedik, a rét zöldebbé válik s a fűben a bak feje egyre jobban sárgul. A célzási lehetőség percről percre javul.

22 Egyszerre

lábra

áll

a

suta,

és

lassan

lépkedve

készül

elballagni.

Természetesen a bak is rögtön csülökre kap, de már a célzótávcsőben látom, puskám durran, s a kis Schoenauer-golyó lapockája felső részébe vág és visszadönti fekvőhelyére. Kézfogás ... köszöntés ... hálálkodás ... mialatt az özvegységre jutott suta a nagy réten át lassan elvonul. Aztán Süveget küldjük el a bakért, mert nem óhajtunk a harmatos fűben féllábszárig átázni. A bak korát négy-öt esztendőre becsülöm - rövid, tömzsi, villás agancsa jellegzetesen babádi agancs -, tehát nem öreg, és nem is az a derék hatos, amelyet János velem meglövetni akart. Sebaj! Az élmény szép és hangulatos volt. Aztán még két és fél óra hosszat barkácsolunk a harmattól csöpögő, gőzölgő, helyenként gyengén ködfátyolos, bujazöld réten egyes fák, bokrok, kis bozótok és ligetek között és még harminc őzet nézünk meg. A nagy síkságokon, a titokzatos hajnali csendben, a magas fűben álldogáló vagy a párás réteken lassan vonuló őzek mintha úsznának. Hangulatos szép képek, amelyek az ember emlékezetében megmaradnak. Van rá eset, hogy 30-40 lépésre haladunk el az őzbaknak a fűből csak alig kilátszó füle és agancsa mellett, persze közelében lapul ilyenkor a sutája. Szép rendes hatos bakot csak egyet látunk - a tulajdonképpen nekem szánt bakot

ezt meglőni azonban itt kár lenne. Csak maradjon életben és örökítse

utódaira szép agancsát; ráfér az állományra! Keresünk valami kiselejtezni való öreg bakot, de nem találunk olyat, amelyet határozottan selejtesnek lehetne ítélnünk. Derült égről melegen tűz le ránk a nap, amikor reggel 8 óra tájban behajtatunk a majorba. A délutáni barkácsolást elmossa az eső. Már délben kezdi és estig el sem áll.

23

Augusztus 10.

Már jól megvirradt, amikor 5 óra után kihajtatunk a

majorból. Ma csak János kísér ki, később odakint a vadőr csatlakozik hozzánk, és a kocsis mellé ül a bakra. A majortól keletre és északra fekvő részeken, a Kódoron és a Csordajáráson kezdjük. Arrafelé kevesebb a vad, s mivel ott aránylag sok időt vesztegetünk el és későn jutunk le a jobb helyekre, ma kevesebb vadat látunk, mint tegnap. Két rendes hatos derék bakot a terület közepe táján - miként János mondja, a szívében - nem bántunk; hadd maradjanak meg és örökítsenek. A "Zsidósziget"-nek mondott nagy réten vagy 400 lépésről látunk egy hajlatban, az alacsony nádban két őzet - természetesen szerelmi kalanddal elfoglalt párocskát- álldogálni. Csak fejük és nyakuk látszik ki a nádból és hátuk vonala tetszik át a sásos levelek között. Felénk néznek. János azt mondja, hogy: - Ezen a tájon bármelyik bakot meglőheted! - Hajtsunk közelebb, ha lehet - mondom házigazdámnak. Ezt azonban csak megfelelő kerülővel lehet megtenni. Óriási S-betűben kerüljük el a rét süppedős részeit, és körülbelül 150 lépésnyire közelítjük meg azt a helyet, ahol az őzek a nádból felénk kandikáltak. Ámde már nincsenek ott. Nem néztünk folyvást feléjük, s ezért nem tudjuk, mit míveltek; észrevétlenül elmentek-e vagy pedig lefeküdtek. Megállítjuk a szekeret, feltámasztott célzáshoz készülve, beleülök és megfíijom néhányszor Faulhaber riasztó sípját. Erre a bak csakugyan felkel fekvőhelyéről és felénk néz, de máris durran a lövés, és szívét járja át a golyó. A sutától kísérve eliramodik, 50 lépésnyire elfut és egy bokor mellett elesik. A vadőr érte megy és 379-edik őzbakomat elhozza a szekérhez. A helyi viszonyokhoz képest derék bak. Rendes hatos. Korát körülbelül nyolc évre becsülöm. Ilyet szeretek lőni!

24 Reggel 9 óráig barkácsolunk, és egy érdekes jelenetnek vagyunk szemtanúi. A szabad mezőn egy fiatal, vézna, nyársas bakocska egy nála csaknem kétszerte nagyobb testű sutára ismételten ráugrik és látszólag többször befedezi, amit az öreg nőszemély nyugodtan állva tűr. Összesen tizenhárom őzet nézünk meg, és János kitűnő Walter-puskájával 100 lépésről egy gerlét lövök golyóval. Délután hazautazunk. (Összes költségem Felsőbabádon három nap alatt 35.- Pengő.)

NAGYVÁZSONY (Veszprém megye)

Szeptem ber 11. Délután 1/2 5-re (rendes időszámítás szerint) érkezem a Kabhegyre, mégpedig természetesen Erzsivel - neki már szerzett joga engem ide elkísérni - és barátunkkal, Hauber Lacival. A szarvasbőgésről szóló cikkek szerzőinek szokása - a hangulat fokozása céljából - megemlíteni, hogy a vadász a bőgésre évente tizenegy hónapig vár. Már megírtam valahol, hogy vadászati elbeszélést írva, az ember ne untassa olvasóit magánügyeinek tárgyalásával és egyéni érzelmeinek leírásával, de mivel ideérkezésünk

hangulatához,

elfogódottságomhoz,

sőt

meghatottságomhoz

tartozik, fel kell jegyeznem, hogy ezt az idei szarvasbőgési kirándulásomat nem tizenegy, hanem huszonhárom hónapi várakozás előzte meg. Azt pedig, hogy ebből a huszonhárom hónapból kilencet ágyban kellett töltenem, és tavaly ilyenkor lelki kínokkal gyötrődve, az 1940. évi bőgési évadot elmulasztottam, csak azért jegyzem fel vadásznaplómban, mert ez a körülmény fokozza most boldogságomat, hogy megint bőgő bikára vadászhatok. "Vissza a Kabhegyre" érzéssel és jelszóval jöttünk most ide, ahol két évvel ezelőtt olyan tökéletesen zavartalanul és sikeresen vádásztunk hat napig. Ezúttal

25 három bika elejtésének jogát váltottam meg magamnak, egyét pedig Haubemek szereztem meg. Vadászgatásom módja még most is főképpen a barkácsolás, mert lábam a hosszas járkálást még nem bírja. Egyébként ez a főoka annak is, hogy ezidén - és ki tudja meddig még - nem vadászom a Kárpátokban, és visszajöttem a Kabhegyre, erre a szép helyre, kedves, derűs körülmények közé. Fél órával megérkezésünk után, 5 órakor kocsira ülünk. Csendes, enyhe az idő; gyenge déli szél fuj. A vadászháztól délnyugati irányban szálasokban hajtatunk egyre messzebbre. Széles nyiladékon száz lépésről egy derék nyolcas bika néz bennünket nyugodtan, míg csak ott nem hagyjuk és tovább nem hajtatunk. Agancsa legalább egy méter hosszú. Nem öreg, de nem is fiatal. Nyolcasnak igen hosszú az agancsa. 1/2 6-kor előttünk negyedkörben négy' bika kezd bőgni. Leszállunk a kocsiról és a hepehupás, köves terepen, fiatalosban, ösvényféle nyiladékon feléjük cserkelünk. Elöl megyek én, nyomon követ kísérőnk - a tavalyelőttről jól ismert és megkedvelt Trobert Tóni - és mögötte jön Erzsi. Jókora réten messziről egy tehenet látok borjával. Itt-ott a sarjúból csipegetve, szaporán lépkedve, távolodnak a rét túlsó sarka felé és hamarosan bebújnak ott a sűrű fiatalosba. Csapájukon a rét szélén, megjelenik a bika. Megy utánuk, m egálljókora agancsát hátrabillenti, nyakát kinyújtja és bőg. Vadásznak a legszebb kép! Messze van, alkonyodik, sötét a háttere, agancsa minőségét 220230 lépésről

pontosan megállapítani már nem tudom,

de

úgy

vélem,

meglőhetném, ha biztosan lehetne megcéloznom. De a rét innenső sarkán belül, a nyiladékon, a magas fűben fekszem és nincsen feltámasztási alkalmam. A bika a rét túlsó sarkából felénk néz és észrevesz. Ilyenkor, a rigyetés kezdetén, a bika még igen éber; nyolc-tíz nap múlva, a sok izgalomtól, bőgéstől megbutultan, bezzeg nem látna meg. Rábőgök. Kis ideig még mereven néz, aztán elfordul és a

26 borjas tehén nyomán eltűnik a magas cserjék között. Hamarosan halljuk, hogy megint bőg, de tovább vonulva, egyre távolodik. Késő alkonyattal közelünkben még két bika bőg. A réten - hivatalos neve "Szíjgyártó-rét" - egy dűlt hatalmas tölgy korhadó roncsának ágai között üldögélünk sötétig, hallgatjuk a bőgést, én is meg-megeresztem hangomat, de több szarvast már nem látunk.

Szeptem ber 12. (Péntek.) 1/4 4-kor berreg az ébresztőóra. Kinyitom az ablakot és kihallgatok a sötét éjszakába. Zuhog az eső. Visszafekszem az ágyba. Negyed órával később az inas kopog az ajtón és jelenti, hogy esik. Kiszólok neki, hogy akkor ébresszen, amikor az eső eláll. Sajnos, csak 3/4 5-kor kerül erre sor, és csak 1/4 6-kor indulunk barkácsolni. A szél az éjjel megfordult és hűvösödve - északnyugatról fuj. Bőgés nincsen! Csend van s a szarvasok nem mutatkoznak. Szálasokban és lécesekben barkácsolunk gyalázatosan rossz, köves, gidresgödrös szekércsapán. Egy helyen egy hitvány nyolcas ugrik át előttünk az úton; más helyen egy tehenet borjújával és egy nyársassal látunk, s végül egy borjas tehén vonul át messze előttünk a nyiladékon. Délelőtt 9 órára érünk vissza a vadászházhoz. Egész nap fuj a szél és hűvösödik a levegő. A vadászházban kellemes meleg van, mert befutettünk. Délután 1/2 4-kor ülünk kocsira. Hideg északi szél kellemetlenkedik. Sokat forgolódunk a kocsival a terület délnyugati és nyugati részében, és sorjában, részletekben 15 szarvast és 8 őzet látunk. A szarvasok között a legderekabb bika egy rövid fekete agancsú tizenkettes a fokozatos felújításban. A kocsi elöl két tehénnel és egy borjúval befut a lécesbe. A vad szél miatt és a hirtelen megváltozott idő folytán nyugtalan. Ezen a bikáh felül csak hatosokat és nyolcasokat láttunk.

27 1/2 6-kor néhány kedvetlen bőgést hallunk, de csakhamar abbahagyják. 1/2 7-re elfogy a világosság és vele a lövés, illetve a célzás lehetősége. 7 órára érünk vissza a vadászházhoz.

Szeptember 13. Megjavult az idő, de ellanyhult a bőgés. Éjjel ugyan még vígan dudáltak, de virradással már csak kelletlenül szólnak egyet-egyet, s mire világos nappal iért, egy hangot sem hallunk már. Később itt-ott még megszólal egy bika, de csak egyet-kettőt bőg és nem folytatja. 1/4 5-kor, félhold világította éjjel indulunk, és a vadászház mellett a nyiladékon egyenest lehajtunk a nagy vágásba, a nagy rét felé, mert ott egy igen jóhangú bika bőg. A réttől 200 lépésnyire, a keresztnyiladékon megállítjuk a kocsit és hallgatódzunk. A bika kint, a réten bőg, de északi sarka felé vonul, majd bent zörög, a magas vágásban és hamarosan elhallgat. A tülökkel bőgve, egyszer-kétszer megszólaltatom, aztán, hogy reggel 5 óra lett és megvirradt, megcsendesedik, elhallgat. Messze előttünk, nyugati irányban még bőg egy bika. Feléje hajtatunk, majd leszállók a kocsiról és a vadőrtől nyomon követve, megyek hozzá közelebb. Egy kisebb réten érem. Morogva, makogva éppen bevonul az alacsony vágásba. Ott is még látom, ballagása közben, a cserjék fölött vonuló fejét, agancsát. Nagyterpesztésű derék tízes. Trobert Tóni, hogy magunkra maradtunk, elmondja nekem - titoktartást ajánlva -, hogy Fortenbacher erdész tegnap délután a nyírtói kerületben, a fenyvestábla szélén, a nyiladékon akkora bikával találkozott, amekkorát a nagyvázsonyi erdőben, ahol egész életét - negyven esztendőt - töltötte, még nem látott. Hatalmas agancsú tizennégyes vagy tizenhatos. Ajánlja, hogy csak azon a tájon barkácsoljunk, cserkeljünk. Természetesen arra megyünk és felváltva, hol kocsikázva, hol gyalogosan keressük a nagy bikát. Tavalyelőtt megismert szép helyeken járunk, végiglopakodom a fenyvesen és távoli szomszédságában a

28 fiataloson, köztük a szálasban, de nem látok egyebet, csak külön-külön két árva borjút és egy tehenet. A bikák hallgatnak. Hiába, korán van még! Már előre bánt, hogy három nap múlva, amikor itt a java bőgés kezdődik, Somogyba kell jobban mondva, illik - mennem. 1/2 9-re érünk vissza szállásunkra. 10 óra tájt telefonál Úrkútról az erdész, hogy egyik embere délelőtt ismét a fenyvestábla szomszédságában látta az általa jelentett nagy agancsú bikát. Ott, ahol két órával előbb kerestük! Délután 1/2 4-től estig barkácsolunk. A nagy bikát keressük a fenyvestábla szomszédságában és körülötte. Szálasokban és sűrű lécesekben forgolódunk a kocsival

régi

szekércsapákon

ide-oda.

Kocsisunk

bámulatos

ügyesen

kormányozza el a lovakat. Igen gyakran csak néhány centimétemyire fordul el a kocsi rúdja és haladnak el a kerekek a fatörzsek mellett és között, éppen csak elkerülve a beleütközést és a darabokra törést. Kínszenvedés a zötykölő, ide-oda dűlő, egyre-másra felfordulni készülő kocsin ülni. A sötét lécesekbe és szálasokban akadunk leginkább szarvasokra. Odakint a vágásban, illetve a magfás felújításokban csak alkonyattájt látunk néhány darabot. Összesen tizenhat szarvast - többnyire teheneket és borjakat - és három őzet nézegetünk meg. Elejtésre érdemes bika nincsen köztük. Egy magányos bikát a sötétes rudas erdőben sokáig nézegetek, amíg kiderítem, hogy közepes minőségű, koronás tízes. Az a baj, hogy nyugtalanító, zavaros az idő; északi hideg szél fúj és viszihozza a felhőket. Ezért hallgatnak a bikák. Csak 6 óra után hallunk néhány bőgést messziről; 1/2 7-kor meg már sötétedik. Este erősödik a szél, romlik az idő.

29 Szeptember 14. (Vasárnap.) A helyzet nem javul, sőt inkább rosszabbodik. Egész éjjel zúgott-búgott a szél. Még egyre északról fuj és hideg van. Jönnekmennek a felhők. 3/4 5-től 1/4 10-ig barkácsolunk és helyenként cserkelünk. Mindössze csak egy bikát, egy tehenet és egy kis őzbakot látunk. Virradással nehány bika bőgését halljuk, de olyan korán hallgatnak el, hogy hangjuk után nem cserkelhetünk feléjük. A Lúgos nevű hegytetőre szálerdőben gyalogosan mászom fel, hogy megkeressem

ott

a Trobert Tónitől jelentett derék

tizennégyest. Ott látom az említett két szarvast, de sajnos, csak akkor veszem őket észre, amikor már előlem menekülnek. A bikának jókora hosszú agancsa van. Futása közben a fatörzsek takarják és hamar eltűnik, nem tudtam rendesen megnézni. A nyírtói kerületben végigcserkelek a fenyvestáblán és keresem az erdész jelentette nagy bikát, de nem látok vadat. Bőgésemre ott a sűrűben egy bika néhányszor morogva, makogva felel, egyébként egy hang sincs az erdőben. Mire délelőtt 1/2 11 -kor visszatérünk a vadászházhoz, megérkezett oda a harmadik vadászvendég, Kiss Feri. Borongós, hideg, szeles az idő. Délben egy kis jégeső lep meg. Délután, szokás szerint,

1/4 4-kor indulunk barkácsolni.

Mindvégig

szálasokban járunk. 1/2

5-től

5-ig

az

erdész

nagy

bikájának

járásában,

nyiladékok

keresztezésében egy helyben áll a kocsi, és ázunk a valósággal szakadó esőben. Éppen egy nagy esőfelhő alá kerültünk. Körülöttünk minden irányban világos az ég, sőt tőlünk nyugatra egy kilométernyire süt a nap, csak bennünket öntöz sűrűén az eső. Aztán megint barkácsolunk. Látunk egy tehenet borjával, majd két tehenet egy borjúval, aztán megint egy borjas tehenet és végül 6 óra tájt a vadászház alatti nagy vágásban egy derék nyolcas bikát egy tehénnel. Alkonyattal egy

30 elvétve, lustán bőgő bika felé megyek, a vágásban bőgve, zörögve, botommal helyenként egy-egy cseijét csapkodva. A bika tőlem 50-60 lépésre makog, zörög, agancsával csapkod, de elhúzódik előlem és közben ránk sötétedik. Átázott nadrágban, vizes harisnyában térek vissza a nyiladékon várakozó kocsihoz. A vadászháznál megtudom, hogy a terület más részein napnyugta után jól bőgtek a bikák.

Szeptem ber 15.

Hajnali 5 órakor a vadászháztól nyugatnak vezető

nyiladékon, a rudaserdő szélén megállítom a kocsit és hallgatódzunk. Öt bika bőg elég serényen; három tőlünk délnyugatra, a lécesben, kettő messze előttünk, a nyírtói kerület irányában. Mellettünk kétoldalt, a fokozatos felújításban, nem észlelünk szarvast; már bevonultak a sötét lécesbe. Leszállók a kocsiról, és egy óra hosszat a lécesben gyalogszerrel lopakodom a szarvasok után, de délnyugati irányban egyre tovább vonulnak és átlépik a nekem kijelölt terület határát. 1/4 6-kor a bikák elhallgatnak és csend támad az erdőben. Negyedórával később megint rázendítenek, de hamarosan ismét abbahagyják. Bőgés híján csak vaktában barkácsolhatunk. Közben két helyen - a Lúgoson és az erdész nagy bikája járásában - még félórát gyalog cserkelek. Látok összesen nyolc szarvast, mégpedig szálerdőben két tehenet egy borjúval, vágásban egy tehenet borjával és egy barkás nyársassal, fiatalosban alig tíz lépésről egy gyenge bikát és végül a vadászház felé visszatérve, alatta, a terjedelmes vágás egyik keskeny nyiladékán, délelőtt 1/2 10-kor egy kiválóan derék bikát. Ezt egy kis szerencsével meglőhettem volna, de éppen ennek a tényezőnek vagyok igen gyakran - így mostanában is - híján. A kocsiútnak használt széles nyiladékról 70-80 lépésről meglátom a szűk keresztnyiladékon egyenest felénk fordulva álló bikát. Megállítom a kocsit, lerángatom a puskáról a esővédő- és a messzelátóról a

31 lencséket védő tokokat - negyedórával ezelőtt különös gonddal jó erősen kapcsoltam fel ezeket a kis bőrkalapokat, mert szemereg az eső és ki a fene gondol délelőtt 1/2 10-kor még egy öreg bikával találkozni -, s mire néhány másodperc alatt ezzel elkészültem, és lövésre emelem a puskát, a bikaszobor megfordul és belép mellette a sűrű, magas bozótba. Egy elvesztett nagyszerű alkalom. Szörnyen bánjuk mind a ketten, Erzsi és jómagam. Mire 10 órára a vadászházhoz érünk, megint fuj a szél és szemereg az eső. Ugyanakkor ér oda egy parasztszekér; kocsisa jelenti, hogy a nagy vágás keleti szélén fölfelé hajtva - hasonló mód, mind körülbelül ugyanabban az időpontban mi a nyugati szélén - az egyik keskeny keresztnyiladékon egy kiváló bikát látott álldogálni. Azt mondja, sokágú, szűk terpesztésű, nagy agancsa van. Délután 1/4 4-kor ülünk fel a vadászkocsira azzal a szándékkal, hogy főképpen a nagy vágásban délelőtt általunk és a parasztkocsis által látott nagy bikákat keressük. 5 óráig a rengeteg bozótost helyenként átszelő, sajnos csak kevés nyiladékon és régi szekérúton hol barkácsolunk, hol cserkelünk, de nem látunk és nem hallunk bikát, sőt egyéb vadat sem. Közben megint kissé permetez az eső. Aztán messziről, a terület északi, külső része felöl hallunk két bőgést. Természetesen odahajtatunk a fenyves fiatalos mellé, és váijuk a bőgés folytatását, de hiába várjuk. Visszafordulunk

és

-

mindig

a

hosszú,

egyenes

nyiladékokon

-

visszakerülünk a nagy vágás nyugati szélére, végighajtatunk rajta, benézünk a keresztnyiladékra, meg-megállunk, bőgök, hallgatódzurik, s mivel 3/4 6-ig délelőtti nagy bikánk nem szólal meg s ezért nem tudunk vele tervszerűen foglalkozni, déli irányban, a fokozatos felújításnak tartva, barkácsolunk tovább. Északi szél legyez, hűvös van, nagy darab sötét felhők lógnak a Kabhegy fölött, s a leáldozó nap mesés tarkaságot teremt az erdőben és fölötte a felhőzetben.

