Endrényi Gábor Hol tart India? Nagyhatalmiság: álom vagy valóság? India a közelmúltban (2007. augusztus 15-én) ünnepelte függetlenségének 60 évfordulóját. Az eltelt hat évtized alatt mind India, mind a világ, a nemzetközi rend számos változáson ment keresztül. Komoly eltolódások történtek a „(nagy)hatalmi palettán” is: megszűnt az egyik szuperhatalom, a Szovjetunió – és vele együtt az egész bipoláris rend –, a másik, az Egyesült Államok, pedig, mint a hidegháború győztese, tovább erősödött és egyértelműen a világ vezető hatalmává vált. Bizonyos országok (Németország, Japán) hatalmi – egyes vélekedések szerint nagyhatalmi – pozícióra tettek szert, mások (Franciaország és Nagy-Britannia) a középhatalmiság felé csúsznak vissza. Az 1990-es években megindult, mára látványos méreteket öltő gazdasági fejlődésével Kína a nagyhatalmi pozíciójából már-már szuperhatalmi magasságokba tör. Bizonyos tekintetben – a nemzetközi rendszer új jelenségeként – akár már önálló hatalmi pólusnak vehető az egyre mélyülő, manapság már közel sem kizárólag gazdasági, hanem (alapvetően a közös kül- és biztonságpolitikának hívott együttműködésének köszönhetően) politikai jelleget is magán hordozó integráció, az Európai Unió is. Végül, de nem utolsó sorban nem szabad megfeledkezni a 21. század Kína melletti másik meghatározó hatalmáról, Indiáról. Holt tart ma India? Milyen szerepet tölt be manapság a nemzetközi rendben és mire lehet képes a jövőben? A tanulmány ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni azon tényezők India tekintetében való megvizsgálásával, amelyek leginkább befolyásolják a nagyhatalmiságot. Az írás alapvetően a jelen és a közelmúlt történéseire, folyamataira koncentrálva igyekszik megragadni a nagyhatalmi pozíciót meghatározó néhány legfontosabb attribútumot – gazdaság, társadalmibelpolitikai kérdések, valamint a kül- és biztonságpolitikai kérdéskör –, bemutatva, elemezve azokat, feltárva erős és gyenge oldalaikat és ennek segítségével igyekszik India ebből a szempontból való várható jövőjét is vizsgálat alá vetni.1 Gazdaság, a felemelkedés motorja Magától értetődő, hogy egy ország nem képes jelentős pozíciókra szert tenni erős gazdaság nélkül. A nagyhatalmiságnak nem feltétele a szó szoros értelmében vett gazdagság, a stabil gazdasági helyzet viszont mindenképpen. A gazdasági fejlődés tulajdonképpen szinte minden más – a nagyhatalmiságot befolyásoló – tényező alapja is egyben. Megfelelő források nélkül ugyanis nem lehet masszív és hatékony katonai, nukleáris erőt fenntartani és fejleszteni, nem lehet megfelelő eszközökkel küzdeni a szegénység, a társadalmi problémák ellen, de komoly, érdemi nemzetközi segélyezési politika sem folytatható. Egy szegény ország – illetve annak vállalatai, továbbá – nem tudnak jelentős külföldi tőkebefektetéseket megvalósítani, amelynek pedig a nyilvánvaló gazdasági előnyökön túlmenően, közvetett módon, politikai-külpolitikai hozadékai is lehetnek. India hosszú utat járt be a gazdasági felemelkedés szempontjából, és még közel sem mondható, hogy az út végső szakaszában tartana. Az ország bruttó hazai terméke (GDP) az eltelt 60 év alatt hozzávetőleg hússzorosára nőtt, mára már meghaladja az 1000 milliárd 1
A nagyhatalmiság és a különböző ezzel kapcsolatos fogalmak (szuperhatalmon, középhatalom, regionális hatalom, stb.) nehezen definiálhatók, mibenlétükről megoszlanak a nézetek. Az egyes irányzatok, iskolák hatalmisággal kapcsolatos nézetrendszereinek átfogó, részletes elemzése túlmutat a tanulmány keretein. Az írás a számos attribútum fenti három tényezőcsoportba való gyűjtésével próbálja megragadni és elemezni India nagyhatalmisággal kapcsolatos kilátásait.
