ERDÉLY RENESZÁNSZA I

EME ERDÉLY RENESZÁNSZA I.

EME

EME

ERDÉLY RENESZÁNSZA I. A 2008. október 8–11. között tartott konferencia előadásai Szerkesztette: Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor

Kolozsvár, 2009

EME Megjelent az AFCN (Administraţia Fondului Cultural Naţional)

és a Communitas Alapítvány

támogatásával

Szerkesztette Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor

@ Szerzők, 2009

Felelős kiadó: Sipos Gábor Grafikai arculat: Könczey Elemér Korrektúra: Szabó Beáta Tördelés: Virág Péter Nyomdai munkálatok: GLORIA Nyomda

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României Erdély reneszánsza / Szerkesztette: Gábor Csilla, Luffy Katalin, Sipos Gábor. - Cluj-Napoca: Societatea Muzeului Ardelean, 2009 2 vol. ISBN 978-973-8231-91-7 1. kötet. - ISBN 978-973-8231-92-4 I. Gábor, Csilla (ed.) II. Luffy, Katalin (ed.) III. Sipos, Gábor (ed.) 94(498.4)

EME

TARTALOM I. KÖTET A kegyes olvasónak köszönetet mondanak a szerkesztők Humanisták és kör(nyezet)eik Ritoókné Szalay Ágnes: Janus Pannonius Hunyadi-epitáfiumai Zsupán Edina: Vitéz János Leveleskönyve. ÖNB, Cod. 431 Pajorin Klára: Humanisták birodalomeszménye és Mátyás király Véber János: Egy 15. századi humanista főpap, Váradi Péter kultúraés tudománypártolása Prokopp Mária: Vitéz János váradi püspök (1445–1465), királyi főjegyző majd fő- és titkos kancellár európai jelentőségű kulturális és politikai tevékenysége Imre Mihály: Sebastian Matthaeus 1551-es wittenbergi Mátyás-témájú disputációja Restás Attila: Mátyás király alakja Matthias Bernegger (1582–1640) Tacitus-kommentárjaiban Az ars és a techné terepein Bartók István: Az európai elméleti irodalom recepciója Molnár Gergely grammatikai kézikönyveiben Balázs Mihály: Reneszánsz filozófia Kolozsvárott Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom és kolostor jezsuita korszaka Vekov Károly: Középkori és reneszánsz kori tárgyak a gyulafehérvári székesegyház kincstárában Jankovics József–Kőszeghy Péter: Telegdi Kata? verses? levele? Tóth Tünde: Aspasia, az ideális közrendű nő Gábor Csilla: A történet kerete, a keret története: változatok Ponciánusra Dobra Judit: Tündér szűz leány, Tündér Ilona és Erdély (Az Árgirus-história mint történeti allegória) A Mátyás-korszak öröksége Amedeo di Francesco: A hagiográfiától a mitográfiáig. Marchiai Szent Jakab és a Hunyadiak Papp Kinga: Mátyás király egy 18. századi latin drámában Gyárfás Ágnes: Eltiltott magyar dráma Mátyás királyról (1790) Kríza Ildikó: Mátyás-kultusz és a nemzeti identitás a felvilágosodás korában Leszja Musketik: Mátyás király a kárpátaljai népi prózában Lukács István: A „legjobb történet” a szlovén Mátyás királyról

7 9 11 16 25 35 44 55 66 71 73 80 100 110 118 141 147 161 169 171 185 195 200 210 218

EME

6

EME A KEGYES OLVASÓNAK KÖSZÖNETET MONDANAK A SZERKESZTŐK

A KEGYES OLVASÓNAK KÖSZÖNETET MONDANAK A SZERKESZTŐK A 2008-as évet, Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulója alkalmából, a Reneszánsz Éveként ünnepeltük: kiállítások, színházi előadások, zenei események, vetélkedők és számos más rendezvény irányította a figyelmet az „igazságos” király által hátrahagyott politikatörténeti, nem utolsó sorban kulturális örökségre, gyakorta aktuális tanulságokat, mának szóló értelmezési lehetőségeket keresve a történeti üzenetben. A tudományos világ a maga természetének megfelelően a regionális sajátosságokra (is) figyelve szervezte egyetemenként és/vagy kutatóközpontonként szakmai tanácskozásait. Ebben a keretben került sor 2008. október 8–11. között Kolozsvárott, „a” szülővárosban az Erdély reneszánsza című konferenciára, több intézmény – az EME, EMKE, Kriza János Néprajzi Társaság, Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár, BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszék – együttműködésének eredményeként. A több intézmény részvétele a téma többrétű megközelítését, tágabb perspektívákat jelentett: irodalom- és művelődéstörténeti, történeti és művészettörténeti, zenei és néprajzi témák jelenlétét, a reneszánsz könyvkultúra ürügyén pedig számvetést a könyves és könyvtárosi szakma mai kihívásaival. És mivel a Mátyás-örökség, a reneszánsz korának hagyatéka nem csupán szűk szakmai ügy, a konferenciát sokféle kísérőprogram színesítette: hangverseny és könyvbemutató, kiállítás és kirándulás. Jelen kötet a rendezvényen elhangzott előadások és műhelybeszélgetések nagyobb részének jelentősen kibővített, szerkesztett változatát tartalmazza: az elhangzott 53 előadás közül 32 kéziratot sikerült megszereznünk a szerzőktől. Nagy örömünkre szolgált, hogy számos hazai, magyarországi intézmény képviseletében érkeztek előadók, sőt a Nápolyi Egyetem és az Ukrajnai Tudományos Akadémia egy-egy képviselője is vendégünk, előadónk volt. A kéziratokat két kötetbe rendeztük, terjedelmi, de tartalmi megfontolásból is. A köteteken belül igyekeztünk tematikus tömböket kialakítani: tettük ezt a konferencia programjához igazodva; a sorrend kialakításakor figyelembe vettük a tanulmányok egymás közötti „dialógusát” is. Az első kötet első csoportjában a magyarországi és európai humanizmus témakörében folytatott kutatásokból kapunk ízelítőt. Ritoókné Szalay Ágnes, Zsupán Edina, Pajorin Klára, Véber János, Prokopp Mária, Imre Mihály és Restás Attila tanulmányai a humanista vers-, történet- és levélírás, a tudománypártolás, valamint 16. és 17. század eleji disputációknak a Mátyás királyhoz kapcsolódó izgalmas részleteit mutatják be, továbbá a kodikológia módszereivel a humanista olvasásmódba is betekintést nyerhetünk. A második blokkba olyan tanulmányokat soroltunk, amelyek a reneszánsz műveltség (nyelvelmélet, filozófia) és mentalitás (a korabeli társadalmi nemi szerepek, írásgyakorlat és műfajhasználat, tárgyi kultúra), valamint értékrend recepciótörténetének kérdéseihez kapcsolódnak. Bartók István, Balázs Mihály, Kovács András, Vekov Károly, Jankovics József, Kőszeghy Péter, Tóth Tünde, Gábor Csilla és Dobra Judit írásai ugyan különféle szempontok és módszerek szerint, de mind a magyar kora és késő reneszánsz egy-egy fontos részproblémáját elemzik. 7

EME A harmadik csoport tanulmányai – a szerzők: Amedeo Di Francesco, Papp Kinga, Gyárfás Ágnes, Kríza Ildikó, Musketik Leszja, Lukács István – a legendává vált Mátyás király kultuszát vizsgálják írásos és népi alkotásokban, hazai és nemzetközi kontextusban. A második kötetbe a könyv- és könyvtártörténettel, valamint könyvtártudománnyal foglalkozó szövegek kerültek. A kötet felépítése – az elsőhöz hasonlóan – itt is három egységre tagolódik. Az első csoportba a korai könyvtár-, könyvkiadás- történet és a magán könyvgyűjtés szokásait vizsgáló írásokat soroltuk, ezeket Gurka-Balla Ilona, Krizsai Mónika, G. Czintos Emese, Sipos Gábor jegyzi. A második és a harmadik tömb könyvtári dolgozóknak saját intézményükben folytatott kutatómunkája eredményeiből nyújt ízelítőt. Ez előbbi blokkban a művelődéstörténethez kapcsolódó állományok képezik a vizsgálódás tárgyát – Boér Hunor, Dárdai Ágnes, Poráczky Rozália tanulmányai –, míg az utóbbi írásai szorosabban vett könyvtártudományi kérdéseket feszegetnek: Sipos Anna Magdolna, Szögi László, Koltay Klára, Kokas Károly, Tamás Kincső tanulmányaiban a könyvtári szolgáltatások új feladatai és kihívásai kerülnek a figyelem középpontjába. Az előszó a köszönetnyilvánításnak is illő helye. A konferencia nem jöhetett volna létre, ha az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület – személy szerint annak elnöke, Dáné Tibor Kálmán – nem lett volna a rendezvény szervezésének ötletgazdája és koordinátora: amellett, hogy mindvégig kézben tartotta és összehangolta a szervezéssel járó sok-sok tennivalót, előteremtette az anyagi kereteket, megálmodta és kivitelezte a kísérő programokat, közöttük a felejthetetlen bonchidai és válaszúti kirándulást, és biztosította a jó hangulatot a szervezés és a tanácskozások folyamán. Köszönet illeti továbbá a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár vezetőségét; a könyvtár a rendezvény egyik házigazdájaként biztosította mind a választott témához illő szellemiséget, mind pedig a levezetéshez nélkülözhetetlen munkaerőt. Kívánjuk, hogy a jelen kiadvány elnyerje az olvasó tetszését, és segítse hozzá az erdélyi és magyarországi könyvkultúra, a reneszánsz műveltség és humanista életeszmény árnyaltabb megismeréséhez. Kolozsvárt, Szent Mihály havának 29. napján A szerkesztők

8

EME A KEGYES OLVASÓNAKKÖSZÖNETET MONDANAK A SZERKESZTŐK

HUMANISTÁK ÉS KÖRNYEZETEIK

9

EME

10

EME JANUS PANNONIUS HUNYADI-EPITÁFIUMAI

Ritoókné Szalay Ágnes JANUS PANNONIUS HUNYADIEPITÁFIUMAI Hunyadi János 1442-ben ünnepélyes keretek között nagy adományt tett a gyulafehérvári prépostnak és a káptalannak. A birtokadományozásra részben családi okok késztették. A székesegyházban nyugodott ugyanis testvére, a miles militum, az ifjabb Hunyadi János. De indította az is, hogy majdan ő maga is ide kívánt temetkezni. „In eadem, inspirante Domino, elegimus sepulturam” – olvassuk az ajándékozó irományban. Az adománylevélből azt is megtudjuk, hogy miért éppen a Szent Mihály titulusú egyházra esett a választása. Saját szavai szerint azért, mert azt reméli, hogy Mihály arkangyal nemcsak itt a földön, hanem majd a mennyei szent fejedelemségben is oltalmába veszi. „Beati Michaelis Archangeli […] cuius patrociniis ne dum in terris, verum etiam in Coelisti Hyerarchia speramus confoveri”.1 Hunyadi a keresztségben a János nevet kapta. Akár a Keresztelőét, akár az apostolét, tőlük sem a szó, sem az írás nem adatott meg neki küldetése fegyveréül. Védőszentjét ezért maga választotta meg, és ez Mihály arkangyal volt. Új patronusválasztásra késztette a hagyomány is. Bonfini írja, hogy Zsigmond király idejében egy éjszakai csatában, a sűrű sötétségben csak Krisztus és Szent Mihály nevét kiáltva tudott együtt maradni a magyar sereg.2 Hogy miért éppen az övét, az az egyház tanításából akkor mindenki számára természetes volt. Mihály arkangyalt az egyház szeptember 29-én ünnepli. A Breviárium erre a napra szóló prózai szövegeiből, imádságaiból és Hrabanus Maurusnak a szent tiszteletére írott, ugyanott olvasható himnuszaiból a Hunyadi választotta patronus teljes tevékenységi köre megismerhető.3 Mihály arkangyal története akkor kezdődött, amikor a kezdetben még egységes mennyei rend megbomlott. Az Úr ellen lázadó Diabolust vagy Dracót, a megrettent égiek ijedt csendjének közepette, Mihály arkangyal harcban győzte le. Ettől kezdve ő lett az égi seregek vezére, a „princeps” vagy „signifer militiae angelorum”. Ő a „praepositus” vagy „custos” Paradisi. Aki, ha az Úrtól arra parancsot kap, az angyalok seregével lejön a megboldogult lelkekért, hogy őket magával vigye „in paradisum exaltationis”. Ezért princepse ő a kiválasztottaknak: „princeps super omnes animas suscipiendas”. Azért lehet az ő segítségét kérni, mert ő védelmünkre kel, értünk harcba száll a sátán dühös támadása ellen. „Propugnator noster […] contra furorem draconis”. A zsolozsma szövege, amelyet itt szemelgetve idéztem, ó- és újszövetségi helyekre támaszkodik. Hunyadi és kortársai számára egyetlen szava sem volt vitatható.

1 2 3

Antonius Szeredai, Notitia veteris et novi Capituli Ecclesiae Albensis Transilvaniae, Albae Carolinae, 1791, 87. „Nicolaus […] ut sui ab hostibus intempesta nocte dignoscerentur, Christi sanctique Michaelis iam symbolum edixerat.” Antonius de Bonfinis, Rerum Ungaricarum decades, edd. I. Fógel, B. Iványi et L. Juhász, III, Lipsiae, 1936, III, 180. Breviarium Strigoniense, Nürnberg, 1484, O4r – O6r. Hrabanus Maurus himnuszait az erdélyi egyházmegye 15. századi kéziratos breviáriumai is tartalmazzák. Erről Holl Béla kéziratos hagyatéka alapján Körmendy Kinga tájékoztatott.

11

EME Ritoókné Szalay Ágnes

A gyulafehérvári székesegyházban máig látható Szent Mihálynak két középkori szobra.4 Mind a kettő a sárkányölőt ábrázolja. De az ő titulusát viselő templomban ugyanezt a jelenetet láthatták egykor az oltárképen vagy oltárképeken is. A sárkányban mindenkor a jámbor hívők fenyegetőjét látták. A 15. század közepén és még később is a törökkel azonosították. Az aktuális veszedelem legyőzéséhez kérték Szent Mihály segítségét. És ő segített is, ahogyan Hunyadit is az említett adománylevél szerint már itt a földön „patrociniumába” vette. Jakó Zsigmond közléséből tudjuk, hogy az adományt később megújította.5 Ekkorra Hunyadinak bőven volt már lehetősége megtapasztalni védőszentje oltalmazó kardját. 1442 tavaszán Mezid bég betört Erdélybe. Hunyadi, ekkor már mint erdélyi vajda, Lippai György fehérvári püspökkel együtt szállt szembe az ellenséggel. Egy kém jelentéséből ismertté vált, hogy a bég és katonái Hunyadit meg akarták ölni. A szentimrei csatában hű embere, Simon de Kamonya (Kemény Simon nevével ismert a történet) ruhát cserélt urával. Hunyadi így megmenekült. A püspök elesett és a bég is a csatamezőn maradt.6 A török bosszúja várható volt. Ősszel ismét több ütközetre került sor. Megint volt alkalma Szent Mihály oltalmát élvezni, győzött ezúttal is. Sorozatos győzelmeinek híre most már az országhatárokon is átjutott. Idézem a krónikást: „Mindenek megvallották abban az időben, hogy ezt az ő győzelmét, a’ régi leghatalmasabb hadvezérek győzedelmeihez méltánn hasonlíthatni. Ez által elterjedt külső országokra is az ő híre, s nevezetesen a görögök őtet Akhilles névvel tisztelték meg” – írja Budai Ferenc.7 Innentől kezdve Mihály arkangyal mintha habitusát is kölcsönadta volna védencének. A vajvoda, majd Gubernator névvel említett Hunyadit miles vagy athleta Christiként emlegetik. Ő az egész keresztény világ propugnaculuma, ő a murus, amelyen megtörik a Krisztus híveire végső csapást mérni készülő török támadása. Közben patronusa védelmére ő is ugyancsak rászorult. A hosszú téli hadjáratból és a várnai csatából is csak a csoda segítségével menekült meg. Dicsőségének csúcsára a nándorfehérvári győzelem (1456) juttatta. A pápa Rómába várta, hogy az őt megillető titulusokkal megtisztelve megkoronázza. Azért, mert azt remélte, hogy a „dux unicus” vezérletével most már fölszabadítják nemcsak Konstantinápolyt, de Európát, Ázsiát és a Szentföldet is. A római diadalmenetből gyászünnepély lett. Ezt ugyancsak a pápa rendelte el, amikor Hunyadi halálának híre Rómába érkezett. Callixtus pápa szerint most már az Úr koronázta meg őt az égi seregek örök koronájával, őt, aki a mártírok körében nyerte el méltó helyét.8 A harcostárs, Kapisztránói János búcsúszavait Thuróczi őrizte meg: Te legyőzve az ellenséget, most már uralkodol az Istennel és triumfálsz az angyalokkal. Méltó, hogy idézzük: „Nunc tu devicto inimico regnas cum deo et triumphas cum angelis”.9 Kapisztránói akkor 4 5 6 7 8 9

12

Entz Géza, A gyulafehérvári székesegyház, Bp., 1958, 125. és 126. kép. A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, közzéteszi Jakó Zsigmond, I, Bp., 1990, 463, Nr. 1056. Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum, edd. Elisabeth Galántai, Julius Kristó, I, Bp., 1985, 845–854; Bonfini, i. m., III, V, 31–90. Budai Ferentz, Magyar ország polgári históriájára való lexicon, II. Nagy-Váradonn, 1805, 252. Budai forrását nem sikerült megtalálnom. Mivel értesülései mindig megbízhatóak, itt őt használtam forrásul. „quem congruis titulis ac diademate insignire decreveramus Dominus tamen exercituum in coelestibus immortale diademate decoravit, qui ut felix inter martyres computari potest”. Fraknói Vilmos, Mátyás király levelezése a római pápákkal, Bp., 1881. XLI. Thuróczi, i. m., 950.


már az egész keresztény világ térítő hőse volt. Minden fontosabb megnyilatkozása tüstént továbbvivőre talált. Az ő „triumphus” gondolatát bontotta, terebélyesítette tovább Aeneas Sylvius Piccolomini. Boldognak mondta Hunyadit, mert a történteknek mint hőse és egyben hírvivője ment föl a mennybe. Mert hova máshová is mehetett volna – írta –, mint fővezéréhez, hogy aki Krisztusért oly sok veszedelemmel szembeszállt, vele együtt uralkodjék. Aeneas Sylvius szavait jó, ha megjegyezzük. „Felix spiritus, qui tantae rei, quanta gesta est apud Albam, nuntius atque author migravit in coelum” […] „Et quo illum migrasse credimus, nisi ad eum pro quo tot bella depugnavit? Ad imperatorem suum porrexit fortis miles: cum Christo regnat, qui pro Christo tot periculis se obiecit.”10 Holttestét, amint meghagyta volt, Gyulafehérvárra szállították. Ott temették el, „honorifice tumulatum”, ahogyan Thuróczi írja.11 Hogy ez alatt mit érthetett, pontosan nem tudjuk. Az özvegy és a család biztosan méltó síremlékről gondoskodtak. Leginkább az ifjabb János, a „miles militum” máig látható tumbája alapján alkothatunk magunknak képet a mára már elpusztított eredeti „tumulus”-ról. Szent Mihály oltalmába került hamarosan nagyobbik fia, a meggyilkolt László is. Mátyás király valamennyiükről megemlékezett, amikor a prépostnak és a káptalannak újabb birtokokat juttatott, hogy övéiért naponta két misét is mondjanak.12 Nem tudjuk, hogy ez mikor történt. Csak annyi biztos, hogy valamikor az 1460-as években. Valószínűleg a király ekkor maga is ott járt a kegyeletét leróni. Mai ismereteink szerint Mátyás a 60-as években kétszer tartózkodott Erdélyben. 1462 szeptemberét töltötte ott. Majd odakényszerítette öt évvel később az erdélyi lázadás, aztán a moldvai háború. Ezeknek az eseményeknek az időpontjai ismertek: 1467. szeptembertől 1468. januárig sok helyen megfordult. Kísérőként rendszerint vele volt többek között külföldi levelezésének intézője, a pécsi püspök, Janus Pannonius is. Janus 1467-es erdélyi tartózkodására van is forrásunk. A királynak akármelyik útján volt is kísérője, ekkor láthatta Gyulafehérvárt Hunyadi János sírját. Janusnak két versét ismerjük feltételezett gyulafehérvári látogatásáról, az ott látott Hunyadi-síremlékről. Az első: Iohannes iacet hic, Turcorum ille horror in armis, ille gubernatae gloria Pannoniae. Hunniadum creat hunc, comitem Bistricia sumit, Nandoris Alba rapit, nunc tenet Alba Iulae. Jánosy István így fordította le: Itt nyugszik János, harcokban réme töröknek. Dicsfényben ragyogott őrhelye Pannonián. Szülte Hunyad, majd mint ispánt Beszterce uralta. Nándori Albán halt – nyughelye Alba-Julae.13 A vers lapidáris rövidséggel követi a sírfeliratok szabályait. Az első sor megnevezi a kő alatt nyugvó holtat. A következő sorban vagy sorokban találjuk általában az elhunyt evilágban betöltött egyházi és világi tisztségeit. Janus is, mint a kortársak általában, Hunyadi gubernátorságában viselt dolgait tartotta polgári tevékenységéből a legmaradandóbbnak. (Ezt a sort 10 11 12 13

Historia Bohemica = Aeneae Sylvii Piccolominei opera, Francofurti et Lipsiae, 1707, 120. Thuróczi, i. m., 949. Entz, i. m., 212. Janus Pannonius összes munkái, közrebocsátja V. Kovács Sándor, Bp., 19872, 178–179. A latin szöveg sajtóhibáját javítottam.

13

EME Ritoókné Szalay Ágnes

nem sikerült a fordítónak jól átültetnie.) Következik a halott élete két végpontjának kijelölése. Születési dátumát nem ismerve, legfőképpen meg a vers kívánta megoldást alkalmazva a kezdetnek Janus Hunyadot írja. A véget meg Besztercében jelöli meg. Valóban, Hunyadi mint besztercei gróf halt meg. A költő hangja az utolsó sorban hallható. A vers a két városnévre fut ki. Erre Jánosy István is ráérzett: Nándori Albán halt – nyughelye Alba-Julae. A sok Alba nevezetű névre, amely az országban található volt, Bonfini is felfigyelt. Ad is rá valami zavaros magyarázatot. Csak Gyulafehérvár esetében járt jó nyomon, amikor a bozótban heverő római kövekre felfigyelő Gyula vezért tette meg a város alapítójának.14 Janus második Hunyadi-epitáfiumát nézzük a következőkben: Pannoniae murus, Turcorum terror in armis, si qua, Iohannes hac tegeretur humo. Sed sub Belgrado mundi superavit ut hostem, morte simul domita sidera vivus adit. Multi laurigeris Capitolia celsa triumphis conscendere duces, solus at iste polum. Ezt Csorba Győző fordította le: Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt. Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon: lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt. Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén sok hős járta be, – ám égbe csak ez maga szállt.15 A vers kezdősora, „Pannoniae murus…” a kortársaknak Ovidiust juttatták eszébe: „Graium murus, Achilles”.16 Mint ahogyan a korábban idézett krónikás is maguknak a görögöknek adta a szájába hajdani nagy hősüknek és Hunyadinak összehasonlítását. A továbbiakban föl kell idéznünk a korábban elmondottakat. Janus gondolatmenetének alapja Kapisztránóinak a harcostársra mondott siratójában található: legyőzve az ellenséget, uralkodol az Istennel és diadalmaskodol az angyalokkal. Ez még a bevezetőben tárgyalt, a Breviáriumból ismert Mihály arkangyal nyomában jár. Aeneas Sylvius, aki később mint II. Pius pápa maga ütötte rá a pecsétet szavaira, amelyekkel a törökverő hőst dicsérte. A török elleni háborúra készülve ugyanis személyes példát is szolgáltatva kívánta követni Hunyadit. Ő emelte Kapisztránói gondolatát egy lépcsővel magasabbra, amikor azt mondta Hunyadiról, hogy ő a nándorfehérvári győzelemnek szerzője és egyben hírvivője is volt a mennybe.17 Janus versében ebből az „author” és „nuntius” gondolatból kiindulva már kétségbe vonja, hogy a hős a kő alatt nyugszik: „si qua hac tegeretur”, mivel „vivus”, azaz élve jutott a mennybe. Mert ahogyan Belgrádnál legyőzte az ellenséget, úgy győzött ő a halálon is. Legyőzte ezzel az ókor sok kiváló hősét, akik diadalmenetben a Capitoliumra mentek föl, de ő triumfálva egyenesen a mennybe ment. Janus műveiben még egyszer találkozunk Hunyadi győzelmének említésével. 1465 májusában Rómában a pápa előtt mint a magyar király követe a nyilvános kihallgatáson beszélt a 14 15 16 17

14

Bonfini, i. m., I, I, 67. és 352. Janus Pannonius, i. m., 174–175. Ovidius, Metamorphoses, XIII, 281. „Felix spiritus, qui tantae rei, quanta gesta est apud Albam, nuntius atque author migravit in coelum”. De Europa = Aeneas Sylvius, i. m., 224.


magyarok és a kereszténység kapcsolatáról az elmúlt századokban. Ekkor így emlékezett meg Hunyadiról: „Gubernator noster Ioannes […] tandem magno proelio victor, inter ipsa trophea sua, triumphantem spiritum reddidit creatori”.18 Ez a legrövidebb megfogalmazása annak, amiről a korábbiakban szó volt. Ami a két vers születését illeti, azokból az első készülhetett akár a király kérésére is. Tárgyszerű, valóban lapidáris rövidsége a kőre illik. Bár biztosan nem került utólag a tumulusra. Csak a Kapisztránói-szövegben is meglévő „Alba” költői találékonyságra valló ismétlése mutatja, hogy ez egy könyvepigramma. A második vers indításával, az Achilleusra való utalással már a tudós költő szólal meg. Folytatása pedig a Kapisztránói és Aeneas Sylvius-i, akkorra már Európa-szerte ismert hős mítoszának költői kiteljesítése. Ugyan mit gondolhatott odaföntről Hunyadi János a sírjára írt versekről? Az elsőt a helyhez és életéhez illőnek találhatta. A másodikkal nem sokat törődött volna. Mihály arkangyal seregében rá újabb feladatok vártak. Hősi hírnevének hirdetőit a töröktől továbbra is neki kellett oltalmaznia.

18 Iani Pannonii opusculorum p. II, Traiecti ad Rhenum, 1784, 63.

15

EME Zsupán Edina

Zsupán Edina VITÉZ JÁNOS LEVELESKÖNYVE ÖNB, Cod. 4311 Az Országos Széchényi Könyvtár Csillag a holló árnyékában, Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon címet viselő kiállítása 2008 tavaszán Vitéz János könyvkultúrájának bemutatását s ezen keresztül szellemi portréjának megrajzolását tűzte ki célul.2 A Vitéz-könyvtár „felfedezése”,3 azaz a 19. század második fele óta első alkalommal szenteltek önálló kiállítást e romjaiban is nagyszerű gyűjteménynek.4 Mindez kiváló alkalmat szolgáltatott arra, hogy többet tudjunk meg a magyar humanizmus atyjának filológusi, tudósi módszereiről. Jakó Zsigmond mérvadó tanulmányában egykor a következő megállapítást tette: „Nincs még egy 15. századi magyar gyűjtő, akinek a könyveivel való kapcsolatairól annyi intimitás maradt volna reánk, mint erről az országos politika fordulatai és a török elleni védőháborúk izgalmai között is olvasmányaiba elmerülő váradi püspökről.”5 Az említett „intimitás” mindenekelőtt és elsősorban annak a számtalan margójegyzetnek, olvasási jelnek és szövegjavításnak köszönhető, amelyeket Vitéz saját könyveiben vagy más, rábízott kéziratokban6 eszközölt. Ezzel a gazdag forrásanyaggal mind ez idáig mélyrehatóan még nem foglalkozott a kutatás.7 1 2 3 4 5 6

7

16

Szeretném megköszönni Láng Klára és Friedrich Simader munkám során nyújtott segítségét, valamint Velenczei Katalin, Földesi Ferenc és Sarbak Gábor értékes észrevételeit. A kiállítás 2008. március 14. és június 15. között volt megtekinthető az Országos Széchényi Könyvtárban. Katalógusa: Csillag a holló árnyékában, Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon, szerk. Földesi Ferenc, Bp., 2008. Zsupán Edina, Csontosi János szerepe Vitéz János könyvtárának rekonstruálásában, MKsz, 2009, 239–245. Az egykori Vitéz-könyvtár rekunstrukcióját Csapodiné Gárdonyi Klára végezte el: Klára CsapodiGárdonyi, Die Bibliothek des Johannes Vitéz, Bp., 1984 („Studia humanitatis” Veröffentlichungen der Arbeitsgruppe für Renaissanceforschung, 6). Jakó Zsigmond, Várad helye középkori könyvtártörténetünkben = Uő, Írás, könyv értelmiség. Tanulmányok Erdély történetéhez, Bukarest, 1976, 138–168, az idézett hely: 155. Itt csupán röviden utalunk arra a jelenségre és a belőle fakadó problematikára, hogy a Corvina jó pár kötetében, amelyek Mátyás-címerrel rendelkeznek, tehát hiteles corvinák, számos, Vitéz János kezétől származó bejegyzés van. Általánosabb elképzelések szerint ezek a kódexek korábban Vitéz tulajdonában voltak, és a főpap halála (1472) után kerültek a királyi könyvtárba. Vö. Hoffmann Edith, Wehli Tünde, Régi magyar bibliophilek, Bp., 1992, 58–59. Egy másik elképzelés szerint viszont Vitéznek szabad bejárása volt a Corvinába, használta, javította, tulajdonképpen gondozta a királyi gyűjteményt. Vö. Klára Csapodi-Gardonyi, Die Bibliothek des Erzbischofs Johannes Vitéz, Gutenberg-Jahrbuch, 1973, 442–444., valamint Uő, i. m. (3. sz. jegyzet) 44. Jakó Zsigmond nem osztotta Csapodiné álláspontját, vö. Jakó, i. m. (4. sz. jegyzet) 155. Ritka kivételnek számít legújabban Beregszászi Magdolna, Egy Suetonius-kódex rejtélye, avagy ki a nyitrai corrector, Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 2005, 13–32. A szerző az ELTE Egyetemi Könyvtárban őrzött Suetonius-corvina (Cod. Lat. 13.) Tiberius-életrajzában vizsgálja a 19. század

EME VITÉZ JÁNOS LEVELESKÖNYVE

A kódexekben fellelhető számos Vitéz-bejegyzés rövid áttekintéséből is rendkívül sokszínű kép bontakozik ki. A margináliák különféle, jól körülhatárolható kategóriákra oszlanak. Ezek legnagyobb részt a filológus jegyzetei, azaz szövegjavítások, emendációk, valamint a diplomata és a politikus jegyzetei, aki anyagot gyűjt, hasonlatokat, képeket, találó kifejezéseket keres a klasszikus szerzők szövegeiben, amelyeket fel tud használni saját leveleihez és beszédeihez. De vannak közöttük tanulmányi jegyzetek és egyszerű olvasói kiemelések is. Rendszerezésük, feldolgozásuk a jövő feladata. A kiállítás fő darabja egy szerény pergamenkódex, Vitéz Leveleskönyve volt. A jó állapotban fennmaradt 15. századi kéziratot ma az Österreichische Nationalbibliothek őrzi Cod. 431 jelzet alatt.8 A Leveleskönyvet régóta ismeri és értékeli a kutatás. Különös, koncepciójában és szellemében humanista, nyelvében jórészt a középkori kancelláriai stílus hagyományait őrző, két korszak határán született irodalmi alkotás.9 A főpap 1445 és 1451 között írott leveleit tartalmazza, amelyeket főként Hunyadi János vagy az Országtanács nevében fogalmazott az országot érintő, tisztán politikai, diplomáciai ügyekben, valamint főpapi kinevezések kérdésében. Csupán hét darab olyan levél található közöttük, amelyeket Vitéz a saját nevében írt. Az 1440-es évek elejétől ugyanis már Hunyadi szolgálatában állt, az ő diplomatájaként működött, 1445-ben pedig váradi püspökké is kinevezték.10 Levélgyűjteményt összeállítani és mintegy önálló alkotásként közzétenni a humanisták kedvelt gyakorlata volt. Nem látható pontosan, hogy a Leveleskönyv esetében vajon maga a szerző vagy pedig ambiciózus munkatársa, Ivanich Pál, a váradi kanonok volt-e a kezdeményező, netalán mindketten együtt. A gyűjtemény összeállítását mindenesetre Ivanich Pál végezte. Ezt saját maga árulja el a kötet élére helyezett bevezető levelében, amelyben leírja az elvégzett munka körülményeit. Ivanich, majd később Vitéz is előszeretettel hangsúlyozza a spontaneitást és az esetlegességet az előkészítő munkálatok során. A humanista levélíró, ha

végi magyar kutatás által nyitrai emendátornak nevezett olvasó, azaz Vitéz János szövegjavításait. A tanulmány mindazonáltal bizonyos pontjain számunkra problematikusnak tűnik. 8 A kézirat leírásai: Tabulae Codicum manu scriptorum in Bibliotheca Palatina Vindobonensi asservatorum I, Vindobonae, MDCCCLXIIII, Nr. 431; F. Unterkircher, Die datierten Handschriften der Österreichischen Nationalbibliothek von 1450 bis 1500 (Katalog der datierten Handschriften in lateinischer Schrift in Österreich, Bd. III.), Wien, 1974, 21, 14. kép; Csillag 2008, i. m. (1. sz. jegyzet) Nr. 34 (tételleírás jelen tanulmány szerzőjétől a kéziratra vonatkozó további, részletes szakirodalommal). 9 A Leveleskönyvhöz alapvető bevezetőt ad számos levél magyar fordítása mellett: Vitéz János levelei és politikai beszédei, vál., ford., bev. Boronkai Iván, Bp., 1987. Továbbá Klára Pajorin, La cultura di János Vitéz, Camoenae Hungaricae, 2005, 13–22. A Leveleskönyv bevezető két leveléről: Zsupán Edina, Vitéz János Leveleskönyve. Prológus = Csillag 2008, i. m. (1. sz. jegyzet) 113–135, részletes szakirodalommal. 10 Vitéz János hivatali és politikai pályafutásához lásd Fraknói Vilmos, Vitéz János esztergomi érsek élete, Bp., 1879; Szakály Ferenc, Vitéz János, a politikus és államférfi (Pályavázlat – kérdőjelekkel) = Vitéz János Emlékkönyv, Esztergom Évlapjai, 1990, 9–38, a korábbi szakirodalom részletes tárgyalásával; Kubinyi András, Vitéz János (1408 k.—1472) = Nagy Képes Millenniumi Arcképcsarnok: 100 portré a magyar történelemből, szerk. Rácz Árpád, Bp., 1999, 45–47; Kubinyi András, Vitéz János és Janus Pannonius politikája Mátyás uralkodása idején = Humanista műveltség Pannóniában, szerk. Bartók István, Jankovits László, Kecskeméti Gábor, Pécs, 2000.

17

EME Zsupán Edina

epistolariumot kívánt összeállítani és azt a nagyközönség számára közzétenni, az ifjabb Plinius nyomán11 szinte kötelező érvénnyel alkalmazott ilyen tartalmú fölvezetést.12 Ivanich Pál nem csupán előszót, hanem utószót is fogalmazott a gyűjteményhez, valamint jegyzetekkel, szómagyarázatokkal, tárgyi magyarázatokkal, retorikai megjegyzésekkel látta el a Vitéz-leveleket. Az Epistolariumot több kézirat is megőrizte, ezeket többek között Prágában, Münchenben és Bécsben őrzik.13 A bécsi kódex szövegét elsőként Schwandtner adta ki a Scriptoresban 1746-ban Bécsben.14 Boronkai Iván 1980-as kritikai kiadásáig ez volt a mérvadó szöveg. A kódexek összehasonlítsa után Boronkai a kiadás alapjául szintén a bécsi kéziratot választotta, mégpedig amiatt, mert ez a legjobb és legteljesebb, Ivanich valamennyi jegyzetét tartalmazó változat.15 A többi kéziratban ezekből alig található valamennyi. A kritikai kiadás bevezetőjében Boronkai azt is kijelenti, hogy nagy valószínűséggel („höchstwahrscheinlich”) ez a kódex a Váradon készült eredeti példány.16 Feltevését azonban nem indokolja. Egyrészt a szöveg előbb említett teljessége vezethette erre a gondolatra, másrészt pedig a kézirat külleme. Feltűnő ugyanis a hasonlóság a Leveleskönyv bécsi kézirata és egy másik Vitéz-kódex között, amely bizonyíthatóan Váradon készült. Tertullianus Apologeticusát17 Polánkai Bereck másolta 1455-ben Váradon.18

11 Ifjabb Plinius levélkorpuszát a következő level vezeti be: C. Plinius Septicio suo S. Frequenter hortatus es, ut epistulas, si quas paulo curatius scripsissem, colligerem publicaremque. Collegi non servato temporis ordine (neque enim historiam componebam), sed ut quaeque in manus venerat. Superest, ut nec te consilii nec me paeniteat obsequii. Ita enim fiet, ut eas quae adhuc neglectae iacent requiram et, si quas addidero, non supprimam. Vale. (Epistolarum libri novem, 1, 1.) Vitéznek magának is volt Pliniusa, talán több is, közülük egy fennmaradt, jelenleg az ÖNB-ben található. Jelzete: Cod. 141. A kézirat Vitéztől származó emendációi igen alapos tanulmányozásról árulkodnak. Vö. Csillag 2008, i. m. (1. sz. jegyzet) Nr. 24. 12 A humanista levélről a Leveleskönyv kapcsán legutóbb: Zsupán, i. m. (7. sz. jegyzet). 13 Felsorolásukat a jelzetekkel együtt lásd Boronkai, i. m. (14. sz. jegyzet) 12–13. A prágai kézirat tartalmát a Schwandtner-féle kiadással összeveti Fraknói Vilmos, Vitéz János levelei és beszédei, MKsz, 1887, 59–62. A prágai kódexet valamelyest bemutatja Boronkai, i. m. (20. sz. jegyzet) 133, 19. sz. jegyzet. 14 J. G. Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuin. II., Vindobonae, 1746, 1–105. Bél Mátyás előszavával. 15 Ioannes Vitéz de Zredna: Opera quae supersunt. Ed. I. Boronkai, Bp., 1980 (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum, Series nova, Tomus III.), Einleitung, 13. 16 Uo. 17 Salzburg, Stiftsbibliothek St. Peter, A. VII. 39. A kódexre vonatkozó szakirodalmat lásd Csillag 2008, i. m. (1. sz. jegyzet) Nr. 21. 18 A scriptor neve és a másolás éve a kódex kolofónjából derül ki: Ex Waradino per Briccium pr(esbiter) um de Polanka anno D. M et C(CCC) 55 (!) d(omi)no Iohanni de Zredna E(pisco)po s(uo) d(omino) W(aradiensi) (f. 53r). A kódex különös fontosságát a Vitéz-bejegyzéseken túl az adja, hogy innen ismerjük az egyetlen olyan scriptor nevét, aki magyar származású volt, és Vitéz számára Magyarországon, közelebbről Váradon dolgozott. Emiatt a kötet a Vitéz körüli váradi könyvprodukció ékes és vitathatatlan bizonyítékává válik. Jakó Zsigmond korábban említett tanulmányában egyébként megállapítja, hogy Vitéz püspöksége idején jól érzékelhetően szaporodnak az irodalmi művek másolatai Váradon, a tudós főpap gyűjtőszenvedélye minden bizonnyal fellendítette a káptalani iskola körüli másolótevékenységet, noha scriptorium létezéséről még nem került elő közvetlen adat (Jakó, i. m. /4. sz. jegyzet/ 157–158.) Jakó Zsigmond ugyanitt hangsúlyozza, hogy Vitéz bibliofíliája a korabeli váradi könyvkötészetnek is ösztönzést adott.

18


Boronkai ezzel együtt sem tudja minden kétséget kizáróan Váradhoz és – a szerzőségen túl – Vitézhez kötni a bécsi kéziratot. A Leveleskönyv alaposabb szemügyre vétele azonban számos korábbi bizonytalanságot eloszlat (1.1. kép, l. Képmelléklet a 2. kötet végén). Az 56 folióból álló kódexet gótikus jegyekkel bíró humanista könyvírással másolták. Scriptorát nem ismerjük, bár Ivanich Pál neve is felmerült másolóként a korábbi irodalomban.19 A kézirat díszítetlen, a Polánkai Bereck másolta Tertullianus-kódexhez hasonlóan a leveleket vörössel kitöltött, kétsoros nagybetűk vezetik be. Ivanich jegyzetei a margón sorakoznak, olykor még az alsó margón is. Jól látható, hogy mind a főszöveg, mind a margójegyzetek döntően azonos kéztől származnak. A főszövegben apró piros betűk találhatók ábécérendben azon szavak fölött, amelyekhez a margón magyarázó jegyzetek tartoznak. A mai lábjegyzetelési gyakorlathoz hasonlóan ugyanezek a betűk a jegyzetek élén is megjelennek.20 Boronkai a kritikai kiadásban az Ivanich-jegyzeteket is hűségesen közli. Az egyik kifogása ugyanis a Schwandtner-féle kiadással szemben éppen az volt, hogy Schwandtner az Ivanich-margináliáknak csupán elenyésző hányadát adta meg.21 Ha azonban alaposan végignézzük a kódexet, találunk benne olyan margójegyzeteket is, amelyek nem szerepelnek Boronkai kiadásában, sőt említés sem esik róluk. Ez részben érthető, hiszen – amint majd látni fogjuk – ezek a bejegyzések nem tartoznak a kódex főszövegéhez, értve ez alatt a levélszövegeket és az Ivanich-jegyzeteket egyaránt. Nem képezik ugyanakkor a lábjegyzetelési rendszer részét sem. A következő példa jól illusztrálja e bejegyzések jellegét. (1.2. kép) A 3. folio verzóján a ’b’-vel jelölt margójegyzet a szövegben a patriarcha szót magyarázza. A ’b’ betű a szövegtestben is megjelenik a magyarázandó szó fölött. A margón olvasható, Ivanich Pál által hozzáfűzött magyarázat szövege a következő: Patriarcha: humane historie patriarcham vocat Titum Livium propter excellenciam etc.22 Azaz: „az emberi történelem pátriárkájának Titus Liviust nevezi kiválósága miatt”. A szövegtestben, a patriarcha szó fölött feltűnik azonban egy másik jel is, két párhuzamos vörös vonal, amely egy másik margójegyzetre vonatkozik. Ez esetben a jel nem ismétlődik meg a margón. Ezt az utóbbi margójegyzetet vörös tintával írták – szemben az Ivanich-jegyzetekkel, amelyeket végig feketével –, és jól érzékelhetően elválik Ivanich idézett magyarázatától. A rövid bejegyzés egy szöveghely megadása: Titus Livius liber primus ab urbe condita. Ez a bejegyzés filológiailag nem azonos szintű az Ivanichjegyzettel, hiszen nem a patriarcha szót magyarázza, hanem annak a Livius-helynek a forrását adja meg, amelyet Vitéz az adott helyen idéz.23 19 Így például Unterkircher is Ivanichot nevezi meg másolóként (i. m. /7. sz. jegyzet/ 21.). Bár erre nincs közvetlen bizonyíték, a feltételezés valószínűleg helyes, ugyanis a kódex kolofónjában (f. 56r) kizárólag Ivanich Pál neve jelenik meg alkotóként. 20 Az első lapokon megfigyelhető egy másik jelzésrendszer is, amely vonalak és pontok különféle kombinációiból áll, de jól látszik, hogy ez hamarosan elégtelennek bizonyult a bőséges jegyzetapparátus elrendezéséhez. 21 Boronkai Iván, Vitéz János retorikai iskolázottsága, ItK, 1975, 129–143; 131. 22 Epistolarium 1, ’ff ’ jelzéssel ellátott jegyzet (Boronkai, i. m. /14. sz. jegyzet/ 34.). 23 A Vitéz-szöveghely: Num igitur inter hec atque in tanto morum et vite discrimine equum censes, ut ab meo quoque erga te officio ambitui pocius, quam contemptui studeatur, cum – ut opinor – te non fugiat, quod magnus ille humane historie patriarcha in casu simili referat c ont e mptu i n qu i e n s f i e r i tut o s , u bi in iu re p a r u m pr a e s i d i i e s s e t . Epistolarium 1, 15 (Boronkai, i. m. /14. sz. jegyzet/ 30.) Az eredeti Livius-hely: Is cum primores civitatis, in quibus fratrem

19

EME Zsupán Edina

A vörös, betűjel nélküli bejegyzés tehát valóban nem a kódex törzsszövegének része. Nem az Ivanich-féle magyarázatot egészíti ki, sokkal inkább egy felhasználó kezére utal. Az is jól látszik, hogy nem a scriptor kezétől származik, ez egy finomabb, törékenyebb, fegyelmezettebb írás. Számos Vitéz-kézirat áttanulmányozása után egyértelműen látható, hogy ez a kéz Vitéz János keze. A Leveleskönyvben vannak hasonló, vörös tintával beírt, a püspök kezétől származó auctornevek. Például Tullius Cicero, Seneca, Ambrosius. Ahogy a Livius-példánál láttuk, Vitéz ezekkel a bejegyzéseivel nem Ivanich magyarázatait akarta pontosítani. Nem is illeszti be a magyarázatok jelölésrendszerébe. Sokkal inkább úgy tűnik, mintha később ő maga használta volna a már elkészült kötetet, és megjelölte volna kedves vagy gyakrabban használt idézeteit, talán azért, hogy könnyebb legyen megtalálnia őket. Vagy egyszerűen átolvasva a letisztázott kéziratot, vörös tintás bejegyzéseivel megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga a legfontosabbnak tartott. Az auctornevek margón való feltüntetése – számos kortársához hasonlóan – egyébként is tipikus olvasási szokásai közé tartozott. Az auctorhelyek későbbi használata szempontjából nem érdektelen, hogy ezeknek a névbejegyzéseknek nagy része a Leveleskönyv második és harmadik levele mellett szerepel. Vitéz ugyanis a levélkorpusz számára (illetőleg róla) még a gyűjtemény összeállítása előtt két levelet is fogalmazott. Az egyiket 1445-ben, alig valamivel a várnai vereség után, a másikat pedig 1448-ban. Ivanich – valószínűleg Vitéz egyetértésével – a második és a harmadik helyre tette őket a kötetben. Nem véletlenül. Azon túl ugyanis, hogy információval szolgálnak a gyűjtemény geneziséről, igen értékes irodalomtörténeti forrásokról van szó, melyekben szerzőjük saját kora magyarországi műveltségének siralmas elmaradottságáról, a helyes művelődésről, az általa korszerűnek vallott írásművészetről, a levél műfajáról s mindenekelőtt a követendőnek tartott stílusról elmélkedik.24 És hogy elveit a gyakorlatban is bemutassa, azt a levelét, amelyben minderről ír25 – feltehetőleg a játékosságot sem mellőzve –, szinte teljes egészében antik auctoroktól vett idézetekből állította össze. Az eredmény bravúros, az „illesztések” szinte sehol sem érzékelhetők. Nem meglepő tehát, hogy ezt a két levelét később maga is idézet- vagy sententiagyűjteményként használta. Míg az imént bemutatott Vitéz-bejegyzések a kódex „életének” abból a korszakából származnak, amikor az már lezárt, kész egész volt, és maga Vitéz János is használóként nyúlt hozzá, addig más jelek arra utalnak, hogy a főpap nem csupán annak végleges elkészülte után kapta kézhez a kódexet, hanem maga is aktívan részt vett a végleges szöveg megalkotásában. Vitéz ugyanis a független filológus szemével végigemendálja a kéziratot, azaz a saját leveleinek szövegét, voltaképpen ellenőrzi a scriptor munkáját. Erre utalnak a főszövegben eszközölt javítások és betoldások. Ez történt például a f.15r-n, ahol betoldja az amicicie szót. (1.3. és 1.4. kép) Ezt fekete tintával teszi, mint minden más kódexében a szövegbetoldásoknál, csupán a betoldást a szövegben jelölő apró éket rajzolja meg vörös tintával. Elhelyezésében, jelölésmódjában tipikusan Vitézre jellemző megoldás.26 suum, ab avunculo interfectum audisset, neque in animo suo quicquam regi timendum neque in fortuna concupiscendum relinquere statuit c ont e mptu qu e tutu s e s s e u bi i n iu re p a r u m pr a e s i d i i e s s e t . (Ab urbe condita I, 56). 24 Ivanich praefatiója, valamint a két Vitéz-levél részletes elemzését lásd Zsupán, i. m. (8. sz. jegyzet) 113–135. 25 Ez az első, 1445-ben született levél. Epistolarium 1 (Boronkai, i. m. /14. sz. jegyzet/ 28–37). 26 Fontos hangsúlyozni, hogy Vitéz jelölésrendszere néhány, sajátos szempontokat szolgáló és általa kitalált jelttől eltekintve nem egyedi. Az olvasott humanista jórészt átveszi és sűrűn alkalmazza a

20


Ám a kódex vizsgálatának legmeglepőbb eredményére akkor jutunk, ha az Ivanich-féle jegyzeteket tesszük tüzetesebb vizsgálat tárgyává. A kutatás mind ez idáig a Leveleskönyv valamennyi magyarázó jegyzetét kizárólag Ivanich Pálnak tulajdonította. A f. 32v, a 33v, a 34r, a 34v és a 35r azonban mást mutat. (1.7. kép) A vörös betűjelekkel ellátott, és a korábban egyöntetűen Ivanichénak tartott magyarázatok egy része nem Ivanichtól, hanem magától Vitéz Jánostól származik. A Victorinus-corvinából vett párhuzamok segítségével ez könnyen belátható. (1.8–1.11. kép) A példák jól mutatják az íráskép, a szavak elrendezése, a szóközök, a rövidítések mértékének azonosságát és számának hasonlóságát. Vitéz tehát kézbe vette az elkészült írásművet, és ahol szükségesnek látta, saját kezűleg kiegészítette az Ivanich Pál által fogalmazott magyarázó jegyzeteket. Ezzel elkészülvén vette a piros tintát, és gondos szerzőként, az ábécé betűit felhasználva maga rendelte a margón futó magyarázatokat a főszöveg értelmezendő kifejezéseihez. Ez a jelölésrendszer magába foglalja mind Ivanich jegyzeteit, mind Vitéz imént bemutatott pótlásait. Az ábécérend sehol sem törik meg vagy marad el. Mindezt természetesen a betűformák is igazolják, a piros szín használata, a gondosság, a precizitás pedig szintén Vitézre vall. Valószínűleg a főpaptól származnak a szövegtestben a függőleges, vörös vonalkák, az olvasási jelek, néhány zárójel, valamint a f. 21v-n egy dátumkiegészítés is. A bécsi kódex provenienciájáról keveset tudunk. Beragasztott exlibris és bejegyzés tudatja, hogy a kézirat 1540-ben Johannes Fabri bécsi püspök tulajdonát képezte, aki halála előtt úgy rendelkezett, hogy könyvei a bécsi egyetem Szent Miklós Kollégiumába kerüljenek. Ez így is történt. A Leveleskönyv később, 1756-ban kerül majd át az egyetemi könyvtárból a Hofbibliothekba. Konkrét bizonyítékunk van arra, hogy a kódex Bécsben nem merült teljességgel a feledés homályába. Már a legelső lapokon feltűnik ugyanis egy későbbi, 16–17. századi használó kéz, aki feltehetőleg történeti forrásként kezelte a kéziratot (hasonlóan az eljövendő századok kutatóihoz és eltérően a korábbi használóktól, akik számára elsősorban formulagyűjtemény és stilisztikai példatár volt), ugyanis csupán a történetileg érdekes leveleket jegyzetelte meg. Talán egy bécsi könyvtárosról van szó, aki az egyetem Szent Miklós Kollégiumában működött, hiszen tőle származik a kódex foliálása is, másrészt pedig bizonyos bejegyzései arról tanúskodnak, hogy saját könyvtárának gyűjteményén kívül az udvari könyvtár állományát is jól ismerte.27 E névtelen bejegyző margináliái közül kettő is segít abban, hogy működését időben pontosíthassuk. A 20. számú levél28 mellett a következő margójegyzet áll: fort(asse) Iohannis

kortárs itáliai humanisták szokásos jelzésrendszerét. Az itt bemutatott betoldási mód (vörös, felfele álló ék alakú jel a betoldás helyén, a betoldandó szó pedig a sorok között vagy a margón) bármely 15. századi „gyakorló” filológus-humanistánál megfigyelhető. Erre a konkrét eljárásra, de általában a humanisták emendálási szokásaira jó példa az alábbi kézirat: Wolfenbüttel, HAB, Cod. Guelf. 43 Aug. 2o , hiteles corvina Bartolomeo della Fonte műveinek gyűjteményével, della Fonte saját keze által másolva. Az említett betoldási módozatot lásd pl. f. LXIXr. (A teljes kódex hozzáférhető: http://diglib.hab.de/wdb.php?dir=mss/43-aug-2f). A Victorinus-kódexből (Bp., OSZK, Cod. Lat. 370.) itt bemutatott párhuzamok esetében egy kivételtől eltekintve azért a margóra kerültek a betoldások, mert a kódexet szoros sorközökkel másolták, sorközi betoldásra itt már alig volt mód (1.5., 1.6. és 1.11. kép). 27 Ugyanez a kéz tűnik fel egy másik Vitéz-kódexben is, amelyet ma szintén az ÖNB őriz (Nicolaus Modrusiensis, Tractatus philosophicus, Cod. 2431). 28 Boronkai 1980-as kiadásának számozása.

21

EME Zsupán Edina

huius fuit Geographia Graeca MS. Ptolemaei in Bibl(iotheca) Caes(ariensi)29 (f. 13v). A kódex, amelyre itt utalás történik, egyike a magyar könyvtörténet legkülönlegesebb darabjainak, Ptolemaios görög nyelvű Geógraphiája Hunyadi Mátyás könyvtárából, fönnmaradt, hiteles corvina, amelyet ma az Osztrák Nemzeti Könyvtár őriz (Hist. gr. 1). Források tanúsítják, hogy ez a díszkódex 1518-ig biztosan Budán volt, 1576-ban pedig már Bécsben, ugyanis szerepel Hugo Blotius katalógusában Y 5540 jelzet alatt.30 A köztes időszakról is rendelkezünk némi információval. A kézirat 1519-ben a Perényi Ferenc váradi püspök baráti köréhez tartozó Coelius Calcagninihez került, majd pedig Haczaki Márton,31 váradi prépost, később segédpüspök lett a tulajdonosa.32 Haczaki Mártonról az utolsó adat 1547. április 22-én kelt, amikor is a pápa Ilosvay István egri prépostot nevezte ki váradi segédpüspökké, mivel Haczaki nem vállalta tovább ezt a megbízatást.33 A Ptolemaios-kódex valószínűleg Haczaki halála, tehát mindenképpen 1547 után kerülhetett Bécsbe, amely dátum egyben biztos terminus post quem-ként is szolgál a Leveleskönyv kérdéses bejegyző kezének datálásához. Egy másik bejegyzés további időbeli támpontot nyújt. A 41. számú levél34 kezdő sorai mellett ugyanettől a kéztől a következő margójegyzet áll: Bonfini Dec. III, Lib. 7 fol. 470. A tudós bécsi itt Bonfini Rerum Ungaricarum Decadesének harmadik decasa hetedik könyvére hivatkozik, azon belül is arra a szakaszra, amely a Hunyadi János által II. Muráddal 1448 októberében vívott, második rigómezei csatát mutatja be. A megadott foliószám – amely itt valójában paginaszámnak értendő – segítségével könnyűszerrel megállapítható, hogy a be-

29 Azaz „talán ezé a Jánosé volt a görög nyelvű Geographia, Ptolemaeus kézirata, amelyet a Császári Könyvtárban őriznek”. A Leveleskönyv ezen oldaláról (f. 13v) fotót közöl Csapodiné, i. m. (3. sz. jegyzet) 33. kép. 30 A kódex provenienciájához lásd Csaba Csapodi, The Corvinian Library. History and Stock, Bp., 1973, Nr. 554., valamint Jakó, i. m. (4. sz. jegyzet) 165–166. Legújabban összefoglalja Németh András A Mynas-kódex és a Corvina Könyvtár c., megjelenés alatt álló tanulmányában. Ez úton is köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsátotta a kéziratot. 31 Jakó Zsigmond nevezi Haczakinak, Hoffmann Edith még a Haczy formát használja. Könyvtáráról Hoffmann Edith, Wehli Tünde, i. m., 169–170. és 282–283. valamint Jakó, i. m. (4. sz. jegyzet), 165–166., legutóbb ugyanerről Madas Edit, Monok István, A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig, Bp., é.n., 76. 32 Erről már possessorbejegyzés is tanúskodik a Ptolemaios-kódexben: Martini Haczij p(re)p(osit)i minorum Waradiensium et suorum (f. 1v). Ezt a bejegyzést a Leveleskönyv 16. századi bécsi olvasója mindenképpen ismerhette, ezért merülhetett fel benne annak a lehetősége, hogy valamely váradi préposthoz kösse a kéziratot. A Leveleskönyvben található 20. levél címsora, amelyhez a megjegyzést fűzték, a következő: Ex parte Io(hannis) p(re)po(si)ti Waradien(sis) ad d(omi)n(u)m Nicolaum decanum Cracovien(sem). Furcsa azonban, hogy egy Johannes nevű prépost lehetséges possessorként jelenik meg az ismeretlen bejegyző előtt, hiszen a Ptolemaios-kódexben jól olvashatóan Martinus áll, a Johannes név nem jelenik meg. (A Ptolemaios-kódex scriptora ugyan Johannes Thettalos Skoutariótés, ő azonban görögül szignálja magát, a bécsi bejegyző pedig egyébként is a ’váradi prépost’ megjelölés miatt – amely méltóságnév a Leveleskönyvben és a Ptolemaios-kódexben is egyaránt megjelenik – köthette a Leveleskönyv prepositus Waradienseséhez a Ptolemaios-kéziratot.) Netalán további, azóta elveszett információja is volt a bejegyzőnek a Ptolemaios-kézirat váradi történetéről, vagy egészen egyszerűen rosszul emlékezett? 33 Jakó, i. m. (4. sz. jegyzet) 165. 34 Epistola lugubris ex parte Iohannis gubernatoris ad dominum Nicolaum decanum oratorem supratactum de conflictu suscepto a Turcis.

22


jegyző Bonfini művének 1581-es frankfurti kiadására35 hivatkozik, ahol a második rigómezei csata tárgyalása valóban a 470. oldalon kezdődik el. Brenner Márton 1543-as bázeli kiadásában36 ugyanez a hely a 471. oldalon, Zsámboki 1568-as kiadásában37 pedig az 500. oldalon található. A hivatkozás okát, azaz a két szöveg közötti kapcsolatot pusztán az adja, hogy a kérdéses Vitéz-fogalmazvány szintén a rigómezei csatával foglalkozik, méghozzá Hunyadi saját szemszögéből. A tudós használónak mindenesetre jól kellett ismernie Bonfini művét és a magyar történelem vonatkozó szakaszát a két szöveghely egymással való megfeleltetéséhez. A Ptolemaios-kódexre való utalás által felkínált 1547-es terminus post quem-et tehát a Bonfini-hivatkozás 1581-re módosítja. A vizsgált bejegyzések ezt követően kerülhettek a kódexbe, esetleg már a 17. század első felében. Meglepő mindenesetre a kódex e késői, „eleven” használata. A Leveleskönyv bécsi korszakát megelőző vándorlásáról azonban nincsenek pontos ismereteink. Amint azt Ivanich bevezető leveléből megtudjuk, a kezdetek kezdetén egy bizonyos Pál főesperes (nem azonos Ivanich Pállal!) kérte Vitézt, hogy állítson össze gyűjteményt a leveleiből. Amennyiben ez nem kitalált kerettörténet, akkor sem tudjuk pontosan, hogy hogyan is hangzott eredetileg a kérés, ugyanis Pál levelét Ivanich elfelejtette a magáé mellé vagy elé illeszteni. Csupán Vitéz válaszából tudjuk meg – aki egyébként két, fönt említett híres levelét (látszólag?) Pál sürgetésére válaszként írta –, hogy mit is akart Pál. Így Vitéz: „Nosza, lássuk hát mit kívánsz! Nemde azt, hogy házam zugait s levelesládáit tüzetesen átvizsgálva keresgéljem össze számodra egykori leveleim lapjait, s azokat kötetbe szerkesztve olvasmányul nyújtsam át neked?”38 (Boronkai Iván fordítása) Plinius korábban már idézett felütése után azonban Vitéz szavai igencsak toposzszerűen csengenek. A kerettörténet fiktív voltát sugallja az a tény is, hogy – amint ezt korábban láttuk – a kódex végleges elkészülte után hosszabb-rövidebb ideig mindenképpen Vitéz János tulajdonában volt, ekkor kerülhettek bele a főpap használati bejegyzései (Livius, Cicero stb.). Általában feltételezik, hogy ha Pál valós személy volt, akkor valószínűleg a királyi kancellárián működött, és valójában mintaleveleket kért Vitéztől, aki korábban szintén a kancellária alkalmazottja volt. A bécsi kódexszel kapcsolatban valóban él az az elképzelés, hogy kancellárián, formuláskönyvként használták. A kódex önmaga is alátámasztja ezt a feltevést, ugyanis helyenként a levelek címsorai mellett későbbi, de még 15. századi írással (nem azonos a másoló kezével, sem Vitézével) feltűnik a superscriptio és a subscriptio bejegyzés, amellyel a leveleket bevezető sorok, tulajdonképpen a levelek címeinek egyes részeit különböztetik meg.39 35 Antonii Bonfini Rerum Ungaricarum Decades quatuor cum dimidia, ed. Ioan. Sambucus, Francofurti, 1581. RMK III. 706. Az 1568-as első teljes kiadás (36. sz. jegyzet) Zsámboki által javított, újabb kiadása. 36 Antonii Bonfini Rerum Ungaricarum Decades tres, ed. Martinus Brenner, Basileae, 1543. RMK III. 344. 37 Antonii Bonfini Rerum Ungaricarum Decades quatuor, cum dimidia, ed. Ioan. Sambucus, Basileae, 1568. RMK III. 570. 38 Age nunc videamus, quid expostules; et quidem ut edium angulis, carthophylaciis quoque conlustratis, scedas tibi epistolarum quondam mearum perquirerem, easque in volumen redactas tibi tuisque legendas exhiberem. Epistolarium 1, 25 (Boronkai, i. m. /14. sz. jegyzet/ 30–31). 39 Köszönöm Sarbak Gábor észrevételét, miszerint a szóban forgó kódex túl igényes küllemű ahhoz, hogy egyszerű formuláskönyv legyen. Ez alátámasztja azt a feltevést, hogy a levélgyűjtemény öszszeállításának eredetileg tisztán irodalmi indítékai lehettek, a hordozójául szánt elegáns kódex

23

EME Zsupán Edina

Térjünk vissza most röviden a Fabri-féle exlibrishez és bejegyzéshez! A nyomtatott exlibris és a kézírásos bejegyzés azonos a Bécset megjárt vagy még mindig ott őrzött corvináink nagy részében található exlibrisszel és bejegyzéssel.40 Az út pedig, amely ezek alapján kirajzolódik, a Budáról Bécsbe került corvinák nagy részének az útja.41 A Leveleskönyvnek tehát valamiképpen a Corvinák közelébe, Budára kellett kerülnie, hogy velük együtt kerülhessen ki Bécsbe. Ha ezt a feltevést összeillesztjük a kancelláriai használat jeleivel, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a Leveleskönyvet valószínűleg a királyi kancellárián vagy annak környezetében használták. Mivel egyelőre nem ismerünk olyan, Fabri tulajdonába került magyarországi kódexet, amely ne a budai könyvtárból került volna ki, óvatosan megfogalmazhatjuk, hogy a Vitéz-korpusz a Janus-korpuszhoz hasonlóan jelen volt a budai királyi könyvtárban. Összefoglalóan elmondhatjuk tehát, hogy belső bizonyítékok, nevezetesen a szerző autográf bejegyzései teszik minden kétséget kizáróvá, hogy a bécsi kézirat a Váradon készült eredeti példány, sőt Vitéz saját példánya. A jegyzetapparátus végső verzióját Vitéz adja meg saját jegyzeteivel, illetve néhány ponton az Ivanich-jegyzetek korrigálásával. Vitéz tehát nemcsak a levelek szerzője volt, hanem a Leveleskönyv mint irodalmi korpusz megalkotója is. A másolat elkészülte után emendálta a kézirat szövegét. Övé tehát az ultima manus, és ennek következtében a kodifikált szöveg. A kötet egy ideig még biztosan a főpap használatában volt. Ebből az időszakból erednek a tőle származó használói bejegyzések, kiemelések. A kézirat később mintakönyvként funkcionált, esetleg a királyi kancellárián, de mindenképpen annak környezetében. Mivel a Fabri-féle possessorjegyek azt bizonyítják, hogy a kötet a corvinák útján került Budáról Bécsbe, nem kizárható, hogy Mátyás helyet adott a Vitéz-korpusznak is a királyi könyvtárban, és ezzel Janushoz hasonlóan rehabilitálta őt.

pedig csupán később vált praktikus formuláskönyvvé – akkor is csak rövid időre és korlátozott használattal, miként erről a kézirat kiváló állapota, csaknem érintetlen volta is tanúskodik. 40 A ma Budapesten, az OSZK-ban őrzött 35 db hiteles corvina közül a következők rendelkeznek ugyanezzel a Fabri-féle nyomtatott exlibrisszel és kézírásos possessorbejegyzéssel (ezeket Fabri titkárai vezették be a kódexekbe): Cod. Lat. 414, 415, 417, 418, 422, 423, 425, 426, 427, 428, 429, 430, 438. 41 A Fabri-féle, 1540-es dátumot viselő exlibris fontos és biztos támpont az ezzel ellátott kódexek történetében. Az azonban, hogy ezek a kéziratok miként kerültek Budáról Bécsbe, csupán néhány esetben ismert. Főként Cuspinianus, őt követően pedig Brassicanus jutott hozzá Budán corvinákhoz, amelyek közül jó pár később Fabri gyűjteményébe került. A Leveleskönyv bécsi kódexe esetében e Bécsbe kerülés mikéntjéről nincs tudomásunk. A corvinák Bécsbe kerülésének történetével átfogóan legutóbb Viskolcz Noémi foglalkozott: Uő, Corvinák Bécsben a 16–18. században, MKsz, 2008, 272–291.

24

EME HUMANISTÁK BIRODALOMESZMÉNYE ÉS MÁTYÁS KIRÁLY

Pajorin Klára HUMANISTÁK BIRODALOMESZMÉNYE ÉS MÁTYÁS KIRÁLY Hunyadi Mátyást mi, magyarok ritkán nevezzük Corvinusnak, s ha ez előfordul, leginkább idegen nyelvű beszélgetés vagy írás esetén, abból az alkalmazkodási kényszerből fakadóan, hogy az uralkodó neve, a humanista irodalmárok róla szóló tudósításai alapján rögzülve így szerepel a külföldi, főképp az olasz és angol nyelvű szakirodalomban és köztudatban. Corvin neve használatos az emelkedettebb beszédstílusban is, de többnyire kerüljük, óvakodva az anakronizmus vagy a fellengzősség látszatától. Mátyás humanista neve összekapcsolódott azokkal az elvárásokkal és törekvésekkel, amelyek a király birodalmi, császári aspirációira vonatkoztak. Nem csupán azokra az erőfeszítéseire kell gondolni, melyek a német-római császári méltóság és cím megszerzésére irányultak, és amelyekbe szemmel láthatóan ausztriai háborúi és a német választófejedelmi rang megszerzése is beletartoztak. Ezek Fraknói Vilmos óta jól ismertek, igaz, számos kritikára, egymástól eltérő értelmezésre adtak okot.1 Az alábbiakban egy ennél tágabb jelenséggel, az antik római birodalmi gondolat magyarországi humanista megjelenésével foglalkozom, a Mátyásnak adott humanista név és a király Traianus császárral való rokonítása alapján. Jóllehet csak az 1480-as években találunk olyan jeleket, melyek erre utalhatnak, úgy látszik, hogy az antik birodalomeszmét Mátyással kapcsolatban Vitéz János egyetértésével az első magyarországi humanisták élesztették fel, és eszmei megalapozói is ők voltak, élükön Janus Pannoniusszal. A humanista mozgalom nemcsak az irodalomban és a művészetekben, hanem az élet valamennyi területén, így pl. a nevelésben, az emberi és tudós társulásokban, továbbá az intézményekben, az államban, a haderőben és hadvezetésben stb. is újjászületést igényelt és kínált az antik forrásokból megismert minták alapján. Bizonyos jelek arról árulkodnak, hogy ausztriai hódításai mellett vagy azok megtorpanása, illetve kudarcba fulladása után, az 1480as évek végén Mátyást az antik római császárságot, a principátus intézményét szem előtt tartó állam, birodalom újjászületésének a humanista álma is befolyásolta. Erre látszanak utalni a corvina-kódexekbe befestett M és A betűk, melyeket Mikó Árpád a Matthias Augustus név monogramjaként oldott fel.2 A Bibliotheca Augusta megnevezés ugyancsak (Octavianus) Augustus császárra, egyszersmind az őt közvetlenül követő római császárok, a 1

2

Bővebben lásd Fraknói Vilmos, Mátyás király törekvései a császári trónra, Értekezések a történeti tudományok köréből, 23/9(1914), 3–86; Moritz Csáky, Ungarn und die Länder der Habsburger im Zeitalter des Matthias Corvinus = Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn, 1458– 1541, Schallaburg’82, [Katalog], (hrsg. Tibor Klaniczay, Gyöngyi Török, Gottfried Stangler), Wien, 1982, 39–47; Karl Nehring, Mátyás külpolitikája = Mátyás király, 1458–1490, szerk. Bartha Gábor, Bp., 1990, 104–117; Mátyás és a humanizmus, szerk. Csukovits Enikő, Bp., 2008, 474–487; Kovács Péter, E, Matthias Corvinus, Bp., 1990, 111–129. Árpád Mikó, Matthias Corvinus – Matthias Augustus. L’arte all’antica nel servizio del potere = Cultura e potere nel Rinascimento, a cura di Luisa Secchi Tarugi, Firenze, 1999, 209–220; Uő, A Corvina-könyvtár történetei. Stories of the Corvinian Library = Uralkodók és corvinák. Potentates and Corvinas, Anniversary Exhibition of the National Széchényi Library, 2002, ed. Orsolya Karsay, Bp., 2002, 123, 139.

25

EME Pajorin Klára

principátus uralkodóinak állandó jelzőjére vonatkozhat. Hasonlóan fontosnak látszanak Mátyás egyes képzőművészeti ábrázolásai is, melyeken az uralkodó római katonai öltözékben vagy a triumfáló római imperátorokat megillető babérkoszorúval látható. Az antik Róma ismeretén alapuló birodalmi elképzelések nem állnak ellentétben a német-római császári hatalom megszerzésére irányuló aspirációkkal, de nem is helyettesítik, pótolják azokat. A translatio imperii középkori tana szerint Nagy Károly Rómában történt császárrá koronázásával (Kr. u. 800), majd I. (Nagy) Ottó ugyancsak római megkoronázásával (962) a Római Birodalom a németekre szállt át, és ennek megfelelően a német-római császár Isten akaratából az ókori császárok megtestesítője, birodalma pedig az ókori imperium jogutóda (translatio imperii a Graecis ad Francos).3 Az imperium központi témája volt Dante Alighierinek, aki a Rómába vonuló VII. Henrik császárt az ókori császárok utódaként ünnepelte, és tőle remélte Itália megjavítását.4 A császárrá koronázása céljából Itáliába érkező III. Frigyestől Janus Pannonius Róma újjáélesztését várta.5 Hasonló várakozások foglalkoztathatták Ludovico Carbonét is, mikor római császárrá koronázást jövendölt-kívánt Mátyásnak és Itáliának.6 Nagy Károly udvarában, mint ismeretes, a középkori allegorikus gondolkodásnak megfelelően a királyt Dávidnak (és Salamonnak) hívták, és „novus David”-ként („novus Salamon”-ként) ünnepelték.7 Károly után a bibliai királynevek összekapcsolódtak későbbi német-római császárok, sőt más európai uralkodók nevével is. Szovák Kornél mutatott rá arra, hogy a két bibliai királyra, egyszersmind Nagy Károlyra vonatkozó utalások, melyek a Szent István-i Intelmek óta az Árpád-házi királyokkal kapcsolatban jelen voltak, miként tűnnek fel például I. András király fiainak Dávid és Salamon kívánságnevében vagy a László-legenda Dávid-névvarációiban.8 A bibliai királyokkal és Nagy Károllyal való azonosítás/azonosulás Mátyás idejében sem szűnt meg Magyarországon, legfeljebb más identifikálásokkal (köztük görög-római és más ókori császárokéval, uralkodókéval, pl. a Nagy Sándoréval, Augustuséval és a Hannibáléval) egészült ki. Lővei Pál arra figyelt fel, hogy „a Mátyás személyét, családját és környezetét általánosan jellemző, kiterjedt címerhasználat, a címersorozatok alkalmazása – első ránézésre igencsak meglepő módon – a magyar uralkodót eszmei szinten a heraldika korszakánál jóval korábban élt Nagy Károly császárhoz kapcsolta”.9 A Nagy Károly–Dávid párhuzam ismert példáját felidézve és a Nagy Károly hagyományát is követő IV. Károly német-római császár 3 4 5 6 7 8 9

26

Bővebben lásd Elke Goez, Papsttum und Kaisertum im Mittelalter, Darmstadt, 2009 (Geschichte kompakt), 26. Uo., 98. Vö. Ének Itália békéjéért III. Frigyes császárhoz = Janus Pannonius Összes munkái, közrebocsátja V. Kovács Sándor, Bp., 1987, 411–419 (Carmen pro pacanda Italia, ad Imp. Caes. Fridericum III = Ianus Pannonius, Poemata, Pars 1, Traiecti ad Rhenum, Barthol. Wild, 1784, 210–231.) Bővebben lásd Pajorin Klára, Humanista irodalmi művek Mátyás király dicsőítésére = Mátyás és a humanizmus, i. m., 647. Bővebben lásd Uő, Nagy Károly környezetének álneveiről, FK, 42(1996), 114–120. Kornél Szovák, The Image of the Ideal King in Twelth-Century Hungary (Remarks ont he Legend of St. Ladislas) = King and Kingship in Medieval Europe, ed. By Anne J. Duggan, London, 1993, 241–264. Lvei Pál, Bevezető [Bevezető tanulmány a Hunyadi Mátyás és fehérvári reneszánsz című kötethez], megjelenés alatt. Előadásként elhangzott a Hunyadi Mátyás és a fehérvári reneszánsz konferencián (Székesfehérvár, Püspöki Palota, 2008. október 15.). Köszönöm a szerzőnek, hogy cikkét megjelenés előtt rendelkezésemre bocsátotta.


triumfális szimbolikájára utalva, mely „példaként szolgált a középkor vége közép-európai uralkodóinak Zsigmondtól III. Frigyesen és Mátyáson át Ulászlóig és Miksáig – Budán, Bécsújhelyen, Visegrádon, Prágában, Innsbruckban egyaránt”, Lővei felidézte a Mátyás számára készült firenzei bibliát, melynek Dávid-ábrázolása és tematikája fontos ideológiai jelentést hordoz Mátyás birodalmi ambícióival kapcsolatban.10 A római császárokéhoz hasonló önkép kialakításában és reprezentálásában, mellyel jól összefért a Nagy Károllyal való azonosságtudat, Mátyást elsősorban a humanista irodalmárok ösztönözhették, akik gyakran emlegették a királlyal kapcsolatban Nagy Sándor, Iulius Caesar, Augustus és más ókori császárok nevét. Korai példája ennek Antonio Costanzi Mátyáshoz írt verses török elleni exhortációja (1464–1464 körül) vagy Ludovico Carbone Mátyást dicsérő dialógusa (1476 körül).11 Hermogenész-fordítása előszavában Antonio Bonfini az antik forrásokból megismert minták alapján Nagy Sándorral hasonlítja össze Mátyást, sőt fölébe is állítja,12 Philostratos-fordítása előszavában pedig többször nevezi imperatornak.13 A király bécsújhelyi triumfusa leírásában a római imperatorok köszöntésére szolgáló szóval („io”) ünnepli őt: Ingeminabant omnes Io triumphe! Io Corvine!14 Mátyásnak feltehetően nem volt ellenére Bonfini róla sugallt képe, sőt ez a megvilágítás hozzájárulhatott ahhoz, hogy a király később a humanistát a magyar nép történetének megírásával bízta meg, melynek csúcsán éppen az ő uralkodói személyének és tetteinek a megörökítése állt. A császári hatalom és a magyar királyi méltóság összekapcsolására Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár mutatott példát Mátyásnak, magát a császári méltóságot pedig megfontoltan, ténylegesen elérendő lehetőségként, konkrétan Marcius Ulpius Traianus (Kr. u. 98–117) kijelölésével és párhuzamba állításával – úgy tűnik – először Janus Pannonius sugalmazta a királynak. Plutarkhosz művének, az Apophtegmata (Királyok és hadvezérek bölcs mondásai) általa latinra fordított változata (1467) előszavában Janus azt írta, hogy „egy személyben vagy király is, császár is. Király vagy méltóságod szerint; császár vagy szünet nélkül való hadakozásaid folytán”.15 Ezekkel a soraival Janus nem is csak a római császárokkal kapcsolta össze Mátyást, hanem a római császári méltóság keresztény megújítójával, Nagy Károllyal is, aki egy személyben volt király és hódító, nagy birodalmat létrehozó imperátor, császár. Janus Pannonius Mátyást imperatori szerepében Plutarkhosz művének címzettjével, Traianus római császárral állította egy sorba, előlegezve neki – bizonyos feltételek teljesítése esetén – a „secundus Traianus” szerepet. „Amiként ugyanis ő [Plutarkhosz] Traianus császár nevét írta kiadásának az élére, olyaténképp az én fordításom Mátyás király nevét fogja viselni. Nem mintha olyan arcátlanságra vetemedném, hogy Plutarkhoszhoz, e nagy tekintélyű bölcselőhöz, szavahihető történetíróhoz és ékes beszédű szónokhoz (Plutarcho philosopho gravissimo, historico fidelissimo,

10 Uo., a 7. jegyzetben bővebb irodalommal. 11 Bővebben lásd Pajorin, Humanista irodalmi művek, i. m., 641–642, 646–647. 12 Antonius Bonfinis, In traductionem Hermogenis praefatio = Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia, ed. Eugenius ABEL, Stephanus Hegedüs, Budapestini, Hornyánszky, 1903, 48. 13 Uő, Traductio in Philostratum Lemnium…. Praefatio = Analecta nova, i. m., 65–76. 14 Uo., 69. 15 Serenissimo Hungarorum regi Mathiae Iohannes episcopus Quinqueecclesiensiarum. Janus Pannonius Mátyás királynak, 1467. október 15., ford. Boronkai Iván = Régi magyar szöveggyűjtemény, I, Humanizmus, szerk. Ács Pál, Jankovics József, Kszeghy Péter, Bp., 1998, 177.

27

EME Pajorin Klára

oratori eloquentissimo) merészeljem magam hasonlítani – de felségedet bizonnyal nem sértem meg azzal, ha Traianusszal mérem össze!”16 Miért éppen Traianus? Erre a kérdésre ugyancsak Janus adja meg a választ, amelyet ismertsége ellenére is érdemesnek látszik idézni: „Mert annak idején az ő uralma alatt kapott új erőre a már korcsosodásnak indult Római Birodalom – napjainkban pedig a te égiszed alatt emeli fel újra fejét a pogány ellenségtől már csaknem eltaposott keresztény világ! Mennél inkább hatással lesznek rád a derék férfiak tanácsai, mennél kevésbé hódolsz be korodnak, ha kielégíted valamennyiünknek beléd vetett nagy-nagy reménykedését és az Istenség kegyével lankadatlanul törsz a diadalra: akkor még teljességgel Traianusszá lehetsz!”17 Az idézett szöveg feltűnően tárgyilagos, a hízelgéstől távol áll, emellett szinte oktató hangnemű. A traianusi nagyság inkább ígéret benne, mint megállapítás. Korábban (1450– 1451 tájt) Janus Ludovico Gonzaga mantovai fejedelmet Iulius Caesarral és Nagy Sándorral mérte össze,18 de Mátyással kapcsolatban nem használt ilyen merész párhuzamokat. Apohtegmata-előszavában szuperlatívuszok csak Plutarkhoszt ékesítik, Traianusnak és Mátyásnak nincs szüksége rájuk, hiszen maga a tény, amely összeköti őket, minden dicsérő jelzőnél többet jelent. Ahogy Traianusnak Róma újjászületése köszönhető, Mátyásra Janus szerint a keresztény világ újjáélesztése vár. Havas László a költő Marcello-panegyricusát (1456– 1458) elemezve mutatott rá arra, hogy Janus, aki a saját történelemfelfogását részben Florus gondolatait felhasználva alakította ki, idézett Plutarkhosz-fordítása előszavában Traianusszal kapcsolatban szó szerint a római történetírót idézi.19 Florust jól ismerték Budán, történeti műve két példányban is fennmaradt Mátyás egykori könyvtárából.20 A Római Birodalom újjászületéséről szóló gondolata különösen kedves lehetett az ókori Róma örökségét felvállaló és az antikvitás feltámasztásán munkálkodó humanistáknak, akik a saját korukat hasonlónak érezhették a Traianuséhoz. Egyesek szívesen látták volna Mátyásban azt az uralkodót, aki megvalósítja a Római Birodalom traianusi újjászületésének a csodáját. A Florus által megfogalmazott traianusi tett is hozzájárulhatott ahhoz, hogy hogy Traianus neve Mátyás halála után is összekapcsolódott a magyar királyéval. Filippo Beroaldo II. Ulászló királyt mérte össze a római császárral (Mátyást viszont Nagy Sándorhoz és Hannibálhoz hasonlította).21 Traianus az optimus princeps megnevezést érdemelte ki a saját korában.22 Az őt követő imperátorok mindegyikéhez azt a kívánságot intézték, hogy „boldogabb légy, mint Augustus, 16 Uo. 17 Uo. 18 „Iulius a Phrygio surgat demissus Iulo, / Surgat Alexander, superas revocetur ad auras / Flavius, undecimus qui dicitur ordine Caesar; / Nec te muneribus, nec mansvetudine vincet.” (Carmen ad Ludovicum Gonzagam, Principem Mantuanum = Ianus Pannonius, Poemata, Pars 1, op. cit., p. 241, 57–59. sor.) 19 Havas László, Ianus Pannonius történelemkoncepciója, Könyv és Könyvtár 25(2003), 35. – Nemcsak Florusnál, hanem már Festusnál (Breviarium, 20,11) is megtalálható a Janustól felhasznált szókapcsolat. (Vö. Régi magyar szöveggyűjtemény, i. m., 283. l.-on 5. jegyzet.) 20 Csapodi Csaba–Csapodi Csabáné Gárdonyi Klára, Bibliotheca Corviniana, 3. kiad., Bp., 1981, 53, 63. 21 Véber János, Az idősebb Filippo Beroaldo és Váradi Péter barátsága könyvajánlások tükrében, MKsz, 122(2006), 410–411. 22 Julian Bennett, Trajan, Optimus Princeps. A Life and Times, Bloomington, 1997, 114.

28


és jobb légy, mint Traianus”.23 Plinius leveleket váltott vele, és maga is Optimus princepsnek nevezte a császárt neki írt panegyricusában, mely a Janus idézett szavaival ellentétben tele van hízelgéssel, többek között az optimus név létrejöttének indokolt voltát magyarázza.24 Tacitus is jó véleménnyel volt Traianusról, uralmának kezdetét a legboldogabb századnak (beatissimum saeculum) nevezte.25 A római császár több okból is példaképül szolgálhatott Mátyásnak. Róla is hasonlókat mondtak, mint amit Dion Cassius írt Traianusról, ti. hogy kedvelte a tréfálkozást, élcet, a vadászatokat és a lakomákat, és örömét lelte abban, hogy testőri kíséret nélkül az egyszerű polgárok házait látogatta.26 Feljegyezték, hogy Rómában a Traianus-fórumon, ahol ma győzelmi oszlopa látható, görög–latin könyvtár is volt.27 Az optimus princepsnek Janus barátja és Mátyás király egykori mindennapos lakomatársa, Galeotto Marzio is kitüntető figyelmet szentelt. De incognitis vulgo című, Mátyásnak ajánlott eretnek művében, amelyben történeti témákról és hősökről egyébként alig esik szó, kétszer is megemlítette a római császárt, és magasztalta erényeit. Tudjuk, hogy e műve miatt Marziót Velencében csaknem halálra ítélte az inkvizíció, s csak Mátyás és római követe, ifj. Vitéz János közbenjárására kapott kegyelmet. Marzio Traianusszal kapcsolatban is sajátos nézeteket képviselt. Azok „ostobaságát” ostorozva, akik szerint csak a keresztény hitűek üdvözülnek, elmondja, hogy Traianus, akivel Plinius levelezett, annak ellenére, hogy Krisztus legádázabb ellensége volt, igazságossága és élettisztasága miatt az égbe került. Isten annak ellenére szerette őt, olvassuk, hogy üldözte és megbüntette a keresztényeket. Traianus példájával – írja Marzio – Isten bizonyságot kívánt tenni arról, hogy az ég lakói közé olyanokat is befogad, akik a földön távol álltak az igaz hittől.28 Traianust a keresztény középkor korábbi szakaszában is tisztelték, s hittek abban, hogy az égbe jutott. Paulus Diaconus örökítette meg az egyik jótettéről szóló legendát, mely Nagy Szent Gergely pápát annyira megindította, hogy imádkozott az üdvözüléséért, aminek az eredményeként Traianus az égbe jutott.29 Ez a történet Dantét is megihlette. Purgatóriumában idézte fel, ahol mint az alázatosság mintaképéről szólt a császárról. Paradisójában helyezte el őt, és ott is utalt a legendára, mivel Traianus az ebben megörökített tettével érdemelte ki a mennyei üdvösséget.30 Traianus neve összekapcsolódott a Dáciáéval, Mátyás szülőföldjének antik nevével, és személye a király hatalmi ambícióihoz is ösztönzést adhatott. Róma utolsó nagy hódításai Traianus nevéhez fűződnek. Meghódította Dáciát, s a Római Birodalom határát Keleten a legmesszebbre terjesztette ki. Keleti hadjáratai során annektálta Arabia tartományt, elfoglalta Armeniát, Észak-Mezopotámiát és a parthusok fővárosát. Traianus műve közvetlen folytatójaként Mátyásra várt a feladat, hogy tovább tágítsa az egykori Római Birodalom határait. A humanisták Traianusban azt a császárt látták, akivel az ún. római vér, egyszersmind a 23 „Sis felicior Augusto – melior Traiano”. (Idézi Masi, Traiano. Il principe che portò l’Impero Romano alla massima espansione, Roma, 1993, 113.) 24 Caius Plinius Caecilius Secundus, Panegyricus. Traianus dicsőítése, ford. Hoffmann Zsuzsanna, Szeged, 2006. 25 Bennett, i. m., 114. 26 Dio’s Roman History, with English Transl. by Earnest Cary, repr. ed., Cambridge, Mass.–London, 1955, 368–369; Michael Grant, Róma császárai (The Roman Emperors), Bp., 1996, 76. 27 Grant, Róma császárai, i. m., 77. 28 Galeotto Marzio da Narni, Quel che i più non sanno (De incognitis vulgo), a cura di Mario Frezza, pref. Giuseppe Toffanin, Napoli, R. Pironti, 1948, 74, 86–87. 29 Fausto Masi, i. m., 111. 30 Uo., 112 (Vö. Dante, Isteni Színjáték, Purg. X. 73–93, Parad. XX. 43–48).

29

EME Pajorin Klára

Gens Valeriával rokonnak gondolt Corvinus nemzetség – amelyből a humanisták a királyt származtatták – meghonosodott az egykori Dácia provinciában. Mátyás e felfogás szerint mint római vérből származó, egyszersmind mint az egykori római provincia, Dácia földjén született uralkodó is jogot formálhatott volna a római császári hatalomra. Dácia az ókorban római provincia volt, éppúgy, mint Hispania, ahonnan Traianus származott. Mátyás „dáciai” és római eredetével a jogfolytonosság ideológiája fogalmazódott meg egy új Róma létrehozásához. Az antik Római Birodalom új színtéren való feltámasztásának eszmei hátterében a már említett translatio imperii fogalma áll, melynek humanista színezetű változatát Janus Pannonius közvetítette Magyarországra.31 Traianus uralma a hatalma teljében álló Rómát jelentette számára, felidézése együtt járt a birodalmi gondolat sugalmazásával. Tudomásunk szerint Janus egyedül Mátyásban látott egy virtuális Traianust, vagyis egy olyan uralkodót, aki alkalomadtán képes megteremteni az elődééhez hasonló nagy birodalmat. Ún. római származását demonstrálandó, a király parancsára érkeztek hajón azok a latin feliratos ókori kövek Dáciából, melyek egyikén a Valerius név volt olvasható, annak a gensnek a neve, melyből humanisták a Mátyás ősének tekintett Marcus Messala Corvinust származtatták. Bonfini is talált Budán a Valeriusok nevével ellátott sírköveket, s ezeknek az adatait történeti művében Mátyás római származásának bizonyítására használta fel. Magukat a köveket egy romkertben helyezték el, ahol mindenki szemügyre vehette őket.32 Előkelő római származásával – éppúgy, mint itáliai kortársai – Mátyás a római birodalom és kultúra jogos örököseként támaszthatta alá hatalmi igényeit, amelyek megvalósításában Corvin Jánosnak is nagy szerepet szánt. A Corvinusoktól való származás terjesztésében az olasz humanisták, leginkább Pietro Ransano és Bonfini játszották a fő szerepet, de úgy tűnik, hogy maga az eredeztetés a Vitéz János köréhez tartozó, Itáliában tanult magyar humanisták nyelvi és ideológiai leleménye. Kulcsár Péter mutatta ki, hogy a Corvinus név a Hunyadi család címerében látható holló, s feltehetően a Hunyadiak Covinum (Keve) nevű családi birtoka (Bonfini szerint Hunyadi szülőhelye) latin megfelelőjének a Corvinus névvel való hangalaki hasonlósága alapján jött létre. Kulcsár a név alkotóját Ransanóban látta, és kizárt dolognak tartotta, hogy „magyar elmében merült volna fel” a Keve név latin változatának hallatán a római Corvinusok emléke.33 A név keletkezését egészen korainak vélte, s úgy gondolta, hogy terminus ante quemje Ransano Annales című művének az 1444. évnél található, még 1453 előtt írt Hunyadi-életrajza,34 melyben a név és létrejöttének a magyarázata szerepel. Kulcsár elemzéséből megtudjuk, hogy a Corvinus-eredetről szóló beszámoló váratlanul jelenik meg ebben a Hunyadi-életrajzban. Az ezt megelőző részben, ahol Ransano bőven ír Hunyadiról, nincs szó a Corvinusokról, a hős oldalakon át Blancus néven szerepel, ahogyan életében az itáliai források előszeretettel emlegették, sőt még annak a szakasznak az elején is „csak Flaccusról, Konstantinról, az oláhokról” van szó, és nem kerülnek említésre a római ősök, amelyben a Corvinus-eredettörténet olvasható. Mint Kulcsár írja, Ransano „még akkor sem tudta, mi fog kisülni a dologból, amikor a szakasz címét papírra vetette: „Joannis Blanci patria, genus, virtus”. Ezt a jelenséget Kulcsár azzal magyarázza, hogy „Ransanus ép31 Havas, i. m., 29. 32 Ritoókné Szalay Ágnes, A Corvinus-legenda és a régészeti emlékek = Uő, „Nympha super ripam Danubii”: Tanulmányok a XV–XVI. századi művelődés köréből, Bp., 2002, 105–106. 33 Kulcsár Péter, A Corvinus-legenda = Mátyás király, 1458–1490, szerk. Barta Gábor, Bp., 1990, 26. 34 Magyarul lásd Mátyás és a humanizmus, i. m. (l. 1. jegyzet), 40–45.

30


pen itt, a szemünk láttára jön rá arra, hogy történetének hőse a római Corvinusok leszármazottja”.35 Ransano Hunyadi-életrajzában az előzményekkel nem egyező Corvinus név megjelenésére és magyarázatára egy másik megoldás is adódik, mégpedig az, hogy Hunyadinak a Corvinusoktól való eredeztetetése későbbi betoldás. Ez arra is magyarázatot ad, hogy 1472ig miért nem bukkant fel a Corvinus név sem Hunyadival, sem Mátyással kapcsolatban. A király neve helyett, keresztnév nélkül, Corvinus alakban Bartolomeo Fonziónak az egyik Giovanni Battista Guarininak címzett 1472. évi levelében jelenik meg,36 oly módon, hogy a levelezők között nyilvánvaló a jelentése, nem szorul magyarázatra. Arra lehet gondolni, hogy maguk közt is így emlegették Mátyást. Fonzio, mint ismeretes, Garázda Péternek volt a barátja, s Vitéz kegyeit – nyilván magyar barátai ösztönzésére – egy neki ajánlott művel (De poenitentia) kereste, és éppen a Mátyás elleni összeesküvés leleplezése előtt készült Magyarországra jönni Vitéz és magyar barátai meghívására. Az 1460-as évek végén Garázda Fonzióval együtt Firenzében tartózkodott, és ő volt a fő összekötő kapocs Vitéz és Janus Pannonius, valamint a firenzei humanisták között.37 Fonzio levelének címzettje, Guarino Veronese fia, Janus tanulótársa és egyik legjobb barátja volt, Guarino ferrarai házában egy födél alatt laktak. Barátságuk Janus 1465. évi itáliai követsége idején újult meg. Hacsak a két olasz nem készen kapta magyar barátaitól, aligha hihető, hogy a magyaroktól származó ismeretek nélkül alkotta a Corvinus nevet. Ransano később is hallhatta, legkésőbb 1488-ban, mikor Ferrante király követeként először Magyarországon járt,38 és személyesen tájékozódott az itteni viszonyokról. Epithomája ajánlásában arról írt, hogy két évig forgolódott Mátyás környezetében,39 ahol akár Fonzióval is értekezhetett, a firenzei humanista valamikor 1488. február–1489. szeptember között hosszabb ideig működött a királyi udvarban.40 Akkor már jól ismerték Bonfini (elveszett) Corvinus-genealógiáját, melyet a humanista Mátyásnak írt, és a király udvarába érkezve 1487-ben adott át. Ransano természetesen ennél korábban is megfogalmazhatta elméletét a Corvin név eredetéről, de nem kell feltételezni, hogy ez Annalesának Hunyadi-életrajzával együtt jött létre. Mint tőle magától tudjuk, Annalesát, melynek írását saját koráig folytatta, Epithomaja Dedicatoriájának keletkezésekor még nem adta ki a kezéből,41 s így nem elképzelhetetlen, hogy egészen közzétételéig változtatott rajta, egyes helyeken akár ki is egészíthette, javíthatta.42 35 Uo., 28. 36 Bartholomaei Fontii Epistolarum libri I, a cura di Alessandro Daneloni, Messina, 2008 (Biblioteca umanistica 7), I. 16, p. 28. 37 Ábel Jenő, Garázda Péter, EPhK, 4(1880), 98–100; V. Kovács Sándor, Garázda Péter, ItK, 61(1957), 48–62; Mikó Árpád, Két világ határán. Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János síremléke, Ars Hungarica, 11(1983), 49–75; Alessandro Daneloni, Egy levéltári dokumentum Garázda Péterről, ItK, 105(2001), 451–455. 38 Vö. Aragóniai Beatrix magyar királyné életére vonatkozó okiratok, közli Berzeviczy Albert, Bp., 1914 (Magyar Történelmi Emlékek. I. Okmánytárak, 39.), 124–126. 39 „Cum igitur in regia tua biennio ipse sim versatus” (Petrus Ransanus, Epithoma Rerum Hungararum, id est Annalium omnium temporum liber primus et sexagesimus), curam gerebat Petrus Kulcsár, 1977, Bibliotheca Scriptorum Mediae Recentisque Aevorum, s. n., 2, p. 27.3.). 40 Vö. datált leveleivel, Bartholomaei Fontii Epistolarum libri I, i. m., II 11–13., pp. 78–85. 41 „ … quae supraddidisse me dixi, adieci ego ingenti cuidam operi meo a triginta iam annis incepto et ad haec usque tempora continuato nondum tamen edito, quod inscribo Omnium temporum annales.” (Ransanus, Epithoma Rerum Hungararum, i. m., p. 28.12.) 42 Az Annales-kéziratok vizsgálata, ami közelebbről megvilágíthatná a kérdést, eddig nem állt módomban.

31

EME Pajorin Klára

A Corvinus név alkotásának módszere hasonló Marzio egyik névetimológiájáéhoz, mely szerint Buda város Buddháról kapta a nevét, vagy Enea Silvio Piccolomini leleményéhez, mely szerint a vlachok megnevezése Flaccus római hadvezér nevéből származik.43 Mint a Corvinus névnél, a középkori etimológiai-allegorikus gondolkodásnak megfelelően az azonosítás ezekben az esetekben is hangalaki hasonlóság alapján, a paronomázia (adnominatio) retorikai eszköz segítségével jött létre. A etimológiai gondolkodás „a név azonos a viselőjével” elvén nyugszik, és ehhez igazodva külső jegyek, pl. egy földrajzi hely hajdani birtoklása alapján szívesen azonosít, rokonít olyan népeket, amelyek távol állnak egymástól. Galeotto Marzio arról számol be, hogy a király helytelenítette az ő korában ismert földrajzi nevek antik névvel való helyettesítését, mondván, hogy ezeknek az elnevezéseknek nem sok közük van az ott lakó népekhez. Mátyás megjegyezte, hogy „Hungáriát a hunokról és az avarokról nevezték el, noha tudjuk, hogy Pannónia és Dácia részeit foglalja magában”.44 A humanisták, még Bonfini is, nagyon kedvelték az ilyen önkényes antikizáló névalkotásokat. Ismeretes, hogy Mátyás maga a Corvinus nevet sohasem használta, fiának, Corvin Jánosnak viszont ezt a nevet adta.45 Az etimológiai magyarázó módszer, más néven interpretatio classica, vagyis az az értelmezési eljárás, mellyel a görög-római műveltséget elsajátító humanisták koruk jelenségeit, fogalmait, antik névvel megnevezve, a görögökre és rómaiakra vezették vissza, az Itáliában tanult magyarok körében is nagy népszerűségnek örvendett. Éppen a mesterük, Guarino da Verona volt az egyik híres népszerűsítője. Tudományos szempontból kb. a mai népetimológiával azonos az értéke. Bojtár Endre a litvánok történelméről szóló interpretatio classica elemzése és értékelése kapcsán mutatott rá arra, hogy ez az értelmezési módszer a 16. századtól vált uralkodóvá, s leginkább hatalmi harcokhoz használták fel eszközül.46 Galeotto Marzio szerint Mátyásnak az sem tetszett, ha a kortársakat az ókor nagyjaival hasonlították össze. Egyszer azt nyilatkozta, hogy „senki sem olyan esztelen, még ha igen járatosnak tartják is a háborúzásban, hogy akár Hannibálnál, Nagy Sándor királynál, akár Marcellusnál, Scipiónál vagy Julius Caesarnál többre merné tartani, vagy legalább valamilyen tekintetben össze merné hasonlítani velük magát”.47 Szóban – úgy látszik – visszautasította a hízelgést, mely magyar alattvalói szemében nevetségessé tette volna, de valójában eltűrte, sőt jutalmazta is, hogy a humanisták összehasonlították őt az ókor legnagyobb uralkodóival és hadvezéreivel. Bonfini, mint láttuk, Hermogenész-fordítása előszavában nemcsak összehasonlította Nagy Sándorral, hanem fölébe is helyezte Mátyást. A király e műve ismeretében tartóztatta környezetében a humanistát, s bízta meg később a Magyar Történet megírásával. Tisztában volt vele, hogy birodalmi igényeinek érzékeltetése, a személyéről, uralkodásáról szóló propagandája érdekében a dicsőítők felbecsülhetetlen szolgálatot tesznek neki. Bizonyos, hogy foglalkoztatta Mátyást a római császár példája. Bonfini írja, hogy a Dunán Traianus példájára hidat akart veretni, az olasz humanista Averulinus-fordításából me-

43 Tamás Lajos, Rómaiak, románok és oláhok Dácia Trajánában, Bp., 1935, 103. 44 Galeotto Marzio, Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv, ford. KARDOS Tibor, Bp., 1977, 79–80. 45 Kulcsár, A Corvinus-legenda, i. m., 17–18. 46 Bojtár Endre, Bevezetés a baltisztikába: A balti kultúra a régiségben, Bp., 1977 (Osiris Könyvek), 227. 47 Uo., 33.

32


rítve hozzá a megvalósítási ötleteket.48 Traianus az Aldunán, Szendrő mellett építtetett márványhidat, amelynek néhány pillére még Mátyás korában is fennállt.49 Ez az opusz ihlethette Zsigmond királyt is, aki a budai várral szemben Pesten emeltetett egy magas kőtömeget, hogy közte és a Vár között a Duna fölött hídat létesítsen. A híd elkészültét megakadályozta Zsigmond halála.50 Tudjuk, hogy Mátyás és a környezetét alkotó magyar és külföldi humanisták a szkíta– magyar, illetve hun–magyar azonosság elvét is vallották. Azzal a Nagy Károly koráig visszanyúló középkori, etimologikus-allegorikus gondolkodással, amely egyszerre tudta azonosítani a frank királyt a római császárokkal és az ószövetségi királyokkal, Salamonnal és Dáviddal, nem volt nehéz összeegyeztetni az ókori császárokat a szkítákkal és Attilával, s mindegyiküket Mátyással. Ugyanaz a Mátyás egyszerre volt Secundus Traianus és Secundus Attila. A hun–magyar azonosságra Janus Pannonius már 1463 vége–1464 tájt hivatkozott az egyik költeményében, melyben királya nevében válaszolt Antonio Costanzi már említett törökellenes költeményére,51 s a rokonságra való utalás a költő 1465. évi szónoklatában a pápa előtt is elhangzott.52 A Marcellus-panegyricusban, amelyben a translatio imperii gondolata jegyében Velencének jósolja az „altera Roma” szerepet, Janus a hun–magyar jogfolytonosság gondolata jegyében arra is céloz, hogy az új Róma megszületésében a magyarok is világtörténelmi jelentőséget kapnak majd, mint hajdan Velence alapításában a hunok.53 A szkíta– hun–magyar rokonság propagálását Mátyás is nagy fontosságúnak tartotta terjeszkedő politikája igazolása szempontjából. Az 1480-as évek eleje tájt keletkezett Thuróczy-krónika a magyarok elődei közé a szkítákat is bevonva a régebbi hun–magyar történetet mutatta be részletesen,54 később pedig Mátyás Bonfinit bízta meg a téma humanista átdolgozásával.55 A történészek szerint Mátyás nem jól mérte fel a realitást, mivel a császári hatalom megszerzésére nem volt semmilyen esélye. Esélye arra sem volt, hogy támadást indítva a török ellen, Magyarország egyedül megállítsa, illetve visszaszorítsa az ellenséget. 1464-ben II. Pius kudarcba fulladt törökellenes hadjárata bebizonyította, hogy az európai összefogáson alapuló hadjáratra nincs remény, s tovább erősítette azt a jogos félelmet, hogy Magyarország egyedül semmiképp sem képes megvédeni magát és Európát a török ellen. Országainak, valamint az egész kereszténységnek a védelmét azonban Mátyás sohasem adta fel, sőt elsődleges céljának tekintette. Úgy tűnik, a humanista római–magyar és szkíta–hun–magyar birodalmi ideológia a király mindig szem előtt tartott legnagyobb célja, a törökkérdés megoldása szolgálatában állt. Mátyás a távoli jövőben megvalósítandó tetteként gondolt Konstantinápoly visszafoglalására és a török Európából való kiszorítására,56 és úgy véljük, gyakorlatilag majdnem minden tettét ennek a tervének rendelte alá. Az örökösödés gondos előkészítésével, Corvin humanis48 Antonio Bonfini, Traductio in Architecturam Antonii Verulini… Praefatio = Analecta nova, i. m., 57. 49 Uő, A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter, Bp., 1995, 16, 53). – Antonius de Bonfinis, Rerum Ungaricarum decades, ed. I. Fógel, B. Iványi, L. Juhász, I, 1.80, II. 2. 95. 50 Uo., 564 (III. 3.50). 51 Mályusz Elemér, A Thuróczy-krónika és forrásai, Bp., 1967 (Tudománytörténeti Tanulmányok, 5, Magyar Történelmi Társulat), 161. 52 Havas, i. m., 34. 53 Uo., 29–31. 54 Mályusz, A Thuróczy-krónika és forrásai, i. m., 110–121., 162–164. 55 Havas, i. m., 31. 56 Mályusz, A Thuróczy-krónika és forrásai, i. m.,164.

33

EME Pajorin Klára

ta műveltségű férfivá és hadvezérré nevelésével, dinasztiaalapítási törekvéseivel mindent megtett azért, hogy műve méltó folytatóra találjon, de kudarcot vallott.57 Céljai érdekében alkotó módon használt fel minden olyan ideológiát, kulturális és egyéb eszközt, melyet kora nyújtani tudott számára. Igazi reneszánsz uralkodóként volt bátorsága ahhoz, hogy a római császárság intézményét mintául vevő reneszánsz birodalom létrehozásáról álmodjék, s megvalósítására előkészületeket tegyen. Úgy látszik, voltak elképzelések arról, hogy Buda majd egy nagy birodalom központjává válik. Építészet- és művészetpártolásával, könyvtára létesítésével, különösen élete vége tájt, Mátyás mindenesetre egy nagy birodalomhoz illő, a kor legmagasabb színvonalán álló alkotásokra adott megbízást.

57 Spekner Enikő, Mátyás dinasztiaalapítási kísérletének bukása = Hunyadi Mátyás, a király: Hagyomány és megújulás a királyi udvarban, 1458–1490, kiállítási katalógus, szerk. Farbaky Péter, Spekner Enikő, Szende Katalin, Végh András, Bp., Budapesti Történeti Múzeum, 2008, 525– 527.