A

fokozatos

felújítás

egyes

magfáinak

napsütötte

törzse

32 cinóbervörös, koronájukban a lomb is csupa sárga és vörös ragyogás, közte élénk kék és lila ámyékfoltok. A tüzesen világító napsugarak a meleg és hideg színek sok változatának tarkaságával kidomborítják a dolgok rajzát és sok apró részletét. A lassan kocogó kocsiról áhítatosan nézzük ezt a hangtalan pompát és szarvasokat kutatunk a ritka felújításban az embernek hónaljáig érő, sárgára aszott fűben. Látunk egy kis tisztáson két borjas tehenet, odébb a gazosban egy kis nyolcas bikát két tehénnel, aztán már a Bécsi-rét felé tartva, a léces és a fokozatos felújítás között, a keresztnyiladékon egy legelésző nyársast és végül ugyanezen a nyiladékon vagy 300 lépésnyire a kocsi előtt jobbról, a lécesből balra, a fokozatos felújításba, kifelé vonuló két tehenet és egy derék bikát. A bika a nyiladékon nehány másodpercre megáll, felénk fordítja fejét, de a nappali világosság már fogyóban van, ezért a messzelátóval már csak azt sikerült megállapítanom, hogy a bikának széles terpesztésű, nem valami hosszú, koronás agancsa van. Már nagyon lőhetnék egy bikát - hiszen már ötödik napja vadászom, kilencedszer barkácsolok és három bika elejtését vállaltam -, hát leszállók a kocsiról és az erdőőrtől kísérve, gyalogszerrel kísérlem meg a szarvasok megközelítését. Belépek jobbra a lécesbe, és sötét árnyékában a nyiladékkal párhuzamosan megyek el ódáig, ahol a bika a két tehén nyomán vonult kifelé. Ott orrommal is rátalálok csapájára és lassan elcserkelek rajta. Előbb még egy darab szálason megyek át, majd kiérek a fokozatos felújításba. Előttem a bika hallgat, mögöttem, a lécesben valamelyik társa vagy kontárja szorgalmasan bőg. A fokozatos felújításban a magfáknak ritkán meghagyott öreg bükkök alatt, a kevés cserje és bokor között, a mellemig érő magas gazban, fűben, láthatatlan sokféle

akadályba,

kövekbe,

gödrökbe,

tuskókba,

ágtörmelékbe botolva,

33 lehetőleg csendesen, de lehetőleg szaporán is haladok arrafelé, amerre a szarvasok vonulhattak, s ahol helyenként a bika friss szagát érzem. Ilyenformán már vagy 300 lépésnyire mentem el, s mivel a világosság igen meggyengült s a vad barnás-szürkés alakját az általános szürkeségben, sárgás­ szürkés fűben, alig lehetne meglátni, no meg nem is tudhatom pontosan, melyik irányban keressem - bizonyára letértem csapájáról, mert már nem érzem szagát azt gondolom, hogy abbahagyom a dolgot és visszafordulok. De ekkor valahol előttem 150-200 lépésnyire, a terepnek egy széles, enyhe hajlatában morog egyet a bika. Erre természetesen feléje fordulva, egyenest nekimegyek. A nyomomban kullogó erdőőr elsőnek látja meg és mutatja nekem a b ik á t... már amennyire az esti szürkületben, 1/2 7-kor egyáltalán még meg lehet látni. Azt a felénk közeledő, majd előttünk 80 lépésnyire elforduló és a lécesnek tartó elmosódott szürke foltot szabad szemmel egyáltalán nem látom, a messzelátó is csak igen homályosan mutatja. Itt-ott egyet morogva, szaporán vonulna el mellettünk. Biztosan tudom, hogy koronás bika - agancsát egyáltalán nem látom már, de felületesen láttam, amikor a lécesből jövet átvonult a nyiladékon -, hát úgy vélekedem, hogy a vállalt három bika közül elsőnek jó lesz. A célzótávcsővel megkeresem, rövid darabon kísérem, ráböffentek, megáll, oldalba lövöm. Fejét előre tartva kipattan a fűből és mintha elesett volna, eltűnik benne. Orrommal keressük és találjuk meg, szaga irányában megyünk utána. 50 lépésnyire a rálövés helyétől az erdőőr botlik bele. Középkorú - hét-nyolc éves - gyenge minőségű, nagy terpesztésű páratlan tizennégves. Nekigyűrkőzöm és levágom a fejét. Vak sötétségben vergődünk ki közben Erzsivel utánunk jött kocsin a felújításból a hosszú nyiladékra, és 8 órára érünk a vadászházhoz. Érdekes vadászgatásomat, barkácsolásomat itt, sajnos, három-négy napra félbe kell szakítanom, mert Hohenlohe hercegnő meghívására - egy bika elejtésére - holnap reggel Somogyba, Kaszópusztára utazom.

34

KASZÓPUSZTA (Somogy megye)

Szeptem ber 17.

A tegnapi napot utazgatásra kellett elfecsérelnem.

Szörnyűség mostanában az utazás a MÁV vonalain! Ajkáról jövet a gyorsvonat egyórai késése miatt Fehérváron lekéstem a csatlakozásról Nagykanizsa felé, ezért Budapesten át kellett Somogyszobra utaznom. Körülményes eset! Indulás a kabhegyi vadászházból hajnal előtt 4 óra 15 perckor, érkezés Somogyszobra ismét egy órát késve, este 21 órakor, majd Kaszópusztára még háromnegyed órával később. Ott az évszaknak és a körülményeknek megfelelő kép fogad. Néhány századot látott öreg tölgyfától takart lakóház előtt, a gyepen, erős lámpafénytől megvilágítva ,fekszik a hercegnőtől nehány órával ezelőtt elejtett hatalmas páros tizennyolcas. Remek bika! Szép fehérre csiszolt végű, hosszú ágakban gazdag agancsának csak az a szépséghibája, hogy - somogyi módra jellegzetesen szűk terpesztésű. Somogyi levegő, somogyi hangulat! Régi somogyi emlékek támadnak bennem. A szomszédos bolhási községi erdőben - illetve kicsit odébb, határán túl - lőttem harminckét évvel ezelőtt azt a fekete agancsú emlékezetes tizenhatost, amelynek szemfogát azóta nyakkendőtűben foglalva híven viselem. De nagyot változott azóta a világ! Akkori kockázatos kalandom herceg Festetics Tasziló területén és mostani szereplésem mint herceg Hohenlohe Ágost vendége ... de nagy ellentét! Szinte jelképezi haladásomat vadászpályámon. Hajnal

előtt

1/4

5-kor

kocsira

szállók.

Kísérőm

az

európai

hírű

szarvasszakértő, Vogel vadászmester. A sík tájon, széles nyiladékokon sötéttel megyünk el a tanyától vagy hét kilométernyire déli irányban a vasútig, mert északról fúj a szél és délről északnak akarunk gyalog cserkelni.

35 Egy bizonyos bikát keresünk. Páratlan tizennégyes vén bika. Ennek elejtését szánták nekem. Persze hiába keressük. Nincsen olyan szerencsém, hogy egyszer könnyűszerrel jussak jó eredményhez. Ezt azonban nem is bánom. Hiszen vadászni szeretek, nem pedig vadat lőni, mégpedig szegény ember módjára szeretek vadászni, küszködve, bajlódva, lehetőleg egyszerű polgári körülmények között és végül önérzetesen örülni a megérdemelt sikernek. Vadászaton a főúri kényelem, a könnyen elért siker és az érdem hiánya nem nekem való és elrontja hangulatomat. Többnyire hosszú, egyenes, széles nyiladékokon járunk. Körülöttünk csupa fiatal erdő, rudasok, gyenge szálasok, tölgyesek, égeresek; sok bennük a tisztás, a tó, a zsombikos, sásos, fűzbokros, mocsaras hely. Bőgés ebben a szarvasparadicsomban hol csak messziről, hol közelről is, természetesen, egyre hallik. Időnként nehány percig hallgatjuk, de nem sokat törődünk vele. A nekem szánt vén bikát keressük. Nehéz feladat, mert - ahogyan Vogel mondja - nemigen szokott bőgni; csendesen, titkosan viselkedő, kóborló természetű öreg. Ezen a területen minden jel a példás rendben tartott fővadas területre vall. Magas

lesállványok,

kaszált

tisztások,

friss

zöld

sarjú,

takarított

cserkészösvények és őrhelyükön figyelő vadőrök. Kísérőm tanácskozik velük és jelentést kap tőlük, hol közelről suttogott élőszóval, hol messziről csak jelekkel. A nyiladékokon sorjában három egyes tehenet, majd két tehenet egy borjúval és egy nyolcas bikát látunk. Keresett vén bikánk nem szól, nem tudjuk, merre lehet, hol keressük még szokott helyén túl. Az egymást keresztező nyiladékoktól négyszögű táblákra osztott tízezer holdas erdőbirtok egyik tábláján olyan bika bőg, amelyet Vogel véleménye szerint meg kellene néznünk, mert lehet, hogy

elejtésre ítélhető öreg.

Közelünkben, a rudasban bőg. Ide-oda vonul. Letelepedünk a nyiladék szélén és várakozunk. Vogel dirigál. Ha a magam esze szerint vadásznék, bizony

36 nekimennék akár csendesen lopakodva, akár bőgve, zajosan. Kísérőm a jószerencsét üldögélve várja. Módszere ezúttal beválik. A bika egyszerre csak egész közel bőg egyet, majd lassan kisétál a nyiladékra. Nem lőni való, nagy agancsú, szép, fiatal tizenkettes. Öröm nézni. Kétórai cserkelés után odaérünk, ahová a fővadász a kocsit rendelte, majd a tanya irányában ide-oda kerülve, mindig az egyenes, széles nyiladékokon körülbelül még egy órát barkácsolunk. Mennél közelebb érünk a tanyához, illetve mennél jobban északra jutunk, annál több bőgést hallunk. Ennek részben az északi szél az oka, amely a szarvasok északra vonulását okozza. Másrészt a szarvasoktól nagyon kedvelt híres Baláta-tó és a tószerű többi mocsaras, turjános terület is errefelé van. Barkácsolva még két derék bikát és egy tehenet látunk. Kaszópusztán szobámba napközben is behallatszik egy-egy bőgés a környékről. Délután 4 óra felé megint kihajtatunk. Ezúttal a hercegnő is elkísér. A terület közepe tájára, legjobb részébe megyünk. Rengeteg ott a vad. Bőgőtülkömet szobámban hagytam, úgysem veszem hasznát. Nincsen arra szükség, és semmi értelme, hogy én is bőgjek, hiszen annyi a bőgés és az ide-oda vonuló, egymással mit sem törődő vagy messziről feleselő bika, hogy hangjuktól zengzúg az erdő, a levegő pedig csupa rigyetőszag. Előbb a kocsiról látunk teheneket és egyes bikákat, majd gyalogolva is találkozunk vaddal, aztán az erdőben vadlegelő céljára létesült néhány holdas mező sarkán felmászunk mind a hárman - a hercegnő, a vadászmester és jómagam - a lesállványra. Előttünk félkörben a szarvasoktól mát tönkredézsmált kukorica-, csicsóka-, krumpliföldön izgalmas, lármás világ van. Huszonöt-harminc szarvas jáija násztáncát. Hét bika ordítozik össze-vissza. Van köztük két derék tizenhatos, egy igen öreg, vastag szárú páratlan tizenkettes, a legszebb és leglármásabb pedig egy tökéletesen szép, szabályos páros tizennégyes.

Ezt akarják a Németországból ma estére

37 megérkező házigazdával, Hohenlohe herceggel holnap reggel meglövetni. Nem irigyelem ezért az élvezetért, nekem a bika csaknem unalmasan szép és elejtése túlságosan biztos és könnyű lenne. A könnyűszerrel elérhető kincs - bármilyen nagy értéknek látszik - nekem nem kincs. Különben is jobban érdekelne a vastag szárú, hanyatló, igen öregnek mondott páratlan tizenkettes. Bárcsak felkínálnák nekem! De ezen a területen hallgatás a dolgom. A vadászmester majd rámutat ma vagy holnap valamelyik bikára és azt mondja: - Ezt tessék meglőni! - Tehát nem vadászom, csak várom a felszólítást a lövésre. A pompás tizennégyes szörnyű izgatott. Ide-oda futkos tehenei körül, szüntelenül ordít, száját nyitva felejti, lihegve, bőgve védekezik vetélytársai tolakodása ellen. Annyira féltékeny, hogy még egy hitvány barkás nyársast sem tűr meg tehenei között, és gyűlöletes haraggal nekirohanva, kergeti el. Köröskörül itt is, ott is mutatkozik egy-egy derék koronás bika. Mind bőg, mind jön-megy, fel s alá futkos. Csupa remek agancs! Lesállványunkhoz legközelebbb van az öreg páratlan tizenkettes. Nem bírja már a sok izgalmat. A szabad mezőn, tőlünk 80 lépésnyire, leheveredik a földre és fektében bőg időnként egyet-egyet. Sokáig elnézegetjük ezt a lármás, mozgalmas színjátékot, aztán lejö\óink a lesállványról és elcserkelünk valamerre. Közben a vadasmező mellett egy égerfák keretezte gazos hajlatban ismét megnézzük az odamenet is már látott hosszú agancsú, igen derék, véleményem szerint öreg bikát. Ezt is szívesen meglőném, ha nem tennék vele kárt. De azt hiszem, hogy a herceg által meglövendő nagy tizennégyes nyugalmát zavarni néni szabad, de nem is akarnám. Elmegyünk a kocsihoz, felülünk és barkácsolunk. Sok vadat látunk, sok bikát megnézünk, a hercegnő és a vadászmester megítélése szerint nekemvalót azonban nem találunk. Azt mondják, öreg is'legyen, szép agancsa is legyen.

38 Ismétlem, hogy a magam fogalmai szerint tulajdonképpen nem vadászom. Számomra ezúttal nincsen feladat, nincsen fejtörés, sem kísérletezés; nincsen bőgés, a bika megtévesztése, vadászos mesterkedés. Semmi sincsen, csak annak megvárása, hogy agyonlövessenek velem egy bikát. No, meg nézegetés, gyönyörködés, gyalogosan cserkelve a vadászmester zajtalan követése és majdan a nyugodt, biztos lövés. Szinte idegesít a gondolat, hogy feladatom semmi egyéb, csak a pontos lövés. Valahogyan fel ne süljek éppen ebben! Kényelmes vadászat, rengeteg tarka képpel! Vagy ötven-hatvan a ma délután látott szarvasok száma. Mesés az alkonyati hangulat. A minden irányból szüntelenül hallatszó, hol erősbödő, hol halkuló, egymásba folyó és az erdőn végigzúgó bőgésbe belevegyül a kacsák hápogása. Csapatosan kelnek szárnyra a tavakból és ide-oda húznak a sápadt égbolt alatt, a sötétedő erdő fölött. Estére

Kaszópusztára

érkezik

ennek

a

nagyszerű

vadászterületnek

szerencsés gazdája.

Szeptem ber 18. A derengés legkezdetén, 1/2 5-kor indulunk. Két kocsira szállunk. Az egyikre a feleségétől kísért herceg, a másikra jómagam a vadászmesterrel. Kétfelé hajtatunk. A hercegi pár ahhoz a vadászmezőhöz megy, amelyen tegnap délután nézegettük azt a bizonyos kiváló tizennégyest. Később, 1/2 6-kor halljuk a lövés durranását, amely az öreg basa halálát jelenti. Derült a sápadtan csillagos égbolt, hideg a levegő, a réteken, a tisztásokon és a hajlatokban ködfátylak válnak ki a földből és gyengén legyez az északi szél. Minden irányból, közelről, távolról hallik bőgés. Már indulásunk előtt is behallatszott szobámba. Felváltva hol gyalog, hol kocsin járunk. Vadat látni ezen a területen nem feljegyzésre érdemes esemény. Minduntalan találkozik az ember vele, és megfeledkezik arról, hogy régi szokása szerint megolvassa. A ma reggel sok

39 részletben látott szarvasok száma 30-35. Négy-öt bikát, köztük egy szép tizenkettest becserkelünk, de mind fiatal, éretlen. Barkácsolva egy derék tizennégyesre akadunk. Kísérőm szerint csak hét-nyolc éves, kár lenne elejteni. Csak vén bika lőhető; az általam elejtendő bika ezenfelül szép is legyen! Ez a hercegnő rendelkezése. Délután igen korán, már 1/2 3-kor indulunk. Ezúttal a vadászmesteren felül megint a hercegnő is elkísér. A terület déli részén egy öreg tizenhatos bikát tudnak, ezt akarjuk lesni vagy megkeresni. Azzal kezdjük, hogy két nyiladék keresztezésén épült lesállványra ülünk fel. Onnan félórai várakozás közben kilenc szarvast látunk, majd lemászunk a létrán, mert tőlünk északkeletre, a következő erdőtáblán megszólalt - valószínűleg - a keresett tizenhatos, és időnként egyet bőgve távolodik. Egy darabig keletnek tartva utána megyünk, majd egy homokos, füves terephullámon leheveredünk, és lessük, várjuk, hogy megpillantsuk. Előttünk az égeres hajlatban bőg. Hangja megint távolodik, s mi a sudaras, magas égerfák alkotta kis liget sarkán túl északnak fordulva lopakodunk a fűben és az égerhajtások közt kétrét görnyedve, csúszva-mászva utána. Végre jócskán kint, az erdőn kívül, a szabad réten, bokrok között meglátjuk lassan legelészve kifelé vonuló teheneit. Előbb csak egyet-kettőt, majd kilencet olvasok meg. A bika valahol előttünk bőg, de még nem látom; sokféle lomb takarja. Igen jó helyről lessük. Fűben lapulunk egy kis égerfa mögött. A fácska tövéből néhány mellékhajtás feltámasztásra ad alkalmát. Vogel a felesleges ágakat lény esi, a tiszta lövést akadályozó sásos fűszálakat botjával lenyomkodja, az egyik ágra, a föld felszínétől másfél arasznyira teszi a kalapját és összegöngyölített zsebkendőjét, hogy puha dologra fektessem a puskacsövet, aztán nyugodtan várjuk a biztos lövés alkalmát. Egyelőre azonban még nem tudjuk - mert nem látjuk -, a keresett bika van-e előttünk, vagy más. A földön

40 hasalva várom, hogy meglássam a bikát, és Vogel nyilatkozzék. Magamban örülök, hogy a véletlen úgy rendezte a dolgot, hogy fekve és feltámasztva, tehát a legnyugodtabban és legbiztosabban lőhetek. Csak egy vakondtúrás nagyságú kis földkupac hasam alatt okoz kényelmetlenséget. Bal oldalt mellettem térdel a vadászmester, mögöttem kuksol a fűben a hercegnő. Csodálatos a szenvedélye és az érdeklődése. Egyszerre megjelenik a színtéren, előttünk 180-200 lépésnyire a bika. Bokrok közül és mögül került elő. Bőgve fut ki a rétre, és hol az egyik, hol a másik tehenet kergeti meg. A messzelátóval nézem és várom, mit szól az esethez a csalhatatlan Vogel. Elmúlik egy-két perc, aztán felém fordul és súgva mondja, hogy a bika lőhető. Hozzákészülök a célzáshoz. A bika ide-oda futkos; többnyire tehenek takarják. Aztán az egész csapat a réten kijjebb vonul, s ezáltal a köztünk fele távolságban lévő éger- és füzbokrok takarásába jut. Már úgy látszik, el kell hagynom nagyszerű helyemet és kissé jobbra közelebb kell kúsznom, de a bika egy tehenet hajszolva, visszakerül előbbi helyére, és keresztbe fordulva, szabadon megáll. - Most jól áll! - súgja a vadászmester. Megcélzóm, de a földkupac miatt rosszul fekszem, kissé hátrább csúszom, ezáltal a puskacső nem agy azott eleje kerül feltámasztásra, a célzótávcső irányzéka nyugodtan áll a bika szíve táján, s a lövés durran. - Gefehlt! - mondja Vogel. - Schnell repetieren! - Képtelen beszéd! - gondolom magamban, de nekem is gyanús a bika viselkedése. Nehány lépéssel odébb fut, felém fordul és megáll. Ismételek, de a másodszori célzással elkésem. Az egész társaság kereket old, arra, amerről az erdőből kivonult, elfut és mindjárt eltűnik az erdő és a szabad rét között az égerés füzbokrok között.

41 Vogel határozottan állítja, hogy a bika sértetlen. Nem értem! Szörnyű a gondolat, hogy hibáztam és felsültem. Keserves disznóság! Kimegyünk a rálövés helyére. Vogel meglépi a távolságot és csak 160 lépést számlál. Igaz, hogy métereket lép. Elmegyünk a szarvasok után nehány száz lépésnyire, de nem találunk semmit, sem elesett bikát, sem valami Körösbiztató jelet. Visszamegyünk oda, ahonnan lőttem, hogy a hibázásnak valami magyarázatát, valami mentségét leljük, egy elvágott fűszálat vagy gallyacskát, amely a golyót irányából eltérítette, de nem találunk semmit. Nem képzelhető el a hibázásnak más oka, csak az, hogy helytelen volt a feltámasztás módja. Az elöl felfekvő puskacsövet a lökés alighanem fölfelé billentette. Erre vall az is, hogy a puskát fogó bal kezem mutatóujja a lövéstől erős ütést kapott. Sötéttel Kaszópusztára hajtatva, nem tudom magamban leküzdeni gyalázatos kedvetlenségemet.

Ilyenkor, illetve a - szerencsémre csak ritka - ilyen

alkalommal, midig azt gondolom, hogy abba kellene már hagynom a vadászást. Utóvégre mi szükségem van arra, hogy magamnak bosszúságot okozok. Egy szalonka húz el a kocsi mellett és egy kis derűt támaszt bennem. A szarvasbika után a szalonka a legkedvesebb vadam.

Szeptember 19. (péntek) Hajnal előtt 1/2 5-kor robog ki velünk a kocsi a tanyából. Borús az idő és fuj a szél. Alig aludtam az éjjel, nem alhattam a bosszankodástól és szégyenkezéstől. Mellettem ül a fáradhatatlan hercegnő - félje ma reggel nem kelt fel -, a kocsis mellett a bakon ül a fő vadász. Tegnap esti felsülésem színhelye felé hajtatunk. Ha a bika még él - amit nem remélek, de Vogel biztosan hisz -, talán szokott járása tájékán maradt és megszólal. Még csak dereng, amikor odaérünk az egymást keresztező nyiladékoktól négyszögű táblákra osztott és tisztásokkal tarkított nyíres, égeres és tölgyes

42 vágások, fiatalosok, rudasok és szálasok között arra a nyiladékra, ahol meg kell hallanunk a bikát, ha bőg. Megállítjuk a kocsit. Több irányból hallik távoli bőgés, miként már útközben is bikaszó kísérettel robogtunk kifelé. A fővadász, a nagyszerű szakértő, úgy ismeri a területet és vadállományát, hogy minden hangról tudja, mit tartson felöle. Bizonyos irányból, bizonyos ismert hangot vár. Nem hiába várja! Tegnap este elhibázott öreg bikám tegnapi helyétől délre fél kilométernyire egyet bőg. Hangjára én is ráismerni vélek. Vogel mosolyogva mondja, hogy - íme, a bika él! -, tehát neki volt igaza tegnap este. Leszállunk a kocsiról, és úgy, mint tegnap^ mind a hárman együtt, illetve libasorban, megyünk előre még bent, az erdőben, az egymást keresztező nyiladékokon, az áruló hangok felé. Északi szél fúj, tehát egy erdőtáblával délebbre kell kerülnünk, hogy alulról közeledjünk a szarvasok felé. A bika időnként egyet-egyet bőg. Kevésbeszédű az öreg. A vadászmester ismeri vadja járását és szokását, és fölényesen biztosan vezet. Ebben az esetben csakugyan "vezető"-vel vadászom; mintha csak pórázon kullognék utána. Ez ugyan nem az én módszerem, nem is kedvemre való, de el kell fogadnom, változtatnom rajta nem lehet. A bika még kint, azon a nagy réten bőg, amelyen tegnap késő délután feléje csúsztunk-másztunk, de Vogel úgy véli, hogy nem tanácsos oda kimennünk, mert esetleg elkésünk; a szarvasok közben bevonulnak az erdőbe, és a nyiladékokon és tisztásokon át olyan szaporán tartanak nappali heverőhelyük felé, hogy sem utolérni, sem eléjük kerülni nem tudunk A hullámos terepnek egyik homokdombos, hosszú tisztásán leselkedünk, mert Vogel szerint ezen a csapatnak okvetlenül át kell jönnie. Csak az a kérdés,hol, melyik részén várjuk, hogy az előtte járó éber tehenek miatt sem túlságosan közel, a biztos lövés miatt pedig sem messze ne legyünk tőle.