dollárt2, vásárlóerő-paritáson számolva pedig, az egyes becslések szerinti, mintegy 4250 milliárd dolláros érték alapján India már – épphogy megelőzve Japánt - az Egyesült Államok és Kína mögött a 3. helyet foglalja el a világon. Az utóbbi másfél-két évtizedben jelentős mértékben emelkedett a gazdaság igazi lakmuszpapírjának számító egy főre jutó (vásárlóerőparitáson számított) GDP értéke is (az elmúlt tíz év alatt – 1996 és 2006 között – például megduplázódott ez az érték, 1900-ról, 3800 dollárra nőtt), ám az ország hatalmas méretű, és még napjainkban is számottevő mértékben növekvő lakossága3 miatt India ezen a skálán – ahol jelenleg a 118. helyen van – csak igen lassan tud magasabb, kedvezőbb helyezést elérni. Az ország utóbbi évekbeli figyelemre méltó, 8-9%-os gazdasági növekedése,4 ha fenntartható marad, már középtávon is komoly gazdasági hatalommá teheti Indiát. Ez a növekmény össze sem hasonlítható az Indiát a függetlensége utáni három évtizedben jellemző, pejoratív módon „hindu növekedési ütemnek” ('Hindu rate of growth') elnevezett, átlagos évi 3-3,5%-os növekedéssel, de jóval felette van az 1980-as és 1990-es évek átlagos évi 6%-os értékének. Egy ilyen mértékű növekmény már olyan plusz forrásokat tud biztosítani, amelyből komoly összegeket lehet áldozni számos, India világbeli pozícióját meghatározó tényezőre. A jelenlegi kedvező gazdaság állapotok alapjait az 1980-as évek végén, de leginkább az 1990es években hozott reformok adták. Jelentős változások kezdődtek az addig alapvetően befelé forduló, importhelyettesítő, igen bürokratikus, mindenhez külön engedély beszerzését előíró állami szféra által uralt gazdaságban. A Radzsiv Gandhi által megkezdett szerény mértékű, izolált intézkedések (pl. bizonyos adó- és vámcsökkentések) nem hoztak átütő sikereket, sőt a kedvezőtlen nemzetközi gazdasági helyzetnek is betudhatóan az ország pénzügyi válság szélére sodródott. (1990-ben az ország valuta és aranytartalékai még a négymilliárd dollárt sem érték el.) A belpolitikai viharok – egymást váltó, rövid életű kormányok – lecsillapodását, a nemzetközi helyzet konszolidációját (az Öbölháború vége és a keleti blokk felbomlása okozta sokkal való megbarátkozás) követően a stabilabb kormányzati pozíciókkal rendelkező Naraszima Rao vezette kormány nekilátott az elkerülhetetlen reformintézkedések meghozatalához. A reformok atyja és végrehajtója az akkori pénzügyminiszter, jelenleg miniszterelnök Manmohan Szingh volt. Az átfogó, ám tudatosan fokozatosan bevezetett reformcsomag, amelynek legjelentősebb lépései többek között a rúpia leértékelése és a tőkeműveletek kivételével való konvertibilisé tétele, a vámok és a nem vám jellegű korlátok csökkentése, az elharapódzó engedélyezési rendszer visszaszorítása voltak, forradalmian új gazdaságpolitikai filozófiát jelentett az addigi alapvetően etatista-szocialista vonások által meghatározott indiai gazdasági rendszerben. A bevezetett reformintézkedések pozitív hatásai viszonylag gyorsan – leginkább az ország GATT/WTO-hoz való csatlakozását (1993) követően – jelentkeztek, ugrásszerűen növekedett a