34

EME EGY 15. SZÁZADI HUMANISTA FŐPAP, VÁRADI PÉTER KULTÚRA- ÉS TUDOMÁNYPÁRTOLÁSA

Véber János EGY 15. SZÁZADI HUMANISTA FŐPAP, VÁRADI PÉTER KULTÚRA ÉS TUDOMÁNYPÁRTOLÁSA A magyar középkor, különösen pedig a török által leginkább sújtott Délvidék írásos és tárgyi emlékekben viszonylag szegény, így nem könnyű feladat, ha az egykor bács-kalocsai érsek Váradi Péter mecénási tevékenységét kívánjuk vizsgálni.1 Három területen rendelkezünk forrásokkal ilyen irányú tevékenységéről: egykori könyvtárának jó néhány darabja vált ismertté az elmúlt évtizedek hungarikakutatóinak hála, Leveleskönyve és más források alapján tudjuk, hogy sok ifjú tehetséget segített pályája elindításában, emellett Horváth Alice kutatásai alapján ismerjük néhány délvidéki építkezését is.2 Ahhoz, hogy ezeket a részinformációkat össze tudjuk kapcsolni, először érdemes Váradi pályaképével megismerkednünk. Váradi Péter alacsony sorból, mezővárosi polgári családból származott. Az ifjú tehetséget Vitéz János esztergomi érsek fedezte fel és Bolognába küldte tanulni. Váradi Péter egy kanonoki javadalmat is kapott Esztergomban. A Vitéz és Janus Pannonius nevével fémjelzett, Mátyás-ellenes összeesküvés bukása ellenére az Itáliából hazatért Váradi Péter a királyi udvarba került. Karrierje szédületes gyorsasággal a fő- és titkos kancellári és bács-kalocsai érseki méltóságig emelkedett. Mátyás király még azt is ki akarta eszközölni a Szentszéktől, hogy Váradi Péter bíborosi címet kapjon. Hasonlóan más, alacsony sorból magasba emelkedett egyházi személyekhez, számtalan kisebb-nagyobb egyházi javadalmat halmozott fel. Megszerezte a földvári, szentjobbi és a péterváradi apátságok kommendáját, és tagja maradt az esztergomi káptalannak is. Családja helyzetének javítására is törekedett, ezért öccsének, Váradi Pálnak engedte át a földvári apátságot.3 Az egyházi javadalmak mellett világi birtokokhoz jutott Somogy és Baranya-megyében.4 Közvetett adatok alapján azt is tudjuk, hogy a családnak Szlavóniában is sikerült komoly birtokokat szereznie. Váradi 1496-ban a csázmai káptalan segítségét kérte, hogy öccse, Máté számára segítsenek visszaszerezni Majkóc várát, amelyet fogsága éveiben vesztettek el.5 A család hatalmi törekvéseire jól rávilágít öccse, a már említett Váradi Pál 1490-es bejegyzése a Római Szentlélek Társulat anyakönyvébe. Pál a család tagjait a megtisztelő nagyságos (magnificus) jelzővel tüntette ki ebben a bejegyzésben, 1

2 3 4 5

Váradi Péter életrajzának feldolgozásai: Fraknói Vilmos, Váradi Péter kalocsai érsek élete, Századok, 17(1883), 489–514, 729–749, 825–843.; Udvardy József, A kalocsai érsekek élete, Köln, Görres Gesellschaft, 1991 (Dissertationes ecclesiasticae 11), 335–403.; Váradi Péter humanista működöséhez és leveleskönyvéhez lásd: Gerézdi Rabán, Egy magyar humanista, Váradi Péter, Magyarságtudomány I (1942), 305–328; 532–563; Véber János, 1501, (Váradi Péter halála), A magyar irodalom történetei I.: A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Gondolat, 2007, 168–179. A leveleskönyv kiadása: Epistolae Petri de Warda … ed. Carolus Wagner, Posonii et Cassoviae, Trattner, 1776. Horváth Alice, Egy magyar humanista, Váradi Péter építkezései, Művészettörténeti Értesítő XXXVI(1987), 54–85. Udvardy, i. m., 371. Fraknói, i. m., 494. Wagner, i. m., CXXVII, 240–241.

35

EME Véber János

noha az csak a bárókat illette meg a középkori Magyarországon.6 Váradi Pétert 1484-ban, karrierje csúcsán, a közvélemény számára váratlanul, Mátyás börtönbe vetette. A 17. századi történetíró, Révai Péter érzékletes leírása szerint Mátyás dühében többször megütötte az érseket és az alábbi szavak kíséretében Árva várába szállíttatta: „Arva fuisti Petre, arva eris, in Arva morieris” (Árva voltál, Péter, árva leszel és Árvában fogsz meghalni).7 A pontos okokat a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Minden bizonnyal szerepet játszott ebben Váradi – a kortárs történetírók által is kifogásolt – nehéz, szókimondó természete, továbbá Beatrix királynéval szembeni ellenséges magatartása.8 Váradi saját leveleiben ellenségei cselszövésének tartja a történteket. Szintén Révai Péter értesülése volt, hogy Váradi Péter 1483-ban, amikor Mátyás király békét kötött a török birodalommal, szándékosan vagy véletlenül elrontotta a békeokmány szövegét. Így a szerződésbe nem foglaltak bele két moldvai várost, Kiliát (Chelea) és Akkermant (Nestoralba). A szultán 1484-ben, éppen Mátyás III. Frigyes elleni háborújának közepén kihasználta a kínálkozó alkalmat és el is foglalta a két várat. Révai közlését alátámasztani látszik az ügyhöz kapcsolódó, a szultán és a magyar király közötti levélváltás, amelynek a 16. század elejéről származó szövegtanúját nemrégiben fedezte fel Szovák Kornél.9 Ha Váradi tényleg így cselekedett, tettét Mátyás árulásként értékelhette. Mindenesetre Mátyás haláláig nem szabadult fogságából, mert ügye a király és a Szentszék közötti politikai küzdelem részévé vált. Váradi Péter 1490-ben Corvin János trónigényét támogatta. Bonfini szerint amikor belátta, hogy ügyük vesztésre áll, visszavonult a közügyektől és egyházkormányzatának szentelte életét.10 Visszavonulása azonban csak átmeneti volt, először Corvin János egykori párthívei társaságában csatlakozott az osztrák trónigényt támogatókhoz, majd 1492-ben a pozsonyi béke ratifikálásával meghódolt II. Ulászlónak.11 Később is a politikai élet részese maradt mint az ország egyik legmagasabb rangú főpapja: a Jagelló-kori országgyűléseken sokszor vett részt, csapatai aktív szerepet vállaltak a déli végek védelmében. Egyháztartománya ügyeinek nagy figyelmet volt kénytelen szentelni, mert fogsága hosszú évei alatt sok birtokát és javadalmát idegenek foglalták le. A péterváradi apátság kommendájának visszaszerzéséért olyan hatalmas ellenféllel kellett szembeszállnia, mint Rodrigo Borgia, aki 1492-ben VI. Sándor néven pápa lett.12 Leveleskönyvében, amelyben kevés az igazi humanista episztola, egyházkormányzati tevékenységének igyekezett emléket állítani.13 A hosszú fogság évei azonban aláásták egészségét, ezért viszonylag fiatalon, ötvenéves kora körül érte a halál, 1501-ben. Noha régi helyét már nem foglalta el II. Ulászló udvarában, leveleinek és a királytól elnyert számtalan kiváltságának tanúsága szerint eredményesen szerezte vissza befolyását és aknázta ki kapcsolatait. Ahogy 6 7 8 9 10 11 12 13

36

A római Szentlélek-Társulat anyakönyve 1446–1523, bev. Bunyitay Vincze, Bp., 2000 (Monumenta Vaticana Hungariae – Vatikáni Magyar Okirattár 1. sor. V. k.), (hasonmás kiadás), 10. Petrus De Réwa, De monarchia et sacra corona regni Hungariae, Francofourti, Goetz, 1659, 49. Udvardy, i. m., 342–344. Szovák Kornél, Egy kódex két tanúsága = ΓΕΝΕΣΙΑ: Tanulmányok Bollók János emlékére, szerk. Horváth László, Laczkó Krisztina, Mayer Gyula, Takács László. Bp., 2004. 145–167. Fraknói, i. m., 729–733. Szabó Dezső, A pozsonyi béke, Századok 48(1914), 395. Fraknói, i. m., 733 skk.; Udvardy, i. m., 352–389. A leveleskönyv egyetlen középkori kódexét az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban őrzik. Jelzete: MS II. 393. (MOL DF 290345). A leveleskönyvnek egyetlen teljes kiadása van, az idézett Wagner-féle szövegkiadás. A Wagner-féle kiadásból hiányzó leveleket szintén újkori másolatokból V. Kovács Sándor publikálta 1970-ben: V. Kovács Sándor, Váradi Péter ismeretlen levelei, ItK 74(1970), 63–66.


rövid életrajzából láthattuk, viszonylag szerény anyagi körülmények közül származott és az 1470–80-as évek fordulóján jutott el odáig, hogy humanista könyvtárát megalapozza. Váradi Péter egykori könyvtára darabjait címerének ismeretében tudták azonosítani. Címerének felfedezésével egy genealógiai problémát is sikerült megoldani. Származása ugyanis sokáig vita tárgyát képezte, mivel a 18–19. században ismertté vált forrásokban általában csak keresztnevén, Péter kalocsai érsekként szerepelt. Leveleskönyvének első kiadója, Wágner Károly alaptalanul a Várdai-családdal hozta rokonságba.14 A kérdés 1872-ben dőlt el, amikor Botka Tivadar közölte az érsek pecsétlenyomatának rajzát a Századokban.15 A pecsét és a címer alapján bizonyította, hogy az érsek-főkancellár nem volt a Várdai-család tagja. Címerének elemei Vitéz János címeréhez, illetve a többi késő középkori egyházi címerhez hasonlóak.16 A kutatás jelenleg hat olyan kötetről tud, amelyek egykor Váradi Péter könyvtárába tartozhattak, közülük öt ősnyomtatvány, egy pedig pergamenkódex. Váradi fennmaradt köteteinek nagy részét 1484-es fogságba vetése előtt szerezte be. Két könyvének felfedezéséről Hoffmann Edith számolt be 1929-ben megjelent adattárában. Az elsőre 1910-ben figyelt fel Varjú Elemér a frankfurti Joseph Bayer & Co. cég árverési katalógusában. A könyv Szent Jeromos leveleinek Rómában, 1476 és 1479 között megjelent kiadása (Hieronymus, Epistolae, Pars I., ed. Johannes Andreas, Romae, Pannartz, 1476, ISTC ih00167000; Pars II., Romae, Lauer, 1479, ISTC ih0016800017). A kötet további sorsa, jelenlegi őrzési helye ismeretlen. Szerencsére az említett árverési katalógusban közölték címlapjának facsimiléjét. A kötetben lévő Váradi címer érdekessége, hogy nem a megszokott érseki kereszt, hanem főpapi kalap van a tetején. A kalapábrázolás alapján Hoffman arra a következtetésre jutott, hogy Váradi számára akkor illuminálták a kötetet, amikor Mátyás király bíborosi címet akart szerezni számára a Szentszéknél, 1483-ban.18 Csapodiné Gárdonyi Klára azonban a rangjelölő bojtok száma alapján bizonyította, hogy nem bíborosi, hanem érseki kalapról van szó, bár a rangjelölő bojtok következetes, „szabályszerű” használata csak később lett általános.19 Szent Jeromos levelei népszerűek voltak mind a középkorban, mind pedig a humanisták körében. A másik kötetet Hoffmann Edith Bolognában találta. A viszonylag egyszerű kivitelű indafonatos kódex Nyssai Szent Gergely Mózes életéről szóló művét tartalmazza Georgios Trapezuntios fordításában.20 Trapezuntios korának nagy filozófusa és az újplatonikus tanok híres ellenzője volt. Váradi Péter viszont a budai humanista kör tagja volt, Ficino tanainak lelkes követője. Talán a fordító személye is befolyásolta abban, hogy az egyébként egyházi és a középkorban kedvelt témájú könyvet beszerezze könyvtára számára. A következő nyomtatvány, amelyet Jakó Zsigmond fedezett fel Kolozsváron, a Ferenc-rendi Nicolaus de Lyra Postilla című Szentírás-kommentárját tartalmazza, amelyet Nürnbergben adtak ki 1481-ben (Nicolaus de Lyra, Postilla super totam Bibliam, Nürnberg, Koberger, 1481, ISTC in00135000). A könyvben ábrázolt Salamon király-miniatúra a felfe14 15 16 17

Wagner, i. m., (Ad lectorem), [4]. Botka Tivadar, Péter kalocsai érsek pecséte, Századok 4(1870), 329–333. Váradi címeréről lásd Véber János, Váradi Péter címerhasználatáról, Turul 79(2006), 75–78. A címleírásoknál használt rövidítések: ISTC : The Illustrated ISTC on CD-ROM. [H.n.], Primary Source Media Ltd. in association with The British Library, 1997; frissített internetes változata: http://www.bl.uk/catalogues/istc/; CIH: Sajó Géza—Soltész Erzsébet, Catalogus incunabularum, quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur, Bp., 1970. 18 Hoffman Edith, Régi magyar bibliofilek, Bp., 1992 [hasonmás kiadás], 134. 19 Klára Csapodi-Gárdonyi, Reste der Bibliothek eines ungarischen Humanisten, Péter Váradi, Guttenberg Jahrbuch 1977, 363–368. 20 Hoffmann, i. m., 134–135.

37

EME Véber János

dező szerint a megrendelő Péter érsek arcvonásait örökítette meg. Jakó egy további kötetet, nevezetesen a könyvtárban található, a Váradi-címer képében szereplő liliomhoz hasonló virágokkal díszített Plinius Naturalis Historia kiadását is Váradi személyéhez kapcsolt. (Plinius, Naturalis historia, Parma, Portilia, 1481, ISTC ip00793000, CIH 2782).21 A díszítésen kívül a szövegkiadást készítő Filippo Beroaldo személye is emellett szólhat, akinek iskolájában Váradi pártfogoltjai tanultak. A következő kötetet Csapodiné Gárdonyi Klára fedezte fel, aki német nyelvű tanulmányában áttekintette az addigi, Váradi Péter könyvtárával kapcsolatos eredményeket is. Az oxfordi Boudelian könyvtárban Theophylaktos Pseudo Athanasios Szent Pál leveleihez írt kommentárjának 1477-es római kiadása viseli Váradi címerét (Theophylactus [Pseudoathanasius]: Enarrationes in epistolas S. Pauli. Tr: Christophorus de Persona, Roma, Han, 1477).22 Az 1980-as években ismét gyarapodott az ismertté vált Váradikötetek száma. A budapesti Egyetemi Könyvtár ősnyomtatványai között bukkant Boross Klára IX. Gergely pápa Decretalisának 1479-es kiadására az egykori possesor, Váradi Péter átfestett, harántpólyákkal eltakart címerével (Gregorius IX, Decretales cum glossa Bernardi Parmensis, Venezia, Jenson, 1479 ISTC ig00452000).23 A kötet illuminálását elemző Wehli Tünde megállapította, hogy a könyvet Budán abban a műhelyben díszítették, amelyben Kálmáncsehi Domokos breviáriuma is készült 1480 körül.24 Azt, hogy a címeren nem szerepel érseki rangjelzés, a kötet díszítésének datálása és magyarországi származása fényében kapcsolatba hozhatjuk azzal a konfliktussal, amely Váradi bács-kalocsai érseki megerősítése körül játszódott le. Aragóniai János esztergomi érsek ugyanis szemet vetett a bács-kalocsai érsekségre, ezért Váradi pápai megerősítése sokáig késlekedett.25 A könyvet talán ezekben a hetekben illuminálták, amikor kérdéses volt, hogy Váradi elnyeri-e az érseki méltóságot. Egyetlen kötetet ismerünk, amelyet Váradi 1490-es szabadulása után szerzett be könyvtára számára: ez a Missale Strigoniense 1498-as velencei, pergamenre nyomtatott, gazdagon aranyozott kiadása (Missale Strigoniense, Venezia, de Spira, 1498, ISTC im00724000, CIH 2317). A kötetet különösen értékessé teszik bejegyzései és kiegészítései, amelyek a bács-kalocsai és az esztergomi egyházmegye szertartásrendjének különbségeibe engednek bepillantást. A marginálisok és pótlások, köztük egy kanonokiktató formula, Váradi Péter érseksége idejéből származnak. A bejegyzések és a későbbi használat alapján valószínű, hogy a kötetet Váradi a káptalan számára szerezte be, talán egy fogsága idején elveszett mű pótlására.26 Könyvtárára töredékeinek tartalma alapján látható, hogy többségükben inkább a középkorban kedvelt olvasmányok voltak jellemzők, viszont a kötetek díszítései, amelyekre Váradi igen sokat költött, már reneszánsz motívumokat hordoznak. Váradinak, ahogyan kortársainak is, szokása volt, hogy köteteibe különböző, sokszor a szöveget értelmező bejegyzéseket, megjegyzéseket írt. Váradi ezt tette említett Decretalis-ősnyomtatványa egyik bejegyzésében is, amelyben így kommentálta az alkalmatlan főpapok letételéről szóló részt: „Hogy Magyarországon a mi püspökeink mit érdemelnek, itt olvashatod!”27 21 Jakó Zsigmond, Váradi Péter könyvtárának töredékei Kolozsvárott, MKsz 74(1958), 345–350. 22 Csapodi-Gárdonyi, i. m., 367–368. 23 Boross Klára, Váradi Péter könyvtárának újabb kötete az Egyetemi Könyvtár ősnyomtatvány-gyűjteményében, MKsz 101(1985), 278–280. 24 Wehli Tünde, Megjegyzések Váradi Péter Decretálisának kifestéséhez, MKsz 101(1985), 280–287. 25 Fraknói, i. m., 496. 26 Fraknói Vilmos, Váradi Péter kalocsai érsek missaléja 1498-ból, MKsz 13(1888), 1–8. 27 A főszöveg „Si quis n. episcopus […] negligens fuerit, vel remissus […] de episcopali deponatur”, amelyhez a következő megjegyzést fűzte: „In Hungaria nostri episcopi quid merentur, lege hic!”

38


Ahogy említettem, Váradi Péter valószínűleg sok humanistát indított el pályáján közülük, de csak azokról vannak információink, akiket az idősebb Filippo Beroaldo bolognai iskolájában taníttatott. Beroaldo egyik művét, Apuleius Aranyszamarához írt kommentárját egy hosszú ajánlólevél kíséretében Váradi Péternek ajánlotta (Apuleius, Asinus aureus, sive Metamorphosis, comm. Philippus Beroaldus, Bologna, Faelli, 1500, ISTC Nr. ia00938000, CIH 274). Az 1950-es években Eugenio Garin közölt egy korábban ismeretlen, szintén Váradi Péternek szóló levelet, amely azonban a közelmúltig ismeretlen maradt a magyar kutatás előtt. Az 1499-ből származó levél szövegét és magyar fordítását nemrégiben közöltem a Magyar Könyvszemlében.28 Mindkét levél az 1490-es évek végéről származik. Valószínűnek látszik azonban, hogy már korábban is levelezésben álltak egymással. Kérdéses, hogy Váradi Péter mikor lépett kapcsolatba Beroaldóval, aki 1478-ban kapta kinevezését a bolognai egyetemre. Beroaldo az 1480-as–90-es évek végére lett igazán elismert tanár és szövegkiadó. Mivel Váradi 1490-ben, Mátyás halála után szabadult ki fogságából, s ahhoz, hogy érsekségét újra kézbe vehesse és elveszett javait visszaszerezze, jó néhány évre volt szüksége, így Beroaldóval is csak az 1490-es évek közepén lépett kapcsolatba. Sajnos csak Beroaldónak a Váradi Péterhez címzett, az Apuleius-kommentárt bevezető ajánlólevele, továbbá a korábbi levél szövege maradt fenn korunkra. Váradi Péter tájékozott volt itáliai ügyekben, ezt egyrészt bolognai stúdiumainak, másrészt annak köszönhette, hogy testvére, a szintén egyházi pályát választó Váradi Pál Rómában élt. Váradi Péter Beroaldo iskolájáról II. Ulászló Budán működő cseh kancelláriájának humanista tagjaitól is értesülhetett, akik közül jó néhányan annak hallgatói voltak. A Váradi és Beroaldo közötti baráti kapcsolat igazi elmélyítői azonban Váradi Bolognába küldött pártfogoltjai lehettek, akik komoly tanulmányi előmenetelükkel kivívták Beroaldo elismerését. Közülük talán Csulai Móré Fülöp volt a legfontosabb, őt már az 1490-es évek elején Bolognában találjuk. Mivel Csulai egy Hunyad megyei kisnemesi családból származott, anyagi helyzete nem engedte volna meg, hogy egy olyan bőkezű támogató, mint Váradi Péter segítsége nélkül külföldön tanulhasson.29 Csulai talán rokoni kapcsolatainak köszönhetően nyerte el Váradi Péter támogatását: testvérének, a katonáskodó, néhányszor nándorfehérvári várkapitányságot betöltő Csulai Györgynek a felesége ugyanis Dóczi Péter leánya, Katalin volt.30 Dóczi Péterrel, aki szintén állt Nándorfehérvár élén, Váradi Péter olyan jó kapcsolatban volt, hogy egyik levelében régi barátjának nevezte.31 Valószínűleg Dóczi Péter ajánlotta Csulai Móré Fülöpöt Váradi figyelmébe. A tehetséges ifjút Beroaldo annyira megkedvelte, hogy arra is megkérte, legyen egyik gyermekének keresztapja. Csulai fontos szerepet játszott Beroaldo és Váradi Péter kapcsolatában is. „A köztünk lévő barátság életrehívója és szorosra fűzője tanítványom, Csulai Fülöp volt”, írta Beroaldo 1500ban kelt, az Apuleius-kommentár elé írt könyvajánlásában Váradinak.32 Csulai hazatérte után egykori pártfogójához hasonló karriert futott be II. Ulászló, majd II. Lajos udvarában. Először a királyi titkárok egyike volt, majd rövid ideig Ulászló felesége, Anna királyné udvar-

28 29 30 31 32

(Gregorius IX, Decretales cum glossa Bernardi Parmensis, Venezia, Jenson, 1479 ISTC ig00452000, f. 269.) Véber János, Az idősebb Filippo Beroaldo és Váradi Péter barátsága könyvajánlások tükrében, MKsz 122( 2006), 397–419.; 414–418. A család birtoklástörténetét lásd: Csánki Dezső, Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában, V. kötet, Bp., 2002, (CD-ROM adatbázis). Engel Pál, Magyar középkori adattár: Magyarország világi archontológiája, 1301–1457; Középkori magyar genealógia, Bp., 2001, (CD-ROM adatbázis). Wagner, i. m., XVII, (44–45). Idézi: Véber, Az idősebb Filippo Beroaldo…, i. m., 404.

39

EME Véber János

mestere lett. Bolognában szerzett ismereteit diplomáciai téren kamatoztatta: 1508 és 1514 között mint állandó ügyvivő Velencében képviselte a magyar érdekeket. Később elnyerte a pécsi püspöki méltóságot is. Végül 1526-ban, a mohácsi csatamezőn vesztette életét.33 Beroaldo és Váradi Péter kapcsolatának első fennmaradt emléke 1499-ből származik. A levél szerint Váradi és Beroaldo már korábban több levelet váltottak, amelyek alapján Beroaldo nagyon jó véleménnyel volt Váradi stílusával kapcsolatban. Csodálatát fejezte ki, hogy hogyan tud egy, az Alpokon túl született ember ilyen remek latinsággal írni. Váradi dicsérete mellett pártfogoltjaira is kitért, akiket Váradi azért küldött Bolognába, hogy – egy merész hasonlattal élve – „aranyozottá, az igazi aranyszamárhoz hasonlóvá váljanak”.34 Közülük egyet emelt ki Beroaldo, akinek neve ugyan nem szerepel ebben a levélben, de a következő, 1500-ban kelt, az Apuleius-kommentárt bevezető levél alapján Gibárti Keserű Mihálylyal, Keserű István alnádor fiával azonosíthatjuk. István alországbíró s a Mátyás király közeli rokonságába tartozó Geréb Péter országbíró familiárisa volt. A Geréb testvérekkel, Péterrel és Lászlóval Váradi Péter jó kapcsolatban állt. Leveleskönyve több velük váltott, baráti hangvételű levelet őrzött meg. Talán rajtuk keresztül ismerte meg a tehetséges ifjút. Keserű Mihály valóban rászolgált Beroaldo megelőlegezett bizalmára. A görög stúdiumokban olyan jártasságra tett szert, hogy latinra fordította Iszokratész két beszédét. Hazatérte után Szatmári és atyja támogatásával az udvarba került és királyi titkár lett. Még 1502-ben, bolognai tartózkodása idején lett boszniai püspök. Úgy tűnik, hogy egyházi és világi karrierje nem nagyon foglalkoztatta, ezért ifjúkorában szerzett javadalmánál nem jutott tovább. Élete alkonyán megnősült és elhagyta a papi hivatást, majd a kalandor Lodovico Gritti híve lett, később emiatt ellenségei bebörtönözték.35 Beroaldo a levélben szót ejtett a készülő Apuleiuskommentáráról is, amelynek elkészültéig Váradi türelmét kérte és kárpótlásul egy – azóta elveszett – kis munkát küldött neki.36 Beroaldo Apuleius-kommentárja iránt Váradi élénken érdeklődött, ezt nemcsak levélváltásuk, hanem Beroaldónak a Jean de Pins (Johannes Tolosanus) által írt életrajza is tanúsítja. A Révész Mária által közölt anekdota szerint: „Amikor megírta Péter kalocsai érseknek, hogy Apuleius kommentárját neki kívánja ajánlani, azt mondják, hogy ezt a választ kapta: ha az aranyszamarat, amelyet nekünk ígértél, gyorsan elküldöd hozzánk, arannyal megrakodva fogom visszaküldeni neked.”37 A mű impresszuma szerint végül 1500. augusztus 1-jén jelent meg. Beroaldo különösen hosszú ajánlólevélben köszöntötte Váradit. A rövid bevezető után áttért a címzett személyének dicséretére. Váradi, mint azt életrajzírói is megírták, nagy hangsúlyt helyezett főpapi működésére. Odafigyelt hívei lelki életére, szigorúan elszámoltatta alárendelt papjait, sőt püspökeit is. Beroaldo magyar tanítványai révén jól értesülhetett erről, ezért azt hangsúlyozza, hogy Váradi Péterben egyesülnek a tudós és a főpap erényei: „…akinek vallásosságához ragyogó tudás párosul, ez a két egymással összekötött erény kétségtelenül az üdvösség előmozdítója […] a vallásos érzület ugyanis a bűnök elűzője, a tudomány pedig az erények kifürkészője.” 38 Váradi, mivel fogsága éveiben sok birtokát, javadalmát vesztette el, amelyeket 33 Horváth János, Az irodalmi műveltség megoszlása: Magyar Humanizmus, Bp., 1944 (Magyar Szemle Könyvei XII), 207–208. 34 Idézi Véber, Az idősebb Filippo Beroaldo…, i. m., 405. 35 Bónis György, Jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon, Bp., 1971, 319. 36 Véber, Az idősebb Filippo Beroaldo…, i. m., 405. 37 Révész Mária, Néhány adat Filippus Beroaldus maior magyar összeköttetéseihez, EPhK LXV(1941), 164, 1. lj. 38 Idézi Véber, Az idősebb Filippo Beroaldo…, i. m., 407.

40


világi és olykor egyházi hatalmaskodók szereztek meg, sokszor fakadt ki keserűen az erkölcstelen, csak a harácsolással törődő főpapok ellen. A főpap kötelességeivel foglalkozó gondolatokkal Beroaldo folytatta Váradi Péter dicséretét, aki pater familias módjára gondoskodik egyháztartományáról és emellett az ország védelmében is részt vett. A hosszú levélben Beroaldo hasonlóan vette sorra Váradi többi erényét is: törökkel szembeni harcait, politikában való jártasságát.39 Kettejük kapcsolata, amelynek sajnálatos módon csak ez a két dokumentuma maradt fenn, gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen több humanista pályájának elindulását segítette. Úgy tűnik, Váradi szívesen támogatta a tanulni vágyókat, nekik azt is engedélyezte, hogy tanulmányaik idejére távol maradjanak káptalanuktól, ahogyan ő is tette volt annyi éven át Esztergomban. Más esetekben viszont érsekként szigorúan odafigyelt káptalanjai fegyelmére. A neves családból származó Frangepán Gergely olvasókanonokot javadalmától való megfosztással fenyegette meg, amiért birtokügyeinek intézésére tovább maradt távol, mint azt megengedte neki.40 Úgy látszik, használt figyelmeztetése, mert nem sokkal Váradi és rövid ideig méltóságot viselt követői, Geréb László és Kálmáncsehi Domokos halála után ő foglalta el a bács-kalocsai érseki széket, és tisztségét egészen 1520-ig betöltötte.41 Váradi Péter érseksége első időszakában, 1484-es fogságba vetéséig kevés időt töltött bácsi székhelyén, mivel fő- és titkos kancellárként állandóan az udvarban vagy Mátyás környezetében tartózkodott. Mátyás király egy reprezentatív budai sarokházat adományozott neki, amely korábban a szökött Beckensloer esztergomi érsek birtokában volt. A három testvért, Váradi Pétert, Pált és Mátét Buda város hatósága iktatta be a ház tulajdonjogába.42 Az iktatásról kiállított oklevélben szereplő indoklás szerint a gazdátlan és romos házakat Mátyás király rendelkezése érdekében azok kaphatták meg, akik vállalták a felújítást. Valószínűleg az esztergomi érsek háza nem volt romos állapotban, sokkal inkább politikai döntés születhetett. Váradi leveleinek tanúsága szerint 1490 után, amikor már nem élt tartósan az udvarban, akkor is használta a rezidenciát. Budán állandó háznagya volt, a neve alapján talán zsidó származású Gecon személyében, akit megbízott azzal, hogy budai házában helyezze el az érsekség kelenföldi bortizedét.43 Az 1490-es években az akkori esztergomi érsek, Bakócz Tamás megpróbálta visszaszerezni az értékes ingatlant érseksége számára. A per Váradi Péter 1501-ben bekövetkezett halála után is folytatódott, végül 1504-ben Váradi Máté, Péter testvére és Bakócz megegyeztek a ház ügyében: Bakócz elengedte Váradi korábbi ötszáz forintos tartozását, amelynek fejében visszakapta a házat.44 Váradi Péter 1484 és 1490 között Mátyás király fogságában volt, először Árva várában, majd egy rövid ideig Esztergomban. 1490-es szabadulásakor egyháztartományát rossz állapotban találta. Ahogy erről beszámolt a pápának szóló, 1490-ben kelt Leveleskönyvén kívül fennmaradt levelében, amelyet csak Fraknói Vilmos töredékes magyar fordításában ismerünk: „Mikor szentséged kegyelmessége által, a halál és a pokol torkából megszabadulva, visszatértem egyházamhoz […] rövid levélben, sőt bő könyvben is lehetetlen elmondani, hogy milyen nyomorteljes és szánalomra méltó álla39 40 41 42

Véber, Az idősebb Filippo Beroaldo…, i. m., 407–412. Wagner, i. m., LVII, 115–116. Udvardy, i. m., 404. skk. Az oklevél kiadása: Csánki Dezső, Mátyás király mint városépítő, Századok , –; –  , I. sz., –; Kis Péter, Bakócz Tamás budai házingatlanaira vonatkozó oklevelek az Erdődy család bécsi levéltárából, 1464–1518, Fons, 12(2005) 3, 399–421, 405–406. 43 Wagner, i. m., CXXVIII, 402–403 ; MHL (215), 402–403. 44 II. Ulászló 1503-ban adott vizsgálati parancsa Buda városának az ügyben: Csánki, Városépítő, II. sz, . A megegyezés: Bártfai-Szabó László, Pest-megye történetének okleveles emlékei, Budapest, [szerzői kiadás], 1938, 1220 sz., 317.

41

EME Véber János

potban találtam mindent. […] Majd minden jövedelmét szétragadozták a hatalmaskodó szomszédok, akik nem rettegve Istentől […] elfoglalják, ami a kezük ügyébe esik…”45 Azonban a polgárháborús időszak miatt el kellett telnie néhány esztendőnek, amíg bácsi székhelye felújítására gondolhatott. A várral és környezetével, amelyben korábban csak egy lakótorony szolgált lakhelyül, elégedetlen volt, ahogy erről beszámolt Kálmáncsehi Domokosnak szóló levelében: „Sed vehementer invidemus paternitati vestre, quod in eadem in balnea Beati Ladislai Waradini, ubi nos adhuc pueri sepe balneati sumus, balneatur. Nos autem hic penes Mastonga degimus, unde aqua per estuantem Solis calorem et nimiam siccitatem penitus assumpta est, ubi autem etiam rane suas coaxationes dudum interrumperunt, quia consumpta aqua remanserunt omnes rane in sicco solo. (Igencsak irigylem azonban atyaságodat, amiért Nagyváradon a Szent László fürdőben fürdőzik, ahol gyerekkoromban gyakran én is lubickoltam, míg én itt a Mosztongánál tengődöm, amelyikből a tűző nap heve meg a nagy szárazság teljesen elpárologtatta a vizet, s ahol már a békák is rég megszűntek kuruttyolni, mert eltűnvén a víz szárazon maradtak valamennyien.)”46 Az építkezések, úgy látszik, 1497-ben fejeződtek be, amikor lelkesen számolt be róluk barátjának, Báthory Miklósnak: „Ceterum, ubi reverenda paternitas vestra nos laudat de Danubio Bachiam conducto, profecto, si videres, maioribus laudibus opus extolleres, cum omnis illa antiqua immundicia expurgata sunt, aquamque habemus Danubialem mundissimam, non sine recencium piscium copia, in qua si tener Narcissus viveret, et se ipsum videt oblectari posset. (Ami tisztelendő atyaságod dicséretét illeti, amiatt, hogy bevezettem Bácsba a Dunát – tudom, még jobban elhalmozna dicséretével, ha látná is. Mert megszabadultunk minden régi szennytől […], a legtisztább Duna-vizet élvezhetjük, mely bővelkedik friss halban, ha most élne a hamvas Nárcisszusz, és megpillantaná magát benne, bizonnyal eltöltené a gyönyörűség.)”47 A mocsaras terület lecsapolása mellett Henszlmann Imre és Nagy Sándor ásatásai során egy nagyméretű, többszintes reneszánsz palota alapfalai is előkerültek, amelyet Váradi Péter építhetett. Sajnos csak kevés reneszánsz faragvány maradt fenn az ásatások anyagából, mert Henszlmann idejében csak a gótikus emlékeknek tulajdonítottak jelentőséget.48 Ellenben a palota és az épületegyüttes egykori impozáns voltára utal egy Váradi bácsi palotájából származó balusztrádtöredék, amelyen címere látható. A tárgyat a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. A címert nem a könyvekben megszokott módon, hanem egyszerűen, doborpajzsra faragva ábrázolták.49 A reprezentatív építkezések mellett Váradi Péter sok erődítési munkát volt kénytelen finanszírozni. A bács-kalocsai érsekség ugyanis fekvésénél fogva nagyon fontos szerepet játszott az ország védelmében. Az 1498-as törvény szerint egy bandériumot tartozott kiállítani, a hozzátartozó várakban és kisebb erődítményekben is fegyveres erővel kellett rendelkeznie. Ezeken felül Péter érsek mint péterváradi apát további kétszáz lovast tartozott fegyverben 45 Fraknói, i. m., 1883, 737. 46 Wagner, i. m., XCVI, 184–185.; Magyar fordítása: Magyar humanisták levelei, XV–XVI. század, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., Gondolat, 1970, 178 sz., 354–355. A továbbiakban MHL. 47 Wagner, i. m, XXXVI, 75–77; MHL, 204 sz., 390–391. 48 Horváth A., i. m., 57–61. 49 Schallaburg ’82. Mathias Corvinus und die Renaissance in Ungarn 1458-1541. 8. Mai – 1. November (Katalog des Niederösterreiches Landesmuseum. Neue Folge Nr. 118) Wien, 1982, 637. sz., 568– 569. (A tárgyat bemutató cikk Török Gyöngyi munkája.)

42


tartani.50 II. Ulászló a Szentszékhez címzett leveleiben, amelyek Váradi leveleskönyvében maradtak fenn, az érsekségnek a törökhöz való közelsége miatt gyakran kér támogatást Péter érsek számára: „qui cum inter omnes regni huius nostri prelatos unacum ecclesia sua propinquior Turcis viciniorque sit hoc presertim tempore, cum Turcorum effrenata rabies in hoc regnum et perconsequens in totam Christianitatem exardescit. (Aki országunk főpapjai közül egyházával közelebb van a Törökhöz, különösen korunkban, amikor a törökök fékezhetetlen dühe ez ellen a királyság ellen, és az egész kereszténység ellen lángra lobban.)”51 Az Apuleius-kommentárját Váradinak ajánló bolognai humanista, Filippo Beroaldo pedig a tudós, humanista főpap Nándorfehérvár védelmében tett erőfeszítéseit is méltatta: „Quo praeconio, qua laude memorandum, quod militibus regiis annonam omnifariam, calceos, pilea vestimenta large suppeditas, qui oppositi sunt veluti obices Turcis coercendis hostes Christianae fidei sempiternos. (Miféle hírveréssel, mily nagy dicsérettel kell megemlékeznünk arról, hogy a királyi katonákat évente mindenféle gabonával, lábbelivel, fejfedővel és ruházattal bőven ellátod, akiket torlaszként állítottak szembe a törökök, a keresztény hit örök ellenségeinek feltartóztatására.)”52 Természetesen a hízelgő hangvételű humanista könyvajánlás dicséreteit csak kellő kritikával szabad elfogadnunk, de Váradi – úgy tűnik – tényleg szívén viselte a határok védelmét. Ha nem volt más lehetősége, maga gondoskodott a fontos végvárak védelméről. 1490 decemberében rendkívüli természetbeni adót szedetett Nándorfehérvár védelmére.53 Ahogy már említettem, Váradi hosszan pereskedett a péterváradi apátság visszaszerzéséért. Az egykori ciszter erőd-apátság, ahogy egy nemrég, Rasztik Tibor által felfedezett inventáriumból kiderült, sokkal inkább volt katonai, mint egyházi intézmény. A kegytárgyak nagy része régi volt és használaton kívüli, viszont sok lő- és egyéb fegyver volt a várban. Az erődítmény lőfegyverei miatt fontos helyet foglalt el a déli végek várainak sorában. Az inventárium és egy 16. századi forrás szerint Váradi, miután visszakapta a javadalmat, új fegyverzettel látta el az erősséget.54 Utódja, Geréb László végrendeletében pénzt hagyott a bácsi vár és a péterváradi apátság karbantartására, indoklása szerint azért, hogy ugyanolyan állapotban adja tovább azokat, ahogy annak idején ő is kapta. Bizonyára elődje, Váradi építkezéseire utalt ezzel.55 Összefoglalva elmondható, hogy Váradi jelentős mecénási tevékenységet fejtett ki. Azzal, hogy tehetséges ifjak tanulmányait finanszírozta, jelentősen hozzájárult a magyarországi humanista műveltség továbbfejlődéséhez. Könyvtárának fennmaradt, all’ antica stílusban díszített darabjai, továbbá az általa épített épületek reneszánsz díszítései alapján pedig úgy tűnik, nagy érdeklődéssel fordult az új műveltség eszmény felé. Említett katonai célú intézkedései és építkezései pedig hozzájárultak a középkori magyar kultúra fennmaradásához.

50 Corpus Iuris Hungarici, Magyar Törvénytár I. 1000–1526. szerk. Márkus Dezső, Budapest, 1900, 606. 51 Wagner, i. m., III, 5–7. 52 Idézi Véber, Az idősebb Filippo Beroaldo…, i. m., 412. 53 1490. december 12. DL 82029, Zichy-Zsélyi Missiles, 133. 54 Rasztik Tibor, A péterváradi apátság leltára 1495-ből: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére, szerk. Csukovits Enikő, Bp., 1997, 197–217, 206–207. 55 Horváth A., i. m., 59.

43

EME Prokopp Mária

Prokopp Mária VITÉZ JÁNOS VÁRADI PÜSPÖK 144565, KIRÁLYI FŐJEGYZŐ, MAJD FŐ ÉS TITKOS KANCELLÁR EURÓPAI JELENTŐSÉGŰ KULTURÁLIS ÉS POLITIKAI TEVÉKENYSÉGE Nagyvárad, a Körös folyó partján, Szent László király (1077–1095) városa. László herceg, még a trónra lépése előtt, mint a tiszántúli országrész kormányzója kezdte el a természeti kincsekben gazdag vidék felvirágoztatását. A 11. század végétől Várad egyre jelentősebb kereskedőváros és kulturális központ, Erdély kulcsa. László király tette püspöki székhellyé, amely a negyedik legjelentősebb egyházi központ volt a Magyar Királyságban Esztergom, Kalocsa és Eger után. László királynak, az Athleta Patriae-nak1 mint verhetetlen hadvezérnek már az életében európai hírneve volt. Ezt bizonyítja, hogy 1095-ben az első keresztes hadjárat összeurópai seregének vezéréül kértek fel.2 E megbízatásnak hirtelen halála miatt nem tudott eleget tenni. László király az általa építtetett váradi székesegyházban kívánt temetkezni. Sírja a 16. századi törökdúlásig Közép-Európa jeles zarándokhelye volt. Számtalan csoda színhelye. A sír felett való eskü perdöntő erővel bírt. Az itt tartott istenítéletek 13. századi jegyzőkönyvének egy részét ma is őrzi a Regestrum Varadiense.3 A város növekedésének főbb mérföldkövei közül az első a vitéz király 1192. évi szentté avatása volt. Ezt követte az országos tisztelet elmélyülése. Új síremléket állítottak fel, amelyet Janus Pannonius, Vitéz János unokaöccse is dicsőített. Ekkor készült a szent első fejereklyetartója. A királyi udvar és Várad kapcsolata az 1241. évi tatárjárás után még szorosabbá vált, mikor V. István mint ifjabb király (1258–1270) a keleti országrész ura lett. A második mérföldkő Várad fejlődésében az Anjou királyok kora, akiknek legfőbb példaképük Szent László király volt. I. Anjou Károly 1319-ben itt temettette el első feleségét, Luxemburgi Beatrix királynét, majd többször is meglátogatta Váradot, és adományokkal gazdagította. Fia, Nagy Lajos király még nagyobb tisztelettel viseltetett Szent László sírja iránt.4 A székesegyházat 1342-től Báthory András püspök jelentősen megújíttatta, pompás gótikus, szentély-körüljárós, kápolnakoszorús szentélyt építtetett Szent László király sírja köré, amelyet az utóda, Futaki Demeter püspök fejeztetett be. A 16. században a székesegyház belső és külső terének művészi kialakítását az Anjou királyok és a legfőbb udvari és egyházi méltóságok oltár- és kápolnaalapításai tették kiemelkedővé. Várad nagy jelentőségű kulturális életének legfőbb támogatói, a püspök mellett, a káptalan s a 13–14. századtól a szerzetesrendek voltak, a ferencesek, ágostonosok, pálosok és a várad-hegyfoki premontrei konvent. Tagjaik közül egyre többen tanultak Padovában és Bo1 2

3 4

44

Dankó, Josephus, Vetus Hymnarium Ecclesiasticum Hungariae, Budapestini, 1893, 175–176. Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum, szerk. Szentpétery, Emericus, Budapestini, 1938, II, 515–527. Magyar fordításai: Kurcz Ágnes, László király emlékezete, Bp., 1977 (Bibliotheca Historica), 51–58; Árpád-kori Legendák és Intelmek, szerk. Érszegi Géza, Bp., 1983, 98–99; Képes Krónika, ford. Geréb László, Bp., 1971, 99. Karácsonyi János, Borovszky Samu, Regestrum Varadiense, Bp., 1903. Dercsényi Dezső, Nagy Lajos kora, Bp., é. n. [1941].

EME VITÉZ JÁNOS VÁRADI PÜSPÖK (1445–65)

lognában, valamint Párizsban, Prágában, Bécsben és Krakkóban. Ők biztosították a helyi káptalani iskola mellett a szerzetesi iskolák magas színvonalát. Várad várának középkori épületeiből, a püspöki székesegyházból és a püspöki palotából, valamint a gazdag Körös-parti kereskedőváros további kulturális kincseiből a 16–17. századi török hódoltság után hírmondó is alig maradt. Az a néhány emlék azonban, amelyet ismerünk, méltóképpen hirdeti a város egykori jelentőségét. Gondoljunk csak a székesegyház 1881–1883.,5 az 1911–1912. évi, valamint az utóbbi évek régészeti kutatásainak eredményeire, a 12. századi pompás bélletes kapuzatra, a bordák, gyámkövek s más építészeti tagozatok mellett a fennmaradt síremlékekre, a sírok mellékleteire, mint a liliomos arany koronára, az arany országalmára, Szent László 14. századi álló kőszobrára és nem utolsósorban a váradi püspökök és a káptalan remekművű középkori pecsétjeire. Mindezek – és főképpen a Kolozsvári testvérek prágai Szent György-szobra (3.1. kép), amely az európai 14. századi gótikus szobrászat kiemelkedő alkotása – segítenek fogalmat alkotnunk e művészek váradi királyszobrairól, amelyek a székesegyház előtt álltak. Várad középkori művészetének legteljesebb tudományos feldolgozását Balogh Jolánnak köszönhetjük.6 A székesegyház 16. századi, Anjou-kori falképeiből is fennmaradt egy kis töredék, amely szent férfi fejét ábrázolja7 (3.2. kép). A század közepén készült jeles freskókép szobrászian tömör, markáns jellemábrázolásával, szuggesztív művészi kifejezőerejével és dekoratív festőiségével, derűs színvilágával jól jelzi megrendelőjének művészi igényességét. A donátort nem ismerjük, lehetett maga a király, Nagy Lajos is, vagy a püspök, Futaki Demeter, aki befejezte a székesegyház építését, s így a gótikus, 14. századi festészeti dekoráció legkorábbi emlékei az ő korából származhatnak. De lehetett az egyik kanonok vagy világi előkelő személy is annak a festészeti díszítésnek a megrendelője, amelynek része ez a mellkép volt. Mindenképpen az itáliai trecento festészet legjobb művészi törekvéseivel rokon, magas szintű művészetet képvisel. Ez az ábrázolás minden valószínűség szerint nem itáliai művész alkotása. Távol áll az észak-itáliai Tommaso da Modena művészetétől is, akivel egy korábbi kutatás kapcsolatba hozta.8 Az arc plasztikus megmintázása, a mélyen ülő szem, a behúzott nyak, az erőteljes körvonalak nem itáliai és nem is prágai festők jellemvonásai. A magyar király budai festőműhelyéből hívott mester alkotásának tartjuk,9 aki járhatott Firenzében és Padovában is, de önálló művészi egyéniségét csak gazdagította az ott látottakkal, hasonlóan a szobrász Kolozsvári Mártonhoz és Györgyhöz. Az ő szobraik még az itáliai quattrocento legjobb mestereinek alkotásait is jól ismerő, a művészekkel baráti kapcsolatban álló Janus Pannonius csodálatát is kivívták. S így jutunk el Várad művészeti életének harmadik nagy szakaszához, Zsigmond király korához, amely közvetlenül előkészítette, bevezette Vitéz János püspökségének idejét, amikor (1445–65 között) Várad egyedülálló fénykorát élte. Várad Zsigmond király-kori művészetének legjelentősebb emléke az 1400 körül készült Szent László-herma (3.3. kép), amely ma a győri székesegyház kincse.10 Zsigmond király ide temettette 1395-ben első feleségét, Anjou Máriát, aki révén elnyerte a magyar királyságot, s ő maga is nyugvóhelyének válasz5 6 7 8

Bunyitay Vince, A váradi püspökség története, Nagyvárad, I–II. kötet 1883, III. kötet 1884. Balogh Jolán, Varadinum, Bp., 1982 (Művészettörténeti Füzetek 13/1-2), I. 15–26, II. 9–316. Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 54. 1. Jelenleg kiállítva: Budapest, Magyar Nemzeti Galéria. Gerevich Tibor, A régi magyar művészet európai helyzete, Bp., 1924. 14; DERCSÉNYI Dezső, i. m., 132. 9 Prokopp Mária, A Nagyváradi freskótöredék, Ars Hungarica, 1974/1, 77–90. 10 Balogh, i. m., II. 303–304.

45

EME Prokopp Mária

totta Váradot 1406-ban. 1407-ben a székesegyházban új főoltárt készíttetett, amelynél naponta énekes mise mondására tett alapítványt. A váradi székesegyházat a pápák, Zsigmond király kérésére, nagy búcsúengedélyekben részesítették, amelyek országos és európai rangját jelentősen emelték. A 15. század első negyedében, 17 éven át, 1409–1426 között a firenzei Andrea Scolari volt Várad püspöke. Ő rokona volt Zsigmond teljhatalmú hadvezérének, Filippo Scolarinak, akit felesége birtoka után Ozorai Pipónak vagy egyszerűen Pipo Spanónak, a temesi grófnak neveztek.11 Ő még ifjúkorában került hazánkba mint firenzei kereskedősegéd. Előbb Kanizsai János esztergomi érseknél, majd Zsigmond udvarában nevelkedett, ahol a tehetséges ifjúnak gyorsan emelkedett a pályája. Andrea Scolari váradi püspök nagy építtető és művészetpártoló volt,12 aki a Püspökvár megerősítése mellett pompás püspöki palotát emeltetett és rendeztetett be, amelynek egyik ékessége volt a végrendeletében említett, Szent Apollónia történetét ábrázoló kárpit, amelyet a pálosokra hagyott. Jelentős könyvtára is volt,13 amelynek őrét is ismerjük, Nagymihályi Antal Miklós kanonokot, a „könyvszekrények ill. a Szent Katalin-oltár rektorát”: „rector armarii librorum seu capelle S. Catharine Virginis in prefata ecclesia”.14 Ő volt a püspök pecsétjének is az őre. Az ovális formájú pecsét15 követi az elődei által használt pecsétek típusát. A pecsét alsó részén, mintegy az oltár predelláján, maga Scolari püspök térdelve adoráló alakja látható. Andrea Scolari váradi püspökként is szoros kapcsolatot tartott fenn Firenzével, erre utalnak az ezekben az években Váradon élő firenzeiek, papok és világiak egyaránt: Conradus de Cardinis de Florentia, Scolari rokona, kanonok (1411–1421), majd prépost (1424–1440), Cargniani de Scolaribus kanonok (1420), Matteo Scolari, Filippo testvére (1426). Az Andrea Scolari püspök udvarában működő firenzeiek közül a következőket ismerjük: Jeronimus de Sancto Miniato artium et medicine doctor, Alexander Antonii de Florentia medicus, Simon Andree de Montabonis, Simon de Melanesibus de Prato, Johannes Andree de Lamberteschis, Petrus Andree de Lamberteschis, Baldinacus Catellini de Infangatis de Florentia stb.16 A váradi palotájában 1426-ban írt végrendeletének17 tanúi között hét firenzei is szerepel, valamennyien neves családok tagjai. S bár bőségesen megajándékozta végrendeletében a váradi egyházi közösségeket, nagy örökséget hagyott a firenzei kamalduliaknak, hogy jeles kolostort és templomot építsenek maguknak. Az örökösök így rendelték meg Filippo Brunelleschinél az Oratorio degli Scolari agli Angeli, sajnos befejezetlenül maradt, remekművű, centrális elrendezésű, reneszánsz templom épületét, amely ma a Firenzei Tudományegyetem Bölcsészkarának ad otthont. Andrea Scolari utóda 1426-ban Giovanni Milanesi de Prato volt, majd két dalmáciai olasz lett Várad püspöke: Johannes de Curzola (1435–1438) és Johannes de Dominis (1440– 1444). Az utóbbi Várnánál esett el 1444. november 10-én, a törökök elleni csatában, ahol a király, I. Ulászló is életét vesztette. Az új váradi püspök személyére a király helyett Hunyadi János tett javaslatot a pápánál Vitéz János váradi prépostot ajánlva. A fiatal, 37 éves főpap 11 Engel Pál, Filippo Scolari, Budapest, 1988. 12 Balogh Jolán, Andrea Scolari váradi püspök mecénási tevékenysége, Archeológiai Értesítő, XL(1923–26), 173–188. 13 Jakó Zsigmond, Országunk legrégibb könyvtáráról, Könyvtári Szemle, 1961/1, 25–28; Uő, Könyv és könyvtár művelődésünkben, Korunk, 1972/1, 9–29; Uő, Írás, könyv, értelmiség, Bukarest, 1976, 153. 14 Lukcsics Pál, A XV. századi pápák oklevelei I., Bp., 1931, 200. 15 OL. Dl. 11218. 16 Balogh, Varadinum …, i. m., II. 44; Uő, Az erdélyi renaissance, Kolozsvár, 1943, 29–30. 17 Balogh, Varadinum …, i. m., II. 45.

46


ekkor már országos hírnévnek örvendett a királyi kancelláriában Zsigmond király óta betöltött tevékenysége révén. A pápa megerősítette a kinevezést. Várad városának hazai és nemzetközi jelentősége 1437-től, Zsigmond magyar király és német-római császár nagy pompával kísért temetése óta igen megnövekedett. Ma már sem a sírt, sem a síremléket nem ismerjük, mivel a török uralom idején megsemmisültek. De beszédes emlék a sírból fennmaradt remekművű arany korona (3.4. kép). A fenti rövid áttekintés csak néhány lapot ragadott ki Nagyvárad kiemelkedő püspöki székhelyének 11–15. századi történetéből, hogy sejtetni engedje, hová érkezett Vitéz János királyi főjegyző, „regni Hungariae prothonotarius” a budai királyi udvarból 1441 tavaszán, amikor a váradi préposti kinevezéssel megérkezett Szent László városába. Örömmel érkezett! Albert király halálát követően az előző két évben számos negatív változás történt az ország politikai életében. Az egyházi és a világi főurak nagy része az özvegy Erzsébet királyné, ill. Jagello Ulászló köré csoportosuló pártharcokkal volt elfoglalva. 1440. február 20–21én Erzsébet királyné megbízásából Kottanner Ilona udvarhölgy ellopta a Szent Koronát Visegrád várából, és Komáromba vitte. Itt született meg február 22-én Erzsébet fia, László, akit Szécsi Dénes esztergomi érsek május 15-én meg is koronázott Fehérváron V. Lászlóként Magyarország királyává. Erzsébet a fiával és a Szent Koronával Habsburg Frigyes stájer hercegnél, férje rokonánál talált menedéket, akit még 1440-ben Frankfurtban német királlyá választottak III. Frigyes néven. A császári méltóságot 1452-ben nyerte el. 1440-ben a csecsemő, utószülött V. László helyett tetterős uralkodóra volt szükség, aki képes elhárítani a fokozódó török veszélyt. A választás Jagello Ulászló fiatal lengyel királyra esett. A kancellária képviseletében Vitéz János prothonotarius kísérte el Krakkóba a nagy számú magyar küldöttséget 1440. március 8-án. Ő fogalmazta a hitlevelet, amely a királyválasztás feltételeit tartalmazta. Ez a tény arra utal, hogy Vitéz János ekkor a kancellária irodavezetője volt.18 I. Ulászló azonban nem viseltetett bizalommal Vitéz János iránt, akiben ellenfele, Erzsébet királyné – V. László anyja – hívét látta. Ezt jelzi, hogy alkancellárnak, vagyis a kancelláriában fölöttesének nevezte ki Kálnai András pécsváradi prépostot. A következő években nem találkozunk Vitéz János nevével a kancellária tevékenységében. 1440 júniusától nyílt polgárháború dúlt a két párt között, amely csak 1442. december 13-án csendesült I. Ulászló és Erzsébet győri békekötésével. S nem szűnt meg a küzdelem Erzsébet december 17-i halálával sem. Mindenesetre joggal tételezzük fel, hogy 1441 tavaszán Vitéz János a politikai csatatérről szívesen távozott a humanista szellemiségű Váradra, ahol a dicső magyar történelem egyik legnagyobb hősének, Szent László királynak alakja eleven valóság volt. Ő, a szlavóniai kisnemesi család fia, a Szent László király által alapított zágrábi püspökség papja és 1438-tól őrkanonokja mostantól a nagy szent – számos csodával kísért – sírja közelében élhetett mint a káptalan feje. Itt a prépostságban elődje a firenzei Conradus de Cardini volt, aki Zsigmond király megbízásából több ízben teljesített diplomáciai feladatot Itáliában. Várad ekkor Hunyadi Jánosnak, a török feletti győzelmek immár világhírű hadvezérének a birtokához tartozó országrész központja volt. Vitéz János az édesanyja révén, aki Garázdalány volt, rokonságban állt a Hunyadi családdal. A fiatal hadvezérrel feltehetően, még Zsigmond király udvarában ismerkedett meg. Igen valószínűnek tartjuk, hogy 1432–1433-ban, amikor Zsigmond király nagy számú, fényes kísérettel Rómába menet Sienában közel egy 18 Szakály Ferenc, Vitéz János, a politikus és államférfi, Esztergom Évlapjai, 1990 (Vitéz János emlékkönyv), 12.

47

EME Prokopp Mária

évet töltött, hogy IV. Jenő pápától kieszközölje a császárrá koronázását, akkor Vitéz János kancelláriai jegyző is ott volt Gotalóczi Máté alkancellár, zágrábi prépost kíséretében. A lovasok seregét Hunyadi János hadvezér vezette. A fényes ünnepség 1433. május 31-én világraszóló esemény volt. Erre utal, hogy a pápa még ebben az évben a színhely, a római Szent Péter-bazilika számára új bronz főkapura adott megbízást Antonio di Pietro Averlino firenzei szobrásznak, aki Filarete néven vált ismertté. Itt, a bal kapuszárnyon, Szent Pál hatalmas alakját követően, két jelenetben is megrendelte a koronázás ábrázolását. Ez a kapu a mai, az 1506-tól épült Szent Péter-bazilikának is a főkapuja, amely csak a legnagyobb ünnepeken tárul ki. Az 1441–1445 közötti években mind jobban s jobban erősödő török és huszita elleni harcokban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a haza és a kereszténység védelme, Hunyadi János mellett, a legönzetlenebbül Vitéz János szívügye. 1443 szeptemberében fegyverszünetet kötött a király Giskrával, a félelmetes huszita hadvezérrel, aki Erzsébet királyné és hívei szolgálatában pusztította az országot. Ezt követően 1443-tól 1444. február végéig a Hunyadi János vezette győzelmes török elleni „hosszú hadjárat” nagy örömmel töltötte el az országot. Vitéz János fogalmazta a király leveleit, amelyek a hadi eseményekről számolnak be a világnak. 1444. augusztus 4-én Ulászló király és Hunyadi János hadvezér esküt tett a török elleni hadjárat folytatására. Tíz nap múlva, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén, amely Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe Szent István országfelajánlása óta, Ulászló király és Brankovics György szerb fejedelem éppen Váradon titokban békét kötött a szultán követeivel. Ezt a békét a pápa követe, Cesarini Julián érvénytelenítette, és a hadjárat megindult. November 10-én Várnánál teljes volt a vereség. A király, I. Ulászló is elesett, így az ország politikai helyzete ismét rendkívül nehéz volt. A gyermek V. László nevében az Erzsébet-párti főurak és főpapok kezébe került a hatalom. Vitéz Jánost nem tartották annak, jóllehet Erzsébet apja, Zsigmond és a férje, Albert királyok kancelláriájában egyre jelentősebb beosztása volt. Ulászló alatt ezért mellőzték. Vitéz János mindig az erkölcs igazságáért szállt síkra. A várnai csata előtt is óvta a királyt és Hunyadit a támadástól, mivel a békekötés erre kötelezte volna őket. De azok a pogány törökkel kötött békét nem tartották kötelező érvényűnek. Vitéz János fennmaradt leveleiből egyértelmű, hogy a hazánkra zúduló minden bajnak a legfőbb okát az erkölcsök süllyedésében, az erények hiányában látta. 1445. április 24-én „szeretett fiának, Pálnak, a királyi kancellária jegyzőjének” írta: „Az egész országban gyászos törvényszünet lappang. A végzet minden erkölcsi gátat átszakít. A törvények béklyójától eloldott dühöngés vágtatni kezd. […] A fegyverek hatalmaskodó kézzel forgatnak fel minden jogot, fejtetőre állítva törvényt és szerződést egyaránt. Fölszabadult a gyűlölködés […], baráti kéz fordul tulajdon vére ellen. Rokon vív csatát rokonával! Soroljam tovább? […] Elborult tekintettel rohanunk közös vesztünkbe. Kevés a gaztett bosszulója, de özönnel van, ki elkövesse. Megrendült a hűség, oda a nyugalom. Véredben már nem bízhatol. […] Ráadásul e fölfordult világban még a szavak jelentését is kiforgatják. S eljön az az idő, amikor a bűnt erénynek mondják, csak siker és szerencse kísérje. […] Erénnyel már alig élnek, annál inkább visszaélnek. […] S már a gazság gyümölcse az, hogy semmit sem tartunk gazságnak.”19 Ez a drámai helyzetkép hazánkról Vitéz János váradi püspök Leveleskönyvében maradt fenn, amelyeket Pál váradi főesperes és kancelláriai jegyző szorgalmazására Ivanich Pál, Vitéz János udvari papja és egyben írnoka gyűjtött össze.20 A kötet epilógusában így jelöli ma19 Boronkai Iván, Vitéz János levelei és politikai beszédei, Bp., 1987 (Magyar Ritkaságok), 40–41, Vitéz János 2. levele. 20 Wien, ÖNB, Cod. Lat. 431.

48


gát: „zágrábi egyház-megyés pap, a váradi egyház Szent Pál apostol oltárának igazgatója”. A kötet 78 levelet tartalmaz, amelyeket Vitéz János 1445–1451 között, váradi püspökségének első éveiben írt a király, a kormányzó, ill. a saját nevében Európa hatalmasságaihoz, ill. barátaihoz. Ezek a levelek felbecsülhetetlen értékei hazánk politikai történetének, a magyar humanizmusnak és mindenekelőtt Vitéz János szellemiségének, műveltségének. Vitéz János püspök a fent idézett 1445. áprilisi levelében írja Pál váradi főesperesnek, aki korábban az ő kancelláriai titkára lehetett, hogy az országnak ebben a végzetes helyzetében „…az volt a szándékom, hogy megpihenjek, s olyan szellemi tevékenységbe fogjak, amelyben épp a csend hű védőrzetére van szükség. […] A mérhetetlen kavargásban és békevesztésben…hasznosabbnak tartottam tollamat s gondomat menedékbe vonni kissé a künn zúgó szelek elől […] Mindigis hazámnak akartam szolgálni, nem a becsvágynak! […] Jó órában érkezett kérésed. Éppen ki akartam magam lopni a közéleti tevékenységből.”21 De „az áldatlan idők béklyójában nem indulhattam el azon az úton, amelyre lelkem vágyott, hanem viszszatérve a véget nem érő próbatétel eme házába, az igazat megvallva, már magam sem tudom, mi az én rangom”22 – írja Lasocki Miklós krakkói dékánnak az 1444–1445. év fordulóján datált levelében. A nagy műveltségű Miklós főpap Ulászló király kíséretében jött Magyarországra. Ura halála után Hunyadi János követe volt a pápánál. Ivanics Pál a levélhez fűzött jegyzetében megmagyarázza, hogy Vitéz János „tanulmányok végett Itáliába indult, de egy bizonyos Matkó bán megakadályozta, hogy átutazzék. Zágrábból visszafordult, s ezért mondja, hogy visszatérve”.23 Vitéz János 1444-ben tehát, vissza akart vonulni a közügyektől, és Itáliába készült tanulmányútra. A pontos időpont nem ismeretes, az újabb kutatás24 1444. július–szeptember közötti időszakra helyezi. Miután a tanulmányút meghiúsult, Vitéz János továbbra is a Haza javát igyekszik szolgálni a Közrend, a Béke megteremtésével, az Erkölcs, az Erények becsületének helyreállításával. A váradi püspöki kinevezést 1445. június 4-én kapta, a februári országgyűlésen megválasztott Erdély és Tiszántúl kormányzójának, Hunyadi Jánosnak a javaslatára. Hunyadi számára létkérdés volt, hogy a rábízott és a török támadástól leginkább veszélyeztetett terület egyházi vezetőjének teljes bizalmát élvezze. Ilyen férfiú csak Vitéz János volt. 1445. június 5-én Hunyadi Jánost az egész ország kormányzójává választotta az országgyűlés Rákos mezején, a király kiskorúsága idejére. Vitéz János püspök azonban nem kapott vezető beosztást sem Hunyadi kancelláriájában, sem a főhatalmat gyakorló, újonnan alakult Országtanácsban. Nem ő lett a főkancellár. Mégis számos, főképpen diplomáciai szolgálatot teljesített a következő években: küzdött V. László kiszabadításáért III. Frigyes fogságából, trónjának elismertetéséért, a Szent Korona és a Frigyes által eltulajdonított terület visszaszerzéséért, valamint a török elleni európai katonai segítség megnyeréséért. A Leveleskönyv őrzi az 1445. évi leveleit VII. Károly francia királyhoz és a pápához, amelyekben segítségüket kéri Európa védelme érdekében. 1445–1447-ben Vitéz János volt a császárral folytatott tárgyalások tényleges vezetője. 1445–1446-ban részt vett bandériuma élén a havasalföldi hadjáratban és 1448-ban a rigómezei ütközetben. 1450-ben ő kötött békét III. Frigyessel és Brankovics György szerb despotával a kormányzó megbízásából. Ugyancsak 1450-ben, az egyház jubileumi szent évében Vitéz püspök, s nem Szécsi Dénes esztergomi érsek szerzett engedélyt a pápától, hogy a 21 22 23 24

Boronkai, i. m., 42–44. Boronkai, i. m., 81, 11. levél. Uo. Szakály, i. m., 18.

49

EME Prokopp Mária

magyarok elnyerhessék a szentévi búcsút itthon is, ha az utazási költséget a török elleni hadjárat céljára ajánlják fel. 1451-ben Vitéz, a „vicecancellarius regni Hungariae” Itáliába készült, hogy görög és latin műveltségét gyarapítsa. Az, hogy nincsenek dokumentumaink Vitéz János itáliai útjairól, nem jelenti azt, hogy sosem járt ott. Minden bizonnyal számos alkalommal járt Itáliában. Először bizonyára 1433-ban, Zsigmond király római császárrá koronázásakor, mint a kíséretének tagja. 1452 októberében részt vett a császár fogságából kiszabadult, 13 éves V. László királyt Bécsben köszöntő fényes küldöttségben, amelyet Garai László nádor és Szécsi Dénes esztergomi érsek vezetett. 1453 januárjában Vitéz János V. László titkos kancellárja lett. A király legközvetlenebb környezetéhez tartozott. Többnyire vele tartózkodott Bécsben és Prágában is. Ő döntött a főméltóságok kinevezésében. Neki tulajdonítható az 1454. januári budai országgyűlésre beterjesztett királyi javaslat a királyi hatalom anyagi alapjának megerősítésére. Ez a „királyi jövedelmek kezelőitől” kívánta visszakövetelni a királyi bevételeket. Ő fogadta az udvarba érkező követségeket. 1453. augusztus 29-én elesett Bizánc, a Keletrómai Birodalom fényes, több mint ezeréves fővárosa! Ez mélyen megrázta Európát, de cselekvésre nem késztette. Vitéz püspök 1454-ben Regensburgban és Frankfurtban, a német-római birodalmi gyűléseken a király nevében nagy hatású beszédet mondott az egész Európát megsemmisüléssel fenyegető török veszély elleni nemzetközi összefogás érdekében. 1455-ben, a bécsújhelyi birodalmi gyűlésen, ahol a császár jelenlétében tárgyaltak a török elleni hadjárat fontosságáról, jelen voltak a trieri püspök és a brandenburgi őrgróf mellett a pápa, a nápolyi király és a burgundi herceg követei is. Vitéz püspök-kancellár nagy hatású tudós szónoklata elkápráztatta a jeles humanistát, a császári kancellár Aeneas Sylvius Piccolominit is. 1456. januárban Vitéz kancellár ellenjegyezte a király országgyűlési meghívóját, amely a hadjárat konkrét szervezésével foglalkozott. A bezáráskor, április 6-án ő adta elő a királynak és a pápai követnek az országgyűlés végzéseit. S ő kapott megbízást – Hunyadi János és Szécsi Dénessel együtt –, hogy a pápai követtel, Juan de Carvajal-val kapcsolatot tartson. Ezután, májusban, eltűnik Vitéz János V. László udvarából. A király a Cillei Ulrik vezette Hunyadi-ellenes, Habsburg-párti csoport befolyása alá került. Június 29-én III. Callixtus pápa elrendelte az egész keresztény világon a déli harangszót, hogy a török elleni összefogásra buzdítson. Július 4–22. között Vitéz János minden bizonnyal ott küzdött a bandériuma élén Nándorfehérváron, Hunyadi János és Kapisztrán János oldalán a sokszoros török túlerővel szemben, és részese volt július 22-én a világraszóló diadalnak. Augusztus elején ott áll Hunyadi János halálos ágyánál Nándorfehérváron. A hős vezér őrá bízta a fiait. 1456. november 9-én a Hunyadi-párt meggyilkolja a cselszövő Cillei Ulrikot és a királyt foglyul ejti. 1457. március 14-én, miután V. László kiszabadult, elfogatja a Hunyadi-fiúkat és Vitéz Jánost is. Május végén maga a király szabadítja ki az Esztergomban őrizetben tartott püspököt a pápa közbenjárására. Amikor 1457. november 23-án Prágában meghal a fiatal, gyermektelen V. László király, Vitéz püspök vele van. Másnap ő értesíti Várdai István kalocsai érseket és Pálóczi László udvarbírót a gyászról. Levelében mély rokonszenvét fejezi ki az ifjú király iránt.25 Vitéz János tárgyal Podjebrád Györggyel Hunyadi Mátyás kiszabadításáról, majd ő fogadja az ország nevében a diadalmenetben hazaérkező 15 éves Mátyást, a dicső törökverő fiát, és kíséri Budára. 1458. január 24-én Vitéz János is ott van, amikor a Duna jegén királlyá 25 Boronkai, i. m., 268–269.

50


választja az ország. Az ifjú király igyekezett távol tartani rokonait és jótevőit a hatalomtól. Vitéz János sem kapott országos méltóságot, de a legfontosabb diplomáciai feladatokat, például a III. Frigyes császárral és Podjebrád Györggyel való tárgyalásokat őrá bízta. Vitéz püspök ezeket nagy sikerrel teljesítette: hatévi küzdelem után visszaszerezte a császártól a magyar Szent Koronát, és 1464. március 29-én a budavári Nagyboldogasszony-templomban Szécsi Dénes esztergomi érsek királlyá koronázta Hunyadi Mátyást. Vitéz János csak közvetlenül a koronázás előtt kapott fő- és titkos kancellári kinevezést, és ezt is Várdai István kalocsai érsekkel megosztva. Mátyás király ebben az évben bíborosi kinevezést kért Várdai számára. Mindezek a mellőzések mély fájdalommal tölthették el Vitéz Jánost. Csak a következő évben, 1465-ben, Szécsi Dénes halála után jelentett számára kárpótlást, hogy május 15-én ő kapta az esztergomi érseki kinevezést. Ő lett az ország legfőbb papja, Magyarország prímása. Ekkor költözött Váradról Esztergomba. A hatalmas esztergomi egyházmegye – amely a Magyar Királyság északi felvidékének nagy részét magába foglalta Pozsonytól, a Duna bal partja mentén, a Szepességgel bezáróan – kellő anyagi fedezetet jelentett, hogy Magyarországot Európa kulturális fényévé tegye. A Lux Pannoniae – ahogy őt a fiatal modenai-ferrarai költő, Gasparus Tribrachus nevezte a Vitéz püspöknek ajánlott eklogái címoldalán26 – a püspök portéja feletti körfeliraton (3.5. kép) valóban beragyogta Európát. Erről szólnak Vitéz János váradi, majd esztergomi udvarában megfordult neves európai humanisták és azok az emberi tudás minden ágát képviselő tudósok, professzorok, akik az érsek hívására örömmel adták fel katedrájukat a világ neves egyetemein, és siettek Pozsonyba, ahol 1467. június 20-án megnyílt a pápai jóváhagyású, bolognai jogú, vagyis nemzetközileg elismert, teljes jogú magyar egyetem, amely az Academia Istropolitana nevet kapta.27 Ennek előkészítése Váradon történt, Vitéz püspök húszévi püspöksége idején! Vitéz János életének, egyéniségének bemutatása, politikai szerepének értékelése még korántsem befejezett. Első és mindmáig alapvető életrajzát Fraknói Vilmos püspök-történész írta 1879-ben.28 A 20. században számos jeles történész gazdagította a Fraknói által rajzolt kitűnő portrét. Közülük a legkiemelkedőbbek: Mályusz Elemér, Szilágyi Loránd, Elekes Lajos, Bónis György, Komjáthy Miklós, Kubinyi András, Szakály Ferenc, Kulcsár Péter, Teke Zsuzsa. A történészeknek azonban még mindig sok kérdést kell tisztázniuk, hogy világosabban lássuk emberi nagyságát. A fentiekből sejthető, hogy milyen rendkívül nehéz bel- és külpolitikai légkörben telt Vitéz János váradi püspökségének húsz esztendeje. Fennmaradt levelei, a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű könyvtárának ismert kötetei, az azokban olvasható lapszéli jegyzetei és azok művészi igényessége, nem utolsósorban nagyszabású építkezései, amelyek, jóllehet kevés maradt ránk, meggyőzően igazolják, hogy életének egyetlen célja az ország erkölcsi, szellemi felvirágoztatása volt. Ehhez a politikai-gazdasági-társadalmi rendre is szükség lett volna. Ezért minden tekintélyét latba vetette, hogy ennek megteremtését segítse. Ő LUX PANNONIAE volt egész Európa számára. Életével példát adott nemzetünknek. Erre kötelezte lelkiismerete és Szent István, Szent László öröksége.

26 Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár, Cod. Lat. 27 Klaniczay Tibor, Egyetem és politika a magyar középkorban = U., Pallas magyar ivadékai, Bp., 1985, 67–76; Prokopp Mária, Az egyetem-szervező Vitéz János esztergomi érsek = Változatok a történelemre: Tanulmányok Székely György tiszteletére, szerk. Erdei Gyöngyi–Nagy Balázs, Bp., 2004 (Monumenta Historica Budapestiensis XIV), 263–268. 28 Fraknói Vilmos, Vitéz János esztergomi érsek élete, Bp., 1879.

51

EME Prokopp Mária

Váradon püspöki teendőit építkezéssel kellett kezdenie, mivel az 1443. évi földrengés, a keleti toronypár ledőlése jelentős károkat okozott. A nagyhírű váradi székesegyház a török háborúk, a 150 éves hódoltság alatt teljesen elpusztult, és a legutóbbi időkig katonai terület volt, így csak az 1880–1883. évi régészeti feltáráskor előkerült, ill. a feljegyzésekben említett, továbbá az utóbbi évek kutatása során megtalált kevés, de nagy jelentőségű kőfaragványokat ismerjük. Miskolczy István 1609-ben feljegyezte29 a „1456. J. E W” feliratú kváderkövet a székesegyház homlokzatáról, amely bizonyítja, hogy Johannes Episcopus Waradiensis 1456ban fejezte be a püspöki templom újjáépítését. A váradi székesegyház és a püspöki palota belső díszítéséből hírmondó sem maradt ránk, de az esztergomi várban Vitéz érsek által festetett freskók, amelyek minden valószínűség szerint a dolgozószobáját ékesítették, fogalmat adnak művészeti mecenatúrájának jellegéről és színvonaláról30 (3.6–3.7. kép). Ezek a falképek 1595–1934 között, 340 évig a török harcok során beomlott emeletek törmelékétől a föld alatt voltak. Ezért az al secco technikával festett felső felület többnyire elpusztult, de megmaradt a jeles művész lendületesen felfestett első megfogalmazása. A jelenleg folyó restaurálás, amelyet Wierdl Zsuzsa festő-restaurátorművész, az ICOMOS falkép-restaurátori bizottságának elnöke vezet, megtisztítja a képeket az 1930-as évek feltárása után még ott maradt, megkövesedett földtől és az 1960-as évek restaurátorai által használt műanyagoktól, valamint a kiegészítésektől, átfestésektől. A 2000től folyó munka a Várpalota valamennyi, 11–15. századi in situ és az omladékban talált sok száz kváderkövön lévő freskó tisztításával foglalkozik. Vitéz János Studiolójában, az északi falon in situ lévő négy kardinális erény közül a Mértékletesség allegóriája (3.8. kép), és a töredékek közül számos pompás részlet, amelyek a terem felsőbb falfelületeit ékesíthették, mint egy férfifej, Mars római hadisten páncélos ábrázolásának részlete, kis puttó (3.9. kép) stb. ma már a kiemelkedő művész eredeti ecsetvonásaival kialakított ábrázolásait mutatják. Ezek a mélyen érzékeny, dekoratív vonal-ritmussal megfogalmazott képek, főképpen az Erény-allegóriák és a csillagképek párhuzamai összetett filozófiai-teológiai rendszert képviselnek. A kivételes művészi tehetség kiválasztása Vitéz János érsek-kancellárt dicséri. Ő megtalálta azt a művészt, aki az ő széles körű, kozmikus méretekben gondolkodó egyházfői és politikai programját magas művészi fokon, a hazai gótika stílusához közel álló felfogásban vizuálisan is meg tudta jeleníteni. Ez a művész az eddigi kutatások alapján31 minden valószí29 Diarium Stephani Miskolczy, 1609. kéziratának 1799-évi hiteles másolatát közli Jakob Ferdinand von Müller, Zeitschrift von und für Ungarn, Hrsg. Ludwig von Schedius, Pesth, 1804, 84–87; Balogh 1982, II. 136–137. 30 Prokopp Mária, Italian Renaissance Frescoes in the Castle of the Hungarian Archbishop at Esztergom = Studies in Honor of Craigh Hugh Smyth II, Firenze, Villa I Tatti, 1985, 365–376; U., Erényábrázolások Vitéz János esztergomi Studiolójában = Sub Minervae nationis praesidio: Tanulmányok Németh Lajos 60. születésnapjára, szerk. az ELTE Művészettörténeti Tanszékének munkatársai, Bp, 1989, 31–36; U., Vitéz János és a művészetek, Esztergom Évlapjai 1990 (Vitéz János emlékkönyv), 53–58; U., Újabb kutatások Vitéz János esztergomi érsek Studiolójához = Collectanea Tiburtiana: Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére, szerk. Galavics Géza, Herner János, Keser Bálint, Szeged, 1990, 393–400. 31 Prokopp Mária, Új eredmények Vitéz János esztergomi érsek dolgozószobájának falképeiről a 2001– 07. évi restaurálás alapján, Debreceni Disputa, 2007, 113–121; Wierdl Zsuzsanna, Az esztergomi palotakápolna és a Vitéz János Studiolo falképeinek restaurálása, Műemlékvédelmi Szemle, 2001, 89–109; U., Az esztergomi magyar királyi kápolna és palota freskóinak restaurálása, Műemlékvédelem XLVI(2002) 4, 209–216; U., Chi ha dipinto l’affresco „Temperanza” del Palazzo Reale di Esztergom? Nuovi risultati dalla ricerca sull’arte rinascimentale ungherese, Roma, Accademia

52


nűség szerint Sandro Mariano firenzei fiatal festő volt, akinek Botticelli volt a ragadványneve (3.10. kép). Ő nem az egyetlen jeles itáliai művész volt a 15. századi Magyarországon. A bevezetőben említett, Itáliából érkező váradi főpapok és a jeles humanisták művészetpártolása csak folytatódott Vitéz János korában és azután. Utaljunk csak a milánói herceg, Ludovico il Moro levelére, amelyet 1485. április 13-án írt Budára, Mátyás király udvarában lévő követéhez, Maffeo da Trevigliónak, hogy „miután értesültünk, hogy Őfelsége Mátyás király nagyon élvezi a szép festményeket, […] találtunk egy igen jó (optimo) festőt, akinek lángeszű műveit látván, elrendeltük, hogy fesse meg a Miasszonyunknak olyan szép, kitűnő és ájtatos képmását, amilyet csak tud, nem kímélvén semmi költséget. Azt aztán, megparancsoljuk, hogy adják az előbb említett Őfelségének”.32 Miután 1485-ben Milánóban a legjobb – optimo – festő Leonardo da Vinci volt, nem kétséges, hogy az ő művét küldte a herceg Mátyásnak. Ez a „kitűnő és ájtatos” kép a legújabb kutatás szerint33 azonos a Louvre-ban őrzött Sziklás Madonnával! Leonardo maga is beszámol a Trattato della Pittura című könyvében, hogy részt vett Mátyás király egyik születésnapi ünnepségén, ahol a királyt egy költő a versével és egy festő – aki minden bizonnyal ő maga, Leonardo volt – szerettének képével ajándékozta meg: „A király gyorsan becsukta a költő könyvét, s a képhez fordulva, rászögezte szemét, nagy csodálattal. Akkor a költő méltatlankodva megjegyezte: Oh, király olvassál inkább, mert így sokkal súlyosabb dolgokat fogsz okulni, mint holmi néma képen. Erre a király neheztelve, hogy megrótták, hogy néma dolgokat csodál, kijelentette: költő, hallgass! Ez a kép nemesebb érzéket szolgál, mint a te munkád, ami jó a vakoknak.”34 Mátyás király magas szintű művészetpártolása ismert és elismert volt a kor Európájában, amelyet a Corvina Könyvtár kötetein kívül számos műalkotás igazol a művészetek minden ágából. A király mindezt elsősorban Vitéz Jánostól tanulta, őnála látta! Vitéz János könyvtára35 lehetett a példa a Corvina Könyvtár számára is. Vitéz János kivételesen magas műveltségét a tudományok és a kulturális élet minden területén meggyőzően igazolja a könyvtárának ma ismert kis töredéke is, mintegy 36 kötet, amelyek Európa különböző könyvtárainak gyöngyszemei (3.9., 3.10. kép). Vitéz János azok közé a kivételes szellemi óriások közé tartozott, akik számára a tudományok és a művészetek ismerete, pártolása egymástól elválaszthatatlan egységet jelentett. Erről szól a váradi, majd az esztergomi udvarában megfordult tudós humanisták hosszú sora. Említsük csak Johannes Argyropylost, aki elsőként tette közzé Arisztotelész műveinek latin fordítását. Az Égről szóló négy könyvet Vitéz Jánosnak ajánlotta a következő sorokkal: „Ha kitűnő műveket kitűnő férfiaknak illik ajánlani, e munkát kinek ajánlhatnám inkább, mint Neked […] Atyám, hogy te kitűnő és tökéletes vagy, ennek híre eljutott hozzánk is. Mértékletesnek, állhatatosnak, igazságosnak és bölcsnek magasztalnak téged. Dicsőítik bőkezűségedet és fényűzésedet, nagy szellemedet és ritka szeretetreméltóságodat. Feltaláljuk benned az összes erényeket.

32 33 34 35

d’Ungheria in Roma, 2007, 1–19, Prokopp Mária, Az esztergomi Vár falképeinek megtisztítása, Örökség XII(2008). január, 4–5. Balogh Jolán, Mátyás király és a művészet, Bp., 1985, 277–278; Nagy Iván–Nyáry Albert, Magyar diplomáciai emlékek Mátyás korából III, Bp., 1877, 44. Váralljay Csocsán Jenő, A Magyar Monarchia és az európai Renaissance, Bp., 2005, 139–142. Leonardo Da Vinci, Trattato della Pittura, bev. Boskovits Miklós, ford. Gulyás Dénes, Bp., 1967. Csapodi-Gárdonyi, Klára, Die Bibliothek des Johannes Vitéz, Bp., 1984; Csillag a holló árnyékában: Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon, szerk. Földesi Ferenc, Az OSZK kiállítása: 2008. márc.14–június 15. Budapest, 2008.

53

EME Prokopp Mária

[…] Fogadd tehát legbölcsebb atyám ezt a munkát, amelyet a te kedvedért és részedre fordítottam görögből latinra.” Galeotto Marzio a De homine című művét ajánlotta Vitéz Jánosnak: „Ki lehetne illetékesebb birtokosa e könyvnek, mely az Embert tárgyalja, mint az, aki az emberek legkitűnőbbje, ki összes körtársa közül egyedül érdemli meg, hogy a szó szoros értelmében Embernek nevezzük. Végig tekintve az egész világot, senkit sem találtam, akit veled egy színvonalra helyezhetnék.”36 II. Pius pápa követe, Niccolaus Modrusi püspök hosszabb ideig volt Vitéz János vendége Váradon. Évek után is lelkesen emlékezik „a felejthetetlen télre, amelyet nálad, Váradon töltöttem”. Az emberiség végső céljáról szóló értekezését Vitéz János kérésére írta, és neki is ajánlotta. Callimachus, eredeti nevén Philippo Buonacorsi valóságos akadémiának nevezi a váradi püspök udvarát, „amelynél magasztosabb társaságot képzelni sem lehet”.37 A bécsi egyetem neves csillagász professzorával, Georg Peuerbachhal is szoros kapcsolatban állt János püspök. Az ő bíztatására készítette el a Nap és a Hold fogyatkozását előre kiszámító táblázatokat, a Tabulae Varadiensest, a váradi meridián alapján, a váradi csillagvizsgáló számára. A kötetet ékesszóló kísérő levéllel küldte el Vitéz Jánosnak, amelyben magasztalja tudományos érdemeit és kiváló könyvtárát. Peuerbach tanítványa, Regiomontanus és a krakkói egyetem tanára, Martinus Ilkusch, akik a Vitéz érsek által szervezett Accademia Istropolitana tanárai lesznek Pozsonyban, 1467-től Váradon mélyítették el kapcsolatukat a tudós főpappal. A fenti vázlatos bemutatás is igazolja, hogy Vitéz János, a váradi püspök, majd esztergomi érsek, a magyar humanizmus atyja, Mátyás király műveltségének irányítója a 15. századi Európa szellemi és politikai életének kiemelkedő egyénisége volt. A váradi egyházmegye élén töltött negyedszázados főpapi tevékenysége életének legmeghatározóbb szakaszát jelentette.

36 Galeotti Narniensis, De homine, Libro duo, Bazel, 1517. 37 De Vita Gregorii Sanocensis Archiepiscopi Leop. Auctore Philippo Callimacho Buonacorsi. Ed. Wiszniewski, Pomniki Historyi literatury, IV, 35–83.

54

EME SEBASTIAN MATTHAEUS 1551-ES WITTENBERGI MÁTYÁS-TÉMÁJÚ DISPUTÁCIÓJA

Imre Mihály SEBASTIAN MATTHAEUS 1551ES WITTENBERGI MÁTYÁSTÉMÁJÚ DISPUTÁCIÓJA A Corpus Reformatorum Melanchthon-sorozatának XI. kötetében a 975–983. lapokon található De Matthia Rege Hungar.[orum] címmel egy latin nyelvű disputáció. A 124. sorszámot viseli, 1551-ből származik. A cím alatt kiegészítő információk szerepelnek, eszerint Melanchthon válogatott declamatióinak III. kötetében jelent meg a 178. és következő lapokon Crato wittenbergi kiadásában. Valóban, meg is találjuk az adott helyen az írást. Annyit még megtudunk, hogy önálló kiadvány formájában is kibocsátották Wittenbergben Oratio de rege Pannoniae Matthia címmel negyedrét nagyságban, nyolclapnyi terjedelemben. Az önálló kötetből két példány is van a Herzog August Bibliothek állományában Wolfenbüttelben.1 Ezeket nem láttam, viszont sikerült kézbe vennem és lemásolnom Herbornban, az Evangelisches Seminar Alte Bibliothek gyűjteményében őrzött 2278 jelzetű kolligátumban meglévő művet. (Az Alte Bibliothek az egykori herborni egyetem könyvtárának anyagát őrzi.) Ebből az is kiderült, hogy a könyv Peter Seitz kiadásában jelent meg. A teljes címből még azt is megtudjuk, hogy a szónoklat Mátyás napján hangzott el (vagyis február 24-én) a magisteri vizsgák alkalmából, a szerző pedig akkoriban dékáni posztot töltött be. (Oratio de rege Pannoniae Matthia, Recitata in die Matthiae Apostoli in renunciatione gradus magisterii a decano Magistro Sebastiano Matthaeo in Academia VVittenbergensi Anno M.D.LI.)2 Mindkét wolfenbütteli példány, de a herborni is Matthaeus szónoklata után még közli a következőket: Quaestio. Hieronymi Mencelii, Responsio Doctoris Georgii Maioris, mindegyik kétkét lapnyi terjedelmű. Ez utóbbiaknak a főszöveghez való viszonya eléggé rejtélyesnek, nehezen megválaszolhatónak látszik. A szónoklat a korszak egyetemi szokásaihoz igazodva született, vagyis valamelyik professzor tűzte ki a témát, és tanácsai, útmutatása alapján készítette el egyik diákja. Ebben az esetben figyelmünket az keltheti fel, hogy a témát maga Melanchthon tűzte ki nyilvános szereplésre, ugyanígy érdekfeszítő lehet számunkra a magyar királyról szóló témaválasztás. Természetesen a szerző is figyelmet érdemel, ebben az esetben azonban mindeddig róla semmit sem sikerült megtudni. Számos esetben találkozunk hasonló jelenséggel, koruk kevéssé jelentős személyiségei respondeálnak ugyan valamelyik neves universitason, utána azonban nyomuk vész. Itt is erről lehet szó, hacsak nem bukkan elő valahonnan rejtélyes szerzőnk más műve is. Mivel a szerzőről semmit sem sikerült kideríteni, feltételezhetjük, hogy kevéssé jelentős kortárs volt, a disputációban is inkább Melanchthon hatását keressük, mintsem az ő szellemi önállóságát. (A Herzog August Bibliothek katalógusa is kettős szerzőjűnek tekinti a művet, egyaránt Melanchthon és Matthaeus munkájának nevezi.) Zavarba ejtő, hogy a kötet szerepel az RMK III-ban, ott a 400. tétel, az adatfelvétel talán autopszia alapján történhetett. Szabó Károly úgy tudja, hogy a könyv megvan Budapesten az Akadé1 2

Jelzetük: A:171.2 Quod. 7. és H:P 627. 4o Helmst. 12. Az editio princeps Mattheusnak írja a szerzőt, a Corpus Reformatorum pedig Matthaeusnak. Az eltérés oka lehet sajtóhiba vagy más ortográfiai megfontolás.

55

EME Imre Mihály

mián, az egyetemen és az esztergomi Simor-könyvtárban.3 Az RMK szerkesztőinek valamilyen információval kellett rendelkezniük a szerzőről, ha felvették a gyűjteménybe, meggyőződésük, tudásuk szerint magyarországi volt a szónoklat írója, hiszen csak így szerepeltethették a Régi Magyar Könyvtár III. részének anyagában. Erről azonban nem tudunk meg semmit, és más szakirodalmi hivatkozásban idáig nem sikerült felkutatni Sebastian Matthaeus nyomát.4 Az exordium imádság-hálaadás a Szentháromság-egy-Istennek, aki minket egyházában védelmez, tanítása kormányoz és itteni coetusunkat táplálja. (A coetus itt értelmezhető a wittenbergi egyetem egészére, de az ottani magyarokra is, bár csak 1555-ben jött létre szervezett diákközösségük.) Üdvös és hasznos számunkra, hogy a tanuló ifjak helyesen foglaljanak állást a história tanulságairól, ezért is kell ma megidéznünk Mátyást, Pannonia királyát, aki száznyolc évvel ezelőtt született (qui eo die ante annos centum et octo natus est). Itt a születési évszám a korszakban meglévő kettős hagyományból származik. Kiválóságán és szerencséjén azért is kell most elgondolkoznunk, hogy megindítson bennünket Pannonia szenvedése és pusztulása, amelyet most valamennyien láthatunk (…movemur etiam Pannoniae calamitatibus, quae nunc sunt in conspectu). Igaza van Platónnak, hogy vannak végzetes korszakai az egyes birodalmaknak-országoknak, amelyek a legdicsőbb korszakot követhetik; ennek oka lehet a birodalmakban magukban, de a környezetükben is. Fájdalmas, hogy míg a korábbi évszázadokban bőségben Pannoniához mérhető ország alig volt, üdvös győzelmei és sikerei egész Európa számára meghatározóak voltak, mindezt a történetírás feljegyezte, ismerjük históriáját a kezdetektől 3

4

56

A megjelölt lelőhelyeken ma már nem sikerült fölkutatni a nyomtatványt – jóllehet azzal próbálkoztunk –, ezek a gyűjtemények arról semmilyen információval nem rendelkeznek. Ennek pedig azért lett volna jelentősége, mert az egykori hazai példányokban esetleg valamilyen possessorbejegyzés vagy más, a szerző személyét azonosító bejegyzés, feljegyzés szerepelhetett. Ennek hiányában még valahol a Kárpát-medence valamelyik gyűjteményében reménykedhetünk, vagy a wittenbergi környezet kutatása adhat további fogódzót. Apponyi Hungaricája is tárgyalja a művet a 321. sorszám alatt a 221. lapon, azonban semmit nem árul el a szerzőről. Ez azt is jelenti, hogy ekkoriban még hozzáférhető volt valamelyik példány, mert idéz belőle Apponyi: „A szónok két helyen panaszkodik, hogy a nagy király élettörténetét még nem írták meg, holott dicsőséges győzelmei egész Európában ismertek voltak.: »Dolendum est autem, quod cum aliquot seculis nullus Regum munificentior fuerit erga literatos, quam Matthias, tamen nullam extare integram historiam rerum ab ipso gestarum, cum tamen quaedam eius uictoriae salutares fuerint toti Europae… Haec fere de rege Matthia partim legi partim audivi, et optarim integram eius historiam ab aliquo diserto gentis gentis Pannonicae vivo edi.«” A egyik wolfenbütteli példányt (171.2 Quod. 7) Németh S. Katalin is regisztrálja, címlapfotóját a kiadvány közli, azonban semmi információt nem mond sem a műről, sem annak szerzőjéről. Szakirodalmi forrásként megadja az RMK III. és az Apponyi Hungarica jelzeteit. (Ungarische Drucke und Hungaricis 1480–1720: Katalog der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel – Magyar és magyar vonatkozású nyomtatványok 1480–1720: a wolfenbütteli Herzog August Könyvtár katalógusa, bearb. von S. Katalin NÉMETH, München, Saur, 1993. 2. Theil, H 1173) Legújabban WIX Györgyné, Régi magyarországi szerzők (RMSz) I. A kezdetektől 1700-ig, Szerkesztette és befejezte: P. Vásárhelyi Judit. A szerkesztő munkatársai Kis Elemérné és Kovács Zsuzsanna, Budapest, 2008, 525. lapján tárgyalja a szerzőt és a következőket állapítja meg: „egy. tanár: Wittenberg - nem hung.!” Forrását azonban sajnos nem nevezi meg, bár nagyon határozottan elutasítja a nyomtatvány korábbi RMK III-ba való besorolását. Az külön kutatástörténeti kérdés lehet, vajon miért alakulhatott ki és maradt fönn ez a vélekedés, hogy a szerző magyarországi volt. Az újabb szakirodalomban Keveházi Katalin sem emlegeti a wittenbergi magyar peregrinusok között Sebastian Mattheust.


fogva, mégis mindez siralmasan elenyészett. Még ha nem is tudjuk most visszahozni a régi kiváló vezérek erényeit, mégis a viszálykodás mai korszakában, ha Pannonia elesettségét szemléljük, nem tudjuk nélkülözni a Hunyadiak szellemét, apjáét és fiáét, akiknek a tekintélye a főemberek ellentéteit kioltotta és hősiessége a külső ellenséget Isten segítségével távol tarthatta. Annál inkább vágyakozunk most kiválóságukra emlékezni, és szeretnénk erényeiket minél inkább követni. Változatos formákban fedezhetjük fel az emberi állhatatlanság példáit, és a viszályok okait is, amint a bűnöktől való szorongást, bűnbánatot és Isten segítségül hívásának módozatait. Mindezekre változatos példákkal szolgál Pannonia históriája, magának Mátyásnak a tettei és szerencséje. Ezekből mi összefonhatjuk az elbeszélést, amelyben Isten sok ítélete, jótéteményei, sok kiválóságnak a példái megmutatkoznak. A kibontakozó gondolatmenetben először a magyarok származásáról és legkorábbi történelméről értekezik a szerző. Bevezetésképpen a pannoniaiak nevéről és a nép származásáról beszéljünk. A régi paeonok (paeones) benyomultak Illyriába, a Kárpátok vidékére, a Syrmium és Sabaria közötti területre, amelynek a termékenysége és egészséges volta jól ismert (cuius situm et fertilitatem et salubritatem nostis). A görögök Pannoniát Paeoniának mondják, ezt erősíti meg Homérosz, Aiszkhülosz, Euripidész és sok más író. Euripidész a paeonok földjét különösen gazdagnak mondja aranyban és ezüstben (Et quidem Euripides terrae Paeoniae globam inquit esse argenteam et auream, significans opinor ibi locupletissimas fuisse venas auri et argenti). A paeonok népe egyáltalán nem számított barbárnak, Hercules neveltjei voltak, többségük Hellászban elsajátította a polgári foglalkozásokat és törvényeket, de még a művészetekben is járatosak voltak. Sokak szerint az ő királyuk volt Rhesus, aki pedig Terpsichorenak volt a fia. Nagy Sándor seregében is szolgáltak vitéz paeonok, lovasságának egy része közülük került ki, akik a legkeményebb csatákban is helytálltak.5 A rejtélyes paeonok hamar és önként krisztianizálódtak. Könnyen és gyorsan elfogadták az evangéliumi tanítást, jámborságuk erre sokkal alkalmasabbá tette őket, mint akárkit a hajdani római császárság területén. Legutoljára most is Isten jótéteményéből a legtöbb alapított egyházuk van, amelyekben a romlatlan Evangélium szava szól, és a legtanultabb férfiak nemcsak saját gyülekezetüket tanítják, hanem görög nyelvű kiadványokkal a görög szomszédságot is. Meglepő módon előreszalad a szerző a reformáció koráig, a romlatlan evangéliumról beszél, ami a protestantizmus egyik leggyakoribb argumentuma (Postremo nunc quoque et Ecclesias Dei beneficio recte institutas habet plurimas, in quibus et sonat vox Evangelii incorrupta). Az őstörténet másik fejezete ennél lényegesen szűkszavúbb. Mindössze annyit mond, hogy nem tudja honnan, de a Kaukázusból előkerültek a magyarok (…quo nescio unde a Caucaso, educunt Hungaros). Értékei miatt más vándorló népek is törekedtek erre a helyre – vagyis Pannoniába –, így a jazigok, gótok és hunok. Ezek a magyarokkal összekeveredtek (ut caeteris gentibus etiam peregrinae admixtae fuerunt), azonban a hajdani itt honos 5

A latin szöveget mindenütt az 1551-es wittenbergi kiadás alapján közöljük. Aiij: „Et quidem Euripides terrae Pannoniae globam inquit esse argenteam et auream, significans opinor ibi locupletissimas fuisse venas auri et argenti. Nec Paeones barbaricum genus fuerunt: sed a Paeone Herculis comite, multitudo ex Graecia instituta honesta disciplina, legibus et artibus civilibus in illa loca ducta est, quae quidem propter iustitiam, beneficentiam, fortitudinem et industriam late regnare ad Strymonem et ad Istrum coepit. Apud hos regnavit Rhesus, qui non esset dictus filius Musae Terpsichores, nisi in iis locis doctrina virtutum, disciplina honesta t aliqua artium cognitio fuisset. Videmus et Alexandrum de equitibus Paeoniis praeclare sensisse, cum ad periculosas pugnas eam equitum turmam delectam singulari consilio saepe mittit.”

57

EME Imre Mihály

paeonok népe nagy számban megmaradt eredeti lakóhelyén, s ezek együtt képezték majd a magyarságot (tamen veteres Paeonii tanquam indigenae et vernacula multitudo is sua sede manserunt).6 Már a nép neve is gyönyörködtet: πα×ων. Ez megegyezik az Apollón tiszteletére írott dicsőítő szent himnuszok elnevezésével, amint az ilyen versekben használatos verslábnak is ugyanez a neve. Eddig tart a históriai visszatekintés mitológiai rétege, amely ugyancsak magasra értékeli a titokzatos paeonoktól eredő magyarokat. A következőkben a Hunyadiak koráról beszél a szerző. Meglepő, hogy ily sovány ez az őstörténet, hiszen a hunok nem kapnak benne szerepet (szinte csak a felsorolt népek között az egyik: et postea Hunni), holott a témára vonatkozó historiográfiai művek legtöbbje nagy terjedelmet szentel a hun történelem és a hun–magyar azonosítás bemutatásának. Egyáltalán a nemzeti identitás meghatározó eleme, amely a szorosabban vett historiográfiai műveken túl nagyon sokféle formában érzékelhető. A korszak meghatározó alkotásaiban a magyar előidő ábrázolásának ez alapvető eleme.7 Matthaeus szónoklatából ugyancsak hiányzik a szkíta őstörténet, amely a hun történelemmel keverten jelenik meg máshol. (Gondoljunk csak a magyar nyelvű irodalomból Farkas András, Batizi András műveire.) Másrészt ebben az „őstörténetben” alig szerepel a pogányság korszaka, ez a magyarság a paeonok révén már az apostolok időszakában elfogadta az evangéliumi tanítást: Nec obscura sunt indicia virtutis in gente Pannonica, quod Evangelii vocem statim Apostolorum tempore libenter amplexa est… A wittenbergi környezetben született declamatio szerzője a reformáció ekkori fővárosának látásmódjához igazította munkáját. Ebben a hun–magyar–szkíta történelem és rokonság Attila király dicsőségével aligha kaphatott szerepet. Jóllehet a magyar reformáció alkotói bonyolult, egyensúlyozó játékot folytattak, hiszen „meg akarták menteni” a hun–magyar rokonságtudatot és Attila dicsőségét, hogy azt valahogy beillesszék a protestantizmus történetteológiai rendszerébe. Ezt bizonyítja Bencédi Székely István, Batizi András, Farkas András, Szkhárosi Horváth András, Ozorai Imre, Heltai Gáspár, később Szenci Molnár Albert számos műve. Ezekben az évtizedekben formálódik és erősödik meg a hazai magyar nyelvű protestáns kultúrában a zsidó–magyar sorspárhuzam átütő erejű gondolatmenete. Ez a konstrukció – mivel alapvetően biblikus idődimenziót működtet – leértékeli, mellőzi a reneszánsz historiográfia múltértelmező és feltáró szerepét, annak interpretatív eljárásait. (Jó példa erre Károlyi Gáspár 1563-as Két könyv című művének gondolatmenete, amely deklaráltan leértékeli és szinte teljesen mellőzi a humanista historiográfia tanulságait. Ugyanakkor viszont Károlyi – és mások – történetteológiai rendszere wittenbergi eredetű, Luther és Melanchthon műveiből származik a három világ6

7

58

A paeonok népe Appianosz Alexandrinosz Romaika című művében (II. század) szerepel hasonló részletességgel és hasonló erényekkel ékesítve – természetesen a krisztianizáció nélkül. A görög szerző Paeont Herculesnek vagy Pülüphémosznak, Galatha nimfától született fiának gondolja. (Itt erősen eltér egymástól Matthaeus és Appianosz mitikus története. Matthaeus Appianoszt nem nevezi meg forrásai között.) Ezt a koncepciót veszi át Petrus Ransanus A magyarok történetének rövid fogalalata (Epithoma rerum Hungararum) c. műve. (Közreadja Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet, Bp., 1985.) Azt azonban aligha tekinthetjük Matthaeus forrásának, mert először 1558-ban Zsámboki János adta ki nyomtatásban. A munkának voltak ugyan kéziratos másolatai, amelyek közül az egyiket Bonfini is felhasználta, a másik Bakócz Tamás, majd Révay Péter, Thurzó György tulajdonába került. Ransanus a hun történelmet és Attilát erősen leértékeli, mellőzi, majd Bonfini állítja vissza mindkettő súlyát és a magyar előidő meghatározójaként beszél azokról. Szabados György, A magyar történelem kezdeteiről: Az előidő-szemlélet hangsúlyváltásai a XV– XVIII. században, Bp., 2006.


korszak és négy monarchia, kettős Antikrisztus gondolatával, de ezt magyar nyelven szólaltatják meg. Nem is találunk példát sehol sem a reformáció korszakában arra, hogy a magyar reformáció sajátos történetteológiai rendszerét latinul tették volna közzé.) Ez a magyar történetteológiai konstrukció nem jelenhetett meg a wittenbergi közegben, helyette a humanista örökség erősen alakított, krisztianizált és protestáns érvrendszerhez igazított változata szerepel Matthaeus gondolatmenetében. Szemléletét az is befolyásolhatta, hogy talán ő maga magyarországi szász nemzetiségű volt, és ebben az identitásformában nem vert gyökeret a magyar nyelvű reformáció sajátos rendszere.8 A declamatio gondolatmenetében több helyen találunk a humanizmus-reneszánsz történetszemléletét bizonyító elemeket. Általában hasznosnak és fontosnak tartja a történetírást mint tudományt, mert annak tanulságai, tapasztalatai, példái sok esetben javunkra lehetnek. Ennek alapján a jókat utánoznunk kell, a rosszaktól pedig tartsuk magunkat távol. Mindez vonatkozik a nemzetek sorsára, birodalmak életére, de a legjelentősebb történelmi személyiségekre is. Mátyás rajzában visszatérően a legfontosabb tulajdonságok: virtus, fortitudo, actio magna, foelicitas, gloria.9 Sok évszázad királyaival és fejedelmeivel lehet csak összehasonlítani Hunyadi Mátyás apját, Jánost, a besztercei grófot. Kétszer is két ádáz török szultán: Amurates és Mohamed ellenében sikerült neki isteni segítséggel és Hunyadi vezetői fáradozásával, vitézségével Pannoniát megvédelmezni. Ez férfi volt, de nem csak úgy, ahogy az akhájok számára Akhilleuszról mondja Homérosz, de az egész megmaradt Európa védőbástyája (fuitque hic vir, non modo, ut de Achille Homerus inquit, Achivorum, sed totius reliquae Europae murus). Amuratesnek és Mohamednek sem a lelki ereje, sem a vitézsége, sem az alkalom nem hiányzott Italia és Germania elfogalalásához, hacsak ennek a Hunyadinak a vitézsége és szerencséje nem fékezi meg, az a kizúduló pogány áradatot visszatartotta. Nem hiányoztak az oly nagy hősiességnek és dicsőségnek az irigyei sem, ugyanis a gyenge-erőtlen emberi természetben sokan szenvednek, a mások kiválóságát megkísérlik elnyomni. Egyedül önmagukat szeretik, önmaguk nagyságát nézik. Így sokan a hatalmasok közül a Hunyadiak életére leselkedtek. De Isten őt megoltalmazta nemcsak a harcmezőn, de a cselvető hatalmasságokkal és bajkeverőkkel szemben is. Így maga folyamatos csatákban, két nappal Mohamed Belgrád alatti megfutamodása után, magát és országát – a győzelem hatalmas fáradtságától is elcsigázva – a mi Urunk fiának, Jézus Krisztusnak ajánlotta, és 1456 szeptemberében csendes és dicsőséges halált halt. Abban a csatában maga Mohamed számos sebet kapott, mintegy negyvenezer katonáját és temérdek hadiszerszámát vesztette el, életét alig tudta megmenteni. 8 9

A szónoklat címlapján decanusnak mondja a szerzőt, ez lehetett hazai német, de van példa arra is, hogy külföldi töltötte be ezt a tisztséget. A ij/r: „Cum autem honestum & usitatum sit is his congressibus, uel de parte aliqia doctrinarum, ut iuniorum formentur iudicia, dicere, uel recitare historias quarum consideratio multas adfert utilitates, hic me dies Matthiae Apostoli, cum de alijs multis historijs admonuit, tum uero etiam de Rege Pannoniae Matthia […] de cuius uirtite & foelicitate, ut sepius iam cogitemus… Etsi autem iam hos frustra desideramus, tamen bene meritorum Ducum recordari gratitudo est. Et principes uiros eorum recordatio ad uirtutis imitationem accendere potest. Omnibus uero prodest in hac uarietate exemplorum considerare inconstantiam rerum humanarum, & causas calamitatum, & metu poenarum & iudicij diuini flectere animos ad modestiam, & ad inuocationem Dei. Hanc utilitatem & uox diuina iubet ex historijs peti. Et quidem cum uniuersa Pannoniae historia, tum uero ipsius Matthiae fortuna & actiones magnam continent exemplorum uarietatem….Ex his tamen nunc utcunque narrationem contexemus, in qua multa iudicij diuini testimonia, multa Dei beneficia, multa uirtutum exempla conspici poterunt. […] Delectatus est maxime historiarum cognitione.”