43 A puszta dombhát bal oldalán, a rudaserdő szélén lopakodunk északnak, jobb oldalán túl, az égeres szálas borította hajlatban jön a csak elvétve igen keveset bőgő bika felénk. Aszerint, hogy hangját honnan véljük hallani észak-déli irányban természetesen alkalmazkodva a szél irányához

- a szarvasok felé, a

terephullámoktól

háromszor

takarva,

oda-vissza

lopakodva,

változtatjuk

helyünket. Vogel minden alkalommal gondosan eligazítja helyemet. Lábam alatt eltakarítja a korhadó száraz ágakat és előttem bicskájával zajtalanul lény esi a célzást gátló lombos gallyakat; ezt már így szokta tenni a grófokkal és hercegekkel. Meggyőződése, hogy a bikának valahol a puszta dombon kell az egyik égeres hajlatból a másikba átjönnie. Bőgése hol úgy haitik, hogy egyenest felénk jön, hol meg attól tartunk, hogy túlságosan messze jelenik meg a tisztáson. Egyszerre csak velünk részút, szemben 80 lépésnyire bújik ki a fák alól egy bika és szügy ét felénk fordítja. Az öreg egyik kontárbikája. Észrevett bennünket. Görcsösen mozdulatlanul várjuk, hogy megnyugodjék és valamerre távozzék. Nehány perc múlva lassan lefordul és visszabújik az égeresbe, ahonnan jött. Remélem, nem árul el bennünket, nem mondja el társainak, mit látott. Nemsokára tőlünk vagy 250 lépésnyire egymás után két tehén jelenik meg a homokbuckán. - Tessék vigyázni, mindjárt ott lesz a bika is! - figyelmeztet Vogel igen feleslegesen. - Messze lesz! - mondom. Erre csak int, hogy kövessem, és a tisztással párhuzamosan a rudasban fut a szarvasokhoz közelebb. Éppen odaérünk az imént már megigazított, de - fölös óvatosságból visszahúzódva - elhagyott helyünkre, amikor a tehenek nyomán, tőlünk 180 lépésnyire, fellép a dombra és ott megáll az öreg bika.

44 -

Ez az! - mondja Vogel. Bal kezemet előttem a fa törzséhez támasztva,

megcélzóm a bika oldalát és lövök. Jól jelzi a sebzést, derekán egyet rándítva, megugrik, de mindjárt lassítva fut - vonulása irányát betartva - le a dombhátról a rudasba. Lassan odasétálunk mind a hárman a rálövés helyére. Közben meglépem a távolságot; csakugyan 180 lépés. Azután mindjárt meglátjuk az onnan 50 lépésnyire, a két éve télen elfagyott "nyúlszapuka" száraz kórói között fekvő dermedt bikát. Derék öreg bika. Sötétvörös a csuhája, fekete a feje és a négy lába. Hanyatló agancsának nincsen jégága, lapátosan széles jobb koronájában hét, a bal koronába csak négy ág van; páratlan tizennvolcas. Örömömet fokozza a tegnapi baleset. Kiköszörültem a csorbát; a tegnap elhibázott bikát lőttem meg ugyanolyan messziről és nehezebb körülmények között, mint tegnap. Hála a szívemben a fejedelmi ajándékért. A z idő már reggel 7 órára jár, de az ég, sajnos, olyan sötétesen beborult, hogy alig számíthatok a fényképezés tökéletes sikerére. Világosodást remélve még egy órát kocsikázunk és cserkelünk, bőgést hallgatunk, szarvasokat látunk, bikákat nézegetünk, aztán 8 órakor fényképezek és délelőtt 9 órára hajtatunk be Kaszópusztára. Délután 1/2 4-kor már beolajozott és tokjába tett puskámat hamar előveszem és kitörülöm csövéből az olajat, mert a hercegnő azt mondja, hogy lőhetek még egy-két selejtes bikát is, ha kedvem telik benne. M ár hogyne telne! Kísérőm ezúttal a vadászmester fivére, egy öreg erdész. A tanyától tíz percnyire északra hajtatunk, leszállunk a kocsiról és szörnyű zenebonában, a rekedt hangok zűrzavarában, odacserkelünk egy erdősarkon a lesállványhoz. Olyan nagy a zaj, hogy az embernek az az érzése,'' minden fa, minden bokor mögött ordít egy bika. A lesállvány körül háromnegyed körben a vadnak ültetett

45 négy-öt holdnyi burgonya és tengeri. Ezen a darabka vadetető földön a rigyető szarvasoknak olyan gyülekezete tobzódik a párzás örömeiben, bosszúságaiban és izgalmaiban, amilyet még nem láttam, és ezen a világon bizonyára igen kevés helyen lehet még látni. Hetvenöt darabot olvasok meg. De lehet több is, mert nem látok mindenhová a tengeriszárak közé és a mezőt keretező erdő szélére. Tíz-tizenkét bika igazán szünet nélkül bőg. Szinte zúgó hangzavarrá vegyülve harsog végig az erdőn a sok rekedt ordítás. Két tizennégyes és négy tizenkettes uralja a porondot, és védekezik a kontárbikák illetéktelen beavatkozása ellen. A szarvasnász minden lehető részletét, mint egy mesterségesen összesürített előadását, nézzük végig. Egy óra alatt három-négy holdon a szarvasok rigyetésének annyi jelenetét látjuk, amennyi elég volna három hétre háromezer holdon. A bikák folyvást ordítva, fel s alá rohannak, teheneiket ide-oda terelik, féltik hűségüket, a közelükben ólálkodó ifjú bikákat elkergetik. Szörnyű féltékenységükben a békésen legelésző ártatlan nyársast sem tűrik meg a tehenek között. Három nagy bika külön-külön őrzi a maga teheneit, és vigyáz, hogy egyetlenegy se szökjék meg valami epekedő ifjúval. Folyton-folyvást kerülgetik a maguk csapatát és számon tartják minden mozdulatát. Közben a tisztás közepe táján egy elfáradt derék páratlan tizennégyes magában zsörtölődik, ordítozik, időnként lefekszik a szabad burgonyaföldön pihenni, egyet bóbiskol, majd felébred, felugrik és bírókra kel azzal a derék tizenkettessel, amely nem messze tőle őrzi háremhölgyei és gyermekeik harmincfőnyi csapatát. Szeretne a vetélytársa tehenei közé jutni, de a csapat bősz zsarnoka nem engedi. Egymásnak rontanak, nem sajnálják agancsukat, csattan a csont, és csoda, hogy még marad belőle ép darab is. A bikák sorjában befedezik azokat a teheneket, amelyek éppen javában üzekednek. Szívesen tűrik. A tehenek egy része legel, más része fáradtan hever. A borjak is hol nyugodtan legelnek vagy feküsznek, hol meg mintha

46 megkergültek volna, eszeveszetten, céltalanul rohannak fel s alá. Izgalom, bujaság, kavarodás, zsivaj, rekedt bömbölés, hörgés,... szerelem és gyűlölet ... vágyódás, követelés és kielégülés. Ilyen mozgalmas és izgalmas Somogyszobon a szarvasbőgés, ennyire megbolondulnak szeptemberben az esztendő többi tizenegy hónapjában csendesen, kísértetiesen, titkosan, állandó némaságban élő szarvasbikák. Fene nagy erő és hatalom az úgynevezett fajfenntartás ösztöne! Selejtes bikát nem lövök, mert nem látok. Estére visszatérek a tanyára. Házigazdám ma délután meglőtte azt, a feljegyzéseimben megemlített vastag agancsú, igen öreg, hanyatló páratlan tizenkettest, amelyet szívesen elfogadtam volna a nekem ígért ajándékbika fejében. Jobb szárának alsó körmérete húsz centiméter! Holnap reggel utazom haza, és drága Pofikámmal együtt vissza, a Kabhegyre.

NAGYVÁZSONY (Veszprém megye)

Szeptem ber 21. Tegnap megint egész nap utaztam. Reggel 4-kor indultam Kaszópusztáról, délben Budapestre érkeztem, délután 5-kor Erzsivel indultam a Keletiről, és este 10-kor érkeztünk a Kabhegyre, a már megszokott és megkedvelt vadászházba. Amióta a bikák bőgnek, ez volt az utazással eltöltött harmadik nap. Azóta, hogy Somogyban jártam, vagyis öt nap óta, Hauber Laci egy hitvány fiatal tízest, Kiss Feri egy 166-pontos, vén páratlan tizenkettest, Back Bemát egy ifjú jégágas tízest és egy 169-pontos öreg koronás tízest, Nimsee Pali egy 176pontos, fiatal páratlan tizennégyest és a házigazda, gróf Zichy Pál egy 189pontos, fiatal páratlan húszast lőtt.

47 Tehát visszajöttünk a Kabhegyre! Itt találtuk Back Bemátékat. Hauber és Kiss Feri közben már végzett és eltávozott. Örülök a következő napoknak, mert a Kabhegyen az ember valóban vadászik, Somogyszobon csak lő. Márpedig én a vadászatért vadászom, nem pedig csak azért, hogy bírálati pontszámot lőjek. Somogyban az agancsok és a vadbőség sokkal különb, mint itt; itt pedig az élmény, a vadászás módja sokkal különb, mint ott. Végeredményben azonban gyönyörűség bikát lőni itt is, ott is. Hajnali 3/4 5-kor szállunk a kocsira és a hosszú nyiladékon nyugati irányban, a nyírtói kerület felé hajtatunk, mert csak onnan hallik valami gyenge bőgés. Derült, csillagos az ég, enyhén hűvös a levegő és egy kis északi szél legyez. Helyenként deres a fű. A nyírtói vágás délnyugati sarkában egy óra hosszat gyalogosan cserkelünk. Négy-öt bika bőg és zörög körülöttem. Egyikük - alighanem öreg bika közelemben morog, horkant, zörög, de csak olyan helyen jár, ahol a magas, sűrű cserjék takarják. Egyik kontárbikáját látom ott elugomi. Aztán a vágáson túl, a szálasban barkácsolunk. Ott egy igen szép, szabályos agancsú, derék koronás tízessel és két tehenével találkozunk. A bika 40 lépésről nyugodtan nézi a kocsit. Elejtése könnyű dolog lenne, de mivel nagyobb agancsút remélek lőni, nem bántom. Később a jól ismert és a már sokat említett fenyvestáblán cserkelek. Bőgésemre három bika felel. Sorjában becserkelem őket. Az egyikhez a sűrűségben, a nagy kövek között tíz lépésre kell odamásznom, mire meglátom. Hitvány nyolcas. A

második

bika

agancsáról

a

sűrű

lécesben

csak

azt

sikerült

megállapítanunk, hogy igen vékony szárú. A harmadik bika agancsát ugyanott nem sikerült megnéznünk. A barkácsolást folytatva délelőtt 1/2 10-re érünk vissza a vadászházhoz.

48 Ma reggel összesen 14 szarvast láttunk. Délután Back Bemáték elutaznak. 1/2 4-kor indulunk. A nyírtói kerület felé hajtatunk. Előbb a fenyvesen innen, a ritkított szálasban, majd a dagonyás nyiladék alatt, a lécesben barkácsolunk. Ez a módja a vadászásnak a kiválóan ügyes kocsis, az irányítható, megbízható, nyugodt lovak, a szakavatott vadőr és a tapasztalt vadász összhangos együttműködésén alapszik. A terület minden részén találunk szarvast, de csak hitvány és közepes minőségű bikákat. A nyírtói vágásban már kora délután, 1/2 6-kor bőg két bika. Barkácsolva megközelítjük őket. Mindegyiknek van egy-két tehene. Az egyik vastag, fekete agancsú nyolcas, a másik vékony szárú tizennégyes. Egyik sem arravaló, hogy meglőjem. Otthagyjuk őket. Bőgésüket sötétig halljuk, miközben a nyírtói vágás délnyugati sarkában gyalog cserkelünk. Nehány bika bőg ott közelünkben, de csak lanyhán, lustán. A magfás, széles hajlatban alkonyattal egy bika szorgalmasan bőg. Becserkeljük, és ráismerünk benne arra az igen derék jégágas tízesre, amelyről már Fortenbacher erdész beszélt nekem mint feltétlenül elejtendő bikáról. Nézem, nézem az alkonyati szürkületben, a sárgálló magas fűben, amint nyugtalanul ide-oda vonul, egyik-másik tehénnek nekiront és hajszolja, közben bőg, de még habozom, meglőjem-e. Derék bika, de nem koronás, és nem tudom, beérjem-e vele ezidén itt második bikámnak. Lassan ránk sötétedik, s a bika elejtésének alkalmát elszalasztom. A vadászház felé hajtatva, az a benyomásom és gyanúm, hogy a rigyetés már lanyhul, mert szűnik a bőgés. Sötéttel kevés a hang az erdőben.

Szeptember 22. Hajnalban negyedórával korábban indulunk, mint tegnap, mert messzebbre, a Szíjgyártó-rét tájára megyünk. Derült, csillagos az ég és enyhén hűvös a levegő. Több irányból hallunk távoli bőgést.

49 Két bika valahol a rét alatt, a fiatalosban bőg. 5 órakor szabad helyen már világos van, hát leszállók a kocsiról és feléjük megyek. Ezzel a két bikával aztán másfél óráig vesződöm. Egyre távolodnak tőlem, alig győzök utánuk cserkelni. Az egyiket aztán szálerdőben érem utói és 60-70 lépésre közelítem meg. Magában kesergő, hitvány nyolcas. A másikat bokros, gazos rudaserdőben érem és csak tehenei nyomán futkosva látom. Derék bika, de agancsa minőségét megállapítani nem tudom. Az erdőőr előkeríti a kocsit. Tovább barkácsolunk, és vagy másfél óráig a szálasokban nem látunk és nem hallunk semmit. 9

óra felé meredek hegyoldalon, megint csak szálerdőben, egy derék bikát

látunk négy tehenével. Sajnos nem sikerül rendesen megnézni, mert tehenei nyugtalanok, a kocsi közeledésére kereket oldanak, és magukkal viszik a bikát. Csak azt láttam, hogy agancsának koronája háromágú. Ezzel a csapattal aztán sokat vesződünk. A barkácsolásra nem valami alkalmas

-

nemcsak

dimbes-dombos,

hanem

hegyes-völgyes

-

terepen

kínlódásosan ide-oda, fel s alá kocsikázva, a feldűlést éppen csak elkerülve, követjük. Bőgésemre a bika mindig készségesen felel, ezzel megkönnyíti a dolgunkat. Közben ez a csapat találkozik és összekeveredik egy öttagú másik csapattal. Egyszerre csak egymás mellett vonul át a tehenek nyomán előttünk, a nyiladékon a két basa. Vagy 100 lépésről az egyiket páros tizenkettesnek, a másikat páratlan tizenhatosnak nézem. De nem valami nagy az agancsuk. Az erdőtáblák körül a nyiladékokon, majd bennük régi szekérutakon, sőt a szálasokban csak úgy, a fatörzsek között forgolódva, követjük és keressük a szarvasokat. Bőgésemre a bikák még délelőtt 10 órakor is felelnek. De hiába erőltetjük a dolgot, lőhető

bikával

nem

sikerül

találkoznunk.

Az

igen

küzdelmes,

vesződséges, hosszadalmas barkácsolás után 1/2 11 -re érünk vissza tanyánkra. A

50 ma reggel látott szarvasokat ugyan nem olvastam meg, de számukat 18-20 darabra becsülöm. Derült, verőfényes, meleg az idő. Napfiirdőznék, ha időm és alkalmam volna! Délután meglátogat bennünket házigazdánk, azért kissé megkésve, csak 3/4 4-kor indulunk. Nyugatnak hajtatunk. A fokozatos felújításban egy nyolcas, majd egy tizenkettes bikát látunk egy-egy tehénnel, aztán a hosszú nyiladéktól délre eső rudaserdőben barkácsolva még három tehenet és két borjút látunk, s végül a nyírtói vágás délnyugati sarkában gyalogosan cserkelve még tizenkét szarvassal találkozunk. Becserkelünk vagy 30 lépésre egy időnként lustán megszólaló bikát. Közepes minőségű, aránylag vastag szárú, jégágas tizes. Elejtésre érdemes derék bikát nem találunk. A tegnap este ott, a magfás széles hajlatban látott nagy agancsú tízesre nem sikerül ráakadnunk. Nem tudom, azonos-e a Fortenbacher erdész által említett hét-nyolc kilós agancsú, kiváló tízessel. Azt bezzeg szívesen meglőném, miatta mászkáltam ma napnyugta táján és besötétedésig a nyírtói vágásban. A bőgés, sajnos, errefelé már nagyon lanyhul. Ma este csak elvétve hallunk messziről egy-egy hangot. Este sötéttel a fokozatos felújításban, a hosszú nyiladékon megállítjuk a kocsit és hallgatódzunk. Csend van, egy hangot sem hallunk. Néhányszor beleordítok a tülökbe. Erre körülöttünk egyszerre négy-öt bika felel.

Szeptem ber 23. Ma két éve lőttem itt kabhegyi derék tizennyolcasomat. Hajnali 3/4 5-kor indulunk, és keletnek tartva, majd délnek fordulva, a terjedelmes vágásban rövid darabon barkácsolunk, aztán cserkelek. Virradással egy kis szél támad, de hamar eláll; egyébként derült, verőfényes a reggel és meleg idő van.

51 Az a benyomásom, hogy a területnek ezen a részén - ahol két évvel ezelőtt csak egy alkalommal fordultam meg - sokkal több a vad, mint arrafelé, amerre eddig vadásztam. Bár kissé megkésve érkeztünk a legjobb helyekre - a "Kugler rét"-en át a "Schweizer lap"-nak mondott széles hajlatba -, és kísérőm, a derék Trobert Tóni nem valami célszerű beosztással irányította dolgunkat, mégis vagy húsz szarvast nézhettem meg és nyolc-tíz bika bőgését hallottam. Szorgalmasan dudáltak délelőtt 9 óráig. Két bőgő bika után magam cserkeltem a vágásban, majd fölötte, a szálasban, a "Hármasvölgy"-ben, mindig hegynek, mialatt az erdőőr elment a kocsiért. Utói is értem őket a szálerdőben, de csak a teheneket és a kontárbikát, egy fiatal tízest sikerült meglátnom; a basát, elég közelről, csak morogni hallottam. A Kabhegy déli oldalán, a szálasban, 8 és 9 óra között öt-hat, köztük alighanem egy öreg bika bőg. Miután harmadfél óra hosszat gyalog mászkáltam a bikák után, 1/2 8-kor abbahagyom a dolgot, megkeresem az elhagyott kocsit, megkerestetem magam a közben elkallódott erdőőrrel, és barkácsolva folytatom vadászgatásomat. A ma reggel látott bikák közül az egyik egy derék páratlan tizenkettes. Ezt talán meg kellett volna lőnöm. De csak talán! Még nem csökkentettem igényeimet, még remélek valami nagy bikát, de már nem sokáig lesz célja a nagy válogatásnak; félő, hogy elmúlik a bőgés, és a középszerű bika elejtésének lehetősége is kétségessé válik. Déltájt felhősödik az ég. A légsúlymérő az idő rosszabbodását jelzi. Délután megint kiderül és süt a nap. 3 órakor indulunk, és a területnek ugyanabba a részébe hajtatunk,

amelyben reggel jártunk,

sőt a nagy

vágásterületen túl déli irányban, a "Hegyágúbükk"-nek mondott szálerdőben is megfordulunk. Összesen tizenhét szarvast látunk, de csak hatos, nyolcas és fiatal tizes bikákat. Az öregek nem mutatkoznak, főképpen pedig nem jönnek ki világossal az alacsony vágásba. A bőgést délután 4 órakor kezdik és 5 órán túl

52 nagy lármával vannak, a fiatalabbak már kint, a vágásban, az öregek még bent, a rudasokban és a szálasokban.

Szeptem ber 24. A Kabhegy déli lejtőjén, a vágás felső sarkában, a szálas szélén van egy lesállvány. Tegnap reggel mellette vonult be a bika, amelyet alulról, a hosszú lejtő alsó részéről jövet - hangja után, a vágáson át, nagy darabon követtem. Ugyanazon a tájon hallottam egy öreg bika hangját is. Hogy alkalmasint ma reggel is a vágásból a szálasba vonuló szarvasokat váijuk, hajnal előtt 1/4 5-kor indulunk, megkerüljük a Kabhegy nyugati oldalát és virradással mind a hárman - Erzsi, jómagam és az erdőőr - már a lesállvány alatt állunk. Ott az a bosszantó meglepetés ér bennünket, hogy nem lehet rá felmásznunk, mert lódarazsak fészkelnek rajta. Vésztjósló zsongásuk lehallatszik róla. Ezzel a csalódással kezdődik ma vadászatom és hasonló mód folytatódik egész reggel. A vágásban, a lesállvány közelében, két bika bőg. Kicserkelünk, keressük őket, de ott a szél iránya is váratlanul kedvezőtlen, és már csak messze lent, tőlünk vagy 300 lényire látjuk a csapatot a vágás magasabb, sűrűbb részébe bújni. Öt-hat tehén nyomában kullog egy nagyagancsú bika. A vadőr fölöttünk, a szálasban ránk várakozó kocsiért megy, a legközelebbi szekérúton találkozunk, felszállunk és barkácsolni indulunk. Derült az idő, verőfényes a reggel, jól bőgnek a bikák még délelőtt is, rendületlenül barkácsolunk a vágásban is, majd rajta túl, a hegy ágúbükki szálerdőben és végül a Kabhegytől nyugatra eső szálasokban. Látunk összesen vagy 20 szarvast, de elejtésre való bikát nem. Ahány bikát még látunk, valamennyi csak az a bizonyos átlagos, fiatal, jégágas tizes. Minden barkácsolásunk alkalmával négy-öt őzZel is találkozunk, de csak sutákkal és gidákkal.