külföldi működőtőke beáramlás (FDI), valamint a külkereskedelmi forgalom. Mára pedig a különböző indiai gazdasági mutatók az 1990-es szinthez képest bámulatos, elképesztő magasságokba jutottak. A 2006/07-es pénzügyi évben az Indiába érkező külföldi tőkebefektetések összege hozzávetőleg 10 milliárd dollárt tesz ki, szemben az 1990/1991-es 100 millió dolláros értékkel. A külkereskedelmi forgalom összértéke az előzetes adatok szerint több mint 300 milliárd dollárra rúg, amely jószerivel összehasonlíthatatlan az 1990/1991-es 42 milliárd dolláros összeggel. Az ország valuta és aranytartalékai pedig elérik a 165 milliárd dollárt. Szemlátomást tehát egy jó pozícióban lévő, masszív gazdasági hatalommal állunk szemben. A gazdasági növekedés világviszonylatban is figyelemre méltó, 2 3 4
A tanulmányban a dollár alatt az amerikai dollár /USD/ értendő. A népességnövekedésről, az ezzel összefüggő társadalmi problémákról lásd később. A 2006–2007-es pénzügyi évben az indiai statisztikai minisztérium adatai szerint a növekedés 9,4% volt. (Indiában a pénzügyi év április 1-jétől a következő év március 31-ig tart.)
2
az ország egyre kiterjedtebb kereskedelmi kapcsolatokat folytat, egyre jobban betagozódik a világkereskedelembe.5 Fenntartható-e azonban ez a robbanásszerű növekedés, mennyire állítható az ország nagyhatalmi törekvéseinek szolgálatába? Ezen pozíció eléréséhez ugyanis nyilvánvalóan hosszabb távú stabil növekedés szükséges. (Az ország az egy főre jutó GDP/GNI-ja alapján India ugyanis még mindig az alacsony jövedelmű gazdaságokba sorolható.) Indiának szem előtt kell tartania meglévő makrogazdasági és strukturális problémáit és a kiegyensúlyozott, fenntartható növekedés érdekében meg kell hoznia az ezek orvoslásához szükséges intézkedéseket. Az ország eladósodottságának, valamint költségvetési hiányának mértéke, noha nem vészes és alapvetően csökkenő tendenciát mutat, mindenképpen figyelmet érdemel. (Az adósság 2007 márciusában a GDP 75%-ára, a költségvetési hiány pedig a GDP 6%-ára rúgott.) India jelentős és utóbbi években folyamatosan növekvő külkereskedelmi deficitjét – annak ellenére, hogy ezt a fizetési mérleg egyéb tételei (pl.: tőkebehozatal, hazautalások, stb.) kiegyenlítik, korrigálják, így az ország ezen egyenlege még mindig aktívumot mutat – sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az impozáns külkereskedelmi fogalomnövekedés során (az utóbbi öt év alatt minden egyes évben minimum 20%-kal, de több esetben 30% felett növekedett mind az export, mind az import) ugyanis a 2003-2004-es év óta az import növekedése mindig meghaladta az export bővülésének ütemét és mára a deficit elérte a 45-50 milliárd dollárt. Ezen problémáknál azonban még fontosabb azon strukturális problémákkal való szembe nézés, amelyek a gazdaság hosszú távú növekedése fenntartásának gátjai lehetnek. Indiában a munkavállalókat védő törvények nagyon szigorúak, amelyek jelentősen akadályozzák az egészséges versenyt és a munkaerő mobilitást. A növekedés és a versenyképesség további visszahúzó tényezője az infrastruktúra állapota. Elengedhetetlen a közutak