59

EME Imre Mihály

Ezt követően a Hunyadi-fiúk sorsát mondja el részletesen a szerző. Az elbeszélés középpontjában az ármányszövő Cillei Ulrik áll: a nándorfehérvári összecsapás. A király eltitkolta szomorúságát és gyorsan támadt bosszúvágyát, a megbocsátás látszatát keltette. László ennek jelképeként kapott bíborszínű, arannyal bőven hímzett ruházatot. Pontosan leírja fogságba ejtésüket, a hamisan tett esküt. László vérpadra vezető útját részletezi, az ajándékba kapott bíborszínű ruhát adják rá, kezeit a hátán összekötözik, a hóhér háromszor sújtott le, majd a végzetes negyedik csapás következik: Ibi cum ter a lictore ictus et vulneratus esset, et pronus in terram lapsus esset, rursus tamen sese quanquam ligatus et vulneratus erexit, et clara voce Deum invocat, et eum testem suae innocentiae esse inquit. Quarto tandem ictu caput ei praeciditur. A történet egyben példázza, hogy a Hunyadiak jótéteménye hogyan esik áldozatul az irigy hatalomvágynak. A rab Mátyást Prágába vitték. A legnemesebb király lesz hamarosan, akinek erényei és adottságai kiválóak, erkölcse tiszteletreméltó, akit sok nép egész Európa jövőbeni védelmező bástyájának szeretne.10 Dicséri a szerző György cseh királyt méltányosságáért, bölcsességéért, aki látta Mátyásról, hogy királyi trónra lép hamarosan; felismerte jövőbeni nagyságát, úgy bocsátotta el, hogy feleségül adta hozzá a lányát, hogy ezáltal vele örök szövetséget kössön. Miután a magyarok közakarattal és Szilágyi Mihály hathatós támogatásával királlyá választották a tehetséges ifjút, régen várt boldogságot hozott népének és országának, hogy kormányzása üdvös legyen Pannoniának, de az egész keresztény világnak is. Ebben egyenesen Dánielhez hasonlítja az isteni akarat érvényesülését (…ut inquit Daniel, gubernaret novi regis pectus, consilia et actiones, ut salutaris esset gubernatio Pannoniae et Orbi Christiano). Mátyás három jelentős háborút viselt uralkodása alatt: hadakozott Ausztria, a csehek (tulajdonképpen Jan Giskra csapatai) és a törökök ellen. Frigyest ellenszenvesnek mutatja be a szerző, aki érdemtelenül és indokolatlanul tartotta magánál a magyar koronát. A cseheket nagyobbrészt rablóbandának aposztrofálja, akik a fosztogatásban lelték örömüket, megfékezésük indokolt volt. Ugyanakkor sajnálkozik, hogy Mátyás engedett a pápai cselszövésnek, amely gyűlöletet hintett el szívében, feltüzelte őt a csehek egyháza – vagyis a huszitizmus – ellen. A pápai ármány inkább akarta eltiportatni Mátyással a csehek egyházát, mintsem a törökök elleni háborút (…sed tristi Europae fato, averterunt Matthiam a bello Turcico Romani pontificis artes… Malebant enim pontifices deleri Bohemicas Ecclesias, quam grassantes Turcos reprimi). A gondolatmenet tipikus protestáns érvelésre épít, amivel nagyon sokszor találkozhatunk; a huszitizmust a hitújítás előkészítőjeként értelmezték. Ennek érdekében meglepő módon elválasztják egymástól a huszita egyházat mint a vera doctrina hordozóját és az alkalmatlan, megtévesztett világi hatalmat, amellyel szemben indokolt volt Mátyás fegyveres fellépése. Mátyás a törökök ellen is viselt háborút, hadvezéri erényeit leginkább ebben értékeli a szerző. Nemcsak vitéz vezér volt, hanem körültekintő is. Kiismerte a török császár hatalmát és képességét, látta annak hatalmas előnyomulását; saját királyságának a határvidékeit éberen őrizte, de mégis hosszasabban nem háborúzott a törökkel, tudván azt, hogy egyedül van, a háború terheit nem viselheti, szövetségesekben nem reménykedhetett. Mohamed császár halála után fiai között trónviszály tört ki, ennek jelentőségét felismerte a király, ki is akarta használni saját javára, de a gonosz pápai tanácsra hallgatva inkább a csehek ellen fordult. Ennek lett aztán következménye, hogy a bosszúálló csehek szavára hallgatva Kázmér lengyel 10 Uo.: „Rex nobilissimus, cuius et indoles ad virtutem erat excellens, et mores honesti, quemque sperabant multae gentes praesidio fore toti Europae…”

60


király a Mátyás-ellenes szövetség tagja lett, a szövetség másik szervezője nagy valószínűséggel a cselszövő Frigyes volt.11 Matthaeus nem érti, hogy igazán milyen okból indította ausztriai háborúját, aminek során Bécset is elfoglalta. Halálát talán gutaütés okozhatta, ami heves vérmérsékletére vezethető vissza. Itt van egy olyan mondat a szövegben, amiben egyértelműen utal valamely olvasott forrásmunkára: Haec de bellis Matthiae legimus. – Ezeket olvastuk Mátyás háborúiról. Az igazságszolgáltatásban, törvénykezésben igazságos volt, a vallás dolgaiban tájékozott, szívesen olvasta a szent iratokat és hallgatta a tanítást. Művelt papjaival gyakran rendezett kollokviumokat az üdvösség dolgairól. Olyan könyvtárat alapított, amelynek Itálián kívül másutt nem volt párja. Különösen a bibliotéka Polybius- és Didorus Siculus-köteteit dicséri, amelyekből nyomtatott kiadás is készült.12 Legjobban a történelem megismerésében gyönyörködött, saját elhatározásából sok görög munka latinra fordítását támogatta. Gyönyörködött a tudományokban, a görög és latin nyelvekben. Sokat tanult a csillagok mozgásáról és azok hatásairól.13 A szerző egy bekezdésben beszél Regiomontanus itteni tartózkodásáról, ez azonos Melanchthon 1549-es Regiomontanusról szóló declamatiójának vonatkozó részletével, szó szerint megegyezik azzal.14 Ez tehát közvetlen szövegösszefüggést bizonyít Melanchthon korábbi szövegével. Az utolsó bekezdésben megismétli a szerző, hogy részben olvasott Mátyásról, részben hallott róla, ezeket használta fel: Haec fere de rege Matthia partim legi, partim audivi. Azonban többet most sem árul el forrásairól. Záró gondolata: Mátyás dicső uralkodásának erényei legyenek a mostaniak számára vonzóak, és kövessék azokat, hibái, gyengeségei pedig intő például szolgáljanak. 11 Biij: „Erat autem Matthias non solum fortis Dux, sed etiam circumspectus. Norat ingenium & potentiam Mahometi. Videbat ingentes successus, itaque sui regni fines magna uigilantia tutabatur. Sed tamen longius progredi uersus Thraciam non uoluit, sciens se unum, belli molem sustinere non posse, & in foederatis nihil spei esse. Postea Mahometo mortuo cum filij de regno dissiderent, occasio erat, rei praeclare gerendae, sed tristi Europae fato, auerterunt Matthiam a bello Turcico Romani Pontifices artes … Attrahunt igitur Bohemi Casimirum Polonicum, optimum regem, cuius consilij autor uidetur fuisse Fridericus.” 12 A szerző információi meglepően pontosak, hiszen valóban, Polybios Ιστορια című művének „első görög kiadása és latin fordítása is a Corvina példányáról készült a XVI. században… Címer nincs rajta, de a Corvinából való származását a kiadással kapcsolatos adatok alapján biztosra vehetjük.” Vö. Bibliotheca Corviniana, A kötetet összeállította, a tanulmányt és a jegyzeteket írta Csapodi Csaba, Csapodiné Gárdonyi Klára, 1976, Bp., 54–55. Ugyanitt még annyit megtudhatunk a kötet provenienciájáról, hogy „1577-ben Camerarius ajándékozta V. Adalbert bajor hercegnek.” Matthaeus művét utóbb a Corvina-kutatás is forrásként használta fel, a szerző nyilván alapos filológiai ismeretekkel rendelkezett! 13 Biij/v: „Domi in iurisdictione, etsi uisus est asperior, & cum literas intelligeret, religionis & virtutis doctrinam, & legit libenter & amauit. Venerebatur Ecclesiae nomen, & a sacerdotum eruditorum colloquijs de doctrina Ecclesiae non abhorrebat, ac certa tempora inuocationi tribuebat. Bibliothecam instruxit magno sumptu quanta extra Italiam nulla est. Ex hac utiles libri Polybius & Diodorus Siculus primum prolati, typis excusi sunt. Delectatus est maxime historiarum cognitione, quas curauit ex graeca lingua multas in latinam transferri sui usus causa, didicit etiam studiose multa de stellarum motibus & effectionibus. Ac Iohannis Regiomontani sermonibus & familiaritate ita delectatus est, ut quoties in aulam ueniebat, mensae eum suae adhiberet, multa sciscitans de motibus stellarum, & de uarijs naturae miraculis. Stipendium etiam huic annuum aureos ducentos dedit. Et multos uiros doctos mathematicum cultores euexit ad fastigia honorum amplissimorum.” 14 Ugyancsak ismert körülmény, hogy Regiomontanus magyarországi tartózkodását a Corvina Könyvtár több ránk maradt kézirata bizonyítja. Bibliotheca Corviniana, i. m., 42, 63, 69.

61

EME Imre Mihály

A Melanchthon vezetésével készült disputációk között gyakran találkozunk történelmi tárgyúakkal, vagy olyan saját szerzeményekkel, amelyeknek valamilyen történelmi személyiség vagy esemény-jelenség a tárgya. 1525-ben Frigyes szász választófejedelmről, 1536-ban Barbarossa Frigyesről, ugyanebben az évben Zsigmond császárról, 1540-ben I. Ottóról, 1549-ben Johannes Regiomontanusról hangzott el declamatio. A Regiomontanusról szóló declamatio Melanchthoné, benne részletesen emlegeti az esztergomi érseket és Mátyás királyt, aki nagyon gyönyörködött a matematikában. Különösen érdekelte a csillagászat, a csillagok mozgását, tulajdonságait vizsgáló tudomány. Sokszor asztalához ültette a tudóst, és tudakolta tőle a csillagok mozgásának törvényeit és a természet más csodáit. Kétszáz aranyban szabta meg a tudós csillagász honoráriumát. 1538-ban Encomium Sveviae és Encomium Franciae címmel disputáltak, a cím alapján nyilván a genus demonstrativumba tartozott mindkét mű, annak a laudatio fajtájába. (Meglehet, hogy készült vituperatio is ugyanarra az alkalomra, ugyanabból a tárgyból, csak az másutt jelenhetett meg.) 1556-ban Georg Maior De capta Constantinopoli címmel értekezett Konstantinápoly török kézre kerülésének fájdalmas évfordulójáról. Melanchthon értekezése az Oratio de Argumento Historiarum, et fructu petendo ex earum lectione című declamatio, a történetírás érveléséről és az ilyen művek tanulmányozásának hasznáról beszél. (Ennek az értekezésnek a bővített változatát illesztik majd sokszor a Carion Krónika wittenbergi kiadásai elé mint programiratot.) A wittenbergi disputációk a német egyetemek retorikai gyakorlatával mutatnak szoros rokonságot. Találunk ehhez hasonló műveket Strasbourgban is, ezek viszonylag nagy számban maradtak ránk. Magyar peregrinusok a 16. század végén, a 17. század fordulóján írták ezeket: Ungnád András, Balassa Zsigmond, Joannes Melzerus, mindannyian a magyar történelemből és saját jelenükből merítették szónoklatuk tárgyát.15 Mostani disputációnk nyilván ezekkel mutat rokonságot. Amennyiben az egész művet átfogóan szemléljük, elmondható, hogy az csak részben vonatkozik Mátyásra, itt a magyar történelem tág összefüggései jelennek meg. Mindez természetesen igazodik a wittenbergi konfesszionális-kulturális kontextushoz. A számos magyar peregrinus nyilván erős közvetítő szerepet játszhatott. Részben jelenlétükkel tudatosították a magyar közeg legsúlyosabb történelmi-kulturális gondjait, híreket szállítottak, esetleg forrásokat közvetítettek, jelentőségükre irányították a figyelmet. Más magyar tárgyú vagy vonatkozású wittenbergi nyomtatvány 1551-ig viszonylag kevés jelent meg. 1537-ben bocsátja ki Nicolaus Schirlentz Paulus Rubigallus Querela Pannoniae ad Germaniam című verses művét. 1541-ben Frangepán Ferenc követ mondja el buzdító beszédét a regensburgi birodalmi gyűlésen a török elleni öszszefogás szükségességéről, többek között itt is kiadják. 1545-ben újabb Rubigallus-verseskötet jelenik meg Wittenbergben Epistola Pannoniae ad Germaniam recens scripta címmel. 1552ben jelenik meg egy kis költői antológia Elegiae aliquot de aerumnis Pannoniae inferioris címmel Szentgyörgyi Gábor tollából és szerkesztésében, a kötetkében még verssel szerepel Orbai Mátyás, Báthori Imre, és Balsaráti Vitus János. 1556-ban Csabai Mátyás encomiuma a dicsőséges egri várvédelmet ünnepli. Ebbe a rövidke sorba illeszkedik a mostani Mátyásbeszéd, amit legfeljebb Apponyi néhány kötetével szaporíthatunk.

15 Vö. Imre Mihály, A török–magyar küzdelmek a XVI–XVII. század nyugat-európai retorikai irodalmában = In homorem Tamás Attila, szerk. Görömbei András, Debrecen, 2000, 30–43. U., Retorikák a reformáció korából, A szövegeket és az illusztrációkat válogatta, sajtó alá rendezte, a kötetet szerkesztette, a bevezetőt, a záró tanulmányt és a jegyzeteket írta Imre Mihály, 2., javított kiadás (Csokonai Könyvtár. Források 5), Debrecen, 2003, 536.

62


Az emlegetett források közül gyanakodhatunk is egyikre-másikra. Elvileg ugyan Thuróczy János műve is szóba jöhetne, hiszen Németországban jelent meg kétszer is nyomtatásban, de ennek jelét nem találtuk. Annál inkább szóba jöhet Bonfini művének első részleges kiadása, amely Brenner Márton buzgólkodása eredményeként látott napvilágot 1543ban Bázelben (RMK III. 344). Az „őstörténeti” koncepció azonban bizonyosan nem innen származik, hiszen ott a hun–magyar azonosság meghatározó jellegű. A Hunyadiak korának elbeszélése, János személyisége, harcai ebből származhatnak. Ugyancsak innen ered a Hunyadi-fiúk megpróbáltatásának rajza, László fogsága, kivégzése. Azonban éppen ezen a ponton van egy apróságnak tűnő, ám lényeges különbség. Bonfini művében László kivégzésénél a bakó ötödik sújtása a végzetes, a magyar fordításban ezt Kulcsár Péter zárójelbe tett felkiáltójellel hangsúlyozza is. (A latinban quinto ictu áll.) Mattheus declamatiójában a negyedik sújtás halálos. Itt valami más írott vagy szóbeli hagyományt használhatott a respondens. A művészet- és kultúrakedvelő, pártoló Mátyás rajzában ugyancsak Bonfini lehetett a forrás. A Regiomontanus-betét esetében pedig bizonyosan Melanchthon 1549-es declamatiója a forrás. Természetesen a declamatio lényeges pontokon mutatja a reformáció szemléletét. Legközvetlenebbül a cseh háború szelíd bírálatánál, ahol a pápai ármánnyal magyarázza Mátyás rossz döntését. Ugyancsak a reformáció szemléletét mutatja a magyarok-paeonok bámulatosan korai krisztianizációja. A declamatio betagozódik abba a hatalmas folyamba, amely antiturcica irodalomként is ismeretes. A reformáció közismert érdeklődése a török iránt felértékeli a magyar témát a wittenbergi közegben. Mivel a korabeli magyar történelem nap mint nap szállítja azokat az ismereteket és érveket, amelyeket a wittenbergiek beépítenek tágabb konfesszionális, történetteológiai műveikbe, ezért ezek a magyar vonatkozású tárgykörök fokozott érdeklődésre tartanak számot. Mátyás pedig a Hunyadi-ház törökellenes harcaival, európai jelentőségével jól illeszkedik ebbe a folyamatba. Igaz, Mattheus declamatiója nélkülöz minden eszkatologikus utalást, ami pedig ekkor rendkívül aktív a wittenbergi történetteológiai világképben. (Ennek talán a latin nyelvűség az egyik oka, ami eleve az antikvitás kulturális paradigmáját mozgósítja inkább.) Gondoljunk csak a kettős Antikrisztusra, három világstátusz, négy birodalom konstrukciójára. Károlyi Gáspár tizenkét év múlva, 1563-ban már erről értekezik magyar nyelven. Johannes Carion krónikája először németül jelent meg 1532-ben, latin fordítása 1535ben követte.16 Ez a reformáció első, rendszeres történetírói műve, világkrónikája, amely tartalmazza a hitújítás történetteológiai alapelveit. (Jól szemlélteti ezt, hogy kronológiai rendjét a négy világbirodalom – babiloni, méd-perzsa, görög-hellenisztikus, római, német-római – egymásutánja szabja meg. Későbbi kiadásai ezt a kronológiai szerkezetet feldúsítják a görögrómai történetírás és az egyháztörténet eseményeivel.) Szemlélete erős nemzeti szemléletet tükröz. Attiláról és a hunokról a szokásos negatív képet festette, de nem is azonosította azokat a magyarokkal. A hun király véres halálához a következő kommentárt fűzte: „Ez volt hát e zsarnok végzete, aki nem átallotta magát nyilvánosan Isten ostorának neveztetni” (Iustum fuisse suo sanguine necari, qui tam multum humani sangunis hauserat, sed aut uenae ruptae sunt, aut apoplexia antecessit, cum qua haec effusio sanguinis facile accidere potuit. Nec tantum ipsius mors exemplum est iudicij diuini, esd etiem filiorum interitus post ipsum, & 16 Vö. Leppin Volker, Humanistische Gelehrsamkeit und Zukunftsansage: Philipp Melanchthon und das Chronicon Carionis = Zukunftsvoraussagen in der Renaissance, Herausgegeben von Klaus Bergdolt, Walther Ludwig unter mitwirkung von Daniel Schäfer, Wiesbaden, 2005, in Kommission, (Wolfenbütteler Abhandlungen zur Renaissanceforschung Band 23), 131–143.

63

EME Imre Mihály

regni dissipatio. Exitum hunc habuit hic tirannus, quem non puduit publico titulo flagellum Dei se appellare).17 Később sem túl hízelgő a magyar őstörténetről rajzolt képe; eszerint 801ben Nagy Károly, a germánok császára nyolcévnyi háborúskodás után a magyarokat szinte teljesen eltörölte a föld színéről. Utána a Berengár itáliai királlyal vívott csatájukról, majd az I. Ottó császártól elszenvedett vereségükről beszél a szerző. II. Henrik érdemének tulajdonítja a magyarság krisztianizálását, amit betetőzött Gizellával kötött házassága: „A magyarokat keresztény hitre térítette, és Istvánhoz, a magyarok királyához feleségül adta nővérét” (Hungaros ad Christianam fidem pertraxit, et Stephano Hungarorum regi sororem in matrimonium tradidit). 1558-ban jelenik meg Melanchthon fő történeti műve, a Carion Krónika átdolgozása, bár már előtte is megjelent előszavaival és szerkesztésében, vagyis alaposan módosult az eredeti alapmű (Chronicon Carionis latine expositum et auctum multis et veteribus et recentibus historiis, in narrationibus rerum graecarum, germanicarum et ecclesiasticarum…). Az 1551-es disputáció szövege szorosan kapcsolódik a Carion Krónika szövegéhez. Szó szerinti egyezések tömege mutatható ki a két szöveg között. Először Hunyadi János alakját részletezi a Carion Krónika: a margón Laus Hunniadis felirat jelzi a szövegegységet. Ugyanúgy szerepel az Achilleusz-párhuzam és a Homéroszra való utalás. A wittenbergi declamatio szövegének bizonyos elemei – nyilván szemléleti különbségek miatt – hiányoznak a Carion Krónika szövegéből. Így a magyarok és Hunyadi János Germaniát vagy Italiát is oltalmazó eredményes küzdelme kimaradt a krónika szövegéből. A declamatio előadásakor biztosan magyar hallgatók is jelen voltak, a megfogalmazás nekik is szólt. Hasonlóképpen azonos a szövege Hunyadi László szomorú történetének.18 A szó szerinti egyezés mondatról mondatra 17 A német változat is nagyon elmarasztaló hangon szól Attiláról és hunjairól: „Dises grewlich volck hat den grösten schaden gethan/schier inn gantzen Europa. 18 A következőkben a declamatio és Carion szövegét párhuzamosan idézzük, bemutatva a szó szerinti egyezéseket, ezeket dőlt betű jelzi, mindig Matthaeus szövege áll elöl, ezt követi a Carion Krónika: „Bis in interregno adversus duos audacissimos et foelicissimos Turcicos tyrannos Amurathen et Mahometum primum divina ope, postea Huniade ducis laboribus, et virtute Pannonia defensa est, fuitque hic vir, non modo, ut de Achille Homerus inquit, Achivorum, sed totius reliquae Europae murus, nec animi magnitudo, nec vires, nec occasiones quidem deerant vel Amurathi, vel Mahometo ad occupandam Italiam et Germaniam, nisi huius unius viri Huniadae virtus et foelicitas velut obiecta moles, flumen exundans repressisset. Nec quisquam regum aut ducum res maiores et Europae utiliores adversus Turcas gessit. — Aduersus duos enim audacissimos ac foelicissimos Turcicos Tyrannos Amurathen et Mahometen divina ope Pannoniam defendit. Sitque propterea appellatus fulminens terror Turcorum. Fuit enim non modo, ut de Achille Homerus inquit, Achiuorum, sed totius reliquae Europae murus, cuius unius virtus et foelicitas Tyrannorum impetus repressit velut obiecta moles exundans flumen. Nec quisquam Regum aut Ducum res maiores et Europae utiliores aduersus Turcas gessit. — Nec tamen odiorum crudelitas in aemulis placata est, vel tantis meritis, vel interitu Huniadae. Sed erupit aliquanto post in filios… Postea et mater fit regi supplex, apud quam adfirmat filio se ignoscere, et oblivionem facti et Etsi autem Ladislaus postquam Regi exposuisset facti caussas, impetravit fidem publicam µνησ×αν sancit, donat etiam Ladislao purpuream vestem, cui aurum erat intextum… Productus est Ladislaus in veste purpurea, cui intextum erat aurum, donata a rege, et ligatae sunt in tergum manus, et inter vota ad Deum procumbens in genua, forti animo erecta cervice expectat mortem. Ibi cum ter a lictore ictus et vulneratus esset, et pronus in terram lapsus esset, rursus tamen sese quanquam ligatus et vulneratus erexit, et calara voce Deum invocat, et eum testem suae innicentiae esse inquit. Quarto tandem ictu caput ei praeciditur. — Nec odij crudelitas in eo placata est vel meritis tantis vel interitu Hunniadis, sed erupit aliquanto post in filios. Etsi autem Ladislaus postquam Regi exposuisset facti caussas, impetravit fidem publicam et Rex matri supplici affirmauit se filio

64


követhető, és a döntő bizonyíték is előkerül: László életét a bakó negyedik csapása oltja ki: „Quarto demum ictu capite praesecto vitam profundit”. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy az 1551-es declamatio szövegének egyik fő forrása a Carion Krónika lehetett.19 Ez csak úgy képzelhető el, hogy az átvett szövegrészek tökéletesen megfeleltek Melanchthon igényének, koncepciójának, amihez igazodott a disputáció írója. 20 Az 1572-es Carion Krónika kiadása tekintélyes mennyiségű Magyarországra vonatkozó forrásanyagot tartalmaz. Ezt az editiót már Caspar Peucer szerkesztette-bővítette: A Philippo Melanthone et Casparo Peucero. Az előszavak és ajánlások után behajtogathatós, két foliónyi méretű időrendi táblázat áll: Tabella ostendens quo ordine legenda et cognoscenda sit series historiarum mundi címmel. Az egyes részegységek tárgyalásánál feltünteti a legfontosabb forrásokat is, itt találunk Magyarországra vonatkozó információt is: Post instauratum Imperium Occidentis: Vngaricum, de hoc Bonfinius, Petrus Ranzanus in sua Epitome. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a kiadáshoz Bonfinit és Ransanust forrásként használták fel. (Mindenképpen indokolt lenne a magyar kutatásnak végigkísérnie a Carion-kiadások változó Magyarország-képét, szemléletváltozását. Néhány kiadás vizsgálata alapján is nyilvánvaló, hogy a reformáció eseménysorozata befolyásolta ezt a beillesztési folyamatot. Arra még nem tudunk pontos választ adni, hogy a wittenbergi peregrináció milyen szerepet játszhatott ebben a folyamatban, pedig ez okkal feltételezhető.) Epilógusként álljon itt még egy aprócska bizonyíték Melanchthon magyarok iránti érdeklődésére. 1552. november 19-én írott levelében Melanchthon a győzedelmes egri várvédelemről beszélt lelkesen egy kortársának, hosszasan részletezve a viszonylag friss híreket. Az eseményt a Gondviselés akaratának tulajdonította, noha Dobó és társai dicséreténél többször is használta az ókori héroszokkal való párhuzamot. A levél dátumozása is figyelmet érdemel. Melanchthon Erzsébet napján írta és így dátumozta: Die Elisabethae, Matronae Pannoniae. Az utalás bizonyosan Árpád-házi Szent Erzsébetre vonatkozik, akinek egészen különlegesen erős protestáns recepciója volt, s ebben Melanchthon osztozott Lutherrel. ignoscere, et oblivionem facti atque µνησ×αν sanciuit, donauit etiam Ladislaum purpurea veste, cui aurum erat intertextum… Productus enim Ladislaus in ea veste, qua erat donatus a Rege, manibus vinctis, dum inter vota ad Deum, procumbens in genua, forti animo cervice erecta ictum expectat, ter a lictore percussus atque ex ictu prolapsus in terram, suopte annixu, quanqum ligatus esset, sese rursus a terra attollit, et clara voce Deum innocentiae suae testem invocat. Quarto demum ictu capite praesecto vitam profundit.” 19 A Carion Krónika Pannonia lakói között beszél az itt élő paeonokról, és ebben a részben Matthaeus declamatiójával megegyező részeket találunk. Itt is felsorolja Homéroszt, Euripidészt, Thuküdidészt, mint ókori forrásokat. Szerinte azonban a paeonok egyértelműen görög származásúak, akik körében így ismert volt a magas rendű civilizáció: tudományuk, művészetük fejlett volt, törvényeik is jóval szomszédjaik felett álltak. A keszténység megjelenése után ők is csakhamar annak követői lettek, és körükben virágzott a görög nyelvű irodalom és tudomány. A Carion Krónika azonban nem tekinti a magyarok elődjének a paeonokat, ennek lehetősége fel sem merül. „Alij nomen Poeon fecerunt a Paeon, quod uetustis est carmen triumphale, aut est nomen patris Philoctetae, qui fuit Herculis comes. Siue igitur a uictorijs, siue ab Herculis comite nominati sunt Poeoni, nomen esse antiquissimum testantur Homerus, Euripides et Thucydides. Et quia uoc graeca est, coloniam esse Graecam apparet. Cum uero paulatim a Strymone progressi sunt ad Istrum, deinde nominata est Pannonia uoce aliquantulum deflexa a Poeonia. Cumque stirps fuerit Graeca, urbes ueteris Pannoniae magis ornatae fuerunt legibus, aedificijs, disciplina, quam aliae uicinae. Post praedicationem Apostolorum cito etiam Ecclesiae ibi constitutae sunt, & studia Graecae linguae ibi floruerunt….” (121–122). 20 Vö. Szabados, i. m., 68–69.

65

EME Restás Attila

Restás Attila MÁTYÁS KIRÁLY ALAKJA MATTHIAS BERNEGGER 15821640 TACITUSKOMMENTÁRJAIBAN A 16. századi Strasbourgi Akadémia jelentőségét már többen méltatták a korszak irodalom- és művelődéstörténetének kutatói közül,1 így ezekre a kutatásokra is támaszkodva mutathatom be Matthias Bernegger Ex C. Cornelii Taciti Germania et Agricola quaestiones c. kötetét, amely az ausztriai születésű professzor tanítványainak összegyűjtött disszertációit tartalmazza, és 1640-ben jelent meg Strasbourgban. Bernegger – Szenci Molnár Albert barátja2 – 1616-tól tanított Strasbourgban, majd 1626-ban lett rektor, működése új korszakot hozott az intézmény életében. A kötetnek a Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtárban meglévő példányát használtam,3 amelynek tulajdonosa – a címlapon lévő névbejegyzése szerint – Kálnássy János volt, aki még két érdekes beírást tett a kötetbe. Kiegészítette ugyanis a kötet elején – a szerzők jegyzékében – Liszti Ferenc címzését (Liber Baro in Kettsee, Prellenkirchen et Kabold), és a család Moson vármegyei székhelyének a német neve, Kettsee mellé a magyar Köpcsény szót is bejegyezte. A másik marginális bejegyzése hosszabb. A negyedik kérdés arra a problémára keresi a választ, hogy a haza miért kedvesebb minden más földnél. A szöveg végén, egy Démokritoszmondás mellé latinul jegyzi fel, hogy Patria est, ubi cunctum bene est,4 majd egy Szent Viktor-i Hugótól származó szentenciához fűzi hozzá, immár magyarul, hogy unde proverbium: rosz madár az, a mely maga fészkébe szarik, de annál roszab, a ki mocskot látván, ki nem veti. Noha egyetlen megjegyzés alapján nem állíthatjuk, hogy Kálnássy paroemiológus vagy adagista lett volna, mégis elgondolkodtató, hogy a kötet egyetlen magyar bejegyzése ez a közmondás. A kötet 20 respondense közül háromnak van magyarországi kötődése: a már említett Liszti Ferenc bárónak, Öppy Jakabnak és Blagay Ursinus István grófnak. Liszti Ferenc apjának, Liszti Istvánnak is volt már kapcsolata Strasbourggal: magántanítója, praeceptora az a Nicholas Engelhardt strasbourgi születésű vándorhumanista volt, aki nemcsak őt, hanem jóval idősebb bátyját, Liszti Jánost (†1605) is tanította – ahogyan ez Engelhardtnak a Gömöri György által bemutatott album amicorumából kiderül. Önállóan 1

2 3 4

66

A szerző a dolgozat megírása idején a MÖB Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásában részesült. A régebbi szakirodalomból különösen Eckhardt Sándor, Magyar szónokképzés a XVI. századi Strasszburgban, Bp., 1944 (Értekezés a Nyelv- és Széptudományok Köréből, 26); TurócziTrostler József, Keresztény Seneca, EPhK 61(1937) 25–75. Imre Mihály, Szenci Molnár Albert: Dictionarium Latinoungaricum (kísérő tanulmány), Bp., 1990, 35. Jelzete 753.283. Ez egyébként egy Owenre visszamenő szállóige, vö.: Gömöri György, Magyar ajánló versek és epigrammák a XVII. században = A magyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században, szerk. Ötvös Péter, Pap Balázs, Szilasi László, Vadai István, Szeged, 2005, 116.

EME MÁTYÁS KIRÁLY ALAKJA MATTHIAS BERNEGGER (1582–1640) TACITUS-KOMMENTÁRJAIBAN

megjelentetett disszertációját5 Liszti Istvánnak ajánlja Öppy Jakab is, aki az ajánlásban anynyit jegyez meg kettejük kapcsolatáról, hogy őt István báró tartotta keresztvíz alá. A szerzők között Raika-Pannoniusként tartják számon Öppyt. A kötet harmadik, számunkra érdekes szerzője Stephanus Ursinus Comes a Blagay, akinek címzése nem utal magyarországi származásra. A horvát, de erős Hungarus-tudattal rendelkező Blagay Ursinus családnak előkelő rokonsága volt, és egy ugyancsak Blagay Ursinus Istvánnak a bejegyzése szerepel a már említett Engelhardt-album amicorumában 1580-ban.6 A kötet szerzői külön-külön is megjelentették tézisfüzetüket. Az MTA Könyvtárában megtalálhatók e magyar vonatkozású művek, mindhárom 1616-ban jelent meg.7 A Lisztihez írt ajánló versek egyik szerzője Blagay Ursinus István. Maga a kötet a kor Tacitus-kultuszának8 a megnyilvánulása, noha ismeretes, hogy Bernegger – hasonló címmel – tanítványai számára más auktorok kommentálását is kitűzte.9 A vizsgált mű Tacitus Germaniájából és Agricolájából vett részletekhez fűzött megjegyzéseket tartalmaz, és egy-egy kérdésre válaszol részben antik, részben kortárs szerzőkre utalva. Klaniczay Tibor ennek a 17. századi tacitista (és machiavellista) irodalomnak négy műfaji alaptípusát különítette el: 1. rendszeres értekezéssorozat, 2. Tacitus-kommentár, részben aforizmák, rövid reflexiók, részben pedig hosszabb értekezések, 3. egymástól teljesen független rövid szabályok (precetti) és tanítások (consigli), 4. elmélkedéssorozat egy fejedelmi életrajz fonalára felfűzve.10 Természetesen ezek a típusok a vizsgált nyomtatványban is keverednek, bár az első típus, a rendszeres értekezéssorozat – a kommentárjellegből adódóan – hiányzik. A hosszabb-rövidebb Tacitus-kommentárokba azonban belejátszik a másik két műfaji csoport. Előfordulnak a könyvben a monitus, documentum, praeceptum formái egy-egy példasor részeként (és nem önállóan). Például idéz egy „thucydidészi tanítást” (Thucydideo praecepto): a görög kifejezést latinra fordítja, majd magyarázza: „az időnek kell engedelmeskedni”, azaz „a dolog 5 6

7 8

9

10

Öppy Jacobus, Dodecas VII. Miscellanearum Quaestionum ex C. Cornelii Taciti, De situ moribusque Germanorum, Praeside Matthia Berneggero, Argentorati, 1616, (RMK. III. 1179). Engelhardt róla azt jegyezte fel később, hogy 1598 augusztusában a török elleni harcban esett el. Alighanem ennek a fia lehetett Bernegger strassburgi tanítványa. Engelhardt kiterjedt kapcsolatairól lásd: Gömöri György, Egy strasbourgi humanista magyar kapcsolatai a XVI. században = U., A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig, Bp., 1999, 78–86. Vö. Borzsák István, A hazai Tacitus-recepció kezdetei = U., Dragma IV, Bp., 2000, 309 (30 jegyzetpontban). Ulrich Muhlack, Tacitismus (RWG) = Der Neue Pauly, Hg. Manfred Landfester (hálózati kiadása: www. brillonline.nl/subscriber/entry?entry=dnp_e15303500); Peter Burke, Tacitism = Tacitus, ed. T. A. Dorey, 1969, London, 149–171.; Peter Burke: Tacitism, scepticism, and reason of state = The Cambridge history of political thought 1450–1700, eds. James Henderson Burns, Mark Goldie, 1991, Cambridge, 479–498. Miscellanearum quaestionum ex L. Annaei Flori Rerum Romanarum Epitome in eamque notis excerptarum centuriae septem a studiosis, Moderante Matthia Berneggero, Argentorati, 1633; Miscellanearum quaestionum, ex Iustini in Trogi historias Epitomis universis in easque notis excerptarum Centuriae Octo, Moderante Matthia Berneggero, Argentorati, 1633. Klaniczay Tibor, Zrínyi, Velence és az államrezon irodalma = U., A múlt nagy korszakai, Bp., 1973, 363.

67

EME Restás Attila

véghezvitelének a lehetőségét kell megragadni” (182. kérdés). Nem más ez, mint a korban divatos „precettisticához” való kapcsolódás. Szintén a Tacitus-kommentárhoz kapcsolódik a magyar történelem nagy alakjainak a felidézése a három magyarországi akadémita írásaiban. Leggyakrabban Hunyadi Corvin Mátyás életrajzát idézik, és ez alkalmat ad a fejedelmi életrajz egy-egy szakaszáról elmélkedni. A közép-európai régió is megjelenik a tanítványok révén a kötetben. Bonfini A magyar történelem tizedei c. munkája mellett Martin Cromer lengyel és Aeneas Sylvius Piccolomini cseh története előfordul a magyarországi szerzők idézésében is. Imre Mihály hívta fel a figyelmet, hogy a 16. század végi strasbourgi szónoki iskolában Melchior Junius tanítványai nem csupán érdektelen iskolai gyakorlatoknak tesznek eleget, hanem a hazai igényt és szemléletet ötvözik a sturmi hagyományokkal. Révay Péter, Balassi Zsigmond, Eperjessy János Menyhért és Ungnád András szónoki műveiben Magyarország helyzete retorikai tárgyként is megjelenik.11 Természetesen a Bernegger-kötetben is megjelenik nemcsak a múlt, hanem a magyar történelmi félmúlt is, és a respondensek reflektálnak a török ellen küzdő Magyarország sajátos helyzetére. Arra a kérdésre, hogy megfontolt dolog-e a hadműveletekben az alávetett vagy idegen népek haderejét igénybe venni (206. kérdés), így felel: „Ne menjünk nagyon messzire! Csak a mi Magyarországunkra, amin rendíthetetlenül áll a béke és a keresztény világ jóléte, mert a kegyetlen ázsiai tyrannus veszedelmét még most is elviseljük. Nincs ennek más oka, mint az, hogy a törökök, akiket a görögök hívtak segítségül, elfoglalták és magukhoz ragadták a napkeleti birodalmat, egészen addig, amíg a birodalomnak ehhez a védőbástyájához (antemurale) nem érkeztek. A barbárok ellenséges csapataikkal a keresztény világ minden részét célba vették, és Magyarország immár kétszáz éve saját testét teszi ki a veszélynek, visszaűzi, és a jóságos Istennel továbbra is vissza fogja verni a törököt. És ami másoknak ártalmára van, az nekünk tanulságul szolgál: nem szabad abban hinni, hogy az idegen katonák a köz (res publica) üdvére vannak. Ugyanis a segítségül hívott zsoldos kétségtelenül (amint Tacitusunk fentebb leírta) nem meggyőződésből tart ki.” Lisztinél a Mátyás királyra való utalások oly gyakoriak, hogy azt tekinthetjük egy fejedelmi életrajzhoz kapcsolódó elmélkedéssorozatnak is. Mátyás származásának és ifjúkorának elbeszélésétől a király haláláig idézi a bonfiniusi történeteket. Vegyük a példákat: A 182. kérdésre – Helyes-e, amit mondanak, hogy nem tud uralkodni az, aki nem tud színlelni (dissimulare)? – így válaszol: „Nem lehet szótlanul elmenni Hunyadi Mátyás, az örök dicsőségre legméltóbb király, és az ő atyja, Corvin János mellett, akikről Bonfini írja: Mátyás már uralkodása elején figyelmét a helyes kormányzás elsajátítására fordította, a cselekvésben óvatos és előrelátó volt, a tettetésben és titkolózásban (ad simulandum dissimulandumque) roppant ügyes. Kicsalta az emberekből, ha elméjükben rosszat forralnak, szívüket óvatosan kifürkészte, és úgy látszott, hogy mások csalafintasága nem egykönynyen téveszti meg.” Valamint: „Mátyás, amennyire más dolgokban, úgy leginkább ebben utánozta atyjának tehetségét, akinek az volt a szokása, hogy inkább tűrt (dissimulare), minthogy a jogtalanságot megtorolja; az ellenfelet hivatallal nyerte meg, mert azt gondolta, hogy a férfiú számára semmi sem méltóbb, mint saját magát legyőzni, és semmi nagyobb bünteté11 Imre Mihály, Melanchthon retorikájától Buzinkai Mihályig = U., Retorikák a reformáció korából, Debrecen, 2000, 427–433.; ugyancsak Imre Mihály hívta fel a figyelmemet a későbbi strasbourgi nyomtatványok (Hawenreuter, Bernegger) vizsgálatának fontosságára is.

68


sen nem gondolkozott. […] Minden jogtalanságot veleszületett becsületességgel oldott meg.” (707)12 A 170. kérdésre válaszoló diskurzusban (Az igazságos fejedelemben miért nincs helye a hatalom engedékenységének vagy a kíméletnek?) több magyar példa is van: az első a Zsigmond ellen lázadó, majd tőle kegyelmet kérő István moldvai vajda beszéde, aki arra hivatkozik, hogy „nem szabad a könyörgővel szembefordulni, a kérelmezőtől a bocsánatot megtagadni, csak a megátalkodottakat kell összetörni, és az emberek jóindulatát inkább engedékenységgel és jó cselekedettel kell kivívni, mint szigorúsággal”. A következők köthetők Mátyáshoz: „Éppen ezek voltak a János erdélyi vajdának a szavai a Mátyás hoz intézett beszédben: Bizony nincs a királyi felségben megbecsültebb és ragyogóbb erény (virtus), mint éppen a szelídség (clementia), amellyel a királyok az istenekhez kerülnek közelebb. Hiszen mi illőbb a királyhoz, mint legyőzni önmagát, kegyelmezni a könyörgőnek, és ha biztosan megteheti, inkább engedékenységgel (facilitas), mint szigorúsággal helyreigazítani a halandók tévedéseit.” (751) Ezt a részt Liszti ellátja egy zárlattal: „Amikor úgymond biztonságosan megteheti. Van ugyanis, amikor a nem kellő időben jövő szelídség nem kevésbé veszélyes, mint a nem kellő időben tanúsított szigorúság.” Megfelel ez az aforizmaszerű zárlat annak az előírásnak, hogy az aforizmának tömörebbnek lenni, mint az alapul vett szövegnek.13 A 168. kérdés azt a tacitusi problémát veti fel, hogy miért van az, hogy az utókor „a régieket felemeli, de a kortársakkal nem törődik”. Bonfini szerint az emberi sorsnak ezt az irigységét Corvin Mátyás király is megtapasztalta, aki a királyok között saját korának a legfényesebb dísze volt. Bonfini bemutatja (a király halála utáni időket leírva), hogy az ő jelen lévő kiválóságát (virtus) elhanyagolták. Azonban Liszti – megint csak Tacitusra hivatkozva – elismeri, hogy az elődökben sem minden jobb, viszont az utódoknak minden korszakot utánozni kell. Éppen ezért idézi ismét Bonfinit, aki elmondja, hogy „Mátyás király Achillest, Imre szepesi gróf Ulyssest és Palamidest, fivére, István Agamemnont, Kinizsi Pál Aiaxot, Csupor Miklós Diomedest, Mihály nádor Nestort, Magyar Balázs Herkulest utánozta. Bonfini tanúsága szerint tehát Mátyás királynak hasonszerű urakat adott a sors, mások léptek elő, akiket bárkivel a régiek közül össze lehet hasonlítani” (764). Kiderül, hogy Liszti rosszallja, ha megvetik azokat, akik a szemük előtt forgolódnak. Mi ez, ha nem a nagy emberek kultusza, a hírnév és dicsőség megszerzésének az igénylése? A 173. kérdés arra keresi a választ, hogy a jeles embereknek kell-e, és mi módon, peregrinálni. Liszti kifejti, hogy az utazás a műveltség elsajátításának a lehetősége, és a műveltséghez sorolja a nyelvek ismeretét is, amit leginkább külföldön lehet megtanulni. A latin nyelvnek a szükségességéről is szól Liszti, hiszen ez kapcsolja össze szinte az egész földkerekséget. Leírja, hogy csúf és visszás, ha csak fejbólintással és kézjelekkel tudjuk az érzéseinket kifejezni. A pozitív példa megint Bonfinié: „Így Corvin Mátyás, a mi híres királyunk, a dicséretes fejedelem, akinek a példájával gyakran élünk, sok nyelvet ismert, a törökön és a görögön kívül értette az összes európai beszédet” (900). Végül a 174. kérdésből idézek (Milyen tanulmányokat kell az embernek megbecsülni?): Liszti itt kis értekezést kerekít a széptudományok három osztályáról. Az elsőhöz sorolják a nyelvek tudását és az ékesszólást. A második a politika és a história, míg a harmadik az etika. 12 A Liszti-szöveg Bonfini-idézeteit Kulcsár Péter fordításában idézem: Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, Bp., 1995. – Az idézeteket követő zárójeles számok ennek a kiadásnak az oldalszámaira utalnak. 13 Klaniczay, i. m., 359.

69

EME Restás Attila

„Ahhoz az antik szentenciához, hogy boldog az az állam, amelyiknek a királyai bölcsek, vagy a bölcsek uralkodnak, egyébként jólesik hozzáfűzni azt az ismert kérdést, hogy akadályozza-e a műveltség (litterae) a katonai dicsőségre törekvőket. Akármennyi sok más okoskodást, akár példát ide lehet hozni Agricolán kívül is, mégis a mieink közül kettőben telik kedvem: Az egyik I. Lajos, Magyarország és Lengyelország királya, aki nem kevésbé emelkedett ki a tudományban (litterae), mint a hadakozásban. (Martinus Cromer erről többet is elmond.) A másik Corvin Mátyás, aki maga is tanult ember volt, s a tanultaknak a legfőbb mecénása, Budán, magában a királyi palotában alapított királyi könyvtárat, ahonnan hasznos könyvek kerültek ki: Polybios, Diodorus Siculus, Nicephoros, stb. Még a mi Tacitusunk is némiképp adós neki, Beatus Rheanus14 egy budai kódex kéziratos példányát javította és adta ki. Fájdalommal említem, hogy ez a páratlan kincsestár a töröknek a torkában fekszik. De hogy ő maga is mennyire kiváló katona volt, hogy mást ne mondjak, akár abból is nyilvánvaló, hogy az osztrák anyák az ő nevének emlegetésével szoktak ráijeszteni a gyermekekre, azt kiáltva, hogy Matthiasch kompt, ugyanúgy, ahogy az apjának, Hunyadi Jánosnak a neve is félelmetes volt a törökök között. Aeneas Sylvius Piccolomini írja, hogy a dajkák azt hazudták, hogy visszatartsák a csecsszopókat a sírástól, hogy itt van Hunyadi.” A vizsgált értekezésekben alapnak számít az arisztotelészi etika- és politikafelfogás15 és a cicerói köztársaság-felfogás (pl. a fejedelem fiainak és másoknak az iskoláztatás során a respublika reményeivé kell válniuk, 172. kérdés), de a szerzők megengedik, sőt hasznosnak tekintik a tettetést az ország javára, vagy kiemelik a főurak választékos öltözködésének szükségességét. Ismeretes, hogy a korszakban a hír és dicsőség magasztos humanista kategóriái az államrezon-elméletekben a tömegnyilvánosság manipulációjának technikai eszközeivé sülylyedtek, és a politikai diskurzus etikai szintjéről lekerültek annak művészi (azon belül technikai) szintjére.16 Amikor Machiavellire történik utalás (ez igen gyakori), ha feltétellel is, de általában elfogadják az általa tanácsoltakat. Érdemes a továbbiakban megvizsgálni, hogy a korszakban, amikor önállósodni kezd és a retorikából kiválik az etika, historia vagy a politika tudománya, az európai elit képzését felvállaló Strasbourgi Akadémián hogyan jelennek meg az új nyilvánosság, közvélemény vagy propaganda szakfogalmai. Összegyűjtve csak akár a Mátyás királyhoz köthető és Bonfinitől idézett szövegrészeket, a simulatio és dissimulatio, azaz a tettetés és leplezés, az okosság (prudentia), a fama és gloria, a virtus (erény), elismerés (reputatio), a reprezentáció, mecenatúra jelentőségének a felismerése és idézése azt is jelenti, hogy a strasbourgi értekezők aktualizálták és a 17. században terjedő machiavellizmus alapján értelmezték át a humanista Mátyás-hagyományt.

14 Walter Allen, Jr., Beatus Rheanus, editor of Tacitus and Livy, Speculum, 1937/3, 382–385. 15 A demokrácia, szerk. Otto Brunner, Werner Conze, Reinhardt Koselleck, Bp., 1999, 44. 16 Bene Sándor, A történeti kommunikációelmélet alkalmazása a magyar politikai eszmetörténetben – a kora újkori modell, Itk, 2001/3–4. 291; lásd még: Uő, Politikai nyilvánosságmodellek és politikai diszkurzustípusok a kora újkori Magyarországon = Hatalom és kultúra. Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Jyväskylä, 2001. augusztus 6–10.) előadásai I, szerk. Jankovics József, Nyerges Judit, Bp., 2004, 8–28.

70


AZ ARS ÉS A TECHNÉ TEREPEIN

71

EME Restás Attila

72

EME AZ EURÓPAI ELMÉLETI IRODALOM RECEPCIÓJA

Bartók István AZ EURÓPAI ELMÉLETI IRODALOM RECEPCIÓJA MOLNÁR GERGELY GRAMMATIKAI KÉZIKÖNYVEIBEN Magyar szerkesztésű irodalomelméleti kézikönyvekről szólva mindmáig megkerülhetetlen kiindulópont Bán Imre munkája a műfaj 16–18. századi nevezetesebb darabjairól. A retorikai és a poétikai kompendiumokra összpontosítva a szerző az első fejezet első mondatában leszögezi: „A XVI. század termése feltűnően szegényes.”1 Bán Imre alapvető művének megjelenése óta közel negyven év telt el. Ennek során megélénkültek a kritikatörténeti kutatások. Ma már látjuk, hogy a régiség nyelv- és irodalomfelfogását a dialektika, grammatika, poétika és retorika együttese határozta meg, és ezek elválaszthatatlanul egymásra épültek. Így az irodalom önszemléletének forrásait keresve a vizsgálódást érdemes kiterjeszteni a logikai és grammatikai összefoglalókra is. Ezeket is figyelembe véve a 16. század termése már nem is tűnik annyira szegényesnek. A korszak elméleti irodalmában, ezen belül Erdély reneszánsz kori művelődéstörténetében igen fontos szerepet töltenek be Johann Honter brassói és Molnár Gergely kolozsvári kiadványai. Ez alkalommal az utóbbiak közül a Heltai Gáspár műhelyében kinyomtatott latin grammatikákról szólok röviden. Négy munka tartozik ide, a korszak három Európa-szerte elterjedt nyelvtanának kiadásai: Leonhard Culmann Donatus-átdolgozása,2 Philipp Melanchthon3 és Thomas Linacre4 egy-egy népszerű kompendiuma, továbbá Molnár Gergelynek egy saját szerkesztésű, ma már csak – jó esetben – rekonstruálható munkája.5 Az újabb kutatások fényében mindegyikről lehet mondani olyasmit, ami az eddigi szakirodalomban nem jelent meg, viszont fontos adalék a kritikatörténet számára.6 A három külföldi szerző munkáinak megjelenése azt mutatja, hogy a kolozsvári könyvkiadás bizonyos tekintetben összhangban volt a kortárs európai tendenciákkal. A szóban 1 2 3 4

5 6

Bán Imre, Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI–XVIII. században, Bp., 1971 (Irodalomtörténeti Füzetek, 72), 9. Első ismert kolozsvári kiadása: Aelii Donati viri clarissimi De octo partibus orationis methodus. Questiunculis puerilibus, undique collectis, illustrata per Leonardum Culmannum Crayssheymensem, 1554. RMNY 107. Első ismert kolozsvári kiadása: Grammatica Philippi Melantonis ab authore recognita et a Mycillo aucta et ultimo locupletata, 1556. RMNY 135. E kiadás egyetlen meglévő példányának az eleje hiányzik; címére az 1570. évi redakcióból (RMNY 291) lehet következtetni. Thomae Linacri grammatices compendiosa per quaestiones explicatio: A Gregorio Molnar, sancte memoriae, in usum studiosae iuventutis conscripta, Kolozsvár, 1566. RMNY 221. Példány ma már csak ebből az egy kiadásból ismert. Szabó Károly még tudósított egy példányról a munka 1578ban megjelent, javított és bővített változatából. RMNY 412. Elementa grammatices, Kolozsvár, 1556. RMNY 136. Egyetemi doktori disszertációjában Varga András röviden érinti Molnár Gergely vonatkozó kiadványait: Varga András, Molnár Gergely, Melanchthon magyar tanítványa, Szeged, 1983 (Dissertationes ex Bibliotheca Universitatis de Attila József nominatae, 7), 34–36. Megállapításai több ponton kiegészítésre és helyesbítésre szorulnak.

73

EME Bartók István

forgó kézikönyvek legfőbb kritikatörténeti jelentősége az adott darabok kiválasztásában áll: a korszak legelterjedtebb nyelvtani összefoglalói váltak itthon is könnyen hozzáférhetővé. Fontos szempont még a népnyelv használata; e vonatkozásban viszont némi fáziskésés állapítható meg. Culmann és Melanchthon A német Leonhard Culmann (1500 k.–1561) Nürnberg történelmének legjobb korszakában, Albrecht Dürer és Hans Sachs kortársaként 28 éven át tanított a városban. 11 tankönyve közül 6 grammatikai vonatkozású. Legnépszerűbb Donatus-átdolgozása. Heinrich Glarean kritikai kiadását használta fel, de sokat alakított rajta. Az anyagot kisebb egységekre bontotta, és kérdés–felelet formában dolgozta fel. A Methodus Donati 1534-ben három helyen, Nürnbergben, Frankfurtban és Lipcsében is megjelent. Ezeket Európa-szerte a 16. század végéig mintegy 50 újabb kiadás követte. Georg Rollenhagen Deutscher Donatjának megjelenése (1586) után Culmann művét német területen már nem sokszor adták ki, Kelet-Európában viszont, különféle népnyelvű megfelelőkkel kiegészítve, még a 17. században is újra meg újra napvilágot látott.7 Philipp Melanchthon (1497–1560), a reformáció humanizmusának meghatározó személyisége az oktatás céljára újrarendszerezte a humán tudományokat (dialektika, görög és latin grammatika, világi és egyházi retorika). Évszázadokon keresztül az ő tankönyveit használták Európa-szerte a protestáns iskolákban. Latin alaktana először a szerző neve nélkül jelent meg (Grammatica Latina, Hagenau, 1525). A következő kiadás már a mondattant is tartalmazta (Grammatica Latina Philippi Melanchthonis ab autore nuper aucta et recognita, Hagenau, 1526). A szöveg a későbbi kiadásokban különböző irányokba fejlődött tovább. Egyrészt igyekeztek egyre magasabb szintre emelni az anyagot. Melanchthon tanítványa, Jacobus Micyllus jelentősen szaporította a klasszikus idézeteket és hivatkozásokat (Frankfurt, 1540). Később ennek alapján további átdolgozások készültek. Joachim Camerarius (Lipcse, 1550) sokat emelt a színvonalon. 1552-ben saját szerkesztésű ortográfiai összefoglalóval egészítette ki a kötetet. Ezt a változatot már az egyetemeken tanulták. A kolozsvári redakció ebbe a kiadáscsoportba illeszkedik, már tartalmazza Camerarius ortográfiáját is.8 A bővítésekkel szemben a változtatások másik iránya az egyszerűsítés, rövidítés volt. Ennek a vonulatnak első képviselője Lucas Lossius (Wittenberg, 1544), aki kérdés–felelet formában adta elő az anyagot. Melanchthon latin grammatikájának különböző átdolgozásai a szerző életében közel száz alkalommal láttak napvilágot, később is több száz kiadásban jelentek meg.9

7 8 9

74

Matthias Wilhelm Senger, Leonhard Culmann: a Literary Biography and an Edition of Five Plays, Nieuwkoop, 1982 (Bibliotheca Humanistica & Reformatorica, 35). Culmann-nak a latin iskolák számára készült grammatikai vonatkozású tankönyveiről: 39–63. Ez a korábbi, 1554–1556 közé tehető brassói kiadásban (RMNY 119), ami ugyancsak a Micyllus– Camerarius-féle átdolgozás alapján készült, még nincs benne. Ralph Keen, A Checklist of Melanchthon Imprints through 1560, St. Louis, 1988 (Sixteenth Century Bibliography, 27), 68–73.; Kristian Jensen, Die lateinische Grammatik Melanchthons: Hintergrund und Nachleben = Melanchthon und das Lehrbuch des 16. Jahrhunderts, hrsg. von Jürgen Leonhardt, Rostock, 1997, 59–101.


Különösen Culmann, de Melanchthon nyelvtana is a latin anyaghoz kapcsolódó német, később más nyelvű értelmezések révén fontos szerepet játszott a népnyelvek felértékelésében. A 16. század első évtizedeiben – a neolatin régiók után – az Alpoktól északra fekvő területeken is megnövekedett a párhuzamos latin–vulgáris nyelvtanok szerepe az élő nyelvek grammatikai irodalmának a kialakulásában.10 A népnyelvek szabályainak rendszerezése, értékeik felismerése nagymértékben hozzájárult a nemzeti öntudat erősödéséhez. Magyar vonatkozásban ennek korai példája Sylvester János munkássága. Az egyház, a tudomány, a jog és a nemzetközi érintkezések nyelve még sokáig elsősorban a latin maradt. Így a nyelvi képzés elsődleges célja a latin tökéletes megtanulása volt. A szabályzatok mindenütt előírták, hogy az iskolában latinul kell beszélni („Sermo ubique latinus esto”). Ám emellett egyre nagyobb gondot fordítottak a népnyelv szabályainak egyidejű elsajátítására is. A 16. század második felében a népnyelvek szerepéről a latin iskolákban már nemcsak az oktatatási gyakorlatból, a használt kétnyelvű kézikönyvekből lehet képet alkotni, hanem a kapcsolódó elméleti fejtegetésekből is. Egy német szerző, Henricus Schorus egy tervezetében (Specimen et forma legitime tradendi sermonis et rationis disciplinas, 1572) leszögezi: az oktatás célja, hogy a tanulók mind a latint, mind a németet tökéletesen tudják használni, szóban és írásban egyaránt. Büszkén hangsúlyozza: a vulgáris nyelv is bővelkedik a változatos kifejezőeszközökben. Ezek elsajátítása révén a latin mellett az anyanyelvet is nemcsak szakszerűen, szabályosan (studiose), hanem szépen, választékosan (artificiose) is lehet használni.11 Culmann és Melanchthon mintául szolgáló kiadásaiban – főleg az előbbinél – a latin szövegrészek mellett következetesen ott állnak német megfelelőik: a definíciók és szabályok fordításai, magyarázatok és párhuzamos paradigmasorok. A kutatás Culmann szerepét különösen nagyra értékeli a német nyelvtani szakszókincs megalkotásában. A kolozsvári kézikönyvekben a német szövegrészek meg-megjelennek, de jóval kisebb számban, mint az eredeti redakciókban. Magyar értelmezésekre a Culmann- és Melanchthonkiadásokban legfeljebb egy-egy példát találhatunk, a Linacre-műben egyet sem. Úgy tűnik, a 16. század második felében Kolozsváron az oktatásban a latin nyelv tökéletes elsajátítását tartották a legfontosabb célnak. Az 1600. évi kolozsvári Culmann-kiadásban olvasható iskolai törvények 30 pontban sorolják fel, hogy milyen vétségekért jár szigorú büntetés. A 10. pont szerint súlyos hibát követ el az a tanuló, aki az iskolában a kötelező latin helyett németül merészel megszólalni.12 Mint utaltam rá, hasonlót a német szabályzatokban is lehet olvasni, de ez nem volt akadálya az anyanyelv módszeres művelésének. Erdélyben viszont az ismert grammatikai kézikönyvek nem utalnak az élő nyelvek számottevő szerepére a latin iskolák10 Hasznos forrás a középkori és a humanista grammatikai irodalom tanulmányozásához: Lrinczi Réka, Előzményekről, reneszánsz grammatikákról, folytatásról = Diskurzus a grammatikában – grammatika a diskurzusban, szerk. Keszler Borbála, Tátrai Szilárd, Bp., 2009 (Segédkönyvek A Nyelvészet Tanulmányozásához, 88), 187–197. 11 „Habet enim et sermo vulgaris suas varietates, et partium disjunctiones, quemadmodum latinus: adeo ut nihil pene sit elegantiarum, nihil figurarum in lingua latina, etiam ad graecorum imitationem effictarum, quod non magna ex parte in sermone nostro deprehendatur. […] tam vernaculae quam doctae linguae non modum studiose, sed etiam artificiose tractarentur.” Schorus munkásságáról: Helmut Puff, „Von dem Schlüssel aller Künsten/nemblich der Grammatica”: Deutsch im lateinischen Grammatikunterricht 1480–1560, Tübingen–Basel, 1995, 304–317. Az idézet: 311. 12 „Germana, non Latina cuiquam colloquens”, H7v. RMNY 866.

75

EME Bartók István

ban. Annál tanulságosabb ebben a vonatkozásban a Kolozsvári Grammatika néven számon tartott kézirat, amelyből kitűnik, hogyan használták a magyar nyelvet a latin tanításában.13 A népnyelvű párhuzamok a Culmann-grammatikához nagyobb számban Magyarországon és Erdélyben a 17. században jelentek meg. Az erdélyi vonatkozásokat illetően tisztázatlan kérdés, hogy vajon valóban létezett-e Szenci Kertész Ábrahám magyar értelmezésekkel ellátott szebeni Culmann-kiadása. Kemény József egy kézirata alapján Szabó Károly felvette bibliográfiájába,14 újabban azonban többen is kétségbe vonják Kemény híradásainak hitelességét, leleplezett hamisítványaira hivatkozva.15 Ez óvatosságra int a szebeni redakcióra vonatkozó adat elfogadását illetően. Mindazonáltal nem hagyhatók figyelmen kívül Kemény József sorai. Gábor Csilla szívességéből megkaptam a Lexicon Eruditorum Hungariae megfelelő lapjainak fényképét. Ha a Szabó Károly által idézett címleírás valóban hamisítvány, Keménynek nem volt nehéz dolga: a szöveg Tótfalusi Kis Miklós példányokból ismert, magyar kiegészítéseket tartalmazó Culmann-kiadásainak címéből16 minimális változtatásokkal könnyen előállítható. Az adat után a következő megjegyzés áll: „Ex hoc libro patet, Szenczium in ditanda lingua hungarica desudare.”17 Még ha nem is látta el magyar párhuzamokkal a Culmann-grammatikát Szenci Kertész Ábrahám, tevékenységének ismeretében a megállapítás akkor is helytálló. A 17. század második felétől terjedtek el szélesebb körben a párhuzamos latin–népnyelvű grammatikák. Culmann mellett más szerzők (Emmanuel Alvarus, Johannes Rhenius) latin nyelvtanai is sokszor jelentek meg német, magyar és cseh kiegészítésekkel, némelyek még a 19. század közepén is. Linacre A kolozsvári Linacre-átdolgozással kapcsolatban a népnyelvű értelmezések kérdése nem merül fel, más szempontból viszont megkülönböztetett figyelmet érdemel kritikatörténeti 13 Lrinczi Réka (kiad., bev., jegyz.), Kéziratos magyar nyelvtanok: Kolozsvári Grammatika. Fejérvári Sámuel: Institutiones. XVII. és XVIII. század. A nyelvemlékek betűhű átiratai bevezetéssel és jegyzetekkel. A latin átiratot gondozta Adamik Béla, Bp., 1998 (A Magyar Nyelvtörténet Forrásai, 3); Lrinczi Réka, Észrevételek a Kolozsvári Grammatikáról = Az erdélyi (a magyar) iskolai oktatás története (Kolozsvár, 2007. november 24.) című konferencia anyagát tartalmazó kiadványban, szerk. Keszeg Vilmos, Ozsváth Imola, megjelenés előtt. 14 Aelii Donati viri clarissimi de octo partibus orationis methodus, quæstiunculis puerilibus undique collectis illustrata per LEONHARDUM CULMANNUM Creylshejlmensem, et nunc plurimis quæstionibus insertis, ad quarundam vocum in Hungaricum idioma versione aucta, et a plurimis mendis expurgata, Szeben, 1663. RMK I. 1005. 15 Varga Bernadett, Sásvári Gergely 1570-es, ismeretlen munkájáról: (Hiteles-e Az szent…vallásnak védelmezése című mű leírása?), MKsz, 127(2007), 96–104. A szerző más szaktekintélyekre is hivatkozik, akik „méltatták” Kemény hamisítói tevékenységét. 16 Donati AElii, viri clarissimi, de octo partibus orationis methodus, Quæstiunculis puerilibus undique collectis illustrata, per LEONHARDUM CULMANNUM Creylshejmensem. Et nunc plurimis quæstionibus intersertis, ad quarundam vocum in Ungaricum idioma versione aucta; & à plurimis mendis repurgata, Kolozsvár, 1698. RMK II. 1920; Kolozsvár, 1701. 17 A kézirat jelzete a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban: Ms K. J. 418. V. kötet, 69r. A levél verzóján Molnár Gergely Elementájának 1664. és 1644. évi váradi, Szenci-féle kiadásaira vonatkozó adatok olvashatók. Ezek alapos megfontolása a Molnár-grammatika kiadástörténetének nyomozása során lehet hasznos.

76


szerepe. Mind ez idáig a magyar – és ennek nyomán az angol – szakirodalom egyaránt tévesen következtetett a szóban forgó kompendium forrására. A tévedés helyesbítése teszi világossá Molnár Gergely kiadványának fontosságát. Ha megtaláljuk valódi forrását, és ezáltal kijelöljük pontos helyét a század grammatikai irodalmában, könnyen beláthatjuk: a munka korszakváltás a magyar szerkesztésű elméleti kézikönyvek történetében. Az angol Thomas Linacre (1460 k.–1524) a humanista elit legmagasabb köreihez tartozott. Erasmus és Morus Tamás barátja, VIII. Henrik udvari orvosa volt. Galénosz és más ókori görög orvosi szakírók műveinek latinra fordításáért az orvostudomány-történet is nagyra becsüli. Itáliában szerzett filológiai felkészültségét a grammatikaírásban is hasznosította. Két latin nyelvtana ért meg számos kiadást. Az egyik az eredetileg angolul írt Rudimenta Grammatices (London, 1523 k.). Ez George Buchanan latin fordításában terjedt el Európaszerte. A szakirodalom ezt tünteti fel Molnár Gergely forrásaként. Ezzel szemben a figyelmesebb vizsgálat alapján bizonyosra vehető, hogy a feldolgozás alapja nem a Rudimenta, hanem Linacre másik, ugyancsak sokszor kiadott és átdolgozott műve, a De emendata structura Latini sermonis (London, 1524). Az is megállapítható, hogy Molnár Gergely nem kizárólag az eredeti szöveget használta fel, hanem közvetlen mintájául egy Boroszlóban megjelent, rövidített redakció szolgált: Johann Sager sziléziai humanista munkája.18 Vajon van-e ennek különösebb jelentősége? Kritikatörténeti szempontból mindenképpen. Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell: a De emendata structura nem pusztán egy az ezerszámra kiadott latin nyelvtanok közül, hanem fordulópont a humanista grammatikai irodalomban: ez az első, széles körben ható megfogalmazása az újabb kori (16. századi) filozofikus vagy spekulatív nyelvszemléletnek. Míg a leíró nyelvtanok elsődleges célja a legfontosabb szabályok rendszerezése, a helyes nyelvhasználat megtanítása, a spekulatív grammatikáknál előtérbe kerülnek az elvontabb, elméleti szempontok. Az idetartozó munkák mai fogalmaink szerint inkább az általános nyelvészet, a nyelvfilozófia vagy éppen az ismeretelmélet kapcsolódó területeivel mutatnak szoros rokonságot; inkább tudományos elméletek megfogalmazásainak tekinthetők. A 15–16. századi humanisták legfőképpen arra törekedtek, hogy elsajátítsák a klasszikus szerzők nyelvhasználatának megfelelő latinságot, az ideálisnak tartott stilisztikai eleganciát. Úgy vélték, ebben az ókori írókon és grammatikusokon alapuló, normatív rendszerezések segíthetnek. A humanista tudományosság olyan képviselői, mint például Erasmus vagy Melanchthon elítélték a középkori spekulatív elméleteket. Linacre korszakfordító munkája, a De emendata structura az Erasmus és Melanchthon tekintélye által befolyásolt szellemi közegben mégis igen gyorsan elterjedt. Népszerűségének okát a modern kutatás abban látja, hogy megtalálta az ideális kompromisszumot a középkori tradíció és a saját korában uralkodó humanista felfogás között. Nem fordult olyan mértékben szembe a nagyra becsült késő antik hagyománnyal, hogy magára vonta volna a kor meghatározó személyiségeinek haragját; a modista szemlélet elemeinek megújítása mégis kiindulásul szolgált a spekulatív grammatika későbbi radikálisabb képviselői számára.19 18 Grammatices Thomae Linacri brevis et perspicua per quaestiones et tabulas explicatio, Boroszló, 1557. Tudomásom szerint Magyarországon nem található meg. Én a wolfenbütteli példányt használtam; jelzete a Herzog August Bibliothekban: H: P 859.8º Helmst. (2). A munka három évvel később Bázelben is megjelent: Tabulae in Grammaticam […] Thomae Linacri, Bázel, 1560. VD 16: ZV 25011. Példányai Augsburgban és Berlinben találhatók. 19 Kristian Jensen, De emendata structura Latini sermonis: The Latin Grammar of Thomas Linacre, Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, 49(1986), 106–125.

77

EME Bartók István

A De emendata structura népszerűségéhez a protestáns országokban bizonyára az is hozzájárult, hogy az 1531. évi wittenbergi kiadáshoz Melanchthon írt előszót, amelyben az oktatás magasabb szintjén ezt a munkát ajánlotta a latin nyelvtan tanításához. A 16. századból 48 kiadása ismert, és ebben nincsenek benne a rövidített változatok.20 A könyvjegyzékek magyarországi és erdélyi példányokról is tudósítanak. Az 1569. évi lipcsei redakció megvolt Kovásznai Péter erdélyi református püspök könyvgyűjteményében; a possessorbejegyzések tanúsága szerint a példányt a 16–17. században többen is használták.21 A nagyszombati jezsuita kollégium 1632-ben készült könyvtárjegyzékében három különböző lipcsei kiadás szerepel (1548, 1577, 1580); az 1690. évi katalógus egy 17. századi (1637), ugyancsak lipcsei redakciót említ.22 Láthatjuk tehát: a munka kitüntetett helyet foglal el a humanista grammatika történetében. A magyar kritikatörténet számára ezért igen fontos, hogy a mű London, Párizs, Wittenberg, Bázel és Velence mellett (hogy csak néhány nevezetesebb helyet említsek) – bár rövidített formában – Kolozsváron is megjelent. A spekulatív grammatika első és legnagyobb hatású 16. századi kézikönyve nemcsak Molnár Gergely kiadási programjában, hanem a magyar grammatikai irodalom történetében is korszakváltást jelez. A korábbi, Magyarországon és Erdélyben megjelent hasonló munkák leíró nyelvtanok, gondoljunk akár Sylvester János Grammatica Hungarolatinájára, Johann Honter brassói vagy Molnár Gergely ezt megelőző kolozsvári kézikönyveire. Ezért is fontos hangsúlyoznunk, hogy a forrás – a szakirodalom eddigi vélekedésével ellentétben – nem a lényegében deskriptív Rudimenta, hanem a fordulópontot jelentő De emendata structura. Mint korábban említettem, Molnár Gergely közvetlen mintája egy Boroszlóban kiadott Linacre-átdolgozás volt. Szerkesztője, Johann Sager jelentősen rövidítette az angol szerző szövegét: mintegy negyedére, jó másfél száz lapnyira sikerült tömörítenie az eredetit. A kolozsvári redakció is hasonló terjedelmű. Mindkettő kérdés–felelet formában dolgozza fel Linacre rendszerének legfontosabb elemeit, célszerűen válogatva a szemléltető példaanyagból. Összevetve a kolozsvári kézikönyvet Linacre eredeti szövegével és az átdolgozás közvetlen mintájával, a boroszlói sűrítménnyel, megállapíthatjuk: Molnár Gergely sok esetben pontosan átveszi Johann Sager megoldásait, máskor azonban másképpen kivonatolja és értelmezi közös forrásukat. Az eltérések alapján úgy tűnik, Molnár redakciója áttekinthetőbb,

20 Giles Barber, Thomas Linacre: A Bibliographical Survey of his Works = Francis Maddison, Margaret Pelling, Charles Webster eds., Linacre Studies: Essays on the Life and Works of Thomas Linacre, Oxford, 1977, 290–336. 21 Linacrus, Thomas: De emendata structura Latini sermonis libri VI. – Camerarius, Ioachimus: Libellus de arte grammatica. Lipsiae, 1569. – „Honestaru(m) artiu(m) et literaru(m) studioso iuveni Michaeli Carolino in Gymnasio Patachien(si) 1573. 5 Non. May.” „Ego Michael Kallai iure possideo in bono librum istum. Emptus den. 50 ibidem.” „Andreas P. Kallainus.” (két utóbbi kihúzva) „Sum Stephani Varadi.” „Sigismundus Balashazi emptus den. 50. Anno D(omi)ni 1636.” „Joannes Nymethi possidet, canis qui contra dicit.” „Est Pet(ri) Kovasznai.” „Coll(egii) R(eformati) Claud(iaci).” Super ex libris: M: C. 1572. (C 164, Akadémiai Kvt. R 80916). Sipos Gábor, A kolozsvári Református Kollégium Könyvtára a XVII. században, Szeged, 1991 (Olvasmánytörténeti dolgozatok, 1), 28–30. (http://mek.oszk.hu/03200/03245/03245.pdf). 22 Magyarországi jezsuita könyvtárak 1711-ig, II.: Nagyszombat 1632–1690, s. a. r. Farkas Gábor Farkas, Szeged, 1997 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 17/2), 107, 273. (http://mek.oszk.hu/03200/03229/03229.doc)

78


mint Sageré. A mű egészének szerkezete világosabban kirajzolódik, az egyes tételek megfogalmazása is egyszerűbb, érthetőbb. A kritikatörténet számára még nagyobb figyelmet érdemelne Molnár Gergely saját szerkesztésű grammatikája, különös tekintettel poétikai vonatkozásaira. A munka a kolozsvári iskolamester neve alatt csaknem három évszázadon keresztül sok kiadást megért, egymástól igencsak eltérő változatokban.23 Az eredeti redakcióból nem maradt fenn példány, tartalmára csak következtethetünk. Ez azonban nem tűnik reménytelennek. A későbbi átdolgozásokat ismerjük; ha ezeket összevetjük a feltételezhető előzményekkel, közelebb juthatunk Molnár Gergely elveszett szövegéhez. A minták között a Kolozsváron kiadott latin grammatikák igen nagy valószínűséggel számításba vehetők. A rekonstrukcióhoz tehát mindenképpen érdemes volna figyelembe venni ezeket is – de ez már a további kutatás feladata.

23 16–17. századi kiadástörténetével jómagam is foglalkoztam: Bartók István, „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk”: Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között, Bp., 1998 (Irodalomtudomány és Kritika), 48–57. A 17. század végéig ismert vagy feltételezhető kiadások táblázatos összefoglalása: Bartók István, A humanizmustól a klasszicizmus felé: Molnár Gergely grammatikájának 1700 előtti kiadásairól, MKsz, 111(1995), 349–360; 359.

79

EME Balázs Mihály

Balázs Mihály RENESZÁNSZ FILOZÓFIA KOLOZSVÁROTT A címben jelölt témáról nem szólnak a magyarországi filozófia történetével foglalkozó újabb áttekintések. Pedig újabban vannak ilyenek, hiszen a magyarországi filozófiai élet egyik nagyon érdekes fejleménye, hogy az utóbbi másfél évtizedben kutatás, de legalábbis reflexió tárgyává vált a magyar filozófiai hagyomány mibenléte.1 Fontos újdonságnak tekinthetjük azt is, hogy az újabb megnyilatkozások túllépni látszanak a „magyar filozófusok vannak, magyar filozófia nincs”-szerű sztereotípiákon,2 s megpróbálnak tárgyszerűbben és árnyaltabban közelíteni a kérdéskörhöz. Igen biztató, hogy a Magyar Tudományban közzétett válaszok3 közül jó néhányban a korábbiakhoz képest roppant fontos szemléleti változásokat figyelhetünk meg. Ezek közül a legfontosabbnak a következőt tartom: a megszólalók közül többen elfogadni látszanak, hogy több más diszciplínához hasonlóan a 19. századot megelőzően célszerűnek látszik magyarországi és nem magyar bölcseletről beszélni, s hogy jól kivehetően sokak szerint nem tűnik értelmes dolognak azt kutatni, hogy vannak-e az így felfogott magyarországi filozófiának hosszú évszázadokon át érvényesülő, valamiféle nemzeti jelleg felé tendáló sajátosságai. Ez törvényszerűen együtt jár a filozófia és a magyar nyelvűség szétválasztásával, ami megfelelő alapot teremthet majd arra is, hogy szélesebb horizonton és távlatosabban szemléljük azokat a kiemelkedő fontosságú gondolkodókat is, akik a magyar nyelvű filozófiai megszólalásra tettek erőfeszítéseket. Mindezek nagyon fontos fejlemények, ám a 16–17. századi eszmetörténettel foglalkozók öröme mégsem lehet felhőtlen. A régi beidegződések látszanak ugyanis működni abban, hogy a 16–17. századi magyarországi filozófia tárgyalása a szokásos módon rendre Apáczaival kezdődik, s bizony rajta kívül mintha más továbbra sem létezne a szorosabban vett szakma intézményei és szakemberei számára. Mészáros András könyvecskéjének A reneszánsz és reformáció kora címet viselő fejezete feltűnően csak régebbi szakirodalomra hivatkozó, nagyon esetleges áttekintés,4 Perecz László kulturált portrékötetében5 Temesvári Pelbártról 1

2

3 4 5

80

Az alábbi kötetekre gondolok: Iskolai filozófia Magyarországon a XVI–XIX. században – Školska filozofia v Uhorsku v XVI–XIX: storoči, összeállította Mészáros András, Mester Béla, Pozsony– Bratislava, 2003; Mészáros András, A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona, Pozsony, 2003; Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és a modernitás, szerk. Mester Béla, Perecz László, Bp., 2004; Magyar filozófia: a veszedelmes dinnyésztől a lázadó Ikaroszig, Kolozsvár, Szeged, 2006.; Perecz László, Nemzet, filozófia, nemzeti filozófia, Bp., 2008 (Eszmetörténeti Könyvtár). Ezek egyszerre meggondolkodtató s erősen problematikus történeti leegyszerűsítéseket tartalmazó újabb megfogalmazása: Vajda Mihály, Mi a helyzet a magyar filozófával – esszé = Gondolatok gondolatokról: Előadások a magyarországi filozófia történetéből, szerk. Veres Ildikó, Mezei Balázs, Miskolc, 1994, 35–47. Üres-e a kamra? Körkérdés a magyar filozófiai hagyományról, Magyar Tudomány CVII ; új évfolyam: XLV(2000), 981–1026. Mészáros András, A filozófia Magyarországon: A kezdetektől a 19. századig, Pozsony, 2000, 33–39. Perecz László, Szép rendbe foglalva, Bp., 2001.

EME RENESZÁNSZ FILOZÓFIA KOLOZSVÁROTT

azonnal Apáczaira ugrunk, hogy aztán máris Erdélyi János következzen, az a szöveggyűjtemény pedig, amelynek egyik szerkesztője egészen kivételes módon tudni látszik izgalmas 16–17. századi jelenségekről,6 magában a magyar nyelvű szövegekre korlátozódó antológiában Sipos Pál 1809-es értekezésével nyit.7 Úgy tűnik tehát, azoknak az összefoglaló elnevezéssel talán művelődéstörténészeknek nevezhető szakembereknek, akik hosszabb ideje a 16–17. századi Európa eszmetörténeti jelenségeire figyelve kísérlik meg elemezni a Kárpátmedencében történteket, nem sikerült felkelteniük forráskiadványaikkal és írásaikkal a hazai filozófiatörténet hivatásos s erre szakosodott intézményeiben munkálkodó képviselőinek érdeklődését.8 Témánkhoz közelebb lépve persze sajnálkozhatunk azon, hogy mindaz, ami Dán Róbert,9 Keserű Bálint,10 Pirnát Antal11 vagy a lengyel Lech Szczucki12 tanulmányaiban a Kolozsvárott kibontakozó filozófiai törekvésekről megfogalmazódott, nem talált olvasókra a fentebb említett közegben, ám a sajnálkozás vagy a feddés helyett célszerűbbnek látszik mással próbálkoznunk. Egyoldalúság lenne ugyanis nem gondolnunk arra, hogy talán a művelődéstörténészek is tehetnek a kudarcról. Talán nem törekedtek elég állhatatosan az intézményes kapcsolatok kiépítésére, talán eltakarták írásaikban a filozófiailag releváns mondandót a szövegek kontextusára vonatkozó történeti-filológiai részletek, talán nem voltak képesek azon a nyelven beszélni, amely képes lett volna megszólítani a bölcselettörténet szakavatott művelőit. Bárhogy is van, most egy másik módszerrel próbálkozunk: a 16. századi Európa egy széles körben ismert, a nagy filozófiatörténetekben helyet kapó s a teologizálástól távolságot tartó művének recepciójáról írva próbáljuk felvillantani ennek a kolozsvári filozofálásnak figyelemre

6

7 8

9 10 11 12

Az Arany Tamásról, Eössi Andrásról és Dési Istvánról is tudó Várhegyi Miklós elsietett általánosításoktól óvó s megkeseredettnek látszó nyilatkozata szerint „az utóbbi időben irodalom-, jog- és tudománytörténészek tették a legtöbbet a magyar filozófiai hagyomány módszeres feltárásáért. Hajós József és Tóth Béla kivételével a filozófiatörténészek összefoglalásnál, újrafelmondásnál, tartalomismertetésnél nem jutottak tovább”. Várhegyi Miklós válasza a vitához = Üres-e a kamra?… i. m., 1022. Elmész: Szemelvények a régi magyar filozófiából, szerk. Várhegyi Miklós, társszerkesztő Kszegi Lajos, Veszprém, 1994. Kivételnek számítanak Mester Béla dolgozatai: Az unitárius teológia és a koraújkori politikai filozófia összefüggései: John Locke és Enyedi György a vallási türelemről és a (politikai) közösségről = Filozófia és teológia a magyar eszmetörténetben, szerk. Fehér M. István, Veres Ildikó, Miskolc, 2003, 321–334. és U., Preadamiták, eredeti bűn, emberi szabadság: Az emberiség szabadságáról alkotott elméletek etikai és filozófiai következményei John Locke és utókora gondolkodásában = Túl az iskolai filozófián: A 21. század bölcseleti élménye, szerk. Nyíri Kristóf, Palló Gábor, Bp., 2005, 317–332. Kár, hogy a chiroraphicus és typographicus kultúraszerveződési modellről felállított, az alaposabb megalapozást nélkülöző konstrukció rátelepszik az elmondottakra. Róbert Dán, Matthias Vehe-Glirius: Life and Work of a Radical Antitrinitarian tith his Collected Writings, Bp. – Leiden, 1982 (Studia Humanitatis 4); U., Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon, Bp., 1987 (Humanizmus és reformáció 13). Keser Bálint, Epiktétosz magyarul – a XVII. század elején, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, III(1963), 3–44. Antal Pirnát, Die Ideologie der Siebenbürgen Antitrinitarier in den 1570er Jahren, Bp., 1961; Uő, Arisztoteliánusok és antitrinitáriusok. Gerendi János és a kolozsvári iskola, Helikon, XVII(1971), 363–392. Lech Szczucki, Két XVI. századi eretnek gondolkodó. Jacobus Palaeologus és Christian Francken, Bp., 1980 (Humanizmus és reformáció 9).

81

EME Balázs Mihály

méltó mozzanatait.13 Abban bízunk, hogy eredményesebbek leszünk, ha Thomas Morus felől közelítünk megszólítani vágyott közönségünkhöz, mintha az ismeretlen és eleve egzotikusnak látszó Jacobus Palaeologust választanánk kiindulópontunknak. A témával legutóbb Hajós József foglalkozott. Igen nagyra értékelem a nem régen elhunyt szerző munkásságát, azt a szenvedélyes szorgoskodást, amellyel felkutatta, hogy a korai újkor nagy gondolkodói közül kinek milyen művei találhatók meg erdélyi, s különösen kolozsvári könyvtárakban. Ezúttal azonban nem járt a dolgok végére, mivel figyelmét kizárólag a ma is elérhető példányokra korlátozva vont le következtetéseket. Így jutott arra a téves megállapításra, hogy Thomas Morus Utópiája megjelenését követően 450 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy olvasását Kolozsvárott is dokumentálni lehessen, jóllehet másfelől megfogalmazza azt a hipotézist, hogy az Utopus király által a vallási türelemre hozott intézkedés, „ha csak áttételesen is, elősegítette a vallásszabadságnak […] János Zsigmond idején történt […] törvénybe iktatását”.14 Dolgozatom nem ezzel az utóbb említett kérdéssel foglalkozik, nem tér ki tehát annak bizonygatására, hogy az erdélyi tolerancia hátterében Erasmustól Sebastian Castellióig milyen gondolkodók jelenlétét lehet kimutatni.15 A recepció egy kevésbé elmosódott, nagyon konkrét mozzanatára koncentrálok. Azt igyekszem bizonyítani, hogy Thomas Morus 16. századi európai recepciójában egyedülállóan fontos hely illeti meg Jacobus Palaeologust. Az erdélyi unitarizmus történetében roppant fontos szerepet játszó gondolkodó pályaképét most nem részletezhetem, csupán azt jegyzem meg, hogy a Khíosz szigeten született nyugtalan vallásújító domonkos szerzetesként szerzett nagy műveltséget, hogy aztán az olasz vallási heteredoxia képviselőivel találkozva már ifjúkorában nagyon merész gondolatokat fogalmazzon meg, s így 1555–1561 között háromszor járta meg az inkvizíció börtöneit, ám leleményének és a szerencsés körülményeknek köszönhetően mindig sikerült megszöknie. Az 1560-as évek elejétől aztán kapcsolatba kerül az európai protestantizmus különböző áramlataival és központjaival is, részt vett a francia reformáció történetében rendkívül fontos, Poissyban megrendezett hitvitán, ám ezek teológiai üzenete sem elégítette ki, s tevékenysége súlypontját 1563 tájától Kelet-Közép-Európára áttéve olyan teológiai és filozófiai megoldások kimunkálásán dolgozott, amelyek vezéreszméje az általa ismert nagy vallások közötti összhang, vagyis egy sajátos szinkretizmus volt. Az 1560-as évek második felében Prágában élt, s Miksa császár és magyar király támogatását élvezte, amelyet a török birodalomról szerzett hírekkel is megszolgált. Közelebbről nem ismert időpontban kapcsolatba került a formálódó kelet-közép-európai antitrinitárius mozgalommal is, s 1572–1575 között megszakításokkal Erdélyben tevékenykedett, előbb az unitárius kollégiumban tanított, majd Gerendi János olcinai birtokán találjuk. Minden valószínűség szerint politikai okokból hagyta el Erdélyt, hogy aztán ugyancsak politikai kegyvesztettként végül Rudolf császár kiadja őt az inkvizíciónak, amely Rómába szállíttatta, s 1583-ban ugyanott végezték ki, ahol később 13 Sokat ígérő címe ellenére konkrétumokat alig tartalmaz Thomas SZENDREY, St. Thomas More and East Central Europe: The Impact of his Christian Humanism, Pittsburg, 1985. c. tanulmánya (Duquesne University Studies in History 9). 14 Hajós József, Utópiák Kolozsvári könyvespolcokon, A Dunánál, 2002, 47. 15 Lásd Balázs Mihály, „A hit… hallásból lészön: Vallássszabadság és bevett vallások (receptae religiones) Erdélyben a 16. században = Felekezetiség és fikció: Tanulmányok 16–17. századi irodalmunkról, Bp., 2005 (Régi Magyar Könyvtár Tanulmányok 8), 24–25. Itt jegyezzük meg, hogy az erdélyi tolerancia esetleges hatását a kortárs vagy közelkortárs Európára még egyáltalán nem elemezték alaposabban. Ezt a magyar szerzők szeretik nagyon optimistán láttatni.

82


Giordano Brunót. Szinte kizárólag kéziratban terjesztett teológiai és vallásfilozófiai műveiből csak azok maradtak meg, amelyet erdélyi unitáriusok lemásoltak. Hatása is ebben a közösségben volt a legnagyobb, s a 17. század derekáig az erdélyi unitárius egyházban meghatározó szerepet játszott az a nonadorantista irányzat, amely gondolatrendszerének legalább egy minimumát magáénak vallotta. Pirnát Antal által felfedezett, kéziratos másolatban fennmaradt latin nyelvű műveiből az elmúlt évtizedekben a legfontosabbak modern kiadásban is hozzáférhetővé váltak, sőt néhány esztendeje egy magyar nyelvű válogatás is napvilágot látott.16 A legterjedelmesebb, s bizonyos tekintetben a szerző teológiájának teljes összefoglalását adó ezek közül a Catechesis christiana dierum duodecim (Tizenkétnapi keresztény tanítás), amelynek Hagymási Kristófhoz intézett, s Kolozsvárott 1574 augusztusában megfogalmazott ajánlása expressis verbis ki is nyilvánítja: az egyház nevében összegzi az unitáriusok tanait, hogy mindazok tanulmányozhassák, akik szerte Európában meg akarják ismerni azt, hogy mit mondanak az itteniek Istenről és a keresztény fórumokon vitatott további tételekről. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy egy szokványos kátét tartanánk a kezünkben, hiszen – mint az alábbiakban erről még szólunk – az európai humanizmus irodalmában is alaposan tájékozódó szerző több műfaj összeötvözésére vállalkozott. Erre utalt Hajós József is, amikor arról beszélt, hogy Palaeologus egy kalandregényszerű szöveget illesztett be egy nagyobb munkájába, „amely hasonlít valamelyest Morus főművének elejére és voltaképpeni utópikumára. Ez a szöveg ugyanis Telephusnak, egy mexikói indiánnak a beszámolója Kolozsvárra kerüléséről és hazájának a spanyol hódítás előtti, utópiába illően boldog állapotáról”.17 E némileg sejtelmes megfogalmazás szerint tehát „valamelyes hasonlóságról” van szó, s ez véletlenszerű vagy tipológiai lehet, hiszen mivel a latin szöveg korabeli kiadásaiból nem talált példányt, Hajós számára a mai kolozsvári könyvállományban meglévő, 1869-es kiadású angol fordítás beszerzésével kezdődik a nagy mű itteni recepciótörténete. Optimistább lehetett volna azonban, ha figyelembe veszi a 16–17. századi könyvlisták adatait is. Ezek arról tanúskodnak, hogy Hans Derschwamtól Zsámboky Jánosig vagy a 17. század végén élt Michael Haliciusig a művelt magyarországi és erdélyi humanisták legnagyobbjainak könyvtárában ott volt egyéb szövegek társaságában Morus Utópiája is, sőt egy-egy eperjesi vagy szebeni polgárember könyvtárának listáján is rábukkanhatunk.18 Ezek mellett a némileg persze szórt s eltérő időpontokból származó adatok mellett különösen beszédes a 16. század harmadik és negyedik évtizedében élt Haczaki Márton esete. Ennek az egy ideig a Perényiek udvarában is élt váradi prépostnak olyan könyvtára volt, amelyben a Corvina Könyvtárból származó egyik kódex s sok-sok Erasmus-mű mellett ott voltak Marsilio Ficino szövegei is, s ebben a társaságban őrizte az Utópia egyik leghíresebb, 1518-as bázeli kiadását is, amelyet

16 Ebben szerepelnek a modern kiadások adatai és egy bibliográfiai is a további szakirodalomról: Földi és égi hitviták: Válogatás Jacobus Palaeologus munkáiból, fordította Nagyillés János, válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Balázs Mihály, Budapest–Kolozsvár, 2003. 17 Hajós, i. m., 49. 18 A Derschwamm-könyvtár. Egy magyarországi humanista könyvjegyzéke, kiad. Berlász Jenő, Keveházi Katalin, Monok István, Szeged 1984 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 12), 188; Magyarországi magánkönyvtárak II. (1588–1721), s. a. r. Farkas Gábor, Katona Tünde, Latzkovits Miklós, Varga András, 1992 (Adattár 13/2), 91; A Zsámbokykönyvtár katalógusa (1587) Gulyás Pál olvasatában, szerk. Monok István, 1992 (Adattár 13/3), 1853; Erdélyi könyvesházak IV/1. kiad. Monok István, Ötvös Péter, Verók Attila, 2004 (Adattár 16/4), 256.

83

EME Balázs Mihály

a megjelenés után két esztendővel szerzett meg.19 Ezek a példányok persze ma már nincsenek meg, de hát hiába keressük a ma álló kolozsvári könyvtárak könyvespolcain azokat a bázeli kiadványokat is, amelyekről egészen bizonyosan tudjuk, hogy Giorgio Biandrata vagy Dávid Ferenc mindennapos olvasmányai voltak.20 Semmi okunk sincs tehát arra, hogy kivételesnek, a város 16. századi kultúrájától idegennek tartsuk a nagy angol gondolkodó jelenlétét egy Kolozsvárott is íródott és ott befejezett munkában. Igazolhatatlanként nyugodtan félretolhatjuk tehát azt a Hajós felfogásából logikusan adódó esetleges megfontolást is, hogy a Catechesis írója valamelyik másik állomáshelyén, mondjuk Prágában vagy Dudith András krakkói házában építhette be hatalmas terjedelmű s talán hosszabb ideig készült művébe a Morus-részleteket. Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Catechesis retorikai és irodalmi eszközökkel ugyan, de mégis félreérthetetlenül utal arra, hogy Kolozsvárott vagyunk. A Catechesis christiana ugyanis egy tizenkét napon keresztül zajló beszélgetés leírása, amelynek során terítékre kerül az unitarizmus teljes dogmatikai rendszere, természetesen oly módon, hogy a legtöbbet egy pastor névre hallgató szereplő szónokol. Fiktív beszélgetésről van természetesen szó, de a megszólalók szavaiból egyértelműen kiderül, hogy Erdély legfontosabb városában zajlanak a megbeszélések, olyan városban, amelynek polgárai túlnyomó többségükben magyarok, s a mindent tudó pastorról is tudni lehet, hogy Dávid Ferencről van szó. A mű talán legizgalmasabb beszélgetésére a negyedik napon kerül sor, amikor az addigi szereplőkhöz csatlakozik egy indián is, aki a városba érkező spanyol kereskedőkhöz csatlakozva jutott el Kolozsvárra, s a jövetelének az volt a célja, hogy megismerkedjen az itteniek vallásával, amelyről hallott egyet-mást Spanyolországban is. Olyan vonzónak, s az erőszakkal az emberekre kényszerített katolikus hittől annyira különbözőnek találta, amit meséltek neki róla, hogy nem tudott lemondani arról, hogy személyesen is felkeresse ezt a települést. A pastor és környezete mindezt nagy elégtétellel veszi tudomásul, ám természetesen roppant kíváncsiak arra is, hogy miképpen került a Telephusnak nevezett indián Európába. Itt aztán Telephus elmeséli, hogy a hitet őshazájában gátlástalan erőszakkal terjesztő spanyolok miképpen hozták át őt fivérével egyetemben rabszolgának, ám az európai partok előtt hajótörést szenvedtek, amelyet csak ő és testvére élt túl. Majd becsületes és jóindulatú emberek pártfogásukba vették és kitaníttatták őket, s megismerkedtek a keresztény felekezetek tanítá19 Jakó Klára, Az első kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója (1579– 1604), Szeged, 1991 (Adattár 16/1), 42. 20 Érdekes ugyanakkor, hogy mégis ránk maradt három olyan példány, amelyben erdélyi használók keze nyomát is ott találjuk. Az 1518-as bázeli kiadás egy csonka példánya olyan kolligátumban őrződött meg, amelynek használója a 17. században bizonyosan magyarul beszélő unitárius volt. A kolligátum egyik darabja ugyanis egy evangélikus hitvallás, s a szentháromságról szóló részletéhez a következő margináliákat írta oda az említett 17. századinak látszó kéz: „Hamis a szád. Halod-e nem blasphemáj az égre, mert Pál uram nem tanította.” „Itt a fejem, üsd el, ha ezeket sz. írásban megtalálod.” Egy a szöveg tartalmára utaló megjegyzés az Utópia szövegében is olvasható („Mindazonaltal meg mongya, hogy jel is ugy vagyon”). A példány jelzete a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban: U 69709. Ugyanitt megvan az Utópia 1631-es kiadásának (Thomae Mori Utopia a mundis vindicata. Amsterodami apud Joannem Janssonium, 1631) egy példánya, amelyben az unitárius kollégiumba kerülése előttről a következő tulajdonosok neve olvasható: Michael Sala, Ludovicus Sala, Alexius Sala, Samuel Sala, Ladislaus György, Josephus Gejza (1768), Franciscus Székely. A példány jelzete: U 63710. A kolozsvári Egyetemi Könyvtárban van egy példány a 1601es frankfurti kiadásból, ebben azonban a 17. századi bejegyzések németországiak, tehát később kerülhetett Erdélybe. Jelzete: 262.

84


sával is, jóllehet csak formálisan lettek keresztények, hiszen nem találták vonzónak azt a világot, amelyben üldözik és kínozzák azokat, aki őszintén megvallják hitüket, ha az bármiben is eltér a többségétől. Ezt követően fejti ki aztán, hogy miképpen éltek és miben hittek egykori honfitársai. Az itt leírtakat célszerű szó szerint is idéznünk, s együtt olvasnunk azzal, amit Morus Utópiájában Hythlodaeus mond a szigetlakók vallásairól: „Religiones sunt non per insulam modo, verum singulas etiam urbes variae, aliis solem, lunam aliis, aliis aliud errantium siderum dei vice venerantibus. Sunt quibus homo quisquam cuius olim aut virtus, aut gloria enutuit non pro deo tantum sed pro summo etiam deo suspicitur. At multo maxima pars eademque longe prudentior nihil horum, sed unum quoddam numen putant, incognitum, aeternum immensum, inexplicabile, quod supra mentis humanae captum sit per mundum hunc universum virtute non mole diffusum, hunc parentem vocant.” (A vallások nemcsak a sziget különböző részein, de még az egyes városokban is eltérőek, akadnak, akik a napot, mások a holdat, ismét mások valamelyik bolygót tisztelik istenként. Olyan is akad, aki valamelyik embert, aki valaha erényben és dicsőségben kivált, tartja nemcsak hogy istennek, de legfőbb istenségnek. Legnagyobb részük azonban nem hisz az ilyenekben, hanem egyetlen örök, végtelen, megmagyarázatlan istenségben, aki fölülmúl minden emberi értelmet, s átjárja a világot, nem anyag szerint terjedve szét benne, de hatása által. Őt atyjuknak nevezik.)21 „Orientem solem venerabantur nostri non, quod sol esset illis Deus, sed quod is, qui solem mitteret, ut videre possemus et cernere, quae essent ante pedes, esset in cultu massimo. Aliorum siderum et planetarum cultus praeteribatur. Erat et lunae et ignis suus cultus, et sacrificia dedicata et, quae existimabantur grata his hominibus, erant efficta simulachra et bdepictae imagines, qua domi a singulis colebantur.” (A mienk a felkelő napot imádták, nem mintha szerintük a nap maga lett volna Isten, hanem az örvendett legnagyobb tiszteletnek, aki a napot küldi, hogy láthassunk, és meg tudjuk különböztetni, mi van a lábunk előtt. Hogy más csillagok és bolygók mikor kelnek fel, azzal nem foglalkoznak. Megvolt a holdnak és a tűznek is saját kultusza, és áldozatokat szenteltek nekik, olyasmit, ami becses volt az ottani emberek szemében, voltak szoborábrázolások, és festett képek, melyeket ki-ki otthonában tisztelt.)22 Telephus a továbbiakban ősei békeszeretetéről, földművelő életmódjáról, a pénzt mellőző árucsere megszervezéséről mond még olyan részleteket, amelyek Dostálovát, a latin szöveg tudós kiadóját Morus Utópiájára emlékeztették, ám ezeket mi most mellőzzük. Figyelmünket csak arra a mozzanatra koncentráljuk, hogy a nap imádása mindkét esetben egy mélyebb istenismeret megnyilvánulása, ami Morusnál az egyetlen numenre irányul, amely virtusa által terjed szét az universumban (hoc universum virtute non mole diffusum), míg Palaeologus kevésbé filozofikus indiánjainál egyszerűen a nap elküldője vagy megteremtője lesz. Dostálová arra is utalt, hogy a Kolozsvárott alkotó görög eretnek egy jóval később íródott szöveggel, Girolamo Benzoni La historia del mondo nuovo c. művével házasította össze a Morusnál olvasottakat. Az olasz szerző 1565-ben előbb olaszul, majd később latinul is megjelent munkájából Palaeologus átvette az Újvilágra érkezett spanyolok kegyetlenségéről írottakat. Benzoninál azt olvassuk, hogy a spanyolok szavai és tettei közötti különbséget, az 21 Thomas More, Utopia. Latin text and english translation, ed. by George Logan, Robert M. Adams, and Clarence H. William. Cambridge, 1995, 218.; Morus Tamás, Utópia, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Kardos Tibor, Bp., 1969, 122. 22 Jacobus Palaeologus, Catechesis christiana dierum duodecim, ed. Ružena Dostálová, Varsoviae, 1971, 63.; Földi és égi hitviták, 44.

85

EME Balázs Mihály

arcukra kiült vadságot és kegyetlenséget látva a derék indiánok azt fontolgatták magukban, hogy vajon miféle gonosz Isten lehet az, akinek ilyen fiai vannak.23 Mindezt az inkvizícióra alkalmazva és kihegyezve mondja aztán Palaeologus Telephusa a keresztény hitet közöttük terjeszteni akarókról a következőket: „Nos apud nos facile tulissemus unum Deum esse credi et dici, ex quo oriretur mandato perpetuo et occideret sol et luna et omnia, quae circum terram vagantur errantia et firma sidera. Non solum autem de diis illa, quae dixi, affirmabant nostris Hispani, quibus aientibus minus credebatur, verum etiam nulla compositio animorum ad bonos mores et os ad execrandum Deum ad singulas horas paratissimum etiam nullam ob causam et paratus homo quadrato pileolo, qui ab omni scelere accepta stipe expiaret. Id veri erat omnibus nostris maxime invisum.” (Otthon mi könnyedén eltűrtük volna, hogy azt állítják és hiszik, hogy egyetlen Isten van, s örök rendelése folytán az ő jóvoltából kel fel és nyugszik le a nap és hold, s minden égitest, mely a föld körül kering, valamint az állócsillagok. Csakhogy nem csupán az imént mondottakat állították honfitársainknak a spanyolok az istenekről (s amikor erről beszéltek nem is nagyon hittek nekik), hanem ráadásul nem is volt lelkükben semmifajta készség a jó erkölcsökre, s arcuk arról árulkodott, hogy készek akár minden órában a legkisebb ok miatt is elátkozni istenüket, és volt közöttük egy ember négyszögletű süvegben, aki adomány fejében kész volt bármilyen bűn alól feloldozást adni. A honfitársaink szemében ez nyilván a legnagyobb mértékben visszataszító volt.)24 Ez persze ismételten összefüggésbe hozható Morus művével is, hiszen elég a De religionibus Utopiensium margináliával bevezetett részlet talán legtöbbet idézett egyetlen epizódjára emlékeztetni. Itt egy újabb marginália (Laude trahendi sunt homines ad religionem – Dicsérettel kell az embereket a vallásnak megnyerni) összegzi annak a részletnek a tanulságát, amely azt meséli el, hogy a szigetlakók kirekesztik közösségükből azokat, akik bármiféle erőszakhoz folyamodva próbálják terjeszteni vallási nézeteiket, s erre a sorsra jutott az a keresztény is, aki a többi vallás szidalmazásával akart híveket szerezni Krisztus vallásának. Telephus tehát az idővel is takarékoskodva a lényegre koncentrálva merít Morusból, s hasonlóképpen gazdálkodik Benzoni szövegével is. Itt azonban már nem csupán ilyen okból kurtítja meg forrását, hanem jelentékeny módon át is értelmezi. Az olasz szerző ugyanis nem minden tekintetben igenli az indiánoknál tapasztaltakat, s az Indiorum religio et ritus c. fejezetben gazdagon hoz részleteket babonás elképzeléseikről is. Ezeknek az a mondandója, hogy a Sátán által megcsalt újvilágiak sok tekintetben az ókori pogányokra jellemző vagy azokat is hajazó téveszmék rabjai. A legfontosabbnak látszó megállapítás azonban az, hogy amikor különböző isteneikhez imádkoznak, akkor az ételeken, italokon és jó egészségen kívül csupán azért könyörögnek, hogy győzedelmeskedjenek ellenségeik felett. Az olasz szerző tehát a század derekán az újvilágiak természetéről kialakult vitában azok pártján volt, akik szerint ezeknek a vadaknak nincs elképzelésük a boldogság magasabb rendű fokozatairól és a túlvilági életről.25 Talán nem árt itt emlékeztetnünk arra, hogy Morus 23 „Qualis, malum, Deus iste est, qui tam impuros ex se filios et sceleratos homines genuit? Si pater quidem ille filiorum similis est, minime bonum esse oportet?” Girolamo Benzoni, Novi novae orbis historiae, 58. (Az 1581-es kiadást használtam. Jelzete az OSZK-ban: Ant. 5621.) E mű fontos magyarországi olvasóiról (Szamosközy István, Szenci Molnár Albert) lásd Kovács Sándor Iván, Pannóniából Európába: Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp., 1975, 86–89. 24 Catechesis christiana, 63.; Földi és égi hitviták, 45. 25 A leghíresebb, Francisco da Vitoria és Juan Ginés de Sepúlveda között lezajlott vitáról, fontos szövegek magyar fordításával legújabban: Csejtei Dezső, Juhász Anikó, Amerika felfedezése és az új globális rend, Máriabesnyő, 2004 (Monumenta Hispanica). A szerzőpáros nem tud az Újvilág felfedezésének erről a korai erdélyi visszhangjáról. Nem utalnak erre a műről írott recenziók sem.