53 Délelőtt 10 órára érünk vissza a vadászházhoz. Napközi alvásra nem telik az időből, pedig már nagyon érzem az alvás hiányát. Délután 1/2 3-kor már megint a kocsin ülünk és a terület déli része felé hajtatunk. Ott, az öreg szálasokban, völgyekben és domboldalakon, sokat barkácsolunk és nyolc szarvast olvasunk meg. A "Verébtó" mellett egy bika bőg.

Közelébe hajtatunk. Amikor a

szálerdőben egy bozót szélén meglátjuk, egész teste szabad, csak feje van bent a lombos gallyak között. Aztán belép a bozótba, mi pedig a kocsin ülve vagy 100 lépésről nyugodtan várjuk, hogy a kis sűrűség másik oldalán kikerüljön a takarásból. Ezt nemsokára meg is teszi. Tehenét kiugratja a bokrok közül, aztán lassan kisétál utána, és szabad helyen megáll. Kényelmesen meglőhetném, de szép, szabályos páros tizennégyes agancsát gyengéljük; rövid és vékony a szára, bár mind a két koronájában rendes, hosszú négy ág van. Ott hagyjuk, és folytatjuk a barkácsolást. Egy darabbal odébb egy bőgő bikát vagy 100 lépésnyire cserkelünk be, de nem sikerül meglátnunk. Később kikerülünk a nagy vágás területére, és arra hajtatunk, amerről bőgést hallunk. Ott is még sorjában tíz szarvast látunk. Már alkonyodik, amikor olyan bikára akadunk, amelyre mind a ketten - Tóni, az erdőőr és jómagam - rögtön azt mondjuk, hogy lőhető. Koronás, szép vastagszárú agancsa van. Ámde csak megmutatkozik és nem ad alkalmat, hogy ráfogjam a puskát. A nagyon hézagos, de sok magas cserjével és bokorral vegyes vágásban két tehenét követve ide-oda vonul, hol itt, hol ott villan meg, és hiába kerülgetjük a kocsival a magas fűben és sokféle növényzetben vesződségesen tekeregve, nem jutok

lövéshez.

Körülöttünk vígan bőgnek a bikák. Ránk sötétedik; ott kell hagynunk őket. Nagyon sajnálom az elvesztett alkalmat. Amióta most itt vadászom, ma láttam a második olyan bikát, amelyet érdemes lett volna meglőnöm. A holnap reggeli barkácsolásban reménykedve térünk este 1/2 8-ra vissza a vadászházba.

54 Szeptem ber 25. Mire virradni kezd, már a Kabhegy déli oldalán, a nagy vágás felső részében vagyunk, már kísérőm, a derék Trobert'Tóni és jómagam. A kocsit, rajta Erzsivel a hármas völgyi szálasban hagytuk. Az időjárás folytonosan a lehető legjobb. Derült az ég, gyengén legyez a szél délnyugatról, mérsékelten hűvös van, s a hajlatokban, a laposokon ködfátylak válnak ki a földből. Vörössárga, bamatarka a vágás lombja, sárga benne a méteres száraz fű. Minden irányból szünet nélkül hallik a bikák bőgése; a mai reggel a leghangosabb az eddigiek közül. Tökéletes a szeptember végi reggeli hangulat. De szép dolog ilyenkor az erdőt járni és szarvasbikára vadászni! Mivel a vágás északnyugati, felső, ritkás részében nem látunk szarvast, Tóni elmegy a kocsiért, nemsokára lent, a terjedelmes hajlat alján találkozunk és barkácsolva folytatjuk a dolgot. A "Schweitzer-lap"-nak mondott hajlat keleti oldalán, a magas vágásban három bika bőg. Először alulról, a rét felöl nézegetünk fel a bozótos oldalba, de bikát nem látunk. Aztán felhajtatunk a dombhátra és felülről megyünk neki a kocsival a vágásnak. A bőgő bikák közelébe érve megállítjuk a kocsit, és ketten - az erdőőr és én - nehány lépést tovább cserkelve felülről látunk le a völgynek lejtő oldal egy kis részére. Előttünk 60 lépésnyire bőg az egyik kontárbika. Közepes minőségű, páratlan tizennégyes. A harmattól nedves agancsa feketén fest, ágvégei fehérek, szára elég vastag, s ha nem volna kontár, gondolkoznék rajta, hogy elejthető-e, de mivel biztosan tudom, hogy nála derekabb basa valahol a közelben, a vágásban áll, restellném meglőni. Velünk egymagasságban, 100 lépéssel odébb, a másik kontárbika, egy hitvány nyolcas bőg és veri a vágásban a bokrokat. Egy kis kerülővel más helyen kíséreljük meg barkácsolva, illetve nagyon lassan döcögve, a hajlat oldalán a lejjebbjutást. Egy fégi szekérúton a lejtő fölött megállunk hallgatódzni és nézelődni. Egyszerre meglátjuk a basát. A bozótnak

55 egy kis hézagában - tőlünk 200 lépésnyire rézsűt lefelé - jelenik meg két tehenével. Csak a kocsin állva láthatom. A kényelmetlen helyzet ellenére rögtön hozzákészülök a lövéshez. Ámde a nyugtalanul vonuló bika mindjárt eltűnik. Egy-két perc múltán egyenest alattunk vagy 100 lépésnyire egy másik tisztáson jelenik meg. Rábégetek, hogy megállítsam, de tovább vonul. Aztán halljuk, hogy időnként egyet bőgve, a lejtőn felénk közeledve, zörgeti meg a sűrűséget. Alattunk 50-60 lépésre a cserjék tetején meg-megránduló ágak árulják el, merre jár. Lövésre készen várom a bozót egyik hézagában megjelenését, de elfordul és tovább vonul. Erre egy másfél órás küzdelem kezdődik köztem és egyrészt a mit sem sejtő bika, másrészt a ... komiszkodó véletlen között. Hol a bika után, hol vele párhuzamosan, hol eléje kerülve, lopakodom a vágásban egyre tovább. A bika egyet-egyet bőgve, morogva vonul. Hasonlómód én is. Egymással feleselve bújkálunk a bozótban. Ismételten meglátom igen nagy tize agancsát, de ennél többet nem. Ismételten közelítem meg tíz-húsz lépésre, de magas bokrok takarják. Lőhetnék agancsa alá, a lombba, de ilyen kockázatot vállalni nem akarok. Végre a bozótban látatlan egyik tehene öt-hat lépésről észrevesz, elugrik, a bika nagy robajjal követi és izgalmas kalandunknak végeszakadt. 1/2 8-tól 1/2 11-ig a Kabhegytől nyugatra, a szálasokban még barkácsolunk közben elszakad a hámfa egyi szíja - és négy részletben még tizenkét szarvast egy, magában kószáló hitvány nyolcast és bika nélkül járó teheneket, borjakat látunk. Délben az ég felhősödni, a szél délnyugatról fújni kezd és ... kéményseprő mutatkozik a háznál. Mostani szokás szerint délután 1/2 3-kor jár elő megint a barkácsoló kocsi. A Kabhegyet nyugati oldala alatt megkerülve, előbb szálasokban és rudasokban barkácsolunk, és három csapatban tíz tehenet és borjút látunk, bika

56 nélkül. Közben eltörik az egyik hámfa, s az ügyes kocsis mindjárt pótolja. Szekercével levág egy kis tölgyfát és ideiglenes hámfát farag belőle. Aztán leereszkedünk a hegy déli oldala alá, a vágásba. Egy hosszú, széles nyiladékon 1/2 6-kor megállítjuk a kocsit, bőgök és hallgatódzunk. Nagy csend van ma délután a Kabhegy alatt, nem felelnek a bikák. Nemsokára alattunk körülbelül 400 lépésnyire egy kis nyolcas bika ballag át a nyiladékon és rajta túl, abban bőgni kezd. Majd fölöttünk 100 lépésnyire egy tehén bújik ki a magas vágásból, a nyiladék szélén megáll, tőlünk megriad, hegynek fordul, egy darabon fölfelé fut és a nyiladék másik oldalán bebújik a bozótba. Gondolhattam volna, hogy bika követi, és hozzákészülhettem volna méltó fogadásához, de ezt megtenni, sajnos, elmulasztottam, s ennek folytán szinte meglep a bika megjelenése. Kilép a nyiladékra, felénk fordulva megáll, látom, hogy elejthető, a nyiladék szélén, a földön ülő erdőőr is megszólal: Tessék lőni! - a bika a tehén után fordul, elfelé ballag, rábégetek, visszanézve még egyszer két-három másodpercre megáll, aztán a tehén nyomán eltűnik a bozótban, mielőtt lőhettem volna. A jó alkalom elmulasztása bosszant. Magamat okolom érte! Késedelmeskedtem. Gyorsabban kellett volna ügyeskednem. Megkíséreljük a bikát barkácsolva megkeresni. Utána hajtatunk az aránylag ritka vágásba, illetve a magfás bozótba. Rettenetes vesződség nekünk is, a kocsisnak is, és a lovaknak is. Nagy köveken, szanaszét heverő száraz ágakon, korhadt tüskökön, alacsonyabb bokrokon át, szekémyom híján, keservesen zötykölődve, lökdösődve, dobáltatva, döcögünk körbe a bozótbán azon a tájon, ahol a bikát gyanítjuk. Többször megállunk hallgatódzni, tülökkel szólok hozzá, de a bika hallgat. Végre szól egyet és ezzel elárulja, merre van. Nem messze attól a helytől, ahol a nyiladékon átvonult, ballagása közben megvillan előttünk a bokrok között egy nagy agancsú bika. Hátulról látjuk egy-két másodpercig, koronája feltűnően sötétlik, és az a gyanúnk támad, hogy nem azonos az imént látott, keresett bikával.

57 Kifordulunk a nyiladékra, eldöcögünk rajta, s egyszerre csak a jószemű Tóni izgatottan mondja: - Ott áll! Megáll a kocsi, és én is meglátom a bika ... agancsát. 100 lépésnyire a nyiladéktól, bent, a bozótban, a magasabb cserjék között egy lombnyílásban forgatja ide-oda a látatlan testű bika. Felállók a kocsin, hogy jobban odalássak. Ámde az agancs alatt, az alkonyati gyengülő világosságban csak lilavörös kőrislombot látok. Fölötte csábítóan fehérük a sok csiszolt ágvég. Hárman ágaskodunk a kocsin - a bakon az erdőőr, előttem Erzsi és mögötte én - és meresztjük a szemünket az agancsra. Erre elkövetem megint azt a könnyelműséget, amelyért három évvel ezelőtt a ratosnyai Dealu-Bradun megbűnhődtem. Odalövök a lombba, ahova feltevésem szerint keresztbe álló bika törzsét képzelem, s a következő pillanatban már csak az elrohanó bika agancsának megvillanását látjuk a bozótnak egy másik hézagában. Lassan odacserkelünk a rálövés helyére és 70-80 lépésnyire elmegyünk a bika után, remélve, hogy dermedten akadunk rá, de bizony nem találunk semmit. Vért az aikonyati szürkületben nem is kereshetünk. Rosszat sejtve, kedvetlenül rázatjuk magunkat a negyedholdtól megvilágított erdőben a vadászház felé döcögő kocsin.

Szeptember 26. Ma péntek van - kabalás napom - és évfordulója annak a nevezetes és emlékezetes "ravazdi eset"-nek. 1/2 5-kor, éjjeli sötétségben, indulunk - szokás szerint kocsin - a Kabhegy déli oldala felé. A Hármasvölgy alján derengéssel érünk ki a vágásba. Ledöcögünk a "Schweitzer lap"-ra, majd jobbra, nyugatnak fordulunk és a már jól ismert, tegnap délután is megjárt, magfás vágásbozótban kapaszkodnak a lovak lassan dombnak. Néhányszor megállunk hallgatódzni és a tülökbe bőgve,

58 igyekszem a környék bikáit megszólaltatni. Három bika fele ímmel-ámmal. Az egyik valahol nem messze előttünk, a másik feljebb, abban a sarokban, ahol tegnap este lőttem. Attól tartok, hogy hibáztam, és a bika a szokott helyén bőg. Felérünk a domboldalra; egyszerre Tóni jobbra mutatva, izgatottan mondja: Ott a bika! Tessék lőni! A kocsi megáll, és mindjárt én is meglátom a bikát. Az ehelyütt inkább bozótos, ritka öreg erdőnek beillő fokozatos felújításban, a felölünk látott egyik nyílásban, tőlünk 150 lépésnyire, szépen keresztbe áll és felénk néz. Agancsa szárának és koronájának vastagsága valóban feltűnő. Sem oka, sem célja a habozásnak; az alkalmat gyorsan ki kell használnom. Nem merek időt vesztegetni arra, hogy a kocsiról leszálljak. A puskacsövet fogó bal kezemet Erzsi hátára feltámasztva, gyorsan célzok, lövök, s a bika helyben elvágódik. Erre már gyorsan leszállók és sietve odamegyek hozzá. Még kapálózik, kapaszkodik, sőt dülöngve lábra is áll, de megint elesik. Közben a megváltó golyót szíve táján lövöm bele. Végre elterül, csendesen fekszik, mi pedig ámulunk-bámulunk és gyönyörködünk a hatalmas agancsban. Engem szörnyen meghat az erdőőr, a derék Tóni öröme. Ugrál, ujjong, tapsol és egyre csak azt hajtogatja, hogy: - Jaj, de gyönyörű, jaj, de nagyszerű! Ábrázata csupa vigyorgás. Öröme természetesen fokozza a magamét. De van is rá okom. Pompás bikát lőttem. Páros tizennégyes agancsának szára hosszú és vastag, koronája lapátosan szélesedő. Régesrégen láttak a nagyvázsonyi erdőben ekkora agancsot. Nagy meglepetés, hisz nem ismerték, senki Sem tudott róla. Egyébként fiatal bika, korát öt-hat évre becsülöm. Érdekes körülmény, hogy csak egy rendesen fejlett heréje volt, a baloldali mogyorónyira eltöpörödött. Életemben a száztizenharmadik szarvasbika. Ennek az erdőtáblának felső sarkában közben többször bőg egy bika. Azt hiszem, tegnapi bikám van ott nyugodtan és egészségesen. Tudom, hogy oda kellene mennünk és a bikát meg kellene néznünk, hiszen ráismerünk, ha azonos

59 a tegnapival és meglőhetném. Ámde olyan a helyzet, hogy nem akarok falánknak,

telhetetlennek

látszani.

Tóni

hozzáfog

az

elejtett

bika

kizsigereléséhez, ez pedig vadászosabb cselekedet, mint a nagy bika elejtése után mindjárt más bika után futni. Ezzel a babrálással azonban sok időt veszítek. A bikát 1/2 6-kor lőttem, 3/4 6-kor kel a nap, ragyogó szép őszi reggel van, s a környéken eddig időnként még megszólalt két-három bika elhallgat. 1/2 7-től 1/2 8-ig régi szekérutakon barkácsolva, megkerüljük a bozótnak azt a részét, amelyben a tegnapi bikára lőttem, és ugyanaz a bika ma virradással ismét bőgött, de egy magára maradt tehénen kívül nem látunk benne vadat. 8

órára a vadszállító szekéren megjön a két erdész, Fortenbacher Nándor és

Lajos, két vérebbel, hogy kibogozzuk a tegnapi esetet, illetve megállapítsuk tegnapi lövésem hatását. Mielőtt hozzáfogunk a kereséshez, megmutatom nekik ma reggel elejtett bikámat, és megint könnyeket csal szemembe a derék emberek, főképpen Nándor ujjongó öröme. Amikor a bikát 50 lépésről meglátja, nekirugaszkodik, odarohan hozzá, körüljárja: -

Micsoda bika! Micsoda korona! S a vastag szára! - aztán sorjában mind a

hármunknak - nekem, Erzsinek és Tóninak, aztán megint nekem - kezet szorít és gratulál. Ez a legszebb része az egész esetnek! Ez az önzetlen, lelkes öröm többet ér nekem a magam sikerénél. No meg, hogy Erzsi úszik a boldogságban, az a világ legtermészetesebb dolga és felesleges feljegyezni. A nézegetéssel, megbeszéléssel, fényképezéssel eltelik egy óra. Délelőtt 9 órakor következik a keresés. Az erdész vérebe kitűnően dolgozik. A csapán három helyen jelez vért, de olyan keveset, hogy igazán csak kendermag- és kölesmag nagyságú nehány parányi cseppet fedezünk fel. A véreb a gazdáját a terjedelmes vágáson át messzire elvezeti, de a bikát nem találják

60 meg. Kétórai kutatás után mindnyájunknak az a véleménye, hogy a golyó a bikát csak horzsolta. Ezt a feltevésünket később, 11 óra felé, amikor a kereséssel felhagytunk, igazolja, hogy a szabadon eresztett kutyák eltűnnek a szomszédos táblában, majd csaholni kezdenek benne és a magas vágás egyik tisztásán vagy 400 lépésről meglátjuk a kutyáktól hajszolt bikánkat tehene nyomán menekülni. Egyszer megáll, tehenét védve, szembefordul az egyik kutyával, agancsával feléje vág, majd tovább fut. Komoly baja a bikának tehát nincsen! Hibát követtem el tegnap, hogy lőttem, de örülök, hogy a hiba nem nagyobb, noha bánt, hogy az esetről mégis úgy fognak beszélni, hogy egy bikát sebeztem. Ez pedig nem kedvemre való dolog. A vadászház felé .barkácsolva, aztán még egy gyenge bikával találkozunk. A ma reggel és délelőtt látott szarvasok száma tehát csak öt. Nyári meleg, verőfényes idő van. Mivel a kocsis a mozgalmas és eseményekben gazdag, hosszadalmas délelőtti vadászat folytán csak 1 órakor foghatott ki, délután csak 4 órakor jár megint elő, szállásunk elé. A vadászháztól nyugatra, a fokozatos felújítás mentén, a "Bécsi-rét"-ig, majd mellette, a rudaserdőn át, aztán a nyírtói vágásban és végül megint a Bécsi rétig barkácsolunk, de csak egy ifjú nyolcast látunk. Bőgést ezen a tájon nem hallottunk. Csendes,

derűs,

hideg

szeptember

végi

este

hajtatunk

vissza,

a

vadászházhoz.

Szeptem ber 27.

Mostani szokásunk szerint hajnal előtt 1/2 5-kor ülünk

kocsira és 5 órakor, a derengés legkezdetén bújunk ki a Kabhegy déli lejtőjén a

61 hármasvölgyi szálerdőből a vágás szélére.

Ott megállítjuk a kocsit és

hallgatódzunk. Egy szalonka surran el mellettünk. Három bika bőg szerényen messze alattunk a vágásban. Lefelé döcögünk, megnézzük a hajlat alján a nagy rétet, még tovább hajtatunk, majd jobbra térve, felkapaszkodunk a bozótos domboldalra. Alulról köd nyomul a lejtőkön lassan fölfelé és hol sűrűsödve, hol ritkulva változtatja meg látási lehetőségünket. 1/2 7-ig barkácsolunk abban az öregerdős, bozótos felújításban, amelyben a tegnapelőtt horzsolt bikát reméljük viszontlátni. Látunk ebben az erdőtáblában részletekben összesen tizenkét szarvast, közöttük egy középszerű tízest, hallunk benne nehány bőgést, de a nagy tizennégyessel nem találkozunk. Nem is találkozhatunk vele, mert már régi helyén, a bozótos táblától nyugatra, az igen terjedelmes fiatalosban bőg. Mi is tovább nyugatnak tartva, a fiataloson túl betérünk a szálerdőbe, és tovább barkácsolva, keressük az idén ezen a területen vállalt harmadik bikámat. Nem akarok a válogatással még túlozni, mert a rigyetés a végét járja és félő, hogy nemcsak elsőrangú, hanem esetleg már másodrangú vagy középszerű bikával sem sikerül összeakadnunk. Az idő 7 órára jár, a nap besüt a sudaras szálfák alá, nagy a csend, hiába dudálok a tülökkel, nem felelnek a bikák. Döcög a kocsi a százholdas erdőtáblákat határoló hosszú,

egyenes

nyiladékokon és itt-ott közben a táblákat szelő szekérutakon végig. Végre látunk megint vadat, sőt sokat egyszerre. Messze bent a szálfák között egy bika nyolc-tíz tehén és borjú között lépked ide-oda. Alkalmas helyen lemaradok a továbbhaladó kocsiról, még hallom Tóni figyelmeztetését, hogy - jó bika, lehet lőni - és egy öreg tölgy vastag törzse mögé bújok. Mivel nekem is mindjárt úgy rémlett, hogy a bika elejtésre érdemes, és észrevettem, hogy a tehenek már nyugtalankodnak, mindjárt lövésre emelem a puskát, csak a

62 célzótávcsövön át vetek még egy pillantást a bika agancsára és megint úgy látom, hogy ezt az alkalmat ki kell használnom. A bika tőlem körülbelül 150 lépésnyire áll, farát és jobb lágyékát mutatja és nyakát visszahajlítva, fejét felém fordítva, néz. Azzal a gondolattal, hogy

- megkockáztatom, rézsút hátulról lágyékon

lövöm - megcélzóm és lövök. A bika helyben elvágódik és fekve kapálódzik. Ezt rossz jelnek veszem, feléje futok, de közben hallom az utánam siető Tóni figyelmeztetését: - A bika felkelt, elment! Nem látjuk! Amerre az erdőőr elmenni látta, utána lopakodunk, remélve, hogy a szálasban messziről még egy golyót rakhatok bele. Ez azonban nem sikerül. Csak egyszer pillantjuk meg, amint messze előttünk, fejét lehorgasztva, sántítva, lassan elvánszorog. Nem üldözzük, visszafordulunk és elhajtatunk a vadászházhoz. Reggel 7 órakor lőttem a bikára, délben 1/2 12-kor állítjuk a rálövés helyére az erdésztől nevelt, tanított és ezúttal is vezetett "Vadász" nevű vérebet. A "Zsivány" névre hallgató másik vérebet egy ember pórázon vezeti utánunk. Noha a rálövés helyén semmi vért sem látunk, és folytatólag jókora darabon sem, "Vadász" biztosan, nyugodtan elmegy a csapán. Körülbelül egy kilométert megyünk a bennünket vezető véreb után azzal a tudattal, hogy a sebzett bika csapáján vagyunk, mert helyenként a kutya jelzése folytán mégis csak lelünk nehány csepp vért. Sorjában tizenöt fekvőhelyet találunk, mindegyikben egy kis vért. A nagybeteg bika tehát sokat kínlódva, sokszor felkelt és megint lefeküdt. Aztán egy sűrűbben bokros rudasban megint "Vadász" jelzi, hogy a bika előttünk van. Megáll, fejét felemeli és mereven néz előre. Az erdész int nekem, hogy látja a bikát. Az erdőőr is halkan sz ó l: - Ott áll! - Fut a bika! - mondja a következő pillanatban - kiereszteni a kutyákat!