és a vasúti hálózat fejlesztése és modernizációja, valamint új kikötők és repterek építésére, illetve a meglevők felújítására, bővítésére lenne szükség. Nyilvánvaló, hogy ilyen mértékű, átfogó modernizáció nagyon megterhelő a szövetségi, valamint az állami költségvetés számára, ennélfogva ígéretes lehet a fejlett világban már hosszabb múltra visszatekintő vegyes (állami és magán) beruházási formák (ún. PPP-k) ésszerű és kellőképpen óvatos alkalmazása6, amelyre az utóbbi években már született is egy-két példa. Az állam a privatizációs folyamatok megléte ellenére még mindig túlságosan nagy szereplője az indiai gazdaságnak, holott világviszonylatban általános jellemző, hogy a legrosszabb gazda maga az állam. Ez Indiában sincs másképp, a köztulajdonban lévő vállalatok jelentős része – főképp az egyes államok szintjén lévők – termel veszteséget, vagy legalábbis nem versenyképes a magánszektor szereplőivel szemben. Kívánatos lenne továbbá a közigazgatási decentralizáció, a helyi önkormányzatok autonómiájának erősítése. Ez egy adóreformmal összekötött módon – az adók önkormányzatoknál maradó hányadának emelésével – lehetne leginkább valós, érzékelhető, hiszen szabadon felhasználható források nélkül nem sok haszna van a döntési jogkörök elvi erősítésének. A még mindig kiterjedt bürokrácia és a – szinte törvényszerűen - vele együtt járó korrupció visszaszorításának szükségessége nem a közelmúltban megfogalmazott igény, ezen jelenségek 5
6
Az ország külkereskedelmi forgalmának GDP-hez viszonyított aránya jelenleg már 33%, exportintenzitása pedig 14% körül van, amely egy nagy területű és népességű országnál, ahol a belső fogyasztás is jelentős súllyal esik latba a gazdaság összteljesítményében, már ígéretes éréknek mondható. Indiában, ahol a korrupció igen elterjedt (a Transparency International legfrissebb korrupciós listáján a 179 országból India a középmezőnyben, a 72. helyen található) az ilyen formációjú nagy állami megrendelések melegágyai lehetnek annak.
3
és a velük szemben való fellépés hangoztatása már-már közhelyszerű. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezen tényezők is komoly gátjai tudnak lenni a gazdasági növekedésnek. Látszik tehát, hogy jó néhány gond, kihívás áll India előtt, az ország vezetése nem kényelmesedhet el, további jelentős erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy a jelenlegi kétség kívül impozáns gazdasági állapotok fenntarthatóak, sőt tovább javíthatóak legyenek.7 „Előbb a morál jön, aztán a has” – társadalmi, belpolitikai kérdések India, amelynek lakossága – azok után, hogy 2000-ben átlépte az egymilliárdos határt – már 1.1 milliárdnál is több, jelenleg Kína mögött a második legnépesebb ország a világon.8 A szigorú, antidemokratikus kínai családtervezési politikának köszönhetően az északi nagy szomszéd lakosságnövekedése – a maga 0.5-0.6%-os évi gyarapodásával – jócskán elmarad az indiaiétól, amely bár a korábbi évek 2% körüli éves növekedéséhez képest számottevően csökkent, a legoptimistább számítások szerint is még mindig évi 1,3% körüli értékkel gyarapodik. A jelenlegi tendenciák