86


Utópiájának lakosai ezt a legnagyobb véteknek tartják, s emberszámba sem veszik azt, aki azt merészeli hirdetni, hogy a lélek a testtel együtt elpusztul, s nem hisz abban, hogy a halál után a vétkekért büntetés jár, az erény számára pedig jutalom van kitűzve. A holtak feltámadásáról és a lélek halhatatlanságáról külön értekezést is író Palaeologus hasonlóan vélekedett. De nem csupán a szócsövének tekinthető pásztor hangsúlyozta ezt több ízben is, hanem a nyolcadik napon erről kibontakozott eszmecsere során megszólaló Telephus is arról beszélt, hogy egyetlen olyan emberről sincs tudomása, aki az övéi közül tagadta volna a lélek halhatatlanságát, s az indiánok közül mindenki hitt abban, hogy az erényes cselekedeteknek a túlvilágon valamilyen jutalomban részesülnek.26 De hát miért olyan fontos mozzanata ez az Utópia utóéletének? Ennek körvonalazásához fel kell idéznem azt, amit Morus művének fogadtatásáról, a recepció legkorábbi szakaszáról megállapított a szakirodalom.27 Kiindulópontul le kell szögeznem, hogy Morus művének első négy kiadását megkülönböztetett figyelem övezi a modern szakirodalomban is, hiszen itt olyan edíciókról van szó, amelyek bizonyíthatóan az ő, illetőleg az ő véleményét kikérő Erasmus közreműködésével jöttek létre. Az 1516-os löweni, majd az azt követő 1517-es párizsi és a két 1518-as bázeli kiadás közös sajátossága, hogy igazi humanista opusként látták meg a napvilágot, tehát a Morus és Erasmus barátainak, további az európai humanizmus hozzájuk valamivel lazábban kötődő tagjainak köszöntő versei és a műről véleményt mondó levelei keretezik az Utópia szövegét. Mivel Kardos Tibor magyar fordítása ezeket nem tartalmazza, indokoltnak látszik a legfontosabb mozzanatok felsorolása: Rotterdami Erasmus levele Joannes Frobeniusnak (Johann Froben) – csak az 1518-as kiadásokban van meg. Immár az egész világ ugyanolyan nagyra tartja Morust, mint ő. Képzelhetni, milyen sokra vitte volna, ha Itáliában nevelkedett volna, s ha minden idejét a múzsáknak szentelhette volna, hiszen Britanniát egyetlenegyszer hagyta el, amikor a családi gondokkal és közéleti feladatokkal megterhelt férfiú Flandriában járt követségben. A Progymnasmata és az epigrammák társaságában küldi az Utópiát is. Guillielmus Budaeus (Guillaume Bude) levele Thomas Lupsetusnak (Thomas Lupset) – az 1517-es és 1518-as kiadásokban van meg. Galénosz fő műve latin fordításának társaságában kapta meg az ugyancsak gyógyító hatású, egyszerre hasznos és szórakoztató Utópiát. Magával vitte falura, de olvasása során teljesen felhagyott a gazdálkodás dolgaival, mivel ennek fényében hiábavalósággá vált minden emberi törekvés és igyekezet, s úgy látta, hogy minden polgári jog és foglalatosság célja a másik ember eltiprása és megalázása. Ez különösen igaz azokra a népekre, amelyeknél a polgári és egyházi jog egyaránt érvényben van. Ha Krisztus parancsaihoz, az igazsághoz és az evangéliumi egyszerűséghez mérjük mindazokat az intézményeket, amelyek a polgári és egyházi jog világát betöltik, ugyanakkora lesz a különbség, mintha Krisztuséit Midas és Krő26 „Apud nos nullus unquam visus est mihi, cum illic adhuc essem, de animae immortalitate et vigilia dubitare. Nam vidi in veneratione fuisse virtutem et audivi dici virtutis esse a diis in altero mundo inviso nobis reposita et parata praemia, quae studiosis virtutis post fata redderentur. De corporum resurrectione nihil dici audivi. Verum enim vero neque aetas mea nec mutatus patriae status permittebat de his plura aut quaerere aut nosci.” Catechesis, 255. 27 Peter R. Allen, Utopia and European Humanism: the Function of the Prefatory Letters and Verses, Studies in the Renaissance, 10(1963), 91–107.; Gudrun Honke, Die Rezeption der Utopia im frühen 16. Jahrhundert = Utopieforchung. Interdisziplinäre Studien zur neuzeitlichen Utopie, hrsg. von Wilhelm Vosskamp, Bd. 2, 168–182.

87

EME Balázs Mihály

zus törvényeihez mérnénk. Krisztus azt parancsolta az övéinek, hogy Pythagoras elvei szerinti közösségben éljenek, s Ananias megbűnhődött ennek megsértéséért (ApCsel 2,44–45). Krisztus tanításait követve tehát mindkét jog törvényeit meg kell szüntetni. A sokak által Udepotiának, tehát sohasem létezett szigetnek nevezett Utópiában a keresztény erkölcs és az ősi természeti jog őrződött meg romlatlanul. Itt három fontos isteni törvény (a jó és rossz dolgokból való egyenlő részesedés, a béke és nyugalom biztosítása, az arany és ezüst megvetése) elejét vesz minden viszálynak. Isteneik úgy rendelkeztek, hogy ez a három elv minden halandó lelkében megrögződjék, s így nincs szükségük a törvénykönyvekre. A kapzsiság és a bírvágy nem tudta megrontani ezt a szigetet, s az egy mindenható isten akaratából megmaradt olyannak, ahol a szaturnuszi idők romlatlansága figyelhető meg. Így aztán azt mondhatjuk, hogy tévedtek azok, aki szerint Aratus, az igazságosság istene felköltözött a mennyekbe. Ez nem így van, ő továbbra is tartózkodik a földön. Utópia az ismert világon kívül fekhet valahol, egy lehet a boldog szigetek közül az elíziumi mezők szomszédságában, több városból állhat, s központjának Hagnopolist (szent város) tarthatjuk, ahol mennyei ártatlanságban élnek az ég és a föld között, miután ez a földi világ a szakadékba zuhan. Morus Hythlodaeusnak tulajdonítja ennek felfedezését. Ám ha Hytlodaeus is az építész, ha ő teremtette is meg erkölcseit és szokásait, Morus adott neki fényt és tekintélyt, ő tette normává és mintává. Morus nem tulajdonított magának nagy szerepet a könyv megírásában, nehogy Hythlodaeus panaszkodhasson, hogy elvette tőle azt a dicsőséget, amely őt illette volna meg, ha rászánja magát a megírásra. Tartott attól is, hogy az Udepotiában élő, de onnan esetleg visszatérő Hythlodaeus megneheztelne rá, ha erkölcsileg tisztességtelen módon csak a felfedezés héját hagyta volna meg neki. Morus szavahihetőségét csak megerősítik az Erasmus barátjaként nagy tekintélynek örvendő Peter Giles szavai. Mostantól kezdve az elkövetkező korokban is olyan szeminárium lesz a mű, amelyből sokan meríthetnek közösségük hasznára. A koszorús költő Anemolius, Hythlodaeus unokaöccse által írott hexastichon – minden korai kiadás tartalmazza. A versben Utópia beszél egyes szám első személyben. Elmondja, hogy távoli volta miatt kapta ezt a nevet, s most Platón államával vetekszik. Ő kerekedik fölül, s megilleti az Eutopia név, mert nála emberek, intézmények és törvények testesítik meg azt, ami Platónnál csak betű volt. Az Utópiabeliek ábécéje – A nyelvükön írott tetrastichon – az 1517-es kiadásban nem szerepel. A latin fordításban adott szövegben is Utópia beszél egyes szám első személyben. Kinyilvánítja, hogy Utopus teremtette meg a szigetet, amely olyan filozofikus állam, amelyet a földkerekségen páratlan módon filozófia nélkül hoztak létre. Úgy teszi a magáét, hogy másoktól is elfogadja azt, ami jobb. Petrus Aegidius (Peter Giles) levele Hieronymus Buslidiusnak (Jerome de Busleyden) – minden korai kiadásban szerepel. Az elmúlt napokban Thomas Morus elküldte neki Utópia leírását, amely méltóbb a megismerésre, mint Platón Állama. Morus hűségesen adja vissza mindazt, amit az Ulissesszel vetekedő Hythlodaeustól hallottak, akinek előadásából világos, hogy szemtanúja volt az elmondottaknak. Hythlodaeushoz hasonló ember nem született az utóbbi nyolcszáz évben, s hozzá képest Vespucci semmit sem látott. Morus olyan érzékletesen ír le mindent, mintha ő is ott lett volna, s leírásából több derül ki, mint amit Hythlodaeus öt év alatt láthatott. Mindez emlékezőtehetségét, bölcsességét és írásművészetét dicséri. A levélíró maga csak azt a tetrastichont tette hozzá, amit Morus távozása után kapott meg Hythlodaeustól. A sziget 88


helyét Hythlodaeus nem akarta elhallgatni, de csak nagy vonalakban érintette, s vissza akart térni ehhez a témához. De egy szerencsétlen körülmény ennek útjába állt. Amikor erről beszélt, bejött egy szolga, s valamit Morus fülébe súgott, a levélírót pedig egy jelenlévő tüsszentése akadályozta meg abban, hogy meghallja az erről mondottakat. De nem nyugszik, míg nem szerez erről pontos információkat. Hythlodaeusról azonban ellentmondásos hírek keringnek: egyesek úgy tudják, hogy útközben meghalt, mások szerint visszatért hazájába, de az ottaniak erkölcseivel nem tudván megbarátkozni, visszatért Utópiába. Hythlodaeus egyébként világos magyarázatot adott arra, hogy a sziget miért nem szerepel a térképeken: vagy megváltozott a neve, vagy nem is tudtak róla a térképészek, hiszen manapság is sok sziget keletkezik. De hát nem ad elég hitelt a történetnek, hogy maga Morus írta le? Maga Morus szerénységből halogatta a közzétételt, de nem szabad tovább rejtegetni ezt a művet, s különösen fontos, hogy a művelt Buslidius patronátusa alatt jelenhet meg. Hieronymus Buslidius (Jerome Busleyden) levele Thomas Morusnak – az 1516-os kiadásban a kiadvány élén áll, az 1517–18-as edíciókban az Utópia szövege után következik. Ugyanazokkal a szavakkal magasztalja a szerző nagy tudását (doctrina) és emberismeretét (rerum humanarum peritia), mint amilyenekkel a műben Morus Hytlodaeust, illetőleg Hytlodaeus Morton bíborost. Az állam olyan tökéletes rendjét írja le, amely minden eddig létezettet túlszárnyal, s bizonyára Spárta, Athén és a Római Birodalom sem bomlott volna fel, ha így szerveződött volna meg. Ez a tökéletes állam nem a törvényeken alapszik, hanem tisztségviselők erkölcsein, amit Platón is helyesel. Tisztelni és helyeselni fogja ezt a jövendőben minden nép, mivel így eltűnik minden veszekedés a magántulajdonért. Megszűnik majd minden baj és viszály s belső háborúság (a szerző itt Lukanosz Pharsaliájának bevezető sorait idézi). Lehet, hogy sokan kételkednek ebben, ám ezeket majd meggyőzi, ha felidézik nekik, hány ország és birodalom pusztult el úgy a viszályok következtében, hogy nyom sem maradt utánuk. Ha majd minden tekintetben az itt leírtak szerint szervezik meg az államokat, ráébrednek az emberek arra, hogy mivel tartoznak a szerzőnek műve megfogalmazásáért. Gerardus Novomagianus (Gerard Geldenhouwer) epigrammája – minden korai kiadás tartalmazza. Morus műve az utile et dulce egységének tökéletes megvalósulása. Cornelius Grapheus (Cornelis de Schrijver) epigrammáját minden korai kiadás tartalmazza. Morus az erényt és a rosszat megismertető műve feltárja egy újonnan talált világ csodáit is. Beatus Rhenanus levele Bilibaldus Pircheimerusnak (Willibald Pirckheimer) – csak az 1518-as kiadásokban szerepel. Csatlakozik Budé dicsérő szavaihoz. Morus olyan törvényeket ír itt le, amelyek nincsenek meg sem Platónnál, sem Arisztotelésznél, sem Jusztinianosznál. A felsoroltaknál kevésbé filozofikusan, de tőlük eltérően keresztény módjára fogalmaz. Egy társaságban valaki Morust csupán Hythlodaeus szavait leíró írnoknak minősítette. Mivel sokan mondogatják ezt, Rhenanus görögül írja le a saját véleményét: csodálni való Morus ravaszsága, aki képes arra, hogy magas állású teológusokat is csőbe húzzon. Joannes Paludanus (Jean Desmarez) levele Perus Aegidiushoz (Peter Giles) és a függelékében közölt vers – csak az 1516–1517-es kiadásokban van meg. A nemzetek között élen járó Britannia egyszerre örvendezhet Morusnak és Gilesnek. Minél előbb ki kell nyomtani ezt a művet, amely a jól szervezett állam tüköre. Bárcsak mi is átvennénk ezt Utópia lakóitól, amint ők átveszik tőlünk a kereszténységet. Az odaküldött, 89

EME Balázs Mihály

majd visszatérő misszionáriusok előmozdíthatnák ezt a cserét. Az eddig ismeretlen Utópia sokat köszönhet Hytlodaeusnak, s a szavait lejegyző Morusnak, de a Gilesnek is, aki kinyomtatja. A vers szerint míg minden nemzet csupán egyetlen erénnyel rendelkezik, Utópia lakosai ezek összességét birtokolják. Thomas Morus újabb levele Petrus Aegidiushoz (Peter Giles) – csak az 1517-es kiadásban van meg a második könyv végére helyezve. Nagyon tetszik neki annak az olvasónak a véleménye, aki szerint ha az Utópiában leírtak igazak, több dolgot abszurdnak kell minősítenünk, ha pedig Morus találta ki, akkor megbicsaklott az ítélőképessége. Ez az olvasó megalapozottan formált véleményt, s elismerésnek tekinthető, ha a könyvben tárgyalt dolgok között néhányat abszurdnak talált. Másfelől aligha van olyan államforma, amely mentes volna az abszurditásoktól, de a régiek iránti tiszteletből nem sorjázza ezeket. A mondott olvasó ítéletére bízza, hogy a könyvben leírtak valóságosak vagy pedig kitaláltak. Nem tartaná azonban szégyennek, ha élt volna a fabula eszközével, s nem riadt volna vissza a gyógyszert mézként megédesítő fikciótól. Ha eljárása során a nép tudatlanságával esetleg visszaélt is, olyan nyomokat hagyott a szövegben, amelyek az olvasottak számára egyértelművé tették, hogy kitalált dologról van szó. Ha más nem, a használt földrajzi nevek ezt mindenki számára világossá tehették. Azoknak ugyanakkor, akik nem hisznek abban, amit Hythlodaeus elbeszélt, azzal válaszol, amit Terentius Andria című drámájában mond Mysis Glycerius születéséről, vagyis, hogy hálás az isteneknek, hogy más gyermekek is jelen voltak. Nagy szerencse tehát, hogy Raphael (Hythlodaeus) nem csupán neki mondta el, amit tapasztalt, hanem más tekintélyes férfiakkal sokkal többet közölt, mint vele és társaival. Ha a mondott hitetlenek ezeknek sem hisznek, keressék fel Hythlodaeust, aki a Portugáliában jártak szavai szerint március elsején még olyan jó egészségnek örvendett, mint soha korábban. Kérdezzék hát meg őt a továbbiakról, hiszen ő (Morus) csak a művében leírtakért vállal felelősséget. Talán a vázlatos kivonatokból is kiderül, hogy a paratextusoknak ez a füzére sokszínű, egymásnak sok tekintetben ellentmondó, vagy éppen egymást fontos pontokon kiegészítő gondolatokkal gazdagítja a főszövegben leírtakat, s olyan értelmezési lehetőségeket jelöl ki, amelyek a mű utóéletének bizonyos szakaszaiban meghatározókká váltak.28 Jól kivehető például annak a vonulatnak a markáns jelenléte, amely a szatirikus irodalmi hagyományba illeszti be a művet, s az Utópiában leírt ideális állapotot a leleplezés eszközeként kezeli.29 A legerőteljesebben ez talán Bude levelében ragadható meg, amely a korabeli joggyakorlatra kihegyezetten szinte folytatja az Utópia két könyvében olvasottakat. Eltérés mutatkozik persze abban, hogy az olvasó megelégszik-e a korabeli állapotok leleplezésével, vagy megvalósíthatónak gondolja az ellenszerként leírtakat, s hol látja ennek határait. Elmenne-e esetleg még a vagyonközösség bevezetéséig is, hiszen ez felelne meg annak, ami az ősegyház életéről az Apostolok cselekedetei nem egy helyén olvasható, vagy egy tágabban értelmezett morális megújulásra való felszólításként értelmezi a műben megfogalmazottakat.

28 Az értelemzések történetéről jól használhatók a következő áttekintések: George M. Logan, The Meaning of More’s „Utopia”, Princetion University Press, 1983.; Jenny Kreyssig, Die Utopie des Thomas Morus: Studien zur Rezeptionsgeschichte und zum Bedeutungskontext, Frankfurt am Main, 1988 (Europäische Hochschulschriften 3). 29 Erről a kérdésről az általam ismert legalaposabb tanulmány: Werner von Koppenfels, Mundus alter et idem. Utopiefiktion und menippeische Satire, Poetica, 13(1981), 16–66.

90


Természetesen roppant fontos eltérések mutatkoznak a számba vett négy kiadás között, ám ezeknek a konkrét körülményeket is mérlegelő, aprólékos, minden forrást figyelembe vevő elemzése aligha lehet egy magyarországi kutató feladata. Csupán azt emeljük ki tehát, hogy retorikai-poétikai szempontból a legegyneműbbnek és legegyszerűbbnek az első kiadás látszik. Természetesen már ebben is jó néhány mozzanat jelzi a szöveg megcsináltságát és fiktív jellegét. Önironikusnak, a túlhajtott hitelességre törekvés leleplezésének tekinthető például az, amit a Száraz folyó Láthatatlan városbeli hídjáról olvashatunk. Az első könyvet közvetlenül megelőző s Morus által Peter Gileshez intézett levélben az áll, hogy vita alakult ki közte és famulusa, Johann Clemens között ennek méretéről. Clemens azt állította, hogy csak háromszáz lépésnyi hosszú, míg a levélíró emlékezete szerint Hythlodaeus ötszáz lépésnyinek mondta. Morus pontosítást kér, mert nem akarja, hogy a bármi hamis dolog legyen, majd így folytatja: „ita si quid sit in ambiguo, potius mendacium dicam, a quam mentiar, quod malim bonus esse quam prudens (de ha egyszer valami kétes, inkább hazug sok dolgot állítok, mintsem hazudjam, mert inkább akarok becsületes lenni, mint okos)”.30 A szöveg melletti marginália (Nota theologicam differentiam inter mentiri et mendacium dicere – A teológia megkülönbözteti a hazugságot a hazug dolog állításától) aztán tételesen is elutasítja a szándékos hazugság vádját, s mivel a főszövegben ötszáz lépésnyi lesz a híd szélessége, ez a mozzanat is ennek az eszménynek a megvalósulását demonstrálja. Programosan olyan szövegről van tehát szó, amelyet az ékesszólástól különben is idegenkedő szerző a Hythlodaeus szájából hallottakat egyszerűen rögzítve, az igazság rögzítésének pőre és becsületes szándékával írt meg. A sokakban gyanakvást kelthető gondolatmenet, a mű címe, a roppant beszédes oxymoronokból álló földrajzi nevek egész sora31 a kifinomultabbak vagy görögül valamelyest tudók számára persze leleplező lehetett, s a kiadvány élére helyezett Busleyden-levél számol is ezzel. Ezért beszél arról, hogy sokan kételkednek abban, hogy valóban létezik egy ilyen állam, ám ezeket majd meggyőzi, ha felidézik nekik, hány ország és birodalom pusztult el úgy a viszályok következtében, hogy nyom sem maradt utánuk. Tagadhatatlanul dominál tehát az a törekvés, hogy a Hythlodaeus által leírtakat valóságosan is létezőknek tüntesse fel, ezt a célt szolgálta a közölt térkép és ábécé, továbbá a sok nagyon konkrét és gyakorlatias elképzelés arról, hogy miképpen kellene felkeresni a sziget lakóit: Morus Gilhez írott levelében olvashatunk arról a teológusról, aki a pápával akarja kiküldetni magát, s megismétlődik ez a mozzanat Jean Desmarez levelében, aki azon elmélkedik, hogy miképpen lehetne megszervezni a hasznos dolgok cseréjét az európaiak és a szigetlakók között: a kereszténységért cserébe ők átadhatnák államszervezési tapasztalataikat. Úgy gondolom, ez a tendencia lényegesen meggyengül, illetőleg idéző jelbe tevődik az 1517–1518-as kiadásokban. Morus újabb, a fogadtatásra is visszatekintő levele nem csupán a reflektáltság tényével teremtett új helyzetet, hanem a benne foglaltakkal is. Az az eljárás, hogy egy minden valószínűség szerint általa kitalált bizonytalankodó olvasó reflexióhoz fűzi megjegyzéseit, a lehető legtermészetesebbé teszi az egyértelmű megállapítások kerülését, s a szöveg bravúrosan él is a lehetőséggel. Az olvasók ítéletére hagyatkozik tehát, s állhatatosan kerüli a határozott megfogalmazásokat. A korábban hangsúlyozott pontosságot végleg relativizálja az az információ, hogy Hythlodaeus nem csupán neki mondta el, amit tapasztalt, hanem más tekintélyes férfiakkal sokkal többet közölt. Ennek a mindent elbizonytalanításnak a csúcsa aztán az lesz, hogy míg itt az azt tanácsolja a hitetleneknek, hogy keressék fel 30 More, Utopia, 1995, 34; Morus, Utópia, 1969, 8. 31 Erről igen alapos tanulmány: James Romm, More’s Strategy of Naming in The Utopia, Sixteenth Century Journal, XXII(1991), 173–183.

91

EME Balázs Mihály

Hythlodaeust Portugáliában, ahol március elsején még jó egészségnek örvendett, addig Peter Giles Busleydenhez írott levelében az áll, hogy útközben meghalt, mások szerint viszont valóban megérkezett hazájába, de az ottaniak erkölcsivel nem tudván megbarátkozni, visszatért Utópiába. Mindez aztán reflektálódik is az eddigi fejleményeket összegző 1518-as kiadásban, amelyet nem egyszerűen a leírtak valóságos volta mellett talán legerőteljesebben érvelő Desmarez levél elhagyása tesz egyedivé, hanem az is, hogy Erasmus levele mellett újként itt olvashatjuk Beatus Rhenanus véleményét is, aki igen jellemző módon görögül ad hangot csodálatának afelett, hogy a fortélyos Morusnak sikerült megtévesztenie magas állású teológusokat is. A megnyilatkozók többsége a retorikai-poétikai erényeket dicsérve számba veszi, hogy milyen szellemesen és invenciózusan imitálja a mű a Platónnál, illetőleg Lukiánosznál leírtakat. Ez azonban azzal a szakirodalomban már korábban is hangsúlyozott következménnyel jár, hogy az olvasó számára erőfeszítést követel annak pontos megállapítása, hogy egy-egy részletben ki is beszél, s milyen beszédmódban. A megfigyelt eljárások legfontosabb következménye aztán az lesz, hogy a dialógus és az úti beszámoló retorikai fogásait nagy leleménynyel alkalmazó szerző álláspontját egyáltalán nem könnyű megállapítani. Különösen nehézzé teszi ezt az a körülmény, hogy az antwerpeni kertben lezajlott beszélgetések egyik szereplője és az elmondottakat időnként kommentáló megjegyzésekkel kísérő lejegyzője Thomas Morus, aki nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel ugyanazzal a titulussal a címben, az első könyv elején és a második könyv végén (London városának polgára és főbírája). Ez a könyv szerzőjének és egyik szereplőjének azonosítását sugallná, ám még ha ezt elfogadnánk is, homályban maradna, hogy mik is azok a dolgok, amelyek a záró kommnetár szerint Hythlodaeus elbeszéléséből „quamquam haud pauca mihi succurebant quae in eius populi moribus legibusque absurde videbantur instituta, non solum de belli gerendi ratione et rebus divinis ac religione aliisque insuper institutis, sed in eo quoque ipso maxime, quod maximum totius institutionis fundamentum est, vita scilicet victuque communi sine ullo pecuniae commercio, qua una re funditus evertitur omnis nobilitas, magnificentia, splendor, maiestas, vera (ut publica est opinio) decora atque ornamenta reipublicae.” (…teljes képtelenségnek látszottak nemcsak hadviselési módjukban, istentiszteletükben és vallásukban és egyéb intézményeikben, de főképpen abban, ami egész berendezkedésük alapja, hogy tudni illik életüket és közös ellátásukat a pénzforgalom kizárásával szervezték meg. Hiszen ez az egy körülmény gyökeresen kiírt minden nemességet, nagyszerűséget, fényt és méltóságot, szóval mindazt, ami a közmegegyezés szerint az államnak igazán dísze és ékessége.)32 Mi persze úgy gondoljuk, hogy ez az azonosítás éppen úgy elfogadhatatlan, mint amelyik a mi tájainkon korábban meghonosodott, amely szerint a szerző valóságos álláspontját Hythlodaeus fogalmazta meg a műben, s legfeljebb a körülményekhez való kényszerű alkalmazkodás következtében nem vállalja ezt egészen nyíltan. Ha tehát csatlakozunk azokhoz az irodalomtörténészekhez, akik a szöveg retorikai-poétikai megformáltságát nem tekintik valamiféle könnyen lehámozható s az eszmei maghoz hozzájutás végett gyorsan félre is dobható héjnak, akkor jelentőséget kell tulajdonítanunk az első négy kiadás esetében nyilvánvalóan Morus hozzájárulásával létrejött teljes szövegkorpusznak. Ez nem jelenti azt, hogy a kötetek jelentése kimerülne az irodalmi hagyomány megszólaltatásának és imitációjának puszta örömében (ezt vagy ehhez hasonló kifogásokat időnként még nagy szerzőktől is lehet ol-

32 More, Utopia, 1995, 246–247; Morus, Utópia, 1969, 141–142.

92


vasni az irodalmárok ellenében),33 hanem csak annak belátását, hogy a megformálás egésze teremti meg a jelentést, amelyet tehát éppen ebben az egészben kell keresnünk. Innen szemlélve a kötetet, jelentése nem lesz más, mint az 1517–18-as kiadásokban különösen markánsan jelen levő többszólamúság, amelyben a menniposzi szatirikus hagyomány szentesíti a komoly beszédet a tréfával, s a fikció különféle mozzanataival társítani tudó áttételességet, s amelyben a direkt beszéd programos kerülésével fogalmazódnak meg egymásra reflektáló javaslatok a korszak alapkérdéseire. Ha az ilyen típusú értelmezést tartjuk megalapozottnak, Morus 16. századi recepciójának történetét úgy is felfoghatjuk, mint a sokszínűség kifakításának vagy megszüntetésének folyamatát. Ez a tendencia talán visszafogottabban érvényesül a szöveg latin nyelvű kiadásaiban, de jelenléte ott sem tagadható. Arról van szó, hogy a szerző halála után többnyire más műveivel együtt jelenik meg az Utópia szövege, s ezek egymástól gyökeresen eltérő szövegkörnyezetet teremtenek a mű számára még akkor is, ha a kiadó magába a nagy műbe nem nyúl bele, s valamennyit megőriz a fent említett paratextusokból is. A legtöbbet ezekből egyébként az 1563-as bázeli kiadás őrzött meg,34 ám a további szövegek még itt is jelentős áthangolódást hoznak. Az epigrammák mellett a kötet közli szerzőnk Lukiánosz-fordításait is, s ez felerősíti a kiadvány szatirikus jellegét. Másfelől a kötet végére helyezett levél a szerző haláláról egészen nyilvánvalóan átértelmezi a keresztény spiritualitásról a korábbi értekezésekben, vagy levelekben írottakat, még akkor is, ha a protestánsok ellen írott polemikus művei nem szerepelnek a válogatásban. Felveszi ugyanakkor ezeket a másik, Löwenben gondozott összkiadás, amely programosan a katolikus hit védelmezőjeként mutatja be Morust, s ezért az imént számba vett kísérőszövegek zömét elhagyja, s persze mellőzi az időközben Rómában indexre tett Erasmus minden megnyilatkozását is.35 Még látványosabban ragadható meg ez az áthangolódás az anyanyelvi fordítások és átdolgozások esetében. Ilyenek születtek, jóllehet maga Morus a leghatározottabban ellenezte volna ezeket, hiszen jól ismert az a sokat idézett nyilatkozata, hogy ha A balgaság dicséretét, vagy az ő bizonyos munkáit angolra fordítanák, akkor saját kezűleg vetné tűzre azokat.36 Mivel ezekről tudomásom szerint még nem készült az európai nyelvek mindegyikét áttekintő tanulmány, csak néhány példával tudom illusztrálni ezt a folyamatot. Ezek élén kétségtelenül az a Claudius Cantiuncula (Claude Chansonette) által készített német fordítás áll, amely Bázelben jelent meg 1524-ben.37 Roppant egyszerű és gyakorlatias céljáról mindent elárul, hogy a fordító nem csupán a paratextusokat hagyta el, hanem a teljes első könyvet is. A Bázel városához intézett ajánlás szövege ezt azzal indokolja, hogy ez csak az angolokra vonatkozik, s egyáltalán nem szükséges az Utópia lényegének megértéséhez. A szöveg a to33 Paul Oskar Kristteller, Hans Maier, Thomas Morus als Humanist, Zwey Essays, Bamberg, 1982, 15–17. 34 Thomi Mori Angliae ornamenti eximi lucubrationes ab innumeris mendis repurgatae, Basilae, Episcopius, 1563. 35 Thomae Mori Angli… omnia, quae hucusque ad manus nostras pervenerunt latina opera…, Lovani, 1566. A későbbi katolikus szellemben átdolgozott kiadásokhoz lásd Luigi Firpo, Thomas More e la sua fortuna in Italia = Studi sull’Utopia, ed. Luigi Firpo, Studi sull’Utopia, Firenze, 1977, 52– 58. 36 Idézi Stephen Jay Greenblatt, Renaissance self-fashioning: from More to Shakespeare, Chicago –London, 1984, 63. 37 Thomas Morus, Von der wunderbarlichen Insel Utopia genannt, das ander Buch, Basel, 1524. A szerzőről: G. Kisch, Claudius Cantiuncula: Ein Basler Jurist und Humanist des 16. Jahrhunderts, Basel, 1970.

93

EME Balázs Mihály

vábbiakban azt ecseteli, hogy a művet figyelmesen olvasók hasznos útmutatásokat találnak itt arra, miként lehet megszervezni egy közösség életét úgy, hogy abban rend és nyugalom uralkodjék. A helyes joggyakorlás módszereit tanulhatják tehát meg belőle az olvasók, s mindennél többet mond, hogy a legnagyobb egyenlőtlenség elkerülésének mozzanatát emeli ki: ez abban állna, ha a jókat és rosszakat, az ostobákat és a bölcseket egyformán kezelnénk, mert ez az egyenlőség lenne a legigazságtalanabb egyenlőtlenség. Időrendben haladva az 1548-ban névtelenül Velencében Anton Francesco Doni előszavával megjelent olasz fordítás következik, amelynek körülményeivel és eszmetörténeti helyével gazdag szakirodalom foglalkozik.38 Az alkalmasint lényegesen eltérő értelmezések a következő mozzanatokra támaszkodnak: Morus itáliai népszerűségében kiemelkedő szerepet játszott egy itáliai kereskedő és bankár, a Lucca városába való Antonio Buonvisi, aki meglátogatta a Towerbe zárt kancellárt, s akitől a halálba küldött barát egyik utolsó és legmegrendítőbb levelében búcsúzott el. Ez a levél lett az alapdokumentuma annak a nagyon erős vonulatnak, amely a katolicizmus mártírjaként és apologétájaként tartotta számon a nagy angolt. De nem független ettől a személyiségtől, illetőleg családtól a bennünket most jobban érdeklő másik vonulat sem, hiszen többek hipotézise szerint ez említett kereskedő fiatalabb testvére, Vincenzo Buonvisi ismertette meg Ortensio Landót is az Utópia szövegével. Arról az Ortensio Landóról van szó, akit már a kortárs Francesco Sansovino is az olasz fordítás elkészítőjének tartott, s aki a poligrafi névre hallgató írói csoportosulás egyik legtermékenyebb tagjaként Morus és Erasmus ihletésében született művek egész sorával jelentkezett.39 Ő már az 1540-es években olyan álnevek alatt (Philalethis ex Utopia, Anonimo di Utopia, Polytopiensis civis) jelentette meg munkáit, amelyek nyilvánvalóan Morus művének ismeretéről tanúskodnak, s a kutatók zöme e találkozás betetőzésének tekinti az olasz fordítás kiadását. Mivel az 1541-ben megjelent Pazzia, s az 1543-ban közzétett Paradossi c. munkái szövegszerűen kimutathatóan is rájátszanak Erasmus műveire, köztük A balgaság dicséretére, a szakirodalom egyértelműen a nagy rotterdami egyik legeredetibb itáliai imitátoraként méltatja, jóllehet a modern értelmezők más-más fogalmi keretben próbálják kijelölni helyét a 16. századi Itália szellemi életében. Jól ismert, hogy az Alpokon túlinál jóval lassabban differenciálódó heterodoxia kutatása felől érkezők Erasmus gondolatait radikálisan továbbfejlesztő radikális spiritalistának tekintik,40 míg a retorikai-poétikai kultúra felől vizsgálódók a humanista magaskultúra ellenvilágát jelképezőt fedezik fel benne, s a nagy mecénások által támogatott hivatalossággal programosan szembeszegülő csoportosulás képviselőjének tartják, aki a hivatalos kánont folyamatosan megkérdőjelező, formátlan és fésületlen, ám ugyanakkor éles kritikát megfogalmazó művekkel jelentkezik.41 Megint mások nem valamiféle paraliterális jellegről beszélnek, hanem úgy látják, hogy Lando és társai nagyon is a magas irodalom világában zajló vitákba szólnak bele, amikor Erasmust követve azok pártjára állnak, akik elutasítják a Pietro Bembo, Etienne Dolet és 38 La republica nuovamente ritrovata del governo dell’isola Eutopia, nella qual si vede nuovi modi di governare stati, reggir popoli, dar leggi ai senatori, con molta profondità di sapienza: Storia non meno utile che necessaria: Opera di Tomaso Morocittadino di Londra, In Vinegia, 1538. 39 Életrajza bőséges bibliográfiával in: Dizionario biografico degli Italiani, 451–459. (S. Adorni– Braccesi– S. Ragagli) 40 Lásd Sylvana Seidel Menchi munkáit: Spiritualismo radicale nelle opere di Ortensio Lando attorno 1550, Archiv für Reformationsgeschichte, LXV(1974), 210–277; Chi fu Ortensi Lando, Rivista storica italiana, CVI(1994), 501–564. 41 E megközelítés nagy hatású alapműve: Paul F. Grendler, Critics of the Italian Word (1530–1560): Anton Francesco Doni, Niccolò Franco and Ortensio Lando, Madison, 1969.

94


mások által képviselt álláspontot Cicero imitálásának kötelező voltáról, s ebben az európai humanizmus egésze szempontjából sorsdöntő összecsapásban az északiak pártjára állnak. Eric Nelson több írásában42 azt is kifejtette, hogy e viták mögött valójában az antik filozófiai tradíció kétféle típusa állott. Szerinte az itáliai humanizmus nagy hatású 15. századi képviselői a római hagyományhoz kötődő patriotizmusukkal olyan erkölcsfilozófiát képviseltek, amelynek középpontjában a dicsőség és nagyság keresése állott, s az emberi élet legmagasabb rendű formájának az aktív munkálkodást tekintette. Ezzel szemben a görög hagyomány letéteményesei az emberi élet céljának a boldogságot (eudaimonia) tartották, s úgy vélték, hogy a természettel harmóniában élő ember számára ez a szemlélődés útján érhető el. Erasmus és Morus ezt a tradíciót állította szembe az itáliaiak többsége által képviselttel, s ennek híveiként tekintették a közösséget rombolónak az emberek közötti hatalmas vagyoni különbségeket, amelyek óhatatlanul zsarnoksághoz és torzulásokhoz vezetnek, s persze öszszeegyeztethetetlenek a valódi keresztény kegyességgel is. Ortensio Lando és Francisco Doni ezt a felfogást vallotta, s az 1548-as olasz fordítás olyan államként jeleníti meg Eutópiát, amely élesen szemben áll mindazzal, ami Itáliában eluralkodott. Erről beszél Doni előszava, amely nem győzi dicsérni azokat a nagyszerű szokásokat és törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a vezetők és hivatalban lévők úgy irányítsák ezt az országot, hogy igazságosság és könyörületesség a legteljesebb mértékben kibontakozhasson, s ennek szemléletes bemutatása történik meg magában a fordításban is. Mivel időrendben Jean Le Blond 1551-es francia kiadása következik, célszerűnek látszik, hogy összefoglalóan szóljunk az erre a nyelvre a 16. században lefordítottak mindegyikéről. A francia kiadásokról egy nagyobb időszakot átfogóan külön tanulmány is készült,43 s a 16. századiakra vonatkozó megállapításokat az alábbiakban összegezhetjük. A 16. századból három kiadásról van tudomásunk: a már említett első 1551-ben Párizsban44 jelent meg, míg a második Lyonban látta meg a napvilágot. Ennek az az érdekessége, hogy valójában az első újrakiadásáról van szó, ám megváltozott címmel és a fordító nevének elhagyásával, illetőleg helyette az új kiadó nevének feltüntetésével.45 A harmadik valójában egy részkiadás: Gabriel Chappuys 1585-ben Párizsban megjelent a világ általa ismert államairól szóló munkájanak (Estat, desciption, et gouvernement des royaumes et republiques du monde) XXIV. fejezete felveszi Morus Utópiájának második könyvét is.46 Mivel a fordítókról és kiadókról jóval kevesebbet tudunk, mint az olaszok esetében, nehezebb az eszmei és poétikai mozgatók megragadása is. Blondnak a modern méltatók által is elegánsnak és tudósnak tartott vállalkozása minden esetre összhangba hozható azzal, hogy egy korábbi fordításába a francia nyelv méltóságáról írott apológiát illesztett, s ily módon a 42 Eric Nelson, The Greek Tradition in Republican Thought, Cambridge, 2004; U., Utopia through Italian Eyes: Thomas More and Critics of Civic Humanism, Renaissance Quarterly, 59(2006), 129– 157. 43 Brenda Hosington, Early French Translations of Thomas More’s Utopia (1530–1730), Humanistica Lovaniensia, 33(1984), 116–134. Lásd még: Uwe Dethloff, Die Rezeption von Thomas Mores Utopia in der französischen Renaissance, Germanisch-romanische Monatschrift, 74(1993), 209– 213. 44 La description de l’isle d’Utopie ou est compris le miroer de republiques du monde et l’exemplaire de vie heureuse, redige… par Thomas Morus citoyen de Londres et Chancellier d’ Angleterre… avec L’epitre liminaire par M. Bude, translated. 45 La Republique d’Utopie. Oevre grandement utile et profitable demonstrant le parfait estat d’une bien ordonée politique. Avec advertissement declaratif de l’ouvre par Barthelemy Aneau. 46 De la republique d’Utopie, estat et gouvernment d’icelle.

95

EME Balázs Mihály

francia nyelv 16. századi védelmezői közé sorolják. A kiadvány sokszólamú és tudós jellege persze korlátozódott azzal, hogy a kísérő szövegek közül egyedül a francia Budé Luset-hez írott levelét tartotta meg, ám ennek okairól semmiféle reflexiót nem olvashatunk. Még ez is elmarad a lyoni kiadásból, illetőleg a Budé levelének néhány gondolatát nevének elhallgatásával egy Advertissement declaratif de oevre címet viselő előszó veszi át, amely nem győzi hangsúlyozni, hogy a mű roppant fontos szociális és morális tanulságokat tartalmaz. Chappuys egyetlen sort sem tart meg, s nem közöl saját gondolatokat sem. Különösen érdekes eltéréseket figyelt meg a szakirodalom ugyanakkor a vallással foglalkozó fejezet esetében. Érdemes itt előre bocsátanunk, hogy míg Blond és Chappuys katolikus volt, Aneau esetében ez egyáltalán nem bizonyos, a lyoni nyomdász pedig a kifejezetten polemikus protestáns művek egész sorát adta ki ezekben az években. Így aztán különösen beszédes, hogy mindhárom fordítás lényeges változtatásokat hajt végre Morus szövegén. Ezek jellegéről már sokat elárul az is, hogy módosítanak a címen, s mindhárman egyes számot használnak a többes szám helyett, nem a szigetlakók vallásairól beszélnek tehát, hanem vallásáról, illetőleg Blond és nyomában Aneau az eredeti (De religionibus Utopiensium) címet a következőképpen bővíti ki: Du cultivement, maniere d’adorer, religion et creance des Utopiens. Természetesen nem véletlen változtatásról van itt szó, ezt végképp világossá teszi, hogy mindhárom 16. századi szöveg lényegesen megkurtítja az eredetit. Ebben a fejezetben mindhárman radikálisan lecsökkentik a margináliákat, s így szinte teljesen mellőzik a korabeli európai kegyességi gyakorlatot illető kritikai megjegyzéseket, de a főszövegből kimaradnak azok a részek is, ahol Morus kissé rejtélyes ambivalenciával beszélteti főhősét arról, hogy milyen viszony van a szigetlakók vallásai és a keresztyénség között. Nem szerepelnek tehát a francia változatokban azok a részek, ahol a szigetlakók között meghonosodott vallási türelemről van szó, s kimarad annak a keresztény neofitának a türelemhez szokott szigetlakókat megdöbbentő erőszakos fellépése is, aki azzal fenyegette az áttérni nem akarókat, hogy bizonyosan a pokolba jutnak. (Őt aztán a király száműzetésre ítélteti, de nem vallási nézetei miatt, hanem mert felbujtotta az egyszerű embereket.) Roppant érdekes módon még a francia fordításoknál is halványabb reflexiók kísérik a század derekán megszületett angol kiadásokat. Az előzmények után persze ez egyáltalán nem meglepő, hiszen magának a latin szövegnek egyetlen egy kiadása sem jelent meg a szigetországban a 16. század első felében. Ralph Robinson angol fordítása 1551-ben Londonban látta meg a napvilágot, s csatlakozik az eddig tárgyaltakhoz abban, hogy Peter Gilesnek Busleeydenhez írott levelén és az epigrammákon kívül elhagyja, illetőleg újjal helyettesíti a kísérő szövegeket.47 A William Cecilhez írott ajánlás a közjó érdekében végzett munkálkodás eredményeként mutatja be a fordítást, s hálálkodások közepette beszél a munka nehézségeiről. Nem részletezi azonban, miféle haszon származik az angol fordításból, ám annál inkább szükségesnek tartja, hogy bíráló megjegyzést tegyen az eredeti szerzőjére. Kifejti tehát, hogy az isteni kegyelem naggyá és külföldön is ismertté tett a szerzőt, ám a keresztény vallás bizonyos tételeiről tévesen vélekedett, s egészen halála pillanatáig makacsul ragaszkodott tévedéseihez. Itt Morus életére utal tehát csupán, ám az 1556-ban megjelent második kiadásban már egy újabb ajánlást is olvashatunk az olvasóhoz, amely szükségesnek tartja leszögezni, hogy a művet a benne lévő merész állítások miatt szinte csak magának fordította le, s csak egyik barátja szüntelen unszolása következtében állt rá mégis a megjelentetésére. 47 A fruteful and pleasaunt worke of the best state of a publique weale and of the newe yle called Utopia, written Latine by Sir Thomas More… translated into English by Raphe Robinson, London, 1551.

96


Megfigyeléseinket összegezve és a vallás kérdésében elhangzottakra koncentrálva megállapíthatjuk tehát: a fordítások arról tanúskodnak, hogy a felekezetekre szakadóban lévő Európában elvesztette aktualitását a vallásnak az a filozofikus megalapozása, amelyet Hythlodaeus oly vonzónak talált és mutatott be lelkesülten, s amelynek értelmezésében persze távolról sincs egység a szakirodalomban. A felvilágosodás előzményeire kihegyezett értelmezők nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a vallás körébe tartozó dolgok belátására is az ész (ratio) vezeti a szigetlakókat, míg mások előszeretettel hangsúlyozták azokat a korlátokat, amelyek ezt a religio rationalist keretek közé szorítják: a lélek halhatatlanságában nem hívőket emberszámba sem veszik és kirekesztik a közösségből, másfelől az egység és a békesség biztosítékaként az is szerepel, hogy nem lehet szüntelenül vallási vitákat folytatni. Végképp nincs aztán egység abban, hogy mi is lehetett magának a szerzőnek álláspontja a dialógus egyik szereplője által előadottakról. Akik szerint Hythlodaeus olyan furor fűtötte végletes radikalitás képviselője, amit Thomas Morus elutasított, nem győzik hangsúlyozni a nagy gondolkodó és politikus világszemléletének folytonos elemeit, s úgy vélik, Morus ugyanúgy elvetette a Hythlodaeus által eszményítetteket, mint később Luther és a további szenvedélyesen vitatott eretnekek tanait. Ennek a felfogásnak egy árnyaltabb változatát képviseli a Magyarországon is sokat olvasott Greenblatt, aki úgy látja, állandó elem Morusnál a hit egy egységes, megváltoztathatatlan, az ellenőrizhetetlen szubjektív vélekedéseket kizáró vallási egységben, s ez éppúgy jelen van korai műveiben, mint a későbbi vitairatokban. Végül is az Utópiában sincsen szó sehol a vallások közötti abszolút szabad választásról, Hythlodaeus szavai nem a vallási vélekedések szabadpiaci versengését írják le. Greenblatt szerint erről akkor beszélhetnénk, ha föl merülhetne az a lehetőség is, hogy a keresztények csatlakozzanak a Mythra kultuszának hódoló szigetiekhez, ám ez szóba sem kerül, kizárólag arról van szó, hogy az ottaniakban támadt hajlandóság a keresztény hit felvételére.48 Úgy vélem, a Morus életmű nagyon súlyos mondandójú, az eretnekek fizikai megsemmisítéséig is elmenő megfogalmazásait kell félretolni ahhoz, hogy folytonosságról beszélhessünk. Nehéz azonosnak látni a későbbi Morusnak Luther és mások ellen folytatott elszánt küzdelmét azzal, hogy a szigetlakók még az isteni gondviselést tagadókat is abban a reményben zárják ki a közéletből, hogy esztelenségük előbb vagy utóbb majd meghátrál az érvek előtt. Azokkal tartunk tehát, akik nagy különbséget látnak a Hythlodaeus által elmondottak és Morus később született művei között, s ezt összefüggésben látjuk azzal, hogy azok a kereszténységet filozófiailag is megalapozni akaró törekvések, amelyeknek sokszínű változatai alakultak ki Cusanus, Marsilio Ficino vagy Pico della Mirandolla műhelyében és környezetében, a felekezetek fokozatos kiépülésével végleg lekerültek a napirendről. Közismert, hogy az északi humanizmus legfényesebb éveiben ezek az indíttatások még elevenen éltek Erasmus és Morus környezetében, a reformáció kibontakozása következtében azonban ezek a protestáns világban éppúgy lekerültek a napirendről, mind a katolikusban. Ezen a háttéren válnak figyelemre méltóvá a Palaeologusnál olvasottak. A fentiekben ecsetelt itáliai fejlemények felől nézve először is a két antik hagyomány együttes jelenlétét észlelhetjük. Ősei vallását bemutatva ugyanis Telephus a következőképpen fogalmaz: „Ita nullam fidem habebant nostri nisi quae fides dicitur humanae societatis vinculum, quae maxima observatione colebatur a nostris, cum essent.” (Csak olyan fokú hittel rendelkeztek tehát, melyet az emberi társadalom kötelékének mondanak, ezt ugyanis honfitársaink a leg-

48 Greenblatt, i. m., 64.

97

EME Balázs Mihály

nagyobb körültekintéssel ápolták, amikor még ilyenek voltak.)49 Már Dostalová felfigyelt arra, hogy az indián itt Cicero szavait (humanae societetis vinculum) használja, s Az államról írott mű idézése egyértelműen a latin hagyomány megszólítását jelenti, amely egyébként egyre fontosabbá vált Palaeologus teológiájában. Éles polémiát folytatott ugyanis az antitrinitarizmus azon áramlatával, amely az állami szerveződés szempontját teljesen negligálva törekedett az evangéliumi szegénység és egyszerűség megvalósítására. Azokkal tehát, akik nem csupán megfogalmazták, hanem életgyakorlattá is tették a Budé levelében oly szuggesztíven összegzett evangéliumi elveket. Közismert, hogy az európai reformációban az anabaptisztikus közösségek voltak ennek legkövetkezetesebb letéteményesei, s elveik különösen a lengyelországi antitrinitáriusok között találtak követőkre. Telephus ezek ellenében hangsúlyozza, hogy ősei országában olyan tisztelettel viseltettek a tisztségviselők iránt, amilyen Európában sehol sem lelhető fel. Szempontunkból azonban jelentősebb, hogy ebből a teológiai rendszerből nem kopott ki teljesen a természeti vallásra (religio naturalis) vonatkozó elképzelés sem, amely a nagy felekezetekben már lekerült a napirendről, vagy nem elégséges, az üdvözülést biztosítani képtelen voltát hangsúlyozták. Telephus szerint legalább alapzata lehet valaminek, s visszatér ez a gondolat direktebben fogalmazó értekezésekben is. Valami hasonlót észlelhetünk a De tribus gentibus című műben, amely részletesen szól arról, hogy miképpen voltak képesek a rómaiak és a görögök egykor arra, hogy az evés és az ivás gyönyörűségén kívül valami magasabb rendű öröm és boldogság (altera salus) elnyerését is beiktassák az emberi élet céljai közé. A zsidó, a keresztény és a muszlim hit szinkretizmusára vonatkozó elképzelése ugyan már nem erre támaszkodik, hanem az Ábrahámmal közölt isteni kinyilatkoztatásra (Offenbarung) épül, ám folytonosan visszatér az a mozzanat, hogy a vallás valamely alacsonyabb rendű fokozata bizonyos embercsoportoknál természetes módon, kinyilatkoztatás nélkül is létrejöhet. Bármily bizonytalan és homályos, bármily könynyen babonába és bálványimádásba csúszó is ez a vallás, érdemes jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy megrázó fejleményekben gazdag évtizedek után Morus híres művére építve mégiscsak helyet kap Palaeologus teológiai rendszerében. Másfelől azonban szembesülnünk kell a Cathecesis christiana főhősének, a beszélgetéssorozatot uraló unitárius prédikátornak a véleményével is, aki a rendíthetetlen hittételek birtokában bizony elég lenéző attitűddel fejti ki, hogy bármit is mond a derék Telephus, Újvilágban élő indián ősei és rokonai a dolog lényegét tekintve mégiscsak bálványimádók, hiszen „a napot és a holdat és a tüzet” három istenként tisztelik. A nehéz sorsú, filozofikus igényű görög eretnek tehát ily módon mégiscsak téglákat szállít felekezete dogmatikai építményéhez is. Másfelől persze ez a felekezeti horizonton túltekinteni akaró tájékozódás legalább az unitáriusok legfőbb oktatási intézményében, a kollégiumban50 nagyon tartósnak bizonyult, hiszen majd a 80-as, 90-es évek fordulóján születnek meg itt Christian Francken és mások tollán azok a kéziratban terjesztett művek, amelyek a korban egészen ritka következetességgel kérdeznek rá teológia és a filozófia viszonyára. Mivel ezekről a szövegeket felfedező irodalomtörténészek51 nyomán a filozó-

49 Catechesis, 63.; Égi és földi hitviták, 45. 50 Ennek légköréről mintaszerűen adatgazdag klasszikus tanulmány: Pirnát Antal, Arisztoteliánusok és antitrinitáriusok: Gerendi János és a kolozsvári iskola, Helikon, XVII(1971), 363–392. 51 A szövegeket Keserű Bálint és Herner János fedezte fel. Pontos leírásuk: Bibliotheca Dissidentium Répertoire des non-conformistes religieux des seizième et dix-septième siècles. T. XIII. Antitrinitariers polonais II. ed Jacek Wijaczka 1991.

98


fusok céhének egyik tagja, Simon József írt magyar és német nyelvű dolgozatokat,52 még azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy tudomást vesznek majd róluk a bölcselet történetének műhelyeiben is.

52 Ezek összegzése a Göttingenben megvédett PhD-disszertáció, amely nyomtatásban is megjelent: József Simon, Die religionsphilosophie Christian Franckens (1552–1610?): Atheismus und radikale Reformation im frühneuzeitlichen Ostmitteleuropa), Wiesbaden, 2008 (Wolfenbüttlerer Forschungen 117).

99

EME Kovács András

Kovács András A KOLOZSVÁRI FARKAS UTCAI TEMPLOM ÉS KOLOSTOR JEZSUITA KORSZAKA A kolozsvári, sőt a szegedi egyetem őseként a két intézményre vonatkozó, viszonylag gazdag magyar és a román szakirodalom is a kolozsvári „Báthory-egyetemet” szokta emlegetni. Attól eltekintve, hogy a nagyobb egyetemes iskolatörténeti összefoglalások az 1635ben létrejött nagyszombati egyetemen kívül tájainkon más egyetemet nem ismernek, ellenkezést ez a megállapítás a legutóbbi évekig mégsem váltott ki, addig, amíg a szegedi egyetem akkori vezetősége ünnepélyesen ki nem nyilvánította, hogy a kolozsvári egyetem, így a Báthory István által alapított jezsuita egyetem leszármazottjának tekinti intézményét.1 Egy szegedi tudós, Balázs Mihály professzor2 és ifjabb kollégája, a jezsuita rend történetének kiváló kutatója, az ELTE tanára, Molnár Antal3 fogalmaztak meg kritikus nézeteket e filiációval szemben.4 Jellemző módon arra a következtetésre jutottak, hogy ez az elképzelés „finoman szólva több sebtől vérzik”.5 Vizsgálódásaik során a Veress Endre6 által már feldolgozott, de az ő működését követően kiadott hatalmas mennyiségű forrásanyagra7 és intézménytörténeti párhuzamokra is hivatkozva kifejtették, hogy a kolozsvári jezsuita iskola rövid és felettébb viharos története során legfeljebb az akadémiai kollégiumok szintjét közelítette meg, de lényegében nem haladta meg a rend novíciusaitól megkívánt középiskolai színvonalat az oktatásban. Ha az nyilvánvaló is, hogy létrehozója, Báthory István szándékai szerint idővel egyetemmé kellett volna fejlődnie ennek a kezdeménynek – ahogyan a pár évvel korábban alapí1 2 3 4 5 6 7

100

2007. május 2-án a Szegedi Akadémiai Bizottság ehhez a fejleményhez kapcsolódóan egy tudományos vitát is rendezett. Balázs Mihály, Vissza a forrásokig. A szegedi egyetem első elődjéről, Szeged, 18(2006)/9, 30–37. Molnár Antal, Egyetem volt-e a kolozsvári „Báthory-egyetem”? = Molnár, Lehetetlen küldetés? Jezsuiták Erdélyben és Felső-Magyarországon a 16–17. században, Bp., 2009 (ELTE Történelemtudományok Doktori Iskola, Nyitott Könyv), 29–48. Erre a már említett 2007. május 2-i konferencián és azt követően került sor. Molnár, Egyetem volt-e a kolozsvári „Báthory-egyetem”?, i. m., 29. Veress Endre: A kolozsvári Báthory-egyetem története lerombolásáig, 1603-ig. I–II, Közlemény és Oklevéltár. Erdélyi Múzeum 23(1906)/3, 69–193; 4. sz., 249–263; 319–320; 5. sz., 342–386. A legnagyobb előrelépést jezsuita történészek forrásfeltáró munkássága jelentette: Lukács, Ladislaus–Polgár, Ladislaus, Documenta romana historica Societatis Jesu in regnis olim corona hungarica unitis, I–II, Roma, 1959–1965; Lukács László egyrészt a rend erdélyi tevékenységének a római okmányait: Monumenta Antiquae Hungariae (MAH), I–IV., Roma, 1969–1987, másrészt pedig a Jézus Társaság pedagógiai tevékenységének alapvető forrásait is közzétette. Vö. Molnár Antal, A 85 éves P. Lukács László SJ köszöntése = Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 1995, 247–260. Jelentős mértékben járultak hozzá e források feltárásához és kiadásához a szegedi egyetem régi magyar irodalom tanszékének a munkatársai. Itt csupán az erdélyi fejleményekkel kapcsolatos legfontosabb kiadványaikat idézzük: Giovanni Argenti jelentései magyar ügyekről: 1603–1623, gyűjtötte és s. a. r. Veress Endre Szeged, 1983 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, szerk. Keser Bálint, 7); Jezsuita Okmánytár: Erdélyt és Magyarországot érintő iratok: 1601–1606, I/1, s. a. r. Balázs Mihály és mások, bev. Balázs Mihály, Szeged, 1995 (Adattár, 34).

EME A KOLOZSVÁRI FARKAS UTCAI TEMPLOM ÉS KOLOSTOR JEZSUITA KORSZAKA

tott és szerencsésebb vilnói egyetem esetében közel két évtizedes háborítatlan fejlődés körülményei között ez be is következett –, az erdélyi viszonyok ezt a fejlődést Kolozsvárott távolról sem tették lehetővé, így pedig értelmetlen, kissé mosolyogtató is úgy tekinteni a kolozsvári jezsuita rezidenciára és iskolára, mint az idézett két, egyébként ilyen ősfa nélkül is elég tiszteletreméltó egyetem elődjére. 2007-ben Kolozsváron is megjelent egy, a mai Románia határain belül létrejött 16–18. századi jezsuita intézményekre vonatkozó, „nem kimondottan történetírói fogantatású” tanulmány és a mondanivalóját alátámasztó szöveggyűjtemény.8 Klasszika-filológus szerzője, noha szöveggyűjteményében eredetiben is, románra fordítva is bemutatja a rend erdélyi történetének legfontosabb dokumentumait, meglehetősen dodonaian intézte el az egyetemre vonatkozó feltételezést. Minthogy kijelentéseinek az értelmét nagyon nehéz kitalálni, véleményét az ellenőrizhetőség kedvéért teljes egészében idézzük: „Báthory István azt kívánta, hogy ez a kollégium minden tanulmányi fokozatot magába foglaljon a két tanulmányi ciklussal: az alsót (irodalmi tanulmányokkal: honestae litterae) és a felső (gyakorlatilag egyetemi rangú, a filozófia és teológia tanulmányozásának szentelt) ciklust, mely megadjon minden, a nagy itáliai, németországi és spanyolországi egyetemekre jellemző tudományos fokozatot: a baccalaureatust, a magister artium címet és a doctoratust. De vágy és valóság között sokszor valóságos szakadék mélyült. Csupán a kolozsvári kollégium esetében érték el, nagyon rövid időre, egy évszázados késéssel (! – K. A.) a teljes curriculumot.”9 Más helyen10 ugyanaz a szerző, nem tudni, milyen forrásokra alapozva, de az előbb idézettel szöges ellentétben kijelenti, hogy a „teljes” (kollégiumi?, egyetemi? – K. A.) – curriculumot ez a kollégium csupán rövid időre, az 1603-as katasztrófát közvetlenül megelőző években érte el. Ez a kijelentés már ellentmond a legfontosabb forrásokkal kapcsolatos, Lukács László SJ által leszögezett álláspontnak. Ő a Báthory-féle alapítólevelet kollégiumalapításnak, annak egyetemre vonatkozó kitételeit pedig a jövőben megvalósítandó jámbor óhajnak tekintette.11 Ez az óhaj – és ebben egyetértenek a fentebb már idézett s a forrásokat jól ismerő szerzők – 1595 és 1603 között sem valósult meg. Az előbbiekben vázolt fejleményekkel párhuzamosan, ugyancsak 2007-ben a kolozsvári Farkas utcai templom építéstörténetének a revízióját egy, a Paul Getty Alapítvány által támogatott restaurálási terv tudományos megalapozása is időszerűvé tette.12 Alkalmat adott a ko8

9

10 11 12

Vasile Rus, Operarii in vinea Domini. Misionari iezuiţi în Transilvania, Banat şi Partium (1579– 1715), I, Tablouri istorice şi spirituale, [Cluj], 2007; II, Fontes, [Cluj], 2008. Rus, I, 8: „Demersul încercat nu este unul propriu-zis istoric, pentru că ne servim prea puţin de mijloacele specifice istoricului de meserie, […] Dimpotrivă, ne servim de datele istorice mai degrabă readi-made, pornim de la ele pentru a plasa corect Compania lui Isus în epoca istorică în inima căreia a trăit și a cărei protagonistă a fost de multe ori.” (Kiemelés – K. A.) Rus, i. m., I, 209: „Ștefan Báthory dorea ca acest colegiu să cuprindă toate treptele şcolare, cu cele două cicluri: cel inferior (al ştiinţelor literare: honestae litterae) şi cel superior (practic cu rang universitar, destinat ştiinţelor filosofice şi teologiei), care să acorde toate gradele știinţifice specifice marilor universităţi din Italia, Germania sau Hispania: baccalaureatus, magister artium, doctoratus. Dar între deziderat şi realitate, de multe ori distanţa a constituit o adevărată prăpastie. Doar la colegiul claudiopolitan s-a pututa [!] ajunge la curriculum-ul complet şi doar în pentru [!] perioade relativ scurte de timp, la interval de mai bine de un secol între ele.” Rus, i. m., I, 191–192. MAH. II. 567, id. Balázs, Vissza a forrásokig…, i. m. Rövid előadás formájában elhangzott 2007. augusztus 30-án Szegeden, Keserű Bálint professzor 80. születésnapján.

101

EME Kovács András

lozsvári jezsuita építkezések történetének a vizsgálatára is, s a rendelkezésre álló forrásoknak ez az igazán ártatlan, építészettörténeti szempontú áttekintése az előbb idézetekkel összehangzó, azokat némileg talán ki is egészítő eredményre vezetett. A jezsuiták kolozsvári kolostorának építéstörténete szintén iskolai, középfokú oktatásra utal, az elkészült épületekben szó sem lehetett a jezsuiták elképzelései szerinti egyetemi kurzusok beindításáról. Ezeket a megfigyeléseket szándékozom a következőkben ismertetni. 1556, a ferences szerzetesek elűzése után végleg pusztulás várt az elhagyott templomra és kolostorára, melynek az oltárait is következetesen lerombolták.13 1558-ban a városi tanács tulajdonosként arról határozott, hogy adják el a szürke barátok kertjét.14 Ugyanazon év decemberében a kolostor kerítésének a lerombolásáról és anyagának újrafelhasználásáról döntöttek a tanácsosok.15 Ebből arra is következtethetünk, hogy a később, 1562-ben emlegetett, befedendő torony sem lehetett az elhagyott kolostor harangtornya, hanem a városfalnak a déli oldalán emelkedő legközelebbi védőtorony kellett hogy legyen.16 1574-ből származó adat bizonyítja, hogy temetkezés azért a reformáció után is folyt az elhagyott kolostor és templom környezetében,17 sőt, talán még a templom belsejében is. Az utóbbira vonatkozóan egyetlen adattal rendelkezünk: a fentebb már említett Szécsi Seres János kolozsvári kőfaragót, az „insignis sculptor”-t, ahogyan sírfelirata őt nevezi, 1579. március 25-én bekövetkezett halála után a templom belsejébe, a szentélybe temették, sírkövét legalábbis a szentély keleti záródásába falazva találták meg a 20. század elején.18 Minthogy háza is a Farkas utcai negyedben volt, valószínű, hogy korábban meggyökerezett szokás értelmében temették az elhunyt, egyébként a templom oltárainak a szétszedését is intéző, tehát a katolikus valláshoz aligha túlságosan ragaszkodó kőfaragó mestert az elhagyott templomba. Temetése így független lehetett a templomnak az elhunytát hónapokkal követő megújításától, a Kolozsvárra érkezett jezsuiták egészségügyi meggondolásokból ugyanis maguk sem voltak a templomi temetkezés hívei.19

13 A templom és kolostor 16. századi sorsát megvilágító források legtöbbjét Balogh Jolán, Kolozsvári kőfaragó műhelyek: XVI. század, Bp., 1985. c. művének Adattárából idézzük az oldalszám és a dátum megjelölésével. BALOGH 80/1556. ápr. 4.: „1556 in sacco (!) Sabato nos judex jurati cives Colosvarienses cum Joanne Seres lapicida pro labore in destructione altarium claustrorum den. 50.” 14 BALOGH, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 117/1558. febr. 20. 15 Uo., 117/1558. december: „Murus horti monachorum destruant ac per parvam portam lapides ad aedificationem muri civitatis educi faciant.” 16 Uo., 117/1562. május 8.: „Inprimis turris [sc. civitatis] ad claustrum Franciscanorum monachorum tegi et edificare faciant.” – Ez a torony az 1830-as évekig fennmaradt s egy rövid átjáró-résszel az 1802-ben épült kollégiumhoz csatlakozott annak mai, délkeleti rizalitja sarkán. Valószínű, hogy létezésének utolsó szakaszában ezt a tornyot a 19. századi kollégium árnyékszékként hasznosította. 17 Uo., 117/1574. febr. 24.: A tanács arról határozott, hogy a klastrom előtti darab földet kerítsék be, és oda temessenek. Ugyanakkor, a fentebb említett épületkutatással párhuzamos, dr. Dana Marcu-Istrate által vezetett 2007-es (eddig publikálatlan) régészeti kutatás a kolostor udvarán feltűnően kevés temetkezést mutatott ki. Mint alább látni fogjuk, elsősorban a templom nyugati homlokzata előtti terecske szolgált temetőhelyül. 18 BALOGH, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 82–83. 19 Kovács András, Késő reneszánsz építészet Erdélyben, Bp.–Kolozsvár, 20031 20062, 22/66; vö. Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 117–118; Az erdélyi jezsuiták levelezése a Báthoryak korából, közrebocsájtja Veress Endre, I, Bp., 1911 (Fontes Rerum Transsylvanicarum), 192.

102


A templom belsejében, a nyugatról számított harmadik, déli támpilléren olvashatunk egy diákos hangulatú latin versikét: „Qui non canit in coro, stat sicut bos in foro.” Ez, ha a felirat melletti 1577-es évszám egyidejűségét elfogadjuk, akkor keletkezhetett, amikor a templomot nem használták.20 Néhány adat azonban arra is utal, hogy 1577. szeptember elseje előtt a városi tanács felfigyelt a kolostorban „elkezdődött bálványozásra”,21 bár valószínű, hogy ez a próbálkozás nem volt hosszú életű: „Az Clastromba valo Balwanjozas felól zoltak eo keg(iel) mek. Emlekeznek eo keg(iel)mek eddig is mj esset legie(n). Mint hogj penig naprol napra howa towab az a balwanjozas mind erot veze(n), kjbeol Jeowendeo romlast es vezedelmet Remelnek lennj, es az Iste(n)nek haragianak fel geriedeset, Annak okaert eo keg(iel)met Byro vramat tanchjawal kerjk hogj Erre vgia(n) lenne gongia hogj venne elejt eo keg(iel) mek, es ha zẁkseg vgia(n) eomagais Bjro vram Zemelÿe Zere(n)t talallÿa meg a’ feÿedelmet, es ha lehet e’ dolgot tawoztassa el eo keg(iel)mek. Ha penig eo keg(iel)mek ertjk orzag gjẁleset ha egieb vton eo Na(gisa)ga vrunk meg ne(m) engedis, az orzagot is meg kel erte talalnÿ.”22 Valójában azonban csak 1579-től következett be a változás. Június 9-én P. Leleszi János SJ arról számolt be római feletteseinek, hogy a fejedelem az április 26-i országgyűlés után felhatalmazta arra, hogy menjen Kolozsvárra és tekintse meg a Jézus Társaság kollégiuma számára kijelölt és átadott helyet.23 Az épületeket át is adták neki, s jelentésében beszámol arról is, hogy a három király – I. Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos – bőkezűségéből épített templomot rendtársai megtisztítják, időlegesen fából készült oltárokat állítanak benne, s a bíró parancsával felkerestetik a polgároknál található, a templomból származó képeket és festett táblákat. Ugyanakkor a fejedelemtől kaptak igen értékes kelyhet és liturgiai ornátusokat.24 A templom és a kolostor új tulajdonosai viszonylag rövid idő alatt berendezkedtek, noha konkrét, az építéssel kapcsolatos fejleményekről csak keveset tudunk. Az bizonyosnak látszik, hogy a munkálatok már korábban, még a Vilnóban (Vilnius) 1580. május 18-án kelt és Báthory István által kiadott ún. első kollégiumi alapítólevél előtt megindultak.25 A legkorábbi ilyen utalás P. Martinus Laterna Erdélyben kelt jelentése, mely szerint 1579ben már felépítettek két osztálytermet, hogy megalapozzák az oktatást,26 mindenesetre még a Kolozsmonostoron működött iskolára vonatkozik. 20 „Hic fuit” jellegű feliratok találhatók a déli hajófal nyugatról számított negyedik támpillérén: HF MT 1597; TN 65; 1562; 1569; Kadar Matthae. 21 Jakab Elek, Kolozsvár története, II, Bp. 1888, 60. Id. Veress, A kolozsvári Báthory-egyetem…, i. m., 172, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a katolikus szertartásoknak ez az újjáéledése még nem lehetett kapcsolatban a jezsuiták megjelenésével. 22 A Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága, Kolozsvár város levéltára, tanácsülési (közgyűlési) jegyzőkönyvek I/3, fol. 153v. Az idézetből kiinduló részletes elemzést Gruz Péter 1573 és 1577 között kimutatható, s a katolikus szertartások kolozsvári újraindítást célzó próbálkozásaival kapcsolatban lásd Balázs Mihály, Kolozsvár és Vágsellye: Adalék a Mária Kongregációk történetéhez = Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára, szerk. Pál-Antal Sándor, Sipos Gábor, W. Kovács András, Wolf Rudolf, Kolozsvár, 2003, 7–17, különösen 10– 11. 23 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, 119/1579. jún. 10.; Lukács–Polgár, Documenta romana historica…, i. m., II. 353–357. 24 A klenódiumok a reformáció után szekularizált s a fejedelmi kincstárba őrzött egyházi javakhoz tartozhattak. Ezekre nézve tanulságos Mikó Árpád–Molnár Antal, A középkori váradi székesegyház kincstárának inventáriuma, Művészettörténeti Értesítő, 52(2003)/3–4, 303–318. 25 Jakab Elek, Oklevéltár Kolozsvár történetéhez, II, Bp., 1888, 130; MAH II. 112–118. 26 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 119/1579.

103

EME Kovács András

1580 elején a fejedelem a saját építészét küldte a kolozsvári helyszíni szemlére,27 s január végén a szerzetesek már a fejedelmi építész véleményére hivatkozva jelenthették Rómában, hogy a kolostor helyreállítását és az iskola felépítését is meg lehet valósítani 8000 forintból. Minthogy nincs elég hely az iskola számára (a kolostor telkén! – K. A.), más helyet kerestek s találtak a közelben, a ferences apácák egykori telkén. Ugyanígy január 7-én Francesco Sunieri provinciális „a leendő kolozsvári kollégium építkezései” vezetésének felügyeletére hívja fel P. Jacobus Wujek figyelmét.28 Báthory Kristóf vajda beleegyezésére hivatkozva jegyezték meg, hogy a gyulafehérvári fejedelmi fundáló parancsot kapott a közreműködésre, azt is hozzátéve, hogy Báthory István már egyetem alapításán gondolkodik.29 Áprilisban, az építkezési szezon kezdetén építőanyagokról is szó esik, amelyeket a forrásaink által meg nem nevezett olasz építész újabb, március 28-i szemléje során eltervezett kolostori helyreállításra és az iskola építésére fordítanának. A kolostorban, amelyet újrafednek, a régi refektóriumot, az éléskamrát és a konyhát, felül, az emeletén pedig négy nagy termet (hypocausta et cubicula) legkevesebb 20 ággyal akartak helyrehozni, míg az épülő iskolát az öt osztályteremmel, kapukkal és mindkét oldalán oszlopsorokkal az elég nagy méretű szomszédos telken szándékoztak felépíteni.30 Ha jól értelmezzük a következetesen jövő idejű igékkel fogalmazott jelentés latin szövegét, akkor az utóbbi épületnek egyelőre a harmadrészét szándékoztak elkészíteni. Az atyák akkor még úgy gondolták, hogy a nyár folyamán majd beköltözhetnek. Egy 1581 februárjában kelt jelentésből azonban kiderül, hogy a költözésre még akkor sem került sor, s a télutón újrakezdett munkálatok menete immár Szent György nap tájára halasztotta beköltözésüket.31 1581 áprilisában, hihetőleg valóban Szent György napján költöztek be Kolozsmonostorról Kolozsvárra, és nyitották meg iskolájukat is. Az iskolanyitó ünnepélyes disputáció az iskola (?), az egykori kolostor (?) udvarán a fejedelem (megh. 1581. május 27.) jelenlétében zajlott le.32 27 Uo., 119–120/1580. jan. 27; Veress, Az erdélyi jezsuiták levelezése…, i. m., I, 90. 28 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 119/1580. jan. 7; Veress, Az erdélyi jezsuiták levelezése…, i. m., I, 67, 102. 29 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 120/1580. jan. 27; Veress, Az erdélyi jezsuiták levelezése…, i. m., I, 90. 30 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 120–121; Veress, A kolozsvári Báthory-egyetem…, i. m., Oklevéltár, 348–350, 349: Kolozsmonostor, 1580. április 11. P. Wujek Jakab rector Caligari püspök, lengyelországi nunciusnak. „Illustrissimus princeps postridie dominicae Palmarum [márc. 28. – KA] misit huc cancellarium suum, una cum architecto Italo, ut aedificia scholarum in civitate, et monasterium habitationi nostrae accomodaretur. Itaque communi consensu elegimus locum ad id aptissimum prope monasterium, ubi ante moniales habitarunt, ubi extruentur scholae 5, una cum porticibus et columnis ex utraque parte; area erit satis ampla. Tertia etiam pars suo tempore eodem modo absolvi poterit. Nobis etiam in monasterio aptabitur antiquum refectorium, una cum dispensa, et culina, et supra 4 magna hypocausta, et cubicula pro lectis minimum 20. Totum etiam monasterium tegetur denuo. Heri misit princeps duos equos, qui arenam, seu pabulum tamen advehant. Aedificabuntur alia similia omnia, idest etiam scholae, et habitationes nostrorum, ut tanto citius absolvantur, et nos in aestate migrare possimus.” 31 Veress, A kolozsvári Báthory-egyetem…, i. m, Oklevéltár, 354/1581. febr. 26. 32 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 122, 123/1581. május 29, jún. 2, aug. 18., illetve szept. 1.; Veress, 6. jegyzetben i. m., Oklevéltár, 357/1581. május 29: „Scholae etiam istae quibus nunc utimur, nondum sunt plane profectae. Desunt pavimenta, fenestrae aliquot, fornaces et argilla super laquearia etc. Nostrae etiam habitationes multis rebus adhuc indigent, ut nihil dicam de templo, quod caret fenestris.”

104


A jelentésekből kiderül, hogy maradt még bőven tennivaló. Dolgozni kellett még a szerzetesek lakóhelyén is, a templomnak sem voltak ablakai, az öt iskolai teremnek pedig hiányzott a padlója, egyes ablakaik is, nem készültek el sem kályháik, sem mennyezetük felső tapasztása. A mennyezetes helyiségek arra is utalnak, hogy, legalábbis egyelőre, nem gondoltak emeletráépítésre, ahhoz ugyanis – ezt Kolozsvárott számtalan példa bizonyítja – boltozni kellett volna a földszintet. Egy 1582-es levélből33 az derül ki, hogy a tágasnak tűnő helyen kiépültek a kolostorszárnyak; a városfalak és a templom szorításában, kevés hálóhellyel nyugat és még kevesebbel kelet felé. A levél azért is fontos, mert benne helyrajzilag azonosítható a kvadrumot körülfogó „collegium” épülete, amelyről elmondják, hogy délről a városfalak, északról a templom által akadályoztatva az építkezések meg átalakítások során csak kevés hálóhelyet lehetett létrehozni a nyugati, illetve a keleti szárnyban. Ebből következik, hogy a „collegium” szóval tulajdonképpen az egykori ferences kolostor épületét nevezték meg, s rajta immár a jezsuita rendházat értették. Ugyanazon év októberében P. Jacobus Wujek jelenti fölötteseinek,34 hogy a nagy oltár körüli öt nagy ablakot befejezik, többre egyelőre nem képesek. A [kolostorépület – K. A.] lépcsőiről szólva kiderül, hogy azok elkészültek, elég kényelmesek, elég szélesek és világosak is. A betegek számára szolgáló régi helyiséget (infermeria) három nagy ablakkal és új padozattal látták el. A sekrestyében elkészült a padozat, a nagy asztal, az oratorium és a lavabo. 1583 januárjának egy téli éjszakáján a szélvihar a földre vetette az iskola és részben a kolostor fedelét is.35 Egy 1583-as levélből azonosítható először a kollégium építkezéseit felügyelő, vezető Fra Massimo Milanesi SJ (1530–1586) személye.36 Ő lehetett a folytatója annak a munkának, amely eredetileg a fejedelem olasz fundálójának a vezetésével indult meg. Az erdélyi jezsuita építkezések tervezője szerzetes volt, aki az 1586-os pestisjárványban bekövetkezett haláláig bizonyíthatóan részt vett a tervezésben, felügyelte a kivitelezést is. 1584-ben készültek el azok a tervrajzok, amelyek egyrészt a kolostort és környezetét, másrészt a szeminárium épületét körvonalazták. A szakirodalom a források egybehangzó tanúsága alapján Fra Massimo Milanesit nevezi meg e tervek szerzőjeként. 1585-ben ezek a tervrajzok és a hozzájuk tartozó költségvetés37 még csak Báthory István királyhoz jutottak el Vilnóba, s ezeket csak utóbb, 1586 szeptemberében küldték el Rómába jóváhagyásra, így ha józanul összeszámoljuk az iratok utaztatására, jóváhagyására fordított időt, szinte bizonyosra vehető, hogy István király halála (1586. december) előtt nemhogy az építkezéshez nem kezdhettek, de a római jóváhagyás sem érkezhetett meg; Báthory István halála után pedig nemcsak a lengyelországi, hanem a pápai támogatás is elapadt. Ugyanakkor az 1586-os pestisjárványban elhunytak a je-

33 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 123/1582. jún. 29; Veress, Az erdélyi jezsuiták levelezése…, i. m., I, 226. 34 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 367/1582. okt. 9. 35 Uo., 368/1583. jan. 14. 36 Uo., 124/1583. márc. 15, 364. 37 Uo., 369–371.; Lukács–Polgár, Documenta romana historica…, i. m., III, 1967, 655–659; kiadásuk: Jean Valléry-Radot, La receuil des plans d’édifices de la Compagnie de Jésus conservé a la Bibliothèque Nationale de Paris, Paris, 1960, 486–487. sz.; Balogh (Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 276) szerint 1586. szept. 6-án már elindították véleményezésre Lengyelországból Rómába a tervrajzokat: „varias ideas collegii a bono Maximo factas…”

105

EME Kovács András

zsuita iskola tanárai és növendékeinek nagy része is. Így bizonyos, hogy a tervek megvalósítása el sem kezdődhetett a jezsuiták 1588-as kiutasítása előtt.38 Témánk szempontjából a kolozsvári építkezésekre vonatkozó tervek közül az első, a helyszínrajz a fontos. Ezt mindeddig csupán csak az idézett művekben közzétett részleges reprodukcióból ismerjük. A reprodukcióról lemaradt az eredeti felmérésnek egy jelentős sávja délen. Csak az írott forrásokra támaszkodva állíthatjuk, hogy délen, akárcsak keleten a kolostor telke a városfal közvetlen közelében végződött.39 Töredékessége ellenére ez a felmérés rendkívül fontos forrásunk a jezsuita kolostor és környezete egykori kinézésére vonatkozóan, így elemzése sem kerülhető meg.40 A felmérés a mai térképészeti szabályoknak megfelelően igazodik az égtájakhoz. A rajz értelmezésében és a mai viszonyokhoz való hasonlításában a városfal keleten látható részlete a mellette húzódó mai Bethlen utcával (Via publica), valamint a rá merőleges déli, Farkas, illetve északi, Király utca (Via publica) nyomvonala igazít el. Hálózatukba íródik a két utca által határolt terület, illetve a Farkas utca déli nyomvonalába illeszkedő templom és kolostor együttese. A helyszínrajz értelmezése viszonylag sok magyarázó felirata ellenére sem könnyű. A templomként (Pars Templi) jelzett szabálytalan idom csak a templom telkének a körvonalait jelezheti, magának az épületnek a körvonalaiból biztosan csak a hajó déli falának a hozzáragasztott kerengő révén azonosítható egyenes vonala s a déli kapu helye határozható meg. Feltételezzük ugyanakkor, hogy az északi oldalon jelzett téglalap alakú idom a lépcsőtorony tömbjét jelzi. A templom mai alaprajzát ezekhez viszonyítva kicsinyítettük és vetítettük rá a helyszínrajzra. A helyrajzi azonosítást folytatva megfigyelhető, hogy nyugaton a templom telkét és a kolostorépületet (Pars Collegii) a fentebb már emlegetett cinterem (Cemeterium) – temető határolta, ettől délre egy újabb telek nyílt. A kolostorépületet tulajdonképpen csak a három oldalon látható kerengővel jelezte a felmérő, a torony hiánya bizonyítja, hogy a felmérés készítőjét a kolostornak sem a toronyból kiinduló keleti, reprezentatív helyiségei, sem pedig a nyugati kolostorszárny részletei nem érdekelték, a kvadrumot legalábbis csak a kerengővel határoltként mutatta be. Azt is észre kell vennünk, hogy a kerengő keleti szakaszának a külső, keleti fala megközelítőleg a déli torony keleti falának a nyomvonalába esik, így

38 Nemcsak az erdélyi tervrajzok 1588 előtti sorsára, hanem a későbbi, 1595-öt követő fejleményekre is jellemző, hogy a MAH IV. 124. sz. szerint 1595-ben kérték fölötteseiktől az 1588 előtt Rómába küldött terveket az erdélyiek, 1595. november 11-én pedig ismét szó esik (MAH IV. 187. sz.) a gyulafehérvári kollégium egykor Rómába küldött, sehol fel nem található tervrajzáról. Vö. Rus, i. m., I. 512. jegyzetével. 39 Veress, A kolozsvári Báthory-egyetem…, i. m., 186, 3. jegyzet: „Megértették, ő Kglmek varasul az jesuiták kívánságát. Mért penig, hogy az statutiókor is semmi dominiumot az falakon nem adtak nékik, most sem engednek ő Kglmek egyebet annál, a mi az barátok idejébe volt, tudniillik, hogy két (és?–KA) fél olasz (!/öles? –KA) spáciumot, azt, ki az ő colostromok környül vagyon az falon azt rekeszszék be deszkával, legyen ajtó rajta és annak az kulcsa álljon biró uramnál. Az mely garádicson penig arra járhatnak az ő kertikbe, azt feljül erősen bepadolják, hogy senki az falra meg alól ne járhasson biró uram híre nélkül fel.” 40 A templom- és iskolaegyüttessel kapcsolatban szokták reprodukálni Marcantonio Ciappi 1596-os metszetét. Ez a Veress (A kolozsvári Báthory-egyetem…, i. m.) által felfedezett és a szakirodalomban többször előforduló, sőt az építkezésekkel kapcsolatban is értékelt metszet egy háromhajós bazilikát ábrázol, aminek semmi köze nincs az egyetlen hajós kolozsvári templom és kolostor valóságos képéhez, így csupán a témával foglalkozó szerzők figyelmét minősíti.

106


mindenképpen hibás, az egykori állapot rekonstruálására nem használható ennek a részletnek a tekintetében sem. A helyszínrajz segít eligazodni a terminológiában is: a collegium és a coenobium, ahogyan a forrásokban jelentkezik, ugyanazt, az egykori ferences kolostor helyreállított, rendház és internátus gyanánt használt épületegyüttesét jelentette. A ferences apácák egykori kolostorának a helyén emelt iskolaépület és környezete a rávonatkozó feliratok alapján (Atrium scholarum, Hortus scholarum, Sepes inter scholas et seminarium) szintén elkészült, míg az egyetemalapítás elképzelésével szorosan összefüggő seminarium 1584–1585-ben csak terv volt még, ennek a telkét – Farkas utcai oldalát J és G betűkkel jelölte a helyszínrajz szerzője – megvásárolták ugyan, de az építkezések még nem kezdődtek el. Ezekre később sem került sor. A szeminárium épületének két tervrajzát Balogh Jolán és Sebestyén György is elemezte. Balogh Jolán41 a római palazzókkal rokonította alaprajzát, míg Sebestyén György42 a hozzá csatolt költségvetést vette részletesen szemügyre. A terv eredetiségét és véglegességét azonban kérdésessé teszi az emeleti alaprajz nagyobb kiterjedése, amire Farbaky Péter hívta fel a figyelmet.43 Nézetünk szerint egy jámbor, a jövőben beteljesítendő óhajjal kapcsolatban született látszattervvel állunk itt szemben: a rend itteni képviselői elsősorban Báthory István türelmetlenségét próbálták kielégíteni a levitáló emeleti helyiségeket tartalmazó tervvel éppen úgy, mint az időnként tartott filozófiai és teológiai előadásokkal. 1586-ban elhunyt a jezsuiták kolozsvári gyökérverésének legfontosabb támogatója, Báthory István király, 1588ban pedig kitiltották a rendet Erdélyből. A jezsuita szerzetesek 1595. május 4-e után tértek vissza, s rezidenciájuk továbbra is a kolostorban volt. Amint az 1601-es jelentés fogalmaz, „ebben a kollégiumban öt alsóbb és egy filozófia osztályban okítják az ifjakat. […] Két prédikátora van, egy magyar és egy német. Gyakorolják a parochiális jogokat is, mert a mieinken [ti. a rendtagokon – K. A.] kívül nincsenek papok. A kollégiumhoz [azaz a rendházhoz! – K. A.] tartozik a fenséges István király által emeltetett és építtetett szeminárium, amelyhez az iskolai osztályok is tartoznak, az utca másik oldalán. A szemináriumban két rendtársuk van, akik az anyagiakra és a tanulókra is felügyelnek a kollégium tisztelendő rektorának vezetése alatt.”44 Ebből a megfogalmazásból nyilvánvalónak tűnik, hogy 1601-ben az iskola és a szeminárium még mindig ugyanaz az egy épület volt. Mindez összhangban van azzal a szkepticizmussal is, amellyel az újabb kutatás a kollégium, az 1583-ban jóváhagyott, de 1601-ben még mindig csak a filozófiai tagozat első évéig jutott pápai szeminárium kérdését kezeli.45 Ennek a mintegy nyolc évre terjedő második szakasznak az 1603. júniusi 8-i zendülés vetett véget. A város unitárius polgársága, Székely Mózes (Erdély fejedelme, 1603) ostromló csapatainak a jelenlététől bátorságra kapva kiűzte a királyi helyőrséget, az új fejedelem hallgatólagos támogatásával ismét elkergette a jezsuitákat, épületeiket pedig módszeresen lerombolta. 41 Balogh, Kolozsvári kőfaragó műhelyek…, i. m., 369–372. 42 Gheorghe Sebestyén, Un projet de bâtiment datant de 1584, Revue Roumain d’Histoire de l’Art, Série Beaux Arts, 22(1985), 65–71; vö. Nicolae Sabău, Repere arhitecturale clujene: de la Colegiul iezuit la Universitatea de azi = Universitatea și orașul istoric, Simpozion internaţional, Cluj-Napoca, 22–25 aprilie 1999, Cluj-Napoca, 1999, 124–126. 43 Farbaky Péter, A Tündérkert cserepei, BUKSZ, 17(2005)/2, 145. 44 Jezsuita Okmánytár (7. jegyzetben i m.) 1. sz., 8. 45 Balázs, Vissza a forrásokig…, i. m.; Molnár, Egyetem volt-e a kolozsvári „Báthory-egyetem”?, i. m.

107

EME Kovács András

A rombolásról szóló forrásokban ismét felmerülnek az együttes egyes részleteire utaló adatok. Giovanni Argenti SJ levelében szó esik a templom „szentélyével szomszédos” azon szobákról, amelyekben ő és a kollégium elöljárója, P. Maior laktak.46 Ezek a – nyilván a régi kolostorhoz tartozó – helyiségek a toronyban vagy a tornyot körülfogó s hozzá kapcsolódó keleti kolostorszárnyban lehettek. Szó esik továbbá a kolostor két, eltérő irányú belső folyosójáról, valamint a betegszobáról. Az utóbbi/utóbbiak felbukkannak az ápoló és sekrestyés szerzetes, Emmanuel Niger (Neri) halálos sebesülését előadó részletben is.47 A templom pusztulását leíró részletekben esik szó a templom kapuiról és berendezéséről.48 Az 1603-as események után keletkezett forrásokból az is kiderül, hogy jelentős mennyiségű építőanyagot vittek el a fosztogatók, így viszonylag jelentős, de számunkra ismeretlen építkezések folyhattak ebben az időben is. Az eseményeket összefoglaló kortárs Szamosközy István (1565?–1612) nem egészen elfogulatlan, latin nyelven fogalmazott és „stilizált” véleménye szerint: „A hajdankorból fennmaradt szent épületet, amely boltozatos mennyezetével emelkedett a magasba, minden cserepétől, gerendájától, szarufájától, egész tetőzetétől megfosztották és a csupasz, vastag falakon kívül semmit nem hagytak rajta. A szent férfiak és nők képmásait fejszékkel és csákányokkal szétzúzták, de még a halottak síremlékeinek sem irgalmaztak. A templom egész berendezését, egyáltalán mindazt, amire eszeveszett fosztogatásuk közepette rábukkantak, el is pusztították, és féktelen garázdálkodásukat mindaddig nem hagyták abba, míg az egész helyet merő pusztasággá nem változtatták. Beszélik, hogy többjüket, miközben a tetőszéket bontották és hajigálták, magukra pedig nem ügyeltek, a romok magukkal sodorták.”49 A templom és a kolostor történetének következő évtizedeit ismét az elhagyatottság és a rombolás jelzi. Forrásaink tanúsítják, hogy a városi tanács utasítására a városi építkezésekre szükséges követ is, ha lehetett, a kolostor épületeinek a bontásából szerezték. A szentély és talán a hajó belsejét raktározásra is használták,50 hordókat, szénát helyeztek el benne.51 Az egykori jezsuita kolostorhoz tartozó épületek helyén ismét lakóházakat emeltek.

46 Giovanni Argenti jelentései… (Lukács–Polgár, Documenta romana historica…, i. m.), 96. „io et il Padre Maiorio, che havevamo le camere vicine al choro… v’andassimo […] trovammo già gettate a terra le porte della chiesa, con secure spezzavano gl’altari et rovinavano ogni cosa. Fatto un poco d’oratione, uscimmo, et egli ando per un corritore et io per l’altro, raccogliendo tutti i nostri, acciò tutti fossimo insieme, perche tutti pensassimo al’hora d’haver morire. Egli havendo visitati duoi infermi ch’erano da quella parte.” 47 Uo.: „Il fratello Emanuele Negri, sacristiano et infermaro, incontrato non discosto dalle camere de gl’infermi con archibugiata nel petto, […].” 48 Uo.: „Io […] non hebbi impedimento per la porta per la quale andai onde convocati gli altri che erano in Collegio, ci ritirassimo in loco remoto, ove tutti hebbero comodita di confessarsi et animarsi… Da quel loco si vedeva quello che si facea in chiesa, che altro non era, che fracassar ogni cosa, in modo che li stessi banche erano fatti in minutissime parti… Decollarono una statua della Beatissima Vergine, ch’era sopra un’altare, sparando archibugiate all’imagini de’Santi […]” 49 Szamosközy István, Erdély története, vál., előszó és jegyzetek Sinkovits Imre, ford. Borzsák István Bp., 1963 (Monumenta Hungarica, VII), 275; Szamosközy István Történeti maradványai. 1542–1608, kiadja Szilágyi Sándor, IV, (MHHS, XXX) Bp., 1880, 179; vö. Balázs Mihály, 1603. június 9. = Kolozsvár 1000 éve, szerk. Dáné Tibor Kálmán et al., Kolozsvár, 2001, 78–90. 50 A hajó nyugatról számított negyedik, déli falpillérén „hic fuit” jellegű feliratok maradtak fenn: MR 1630; MD. 51 Herepei János, A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből (Az 1638–1647. évi építkezés, berendezés, felszerelés adattára), s. a. r., szerk. Sas Péter, Kolozsvár, 2002, 51. kk.

108


A templomnak és a kolostornak a jezsuita korszakban kialakult képét, amint a fentiekből is látható, nagyon kevéssé ismerjük. Csupán részletekkel gazdagítja ezt a képet az a rézmetszet is, amelyet Georg Hoefnagel tett közzé 1617-ben, s amelynek előképe Egidius van der Rye 1603 előtt keletkezett Kolozsvár-vedutája volt.52 A 1605-ben elhunyt németalföldi művész Tiroli Ferdinánd főherceg udvari festője volt. Ebben a minőségében juthatott el Erdélybe, így Kolozsvárra is Giorgio Basta hadtestének vagy egy császári követségnek a tagjaként. Leszámítva a kép előterében látható külvárosi házak németalföldies formáját, amely a közlő Hoefnagel kiegészítése lehet, a városkép domborzati, vízrajzi, földrajzi-topográfiai szempontból is hitelesnek tekinthető, s amennyire ma megítélhetjük a középületek (Szent Mihály-templom, domonkos kolostor) és az erődítmények részleteiről, hitelesek a benne látható épületek formái is. Hitelesnek tűnik abban a kis részletben is, amely a Farkas utcai templomot és környezetét ábrázolja. A templomhajó és szentély tömegét, az ablakokat, az oromfalat áttörő körablakot, az oromfal csúcsán elhelyezett keresztet is hitelesen ábrázolta a szerző, hiteles lehet tehát az a környezetéből kiemelkedő, a szentélytől északra húzódó, huszártornyocskával ellátott sátortető is, amely a lakóházaknál nagyobb kiterjedésű jezsuita iskolaépület tetőszerkezetének a kiemelkedő tömegét érzékelteti. A mai együttesben alig találjuk kézzelfogható nyomát a jezsuita kolostor építkezéseinek. Az egyetlen olyan részlet, amely a 16. század utolsó évtizedeinek az építkezéseire utal, a templom Kolozsvár környékén bányászott mészkőből faragott déli portáléja. A keret mindkét oldalán szabályosan leforduló profillal szakad meg a kerengő lábazati párkánya. A kolostor déli kerengőjéből a templomhajóba nyíló ajtókeretnek a keltezése egy sor problémát vet fel: a korábbi szakirodalomban ennek megfelelően többféle keltezéssel is találkozunk. A kétségtelenül reneszánsz fogantatású kaputípus négyszögletes nyílását körben széles, lábazata fölött derékszögben a nyílás felé forduló lépcsőzetes profil zárja, amelyet lécekkel szegélyezett, illetve elválasztott két negyedpálcából és egy szímából alakítottak ki. Erre sima fríz támaszkodik, amely a fogsorléccel alátámasztott szabályos, Erdélyben csak ritkán előforduló, függőlemezes szemöldököt támasztja alá. Sem a keret, sem a szemöldök nem illik az eredeti gyámokra támaszkodó, de csak az 1950-es évek végén – nézetünk szerint – hibás koncepció alapján rekonstruált keresztboltozat homlokívéhez. A szemöldök bal oldalt a keret sarkának vonalában végződik és szinte érinti a gótikus bordát. A keret belső oldalán található bekarcolt feliratok (IOHANNES SCHULLErVS 1666; […] BRIS BOROS 1687) a 17. század második feléből származnak. A szemöldök függőlemezes profilálásának egyetlen párhuzama a kolozsvári Filstich Péter-féle ház 1597-ből származó keretén figyelhető meg. Méretei és funkciója alapján valószínűnek látszik, hogy a keretet a templom és a kolostor jezsuita korszakában állították egy bizonyára régebbi és eltérő méretű, alacsonyabb, a 16. század elején keletkezett keret helyettesítésére. A kapu hajó felőli rézsűjében fennmaradtak a kapuzáró reteszgerenda fészkének a nyomai is.

52 Georgius Braun–Franciscus Hogenberg, Urbium praecipuarum mundi theatrum, VI, Coloniae, 1618.

109

EME Vekov Károly

Vekov Károly KÖZÉPKORI ÉS RENESZÁNSZ KORI TÁRGYAK A GYULAFEHÉRVÁRI KÁPTALAN KINCSTÁRÁBAN Erdély egyik legrégebbi középkori műemléke a gyulafehérvári székesegyház. Ugyan a 16. századi reformáció nem kímélte az erdélyi egyházmegye székhelyét, sőt székesegyházát sem, csodával határos módon közvetlenül a reformációt megelőző időszakból fennmaradt egy nagyon értékes forrás a székesegyház akkor még meglévő kincstáráról. Ha a tatárjárás, majd a Gyán-féle támadás (1277) el is pusztította a székesegyház legkorábbi korszakának emlékeit, a 16. századi események, majd a legutolsó tatárjárás II. Rákóczi György uralkodásának végén szinte mindent eltüntettek mindabból, ami az erdélyi katolicizmus középkori, illetve későbbi korszakáról vallhatott volna. Az erdélyi katolicizmus millenniumának előestéjén mintegy e korszak felezőidejéből ránk maradt egy elég szűkszavú, ám annál értékesebb forrás, egy leltár a gyulafehérvári székesegyház kincstáráról. Ennek a leltárnak az az érdekessége, hogy lényegében tartalmazza mindazon kegytárgyak, illetve liturgikus tárgyak és öltözékek jegyzékét, amelyek a középkor, illetve a reneszánsz kor emlékeként addig megmaradtak a gyulafehérvári székesegyház kincstárában. A gyulafehérvári székesegyház alább ismertetendő 1531-es kincstárának a leltára bő 140 éve ismert.1 Az erdélyi reneszánszról írt klasszikus művében Balogh Jolán a maga aprólékos és alapos módján műfajonként ezt messzemenően fel is dolgozta.2 Ha most mégis megkísérelünk pár szót mondani erről a rendkívül érdekes forrásról, úgy azt nemcsak azért tesszük, mert Mátyás király-évfordulót, egyben reneszánsz-évet ünneplünk az idén, hanem azért is, mert talán újabb szempontokat lehet felvetni e forrás kapcsán a Mátyás kori erdélyi reneszánsz néhány jelenségét illetően, s így árnyaltabbá tehető az erről a korszakról kialakított kép. 1531-ben Maksai Gergely, aki a gyulafehérvári káptalan négy legfontosabb tisztségviselője egyikének – az őrkanonoknak – volt a helyettese (succustos), összeállította a gyulafehérvári székesegyház rábízott kegyszereinek és más egyháziak által használt tárgyaknak, liturgikus öltözékeknek és ereklyéknek a leltárát. Ez a rendkívül értékes forrás átfogó képet ad az erdélyi püspökség, illetve székesegyház legjelentősebbnek tartott értéktárgyairól. A gyulafehérvári őrkanonok helyettese nem csupán tisztét teljesítette, amikor a rábízott tárgyak jegyzékét elkészítette, hanem tette ezt egyúttal az utókorra is gondolva, amint ő írta „pro memoria succedentium”.3 Ennek a jegyzéknek az alapján fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen jellegű is volt a gyulafehérvári székesegyház „kincstára” a 16. század első harmadának vé-

1 2 3

110

Beke Antal, Az erdélyi székesegyház készlete, Magyar Sion V(1867)/3, 188–199. Lásd Balogh Jolán, Az erdélyi renaissance, I, Kolozsvár, 1943. Beke, i. m., 188.

EME KÖZÉPKORI ÉS RENESZÁNSZ KORI TÁRGYAK A GYULAFEHÉRVÁRI KÁPTALAN KINCSTÁRÁBAN

gén.4 Megismerhetjük azokat a középkori, illetve reneszánsz kori kegyszereket és más, a vallási élettel kapcsolatos tárgyakat, amelyeket a gyulafehérvári egyházi társadalom tagjai használtak, és a legtöbb esetben azt is megtudhatjuk, hogy ki adományozta az illető tárgyat a székesegyháznak. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a leltár több vonatkozásban is töredék. Ugyanis a székesegyház kincstárának csakis az 1531. évi állapotát tükrözi, és nem szól a korábban adományozott, de már elveszett tárgyakról. Ugyanakkor nem szól a székesegyház oltárainak hasonló jellegű inventáriumairól, sem a káptalan könyvtáráról, amely máshol – például Veszprém esetében – ugyancsak a székesegyházi kincstár része volt. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy számos más értékes egyházi jellegű tárgy létezett még Gyulafehérváron az egyháziak kezében, amelyeket azonban sajátjaikként maguknál, otthon tartottak. Ennek ellenére e jegyzék alapján valamelyes fogalmat alkothatunk nemcsak a székesegyházi kincstár egykori állagáról, hanem közvetve arról is, hogy milyen anyagi lehetőségekkel bírtak elsősorban a káptalan tagjai, illetve a püspökök. Az 1531-es leltár 147 tétele valójában jóval több, összesen 252 tárgyat foglal magába. Ezek a kegyszerek és más, főleg a püspökök és a káptalani tagok egyházi tevékenységéhez kapcsolódó tárgyak műfajonként vannak csoportosítva a leltárban, nevezetesen: kelyhek (31), ampullák (22), tényleges kegytárgyak, úgymint monstranciák (2), keresztek (11), ereklyetartók (7), gyertyatartók (14) és különböző liturgikus ezüst edények (11), füstölők (2), püspöki pásztorbotok (2), gyűrűk (3), püspöksüvegek (5) és szent olajtartók (4), szerkönyvek (5), ostyaabroszok (3) hozzájuk tartozó lepellel, egyházi öltözékek, azaz miseruhák (32), dalmatikák (26), papi köpenyek (pluvialia sive cappas) (20), oltárterítők (11), kárpitok és szőnyegek (24). Néhány tétel a megadott műfaji megnevezés ellenére más tárgyakat is magába foglal. Így a gyertyatartók címszó alatt szerepelnek különböző egyházi célra (is) használatos edények, úgymint kisebb edények (vascula), tálacska vagy csésze (scutella), medence kézmosáshoz (pelvis), tál (patella), füstölő (thurribulum), püspöki pásztorbot, az ördögűzők (exordiantes) nyeles gyertyatartói, gyűrűk; míg a püspöksüvegek címszó alatt megemlítik a húsvétkor használatos nagy, szarvalakú szentolajtartókat, Várdai Ferenc két réz ampulláját, néhány szertartáskönyvet és ostyaabroszt, azaz corporálét. A leltár nem csupán azért nagyon jelentős, mert egyedüli ilyen jellegű forrásunk a gyulafehérvári székesegyház középkori, illetve reneszánsz kori kincstáráról, hanem azért is, mert ha nagyon röviden is, de többlettájékoztatást nyújt e tárgyakról. A kegytárgyak túlnyomó többsége esetében, kivéve a régi, kopott, használhatatlan (törött) vagy használaton kívüli tárgyakat, megadja ezek egykori tulajdonosának, adományozójának a nevét (a leltárkészítő ezt titulusnak nevezi), míg több esetben, mivel a tárgyak kora miatt az adományozó neve feltehetőleg már feledésbe ment, megjegyzi a tárgyról, hogy eredete ismeretlen (sine titulo). A leltár nagyon gyakran utal nemcsak a tárgyak anyagára (arany, ezüst, réz), hanem ezek méretére (kicsi, nagy, közepes), állagára (új, régi, elhasznált), a tárgyak kinézetére, kivitelezési technikájára (főleg a textíliák, elsősorban a miseruhák esetében), nemkülönben e tárgyak eredetére vagy beszerzésének körülményeire, illetve utóéletére. A leltár aprólékos elemzése lehetővé teszi mind az adott műfajú tárgyakkal kapcsolatos konkrét ismereteink bővítését és árnyalását, mind pedig az egykori tulajdonosok ízlésének, tárgyválasztási vagy -adományozási szokásainak a pontosabb megismerését.

4

Hasonló jellegű források ismeretesek a veszprémi káptalan (Fejérpataky László, A veszprémi káptalan kincseinek összeírása az 1429–1437. évekből, Történelmi Tár, 1886, 553–576 és 1887, 173–192), illetve a zágrábi székesegyház kincstárának vonatkozásában (Starine, 1951, 57–66).