63 Rögtön leoldják a nyakszíjakat, a két kutya eszeveszetten rohan előre, mindjárt halljuk csaholásukat, utánuk sietünk, kiérünk a rudasból egy kis erdei tisztásra és a rajta túl emelkedő terepen, egyes bokrok és szálfák között, meglátjuk a sebzett bikát. A kutyák megállították, nem eresztik tovább, körülötte ugrálnak, csaholják és meg-megharapják a lábát. Izgalmas helyzet, nagyszerű kép! Fényképezőgépem, sajnos, nincsen nálam, a kocsin maradt. A kutyák ellen tántorogva védekező, hol agancsával feléjük vágó, hol hátsó lábával feléjük rúgó bikába még három golyót rakok, mire végre eldül és mindnyájan megnyugszunk. A mostanában itt lőtt három bika közül a legöregebb, de agancsának minősége a középszerűséget sem éri el. Páratlan tizennégyes. Korát nyolc-tíz esztendőre becsülöm. Az erdész annyira bízott a sikerben, hogy kirendelte a bika elszállítására való szekeret. Fényképezés után felrakjuk és elvisszük a vadászházhoz. Ezzel az 1941. évi szarvasbőgés számomra véget ért.

Szeptember 28.

Naplót írok, koponyákat kifőzök, fényképezek és

lustálkodunk. Az idő megváltozott. Fúj a szél és felhők járnak. Bőgést nem hallunk.

Szeptember 29. Délelőtt a barkácsoló kocsin nagyot járva, búcsúzunk a szép területtől és emlékül fényképezek. Csak tájképeket készítek. Erzsi pedig tarka őszi lombot szed. Látunk az egyik nyiladékon egy magában álldogáló bikát. Agancsa igen hosszú szárú, jégágas tizes. Több szarvast nem látunk és bőgést sem hallunk. Holnap reggel utazunk haza.

64 GYULAVÁRI (Békés megye)

O któber 22.

Vágyódásom a városból kifelé, az erdőbe, az esztendőnek

egyik szakaszában sem lenne olyan erős, mint október derekán és végén, ha ... nem volnék elsősorban vadász

és nem a szarvasbika volna számomra a

legkívánatosabb vad, ha nem a szarvasbőgés csábítana legerősebben ki, a szabad természetbe. Az erdő a pazar tarkaságban pompázó őszi hervadás és lombhullás idején a legszebb, benne akár csendesen cserkelni, akár a nagyvadat barkácsolva keresni vagy erdei hajtásokban a sebesen repülő fácánkakasokat és a hol lágyan suhanó, hol bagoly módjára imbolyogva szálló szalonkát várni, a vadászat leghangulatosabb módja. Amikor a szürke esőfelhőket terelő hűvös őszi szél Budapesten a borostyánszőlő hervadt lombját az erkélyről befújja hivatali szobámba, és odakint a kertben, a friss barna harasztból a gyepre és az utakra terült laza takarót szárítgatja, meg-megsuhogtatja, megkeveri, felgöngyölíti, bizony nehéz ellenállni a természet néma hívásának, nehéz az íróasztal mellett maradni. Minden vadászat eleje a bőgő bikára cserkelés, a vadászat legszebb kerete viszont a lombját hullató erdő. Ezért mondom - és lehet, hogy valahol már meg is írtam - kár, hogy a szarvasbőgés nem októberben van. No de meg kell becsülni a vadászatot a rigyető dámlapátosra is, és meg kell becsülni - mint vadásztrófeát - a széles, csipkés lapátot is. Csupasz az alföldi róna, felváltva feketék és zöldek a szántóföldek, csak a még helyén maradt sárgásfehérre száradt kukoricaszár tarkítja a mező egyébként egyhangú képét.

Szürkén

borul föléje

a sűrű

felhőzet és

esőcseppek

gyöngyöznek a vonatfiilke ablakán. -

Még el is ronthatja az ember dolgát az ilyen esős idő - aggódtam

magamban tegnap délután a gyorsvonaton Budapest és Békéscsaba között.

65 Este 7 órára érkezem Gyulára, onnan pedig Inkey Zsiga sínautója 1/2 8-ra hozott

ki

az

állomástól

tizenkét

kilométernyire,

Solymospusztára,

a

vadászháznak mondott, szépen berendezett, kedélyes, kényelmes falusi úrilak elé. Meghívásom ennek a tízezer holdas uradalmi területnek háromezer holdas erdejébe két rigyető dámlapátos elejtésére szól. Házigazdám, Inkey Zsiga, úgy mondja, hogy a dámvad rigyetésének java ideje ezen a vidéken október 20-a és 25-e között van. Azt hiszem, egy héttel korábban van, de akkor más vendégek jártak itt. Hajnal előtt 1/2 5-kor már javában öltözöm, amikor az inas ébresztés céljából beszól hozzám és jelenti, hogy egész éjjel esett az eső és még egyre szemereg. Bőséges reggelizés után házigazdámmal 1/2 6-kor a barkácsoló kocsin útnak indulok. Közben az eső elállt. Az alföldi területen a vadászás módja természetesen csak a barkácsolás. Az ember nem győzné a ragadós fekete sárban a kilométereket róni. Aránylag bizony igen kevés esély lenne a sikerre, ha csak gyalogosan mászkálna, tetű módjára a nagy síkságon. Az ilyen alföldi tájon az embernek különben is az az érzése, hogy a pusztán túl nincsen semmi, csak a láthatatlan messzeségbe vésző rettenetes síkság és azon is túl, a látóhatáron vége a világnak. Egy darabig a párás reggeli szürkeségben feketéllő mezőgazdasági táblák között visz a kocsi szaporán az erdő felé, majd betérünk egy nyiladékon egy darab fiatal szálasba. Aztán találkozunk az erdésszel. Felül a kocsis mellé és mindvégig velünk tart. A cseres-tölgyes, kevés akácossal vegyes, erdő itt nyiladékoktól négyszögű táblákra osztott, sorokba ültetett haszonfák alkotta nagy fene rendben tartott fatermelő üzem. Nem kárpáti ősvadon, nem buján tenyésző sokféle vad

66 növényzet, nincsen benne páfrány, térdig érő áfonya, araszos mohapáma, csak embemevelte szelíd erdő, valamint benne a vad is mind annakidején telepített vad, mégis erdő, a természet sok szép alkotásával. 1/2 8-ra jár az idő, mire kurrogást hallunk, a kocsiról leszállunk és hamarosan rá is találunk egy kis csapat rigyető dámvadra. Szálerdőben udvarol a lapátos négy-öt tehenének. A nyiladékról vagy 200 lépésről nézzünk. Meg sem látnók ilyen messziről, ha nem a hosszú, egyenes fasorok között nézhetnénk bele az erdőtábla minden részébe. A lapátos ennek a vadnak szokása szerint izegmozog, nyugtalanul lépked ide-oda és kurrog, horkant, gurgulázó hangon. Szép fekete bak, de nála nagyobb agancsút szeretnék lőni, hát nem bántom. Nemsokára egy másik fekete lapátost nézegetünk meg 150 lépésről, hasonló körülmények között, vagyis fiatal szálasban, fasorok között. Ez sem a javából való. Egyre tovább barkácsolunk, itt is, ott is látunk dámvadat, hol magukban álldogáló nehány sutát és borjút, hol egyes kószáló - bizonyára rigyető sutát kereső - lapátosokat, hol meg nyársas ifjakat. Közben megkeressük a főnyiladékok keresztezésére őrszemeknek kirendelt erdőőröket és megtudakoljuk tőlük, mit láttak, mit hallottak virradás óta. Mindegyik látott vadat és hallott kurrogást. Mi is hallunk nehány helyen dámbakot neszezni és még három fekete lapátost nézegetünk meg, de az egyik erdőőr jelentette nagy agancsú "vörös lapátos"-t hiába keressük, pedig nagyon szeretnénk vele találkozni, mert az erdőőr igen kiválónak dicséri. Mindenütt fekete itt a föld és mindenfelé nyüzsög rajta a közeledő kocsi elöl megzavart gyíkok módjára lapulva elsurranó vagy ijesztő lármával szárnyra kelő sok fácán. A már szürke téli csuhájukba öltözött és hófehér tükröt viselő őzek kettesével-hármasával messziről szembeötlenek - vagy tizenötöt látunk belőlük és nehány szarvas is akad ezen a sokféle vadban bővelkedő területen. Látunk egy magányos tehenet, egy fasorban heverő nyolcas bikát, majd egy kis bikát

67 tehénnel és végül egy jókora darab, alacsony vágásban két tehenet három borjúval. Zsiga felszólít, hogy lőjek egyet közülük. A szarvasok a csepőtén túl bevonulnak a szálerdőbe, ott a szélső fák alatt, tőlünk 250 lépésnyire megállnak és bennünket figyelnek. Egy ölfarakás mellett lemaradok a lassan továbbdöcögő kocsiról, odabújok a kedvemre való fedezék mögé, rádobom a felsőkabátomat, rátámasztom a puskacsövet tartó bal kezemet, megcélzóm a keresztbe álló egyik borjút és lövök. Erre a szarvasok, mintha megzavarodtak volna, egy helyben ideoda futkosnak, majd felém tartva, kijönnek a csepőtébe. Ismételt füttyentésemre, bégetésemre tőlem 180 lépésnyire megállnak, erre oldalba lövöm közülük a legnagyobbat, egy öreg tehenet. A tehén jól jelez, de tovább fut s az egész csapat tőlem vagy 200 lépésnyire átszökik azon a nyiladékon, amelyen állok, és rajta túl bebújik a fiatal akácosba. Mind a ketten - Inkey és jómagam - látni véltük a tehén oldalán, hátsó bordái között a golyóvágta pirosló sebet. Nem megyünk utána, hadd feküdjék el; délelőtt 9 órára jár az idő, délután 1 órakor úgyis megint kijövünk, akkor majd megkeressük. Inkább az első rálövés helyére hajtatunk. Alig akarom elhinni, hogy első lövésemmel hibáztam. Ebbe azonban mégis bele kell nyugodnom, mert ott találatnak semmijeiét nem észleljük. A tanya felé tartva a mezőn, egy gazos répaföldön megint ezt a gazdag tájat benépesítő vadnak valóban tarka mintasorát látjuk. Hamvaskék nyakukat nyújtogató, világosbarna tollazatú túzoktyúkok

között és körül fácánok

lépkednek, nyulak bukdácsolnak és őzek álldogálnak. Délután

1 órakor a tanyából kifelé robogó kocsin ülünk.

Az idő

megváltozott; kiderült, süt a nap, de igen hűvös van és fuj a szél. Először Zsiga két tacskójával meg akarjuk kerestetni délelőtt megsebzett tehenemet. Nem kell keresnünk, mert mialatt a nyiladék sarkában a vércsapát kutatjuk, a kocsis a bakról felénk szól: - Ott fekszik, a - és bemutat az akácosba. Az igen nagytestű öreg szarvastehén a nyiladéktól 60-70 lépésnyire fekszik

68 dermedten. Emlékezetem szerint egész életemben ekkora tehenet még nem láttam. Másnap a vasúton hivatalosan megállapított súlya - tisztára kizsigerelve és kivérezve - 130 kiló. Ehhez képest idei legnagyobb agancsú kabhegyi bikám kizsigerelve és feje nélkül csak 132 kilót nyomott. Aztán találkozunk az erdésszel. A közelben kurrogó lapátos becserkelését javasolja. Erre örömest ráállok. Sorokba ültetett fiatal szálasban szél ellen lopakodom egyre közelebb a folyvást kurrogó, fejével jellegzetesen bólogatva, billegve, ide-oda járó és időnként teheneit megkergető fekete lapátoshoz. Végre már csak 50 lépésnyire vagyok tőle. De ekkor abbahagyja az udvarlást, elhallgat és lefekszik. Tehenei követik példáját. Én meg negyedóráig egy helyben állva nézegetem őket. A derék testű dámbak agancsának bal oldala másodrangú lapát, jobb oldala azonban csak jobbfajta kanál. Nem bántom, derekabbat szeretnék lőni. Visszamegyek a kocsihoz. Sötétig barkácsolva még nehány dámvadat és egy gyenge szarvasbikát egy ünővel látunk. Nagy agancsú dámlapátos nem mutatkozik. Tűzvörösen nyugszik a nap a sárgatarka, rozsdabarna erdő mögött a látóhatár alá, begombolom felsőkabátomat és zsebreteszem kezemet, mert hideg van. 5 órára, már sötétedéssel, érünk be a tanyára. Hogy első nap még nem lőttem dámlapátost, nem bánom; nem kedvelem a könnyen elért sikert.

O k tó b er 23. Virradással, vagyis 1/2 6-kor robog ki velünk - már velem és Zsigával - a kocsi a tanyából. A dűlőút mentén már elinalnak elölünk a koránébredt fácánkakasok. A feketéllő földön szürke alakok, hármasávalnégyesével őzek, álldogálnak. Borús az idő, mégis aránylag hideg van. A hőmérő csak 3 fokot mutat fagypont fölött.

69 Az

erdőben,

a

hosszú,

széles

nyiladékok

keresztezésén,

szokott

figyélőhelyükön érjük az erdőőröket. A dámbak rigyető hangját több irányból hallották. Egyikük a "nagy vörös" lapátost látta, és megmondja, merre keressük. Mindjárt halljuk is kurrogását a jelzett irányból. Feléje hajtatunk. Sorokba ültetett lécesben neszez. Keskeny vadásznyiladékokon, a fasorokra merőlegesen, döcög lassan a kocsi, mi pedig be-bepillantunk egymás után minden sorközbe: Egyszerre meglátjuk a lapátost. Nehány lépéssel odébb megáll a kocsi, elsőnek az erdész ugrik le az első ülésről és visszalopakodik, majd mialatt én is lemászom a magas szekérről, integet, hogy siessek hozzá. Amikor melléje lépek, azt mondja: - Ne tessék nézni, csak lőni tessék! A pettyezett barna dámbak a nyiladéktól 80 lépésnyire két fasor között keresztbe

áll.

Megfogadom

az

erdész

tanácsát,

nem

vizsgálgatom

a

messzelátóval a bak agancsát, hanem mindjárt lövéshez készülök. A sorköz elején egy karvastagságú fához fogom a p uskát... a lapátos közben elindul, belép a következő sorközbe, úgyhogy elejét a fasor takarja ... mégis beleeresztem a golyót és már csak azt látom, hogy betegen tovább vánszorog és egy fekete tehene elfut mellőle. A rálövés helyét még megnézzük, de mivel nem találunk vért, a keresést későbbre halasztva, visszamegyünk a kocsihoz, felszállunk és folytatjuk a barkácsolást. A Fekete-Körös mentét szegélyező védőgát melletti erdőtáblában, megint a lécesnek két fasora között, 100 lépésről egy szarvastehén felénk fordulva áll mozdulatlanul. Térdelve szügy ön lövöm. A tehén szépen jelzi a sebzést, a földtől négy lábával egyszerre elrugaszkodva, hirtelen felpattan, megperdül és a két fasor között elfut. Mindjárt bemegyünk utána. A rálövés helyén bőven van vér, a csapát is jól jelzi a szétfreccsent vér, és 50-60 lépésnyire rátalálunk a dermedt tehénre. Folytatjuk a barkácsolást.

70 Egy másik erdőtáblában megint egy szarvastehén áll a léces egyik sorközében, tőlünk vagy 100 lépésre. Házigazdám megint Körösbiztat, hogy csak lőjem meg. A tehén ugyan keresztbe áll, de elejét az egyik fasor takarja. Köztem és alakjának többi része között is sok a vékony gally. Mégis megkockáztatom a dolgot és gyomra táját megcélozva, lövök. A tehén elugrik, és már csak borját látjuk a sorközön ide-oda kétszer átugomi. A rálövés helyén megint csak nem találunk vért, ezért ennek a darabnak a keresését is későbbre halasztjuk. Közben a lapátos sebzése óta két óra telt el. 7 órakor lőttem rá, 9 órára előkerítjük a három erdőőrt és hozzáfogunk a kereséshez. Hatan állunk sorba házigazdám, az erdész, jómagam és a három erdőőr -, és amerre lövésem után elmenni láttuk, rajvonalban megyünk utána. A sűrű léces legsűrűbb részében, derékig érő sásban, gazban, a rálövés helyétől körülbelül 100 lépésnyire dermedten fekszik. A golyó combjába csapott és rézsűt hatolt benne kissé előre. Jobbfajta középkorú, cifra agancsú dámbak, de nem a legjavából való. Vastag a szára, nagy a rózsája, de rövid és nem valami széles a lapátja. Mégis örülök neki, derék trófea, csak azt sajnálom, hogy csúnyán lőttem. Félórával később - ismét raj vonalban - keressük mai második tehenemet. Ezzel azonban baj van! Vércsapája a következő erdőtáblába vezet át. Mielőtt ott a keresést folytatnók, a kocsival akarjuk a táblát körüljárni, remélve, hogy valamelyik oldaláról, a nyiladékról a tehenet fektében meglátjuk. De alig hogy a tábla sarkán befordulunk, a mellette lévő, tehát már a harmádik tábla egyik sorközében látunk egy tehenet álldogálni. Az erdész rámondja, hogy a keresett sebzett tehén. Ezt azonban csak feltételezi, tudni nem tudhatja, mert ennek semmi jelét sem látjuk. Nem tudom lőjem-e! Zsiga ott marad a hosszú nyiladékon, ahol a vércsapa az első táblából a másodikba vezet át. A tehén vagy 100 lépésről néz bennünket, majd elfordul és lassan tovább ballag. Erre a kocsival megfordulunk és visszahajtunk Zsigáért. Felül mellém és most már a

71 harmadik táblát készülünk barkácsolva körüljárni. Ámde erre messze előttünk, a nyiladékon látjuk a tehenet az immár negyedik táblából az ötödikbe átbaktatni. Hogy a sebzett tehenet láttuk és nem valami egészséges más darabot, az hamar bebizonyul, mert a nyiladékon megkeressük csapáját és nehány vércseppet találunk rajta. A tehén tehát másfél órával a sebzés után egymaga - borja nélkül - még ballag. Rejtélyes eset! Nem üldözzük, csak barkácsolva igyekezünk vele még találkozni, s hogy ez nem sikerül, a keresés folytatását... holnapra halasztjuk. Délelőtt 11 órára érünk vissza a tanyára. Délután Zsiga nem ér rá elkísérni, egymagam indulok 2 órakor útnak. Az erdőben találkozom a hozzám csatlakozó erdésszel, aztán a területnek egy távoli részébe hajtatunk, mert ott állítólag egy igen derék fekete lapátos tanyázik. Ezt keressük, míg csak ránk nem esteledik, de bizony nem találunk rá. Kurrogását sem halljuk. Csak az őrszemeknek kiállított két erdőőr mondja, hogy az egyik erdőtábla sűrű lécesében hallotta néhányszor horkantani. Láttunk ma délután 27 őzet és hét darab dámvadat. Utóbbiakból kettő gyenge, egy pedig középszerű lapátos.

Október 24. Borús az idő, szemereg az eső, későn virrad. Ezért csak 3/4 6kor kapaszkodunk fel Solymospusztán, a vadászlak előtt a jónehány századot látott hatalmas tölgy alatt bennünket váró lőcsös barkácsoló szekérre. Sok eső volt az éjjel, csillog a víz a hajnali szürkületben a fekete sárban. Zsiga megint velem tart, noha a rossz idő elkedvetleníti. Kell is hozzá nagy vadászszenvedély és magára erőltetett közömbösség, nembánomság az időjárás iránt, hogy az ember elviselje az órák hosszat ruháját, inge gallérját, puskáját áztató, mocskoló esőt és általában

a sok hideg nyirkosságot, nedvességet. Amióta már nem

pipázom, a pipa sem melegíti a kezemet, nem áraszt illatos, meleg füstöt orrom alá.

72 Kihajtatunk az erdőnek abba a távoli részében, amelyben már tegnap délután is kerestük azt az erdész által ismert, igen derék fekete lapátost. Mindenképpen szeretné velem meglövetni. Ezt a dicséretes szándékát végrehajtania azonban nem sikerül - mert ezen a kirándulásomon, a változatosság kedvéért, kerül a szerencse

noha

a

nyiladékok

egyik

keresztezésén

őrt

álló

erdőőr

barkácsolásunk, ide-oda kerülgetésünk, forgolódásunk közben háromszor is látja a nyugtalanul kószálva az egyik erdőtáblából a másikba átvonuló "nagy fekete" lapátost. Hiába kerülgetjük ezeket a táblákat, a rudasok és lécesek sorközeiben sűrű és magas a gaz, főképpen a csalán, nem látjuk meg benne a vadat. Sokat ide-oda döcögve, lassanként átkerülünk a területnek abba a másik részébe, amelyben tegnap reggel olyan sikeresen barkácsoltam. Az ott őrködő három erdőőr egy derék fekete és egy kiváló "vörös" ahogyan egyikük mondja "elsőosztályú" - lapátost jelentett. Kurrogást azonban ma egyikük sem hallott, valamint mi sem hallottunk. M egkeressük előbb a derék fekete lapátost. Meg is látjuk egy rudastábla egyik sorközében, fektében, vagy 300 lépésről. Amint észrevesz bennünket, lábraáll és elballag. Zsiga és az erdész dicséri, hogy "igen szép", mégsem kísérlem meg a belopását, illetve követését, inkább az "elsőosztályú vörös" lapátost akarom még megkeresni. Keressük - természetesen csak barkácsolva -, de nem találjuk meg. 1/2 10-re jár az idő, mindenünk vizes, nyirkos, sáros; elhatározzuk, hogy a tanya felé fordítjuk a szekér rúdját. Addig összesen 21 dámvadat, 16 szarvast és körülbelül 30 őzet láttunk. Tegnap délelőtt megsebzett tehenemet nem keressük, csak az erdőőrökkel kerestetjük, mivel annak a táblának lécesében, amelybe bevonulni láttuk, szörnyű latyakos a sok alacsony lomb és a magas gaz és sás. A keresés eredményét majd délben a vadászházban tudjuk meg.