figyelembe vétele mellett készült becslések szerint India 2025-re – az akkorra másfélmilliárd főre növekedő lakosságával – átveszi Kínától a világ legnépesebb országa „címet”. A számottevő lakosság – bár a megfelelő méretű területtel együtt a nagyhatalmiság mintegy alapfeltétele9 – önmagában nem képes egy ország világpolitikai pozícióit jelentősen növelni, sőt a szegénység, a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek olyan belső feszültségekhez vezethetnek, amelyek inkább gátjai, mintsem elősegítői lennének a nagyhatalmi pozíció elérésének. Nyilvánvaló, hogy egy szegény ország, ahol tömegek élnek nyomorban, és a külföldi kölcsönök és segélynek elengedhetetlenek a létfenntartáshoz, nem folytathat teljesen önálló, szuverén külpolitikát, ki van szolgáltatva donorjainak, így kizárt a nagyhatalmi pozíció lehetősége. A hatalmas demográfiai erő tehát kétélű fegyver ilyen szempontból, és India számára egyelőre inkább béklyót, mint lehetőséget jelent. Igaz, az előzőekben ismertetett figyelemre méltó gazdasági növekedés már komoly, érzékelhető hatásokkal jár a szegénység elleni küzdelem terén – az utóbbi években a függetlenség óta először kezdett abszolút értékben is csökkenni a szegények száma – Indiában azonban még mindig sok százmillió ember szegénységben, sok tízmillió pedig leírhatatlan nyomorban él.10 A növekedésből, a pótlólagos forrásokból egyenlőtlen a társadalom részesedése, a gazdagok és a – mára már 200-250 millió fő közé tehető – középosztály jóval nagyobb mértékben képes ezen pozitív tendenciákból hasznot húzni, mint a távol eső, vidéki falvakban élő indiai tömegek. (Ennek okai például a bürokráciában, a nem megfelelő infrastruktúrában, illetve a helyi önkormányzatok szűk mozgásterében keresendő.) A szegény körülmények között élő emberek számára mit sem ér az önmagában értékelendő indiai demokratikus hagyomány, az utóbbi évtizedek belpolitikai stabilitása, a Nyugattal nemcsak gazdasági, hanem értékalapon is fejleszthető kapcsolatok hangoztatása, ha ezek 7
8
9
10
Nyilvánvaló, hogy a reformok számos érdeket sértenek, komoly társadalmi, szakszervezeti ellenállásba ütközhetnek, sőt, köszönhetően annak, hogy Indiában a kommunista, szélsőbaloldali pártok jelentős tömegbázissal rendelkeznek és jelenleg a szövetségi kormánykoalíció külső támogatói, a liberális reformok elfogadtatása és végig vitele még nagyobb feladat elé állítja a politikai vezetést. A különböző becslések 1.1-1.14 milliárd főről írnak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 2001ben India lakossága 1 028 737 000 fő volt. Egyértelmű, hogy például Luxemburg vagy Svájc, legyen bármilyen gazdag is, ettől még sosem lesz a nagyhatalmak közé sorolható. A Világbank becslése szerint India lakosságának 80%-a él napi két dollárnál, a népesség közel egyharmada pedig napi egy dollárnál kevesebből. A nemzetközileg elfogadott értelmezés szerint az utóbbi réteg jelenti a nagy szegénységben élőket. A hazai szegénységi küszöb alapján a lakosság hozzávetőleg 20%-a sorolható a szegények közé. (A 2004-2005. évi hivatalos adatok szerint ez az érték 21,8% volt.)