111

EME Vekov Károly

A felsorolt tárgyak tehát egyáltalán nem voltak hétköznapiak, hanem míves példányok. Egy esetben a leltárkészítő szükségesnek is érzi megjegyezni két ampolnáról, hogy azok mindennapi használatra valók (usuales), mintegy jelezve, hogy a leltárban felsorolt tárgyakat főleg rendkívüli, azaz ünnepi alkalmakkor használták.5 Az egyes műfajokon belül a leltárkészítő rangsorolta a tárgyakat és a legértékesebbekkel, illetve a legszebb példányokkal kezdte a felsorolást, a műfajon belül legvégére hagyva az értéküket vesztett (elhasznált, elkopott, eltörött, elvásott) tárgyakat, melyek adományozója sem volt ismert, esetleg a tárgyak állaga miatt nem volt már érdemes megemlíteni őket. Így valójában negyed ezernél is több tárgy szerepel az 1531-es leltárban. Az egyes tételek alaposabb elemzése eredményeként megállapítható, hogy időben az inventárium mintegy másfél század kegytárgyait öleli fel, azaz a 14. század végétől kezdődően Mohács utánig szerepelnek a kegyszerek és székesegyházi felszerelések. Ilyen korai tárgyak voltak az Upori István erdélyi püspöktől (1401–1402, 1403–1419) megmaradt tárgyak (egy kis és két összetört kehely, egy feltehetőleg püspöki kereszt, egy ezüst kéz formájú ereklyetartó, benne Szent Lukács ereklyéjével stb.).6 A jegyzék összeállításának dátumához a legközelebb állnak a Gosztonyi János (?–1527) püspöktől maradt tárgyak (négy gyertyatartó, két zászlókeresztje, püspöksüvege, misekönyve, korporáléja, három dalmatikája, pluviáléja és oltáröltözéke) vagy a Végedi Imre főesperes által adományozott monstrancia és korporálé.7 A szebb és értékesebb kegyszereket restauráltatták, pl. Várdai Ferenc püspök az egyik püspöki pásztorbotot.8 Egy más alkalommal ugyancsak ő aranyoztatta meg a Geréb László püspöktől az egyházra hagyományozott két ezüst, emberi fej formájára készített ereklyetartót.9 Geréb püspök viszont megaranyoztatott két nagy, ezüst lábakkal ellátott, húsvétkor használatos szent olaj tartására szolgáló szarvat.10 Amúgy is szokás volt beezüstözni a réz tárgyakat (pl. Gosztonyi püspök két gyertyatartóját11), máskor pedig az ezüst tárgyakat bearanyozták (l. pl. Tordai Salatiel ezüst medencéjét12), nyilván azért, hogy értékesebbnek, illetve szebbnek tűnjenek. Ilyen volt Várdai püspök füstölője, amelyet szintén bearanyoztak, miközben a hozzátartozó tömjéntartót csak részben.13 Valószínű, hogy mint annyi más esetben a középkorban, az elhasznált, törött ezüst holmit idővel beolvasztották és az így nyert ezüstöt újra felhasználták. Ilyen beolvasztott ezüstből készült például az előimádkozók négy nyeles gyertyatartója, melyeket az egyház készíttetett (ex bonis ecclesiae per syndicos seu aedituos ecclesiae facti).14 A fentiekből kiderül, hogy a kegyelet és a hagyománytisztelet mellett működött a pragmatizmus és a gyakorlati érzék is. Ez magyarázza meg, miért nem maradtak fenn régebbről is kegytárgyak a gyulafehérvári székesegyházban. A Hunyadi Jánostól hagyományozott egyházi öltözékek 5

6 7 8 9 10 11 12 13 14

112

Beke, i. m., 190. Az egyházi öltözékek felsorolása után a succustos megjegyzi: „Item reliquae casulae seu planetae quae ad usus quotidianos sunt expositae, describi necesse non videntur, cum in dies inveterascent atque dilanientur.” (196.) Egy másik helyen ezt jegyzi meg: „Item reliqua corporalia sunt minus advertenda nec notamine necessaria.” (194) A dalmatikák címszónál: „reliquae sunt inveteratae, nec necessarii ad describendum.” (197) Beke, i. m., 192. Uo., 191–193, 196–198, 190. Uo., 192. Uo., 191. Uo., 193. Uo., 191. Uo., 192. Uo., 192. Uo., 192.


(kereszt, miseruha, oltáröltözet)15 azért maradhattak meg 80–90 év elteltével, mert nagyon vigyázhattak rájuk és csak rendkívüli alkalmakkor használták őket. Csak sajnálhatjuk, hogy a tárgyakhoz fűzött magyarázatok az egykori gazdagság szinte egyedüli máig fennmaradt emlékei. Az egyik kivétel a szépségéről közismert Suky-kehely („magnus opere pretioso et subtili”).16 A leltár megjegyzései valójában elég szűkszavúak, s ezért elég nehéz megállapítani az illető tárgyakról, mely stíluskorszak termékei. Legfeljebb tulajdonosaik érdeklődését, ízlését és műveltségét ismerve következtethetünk néha e tárgyak jellegére, művészi stílusára. Maga Balogh Jolán sem mert a papi öltözékek kapcsán részletesebben nyilatkozni ezek milyenségéről, pedig nyilvánvaló, hogy az inventáriumban felsorolt kegytárgyak csak részben középkori jellegűek, míg egy részük már egyértelműen magán viselte a reneszánsz stílusának nyomait.17 Évtizedenként csoportosítva a gyulafehérvári székesegyháznak ajándékozott tárgyakat, rendkívül érdekes kép körvonalazódik nemcsak az adományozott tárgyak milyenségét, értékét, hanem az adományozók anyagi állapotát és természetesen jogi státuszát illetően, nemkülönben egyes időszakok divatszokásait illetően is. A 14. század végétől mind többen és mind nagyobb számban ajándékoznak az egyháznak különböző kegytárgyakat. Ez az aránynövekedés érvényes mind a püspökökre, mind a többi egyházi adományozóra. Mindez az egész egyházi társadalom anyagi gyarapodását, egyben az adományozási készség megnövekedését jelzi. A leltár elemzéséből kiderül, hogy a Gyulafehérváron székelő erdélyi püspökök elsősorban akkor hagyományoztak kegytárgyakat és egyházi felszereléseket, ha e tisztség birtokosaiként haltak meg. Gondoskodtak azonban egyházukról, bár kisebb mértékben, azok is, akik Gyulafehérvárról más püspöki székbe kerültek, és valószínűleg áthelyezésük előtt tettek bizonyságot egyházuk iránti ragaszkodásukról ajándékozás formájában (Geréb László, Perényi Ferenc, Thurzó Zsigmond). Ezt a szokást fokozatosan átvették a káptalani dignitáriusok is (prépostok, éneklő- és őrkanonokok, illetve a főesperesek), utóbb már alacsonyabb tisztségeket betöltő egyházi személyek is. Ha a 15. század ötödik évtizedéig viszonylag ritkaságszámba megy, hogy a püspök mellett és a világiak kivételével (Hunyadi János, Suky Benedek, dengelegi Pongrácz János, illetve vingárti Geréb János felesége) más is hagyományozzon valamilyen értéktárgyat a székesegyháznak – legalább is e jegyzék szerint –, valószínű, hogy Mátyás király nyomán meg a püspöki példaadás hatására előbb a káptalani dignitáriusok, később már a főesperesek és egyszerű kanonokok adományaival is találkozunk, a 16. század fordulóján évtizedenként már három-nyolc adományozóval.18 Egyházi kötődései magyarázzák Barlabássy János gyulafehérvári várnagy rendkívüli esetnek számító adományát, aki nem kevesebb mint négy oltárterítőt (ornamentum) ajándékozott, melyek közül három arannyal átszőtt bársonyból, míg a negyedik „aranyos”, azaz 15 16 17 18

Uo., 190, 194, 197. Uo., 188. Balogh, i. m., 154–158. Prépostok: Demeter (1428–1440), András (1443–1453), Rápolti Gothard (1459–1467), Zeremlyéni Ferenc (1509–1534);őrkanonokok: Cserényi Mihály (1494–1497), Budai Udalrik (1510–1522); főesperesek: Domonkos (1446–1447), János (?–?), Bertalan (1487–1502), Tordai Salathiel (1504– 1519) dobokai, Mihály (?–?) és Máté ugocsai, Monay György (1469–1477), Megyericsei János (1504–1512) kolozsi, Sarló András (1467) és Végedi Imre 1519–1545) tordai, Lászai János telegdi (1493–1520), Sándorházi Márton (1521) Fehér megyei főesperes; Belényesi Gergely (1477), Miklós doktor (1496, 1502), Eösi Simon (1501–1519, Karáchondi Barnabás (1504), Jákószerdahelyi Pál (1504) kanonokok.

113

EME Vekov Károly

arannyal átszőtt fehér selyemből készült, „képek” díszítették, és még elhasznált, kopott állapotában is jelezte egykori szépségét, gazdag díszítését (ornamentum album de ciclade aurato cum quibusdam imaginibus inveteratum, quondam tamen pretiosum et opulentum).19 Szintén káptalani kötődése magyarázza Debrethei Mihály káptalani jegyző kehelyadományát.20 A Hunyadi János kormányzó által adományozott tárgyak azért jelentősek, mert mintegy jelezték, milyennek is kell lennie vagy milyen fokú, nagyságrendű lehet a mecénási gesztus. Az ő adományait, amelyeket mindig fő helyre taksált a leltárkészítő, nem csupán az erdélyi kötődés, hosszú ideig tartó erdélyi tisztségei magyarázzák, hanem az a tény is, hogy családi sírhelyének a gyulafehérvári székesegyházat szemelte ki.21 A gyulafehérvári egyháznak, illetve prépostjának tett birtokadományait csak tetézte értékes ajándékaival. Meg kell tehát említenünk a kormányzó által adományozott „nagy és értékes” keresztet, melynek donátoráról – humanista műveltségét megcsillogtatva, egyben a mátyási propaganda eredményességét bizonyítva – Maksai Gergely succustos azt állítja, hogy a Corvin nevet viselte (cognomine Corvino).22 Hunyadi János egy másik ajándéka a gyulafehérvári székesegyháznak egy értékes miseruha volt arannyal átszőtt vörös bíbor selyemszövetből, háromnégyszeres aranyhímzéssel díszítve, amelyet egy ékkövekből és igazgyöngyökből kiképzett kereszt díszített.23 Valószínűleg a miseruhával azonos színű volt az az oltártakaró (indumentum altaris), amelyet szintén Hunyadi János adott az egyháznak.24 Érdekes és valószínűleg nem véletlen módon Hunyadi János rokonai is feltűnnek a gyulafehérvári egyház donátorai között. Az egyik Hunyadi János unokaöccsének, Dengelegi Pongrácz Jánosnak a felesége, aki aranyos bíbor szövetből készült aranysárga pluviálét (cappa), azaz egy csuklyával ellátott, palástszerű liturgikus öltözetet hagyott a székesegyházra.25 Erdély kormányzójának, Vingárti Geréb Jánosnak a felesége, Zsófia, Szilágyi Erzsébet testvére szintén egy pluviálét hagyott a székesegyházra, amely aranyszállal átszőtt zöld színű sűrű selyemszövetből készült.26 Nyilván a káptalan kiengesztelésére és a prelátusi hagyományozást folytatandó, Perényi Imre nádor (1504–1519), akinek kiskorú fia 1508–1513 között Erdély püspöke volt, ahonnan utóbb átkerült a váradi egyház élére, fia helyett adományozott a gyulafehérvári székesegyháznak egyrészt egy olyan kristály tálacskát, amelyet Keresztelő Szent János drágakövekkel keretezett képe díszített, másrészt két „értékesnek” tartott aranyozott ezüst gyertyatartót.27 Ami az egyháziak által tett adományokat illeti, elmondható, hogy a székesegyházra hagyományozott tárgyak legnagyobb része (majdnem a fele), értékben pedig nyilvánvalóan a nagyobbik része a püspököktől származott. Utánuk következtek a püspökhelyettesek (Váci Pál, András), a gyulafehérvári káptalan egyes tisztségviselői, elsősorban néhány prépost (Runóczi András, Rápolti Gotthard, Zeremlyéni Ferenc), éneklőkanonokok (l. Belényesi Gergely), őrkanonokok (Cserényi Mihály, Budai Udalrik), több főesperes és néhány kano19 Beke, i. m., 198. 20 Uo., 189. 21 Antonius Szeredai, Notitia veteris et novi capituli ecclesiae Albensis Transilvaniae, Albae Carolinae, 1791, 87–90; A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei. Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond, I. Bp., 1990, 463, 1056. sz. 22 Beke, i. m., 190. 23 Uo., 194. 24 Uo., 198. 25 Uo., 197. 26 Uo., 197. 27 Uo., 191.

114


nok. Egybevetve a káptalan összes tagjával kiderül, hogy a káptalani tisztségviselők, illetve az ismert főesperesek kisebbik része, az egyszerű kanonokoknak pedig csak elenyésző töredéke hagyott az egyházra valamit egyházi tárgyai közül. Ha számításba is vesszük, hogy pl. egyes ezüst tárgyakat be is olvasztottak, akkor is rendkívül alacsonynak tűnik azoknak a tárgyaknak a száma, amelyeket az egyes káptalani tisztségviselők és káptalani tagok az egyházra hagytak. Ennek csakis az lehet a magyarázata, hogy az ő egyházi jövedelmeik nem voltak oly magasak vagy nem tették lehetővé, hogy ilyen jellegű tárgyakat nagyobb számban vásárolhassanak. Felvethető lehetne az is, hogy érdeklődésük, igényeik nem az ilyen tárgyak felé irányult volna, hanem inkább földbirtokba fektették pénzüket. Ugyan ez a lehetőség sem zárható ki, de eddigi tudomásunk szerint oly kevés az ilyen káptalanra testált egyházi birtokok száma, hogy ez sem tűnik elfogadható magyarázatnak. S történt mindez, miközben jövedelmei tekintetében az erdélyi püspökség a 14. században a hatodik helyen állt, a 16. elején viszont már a harmadik helyre került a magyar királyság püspökségei között. Arra kell kell tehát gondolnunk, hogy az említett jelenség annak tulajdonítható, hogy akár a gazdasági okok (pl. infláció), akár a politikai helyzet és következményei (török elleni harc) nem tették lehetővé jelentősebb számú egyházi tárgy, illetve felszerelés beszerzését. Hogy valóban erről lehet szó és nem csupán az igény hiányáról, bizonyítják azok az esetek, amikor igenis tudomásunk van arról, hogy minőségi és értékes tárgyakat szereznek be az erdélyi káptalan tagjai. Ha a korai korszakban, a 14–15. század fordulóján, majd később is az egyik leggyakrabban az egyházra hagyományozott tárgy a kehely volt, a későbbiek során megnő, sokszínűbbé lesz a választék a káptalan tisztségviselői és tagjai esetében. Ők ugyanis a 15. század második felével kezdődően ampolnákat, áldozatcsészéket, tálacskákat, kézmosó medencéket, a papi öltözék kellékeit vagy oltárterítőket adományoznak a székesegyháznak. Számosak, nagyon értékesek és változatosak voltak a székesegyházra hagyományozott miseruhák, dalmatikák. A káptalani adományozók nyilvánvalóan a püspökök példáját követték. A püspökök – már akik ezt megtették – püspöki ornátusukat, papi öltözéküket, a liturgia során használt ezüst edényeiket, gyertyatartókat, illetve oltári felszereléseket hagytak az egyházra. (A püspökök esetében a miseruhákkal azonos színű oltári felszerelések kerültek a székesegyház tulajdonába.) Püspöki hagyatékból maradt az egyházra Várdai Ferenc rendkívül értékesnek tartott püspöksüvege (mitra, cophium), melyet drágakövek és igazgyöngyök díszítettek; ehhez hasonló volt Thurzó Zsigmond püspöké is, ami jelzi azt, hogy nagyjából egy időben vásárolhatták a hasonló jellegű püspökfövegeket; egy szintén drágakövekkel díszített mitra már név nélkül szerepel; egy másik, bársonyból és ékkövekkel díszített püspöksüveget az egyház is készíttetett, míg egy ötödiket, fehér színűt Gosztonyi János hagyott a székesegyházra.28 A jövedelmek közötti jelentős különbségek magyarázzák, miért csak a püspökök engedhették meg maguknak, hogy szentek ereklyéivel gazdagítsák egyházukat. Több ereklyetartó is szerepel a gyulafehérvári jegyzékben.29 Mátyás király unokatestvére, Geréb László püspök (1475–1501) a székesegyházra hagyományozott három ezüst fejet, melyekről nem tudjuk pontosan, kit is ábrázoltak (valószínűleg szenteket), csak azt, hogy közülük kettőt Várdai Ferenc püspök végrendeletének végrehajtói bearanyoztattak, míg egy harmadik a 11 000 harcos mártír ereklyéjét tartalmazta. Upori István püspök egy ezüst, kéz alakú tartóban 28 Uo., 193. 29 Uo., 191.

115

EME Vekov Károly

Szent Lukács evangélista ereklyéjét hagyta a székesegyházra. Egy kerek, ezüst monstranciához hasonló tartóban ugyancsak szentek ereklyéit őrizték. Ezenkívül két mártír-szent fejereklyéjét ezüst és bíbor tartóban őrizték, míg egy harmadik fej tartó nélkül szerepel („csupasz csont” megjegyzéssel).30 Amint azt már régebben sikerült megállapítanunk,31 a püspökök huzamos vagy rendszeres jelenléte fokozta kötődésüket püspöki székhelyükhöz. Ennek folyományaként többet foglalkoztak rezidenciájukkal, s ők szívesebben hagyományozták püspöki/papi felszereléseiket az erdélyi székesegyházra. Az idegen származású vagy Fehérvárt keveset tartózkodó püspökök csak nagyritkán hagyományoztak jelentős értékű tárgyakat a székesegyházra. A később más püspökségre áthelyezett erdélyi püspökök is ritkán, alig néhány tárggyal gondoskodtak egykori székhelyükről. Ilyen volt Pálóczi György, későbbi esztergomi érsek, aki 1000 forintot hagyományozott az erdélyi egyházra, Geréb László, akiből kalocsai érsek lett, vagy Perényi Ferenc, aki helyett apja adományozott értékes tárgyakat a gyulafehérvári székesegyháznak.32 Tény, hogy a püspökök példája jó irányban befolyásolta a káptalan tagjait, nemegyszer az alacsonyabb tisztségűeket is (l. káptalani jegyző, tordai pap stb.), akik maguk is kötelességüknek érezték, hogy gondoskodjanak a gyulafehérvári székesegyházról, gyarapítsák annak felszereléseit. Mivel az 1531-es leltár szűkszavúsága, illetve az említett tárgyak elpusztulása nem teszi lehetővé az említett egyházi tárgyak stílus szerinti besorolását, ismerve az adományozók működési idejét, műveltségét és érdeklődési körét, többek esetében valószínűsíthető, hogy az általuk hagyományozott tárgyak nem a középkori, hanem a reneszánsz stílusának voltak a mintapéldányai. Hivatkozunk itt az olyan közismert humanista műveltségű egyháziakra, mint az Olaszországba járó Lászai János telegdi főesperesre, az erdélyi reneszánsz építkezés gyöngyszemének, a nevét viselő gyulafehérvári kápolnának a létrehozójára, ha nem éppen megtervezőjére,33 az ókori feliratos köveket másoló Megyericsei János kolozsi főesperesre, aki a királyi kancelláriában jegyzőként is működött,34 Sándorházi Márton gyulafehérvári főesperesre, aki Krakkóban járt egyetemre 1479-ben.35 Bertalan dobokai főesperes számos adományával gazdagította a gyulafehérvári székesegyházat, köztük hat franciaországi kárpittal, melyek közül az egyik Szent Bertalant, egy másik Szűz Máriát ábrázolta.36 Várdai Ferenc mellett,37 akinek ismerjük humanista műveltségét és reneszánsz pompakedvelését, megemlíthetjük Bácskai Miklós püspököt (1502–1504), aki követként járt Franciaországban, hogy Magyarországra hozza II. Ulászló feleségét, Annát, s aki szintén két franciaországi, madarakat és vadakat ábrázoló kárpitot hagyott egyházára, valamint két ezüst edénykét, melyet a francia királytól kapott ajándékba.38 A szintén humanista érdeklődésű Budai Udalrik tárgyairól is feltételezhető, hogy reneszánsz stílusban készültek, egyéni jellegüket 30 31 32 33 34 35 36 37

Uo., 191. Vekov Károly, Az erdélyi reneszánsz és a mátyási modell, Korunk, IX(1998)/5, 17–19. Temesváry János, Erdély középkori püspökei, Cluj-Kolozsvár, 1922, 320, 447; Beke, i. m., 197. Balogh, i. m., 233–236. Bónis György, A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon, Bp., 1971, 322. Tonk Sándor, Erdélyiek egyetemjárása a középkorban, Bukarest, 1979, 163–164. Beke, i. m., 198. Vekov Károly, Egy erdélyi reneszánsz püspök és a gyulafehérvári székesegyház kincstára = Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára, szerk. Kovács András, Sipos Gábor, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1996, 525–548. 38 Beke, i. m.,198

116


még azzal is fokozta, hogy címerével díszíttette azokat, s ő is adományozott egy kisebb kárpitot a gyulafehérvári székesegyháznak (similiter gallicana pulchra).39 A további kutatások hivatottak bebizonyítani a szűkszavú egyházi öltözet-leírásokról, hogy ezek mennyiben tartoznak a középkor és mennyire már a reneszánsz irányzatához. Az 1531-es leltár elemzése egy másik feltételezés megfogalmazását is lehetővé teszi. Várdai Ferenc gazdag hagyatékának elemzése alapján valószínűsíthető, hogy azok a leltárban kiugró számú kegytárggyal szereplő püspökök, akik Gyulafehérváron távoztak az élők sorából, végrendeletet is hagytak maguk után, és ebben rendelkeztek püspöki vagy papi kellékeik áthagyományozásáról az erdélyi székesegyház javára.40 Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy hirtelen halál okán is maradtak a székesegyház birtokában egyes liturgikus tárgyak. Valószínűleg ide sorolható Gosztonyi János és esetleg több más dignitárius vagy főesperes tárgyi hagyatéka is (l. Budai Udalrik, Tordai Salatiel vagy Végedi Imre). Ezt támasztja alá egyrészt az, hogy Várdai Ferenchez került pl. Tordai Salatiel ezüst medencéje41 vagy, amint egy más forrásból tudjuk, Budai Udalrik hagyatékának egyes darabjai, melyek visszaszolgáltatásáért a rokonok emeltek szót a királynénál.42 Befejezésül elmondható, hogy ez a gazdag egyházi kincstár jelzi azt, hogy a 15. század végére megnőtt az egyháziak igénye a míves tárgyakat illetően, és ezeket be is szerezték Európa jelentős központjaiból, mihelyt anyagi lehetőségeik ezt megengedték. Hasonló tárgyakkal számolhatunk a megnevezett és a névsorból hiányzó számos más egyházi személyiség otthonában, amint ezt éppen Várdai püspök gyulafehérvári palotájának leltára bizonyítja.43 Végül szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy szerkönyveket a leltár szerint Budai Udalrik őrkanonok kivételével csakis a püspökök (Várdai Ferenc és Gosztonyi János) hagytak az egyházra, és ezek nem a káptalani könyvtárban kerültek nyilvántartásba, hanem a székesegyházi kincstár keretében, nevezetesen a mitrák címszó után.44 Az 1531-es leltár még egy tanulsággal szolgál a mának. A kishitű megnyilatkozások ellenére elmondható, hogy tájainkon igenis igényelték a szépet, a művészi kivitelezésű tárgyakat, így a reneszánsz alkotásokat, akárcsak a humanista műveltség termékeit, egyszóval próbáltak lépést tartani Nyugat-Európával. Nem az igénytelenség, hanem a mostoha történelmi körülmények magyarázzák, hogy a fent említett tárgyak egészéből alig négy-öt (!) darab maradt fenn napjainkig, azaz az 1531-es leltárban szereplő tárgyak alig 1,51%-a, ami valójában e tárgyak pusztulási fokát jelzi.

39 Uo., 188–199. 40 A gyulafehérvári káptalan 1524. november 9-én kiadott elismervényéből kiderül, hogy Várdai Ferenc püspök sokkal több tárgyat hagyott a székesegyház számára, mint amennyi az 1531-es leltárban szerepel. Lásd Magyar Országos Levéltár, Dl. 82677 és Vekov, 37. jegyzetben i. m., 537–538. 41 „Pelvis argentea ab intus totum deaurata quondam venerabilis Salathielis archidiaconi Dobocensis per dominum Franciscum episcopum huic ecclesiae legata.” Beke, i. m., 192. 42 1524. május 29., MOL, Dl. 82654. 43 Lukcsics Pál, Várday Ferenc gyulafehérvári püspök gyulafehérvári házának leltára, Archaeologiai Értesítő, 1929, 269–270. 44 Beke, i. m., 193–194.

117

EME Jankovics József, Kőszeghy Péter

Jankovics József, Kőszeghy Péter TELEGDI KATA? VERSES? LEVELE? A 16. században Magyarországon a nőköltők szerepe meglehetősen szerény. Telegdi Kata rafinált szerkesztésű verses levelét azonban több irodalomtörténész kiemelkedő alkotásnak tartja. Legújabban Sárdi Margit, aki szerint „nagyfokú poétikai tudatosságra vallanak a vers– próza átmenetek, a szöveg tartalmával egybevágó, modern versritmus, amelynek alapja a rövid soros, erős nyomatékú, nem strofikus szerkezetű, a recitált ritmikus prózával rokon szövegvers”.1 A levelet Lukcsics Pál2 fedezte fel a Zichy-levéltárban és tette közzé az Irodalomtörténetben 1930-ban. Ismét kiadta és újrajegyzetelte Eckhardt Sándor (1944),3 majd a kutatásnak mintegy újrafelfedezte és igen magasra értékelte Horváth Iván (1979, szövegközléssel).4 A későbbi írások többsége az ő tanulmányára megy vissza. Telegdi Kata levelét azután közölte a Jankovics–Kőszeghy–Szabó-féle egyetemi szöveggyűjtemény5 Szentmártoni Szabó Géza sajtó alá rendezésében,6 2004-ben pedig kritikai kiadásban is megjelent, az Orlovszky Géza sajtó alá rendezte RMKT 16. századi sorozatának 12. kötetében.7 Orlovszky Géza némileg eltért a Horváth Iván–Sárdi Margit nevével fémjelezhető állásponttól, s inkább az Eckhardt-féle óvatos, kevésbé lelkes koncepciót tette magáévá. Orlovszky 1

2 3 4 5 6

7

118

Sárdi Margit, A magyar női költészet történetének első fejezete = A magyar irodalom történetei, I: A kezdetektől 1800-ig, főszerk. Szegedy-Maszák Mihály, a kötet szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza, Bp., 2007, 545. A Horváth Iván–Sárdi Margit koncepció része, hogy a 16. századi női magasirodalomhoz hasonlítják a levél íróját, igaz, mindketten hangsúlyozzák a különbségeket is: „a hivatalos irodalmi élettől elszigetelt, de messze nem provinciális, távoli rokonság fűzi össze Louise Labé költői leveleivel” – írja pl. Sárdi Margit. (Vö.: http://magyar-irodalom.elte.hu/ palimpszeszt/16_szam/06.htm; továbbá: Horváth Iván, Telegdy Kata verses levele = A régi magyar vers, szerk. Komlovszki Tibor, Bp., 1979 (Memoria Saeculorum Hungariae, 3), 176–177, jegyzetben). Igazuk lehet, sőt a hasonlatosság talán nem is olyan távoli. Louise Labéről ugyanis egy ideje úgy tudjuk, hogy nevében férfiak írtak verseket. Vö.: Mireille Huchon, Louise Labé: Une créature de papier, Droz, Genève, 2006. Lukcsics Pál, Költői vetélkedés két főnemesi udvar között a XVI. század végén, It, 1930, 95–99. Két vitéz nemesúr Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről, közzétette Eckhardt Sándor, Bp., 1944, 195–198. Horváth Iván, i. m., 161–180. Jankovics József–Kszeghy Péter–Szentmártoni Szabó Géza, Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II: A 16. század magyar nyelvű világi irodalma, Bp., 2000, 1057–1058. Telegdy Kata (Szokoly Miklósné) verses levele ángyához, a Beregszentmiklóson lakozó Várdai Katához (özv. Telegdy Pálnéhoz), Kisvárda, 1599. szeptember 18. előtt. – Mint látni fogjuk, csak azt nem lehet bizonyosan tudni, hogy kihez szól a levél, s azt még kevésbé, hogy Várdai Kata Beregszentmiklóson lakott volna. Régi Magyar Költők Tára, XII, 1587–1600, s. a. r. Orlovszky Géza, Bp., 2004 (XVI. századbeli magyar költők művei, új folyam), 477–478, 749–751. A levél jelzete: Magyar Országos Levéltár, Zichy család levéltára, Missiles, P 707, 543. cs., Ismeretlennek, 12014.

EME TELEGDI KATA? VERSES? LEVELE?

így ír: „Véleményem szerint a verses betét inkább tűnik ösztönös, játékos rögtönzésnek – Eckhardt találóan »bájos dadogásként« jellemzi –, mint valamilyen átgondolt poétikai kísérletezés végtermékének. Még a vers poétikai újításait rendkívül magasra, Balassiéval egy szintre értékelő Horváth Iván is elismeri, hogy Telegdi Kata a nyomtatott irodalomtól és a hivatalos irodalmi élettől »elit elszigeteltségben« tevékenykedett. A szokatlan, párhuzamok nélküli prozódiai alakítás tehát a 16. századi magyar poétikai hagyomány nem ismeretéből fakad. Megfontolást érdemel még az a körülmény is, hogy Telegdi Kata nem volt gyakorlott író, többnyire diktált: nem papíron, hanem hangzás szerint, »fejben« szerkesztett.”8 Ehhez rögtön tegyük hozzá: nem hogy nem volt gyakorlott író, hanem valószínűleg nem tudott írni.9 Fennmaradt – részben publikált vagy hivatkozott, részben kiadatlan – levelei között egy sincs, amely ne az íródeák kezével készült volna, s az aláírás is kivétel nélkül a deáktól származik. Ezzel szemben pl. sógornője, Várdai Kata talán már 1593 körül,10 Telegdi Pállal való házassága idején, 1600 tájt pedig bizonyosan tudott írni, s ha íródeákkal íratott levelet, az aláírás többnyire akkor is saját kezű, alatta ott a manu propria.11 Szentmártoni Szabó Géza szóbeli közlése, hogy a levél szerzőjét Telegdi Kata férjével, a nagy műveltségű Szokoly Miklóssal azonosítja.12 Ő elsősorban azzal érvel, hogy képtelenség ilyen, a levél szerzőjére jellemző mitológiai tájékozottságot a 16. század végén nőről feltételezni. Itt van tehát az első magyar költőnő, akiről egyrészt olyan állításokat olvashatunk, hogy „Balassihoz hasonlóan, de tőle függetlenül” (S. Sárdi Margit), egy más hagyomány alapján, ő is mintegy megteremti a magyar nyelvű szövegverset, másrészt írása „bájos dadogás” (Eckhardt Sándor), harmadrészt valószínűleg nem tud írni, sőt, esetleg nő nevében író férfi (Szentmártoni Szabó Géza). Ezek nem összeegyeztethető vélekedések. A rokonsági viszonyok Idősebb Szokoly Miklóst (Várdai Anna férjét, meghalt 1586-ban) a szakirodalom keverni szokta ifjabb Szokoly Miklóssal, ezért írhatja pl. Horváth Iván, hogy Telegdi Kata férjének neve „előfordul […] a Balassi-levelezésben”.13 Nem, ez nem Telegdi Kata férje, hanem annak az apja. Ő a gyámja Várdai Katának, akinek apja az 1573-ban elhunyt Várdai Miklós volt (felesége Losonczy Dóra, Losonczy Anna unokatestvére), Várdai Anna és Várdai Mihály testvére. Várdai Mihály (Dobó Krisztina első férje) 1582. január 6-án végrendelkezett, örököseinek Várdai Jánost és Várdai Katát tette meg, Miklós nevű testvérének kiskorú gyerme8 Orlovszky, i. m., 719. 9 Olvasni viszont valószínűleg igen. 10 Péter Katalin szíves szóbeli közlése. E szerint Várdai Kata csak elhitette második férjével, Nyári Pállal, hogy a kedvéért tanult meg írni, de már korábban is birtokában volt eme tudománynak. 11 Báthory István levele Várdai Katához, 1600. január 19. „Egy kicsikét írj, jó leányom, nekem, hogy lássam minémő író vagy” Vö. Eckhardt, i. m., 50., illetve Tóth István György, Mivelhogy magad írást nem tudsz…: Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Bp., 1996 (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok, 17), 142. 12 Vö. Ács Pál, A késő reneszánsz meglazult pillérei: sztoicizmus és manierizmus az irodalomban = Mátyás király öröksége: Késő reneszánsz művészet Magyarországon. (16–17. század), szerk. Mikó Árpád és Ver Mária. Bp., 2008 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, 2008/3), 49. 13 Horváth Iván, i. m., 178.

119


keit. Gyámul Báthory Miklóst és Dobó Ferencet jelölte ki, úgy, hogy Várdán Szokoly Miklós legyen a gondviselő. Előírja, hogy Szokoly hűséges legyen Dobó Krisztinához és a kiskorú örökösökhöz. Saját maga és Várdai János magtalan halála esetére pedig úgy rendelkezik, hogy a kisvárdai vár és uradalma négy részre legyen osztva: az egyik rész Várdai Katáé, a második Szokoly Miklósé, a harmadik Serédynéé, a negyedik pedig az Alaghyaké legyen. Várdai Mihály, a család utolsó felnőtt férfi tagja 1583. december 11-én halt meg, majd hamarosan, 1586-ban követte őt a sírba testvérének fia, János is.14 Az udvar 1584 májusában Nogarola Ferdinánd kassai főkapitányt küldte ki Várda elfoglalására, meghagyva, hogy tartsa tiszteletben az özvegy (Losonczy Dóra) és a leány (Várdai Kata) jogait. Augusztusban Rudolf is elrendelte, hogy – mivel a vár nem maradhat asszony kezében – fizessék ki az özvegyet, a várat pedig vegyék vissza a királyi birtokok közé. Nogarola 100 főnyi német katonával jelent meg, de nem jutott be a várba, ahol ekkor már idősebb Szokoly Miklós volt az úr, aki magát Várdai özvegyének gyámjául is kinevezte, s Várdai Mihály végrendelete alapján, saját és gyámleánya jogán, a vár többségi tulajdonosaként viselkedett.15 Felvette a „Kisvárdai” előnevet, s ugyan kész lett volna letenni a hűségesküt is, de Várdát nem adta. Éppen ezért 1585-ben felmerült, hogy az udvar nevezze ki Ungnad Kristófot és nejét, Losonczy Annát gyámul. Sőt, szóba került az is, hogy fegyverrel vegyék be a várat, ezt azonban Illésházy István javaslatára elvetették.16 Várdai Kata először ifj. Szokoly Miklós jegyese,17 id. Szokoly tehát fiát és gyámleányát, másképpen nézve a kisvárdai vár két örökösét akarta összeadni. Ez a korban meglehetősen elterjedt gyakorlat volt; hasonlóan képzelte el Nyáry Pál is a jövőt, amikor fiához, Nyáry Istvánhoz akarta adni gyámleányát, Szokoly Erzsébetet, majd amikor ez meghiúsult, nevelt lányát, Telegdi Annát adta hozzá. Nehézséget jelenthetett azonban, hogy a jegyesek egymás elsőfokú unokatestvérei voltak. Talán a közismert s a családot közvetlenül is érintő (hiszen Várdai Mihály második felesége, Dobó Krisztina volt az egyik szereplő) Balassi Bálint–Dobó Krisztina házassági botrány miatt nem valósult meg a frigy. Várdai Kata aztán ahhoz a Telegdi Pálhoz megy hozzá, akinek testvérét, Telegdi Katát Várdai Kata volt vőlegénye, ifjabb Szokoly Miklós veszi nőül. A két család tehát nemcsak együtt él Kisvárdán, de a sógorok, sógornők (s az egykori jegyesek?) igen-igen jól ismerik egymást. Várdai Kata hároméves korától együtt nevelkedett ifj. Szokoly Miklóssal, ecsedi Báthory István pl. Szokolyt következetesen Várdai Kata bátyjának nevezi. Szokoly Miklós pedig „szerelmes húgom asszony”ként címezi neki a hatvani táborból írott levelét 1594 májusában.18 Ki az ángy, azaz a levél címzettje? Egyelőre abból a mégiscsak valószínűbbnek látszó feltételezésből kiindulva, hogy a Telegdi Kata aláírású levélnek van köze Telegdi Katához, ecsedi Báthory Istvánné Homonnay 14 Vö. Simon Zoltán, A kisvárdai vár inventáriumai, Kisvárda, 2008, 21–22. 15 Radvánszky Béla, Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században, III, Bp., 1879, 119. („Wárdai Mihály végrendelete”); vö. még: Simon Zoltán, i. m., 22. 16 Uo. 17 Vö. http://www.mkdm.org.ua/varak/szentmiklos/index.html A tanulmány írásának idején ez a link még működött, a leadás időpontjában már nem. Nem tudjuk, a cikkíró honnan vette adatát. 18 Literátor-politikusok levelei Jenei Ferenc gyűjtéséből (1566–1623), sajtó alá rendezte Jankovics József. Bp.–Szeged, 1981 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 5), 62.

120


Fruzsinát19 – egyetértve Eckhardttal – bizonyosan kizárhatjuk a címzettek közül. Nemcsak azért, mert nem ángy, azaz sógornő (noha a szó tágabb értelemben egyszerűen idősebb nőrokont jelentett), hanem leginkább azért, mert a házaspárnak sohasem született gyereke, egy ilyen durva tréfát, hogy üdvözlik a lányaikat, a korban soha senki nem engedett volna meg a nagyúrral szemben magának. Marad tehát Telegdi Kata két sógornője, Várdai Kata és Sennyey Anna. Mind Szentmártoni Szabó Géza a Szöveggyűjteményben, mind Orlovszky Géza a kritikai kiadásban Várdai Kata mellett, méghozzá a szerintük bizonyosan Szentmiklóson élő Várdai Kata mellett teszik le a voksot. Az Orlovszky-féle érvelés szerint a levélben lévő orosz vonatkozások miatt esik a választás az 1594 tájt20 (szerintünk: talán) Szentmiklósra, a Telegdiek birtokára költöző Telegdi Pálné Várdai Katára, holott, mint Orlovszky helyesen írja, Sennyey Anna is orosz (ruszin) környezetben élt. Tény, hogy Telegdi János 1593-as végrendeletében Szentmiklóst átengedte öccsének, Telegdi Pálnak,21 s tény, hogy itt Pál építkezéseket folytatott, innen keltezett adománylevelet, s itt van eltemetve, tehát valószínűsíthető, hogy idővel Várdai Katával együtt Szentmiklóson is éltek, de az igen kérdéses, hogy állandó tartózkodási helyük lett volna. 1594 júliusában Potherinből ugyan azt írja Telegdi János öccsének, hogy „…az Szentmiklósra menés, valamikor kegyelmed akarja, meg lehet, mert az házakban senki nem lakik”, de gondoljon bele Pál, hogy az ő háza, ahova elköltözne,22 még nincs kész, s itt áll előttük az aratás, kaszálás, takartatás… Melith Pál is bíztatja Telegdi Pált, hogy költözzön Szentmiklósra, „menj úgy, mint saját házadban”.23 Ha a következő években többet és hosszasabban tartózkodhatott is Várdai Kata Szentmiklóson, mégsem valószínű, hogy éppen 1599 tájt (amikor a levél íródott, erről később), özvegyen, olyan remekmívű kertet épített volna a kastély körül, mint amilyenről a verses levél szól. Leginkább azért nem, mert Telegdi Pál halálával bizonytalanná váltak a birtokviszonyok. 1604. március közepén második férje, Nyáry Pál Várdai Katát Pozsonyból arról értesíti, hogy Kisvárdát el akarják tőlük perelni. Ugyanezen év augusztus 12-én pedig Prágából nyugtatja feleségét, hogy a „szentmiklósi jószágot ez héten reménlem örökben nekönk adják, immár megkínáltak vele. Bizonyos légy benne, édes Katám, nem leszen kölömben, csak 2000 forinton vagyon immár az veszekedés. Úgy adják minden határival, az mint az Priniak birták, minden erdejivel és minden hegyeivel, kit megbizonyithatunk, hogy Prinj birt firul-fira. Nekem és teneked ezten ez napig kiveszem a levelet, azután magam szolgájátul alákődem. Immár bízvást készítheted24 Szentmiklóst.”25 Alaghy Ferenc Pácinból egy 1600-ban, „ma cseterteken” kelt Várdai Katához írott levelében pedig így fogalmaz: „Ha Szentmiklósra mennének lakni…”26 Ezek szerint az özvegy nem ott lakik. Alaghy leveleiben egyébként többször is említi Szokolyt Miklóst: a szövegek azt sejtetik, hogy ecsedi Báthory István 1597-ben Nádasdy Lászlóhoz akarta volna Kata aszszonyt férjhez adni, de Szokoly Miklósnak nem tetszett az ötlet. 19 A levelet elsőként publikáló Lukcsics Pál őt vélte a címzettnek. 20 1594-ben ecsedi Báthory István még úgy tudja, hogy egy helyen, Várdán laknak, vö.: MOL P 707, 538. cs., 09889. 21 Eckhardt, i. m., 124–132. Lásd még Keser Bálint, Adalékok Rimay és a Báthoryak kapcsolatához, Acta Universitatis Szegediensis I, 1958, 48. 22 Eckhardt, i. m, 136. 23 MOL, P 707, 538. cs., 09930. 24 Benda Kálmán szövegközlésébe itt hiba csúszott: a „készítheted” helyett az eredetiben „építheted” állt. 25 Benda, i. m., 32–33.; MOL, P 707, 540. cs 10743. 26 MOL, P 707, 539. cs., 10140–1043.

121


Más érvek alapján, de egyetértünk mind a kritikai kiadás készítőjével, mind Szentmártoni Szabó Gézával: a címzett valószínűleg Várdai Kata. Azért gondoljuk, mert Telegdi Kata és Várdai Kata hozzávetőleg egyidősek lehettek, Várdai Kata 1570. május 5-én született, Telegdi Kata, ha az ángy „idősebb nőrokon” jelentését komolyan vesszük, 12 évvel később, ha pedig csak a „nőrokon/sógornő” értelmet tekintjük, akkor az 1560-as évek második felében születhetett. Ezzel szemben a másik ángy, Sennyey Anna az anyjuk lehetett volna, minimum másfél évtizeddel volt náluk idősebb (1570 előtt ment férjhez Telegdi Jánoshoz). A levél hangja egy generációval idősebb címzett esetén túlságosan is frivol, kioktató, míg egy pár évvel idősebb/fiatalabb ánggyal szemben semmi kivetnivalót nem lehet találni benne. Továbbá, s ez elég nyomós érv, a levél írásának – a későbbiekben valószínűsítendő – időpontjában Sennyey Anna már nem élt. A helyzetet nem kevéssé bonyolítja, hogy van még egy ángy, akiről idáig egyáltalán nem vett tudomást a szakirodalom. Ifj. Szokoly Miklósnak ugyanis volt egy öccse, Albert. A hozzá írt levelek tanúsága szerint leggyakrabban hol Kállón, hol Kisvárdán tartózkodott. Vele Telegdi Kata mindig, férje halála után is, jó viszonyban volt, mint ez leveleiből kiderül. Albertnek fiúgyermeke született, ezt szintén egy missilis tanúsítja,27 tehát vélhetőleg felesége is volt: ő az újabb ángy. Ám személyét – egyelőre – nem ismerjük. Ha a verses levél hozzá íródott, a szakirodalom összes korábbi fejtegetése és az általunk leírandó továbbiak: tévút. Mikor íródott a levél? Erről eddig két állítás volt, egy bizonyos és egy bizonytalan. Bizonyos, hogy 1599. szeptember 18. előtt, hiszen ekkor hunyt el Szokoly Miklós, Telegdi Kata férje, a levél pedig, bár betegként, de még élőként említi. Az is bizonyos, hogy a levélben említett Erzsók leányaszszony születése után néhány évvel, tehát az 1590-es évek eleje-közepe után. Bizonytalanul, Eckhardt nyomán, 1596 előttre is szokás datálni, abból kiindulva, hogy a levél címzettje Telegdi Kata valamelyik ángya, Telegdi Pálné Várdai Kata vagy Telegdi Jánosné Sennyey (Segnyey) Anna, márpedig mindkettőjük férje 1596-ban meghalt. Eckhardt szerint ilyen évődő hangot semmiképpen sem illett volna használni a férj – ő inkább Sennyey Annát gondolja a címzettnek – halála után. Mint Orlovszky Géza helyesen megállapítja, igaz ez az érvelés Várdai Katára is, hiszen a Telegdi fivérek 1596-ban két hét eltéréssel haltak meg, János október 28-a körül, a mezőkeresztesi csatában, Pál november 13-án (az ónaptár szerint), 32 évesen. De miért ne tréfálkozhattak volna a sógornők özvegyen is? Horváth Iván éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy Telegdi Kata az ángya férjét – pedig mindkét ángy férje a testvére – nem üdvözli levelében, miközben a gyerekeket igen; ez inkább azt valószínűsíti, hogy a férjek már nincsenek életben. (Ez szempont lehet Szokoly Albertné kizárására a szóba jöhető ángyok közül, hiszen Szokoly Albert túlélte Telegdi Katát.) Akkor és csak akkor, ha elfogadjuk, hogy a levél udvariassági formulája kizárólag azokat említi, akik élnek, jó közelítéssel meghatározhatjuk a levél keletkezésének idejét. Várdai Kata ángyom-asszonyomnak valóban voltak lányai, közülük azonban csak Nyári Istvánné Telegdi 27 MOL P 707, 535. cs., 08715. A levél némileg rejtélyes. A címzés: Ez levél adassék az vitézlő Szakoly Albert fiának […]. Mivel a levélben nincs aláírás, csak az nem derül ki, hogy mi volt Szokoly Albert fiának a neve, s hogy ki írta a levelet. A címzés állítása, hogy a címzett Szokoly Albert fia, viszont megismétlődik a levélben. Az is nyilvánvaló, hogy a fiú ekkor már felnőttkorú.

122


Anna (1590–1635) érte meg a felnőttkort. Telegdi Pál sírfelirata 1596-ból28 egy fiú és két lánygyermekről tud, a levél a férjet és a fiút nem említi, csak a lányokat, tehát akkor íródott, amikor a fiú már nem élt, az utolsónak, 1595-ben született és kisgyerekként meghalt Telegdi Kata viszont még élt (Báthorynak egy 1602-ben kelt leveléből tudható, hogy Kata ekkor halt meg,29 s szintén Báthorynak egy 1599. február 17-én kelt leveléből az derül ki, hogy a kisfiú még él, súlyos beteg, éppen orvost keresnek neki).30 Ezek szerint a levél 1599. február 17-e és 1599 szeptembere között íródott. Az ilyen tájbeli időpont mellett szólna, hogy – mint Eckhardt megjegyzi – Telegdi Kata levelének íródeákjától még egy levelet ismerünk, ezt is úrnője nevében írja, 1600-ban. Ez azonban tévedés, a két kéz írása különböző. Fogódzó lehet még, hogy Telegdi Kata „leányaim”-ról ír, holott úgy tudjuk, hogy csak egy lánya volt, Szokoly Erzsók. Ennek a magyarázata csak az lehet, hogy Telegdi János halála és felesége, Sennyey Anna halála (1597 után) kiskorú leánygyermekeik a legközelebbi rokonokhoz kerültek, először Telegdi Katához, majd Várdai Katához. Telegdi Kata egy 1600-ban hétfőre keltezett levelében, amely mindenképpen Várdai Kata és Nyáry Pál házassága (1600. május 9.) után íródott, hiszen Várdai Katát Nyáry Pálnénak nevezi, számol be arról, hogy „Nyári Pálné asszonyom az öcséimet elvitte, mindeniket elvitte, mert mind az ura, mind ő maga eleget példázódának, de minthogy édes asszonyom ilyen beteges állapattal vagyok, senki dajkálása énnekem nem kell”.31 Az árvák tehát 1600 második feléig Telegdi Katánál, utána Várdai Katánál – Nyárynénál – voltak. Ez az adat is 1599 körülre datálja a levelet. Érzelmi és szellemi viszonyok Mind Szokoly Miklós, mind felesége, Telegdi Kata jól ismerhette Balassi Bálintot, hiszen valószínűleg egy várban laktak. 1584 után Dobó Krisztina és Balassi Bálint többször tartózkodik Kisvárdán. Amikor 1586-ban Istvánffy Miklós nádori helytartó a Várdai-örökség ügyében idézést küld a házaspárnak a következő országgyűlésre, az idézés megfogalmazása szerint „szokott lakóhelyükön”, Kisvárdán keresik fel őket.32 Itt lakik Szokoly Miklós, Várdai Kata, s talán, ekkor már Szokoly feleségeként, Telegdi Kata is. A kritikai kiadás Szentmártoni Szabó Géza által összeállított stemmája ugyan Szokoly Miklós és Telegdi Kata házasságát 1589 tájra teszi, ez azonban Szokoly Erzsébet életkorából következően nagyon nem valószínű. Mint Nyáry Pál leveléből kiderül,33 1601 januárjában már Erzsébet lakodalmára készülnek, ehhez a leányasszonynak legalább 13–14 évesnek kellett lenni, azt is feltételezhetjük, hogy fogantatása a házasság idejére (s nem korábbra) esett, 7–9 hónap terhesség is valószínű. Mindezek alapján a házasság 1586–87 körülre tehető, még abban az esetben is, ha Erzsók a nászéjszakán fogant. Más adatunk is van Erzsók életkorára: Tatai István Ecsedről 1593. december 26-án hívja lakodalmába Telegdi Pált.34 Ecsedi Báthory erre a levélre saját kezűleg ráírta, hogy Szokoly lányát nyoszolyólánynak kérték fel, ehhez legalább 5-6 évesnek kellett 28 29 30 31 32

Lehoczky Pál, Telegdy Pál sírköve, Századok, 1869, 279. MOL, P 707, 539. cs., 10234. MOL, P 707, 539. cs., 10206. Eckhardt, i. m., 202. Vö. Illéssy János, Balassi Bálint Annája, Századok, 1898, 33; Illéssy János, Adatok Balassi Bálintról, ItK, 1900, 446–447. 33 Benda, i. m., 20. 34 MOL, P 707, 538. cs., 09966.

123


lennie (a Szentmártoni Szabó Géza-féle koncepció szerint 2-3 éves volt), azaz e szerint is 1587 körül vagy korábban született. Erre a levélre még ezt is ráfirkálja ecsedi Báthory István: „asszonyom húgomat kérjed, édes sógorom, hevertesse (?) el az két tanolatlan szüzet, talám jobb szerencséjek leszen első éjjel az ustromhoz”.35 Az újdonsült katolikusok (Balassi Bálint és Dobó Krisztina 1585-ben katolizált) már csak azért is jól érezhették magukat Kisvárdán, mert mind a Szokoly–Telegdi házaspár, mind Telegdi Pálék részéről – szemben a legtöbb e tájon élő főúri családdal – emiatt nem számíthattak idegenkedésre. Szokoly Miklós öt éven keresztül a bécsi jezsuitáknál nevelkedett,36 fölényes latin tudását is nyilván itt szerezte, s élete végéig hithű katolikus maradt. Felesége ugyancsak katolikus hitben nőtt fel: apja, Telegdi Mihály37 azok közé tartozott, aki sohasem hagyta el vallását, János Zsigmond szolgálatában is őrizte katolikus hitét, s valóságos hitvita35 Báthory István itt talán az ifjú szüzek esküvő előtti elhálására gondol? 36 Virágh Ferenc, Adatok Kisvárda történetéhez, s. a. r. Ács Zoltán, Nyíregyháza, 1981 (A Jósa András Múzeum kiadványai, 20), 94. Bécsi tanulmányairól és arról, hogy Olaszországba készült, levelei tanúskodnak. 1572. július közepén írja Várdai Istvánnak, hogy logikát, Ethica Aristotelist, németet, latint, practica arithmeticest tanul. (MOL, P 707, 358.cs., 10118.) Egy latin nyelvű, szépen kiírt betűkkel formált levelében itáliai útjára próbált pénzt szerezni (dátum nélkül, MOL, P 707, 358.cs., 10120.). Vö. még: Szelestei Nagy László, Magyarországi diákok a bécsi jezsuita gimnáziumban 1578-ban (Rekreációs album), ItK, 1997, 146–158. Az album Jelzete: MOL, P 707, Fasc. 285 et B. Nr. 2. ff. 21–28. Szerzője ismeretlen, 1578. május 1.–június 5. között a poétikai vagy retorikai osztályt végezte, olyan társakkal, mint Náprágy Demeter, Révay István, Alaghy Ferenc, Melith István és Szokoly Miklós. A Naplóban a Szokolyt említő részek: 152. „…obuius factus est mihi Nicolaus Szokoli quem salutans excepi, cuius petitioni morem gessi, eundo ad aulam, quem tamen ibidem reliqui.” (máj. 5.); 153. „Nicolaus Szokoli ueniens eo satis sunt iocati, Dominus Ladislaus Caroli ueniens quoque nostri causa locutus est Domino Jo qui distulit solutionem ad 1. uel 2. Julij.” (máj. 1.) A bécsi jezsuiták matriculájában Szokoly neve nem fordul elő, nyilván azért, mert nem bentlakó volt. Szokoly alumnusait szintén a jezsuitákhoz küldte. Egy Lipcsey Péter nevű diákot pl. a gráci jezsuitáknál taníttatott, a grammatikai osztályba járó ifjú azt kéri tőle, hogy externus lehessen, vö. MOL, P 707, 515 cs., 2681. A várdai skóla támogatásában már nem volt ilyen lelkes. Gyarmathy Imre iskolamester egy latin versben (Tristis querela scolae küs Vardinae) 1593-ban panaszolta fel iskolája nyomorúságos helyzetét. A versből ugyan nem egyértelmű, hogy katolikus vagy protestáns szellemű iskoláról van-e szó, de mivel Gyarmathy a forrásokban később rendre protestáns prédikátorként tűnik fel, az utóbbi a valószínűbb. E mellett szól az is, hogy az iskola alapítója, Várdai Mihály, végrendelete tanúsága szerint, protestáns volt (vö. Radvánszky, i. m., 118.) Gyarmathy munkáját Várday Katának ajánlotta (és nem Telegdi Katának, ahogy a kritikai kiadás írja, vö. Régi Magyar Költők Tára, XII, i. m., 720); a vers első közlése: Eckhardt Sándor, Balassi kortársai, ItK, 1943, 43–47, innét: MOL Zichy Lt. Fasc. 144 NB., újra kiadva: RMKT 17/1, s. a. r. Bisztray Gyula, Klaniczay Tibor, Nagy Lajos, Stoll Béla, Bp. 1959, 521–522. Magyar fordítása Geréby Lászlótól = Néz István–Szivák Gábor, Kisvárda a források tükrében. Szemelvénygyűjtemény, Kisvárda, 1999, 101. Szokoly Miklósról és Telegdi Pálról így vélekedik Gyarmathy: Oltalmat többé nem nyújt ma e Várda határa, / támogatást sem ad ím nékem a várdai vár. / Hasztalanul kérem gyakran, de lakói elűznek, / Csak süketen tűrik, bárhogyan esdekelek. / Hej, híres Szokoly Miklós, be csekély, / amit ő nyújt; ostromlom, de talán elfeledé bajomat. / Szinte csekély, amit ád Pál is, nagyhírű Telegdy: / sorsomról semmit ő se tud ím netalán. A szűkmarkúság összefügghetett a két férfiú katolikusságával, Telegdi Pál pl. 1594. március 12-én írt végrendeletszerű levele szerint elég sok mindent hagyott a katolikus egyházra. Vö.: Eckhardt, i. m., 44. 37 A Telegdi családról vö. még: Emdi Tamás, A Telegdi család és a reneszánsz művészet néhány emléke a 16. századi Bihar és Bereg vármegyékben, Művészettörténeti Értesítő, 47(1998)/3–4, 177– 198.

124


háborúkat folytatott testvérével, Miklóssal. Telegdi Borbála, Mihály másik lánya, Kata testvére, második férje, a református Rákóczi Zsigmond oldalán is megmaradt buzgó katolikusnak, olyannyira, hogy végrendeletében javai egy részét a jezsuitákra hagyta. Várdai Kata vallását ezekben az években nehéz megítélni, a főszereplők közül ő talán rokonszenvezhetett a protestáns hittel. Az bizonyos, hogy csak később, katolikus (és szintén a bécsi jezsuitáknál tanult)38 első férje halála után, amikor második férje, Nyáry Pál is református hitre tért (1601-ben), vált buzgó kálvinistává – nyilvánvalóan ecsedi Báthory István hatására.39 Báthory 1603-ban kelt végrendeletében mindezt busásan jutalmazta.40 1605-ben a kisvárdai plébánia és a templom is – Nyáry Pál és Várdai Kata hallgatólagos támogatásával – a reformátusoké lesz, „a katholikus lelkészt, Csaszlay István pálos szerzetest, ki ott két társával tartózkodott, elfogták, megkínozták, aztán kezét és lábát elvágva, a szomszéd Anarcs helységbe hurczolták; hol a tóba fullasztva, kivégezték”.41 Általánosságban elmondható, hogy az országbíró kiváló és érzelmes kapcsolatokat ápolt Várdai Katával (egy 1600-ban írt levelének utóirata szerint: „…mintha édes gyermekem voltál volna”)42 és katolikussága ellenére őszintén kedvelte Kata férjét, Telegdi Pált (Szentmiklós megtartásában is segíti, erre mind Mágochy Gáspár, mind Rákóczi Zsigmond áhítozott), ugyanakkor Telegdi Katával és férjével, Szokoly Miklóssal hűvös viszonyban volt. Telegdi Pálnak írt leveleiben Báthory kifejezetten hangsúlyozza a bizalom különbözőségét. 1591ben, november elején írt levelében Báthory pl. a szófogadatlanságot rója fel Szokolynak, továbbá politikai tájékozódása sem nagyon tetszik az országbírónak: „Mi [de] én jól tudom, hogy őnéki az német uraimtól vagyon bíztatása, de félő, hogy úgy ne járjon, mint Esopus, hogy az koncot az árnyékért elvetette volt. Bizony, sógor, bánnám, ha ezt cselekedné, mert tudom, hogy tinektek is elég bántástokra lenne. Mert ez azminemű ember, félig német s félig magyar.”43 A számos fenntartás ellenére abban Báthory is bizonyos, hogy Szokoly Miklós 38 Vö. Kissné Bognár Krisztina, Magyarországi diákok a bécsi tanintézetekben (1526–1789), Bp., 2004 (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban, 13), 73. A jegyzék 544. sz. beírása szerint Telegdi Paulus, Ungarus, Baro. 1576. 10. 13-án iratkozott be. (Forrás: Universitätsmatrikel, 1576, WH 1.) 39 Érdekes fényt vet a vallási viszonyokra, hogy Várdai Katának katolikus férjétől született lánya, Telegdi Anna, anyjához hasonlóan harcos protestáns lett, míg a református hitre tért Nyáry Páltól született Nyáry Krisztina – nyilvánvalóan utólag másítva az eseményeken – így kezdi naplóját: „Én bedegi Nyáry Krisztina löttem ez világra az 1604. esztendőben, 31. Octobris Kis-Várda várában az igaz római hitben megmaradván holtig”. Fakszimilében közli: Ipolyi Arnold, Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641, Bp., 1887 (Magyar Történeti életrajzok). http://mek.niif.hu/05600/05698/ html/index.htm#d1e194 40 Ecsedy Báthory István végrendelete, 1603, bevezetéssel közreadja Vadász Veronika, Szeged, 2002 (Fiatal Filológusok Füzetei. Korai újkor, I); Báthori István országbíró pótvégrendelete, Ecsed, 1603. jún. 19. = Radvánszky, i. m., 216–227. 41 Ipolyi, i. m. Forrása a kisvárdai plébánia anyakönyvei: »Anno 1605 Bocskay – – milites exeuntes oppidum Kis-Várda noctu invadunt, dominos non deprehendentes, capiunt plebanum loci, P. Stephanum Csaszlay cum dnobus religiosis in domo Ladislai de Kis-Várda, quam Ladislaus minor, Ladislai filius dono dedit cnm omnibus appertinentiis et utilitatibus in perpetuum plebanis – – captumque Csaszlay cum duobus religiosis illa nocte mirandis tormentis quassantes, calvinistica tyrannide furentes, abscissis pedibus et manibus in villa Anarts Jesu Christo immolarunt. Ego quoque fuissem particeps, in fuga me salvassem in domo Kovács András caloinistae«. Közölte Györgyényi, Magyar Sion, V. 273–9. 42 MOL P 707, 538. cs., 09890. 43 Uo.

125


mindig jót akar egykori húgának és sógornőjének, Várdai Katának, leveleiből ez egyértelműen kiderül.44 Legalábbis érdekesnek tarthatjuk, hogy a törökellenes hadban a halálra felkészülő két férfi, Telegdi Pál és Szokoly Miklós ugyanannak a nőnek ír egyfajta búcsúlevelet, ugyanazt a hölgyet kéri, hogy imádkozzon érte, s ez a hölgy Várdai Kata.45 Ecsedi Báthory István úgy véli, hogy Telegdi Pál halálával elérkezett az idő Várdai Kata megreformálására. Ecsedről 1597. november 25-én írt levelében óvja az özvegyet a „pápisták” tanácsainak elfogadásától, Telegdi Pál sírkövének kiválasztásáról és szállításáról ad útmutatást, majd így folytatja: „Az zászlójának megcsinálassal is kegyelmed szabad legyen. Annyi mint ötvenhat forint. De ezért kegyelmedet intelek, hogy a pápista uraim tanácsján ne járjon ked. Zászlót, mind koporsót keresztyén módra csináltasson kegyelmed. Sőt, ha az kögyelmednek volnák, ugyan mostan ki hányatnám ama apró bálványakat, ha most nem is, de üdővel […]..egyszer is másszer is kihányatnam. Mert jó húgom, senki nem köteles ember lelkével, hanem csak Istennek.”46 Az első jel a katolikus Szokoly–Telegdi pár és Báthory István közötti, hitbéli okok miatt kirobbant konfliktusra egy 1599-ben kelt, ecsedi Báthorytól az immár özvegy Várdai Katának Kisvárdára írt levél. Idézzük: „Szerelmes húgom, mostan kegyelmednek csak erről akarnék írnom: közhírrel esék értenem, hogy az ördög nem lehete az kegyelmed bátyja nélkül, Szokoly Miklós nélkül, ki mind istennek lelkét, köteles urát, sógorát elárulá; hanem úgy írtem, hogy az ördög arra vitte, hogy az várdai prédikátornak búcsút adott, ki ha így vagyon, csudálom, hogy kegyelmed nekem semmit felőle nem ír, mert jó húgom, az mennyei Isten hozzásegít bennönket is, erőt, módot hozzá ad, az istennek az országát és az ő igazságát kell követnönk; úgy értem, pápista papot akar odaszállítani. Kérlek azokáért írj fölötte, avagy izenj mentől hamarabb, érthessem, igaz-e, nem-e”.47 Valószínűleg ugyanerre az esetre vonatkozik az a címzés, dátum és címzett nélküli, a Zichy család levéltárában a verses levéllel azonos csomóban található, talán az országbírótól származó levéltöredék, amely szerint „Nagyságtok ugyan az kisvárdai házában az várba hallja meg vagy három prédikációját prédikátor uramnak, mindjárást megkedveli nagyságtok, úgy itélők”.48 A levelekből egy katolikus, Béccsel szemben nem ellenséges, igen magas intellektuális színvonalú kisvárdai udvar, s vele részben szemben, hatalmi szempontból természetesen fölérendelten, egy református, más típusú műveltséget képviselő, már-már fejedelmi Báthoryudvar körvonalazódik; semmiképpen sem (csak) Ecsed a szellemi központ. Nem (csak) Báthory körül alakult ki „egy humanista műveltségű késő reneszánsz írói kör […], amelybe Rákóczi Zsigmond, Homonnai Bálint, Szokoly Miklós, Kátai Mihály, Petki János, Telegdy Kata és Rimay János is beletartozott”,49 hanem, legalábbis némely vonatkozásban, az „írói kör” éppen a nagyúr ellenére szerveződött, a felsorolt nevek többsége pedig csak Báthory hatalmának, de nem szellemének vetette alá magát. Mintha az újabb szakirodalom hasonló44 Vö. Eckhardt, i. m., 171. 45 Telegdi Pál Nyírbátorból 1594 márciusában írja Várdai Katának: „Imatkozzal írettünk, En testamentumomban mjnd fiaimat lejaniomat neked ajanlom.” Eckhardt, i. m., 49. Szokoly Miklós a keresztesi táborból ír ugyanannak, 1596-ban, szent Gál napján: „Azzoniomnak hugomnak zolgalatomatt aianlom, w k. imatkozeek en erettem, kerem w k.” Jelzete: P707 538. cs., 09950. 46 MOL, P 707, 539. cs., 10202. 47 MOL, P 707, 539. cs., 10217. 48 MOL, P 707, 543. cs., 12125. 49 Jenei Ferenc, Az utolsó magyar humanista főpap: Napragy Demeter, ItK, 1965, 139.

126


an gondolná.50 Igaz, amit Jenei ír, hogy Szokoly „vice iudex curiae” mivoltában az országbíró első munkatársa volt”,51 és hogy „Ő az, aki az eperjesi octavákon Báthoryt helyettesíti”,52 de nem igaz, hogy az országgyűléseken vallási-politikai dacból meg nem jelenő Báthory nézeteit Szokoly mintegy első szolgaként képviselné. Egy másik, 1599 virágvasárnapján, ugyancsak Báthory István által s ugyancsak Várdai Katának íródott levél már közvetlenül Telegdi Katára vonatkozik: „Akarék kegyelmednek erről írnom: ím, látom, hogy kegyelmed az kegyelmed véráruló, sőt, istenem és lelkem áruló bátyjától hiti ellen is megcsalatkozott, kiben ángyodat is, ebbe részetlennek nem mondom, sőt társnak, mibe ott fordétá ő Miklóst elébben is, ahol akarta. Etc. Ím, látja kegyelmed, ángyod mit ír, ki nekem is, mint az urának, látom, szemem be akarná kötni és kegyelmeden feljül járni. Ez látható dolog, hogy amaz asszonyembernél is alábbvaló Rákóczi viseli [irányítja], kinek leveléből is megtetszik, mint hízelkezik meg lelke istenh[ez], illen is az asszonyembereknek, de fél[ő?], hogy olyan tanácsi adó ne legyen ő Szokolynénak, mint az ördög Évának, ki mind úrastol nyakát szakasztá végén Ádámmal össze. […] Ne írj, sem várj semmit Szokolynétól, abból látod álnak cigánságát hogy csak rajtad akar függeni(?), […]. Ez alatt rá vigyázz Szokolynéra, […] mert vagy férhezmenésével vagy leána eladásával nászt tartón megszáll, de az Úr isten azki az igazságot szereti, gondunkat viseli. Ez leveleket tartsa meg kegyelmed. Czeh Jánost küldje ide mindjárást kegyelmed sietséggel. Isten kegyelmed éltesse. Írtam ma, flos vasárnap, Ecsedben, 1599 CSB mpa.”53 Elég zavaros-rejtélyes levél, itt nincs terünk értelmezni. Az azonban minden elemzés nélkül nyilvánvaló, hogy Báthory nem csak Szokoly Miklóst, de éppenséggel Szokoly Miklósné Telegdi Katát sem kedveli. A nagyúr és az 1600-ban már özvegy Telegdi Kata közötti rossz viszonyt példázza az az alázatos, bocsánatkérő levél is, amelyet Telegdi Kata írt 1600. január 7-én ecsedi Báthorynak.54 Azt gondolhatnánk, hogy birtokügyi viszályokról, a Szokoly halála utáni örökségen való osztozkodásról van szó. Részben igen. A döntő ok azonban ecsedi Báthory vallási intoleranciája. Egy 1602 februárjában írt memoriálé szól erről, amelyből kiderül: Báthory – s nyilvánvalóan ő, Nyáry Pál és Várdai Kata itt mellékszereplők – nem engedi Telegdi Kata holttestét eltemettetni, a gaz pápistának a végtisztességet megadatni. Idézzük: „Primo. Miérthogy az árva asszonynak testét Báthory Uram segétségéből Nyáry Pál uram ő felesége, egyebek is,

50 „Vannak tehát eredmények, s ezek egésze az ecsedi udvarnak a késő reneszánsz magyarországi kultúrájában betöltött szerepéről Klaniczay Tibor és Keserű Bálint között lezajlott polémia szempontjából is értelmezhető. Most úgy látszik, inkább Keserű Bálintnak volt igaza, amikor kérdőjeleket tett fel az ecsedi udvart az interkonfesszionális humanizmus egyik fontos centrumának láttató elképzelés mellé. Ma már több jel mutat arra, hogy inkább a Partiumban különösen erős bástyákat kiépítő református felekezet meghatározó jelentőségű központja volt Ecsedi Báthori István környezete” – Balázs Mihály, Újabb szempontok Ecsedi Báthori István meditációinak értelmezéséhez = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, 2007, (Egyetemi füzetek 3), 130. 51 Jenei, uo. 52 Jenei, uo. 53 MOL, P 707, 539. cs. 10218 54 MOL, P 707, 509. cs., 00198.

127


nem hatták eltemettetni ezideiglen, hanem elrekesztve, mint egy rabot, úgy tartották és tartják is […],” „Secundo, miérthogy Rakócziné asszonyom [Telegdi Kata testvére, Telegdi Borbála] Kisvárdára menvén akarván Szokolyné testét eltemettetni, és leányát is vele onnajd elhozni: nem hogy tisztességesen hatták volna attyafiát eltemettetni avagy exejuriát celebráltatni és az árva leánt is elvinni, de gyalázattal inkább illették.”55 – Azaz Telegdi Kata már közel egy éve temetetlen holt. Bizonyos, hogy a három udvar, a kisvárdai Szokoly-kör, a szintén kisvárdai/(Bereg) szentmiklósi Telegdi Pál udvartása és ecsedi Báthory udvara között mindig szoros kapcsolat volt. Erre vall pl. az az 1594. szeptember 26-án kelt, igen bizalmas hangú levél, amelyben Báthory betegségéről számol be Telegdi Pálnak: „nyögés, fingás, jajgatás et huritás et non gyakás”.56 Kiderül továbbá ebből a levélből, hogy Telegdi Pált orvosa eltiltotta Venustól, azaz esetünkben Várdai Katától! A levél többi része is igen közeli kapcsolatról árulkodik. A Szokoly–Telegdi, vagy női oldalról nézve Telegdi Kata–Várdai Kata-udvar egymással tréfálkozó-vetekedő jellegét illusztrálja Tatai István 1593. január 2-án Telegdi Pálnak írt levele: „…Meg szolgálom uram, hogy te kegyelmed üdvözöl ez új esztendőben engemet is, de addig tréfáltok Szokoly urammal, hogy én ti kegyelmetek mia szintén úgy járok, mint az ageb apám, Rettey Imre, ő vele is addig tréfálának, hogy ám Imre szinte elaggott az tréfában. Hadnátok hátrább, viselnétek valaha ugyan gondot, (tudod-e uram én végén) sapientibus satis.”57 Ugyanebben a levélben még egy érdekes kitétel: „Az Szokoly uram meséjét – írja Tatai – az úr [azaz Báthory] prédikátora Márton pap megfejtette. Ha többet nem tudtok, ez igen kevés, Szokoly uramnak kegyelmed ajánlja szolgálatomat az új esztendőben űkegyelmének istentül minden jót kivának adatni.” Ha jól értjük, a mese itt aenigma jelentésben szerepel, s egyfajta humanista certamenről van szó. Mint ahogy certamen az ún. Telegdi Kata féle verses levél is. Várdai Kata egykori férje jó barátságban volt ecsedi Báthory István titkárával, Rimay Jánossal,58 Szokoly Miklós udvara pedig egészen kivételes lehetett. Az 1599–1612 közötti időpontban Várdai Kata családja és Szokoly Miklós örökösei közötti, valamint az 1612-es, a Nyáry és a Melith család közötti megállapodást rögzítő iratokban előfordul a külső várban levő „Táncoló ház”, amelyet egykor Szokoly Miklós birtokolt.59 Mi lehetett a „Táncoló ház”? Elképzelhető, hogy színpad. Néhány évtizeddel később, 1628. március 8-án Bethlen Gábor erdélyi fejedelem saját kezűleg írja Balázsfalváról az erkölcsi kérdésekben meglehetősen szigorú Alvinci Péternek: „…az fejedelem asszony instituált volt egy tánczot, kiben 30 persona volt, igen szép inventio vala, maga Mars volt a fejedelem asszony; Alvinczinek imponálta volt Mercurius tisztinek repraesentálását, ő jővén be elől, szép gestusokkal és illendő perorálással hoza hírt az egész actus felől, öltözeti is illendő

55 56 57 58

MOL, P 707, Fasc. 218, 239. MOL, P707, 538. cs., 9888. MOL, P 707, 538. cs., 09967. Erről lásd a költő levelét, amelyet az itáliai Velencébe vezető útja során Vidócról írt Telegdi Pálnak 1590. június 10-én. Vö. Rimay János Összes Művei, összeállította Eckhardt Sándor, Bp., 1955, 222. 59 Simon Zoltán, A kisvárdai vár inventáriumai: Adalékok a kisvárdai vár történetéhez és helyrajzához, Kisvárda, 2008, 51.

128


lévén; császár előtt is nevezetes lőtt volna az a balleth”. Az adatot Szabó Károly közlésére60 hivatkozva Szilády Áron a régi farsangi szokások ismertetésénél használja fel,61 s így kommentál: „Tehát egy másik, már protestáns magyar fejedelmi udvarban, szintén a farsang idején adatik elő egy táncz, melyben mythologiai alakok szerepelnek, a személyesítők illendő öltözetet viselnek s perorálnak. Az egész actus felől való hírhozás, mi lehetne egyéb prológusnál?”62 Az első magyar szerelmi komédia írójának, Balassi Bálintnak jó ismerőse, Szokoly Miklós, tehát valószínűleg zenés-táncos darabokban (mitológiai szereplőkkel) lelte kedvét, olyanokban, amelyekről az 1560-as évekből Bécsből, a császári környezetből,63 a 17. század elejéről az erdélyi fejedelmi udvarból van adatunk. A 16. századi főúri udvarok közül táncházzal nem sok rendelkezhetett. Szokoly táncszeretetére s egyben politikai táncoslábúságára gúnyosan-ironikusan ecsedi Báthory is utalt, amikor Telegdi Pált szerette volna rábeszélni, hogy ő képviselje az országbírót 1595-ben Báthory Zsigmond lakodalmán Erdélyben: „…tudom, hogy sógorod el is menne az Erdéli táncra, de igen drága lépése vagyon. Nincs is semmi szándékom őfelőle, hanem ugyan kdet választottam, attyámfia, erre ez útra…”64 Az „Erdéli tánc”-ot talán nem is kell nagyon metaforikusan érteni: a Bethlen-levél fényében elképzelhető, hogy Báthory lakodalmi ünnepségén is volt „igen szép inventio”. Ismert, hogy 1588. szeptember–októberétől, Erdélybe tartva, Szokoly Miklós vendége volt Kisvárdán Christian Francken filozófus. Mintegy négy hónapig, mivel 1589 februárjában érkezett Kolozsvárra.65 Az azonban csak Simon József66 a tárgyban alapvető fontosságú könyve óta tudott, hogy Francken Kisvárdán, Szokolyval együtt, Marsilio Ficinót olvasgatta; a szövegösszefüggésből úgy látszik, hogy a kitűnő könyvtárral rendelkező Szokoly példányát.67 Francken egykor ugyanúgy a jezsuitáknál (Rómában és Nápolyban) tanult, mint 60 61 62 63

64 65 66 67

Erdélyi Prot. Közlöny, 1878. 540. RMKT/(XVI. sz.,/4) 5. kötet, 332. Uo. A közismert esemény, szintén Szilády leírásában: „1568 deczember 29-én a bécsi udvarnál is ilynemű komédiát adtak elő, melyről Nádasdi Ferencz ezeket írja anyjának decz. 19-én: »Az császár ű felsége fiai akaratja lén, hogy én komédiában vélek egyetemben legyek; mester uram és Ádám uram akaratából elígérkezém, és egy istenasszonynyá tevének ; ű magok is benne lesznek és egyéb sok fű embör gyermekei«. Deczember 28-án még ezeket: »Megszolgálom kdnek, mint szerelmes asszonyomnak és anyámnak, ha az úristen az ű kegyelmességébó’l éltetend, hogy kd fölküldte az fegyverderekat, az kéziat, az tegzet és az arany lánczot. Tegnap hozák meg, de szinte jókor érkeztének meg vele, mert az játék meg holnapra haladott«. (Nádasdy Tamás nádor családi lev. Budapest. 1882. 205. l.)” Uo. Eckhardt, i. m., 92. Vö. Pirnát Antal, Arisztoteliánusok és antitrinitáriusok, Gerendi János és a kolozsvári iskola, Helikon, 17(1971), 385–386. József SIMON, Die Religionsphilosophie Christian Franckens (1552–1610?): Atheismus und radikale Reformation im Frühneuzeitlichen Ostmitteleuropa, Wiesbaden, Harrassowitz Verlag, 2008 (Wolfenbütteler Forschungen, 117). Christian Francken, Spectrum: Evolve volumen Ficini, et rem ita se habere comperies. Demonstraret tibi illam epistolam, si ei nunc ad manus liber ille esset. Recentem autem habet Francken eius doctrinae memoriam, ex recenti et attenta illius voluminis lectione in arce Kyswarda, apud generosissimum et incredibili morum suavitate Dominum Nicolaum Zokoly, qui liberalitate corpus, humanitate ac bibliotheca sua genium meum quatuor mensibus pavit, et invitus tandem a se demisit Transylvaniam. Olvasd Ficino kötetét, és meglátod, hogy úgy van (ahogy mondtam?). Megmutatta volna neked azt a levelet, ha a kezében lett volna az a könyv. Francken jobban emlékszik még a tételeire, mert

129


Szokoly – Bécsben pedig ő volt Szokoly egyik tanára.68 A Ficino-olvasmányok majd Francken azon művében köszönnek vissza, melyben Ficinónak a híres Pazzi-összeesküvéssel (1478) kapcsolatos egyik levelét parafrazálja. E Báthory Zsigmondnak ajánlott fejedelmi tükörben – idézzük Simon Józsefet – „a firenzei neoplatonizmus politikai konzervatizmusát a későskolasztikus metafizika fogalmi arzenáljának felhasználásával formálja át egy sajátosan öszszetett humanista tolerancia-eszme jegyében”69 – az ateizmussal szembeni toleranciát hangoztatva. A mű létrejöttében Szokoly Miklós könyvtárának bizonyosan, személyének esetleg lehetett szerepe. S figyeljünk fel arra, hogyan méltatja Francken Szokolyt: „a legnemesebb és magaviseletére nézve hihetetlenül szeretetre méltó Szokoly Miklós úr” (generosissimum et incredibili morum suavitate Dominum Nicolaum Zokoly) olvashatjuk, aki engem magamat (testemet) nagylelkűen, elmémet emberséggel és könyvtárával 4 hónapig táplált (qui liberalitate corpus, humanitate ac bibliotheca sua genium meum quatuor mensibus pavit). Nagyon hasonló ez ahhoz, ahogy Hunyadi Ferenc erdélyi orvos jellemezte Szokolyt. Ő Baranyai Decsi Jánosnak ajánlgatta, hogy költözzön Szokoly Miklós udvarába, ott bizonyosan szívesen látnák. Méghozzá nem akárhogyan ajánlgatta. Idézzük Hunyadi levelét, Csonka Ferenc fordításában: „Midőn a minap Prágából visszatérve Magyarországon keresztül utaztam, gyakran és kellemesen társalogtam nagyságos Szokoly Miklós úrral. Nem lehet ezt a dicsőségre született férfit eléggé dicsérni, egész élete, erkölcse és tettei tele vannak tisztelettel és erénnyel. […] nemcsak megismert, hanem ajánlásom alapján meg is szeretett téged. S mivel jelleme és műveltsége rendkívüli, embersége70 (kiemelés tőlünk) pedig szinte hihetetlen, erős vágy fogta el, hogy lásson téged, máris nagy mértékben helyesli terveidet, s nem kétséges, hogy ragyogó törekvéseidet tanáccsal és segítséggel támogatni fogja.” Majd, később így ír: „Lelked minden igyekezetével arra törekedj, hogy a tudomány eme mecénását, Szokolyt, Magyarország igazi főnixét, tetteiddel és alkalmazkodásoddal magadnak lekötelezd, alkalmazkodj szokásaihoz és gondolataihoz, mert az ő tekintélyével, tanácsával és pártfogásával mindent el fogsz érni, ezt tanácsolom én neked.” Baranyai Decsi János Marosvásárhelyt 1596. augusztus 16-án kelt válasza is ismert, s éppenséggel nem elutasító: „S mert engem távollétemben érdemtelenül oly kedvesen, oly ragyogóan ajánlottál a nagyságos Szokoly úrnak” – írja, majd így folytatja: „Nekem úgy tetszik, […] több szempontból helyesebb lesz ezen reményteljes alkalommal Magyarország említett főurait meglátogatnom […]. Ilyen és más hasonló okok juttattak engem arra a megmásíthatatlan (kiemelés tőlünk) elhatározásra, hogy elköltözöm innét. […] én mégis véglegesen elhatároztam, hogy október eleje táján útra kelek, és Szokoly uramat is, meg a többi nagyurat is felkeresem […] ne vonakodj ajánlólevelet írni nagyságos Szokoly úrhoz, s szeretném, ha benne arra buzdítanád őt, hogy bár patrónussága biztos reményében vállalom az utazást, mégis tegyen meg mindent, hogy ez a fáradozásom ne legyen káromra; a másik az, nemrég és elmélyülten olvasta azt a kötetet a kisvárdai várban, a nemes és magaviseletére nézve hihetetlenül szeretetre méltó Szokoly Miklós úrnál, aki engem magamat (testemet) nagylelkűen, elmémet emberséggel és könyvtárával 4 hónapig táplált, majd végül nem szánt szándékkal küldött el magától Erdélybe.” 68 Szelestei Nagy, i. m. 69 www.iti.mta.hu/Gyula/Simon%20Jozs.doc. 70 A „humanitas” – „emberség” képzetről vö. Kszeghy Péter, A magyar Gróbián, = Csáktornyai Mátyás, Gróbián, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta Kszeghy Péter, Bp., Balassi Kiadó, 1999 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 9), 100.

130


hogy a fenséges fejedelemtől szabad távozási és utazási menlevelet méltóztassál számomra kieszközölni […]”71 A Baranyai Decsi-életrajzok nem tudnak róla, hogy a „megmásíthatatlan elhatározást” valóban tett követte volna. Azt azonban szinte bizonyosra vehetjük, hogy Bártfán 1598-ban megjelent Adagium-gyűjteményét a szerző eljuttatta valós vagy potenciális pártfogójához, Szokoly Miklóshoz. Szokolynak egy latin nyelvű verse, amellyel a magyar követség tagjaként III. Zsigmond lengyel királyt előtt tisztelgett, nyomtatásban is többször megjelent (1595).72 Lengyelországi tudóskapcsolatairól tanúskodik, hogy 1592. január 9-én kéri Kereki Jánost, a kor és a vidék egyik központi figuráját, ecsedi Báthory István főemberét: „Az lengyel királ Historicusa ki vala, Brutus, azki az magyarországi históriákot irja most is csuda szépen, és császártúl is nagy fizetése vagyon reá, mostan Erdélbe megyen, kegyelmed ne hagyja, valami gazdasággal legyen neki. Megszolgálom kegyelmednek.”73 Háportoni Forró Pál latin üdvözlő versben méltatta Krakkóból Szokolyt.74 A Telegdi fivérek Szokoly Miklóst egyfajta jogi tanácsadóként, fontos gazdasági-politikai levelek megfogalmazójaként tartották számon, aki ezekhez elismerten jobban értett náluk, nem véletlen, hogy diplomáciai feladatra is felkérték. Ugyanakkor, legalábbis Telegdi János szemében, időnként könnyelmű, megbízhatatlan, olyan, aki egy kis bajkeveréstől sem riad vissza. Telegdi többször is panaszkodik rá; egyszer azért, mert megkérte, hogy hetvenkét forintnyi küldeményét mint megbízható rokonuk adja át egyik szolgájuknak, azonban ő nem adta a címzett kezébe, hanem „ell keltette, oly Embersegtelenül czielekedett velönk…”75 71 A Hunyaditól és Baranyai Decsitől származó idézetek innét: Hunyadi Ferenc levele Baranyai Decsi Jánosnak [1596], fordította Csonka Ferenc = Janus Pannonius – Magyarországi humanisták, vál., gond., jegyz. Klaniczay Tibor, Bp., 1982 (Magyar Remekírók), 801–803; Baranyai Decsi János levele Hunyadi Ferencnek – 1596. augusztus 16., fordította Csonka Ferenc, uo., 804–807. 72 RMNy I. 762. AD SERENISS. SIGISMUNDUM TERTIUM, POLONIAE ET SVECIAE REGEM ETC. Nicolai Zokoli, de KisVarda Haec sunt Pannonidos patriae tristissima nostrae, Jam iam labentis vota precesqus tibi, Rex vicine malis, fer opem: nam flamma propinquat Sarmatiae; nostris, Rex pie, disce malis. Flammas vicino conceptas igne moratur Intacta arsurus qui sua tecta cupit. Perfurit Odrysius gladiis immanibus hostis, Et quatit Ungarici moenia pulchra soli. Barbaricis aras manibus funestat, honores Divorum sacros impietate premit: Omnia succendit, vastat, debellat, inundat Vulcano, telis, Marte, cruore, Geta. Tolle decus regni, Regum fortissime, sceptrum, Et prosterne hostis colla superba trucis. FINIS A kritikai kiadás indokolás nélkül Szokolynak tulajdonítja azt a szónoklatot, amely minden kiadásban megelőzi a fenti verset. Ez valószínűleg tévedés, az orációt szerzője Náprágy Demeter. Vö.: Jenei, I. m., 140. 73 MOL P 707, 514. cs., 01893. 74 RMK III 856. 75 Eckhardt, i. m., 144.

131


Máskor Telegdi egy lovat akart ecsedi Báthory Istvánnak száz forintért eladni, ám a nagyúr megsértődött és visszaküldte a lovat a gazdájának; Telegdi Szokolyt hibáztatta, aki szerinte úgy akarta behízelegni magát Báthorynál, hogy azt állította: az eladó azt csak ötven forintért vette. „…kj hamis e fele mondasnak bekett hagiott volna a Jambor. En azt hizem, hogi Annak Eorwltt hogy Eozue vezessen az Vrral, hogi en Velemis vgh Czelekedgiek az Vr, mint eo vele.”76 Szokoly Miklós és Telegdi Kata halála után gyermekük, Szokoly Erzsébet a Nyáry Pál– Várdai Kata házaspár gyámsága alá került, ám azok akarata ellenére ahhoz a Melith Péterhez ment feleségül, aki még anyja életében jegyezte el, s akit Nyáry Pál nemes egyszerűséggel bolondnak titulált.77 Nyáry Pál 1601. január 10-én [Bendánál elírás: július 10.] arról értesíti feleségét, hogy Telegdi Kata őt „Vizköröszt napjára menyegzében” hívta.78 Azt gondolta, folytatja Nyáry, hogy „az kisasszonyt adta el, kit bánnék [ha] hírem nélköl lenne. De ha őkegyelme az új szerint 23. napjára halasztja, Isten egészségemet engedi, talám az istentelen ember miatt hozzád mehetek, édes Katám.” Március 12-én pedig már Pozsonyból örömmel közli feleségével, hogy a lány gyámságát megszerezte neki, akár így rendelkezett Szokolyné a végrendeletében, akár nem. A pozsonyi urak szerint azt illeti a tutorság és a kurátorság, „kire a jószág néz”, vagyis aki a birtok várományosa. Ugyanebben a levelében arról is tudakozik, „Mint lett temetése Zolokinénak [sic!], örömest érteném.”79 Április-májusban pedig arra utasítja Várdai Katát, hogy édesgesse magához „a Zokoly leányt”, a körülötte levőket pedig pénzzel és ígérettel vegye rá, hogy idegenítsék el Rákóczinétól, azaz anyja nővérétől, Telegdi Borbálától.80 Ne feledjük: a fentebb vázolni próbált szellemi-hétköznapi élet, a Ficino-olvasgatás, a certamenek, a birtokviszályok és házassági tervszövögetések, valamint a táncház éppen a tizenötéves háború időszakára esnek, fölöttébb zilált viszonyok közé.

76 77 78 79 80

132

Eckhardt, i. m., 91. Benda, i. m., 22, 23. Benda, i. m., 21. Uo. Benda, i. m., 22. Ugyanis, mint már említettük, Nyáry első házasságából származó fiát, Nyáry Istvánt szánta a lánynak. A Melith Péterrrel való házasság vezetett a kapcsolat olyan fokú megromlásához, hogy bár közösen bírták a várat, 1602-től gyakorlatilag Nyáryék kizárták a várból Melithéket, s csak 1612-ben egyezett ki megosztásán Várdai Kata és veje, a fentebb említett Nyáry István, valamint Melith Péter és Szokoly Erzsébet. A köztük való villongások azonban oda vezettek, hogy 1619 őszén Várdai Kata – az erdélyi fejedelem udvarában általános felháborodást keltve – egyszerűen elzavarja Kisvárdáról Szokoly Erzsébetet, férjét és fiukat, ifjabb Pétert, s majd csak egy évtized múlva térhetnek visza. Melith Péter 1619. október 30-án Rakamazon kelt, Szabolcs vármegye alispánjának és ítélőtáblájának írt felháborodott levele szerint: „Tudom kegyelmeteknél nyilván lenni, minemő halhatatlan, országunk törvényivel ellenkező dolgot cselekedett legyen Nyáry Pálné Asszonyom, Wárday Kata, vér szerint való atyjafiával, szerelmes társommal, édes gyermekinkkel, Wárda várából kihányatván őket, csak egy-egy rajtok valójokban szekerire rakatván, az város bírája házához gyalogival kiküldvén, ott hagyatta, sőt oda is megüzente, ott ne késnék, elmenne, mert onnét is kiüzetnéje, fia, Nyáry Uram fölrakodtatván, jánki hitván házunkhoz vivén, otthagyta, és mostan is minden jónktól, várunktól kívöl vagyunk.” Nyíregyháza, SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, IV. A. 1. 104. 1619, M 55. Vö. még: Simon, i. m., 21–24.


A levél A kontextus fenti vázlatát, a családok–udvarok közötti viszonyt is szeretnénk majd a levél értelmezéséhez felhasználni. Most azonban csupán vázlatos áttekintésre vállalkozhatunk. A szöveg alapvetően két részre oszlik: egyik a szokásos nyitó és záró formula, az üdvözlések, ez teljesen megfelel egy korabeli szokásos misszilisnek, a Telegdi Katától ismert más levelek megfelelő helyeinek, a másik rész ebben a keretben helyezkedik el, a „mesterségesen [artisztikusan] formált és bölcsességesen” írt levélre adott válasz, részben prózában, részben – szerintünk – nem versben, hanem rímes prózában. Mint erre Horváth Iván is figyelmeztet, itt a szöveg a Szerelmes Asszonyom megszólítással mintegy újrakezdődik, az üdvözlő formula utáni újrakezdés azonban más korabeli leveleknél is gyakori. A példasorozat – gyöngyhalász, vadász, veteményező háziasszony –, amely a kapott levél fölötti örömet hivatott illusztrálni, nyilvánvaló ironikus descensio. A roppant poétikus gyöngyhalászt (tudtunkkal magyar szövegben majd csak a 18. század végén fordul elő újra a szó, a régi szótárak nem ismerik) követi a vadászás már köznapibb, de még mindig ünnepélyes képe, míg a harmadik hasonlat a szó szoros értelmében a földre visz: egy háziasszony – aki nem más, mint a levélíró – örvendezik konyhakertjének bő termésén. A „szegény honn lakos” a maga jelentéktelenségét ecseteli, aki nem érhet fel a Pallas és Minerva pártfogása alatt lévő tudós elmékkel, helyzete ezekkel szemben szinte reménytelen. Következik az ángy idilli, a szó minden értelmében „mesterséges-artisztikus” kertjének a leírása, amelyet a levélíró maga is vágyik megismerni. A levélnek ezen a pontján már akaratlanul is (vagy inkább nagyon is akarva) mulatságos ellentét alakul ki a konyhakert, a „szegény honn lakos” és a művészi liget, továbbá annak tudós megalkotója között. S most jön a fordulat: a természeti szépségek (forrás, erdei barlang, hegy-völgy stb.) nem az urbánus Pallas-Minerva, hanem a természetkedvelő (és szüzességőrző) fővadász, a tiszta szerelem és a házasság védnöke, Diana fennhatósága alá tartoznak, következésképpen PallasMinerva, a tudomány, a bölcsesség nincs jelen az ángy alkotásainál. Ott lehet azonban a kompetens istenség, Diana, és – inti az ángyot a szerző – ez komoly veszélyforrás, emlékezzék csak a szerencsétlenül járt Acteon (Aktaión)81 esetére. Szóba kerül az ángy titkára is, vélhetőleg a küldötte levél írója, az árkádiai liget ihletője, aki megintetik: ne vélje, hogy csak „forrás mellett laknak az poéták”. „Mert sütnek az homokba is tyúkmonyat, noha csak ritkán azért”. Ugyanezt a tételt illusztrálja a többi hasonlat: „Mert én orosz poétát Tivadarnál, szentet Ricsnél, orosz vitézt sem hallottam többet Ignáténál, kiket tudom, hogy egyik sem ivutt az kegyelmednek forrásábúl.” Az a gyanúnk, hogy ebből a mondatból az eddigi értelmezők keveset értettek. A kritikai kiadás készítője nem értelmezi, Eckhardt, nagyon becsületesen, próbál valami értelmet adni a mondatnak, így magyarázza: „[…] maga Telegdi Kata utal arra, hogy ángya lakóhelyén oroszok laknak, s utal bizonyos Tivadar orosz poétára, Szent Riczre, vagyis Hricre, ami Gergely kisorosz alakja (Kniezsa István szíves szóbeli közlése) és valami Ignáte nevű orosz vitézre”.82 Utal, de miért utal? A megfejtéshez elengedhetetlen egy felismerés: Tivadar, Rics (amit nem kell Hricre javítani), mai neve, mint már egy 1612-es 81 Akit, mivel megleste a meztelenül fürdőző Dianát (Artemiszt), az istennő büntetésül szarvassá változtatott. Saját vadászkutyái sem ismerték fel az üldözött vadban, ezért halálra hajszolták és széttépték. A levélíró ezt a történetet Ovidius Átváltozásokjának III. részéből ismerhette. Felhasználta Balassi Bálint is, a Negyvenegyedik, Angerianus nyomán írt versében. 82 Eckhardt, i. m., 198.

133


okmányban is, amely Telegdi Kata lányának, Szokoly Erzsébetnek az osztozkodásáról tudósít, Ricse,83 továbbá Ignéc: mind Szatmár Bereg megyei, a Szokolyak és Telegdiek érdekkörébe tartozó helységek. Ricse: Kisvárdától kb. 12 km északra, a Bodrogközben, a Tisza árterében, mocsaras vidéken. Tivadar ugyancsak a Tisza mellett, Vásárosnaménytől délkeletre kb. 10 km, az egykori Bereg megye nyugati szélén. Ignéc kisközség Bereg vármegye munkácsi járásában, rutén lakosokkal. Ezt a meglehetősen erőltetett játékot (személynevek és helységnevek azonosítása) itt nincs terünk részletezni, a lényeg, hogy Tivadar, Ricse, Ignéc a ritkán elsülő kapanyél szerepében lép fel: költő, szent, vitéz az említett helységekben nem éppen gyakori, de előfordulhat. Miképpen a tyúkmony sütése a homokban. Az „orosz”-nak meg legalább két jelentése van: természetesen jelentheti azt, amit, tehát hogy rutén, mint Ignéc lakossága vélhetőleg már a 16. században is. De eszünkbe juthat Balassi Füves Kertecskéje 1572-es kiadásának, annak az egyetlen fennmaradt példánynak, amely egyébként ecsedi Báthory István tulajdona volt, a címlapjára tett bejegyzés: „rossz vagy orosz tipográfus munkája”.84 Az orosz tipográfus a tipográfiához nem értő tipográfust, az orosz poéta a verset írni nem tudó költőt jelenti stb. Telegdi János 1595-ben ír öccsének az oroszok szófogadatlanságáról,85 ugyanő említi öccsének 1589-ben, hogy „… az orosz palotára mohot is hordattam, azt is Isten velem lívín az héten reá töltettem. És az hasadíkokat mohval csináltatom be”, majd önteti be aztán mészszel.86 Itt az orosz jelző nem csupán az építmény állapotára, hanem valószínűleg lakóira is vonatkozik. Szembetűnő, hogy Arday András deák, azaz intéző 1618-ban és 1621-ben is arról értesíti Kisvárdáról az ekkor már általában nem ott tartózkodó Várdai Katát, hogy Orosz Andrást megfogatta, börtönbe csukatta, vagy pedig éppen a várban van fogságban.87 Igaz, Orosz Ferenc ekkor a virágoskertben dolgozik, igaz, az ott termett szilvából egy szem sem maradt, mert Bondor Miklós mind eltékozolta. Nehéz elképzelni itt bármiféle orosz vagy rutén költészetet. A helységnevek utalnak a belőlük keletkezett személynevekre, ugyanazon családok egymást követő generációira. A levelekben többször olvasható, hogy fát a birtokukról, a ricsei erdőről kell hozatni vagy ott lehet legeltetni. Az onnan elszármazott szolgákat csak ricseinek, vagy a hangtörvénynek megfelelően ricsinek, még kényelmesebben csak ricsnek hívták. A Tivadariból származó szolgák neve sem ismeretlen a levelezésben. Csuta Miklós, a másik kisvárdai intéző is ír 1634. december 15-én Nyáry Istvánnak paphívás ügyében egy tivadari származású vagy Tivadari nevű emberről.88 Leginkább az orosz vitéz, Ignate kell hogy elgondolkoztasson bennünket. Ignéczi András neve 1632-ben felbukkan Csuta Miklós Telegdi Annához írt levelében vagy 1639. november 5-i, Nyáry Istvánnak a tokaji bor szállításának gondjairól szóló misszilisében.89 Az „orosz vitéz” mögött is talán őt vagy leszármazottját kell keresnünk, akit 1638 folyamán többször is emleget Telegdi Gáspár. Szokoly Miklós és Telegdi Kata lányának Zétényből írja ez év március 20-án: „…nincs annyi élésem, hogy egyszer az számban tennék, vagy egy ebédre való, 83 Virágh, i. m., 125. 84 Lásd a hasonmás kiadást! Balassi Bálint, Beteg lelkeknek való füves kertecske, Krakkó, 1572, [Bp., 2006, s. a. r., utószó: Kszeghy Péter]. 85 Eckhardt, i. m., 148. 86 Eckhardt, i. m., 80. 87 MOL, P 707, 539. cs., 10163. 88 MOL, P 707, 529. cs., 07454. 89 MOL, P 707, 529. cs., 07464, 09460.

134


az az Toluaj Ignéczi András Nyári Istvan urammal megemésztették szintén, elrontották, pusztitották jószágomat…”90 Augusztus 18-án még jobban kiéleződött helyzetről számol be ugyanonnan: „…csak Isten tudja az én sok búsulásomot minden óraban, rossz tóvaj Ignéczi András miatt, minden jószagomot rontá, pusztitá, senki nem szól érette, nem elegenvén [!] azzal meg, hanem ím most jött Zeténi Nagy János onnat, azt izente, az hintóban által lő.”91 Tíz nappal később, ugyanonnan, ugyanannak: „Potherinben igyekezem, meglátom, megöl az tolvaj, az enim mellett szenvedek halált, nem másért, kit nehezen találtak édes nemzetem [családom, őseim], vérek hullásával, életek fogytával, torkon verne egy rossz orosz.”92 Véleményünk szerint ezeket a neveket, jellemeket, az ilyen jellegű hétköznapi eseményeket használja fel a levél írója – természetesen ironikusan vagy áttételesen, üzenetet rejtjelezve. És az ilyenfajta játék nem egyedülálló. Míg a levélíró a Telegdi–Várdai-birtokok helyneveit említi, Johannes Bocatius, hiszen ő a nádor fiának esküvőjére szerez költeményt, már az országot szimbolizáló fő folyókat. Nyáry Krisztina és Thurzó Imre lakodalma a lehető legnagyobb pompával zajlott. Ipolyi Arnold – többek közt – így jellemzi (kiemelések tőlünk): „…nem hiányzott a szellemi fényűzés se, a verseket és pásztori játékokat értjük, melyekkel e kor költői ünnepelték a nagy eseményt. Igy Spielenberger Sámuel menyekzői ódát küldött előre, mely azonban csak kéziratban maradt; valószinüleg hasonló sors érte Rimay költeményét is; fönmaradt ellenben a kassai Bocatius (sajátlag Bock) János verse. Bocatius akkor a leghíresebb latin költő volt az országban, […] A Thurzó Imre és Nyáry Krisztina lakodalmára irt ecclogájának sajátságos czíme »A menyekzői lúd«, melyre valószinűleg a Márton lúdja szolgált reá. A pásztori vers szereplő személyei a Tisza, Bodrog, Vág és Árva folyókat személyesítő kocsisok. Meglehetősen pongyola és ízléstelen munka.”93 (A 19. századi történetíró értékítéletét nem osztjuk.) Úgy látszik, létezett egy irodalmi hagyomány, amelyet mind a verses levél írója, mind Bocatius ismert és hasznosított. Ez pedig nem más, mint a német-osztrák humanista költészet, ezen belül is Conrad Celtis munkája, az Amores. Ez Celtis főműve. Már az alcím is érdekes: Quattuor libri amorum secundum Quattuor latera Germaniae.94 Az ókori szerelmi költészet hatását (elsősorban Ovidius, Propertius, Tibullus) mutató erotikus elégiáiban Celtis bevezet egy alapvető újdonságot: ötvözi a szerelmet és a geográfiát. Úgy mondja el négy részre osztott szerelmi életét, úgy komponál szerelmi lírai életrajzot, 90 91 92 93 94

MOL, P 707, 536. cs., 09266. MOL, P 707, 536. cs., 09265. MOL, P 707, 536. cs., 09267. Ipolyi, i. m. „Szerelmek négy könyvben Germania négy határát követve”. Celtis e művéről lásd Claudia Wiener, Robert Jörg, Günter Hess, Ursula Hess (szerk.), Amor als Topograph: 500 Jahre Amores des Conrad Celtis (Schweinfurt: Catalogue Bibliothek Otto Schäfer 2002). A tanulmánykötetből különösen: Robert Jörg, Celtis’ Amores und die Tradition der Liebeselegie, 9–26. 1502. április 5-én jelent meg Nürnbergben Conrad Celtis összegyűjtött írásainak első kötete, és benne a Quattuor libri amorum secundum Quattuor latera Germaniae. Tartalmazott 12 fametszetet is, ebből kettőt Dürer metszett. A címoldal úgy mutatja be Celtist, mint az első németet, aki megkapta a poeta laureatus címet a császár kezéből („primo inter Germanos Imperatoriis Manibus poete laureat”). Az ajánlásban a szerző egyrészt köszönetet mond a poeta laureatus címért, amelyet még Miksa császár atyjától, III. Frigyes német-római császártól kapott, másrészt Miksának a „Collegium poetarum et mathematicorum” megalapításáért és támogatásáért. A könyv, érthető módon, a császár környezetében, Bécsben (ahol mind Szokoly Miklós, mind Teleki Pál tanult) különösen népszerű volt.

135


hogy összeköti a földrajzi helyszínnel.95 A négy sarokpont jelzi a fiktív, a kulturális Germánia (az ókori Germániával hasonló kiterjedésű) határait, a Sodalitas Litteraria Danubiana96 lehetséges tevékenységének helyszíneit. A levélíró is kijelöli, meglehetősen ironikusan, a maga kulturális sarokbástyáit, s szubtilisen bizonyítja: Kisvárda, a maga homokjával, vállalt vidékiességével van olyan kulturált hely, mint az ángy alkotta már-már mitologikus kert, személyesítve: Telegdi Kata (vagy a nevében író) is van olyan szellem, mint Várdai Kata (vagy a nevében író). Korábban már utaltunk rá: a Telegdi Kata nevében írt levél szerintünk nem versbetéttel rendelkező próza, hanem egy részben rímes prózában írt szöveg, amely a vers egyéb kötelmeit (főképpen: strófába szervezettség) nem követi. Telegdi Kata legközvetlenebb környezetében is találunk hasonló példát, pl. férje, Szokoly Miklós egyik levelében: senki ez országba mását soha nem látta, s talám másutt is az keresztyénségbe, kedvek mind fejedelmeknek, minden rendeknek, nagy az viadalra. Hisszük az mi kegyelmes Istenünket, Megáldja igyünket. Szent angyalát jártassa nékünk, S megszégyeníti az hiti végett Felfuvalkodott ellenséget. Amen, amen.97 Az ún. verses levél ún. második „strófája” így hangzik: Azvagy, mint az szép parlagon sétáló kis nyulakat, kik nagy múlatsággal vadásszák ebekkel, mikor félísekben egynéhányat látnak, víletlen találnak, ű nagy örömökben, nem tudják hamarban, melyiket költhessík, indítsák űzísben. Ha ez vers, Szokolyé is az, de hát – szerintünk – mindkettő rímes próza. Úgy gondoljuk, hogy a levél legelső kiadója, illetve a szöveggyűjtemény Szentmártoni Szabó Géza-féle szövegközlése a helyes. A levél az, ami. Nincs ok belőle az ún. versbetétet kiemelni. Ajánlásunk egyik nagy előnye, hogy ez esetben fölöslegessé válna a Telegdi Kata-féle levél ún. verses részének bármifajta emendálása, amelyre a kritikai kiadás többször is rákényszerül.

95 A négy könyv címszavakban: I. A krakkói férjes asszony, Hasilina–pubertás–Visztula–Németország keleti része; II. Elsula–serdülőkor–Duna–Németország déli határa; III. Ursula a Rajna partjáról– ifjúság–Németország nyugati része; IV. Barbara–idős kor–Észak-Németország. 96 Conrad Celtis alapította irodalmi társaság (1497–1544), Bécs és Buda székhellyel. 97 Literátor-politikusok levelei, i. m., 65.