73 Már csak a délutáni barkácsolásban reménykedem, mert itt úgy alakult a helyzet, hogy ma este vagy holnap reggel haza kell utaznom. Ez a hátránya annak, ha az ember nem a maga területén, mint független úr vadászik, hanem baráti alapon, mint szívesen látott vendég, a sebzett vad keresését és általában a vadászgatást nem folytathatja addig, amíg kedve tartja, illetve amíg a maga véleménye szerint feladatát meg nem oldotta. Délután 1 órakor megint kifelé kocogtatunk, noha szemereg az eső, a kerekek felfröccsentik a sarat a kocsira, az ember ruhájára és arcába, köd homályosítja el a tájat, közelebb hozza a látóhatárt és még fokozza a rettenetes síkság rejtélyességét. Mindehhez hozzá lehet szokni! Már nem bánom, hogy vizes és sáros a ruhám, a kocsitakaró, a bőrülés, a puska ... csak sikerülne még egy derék lapátost lőnöm. Tegnap délelőtt megsebzett második tehenemet az erdőőrök könnyűszerrel megtalálták. Nem messze feküdt attól a helytől, ahol tegnap a nyiladékon átvonulása közben utoljára láttuk. Alacsonyan hasba lőttem, azért feküdt le olyan sokára, és ballagott még akkorát. Zsiga ma délután nem tart velem, már megelégelte az esőt. Az erdőbe érve, keressük az erdőőröktől ma délelőtt jelentett két derék lapátost, a "nagy vörös"-et és a magunk is látta feketét. Másfél óráig barkácsolva, minden táblát körüljárunk, amelyben őket gyaníthatjuk, de nem sikerül rájuk akadnunk. Hangjukat sem halljuk. Úgy vélem, a dámvad rigyetése már a végét járja, a bakok és a suták nagyobbára külön járnak, s az öreg lapátosok elhallgattak. Ezzel a keresgéléssel eltelik a fél délután, s már tudom, érzem, hogy a nekem engedélyezett második lapátos nem lesz meg. A mai nap megint egyike azoknak a jellegzetes vadásznapoknak, amelyen minden törekvésem kárba vész, és sehogyan sem sikerül a dolog.

74 3 óra felé odaérünk a nyiladékoknak arra a keresztezésére, amelyen az erdőőrök strázsálnak. Azt mondják, hogy félórával ezelőtt látták a "nagy vörös" lapátost figyelőhelyüktől nem messze, az egyik nyiladékon egy tehenet követve átvonulni. Rögtön a jelzett irányba hajtatunk és megint négy erdőtáblát megkerülve, a lécesek sorközeiben kutatva, keressük a nagy lapátost, de bizony hiába. Visszatérünk az erdőőrök figyelőhelyére. Ott megtudjuk, hogy a lapátos közben előbbi forgóján visszaballagva, ismét megjelent a nyiladékon. Erre a délután utolsó félórájában, izgalmas hajsza következik. Az egyik fiatal erdőőrt az erdész hátaslovára ültetjük, és gyorsanmozgó felderítő őrszemnek használjuk. Nyiladékról nyiladékra, illetve az erdőtáblák egyik sarkáról a másik sarkára ugratjuk, hogy megfigyelje merre vonul a lapátos, mi pedig a nyiladékokon döcögünk utána, a táblákat kerülgetve. Ismételten elkésünk; mire az egyik keresztnyiladékról a másikra érünk, a lovasember már a sarokról integet, hogy a lapátos közben átsétált a következő táblába. Végre javaslatomra úgy teszünk, hogy azon a nyiladékon, amelyen a lapátos már átment, nem barkácsolunk végig, vagyis nem mögéje kerülve reméljük meglátni ott, ahol a lécesbe bújt, hanem mindjárt áthajtatunk a következő nyiladékra, és ezzel sikerül a nyugtalanul kószáló, szaporán ballagó dámbak elé kerülnünk. Az erdőtáblát szegélyező darab nyiladék közepe táján keresztbe fordíttatom és megállítom a szekeret, leülök benne, és abba az irányba fordulva, amelyben az erdész véleménye szerint a lapátos megjelenése várható, lövéshez készülve elhelyezkedem. 1/2 5-re já r az idő, alkonyodik, szemereg az eső, szürkén párás a levegő és néhány perc múltán tőlem 200 lépésnyire csakugyan megjelenik a lapátos. Megállás nélkül ballagna át a nyiladékon, de puskám durran, s a dámbak helyben elvágódik. Gyorsan, habozás nélkül kellett cselekednem. Agancsát a lövés előtt

75 megnézni nem lehetett, de erre szükség sem volt, hiszen az erdőőrök a nyiladékokon ismételten látták és az ismert "nagy vörös" lapátosnak mondták. Sajnos, nem az! Amikor a kocsival odaérünk hozzá, sajnálkozva és csalódva látjuk, hogy bár már lapátosnak mondható, de igen gyenge. Agancsa kanálnak ugyan sok, de lapátnak nem elég. Nem segíthetünk a bajon. Ha nem kellett volna sietnem, ha még egy-két napig barkácsolhattam volna, ha nem ennek a kirándulásnak utolsó öt percében kínálkozott volna az alkalom a lövésre, bizony nem sütöttem volna el puskámat. Háromnapos barkácsolásom eredménye tehát egy elhibázott szarvasborjú, három elejtett szarvastehén és két dámlapátos ... hat tölténnyel. Holnap reggel utazom haza.

FELSŐBABÁD (Pest megye)

Október 28.

Hideg, derült, deres a reggel, amikor 7 óra felé Ócsárol, a

vasúti állomásról Babádra visz a kocsi. Aztán napközben is mindvégig derült marad az-idő, sőt a déli órákban olyan melegen süt a nap, hogy kiskabátban és kalap nélkül várom a hajtásokat. Egész nap a már gyakran megélt és megírt jellegzetesen babádi derűs hangulatban lefolyt szép októberi tarka vadásznap, bármiféle zavaró körülmény nélkül. Nyolcán vagyunk puskások, harminckettő a hajtónk, és csak fácánkakasra vadászunk. Tyúkot János nem lövet, a nyúlnak pedig még tilalmi ideje van. Tizenhárom erdei hajtásban összesen 159 fácánkakast, két erdei szalonkát, egy rókát, egy görényt és két kóbor macskát lövünk. Mivel másfél évig serétes puska nem volt a kezemben, bizony nem a legjobban lövök, s a magam eredménye csak 21 fácánkakas - 71 tölténnyel tehát éppen csak az egy puskásra eső átlagot lőttem meg.

76 O któber 29. A mai nap merő ellentéte a tegnapinak. Sima, komor borulás takarja az eget, köd szürkíti a tájat és vékonyan, finoman áztatja a ruhánkat a "ködölés”-nek mondott szemergő eső. Apránként minden részünk nedvessé, nyirkossá lesz. Ugyanannyi haj tóval, mint tegnap, de csak négyen puskások, mégis egész nap fácánt hajtatunk, mégpedig főképpen a nádasokban, a turjánosokban és a rétek kis bozótaiban. Négyünk összeredménye ma tizenkilenc hajtásban 94 fácánkakas, egy erdei szalonka és egy görény. Jómagam ma sokkal jobban működtem, mint tegnap; 31 kakast lőttem 62 tölténnyel.

O któber 30. Borús, ködös az idő, de nem esik. Olyan hideg van, amilyen rendszerint egy hónappal később szokott lenni. A hőmérséklet fagyponton van, s a fákról szünet nélkül pereg le a hervadt, fagyott lomb. Időnként a szél is fuj, nem valami kellemes az idő. Megint 30 hajtóval hajtatunk az erdőben. Ma öten vagyunk puskások. Húsz hajtásban összesen 66 fácánkakas, egy erdei szalonka és egy bakcsó esik. Én ma megint jól lőttem. A magam eredménye 20 kakas és a bakcsó ... 46 tölténnyel. Háromnapos puskázásom összeredménye tehát 72 kakas és egy bakcsó; 73 darab 180 tölténnyel, tehát átlag darabja két és fél tölténybe került. Nekem elég jó eredmény, hiszen csak hajtott kakast lőttem, egy sor közösen lőtt madarat nem számítottam és ... az elmúlt másfél évben serétes puska nem volt a kezemben.

SELLYE (Baranya megye)

N ovem ber 20. Nehány nappal ezelőtt itt nagy havazás, hóvihar volt. Ennek nyomai még mindenütt láthatók; helyenként hóban járunk és mindenütt sok a víz és nagy a sár. Borongós, ködös, enyhe az idő.

77 Öten vagyunk puskások, nevezetes vadászok: a házigazda, gróf Draskovich Iván, fia Péter, gróf Traun Károly, gróf Pálfíy Károly és jómagam. Kis erdei hajtásokat rendeznek 80 hajtóval. A magam igényeihez mérten nagyon sok a vad. Az eredmény összesen 389 fácán - a tyúkokat is lőttük -, egy erdei szalonka, 48 nyúl és egy őzgida, vagyis 439 darab. Az egy puskásra eső átlag tehát 88 darab lett volna. Ezt nem érhettem el, egyrészt, mert csak egy puskával lőttem - társaim két-két puskával lőttek -, másrészt egyik hajtásban sem kerültem a legjobb helyre - aránylag kevés vadra lőhettem -, harmadrészt, mert ezekkel az egész idényben folyton puskázó és alig hibázó, veszettül lövöldöző puskásokkal versenyezni nem tudok, igen kevés hozzá a gyakorlatom. A magam eredménye csak 46 fácán és 11 nyúl, vagyis 57 darab, mégpedig 138 tölténnyel. Noha lőttem már jobban is, nekem ez elég jó eredmény; darabját 2,4 tölténnyel lőttem, találati százalék 41,3.

November 21. Ma csak délután van egy kis vadászat. Öten puskások, 30 hajtóval két kis kukoricatáblát és egy kis nádast hajtatunk meg. A három hajtásban összesen 41 fácán esik; ebből én tizennégyet lőttem 35 tölténnyel, tehát pontosan 2,5 töltényembe került darabja. Az idő változatlanul enyhe, borongós és nagy a sár.

November 22.

Ma tulajdonképpen már haza kellene utaznom, de mivel

szombat van és a házigazda egy kis kirándulást ajánl a vadaskertbe, hazautazásomat holnap reggelre halasztottam. Sellyén azonban a délelőtt rendszerint tétlenségbe vész. Csak délután hajtatunk ki ketten - Draskovich és jómagam - a vadaskertbe. Ott viszontlátom régi ismerőseimet, azokat a szelíd, illetve az embernek támadó, goromba bikákat, amelyekről négy éve nyáron olyan szép fényképeket készítettem. Ezeken felül is látunk és a messzelátóval megnézegetünk vagy harminc kiváló koronás bikát.

78 Öreg szálerdőben kerülgetjük őket a barkácsoló kocsival. Pompás, nagyszerű képekben gyönyörködünk. Közben házigazdám 6,5-es Schoenauer-puskájával 120 lépésről egy tehenet lövök oldalba. A rálövés helyétől 60-70 lépésnyire dermedten fekszik mire melléje érünk. Ezzel ezt a háromnapos kis vadászkirándulásomat befejeztem és holnap reggel utazom haza.

FELSŐBABÁD (Pest megye)

December 7.

Az egész napot Jánossal, szekéren töltöm. Barkácsolva

vadászunk. Célunk az őzállomány apasztása. A sutákat és gidákat lőjük. Tulajdonképpen nem vadászunk, hanem kocsikázunk és célba lövünk. De ez is mulatság és jó gyakorlat. Többnyire 200 lépésnél messzebbről lövök, és örülök a jól sikerült lövéseknek. Az idő nagyon kedvező, enyhe, derült, s még nincsen hó. Én a hat és feles Schoenauer kilenc töltényével lövök hat sutát, sebzek, illetve - ahogyan később kiderül - csak horzsolok kettőt és hibázok egyet. A hibás lövések oka a különféle ismeretlen hatású töltény. Ugyanis fogytán vagyok azoknak a német töltényeknek, amelyekkel a puskát annak idején belövettem. János Walter-puskájának kis golyójával még egy fácánkakast is lövök. Kettőnk összeredménye 14 suta és egy kakas, János része tehát nyolc suta.

December 8. Tegnapi dolgunkat folytatjuk, noha elromlott az idő. Egész nap szemereg, sőt időnként esik az eső és egyre vizesebbek leszünk. Ezért barkácsolásunk eredménye gyengébb a tegnapinál. Ma kilenc suta őzet és egy kakast lövünk, ezenfelül találunk egy nemrég vadorzó lőtte őzsutát. A magam eredménye ma négy suta öt golyóval; mind 250 lépésnél messzebbről.

79 December 18. Ma János sógora, Kiss Hubert a házigazda. A babádi birtok felső részét hajtatja meg, főképpen nyúlra. Nem is lövünk egyebet, csak 29 nyulat. Öten vagyunk puskások és 30 a hajtónk. Egész nap szemereg az eső és ráadásul kellemetlenül hideg szél fuj. Mulatságnak bizony nem mulatság az ilyen vadászat. A magam eredménye öt nyúl.

MANY (Fejér megye)

December 21. A községi terület négy bérlője közül Kovács Gábor hívott meg vadászni, illetve nyulakat lőni. Az enyhén hullámos terepen, a puszta mezőn tizenöt haj tóval ráhajtásokat rendeznek. A puskások száma hét. Igen sok nyulat látunk, de a legtöbbje lövés nélkül menekül meg. Az összes eredmény 29 nyúl, ebből én hatot lőttem. Fagymentes, enyhe, derült időben tapossuk a sarat délelőtt 1/2 11-től délután 3-ig.

FELSŐBABÁD (Pest megye)

December 28. Keményre fagyott a föld, zötykölődve, dobálózva döcög rajta a szekér, az elmúlt éjjel egy kis hó esett és fehérre festette a mezőt, hideg északi szél fuj, s én azt gondolom magamban, hogy élvezetesebb módja a vadászatnak júniusban bakot, mint december végén sutát lőni. Ugyanis a sutaállomány apasztásának szándékával barkácsolunk délelőtt 10 órától délután 1/2 6-ig. Ámde ezúttal nem olyan eredményesen működünk, mint három héttel ezelőtt. Az őzek nem álldogálnak, nem legelésznek csoportosan kint a mezőn, a hideg szél elöl védett helyekre húzódtak, s ahol sok keresgélés után rájuk akadunk, rögtön futásnak erednek és messzire menekülnek elölünk. A nagy hideg és az első hó megvadította őket. Csak két sutát sikerül feltennünk a szekérre; az egyiket én lőttem, vagy 220 lépésről, a másikat János az erdőben, 50-60 lépésről. Ezt nagy

80 félkörben körülbelül egy kilométert követjük kevés vér jelezte csapáján, míg végre János még egy golyóval végképpen elejti. Közben két fácánkakast lövök János célzótávcsöves Teli-puskájával, az egyiket körülbelül 200, a másikat 50-60 lépésről. János három kakast és egy ölyvet lő ennek a nagyszerű puskának kis golyójával. Alkonyattal hangulatosan sűrűén havazik. Fel kell még jegyeznem két suta elhibázását is. Az egyiket 200 lépésről hibáztam el, mert annyira fázott a kezem, hogy a lövést elhamarkodtam; másik hibázásom oka, hogy egy budapesti fegyverkereskedőtől vásárolt ismeretlen hatású tölténnyel kísérleteztem.

D ecem ber 29.

Reggel 15 °C fokot mutat a hőmérő fagypont alatt.

Szerencsénkre nem fuj a szél. Még enélkül is keservesen fázik és fáj a kezünk, ha csak nehány percig éri a szabad levegő, amikor a puskával vagy a messzelátóval babrálunk. Egyébként derült az idő, süt a nap. 1/2 10-kor kihajtatunk a majortól nyugatra, a rétekre. Ott nyolc őzet érünk egy csapatban, de annyira vadak, hogy messziről menekülnek a szekér elöl, mégis sikerül egy sutát körülbelül 200 lépésről a csapatból kilőnöm. Hosszas mesterkedés után még egyszer sikerül a csapatot 200 lépésre megközelíteni, de egy fiatal akáchajtások borította dombon állnak, nagyrészt gallyaktól takartan. Ezen a helyen mai második lövésem nem sikerül. Az egész csapat a kis akácosból menekülve, a dombon túl eltűnik. Aztán a majortól északra, az akácosokban barkácsolunk és ott János lő egy sutát, én pedig a kis Teli-puskával 90 lépésről egy fácánkakast lövök. A majortól keletre járva találkozunk a vadőrrel és megtudjuk tőle, hogy tegnapi második elhibázottnak vélt sutámra ma reggel véletlenül rátalált. A rálövés helyétől 100 lépésre dermedten feküdt. Tanulságos eset! Tegnap mind a hárman - János, Süveg és jómagam is - elhibázottnak gondoltuk. Ballagtában

81 vagy 80 lépésről lőttem rá, a sebzést egy mozdulattal sem jelezte, csak futásnak eredt és sem a rálövés helyén, sem ősapájának körülbelül 50 lépésnyi darabján egy csepp vért sem leltünk a havon, pedig a lehető legjobb lövést kapta, magasan a lapockája mögött. Délután

3

órakor

befejezzük

ezt

a

kis

vadászásunkat.

Kettőnk

összeredménye e két napon öt őzsuta, hat fácánkakas és egy ölyv; ebből én három őzsutát és három fácánkakast lőttem. Estére János gépkocsiján hazavisz Budapestre.

AZ 1941-BEN ELEJTETT VAD: Szarvasbika

4

Szarvastehén 4 Dámlapátos

2

Őzbak

12

Őzsuta

13

Fácán

136

Nyúl

22

Gerle Bakcsó Összesen:

195 drb.

82 1941-BEN AZ ALÁBBI TERÜLETEKEN VADÁSZTAM: Püspökidé (Csanád m.); V/7-8 Szeged (Csongrád m.); V/9-11 Ravazd (Győr m.); VIII/6-7 Felsőbabád (Pest m.); VIII/8-10, X/28-30, XII/7-8, 18, 28-29; 11 nap Nagyvázsony (Veszprém m.); IX/11-15, 21-29; 14 nap Kaszópuszta (Somogy m.); IX/17-19 Gyulavári (Békés m.); X/22-24 Sellye (Baranya m.); XI/20-22 Mány (Fejér m.); XII/21

9 vadászterületen összesen 42 nap

VADÁSZATI KÖLTSÉGEK 1941-BEN: Püspökiele és Szeged, V. 7-11 (9 őzbak)

746 Pengő

Ravazd, VIII. 6-7 (1 őzbak)

108

Felsőbabád, VIII. 8-10 (2 őzbak, 1 gerle)

35

Nagyvázsony, IX. 11-15, 21-29 (3 szarvasbika)

2102,30

Kaszópuszta, IX. 17-19 (1 szarvasbika)

161,60

Gyulavári, X. 22-24 (2 dámlapátos, 3 szarvastehén)

145,20

Felsőbabád, X. 28-30 (72 fácán, 1 bakcsó) Sellye, XI. 20-22 (60 fácán, 11 nyúl, 1 szarvastehén)

61,30 128

Felsőbabád, XII. 7-8 (10 őzsuta, 1 fácán)

58

Felsőbabád, XII. 18(5 nyúl)

12

Mány, XII. 21 (6 nyúl)

13

Felsőbabád, XII. 28-29 (3 őzsuta, 3 fácán)

20

Évi vadászjegy ára

48

Összesen:

3638,40

Válogatás a Nadler Herbert által készített fényképekből

Világrekord trófeák az Alsó-Duna-ártérből

2.

3.

91

Adatok a Duna menti szarvasvadászatokhoz Nyúl Bertalan

A Duna menti táj természeti szépségével, gazdag és értékes élővilágával nagy vonzerőt gyakorol, megérdemelt hírnévnek örvend. Határainkon túl is ismertek a vadászati lehetőségek, a kiváló minőségű vadállomány. Sokan és sokszor hajlamosak vagyunk ezt egyszerűen a természet adományaként kezelni, elfeledve létrejöttének, kialakulásának körülményeit, így fenntarthatóságának feltételeit. Ezen Duna menti tájnak - a Sió torkolattól a Dráváig - éltető eleme, meghatározója a. nagy folyam. Déli része a trianoni békediktátum óta országhatárunkon kívül esik. Viharos történelmünk kevés írásos emléket hagyott, így külön szerencse, hogy a tájról, a tájból írásos emlékekkel rendelkezünk. 1401-ből tudjuk, hogy egy hatalmaskodás során hajóépítésre szánt faanyagot vittek el Töttös László laki erdejéből. 1402-ből ismerjük, hogy nagy árvíz volt. Bátmonostori Theöteös László 1406-ban tiltakozik Pál bátai apát vadászata és madarászata miatt.

1411-ből ismerünk egy Bátmonostor és

Szeremle községek közötti határleírást: "... nagy és hatalmas nyárfák között ... cserjék és fűzfák sűrűsége közt ... mocsarakon és nádasokon áthaladva ... kiszáradt vízmeder vagy vízfolyás ..." A közel hatszáz éves közlésekből megismerjük a táj akkori arculatát, jellemzőit. Ha meggondoljuk, hogy a hajóépítésre méretes tölgyfát használtak, máris magunk elé képzelhetjük a szabályozatlan Dunát követő pompás galéria- és ligeterdőket, a kiöntések háborítatlan vadvilágát, mocsarait. A természetes táj érintetlen évszázadokon át. 1830-ban a legnagyobb magyar, gróf SZÉCHENYI István evezős gályán utazott ezen a vidéken. Szekszárd térségében jegyzi naplójába: "Setét erdő. Semmi nyoma az emberi

92 kéznek, mely itten dolgozott... Láttunk több, ember vontatta h a jó t..." Ezekből a sorokból a természeti táj érintetlensége mellett az elmaradottság is kitűnik. Azonban már a XIX. században, a reformkorszakban vagyunk. A Duna évszázadokon át azokban a medrekben kanyargóit, amit a természet kialakított. A fennmaradt térképeken láthatjuk, hogy ezek a medrek igencsak kanyargósak voltak. Többé-kevésbé rendszeresek voltak az óriás, gyakran több vármegyényi területek elöntése. A társadalomban szükségszerűen jelentkezett a földek hasznosításának igénye, mintsem az állandóan nedves, mocsaras területeken a pákászokhalászok, valamint a farkasok tanyájának megőrzése. A folyamszabályozási és az

árvízm entesítési

m unkálatok

tehát

megkezdődtek.