4
mellett nem érzékelhetők, hogy javulnának életkörülményeik. (A humán-társadalmi fejlettség legfontosabb mutatóit – születéskori várható élettartam, analfabetizmus, vásárlóértéken számított GDP/fő érték, stb. – felhasználó, egy ország társadalmáról éppen a mutató komplexitásából adódóan talán árnyaltabb képet adó Human Develpoment Index /HDI/ szerinti ország-rangsorban a fejlődés ellenére India még mindig alul szerepel, a listán szereplő 177 ország közül a 126. helyet foglalja el.) Az indiai vezetés előtt – ideológiai irányzattól függetlenül – a szegénység elleni minél hatékonyabb és átfogóbb harcának a feladata áll, amelyhez a körülmények sosem voltak ennyire kedvezőek. Az ország politikailag stabil, létét nem fenyegeti veszély, a múltbéli jelentős (pl. a szikh) szeparatista tevékenységek marginális szintre süllyedtek.11 Bár az Ayodhya-i Bábur mecset 1992-es lerombolása körüli véres konfliktus szelleme – leginkább a hindu nacionalistáknak köszönhetően – még mindig jelen van, valamint a Gudzsarat állambeli 2002. évi vallási villongásokat sem lehet az emlékezetből maradéktalanul kitörölni, az utóbbi években nem történt komolyabb, tömegeket érintő, országos szintű vallási összecsapás. A jelenlegi kormánypártok pozíciói is stabilak, noha a baloldali-kommunista pártok külső támogatására szorul, amely bár sok tekintetben akadálya lehet bizonyos lépések meghozatalának,12 a lakossági jóléti, szegénységellenes intézkedések minden bizonnyal nem ebbe a kategóriába esnek. A hatásukat rövidebb távon is érzékeltető „jóléti csomagok” mellett megfelelő forrásokat kell biztosítani a közép, illetve hosszabb távon kamatozó oktatási területre is. A megfelelően képzett emberek ugyanis magától értetődően nagyobb eséllyel boldogulnak az életben, mint a szakma nélküli, sőt esetleg analfabéta személyek. A közkiadások emelésével, a minimumprogramként meghirdetett minőségi teljes körű alapfokú oktatáshoz való hozzájutás mielőbbi megvalósításával India közép- és hosszú távú fejlődési pályája már nemcsak gazdasági, hanem humán oldalról is megalapozott lehetne, tovább építve India jövőbeli nagyhatalmi pozícióit. Kül- és biztonságpolitikai tényezők, avagy a nagyhatalmiság klasszikus kellékei A globalizálódó világban a gazdasági kérdések, tényezők döntő befolyással bírnak szinte minden folyamatra, gazdasági megfontolások állnak számos külpolitikai lépés mögött, mégis, semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a katonai potenciál megszűnt volna a nagyhatalmiság meghatározó attribútuma lenni. A jelenlegi nagyhatalmak közül – ha egyáltalán az országot a nagyhatalmak közé soroljuk – egyedül Japán nem rendelkezik komoly, ütőképes hadsereggel, bár az utóbbi évek, évtized folyamán ez az ország is figyelemre méltó fejlesztésekbe fogott, békefenntartó tevékenységekben képviseltette magát, felismerve azon tényt, hogy a csökkenő világpolitikai pozíciók bizonyos mértékű ellensúlyozására alkalmas lehet a katonai potenciál erősítése. Hasonlók mondhatók el a katonai erőhöz szorosan kapcsolódó, tulajdonképpen abba beletartozó, ám jelentősége és speciális mivolta miatt mégis sokszor külön tárgyalandó nukleáris képességről is. Az ENSZ BT öt állandó tagja mind rendelkezik atomfegyverrel, a nagyhatalmiság tárgyalásakor szóba jöhető országok közül csak Németország és Japán nem birtokol nukleáris fegyvereket. A katonai és nukleáris erő tehát továbbra is olyan tényező, amely alapvetően befolyásolja egy ország világbeli pozícióját. Bár nem külön, konkrét tényező, hanem inkább a nagyhatalmiságot meghatározó 11
12
A továbbra is megoldatlan, elhúzódó kasmíri válság inkább külpolitikai-biztonsági kontextusban tárgyalandó, amelyről a későbbiekben lesz szó. Lásd például a 2005. évi amerikai–indiai nukleáris megállapodást, amelyről a későbbiekben részletesebben lesz szó.