136


Szó nincs itt arról, hogy az énekverssel szembeállítva a levél írója is eljutna – miképpen Balassi (bár ez a folyamat is sokkal bonyolultabb) – a szövegvershez. Ez a fajta rímes próza pontosan olyasmi, amit Baranyai Decsi Adagiumának némely sora közvetít: Nincs oly rakott szekér / Kire egy vella széna fel nem fér.98 Szép dolog az jüzte / de nem tud[ni] mire.99 A közmondások halmozása is – amelyet Horváth Iván szintén versnek tekint – mintha az Adagium hatására vallana: „Gondolván azt is, hogy parasztembernek Rómába menni, bölcsek közt bolondnak vetekedni, az bölcsessígnek istenaszonyi: Pallas és Minerva oltalma alatt lívőkkel válasszal igyekezni, nem különben, mint jó táncost ingerleni, azvagy ugrásra kecskét tanítani.” Az efféle bölcsességekhez hasonlók vannak az Adagiumban: „Nem minden ember mehet Rómába”, „Nyulat izgat az futásra”100 stb. S ki tudja, a kortársak, a hozzá közelállók mennyit ismerhettek ecsedi Báthory István Meditációinak – mint Keserű Bálint megfogalmazta –„zsoltáros fohászkodás sorozatából”, a „lázasan lüktető, szokatlanul formált”101 prózájából, amelyet az RMKT (XVII/1.) szintén versbe tördelt, nem biztos, hogy helyesen. A levél írójának azonosításához megpróbáltuk az írásképet a Várdai–Telegdi–Szokoly– Báthory környezetben előforduló levélírók, deákok írásával azonosítani. Számos meggyanúsított kéz után mindig be kellett látnunk, hogy nem lehet azonos a levélíróéval. Egy valamit azonban megfigyeltünk: a pataki diákok, pl. Miskolci Csulyak és mások írása van legközelebb az írásképhez. És az is nyilvánvaló, hogy az ún. verses levél nem valami spontán alkotás, nem a szokásos misszilis, hanem egy gondos fogalmazvány tisztázata. Erről tanúskodik a feltűnően szép írás, a zárójelek (gondolatjelként való) hibátlan használata stb. Az egész – a században szokatlan – gyöngybetűs levélben nincs egyetlen áthúzás, javítás, bármiféle korrekció.102 Nem tudjuk, milyen Telegdi Kata kézírása, nem ismerjük az aláírását sem, egyéb leveleinek egyikén sem olyan az aláírás, mint ezen a levélen. Horváth Iván éppen harminc évvel ezelőtt nagyon optimistán nyilatkozott, szerinte „a levéltári kutatások megkezdése előtt” már mennyi mindent meg lehetett állapítani a verses levélről. Most, ennyi idő múltán kissé pesszimistábban konstatálhatjuk, hogy a levéltári kutatások ezzel a roppant fontos szöveggel kapcsolatosan valójában éppen csak elkezdődtek, s még sokáig eltarthatnak, valahol az út elején járunk, a magyar nőköltők legkorábbi alkotásairól szinte semmit nem tudunk. A forrásokhoz való visszatérés, a minden eddiginél alaposabb kézirat- és kézírásvizsgálat azért is elkerülhetetlen, mert a Telegdi Kata-szakirodalom utolsó évtizedeinek megállapításai nem az eredeti textus, hanem vagy korábbi kiadások, vagy fototechnikai úton készült másolatok alapján születtek. Mintha észre sem vettük vagy elfelejtettük volna, hogy meglehet, a levél pontosabban volt datálva: a szöveg záróformula előtti utolsó szava, az évszám, ha volt ilyen, ki van szakadva. Pedig mennyivel közelebb vihetne a keletkezés körülményeinek teljesebb meghatározásához! A Telegdi Katától ismert egyéb levelek tartalma, nyelvezete, jóllehet a megszólítás kifejezései eléggé állandósultak, nem árulkodnak különleges írói tehetségről, 98 Baranyai Decsi János, Adagiorum…, Bartphae, 1598, (hasonmás kiadás), a szöveget gondozta Molnár József, Bp., 1978, 323. 99 I. m., 326. 100 A fentebbi hasonmás kiadásban a számozás a 129. lappal kezdődik, ezért hivatkozunk így: Chiliadis I., Centuria VI., Decas X/2. 101 Ecsedi Báthory István Meditációi, s. a. r. Erdei Klára, Keveházi Katalin, Bp.–Szeged, 1984 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 8), 301, 304. 102 Ezért furcsállottuk Eckhardt elítélő megállapítását: „Érdekes, hogy a szövegben a másoló deák több hibát ejtett, ami talán arra vall, hogy magának Telegdi Katának fogalmazványából írta át.” Eckhardt, i. m., 199.

137


műveltségről. A korabeli női levelek hangneme, stílusa, invenciója, írásképe arra vall, hogy a levélíró ugyan megtanult írni-olvasni, de mélyebb műveltséget nem szerzett. Ugyanazok a témák ismétlődnek: a ház körüli események, gazdálkodási beszámolók, az egészségi állapotra vonatkozó kérdések vagy az ilyenek iránti érdeklődés. Mély érzelmeket, alkotó irodalmi jellegű gondolkozást, képi kifejezőkészséget, a köznapi nyelvi megoldásokon túllépő, játékos, ironikus, gazdag mitológiai ismeretekről tanúskodó s azokat találóan használó, a verses próza megfelelő ritmusát érző szöveget nem ismerünk. Ennyire koherens, intellektuálisan magas színvonalú, láthatóan tudatosan élvezett szellemi játékot űző, megfejtést kívánó, a keletkezési és a befogadási folyamatra reflektáló, aktív dialógust megjelenítő szövegek nem születnek a 16. századi női tollakból. Sőt, általában a férfiakéból sem. Mert igaz ugyan, hogy mind Telegdi, mind Várdai Kata szeretett kertészkedni – konyhakertet, gyümölcsöskertet önellátás és ajándékozás végett illett is és kellett is a korban tartaniuk. Telegdi Pál és Nyári Pál többször is hivatkozik Várdai Kata kertészkedő hajlamaira, ösztönzik és segítik azt, hol építőanyag, hol élő munkaeszköz, török vagy tatár rabok beszerzésével. „Várj szíp kertekre haza…” „erősen kertészkedjél”103 – írja Telegdi Pál 1594-ben Ónod környékéről; 1601 kiskarácsonyán Nyári Pál a Szigeten,104 Szokolynéé mellett építendő majorházat említ levelében, továbbá „nagy lugas kert”-et akar építtetni.”105 Ez 1602-ben már készen volt, mert október 31-én Váradról arról tudósítja Várdai Katát, hogy „az napokban öt tatart is köldök az lugas kertben kapálni, most vettem öket.”106 Ezek azok a konyhakertszerű vagy szőlőt és egyéb gyümölcsfákat is nevelő „lugas kertek”, ahol esetleg sétálni is lehetett, ilyenről ír mint sajátjáról, a verses levél szerzője.107 Az a másik, az a forrásos-nimfás, erdős-ligetes, mitológiai személyekkel benépesített kert, amelyet kritizál, az, eddig is többen mondták már, fiktív, irodalmi kert. Nem a kisvárdai úrnők világa, még akkor sem, ha a Telegdi család híres volt igényes építészeti vállalkozásairól.108 Ezek közé tartozott Szentmiklós várkastélya is, amelynek építése-szépítése is ez idő tájt fejeződött be. S ahol szintén maradt fent írásos emléke bizonyos típusú kertek létrehozásának: Telegdi János említi mind a lugas kertet, mind a csűrös kertet (amelyben akkor éppen csónakon közlekedtek, mert elöntötte az árvíz) leveleiben,109 hiszen ezek hozzátartoztak a kastélyokban folyó élet mindennapi szükségleteihez. A művészettörténész említ egy filegóriát és egy megerősített udvart.110 Más jellegű kert építésének egyelőre semmi nyoma. Tegyük fel végül az alapkérdést: vajon tényleg a két 16. századi sógornő között zajlott le a certamen? Írásban nem jeleskedtek, vagy legalábbis az állítólagos levélíró-költőnőnél nem tudjuk ezt bizonyítani, de a mitológiában olyannyira otthonosan mozogtak, hogy egymás közt a „Hamadri Nimphákkal” példálóztak? Akik a klasszikus szövegekben is eléggé ritkán bukkantak fel, s csak az olyan ínyenc olvasók számára voltak értelmezhetők, mint pl. Istvánffy, aki pásztori költeményeiben maga is emlegeti őket. Szerintünk – s ebben csatlakozunk Szentmártoni Szabó Géza korábbi véleményéhez – ez teljességgel valószínűtlen. 103 MOL, P 707, 540. cs., 10989. 104 Kisvárdán a várfalon kívül eső terület, ahol a környező állóvizek, mocsarak között egy részen a kerteket létrehozták és művelték, itt voltak a baromfiólak, gazdasági épületek és istállók is. 105 MOL, P 707, 540. cs.,10731. 106 MOL, P 707, 540. cs., 10743. 107 További adatok a kerttípusokra: Simon, i. m., 34, 94–115. 108 Emdi, i. m. 109 Eckhardt, i. m., 81, 107. 110 Emdi, i. m., 189–190.

138


Az egyik lehetőség, hogy a két secretárius, a két íródeák folytatott szellemi párbajt, ők a levelek tényleges írói, nemcsak fizikai (ez bizonyos), hanem szellemi értelemben is. Úrnőjük csak – a szó szoros és tág értelmében egyaránt – a keretet (és a két kertet) adta munkájukhoz. De nem valami önkényes certamenre gondolunk, a megbízóknak, Várdai Katának és Telegdi Katának éppenséggel volt oka csipkelődő hangra biztatni a deákokat. Egyrészt, mint láttuk, erre az időre ugyancsak megromlott a viszony Szokoly Miklós és a nagyúr, Báthory István között, az utóbbinak pedig nem más, mint Várdai Kata jelentette Szokolyékról a jelentendőket. Másrészt elgondolkodtató a levél Dianára való hivatkozása. Ő mégiscsak és mindenekelőtt (mint Gyöngyösi is értelmezi) a szüzesség védelmezője. Vannak a világon irreverzibilis folyamatok, a hat gyermeket világra hozó Várdai Katát a szüzesség értékére figyelmeztetni – nem sok értelme lehetett. De ha kicsit enyhítünk a megfogalmazáson, s a szüzességet behelyettesítjük a morálisan illendő viselkedéssel, a levél meglehetősen aktuálissá válik. Várdai Kata özvegy, s udvarlója van: leendő második férje, Nyáry Pál, akivel ekkortájt, az 1590-es évek végén ismerkedhetett meg,111 s aki majd 1599 novembere körül veszi feleségül.112 Amíg azonban Várdai Kata nem lett Nyáry felesége, tehát pontosan 1598–99 körül, a levél írásának eddig is feltételezett idején ugyancsak ügyelnie kellett az illő látszatra. Az árkádiai idillnek éppen hogy van szerelmi konnotációja, a kert mindig a szerelem, méghozzá az udvari típusú szerelem színhelye, Euripidész Hippolütoszának113 Phaedrájától a középkori gyönyörök kertjén keresztül az Árgirus-történet „drága, szép ékes kert”-jén át (ahol az Árgirus ölébe dőlő tündérasszony olyan, mint szép Diána) ángyom-asszonyom ligetéig. Valószínűleg emiatt (is) olvasható a levél végén az óvatoskodás: „Kegyelmed az levelet senki kezibe ne adja”. És hát a Nymphák, pl. a korabeli olasz költészetben, a bájos lánykáknak, szeretőknek, sőt a kurtizánoknak is megfelelői.114 Egyszer mintha Báthory István is figyelmeztetné kedvenc unokahúgát az erkölcsös viselkedésre. Talán Nyáry Pál és Várdai Kata házasság nem volt minden szempontból idilli. Egy olyan levélben, amely egyébként meglehetősen szomorú, a kis Telegdi Kata haláláról van benne szó: „Immár kegyelmednek nem tudok mit írni, mert ez kis vendég Isten közében vagyon, kivel mint cselekeszik, az ő hatalmában vagyon. Majd így folytatja: Avval kegyelmed szabad legyen, ha kegyelmed elmegyen is az szemtelen áruló előtt, akinek az ű álnaksági az rest gondviselést meghaladák. Kivel kegyelmednek sem táncalni – urad híre és honnlétele nélkül – nem méltó, sem beszélgetni, nyájaskodni nem gyönyörűséges”115 (1602). Az országbíró a férjet is inti: maradjon hosszabb ideig Várdai Kata szoknyája mellett, mert már pletykálnak a népek, Váradra – amelynek Nyári a kapitánya – ráér visszatérni, most nem fenyeget a török.116 111 BENDA, i. m., 6. 112 Uo. 113 Czibula Katalin szíves szóbeli közlése. 114 Vö. Claudio Fraccari, Le parole per dirlo. Glossario = El più soave et dolce et dilectevole et gratioso bochone: amore e sesso al tempo dei Gonzaga, szerk. Costantino Cipolla, Giancarlo Malacarne, (Laboratorio sociologico), Franco Angeli, Milanó, 2006, 350: „nimpha: donna facile, prostituta”, azaz „könnyűvérű hölgy, prostituált”. Boccaccionál „fanciulla graziosa, amante” azaz: „bájos/kegyes lányka, szerető” – némi pejoratív éllel. 115 MOL, P 707, 539. cs., 10234. 116 MOL, P 707, 532. cs., 08040. „Az mi az Váradba menés dolgát illeti uram kegyelmed nekem megbocsásson, de az igen illetlen és alkolmatlan dolog volna, hogy kegyelmed félesztendeig még hú-

139


Egy másik megoldási javaslat szerint elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy e fennkölt tematikájú levél mögött a Telegdi Katánál és környezeténél sokkal műveltebb egyén rejtőzik, a „meséjéről” már korábban is ismert, humorérzékéből is valamit megsejtető, irodalmi tájékozottsága és talán verselői készsége miatt is „Pallas magyar ivadékai” közé hiteles tanú117 révén besorolt férj: Szokoly Miklós (mint ezt már korábban Szentmártoni Szabó Géza vélte).118 Ez egyébként nem lenne példa nélküli a 16. században. Isabella Morra (1516/20–1545) olasz költőnőt bátyjai gyilkolták meg, mert rajtakapták, hogy levelezést folytat Diego Sandoval de Castro spanyol petrarkista költővel. Don Diego levelei alá következetesen felesége nevét írta…119 A címzett pedig Várdai Kata és secretariusa. Az utóbbiról tételezhető fel, hogy igazán érti és értékeli azt a szellemi muníciót, amelyet valójában az ő levele indukált. Ha ez netán Rimay120 lenne, akkor Diana jelenléte esetleg visszautalna Rimay Balassi Ferencet sirató soraira a Balassi-epicédiumból: „Delos szigetéből ez minap Dianna / Jöve Nyír földére, rongyossan, fáradva”.121 * Javasoljuk, hogy Telegdi Katát mint nagyformátumú, a szövegverset Balassitól eltérő módon létrehozó, első magyar költőnőt felejtsük el. Ellenben őrizzük meg jó emlékezetünkben szegény temetetlen holtat, aki ilyen szellemes csipkelődést mert íratni deákjával, vagy nevében ilyen furmányos levelet írt férje, a nagy műveltségű Szokoly Miklós. Valószínűnek tartjuk, hogy a szóban forgó levelet, amelynek egy része rímes próza, 1599. február 17-e és 1599 szeptembere között egy nagy műveltségű férfi írta. Hogy ki, nem tudjuk.

gomnál nem lakott, hol ide s hol tova kelletett menni, nem tagadhatom, hogy embereknek is sok ítiletek vagyon, s magam is látom, hogy mind nekem, s húgomnak és gyermekinek igen derogál. Énnekem azért semmi úton nem tetszik, az isteni és atyafiúi szeretet sem engedi, hogy kegyelmed üdőnap előtt, Váradnak is mostan semmi bántása nem lévén” –stb. („Ex Bathor, ma szeredan 23 7bris.” – Valószínűleg 1600.) 117 Rimay János a Balassi-epicédium előszavában Balassi-követőként tartja számon Istvánffy Miklóst, Forgách Mihályt, Révay Pétert, Káthay Mihályt és Szokoly Miklóst is. Eckhardt, RJÖM, id. kiad., 35. 118 E tanulmány írói közül Jankovics József inkább a „Szokoly Miklós a szerző” elképzelést, Kőszeghy Péter a „két secretárius” koncepciót tartja valószínűbbnek. 119 Vígh Éva, Híres hölgyek az itáliai reneszánsz és barokk korban, Bp., 2008, 138. 120 Aki Várdai Kata lányának, Nyáry Krisztinának a lakodalmán a legfőbb ceremóniamester (Thúrzó Imre vette feleségül 1618. november 11-én). Ipolyi (i. m.) szerint: „Így indult meg e násztábor Magyarország egyik végétől, a trencsényi és árvai várból az ország másik szélére, Zemplénbe, a Vágtól a Bodrogig, Király-Helmeczre, hol Nyáry Pál és neje Várday Kata akkor laktak. A menetet nem kisebb főember intézte, mint Rimay János, Bocskaynak egykor udvari belső embere, kamarása, ki az ilyen tábori menetekben tapasztalt ember volt; sokszor forgott ezekben a fejedelem hadaival és udvarával táborozva.” 121 Eckhardt, RJÖM, id. kiad., 26.

140

EME ASPASIA, AZ IDEÁLIS KÖZRENDŰ NŐ

Tóth Tünde ASPASIA, AZ IDEÁLIS KÖZRENDŰ NŐ Bogáti Fazakas1 Miklós 1587-es Aspasiáját2 az 1591-es kolozsvári kiadásból ismerjük. A nyomtatvány teljes címe: Aspasia asszony dolga és az jó erkölcsű asszonyoknak tüköre. A vers műfaját az RPHA „világi fiktív elbeszélő história”-ként adja meg, a címben szereplő „tükör” azonban ennél pontosabb megjelölés. Bogátinak van egy másik hasonlóan női témájú műve, az 1577-ben szintén Kolozsvárt megjelent, 1575-ös keltezésű Szép história az tökélletes asszonyállatokról.3 Ez ugyan históriának mondja magát, de tükörfunkciója ugyanúgy nyilvánvaló. Az Aspasia eredetije egy antik görög elbeszélés. A Kr. u. 175 és Kr. u. 235 közt élt görög szofista, Klaudiosz Ailianosz Tarka históriái közt szereplő Aspasia-történet nem tartozik a legidézettebbek közé, maga a szerző sem szerepel gyakran a szakirodalomban, bár egy másik, Az állatok természetéről írott művéből Ilyenek az állatok címmel jelentek nemrég meg részletek a Palimpszesztben Magyar László András fordításában,4 egy másik művével pedig hosszabban foglalkozik a debreceni Burai Erzsébet PhD-értekezése.5 Az ailianoszi eredetiről a Qaestia6 könyvtárában sem igazán találunk igazán irodalmat.7 Leghosszabban Graham Anderson Fairytale in the Ancient World című, 2000-ben megjelent könyvének egyik fejezete foglalkozik vele, elemzésére a későbbiekben még visszatérünk. Milyen tehát a jó erkölcsű, „tökélletes” asszony egy 16. század végi (szombatosok körében (is) népszerű) unitárius szerző szerint? „Tudománnya legyen okos, bátor, tiszta, azkihez kél, szeresse, Annak életére, ő tiszteségére eszét, erejét vesse, Ha látja, hozzáfér, tanácsot asszonyom ura mellett jelentse.” (Aspasia, 69. strófa) A Balassi Kiadónál megjelent Szöveggyűjteményben8 az első sor „azkihez kell, szeresse” formában szerepel, az egyetlen fennmaradt forrásban azonban jól olvasható a „kél”: egy „l” és egy „farkas e” szerepel a szóban – így a szövegnek is több értelme van: „azt kell szeretnie, akihez (el)kel, vagyis aki elveszi feleségül”. Hogy ez az értelmezés helytálló, azt a történet egésze is bizonyítja, tekintsük hát át röviden a mű eseményeit. 1 2 3 4 5 6 7 8

A szerző nevét a Szentmártoni Szabó Géza által javasolt formában adom meg. RPHA-0693. RPHA-0261. http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/49.htm. http://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/handle/2437/5865. Lásd még: Burai Erzsébet, A császárkori görög próza új műfaja: az erotikus és mimétikus fiktív levél, Könyv és Könyvtár XXVI(2004), 165–188, konyveskonyvtar.lib.unideb.hu/2004/cikkek/7_Burai.pdf. http://www.quaestia.com. A latinos Ailianos ill. az angolos Aelian formában is keresve. http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b152/ch06s02s02.html.

141

EME Tóth Tünde

Aspasiát, az igen szegény sorból származó félárva leányt, aki korábban egy álmában megjelent galamb tanácsára alkalmazott gyógymóddal szabadult meg az állán keletkezett sömörtől, három társával együtt az uralkodó kisebbik fiának, Cyrusnak háremébe viszik. Aspasia tartózkodó: nem engedi magát kisminkelni, s csak miután megverik, hagyja, hogy díszes ruhába öltöztessék; könnyes szemekkel és égő arccal áll Cyrus elé, a többiek pedig kacéran mosolyogva, s míg azoknak nincs kifogásuk az ellen, hogy Cyrus fogdossa őket, Aspasia nagyot sikít, mikor az hozzáér, és azt mondja, hogy megbánja még Cyrus, ha még egyszer hozzá mer érni, erre az megfogja a lány mellét, mire Aspasia elszalad. Cyrus ekkor a többieket elküldi, Aspasiát pedig feleségül veszi. Aspasia Cyrust (nem tudjuk, milyen) okos tanácsokkal látja el, ezért Cyrus már csak vele lesz hajlandó nemi életet élni. Aspasia nem feledkezik meg apjáról, és gazdaggá teszi. Mikor Cyrustól egy drága „királynői” nyakláncot kap ajándékba, Aspasia azzal adja vissza, hogy ez a nyaklánc valóban királynőnek való, ezért adja azt inkább az anyakirálynőnek. Ezért anyósa is igen kedveli aztán Aspasiát. Mikor Cyrus elesik a bátyja, Artaxerxes ellen indított harcban, az özvegy Aspasia Artaxerxeshez kerül, aki szintén elveszi és fő feleségévé teszi, s azt ígéri neki, ha Aspasia a kedvére tesz, akkor nála többre is viheti, mint anno az öccsénél. Ezféle beszédet soká mindheában Aspasiára veszte, Mert Cyrus szerelme úgy beléolvadt volt, hogy ki nem törölhette, Végre, mint bölcs asszony, az király szavára, idő telve, engede. (Aspasia, 57. strófa) Mikor Artaxerxes udvarában meghal a király kedvence, a legszebb ázsiai fiú, hősnőnk a halott ifjú köntösében vigasztalja meg a férjét, aki azt kéri, hogy máskor is ebben a ruhában keresse fel őt. A szöveg szerint Aspasia „bölcs beszédével” vigasztalta meg Artaxerxest, de azt nem tudjuk meg, mi lehetett ez a bölcs beszéd. Aspasia története sikertörténetként van bemutatva, az ő „dolga”, azaz „esete”: példa (exemplum),9 annak példája, hogy viheti sokra egy szegény lány az életben. „Mert természet jova kettő az leányba’, hogy: szép és jó az esze” – előlegzi meg a 35. strófa 3. sorában a 69. strófa tanulságát a szerző. Aspasia története a 12–66. strófában van elmondva. Őt magát az alábbi strófákban nevezi eszesnek vagy bölcsnek a szöveg: 36.: Eszével élt ura, valaha tanácsát fogadta, meg nem bánta, Mikor nagy dolgokban Aspasia szaván ifjú Cyrus indula, Egész Görögország ennek hírét hallá, és nagy eszét csodálá. 57.: Ezféle beszédet soká mindheában Aspasiára veszte, Mert Cyrus szerelme úgy beléolvadt volt, hogy ki nem törölhette, Végre, mint bölcs asszony, az király szavára, idő telve, engede.

9

142

A 4. strófa 3. sorában a szerző is példának nevezi.


65–66.: Ura szaván jára az bölcs Aspasia, kivel megvigasztalá, Kinek kedvét senki, sem anyja, sem fia, rokona nem találá; Mert az nagy bánatot ő bölcs beszédével királyból kiszállítá. Sok jó szerencsében, gonoszban így forga, kivel nevet talála, Egész Ázsiában és nagy Európában szépeknek példát hagya, Kiért szépnek s bölcsnek vezetéknevén is história ezt mondja. Legfontosabb tulajdonságai emellett mindenekelőtt a szépsége, aztán egyszerűsége, mely a kozmetikumok, díszes ruhák és ékszerek, kincsek elutasításában nyilvánul meg, valamint szemérmessége, mely kezdetben a férfiakkal szemben elutasítóvá teszi, ám a megfelelő társadalmi pozíció elérése után a már említett bölcsességének köszönhetően hajlandó aktuális férjeivel szemben teljesíteni házastársi kötelességét. A hiúságnak (mint a szövegből kiderül) kétféle változata van, az egyiket a narrátori hang helyénvalónak, a másikat helytelennek ítéli. A természetes szépség elvesztése fölötti kesergést, illetve annak mesterséges módon (rózsából származó kozmetikumokkal) való visszaszerzését a szöveg helyesli, a természetes szépség ékszerekkel, öltözködéssel, illetve sminkeléssel való fokozását azonban elítéli. A szexuális kapcsolat létesítésének is ismeri elfogadott és elutasítandó formáit. Azt írja: Ázsia földében nincs az paráznaság, de egynek sok házasa, Azért ifjú Cyrus többi közt házasul Aspasiát hozatá 12./1–2. sor Leánt azért Cyrus feleségül vevé, noha több is volt nála, De egyet is soha sem elébb, sem oztán oly kedvében nem tarta, Nem ágyas számában, de királyné renden ez egyet vövé hozzá. Az perzsák szokása, hogy sok egyéb ágyas, de csak egy az királyné, De görög módra lőn Cyrus házassága, mert felettébb szereté 34–35./1–2. sor A szóhasználat néhol ellentmondó, de kihüvelyezhető belőle, hogy Aspasia az ágyas szerepét nem fogadta el, csak a feleségét, s annak ellenére is így döntött, hogy Ázsiában az ágyasság intézménye elfogadott, vagyis hercegi ágyasnak lenni nem számít az adott közösség normái szerint paráznaságnak – a görög Aspasia azonban a görög típusú házasságot fogadja csak el. Az Artaxerxesszel kötött házassága már nem mondható ennyire sikeresnek, hiszen sejthető, hogy a szép ifjú a király fiúszeretője lehetett, s e homoerotikus viszony feltételezése magyarázza csak meg, miért takarja a király a gyászruhás asszonyt az ifjú köntösébe. Míg mások vigasztalni sem merik, Aspasia a maga tartózkodó, visszafogott és alázatos modorában szólt a gyászoló férfihoz, ez az alázat juttatja el oda, hogy átveheti az ifjú szerepét. Ailianostól tudjuk, hogy az ifjút Teridatesnek hívták és eunuch volt.

143

EME Tóth Tünde

II. Artaxerxesnek, vagy másként Artaxerxes Mnemonnak a történettudomány ismeretei szerint a felesége egyébként Stateira (Hydarnes leánya) volt.10 A királynak állítólag több mint 115 fia volt összesen 350 feleségétől, ill. ágyasától, s míg egyes források a bibliai Ashavérussal I. Xerxest azonosítják, addig mások szerint II. Artaxerxes lenne a bibliai Eszter Könyvének királya – különös véletlen, hogy van egy vitatott hitelességű Bogáti-műnek tartott, Kolozsvárt 1577-ben megjelent Eszter dolga címen ismert bibliai históriánk is. Visszatérve az Aspasiához, feltűnő, hogy a címszereplő milyen gyakran jelenik meg a szövegben lehajtott fejjel. Mikor Cyrushoz vezetik: Orcáját az földen Aspasia tartja, mert tüzes, úgy pirula, 29./1. Majd pedig Artaxerxes előtt (a Teridates halálát követő 3. napon): Asszony odamene, az útban megálla, könyveze, földre néze 60./2. A mű végén szereplő tanulságban is visszatér erre a narrátor: Hogy asszonyom fejét meghajtsa, úgy bízzék, ha véle vitt nagy eszet. 67./3. Egyértelmű utalás ez a mondásra, miszerint „teli kalász lehajtja a fejét”, vagyis az „okos ember szerény is”. Az Aspasia a Lucretia nótájára íródott. A Lucretia a kolofónja szerint 1577-es, s bár ennek hitelességét a B. Kis–Szilasi szerzőpáros 1992-es dolgozata11 megkérdőjelezte, megingatni azt még nem sikerült. A két mű születése közt tehát 10 év különbség van, ennyi idő alatt a 29 éves Bogátiból 39 éves családapa lett, s a Lucretiának is volt ideje, hogy a tizenéves Dobó Jakab, a húszas évei elején járó Balassi Bálint vagy az ismeretlen korú Pataki Névtelen műveként Sárospatakról a székelyföldi Homoródszentpálra jusson. Ám vajon miért választja egy, a női viselkedésformák tekintetében puritán szerző a Lucretiát dallammintának? Az egyik lehetőség az, hogy magát a verset nem ismerve választotta, és csak annyit tudott róla, hogy az a19, a19, a19-es metrumot a „Lucretia nótájára” jelzéssel szokás illetni. Ellenben ha ismerte magát a Lucretia-históriát is, akkor nagyon érdekes intertextuális közeg jön létre. Miért? A Lucretia-történet egy botrányos szerelem története, mely a szövegben megszólaló narrátori hang intenciója szerint a „hogyan ne” példája, vagyis negatív példa. Hősnőjének a magyar széphistória latin eredetijét író Piccolomini nem kis szarkazmussal választ nevet, hiszen a római történelemben Lucretia neve a házastársi, az asszonyi hűséggel forrott össze. Piccolomininél (és innen a magyar szövegben is) ez a név egy kétségbeesett házasságtörő asszony neve lesz.

10 Maria Brosius, Women in Ancient Persia 559–331 B. C., Oxford, 1998, 205. 11 B. Kis Attila, Szilasi László, Még egyszer a Pataki Névtelenről: Történeti poétika és dekonstrukció, névtelenség és dialogicitás, ItK XCVI(1992), 646–675.

144


Míg Aspasia neve – szinte azt lehetne mondani, hogy – éppen ellenkező utat tesz meg. Periklész kedvese az az Aspasia, akiről Bogáti Fazakas hősnője, illetve az ő irodalmi mintájául szolgáló Ailianosz hősnője a nevét kapta. Periklész második felesége, a milétoszi Aspasia az ókor legismertebb hetérája. Egyéb érdemei keveset nyomnak a latban, mikor címkékben fogalmazunk. Róla kapta a nevét Ailianosz hősnője, az ifjabb Aspasia. Ő említés szintjén szerepel többeknél is,12 pl. Plutarchostól tudjuk, hogy a milétoszi Aspasia annyira ismert volt a korban, hogy az ifjabb Cyrus róla nevezte el ágyasát, történetünk hősnőjét, a phocaeai Miltót.13 Maga az Aszpá(s)zia név egyébként azt jelenti görögül, hogy „kedvelt / vágyott / kívánt [nő]”.14 A magyar olvasók a hősnő eredeti nevébe azonban valószínűleg a magyar „míltó” azaz „méltó” szót is belehallhatták. Anderson az antik Hamupipőke-történetek közé sorolja az ifjabb Aspasia történetét. Ez talán kevésbé egyértelmű, mint mondjuk Amor és Psyche történetének „A szépség és a szörnyeteg”-típusú mesék közé való beosztása. Amerikai szemmel persze a Hamupipőke is jellegzetes gold digger story, mert a szegény lány gazdag férjet fog benne – s persze az Aspasia is olvasható kvázi sikerreceptként („légy szerény és tartózkodó, akkor mindig a domináns, alfa hímhez fogsz kerülni”), ám ez a történet nagyon durva leegyszerűsítése. Nem véletlenül emeltük ki, milyen gyakran hangoztatja a szöveg Aspasia bölcsességét, s ez a bölcsesség, melyet közelebbről ugyan nem igazán ismerünk meg, nem merül ki a szerénység és szemérmesség megfelelő alkalmazásában. Ha a szöveg tanító célzattal s példaként íródott, mint feltételeztük, a korabeli fogyasztók nem lehettek vele teljes mértékig elégedettek, mivel a bölcsesség mibenlétét nem ismerhették meg alaposabban belőle, holott nyilvánvalóan ez volt Aspasia sikerének („szerencséjének”) hosszú távon a titka. A szövegből azonban lényegében mindig csak a „belépőket” ismerjük meg, mindig a nyitásokat látjuk: hogy nyeri el Aspasia Cyrus, majd Artaxerxes érdeklődését, hogy nyeri meg Cyrus anyjának jóindulatát – az egyetlen igazi kivétel a Teridates-epizód. Ez az epizód egyértelműen Aspasia sokat emlegetett bölcsességének bemutatása, azonban az olvasók a gyakorlati életben ennek sem vehették feltehetően komoly hasznát – legalábbis nem nagyon vannak arról feljegyzések, hogy a korabeli magyar közrendű férfiak közt gyakori lett volna a fiúszerető tartása. Jóllehet a históriában egy királyi ágyas, illetve feleség történetéről van szó, Bogáti tükre nyilvánvalóan nem az arisztokrácia felé van fordítva, az ő hősnője sem nem Lucretia Borgia, sem nem Giulietta Gonzaga. Példázata a közrendűeknek szól, a közrendű nőideált testesíti meg, és nem az udvarit. Ideális nője szép, de szerény. Szemérmes hajadonként és odaadó feleségként szerepel; olyan nő, akinek a férje valóban az „ura”. Ez a nőideál ebben a társadalmi környezetben mindig is népszerű volt, nem csupán az ókorban vagy Bogáti idejében – gondoljunk csak a Volter és Grizeldisz hősnőjére. Az unitárius szerző tulajdonképpen nem véletlenül látja a középkori (katolikus) szenteket is ilyennek:15 Az szentek példáját ó dolognak tartják, vagy pap-példának mondják, De én azokban is hasonlót találok, kik magok úgy tartották, Hogy urokat s Istent ha meg nem bántották, magok szépeknek tudták. (70. strófa) 12 13 14 15

Pl.: Xenophón, Anabasis, 1. 10. 2. Plut. Artax. 26. Pericl. 24, 7., Plut. Artax. 27, 29. Justin. X, 2. Ókori Lexikon. A reformáció és a kora középkori kereszténység rokonítható vonásainak elemzésébe jelen dolgozat nem kíván belemenni.

145

EME Tóth Tünde

Jóllehet Bogáti nőképe a közrendűek körében mindig is nagy népszerűségnek örvendő férfidominanciájú világkép16 függvénye, s maga az írás gesztusa is, egy ilyen típusú nőnek az olvasó(nő)k elé például állítása is efféle gesztus, a szerző ebben a vallási feszültségekkel teli korban mindenképpen figyelemre méltó vallási toleranciáról tesz tanúbizonyságot; Aspasia történetének kiválasztásával és feldolgozásával pedig – már ami a Teridates-epizódot illeti – meglepően nagy szexuális toleranciáról – vagy meglepően nagyfokú naivitásról.

16 A témáról összefoglalóan lásd: A History of Women int he West III.: Renaissance and Enlightenment Paradoxes, szerk. Natalie Zemon Davis, Arlette Farge, sorozatszerk. Georges Duby, Michelle Perrot, Cambridge, Harvard University Press, 1992.

146

EME A TÖRTÉNET KERETE, A KERET TÖRTÉNETE: VÁLTOZATOK PONCIÁNUSRA

Gábor Csilla A TÖRTÉNET KERETE, A KERET TÖRTÉNETE: VÁLTOZATOK PONCIÁNUSRA1

„Ismétlés a tudás anyja” Jelen dolgozat, amint azt a címe is elárulja, széles körben ismert művel vagy művekkel (az egyes vagy többes szám használata ezúttal nem nyelvtani, hanem értelmezési kérdés) kíván foglalkozni: azzal a Hét bölcs mester történetének, máskor Ponciánus császár históriájának nevezett keretes elbeszélésfüzérrel, amelynek keleti és/vagy középkori eredetét nem vitatja a kutatás, amelynek Európában igen nagy számú latin és vulgáris nyelvű változata ismert kéziratos és nyomtatott formában egyaránt; amely a műfajnak sajátos példánya, amint erről majd szó lesz; és végül amely a szövegtörténet folyamán érdekes funkcionális átalakuláson ment át: míg a középkorban – elsősorban ferences körökben, de a bencés, ciszterci források tanúsága szerint is – épületes, a Biblia allegorikus értelmezésének mintájára befogadható olvasmányként volt használatos a szakmai konszenzus szerint, addig kora újkori, jobbára népnyelvű kiadásait a világi, szórakoztató funkciójú írásbeliség remekműveként kanonizálta az irodalomtörténet. És tudunk olyan, igaz, kivételesnek számító esetről is, amikor személyes tragédia – zátonyra futott házasság – parabolájaként került használatba.2 A mű meseszerűségében is realisztikus cselekménye ezt jól elő is látszik segíteni: idézzük hát fel a történetet. Ponciánus római császárnak igen szép felesége és az alattvalók által is kedvelt fia van, neve Diocletianus. A császár felesége ifjan meghal, az özvegy császár újraházasodik, fiát pedig hét bölcs mesterre bízza, akik távol a szülői háztól hét éven át tanítják őt a hét szabad mesterségre. A mostohaanya kérésének engedve a császár hazahívatja a császárfit, ő azonban a csillagok járásából kifürkészi, hogy meg kell halnia, hacsak hét napon át meg nem tartóztatja magát a beszédtől. Hazaérkezve tehát apja és az udvari nép legnagyobb elképedésére nem szólal meg. A császárné a hálószobájába viteti az ifjút, szerelmi együttlétre próbálja rábírni, amikor pedig nem jár sikerrel, azzal vádolja be őt a császárnál, a fiatalember életét követelve, hogy az erőszakot akart volna elkövetni rajta. A császár sebtében ki is mondja a halálos ítéletet, ám miközben a vesztőhely felé haladnak, megérkezik az első mester, és elmond egy példázatos mesét a császár színe előtt, amivel egy napra sikerül megmentenie a császárfi életét: Ponciánus arra a napra felfüggeszti az ítélet végrehajtását. A hírre a császárné egy újabb mesével válaszol, ennek eredménye az ítélet-végrehajtás újbóli 1

2

A tanulmány Domus Hungarica Artium et Scientiarum ösztöndíjtámogatással készült. Itt szeretném megköszönni Baricz Ágnes, Bartók István és Dóczy Örs segítségét: készségességük hozzáférhetővé tett számomra olyan forrásokat, amelyek megszerzése hozzájárulásuk nélkül nagy szervezői munkát és időráfordítást követelt volna. Köszönöm Biró Hendre Doina és Ileana Dârja segítségét is. Egyed Emese, „Isten veled”. Kéziratos Ponciánus – 1784, Drág = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, 2007, 539–554.

147

EME Gábor Csilla

elrendelése. Ezt a második mester közbenjárására és példázata hatására ismét felfüggeszti a császár, majd a császárné következő meséje nyomán újra a vesztőhelyre küldi az ifjút. Az ítélet kimondása és felfüggesztése az iménti ritmus és rítus szerint hét napon át ismétlődik, vagyis egymást váltva hangzik el hét történet a császárné, hét a mesterek szájából. A hetedik napon végre Diocletianus is megszólalhat, leleplezi a csalárd császárnét és női ruhába öltözött szeretőjét, és elmondja a maga – a mű egészének szerkezetében tizenötödik –, ugyancsak példázatfunkciójú (és a saját sorsát fikcionalizáló) történetét. A végkifejlet derűlátó és egyértelmű: küzdelmek és veszélyek után kiderül az igazság, a jó elnyeri jutalmát, a gonoszt pedig példásan megbüntetik. Az Európában igen népszerű elbeszélésfüzér magyar nyelvterületen, magyar változatban is ismert volt. Elöljáróban ezért foglaljuk össze már-már bűnös rövidséggel, amit a kutatás a magyar nyelvű Ponciánusok szerzőségével (szabatosabban, hirtelenjében alkotott szóval: fordítóságával) és szöveghagyományával kapcsolatosan eddig tisztázott. Waldapfel József 1938-ban megjelent tanulmánya nyelvi kritériumokra alapozva felvetette, hogy a 17. századi lőcsei kiadványokból ismert Ponciánus-edíciók3 fordítója a német forrás alapján dolgozó Heltai Gáspár lenne, s e feltételezést könyvtörténeti, valamint nyomdászati megfigyelések is alátámasztani látszanak.4 Ez a kiadásegyüttes tehát nem lenne azonos a 16. századi kiadvánnyal, vagyis a Bécsben 1573 elején megjelent Ponciánus-edíció5 latin eredeti alapján készült szövegével, amelynek fordítóját csak találgathatjuk: jó, ha egyáltalán azonosítani tudjuk a kört, amelynek részére készült, vagy az írói környezetet, amely készítette.6 Amikor Holl Béla megtalálta a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában a Ponciánus-história Heltai nyomdájában előállított töredékét,7 amelynek szövege azonos az 1633-as és későbbi lőcsei kiadásokéval,8 kézzelfogható módon bizonyítást nyert Waldapfel sejtése. Ennek alapján jogos büszkeséggel jelenthette ki Nemeskürty István, hogy „egyszer s mindenkorra eldőlt, hogy A hét bölcs mester elbeszélésfüzérének két magyar fordítása is van az 1570-es évekből”, dacára annak, hogy „[s]zórakoztató és elbeszélő prózai emlékekben oly szegény XVI. századi irodalmunk”.9 A bizonyosság pedig összehasonlító elemzés után kiáltott: erre vállalkozott Nemeskürty a tanulmány folytatásában, mint maga mondja: „széptani tekintetben”10 egybevetve a számára hozzáférhető német Ponciánusokat Heltai fordításával, keresve az egyéni írói leleményeket, azután pedig egymásra olvasva Heltai variánsát, valamint 3 4

5 6 7 8 9 10

148

Poncianvs csaszar historiaia. Mikeppen az ö fiának Dioclecianusnak hét bölcs és tudos mestereket fogada, kik azt tanyitának az hét és nemes tudomanyokra, Lőcse, 1633, 1653, 1676, 1679. (RMNY 1571, 2472, ill. RMK I. 1203, 1238.). „1577 és 1636 között a kolozsvári nyomda több kiadványában felbukkan nyolc olyan azonos méretű (55x68 mm) fametszet, amely a Ponciánus históriája egy-egy jelenetét ábrázolja és amelynek mintája – egy kivételével tükörképben – a Die sieben weisen Meister 1565-ben és 1570-ben Frankfurtban megjelent kiadásában látható.” (Holl Béla, Ponciánus históriája XVI. századi kolozsvári kiadásának töredékéről, MKsz, 1966/3, 255.) Poncianvs historiaia: az az Het Bölch Mestereknek, mondasit chiwda szep hazonlatossagoual foglaluan, mimodon, az Chazar Fiat Diocletianust hetzer halaltul meg mentettetet legien, Bécs, 1573. (RMNY 322) Modern kiadását s. a. r. Heinrich Gusztáv, Bp., 1898. Waldapfel József, Heltai Gáspár és a magyar nyelvű Ponciánus, ItK 1938/1, 2, 31–44; 119–129. [Heltai Gáspár, Ponciánus históriája, Kolozsvár 1571–1574.] (RMNY 314). Holl, i. m., 255–260. NEMESKÜRTY István, Heltai Ponciánusa és a magyar reneszánsz szórakoztató próza = Uő, Olvasók és olvasmányok: Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Bp., 1984, 118–119. Nemeskürty, i. m., 120.


a bécsi edíciót, amelynek alkotóját Bornemisza Péter környezetéből származóként azonosította. A magyar Ponciánusok összehasonlításának egyik fontos, nyomdatechnikailag is kiemelt tanulsága az volt, hogy „a két fordítás kétféle olvasóközönség számára készült”11 (ti. főúri és polgári réteghez tartozó olvasók számára), illetve hogy „a magyar szórakoztató próza első kísérletei az akkori magyar irodalom két legkiválóbb prózaírójának köréből kerültek ki.”12 És persze nem maradhatott el az obligát rangsorolás sem: nyilvánvaló, hogy Heltaié lett a pálma, a bécsi változat pedig, „ha nem is remeklés, de szépen folyó ízes prózát kínál olvasásra”.13 Hét bölcs mester latinul, németül Ahhoz, hogy a magyar Ponciánusokat a részletekre koncentráló vizsgálatok után14 tágabb összefüggésrendszerben tudjuk elhelyezni, nem lesz talán haszontalan szétnéznünk a latin és német szövegek háza táján. Annál is indokoltabb ezt megtennünk, mivel különösen a német kutatás számos figyelemre méltó eredményt mutatott fel az európai szövegváltozatokat illetően, ezek tanulságai pedig fontos szempontokkal segíthetik a magyar Ponciánusoknak az európai kontextusokkal is számoló megközelítését. Detlef Rothnak a latin verziókat feldolgozó szövegkiadása,15 amely 72 kéziratos (köztük egy-egy 15. századi, Gyulafehérvárott,16 illetve Budapesten őrzött17) és 11 nyomtatott európai (a megjelenési évek 1473–1526 közöttiek) – vagyis 85 túlnyomórészt késő középkori – forrással operál, és a kiadást hagyomány- és szövegtörténeti magyarázattal is ellátja, arra a konklúzióra jut, hogy a latin szövegek négy fő, egymástól hangzás és szövegforma tekintetében egyaránt eltérő csoportra oszthatóak.18 Közöttük az első tartalmazza a legteljesebb szöveget, aprólékos értelmezésekkel és a történet allegorikus-morális applikációival; a második szövegiségében igen közel áll az elsőhöz, ám a császárné és a császárfi értelmezéseit új bekezdésben hozza, ami az elsőétől eltérő szövegfelfogásra utal; a harmadik csoport a második egyik kéziratára vezethető vissza, csakhogy itt a morális applikációk eltérnek az előbbiektől, és szervesen a történetbe ékelődnek; végül a negyediknek a szövege jelentős mértékben különbözik a korábbiaktól, és enyhén rövidít is a történeten, moralizációi pedig másodlagosak.19 11 12 13 14 15 16 17

18 19

Nemeskürty, i. m., 138. Nemeskürty, i. m., 140. Nemeskürty, i. m., 142. Lásd újabban: S. Sárdi Margit, „Régi gyöngyök új foglalatban”, http://magyar-irodalom.elte.hu/ erdy-kodex/html/dolgozatok/gyorgyrol.html (2008. 07. 05.), a mű egyik betéttörténetének, az Amicinek a különféle változatokban való továbbélésével foglalkozik. Detlef Roth (hrsg.), Historia septem sapientum. Überlieferung und textgeschichtliche Edition, I–II, Tübingen, 2004. A Batthyaneum R II. 75-ös jelzetű, eléggé megrongált állapotban levő, vegyes tartalmú kézirata a 183ra–212rb. lapokon tartalmazza a hét bölcs mester történetét. A Cod. Lat. 25. jelzetű, 1474-ben Váradon készült kódexet, amelyet valószínűleg Sztárai Mátyás írt Egervári László nagyváradi püspök megbízásából, ma az Egyetemi Könyvtár őrzi. Ebben a hét bölcs mester története a 83vb–104va. lapokon olvasható. Ezt 1877-ben ajándékozta (vagyis adta vissza) II. Abdul-Hamid szultán az Egyetemi Könyvtárnak több más Corvina-kódexszel együtt; annak bizonyítéka pedig, hogy magyar ember írta, a „vörös írású sóhaj: »Hogyh yhatnam«” (Heinrich Gusztáv, Bevezetés = Poncianus historiája Bécs 1573, kiad. U., Bp., 1898, 35.). Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 15. sköv. Vö. Detlef Roth (hrsg.), Sieben weise Meister: Eine bairische und eine elsässische Fassung der „Historia septem sapientum“, Berlin, 2008, X–XI.

149

EME Gábor Csilla

Az egyes csoportok közötti kapcsolódások szemrevételezése mellett szempontunkból feltétlenül hangsúlyozandó, hogy valamennyi típus középkori változatai a prédikációs gyakorlatból ismerős spirituális magyarázatot (reductio, más változatokban moralitas) fűznek akár a kerettörténethez, akár a betéttörténetekhez20 – e magyarázatok pedig szerves tartozékai a műnek, és összefüggenek a középkori szöveghasználattal, amely a történeteket a bennük foglalt tanulság miatt kedvelte.21 A műnek eme jellegzetessége egyúttal a legkorábbi ismert nyugati variáns szerkesztőjének kilétét is segít fölfedni: nagy valószínűséggel ferences szerzetes lehetett;22 továbbá a további 14. századi szövegváltozatok is szerzetesi – ciszterci, ferences, bencés – körökből származnak.23 Ezzel összefüggésben lesz relevánssá az a megfigyelése is, hogy a középkori kéziratos forrásokban gyakorta egymás szomszédságában helyezkedik el a Historia septem sapientum és a Gesta Romanorum,24 s ez utóbbi is a benne foglalt moralizációs jelentéslehetőségek okán lesz népszerűvé. Érdemes a fentiek ellenőrzése céljából rátekintenünk a gyulafehérvári, azután a budapesti kézirat tartalmára: előbbiben a Zsoltárok könyvének magyarázatát követi a Historia septem sapientum, természetesen moralizaciókkal ritmikusan ellátva, majd a Gesta Romanorum ugyancsak cum moralizacionibus, hogy azután egy pszeudo-bernáti sermo következzék „de Assumptione Beatae virginis”.25 A hét bölcs mester első csoporthoz tartozó történetvariánsában a Moralizaciók és a betéttörténetek ugyanazon a módon tagolják a szöveget: az ismeretlen scriptor nagyobb, vastagított betűkkel, címszerűen jelzi a tanulságokat és az egyes betéttörténetek számát és elmondóját, sőt vörös iniciálékkal is kiemeli, s ezzel mintegy egyenrangúsítja a betéttörténeteket, valamint azok spirituális tanulságait. A Gesta zárómondata – „Expliciunt Gesta romanorum imperatorum moralizata a quodam fratre minorum et cetera” (293ra) – a kódex ferences provenienciájára enged következtetni. A budapesti kódex ugyancsak együtt tartalmazza a Gesta Romanorumot és a hét bölcs mester történetét, különlegessége pedig, hogy deklaráltan is különálló szerkezeti egységbe tagolja a történetet magát és a moralizációkat: „Explicit historia septem sapientum ad textum. Et incipiunt narrationes morales predicte” (102r). És bár a függelékbe sorolt tanulságok töredékesek, megszakadnak a negyedik mester meséjének reduciójánál, a másolónak (vagy a másoló által használt forrásműnek) szándéka nyilvánvaló: önállósítja mind a szöveget, mind a tanulságot. A spirituális applikációk fontosságának érdekes példája a mű egy Marburgban található kézirata, amely a története(ke)t nem, csupán a Moralisatiókat tartalmazza.26 A két mű kontaminációjára pedig jó példa, hogy egyes esetekben a Historia egyes történetei, a keretszöveg nélkül, a Gesta Romanorumba olvadnak.27 Azután találkozhatunk ezeknél komplikáltabb esettel is: egy Hannoverben található kézirat például Nagy Károly császár kultikus tiszteletét mutató szövegek, illetve Lajos császár 20 Ezek a szövegből való „kibeszélés” esetei a hallgatóság közvetlen megszólítása („Karissimi!”), majd a középkori bibliai exegézis módszerei szerinti azonosítások révén: pl. Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 249 (a kerettörténetben), illetőleg 257 (a betéttörténetben). II. 487, 493. 21 Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 2. 22 A kódexet ma az Innsbrucki Egyetemi Könyvtár őrzi, jelzete Cod. 310, keletkezési éve 1342. Vö. Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 7. 23 Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 13. 24 Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 3, 11. 25 Zsoltármagyarázatok: 2ra–182rb; Historia septem sapientum: 183ra–212rb; Gesta Romanorum: 212rb–293ra; Pseudo-Bernát prédikációja: 293va–295ra. Vö. még Roth (hrsg.) 2004, i. m., I. 23. 26 Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 58–59. 27 Részletek: Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 110–119.

150


legendája társaságában közli kivonatosan a Historiát és a Gesta Romanorumot, mindkettőt moralizata.28 Itt nincs terünk részletesen kitérni a kérdésre, ezért csak futólag említem meg, hogy az ilyesfajta szövegkörnyezet bizony újszerű, megfontolandó értelmezési távlatokat nyit(hat) meg: eszerint úgy is olvashatjuk mind a Historiát, mind a Gesta Romanorumot, mint a fejedelmi tükör egy sajátos esetét. Ami azután a német nyelvű szöveghagyományt illeti, ennek részleteiről legújabban ugyancsak Detlef Roth kutatásaiból, egy bajor meg egy elzászi variáns kiadásához fűzött kísérőtanulmányából, valamint a kiadvány jegyzeteiből29 (és persze magából a szövegből) értesülhetünk. Eszerint a késő középkorból és a kora újkorból a műnek nyolc prózai és három verses feldolgozása ismeretes német nyelven, valamennyi a latin változatok első és második csoportjára vezethető vissza.30 A kötetben közölt brünni (15. század első fele) és colmari (1468/69) kézirat környezete (a hét bölcs mester története társaságában traktátusok, legendák és a Gesta Romanorum olvasható) arra enged következtetni, hogy lefordításuk sokkal inkább kívánt épületes célokat szolgálni, semmint szórakoztatni. És a történet az effajta megközelítést lehetővé is teszi, hiszen olyan értékeket állít előtérbe, mint a bölcsesség szeretete, a kísértés elhárítása, a hallgatás, a türelem stb. – a középkori kéziratok kódexbeli kontextusa pedig mindenképpen ezeket favorizálja. Könnyű egyetértenünk tehát a német kutatóval, aki szerint a szórakoztató funkció megjelenése a nyomtatott variánsok, ezzel együtt pedig a laikus körökben elterjedő, az épületes tanulságokra kevésbé fogékony befogadási szokások következménye.31 (E tétel érvényességét a magyar változatokra vonatkozóan nemsokára a paratextusok elemzésével fogjuk ellenőrizni.) A német fordítások nagy száma mindenesetre információhordozó: a mű korabeli népszerűségét, elterjedtségét és persze formai-tartalmi sokrétűségét tekintve (ami a sokirányú értelmezéseket lehetővé teszi) talán nem is kell épp annyira megütköznünk azon, hogy magyarul is két variáns keletkezett; a jelenség inkább a magyar recepció dinamikáját minősíti, no meg persze a magyar és nyugati kultúra közötti nagyságrendi különbségeket… A Budapesten őrzött, de Váradon keletkezett latin nyelvű szöveg pedig azt mutatja, hogy a magyar variánsok sem éppen előzmény nélküliek tájainkon, a népszerű történet hazai recepciója a késő középkorban kezdődött. Néhány szó a moralizációról Hogyan is kapcsolódnak a sokat emlegetett moralizációk a történethez? Egyáltalán mit fed voltaképpen a latin moralisationes terminus, egészen pontosan azt-e, amire mai ésszel gondolnánk: a didaktikus jellegből adódó valamely erkölcsi tanulság levonását? Az egyik 15. századbéli, Uppsalában található kézirat incipitje a következő: „Sequitur prologus hystorie septem sapientum moralizata secundum spiritualem jntellectum”32 – vagyis a moralizálás ráadásul lelki értelemben értendő. A kissé alább olvasható alcímek és margináliák pedig kifejezetten is a spirituális vonatkozásokra irányítják a figyelmet, például: Narracio primi Magistri que docet hominem fugere laqueos dyaboli (Az első mester elbeszélése arra tanítja az embert, 28 29 30 31 32

Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 48. Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m. Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., XI–XII. Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., XXVI. Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 63.

151

EME Gábor Csilla

hogy meneküljön az ördög tőrétől); Secunda narracio Imperatricis et docet hominem quomodo debet dyabolum necare (A császárné második története, arra tanítja az embert, hogyan kell az ördögnek ellene mondani); Narracio Imperatricis et reduccio ad mundum et ad septem peccata mortalia (A császárné elbeszélése, valamint alkalmazás/visszavezetés a világra meg a hét halálos bűnre vonatkozóan) – és így tovább, végig a teljes történeten.33 Úgy tűnik tehát, ezek a félig a történeten kívüli szövegek, amelyek távolról sem a történetben előállt konfliktus kezelését vagy megértését hivatottak segíteni, sőt olykor úgy látszik, hogy semmi közük nincs a főszöveg problematikájához, az erkölcsteológiával mint tudományterülettel (is) öszszefüggésbe hozzák a hét bölcs mester és a többi szereplő históriáját. Ezt a sejtést azután maguk a moralizációk csak még jobban alátámasztják. A kerettörténet kísérőszövege szerint a császár bármely keresztény embert jelenti, az ő egyetlen fia a lelke, amelyet az irgalmasság hét cselekedetével kell mintegy a hét mesterrel táplálnia, hogy ezáltal az üdvösséget elnyerje. A hét szabad mesterségnek megfelel a hét erény, közöttük három teológiai, négy sarkalatos,34 és miközben az artisztikusan összehozott megfeleltetésekkel kiegészítve újramondja a cselekményt, voltaképpen a középkori teológiai summák témajegyzékén vezeti végig az olvasót.35 Érdemes az egyik betéttörténet, történetesen az első mese, a császárné által elbeszélt Arbor moralizáló értelmezését is megnéznünk: eszerint a polgár bármely embert jelenti, akinek kertje a keresztség által megtisztított szív. A gyümölccsel teli fa a tökéletes szeretet, a fiatal fa pedig a gonoszság, amely a szív kertjében növekszik. A kertész az emberi értelem; az érzéki vágyak által megsebzett értelem azonban megnyesi a fa ágait, vagyis az erényeket, így a szeretet végül elpusztul és meghidegedik. A másik értelmezési variáns szerint a polgár az első embert, Ádámot jelenti, akinek gyönyörűséges kertje a paradicsom; ennek nemes fája a tudásé, amelynek gyümölcsét tilos megenni. A fiatal fa a kapzsiság,36 a kertész pedig a sátán, akinek ösztökélésére az első ember által kapott erények megsemmisülnek: ez pedig a lelki megsemmisülés. Sőt olvasható egy harmadik reductio is e példabeszédhez: eszerint a kertész a prédikátor, akinek bűnről és erényről kell prédikálnia; a polgár a főpap, akinek kertje az egyház, a fák pedig a keresztények, akiknek alkalmas időben gyümölcsöket kell hozniuk: adományokat, tizedet, alamizsnát. A fiatal fa a nagy fa árnyékában növekvő eretnekeket jelenti, akik az igaz tudományt megtámadják, kikezdik.37 Az értelmezésnek ez a módja, láthatjuk, túlmegy a kézenfekvő tanulságlevonáson, a cselekményen jóval túlmutató értelmet tulajdonít a mesé(k)nek, és a négyes bibliaértelmezés 33 Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 63. 34 Itt is jelen van a további párhuzam: a septem artes liberales is 3+4 osztatú, akárcsak az erények rendszere. 35 Ízelítőül íme a bevezetés: „Karissimi! Per istum imperatorem debemus intelligere quemlibet Christianum, qui habet vnicum filium, id est animam, quem debet septem operibus misericordie ad nutriendum, doctrinandum tradere, per que possit salutem eternam addiscere…” A teljes szöveg: Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 249–251. 36 A latin auaritiát hoz, pedig a helyzetre találóbb lenne a gőg (superbia) – az alkalmazás módszere szempontjából azonban ennek nincs igazán jelentősége. 37 „Burgensis ille potest dici quilibet mundanus, qui habet ortum, id est suum cor per baptismum lotum, in quo debet esse arbor fructu plena, id est caritas perfecta. […] Sed sepe pinella, id est vicium, sub caritate crescit in orto cordis […] Ortulanus ille est racio in homine, que habet euellere vicia et inserere virtutes. Sed aliquando per sensualitatem racio subpeditatur in tantum, quod rami, id est bone virtutes, scinduntur et in fine karitas annihilatur et frigescit…” A teljes szöveg: Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 257–259.

152


antik eredetű, de a középkorban valódi virágkorát élő eljárásából lehet ismerős. Idézzük csak fel az emlékeztető célzatú tanító versikét a középkorból: „Littera gesta docet, quid credas allegoria, Moralis quid agas, quo tendas anagogia.”38 Lépésekre bontva: a betű szerinti értelem maga az elbeszélt történet (esetünkben a kerettörténet vagy az egyes betéttörténetek), az allegorikus jelentés hitigazságokat illusztrál (eszerint a császár és császárfi viszonyában a test és lélek szerves összetartozása fejeződnék ki); továbbmenve, a morálisban az fejeződik ki, amit tenni tartozunk üdvösségünk érdekében (ezt a vonatkozást főként az előíró hangnemű széljegyzetekben olvashatjuk), végül az anagogikus jelentésben a négy végső dolog, az örökkévalóság mint perspektíva kerül előtérbe. A létrehozott szerkezeti párhuzamosság folytán históriánkban, láthatjuk, a következetesen végigvezetett allegorikus értelmezés dominál – persze azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy míg a Biblia ilyenfajta értelmezése során egymásból következő témák, motívumok kerülnek viszonyba, addig esetünkben a megfeleltetés egyetlen alapja a szerkezeti párhuzamosság, ami akár önkényes értelmezéseket is megenged – ezzel magyarázhatjuk, hogy a fentebb idézett egyik példában egyetlen történetnek három értelmezését is ajánlotta a moralisatio. És talán az értelmezésnek ezt a sebezhetőségét érzékelte az a szövegváltozat, amely a reductio elején feltételes módban így fogalmazott: „potest dici”.39 Jóllehet a téma kutatásában a moralizációk nemzetközi szinten sem kaptak még elegendő figyelmet,40 terjedelmi kereteink nem teszik lehetővé, hogy az olyannyira csábító részletekbe itt ennél jobban belebonyolódjunk. Épületes tanulságok – a keretszövegek szempontjai A hosszúra nyúlt kitérő után tehát térjünk vissza a magyar szövegekhez: először is azt vegyük szemügyre, milyen értelmezési irányt ajánlanak a bécsi, illetve kolozsvári/lőcsei kiadások keretszövegei, vagyis előszavai.41 Moralizációk természetesen nem szerepelnek a nyomtatványokban. A bécsi edíció fordítójának megközelítési módját a Salm-Neuburg Eck grófhoz, pozsonyi várparancsnok és dunántúli, győri főkapitányhoz címzett ajánlásból olvashatjuk ki: arról van itt szó, hogy az élet nehézségeit és gondjait nem lehet folyamatosan hordozni, hacsak némi pihenéssel és kellemes szünettel nem mérsékeljük azokat („nisi relaxione quada, et suaui intermissione temperetur”42), ugyanis még a bölcsek ítélete szerint is szüksége van az embernek kellemes olvasmányokra, amelyek a lelkét felüdítik („Philosophorum iudicio inijcienda sunt iucunda et libera, quorum lectione collectus animus duret,” uo.). Ezek a szempontok a mű szórakoztató olvasmány jellegét látszanak előtérbe helyezni, a folytatás azonban inter fabulosa et historica interiecta disciplináról (uo.), a 38 Számtalan helyen hivatkoznak a már-már slágerré lett rigmusra, magyarul újabban: Fabinyi Tibor, A keresztény hermeneutika kérdései és története, Bp., 1998, 189. 39 Vö. Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 419: „Karissimi! iste miles potest dici dominus noster Ihesus Christus…” 40 Ezt többek között Ralf-Henning Steinmetz észrevételezte: Exempel und Auslegung: Studien zu den »Sieben weisen Meistern«, Freiburg Schweiz, 2000, 48. 41 Mivel az 1633-as lőcsei Ponciánus számomra nem könnyen elérhető, az 1653-as edíció Marosvásárhelyen őrzött példányát használom: Poncianvs tsaszar historiaia mikeppen az ö fianak Diocletianusnak hét bölts és tudós Mestereket fogada, kik azt tanitanák az hét Nemes Tudomáynokra…, Lőcse, 1653 (RMNY 2472). 42 Poncianvs historiaia, i. m., 67.

153

EME Gábor Csilla

fabula és história határán álló tanításról beszél,43 amely a házastársak utódai számára okulásul, vagy legalább tisztességes emlékül fog majd szolgálni (utalásként arra, hogy a munka esküvői ajándék a címzettek részére), „ista Pontiana, vel ad institutionem, vel saltem honorificam memoriam inseruitura sunt.”44 Ezek a szűkszavú megjegyzések már az épületes vonatkozásokat emelik ki, ám ha a fentebb ismertetett hagyománytörténetet is tekintetbe vesszük, komolyabban kell vennünk őket annál, semhogy valamiféle kötelezően előadott, ám üres formulákat látnánk bennük. Észre kell vennünk, amint az előszószerző is tette, hogy a mű a didaktikus-moralizáló függelék nélkül is alkalmas arra, hogy spirituális-épületes, olykor akár filozofikus tartalmakat hordozzon. A Heltai-féle „köszönet” a kegyes olvasóhoz45 azután világosan megmondja, hogyan is kelljen olvasni a históriát. Helykímélés céljából most eltekintünk az indító sajnálkozás kommentálásától (erre amúgy is minduntalan rábukkanhatunk a szakirodalomban46), „hogy egyeb dolgaink volnának, mellyekben kellene foglalatosoknak lennünk”, és attól a megjegyzéstől is, hogy „ez az munka, az Ponciánus Tsászár Historiájának ki-nyomtatása, sok embernek nem fog tettzeni” (uo.). A következő mondatra azonban nem lehet nem odafigyelni, főként ha a köszöntés folytatását is tekintetbe vesszük. Arról beszél ugyanis a fordító, hogy nem ok nélkül adta ki e históriát: „valakik ezeket ez dolgokat igazán meg akarják mértékleni [vagyis megfontolni, túl az élvezeten], nyilván jeles és fö tanulságok ez világi életre, igaz életre, és jeles erköltsökre valók, vadnak benne foglalva” (uo., kiemelés tőlem). Majd következik a jeles és fő tanulságok sorravétele: Ponciánusban „szép jószág ez” (uo.), hogy gondol a trónutódlásra, sőt arra, hogy „utána-is légyen, ki böltsen tudgyon gondot viselni az birodalomra” (uo.), majd részletezi, miért szükséges az uralkodó számára a bölcsesség és miben áll: „mert láttya és eszébe vészi, hogy szép és nemes tudományok nélkül semmik az Fejedelmek, és irás tudás nélkül igen gyarló dolog az ö birodalmok” (uo.), követendő nevelési elv tehát, hogy fiát „bölts Mesterek tanitása alája adta” (uo.). Egy következő gondolatsor pedig már a fiúra vonatkozóan utal az iskolázottság jellemalakító voltára: „Nem de nagy haszoné ez, hogy az jó nevelésböl ollyan álhatatos szivet vött” (uo. A2v), majd imígyen összegez: „Példa légyen ezokáért Diocletianus minden iffiaknak, söt fő képpen az szüléknek” (uo. A2v). E megjegyzéssor, szinte szükségtelen ismételni, a história mint fejedelmi tükör megközelítési lehetőségből indul ki, a nevelési elvek érvényességét kiterjesztve az ifjakra és szüleikre úgy általában. Ott van ugyanakkor a „köszönet”-ben a bírálat is, amelyet egyfelől Ponciánus számlájára ír: „Hitván dolog pedig ez Ponciánus Tsászárban, hogy olly igen álhatatlan, és az itéletben ollyan igen hajlandozó, mint az tekenö béli víz” (uo. A2r), hiszen újraházasodván megfeledkezik nagyon szeretett első feleségéről, ráadásul „Ugy kötelezi pedig magát az új menyetskéhez, hogy az ugyan féket vet fejébe, és zabolát szájába, és tétova hajtogattya, mint egy barmot, hitván hamis és éktelen dolgokra” (uo. A2v). Másfelől (vagy folytatólagosan) a császárné 43 Csak érdekes párhuzamként jegyzem meg, hogy ugyanerre a kettősségre utal Bea Lundt is, amikor a művet szórakoztató történet és didaxis keverékformájának tekinti, amely eligazít a mindennapi keresztény életre vonatkozóan: „Diese Mischform zwischen einer komischen und unterhaltenden Vita und zugleich Didaxe, korrekter christlicher Lehre, die im alltäglichen Leben von Nutzen sein sollte…“, Bea LUNDT, Herrschaft, Weisheit, Männlichkeit: „Die sieben Weisen Meister“ im 15. Jahrhundert = Geschichtsbilder: Festschrift für Michael Salewski zum 65. Geburtstag, Hrsg. Thomas Stamm-Kuhlmann, Jürgen Elvert, Birgit Aschmann, Jens Hohensee, Stuttgart, 2003, 511. 44 Poncianvs historiaia, i. m., 68. 45 Poncianvs tsaszar, i. m., A2r. 46 Pl. újabban Varjas Béla, A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Bp., 1982, 225–227.

154


hatalom- és kéjvágyát említi az elrettentésre szánt negatívumok rendjén, általános tanulságokat fogalmazván „az aszszonyi-állatoknak álnoksága és gonossága felöl” (uo. A3r). Azon kívül, amire jónéhány mondatot szán az előszó, informatív lehet az is, amiről Heltai hallgat: egy odavetett jelzőn kívül (hogy ti. jámbor) nem tér ki az első feleség jellemére, de nem esik szó a bevezetésben a bölcsekről sem. Az előbbi hiányt, mondjuk, magyarázhatná a sokat emlegetett nőellenesség (amihez még hozzáértelmezhetnénk, nemcsak a magyar fordításokra, hanem a műre úgy általában vonatkoztatva és az európai kutatás egyik markáns irányához kapcsolódva,47 hogy épp a két női szereplőnek nincs neve a történetnek semmilyen változatában); no de mire véljük a mesterek mellőzését az előszóban? Főként ha azt is számításba vesszük, hogy a latin verziók, népnyelvi fordításaikkal együtt, éppen őket, a hét bölcs mestert teszik kiemelt helyre,48 mihelyt címszereplőkként szerepeltetik őket? A jelenséget nem tudom a könyvnyomtató Heltai feledékenységének, figyelmetlenségének vagy a sietségnek a számlájára írni, sokkal inkább tekintem szándékos, a paratextusok funkcionalitását kiaknázó megoldásnak – hogy ti. előzetes értelmezését adja a történetnek, igyekszik meghatározott irányba terelni a figyelmet. Ponciánus címszereplővé emelése és előszóbeli jellemzése révén Heltai a kerettörténetben foglalt témákra, a Ponciánussal összefüggő értékekre és motívumokra kívánja a legnagyobb hangsúlyt fektetni – azok talán sokkal fontosabbak, sugallja, mint akár a császárné, akár a bölcsek vagy talán éppen Diocletianus exemplumfunkciójú betéttörténetei. Azzal pedig, hogy a kerettörténetben foglaltak tétje megnövekszik, a mű a szórakoztató olvasmány szerepén túl tanulságos és problémafelvető olvasmánnyá minősül át, Heltai előzetes javaslata szerint. Mert ne feledjük, a mesélés életrehalálra megy ki, persze másként, mint például az 1001 éjszaka meséiben: míg emitt Shahriar királyt ki kell szakítani a realitásból, el kell varázsolni a történetek segítségével, a Ponciánus esetében a történetek exemplumértékűek és -funkciójúak, argumentációs szerepük van, az érvelés részeként igyekeznek a császárt döntéseiben irányítani. Az egyik felvetődő probléma pedig éppen Ponciánus jelleméhez kötődik: arról a magatartásról van szó, amelyet Heltai álhatatlanságnak és ilyenként hitván dolognak nevezett az előszóban, és amelyet mai szóval döntésképtelenségnek hívhatnánk. Amely továbbá magában a történetben is, legyen szó a latin vagy a német változatokról (persze a magyarokat is beleértve) ismételten problematizálódik. A császárné ugyanis, mielőtt a második példázat előadásába belekezdene, ezt mondja a császárnak: „Mi haszon vagyon benne; tegnap is mondottam egy példát te Felségednek, de semmit nem használtam véle; De mind-azon-által ezt-is meg-beszéllem.”49 Ebben a mondatban a szemrehányás és a sürgetés éppúgy benne van, mint a férfiúi hiúság provokációja és a császárné részéről az elnéző magatartás mímelése. Valamivel hátrább a császár reagál is a felvetésre: határozottságot mutatva és a törvényes47 A hét bölcs mester történetét egyéb (társadalom- és mentalitástörténeti, speciálisan a genderkutatások témakörébe vágó) megközelítési szempontok mellett az abban levő mizogin tendencia szempontjából elemzi pl. Bea Lundt, Weiser und Weib. Weisheit und Geschlecht am Beispiel der Erzähltradition von den »Sieben Weisen Meistern« (12.–15. Jahrhundert), Paderborn, 2002. 48 Vö.: Historia septem sapientum, Die sieben weisen Meister, The seven sages of Rome stb. Ebben a tekintetben mindkét magyar fordítás kivételnek számít – vagy pontosabban a bécsi kiadás valamiféle átmenetet jelez. A címlapon ugyanis Ponciánus neve szerepel, a szöveg indítása azonban már a bölcseket aposztrofálja: „Kezdetik het bölchnek chelekedetik sep pelda besedekwel es haszonlatossagokwal, egyben szerkeoszteteh” (Poncianvs historiaia, i. m., 69). 49 Poncianvs tsaszar, i. m., D1r. A szöveghely a bécsi edícióban, a latin és német változatokban egyaránt megtalálható. Az idézésüktől eltekintek, csupán néhány lapszámot adok meg: Poncianvs historiaia, i. m., 93; Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., 28; 29.

155

EME Gábor Csilla

ség által megkívánt körültekintésre hivatkozva indokolja a halálos ítélet végrehajtásának az adott napra vonatkozó felfüggesztését: „…nem-is akarnék törvénytelenkedni, tegnap hallottam egy példa beszédet, és az miatt hallasztottam-el az törvényt.”50 Azután a császári hivatalból fakadó kötelességeinek szintjéről is okát adja látszólagos határozatlanságának: „Ez az Tsászárnak tiszti, hogy minden embert meghalgasson, és hogy minden dolgoknak jól végére mennyen, minek-elötte ki mondgya az törvényt.”51 Később kapitulálni látszik, maga is beismeri tehetetlenségét: „Bizony nem tudok mit mivelni. Azon veszödöl minden nap velem, hogy fiamat meg ölessem: az bölts Mesterek pedig arra visznek tanatsokkal, hogy ne ölessem meg: Nem tudom, mit müvellyek.”52 A kéznél levő variánsok között a brünni kézirat ezt a passzust nem tartalmazza, a colmari viszont a Heltaiénál explicitebben fogalmaz, itt a császár viselkedését nem az állhatatlanság motiválja, hanem az a felismerés, hogy mindkét fél érvei az igazságot látszanak alátámasztani, s éppen ezért borzasztó nehéz a választás: „kan nit wissen, an wellichem teil die worheit lit”53 – mert nem tudni, s szinte lehetetlen kideríteni, melyik oldalon van az igazság. Amellett, hogy ebben az összefüggésben lesz Ponciánus a mű legfontosabb szereplőjévé, a problematika az igazság keresésének, megtalálhatóságának ismeretelméleti horizontjára is rányílik: van-e, megtalálható-e, felismerhető-e egyáltalán az igazság? E párbeszédek ugyanakkor azt a nyomást is érzékeltetik, amely a császárné és a bölcsek oldaláról a császárra nehezedik – a döntésképtelenség helyzetében a döntés kényszere ez –, a két fél persze eltérő módon és eltérő érvelési stratégiákkal operál; a helyzetet pedig még tovább bonyolítja, hogy a szembenálló és felséges döntésére váró felek mindenikéhez családi-rokoni viszony fűzi. A keret és a történet Iménti megfigyeléseink azt mutatják, hogy a Hét bölcs mester bármiféle paratextusoktól eltekintve is kínálja a kerettörténet fontosságát hangsúlyozó megközelítést. A keretes elbeszélések világában ezért is számít különlegesnek. Ezt a szövegformát ugyanis a szakmai konszenzus úgy tekinti, mint háttéri lehetőséget több, egyébként egymástól független, önálló létezésre is képes történet mederben tartott és együttes elbeszélésére: a műfaj amerikai kutatója, Bonnie D. Irwin szerint a keretes elbeszélés, bár több annál, mint csupán csak történetek gyűjteménye, végső soron mégis olyan fikciós narratívum, amelyet arra találtak ki, hogy ürügyül szolgálhasson egyéb narratívumok bemutatására; a keret környezetet biztosít a betéttörténeteknek, összetartja azokat, esetenként értelmezési irányt szab(hat) nekik; nélkülük azonban gyönge és jellegtelen lenne.54 Hasonló szellemben nyilatkozik kerettörténet és be-

50 Poncianvs tsaszar, i. m., F1r. Másutt: Poncianvs historiaia, i. m., 115–116; Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., 54; 55. 51 Poncianvs tsaszar, i. m., G3v. Másutt: Poncianvs historiaia, i. m., 134; Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., 80; 81. 52 Poncianvs tsaszar, i. m., H4v. Másutt: Poncianvs historiaia, i. m., 148. 53 Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., 97. 54 Vö. Bonnie D. Irwin, What’s in a Frame? The Medieval Textualization of Traditional Storytelling, Oral Tradition, 10/1 (1995), 28: „A frame tale is not simply an anthology of stories. Rather, it is a fictional narrative… composed primarily for the purpose of presenting other narratives. The frame tale provides context for reading, listening, and, of course, interpreting the interior tales… the frame tale alone is rather weak.”

156


téttörténetek viszonyáról a Historisches Wörterbuch der Rhetorik vonatkozó szócikkének szerzője is: tipikus esetben a betéttörténet a szöveg súlypontja.55 Ehhez képest hogyan néz ki a mi szövegünk esetében a kerettörténet? Először is a rendelkezésre álló latin, német és magyar változatok szerkezeti tagolását figyeljük meg.56 Német szövegeink folyamatosan mesélnek, itt a betéttörténetek jelentenek alcímmel kiemelt vagy újrakezdődő számozással (is) jelzett tagolást, továbbá arról tanúskodnak, hogy a szövegek szerkesztői, fordítói és/vagy lejegyzői tudatában vannak a betéttörténetek alárendelt funkciójának, amennyiben a retorikából kölcsönzött terminussal beszédnek, példának (Rede, Beispiel, peispil, peyspil, bispel57) nevezik azokat. A moralizációkat azonban elhagyják – hogy szándékosan-e vagy azért, mert azok az általuk használt latin forrásból is hiányoznak, kérdés marad.58 A latin szövegek ugyancsak folyamatosan hozzák a kerettörténetet a császár első ízben kimondott halálos ítéletéig, amikor is a fentebb már bemutatott, alcímként is kiemelt Reductio szakítja meg a narráció folytonosságát. Talán nem haszontalan ismételten utalnunk arra, hogy a történet minden mozzanatának megfelel valamilyen erkölcstani vagy dogmatikai tétel. Történet (a kerettörténet, valamint az exemplumként funkcionáló – és akként is megnevezett59 – betéttörténetek) és tanulság artisztikusan kialakított viszonyát azután az is látványosan megmutatja, hogy a tanulságok egyúttal felsorakoztatják a morálteológia legelterjedtebb közhelyeit és sztereotípiáit, a példázatok egyes részleteiből kiindulva. Ha továbblapozunk, mindenhol azt találjuk, hogy a minden egyes történetet követő teologizáló és moralizáló reductióknak éppen akkora fontosságot tulajdonít a scriptor a szövegtükör elrendezésében, mint azoknak a közléseknek, amelyek a császárné, az egyes bölcsek, végül a császárfi megszólalását és meséjét bevezetik. Ezek fényében talán nem túlzás azt megállapítani, hogy itt a kerettörténet és a betéttörténetek fontosságát a belőlük levonható moralizáció adja: az ellenkező látszat ellenére a valódi nyomaték a tanulságon van, minden egyéb csak háttér és illusztráció. Bizonyára ezzel a funkcióra orientált szerkesztésmóddal magyarázható az is, hogy sem a szöveg lejegyzőit, sem a befogadóit nem botránkoztatja meg, nem is készteti semmiféle mentegetőzésre a betéttörténetek gyakorta szerelmes-erotikus tematikája. A bécsi magyar nyelvű edíció a fentiekhez képest a kerettörténet bizonyos részleteit is külön alcímekkel emeli ki: „Ith mimodon atta az Chiazar az het beolchnek az eo fiath tanitani”; kicsivel hátrább: „Ith keri azon chiazart az Chiazarne, hogy kwldene az eu fiaerth, es igen hamar hozatna eu hozzaia, had latna megh; majd: It az Chiazarne el zaggattia az eu

55 Rahmenerzählung = Historisches Wörterbuch der Rhetorik VII, Hrsg. Gert Ueding, Tübingen, 2005, 560: „in eine intratextuelle rahmende Erzählung… ein Binnentext (üblicherweise eine Binnenerzählung) eingelagert ist, der – zumindest im prototypischen Fall – zugleich den Schwerpunkt des Textes bildet.” 56 Ehhez a már idézett latin, a két német nyelvű (brünni és colmari) szöveget használom, továbbá a Ponciánus-történetnek egy ugyancsak német nyelvű, 15. századi heidelbergi forrás alapján készült kiadását (Die sieben weisen Meister, herausgegeben nach der Heidelberger Handschrift cod. pal. germ. 149, mit berücksichtigung der Drucke des 15. Jahrhunderts und des cod. pal. germ. 106, Jena, 1911) és természetesen a két magyar fordítást. 57 Die sieben weisen Meister, i. m., 18, 23; Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., 18., 19., 38. stb. 58 Vö. Roth (hrsg.), Sieben weise…, i. m., XIX., ill. XXIII. 59 Pl. a császár az első mestert így szólítja fel a történet elmondására: Dic mihi, magister, si placet, illud exemplum!” A fogalom továbbra is használatban marad. Roth (hrsg.), Historia, i. m., I. 256, 264. stb.

157

EME Gábor Csilla

ruhaiat es haragiaban magat veri es az Chiazarfia fogeua vitettetik.”60 A továbbiakban a császárné, valamint a bölcsek meséit – amelyeket legtöbbször hasonlatossagnak, ritkábban beszednek, sőt olykor pelda beszednek nevez – éppúgy bejelenti a szöveg, mint a császárfi szertartásos kivitelét a vesztőhelyre. Vagyis, ha a szöveg nyomdatechnikai elrendezését tekintjük, valamiféle egyensúlyt láthatunk a kerettörténet és a betéttörténetek fontossága között. A lőcsei kiadás ugyancsak részekre tagolja a kerettörténetet, a soron levő epizódot összefoglaló alcímekkel és számozással látja el.61 A császárné első történetét a IX. részbe ágyazza és kurziválja, sőt egy erkölcsi szempontból negatívan minősítő megjegyzéssel is ellátja,62 hogy aztán a továbbiakban is kurzív betűkkel különítse el a példázatokat a kerettörténettől. Az egyes részek címei mindvégig felváltva utalnak a cselekmény menetére és az elmondott példabeszédekre. Míg tehát a szedés módja a betéttörténetek fontosságára irányítja a figyelmet (hiszen megakad a szemünk a kurzív részeken), a tartalmi tagolás a kerettörténet szerepét emeli ki. Továbbá a kerettörténet fontosságára erősít rá az a mód is, ahogyan ráérősen, láthatólag az ismétlődés monotóniáját is vállalva (azért persze minimális variációkkal is élve) újra meg újra elnarrálja, miképpen viszik a császárfit a vesztőhelyre, a népek ezt látva „sirván és jajgatván panaszolkodnak vala,” a császárfi pedig a közeledő mester láttán, „fejet hajta néki”, a mester megígéri, hogy „ma” megszabadítja az ifjút. De szinte rituálisan ismétlődik az is, ahogyan a betoppanó mestert átkozódva és fenyegetőzve fogadja a császár, a mester pedig, mielőtt az életmentő példabeszéd elbeszélésébe fogna, előrevetíti a fiú hallgatásának ideiglenességét meg azt, hogy e némaságnak oka van, „melly okot az Isten talám még ki jelent”.63 A másik oldalon ugyanilyen ráérősen beszéli el újra meg újra, hogy a császárné miképpen kezdett „igen keservesen sirni és jajgatni”, hallva, hogy megmenekült a császár fia, aztán hogy miképpen ment be hozzá vigasztalni a császár „az Kamorába”, és milyen párbeszéd előzte meg az újabb példázat elmondását.64 A szerkesztésmód párhuzamossága egyúttal persze ellentétes is, a mesélő felek, mint tudjuk, két, egymással homlokegyenest ellenkező dologról akarják meggyőzni a császárt. Ez már a példabeszédek applikációjának, értelmezésének – vagyis az argumentációs stratégiák működtetésének – a tere. Mind a császárné, mind a mesterek ilyesféle formulával fejezik be példabeszédüket: „Eszébe vöttejé Felséged mitsoda példát mondék, és mit jelentsen?” Vagy: „Meg-értettejé felséged az én példa-beszédemet?”65 A császár válasza minden esetben igenlő, a mesélő mégis valahányszor kibontja a példázat értelmét. Íme valahány megnyilatkozás a császárnétól: „Te Felséged ám amaz nemes gyümölts fa… A fiatalka az öreg gyümölts fa alatt a’ te felséged fia…”66 Másik: „Az fene vadkan, jedzi az felséged hatalmát, mellynek ellene senki nem álhat. Az Pásztor jedzi az te felséged fiát, ki az ö álnok tudományával meg-kezdi

60 Poncianvs historiaia, i. m., 73, 75, 82. 61 Példák: „II. RESZ. Mint ajanlotta a’ tsaszar az ö fiat Diocletianust a’ hét bölts Mestereknek a’ tudományra.” (Poncianvs tsaszar, i. m., A4r.) „III. RESZ. Mint epitöttek a’ Tsaszar fiának edgy Boltot a’ hegyen.” (B1r.) IV. RESZ. Mint adnak a’ Tanatsok a’ Tsaszarnak tanátsot, hogy újonnan megházasullyon.” (B1v.) És így tovább… 62 „IX. RESZ. A Tsaszarnenak alnaksagos peldajarol, mellyel igyekezik a’ Tsászárt meg tsalni, hogy a’ fiát meg-ölesse.” (Poncianvs tsaszar, i. m., C1v.) 63 Első előfordulás: Poncianvs tsaszar, i. m., C2v–C3r. 64 Első előfordulás: Poncianvs tsaszar, i. m., C4v–D1r. 65 Poncianvs tsaszar, i. m., C2r; G3r. 66 Poncianvs tsaszar, i. m., C2r–v.

158


tsalni felségedet.”67 Olykor a mese szövegébe is bekerül az applikáció, mint a császárné negyedik példabeszédének elejére: „Valának egyszer hét bölcs Mesterek Romába, kik majd az egész Tsászári birodalommal birnak vala, szintén ekképpen, mint ez mostani hét bölts Mesterek igyekeznek tselekedni.”68 További példák felsorakoztatása nélkül is jól látható: a magyarázat a példázatok allegorikus értelmezését adja – ebben rokona az allegorikus megfeleltetésekkel operáló moralizációknak –, nem feltétlenül evidens éppen a levont tanulság, a császárné applikációi pedig rendre a hatalom megtartása vagy elvesztése körül forognak.69 Hatalmi érdek bizonyítására használja a császárné a hetedik elbeszélést is (ez a közismert fogva tartott királyné esete, az Inclusa), Heltainál ilyenképpen: „Halláé felseged az példa-beszédet? Igen hiszen felseged az hét Mesternek, szinte mint az Király hün az Hopmesternek, De félek, hogy ök tsak ezen járnak, hogy mind engemet, mind felsegedet szégyenbe ejtsék.”70 A bécsi fordítás (és némelyik német szöveg) applikációja még konkrétabb: „igaz igien iarz te az het beolchiekkel kik azon chielekednek hogi engem megh rutichianak mert tebbet hizez az ew bezedinek hogi nem mint az the szemednek Zemeddel latad hogi enneke[m] orchamat el zaggata az te lator magzatod es latod napon kent mint eltetik az te lator mesterid ewtet de azert nem hiszed.”71 Pedig kínálkoznék az az értelmezési lehetőség is, amelyben az agyafúrt, kéjsóvár asszony kerül elrettentő példaként középpontba – s van is erre eset, a mű 13. századból származó ófrancia variánsában, a Roman des sept sages de Rome-ban, ahol a bölcsek utolsó példabeszédeként szerepel.72 A mesterek másfelől a következőképpen magyarázzák saját meséiket: „Bizony én is meg mondom felségednek, hogy ha meg-öleted az te fiadat feleségednek vádlásáért, bizony gonoszban lészen te felségednek dolga, hogy nem mint ez nemes embernek, ki hirtelen haragbol meg-ölé az ö hiv ebét” –, mert elhitte feleségének beszédét.73 Illetőleg: „Bizony mondom, ha felséged meg öleti fiát, sokkal gonozban lészen felségednek dolga, hogy nem mint az vén nemes embernek”74 – aki, ravasz felesége fondorlata miatt, a parázna asszony helyett kerül „az prengérbe”. A harmadik bölcsnek már nem is kell segítenie a császárt a példa és annak értelme megfejtésében, Ponciánus azonnal kapcsol: „Jól eszembe vöttem [ti. a példabeszédet és annak értelmét]. Bezzeg átkozott álnok latorné vólt az Polgárnak felesége! Bizony igen szánom az szegény ártatlan madarat, az Szarkát, hogy az igaz mondásért meg-kellet halni. Én-is bizonyossan ezt igérem néked, hogy ez mai napon meg nem hal az én fiam.”75 A kerettörténet narrációja tehát úgy alakítja a dolgot, hogy a bölcsek történetei önmagukat magyarázzák és alkalmazzák is az adott helyzetre, mindenfajta allegorizálás vagy bármely másfajta 67 Poncianvs tsaszar, i. m., D1r–v. 68 Poncianvs tsaszar, i. m., F1v. 69 Erre a megfigyelésre alapozva állítja Hans R. Runte, hogy a császárné hataloméhes fiakról és rossz tanácsadókról szóló elbeszélései politikai síkra terelik az értelmezést, míg a bölcsek nőellenes történetei a szociális dimenziót nyitják meg. Hans R. Runte, From the vernacular to Latin and back: The case of The seven sages of Rome = Medieval translators and their craft, ed. Jeanette Beer, Michigan, 1989, 104. Vö még: Steinmetz, i. m., 26. 70 Poncianvs tsaszar, i. m., K3r–v. 71 Poncianvs historiaia, i. m., 170. Vö még: Die sieben weisen Meister, i. m., 108: „Also wird euch geschehen von euren sieben Meistern. Ach, ihr glaubet ihren Reden mehr denn euren Augen, und sahet doch, wie ich zerkratzt und zerrissen war von eurem Sohn.” 72 Vö. Steinmetz, i. m., 113. 73 Poncianvs tsaszar, i. m., C4v. 74 Poncianvs tsaszar, i. m., D4v. 75 Poncianvs tsaszar, i. m., F1r.

159

EME Gábor Csilla

logikai akrobatika nélkül – hiszen a mesék szereplői és/vagy helyzetei azonosak a kerettörténet valamelyik szereplőjével vagy az abban levő alaphelyzettel, például egy vitéz nemesnek „vala egy fiatskája, miképen felségednek is hogy egy fia vagyon,”76 máskor egy idős embernek fiatal felesége van,77 vagy egy özvegy ember barátai tanácsára másodszor is megnősül, de nem születik gyermekük.78 Az applikációt az is segíti, hogy szinte valamennyi történetben szerepel egy gonosz, kikapós asszony, akit a bölcsek bízvást azonosíthatnak – és ezt meg is teszik79 – Ponciánus feleségével. A történetek (és az értelmezés) tárgya pedig minden alkalommal valamilyen veszteség: egy kedves állaté,80 a sírba vitt tudásé,81 esetenként a becsületé.82 A szimmetria látszatát keltő szerkesztésmód ilymódon „súg” a befogadónak: a törvényszéki döntés helyzetét imitáló konstrukció (ahol nyilván Ponciánusnak mint bírónak kell, a szembenálló felek érveinek megfontolása után, ítéletet hirdetnie), amely a teljes könyvre kiterjed, sejteni engedi, hogy ott van az igazság, ahol a megvilágító szerepű exemplumnak további segédeszközök nélkül is az akaratot befolyásoló, a megindítás (movere) funkcióját ellátó ereje van. Zárszó Izgalmas volna a szöveg közelében maradva számba vennünk még a mű szimbolikáját (mondjuk, a többszörösen is szervező elvvé lett hetes számot), egyes cselekményelemek világirodalmi párhuzamait és ezek jelentéshordozó szerepét,83 ezek révén pedig méltatnunk a mű artisztikus jellegét. Az artisztikum kapcsán továbbá végig lehetne gondolni írott és szóbeli kulturális modellek érvényesülését a műben, abból kiindulva, hogy míg a komplex szerkezet írásos komponálásra utal, addig a cselekmény rituálészerű vezetése az oralitás nyomait őrzi. Nem kevésbé termékeny értelmezési távlat az, amely a művet mint beavatástörténetet tekinti: ebben az olvasatban a központi szereplővé lett Diocletianusnak próbatételek sorozatát kiállva kell bizonyítania, hogy alkalmas arra, hogy apja után majd megörökölje a császári hatalmat. A további részletezést azonban a rendelkezésre álló terjedelmi keretek nem teszik lehetővé, annyit mégis megállapíthatunk, hogy mindezek a vonatkozások is – mivel a kerettörténet részei – annak fontosságát nyomatékosítják. És hozzátehetjük, hogy bár jól el lehet játszadozni (és szórakozni) e külső-belső összefüggések vizsgálgatásával, elég nehéz nem észrevenni a szövegbe kódolt morális és egzisztenciális üzeneteket: ezt a jelentéssíkot nem érvénytelenítette a szöveg kora újkorban megváltozott használati módja. Más szóval a történet kerete – a bekövetkezett kontextuális változások képében – alapvetően segített megőrizni azt az eredeti, mondhatjuk, létértelmező jelleget, amelyet a keret története a maga epikuma, struktúrája révén inherens módon magában hordozott. 76 77 78 79 80 81 82 83

160

Poncianvs tsaszar, i. m.,C3v. Poncianvs tsaszar, i. m., D2r. Ez a Tentamina, a negyedik mester története (Poncianvs tsaszar, i. m., F4v.). Ilyesfajta fordulatokkal utalnak már a történet elején az értelmezés, alkalmazás lehetőségére: egy vén nemes vitéznek van egy ifjú felesége, „szinte mint felsegednek vagyon” (Poncianvs tsaszar, i. m., D2r.). Ilyen a mesterek első története (Canis). A mesterek ötödik történetében (Medicus). A mesterek második történetében (Puteus). A császárné és Diocletianus kapcsolatában a Putifárné-párhuzamot már kielemezte a kutatás, a Phaedra–Hypolit párhuzam azonban éppúgy érvényes lehet.

EME TÜNDÉR SZŰZ LEÁNY, TÜNDÉR ILONA ÉS ERDÉLY

Dobra Judit TÜNDÉR SZŰZ LEÁNY, TÜNDÉR ILONA ÉS ERDÉLY AZ ÁRGIRUSHISTÓRIA MINT TÖRTÉNETI ALLEGÓRIA A dolgozat néhány, az Árgirus-históriában megjelenő vagy annak motívumaival, hőseivel rokonítható képzetcsoport kapcsolódásait, társítási kísérleteit tekinti át, elsősorban az 1730-as évektől az 1850-es évekig. E képzetcsoportok: a reneszánsz Árgirus-história tündér szűz leánya és annak tündérországa; a szerteágazó folklórpárhuzamokkal rendelkező Tündér Ilona név; a történeti Erdély mint Tündérország. Társításaikat koronként változó értelmezések, olvasatok valósították meg. A dolgozatban kiemelt interpretációkat az rokonítja, hogy egy reneszánsz irodalmi hagyományt (az Árgirus-hagyományt) vagy annak elemeit próbálták a történelemértelmezés szolgálatába állítani, kiemelten egy humanista gyökerű, felvilágosodás kori, majd egy 19. századi, romantikus eszmény és útkeresés jegyében. Az antikizáló olvasat Az Árgirus-széphistória történelemértelmező hasznosítása a 18. század erdélyi „honismereti” irodalmában kezdődik. Az olvasók sokaságát szórakoztató, gyönyörködtető történetre előbb az Erdély első teljes leírását összeállító Huszti András,1 majd az ő nyomán Benkő József2 vetített történeti allegóriát. Benkő nem hivatkozik Husztira, így ez az olvasat a jóval ismertebb Benkő révén híresült el, de a két magyarázat genetikus kapcsolata nyilvánvaló: a cselekmény rejtett jelentését mindketten Dáciának (Erdélynek) Trajanus által történt meghódításaként értelmezik.3 A széphistória szereplőit ennek a burkolt történeti jelentésnek feleltetik meg: Akleton náluk a dicsőségétől megfosztott Róma, Medana a hanyatló Itá-

1

2 3

Huszti András, Ó és Ujj Dácia az az Erdélynek régi és mostan állapotjáról való história, Bécs, 1791, 35–37. Az 1736-ban keletkezett munka népszerűségét jelzi, hogy már 1791-es kiadása előtt kéziratos másolatokban terjedt. Gulyás egy 1763-ban Nagyenyeden készült másolatot említ (Gulyás József, Benkő József becsülete, ItK, 1913, 453). A Székely Nemzeti Múzeum kézirattárában egy még korábbi, 1753-ból datált másolata ismert, amelyet szintén Nagyenyeden, az ott diákoskodó Tsiki András készített (SZNM Kézirattár, II.D.2, fsz. 65783). Utóbbi Árgirus-magyarázatát lásd a kézirat 27–29. számozott oldalán. Benk József, Transsilvania, Bécs, 1778. A vonatkozó rész magyar fordítását lásd: Heinrich Gusztáv, Árgirus, Budapesti Szemle LIX(1889), 166–167. A magyar humanista hagyományban a Dáciát meghódító imperátor kiemelt szerepű, már Janus Pannonius is Trajanushoz hasonlítja egy 1467-ből keltezett levelében a német–római császári címre aspiráló, erdélyi (dáciai) születésű Mátyás királyt (Magyar humanisták levelei XV–XVI. század, kiad., vál., bev., jegyz. V. Kovács Sándor, Bp., 1971, 228–229). Bonfini a Filarete-fordítás előszavában szintén Mátyás kapcsán hivatkozik Trajanus példájára (Janus Pannonius. Magyarországi humanisták, vál., kiad., jegyz. Klaniczay Tibor, Bp., 1982, 634). A Mátyást Trajanusszal összevető hagyományra Pajorin Klára figyelmeztetett, segítségét ezúton is köszönöm.