A

legkorábbi

munkálatokat az erősen elfajult és éles kanyarulatokban beálló jégdugók miatt végezték. A Duna ezen a szakaszon egy ágban kanyarodott, csak Bajától délre volt két ága: a Margitta-szigetet is bekalandozó Baracskai-Duna-ág is élt. Érdekes módon ez volt a jelentősebb, a hajózható egészen a szabályozásig. A több mint évszázados munkálatok során igen sok átvágást, töltésépítést végeztek el, hatalmas területeket mentesítve így a dunai árvizek pusztításától. A jelentősen lerövidített meder

biztonságos vízi úttá vált. 1856-ban

a

Vasárnapi Újság hírül adta: "Beszélik nádvágó embereink, hogy a Dunamentében fekvő ún. Gemenczi erdő és bozótságban annyi farkas van, hogy nappal tarisznyáikból élelmiszereiket megeszik, s este, midőn a munkások csoportba verődnek és tüzelnek, a szemtelen farkasok őket körülfogják." A kezdetleges helyi töltéseket felváltotta az egységes dunai árvédelmi vonal. A Sió-torok alatt, az egykori bogyiszlói átvágás után, a jobb oldali hullámtér minden átmenet nélkül jelentősen, 5-6 km-re kiszélesedik. Az 1872-ben megépített töltések a múlt század során átmetszett kanyarulatokat kísérik. Ez a széles, nagyvízi meder Bátáig tart, ahol szinte tölcsérszerű szűkületben halad tovább. Dunaszekcső alatt a nagyvízi meder ismét kiszélesedik, majd Bár és

93 Mohács között ismét összeszűkül. Mohács után a töltések a Mocskosi és a Sirinai átvágott kanyarulatot kerülik meg, kiszélesítve a hullámteret. Ezen a szakaszon két szűkülettől eltekintve egészen a Dráva-torokig a levágott kanyarulatokat kerülgető töltések igen széles, 8 km-t is meghaladó szélességű nagyvízi medret alkotnak. Nyilvánvaló, hogy a nagyon széles nagyvízi mederben szétterülő víz sebessége lecsökken, hordalékát lerakja. A lecsapolások során nőtt a termőterület. Megszűnt a lét eddigi alapjául szolgáló halászat, madarászat, vadfogás. Levonult a víz, a nádasok kipusztultak, a bozótosokat felégették, az erdőket kivágták. Mivel a törvény a tulajdonost az erdő pótlására kötelezte, az a hullámtérben ültette el a "csere-erdőt”. Megszűnt a nemesség adómentessége, megjelent a földadó. Az

1850-es években az

uradalmakban megjelenik a gőzeke. Az ország termelési kapacitása bővült, javult az infrastruktúra: vasútépítés, folyószabályozás, útépítés. A legeltető állattartást felváltotta az istállózás, a faekét a vaseke, megjelent a "tüzes gép" és a cséplőgép. Néhány év alatt többszörösére nőtt a jövedelem, érvényesültek a kikerülhetetlen gazdasági törvényszerűségek. Megtörtént a nagy változás. A kialakult művi környezetben, a hullámterekben alakul az a biotóp, mely ma a Duna-ártéri szarvasállomány élőhelye. A hullámterekben a korábbi áradásoktól eltérően lényegesen megemelkedett az árvizek szintje. Az árvízi iszap és hordaléklerakás következtében, beleértve a levágott kanyarulatok feltöltését is, a hullámtér szintje emelkedik. Régi leletekből, feltárt őskori telepek maradványaiból tudjuk, hogy a szarvas hazánk területén közönségesnek mondható. Azt a tényt, hogy a szarvas évezredek óta igen elterjedt Európában, Ázsiában, mutatja a szarvassal kapcsolatosan kialakult kultusz is. A magyarság szarvasvadászatának története több ezer éves múltra tekint. A szarvas is, hasonlóan a vaddisznóhoz vagy a rókához, azon ritka, intenzíven vadászott vadfajok egyike, .amely fennmaradt.

94 Hazánk közismert vadbősége ellenére a XIX. századot megelőzően a tájban alig akadt szarvas. Vélhetnénk, hogy a mocsaras vidéken a megszokott lóval, kutyával űzött vadászatot alig gyakorolván, emléke sem maradhatott. Feltételezhető, hogy a tájban nem is volt akkortájt szarvas, vagy ha volt is, csak a vizek befagytáig. Sok volt a farkas, a toportyán, vagy mint mondták, a "nádi féreg". A szarvast ezen a vidéken a farkas könnyűszerrel zsákmányolta, vágta le. A befagyott vizek sima jegén megcsúszó, a leszakadt jégben lábát szegő, gyámoltalan csülkösvad a falkában vadászó farkasok könnyű prédájául szolgált. A

hullámterek

rendszeres

és

magas

árvízszintje,

esetenkénti

teljes

vízborítottsága, ellentétben a korábbi kiöntések jellegzetes, szárazon maradó szigeteivel, megszüntette a farkasok létezését. Megjegyzem, a Duna mentén századunkban is előfordultak farkasok, feltételezhetően déli irányból kerültek hozzánk. Területünk erdeiről 1884-ből vannak megbízható adatok. BEDŐ Albert országos

főerdőmester

erdőkatasztere

a

mainál

lényegesen

szerényebb

erdősültséget mutat. Későbbi térképek is, így 1906-ból is napjaink erdősült területeit pusztaként jelölik. Egy korábbi, XIX. század közepéről származó térkép azonban kiterjedt erdőségeket ábrázol. Az akkori magyar állam területén az 1884. évben elejtett vadakról című kimutatás 2252 db szarvasról, 3077 vaddisznóról tanúskodik. Érdekesek azok a vármegyei lőjegyzékek, melyek fogalmat adhatnak a korabeli vadsűrűségről. Ez a vizsgált terület 4 vármegye részét adja. Az alábbi számokat a tendencia, a szarvas növekvő jelenlétének érzékeléséhez mutatom be a lelőtt szarvasok számával:

95

Ev

Pest

Tolna

Bács

Baranya

Magyarország

vármegye 1884.

518

0

99

29

2252

1900.

395

3

99

679

5253

1909.

4562

42

107

942

8479

A

körülmények

nem

mindenhol

alakultak

szarvasállománynak, mint a Duna-ártéren.

olyan

kedvezően

a

Sokfelé megszűntek élőhelyei,

kétségtelen károkozása miatt is üldözték, és szinte irtották is. A szarvasvadászat így meglehetősen korlátozott keretek közé szorult, lehetősége inkább az anyagi áldozatok vállalására is képes előkelőségeknek maradt. A korábban vázolt hullámterületen zömmel uradalmak voltak. A terület északi részéből Taplós, Góga, Hátfő, Alsó- és Felső-Gemenc, Kisgemenc, Fekete-erdő, Veránka, Cserta, Pörböly, Gyűrűsalj, Pandúr a Kalocsai Érsekség birtoka, míg Bárányfok, Sárosalj, Keselyűs, Szomfova, Buvat, Gyöngyösoldal, Lassi, Sügó a Vallásalapítvány tulajdona. A terület déli része Mohács alatt H absburg főhercegi birtok. A Bellyei Hitbizomány elnevezést az uradalom déli részén fekvő, a Drávától és Eszék városától csak 5 km-re eső Bellye községtől kapta. Az uradalmat I. Lipót a karlováci békekötést követően adományozta Savoyai Jenő hercegnek, a török elleni harcok győztesének. Savoyai Jenő 1736ban bekövetkezett halála után örökösök hiányában a. birtok visszaszállt a koronára. 1780-ban Mária Krisztina főhercegnő vásárolta meg. A különböző uradalmakban eltérő színvonalú és eredményű gazdálkodás folyt A bellyei uradalom mintaszerűen gazdálkodott. Vadászterületein óvta, etette a vadat, remek erdőket nevelt. Vadászatát házi kezelésben gyakorolta. A bellyei uradalom vadászvendégei között koronás fők, így a spanyol király, a német, az osztrák császár is szerepelt.

96 A m ásik nagybirtokos, a kalocsai érsekuradalom volt. A terület északi részét, zömmel hullámteret birtokolt. A vadászati jogot területének egy részén bérbe adta (Fónagy József-féle gógai kiskirályság), másik részét házi kezelésben, bérvadásztatás

útján

értékesítette.

Túl szaporított

vadállománya

miatt

mezőgazdaságot védő, kárelhárító kerítés építésére is kényszerült. Hullámtéri ereiben sarjerdőket, a feltártabb birtokrészeken értékes erdőállományokat is nevelt. A vallásalapítványi uradalom az erdőtömb nyugati részén húzódott, feltártabb

volt.

Intenzív

erdőgazdálkodást

folytatott,

a

vadászati

jogot

bérbeadással hasznosította. Fiatal erdeit kerítéssel védte. Az 1900-as Párizsi Világkiállítás magyar részének vadászati szekciójában egy lőjegyzékalbum is szerepelt. Ebben a francia nyelvű anyagban a bellyei u radalom vadászati adatai, a vadászati viszonyok, a vadtenyésztés fejlődéséről adtak tájékoztatást. Belőle kiderül, hogy az akkor már híres vadászterületen egy évszázaddal korábban a szarvas olyan ritka volt, mint a fehér holló. A

bellyei

uradalmon

keresztülfolyó

Karasica

1794-ben

elvégzett

szabályozását a Duna árvízszabályozása követte. Az ármentett területeken a bevándorló szarvasállományt kárpáti és ausztriai szarvas betelepítésével is gyarapították.

Az 1775-1885. közötti években összesen 740 farkast, 947

szarvasbikát, 923 szarvastehenet lőttek. A XX.

század első éveiben a

szarvasteríték már évi 200 bika, 400-500 sutavad. A szarvasállomány ilyen mértékű

felszaporodása

nagy

valószínűséggel

a

XIX.

század

utolsó

évtizedében történt. Azt is feltételezhetjük, hogy a szarvas természetes betelepülése a hullámterekbe két irányból, a Sió-Sárvíz, valamint a Dráva mentén történt. A vadászatairól híres Tolna megyei Eszterházy-birtok, Ozora (Gyulaj, Tamási) népes vadállománya természetszerűen indult újabb élőhelyek, így a Duna-ártér felé.

97 A gím szarvas (Cervus elaphus) hímjének, a bikának az agancsa a szarvasvadászok hőn óhajtott trófeája. E tájból ma is ismert, legrégebbi szarvasagancsok a múlt század utolsó évtizedeiből valók. A legszebb trófeák a korabeli agancsbemutatók díjazott szereplői voltak. Az 1910-ben Bécsben megrendezett vadászati kiállításon a bellyei uradalom

önálló pavilonban

szerepelt. Művészi diorámák, remek agancsok sokasága mutatta be a Dunamelléki táj gazdag élővilágát. A bécsi kiállítás sztáragancsa e tájból, a Tolna megyei Szálkáról származott. Az 1891-ben Reinspach János által elejtett, Montenuovo néven ismert bika ekkor került a széles szakközönség, a nemzetközi nyilvánosság elé. Ez a pompás, páratlan 22-es agancs 120 cm-es átlag szárhosszúságokkal, 52,5 és 50,0 cm-es hosszú szemágakkal, 30,0 cm rózsakörmérettel, 21,0 és 18,0 cm-es körméretekkel aranyérmet, rekorddíjat kapott. Ez a bika lett évtizedekig a magyar tájon, a magyar földön elejthető kapitális szarvasbikák jelképe, a különféle szakmai kiadványok címképe. A bírálatokon elért pontszáma 243,9 nemzetközi pont, 228,32 Nadler-pont. Ezt a szép agancsot nemes arányossága és a szembeötlő erő uralja. (Lásd 1. ábra) Ezt a bikát, mint előhírnököt, szebbnél-szebb agancsok követik azóta is. Mi is az agancs? Nyelvünk furcsasága: szarvas, ami agancsot visel. Jelzővel nevesített állat, de fején mégsem azt viseli, amiről megnevezték. Az agancs egy születés utáni csontképződmény. Hasonlóan a fák leveléhez, évente nő és lehull. Egy másodlagos ivari képződmény: csak a hímek kiváltsága. A tarandszarvasok azonban kivételt képeznek, nőstényeik is agancsot növesztenek. Az agancs élő szövet, hasonlóan a test tényleges csontjaihoz. Kifejlődése során bolyhos bőrrel van borítva. Sérülés miatt erősen vérzik, a képlékeny agancs törékeny. Az agancs fejlődése szorosan összefügg az ivarmirigyek évszakos ciklusával. Az agancs rendeltetését illetően is a természet furcsa képződménye. Sokak szerint luxusképződmény, amely az anyagcsere feleslegét építi magába. Ezzel magyarázható, hogy igazán nagy agancsok felrakása, felépítése általában a testi

98 fejlődés befejezése után történik. Az agancs levetése, elhullatása nálunk a tél végén következik be. A növekvő, hosszabb nappalok hatására indul meg a különleges agancsnövesztő hormon képződése. A hormonális ciklus hatása alatt elkezd növekedni az agancs. A fejlődő agancs nem sokkal a régi agancs levetése után kidudorítja a hámréteget, amely az agancstövet borítja. Az agancstő vagy rózsatő az a csont, amely a koponya homlokcsontjára épül. A bőr alatti embrionális sejtek tömege a fejlődő agancs ellátásához kialakítja a barkát. Kialakul az agancs váza. Ezalatt a csontalkotó sejtek beáramlanak a vázba, és ott lerakódik a csontot alkotó kalcium. Az így képződött csontnak vékonyabb a kérge és korántsem olyan erős, mint a koponyacsont. A vérképzésben nem vesz részt. A fejlődő barkás agancs, mint említettük, vérbő, hormonban gazdag. Keleti népek gyógyászatában az ilyen "zöld agancs" megszárított formájában fontos szerepet tölt be, bizonyos területeken a szarvasok kiirtásában, majd mesterséges tenyésztésében a pantokrin-nyerés volt az indíték. Az agancs fejlődése a mi vidékünkön júliusra fejeződik be. A barka elhal, azt a bikák különböző fákon ledörgölik, elkészül az agancs. A kifejlett agancs részei a következők: az agancs alsó, szemhez legközelebb, előreálló ága a szemág. A következő a jégág, amit a szár közepén a középág, tetején a korona követ. Az ágszámok kétszeresével jelölik az agancsot, így 5-5 ág esetében 10-es. Eltérő ágszám esetében a nagyobbik kétszeresét mondjuk, hozzátéve, hogy páratlan. Sokáig az ágak számát az agancs viselőjének életkorával azonosították. Igaz ugyan, hogy az élő szervezet teljesítőképessége az életkorral is változik és befolyásolja az agancs építését, de az ágszám nem az életkor mutatója. Az agancsnak az a funkciója, hogy viselőjét fegyverként szolgálja, az csak a párosodás, a bőgés alatt figyelhető meg. Annak ellenére, hogy a bikák bőgés idején a háremért egymással agancsaik felhasználásával viaskodnak, csak kivételesen okoznak maradandó sérüléseket. Előfordul, hogy a két küzdő fél

99 agancsa összeakad, nem tudnak elszabadulni és mindkét állat nyomorult módon pusztul el. A sokágú, súlyos agancs korántsem olyan hatékony, mint az a nyársszerű, kevéságú, amit gyilkos agancs néven emlegetünk. Az agancs ilyen módon elég ügyetlen fegyver. Kifejlődése, használhatóságának ideje is furcsán időzített. Az agancs kifejlődésének idejére az előző évi párzásból született borjak már elég mozgékonyak és fejlettek ahhoz, mintsem a bikák védelmére szoruljanak. A szarvastehén, az agancs nélküli bikák egyébként lábaikat használják védekezésre, verekedésre. A pézsmaszarvas aganccsal egyáltalán nem rendelkezik, de annál inkább jól fejlett szemfogakkal. A mi gímszarvasunk elcsökevényesedett szemfoga, a gyöngyfog, az elejtő vadászt illető trófea. Szájharctól a homlokharc, vagy fordított a fejlődés, s ez a fejlődéstan területe. Az agancs sok fejtörést okozott már a természettudósoknak, sőt okoz ma is. Minden furcsasága ellenére nem tekinthetjük a természet szeszélyének. A kérdés azonban, hogy miért alakult is az agancs, megválaszolatlan. Térjünk vissza a mi tájunkba. Kitört az első világháború. A főváros tűzifaellátása miatt hatalmas területeken vágták ki az erdőt, különösen a vizek mentén, a célszerű vízi szállítás érdekében. A világháború vesztes befejezése után felbomlik az államrend. Idegen fegyveres megszállás alá kerül Baja, vele együtt a táj túlnyomó része is. A háborúk, forradalmak kora nem kedvez a gazdátlanná

váló

erdőknek,

vadállománynak.

Mindkettőt

közprédaként

pusztítják. Az első világháborút lezáró békediktátum közismerten megcsonkította hazánkat. A táj déli része idegen állam fennhatósága alá került, a csonka bellyei uradalom északi része maradt csak határainkon belül. Az akkori Izabella-föld, ma Béda néven, és a Duna bal parti részén K arapancsa. 1923-ban a Sió-torok alatti Duna-parton épített egy vadászházat gróf Zichy Gyula kalocsai érsek. Az ott, Gemencen megforduló vadászok emlékezetes élményein keresztül lett ismertté a fogalom, a Duna mindkét partján elterülő erdőség, tágabb értelemben a Gemenci Erdő. Vadászattörténeti szempontból fontos, hogy 1936-ban kezdték

100 meg a Szekszárdtól Bátáig tartó 40 km hosszú kerítés építését, elzárva az erdő vadállományát a mezőgazdasági területektől. A második világháború alatt a bellyei uradalom átmenetileg, 1941-től ismét Magyarországhoz került. A háborús pusztításokat korábban elképzelhetetlen változások követik. Államosítják az erdőket. Az erdészeti szervezetet kezdetben közigazgatási alapokon, három megye szerint hozták létre. Később tájat kezelő erdőgazdaságot, a D u n aártérit hívták életre. Ez az erdőgazdaság a Duna-ártér mellett, a Szekszárdi-dombvidék, valamint a Hajósi-homokvidék erdeit is kezeli. Utóbbi terület növekvő erdőterületeivel századunk második felében lesz a terjeszkedő szarvasállomány élőhelye. A terület egy részét a vadászati szempontok figyelembe vételével létesített Gemenci Állami V adgazdaságra bízták. 1951-től ez a szerencsétlen kettősség a közreműködők ügyszeretete, sikeres munkája ellenére is az erdőt és a vadat szétválasztó, ellenérdekeltségeket szült. Az erdő károsodása nélkül eltarthatónál nagyobb vadtömeg az élőhelyet éli fel, megeszi, összetöri az erdőt. A túlzott vadállomány miatti áldozatokat viselő erdőgazdálkodás együttműködés helyett passzív szenvedővé vált. Ezen helyzet oldására 1968-ban megalakult a Gemenci Állami E rd ő - és V adgazdaság, bajai székhellyel. Az új gazdaság kinyilvánított szándéka, hogy a dunai szarvas élőhelyét és állományát kezelje. 1993-tól a Gazdaság részvénytársasági formában működik. A közel 100 ezer hektáros vadászterületen, melynek erdősültsége meghaladja a 40 %-ot, egységes

gazdálkodási

elvek

jutottak

érvényre.

A

mezőgazdaság

szerkezetváltása is igen fontos tényező. Az 1949. évi 1 661 666 birtokról 1969. májusának

végére

a

birtokok

száma

2

870-re

csökkent.

A

létrejött

táblanagyságok és a kialakult termesztési technológiát követő termésnövekedés a nagyvadállománynak

kedvezett.

A

nagy

táblák

nyugalma,

a

tápanyag

növekedése sem hagyható figyelmen kívül. Az akaratlanul ugyan, de későn és

101 nem tökéletesen végzett terménybetakarítások soha nem látott bőséget hoztak az ínséghez szokott vadállománynak. Jelen évszázadunk második felére hazánk vadgazdálkodási, vadászati eredményei korábban nem látott értékeket mutatnak. A trófea mintegy látható jele,

biológiai indexe a nagyvad értékének.

Míg

1881-1944.

között a

trófeakatalógusok 1096 díjazott szarvasagancsot mutatnak, ez 1957- 1967. között már 1189. Hacsak a legjobb - aranyéremmel díjazott szarvasokat tekintjük - az 1913-1943. közötti években 49 db, míg 1966-ban, tehát csak egy évben, 55 db került terítékre. Megjegyzem, közülük 14 a mi tájunkból, a mi erdeinkből. A trófea megbecsülése és értékelhetősége, az összehasonlíthatóság iránti igény fejlesztette ki a bírálati rendszert. Ez számokban kifejezett trófeaérték, az összehasonlíthatóság mellett az emberközpontú vadtenyésztés sikeres vagy sikertelen voltát is mutatja. A különböző érmek pontérték-határokhoz kötöttek. Az érmes szarvastrófeák növekvő mennyiségéhez a mi tájunk vadállománya is hozzájárul. 1891-1945 között 14 aranyérmes trófeát ismerünk, míg 1945-től napjainkig szarvasállományunk kiváló minőségét 700-hoz közeli aranyérmes trófea jelzi. Tájunk déli országhatáron túli részén egy rendkívüli bikát zsákmányoltak. A Bezdán és Apatin közötti Kazukon 1946 szeptemberében Stefanovics DRAGOSLAV ejtette el az újabb világrekordert. A 127 cm-es szárhosszúságú, 47,2 cm és 57,6 cm-es szemágú, 28,3 cm rózsakörméretű, 18,5 és 19,7 cm alsó körméretű, 105,7 cm-es terpesztésű pompás trófeát 248,55 nemzetközi, 229,00 Nadler pontra értékelték. ( Lásd 2. áb ra.) Ez a bizonyítottan folyamatos világelsőség, némi túlzással trófea-aranyeső, a területen élő szarvasállomány kiválóságát mutatja. Mindez keresetté teszi szarvasállományunkat. A vadászati turisztika fontos objektuma a Duna-ártéri bőgő szarvasbika. A bőgő szarvasbika vadászata nagy élményt jelent. Az éles levegőjű, olykor ködös hajnalok és éjszakák harsogó szarvasbőgése a természet misztikumához enged közel. A szarvasvadászat kelendőségét eddig megtartotta

102 az általánosan jó minőségű állomány, a növekvő méretű trófeák, a kuriózumnak számító trófeák lehetősége, a táj varázsa.