5
attribútumok segítőjének, a kedvező adottságokból világpolitikai szinten is hozadékot nyerni képes „átviteli szíjnak” mondható a külpolitika. A jó külpolitikai vonalvezetés, az ország érdekeinek és lehetőségeinek felismerése, azoknak a lehető legnagyobb hatásfokon való összeegyeztetése a nagyhatalmiság egyfajta sajátos premisszájaként fogható fel. India nemcsak gazdasági – és kisebb mértékben társadalmi-belpolitikai téren - hanem a külés biztonságpolitika területén is jelentős, olykor alapvető változásokon, átrendeződéseken ment keresztül az 1990-es évektől kezdve. A Szovjetunió és a keleti blokk felbomlásával India elvesztette szuperhatalmi szövetségesét, újra kellett gondolnia, értékelnie regionális és globális helyzetét. Bár a függetlenség utáni India külpolitikai alapkoncepciói között kulcsfontosságú volt a pozitív/aktív semlegesség, a hatalmi tömböktől való egyenlő távolságtartás, ez az 1960–1970-es évek folyamán erodálódni kezdett. (Az 1971-ben megkötött indiai–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés jelzés értékű volt arra nézve, hogy az ország melyik szuperhatalomhoz áll közelebb.) A tulajdonképpen a bipoláris rendre „kitalált”, leginkább abban a kontextusban értelmezhető el nem kötelezettek mozgalmának (NAM) léte – amely kezdeményezés egyik vezető állama India volt – is alapjaiban kérdőjeleződött meg. Az Öböl-háború pedig nemcsak gazdasági nehézségeket (az energiahordozók árának emelkedése és ezzel összefüggően a külkereskedelmi deficit növekedése, stb.) okozott, hanem a közel-keleti térség államaival való kapcsolatrendszerének újrapozícionálására is késztette Indiát. (Az ország hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt például a Szaddám Huszein vezette Irakkal.) Az ország felismerte a megváltozott világrendben számára rejlő lehetőségeket, nagyhatalmakkal szembeni kapcsolatainak kiegyensúlyozásába fogott, amely az utóbbi évekre már át is lendült az egyensúlyi ponton: India Egyesült Államokkal való kapcsolatai manapság már fontosabbak és prosperálóbbak, mint például az Oroszországgal meglévő kötelékek. India igyekezett Kínával is javítani meglévő viszonyát, a zéróösszegű biztonsági játszma, a versengés helyett megpróbált együttműködő, bizalmibb légkört kialakítani. Ezt támasztották alá a már önmagában is jelzésértékű, fontos előrelépésnek tekinthető magas szintű (miniszterelnöki) látogatások. (1988-ban Radzsiv Gandhi, 1993-ban pedig Naraszima Rao látogatott Kínába. Kínai részről pedig ezekből az időkből Li Peng miniszterelnök 1991. évi indiai látogatása emelendő ki.) Az indiai külpolitikában tehát az 1990-es évektől kezdve előtérbe került a kooperáló, a nagyhatalmakkal való viszony javítására, stabilabbá tételére irányuló politika. Az ország azonban mindig is tisztában volt azzal, hogy a nagyhatalmi ábrándok beteljesüléséhez semmiképpen sem elég a jó vonalvezetésű külpolitika, a jól teljesítő diplomácia, ahhoz komoly és modern katonai erővel is rendelkeznie kell. Az indiai haderő már önmagában a világ – Kína és az Egyesült Államok mögött – harmadik legnagyobb, 1,325 millió fős reguláris hadseregével is komoly tényezőnek számít, ám a folyamatos – az utóbbi években még inkább fokozódó – fejlesztéseknek, modernizációnak köszönhetően mára ütőképes szintet ért el. India, bár még mindig Oroszország a legfontosabb partnere a haditechnika terén, az 1990-es évektől kezdve diverzifikálta fegyvervásárlásait, katonai együttműködését, például az Izraellel való 1992-es diplomáciai kapcsolat-felvételt követően a közel-keleti ország rövid idő alatt komoly partnerévé vált a fegyvervásárlások terén. India GDP-jének rendszerint, stabilan 2,5-3%-át költi katonai kiadásokra, amely arány az utóbbi években (igaz csak enyhe