161

EME Dobra Judit

lia, az aranyhajú tündér a gazdag Dácia, Argirus pedig nem más, mint Trajanus császár, aki meg akarja hódítani Dáciát. Huszti és Benkő olvasatának összefüggéséről Gulyás József számol be elsőként a széphistória kutatói közül. Ő fedezte fel azt is, hogy ez az értelmezés egy csupán az E. S. J. betűkkel jelölt szerzőnek Az igazság bujdosása című verses históriájában is megjelenik. A leányt ebben a históriában Helénának hívják, és az Igazság hozzá intézett kérdésére így mutatkozik be: „Én vagyok Dácia tündér Helénája, / Vagy a mint Poeták költött fábulája / Tartja, Árgérusnak hiteles Mátkája? / Mellyben megiratott Trajanus tsatája.”4 Huszti az Árgirus cselekményét még annak részletes „magyarázatja” előtt összefoglalja, de a szerző nevét vagy nem ismeri, vagy nem tartja közlésre érdemesnek. Csupán név nélkül hivatkozik rá, a széphistóriát indító fordulatok parafrazálása azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy ismerte Gergei alkotását: „jeles mesében adták ki, melyet egy valaki az Oloszok Cronicájábol Magyar versekben foglalt.”5 Benkő már pontosabban hivatkozik a műre, szerzőjének nevét (Gergej Albert) és címét is közli („Historia egy ÁRGIRUS nevü király firól, és egy TÜNDÉR SZŰZ LEÁNYRÓL, vulgo Árgirus Historiája”).6 Benkő indokolja is értelmezésének közzétételét: „…az idézett költemény, noha költői szépség nélkül való, oly kegyben áll az ifjúságnál, kivált a nép között, hogy annak, mintha valóságos történet volna, olvasása után mód fölött áhítoznak, hátra [szükséges] volt, hogy ez elbeszélést a meséknek barátjai számára megmagyarázzuk.”7 A széphistória költői szépségét eszerint tagadja, jelentőségét csupán a történethez rendelt allegorikus jelentésben látja, s az olvasót ebbe a rejtett „igazságba” kívánja beavatni. Benkő és Huszti humanista gyökerű interpretációja tehát voltaképpen az értéktulajdonítás gesztusa: a tudós szerzők azáltal, hogy a cselekmény mögé odarajzolják a vélt történelmi „valóságot”, az ekkor még kétes értékűnek tekintett,8 a literatúra köréből kirekesztett, mellőzött9 művet a tudományos, honismereti irodalomba emelik be. Mikor és hol találkoztak először a Huszti- (és Benkő-)féle olvasat elemei? A közvetlen előd Otrokocsi Fóris Ferenc, aki Origines Hungaricae című, 1693-ban kiadott munkájában a 4

5 6 7 8

9

162

Gulyás – aki ezt a munkát is Benkő forrásának tekinti – a sárospataki főiskola könyvtárában olvasta a históriát, egy olyan kolligátumban, amelyet a könyvtár egykori őre a 18. század elejére datált. (Gulyás, i. m., 451–452.) Petrik Magyar könyvészete két kiadását is említi: egy év nélkül megjelent, illetve egy 1783-ban kiadott nyomtatványt. Huszti, i. m., 35 – kiemelés: D. J. Benk, i. m., 16. Id. Heinrich, i. m., 167 – kiemelés az eredeti latin szövegben. Az allegorikus olvasat előfutára, Otrokocsi Fóris Ferenc 1693-ban még „valami köznapi verses históriaként” említi, és büszkén vallja be, hogy az értéktelen művet nem olvasta el: „A história egyéb tartalmát sem időm nem volt elolvasni, sem Isten nem engedte [hogy tudniillik elolvassam], kinek kegyelme azt akarta, hogy én mindig magasabb dolgokban találjak győnyőrűséget” (id., ford., közbeékelt magyarázat: Heinrich, i. m., 168). Egy másik ismert erdélyi példa: Mentségében (1689) Misztótfalusi Kis Miklós az ellene felhozott vádakkal szemben védekezve maga is „aféle apróságnak” nevezi az általa is kinyomtatott históriákat (köztük az Árgirust), melyeknek megjelentetésére csak a pénzhiány vitte rá (Erdélyi féniks:. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége, bev., jegyz. Jakó Zsigmond, 1974, 214). Bod Péter a Szent Hilárius (1760) bevezetőjében tematikus csoportosításban közli olyan „szép és mulatságos könyvek” listáját, amelyeket erkölcsi szempontból nem tekint károsnak. Példatárából – jóllehet azt főként a 16. század magyar irodalmából válogatja össze – az Árgirus-história kimarad. A Magyar Athenasban (1767) sem szerepel Gergei munkája. (Bod Péter, Szent Hilárius, kiad., tan., jegyz. Hargittay Emil, Bp., 1987 (Magyar Ritkaságok), 30–33; Bod Péter, Magyar Athenás, Sepsiszentgyörgy, 2003.)


görög Tyndareust az általa szkítának mondott tündér szóból vezeti le, majd egy olyan hagyományra hivatkozik, amely Tündérországot Erdéllyel azonosítja: „Beszélnek nálunk tündérországról is, mintha azt mondanám: tyndarus-féle ország. Nálunk a köznép alatta helytelenül Erdélyországot érti, mintha tündér annyi volna, mint Erdély”.10 Már Ipolyi úgy véli, hogy ez a gondolat Otrokocsi előtt ismeretlen volt,11 de Heinrich is tőle eredezteti a „hóbort magvát”.12 A tündér szűz leány és Erdély (Dácia) azonosítása, tehát a történeti allegória gyökereinek vonatkozásában ez minden bizonnyal igaz is. Erdélynek Tündérországként való említése azonban aligha Otrokocsi egyéni leleménye. Az Erdély mint Tündérország képzet ugyanis már korábbról kimutatható. Egy korai előfordulásában nem is tündérekkel, hanem szép Ilona nevével társítva jelenik meg. Stoll Béla egy 1554-ben a Kolozsvár melletti Gyaluban kelt levelet idéz: „Az k. Isten legyen velünk és vigyen engemet ki ez tendér országból, noha szép Ilonám nincsen, de azért örömest kimennék”.13 Ebben a vonatkozásban nem érdektelen, bár óvatosan kezelendő Dézsi Lajos egy megjegyzése: a Haller János és Tinódi mintájául szolgáló, Guido de Columna által szerzett Trója-históriában – írja – Trója tündérvárhoz hasonló.14 Vajon nem épp a Tyndareus-lány „görög Ilona” (Heléna) neve magyarázza azt, hogy miért is jelenhetett meg Gergei Árgirusának névtelen tündérleánya helyén későbbi Árgirusok Tündér Ilonája?15 A Tyndareus nevet a magyar tündér szóval etimológiai kapcsolatba állító Otrokocsi éppen az Árgirus kezdősorai alapján fogalmaz meg hasonló feltételezést a históriabeli tündérországról: „a trójai birodalmat vagy a régieknek, a kiknél már régen mesélnek csodálatos átváltozásokról, valamely más országát akarja jelenteni.”16 A Trója-história különböző változatai Erdélyben is népszerűek voltak, sőt Haller Hármas históriájában Trójához egy Pannonia nevű ország tartozik.17 Egy Király György idézte német krónika pedig a Tróját ostromló görög hősök között szerepeltet magyar királyt, aki a zsákmányolt foglyokból magát a szépséges Helénát vitte magával keleti hazájába.18 10 Otrokocsi Fóris Ferenc, Origines Hungaricae, Franeker, 1693, II, 66. (Ford. és id. Heinrich, i. m., 167–168. – kiemelés: D. J.) 11 Ipolyi Arnold, Magyar mythologia, Bp., 1929, I, 131. 12 Heinrich, i. m., 167. Ugyanígy vélekedik Gulyás, i. m., 451. 13 Stoll Béla, Újabb adatok az Árgirus-széphistóriához, ItK, 1983, 665; lásd még: Kertész Manó, Szólásmagyarázatok, 1, Tündér Ilona, Magyar Nyelv, 1912/10, 433. Stoll különben az adatot annak a feltételezésnek a kapcsán idézi, amely szerint Gergei az Árgirus előtt írhatott egy másik, Tündérországról szóló históriát. 14 Dézsi Lajos, Tinódi Jáson király széphistóriája, ItK, 1911, 270. Haller János Hármas históriájának (1682) a harmadik könyve a Guido de Columna 13. századi latin, Magyarországon már a 15. században kéziratos másolatokban terjedő munkájának fordítása. A Hármas históriát 1695-ben adja ki először – épp Erdélyben, Kolozsváron – Misztótfalusi (Molnár Szabolcs, Ajánlólevél az olvasóhoz = Haller János, Hármas história, Bukarest, 1978, 9, 20–21). Szinnyei Haller munkájának további három teljes kiadásáról tud a 18. században. 15 A 18. század végén az erdélyi magyar nyelvmívelő társaság köreiben – az Otrokocsinál olvasható etimológia alapján – valóban „a hires Görög Ilonával”, „Tyndaris Hélénával” fogják azonosítani Tündér Ilonát. Vö.: 18. jegyzet és a 27. jegyzetben hivatkozottakkal. 16 Id. Heinrich, i. m., 168. 17 Haller, i. m., 207. 18 Király György, A trójai háború régi irodalmunkban, ItK, 1917; U., A magyar hun-monda, Nyugat, 1921/9. Az Aranka szerkesztette kötetben hasonló vélekedés olvasható: „talám semmi nem tilthat-meg hogy ugy ne gyanakodjunk, hogy a’ hires Görög Tündér Ilona, vagy mindjárt Ménélaus halála után, vagy azután Rhodusból ide huzta vólna meg magát” (A magyar régiségekre = A Ma-

163

EME Dobra Judit

Másfelől a tündérország-Erdély képzet Erdélyben meglehetősen elterjedt és erős voltára utalhat az, hogy – igaz, négy évtizeddel Otrokocsi említett művét követően – Verestói György 1733-ban kiadott, halotti beszédbe öltöztetett traktátusának19 a fő gondolata épp a tündér(es) és a tündérország képzet értelmezése. Magyarázatában a tündéresség elsősorban változékonyságot, valamint mulandóságot (tünékenységet) jelent, és természet, országok, emberi lét (valamint emberi természet, jellem) – voltaképpen az egész földi világ – egyetemes törvényeként jelenik meg. Ebben az egyetemes keretben helyezi el Erdélyt mint Tündérországot. Munkája azért is bizonyítja a „Tündérország = Erdély” azonosítás közismertségét, mert egyrészt mint „közönséges Példa Beszéd”-re utal,20 másrészt erre vonatkozó okfejtését azzal a magyarázattal vitatkozva fogalmazza meg, amely szerint „Erdély-Országban tulajdonképpen való tündérek laktanak vólna […], ez Országra is a’ Tündér nevezetet reá ragasztották vólna.”21 Az Árgirus-história allegorikus interpretációjának kialakulását, 18. századi befogadását (és elfogadását), illetve továbbélését ez a hagyomány könnyíthette meg. Az antikizáló hagyomány felelevenítése és további elemei Huszti és Benkő olvasatának legismertebb folytatója Kővári László, aki Erdély régiségei (1852) című munkájában22 közli a széphistória Dózsa Dániel-féle feldolgozását (pontosabban: a katona-költő Piskolti István 1781-es átdolgozása nyomán született újabb átírását), majd az elődeitől átvett, de kissé kibővített történeti magyarázatot fűzi a cselekményhez, és a neveket is hasonló módon értelmezi, mint Huszti és Benkő: „Ki nem látja e költői allegóriában a történet fonalát? A rege ott kezdődik, hol Dacia Romát Domitianus alatt adóztatá: ez az aranyalma minden éjjeni eltűnése. Az aranyalma megőrzése: az adófizetés lerázása. Tündér Ilona keresése azon esemény, miszerint Trajanus Daciába jött, hol az első hadában Dacia tündérasszonyát bírni nem sikerült; de második hadában tökéletesen magáévá tette.”23 Kővárinál azonban olyan elemeket is találunk, amelyek a honismereti irodalom két 18. századi képviselőjénél még hiányoznak: a leányt nála már Tündér Ilonának hívják, Tündér Ilona

19

20

21 22 23

164

gyar nyelv-mivelö társaság munkáinak elsö darabja, szerk. Aranka György, Nagyszeben, 1796, 154–155. – kiemelések az eredeti szövegben). Verestói György, Halotti oratio, melyben […] borbereki Alvinczi Krisztina asszonynak […] utolsó tisztességet tett és a tündérországot kibeszéllette Verestói György, Kolozsvár, 1733. (Egy részletét idézi Dézsi Lajos, Népmeséink történetéhez, ItK, 1896, 347–350.) Verestói György (1698–1765) kolozsvári teológiai tanár, majd erdélyi református püspök. Szinnyei tizenhárom nyomtatásban megjelent munkáját sorolja fel, ezek jó részének a műfaja halotti beszéd. Halálát követően fia gyűjteményes kötetben is jelentetett meg belőlük. Erre, és hogy az említett munka esetében is álcázott tudós értekezésről van szó, Imre Mihály figyelmeztetett. Segítségét ezúton is köszönöm. Egy példával alátámasztva: Károlyi Sándor így ír egy 1719-ből keltezett levelében gróf Haller Gábor kapcsán: „…az erdélyiek álhatlanságára s állandó igazságtalanságára nézve securitásról kellene gondolkoznunk, […] tündérekkel tündérül kell élni.” (Károlyi Sándor levelei feleségéhez (1704– 1724), kiad. Csobó Péter és mtsai, Debrecen, 1994, 262.) A levélre Restás Attila hívta fel a figyelmemet, segítségét ezúton is köszönöm. Verestói, i. m., Er. Kvári, Erdély régiségei, Pest, 1852, 21–44. Dózsa Árgirus-átírását lásd még: Kváry László, Száz történelmi rege, Kolozsvár, 1857. Kvári, Erdély…, i. m., 44. 1857-re annyiban módosul álláspontja, hogy a témát elődeire támaszkodó gazdagabb anyaggal, de viszonylag távolságtartóbban kezeli (Kváry, Száz…, i. m., 11–13, 62–63).


várát a „néphagyományra” hivatkozva a magyarigeni Kecskekőre, az Árgirus-történet fekete városát pedig Gyulafehérvárra lokalizálja. Honnan származnak az új elemek? Illetve akad-e olyan, amelynek forrása saját invenció? A magyar irodalomtörténet-írás úgy tartja számon, hogy Tündér Ilona nevét a katona-költő, Piskolti István feldolgozása építette be az Árgirus-hagyományba.24 Kővári – illetve a kolozsvári történész által a Piskolti-féle Árgirus átírására felkért Dózsa Dániel – bevallottan ebből az átdolgozásból vette át és illesztette be a nevet az Árgirus allegorikus olvasatának keretébe. Csakhogy már a Piskolti átírását megelőző időszakból is van arra utaló adat, hogy Tündér Ilona neve (Erdélytől és a történeti allegóriától függetlenül is) összekapcsolódott Árgirussal. Éspedig Gyöngyösi korai alkotásában, a nyomtatásban 1727-ben, szerzői név nélkül megjelent Kuma várossában építtetett Dédalus temploma című epikus költeményben olvasható az alábbi sor: „Árgirus is így járt Tündér Ilonával”.25 Így az is feltételezhető, hogy Piskolti nem a névváltoztatást találta ki, hanem csupán a históriába építette be elsőként Tündér Ilona nevét. Visszatérve Kővárira, nála valójában nem csupán a hősnő neve átvétel: tulajdonképpen egyetlen új mozzanattal sem egészítette ki a Huszti és Benkő által kialakított olvasatot. Mindaz, ami új elemnek tűnik, korábbi költői, illetve tudományos munkákban is megjelent. Ilyen előzmény például Barcsay Ábrahám Tündér Ilonának híres országában26 kezdetű verse, ahol ott szerepel Erdély, Közép-Dácia mint Tündér Ilona országa. Trájánt is említi, és pontosabban meg nem adott forrásra is hivatkozik: „Melyről mit olvashatsz Magyar Krónikában”. Egy másik versében, a Vettem, drága Néném ! kedves leveledet kezdetű episztolában a saját születési helyét jelöli meg az alábbi körülírással: „én ki Dáciában / Születtem Ilona tündér-országában”.27 Barcsay versének motívumai valószínűleg a már tárgyalt görög Ilona (Heléna) – Erdély társításra vezethetők vissza, de a névhasználat által – Tündér Ilona és Dácia – Ilona tündérországa a történelmi allegóriából ismert mozzanatok sorába rendeződik át. Csak az Árgirus-történet, annak elemei hiányoznak. Kővári másik előzményében viszont, az Aranka György által szerkesztett, A magyar nyelv-mivelö társaság munkáinak első darabja címen 1796-ban, Nagyszebenben kiadott kötetben a Kővárinál található valamennyi mozzanat együtt van. A kiadvány kétszer is foglalkozik a témával: előbb az erdélyi „görög régiségek”, majd a „magyar régiségek” közt.28 24 Vö. Stoll, i. m., 665. Stoll Béla feltételezi, hogy a névadás a tündérmesék hatásával magyarázható. 25 Gyöngyösi István össszes költeményei, RMKT, XVII. századbeli magyar költők művei, kiad., jegyz. Badics Ferenc, Bp., 1914, 68. Gyöngyösi szerzőségével kapcsolatosan ugyan merültek fel kételyek, de Badics ugyanitt (Badics, i. m., 445) egyértelműen a Gyöngyösi-életműbe sorolja a művet. Ugyanő a szerzőséget már korábban bizonyítja (Badics Ferenc, Gyöngyösi István ismert és ismeretlen költeményei, Értekezések a nyelv- és széptudomány köréből XXII(1912)/4, 81–95). Kovács Sándor Iván a korai művek – így a Dedalus – kapcsán pedig azt írja, hogy „hitelességük ellen eddig nem merült fel érdemi érv” (Kovács Sándor Iván, Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból II: Barokk és késő-barokk rokokó, Bp., 2003, 263). 26 Barcsay Ábrahám, Költeményei, szerk. Vajthó László, Bp., 1932/33 (Magyar Ritkaságok), 43. A verset Egyed Emese a bizonytalan keltezésű versek közé sorolja, keletkezését 1773 és 1790 között helyezi el: Egyed Emese, Levevék fejemről Múzsák sisakomat. Barcsay Ábrahám költészete, Kolozsvár, 1998, 53. 27 Egyed Emese az 1775-ben írott versek közé illeszti (Egyed, i. m., 50), ez az utalás tehát három évvel előzi meg Benkő Transsilvániájának kiadását. 28 Az erdélyi régiségekről = Aranka György, i. m., 137; A magyar régiségekre = Uo., 154–155.

165

EME Dobra Judit

Árgirust és Tündér Ilonát együtt említi, Tündér Ilona várát a Kecskekőhöz, a fekete várost Károly fejér-Várhoz (Gyulafehérvárhoz) köti, és ismerteti a Huszti–Benkő-féle történeti allegóriát is (bár Kőváritól eltérően, aki ezt az értelmezést majd evidenciaként kezeli, itt inkább kétely érzékelhető: „Ki tudja nintsen-é valóság benne?”29). Az allegorizáló hagyománybeli, Huszti–Benkő és Kővári közti összekötő kapocs ezzel azonosítottnak tekinthető. Nyitott kérdés marad azonban, hogy ebben a hagyományban mikor kapcsolódnak össze az egyes elemek. Az Erdély mint Tündérország (később Tündér Ilona országa), Tündérország és szép Ilona (lásd az 1554-es levél), Tündér Ilona és Dácia (lásd Barcsay), Árgirus és Tündér Ilona társítások elemei mozaikkövekként rendeződnek újra és újra a különböző szerzők tollán, és az eredet, illetve az átvételek rendje nem mindenütt tűnik követhetőnek. Az Aranka által szerkesztett kötet (1796) esetében kronológiailag elképzelhető már Piskolti (1781) befolyása is, Kővárinál éppenséggel egyértelmű ez a hatás – de Barcsaynál, aki a történeti magyarázat elemeit és Tündér Ilonát Árgirus említése nélkül vonja össze, már nem látható pontosan, honnan származik a társítás. Lehetséges, hogy Kővárihoz (és talán már Arankáékhoz) is éppen azért talált olyan könnyen utat Piskolti teljesen más szemléletű műve, mert Tündér Ilona neve – Tündérországhoz hasonlóan – már korábban összekapcsolódott Erdély múltjával, történelmi hagyományaival? A „nemzeti” olvasat és a történelemértelmező magyar olvasatok felbomlása Kővári egy olyan pillanatban vállalkozik a 18. században kidolgozott interpretáció újabb közzétételére, és kéri fel Dózsa Dánielt a Piskolti-féle átírás „újba dolgozására”, amikor a történeti allegória már érvénytelenné válik: Toldy alig két évvel az Erdély régiségeinek megjelenése után a széphistória irodalmi értékét hangsúlyozza,30 és a Benkő neve által fémjelzett olvasatot poétikai (műfaji) ismérvek alapján utasítja el.31 Az allegorizáló hagyományhoz való visszanyúlás széthulló kísérleteit a Bach-korszak politikai cenzúrája magyarázza, de az ilyen jellegű megoldások fölött ekkor már eljárt az idő. Valóban, Kővári munkája paradox módon maga is egyszerre jelzi az allegorikus olvasat átörökítésének szándékát és annak felbomlását, érvénytelenedését. A kolozsvári történész – amint arra már utaltunk – megőrzi a 18. századi magyarázat antikizáló elemeit, de a könyvének Dák és római reliquiák című fejezetébe mintegy illusztrációként beépített, a Dózsa Dániel tollából származó Árgirus-regéből ezek a motívumok már hiányoznak. A történész magyarázó főszövege és az abba beékelt költemény között ugyan kapcsolatot teremt az erdélyi helyszín és a mondai hagyományokra való hivatkozás – a rege nagy embere a Retyezát-tetőre áll fel a Feketevárost keresve, ezáltal a történeti allegória Aranka-, illetve Kővári-féle változatának megfelelően Tündér Ilona várát Dózsa a Magyarigen fölötti Kecskekőhöz köti –, de a „történetbúvár” (Kővári) és a „költő” (Dózsa) szólama közt nem teremtődik összhang. Dózsa a történetet a nemzeti eszme jegyében alakítja át: a fa nála „ősek hagyománya”, nemzeti sorsszimbólum, így a szerelmét kereső hős közösségét is szolgálja, az út vállalásával a nemzet ősi dicsőségét akarja visszaszerezni.

29 Aranka, i. m., 54. 30 Toldy Ferenc, A magyar költészet története, I, A magyar költészet Zrínyiig, Pest, 1854, 121–122. 31 „A tündérmesék soha nem tárgyalnak politikai eseményeket, hanem a népek kosmogoniai képzeteiből fejlődnek.” (Toldy, i. m., 122.)

166


E „nemzeti” Árgirus megteremtésének ugyancsak korábban keresendő a kezdeményezője. Az Árgirus-történet, pontosabban annak néhány eleme már Aranyosrákosi Székely Sándor Székelyek Erdélyben (1822) című kiseposzában a nemzeti eszmével ötvöződik, az Árgirust hasznosító történelemértelmezések bokrának újabb hajtásaként. Kristóf György is úgy értékeli: Dózsa Aranyosrákositól „átveszi azt a motívumot, hogy a csodafa gyümölcsének veszte – Tündérország pusztulását jelenti”.32 Valójában nem egyetlen motívum átvételéről van szó itt sem: az Árgirus átírása ebben a pillanatban a nemzeti múlt költői újrateremtésének folyamatába lép be. Az eposzban ugyan sem Árgirus, sem Tündér Ilona neve nem hangzik el, de Aranyosrákosi a hun (székely) honfoglalást Tündérország kereséseként beszéli el, Irnák „honnyosai” (hunjai) azt a tündérkertet keresik, hol „arany alma nevet hord egy fa gyümölcse, / Ettől függ birodalma egész környékbeli honnynak”.33 A költői ötlet mögött ezúttal is ott sejthető az antikizáló olvasat hatása is: miért csak Traján foglalhatna itt országot? Dácia (Erdély) földjére érve mindenesetre a honnyosok is megtalálják a tündérkertet, mégpedig Háromszék határán (a leírás szerint egy szigeten, ott, ahol a Feketeügy az Oltba torkollik), s a kertben ott a szűz leány, félistenek leszármazottja.34 Az Árgirus hatástörténetének ezt az „nemzeti” vonalát Aranyosrákosi Székely Sándor kezdeményezése nyomán és Dózsa Dániellel párhuzamosan Szigligeti Ede Argyil és Tündér Ilona című, 1853 áprilisában bemutatott, kétes ízlésű színpadi műve,35 valamint Tatár Péternek (Medve Imre) a Szigligeti színjátéka alapján született ponyva-Árgirusa36 viszi tovább. A magyar „nemzeti” Árgirus romantikus történelemértelmezési kísérlete azonban ezzel egyben ugyanúgy folytathatatlan útnak bizonyul, mint az a barokkos, allegorikus olvasat, amelyet fölváltott. Sajátos módon az Árgirus-történet történelemértelmező kísérlete, úgy tűnik, a román művelődésben bizonyult nagy sikerűnek. Az első, Ioan Barac nevéhez fűződő román Árgirusfordítás (első kiadása 1801-ben, Nagyszebenben jelent meg) Gergei széphistóriája mellett Piskolti szövegére is támaszkodik, és már az alcíme (Povestire alegorică despre cucerirea Daciei de către romani) és az előszava is jelzi,37 hogy a fordító ismerte a széphistória allegorikus olvasatát. Barac negyenyedi diákéveiben ismerkedhetett meg vele. Az alcím és a rövid előszó (illetve az allegória forrásának elhallgatása) adott aztán tápot annak a vélekedésnek, amely a nemzeti folytonosság dákó-román mítoszának bizonyítékát látta a történetben, s az allegóriát a történettel szervesen összefüggő román hagyománynak tekintette. Ezt a tévedést ugyan a széphistória román eredetét valló Hașdeu is korrigálta etimológiai szótárában,38 de a 19. század egyik legolvasottabb román könyvévé váló Barac-féle Árgirus szerepe a dákó-

32 Kristóf György, Két Árgirus-feldolgozás (Piskólti István és Dózsa Dániel), EPhK, 1936, 196. 33 Aranyas-Rákosi Székely Sándor, A székelyek Erdélyben, 4. kiadás, kiad., bev. Barátosi Balogh Benedek, Bp., é. n. [1904], 21, 32. – kiemelés: D. J. 34 Uo., 34. 35 Szigligeti Ede, Argyil és Tündér Ilona, 1852 (OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 1441). 36 Tatár Péter, Argyil, avar fejedelem fia, és a szép tündér Ilona története, Pest, 1864 (további két kiadása Budapesten, 1874-ben és 1893-ban). 37 Lásd pl. Ioan Barac, Istoria preafrumosului Arghir şi a preafrumoasei Elena cea măeastră şi cu părul de aur, Bucureşti, 1954. 38 „A különös ötlet, mely ebben a románcban Dácia Trajanus általi meghódítására utaló célzást lát, nem a románoké, hanem a magyaroktól származik” (Bogdan Petriceicu Hasdeu, Etymologicum Magnum Romaniae, 1886–1898); idézi: Gáldi László, Árgirus históriája a román irodalomban, EPhK, 1939, 160.

167

EME Dobra Judit

román folytonosságmítosz román szervesülésében és a nemzeti ideológia alapozásában külön vizsgálatot érdemelne. Köszönetnyilvánítás Itt köszönöm Egyed Emese mindenre kiterjedő támogatását és segítségét, valamint Bujdosóné Dani Erzsébet (Nagykőrös), Csáki Árpád (Sepsiszentgyörgy), Dávid Boglárka (Debrecen), Jeney Éva (Budapest) és Tóth-Bartos András (Kézdivásárhely) debreceni, kolozsvári és budapesti közgyűjteményekből biztosított adatait. A dolgozat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum egy Délkeleti Intézet-programjának a keretében készült (Székely Árgirus program).

168


A MÁTYÁSKORSZAK ÖRÖKSÉGE

169

EME Gábor Csilla

170

EME A HAGIOGRÁFIÁTÓL A MITOGRÁFIÁIG

Amedeo Di Francesco

A HAGIOGRÁFIÁTÓL A MITOGRÁFIÁIG MARCHIAI SZENT JAKAB ÉS A HUNYADIAK Már a cím is jelzi azokat a határokat, amelyeken belül jelen tanulmányomban észrevételeket kívánok megfogalmazni. A monteprandonebeli szent magyarországi működéséről1 szóló, immár számottevő szakirodalmat néhány olyan megállapítással szeretném kiegészíteni, amely talán hasznos lehet egy másik, nem kevésbé fontos téma: a Mátyás-mítosz tekintetében is. E célból négy, témánk szempontjából egymással szorosan összefüggő területre térek majd ki: a historiográfiára, a hagiográfiára, az ikonográfiára és a mitográfiára. Jelen tanulmány inkább csak esetleges kutatási kiindulópontokat, mint kidolgozott téziseket tartalmaz, melyek azonban továbbgondolásra érdemesek. Mindezek mellett azonban szükségesnek tartok felállítani egy munkahipotézist, amely beillesztve az egyes közép-kelet-európai országok irodalmi művelődésének tágabb kontextusába – ahogyan azt majd látjuk – már nem is csupán feltevés, hiszen – ahogyan az ismeretes – a Mátyás-mítosz kapcsán nem csak Magyarországról2 kell beszélni, Marchiai Szent Jakab karizmatikus személyisége pedig, úgy tűnik, időbeli korlátokat sem ismer, olyannyira nem, hogy a kortárs elbeszélő irodalom érdeklődését is felkeltette.3

1

2 3

A két nemrégiben megjelent, fontos és új eredményeket hozó tanulmánygyűjteményben (San Giacomo della Marca nell’Europa del ’400: Atti del Convegno Internazionale di studi, Monteprandone 7-10 settembre 1994, ed. Silvano Bracci, Padova, 1997; San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV): Atti del Convegno Internazionale di studi, Monteprandone 24–25 novembre 2007, ed. Fulvia Serpico, Monteprandone– Firenze, Comune di Monteprandone – SISMEL, 2007) közölt írások közül és azok mellett a következő munkákat használtam jelen tanulmányom megírása során: Péter Kulcsár, L’unione contro i turchi e l’unità religiosa nell’Ungheria quattrocentesca = Spiritualità e lettere nella cultura italiana e ungherese del basso Medioevo, ed. Sante Graciotti, Cesare Vasoli, Firenze, L. S. Olschki, 1995, 319–328; György Galamb, San Giacomo della Marca e gli eretici di Ungheria = San Giacomo della Marca nell’Europa del ’400, i. m., 211–220; Claudio Leonardi, Giacomo della Marca tra Medioevo e Umanesimo = L’eredità classica in Italia e Ungheria fra tardo Medioevo e primo Rinascimento, ed. Sante Graciotti, Amedeo Di Francesco, Roma, 2001, 163–171; György Galamb, S. Giacomo della Marca e gli inizi dell’Osservanza francescana in Ungheria, Picenum Seraphicum, 21(2002), 11–31; Uő, “In ultimis christianorum finibus”: Due osservanti italiani nell’Europa Centrale e nell’area balcanica = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 11–28. A szlovén Mátyás-mítoszról lásd: Lukács István, A megváltó Mátyás király színeváltozásai a szlovén néphagyományban és szépirodalomban, Bp., 2001. Vö. Szentmihályi Szabó Péter, Kapisztrán és Hunyadi, Bp., 2007.

171

EME Amedeo Di Francesco

A történetírás Erat diebus in eisdem Budensi in civitate frater quidam nomine Iacobus, homo devotus et religionis perfecte, natione Italicus, ordinis sancti Francisci, quem Hungari predicationis in doctrina haud parum sequebantur. Hic ingentibus excitatus clamoribus cum eidem facti innotuit series, arrepta divina crucifixi imagine medius nudus pedibus inter Hungaros cursitabat, et Christi imaginem illis ostendens ac illos, ut ab inceptis pro illo, qui pro eis ita crucifixus est, desisterent, voce querulosa pariter et lamentabili rogabat. Illi eo magis clamoribus invalescentes dicebant: Deus etiam nobiscum est, direptionique rerum dediti de illius precibus curabant minime. Et, cum frater ille nil proficere, sed magis tumultum se facere agnovit, in claustrum sancti Iohannis evangeliste, unde exierat, reintravit. Hungari vero tali a Theutunis scelerati illorum facinoris exacta tallione, cum amplius res eorum invenire non valuerunt, a direptione earundem cessaverunt.4

Az idézett rész retorikailag oly módon épül fel, hogy indokoltan és megfelelő módon emeli ki a csodás, katartikus jelenet hatásosságát. Azt mondhatnánk, hogy egy elbeszélésbeli crescendóról van szó, amely nyugvópontra ér a desisterent igével, ami nyilvánvalóan a csoda kiváltotta, rendkívüli hatást ünnepli. Az egész egy nem csak lexikai, hanem szintaktikai oxymoron köré látszik szerveződni, amely retorikailag alakítja és gazdagítja az epizód egész bemutatását. Egy jól érzékelhető szándék érvényesül e kifejezésmódban, melynek célja olyan mítoszt teremteni, amely beleillik egy új, teljesen magyar, de európai mintájú panteonba, a viri illustres galériájába, amelyben többek között, sőt leginkább, a magyar történelem európai időszakához tartozó személyek kapnak helyet. Egyszerűen azt akarom ezzel mondani, hogy a ferences szentek innentől kezdve szerves és nem másodlagos részei lesznek ennek az új Kárpát-medencei Olymposnak.5 A történetírás egy történelmi személyiség irodalmi mitográfiájává válik, és Marchiai Szent Jakab úgy jelenik meg, úgy cselekszik, mint figura Christi, és nem csak a filológiai humanizmuson belül. Helyes ugyanis kiemelni, hogy „a humanizmus mindazonáltal nem a pogány klasszikusok egyszerű felelevenítését jelenti, mivel a kereszténység felé egyfajta közvetítővé vált az újjáéledt görög teológia, amelyet a század végén megújuló görög filológia tett lehetővé és az, hogy görög teológusok érkeztek Nyugatra a firenzei zsinat előtt, a zsinatra és az után: elég egyetlen nevet, Bessarionét említeni.”6 Továbbá igaz az is, hogy: „Az ember alkotói képességgel rendelkezik, amely őt mint embert megkülönbözteti, egy egyén, egy szubjektum, egy belső világ ő, amely nagyobb az univerzumnál […] Az egyén és a társadalom viszonyában van egy problematikus pont, amit a humanizmus nem oldott meg. Marchiai Szent Jakab ebbe a légkörbe illeszkedik bele.”7 Thuróczy Chronica Hungaroruma Antonio Bonfini8 Rerum Ungaricarum Decades című művének egyik legfontosabb forrása volt az itáliai obszerváns ferences szerzetes magyarországi működésének bemutatása szempontjából is:

4 5 6 7 8

172

Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum, Textus, I, ed. Elisabeth Galántai, Julius Kristó, Bp., 1985, 233. A témához fontos megállapításokkal járul hozzá a következő tanulmány: Daniele Solvi, Predicazione e santità nell’agiografia osservante = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 83. Claudio Leonardi, Giacomo della Marca e la crisi della cristianità = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 8. Uo., 8–9. Kulcsár Péter, Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése, Bp., 1973, 107.


Erat ea tempestate Bude Iacobus vir sanctissimus ex agro Asculano natus, qui propagandi divi Francisci ordinis gratia ex Italia in Pannonias cum Ioanne Capistrano pari sanctitate predito paulo ante venerat. Miseratus barbare gentis immanitatem audita seditione sumpto salvatoris nostri patibulo cum universo sacerdotum collegio e Ioannis ede prodiit nunc misericordiam exclamans, nunc Iesu Christi opem ingeminans, nunc armatos per Christi passionem obtestans, arma deponant, Christiano et civili parcant sanguini, divinam iram reformident; quin etiam flexis sepe genibus obsecrans, ne ultra seviant, iniurias omnes presenti animo deo vendicandas remittant. Contra illi, veluti si deum in subsidium advenisse reputassent, eo crudelius seviunt, neminem ex illis deprehendunt, quin extemplo trucident, eorum furtunas, merces et bona cuncta diripiunt item in publicum tracta plebi diripienda preponunt. Iacobus autem, cum in vesaniente turba se nec verbis nec divini salvatoris imagine quicquam proficere posse conspicaretur, in edem Ioannis, unde dudum exierat, se recepit. Ungari longa Alemanorum cede satiati tandem desiere. De his hactenus.9

Bonfini követi Thuróczyt leírásában, de retorikai szempontból tovább gazdagítja forrását, a történelmi tény egy összetettebb és többrétű értelmezését adja, és igyekszik mellőzni az elhallgatást mint retorikai eszközt, amelynek használatát pedig a historiográfiai látásmód igényelné a mítoszképző folyamattal szemben. A történelem az irodalmi mű keretévé válik, és szinte sejthető, hogy a történetírás elkerülhetetlen pontatlansága és/vagy misztifikációja teremti meg az alapot a magyar regényszerű elbeszélés megszületéséhez: életre kel a mítosz és a továbbiakban ideológiai hatásokból és önreferenciális narrációból táplálkozik. Ugyanakkor természetesen a csodálatos esemény a szent életrajzíróinak érdeklődését sem kerülte el.10 Bonfini jól boldogul a szóbeli hagyomány kacskaringós útjain is, amelyek nem vezetnek szükségképpen a történelmi valóságtól távoli utakra,11 még ha szükségesnek is látszik majd a – történetírás és szóbeli hagyomány között mutatkozó – imitáció bonyolult szálait alaposabb tanulmányozás alá vetni, hogy megfelelő észrevételekkel gazdagíthassuk a témában eddig elért eredményeket:12 Quin et Ioannem Capistranum e Samnitibus editum ac divi Francisci sacris initiatum, preterea virum sanctissimum et ad excitandos ad id populos dicendi copia et vite probitate nimis indoneum in Alemanos, Ungaros Polonosque miserat, qui ad salutatem expeditionem sacris declamationibus homines hortaretur. Hic ne minore quidem sanctitate preditum Iacobum Picentem eiusdem collegii sacerdotem sibi socium adscivit, qui in sacra peregrinatione, cum Padum ambo traiicere vellent et a portitore pertinacissime repellerentur, quia interdicta e divo dogmate pecunia carerent, quam pro naulo darent, in diffusum super undas pallium cum comitibus consedere et veluti quadam naufragii tabula in ripam alteram non sine avari stupore portitoris divina ope tuto translati sunt. Cum in Austriam et Germaniam venissent, imprimis divi Francisci religionem mirifice propagarunt. Multa in Noricis, Germanis, Sarmatis et Pannonibus huiusce religionis collegia templaque fundarunt, languentem iam dei timorem cultumque divinum instaurarunt.13

9 10 11 12 13

Antonius de Bonfinis, Rerum Ungaricarum Decades, III, ed. I. Fógel, B. Iványi, L. Juhász, Lipsiae, 1936, 78–79. Vö. P. Silvestro Candela, S. Giacomo della Marca (Schizzo biografico), Napoli, 1962, 75. Kulcsár, Bonfini magyar történetének…, i. m., 107. Vö. Uo., 184. Itt, indokoltan, utalás található a következő munkára: Giulio Amadio, Antonio Bonfini e S. Giacomo della Marca, Montalto Marche, Tip. Sisto V, 1936. Bonfinis, i. m., III, 182.

173


Bárhogy is legyen, ahogyan az ismeretes, a későbbi nándorfehérvári diadal korszakos esemény volt. 1456 után minden megváltozott a történelemben és a közvélekedésben is, és nem csak ott. Különösen szívesen hangsúlyozzák – legalábbis az irodalmi ábrázolásra vonatkozóan –, hogy a harcos vallási ellentétek nyomán – amelyek ádáz teológiai vitát gerjesztettek Jézus nevének megmentő erejéről – egy csatakiáltás14 született, ami olyan nagy népszerűségnek örvendett a 16. századi magyar epikus költészetben, hogy végül a formuláris stílus egyik leggyakrabban alkalmazott formulájává vált, és még Zrínyi Miklós (1620–1664) Szigeti veszedelmének (1647–1648) kompozíciós eljárását is alakította. Példaképp Tinódi Sebestyén (1505/10–1556), a 16. századi magyar históriás énekek legjelentősebb szerzője által írt Egri históriájának summája (1553) című mű egy strófáját: Jésust háromszor ők kiáltának, Dobok, trombiták igen harsagnak, Kétfelől puskák igen ropognak, Fénös fegyverök villagnak, csattagnak15 és a már említett barokk eposz egyik versszakát idézem: No már, én jó szolgáim, bátran induljunk, Urunk JÉZUS nevét háromszor kiáltsuk, Az pogány ebektül mi semmit ne tartsunk. Mert Isten mi vezérünk s kemény paizsunk16 (III, 47). 1457–58-ban Marchiai Jakab újra Magyarországra ment III. Callixtus pápa megbízásából. Folytatta missziós tevékenységét, mint azt tette 1436–37-ben is. Ennek nyomán 1439ben olyan kitelepülés-sorozat indult el, amely a moldvai csángók létét eredményezte, vagy legalábbis megszilárdította jelenlétüket az adott területen.17 Innentől kezdve válik fontossá a ferencesek szerepe Magyarországon, és a köztük és a magyar uralkodók közötti kapcsolat is. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ez a rend lett Corvin Mátyás expanziós politikájának vallási-spirituális támogatója, ugyanis már korábban is Marchiai Szent Jakab – mint Kapisztrán János előfutára – Hunyadi János törökellenes politikáját szolgálta. Teljesebb képet kapunk, ha az imént említett két szent nevéhez hozzáteszünk még egyet, Veronai Gáborét. E három személy kiemelkedő fontossággal bírt a Mátyás-mí14 Francesco Santi, I nemici dell’Osservanza. Il conflitto tra i mistici nella crisi spirituale dei secoli XIV–XV = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 34, 38. 15 Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II: A 16. század magyar nyelvű világi irodalma, szerk. Jankovics József, Kszeghy Péter, Szentmártoni Szabó Géza, Bp., 2000, 587. 16 Zrínyi Miklós Összes művei, kiad. Kovács Sándor Iván, Bp., 2003, 53. 17 Vö. Karácsonyi János, Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-tól 1900-ig, Veszprém, 1929, 43. Ebben utalás található a következő munkára (380.): Uő, A moldvai csángók eredete, Századok, 48(1914), 545–561. Valamennyire a következő írások is beszámolnak erről az exodusról: Horváth János, Az irodalmi műveltség megoszlása: Magyar humanizmus, Bp., 1935, 37; Hermann Egyed, A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig, München, 19732, 187; Kulcsár, L’unione contro i turchi…, i. m., 322; Galamb, San Giacomo della Marca e gli eretici di Ungheria, i. m., 219; U., S. Giacomo della Marca e gli inizi…, i. m., 22–23; Ferenc Pozsony, The Hungarian Csángó of Moldova, Buffalo–Toronto, 2006, 35; Galamb, „In ultimis christianorum finibus”…, i. m., 21.

174


tosz megszületése szempontjából, mert tevékenységükkel, amely inkvizítori szerepet is jelentett, hozzájárultak a nem csak katonai, hanem polgári és vallási erényeket is magáénak tudó, ideális uralkodó képének kialakításához.18 E két feladat tehát, a török elleni és az eretnekek elleni harc, azt a két fő problémát jelentik, amelyek a 15., 16. és 17. századi, azaz Mátyás királytól egészen Zrínyiig ívelő időszak magyar politikájában központi helyet foglalnak el. A vallási kérdés megoldása elengedhetetlen feltétel a Magyar Királyság szilárdsága szempontjából. Más szóval, ezt a két, vagy talán még jobb, ezt a kettős problematikát jelölhetjük meg mint olyat, amely a Hunyadiak korát és azután Zrínyi politikai gondolkodását leginkább foglalkoztatta. A következő séma segíthet megértenünk ezt a 15. századi magyar történelmi-politikai helyzet számára alapvető összefüggést (politikai egység és vallási egységesség): ferencesek a husziták (nem csak Bajorországban) és a patarénok (Boszniában) ellen; 16. század: reformáció a hamis vallásnak tekintett katolikus ellen, azaz a katolicizmus mint az igaz kereszténységgel szembeni eretnekség; 17. század: Zrínyi közvetít a reformáció és ellenreformáció között, célja Corvin Mátyás királyságának mintájára újjászervezni az államot, amelyhez egy egész ideológiai apparátuson keresztül vezet az út, melynek alapját az úgynevezett bűnlajstrom adja, azaz a magyar nemzet bűneinek listája, amiből szükségképp egy egész nép erkölcsi megújulásának és egy egész történelmi helyzet morális megváltásának kívánalma következik. Hagiográfia Tisztában vagyok vele, hogy nem kevés és igen hasznos eredmények születtek, mióta elhangzott az a kijelentés, miszerint „Szent Jakab életének számos pontja még mindig homályos”.19 Az itt következő részben, a témám szabta kereteken belül, arra keresem a választ – kutatásom azonban természetesen további vizsgálatokat igényel még –, hogyan járult hozzá az itáliai szent Magyarországon folytatott tevékenysége által a Hunyadi család mítoszának megteremtéséhez. Ez éppen azért lehetséges, mert „jelenleg Szent Jakab életrajzának nem rendelkezünk kutatások alapján megrostált kiadásával, hiszen első életrajzírói, azaz Venanzio da Fabriano, Giovanni Battista Petrucci és Aurelio Simmaco De Jacobiti, szándékosan módosították a rendelkezésükre álló adatokat, hogy a szent úgymond »ideális« életrajzát alkossák meg, egy olyan biográfiát, amely egy itáliai és azon kívüli »heroikus peregrinatio« bemutatása, amelyet egy kivételes prédikátor, Bernardino da Siena tanítványa vitt véghez.”20 Hozzáteszem még, éppen ezért „Jakab életrajza gazdag kitalált elemekben, melyek szerint bejárta volna Németországot, a Baltikumot, Skandináviát, Oroszországot”.21 A fentiek miatt indokoltnak tartom újragondolni mindazt, amit a hagiográfia Magyarország kapcsán mondott. Ezt egyetlen mű alapján teszem meg, amely Aurelio Simmaco De Jacobiti munkája (1490), 18 Klaniczay Tibor, A kereszteshad eszméje és a Mátyás-mítosz = U., Hagyományok ébresztése, Bp., 1976, 182; U., Egyetem és politika a magyar középkorban = Uő., Pallas magyar ivadékai, Bp., 1985, 75. 19 E kijelentést követően (Candela, i. m., 10.) fontos tanulmányok születtek a témában, közülük lásd: Edoardo D’Angelo, Agiografia latina su Giacomo della Marca: la Iacobeis di G.B. Petrucci (BHL 4109) = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 49–66. 20 Errico Cuozzo, San Giacomo e la nuova crociata = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 3. 21 Galamb, „In ultimis christianorum finibus”…, i. m., 16.

175


ami, bár azért íródott, hogy „emléket állítson Szent Jakab alakjának, aki meggyógyította az életrajzírót egy betegségből,”22 mégis úgy tűnik, meghaladja – legalábbis a bennünket érdeklő szempontból – az alkalmi mű szabta kereteket: Invano se affatiga ogni vivente che pensa incomensare cosa alcuna et non ricorre con tucta sua mente ad quil che fece caelo, sole et luna el mare conj la terra veramente et li elementi et plancta ciascuna con li animali, per sua gran bontate, un Dio solo in vera eaternitate.23 E verskezdésben érzékelhető ferences ihletettség végigvonul az egész költeményen, olyannyira, hogy meghatározza az egész kompozíciós szerkezetet, amely ügyesen és szándékosan egy szinte epikai regressiót érvényesít, amely mindig, minden ének incipitjén hangsúlyossá teszi az egyáltalán nem modoros, hanem erőteljes és harcos invokációt. Ez utóbbi egy olyan interpretációt-megértést indukál és diktál, amely – az antik mitológiára való utalásoktól sem riadva vissza – egy olyan humanizmus elvárásai szerint alakítja a szöveget, amely jóval erősebben befolyásolta a korabeli szövegalkotást, mint amennyire azt gondolnánk. A kereszténység komoly válságának időszakában vagyunk. A prédikáció politikává válik és a társadalmi problémák felé fordul. A historiográfia és a hagiográfia az erkölcsi tanítás eszköze lesz.24 „Az obszervancia szentjei annyira reformátorok, amennyire azt Sante Bonacore hangsúlyozza Bernardino da Sienáról írott szentéletrajzában, de leginkább prédikátorok.”25 A filozófiai gondolkodás olyan nagy érdeklődésre számot tartó témákat von körébe, mint: az erény és szerencse közötti kapcsolat, a politikai szükség és az etikai kötelesség közötti ellentét kibékítése, sőt a kettő együttes érvényesülése. Ebben az igen összetett és ugyanakkor bizonytalan helyzetben a történetírás a hagiográfiát használja fel, és ez fordítva is így van: Signori, stati actenti ad ascoltare queto mio dire senza alcun fallire, per che voglio per ordine contare la vita et morti con molto desiri: fra Jacobo biato, che chiamare de la Marca fasse al volgare diri; jn Napol jace lo suo corpo degno, lo spirito posa nel celeste regno.26 22 Fulvia Serpico, L’“Oriente” nei codici di San Giacomo della Marca = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 140. 23 Itt és a következőkben ebből a műből idézek: Aurelio Simmaco De Jacobiti, Beatus Jacobus de Marchia: Poema inedito napoletano – 1490, ed. Pino Da Prati, Napoli, 1968. Ez az első versszak a 7. oldalon olvasható. 24 Paul Oskar Kristeller, Il pensiero morale dell’umanesimo rinascimentale = U, Il pensiero e le arti nel Rinascimento, Roma, 1998, 30. 25 Luigi Pellegrini, Conclusioni = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 274. 26 De Jacobiti, i. m., 9.

176


Az új humanista elegancia és a szóbeli hagyomány kipróbált archaikus formái felé fordulás igénye kölcsönösen segítik egymást egy olyan prédikáció formájában, amely nemes elveket és a szent életet hirdeti. Ebből egy sor olyan leírás születik, amelyek mindenképpen segíthetnek bennünket annak a történelmi-kulturális helyzetnek a megértésében, amely három – a 15., a 16. és a 17. – századot látszik felölelni, és amelyek közös jellemzője az útkeresés: menekülési lehetőség után kutatnak egy megállíthatatlanul közeledő gonosz elől, amely minden egyént és minden történelmet fenyeget, és mindent elsöpörni látszik. Úgy tűnik, a ferences szent hidat ver Itália és Magyarország között, és segít abban is, hogy mit és hogyan lehet és kell beszélni róla: a két országban, a fent említett századokban, az antik kultúra szellemiségével mélyen áthatott, művelt embereknek nincs ellenére az a lehetőség, az a szükségesség és az a szándék, hogy a legmegfelelőbbnek látszó eszközök, a retorika használatával forduljanak az emberek felé. Filológusok és íródeákok, versfaragók és énekmondók állnak egy fáradt emberiség szolgálatába, amelynek újjá kell élednie: Come più volte ho dicto Signor cari, li affandi se governa con misura. Lassarò, quinci, quisti mei cantari, nell’altro seguirò con bona cura, et non serrando li mei versi avari, de recontarne com mente sicura che fece il nostro sancto jn Ungaria Jn Apollonia Bosna et Valachia.27 A szerző sürgetően hívja fel a figyelmet a kereszténységet fenyegető igazi veszélyre, a gonosz és álnok kígyóra, mely beférkőzik kebelébe, hogy azután a hatalmas pusztítást végző reformáció elindításában segédkezzen: Quando ad Roma un messager ne venne al gran pastor de tucti christiani da Pannonia et già se retenne dicendo: Sancto patre, ora mattenne ad Nicola papa jbj se presentanj et volta qua i toi pinzer sovrani: nel regno illirio et tucta la Valachia regna semenza de falsa heresia.28 Az ezt követő eseményeket ismerjük, vagy legalábbis el tudjuk képzelni az életrajzíró munkája alapján. Ami azonban most fontosabbnak látszik, az a nándorfehérvári diadal elbeszélése, amely alkalmat kínál arra, hogy a ferences szentek legbuzgóbb és legjelentősebb triásza mellé kerüljön Hunyadi János („el vaivoda”): Ad respecto de can nulla era adiri el vaivoda et fra Johan ch’io dissi 27 Uo., 33. 28 Uo., 35.

177


de Dio amico loro hebbe ad sequiri con frati et clero et genti qual potissi Jn spirtu raptu tucto hebbe ad vidiri confortando la plebe chel sequisse sperando jn Christo et la matre Maria che vincitor serrà de lor boria. Signori, questi fuoro tre compagni vestiti frati quasi d’un volere: el seraphin Francesco senza lagni de sequitare glie venne jn calere. Lochi jn diversi et tempi molto magni che fuoro tre colonne ad non mentere: san Berardino et Johanni ad Capistrano el nostro sancto, come qui ve sprano.29 És íme ez az a pillanat és ez az a hely, amikor a hagiográfia nyíltan a mitográfia szolgálatába szegődik. A történelem – vagy annak idealizált elbeszélése, vagy talán invenciója – nyelvileg tetszetős szövegeket és egyszerű, gördülékeny kompozíciós technikákat hoz létre. Vagy, ahogyan az jól látszik, megfigyelhető egyfajta elbeszélői, erőszakos türelmetlenség is, egy, a bemutatásban jelentkező ideges nyugtalanság, amely nem akarja vagy nem tudja megfékezni a szerző mély tiszteletadási vágyát az iránt, akinek sikerült olyan sebeket beforrasztania, amelyek maguktól valószínűleg nem gyógyultak volna be sohasem: Johan, Vayvoda dicto jn nostra lengua, Biancho locutenente de Ungaria che tridici anni come qui distingua, l’Ungari resse et ancor la Valachia jn pieno sceptro d’ogni honor se jmpingua patre de Ladislao et de Mathia, buon capitano jn arme et jn governo magnanimo et gentil come ve scerno. […] Or te conforta, Johan, mio valente, che presto d’esta vita fai partita, l’anima rendi ad Jesu omnipotente; da quisto mondo tornj ad leta vita el tuo Mathia cridi certamente serrà d’alta virtute et ben complita, qual vero re serrà de l‘Ongaria et grandi facti farà senza busìa. 29 Uo., 51. A három szent még nyilvánvalóbb módon van jelen a 76. oldalon: „Fra Jacobo, Berardino et fra Johanni, / che tucti tre foron poi de granni”.

178


[…] Et per havere favore allo suo stato pensò Mathia voler liberare, lo quale stava allora jnpresionato presso tal re, ma primo de sposare sua figlia, glie promise et poi jurato, et cus’il fece et per tale operare fuo facto re de tucta Ungaria, non restando del Re altra genia.30 Ez a hosszas és részletes beszámoló a magyarországi történésekről a Hunyadiakkal szemben megnyilvánuló, ferences mítoszteremtő szándékot mutatja. Marchiai Szent Jakab életrajza is ennek a mítoszképző folyamatnak a bizonyítéka, amely már a 15. században elkezdődött, azaz a Magyar Királyság politikai sikereivel egy időben. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen a Hunyadiak eszközként használták a pápai politikát: az eretnekek elleni harc ugyanis egy egész régió politikai egyensúlyának megőrzésére is szolgált. A ferences szigorúságot azonban a Hunyadiak, a rend számára biztosított előnyök ellenére is, a török elleni egységes politikai fellépés akadályának is tekintették, mivel a Magyar Királyságnak szüksége volt az eretnekek és a szakadárok részvételére is. Feltételezhetjük tehát, hogy két évszázaddal később Zrínyinek is bizonyára tetszett a Hunyadiak effajta mérsékelt álláspontja a vallási kérdések terén. Ikonográfia Nápoly olyan, mint Pompei volt a Grand Tour utazói számára. A feledés sűrű szövetű takarója őrzi itt egy dicsőséges és értékes múlt ereklyéit és emlékeit. Azt lehetne mondani, hogy itt minden kő a történelemről, a művészetről, a kultúráról beszél. Talán a magány érzése – ami itt azonban nem elhagyatottságot jelent – az, amely leginkább magával ragadja a kutatót és/vagy a nem felszínes vagy figyelmetlen utazót. Semmiféle zsurnalisztikus kritika nincs a szavaimban, Isten ments! És egyébként is, az esetleges elhagyatottság-érzés inkább csak benyomás, mint valóság, mivel felelősségvállalás és felelősségtudat jellemzi a kulturális örökség megőrzésének feladatára kijelölt személyeket, és összességében véve az emlékezet élő és jelen lévő. Mégis… Azok a helyek, amelyeken korábban imádkoztak, most úgy tűnik, liturgikus célokra alkalmatlanok, mindazonáltal minden festmény örökké aktuális ima, örökké élő emlék azok számára, akik a kultúra történetében és a művészeti formák szépségében az egyik legmagasabb rendű adományt látják, amelyből az emberiség bármikor meríthet, hogy megőrizze saját kulturális identitását. Világos, hogy mindez érvényes Marchiai Szent Jakab nápolyi kultuszára is. A Santa Maria La Nova-templom az, amely a legjelentősebb emlékeket őrzi a buzgó, mindig élen járó obszerváns ferences szerzetes alakjáról és működéséről.31 Balra található 30 Uo., 83–84. 31 A hely jelentősége természetesen nem kerülte el Florio Banfi figyelmét sem: Florio Banfi, Ricordi ungheresi in Italia: Studi e documenti italo-ungheresi della R. Accademia d’Ungheria in Roma, IV, Annuario 1940–41, 201. E tanulmányban a szent életét bemutató freskók történetéről és restaurá-

179


méltóságteljes kápolnája, amelyet 1504 körül Consalvo di Cordova bővített ki, és Cosimo Fanzago restaurált 1634–1646 között. A kápolna boltívein látható freskók Massimo Stanzione (1585 k.–1658 k.) munkái, és Marchiai Szent Jakab életének jeleneteit ábrázolják. A főoltár 2000-ig őrizte a szent földi maradványait, amelyeket azután Monteprandoneba, a Santuario Santa Maria delle Graziebe helyeztek át. Ugyanebben a nápolyi templomban, egy oldalkápolnában egy nagy festmény áll – Luigi Rodriguez (1592–1630) munkája –, amely Árpádházi Szent Erzsébetet, II. András lányát, a ferences harmadrend védőszentjét ábrázolja. Ebből arra következtethetünk, hogy ez a nápolyi templom a ferences szellemiség és spiritualitás kisugárzásának egyik központja volt. A főoltárt, a boltozat Marchiai Szent Jakabnak szentelt freskóciklusát és az Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázoló képet együtt szemlélve egy klisére ismerünk rá, amely a ferences ikonográfia egyik tipikus ábrázolásmódja. Ennek alapján az egész templom tekinthető úgy, mint a ferencesség történetének ikonja, amely esetünkben úgy örökíti meg Magyarországot, mint a rend működésének egyik legfontosabb helyét. Más szóval Magyarország a harcos ferencesség egyik jelképe. Azt akarom ezzel mondani, hogy Szent Erzsébet nyilvánvalóan egy előzmény volt, abban az értelemben, hogy miatta előrevetíthető volt, hogy – éppen a szent gazdag szimbolikus tartalmat hordozó élettörténetének köszönhetően – a ferences rend prédikációs tevékenységében Magyarország kitüntetett szerepet kap majd. Corvin Mátyás számára bizonyára könnyű volt privilégiumokat adni a ferencesek számára, hiszen a Magyar Királyság még egy szentet is adott a rendnek. Ez a 15. századi tipikus ikonográfiai ábrázolás Marchiai Szent Jakab és Kapisztrán Szent János – többek között inkvizíciós – működése számára is egyfajta igazolásként, és leginkább akként szolgálhatott. Szinte olyan, mintha Szent Erzsébet kérné a két 15. századi szentet, hogy lépjenek fel Magyarországon és a Balkánon a kereszténység védelmében a török és az eretnekség (bogumilizmus Boszniában és huszitizmus Bajorországban) veszélyével szemben. Ennek a sztereotípiának volt jelentése és jelentősége a ferencességen és a Magyar Királyságon belül egyaránt. Ezt a feltételezett magyarázatot erősítheti meg az a tény, hogy a Santa Maria La Nova-templom háromtagú ikonográfiai szerkezete (Árpád-házi Szent Erzsébet + Marchiai Jakab + Kapisztrán János) megismétlődik egy ismeretlen, 18. század eleji (Solimena iskolájához tartozó) festő képén is, amely Veroliban a Santa Maria Salomè-templomban található. Ennek a festménynek a következő a címe: Szent Jakab a Szent Szűzzel és a gyermek Jézussal, ferences szentek körében.32 A főalakokat körülvevő „ferences glóriát” a Szent Ferenc által létrehozott három rend női és férfi szentjei alkotják. A következőképpen foglalhatnák össze tehát az eddig elmondottakat: – a Santa Maria La Nova-templom mint a ferencesség történelmi és egyháztörténeti szerepének ikonja (Marchiai Szent Jakab és „Szent Ferenc rendjének legjelentősebb képviselői”);33 – a Santa Maria La Nova-templom mint a ferencesség és a Magyar Királyság közötti kapcsolat képi megtestesítője [ferences szentek (közöttük: Szent Erzsébet, Marchiai Szent Jakab, Kapisztrán Szent János34) + Marchiai Szent Jakab, aki meggyógyítja I. Aragóniai Fer-

lásáról folytatott további kutatások híján a következő munkát használtam: P. Daniele Capone, Iconografia di S. Giacomo della Marca nell’ambiente napoletano lungo i secoli, Napoli, 1976. 32 Capone, i. m., 258–259. 33 Uo., 216–217. 34 Uo., 218–219.

180


dinándot, Nápoly királyát, Aragóniai Beatrix apját, aki 1475-ben feleségül adta lányát Corvin Mátyáshoz + Marchiai Szent Jakab II. Piusszal35]. Összetett szimbolikus jelentéssel bírhat az a kép, amelynek témája: hogyan gyógyítja meg a szent I. Ferdinándot. Ha Jakab meggyógyítja Mátyás apósát, akkor kigyógyítja Magyarországot is a bajaiból (eretnekek és törökök). Egyszóval Nápoly – Szent Jakab és a meggyógyított I. Ferdinánd révén – Magyarország segítségére siet. Az eretnekek ellenszere a ferences rend, a törököké Ferdinánd, aki Beatrixot Budára küldi. Ha igaz ez az értelmezés, akkor Mátyás politikai szempontból sokat köszönhet Aragóniai Ferdinándnak, de a ferenceseknek is a vallási béke megteremtéséért Magyarországon. Innen ered Mátyás mítosza: törökellenes külpolitika + a vallási béke helyreállítására törekvő belpolitika → Zrínyi Miklós politikai gondolkodásmódja és tervei. Ami Marchiai Szent Jakab nápolyi kultuszát illeti, ki kell emelni, hogy – a Santa Maria La Nova-templom nagyszerű ikonján kívül – léteznek más helyek is, ahol a szent emlékét őrzik, méghozzá úgy, hogy nem nehéz azt kapcsolatba hozni a korabeli magyarországi történelmipolitikai helyzettel. A Capodimontén vagyunk. Itt csodálhatjuk meg azt az 16. századi olajfestményt, amelynek címe: Az imádkozó Szent Jakab két angyal között.36 A szent alakjának megfestésekor a festő nagy valószínűséggel a Santa Maria La Nova-templomban található maszkból és Aurelio Simmaco De Jacobiti verses biográfiájából merített ihletet. A mi szempontunkból, azaz Corvin Mátyás mítosza szempontjából ez a festmény két okból érdekes: 1) utal De Jacobiti költeményére, amely – ahogyan azt láttuk – fontos bizonyítéka a Hunyadimítosz vallásos aspektusának; 2) a nyitott könyv miatt, amit a szent tart a mellkasán pihenő bal kezében, és amelyen ez olvasható: „Pater manifestavi nomen tuum omnibus gentibus qui sunt super terram”. Az itt említett emberek és területek ugyanis kizárólag a Balkán és Magyarország lehetnek a nem kevés történelmi és földrajzi kitalációtól megszabadított életrajzok alapján. Magyarország ismeretlen az emberi és kulturális világ nagyobb része számára, annak távoli és idegen peremvidékeként kerül említésre, amely azonban a szent működésének is (és hozzátehetjük: nagymértékben annak) köszönhetően lesz teljes joggal az említett világ részese. Egy újabb bizonyíték áll tehát előttünk arra, hogy Magyarország egyrészt a filológiai humanizmus révén, másrészt a keresztény humanizmus által vált igazán Európa részévé. A mitográfia Marchiai Jakab a nápolyi humanizmusnak is jelentős alakja. Számára nem bír kiemelkedő fontossággal a klasszikus latin-görög örökség egyszerű újjáélesztése, mert: 1) egyes latin szerzők már a középkor óta ismertek voltak; 2) az új kulturális elvárások alakította környezetben ő nem annyira a filológiai aspektusra helyezte a hangsúlyt, mint inkább az etikaira. Az övé tehát problematikus humanizmus, mely a figyelem középpontjába az emberi kaland misztériumát és csodáját helyezi. Jogi végzettséget szerezve belép a ferences rendbe, mert mélyen hisz az ember morális újjászületésének lehetőségében. Mindez segít megértenünk a Balkánon és Magyarországon végzett hittérítői tevékenységének igazi céljait. Inkvizítor volt 35 Uo., 148–149. 36 Uo., 52–53.

181


ugyan, de igazi küldetése nem annyira és nem csak az eretnekek erőszakos megtérítésében állt, hanem inkább az egyházban tapasztalható erkölcsi romlás okainak keresésében és az ellene való harcban. Ő tehát a protestáns reformáció előhírnöke is volt, mivel elvárta a szigorú fegyelmet és az erkölcsi tisztaságot a Római Egyház támogatásával létrejött különböző szerzetesrendeken belül is. Irodalmi szempontból fontosak prédikációi, amelyek megelőlegezik Girolamo Savonarola37 hitszónoklatait. Nem véletlen, hogy 1624. augusztus 12-én az a VIII. Orbán pápa avatta boldoggá, akinek fontos kapcsolatai voltak Zrínyi Miklóssal, a 17. századi magyar irodalom legnagyobb epikus költőjével. A Szigeti veszedelem ideológiai-katonai síkon a mitizált Mátyás-királyság modellje alapján újjászerveződő állam, a magyar nemzet erkölcsi és politikai újjászületésének témájával foglalkozik, és ezt kínálja fel megoldásként. Ez az ideológia, még ha tipikusan magyar is, azaz megfelel a magyarországi történelmi-politikai helyzet támasztotta igényeknek, érvényes tágabb európai kontextusban is, és bizonyára hasonlóságot mutat VIII. Orbán nézeteivel is. Ez a pápa ugyanis, aki egyébként maga is költő volt, megfelelőnek tartotta a Megszabadított Jeruzsálem poétikai koncepcióját az irodalminál jóval fontosabb célokra is alkalmazni, olyannyira, hogy Tasso utánzását javasolta és elméleti megalapozottságot is adott ezen álláspontjának. VIII. Orbán szerint a Tassoimitáció alkalmas arra, hogy a 17. században teljesen aktuális, megoldandó problémaként jelentkező, konkrét török elleni harc jelentősége hangsúlyt kapjon. Lényegében arról volt szó, hogy a tassói inventio poeticát a török elleni harc konkrét valóságába vigyék át egy végre igazán elkötelezett irodalom révén. Más szóval, a művészetnek a modern ember újjászületését kellett szolgálnia: sőt, meg kellett vetnie a modernitás alapjait. Mindebből arra következtethetünk, hogy Marchiai Szent Jakab bizonyára példaértékű személy volt az erkölcsi integritást és az emberi méltóságot visszaállítani kívánó barokk eszmeiség kontextusában. Más szóval, az ellenreformáció bebizonyította, hogy megtanulta a leckét a reformációtól, lehet, hogy éppen azzal, hogy újra elővette annak az obszerváns ferencességnek a szerves részét képező és meg nem alkuvó alakjait, akik a 15. század első felében a kereszténység és Európa (és a Magyar Királyság) védelmét a leghatékonyabban képviselték, méghozzá egy olyan történelmi pillanatban, amikor minden a nyugati civilizáció gyors hanyatlását vetítette előre. 1456-ban azonban Nándorfehérvárnál Hunyadi János – akit hősiesen segített Kapisztrán Szent János, ő pedig Marchiai Szent Jakabban talált szoros együttműködésre és közvetlen utódjára – döntő győzelmet aratott a törökök felett. Nem sokat számít, hogy ugyanabban az évben a csata mindkét főszereplője meghalt, mivel Hunyadit éppen az a nagy Mátyás király követte (1458–1490), akinek sikerült újjáalapítania – a ferences rend segítségével is, akiknek bőkezűen adott kiváltságokat – azt a Magyar Királyságot, amely azután minden azt követő politikai gondolkodó számára modellértékűvé vált. A magyarországi humanista irodalom, mind a latin, mind a magyar nyelvű ezért szinte sohasem volt tisztán művészet, mivel leginkább gyakorlati, ideológiai és politikai szerepet töltött be, következésképp foglalkoznia kellett a felekezeti problémákkal is. Ha sematikusan akarnánk ábrázolni az elmondottakat, a következő fejlődési folyamatot rajzolhatnánk fel: Marchiai Szent Jakab → Corvin Mátyás → reformáció → ellenreformáció (VIII. Orbán és Zrínyi Miklós). A cél mindig ugyanaz: megvédeni a kereszténységet és Európát a töröktől, és ebben Magyarország szerepe a nyugati civilizáció védőbástyájának lenni. Ennek a Magyarországnak azonban, Zrínyi Miklós politikai

37 Vö. Pete László, Girolamo Savonarola, a prédikátor és a politikai gondolkodó = Girolamo Savonarola, Prédikációk Aggeus prófétáról: Értekezés Firenze város rendjéről és kormányzatáról, szerk. Pete László, ford. Száraz Orsolya, Pete László, Máriabesnyő–Gödöllő, 2002, 297.

182


gondolkodásában is, Corvin Mátyás királyságának mintájára kell újjászerveződnie, amelynek nem kevés erőt és stabilitást biztosítottak az obszerváns ferencesek. És eljött az a pillanat is, amikor a mítosz szinte apoteózissá alakult át: Et quemadmodum veteres illi sancti quondam in lymbo iacentes Messiam, sic et hi sapientes Mathiam, quasi Messiam Mathiam miseri perpetuo clamore vociferantur, qui eos a lymbo, vel potius ab inferis, in lucem vitamque restituat.38

A hangutánzó szó megerősítésre szolgál, sőt a magyar király szerepét magasztalja, melyet a keresztény Európa és a tőle elválaszthatatlan európai kultúra védelmében töltött be. Ez az 1480 októberében kelt, Marsilio Ficino levelezésének 3. könyvében előszóként beillesztett „levél” nem más, mint egy buzdítás, azaz egyfajta értekezés formába rejtett invokáció, melynek címe Exhortatio ad bellum contra Barbaros. A pokoltól való megszabadulásért, a megváltásért könyörög. A vallási fogalom itt metaforaként szolgál, hogy érzékeltesse Európa kulturális és politikai helyzetét. Vallás és politika szorosan kapcsolódik egymáshoz és kölcsönösen hat egymásra. Azaz Ficino neoplatonizmusával rámutat arra, hogy a humanizmus nem csak a klasszikus szerzők „laikus” vagy „világi” újjáélesztését jelenti. Az újjáéledt klasszikus örökséget egy új kulturális és politikai éra szolgálatába állítja, ahol az erkölcsi aspektus nem válik el a filológiaitól. Tökéletes arányérzékkel ragadja meg a levél a status quaestionist, és visszaadja annak az azt megillető retorikai hangsúlyt: az idézett passzusban két alkalommal kerül egymás mellé a két név: Messiás és Mátyás. Szándékos szentségtörés vagy mi más? Hogyan volt lehetséges a 15. században Itáliában és Magyarországon ilyenfajta kapcsolat politika és vallás között? A ferencesség „a misztikát nyilvános aktussá akarta tenni”.39 A dominikánusok célja: az embert az öröklét szintjére emelni a spiritualitás révén, azaz egy belsőbb vallásosságon keresztül. Az obszerváns ferencesek számára ellenben az ember üdvözülése csak akkor következhet be, amikor az öröklét ereszkedik le az emberekhez. Íme, ezért tekintették a ferenceseket a legalkalmasabb rendnek arra, hogy támogassa és beteljesítse a törökök és az eretnekek elleni keresztes hadjárat eszméjét. Erre a kettős küldetésre hivatott a Magyar Királyság is. Azonban a török fenyegetettségen kívül volt egy másik probléma is: az immár főleg etikai síkon jelentkező válság a kereszténységben. Az eretnekség Kelet-Közép-Európában nem csak a hivatalos katolicizmustól való eltérést jelentette, hanem a klérus erkölcsi életének romlását is, és általánosabban véve és a világiakra is vonatkoztatva a Szentírás parancsolatainak elferdítését. Nem csak filológiai-kulturális humanizmusról volt szó, hanem egy „reformszellemű-erkölcsiről” is, amely szintén az embert kívánta visszahelyezni az univerzum központjába, de ennek az embernek a kultúrában és az etikában is újjá kellett születnie. Firenze és Buda. Földrajzilag talán messze vannak egymástól, mégis két kulturális központnak adnak helyet, amelyek Európa egyik leghatékonyabb szövetségén belül tevékenykednek. Ficino Exhortatiója a legfontosabb forrása annak a humanista irodalomnak, amely 38 Idézi Klaniczay, A kereszteshad eszméje…, i. m., 1, aki a következő munkából veszi át: Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia, ed. Eugenius Ábel, Stephanus Hegedüs, Bp., 1903, 272; Továbbá lásd: Luigi Russo, La crociata pensata nel XV secolo = San Giacomo della Marca e l’altra Europa: Crociata, martirio e predicazione nel Mediterraneo Orientale (secc. XIII–XV), i. m., 248; Amedeo Di Francesco, L’antemurale ungherese: splendori e miserie della storia = Guerra e pace nel pensiero del Rinascimento: Atti del XV Convegno Internazionale, Chianciano–Pienza 14–17 luglio 2003, Instituto Studi Umanistici Francesco Petrarca, ed. Luisa Secchi Tarugi, Firenze, 2005, 693–701. 39 Santi, i. m., 42.

183


feladatának tekinti: 1) a kereszténység és Európa védőbástyájának lenni a törökkel szemben; 2) elismerni Corvin Mátyás udvarának politikai, ugyanakkor kulturális jelentőségét; 3) megteremteni az ideális, a politikát az etikával összeegyeztető uralkodó mítoszát. Ezek tehát azok az alkotóelemek, amelyek megteremtették a magyar politikai gondolkodás és művészet egyik legtovább élő toposzát, a Mátyás-mítoszt.

184

EME MÁTYÁS KIRÁLY EGY 18. SZÁZADI LATIN DRÁMÁBAN

Papp Kinga MÁTYÁS KIRÁLY EGY 18. SZÁZADI LATIN DRÁMÁBAN1 Bevezető Tanulmányom témája Hunyadi Mátyás szerepe egy 18. századi latin nyelvű kéziratos jezsuita drámában. A 18. században a magyar témájú történelmi drámák száma hirtelen megnövekedik, e tényt Varga Imre és Pintér Márta Zsuzsanna közös kötetükben2 a pedagógiai okok mellett a jezsuita történetírói iskola kialakulásával, valamint az egyre több forráskiadvány megjelenésével magyarázzák. Mátyás király pedig a történelmi drámák egyik leggyakrabban előforduló szereplője, mint ahogy arra a fentebb említett szerzők mellett Nagy Júlia,3 Kríza Ildikó4 és Juharos Ferenc5 is rámutatnak. Ezeknek a történelmi drámáknak azonban többnyire nem az a céljuk, hogy egy valós eseményt, történelmi szituációt bemutassanak. Sokkal inkább az figyelhető meg, hogy „a történelem gazdag példatárát a színpad számára úgy teszik alkalmassá, hogy nem epikus történetmesélésről van szó a drámában, hanem egy végletekig kiélezett drámai szituációban fogalmazódik meg a történelmi pillanat, ennek megfelelően valamilyen hatalomváltás vagy arra tett kísérlet jelenik meg a drámákban a történetírók igazságának megfelelően, de »játékos költeménnyel«, fiktív elemekkel megtoldva”.6 A drámát, amelyről jelen tanulmány szól, a fentebb említett Pintér–Varga-kötet nyomán kezdtem el keresni, ahol ismeretlen drámaként említik a szerzők: „Nemrég került elő az a latin szöveg (Mathias Corvinus), amelyet Budán, 1772. december 30-án mutattak be. […] A 7 jelenetben nagy szerepe van az álomnak, akárcsak az 1702-es kolozsvári darabban. Jelzete: Ms. 354. Kolozsvári Akadémiai Könyvtár.”7 A drámát tartalmazó kolligátumot a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár kéziratrészlegén találtam meg, jelzete Ms. 354, és a 2009. június 4–7. között Kolozsváron megrendezett A dráma metamorfózisa c. konferencián került bemutatásra Mathias Corvinus, egy latin nyelvű kéziratos dráma címmel, ismeretlen szerzőjű drámaként. Azonban erről az ismeretlen

1 2 3 4 5 6 7

Jelen tanulmány a Befektetés az emberbe, az Európai Szociális Alap és a Humánerőforrás Fejlesztése Szektoriális Operatív program által nyújtott doktori ösztöndíj felhasználásával készült. Varga Imre–Pintér Márta Zsuzsanna, Történelem a színpadon: Magyar történelmi tárgyú iskoladrámák a 17–18. században, Bp., 2000, 213. Nagy Júlia, Keresztény Herkulesek: Új vizsgálati módszer a jezsuita iskoladrámák kutatásához = School and Theatre in the Past and Nowadays = Az iskolai színjátszás múltja és jelene, Miskolc, 2002, CD-ROM. Kríza Ildikó, A Mátyás hagyomány évszázadai, Bp., 2007. Juharos Ferenc, A magyarországi jezsuita iskoladrámák története, Szeged, 1933. Czibula Katalin, A jezsuiták szerepe az európai klasszicista dramaturgiai hagyomány magyarországi elterjedésében = Historicus Societatis Iesu: Szilas László Emlékkönyv, szerk. Molnár Antal, Szilágyi Csaba, Zombori István, Bp., 2007, 337. Varga, Pintér, i. m., 122.

185

EME Papp Kinga

Mathias Corvinus című drámáról utólag kiderült, hogy szerzője valószínűleg Mártonfi József püspök.8 Mártonfi József életéről György Lajos készített monográfiát, amelyet sajnos nem tudott befejezni, és nem jelent meg nyomtatásban, ezt a monográfiát rendezte sajtó alá Fejér Tamás, és néhány héten belül megjelenik a METEM Könyvek 68. köteteként. Mártonfi József püspökről ezért csak néhány olyan dolgot mondanék el röviden, amely a dráma szempontjából jelentős lehet. 1746-ban született Csíkszentkirályon, iskoláit Mindszenten kezdte 1752-ben, majd 1758-ban Székelyudvarhelyre került, 1761–63 között pedig a kolozsvári jezsuita kollégiumba. 1763 októberében felveszik a jezsuita rendbe, Trencsénbe, Nagyszombatba, majd Bécsbe kerül, ahol folytatja tanulmányait. 1770–1773 között a budai gimnáziumban magisterkedik. Mártonfi József a jezsuita rend felszámolása után visszatér Erdélybe, először Kolozsvárra, majd Gyulafehérvárra, 1776-ban pedig Szebenbe kerül, ahol az árvaház matematikaprofeszszora lesz, 1777-től élete végéig cenzori minőséget is betölt, 1779-ben pedig azt a feladatot kapja, hogy korszerűsítse az erdélyi oktatást a birodalom más részeibe bevezetett új rendszer szerint a nemzeti iskolák főigazgatójaként.9 Elért eredményeiért 1786-ban megkapja a királyi és guberniumi consiliarius címet, majd 1798-ban püspökké választják. Drámái a budai gimnáziumban eltöltött tanítóskodása alatt (1770–1773) születtek, ötöt ismerünk közülük. A Salamon, Magyarország királya az egyetlen fennmaradt magyar nyelvű drámája, ezenkívül négy latin nyelvű drámája van: Buda, Nadasdius, Hypocrita és a Mathias Corvinus, amely jelen tanulmány alapja. A latin nyelvű drámák a korábban említett kolozsvári kolligátumban találhatók. A kolligátum, amely Mártonfi püspök több írását tartalmazza, valószínűleg Ötvös Ágoston birtokában volt,10 és így került az Erdélyi Múzeum-Egyesület kéziratgyűjteményébe, majd innen a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár Kézirattárába. Ezt a kolligátumot érdekes módon György Lajos nem ismerte, holott Ferenczi Zoltán egy nagyon rövid ismertetőt közöl a drámákról az Erdélyi Múzeum 1900. évi számában, a VI. füzet Különfélék rovatában.11 Ferenczi viszont nem jelölte meg a drámák lelőhelyét, a kolligátum további tartalmát vagy jelzetét, csak a címeket, szereplőket és a latin nyelvű argumentumot közli. A Mathias Corvinus című dráma terjedelme mindössze 13 oldal, a kolligátum 119r–126v. oldalain található. A kézirat szerint 1772. december 30-án mutatták be Budán: „Exhibitum ad Rhetorica Budensi Anno MDCCLXXII. Mense Decembri die 30.”12 Fináczy Ernő az Egyetemes Philológiai Közlöny 1900–1901-es számaiban egy rövid sorozatot közöl Adalékok a jezsuiták iskolai színjátékainak történetéhez címmel, amelyben az 1740–1772 között előadott jezsuita drámákat mutatja be, kiegészítve Bayer József munkáját.13 Ebben a kötetben Fináczy a budai akadémián előadott drámákat is felsorolja, de az ál8 9 10 11 12

Pintér Márta Zsuzsanna és Fejér Tamás segítségével, akiknek ezúton is köszönöm tanácsaikat. Inspector primarius Scholarum Nationalium. Fejér Tamás, az EME kutatója hívta fel rá a figyelmemet. Ferenczi Zoltán, Négy jezsuita dráma, Erdélyi Múzeum XVI(1900)/7, 347–351. Mathias Corvinus 119r. Ferenczi ezt az utalást kihagyja a leírásából, csak a Hypocrita c. dráma esetében jelzi, hogy mikor volt bemutatva, azt is megjegyezve, hogy csak annál az egy drámánál ismert a bemutató időpontja. 13 Bayert (A magyar drámairodalom története, 1897) Ferenczi is említi az Erd. Múz.-ban: „E drámák egyikét sem említi sem Bayer (magy. drámairod. tört.), sem Bahlmann (Jesuiten-Dramen)…” (348.).

186


tala említett utolsó dráma 1771-ből való.14 A budai Academicum et Universitatis Collegiumra több mű is utal a kolligátumból, és ugyanitt került előadásra 1773. február 17-én a Hypocrita című darab is. A dráma forrása A Mathias Corvinus címlapján található Argumentumból megismerjük a dráma rövid tartalmát: az ifjú Mátyást Bohémiai György (Podjebrád György) tartja fogva, a magyarok egyhangúlag királlyá választják, kiszabadul a börtönből és trónra kerül. A dráma forrásaként pedig Palma Károly Ferenc Notitia rerum hungaricarum15 című munkájának második kötetét jelöli meg, amelyben a szerző egy elég terjedelmes részt (225–306. old.) szentel Hunyadi Mátyásnak. A forrás megjelölése már sokat elárul a műről, mivel Palma Károly jezsuita szerzetes, akinek az 1770-ben megjelent igen sikeres, a magyar királyokról és uralkodókról szóló műve híven tükrözi rendje és felekezete álláspontját. A Notitia rerum hungaricarum sikerét az is bizonyítja, hogy az 1772-ben előadott dráma már forrásaként jelöli meg ezt az alig két éve megjelent kötetet, másrészt pedig a következő évtizedekben még két újabb kiadásban is megjelent (1775, 1785). A mű népszerűségét Kosáry Domokos a következőképpen magyarázza: „Mai szemmel nem nehéz e munkában a jezsuita történelemszemlélet oly feltűnő jeleit felfedeznünk, mint Bocskai „lázadása” vagy »összeesküvése« és »hálátlansága« I. Lipót iránt. Az egykorú, rokokó nemesi olvasóközönség azonban, amely más felfogást a korábbi kézikönyvekben nem talált, örömmel fedezte fel benne az újat: az irodalmi ízlésének megfelelő, végre jól olvasható és könnyen érthető összefoglalást.”16 Szörényi László viszont másként vélekedik a mű sikeréről: „…népszerűsége nem csupán annak volt köszönhető, hogy – amint a szakirodalom már helyesen megállapította – a nagyközönség számára élvezhetetlen, noha rendkívül magvas fóliánsok tartalmát tette megközelíthetővé a tanuló ifjúságnak, illetve a latinul tudó nemesi olvasóközönségnek, hanem annak is, hogy először adott a saját koráig érő teljes magyar történetet a közönség kezébe, hiszen Pray áttekintése ekkor még befejeződött III. Ferdinánd korának tárgyalásával.”17 Fontos jellemzője a műnek, amely az őstörténettől a Habsburg-házi uralkodókig meséli el a magyarok történetét, és amelyre Szörényi László is felhívja a figyelmet,18 az, hogy Palma Károly a magyar történelemben három nagy csúcspontot emel ki: Szent István és Mátyás király uralkodása, valamint az ezeket újraélesztő Mária Terézia kora, ugyanakkor nem tagadja a magyar nemesség és a Habsburgok konfliktusait sem.

14 Fináczy Ernő, Adalékok a jezsuiták iskolai színjátékainak történetéhez, EPhK 1900, 460. 15 Palma Károly Ferenc, Notitia rerum hungaricarum, Typis Collegii Academici Soc. Jesu Tyrnaviae, 1770, Pars secunda. 16 Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Bp., 1996, 576. 17 Szörényi László, Palma Ferenc Károly történetírói munkássága = A modern politikai gondolkodás kezdetei:. Eszmék és folyamatok, szerk. Kukovecz György, Szeged, 1999, 166. 18 Szörényi, i. m., 172–173.

187

EME Papp Kinga

A dráma szerkezete és cselekménye A Mathias Corvinus című dráma az ismert Mátyás-drámákhoz viszonyítva jóval rövidebb terjedelmű, cselekménye egyszerűbb. Ezt már a cím után illesztett Dramation kifejezés is jelzi, amely „legfeljebb egy rövidebb actust vagy néhány scenát jelölhet”.19 A drámában nincsenek actusok, a jeleneteket Inductióknak nevezi a szerző, ami a rövid drámák esetében igen elterjedt eljárás.20 A latin nyelvű drámának mindössze 4 szereplője van: az ifjú Corvin Mátyás, Podjebrád György, Kunigunda, Podjebrád György lánya, valamint Victorinus, Podjebrád fia. Érdekes módon a magyar történelemben a Podjebrád Katalinként emlegetett királynét Palma Károly nyomán21 Kunigundaként, a Csehországban használt nevén ismerheti meg a dráma közönsége. 22 A címlapról az egyes szerepeket játszó személyek nevét is megtudjuk: Georgius Podiebradius – Ill. S.R.I.23 Comes Joannes a Lymburg-Styrum,24 Mathias Corvinus – Ignatius Bésán,25 Victorinus Georgii filius – Ladislaus Beniczky26 Cunegundis Georgii filia – Georgius Hirsch. A főszerepeket, amint azt Nagy Júlia mutatja,27 általában a patrónusok gyerekei kapták, a protestánsoktól eltérően, ahol a főszerepek a legjobb diákoknak jutottak. A jelenlegi dráma szereposztásában is látszik, hogy főszereplői mind nemesi származásúak, és a legjelentősebb szerepet a leggazdagabb, Lymburg-Styrum család sarja kapta. A címlapot egy újabb Argumentum követi, amelyben megismétlődik a dráma tárgya, a szereplők felsorolása, és megtudjuk, hogy a történet éjjel játszódik a börtönben: „Agitur nocte in carcere.”28 Ezt követően a Synopsis nevű részt találjuk, amely a dráma rövid tartalmát ismerteti, jelenetekre, vagy ahogy a szövegben nevezik, inductiókra lebontva. A Synopsis után találjuk magát a drámaszöveget. A Mathias Corvinus című dráma felépítése, mint már említettem, igen egyszerű, hét jelenetből áll. A jelenetek tartalma röviden a következő: 19 Kilián István, A minorita színjáték a XVIII. században (Elmélet és gyakorlat), Bp., 1992, 163. 20 Lásd Uo. 21 „Mathias Podiebradii filiam Catharinam, alias Cunegundem … solemni matrimonio conjungeret”. PALMA, i. m., 231. 22 Janus Pannonius De Catharina Regina Hungariae című epigrammájában így ír a királynéról: Nostri primus amor, stirps regis clara Boemi, / Post matris lacrymas, oscula pauca patris, / Cum iam Pannonicas avecta inviseret oras, / Edidit hos praesens Calliopea sonos: / Mutasti patriam, mutare vocabula debes, / Sis Catharina, volo, quae Cunegundis eras. (Fordítása: Katalin magyar királynéról: Drága szerelmünket, cseh királynak szép ivadékát / Atyja a csókjaival, s anyja a könynyeivel / Búcsúztatja s amint meglátja Pannoniát ő, / Megjelenik, s így szól Calliopea legott: / Régi hazáddal együtt illik neved is kicserélni: / Légy Kunigunda helyett már ezután Katalin!) = Janus Pannonius munkái latinul és magyarul, szerk. V. Kovács Sándor, Bp., 1972, 202–203. 23 S.R.I. = Sacrum Romanum Imperii 24 A simontornyai uradalom tulajdonosaiként ismert család tagja, akik a hollandiai Limburg városából származnak. 25 Szekcsői nemesi család tagja, apja Imre, Bésán Ignác 1786–1797 között Hosszúhetény plébánosa. 26 Beniczky László neve többször is előfordul a kolligátumban, ő a szerzője a kötetben egy Mária Teréziának írt ódának, valamint Hunyadi Mátyás verses levelének. 27 Nagy Júlia, i. m., II. 28 Mathias Corvinus 120r.

188


1. jelenet: a magányos Mátyás monológja Fájdalommal panaszkodik a sötét éjszaka csalóka képeire, amelyek elfoglalják az elméjét. Távol levő kedvese után vágyódik, akitől elválasztja az éjszaka. Azt is megtudjuk, hogy álmaiban Pannónia elefántcsonttrónját látja. 2. jelenet: szereplői Mátyás és Kunigunda Kunigunda férfinak öltözve megy Mátyás börtönébe, így az nem ismeri fel. Elmondja az ifjúnak, hogy azért jött, hogy kiszabadítsa: Mátyás nem tudja, hogy álom vagy valóság, ami vele történik. A lány elmondja, hogy megkoronázták, de apja nem akarja elengedni Magyarországra, és ekkor Mátyás rájön, hogy kivel beszél. Megtudja Kunigundától, hogy Podjebrád nem akarja a pannón trónt önszántából ellenségének adni, inkább meghalna. Mátyás kijelenti, hogy bármilyen tanácsa van számára, követi őt. Kunigunda eltervezi Mátyás éjszakai szökését, kihasználva a sötétséget és a csillagok irántuk való jóakaratát, ugyanakkor figyelmezteti, hogy ha valaki meglátja őket, akkor Podjebrád mindkettőjükkel végez. Távozása előtt arra kéri Mátyást, hogy apja, Podjebrád előtt ne mutassa ki iránta való érzéseit, inkább azt mutassa, hogy utálja őt, Mátyás beleegyezik a kérésébe. 3. jelenet: Mátyás monológja Mátyás Kunigundát csodálja, dicséri nagylelkűségét, és saját sorsa miatt kesereg, majd megfogadja, hogy követi Kunigunda tanácsát és elindul a bizonytalan úton. 4. jelenet: szereplői Podjebrád György, Mátyás és Victorinus Ebben a részben Podjebrád György felajánlja lányát, Kunigundát Mátyásnak, aki a lány korábbi kérésére úgy viselkedik, mintha nem lenne kedvére az ajánlat és ellenszenves lenne neki Kunigunda. A két férfi próbálja meggyőzni Mátyást, hogy fogadja el Kunigunda kezét, azzal érvelve, hogy csak így szabadulhat a fogságból, és hogy ezáltal a trón is az övé lehet. 5. jelenet: szereplői Podjebrád György és Victorinus Az apa és fia Mátyás kitartásáról beszélnek, amelyet sem szerelemmel, sem megfélemlítéssel nem lehet meggyőzni. Podjebrád György fontosnak tartja a magyar sereg megnyerését, amit a Mátyással való szövetség által el lehetne érni. Victorinus igyekszik meggyőzni apját, hogy engedje Mátyást királlyá lenni, azzal érvelve, hogy ez dicséretre méltó és nagyon bőkezű tett lenne. Reménykednek abban, hogy a Kunigunda szerelme legyőzi Mátyást. 6. jelenet: szereplői Podjebrád György, Mátyás és Victorinus Ismét próbálják meggyőzni Mátyást, hogy fogadja el a lány kézét és legyen a szövetségesük. Mátyás még mindig ellenállást mutat, Podjebrád megfenyegeti és kiadja parancsba, hogy a katonák vigyék el. 7. jelenet: szereplői Podjebrád György, Mátyás, Victorinus és Kunigunda Kiderül a fiatalok szerelme, Podjebrád megharagszik, hogy titokban tartották. Kunigunda bűnösnek érzi magát, lelkiismeret-furdalása van, amiért apja ellenségébe szerelmes, apja bocsánatáért esedezik. Mátyás magát okolja. Kunigunda felajánlja apjának a saját halálát Mátyás helyett. A dráma végére a fiatalok elnyerik az apa bocsánatát és beleegyezését a házasságba, aki ezzel eléri a célját, megszerzi a magyar hadsereg támogatását. A cselekmény egyetlen helyszínen, egy éjszaka alatt zajlik. A drámának nincsen prológusa vagy előhangja, amelyben ismertetnék a történetet a közönséggel, párbeszédekre épül, ezekből ismerjük meg az eseményeket, viszont találunk két olyan részt is, amely Mátyás monológját tartalmazza (I. és a III. felvonás). Ezenkívül vannak olyan rövid textusok is, amelyeket a szereplők magukban vagy maguknak mondanak, nem a jelenet többi szereplőjének, ezeket a szövegrészeket a drámában zárójelben találjuk. Külön rendezői utasítások, amelyek jeleznék, hogy a beszélő gondolatait képezik ezek a mondatok, nincsenek. 189

EME Papp Kinga

Hunyadi Mátyás szerepe a drámában Mátyás az ötödik jelenet kivételével a dráma minden jelenetében játszik, két jelenet pedig az ő monológja. Ha a dráma címlapját nézzük, igaz, hogy Mathias Corvinus a címe, az ifjú Mátyás mégis a második helyen van a szereplők között, Podjebrád György után. A leggazdagabb mecénás fia pedig nem Mátyás, hanem Podjebrád szerepét kapja, ami talán azzal is magyarázható, hogy a Lymburg-Styrum család hollandiai származású. A drámában szereplő Mátyás nem a néphagyományból ismert bölcs igazságos király vagy a művelt humanista uralkodó, hanem egy álmodozó ifjú, aki az idegen uralkodó fogságába került. Mátyás kiszabadulásáról és királlyá választásáról szól az 1702-es úgynevezett kolozsvári Mátyás-dráma, amelynek csak a színlapja maradt fenn,29 valamint a Nagy Júlia által is említett Müncheni Mátyás-dráma is30 (Mathias e captivo rex), de mindkettő cselekménye részletesebb, több mellékszál és konfliktushelyzet jellemző rájuk. A kolozsvári dráma színlapját és a mi drámánkat összevetve megállapíthatjuk, hogy az első két „ki-menetel” többnyire megegyezik. Az általam tárgyalt drámában a konfliktust és a bonyodalmat az okozza, hogy Mátyás a lány biztatására nem fogadja el Podjebrád ajánlatát, a lány pedig meg akarja szöktetni az ifjút, míg a másik két drámában más, a cselekményszálat és a boldog kimenetelt akadályoztató szereplők is megjelennek. Ha a Mathias Corvinus című dráma cselekményét összevetjük a forrásnak megjelölt Palma Ferenc Hunyadi Mátyásról szóló történetével, kiderül, hogy a fogoly szöktetéséről, a fiatalok szerelméről,31 a kegyetlen apáról, az álmodozó ifjú Mátyásról szó sincs benne. Viszont a rabszabadító leány története, mint ahogy azt Kríza Ildikó is bizonyítja,32 a népmesék, balladák, széphistóriák ismert motívuma és nemcsak a Mátyással kapcsolatosan fordul elő.33 Kríza Ildikó arra is rámutat, hogy a házasság témája Mátyás kapcsán a magyar folklórban nem fordul elő, viszont a szerb, horvát, szlovén epikus énekek sokszor szólnak Mátyás házasságáról, olyan formában is, hogy Mátyás török fogságba kerül, ahonnan a szultán lánya szökteti meg, szökésük során pedig mágikus segítségben részesülnek.34 A házasság és rabszabadítás története valószínűleg korábbi drámák (pl. az 1702-es) vagy a folklór közvetítésével került a drámánkba, mivel erről sem a forrásként megjelölt Palma Károly Ferenc, sem Bonfini nem szól. 29 Hunyadi Mátyás a tsehek királyának veje = Jezsuita iskoladrámák (Ismeretlen szerzők): Programok színlapok, szerk. Varga Imre, Bp., 1995, 953–960; Pintér Márta, Mikes a kolozsvári kollégiumban = Irodalom, történelem, folklór: Mikes Kelemen születésének 300. évfordulójára: A budapesti konferencián elhangzott előadások, szerk. Hopp Lajos, Pintér Márta, Tüskés Gábor, Debrecen, 1992, 43–44. 30 Nagy, i. m., II. 31 A szerelem témája nem is jelenhet meg benne, mivel a források szerint Mátyás kiszabadulásakor és a Kunigundával (Katalinnal) kötött eljegyzéskor a lány még csak hétéves. (Josef Macek, Corvin Mátyás és Poděbrad György = Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára, szerk. Rázsó Gyula, V. Molnár László, Bp., 1990, 215.) 32 Kríza Ildikó, Mátyás házassága a rabszabadító leánnyal = Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére, szerk. Pozsgai Péter, Bp., 1999, 367–388. 33 Szilágyi és Hagymási balladája, lásd Kríza, i. m., 377. 34 Kríza Ildikó, A nemzetfelettiség a kelet-európai népek folklórjában = Ünnepi kötet Szabó László tiszteletére, szerk. Ujváry Zoltán, Debrecen, 1999, 236.

190


Mátyás a dráma első jelenetében egy monológgal mutatkozik be, amelyből rögtön kiderül, hogy egy bizonytalan, elkeseredett szerelmes ifjú beszél. Ez a kép nem felel meg a mai Mátyás király-toposznak. Ez a bátortalan, elkeseredett szereplő a dráma végéig egy fejlődési, érési folyamaton megy át. Az első felvonás panaszkodó, kesergő szerelmese a dráma végére kiáll elveiért és szerelméért, úgymond felnőtté válik. A dráma nyitó szavai a következők: „Mat. Quam lenta es, quam docta meos urgera Dolores Nox atra, et falsis ludere imaginibus! Quid tardas amora? Veni, miseroque levamen Adfer, in amato quas vehis axa diem. Omnia te vinunt veniente, fugantur amari Questus, quos tacitis nox vehit atra vobis Te sedente redit tua vox, et vita volueri, Et sepetit tenero gutture dulce melos.”35 Ez a magatartás a monológ során tovább fokozódik, a továbbiak során kijelenti, hogy ő nem harcra termett: „Mat. Ergone vita mihi est, quae me iuvenemque virtumque Nec iuvenem nec me viderit esse virtum! Ergo ego non bello natus, non utilis armis, Martia non dextra contigit hasta meae!”36 A második jelenetben a Mátyás és Kunigunda közötti dialógusban ismét Mátyás tűnik a gyengébbnek. Kezdetben nem ismeri fel az álruhás lányt, azt hiszi, egy férfi látogatta meg, és nem tudja, hogy álom vagy valóság, ami vele történik: “Mat. (a37) quis, et unde? […]. (a)Non illico agnoscit ob vixilem habitum Superi! Quid istuc est sei? An somnio vigil?”38 Ebben a részben megtudja a lánytól, hogy királlyá választották, és Podjebrád az életére tör: „Non te fugit, quam si mens flecti insolens, Et pia refugiat consilia durus pater, Hic se innocentem perdere male cogitat. […]verum hesternus invexit dies Extrema: patrium te ad thronum Ungari vocant, Heri adfuere: te negat seddere pater;”39 Kunigunda felajánlja Mátyásnak, hogy megszökteti, hősünk válasza erre csak annyi, hogy: „Mat. Age igitur, aliquid fare, consilium sequor.”40 Amíg a lány a szöktetési tervet ecseteli, Mátyás csak csodálattal hallgatja, néha egy-egy felkiáltással közbevág: („Mat. O grandis animus, mentis o rarum iubar!”41) A felvonás végére pedig Kunigunda megígérteti vele, hogy apja előtt ellenszenvet színlel iránta:

35 36 37 38 39 40 41

Mathias Corvinus 121r Mathias Corvinus 121v A szövegbe ékelt rendezői utasítás. Mathias Corvinus 122 r Mathias Corvinus 122 v Mathias Corvinus 122 v Mathias Corvinus 123 r

191

EME Papp Kinga

„quidquam patris ad aures, cave, Perveniat, hinc nos certa pernicies manet. Hostem, et inimicum finge te meum: tibi Alioqui id haud difficile, et arduum accidet.”42 Mátyás reakciója erre a kérésre: „Mat. Heu dura iusta!”43 Kunigunda pedig így válaszol: „Cun. Dura sors minus sibi, / Quam mihi futura.”44 A bátor hős szerepében itt a lányt látjuk, aki képes családját is otthagyni és kiszabadítani szerelmét. A harmadik jelenet Mátyása még mindig az álmodozó ifjú, aki a lányt csodálja, és saját nyomorúságán kesereg egy rövid monológban. Ez a kép viszont a következő jelenetben változni látszik, hősünk kimozdul ebből a szerepből, szembeszáll a zsarnok uralkodóval, aki felajánlja neki a lányát szabadulása fejében. Mátyás megfogadva Kunigunda kérését, elindul a felnőtté válás útján, önállósul. A textus alapján megfigyelhetjük, hogy Podjebrádhoz címzett mondataival igyekszik magabiztosságot mutatni, de a zárójeles részekből, amelyeknek monológjellegük van, kiderül, hogy még retteg és bizonytalan: „(Heu me scelestum! […] At illa sic iussit).”45 A jelenet egy szópárbajjal zárul, amelyben Mátyás fölülkerekedik, és amelynek eredményeként Podjebrád elhurcoltatja Mátyást: „Pod. Age, quid taces Ingrate? Vita, quam trahis, donum est meum: […] Mat. Scio, Tyranne, non te amor vitae meae Hoc noctis isthuc duxit: hac fraude obtegis Scelesta de me consilia, propera exequi, Quod ira, quod odium iubet gentis meae, Insultus haud cadam. Pod. Impie hoc scelus lues. Heus (b) vincla46 monstrum hoc comprimant seu necis. Ingrata cunquam lumina videbunt diem (c) 47 (b) ad satellitum (c)abducitq Mathias, vinculis onerandis.”48 A következő (5.) jelenetben nem szerepel Mátyás, viszont Victorinus, Podjebrád fia csodálattal beszél erejéről, kitartásáról, amelyet sem a halálfélelem, sem a szerelem nem győz le: „Vict. Durius et aere, et caute pectus hoc viget, Nec amore, nec vult vincies mortis metu.”49 Ugyanakkor az is kiderül ebből a részből, hogy Podjebrád azért akarja mindenképp meggyőzni Mátyást arról, hogy vegye el a lányát feleségül, mert akkor nem kell félniük a magyar hadsereg támadásától. Ez a tény a valós történelmi eseményeknek is megfelel, ugyanis Lász-

42 43 44 45 46 47 48 49

192

Mathias Corvinus 123 r Mathias Corvinus 123 r Mathias Corvinus 123 r Mathias Corvinus 123 v Itt valószínűleg „vincula” kellene hogy álljon. A (b) és (c) rendezői utasítások. Mathias Corvinus 124 v Mathias Corvinus 124r


ló király halála után Podjebrád arra számított, hogy Mátyást elengedve és hozzásegítve a magyar trón megszerzéséhez, belőle is király lesz.50 Az utolsó előtti, 6. jelenetben Podjebrád ismét próbálja meggyőzni Mátyást, halállal is megfenyegetve őt, Mátyás válaszából pedig kitűnik, hogy kész a halálra is, mivel tudja, hogy megőrizte hazája iránti hűségét és nem fogadta el az ellenség ajánlatát: „Mat. Non imparatum pectus hoc neci gero. Laetus, lubensque iam inferam tumulo animam Nullius in te consciam sceleris. Meam Servasse vitam tam diu, donum est tuum. Agnosco, et habeo gratiam: satius mihi est Patriae fidelem ponere animam, quam hostibus Gratam tueri longius lucem.”51 Mátyást hallgatva Victorinus is próbálja meggyőzni apját, hogy engedje szabadon az ifjút, de kérését Podjebrád visszautasítja. Ezt követően Mátyás monológjából kiderül, hogy a bátor szavak mögött még mindig fél, kesereg a sorsa miatt, közben pedig Kunigundát dicséri: „Mat (Hinc sors sedit tandem mea! Ergo adendem est! o vagas rerum vices! O Spes imanes! verba sic mihi datis? […] Tu decus fidei, et iubar Virtutis, o Cunegunda! Supremum vale!”52 Az utolsó jelenetben fény derül a titokra, és Podjebrád haragra gerjed, Kunigunda saját bűnösségét hangsúlyozza és Mátyást védi, míg Mátyás magára vállal minden bűnt: „Mat. Me me scelestum, me peto inimicum tuum: Quod natus, ist hac luce quod praesens furor, Sum seus, et haeres sceleris in nomen tuum. Insuper amavi: quid negem? Crimen patet […] Omne, quod vides, scelus Meum est: amavi te inscio, invito; impius, Ac perduellis, et vel hinc dingus letho”53 A jelenet végére a három fiatal közös erővel meggyőzi az apát, aki elfogadja a történteket, és az ő mondatával zárul a dráma: „Pod. Luce iam Phaebus polum Redux serenat: hunc agito laetum diem, Pannonii ut adfuit, facite, legati, simul Et socia iungant gaudia, attigimus scopum.”54 A drámában kialakult konfliktus a mű végére megoldódik, a szereplők elérik céljukat. Mátyás a bátortalan kesergő ifjú szerepéből ez alatt az éjszaka alatt, a próbákat kiállva, átlép a felnőtt uralkodó státusába. Mint láthatjuk, Hunyadi Mátyást egy olyan kerettörténetbe illeszti be a szerző, amelyben lényegében akárki szerepelhetne. Az elveiért kiálló hős, aki a megpróbáltatások során válik felnőtté, bárki lehet. Azonban Mátyást téve a történet szereplőjévé több célt is elér a jezsuita 50 51 52 53 54

Macek, i. m., 215. Mathias Corvinus 124v Mathias Corvinus 124v Mathias Corvinus 125r Mathias Corvinus 125v

193

EME Papp Kinga

drámaíró, jelen esetben Mártonfi József. Egyrészt ténylegesen egy magyar történelmi személyt tesz a dráma szereplőjévé, ezzel is segítve a nemzeti identitás fejlődését, történelmi személyiségek mítoszainak megőrzését. Ugyanakkor a magyar nemzeti hősről írt dráma által erősíti a katolikus egyházat, és a jezsuiták magyarságtudatát is bizonyítja a rendet ért vádak ellen.55 Másrészt tudjuk, hogy a jezsuita iskolák és a jezsuita oktatás minősége és színvonala miatt igen jelentős szerepet tölt be a korban. A dráma egy olyan történetet mutat be, amely a szereplő vagy az előadást néző diákok és a közönség számára egyaránt példamutató. A hős erényei és hibái egyaránt jelentősek, mivel jelen esetben is azt illusztrálhatják, hogy a legnagyobb hősök is lehetnek gyengék, lehetnek bátortalanok, de végül kellő akarattal és kitartással sikerül felülkerekedniük gátlásaikon. Így a jezsuita szerzőknek a drámák által sikerül erkölcsi és történelmi oktatást egyaránt nyújtaniuk, még ha a történelmi eseményeket kissé elferdítve is jelenítik meg.

55 Vö. Borián Gellért Elréd, Zrínyi Miklós a pálos és a jezsuita történetírás tükrében, Pannonhalma, 2004.

194

EME ELTILTOTT MAGYAR DRÁMA MÁTYÁS KIRÁLYRÓL (1790)

Gyárfás Ágnes ELTILTOTT MAGYAR DRÁMA MÁTYÁS KIRÁLYRÓL 17901 Mátyás király egyeteme akkor került a nemzet érdeklődésének középpontjába, amikor újra aktuálissá vált annak megvalósítása a magyar tudós társaság létrehozásával együtt. A francia forradalmat megelőzően a szellemi megújhodás hulláma söpörte át Európát, melynek hatására kialakult az országok nemzeti karaktere, s ennek megfelelően a nemzeti kultúra kimunkálásának igénye is. Magyarországon a piarista iskolák, karöltve a többi oktatórenddel, a református, evangélikus iskolák indították el a nemzeti kultúra kiművelését, s támogatást kaptak a jó szellemű hazafiak, főrendek és főleg a nők köréből.2 A nemzeti karakter feltétele a nyelvápolással találta meg legmarkánsabb kifejezési módját. Ezért iskolák, újságok, könyvek, s még a színházművészet is a magyarnyelvűség terjesztését tűzte zászlajára. Az 1793. október 3-án összehívott Literáriusi Concessio, a Széchenyi Ferenc gróf által megidézett Magyar Tudományos Akadémia előképe is elsőként a magyar nyelv művelését fogalmazta meg célkitűzései között.3 Valójában a magyarnyelvűség a nemzeti eszme kifejezésének felelt meg a maga gyakorlati, de lényegét tekintve szakrális világában. Ezért minden kérdés, amely a magyarnyelvűséggel összefüggött, a nemzet legszentebb gondolatait hordozta. Az 1742 óta működő piarista felvilágosodás és a többi iskolánk ráterelte a figyelmet nagy királyainkra, akik példáját, akár ma is, követni szerette volna a nemzeti eszméért lelkesedő magyarság. Különösen sokat foglalkoztak az iskolaalapító királyi cselekedetekkel s az iskolaalapító királyokkal, Nagy Lajossal, általában a Hunyadiakkal s konkrétan Mátyás királlyal. Mátyás király egyeteméről sokaknak volt ismerete, mivel az egyetemi tervezet Bonfini után Heltai Gáspár Krónika az magyaroknak dolgairól című munkájában megjelent, és e mű közismert olvasmány volt.4 A magyarnyelvűség és a nemzeti eszme kifejezéséhez Mátyás király egyetemi terveiben találta meg a gondolat kicsúcsosodását egy korabeli literátor, Debreczenyi Bárány Péter, a miskolci származású nemesifjú. Bárány Péter 1790–1807 között Széchenyi Ferenc titkára volt, közben jószágigazgatóvá lépett elő. Ő kapta meg magyar pszichológiájáért a kiírt jutalompénzt 1789 decemberében, melyet 1791. január 23-án adtak át Bécsben, Kerekes Sámuel lakásán. Ő írta a múlt színházának legnépszerűbb vígjátékát, a Talált gyermeket, melyet még a 20. század közepén is játszották amatőr színjátszók, ő volt, aki könyvet írt a nők műveltségének emeléséről, mert a nőkben látta a kibontakozás kulcsát, s ő írta azt az allegorikus tárgyú kis verses darabot is, 1 2 3 4

Az OSZK Kézirattárában 80. sz. leltári szám alatt található Korvinus Mátyás: Egy vitéz, nemzeti, szomorúval elegyes vígjátéka öt szakaszokban. Vö. „Sorsotok előre nézzétek”: A francia felvilágosodás és a magyar kultúra: Tanulmányok, szerk. Köpeczi Béla, Sziklay László, Bp., 1975. Csaplár Benedek, A nemzeti törekvés akadályai, Figyelő 18(1885), 34–54. Modern kiadása: Heltai Gáspár, Krónika az magyaroknak dolgairól, s. a. r. Kulcsár Margit, bev. Kulcsár Péter, Bp., 1981 (Bibliotheca Historica).