Szarvasállományunk örökletes

alapjaiban rejlő lehetőségét nem ismerjük. Az örökletes alapok nyilvánvalóan nem változtak meg, hanem ugyanaz a genotípus az eltérő környezetben így reagál. Az, hogy az egyes populációk produktumai eltérőek, hogy egyes családok jellegzetes jegyei jelentkeznek, természetes állapot. 1986. szeptember 3-án K arapancsán zsákmányoltak egy óriásagancsot viselő szarvasbikát. A BLEEER József által elejtett, immáron a tájból származó, harmadik világrekorder agancson szarvasgenerációkkal korábbi, helyi agancsok jegyeit azonosíthatjuk. Az agancsszárak hossza 133,6 és 127,8 cm. A szemágak hossza 46,5 és 47,0 cm. A rózsák körmérete 29,4 és 29,0 cm. Az alsó szár körméret 18,8 és 20,6 cm. Ez a páratlan 26-os agancs a jobb szárán 13, bal szárán 10 ágával 271,00 nemzetközi ponttal lépett az akkori világranglista első helyére. (Lásd 3 .áb ra.) A

megváltozott körülmények adta táplálkozási viszonyok hatásaként

értelmezhetjük a testsúlyváltozásokat és az agancsfejlődést. Minden állatnak, így a szarvasnak is teste fenntartásához, fejlesztéséhez megfelelő összetételű és mennyiségű tápanyagra van szüksége. Egy adott terület tápanyag-produkciója adott. A mi emberlakta környezetünk táplálék-piramisának csúcsán az ember áll. Az ember a csúcsragadozó. Vadászat iránt elfogult és kellően befolyásolt "csúcsragadozó" túl népes vadállományt tart fenn.

Képességei az igazi

ragadozókétól elmaradnak. A népes vadállomány egyértelműen akadályozza a mezőgazdasági termelést, az erdőgazdálkodást. A szarvasállomány Európaszerte, és nálunk is, jelentősen túlszaporodott.

103

Magyarország

1936. év

1994. év

Szarvas

12 000

51 700

Disznó

6 000

42 300

Ezek becsült adatok. A vad jellege, a becslés ténye miatt ezeket a számokat nyilvánvaló kritikával kell kezelnünk. A légifelvételes állománybecslés a mi tájunkon is ezt bizonyította. Az egymástól eltérő időpontban végzett becslés és légifelvételes lefényképezett

állománybecslés népes

több

mint hatszoros

szarvasállomány

jelentős

eltérést része

mutatott.

A

nyilvánvalóan

tovább vándorolt. A meglehetősen nagy bizonytalanságú adatok mellett objektív számokkal is rendelkezünk. Az 1966-69. közötti esztendőkből 380 szarvas testsúlyadatait használtam fel. Az akkori adatokból látszik, hogy a leggyakoribb a 146-150 kg közötti, mintegy 200 kg élősúlyú bika, s a 66-70 kg közötti, mintegy 90 kg élősúlyú tehén. A táblázat adatai feltört állapotú, a fej és láb nélküli szarvasokra vonatkoznak. Területünk szarvasállományát leginkább szarvasbikáink növelte agancsokkal jellemezhetjük. A zsákmányolt, önmagukért beszélő trófeákon túl még néhány jellemző: a bikák ötödé visel 101-105 cm hosszúságú agancsot, míg a 110 cm-t meghaladó agancsszárat csak 20-ad részük növeszt. Az agancs ágainak számát döntően a koronaágak száma befolyásolja.

Gemencben

leggyakoribb a 14-es agancs, azt követi gyakoriságban a 12-es, majd a 16-os bikák száma. Az adatokat több mint félezer gemenci szarvasbika szolgáltatta. Az adatok az 1969 tavaszán begyűjtött, hullott agancsok értékeléséből származnak. Kézzelfogható adat az élőhely leterheltségéről a lelőtt, lőjegyzéken szereplő lőttvad adatsora. 1980-1990. között 13,720 szarvast lőttünk, ezek közül több mint 3000 a bika. A lőtt bikák közül az érmesek aránya 30 % körül alakul, de ez évente a lelőtt szarvasok számához hasonlóan tág határok között mozoghat.

104 Az élőhelyen a szarvassal együtt előforduló másik vadfajunk a vaddisznó. A fenti időszakban, 1980-1990. között 714 vaddisznó esett; erős vadkan, koca süldő és malac. A gemenci erdőben vadtenyésztési szempontok is dominálnak. Minőségének javítására

1970-ben

lengyel

tény észanyag

felhasználásával

vérfelfrissítést végeztünk. Érthető, hogy ilyen körülmények között a disznó a legszélesebb körben képezi a vadászat tárgyát. Egyetlen nagyvadunk vadászata sem olyan érdekes, mint a vaddisznóé. Vadászatának rendkívüli változatossága mellett a tény, hogy veszélyes is lehet, növeli keresettségét. A vadállomány felbecsülhetetlen eszmei értékén túl ez a vadmennyiség konkrét értékben is megjelenik. A vadászat, az élő- és a lőttvad értékesítése adja meg a vadállomány fenntartásához szükséges anyagi fedezetet. A vad jelenléte a fiatal erdőállományokra veszélyt jelent. Ezek költséges körülkerítése, a mezőgazdasági üzemeknek a terményekben okozott kár megtérítése, a kiadások előkelő helyezettjei, a vadtakarmányozás kiadásaival együtt. Az állományszabályozás, mely meghatározza a létszámot, az elérhető bevételt, a szükséges kiadást, alapvető és meghatározó feladat. Az árvíz a dunai szarvas, a vadállomány réme is lehet. Szarvasaink, vaddisznóink gyakran átússzák a Dunát. Árvíz idején mégis gyámoltalanok. Az emelkedő víz elöl nem menekülnek, megszokott élőhelyükhöz ragaszkodnak. Általában a vad zöme mindig elkésik a meneküléssel. A legnagyobb veszélyt mindig a téli árvíz jelenti. Az árvíz minden esetben szelektálja a vadállományt. Ez a szelekció nem azonos az emberi szempontokkal. Hazánkban talán az egyetlen táj, ahol a természetes szelekció is olyan méretekben érvényesül, hogy jelentősen befolyásolhatja az állományt. Az ismert árvizek közül az 1941. és 1956. évi jeges árvizek, a szarvasállomány jelentős részét elpusztították. A vegetációs

időszak

árvizeinek

kellemetlen

velejárója

a

szúnyogok

elképzelhetetlen, nagy tömege. A vadállomány ilyenkor vízbe menekül a kínzó szúnyogfelhőktől, vagy máshol keres magának menedéket: szélfújta tisztásokon,

105 olykor sűrűbe húzódik. 1952-ben és 1994-ben a rendkívüli szúnyoginvázió és a szarvasborjazás szerencsétlen egybeesése a szarvasborjak túlnyomó részének elpusztulásával járt.

Szerencsés

esetben

az

árvíz

a

szarvasok

sajátos

parazitájának, a torokbagócs szaporodásának is gátat szab, ha a vízborítás a talajban bábultakat elpusztítja. Az árvíz épít és rombol. A természet arcát babrálgató ember nyomait időről időre elsimítja! A természet időről időre, árról árra visszavesz az emberi hódításokból. Ez az életközösség varázsa. Az elmúlt évszázad a rendkívül bonyolult hatásmechanizmusok láncolatával jellemezhető

Dunát

sem

hagyta

érintetlenül.

A

vízgyűjtő

területek

erdőkitermelései, a beépített, beépülő vízierőművek a megszokott vízjárást megváltoztatták. A várható ökológiai hatások alakulásában fontos az időtényező. Az árhullámok

lefolyásának

gyorsasága,

az

árhullámok

magassága,

az

árhullámok elmaradása és még számos tényező jelentősen megváltozott, ezért a mai biotóp képét kell elfogadnunk. A gemenci erdőben és a hozzá kapcsolódó területeken a vízpótlás és az árterek nedvessége csökkent, a talajvízszint is csökken. Azokban a magassági fekvésekben, ahol megszűnt a gyökérzóna kapilláris

vízellátása,

csökkent

a

bioproduktum.

Száradnak

egyes

erdőállományok, degradálódnak az ártéri ökoszisztémák. A szárazabb termőhely indikálta elszegényedést még az emberi tevékenység is sietteti. A természetes erdőkből kiiktatott fafajok miatt leegyszerűsödik az erdei ökoszisztéma, egyes szintek fokozatosan eltűnnek az erdőből. Egyes fafajok visszaszorultak az értékesebb fát adó fafajok javára. A természetes erdők táplálékával szemben a mesterséges úton kialakított növényfélékben leszegényedő erdeinkben a vadállom ány szám ára kevés és csökkent értékű a takarm ány. Az ökoszisztéma növényevő, fogyasztó része a vad, főként a szarvas, elsősorban a környezetben idegen, vagy kevés egyeddel képviselt fajokat károsítja. A nagyvadállomány mezőgazdasági kártevéseit

106 megelőzendő kerítés az erdőre szűkítette az életteret. A szűkített élettérben megnőtt az élettevékenységet követő kár, amit ismételt élettércsökkenés, a fiatal erdőket védő, erdőn belüli kerítések követtek. A minőségileg romlott, lecsökkent élettérben a vadállomány minősége is romlott. Az életközösség egyensúlyát a világháborúkat követő pusztítások, az elemi csapások (jeges árvizek) és az eseti megfontolások - amelyek a vadlétszám jelentős csökkenését idézték elő - időről időre helyreállították. Természetes környezetünk fenntartó kezelése igényli a nagyvadállomány

és

az

erdő

közötti

harmonikus

életközösségi

és

kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatok megvalósítását. Ehhez a célhoz a megkezdett, szakszerűen végrehajtott állományszabályozás a vadállomány csökkentéséhez vezet. Az erdőtenyészetre, az élőhelyre ideális vadlétszámot az érintettek azonos érdekeltsége kényszeríti ki. A vadállományért aggódó, természeti értékeinket féltő közvéleményt megnyugtathatja az a körülmény, hogy sportszerű vadászattal még sehol a világon nem veszélyeztették egyetlen állatfaj létét sem. Mindig egyoldalú nyerészkedő haszonszerzés, rablógazdálkodás folyt ott, ahol állatfajokat irtottak ki. A vadászok voltak, akik az első biológiai tanulmányokat folytatták, akik megalapozták korlátozásokat

a

természetrajzi

alkották

meg

gyűjteményeket, a

vadászat

akik

számára,

az

első

hogy

a

ésszerű vadászat

fennm aradhasson. A mi vidékünket, ezt a szép, természetszerű tájat szarvasállományával együtt veszélyezteti a XX. századi agresszív, rohamosan szaporodó, erőforrásokat mohon fogyasztó Homo sapiens. • A meggondolatlan természeti pusztítások, a jelennek és a jövőnek egyaránt gondot okoznak, káros következményeik nehezen jósolhatok. Szekszárd, Baja városok ipari és kommunális szennyvizei, állattenyésztő telepek szennye, a felhasznált

vegyi

anyagok,

a

paksi

atomerőmű

hűtővizétől

származó

hőszennyezés veszélyezteti a Dunának, mint ökoszisztémának a teherbíró

107 képességét. A Siótól északra tervezett, Dunát áthidaló autópálya - ha az indokolt természetvédelmi beruházások nélkül épül - visszafordíthatatlan körülményeket teremt.

Déli országhatárunkon

egyszer már működtetett határzár ismert

negatívumai eltörpülnek a várhatókhoz mérten. Aggasztó a természetvédelem egyik nagy ellentmondása, az a statikus szemlélet, amely az élő rendszerek valamely objektumát, vagy valamely időhöz tartozó állapotát kívánja megőrizni. Mai felfogásunk szerinti természeti kincsek kialakításakor működő és ható körülmények eredeti formájukban nem léteznek, így hatásuk sem remélhető. Az erdők

legelrej tettebb

zugaiban

illegális

szemétlerakóhelyek,

szippantott

szennyvízlerakóhelyek gyarapodnak. Az ellenőrizetlen turizmus, a horgászat, a kenyérkereső, ezért irgalmat nem adó kíméletlen halászat, az engedély nélküli építmények sokasodása sok jót nem tartogat. Egy évszázada annak, hogy a környezetükért aggódó emberek az akkori fő közlekedési eszköz melléktermékétől, a lótrágyától féltek, mondván, lassan elborítja városainkat. A feltalált robbanómotor az ő gondjaikat megoldotta. Én optimista vagyok. A mai em ber is megtalálja önmaga, azaz környezete túlélését.

108

Testsúlyok a gemenci szar vaspopulációban (A súlyok feltört állapotban értendők) KB 36-40 4Í -45 46-50 51 -55 50-60 61 -65 66-70 71-75 76-80 81-85

86 0 0 -

-

91-95 9Q-100 101-100 100-110

111-115 116-120 121-125 126-130 131-135 136-no

m-143 #46-150

151-155 156-160 161-165 166-170 171 -175 176-180 181-165 186-190 191-195 196-200 201- ka

109

Gemenci szarvaspopuláció agancsszár hosszúsága

76-80 81-05 86-90 91-95 96-100 101-10510610 M-tfí 116-120 121-125

CI71

110

Gemenci szarvasagancsok ágszám szerinti megoszlása

111

A természetvédelmi értékek őrzésének kezdetei Magyarországon * Dr. Oroszi Sándor

A

magyarországi

birtokkezelési

és

birtokigazgatási

gyakorlatban

a

tulajdonjogot és a tényleges rendelkezési jogot évszázadok óta az adott terület őrzési joga jelentette. Tehát aki őrizte a területet, a birtoktárgyat, az rendelkezett vele, az volt a tulajdonjog gyakorlója. Ennek alapján a természetvédelem objektumait illetően is alapvető az őrzés kérdése. A modernkori birtokőrzés formái hazánkban az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés után, a dualizmus korában alakultak ki. A dualizmus idején közbiztonsági közegnek tekintették azokat, akik a "személy- és vagyon-bátorlét megőrzésére tartoznak kifejteni szolgálataikat". Mint ilyenek, a büntető törvénykönyvben hatósági közegnek minősültek mind a közigazgatás szolgálatában állók /rendőrök/, mind a különböző törvényekben meghatározott, esküt tett /szak-/ őrök. Tárgyunk szempontjából a szakmai törvények közül az erdőtörvény /1879: XXXI. te./, továbbá a vadászati /1883: XX. te./ és a halászati /1888: XIX. te./ rendelkezései a fontosak. Ezekben meghatározták, hogy a terület tulajdonosának alkalmazottjai /erdőőrök/, a vadászatra jogosult és alkalmazottjai /vadőrök/, illetve a halászati jog gyakorlója és alkalmazottjai /halőrök/ kötelesek a törvény védő előírásait betartani és betartatni.

A hatósági esküt tett fegyveres

alkalmazottak hatósági közegnek minősültek, így az intézkedéseiket hatóságinak tekintették. Az említett törvényekhez az 1894. évi XII. törvénycikk járult, amely "a mezőgazdaságról és a mezőrendőrségről" szólt. A törvény 80. §-a kimondta: "A

* Készült az Országos Természetvédelmi Hivatal felkérésére.

112 mezőőr mezőrendőrségi kihágási ügyekben, saját érzéki észletei alapján, letett esküjére való hivatkozással tett vallomása, a mennyiben a bíró által aggályosnak nem találtatik, ellenbizonyíték hiányában teljes bizonyító erővel bír". Tehát a hatósági közeg intézkedése - a korabeli jogviszonyok között - elegendő, hatékony volt minden védelmi ügyben. Az említett őrök ügyeltek az 1894: XII. te. alapján, a 24.655/1901. FM. szám alatt kiadott rendelet betartására is, amely

"a mezőgazdaságra hasznos

állatok oltalm azásáéról intézkedett. A természetvédelem legelső, az állatfajok védelméről szóló törvények, rendeletek betartatása tehát megfelelőnek látszott. Magának az őrzésnek a hatékonyságáról azonban a kortársak véleménye is igencsak megoszlott. Amikor 1909-ben elkezdődtek a "természeti értékek" /védelemre érdemes természeti képződmények, -területek/ összeírási munkálatai, az összeíró íveken feltüntették az adott "emlék" fenntartásának, megőrzésének felelősét is. Ez természetesen

leggyakrabban

a

tulajdonos,

illetve

annak

valamelyik

alkalmazottja /erdésze, esetleg kertésze/ volt. A kincstári erdészeti egységekben már egyenesen az vetődött fel, hogy a védelemre érdemes erdőrészeket, fákat /amelyeknek jelentős részét az 1909 utáni években már erdészeti előírásokkal védelembe is vették/ az erdőőrök leltárszerűen tartsák nyilván. Azaz a megőrzésért nemcsak erkölcsi, hanem anyagi felelősséggel is tartozzanak. Az első világháború után - mivel az előkészített természetvédelmi törvény 1914 őszén nem került a törvényhozás elé - a természetvédelem újra elsősorban a fajvédelemre, ezen belül is a m adárvédelem re korlátozódott. A madarak védelmét azonban nemcsak vadászati

tilalmakkal,

hanem

a költőhelyek

megóvásával is igyekeztek elősegíteni. Ez természetesen a korábbi módon, csak a vadászati jogot gyakorlók vadőreivel és egyéb alkalmazottaival már nem ment, hanem esetenként külön őrt kívánt.

113 A Kis-Balatonon valósult meg legelőször, ahol holland pénzadomány lehetővé tette, hogy 1922-től kezdődően kócsagőrt alkalmazzanak. Gulyás József, korábbi balatoni halászmester - aki 1924-től a Madártani Intézet állományába tartozott - volt a legelső alkalmazott, akinek kimondottan természeti érték /ti. a nemes kócsag fészkelőhelye/ megóvása volt a feladata. Szintén holland pénzadomány tette lehetővé, hogy a következő évtől Ürbő-pusztán is alkalmazzanak őrt a madárfészkek védelmére. /Mellettük a környező települések csendőrei kaptak szigorú utasítást a madártojásgyűjtők elleni fellépésre./ A holland segítség nyomán azután a

következő években a magyar állam

is

anyagilag járult hozzá az említett területek védelméhez. Szintén madárvédelmi céllal helyezték az illető birtokosok Bócsán, a sátorhelyi és a bátaszéki uradalomban, továbbá a Fertő-tó egy részét védelem alá. Itt nem külön őrök, hanem a felesketett erdészeti és vadászati személyzet gondoskodott az őrzésről. A felesketett őrökre a következők miatt kell ismételten utalnunk. Például egy-egy területen az ott dolgozó omithológusok hiába állították meg, netalán figyelmeztették a védett madarak tojásait szedőket, abból büntető eljárás ritkán lett. A madártani szakembernek ugyanis két tanúval kellett igazolniuk a szabálysértést. Elképzelhető, hogy ez - a többnyire gyéren lakott területen milyen nehézségbe ütközött. Tehát csak hatósági közeg tudott hatékonyan intézkedni. Az erdészeti

igazgatásról

szóló,

1923.

évi XVIII.

te.

4.

§-a az

erdőigazgatóságok hatáskörébe utalta - többek között - a "természeti emlékek igazgatási és gazdasági ügyeinek intézését" is. Ez azonban csak egy eljövendő természetvédelmi törvény végrehajtását könnyítette volna meg, hiszen addig az erdészeti személyzettől nem lehetett számon kérni a természeti értékek óvását, amíg azokat ki nem jelölték, s védelmükről nem született határozat. Szegeden az Ásotthalmi-erdő egy részét azonban már 1924-től városi képviselőtestületi határozattal védték, tehát az ottani erdőőr természetvédelmi őri

114 feladatokat is ellátott. Ugyanígy védték - a vadászati jogot gyakorlókkal együtt a Fehértó egy' részét is. Hasonló, városi, birtokossági kezdeményezések történtek a Nagyköröshöz tartozó Pótharaszt-pusztán. Ismételten utalnunk kell azonban rá, hogy az említett területek védszemélyzete nem kimondottan természetvédelmi őr volt, hanem egyéb /szintén védelmi/ feladatai mellett ellátta a természetvédelmi értékek védelmét is. Az

1935.

évi

IV.

törvénycikk

hatodik

címe

intézkedett

a

természetvédelemről. A 255. § kimondta: "Azt, aki természetvédelmi területen, tájvédelmi körzet területén vagy általában erdőben oly helyen tartózkodik, vagy oly úton halad, amelynek használata nincs megengedve, ha jelenléte akár a közbiztonság, akár a tulajdon biztonsága, akár a vadállomány nyugalma szempontjából aggodalmat kelt, az erdészeti személyzet, a közbiztonsági közegek, a földtulajdonos, illetőleg a vadászati jog gyakorlására jogosult a legközelebb eső nyilvános forgalmú útra utasíthatja...". Ugyanakkor a törvény a természetvédelmi területet szigorúan védett területnek minősítette /260.§/. Ez azt jelentette,

hogy

az

ott

elkövetett

károkozások

megtorlását

nem

magánindítványra, hanem a büntető eljárást hivatalból kellett megindítani /264. §/. A törvény idézett részéből, az erdőőrzés szempontjából a leglényegesebb, új elem kétségtelenül a birtok tulajdonosára

ruházott őrzési jog, illetve

kötelezettség. Nem mindenkinek volt ugyanis erdőori személyzete, de mint birtokos a birtokán - így például az esetleg természetvédelmi óitalomban részesülő területén - a károkozókkal szemben eljárhatott. Tehát a törvény szerint minden védett terület tulajdonosa "természetvédelmi őrré" lépett elő. Ennek a jelentőségét akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy az 1939-ben induló, immár a törvényen alapuló védelmi munka milyen irányban haladt. A második világháború végéig ugyanis csak olyan területeket tudtak védetté nyilvánítani,

amelyeknek

fenntartásáról

és

őrzéséről

a

tulajdonosuk

115 gondoskodott. Ilyen értelemben tehát külön term észetvédelm i őri szervezet továbbra sem alakult ki, hanem az alkalmazott erdő- és mezőőrök, a hal- és vadőrök, illetve a közbiztonsági közegek /csend- és rendőrök/ és az illető terület tulajdonosa voltak hivatva a védett területeket megőrizni. Ebből a korból kimondottan természetvédelmi őr alkalmazásáról csak egyetlen helyről, B átorligetről van adatunk. Az ottani nyírlápot 1941-től nemcsak a községi mezőőr, hanem Tatár Imre községi esküdt is őrizte. Ez részben a mezőőr felügyeletét jelentette, részben pedig önálló őrzési feladatot /amihez az adminisztráció is kapcsolódott/, s mindezért Tatár Imre a debreceni erdőigazgatóságtól

némi

díjazást

is

kapott.

A

későbbiekben

magát

"nyírlápőrnek" nevező Tatár Imre tehát mind a tulajdonos község, mind a természetvédelmi területek felügyeletével megbízott erdészeti egység nevében eljárhatott - a háborús években is igen-igen hatékonyan. Mindez bizonyíték arra, hogy a védett területek birtokosai és az erdészeti szervezetek közösen oldhatják meg a védelmi feladatokat. A nyírbátori példa a második világháború utáni időszakban értékelődhetett volna igazán fel.

KÉSZÜLT AZ OTP BANK SEGITSEGEVEL

További támogatók:

Centrál-Európa Alapítvány

HM. Budapesti Erdőgazdaság Rt.

MAVAD Rt.