195

EME Gyárfás Ágnes

melyet Széchenyi Franciska esküvőjén mutattak be. A látszólag görögös tárgyú mű alig-alig leplezi a versek pentaton ritmusú, magyar gyermekvers eredetét, a parányi kis dalolható darab maga egy gyöngyszem a magyar irodalom kincsesházában. Bárány Péter a Budára, majd Pesten a Ferenciek terére helyezett magyar egyetem első évfolyamának hallgatója volt, ahol zömmel piarista atyák tanítottak, akik Bárány Péternek már régen, ifjú tanulóévei óta atyai jó barátai és lelki gondozói is voltak. A felpezsgő pesti társadalmi élet felfedezte a tehetséges ifjút, aki ugyan Dunántúlra került egyetemi évei után grammatika tanárként a Zala vármegyei kisebb iskolákhoz, de a magyar pszichológiáért kiírt pályázat 1791. január 23-án kiosztott első díjának elnyerése után az irodalom vezéregyéniségei között tartották számon. Köztudott volt, hogy e pályázat első díjára Széchenyi és Festetich családok adták a pályadíj összegét, s látva a tehetséges ifjút, Széchenyi Ferenc nyomban meghívta Nagycenkre, ahol a könyvtár anyagát rendezte és leltározott, ma is látható a Széchenyi Könyvtárban a kezével írt leltárkönyv védett anyaga. A Korvinus Mátyás című szomorúval elegyes vígjátékot egyetemi évei alatt kezdte írni. A darabot Széchenyi Ferenc 15 arany forintért megvette, és a kézzel írt darab első oldalán ma is látható a leltárba vétel szignója. (Nem az eredeti leltárkönyv volt a kezemben, hanem diafilmen néztem át a Széchenyi Ferenc nagycenki könyvtár-katalógusát.5) Széchenyi Ferencnek nagy tervei voltak a Korvinus Mátyás című művel. Ugyancsak a támogatásával Pestre a Rondellába került magyar színtársulat nyitó darabjául szánta a művet, mert mi lehetne méltóbb a magyar nyelvű színház megnyitására, mint egy Mátyás királyról szóló, magyar ember tollából származó színpadi mű. A színházi stáb örömmel fogadta el az új magyar művet, és készültek a próbákra. Széchenyi Ferenc leadta a Helytartótanács hivatalába a kézirat egy példányát cenzúrázási procedúra céljára, de nem is sejtette, hogy a bemutató meghiúsul, mert a „Non admittitur impressis”, a nem adható elő pecsét került rá, akár a Magyar Pszichológia utolsó lapjára. Már ki volt tűzve az előadás napja 1792. május ötödikére, amikor megtudták a szomorú hírt, és sebtében Simai Kristóf Igazháziját vették elő, ezt a németből fordított magyarítást, és azzal indították útjára a magyar nyelvű magyar színjátszást.6 Nézzük meg a Korvinus Mátyás dráma sorsának kérdését Széchenyi Ferenc szemszögéből is. A gróf szerette Mátyás királyt, és tudjuk, hogy az éjjeliszekrényén tartotta Petro Ranzano Epitoma rerum Ungariorum című művét, amelyben Mátyás király eszméi mellé jegyzeteket készített. Széchenyi Ferenc ugyancsak könyvtárépítéssel kezdte magyar kultúrateremtő munkásságát és az iskolákban látta a nemzet felemelkedésének kulcsát. Ezt pontosan tudjuk abból a három nyelvre lefordított műből, melyet a deputációk jelentéséhez írt. A magyar, német és latin nyelven elkészített kézirat szellemisége egybecseng a Korvinus Mátyás iskolaépítő terveivel és a nemzeti eszméről vallott felfogással. 1789-ben határozták el a magyar főrendek a deputációs országjárást, ezzel készültek fel az 1791-es országgyűlésre. Széchenyi Ferenc állította össze a deputáció célját és értelmét összegző iratot, ebben fedezhető fel Mátyás király nemzetépítő eszmeisége, és ennek a műnek szépirodalmi foglalata a Korvinus Mátyás című dráma. Mind a deputációs tervezet, mind a dráma egy eszmekör körül forog, és mindössze a megfogalmazás módja, vagyis a műfaja más. A deputációs tervezet rövid távú programot dolgoz ki a nemzet felemelkedéséhez, hogy megvalósulhasson egy 5 6

196

Vö. Gyárfás Ágnes, Az első magyar bölcseleti mű és története: Bárány Péter: Jelenséges lélek-mény, Bp., 1990 (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményei 102= 27), 185–233. Bárány Péter, Korvinus Mátyás: Egy vitéz, nemzeti, szomorúval elegyes vígjáték öt szakaszokban 1790-ből Werthes Frigyestől, kiadta, utószóval, jegyz. Gyárfás Ágnes, Miskolc, 1986; 2008.


hosszabb távú program, a művelt és boldog Magyarország. A módszer, amellyel e célt el lehet érni, a műveltség, amely szabaddá tesz. Azt is mondhatnánk, hogy a legvégső cél a szabadság elérése. Ezt az emelkedett állapotot Mátyás király iskolaprogramja fogalmazta meg Széchenyi Ferenc és köre számára.7 Így tehát mindkét mű, a deputációs tervezet és a dráma a művelt és szabad ember nemzeti programját ötvözi.8 Arról szól, hogyan lehet az ősi emberi és nemzeti értékeket hordozó magyarságot boldog nemzetté kovácsolni. Ez volt Mátyás király célja is annak idején, s a 18. század végén hasonló célokat megvalósítandó Mátyás király politikájában látták terveik előképét. A deputációs tervezetben világosan leírta Széchenyi Ferenc, hogy tíz évre lenne szüksége ahhoz, hogy a népi műveltségben veretes, kiváló képességekkel rendelkező magyar népet a kivitelre is épülő államilag tervezett és irányított kereskedelmi politikával olyan gazdasági helyzetbe juttassa, hogy a műveltség megszerzését jelentő iskoláztatás ne jelentsen gondot, hanem belső igény támassza alá a folyamatot.9 Ahhoz, hogy átlássuk Széchenyi Ferenc tervét, ismernünk kell a korabeli társadalmi folyamatot, amely teret engedett a műveltség révén való társadalmi felemelkedésnek. Ezt egy példával illusztrálom. Dombi Sámuel elszegényedett máramarosi katolikus család sarjaként Miskolcra került. Itt a jól tanuló ifjakat az egyház kiművelte és nyugati egyetemre küldte tanulni. Dombi Sámuel orvosi végzettséggel a keresetéből élt, s halotti anyakönyvi kivonatában így jelölték meg a státuszát: maga gazdája.10 Soha ezt a folyamatot mint egyetemes társadalmi mozgást nem emlegetik a történelemkönyvek. Magam is miskolci helytörténeti tanulmányaim útján szereztem róla tudomást. A „maga gazdája” státusz a feudális kötöttségek alól való teljes kibontakozást jelentette, azt a fajta társadalmi szabadságot, amely egyetlen rendi törvény alá sem vetette az egyént, csak Istennek, a hazának és a családjának volt lekötelezettje. Ez a három „felügyelet” volt az az erő, amelyet a magyarok ősidők óta elfogadtak, és ha kellett, hősi halált is haltak értük. Valójában tehát Széchenyi Ferenc, akár Mátyás király az ősi, magyar állapotok helyreállításán fáradozott. Így értjük meg a „non admittitur impressis” pecsét igazi üzenetét. Széchenyi Ferencnek, Bárány Péternek és az egész lángoló, feltörekvő magyarságnak üzenték meg a megengedhetetlent.11 A Korvinus Mátyás című darab tehát Mátyás király egyeteméről szól, de a mindenkori magyarságnak szóló üzenet a szabadságról, az ősi tudás adta felemelkedés útjáról, amely éppúgy eredményezi a szabad, fegyelmezett és boldog személyiségjegyeket, mint a szabad, jó törvényekkel szabályozott és boldog nemzet kibontakozását. Ez a dráma az akkori Széchenyi Ferenc körül tömörült magyarság közös eszmerendszerét tükrözi, és igaza van Waldapfel

7 8 9 10 11

Berlász Jenő, Az 1790. évi értelmiségi mozgalom = Uő, Az Országos Széchenyi Könyvtár története 1802–1866, Bp., 1981, 25–30 Marczali Henrik, Az 1790/1-diki országgyűlés I–II, Bp., 1907. Marczali Henrik, Világtörténelem – magyar történelem = Uő, Alkotmánytervezetek 1790-ben, vál., s. a. r., bev. Gunst Péter, Bp., 1982, 313–341; Bártfai Szabó László, A sárvári-felsővidéki gróf Széchenyi család története I–II, Bp., 1913; a deputációs tervezet a II. kötetben. Gyárfás Ágnes, Domby Sámuel (1729–1807) élete és munkássága, Communicationes de Historia Artis Medicinae 102–104(1983), 77–114. H. Balázs Éva, Bécs és Pest-Buda a régi századfordulón 1765–1800, Bp., 1987.

197

EME Gyárfás Ágnes

Józsefnek és Bayer Józsefnek, hogy a köztük kiemelkedő intellektusú Bárány Péternek kiemelkedő szerep jutott.12 A mű tervezete egyetemi évei alatt Werthes Frigyes német irodalomtörténésznek az ötletéből bontakozott ki. Werthes Frigyes gyakran járt Olaszországban és jól ismerte a reneszánsz irodalmat, s felfedezte Bonfini és mások írásaiban a Mátyás király-féle egyetemi tervezetet. Werthes irodalmi babérokra törekedett, de a magyar pályán nem aratott sikert. A darab szüzséjét hátrahagyta, de legalábbis az ötletet megbeszélte a hallgatóival és megindította a Mátyás királyról szóló dráma útját. Az a sablon, hogy „magyarul kidolgozta”, akkor nem fordítást jelentett, hanem azt, hogy magyar szellemben megírta. Ha valaki hatott Bárány Péterre, akkor az nem Werthes Frigyes volt, hanem Széchenyi Ferenc. Ezért szól a darab a nemzet, a hatalom és a szabadság kérdéséről, mert Széchenyi Ferenc lelkét is ezek a kérdések motiválták. Ő nemcsak Nemzeti Múzeumot és Könyvtárat akart alapítani, hanem ezeken az intézményeken át megteremteni a nemzeti műveltség útján történő társadalmi felemelkedését, mert „csak egy olyan nemes nemzet, mint a magyar érdemelné meg, hogy ámuló Európának ily fényeskedő példát mutasson”. Nem arról van tehát szó, hogy Európát majmolnánk, hanem magyar módra a nemzeti belső én-képet kívánják rávetíteni Európára.13 Az első felvonásban megtudjuk, hogy a király föl szeretné építeni 40 000 főre tervezett egyetemét, s akkor fogna hozzá a nagy munkához, ha a nemzet véleményét megtudta, mert „Örömest vagyok én királya egy olyan nemzetnek, amely maga választ vagy vet meg valamit” (70. old.). Azonban Malapasta, a talján udvaronc rossz stílusban viszi szét a király tervét, és ezzel Mátyás ellen lázítja a nemességet. Mátyás álruhában elmegy az ellene szervezkedő magyarok táborába, s mint diák a lázadozók között fellép, mintha ő maga akár a királyt is szívesen megölné, ha már ilyen álnok, ahogy Malapasta beállította. Erre a magyarok keményen visszautasítják az ajánlatot, mert nem emelnek kezet koronás királyra. Mátyás látta hűséges lelküket, megtapasztalta, hogy a szervezés volt rossz, mert az idegen szívűek számára mindegy, a királyt a nemzet ellen, a nemzetet a király ellen bujtatják, csak azért, hogy Magyarország „idegenek prédájává váljon”. Felfedi tehát a tervet és szépen ráveszi a lázadozókat, hogy jöjjenek el a vizsgapróbára, ahol a pár éve nevelt ifjak bemutatják a harci játékban való ügyességüket és a lelkükbe oltott hazaszeretetről hitet tesznek. Olyan nevelőkkel taníttatta az ifjakat Korvinus, akik maguk is jó nevelést és hazafihoz méltó szellemiséget sajátítottak el. A vizsgán az ifjak megnyerték a felnőtteket, s Mátyás király megkapta a nemzettől az igent magyar szellemű egyeteme felépítésére. Az ifjak megfeleltek a jó király eszmei bemutatásának is: „…hogy a törvényeket szentül megtartotta mind a két fél, hogy az igazság és bátorság jó állapot s emberiség mindenütt uralkodott; hogy az izmos hazugság, s vakmerő szemtelenség […] rakásra döntetett.”14 A szabadságeszme a királyi oldalról is szót kapott. Mátyás király szerint az a legszabadabb, aki a legtöbb terhet hordozza és legtöbbet tesz a hazáért. Ez nem áldozat, hanem szent hivatás, és csak ez az erkölcsös állapot tud szembenézni az Abdul nevű török gonoszelvű

12 Waldapfel József, Ötven év Pest és Buda irodalmi életéből 1780–1830, Bp., 1935; Bayer József, A magyar drámairodalom története 1867-ig, Bp., 1897. 13 Nyíri Erzsébet, Werthes Frigyes Ágost Kelemen pesti évei 1784–1791, Bp., 1939. 14 Bárány Péter, Korvinus…, 94.

198


erkölcsével, amely „felcsap egész a királyi trónig, pedig óh, iszonyúság! mint valami szárnyas sárkány keresztül a felhőkön is”,15 Isten székét megdöntendő.16 Átszövi a cselekményt a király és királyné házastársi szerelme és egy kedves, ifjú nemes leány, Júlia és Szilágyi jegyességgé érlelődő kapcsolata. Nagyon érdekes a mód, ahogyan a király Malapasztát bünteti. Nem ítéli semmiféle testi sértésre, sőt, ki sem tanácsolja az országból, hanem rábízza a döntést. Egyetlen retorzió, hogy ha kimegy az utcára, viselje a „hazaáruló” táblát. Mátyás tudta, hogy Malapaszta saját döntése alapján úgyis hazamegy Taljánországba. Ez a népmesei döntés jellemző a magyar mentalitásra. Mi tudjuk, hogy a próbára tevő személy a mesében is mindig eltűnik a királyi udvarból, hogy valahol újra megjelenjék és működtesse a próbatétel eszköztárát a király és a nemzet érdekében.17 Miután a gonosz szellemet lokalizálta Mátyás király, meg tudta valósítani tervét, azt, amelyre Széchenyi Ferenc, Bárány Péter és ma is mindnyájan vágyunk, hogy felépüljön a magyar szellemű iskolarendszer, ahol a magyar ifjúság Európa népének példát ad emberségből, szerénységből, bátorságból és a szabadság isteni eszméjének személyi és nemzeti megteremtéséből. Mátyás király tudta, hogy magyar szellemű egyetemen lehet a nemzeti identitás eszméjét kiművelni. Ezt a gondolatot ragadta meg Bárány Péter és írt köré drámai cselekményt. A felvilágosodás kori magyar nemzeti drámáról Kríza Ildikó írt a Mátyás-évforduló kapcsán munkája tisztán tükrözi a korai reformkor íróinak a történethez fűződő különleges útját, amely a népi, népköltészeti hatásokat választja ki. A korai magyar nemzeti drámát összefoglaló leírása 2007-ben szakavatott leírásban és értékrendben került az olvasóhoz.18 Mátyás király egyetemét elsőként Heltai Gáspár írta le latinul. Ezt ismerte Bárány Péter és közölte le a Korvinus Mátyás című drámája függelékében. A Chronikát később Heltai Gáspárné magyar fordításban is kinyomtatta (Kolozsvár, 1575). Heltai soraiból kitűnik, hogy Mátyás király halála után Brodarics váci püspök rendelkezett az egyetemi tervezet dokumentumaival, mert Heltai szó szerint idézi az adatokat ismert Krónikájában Mátyás király egyeteméről: „…ezt hallottam Brodarics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jelzésének a képe is”.19 Bárány Péter kéziratos drámája egy létező, de lappangó kapocs az egyetemről szóló művelődéstörténeti írások vonulatában. Császár Mihály 1914-ben kiadott könyvében utalt rá.20 A mai kutató számára Klaniczay Tibor tanulmánya nyújt szakszerű információs alapokat, amely a fiatal kutatók korosztályának képzeletét is megmozgatta.21 Krizsai Mónika dolgozatában új adatok alapján új összefüggéseket talált és továbbélteti Mátyás király magyar szellemű egyetemének eszmevilágát.22 15 Uo., 89. 16 Horváth István, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királyoknak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében, Pest, 1815. 17 Az aranyhajú lány: Magyar népmese, elemzi Gyárfás Ágnes, Miskolc, 2000, 45–46. 18 Kríza Ildikó, A Mátyás hagyomány évszázadai, Bp., 2007 (Néprajzi tanulmányok). 19 Heltai id. kiad., 393. Lásd még: Gyárfás Ágnes, Milyen volt Mátyás király egyeteme? 2008 Mátyás király esztendeje, Ősi Gyökér 36(2008), 72–74. 20 Császár Mihály, Az Akadémia Istropolitána, Mátyás király pozsonyi egyeteme, Pozsony, 1914. 21 Klaniczay Tibor, Egyetem Magyarországon Mátyás király korában, ItK 94(1990), 5–6. 22 Krizsai Mónika: Mátyás király könyvtára és egyetemi tervei, kézirat.

199

EME Kríza Ildikó

Kríza Ildikó MÁTYÁSKULTUSZ ÉS A NEMZETI IDENTITÁS A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN A magyar folklórban a legnépszerűbb történeti hős Mátyás király. De nem csak a magyar, hanem a Kárpát-medence minden népe ismeri folklórhősként Hunyadi Mátyást.1 Személyéről, tetteiről, életéről gazdag szakirodalom áll rendelkezésre elsősorban történészek kutatásai alapján.2 A király nevéhez fűződő szájhagyományt a folkloristák régóta gyűjtik, és igen jelentős számú mese, monda áll a rendelkezésünkre.3 A folklóradatok távol állnak a történeti tényektől, amelyekben jellemzően pozitív hősként szerepel. A Mátyás-hagyomány sokféle. Elsősorban a prózai műfajokat szokták említeni, meséket, anekdotákat, mondákat, eredetmagyarázó történeteket, amelyekben alakja más népek költészetéhez hasonló szüzsében jelenik meg. Egyediek és a nemzeti hagyomány sajátosságait mutatják a proverbiumok, dalok, balladák, történeti énekek, gyermekmondókák, népies színművek. Az évszázadok folyamán hol egyik, hol másik műfajban lett domináns a Mátyás-hagyomány.4 A történeti fejlődés ismeretében elmondhatjuk, hogy a 15. században, Mátyás király életében dicsőítő énekek, anekdoták, krónikák örökítették meg a nevét, és szóltak a tetteiről elsősorban latin nyelven.5 Csupán két magyar nyelvű énektöredék maradt fenn a középkorból Szabács viadaláról és Jajca ostromáról. A következő században magyarul írtak róla krónikát versben és prózában egyaránt. Ezek felhasználták a szájhagyományból vett, történeti eseményekhez nem köthető anekdotákat is.6 Az írásos feljegyzések hivatkoznak a szájhagyomány meglétére, ezért tudjuk, hogy a folklórelemek kerültek az írott művekbe. A 17. századi kéziratos és nyomtatott feljegyzésekben az előző századhoz képest kevesebb folklórelemet találunk. Különös sajátosság, hogy tettének fontosságát, alakjának jelentőségét a világhódító Attilához, a hun vezérhez mérik, és az ő leszármazottjának, utódjának tartják. A

1 2 3

4 5 6

200

Kríza, Ildikó, Supranational Hero in Central-East European Folk Tradition = Europäische Ethnologie und Folklore im internationalen Kontext, ed. Schneider, Ingo, Frankfurt/M., 1999, 157–167. Kubinyi, András, Matthias Corvinus: Die Regierung eines Königreschs in Ostmitteleuropa:, 1458– 1490, Herne, 1999. A Magyar Népmesekatalógus (MNK) szerint az alábbi típusok egyes variánsai sorolhatók a Mátyás-mese- és mondakörhöz: MNK 160A, 725A, 875, 883, 889, 900, 902, 921, 951, 952, 1327, 1367, 1370, 1533, 1689, 1736. Magyar Népmesekatalógus I–IX. (Szerk. Kovács Ágnes) Budapest, NKI. 1984–1990. A Mátyás-folklór legteljesebb példatára: Kríza Ildikó, Mesék és mondák Mátyás királyról, Bp., 2004. Kríza, Ildikó, A Mátyás-hagyomány évszázadai, Bp., 2007. Jankovics, József–Klaniczay, Tibor (ed.), Matthias Corvinus and the Humanism in Central Europe, Bp., 1994. Heltai Gáspár, Krónika az magyaroknak dolgairól (Kolozsvár, 1575), Budapest, 1981. Görcsöni Ambrus, Mátyás király históriája = RMKT XVI. század, 9., Bp., 1990, 217–359.

EME MÁTYÁS-KULTUSZ ÉS A NEMZETI IDENTITÁS A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN

17. században leírt énekek szerint Attilától örökölte Mátyás király a világbíró kardot, és a legyőzhetetlen hadvezér ezzel hódított, győzött az ellenségei felett.7 A felvilágosodás korában, a 18. században megsokasodtak az idealizált királyról, az okos, igazságos, másokat segítő, tréfakedvelő, országot járó uralkodóról szóló történetek. Az írásban fennmaradt, és előadásban, szájhagyomány útján terjedt adatok bizonyítják, hogy a magyar műveltségben ebben a korban hódított a Mátyás királyt népszerűsítő idealizáló képzet. A nemzeti identitás, a nemzeti irodalom megerősödésének kora ez a század.8 Jelen alkalommal ennek az időszaknak főbb jellegzetességeit foglalom össze Mátyás királyról alkotott képzetre koncentrálva, és bizonyítom, hogy a nemzeti királyt övező tiszteletet, ami a 19. századi folklór egyik reprezentatív témájává lett, már a felvilágosodás korában megtalálható. Az iskoladrámák szerepe a hagyományos műveltség terjesztésében A 18. századi műveltség formálásában jelentős szerepet játszottak az iskoladrámák, amelyek esetenként akár száz szereplőt is mozgósítottak, a nézők az iskola kereteit túllépték, és egy-egy színmű több iskolában is előadásra került. A forráskiadások bizonysága szerint az előadások legnépszerűbb történeti hőse Mátyás király volt és vele együtt az egész Hunyadiház. Az iskoladrámák kutatása az utóbbi évtizedekben igen jelentős forrásfeltárással, rendszerezéssel segítette a 18. századi művelődés megismerését.9 A források rendszeres áttekintése, közzététele, elemzése alapján tudjuk, hogy az iskolai színjátékok témái, hősei messze eltávolodtak a történeti eseményektől, és ez történt a Hunyadi család esetében is.10 A kiemelkedő történeti hősöket mitikus tulajdonságokkal ruházták fel, és olyan eseménysorba illesztették, amelynek alig volt bizonyítható alapja. A történelmi témájú előadások az iskoladrámák műfaji elvárásait követték. A hősök jellemzően allegorikus szerepben jelentek meg, és történetükkel az erkölcsi értékeket képviseltek.11 A témafeldolgozást illetően mellőzték a valóságos múltbeli eseményeket. Így Mátyás király, a világhíres uralkodó, az igazságos király, az egész Európa előtt példaként álló történeti személy kiváló hősnek bizonyult az iskoladrámák névtelen írói számára. Többek között látványos előadások témája lehetett Mátyás király és Beatrix esküvője. Mátyás király alakja megjelent már egy 17. századi nagyszombati drámában, ami befolyásolhatta a későbbi előadásokat is. Sajnos alig maradt fenn teljes dráma, ezért a színi jeleneteket és a szerepeket felsoroló dokumentumok alapján lehet rekonstruálni a hajdani 3-4 órás előadásokat. Az 1702-ben Kolozsváron előadott jezsuita iskoladrámáról a színeket leíró és szereplőket felsoroló jegyzék alapján tudjuk, hogy Mátyás király és Podjebrád Katalin pompás esküvőjét mutatták be.12 A Mátyás-hagyomány egyik kevéssé ismert ágát bizonyítja ez a jezsuita iskoladráma. A leírás szerint a két ifjú házasságát boldog szerelmi kapcsolat előzte meg. Hunyadi 7 8 9 10 11 12

RMKT XVII. század, 4, Bp. 1961. Kríza, Ildikó, King Matthias as a Folklore Hero. Hungarian Tradition about Matthias Corvin in 18th Century, Study Finno-Ugrici.II. Napoli, 1999, 185–202. Staud Géza, A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok, I–IV, Bp., 1984–1992; Jezsuita iskoladrámák, szerk. Czibula Katalin, Bp., 1996. Esze Tamás, A kurucok Mátyás-drámája, ItK LXII(1958) 1–18. Varga Imre, Iskolai színjátszásunk elvilágiasodásáról = Az iskolai színjátszás és a népi dramatikus hagyományok, szerk. Kilián István, Pintér Márta Zsuzsanna, Debrecen, 1993, 47–58. Kríza Ildikó, Mátyás király házassága a rabszabadító leánnyal = Tűzcsiholó: Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére, szerk. Pozsgai Péter, Bp., 1999, 367–389.

201

EME Kríza Ildikó

Mátyás kamaszként Prágában raboskodott, ott ismerte meg a királylányt, aki gyengéd érzelemmel közeledett feléje. Prágában alakult ki kettejük között a bizalom, a bimbózó szerelem, ami végül az esküvőn teljesedett ki. Hunyadi Mátyás kiszabadulását a királylány közbenjárása segítette. A dráma nem szól a váltságdíjról, amiről pedig történeti források annál több részletet örökítettek ránk. A pompás esküvő jelentőségét a lány házasság előtti szerepe fokozta, valamint azok az ármánykodások, amelyek Mátyás és Katalin kapcsolata ellen irányultak. A kettejük ellen tervezett intrikát a fiataloknak le kellett győzniük, melyben különösen Katalin jeleskedett. A barokk iskoladrámában történeti személyekhez kötve jelenik meg a folklórból ismert „rabszabadító leány” motívum. A rabságból történt szabadulás epizódjait a népköltészeti párhuzamok felidézésével képzelhetjük el. Több délszláv ballada és hősének szól Mátyás királyról, akit a felesége vagy a szultán lánya szabadított ki.13 A magyar folklórban Szilágyi és Hajmási ballada szól hasonló esetről, valamint annak előzménye, a széphistória. 14 Az iskoladrámák a világi témák kiválasztásakor felhasználtak népszerű közköltészeti elemeket. A két fiatal találkozása, szerelmük és házasságuk alakulása folklór sztereotípiákkal könnyen bemutatható. A drámában a külső akadályok elhárításával váltak hősökké, és méltóakká ahhoz, hogy a római istenek módjára valóságos diadalmenet legyen a házasságuk. Bizonyítható, hogy a Szilágyi és Hajmási történetét megéneklő Szendrői Névtelen széphistóriája hatott a Mátyás király házasságáról szóló jezsuita iskoladrámára, és hasonló elemek maradtak fenn a későbbi feljegyzett szlovén népballadákban. Mátyás király és Podjebrád Katalin idealizált kapcsolata a 18. század végi drámairodalomban újból megjelenik. Míg a 15. századi források alig szólnak az ifjú Mátyás első házasságról, de jelentős a Beatrixszal kötött esküvő pompájának részletezése, addig kétszáz év múltán Katalin lesz az ideális feleség, akihez mély érzelem köti, és aki trónörökössel ajándékozta meg. Szentjóbi Szabó László színműve ezt a szemléletváltást bizonyítja.15 Dugonics hagyományőrző tevékenysége A 18. században kibontakozó nemzeti irodalom szívesen fordult Mátyás király alakjához. A sokoldalú író, Dugonics András gazdag életművében tudatosan törekedett a Mátyás-kultusz alakítására és terjesztésére.16 A Toldi című drámája egy német mű (Karl Christman: Der Statthalter von Corfu) magyarítása. Benne a fordító a folklórhősök két jellegzetes alakját párosította.17 Egyik az erős, bátor, lojális katona, a másik hős az igazságos király. Ők ketten egymást segítve, erősítve érik el a sikereket, illetve lesznek védtelenek egymás nélkül. Toldi Miklós lett Mátyás király hűséges szolgája, feltétel nélküli híve, oltalmazója.18 Az igazságos, 13 Szegedy Rezső, A Szilágyi és Hajmási monda délszláv rokonai, ItK, 1915, 26–39. 14 Vargyas Lajos, Hungarian Folk Ballads and Europe. II., Bp., 1976, 328–337; Szilágyi Mihály és Hajmási László históriája = RMKT 16. század, 7, Bp., 1912, 169–174. 15 Szentjóbi Szabó László, Mátyás király. A nép szeretete, jámbor fejedelmek jutalma, Buda, 1792. 16 Kríza Ildikó, Dugonics szerepe a Mátyás-hagyomány terjesztésében = Folklór és irodalom, szerk. Szemerkényi Ágnes, Bp., 2005, 128–137. 17 Dugonics András, Toldi Miklós: Jeles történetek, melyeket a magyar játékszínre alkalmaztatott, Pest, 1794. 18 A magyar költészetben Toldi Miklós fiktív alakját Arany János trilógiája tette ismertté. Az ő feltételezése szerint a természetfeletti képességgel rendelkező hős Nagy Lajos király (1342–1382) korában élt. A néphagyományban a 19. század végén feljegyeztek és közzétettek néhány Toldi-mon-

202


jó lelkű, szegényeket segítő, okos uralkodó Mátyás király a tévedésektől sem mentes. Kettejük egymáshoz való viszonya keretezi a dráma bonyodalmát, és könnyedén használhatja fel a kevéssé ismert színmű egyes részleteit. A mű a szerző szavával élve „ármány darab”,19 számos kaland, intrika megjelenítésével. Dugonics teljesen szabadon alakította az eredeti művet, így csak a főbb eseményszálak rokoníthatók. A jegyzetekben indokolja, azért változtatta meg a szereplők nevét, és választott a magyar történelemből kevéssé ismert hősöket, hogy alakjukat, jelentőségüket a feledésből újra az érdeklődés középpontjába állítsa. Hangsúlyozza, hogy a magyar történeti személyek iránti figyelmet minden módon erősíteni kell, és a tetteik felidézésével a történeti múlt értékeit kell előtérbe állítani. Dugonics az anyanyelv használatának igényét a történeti múlt dicsőítésével hozta összhangba, és ehhez hívta segítségül a Mátyás-hagyományt. Megjegyzendő, hogy ebben az időben mások is szívesen fordultak az évszázadokkal korábban keletkezett irodalmi alkotásokhoz. Felelevenítették, átírták és újból közzétették a már elfelejtett műveket. Jó példa erre Salamon és Markalf beszélgetése.20 A 16. századi magyar fordítás ebben a korban válik az anekdotagyűjtemények részévé. Lényeges különbség viszont, hogy a főhős többé nem Salamon, hanem Mátyás király, Markalf pedig egyszerű paraszt. A középkori irodalom tréfagyűjtemények egyes darabjai ebben a korban Mátyás király kalandjaiként váltak ismertté. A dráma- és regényíró Dugonics András jelentős közmondásgyűjteményt állított össze Példabeszédek címmel.21 Gyűjteményének egyik érdeme a proverbiumok magyarázása. A jegyzetekben anekdoták leírásával értelmezte az adott szólást. Mátyás király nevéhez 28 közmondást kötött. Ezek közül többet Galeotto Marziótól, az uralkodó kortársának írásából vett át.22 A forrást maga Dugonics a jegyzetben többnyire feltünteti, tehát tudatosan fordult a felvilágosodás korában író a 300 évvel korábbi forráshoz, Mátyás királyt dicsőítő anekdotákhoz. A közlések nem egyszerű fordítások, hanem élvezetes előadásban közölte mindegyiket, törekedve az elhangzott szólás szövegkörnyezetének megörökítésére. Bizonyítható, hogy 1741–1790 között a Győri Kalendáriumban publikált néhány, azóta népszerűvé lett szöveget írta le Dugonics újból. Valószínűleg a szóbeszédben elhangzott változatot örökítette ránk, ezt bizonyítja az egyszerű nyelvhasználat, közérthető szófűzés. További tájékoztatását a lapalji jegyzetekben foglalta össze. Például a „nincsen mája, mint a csóri csukának” közmondásról elmondja Dugonics, hogy Mátyás valóban szerette a csuka máját. A csóri vendéglőhöz kötött eset azonban már a szájhagyomány alapján kapcsolódott az anekdotához. Egy másik példával hasonlóképpen bizonyítható, hogy Dugonicsnál a szájhagyomány és az írott forrás összekapcsolódott. Ma is él a köznyelvben az „Egyszer volt Budán kutyavásár” közmondás, ami először 1792-ben a Magyar Hírmondó c. újságban jelent meg. Dugonics az általa ismert forrást pontosan követve „Csak egyszer esik Bécsben ebvásár” anekdotát írja le, ahol Mátyás

19

20

21 22

dát, ahol Mátyás katonájaként, szolgájaként említik. Az adatközlés filológiai vitát váltott ki Toldi Miklós személyére vonatkozóan. A magyar színjátszás születésekor hazai színművek hiányában gyakran nyúltak a szerzők külföldi darabokhoz és adoptálták azokat a helyi körülményekhez. Ez történt Carl Christmann kortárs író Der Statthalter von Corfu (Mannheim, 1782) című alkotásával, ami sem akkor, sem később nem játszott jelentős szerepet a színházi világban. Salamon király, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve, Kolozsvár, 1577. A latinból fordított középkori anekdotagyűjtemény a 18. században különböző válogatásban nyolc kiadást ért meg. Ekkortól kezdve igazolható, hogy az anekdoták népszerű hőse Mátyás király. Dugonics András, Magyar példa beszédek és jeles mondások. I–II., Szeged, 1820. Marzio, Galeotto, De egregie, sapienter et iocose dictis et factis Matthiae Regis, Wien, 1593.

203

EME Kríza Ildikó

király neve nem szerepel, a helyszín pedig Bécs. A két szöveg egybevetésével bizonyítható a szájhagyomány alakulása, a Mátyás-kultusz terjedése. A legrégibb, mindmáig legismertebb közmondások egyike: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság” hiányzik Dugonics gyűjteményéből. Forrásfeltárásunk alapján tudjuk, hogy először 1575-ben jelent meg, de a 18. században a kortársak több változatban éltették, akár versben, tanulságok összegzéseként vagy parafrázisként, sőt német gyűjteménybe is belekerült.23 Bármennyire gazdag a Példa beszédek c. közmondásgyűjtemény a Mátyás királyhoz kötődő adatokban, mégis távol áll a teljeségtől. A kor szokásaihoz tartozott, hogy Mátyás király nevéhez kapcsoltak a nemzetközi irodalomból ismert anekdotákat. Így tett pl. Ráday Gedeon is a lustasági verseny szereplőiről írt versében, amikor a tréfálkozva „Mátyás király lustáiról” szólt. Az összehasonlító kutatásból tudjuk, perzsa gyökerekkel rokoníthatók a Mátyás király lustáiról szóló anekdoták és azok feldolgozásai. Aprónyomtatványok és a szóbeliség kapcsolata A népszerű művek olcsó kiadványokban, ponyván jelentek meg. Az olvasmányok jelentős része nem elolvasásra, hanem felolvasásra készült. Így a szövegek rövid terjedelműek, a mondatok kevésbé barokkosak, követték a természetes beszédet, és a cselekmény előadása valamilyen csattanó felé haladt. Az évenként megjelenő kalendáriumokban teret és szerepet kaptak az irodalmi olvasmányok között a Mátyás királyról szólóak. A Győri Kalendáriumban 1741–1752 között 28 anekdota jelent meg Mátyás királyról, Hunyad Mátyás M.O. 37-dik Királyának bölts és tréfás beszédiről és tselekedeteiről szolló fel-téteinek continuatioja címmel.24 A címből arra következtethetünk, hogy Galeotto mondásait közölte, annyira hasonlít az ő munkájának címéhez, de a fennmaradt adatok ezt cáfolják. Bár több Galeotto által feljegyzett anekdotát közöl magyarul, a szövegek előzményeit Galeotto írásán kívül megtalálhatjuk a Gesta Romanorumban, Salamon és Markalf történetei között, és más, általunk ismeretlen forrásban. A 18. században a környező országokban sokféle anekdotagyűjtemény jelent meg, amiből közvetlenül, hivatkozás nélkül vettek át a magyar kiadványok, sőt ugyanaz a kiadó magyar, német nyelven is közzétette összeállításait. A tréfakedvelő Mátyás diák alakja először a Győri Kalendáriumban jelent meg. A következő évszázadban kedvelt irodalmi toposszá lett. 1749-ben közli a Győri Kalendárium a jó illatú kocsisról szóló anekdotát.25 A színhely Prága, időpont Podjebrád György kora. A történet szerint: Egy adott ünnepen az udvari kocsis a királyné kezét szeretné megcsókolni, és ezért akar kellemes illatú lenni, hiszen a királyné nem állja az istálló szagát. A kocsis hosszú előkészületek után eljut Mátyás úrfihoz, aki a jó illat biztosítására egy patikaszert ajánl. Eljön a nagyszerű pillanat. A királyné éppen az ő kocsijára száll, de egy idő után a patikaszertől „gyomorbéli szélvész” kínozza, és „gömbölyű füstöket ereszt vénasszony módjára”. A királyné ezen felháborodott. Természetesen a kéz23 A „Lyrum, larum, lyrissimum” (Leipzig 1700) anekdota gyűjtemény német nyelven közölte: Meghalt Mátyás király, oda az igazság. 24 Kríza, Ildikó, Zwei Unbekannte Mátyás-Überlieferungen aus dem 18. Jahrhundert, Finnischugrischen Forschungen 51, 1993, 73–85. 25 A teljes szöveget közli: Kríza Ildikó, Mátyás-hagyomány a 18. században = Folklórműveltség a 18. századi Magyarországon, szerk. Szilágyi Miklós, Bp., 1995 (Népi Kultúra – Népi Társadalom XVIII). 127.

204


csók elmaradt, és a legénynek nem csak a munkáját, hanem a várost is végképp el kellett hagynia, megszégyenülten. Az egész történetből árad a közvetlen szókimondó tréfa. Nem szabadszájú, nem tisztátalan a szöveg, de egyszerre csúfolja a piperkőcséget, a látszatra törekvést meg az együgyűséget. A tréfás anekdota népies stílusának előzménye megtalálható Benczédi Székely István krónikájában,26 de illik a folkloristák által később rögzített Mátyás király-imázshoz is. A néphagyomány éppen úgy tud a kicsapongó, asszonyokat szerető királyról, mint a torkos, a jó falatokat kedvelő, vidám kalandokra hajlamos, másokat megtréfáló hősről, avagy az igazságos, okos uralkodóról. Az ifjú Mátyás, a sosemvolt királyfi konstruált alakja nem csak a szájhagyományban kapott szerepet, hiszen a következő században, pl. Kisfaludynál éppen a tréfakedvelő Mátyás diák alakja került az előtérbe. A Győri Kalendárium közli 1784-ben Mátyás királyhoz kapcsolva a garasait beosztó paraszt történetét. A Népmesekatalógusban kiterjedt nemzetközi összehasonlítással szereplő mese egyik változata ez. A stílusa a szájhagyomány előadását mutatja.27 A rövid bevezetés, az ott szereplő képes beszéd, a megszólítási formulák és a rövid, világos válaszok gyakorlott előadó stílusára vallanak. A kalendárium népszerűségét minden bizonnyal az élményszerű történetek közlése fokozta. Kétségtelenül megállapítható, hogy a Győri Kalendárium éveken át megjelentett, változatos tartalmú sorozata irodalmi igénnyel készült. Bár nem bizonyítható, de az az összefüggés sem kizárt, hogy a kalendáriumot az irodalmi élet képviselői ismerhették. Péczely József, aki néhány évvel később „robotos szorgalommal” ébresztgette Mátyás király és a Hunyadiak emlékét, lehet, hogy éppen ebből a forrásból merítette a garasok felosztásáról szóló versének témáját. Az irodalmi alkotásokban a Mátyás-narratívumok erkölcsi tanulsággal telítődnek, a kor ízléséhez igazodva. Ebből következően hatásuk szerényebb, mint a folklóré, de a szakirodalom az ő nevüket ismeri. Az első magyar folyóiratnak, a Magyar Hírmondónak 1792-es számában megjelent Mátyás-anekdoták bizonyíthatóan népszerűek voltak. Azért állítjuk ezt, mert ugyanezek a szövegek néhány évvel később Kis János anekdotagyűjteményének élén találhatók. Aztán, alig néhány év múltán, írói fantáziával kiegészítve Pálóczi Horváth Ádám színművének lett az alapja. Az okos lány kalandjai és tréfái adtak a színműnek keretet.28 Az okos lány meséjét – amely tulajdonképpen perzsa eredetű, és a középkorban Pontianus históriája révén széles körben ismertté vált – a magyar nyelvterületen nagyon sok változatban feljegyezték. Mátyás királyhoz kötődő változatairól a 18. századtól tudunk, és ez összefügg a királyt népszerűsítő közköltészet terjedésével. Az okos, de szegény lány megfejti a király feladványait, és joggal számít a király jutalmára. A folklór szerint az okos lány a király felesége lesz, de a színmű a történeti tények miatt ezt nem mondhatja, hanem egy újabb kaland segítségével az egymástól elválasztott szerelmesek találkozását adja elő az okos, igazságos király bölcs döntéseként. Az írók szabadon felhasználják a folklóreredetű történeteket, és a szájhagyomány szabadon alakítja a nyomtatásban megjelent adatokat.

26 Beczédi Székely István, Chronica ez Vilagnac Yeles dolgairol, (Cracco, 1559) Budapest, 1960. 27 A Magyar Népmesekatalógusban 921-es típushoz sorolják a garasok felosztását. A király arcának megjelenése a pénzen ehhez a típushoz kapcsolódik, annak ellenére, hogy Mátyás király nem nyomatott pénzt a saját képmásával. 28 Az okos lány meséje a Magyar Népmesekatalógusban a 875-es típusban található. A nagyon népszerű mesében az okosságpróba változatos módon jelenik meg.

205

EME Kríza Ildikó

Ismeretlen Mátyás-história a 18. században A 18. században az alsóbb társadalmi rétegek részére ponyván jelennek meg a népszerűsítő írások. Ekkor Budán és Pozsonyban folytatásban közlik Heltai történetírását, a Magyarok krónikáját. Soha, egyetlen korban sem jelent meg ennyiszer Antonio Bonfini krónikájának magyar fordítása, a Heltai-féle Magyarok krónikája. De a latin nyelvű eredeti szöveg, Antonio Bonfini magyarok történetéről készült összeállítása is négy újabb kiadást ért meg. A felvilágosodás korában sokféle módón fordult a figyelem Mátyás király felé. Elindult a források kiadása. Kiadták Mátyás király dekrétumait, összegyűjtött leveleit, és a róla szóló irodalom bemutatására is vállalkoztak. A Mátyás-kultusz terjedése, erősödése egyre sokoldalúbb. Jó példa erre, hogy a Magyarok krónikájának záró része, a Mátyás királyt dicsőítő fejezet külön is megjelent. A Landerer nyomda közzétett História… címmel egy kis formátumú, nyolcadrét ívű füzetet a magyar történelmi múlt iránti érdeklődők részére.29 A régi históriák szövegét leegyszerűsítik, a régies kifejezéseket mellőzik és modern szóhasználathoz, beszédstílushoz igazítva adják ki népszerűsítő kompilációként. A Landerer nyomda Budán dolgozott és 1776-ban egy összeállítást közölt a Hunyadi családról. A történet Hunyadi János törökellenes csatáival kezdődik, és Mátyás király dicsőséges tetteivel folytatódik. A História… hosszú, barokkos címben megjelöli a mű tartalmát és a kiadvány történelmet népszerűsítő célját. Ez a munka kevés pénzűeknek készült, akik a történelem iránt érdeklődnek. A história mint műfaj a 18. században már nem volt divatban. Az 1776-os História… előképei és forrásai bizonyíthatóan két évszázaddal korábbról valók, 16. századi magyar históriák és históriás énekek. A Hunyadi Jánost bemutató versek majdnem szó szerint egyeznek Nagybáncsai Mátyás kétszáz évvel azelőtt keletkezett költeményével, de a csaták leírása ettől eltér. A História… összeállítója szabadon merít a krónikákból, több eseményt összevon, és a vitézi harc jelentőségét hangoztatja. A régi dicsőség felelevenítése és Mátyás király érdemeinek hangsúlyozása volt a célja, még ha egyes csata vereséggel végződött is. A Hunyadi származásáról kerengő híreket mesébe illően fogalmazta meg elsősorban Heltai munkája nyomán. A kompilátor vigyázott az elhihető megfogalmazásra. Reális képeket idézve meséli el Zsigmond király szerelmi kalandját. A találkozás után megszületett gyermeket a morzsinai asszony bemutatja a királynak a bizonyító gyűrűvel együtt. A király elpirul, a fiút magához veszi és Hunyadi Jánosnak nevezi, az asszonyt gazdag ajándékkal halmozza el. A következő században ez a történet lesz a legnépszerűbb a család eredetét illetően. A ponyváknál alig deríthető ki a szerző. A Mátyás-história esetében is ez a helyzet. Anynyit tudhatunk, hogy a Landerer nyomda törekedett az igényes munkák kiadására, és fontos feladatot vállalt a népkönyvek kiadásával. Ebbe a sorba illik a história is. A címlapon olvasható célkitűzés szerint „a magyarországi históriákban gyönyörködőknek kedvéért öszve szedetett” szóhasználattal mellőzi a szerző nevét. A História… tehát egy rövid, általános összefoglalás a múlt eseményei iránt érdeklődőknek. A kutatások során kiderült, hogy több 16. századi írásra támaszkodott a história írója, akár prózai, akár verses részeket közölt. Egyetlen kivétel van, Mátyás király Hainburg ellen vívott csatájának leírása.

29 Kríza Ildikó, Egy ismeretlen Mátyás-história a XVIII. századból, ItK, 1992, 607–615.

206


Történeti ének a hainburgi csatáról A históriás ének nem volt kedvelt műfaj a 18. században, éppen ezért figyelmet érdemel az a tény, hogy a Hunyadiakról szóló históriába ágyazva éppen a hainburgi eseményekről készült egy ének.30 A haiburgi csata jelentéktelen szerepet kapott a Mátyás tetteiről szóló krónikákban annak ellenére, hogy hosszasan elhúzódott és jelentős áldozattal járt. Az idealizált, legyőzhetetlen királyról szóló hagyományhoz nem illett a valóság. A históriás ének összeállítója a 18. század végén, a fokozódó Habsburg-ellenesség idején egy új alkotást tett közzé a Bécs elfoglalását megelőző csatáról. A szerző igazodott a 16. századi verselési stílushoz, és archaizált formában adta elő a fontos eseményt, a németek felett aratott győzelmet. A kíméletlen harcot túlzó szavakkal és ókori istenségek felsorakoztatásával tette nagy jelentőségűvé. Hadi készületek mindenütt láttattak, Tábori eszközzel szekerek rakattak, Nyergek, tsináltottak, lovak, patkoltattak, Pantzél, sisak, karvas, pais forgattattak. Romoly a’ békesség, hadak kiáltotnak, A’ kapa, és szántó-vas heverni hagyatnak, Kin Ceres és Bakus meg-szomoritatnak, Mert ez kenyér, amaz bor nélkül hagyatnak. Szokott vadászatja múlik Dianának, Halván harsagását Mars trombitájának, Annyi bátorságot nem igér magának, Hogy most álla lesét erdők árnyéknak. Apolló is félben hadja diktálását, Változtatni kezdi a’ Musák lakását, Tágitja Cloris is a’ kertek járását, Bátorságosb helyen rendeli szállását. Ott hadja Neptunus halászó tanáját, Triptolemus futva hordja gabonáját, Szaladva kergeti Titirus is nyáját, Bizvást Aristeus sem tölti tonnáját. Mátyás király az ország egész népét hívta a csatába. Magyar, horvát, oláh, tót, rác és székely jött sietve. Hópénzes katona, királyi udvarhoz tartozó főember, úr és nemes állt mellette, vagyis a színes lakosságú ország a maga teljességében képviseltette magát. A csata élén állt a király, aki Pegazus lován száguldott, szívében a győzelem reményével. A közös akaraton lévő és egységet képviselő hadsereg „az ellenséget földig mind leverte”, amit a földi javak felett őrködő római istenségek egész sora támogatott, ők mind Mátyás mellé álltak. 30 Kríza Ildikó, Hainburg megvétele: Egy történeti ének Mátyás király csatájáról, Néprajzi Látóhatár, 2000, 463–478.

207

EME Kríza Ildikó

Országunknak szine, sok Úr, sok Nemesség Kiraly neméből eredt fő emberség, Hó pénzes Katona, sok szabad Legénység, Magyar, horvát, olah, tót, rátz, és székelség. Gyüjteti hadait ilyen seregekben A’ melyeket maga vere szép rendekben, Maga-is Király öltözik fegyverben, Sok Úr, és fő rendekkel érkezik köziben. Kardot kött Mátyás-is meg indúl hadával, Szaguldik a’ lóva Pegasus szárnyával, Éjjel nappal mégyen sietvén dolgával, Hogy későn járása ne légyen kárával. A 86 sorból álló históriás ének valójában egy történeti vízió a nemzeti király győzelméről, az ország népének összefogásáról, az ellenség felett aratott győzelemről. Ez a tudatos megfogalmazás művelt és tájékozott ember írása. Az antik istenek szerepeltetése, a hibátlan verselés is ezt támasztja alá. A sorok közé bújtatva megtalálhatjuk a vallomást: a vers szerzője Veszelszki Antal. Az ismeretlen históriás ének alkotóját az irodalomtörténet nem tartja számon. A kor műveltségéért tenni akaró szerző a történelmi múlthoz fordult a nemzeti öntudat erősítéséért. Valójában forrásközvetítésre vállalkozott, és az általa ismert históriákat leegyszerűsítette, kiszínezte és a csekély műveltséggel rendelkező, de tanulni vágyó emberek számára átírta. A história alátámasztja Dugonics törekvését, hogy az elfelejtett történelmet kell az emberek elé tárni. A ponyva címoldalán olvasható: „Azon iparkodtam, hogy honi történeteinket vegyem írásomnak tárgyául s főképpen azon embereket országunkban, kik midőn éltek nagy névben és böcsületben vóltak: de holtuk után feledékenységbe jöttek, hogy ha annyi derék tetteik vagy hitván kis íráskákban, vagy a parasztok szájába nem forogna, mivel íróink semmit sem hagytak írva felölök, örök feledékenységben heverének”. Következtetések A történeti folklórban először az „igazságos” király jelent meg, majd ehhez kapcsolódott az „okos király” képzete. Mátyás, az okos király legalább olyan általános narratív elem a magyar folklórban és irodalomban, mint az igazságos. Mindkét elem felbukkan az életében készült anekdotagyűjteményben, mégis úgy véljük, hogy a Mátyás-hagyomány azokból a folklórelemekből alakult ki, amelyek a l6. század után bekerültek a magyar műveltségbe. Elsősorban az akkor már létező latin, francia, német nyelvű narratívum gyűjteményeket használták a 18. században. Az epikumok fő vezérvonala, szerkezete lényegében megmaradt, de az anekdoták hőse az idegen szereplők helyett Mátyás király lett. Jó példa erre az okos szolgáról és okos lányról szóló történetek sora. Úgy véljük, nem véletlenül kapcsolódnak éppen Mátyás királyhoz az okosságról szóló narratívumok. Az okosság olyan tulajdonság, amivel mindenki felett győzni lehet. Szerves kiegészítése a hősköltészetben megtalálható fizikai erőnek, bátorságnak, ügyességnek. Má208


tyás király az okos uralkodó, aki kvázi vetélkedésre hívja ellenfelét a kérdés–felelet „párbaj”ban. A fizikai erővel szemben a szellemi erőt állítja előtérbe. A szellem győzelme semmivel sem alábbvalóbb a harci küzdelmeknél. A szerepkör pontosan megfelel a szereplőnek. A közvetlen cselekvés helyett a kérdés–felelet jelenti a küzdelmet. Az okosság tehát egyenértékű az erővel. Az okosság tisztelete a magyar folklórban először Benczédinél jelenik meg l559-ben. Már akkor is éppen Mátyás király a hős, aki mások által nem követhető beszédével titkos üzenetet adott, és megleckéztette a hűbéreseit. Az okos beszédben partnere az egyszerű ember, és így közvetetten a tanulatlan jobbágy eszességét a maga szintjére emeli. A nép és király közvetlen kapcsolata a mesék törvényszerűségével van összhangban ebben az első írásos dokumentumban. A narratívumok másik csoportjában az igazságos ítélkezés áll a középpontban. A történeti hősök ábrázolásában az igazságos uralkodó a nép oldaláról nézve igazságos. A döntései a gazdagok ellenében a szegények érdekét képviselik. A szegény és a gazdag ellentétét látva törekszik arra, hogy ahol sok van, onnan elvegyen, ahol kevés van, oda adjon. A szegény ember egyetlen kincsét viszi a király elé, és érte nagy ajándékot kap, míg a gazdag ember szép ajándékát lekicsinyli és a kuriózumnak számító aprósággal viszonozza. Dugonics anekdotái erre adnak számos példát. A nemzetközi összehasonlító folklorisztika szerint magyar sajátságnak tartható néhány, jellegzetes Mátyás királyhoz kapcsolt narratívum, pl. a budai kutyavásárról szóló. A folklórban az okos és igazságos uralkodó megjelenéséhez társul az inkognitó. A 18. századi forrásokra ez nem jellemző, annak ellenére, hogy Heltai szerint gyakran jár álruhában, hogy országának valós helyzetét megismerje, a visszásságokat felfedje. A felvilágosodás korát tekintve felvetődik a kérdés, mely társadalmi rétegek éltették a Mátyás-hagyományt, és a hivatalos irodalom mikor, milyen mértékben állt mellette, illetve fordult el ettől. A Mátyás király iránti érdeklődés mindig akkor kapott erőre, amikor a nemzeti király, a nemzeti hős és a pozitív segítség iránti igény kialakult. Ez az oka annak, hogy a nemzeti állam megteremetésével kapcsolatban a társadalom egyik rétegéhez tartozó literátus emberek támogatták a Mátyás-kép erősödését. Falusi tanítók, kántorok, olcsó nyomdát működtető vállalkozók a l8. században terjesztették ezt a hagyományt. A társadalom alsóbb rétegeihez szóló, az ő igényeit érintő írások, aprónyomtatványok, kalendáriumok formálták a Mátyás-hagyományt. Mindmáig érezhető, hogy az írásos – de nem elit – kultúra lényeges nyomot hagyott a folklór ezen rétegén. A történelmi hős fokozatosan vált idealizált nemzeti hőssé, népét segítő, igazságot osztó alakja megszilárdult a századok múlásával, bár a narratívumok változtak. Mátyás király alakja messze szakad a történeti hősökre jellemző eseményektől, tettei a társadalmi helyzethez alkalmazkodnak és az adott közösség életkörülményeivel kapcsolatos előadásban jelentek meg. Népszerűségét a valósnak hitt történetek országszerte erősítették. A nemzeti király idealizált alakja a felvilágosodás korában új attribútumokat kapott. Figyelemre méltó jelenség az is, hogy amíg népmesék királya rendszerint negatív, aki ellen a mesehős harcol, hatalmától meg akarja fosztani, addig Mátyás király minden összefüggésben pozitív hős. A tréfái azt az emberi közelséget mutatják, amelyet később a 19. században divatossá lett helyi mondák még tovább erősítettek. A felvilágosodás korának Mátyás-képe a későbbi szájhagyományban továbbélt.

209

EME Leszja Musketik

Leszja Musketik MÁTYÁS KIRÁLY A KÁRPÁTALJAI NÉPI PRÓZÁBAN Mátyás királyról szóló, gazdag népköltészeti örökség nemcsak a magyarok körében maradt fenn, hanem a szlovákok, románok, ruszinok, horvátok, szlovénok, németek hagyományában is, mindazoknál, akik egykoron országában éltek. A délszláv népeknél az ifjak dalainak hőse a szlovákoknál és ruszinoknál jobbára prózai művekben szerepel. A szűken vett kárpátaljai népköltészet évszázadok óta őrzi a magyar király emlékét, de természetesnek mondható, hogy tettei az idők során idealizálódnak, átértékelődnek, illetve más személyekkel, motívumokkal kontaminálódtak. Az ő nevéhez kötődik számos vándormotívum, melyet egyik nép a másiktól vesz át. A Mátyás királyról szóló, szájhagyományként terjedő mondák és mesék régóta foglalkoztatják a kutatókat. A királyról szóló népi elbeszélésekről, többek között a pogány lánnyal vívott párviadalról Szémán István már a múlt század elején ír az Ethnographia című lapban.1 Ugyancsak az Ethnographia 1893-ben Mikal Vrabel2 gyűjteményéből is közöl anyagot, de találunk Mátyás királyról szóló népi történeteket Volomir Hnatyuknál,3 később pedig ugyanerről a témáról ír kutatásaiban Eugen Perfecki.4 A Duna-menti népek Mátyás királyhoz kötődő népi hagyományairól írt szinte alapműnek minősülő munkájában Zenon Kuzela is,5 aki megjegyezte, hogy a király alakjához különböző hagyományokat szoktak hozzáfűzni, illetve hogy egyrészről e folklórelemben sok a közös vonás, másrészről pedig nemzeti sajátosság jellemzi. A népszerű királyhoz fűződő kárpátaljai elbeszélő hagyományok kutatásával foglalkozott a kárpátaljai folklór közismert gyűjtője Petro Lintur6 is, aki cikkében cáfolja Perfecki feltételezéseit, miszerint ezek a mondák csak Ungvár vidéke felől terjedtek. Lintur úgy véli, hogy efféle hősmondákat más vidéken is alkottak, valamint sokféle úton – cselédkedés révén, faúsztatás alatt, illetve könyveken keresztül – az Alföldön élő magyaroktól is átvehették. A Kelet-Szlovákiában élő ruszinok Mátyás királyról szóló népköltészeti alkotásairól a Varhol szerzőpáros számol be.7 Mostanság Kríza Ildikó magyar néprajzkutató foglalkozik a 1 2 3 4 5 6 7

210

Szémán István, Mátyás király a magyarországi ruthén népmondában, Ethnographia 21(1911), 236–239. Mikal Vrabel, Ruthén népmondák Matyás királyról, Ethnographia, 1893, 160. Volodimir Hnatyuk, Galicko-ruszki anekdoti, Lvov, 1899.; ill. Uő, Etnograficsni material z ugorszkoj ruszi, Etnograficsnij zbirnyik, Lvov, 1896, 1898, 1911. Eugen Perfecki Podkarpatske a halickoruske tradice o krali Matyasovi Korvinovi, Sbornik Filozoficke fakulty University Komenského. Bratislava, 1926, 2–55. Zenon Kuzela, Ugorszki korol Matvij Korvin u szlov janszkij usznij szlovenosztyi, Zapiszki naukovogo tovarinsztvo im. T. Sevcsenka, Lvov, 68–70 (1905–1906). Petro Lintur, Korolj Matvij v ugro-russzkoj narodnoj tradicii: Narodna Skola. Zsurnal ucsityelszkogo tovariscsesztva Karpatszkogo Kraja, Ungvár 7(1940–41) 121–134 és 8(1940–41), 150–156. N. Varhol, Varhol, J., Matvij korvin ta „Pogany-gyivcsa” v usznij narodnij tvorcsosztyi ulicsszkoubljanszkoj dolini, Slavica 22(1986), 45–53.

EME MÁTYÁS KIRÁLY A KÁRPÁTALJAI NÉPI PRÓZÁBAN

Mátyás királlyal kapcsolatos szláv hagyományokkal.8 Cikkei egyikét, amely a Mátyásra vonatkozó kárpátaljai folklórról szól, Ukrajnában is lefordították és publikálták.9 Kríza a kárpátaljai Mátyás-hagyomány tanulmányozása során nemcsak magyar anyagot használt, hanem figyelembe vette a nemzetközi forrásokat és kutatásokat is, amelyeket több tematikus ciklusra osztott fel: 1. Mátyás király választása; 2. a természetfeletti erők legyőzése; 3. az álruhás király igazságot oszt; 4. a bölcs király és a népi bölcsesség; 5. a segítségnyújtásra és a közvetlen környezet formálásra kész király szerepe.10 2001-ben Nyíregyházán jelent meg egy Mátyás királyról szóló kötet, amelyet Kercsa Igor rendezett sajtó alá.11 A kötet – Mátyás királyhoz köthető – ruszin és magyar a népmeséket közöl fordításban, illetve Kárpátaljával kapcsolatos történelmi tanulmányokat bocsát közre. Előszavában a szerző Mátyás királynak Kárpátalja történelmében és folklórjában való jelentőségéről beszél, áttekintést nyújt a királyról szóló ruszin folklór gyűjtéséről és tanulmányozásáról, valamint taglalja az egyes témákat. Úgy véli, hogy „a Magyar Királyság szláv népeinek folklórjában éppen a ruszin áll legközelebb a magyarhoz. A magyarhoz viszonyítva a történetek élénkebbek, hangsúlyozottabb a természet jelenléte, ami megfelel a ruszinok természeti életformájának, a királyról szóló mondákba behatolnak az egyszerű ruszinok világnézetére jellemző babonák és varázselemek is.”12 Befejezésül a szerző több mesemagyarázatot, továbbá egy szótárat és földrajzi névmutatót bocsát az olvasó rendelkezésére. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy Kárpátalján ránk maradt az a magyar – Mátyás királyról szóló – folklór is, amely hatást gyakorolt a ruszin néphitre és sok tekintetben meg is egyezik vele. Ilyenek például a Mátyás király gonosz pohárnoka, Mátyás és az okos fűtő, Mátyás király és a kapzsi bíró, Mátyás és a koncitai tanító, Kutyavásár Budán,13 valamint a Mátyás király és a kondás 14 című népmesék stb. A Mátyás királyról szóló kárpát-ukrajnai folklórt szemlélve meg kell említenünk, hogy idesorolták azon népmondákat és meséket is, amelyekben Mátyás király ezen történetek szellemében cselekszik. Felmerül a kérdés, vajon miért került Mátyás király oly szerves kapcsolatba a ruszin hagyományokkal és miért éppen a kötött műfajokban és témákban népszerű alakja? Manapság sokat beszélnek a folklórnak a határszélen való továbbítási és elsajátítási problémáiról. A létező terminológiai egyenetlenségtől függetlenül a kutatók megegyeznek abban, hogy semmilyen elsajátítás sem tekinthető csupán egyszerű átadás-átvételnek, mivel ilyenkor bizonyos kedvező talajt kell találni a meghonosodás-, átdolgozás-, kicsiszolásra, mely nélkül nem valósítható meg egy idegen nyelvbe, kultúrába, tudatba való szerves beilleszkedése. Az „ellenáram-koncepciót” még annak idején O. A. N. Veszelovszkij hozta fel. Ennek értelmében „csak azt lehet elsajátítani, ami éppen szükséges, emellett várható feltételként 8 9 10 11 12 13 14

Kríza Ildikó, Ugorszki korol Matyas v usznij narodnij tvorcsosztyi Zakarpatyja, Narodnaja tvorcsiszty ta etnografija 2(2005), 60–65. Kríza Ildikó, Rex Iustus, Rex Clarus. Mátyás király a néphagyományban = Hunyadi Mátyás Emlékkönyv: Mátyás király halálának 500 évf., Bp., 1990, 363-410.; Kríza Ildikó, A Mátyás-hagyomány évszázadai. Bp., 2007. Kríza, Ugorszki korol Matyas…, i. m., . Matyas, korol ruszini, szerk. Kercsa Igor, Nyíregyháza, 2001. Uo., 155. Ungi népmesék és mondák, gyűjt. és bev. részt írta Géczi J. B., Bp., ÚMNGy 23(1989), 620. Tűzoltó nagymadár. Beregújfalusi népmesék és mondák, gyűjt. Penckóferné Punykó Mária Bp.– Ungvár, 1993, 336.

211

EME Leszja Musketik

analógiának kell lennie az átvett és az átadott tradíciók között. Az átvétel – amelynek adaptáltnak kell lennie a nemzeti folklór alkotó rendszere által – mozgósítja az átvevő tradíció lehetőségeit, átszervezi a fragmentális anyagot (formulák, motívumok stb.), ugyanakkor új minőséget idézve elő; az átvétel mindig átdolgozást, fejlesztést jelent az átvevő környezetben és bizonyos – etnokulturális, szociális, esztétikai stb. – tényezők komplexumához kötött. […] Eközben nem vonható kétségbe a mese hatása alá kerülő emberek választási joga: valami könnyebben vésődik az emlékezetbe, mint más, mert érdekesebbnek bizonyult; új kedvenc mesehősök jelennek meg, melyek körül ciklikusan gyűlnek össze a saját és idegen mondák. E mesetőke szervezésében kétségkívül meg kell mutatkozniuk mindazon népcsoportok preferenciáinak és ízléseinek, melyeknek definiálását a kiválasztás és az elsajátítás módja indokolja. […] Az átvett mese a helyi mese-mintaképek elé ment, rendezgette őket, valamint ezek létezése következtében felfogottá vált.”15 Mindenekelőtt el kell mondani, hogy évszázadokon át közös hazában tartózkodva a ruszinok sok magyar történelmi eseménynek voltak résztvevői, a dalos és prózai folklórban sok magyar hősre (Rákóczi, Kossuth), témára, motívumra bukkanunk.16 Egy másik tényező Kárpátalja bonyolult politikai és gazdasági helyzete, ami folklórjában is visszatükröződött. Majdnem minden mese az egyszerű ember szörnyű szegénységének leírásával kezdődik. Érdekesnek látszik, hogy a magyar formula utánzása is itt-ott előfordul: a szegény embernek „annyi gyereke volt, mint a szitán a lyuk”. Ráadásul Kárpátalja nemzeti elnyomást is érzett, hiszen a felső osztályt sokszor a külföldiek reprezentálták. Ezért a költői folklórban igen erősen érezhető az igazságba, az élet jobbra fordulásába vetett remény, a sértegető urak megbüntetésére való törekvés stb. Nemhiába tevékenykednek itt – paraszt származású – nemes lelkű betyárok, rablók, akik bosszút állnak a saját és a földijük bántalmazása és sértegetése miatt. Az igazság megélése a való életben nem teljesülhetett. Ezért műalkotásokban, valamint olyan alkotásfajban ölt testet, mint a mese, ahol minden álom és vágy teljesül (a mesék ráadásul még didaktikus és oktató jelleggel is rendelkeznek). A morál értelmében a mese bizonyos értékekről mond ítéletet, hiszen igen értelmesen választja szét a rosszat és jót, a szegényeket és gazdagokat, a jó embereket a gazemberektől. Minden mese végén a hősök kalandos tetteinek köszönhetően – a népi értelemnek eleget tevő – igazság tétetik, ezért az igazságos és – a parasztságot védő – jó király képe kedvező talajra talált Kárpátalján. Ugyanakkor Kárpátalja meséiben népszerű a bölcs öreg (dido-vszevido – a mindent tudó és mindent látó apó stb.), aki segít az embereknek, érti bajaikat és gondjaikat, tanácsokkal látja el őket stb. Ilyenformán az idealizált mesehős képe olyan tulajdonságokat foglalt magába, mint bölcsesség, igazságosság, jóság stb. A szegény–gazdag bináris oppozíció itt oly módon oldódik meg, hogy Mátyás király paraszt származású, azaz ő a szegényekhez tartozik, a nemzetiségre vonatkozó miénk; az idegen oppozíció pedig úgy oldódik meg, hogy Mátyás királyt – származása és vallása szerint – ruszinnak tekintik. Ő a ruszinok saját nemzeti hőseihez tartozik és a mesemondók által ismert körülmények között cselekszik. Királlyá (cárrá) Mátyás – rendeltetésének megfelelően – Isten akaratából válik. A király – repülő korona és egy kivirágzott gally által való – megválasztásáról szóló nemzetközi téma itt sajátos helyi sajátságokat vont magába. Például a monda hitelességének fokozása, vala15 A. N. Veszelovszkij, Sztatyji o szkazke, Moszkva, XVI(1938), 221. 16 Leszja Musketik, Magyar motívumok a Kárpátaljai népi prózában = Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiségek néprajzáról, 4(2004), 174–204.

212


mint a főhős rokonszenvességének növelése érdekében a mesemondó a cselekményt helyi realitásokkal egészítette ki. Ezért a ruszin fiú Orihovica kárpátaljai faluból származik (Hogyan lett cár a szegény orihovicai legényből), Halajda nevű gazdánál szolgál, földművelő stb. De az, hogy őbelőle király lesz, előre ki volt jelölve születése pillanatában, amiről még a mese elején esik szó, később pedig a kovács gazdája aranykeresztet vesz észre az ifjú hátán és majdnem bibliai módra a következőket mondja neki: „Én leszek a te szolgád, te nem vagy az enyém!”17 A koronázásról az újságban olvastak (mai realitás) és elmentek a Királyvárba (Budára). Mikor a korona Mátyást (Matyijt, Matvijt) választotta ki, és az urak nem akartak belőle királyt csinálni, „a munkás nép Matvij oldalára állt, csakis őt pártolván: Éljen a Matvijcárunk!”18 Az említett motívumot gyakran beiktatják a Kárpátalján ismert – Mátyás királyról, egy pogány leányról és a nevickei várról szóló – legendába (a cselekményt részletesen leírta Kríza Ildikó 2005-ös tanulmányában). Tulajdonképpen a – például ungvári, munkácsi – várakról szóló legendák is igen elterjedtek e vidéken és többnyire háborúskodással állnak kapcsolatban, a várurak pedig gyakran kegyetlen külföldiek.19 Nevezetesen sokszor emlegetik a várbeli kutakat, amelyeken keresztül ki lehet jutni a várból, és e lehetőséget sokszor az ottani foglyok ki is használták. Az említett alkotásban egy török nő a kútba arany gyerekkocsit dobott be, melyet a mai napig is keresnek. A pogány török leányka a Mátyás király és a nevickei vár című mű szereplője, egyfelől az idegenből jött könyörtelen uralkodó megtestesülése (más istent hívő, bálványimádó), másrészről pedig „rossz” erővel rendelkezik (pogana – rossz a ruszin nyelvben) és mindezzel ellenségesnek számít a helyi lakosság felfogásában. Az egyik variáns magyarázatot ad a megnevezésére vonatkozólag. A pogány lány visszataszító külsejű, igen csúnya volt, az ungvári vár tulajdonosa erőszakkal házasította össze vele a fiát. Akkoriban építették fel a várat, a vártulajdonos pedig azt mondta: „Az nem az én váram, hanem a menyemé (nevisztcsin). A menyem vára.”20 Innen a Nevicke megnevezés. A nevickei várban letelepedett hódító nő elleni harcot Mátyás király kezdte el, úgy, hogy közben nem csak erejére, hanem furfangosságára is támaszkodott. Sok jószágot szedett öszsze, megparancsolta, hogy csengőket akasszanak az állatokra, az emberek között botokat és gyertyákat osztott ki, így a tömeg rettenetes lármát keltve nekiindult a vár felé. A leány megijedt, gondolván, hogy nagy katonai csapatok közelednek, és menekülni készült. Mátyás harcba kezdett az előle egy elvarázsolt tatosi-ló hátán menekülő pogány lánnyal, majd, miután megölte, Törökországba jutott és foglyul ejtette a szultánt. Visszatérve Magyarországra, néhány új várat alapított a mai Kárpátalja területén és védelme alá vette a helyi lakókat: így került Mátyás és serege Magyarországra, ahol halálig uralkodott. Várát épített Huszton, Királyhelmecen, Szerednyén, Nevickén, amelyek még ma is állnak. Aki nem hiszi, saját szemével is meggyőzedhet, hogy így történt. Orosz hitben népével együtt istenfélő életet élt és védelmezte Magyarországot.”21 Mivel a történelemben Mátyás király úgy szerzett hírnevet, mint a törökök legyőzője, léteznek más történetverziók is erre a tematikára. Tulajdonképpen a kárpátaljai folklórban 17 18 19 20

Legendi nasego kraju, szerk. P. Szkunc, Karpati, Uzshorod, 1972, 216, 27. Zacsarovanyi kazkoju: Ukrainszki narodni kazki, kiad. P. Lintur, Uzshorod, 1984, 235. Lásd Zakarpatszki zamki, s. a. r. I. Hlanti, Zakarpattyja, Uzshorod, 1995, 172. Jak to davno bilo: legendi, perekazi, buvalscsinyi, bilici ta pritcsi Zakarpattya, kiad., jegyz. I. M. Szenyko, Zakarpattya, Uzshorod, 2003, 124. 21 Legendi Karpat, szerk. Ignatovics G., Karpati, Uzshorod, 1968, 123.

213

EME Leszja Musketik

széles körű ábrázolást nyert a „kutyafejek”-nek csúfolt, a kegyetlen támadók elleni harc. A művekben a nép – reális eseményekre és tényleges történelmi alakokra vonatkozó – elképzelései öltenek testet, bár legtöbb esetben csak háttérként szerepelnek, mintegy a főeszmét megerősítendő. Mátyás és édesapja, Hunyadi János diadalmas háborúkat viseltek a törökök ellen, amire utalásokat találunk a Hogyan űztek gúnyt az urak a hős katonákból, Pavlo Kinizs és más történetekben. Példának okáért Pavlo Kinizs itt egyszerű fiúként szerepel, akit Mátyás király kerestet ki és vetet fel a Fekete Hadseregbe. A történetben a fiú a mesebeli hős-vitéz stílusban jelenik meg, mint aki egy rettenetesen erős, szép szál ember, patkókat tör és táltos Góliát-lovát a magasba emeli. Mátyás találkozik egy rokkant katonával, aki az apja, Hunyadi János hadseregében harcolt. Fiához hasonlóan Hunyadi János is bátor és egyszerű ember a mindennapokban, becsüli a saját katonáit, személyesen szorítja meg egy hadviselt hős kezét. Mátyás nemcsak kitünteti a katonát, hanem visszaadja tulajdonosának a Kalycsin községben levő földbirtokát is és felmenti valamennyi hadviselt katonát a jobbágyság alól. A jobbágyság alól való felmentést a ruszin folklórban egy másik magyar hős – Kossuth Lajos – nevéhez fűződően is ismerik. Az említett alkotásoknak hazafias jellege van. Tulajdonképpen Mátyás a mesékben sokszor segít a katonákon, személyesen is nemegyszer átöltözik katonának; és ez nem is lehet véletlen – hiszen a nyugat-ukrajnai mese hőseként gyakran egy tapasztalt, derék harcos szerepel, aki éppen hazatért a háborúból és a hűséges, hosszú szolgálatáért mindössze néhány krajcárt kapott, de legtöbbször még azt is egy koldusnak adja. A művekben találkozhatunk korábbi korszakokból származó történelmi tényekkel, amelyek más témákkal fonódnak össze. Így pl. a Hogyan verték meg Mátyást Kolozsváron című mese arról szól, hogy forgatják ki az urak Mátyás igazságos törvényeit, és a nehéz testi munkáért járó „mátyási fizetséget”, amit Mátyás a saját bőrén is megtapasztal. Ennek a népszerű történetnek sok változatát ismerjük. Ebben a mesében azt is megemlítik, hogy nagyorrú volt, amit a róla készült portrékon is észrevehetünk. A Csumalovói Dubnikin című történetben a Mátyás királyt ábrázoló pénzérméket említik meg, amint a sándorfalvai sóskút ingyenes használatát engedélyező írást ad ki (ezt a mese egyes változataiban Mária Terézia tette meg). Mátyás király Kárpátalja meséiben semmivel sem különbözik az egyszerű paraszttól: ért az állattenyésztéshez, a szőlőműveléshez, a fizikai munkát is elvégzi – fát vág stb., mivel edzett és kitartó (Hogyan vendégeskedett Mátyás a parasztoknál és az uraknál című mese). Ilyen esetekben Mátyás eszes és találékony emberként szerepel, megkérdezi az urakat és parasztokat, hogyan akarnak lakomázni: disznó vagy marha módra? A tapasztalt parasztok ezt disznó módra teszik, azaz esznek és vizet isznak rá, a nemes urak pedig marha módra: először csak ételt kapnak, innivaló nélkül, hiszen a szarvasmarha a vizet később szokta meginni. A történet fő gondolata – Mátyás szavait idézve – arra céloz, hogy az egyszerű ember okosabb az úrnál. És valóban ezt állítják sok helyi mesében, vannak mesék a született és megtanult észről, ami alatt az első esetben születéstől adott bölcsességet és élettapasztalatot, második esetben pedig összegyűjtött tudást értenek, amelynek nemigen van haszna egy bonyolult élet-halál helyzetben. Gyakran előforduló meseszál az igaz bosszúról, igazságos büntetésről szóló is, ezt teszi ugyanis Mátyás az urakkal szemben, hogy megtorolja azon sérelmeket, amelyeket vele vagy az egyszerű emberekkel szemben követtek el. Ő nem csak egyszerűen megbünteti a bűnösöket, közvetlenül megmagyarázva a megbocsáthatatlan bűnöket, hanem kifejezetten olyan 214


helyzetbe állítja mindegyiküket, mint amilyent ők teremtettek másoknak (Hogyan dolgozott Mátyás az urakkal a szőlőben című történet). Ez a módszer a népmesére jellemző, sőt lényegében hatékony és lélektanilag jót tesz az embereknek, nevezetesen a gyerekeknek, akikhez ma szól a mese. Ugyanúgy pozitív hatást gyakorol az olvasóra a Mátyásról szóló meséket átható humor, gúny, néha a szatíra. Így a Megosztott jutalom című mesében a Kozsumjaka (egész Ukrajnában ismert mesehős) egy csukát vitt ajándékba a királynak, de a strázsák maguknak követelték az ajándékért várható jutalom egy részét, ezért a Kozsumjaka botütést kért jutalmul. A kapzsi őrök meg is kapták belőle a részüket, a leleményes hőst pedig Mátyás aranypénzzel jutalmazta. Mátyás mindig okosan és óvatosan cselekszik, nehogy megbánts az ártatlanokat. Így tesz a Kutyavásár Budán című mesében, ahol egy, a juhait elvesztő juhász Mátyás katonája szeretne lenni. A király tisztában van azzal, hogy mi a juhász feladata, de azt is tudja, hogy megszolgálatlan pénzt nem fogadna el, ezért eladja a kutyáit Budán, és a pásztornak adja a pénzt, hogy új nyájat vehessen magának. Erre a történetre emlékeztet a mondás, miszerint Egyszer volt Budán kutyavásár (psziacsij torg) – vagyis az embernek csak egyszer lehet ilyen szerencséje. Ugyanilyen megfontoltan és okosan cselekszik Mátyás A hímes tojásra hasonló királynő című mesében.22 Egy fazekasnak megtetszett Mátyás király felesége, akit sokkal szebbnek talált, mint a sajátját. Tudomást szerezve erről, Mátyás katonának öltözött és a fazekasnak fehér színű tojásokat hozott, amelyek között egy hímes tojás is volt. A fazekas a hímes tojást választotta ki magának. Amikor elfordult, Mátyás megpucolta a hímes tojást és visszatette a többihez, majd újra megparancsolta a fazekasnak, hogy válasszon egyet. De a fazekas belátta, hogy minden tojás egyforma. A király arra a következtetésre jutott, hogy a fazekas úgy nézett a feleségére, mint egy hímes tojásra, pedig a királynő csak szebb ruhát viselt, semmivel sem volt jobb a fazekas feleségénél. A katona bevallotta a fazekasnak, hogy kicsoda, és ajándékba selyem és aranyozott ruhákat hagyott a felesége részére. A mese úgy foglalja össze, hogy a király okos volt és tudta, hogy kivel hogyan kell beszéljen.23 Mátyás neve ismert motívumokkal is kapcsolatba kerül. A magyar hagyományban elterjedt történet szerint Mátyás király egy egyszerű juhásznál volt vendégségben, ahol a kezére csaptak, ez a mese pedig a ruszinoknál is megtalálható (Hogyan látták vendégül Mátyást a kolyibában). A magyar mesékhez közel állnak a Hogy vágták szájon a királyt és Hogyan pofoztak meg egy cézárt a huculok című ruszin mesék, bár itt a cár – Juzko –, cézár stb. gyakrabban szerepel. Ezekben a mesékben bőven találhatóak széles körben elterjedt történetelemek, például a Solomon királyról szóló, egyszerű vándorként megélt kalandjaiban is: „Mikor Mátyás magyar király lett, nem felejtette el azt, hogy egyszerű származású: jól ismerte az egyszerű emberek életmódját és, ahol csak lehetett, a szegények javára ítélkezett. De az úr az úr, alattomban az urak nemegyszer bántalmazták az egyszerű népet. Hogy tudomást szerezhessen arról, hogyan is élnek a szegény emberek, valamint betartják-e az urak a királyi törvényeket, Mátyás parasztnak öltözve igen sokat kóborol országában.”24 A hasonló alkotásokban – a mese törvényei értelmében – az egyik hőst kicserélhetik egy másikra, aki ugyanazt a funkciót tölti be. Ez az oka annak, hogy Mátyás nevét könnyen helyettesítheti más személyé, vagy egy cár, király, szent stb. tipikus képe, melyre több példát is 22 Jak to davno…, 307–308. 23 Uo., 308. 24 Tri zolotyi szlova, szerk. Lintur P., Karpati, Uzshorod, 1962, 223.

215

EME Leszja Musketik

találunk a helyi népmesekincsben: az ukrán Kárpátokban népszerű Hazug és álhazug, A papról, amelyik lóvá vált (az apokrif iratokból átvett, Krisztusról és Pálról szóló történet) és más hasonló történetek. Ugyanezt fogalmazhatjuk meg annak a mesének a kapcsán is, ahol a király egyetlen kakast oszt el egy népes családtagjai között. Az olyan mesevariánsokban is felfedezhetjük Mátyás király alakját, melynek főszereplője egy olyan bölcs leány, aki egy úr (király stb.) minden kérdésére helyes választ ad s ezért feleségnek is beillik (A bíró bölcs leánya). A ruszin mesékben gyakori az a motívum is, mely az egyszerű paraszt és a király találkozását öleli fel: a király maga is sokat tanul a bölcs apótól és – amint az a mesékben megszokott – bonyolult találós kérdéseket szeret feltenni. A ruszinok tipikus nyelvfordulatát kiegészítik a magyar nyelvűek, mint például a bakkecske fejéséről.25 A Hogyan fejte meg a paraszt a bakkecskéket című mesében Mátyás – egy paraszt közreműködésével – ellenőrzi a miniszterei észjárását, de a paraszt okosabbnak bizonyul és sok pénzt tud kicsalni tőlük, vagyis megfeji a bakkecskéket.26 A mű dinamikus, tréfás hangvételű: „A megfejt bakkecskék sopánkodtak, és ott is vakarózni kezdtek, ahol nem is viszketett nekik.” A magyar tradíciók hatását az is bizonyítja, hogy a ruszin Hogyan fejte meg egy paraszt a bakkecskéket című és a magyar Mátyás és a tanácsadó urak című mesékben27 Mátyásnak a paraszttal folytatott dialógusa majdnem szó szerint egyezik: – Messze van-e messze? – Mán csak a négy ökör hossza. – Hány meg a harminckettő? – Mán csak tizenkettő.28 – Csi daleko scse daleko? – Scse bude, ják mojomu volovi zá rohám. – A szkiliki teper iz tridcátyi dvoh? – Hej, tut bida, preszvitlyij cárju, bo tridcáty dva vzse lyise dvánádcáty.29 A bölcs paraszt (az apa) képes okos tanácsokat adni és oktatni a fiatalokat. A ruszin mesék átvettek egy epizódot abból a történetből, amikor Mátyást figyelmeztetik az ellene készülő gyilkossági kísérletre. Így a kárpátaljai magyar Mátyás király gonosz pohárnoka című mese hosszadalmas, részletekben gazdag és több szálon futtatja a cselekményt, amelyben a király felderíti, hogy a pohárnoka meg akarja mérgezni, és ezért megbünteti őt. Ehhez nyújtottak segítséget a katonák, akik közé álruhában elvegyült a király is. A Csinálsz, amit csinálsz, de mindig nézz a végére című ruszin mese mindössze egy-két epizódból áll: ebben az esetben Mátyás (király, cár) egy öregapótól kap okos tanácsot, majd amikor leül borotválkozni, a borbélya bevallja neki, hogy a miniszterek lefizették őt, hogy gyilkolja meg a királyt. Néha valamelyik mesét egyszerűen kiegészítik egy kezdeti mondattal (például „Mátyás idejében”), ami azt jelenti, hogy nagyon régen történt. Ehhez hasonló kifejezés az „Ez akkor volt, amikor Budapesten királynak a mi emberünk Matyij vagy Mátyás volt”.30 25 Kriza Ugorszki korol Matyas…, i. m., 63. 26 Heller Bernát, Mátyás király megfejt bakkecskéi, Ethnographia, 1936, 290–293. 27 Magyar Népmese Katalógus 4: A magyar novellamesék típusai, összeállította, bev. Benedek Katalin, Bp., 1984, 104–105. 28 Uo., 104. 29 Tri zolotyi szlova…, 226. 30 Zacsarovanyi kazkoju…, 29.

216


A hely szelleme és a valóság átszövi az összes Mátyásról szóló történetet, aki a helyi körülmények között éli át kalandjait, de találkozhatunk helyi földrajzi elnevezésekkel is. Több helytörténeti elbeszélés is kötődik Mátyás nevéhez (például a Mátyásivka). A Matyijról szóló történetben egy olyan király szerepel, aki az emberek közé járt. Az egyik faluban, egy „kolyibában” töltötte az éjszakát, amit olyan jól megfizetett, hogy ebből felépült egy egész falu. Amikor a pásztorok megkérdezték tőle, kiért imádkozzanak, így felelt: Matyijért. Azóta nevezik a falut Matijovónak. A sok évszázados, a magyarokkal egyazon hazában megélt történelem nyomot hagyott Kárpátalja népi hagyományaiban. A mondák és mesék – bár csak közvetetten is – megőrizték az emlékét a magyar történelem jelentős eseményeinek és hőseinek, és noha nem teljes pontossággal idézik fel őket, de annál reálisabban mutatják a nép felfogását és viszonyulását őseik történelméhez. Mátyás képe (az igazságos királyé) elsősorban a mesékben gyökerezett meg, a népi bölcsesség, jólelkűség és tisztesség jelképeképpen. A tündérmesék fantasztikus elemekkel átszőtt, fordulatos cselekményeiben és a legendákban Mátyás igazi hős: gyönyörű, szép szál ember, aki legyőzi a törököket, természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezik, küldetését isteni segítséggel tölti be. Tehát a magyar király szervesen bekerült a vidék hagyományába és saját hősnek, a szegények, valamint nyomorultak védelmezőjének alakját öltötte magára.

217

EME Lukács István

Lukács István A „LEGJOBB TÖRTÉNET” A SZLOVÉN MÁTYÁS KIRÁLYRÓL A szlovén néphagyomány legszínesebb és legtitokzatosabb alakja Mátyás király (Kralj Matjaž). E népmesékben és népdalokban a király elsősorban pozitív hősként, a szlovénség megváltójaként szerepel. Mátyás alakjával a szlovén néphagyományban elsőként Pável Ágoston foglalkozott, s célul tűzte ki egy átfogó monográfia megírását, ám az nem született meg.1 Később e témával a szlovén néprajzkutatók, Ivan Grafenauer és Milko Matičetov foglalkoztak.2 A Mátyás király halálának 500. évfordulója alkalmából 1990-ben Mariborban megrendezett nemzetközi konferencia újabb lendületet adott a kutatásoknak.3 A romantika korától a Mátyás királyról szóló népmesék és népdalok fontos inspirációt jelentettek a szlovén szépirodalom számára. Az írók és költők a gazdag néphagyományra támaszkodva a király alakja köré szőtt történetek újraértelmezésével és aktualizálásával próbáltak meg választ keresni a szlovénség sorskérdéseire, de egyéni kételyeikre is – Mátyás király belépett a szlovén nemzet mitikus alakjai közé. A témával kapcsolatos magyar nyelvű monográfiámban összefoglaltam mindazt, amit a 20. századi szlovén és magyar szakirodalom a szlovén népmesék és népdalok Mátyás királyáról feltárt, s elsőként adtam átfogó képet a Mátyás-jelenség szlovén szépirodalmi recepciójáról is.4 Jelen tanulmányomban arra vállalkozom, hogy e sokoldalú témával kapcsolatos újabb eredményeimet ismertessem. Ezek a kutatások elsősorban az alábbi kérdéseket, területeket és problémákat érintik: néhány újabb történelmi tény ismertetése, amelyek jobban megvilágíthatják Hunyadi Corvin Mátyás és a szlovén tartományok viszonyát; a Mátyás királyról szóló szlovén néphagyomány szövegeinek mint a kollektív emlékezet, a kollektív narratíva és a nemzeti identitás szövegeinek új értelmezése; s végezetül, az újabb történelmi tények, a kollektív narratíva érdekesebb mitológiai elemeinek, motívumainak és a Mátyás királyról szóló szépirodalmi adaptációk összevető vizsgálata. A Mátyás király uralkodásának korát megelőző időszakban a szlovének által lakott területek sorsának alakításában a Cillei családnak volt döntő befolyása. Jelentős európai királyi családokkal kialakított rokoni kapcsolataik révén fontos tényezővé váltak a Balkántól egészen a Habsburg-birodalom határáig húzódó területeken. Köztudott, hogy a család hatalmának lealkonyulásában a Hunyadiaknak jutott a kulcsszerep. A rigómezei (Kosovsko polje) 1 2 3

4

218

Pável Ágoston, Az Orpheusz–monda rokonai a délszláv népköltészetben = Uő, Válogatott tanulmányai és cikkei, Szombathely, 1976. Ivan Grafenauer, Slovenske pripovedke o kralju Matjažu, Ljubljana, 1951; Milko Matietov, Kralj Matjaž v luči novega slovenskega gradiva in novih raziskovanj, Ljubljana, 1958. A tanácskozás anyaga kötetben is megjelent. Corvin Mátyás-konferencia. Posvetovanje Matjaža Korvina (sic!), szerk. Varga József, Molnár Zoltán, Maribor, 1991. A kötet Mátyás királlyal foglalkozó dolgozatai később újra megjelentek a Hasonlóságok és különbözőségek – Ujemanja in razhajanja, szerk. Fried István, Lukács István, Bp., 1998. című szlovén–magyar kétnyelvű kötetben. Lukács István, A megváltó Mátyás király színeváltozásai a szlovén néphagyományban és szépirodalomban, Bp., 2001, 156.

EME A „LEGJOBB TÖRTÉNET” A SZLOVÉN MÁTYÁS KIRÁLYRÓL

vereség (1448) után Hunyadi János ígéretet tett arra, hogy fia, Mátyás nőül veszi Cillei Ulrik Erzsébet nevű leányát. E házasságkötésre 1455-ben került sor. Cillei Erzsébet azonban hamarosan meghalt. Hunyadi János 1456. augusztus 11-én bekövetkezett halála után a király Hunyadi László helyett Cillei Ulrikot nevezte ki Magyarország főkapitányává. A Hunyadipárt körében emiatt fokozódott a gyűlölet a Cilleiek iránt. Hunyadi László hívei 1456. november 9-én Belgrádban megölték Cillei Ulrikot, s vele a Cillei család is kihalt. A Cilleivagyon felosztásáért ádáz küzdelem kezdődött, amelyből 1457-ben Frigyes császár került ki győzedelmesen. Véres csaták árán sikerült megkaparintania a vagyon jelentős részét. I. Ulászló király halálával új helyzet állott elő. 1458-ban Csehországban Podjebrád György lett a király, Magyarországon pedig Hunyadi Mátyás. A Habsburg-tartományokban örökösödési háború folyt Frigyes és Albrecht között. Közel egy évtizeden keresztül hol az egyik, hol pedig a másik fél szolgálatában álló zsoldos csapatok dúlták a szlovén területeket. A Boszniából és Szerbiából érkező török portyázó hadak pedig 1469 és 1483 között már-már szokásos tavaszi áradásként lepték el Isztria és Zágráb felől a szlovén területeket, s gyújtogatva és rabolva készítették elő a talajt egy esetleges nagyobb hadjárathoz. III. Frigyes védelmi intézkedései nem bizonyultak hatásosnak. A jobbágyságra kivetett újabb és újabb adók csak rontottak a helyzeten, ami társadalmi elégedetlenséget váltott ki. A kegyetlen török betörések sorát a II. Bajezid és Mátyás király között 1483-ban kötött békeszerződés szakította meg. Mátyás király szlovéniai népszerűségének megítélése szempontjából ez mindenképpen fontos körülmény volt. A Mátyás királyról szóló szlovén népdalokban és mondákban, így a legkülönfélébb szépirodalmi feldolgozásokban is gyakori téma és motívum Mátyás és a törökök kapcsolata, Mátyás török fogsága. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni egy érdekes és talányos életrajzi körülményre. Mátyás király egyik II. Mehmed szultánhoz írott levelében vérrokonának nevezi magát a szultánt, később hasonlóképpen II. Bajezid szultán öccsét, a trónkövetelő Dzsem herceget is, akit a pápától szeretett volna megszerezni saját foglyaként. Vele kapcsolatban közli a pápai követtel, hogy Dzsem herceg Hunyadi János anyjának nővérétől származik, aki török fogságba került, majd a szultán felesége lett. II. Bajezid az 1488-ban kötött békeszerződésben Mátyást hasonlóképpen „testvérének és rokonának” nevezi.5 Ezzel kapcsolatban nincsen megbízható történelmi adatunk, ám a király által hangoztatott vérrokonság minden bizonnyal közismert lehetett. 1480-ban III. Frigyes és Corvin Mátyás között háború kezdődött. A magyarok elfoglalták Radgonát (Radkersburg), nem sokkal később Fürstenfeldet is, majd a következő esztendőben már Maribort ostromolták. 1483-ban egészen Ljubljanáig hatoltak. Mátyás politikai tervei egyre nyilvánvalóbban rajzolódtak ki: a Bécstől a tengerig terjedő területről kiszorítani a Habsburgokat, s ezen a területen a törökkel szemben erős védelmi vonalat kialakítani. III. Frigyes erőfeszítései ellenére Mátyás egyre nagyobb szlovén területeket foglalt el. 1489 végén elkezdődtek a béketárgyalások, ám Mátyás 1490-ben bekövetkezett halálával a szlovén területek felett korábban megszerzett magyar fennhatóság megszűnt. A szlovén területek ezt követően ismét a Habsburgok kezére kerültek. Mátyás király azt az uralkodót testesíthette meg, aki képes lett volna a szlovénséget megoltalmazni a török veszedelem elől, s aki III. Frigyes helyett rendet teremthetett volna a szlovén területeken.6 5 6

Kubinyi András, Mátyás király, Bp., 2001, 9. Források: Milko Kos, Zgodovina Slovencev. Od naselitve do petnajstega stoletja, Ljubljana 1955; Bogo Grafenauer, Zgodovina slovenskega naroda III., Državna založba Slovenije, Ljubljana, 1956; Hunyadi Mátyás: Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára, Bp., 1990; Peter

219

EME Lukács István

A szlovén szakirodalomban a szlovén néphagyomány Mátyás királyával kapcsolatban gyakorta visszatérő kérdés, kivel is azonosítható a népmesei hős személye. Azonosítható-e egyáltalán a magyar történelmi Mátyás királlyal? A reneszánsz magyar uralkodó szlovéniai hatására vonatkozó történelmi tényeket kevés írott forrás és dokumentum támasztja alá. Mivel Hunyadi Mátyás uralkodásának erőteljes térségi befolyása volt, nyilvánvaló, hogy ez alól a szlovének sem vonhatták ki magukat. Az individuum és a közösség (nemzet) megváltásának eszméje a Mátyás királyról szóló történetek szinte mindegyikében jelen van. Joggal vetődik fel a kérdés, honnan ered a megváltó Mátyás király eszméje? Van-e konkrét történelmi alapja e kulcsfontosságú motívumnak a Mátyás királyról szóló szlovén történetekben? A firenzei humanizmus kiemelkedő alakja, Marsilio Ficino (1433–1499) neoplatonista és teológus De triplica vita című művének harmadik könyvét Corvin Mátyásnak ajánlotta. Az 1480-ban Mátyáshoz írott ajánlólevelében az áll, hogy a görög kor filozófusai, költői, szónokai és történetírói annyi évszázad után kénytelenek a török iga alatt senyvedni, majd így folytatja: „És miként az egykor a limbusban veszteglő ama régi szentek a Messisát, úgy hívják ezek a nyomorult bölcsek örökös hangos kiáltással Mátyást, mint megváltó Mátyást (kiemelés tőlem), hogy őket a limbusból vagy inkább a pokolból a fényre és életre visszavezesse.”7 Ebben az esetben nem szokványos humanista udvarias formuláról van szó, hanem az olasz humanizmus legjelesebb gondolkodójának őszinte hódolatáról. Ficino európai véleményt fogalmaz meg Mátyás királyról, így annak általános közismertségéhez nem férhet kétség. Logikus a kapcsolat az európai és a szlovén megváltó Mátyás motívuma között. Korunk történettudományában fontossá váltak a csoportnarratívák. Fejlődésüknek sajátos dinamikája van – bizonyos történetek a legkülönfélébb változatokban maradnak fenn, mígnem kialakul a „jó történet”.8 A narratívaképzésben két tényezőnek van döntő szerepe: a kollektív emlékezetnek és a nemzeti identitásnak. Maurice Halbwachs, aki elsőként dolgozta ki a kollektív emlékezet teóriáját, úgy véli, hogy az emberi emlékezet nem individuális természetű, hanem a társadalmi kommunikáció által determinált, azaz csakis arra emlékezhetünk, amit a különféle társadalmi csoportok kommunikációjuk során közvetítenek, amit ezáltal elhelyezhetünk a különféle szociális sémákba vagy a társadalmi kontextusba.9 Az emlékezet lehet kommunikatív vagy kulturális. Jan Assmann szerint a kommunikatív emlékezet a közvetlen múlt és jelen mindazon emlékeit tartalmazza, amelyekben a kortársak osztoznak. Ellenben a kulturális emlékezet egészen a közösség eredetéig nyúlik vissza. A kultúra tárgyiasítja mindazokat az élményeket és emlékeket, amelyek a csoport, a közösség számára fontosak, és valójában történetekben kódolva őrzi meg őket.10 A csoportnarratíváknak roppant jelentőségük van a múlt megőrzése szempontjából. Pierre Nora azt mondja, hogy ha megszakad az emlékezet folytonossága, akkor saját múltunktól is eltávolodunk. Csakis úgy emlékezhetünk, hogyha léteznek az emlékezet helyei: intézmények, topográfiai pontok, kulturális alkotások, társadalmi szokások, rítusok, nar-

7 8 9 10

220

Štih, Vasko Simoniti, Slovenska zgodovina do razsvetljenstva, Celovec, 1996; Kubinyi András: Mátyás király, Bp., 2001. Idézi Klaniczay Tibor, A kereszteshad eszméje és a Mátyás-mítosz = Uő, Hagyományok ébresztése, Bp., 1976, 166. Pataki Ferenc, Együttes élmény – kollektív emlékezet, Magyar Tudomány, 2003/1. Vö. Gyáni Gábor, Kollektív emlékezet és nemzeti identitás, Magyar Tudomány, 2003/1, 12–16. Jan Assmann, A kulturális emlékezet, Bp., 1999, 49–66.


ratívák. Az emlékezet helyeinek a legfontosabb feladata a nemzeti identitás megszilárdítása és közvetítése.11 A narratívákban mint az emlékezet helyeiben kódolt események nem azért valóságosak – állítja Hayden White –, mert megtörténtek, hanem azért, mert az események kronológiai rendjében helyet találnak maguknak. 12 Az események láncolatában időnként bizonyos epizódok különös jelentőséget kapnak, amelyeket aztán a közösség stilizál. Az ily módon keletkezett kollektív elbeszélés fizikai értelemben is megőrzi a közösséget, biztosítja folytonosságát, s e mentén épül és tartósan újjászerveződik az egyén öntudata. E narratívák folytonosan változnak: megújulnak, újjászerveződnek, jelentésük kiegészül. A jelentések zárt rendszeréről van szó, hiszen bizonyos eszmék csakis a közösség számára érthetőek.13 A korábban is több érdekes mítosztörténeti elemzés tárgyát képező,14 Mátyás királyról szóló szlovén népmese, népdal és szépirodalmi szöveg közül egy „jó történet” mindenképpen kiemelkedik: a Voznik pri kralju Matjažu (A fuvaros Mátyás királynál) című. A fuvaros Mátyás királynál Egy szlovén férfi bort szállított haza Magyarországról. Egyik nap útja során hatalmas erdőn halad keresztül, aztán egy magas hegy felé veszi az irányt, ezen megpillant egy félig a sziklába épített házikót, amelynek a tetejét alig lehetett a földből kilátni. Az ajtó előtt megpillant egy deli vitézt szablyával az oldalán. Amikor a szlovén férfi kocsijával egyre közelebb ér, a vitéz megszólal, és megkérdi tőle: – Barátom! Te a mi felsőbb vidékeinkről való vagy. Mondd csak meg nekem, másznak-e még hangyácskák e három hegyre: a Szent Kristófra, a Szent Magdolnára és a Szent Ulrikra? A szlovén ember így válaszolt: – Másznak még, de egyre ritkábban. – Mondd meg otthon: amikor a hit olyannyira meggyengül, hogy már senki sem jár erre a három hegyre, akkor majd én felkelek és eljövök fekete seregemmel. – Ki vagy te hát? – kérdi tőle a szlovén. – Én Mátyás király vagyok! Lépj közelebb és gyere velem ebbe a kunyhóba, hogy saját szemeddel győződj meg erről. A szlovén ember vele megy a házacskába, és Mátyás király megparancsolja neki: – Lépj itt mögém és jobb vállamon keresztül pillants keresztül ezen az ablakon. A férfi úgy tesz, ahogy megparancsolta neki, és sík mezőt lát, hosszút és széleset. A mező telis-tele van csupa fegyveres lovas katonával. Minden nyugodt és csöndes. Egyikük sem moccan, mintha a lovak és a katonák aludnának. – Látod, ez a fekete sereg! – mondja Mátyás király a csodálkozó szlovénnak. – Tekints ki ismét az ablakon. – Az ember ismét kitekint, a király pedig könnyedén megfogja kardját és kissé kihúzza a tokjából. Hát láss csodát! az egész sereg megéled! A katonák felegyenesednek, a lovak fejüket mozgatják, nyerítenek és patáikkal kaparnak. – Látod! – mondja Mátyás király –, nem sok idő fog eltelni majd, én felkelek és kivonom kardomat. Lágy szellő fog majd fújdogálni, minden emberben egy gondolatot ébreszt. Katonáim felpattannak majd lovaikra. Ekkor majd a fekete sereg az ősi szent régi hitért és jogért fog síkraszállni.15

A fenti „jó történetben” számos érdekes és fontos mitológiai, szellemtörténeti és konkrét történeti réteg lappang, amelyek kibogozásával és számbavételével megerősítést nyerhet mindaz, amit fent vázlatosan a csoportnarratívák alakulásáról elmondtam. 11 12 13 14

Idézi Gyáni, i. m., 12. Hayden White, A történelem terhe, Bp., 1997, 134. Pataki, i. m. Pável, i. m., 7–29; Vlado Nartnik, Od kvarnerskega zmaja Negotina do koroškega kralja Matjaža, Riječ (Rijeka) 1996/2, 150–156. 15 Grafenauer, i. m., 210–211.

221

EME Lukács István

A Klagenfurttól északkeletre található három hegy tetején három templomocska áll – a Szent Ulrikról elnevezett mára összedőlt –, ezek a szlovénok ún. „repülő zarándoklásának” (leteče procesije) célpontjai voltak. Szokás volt e három szent hegyet egyetlen nap alatt felkeresni.16 Mátyás király kérdése a szlovén népmesében – „Mondd csak meg nekem, másznak-e még hangyácskák e három hegyre: a Szent Kristófra, a Szent Magdolnára és a Szent Ulrikra?” – nyilvánvalóan e zarándoklatokra vonatkozik. A történet elején hatalmas erdőről, magas hegyről és „egy félig a sziklába épített házikóról” van szó, amelynek a „tetejét alig lehetett a földből kilátni”. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékeztetni Mátyás király kortársára, Erazem Predjamskira, akinek a világon is ritkaságszámba menő Predjama nevű vára a híres postojnai cseppkőbarlang közelében található, s valójában egybeépült a barlanggal. A vár a 14. század végén a német Lueger család birtokába került, akiket a szlovének Predjamskikként tartanak számon. A legtöbb legenda éppen Erazmus Predjamski nevéhez fűződik, aki III. Frigyes császár ellenében Mátyás királlyal vette fel a kapcsolatot, majd rablóvitéz lett belőle. 1484-ben ölték meg saját várában.17 Rablóvitézként rettegésben tartotta környezetét, gyakran megtámadta a környező feudális urakat és a kereskedőket, akik a karsztvidéken áthaladva szállították árujukat a tenger felé, vagy éppen a tenger felől az ország belseje felé.18 Várának különleges elhelyezkedése tökéletesen egybevág Mátyásnak a mesében említett házikója elhelyezkedésével („félig a sziklába épített”). A fenti történettel összefüggésben két olyan eseményt kell megemlíteni, amelyek a szlovén területekhez közel, Mátyás uralkodása idején, 1485-ben és 1487-ben történtek. Bécs meghódítása előtt Mátyás 1485. március 18-án elfoglalta Korneuburgot. Antonio Bonfini, Mátyás történetírója az eseménnyel kapcsolatban a következőket írja: „Elfoglalta tehát a király Kornenburgot, amelyet Bécs bástyájának tartanak… Azon a napon olyan nagy napfogyatkozás volt, hogy számos csillagot lehetett látni. Sokan jósolták, hogy a napfogyatkozás szerencsétlenséget hoz a császárnak.”19 A leírt napfogyatkozás valójában 1485. március 16án volt, és a Linz, Kőszeg és Esztergom földrajzi sávot érintette. Bécsben és Budán majdnem teljes volt. A Merkur, Vénusz, Mars és Jupiter fényes csillagként volt látható a Nap mellett. A királyról köztudott volt, hogy fél az égi tüneményektől. A másik fontos esemény, amely Bécsújhely 1487. augusztus 17-i elfoglalását követően történt, egy pompázatos hadiszemle Sollenau mezején, amelyet Bonfini apró részletességgel ír le. A roppant terjedelmes szövegből csupán egy rövid részt kívánok idézni: „Bécsújhely előtt a széles mezőn felsorakoztatta az összes légiót, hadrendbe állította… A sereg, amely a táborból kivonult a mezőre, hogy hadrendbe állva meginduljon a noricumi hegyszorosok és völgytorkolatok elfoglalására, nyolcezer gyalogból, húszezer lovasból, valamint (az apródok, csicskások, markotányosok nélkül) körülbelül kilencezer szekérből állt. A király pedig személyesen kívánta felállítani az összes hadoszlopot, és a harci feladatokat maga osztotta ki érdemesség szerint… Akkora engedelmesség uralkodott mindenütt, akkora volt a vezér iránti szeretettel párosult félelem és tisztelet, hogy parancsát mindenki a szónál gyorsabban teljesítette, és hogy utasításának eleget tegyen, az életét is semmibe vette. Akkora csönd honolt mindenütt, hogy a parancsszón kívül nemhogy emberi hang, de egy lónyerítés sem hallatszott sehol. Ezután, ahogy az egyes hadoszlopok kissé előbbre haladtak, adott jelre a fejedelem előtt hadgyakorlatot mu16 Vlado Nartnik, K izvoru koroških letečih procesij: Koledar Družbe svetega Mohorja v Celovcu, 1989, 64–70. 17 Nace Šumi, Szlovénia. Műemléki kalauz, Ljubljana, 1992, 146. 18 Ivan Stopar, Gradovi na Slovenskem, Cankarjeva založba, Ljubljana, 1987, 331. 19 Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei (4.6.255), ford. Kulcsár Péter, Bp., 1995, 859.

222


tattak be, és a sorok váltakozva fejlődtek hol ék alakba, hol körbe, hol három- vagy négyszögbe, fűrész meg olló formájára.”20 A fuvaros Mátyás királynál című történetben a mitikus Mátyás király ugyanúgy életre kelti „fekete serege” katonáit, mint Bonfini leírásában a történelmi Mátyás király a hadiszemle során Sollenau mezején a fekete sereg katonáit. A szlovén néphagyományban a Mátyás királyról szóló „jó történetben” és Bonfini történeti leírásában két állapot leírását olvashatjuk: egy mozdulatlan, halott állapotét és egy vitális, dinamikus állapotét. Az egyik állapotból a másikba történő átmenet pedig úgy következik be, hogy a mitikus király kivonja kardját, a történelmi király pedig szinte azonos módon jelt ad. A mitikus/misztikus hosszú és széles „sík mezőn” – Bonfininél úgyszintén „széles mező” – a szlovén férfi megpillantja a mozdulatlan „fekete sereget”, amelyet korábban nem látott. A „fekete sereg” két állapota – van/nincs – összefüggésbe hozható magával a napfogyatkozással, amikor a valóságos világ rendhagyó módon egy rövid időre eltűnik, majd ismét visszatér. Az említett két esemény – egy természeti (napfogyatkozás) és egy történelmi (hadiszemle), amikor a történelmi Mátyás király a maga többnemzetiségű seregével, amelyben szlovénok is szolgáltak, három évvel halála előtt ténylegesen is a legközelebb került a szlovén területekhez, s reális út nyílott számára a nyugati irányú (Noricum) terjeszkedésre – mindenképpen tartós nyomokat hagyott a szlovének kollektív emlékezetében. A fuvaros Mátyás királynál című polivalens „jó történetben”, amely időről időre különféle változásokon ment keresztül, a kollektív emlékezet legkülönfélébb rétegeit lelhetjük fel – a misztikus, mitológiai rétegektől egészen a történelmi rétegekig.

20 http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b85/ch39.html.

223

ERDÉLY RENESZÁNSZA I

Recommend Documents