mértékben) növekedésnek indult annak köszönhetően, hogy a szektornak biztosított források az elmúlt két évben már nemcsak elérték, hanem meg is haladták a gazdasági növekedés szintjét. (A SIPRI adatai szerint az indiai rúpiában mért 2005. évi katonai kiadásnövekedés hozzávetőleg 20%-os, a 2006-os pedig 12%-os volt.) Az indiai gazdaság teljesítőképessége folytán tehát már nemcsak az égető hiányosságok orvoslására, az elért szint fenntartására, hanem komoly, átfogó modernizációra is van mód a katonaság területén. A katonaságra fordított pénzek szükségességét illetően alapvetően az egymással 6
szemben lévő politikai táborok között is egyetértés van, mindenki tisztában van azzal, hogy a modern és hiteles katonai képességek közvetett módon mennyire jól tudják befolyásolni például a nagyhatalmi törekvéseket. A védelempolitika terén azonban nemcsak - a hadsereg fizikai erejét fokozó - fegyver és technológia-vásárlás fontos, hanem a más országokkal – és természetesen legfőképpen a nagyhatalmakkal – való hadászati együttműködés, a közös katonai gyakorlatok, műveletek is komoly jelentőséggel bírnak. India rendszeresen hajt végre közös hadászati gyakorlatokat az Egyesült Államokkal (pl. az ún. Malabar-i tengerészeti hadgyakorlatok), Oroszországgal és az Egyesült Királysággal, de a térség fontosabb szereplőivel, így Japánnal és Ausztráliával is együttműködésre törekszik. (2007 áprilisában például a japán partok mentén háromoldalú, japán–amerikai–indiai, közös hadgyakorlatot tartottak.) Ezek a lépések, a felszínen meglévő célokon (jobb kommunikáció, tapasztalatcsere, stb.) túlmenően, nyilvánvalóan India katonai ázsiójának növelésére, megbízható partneri létének biztosítására is irányulnak. Bizalomerősítésre jócskán szüksége volt – és van jelenleg is – az országnak a nukleáris kérdéskör terén is. Az 1998. májusi kísérleti atomrobbantások, annak ellenére, hogy ezt már a Naraszima Rao vezette adminisztráció is komolyan fontolgatta 1995-ben, viszonylag váratlanul érték a nemzetközi közvéleményt. Bár India a robbantásokkal rövid távon rontott nemzetközi pozícióin, különféle válaszlépésekkel kellett szembe néznie (Pakisztán válaszrobbantásai, a számos ország – például az Egyesült Államok, Japán – által bevezetett különféle szankciók, Kína éles kirohanása), az atomrobbantások összességében jó és időszerű taktikai lépésnek bizonyultak. India kvázi-atomhatalommá válása egyértelmű jelzése volt annak, hogy a hidegháború utáni képlékeny, formálódó új világrendben az ország komoly szerepet kíván kiharcolni magának. Az új-delhi vezetés a kísérleti atomrobbantásokat követően szinte rögtön hozzáfogott a tudatosan felépített „kárenyhítési stratégiájában” szereplő lépések végrehajtásához: Kína kivételével13 magyarázó levelet küldött a legfontosabb hatalmaknak (ENSZ BT állandó tagjainak, valamint Németországnak és Japánnak), egyoldalú moratóriumot hirdetett a további atomtesztekre, megfogalmazta a „csak válaszlépésként való alkalmazás”, „az alapvetően csakis atomtámadáskor való használat” és „a minimális mértékű elrettentő atomkapacitás” elvein alapuló „nukleáris ars poetica”-ját, valamint gesztusokkal és konkrét tettekkel igyekezett az Egyesült Államokkal való párbeszéd folytatására.14 A következetes politika sikerrel járt, 2000 márciusában (22 év után először) Clinton személyében amerikai elnök látogatott Indiába, majd a 2001 végére, köszönhetően továbbá Indiának a 2001. szeptemberi események után való Egyesült Államok melletti teljes mellszélességgel való kiállásának, tulajdonképpen az összes Indiával való amerikai szankció feloldásra került. 2000 óta folyamatosak a két ország közötti legmagasabb szintű találkozók, minden évben minimum külügyminiszteri szintű megbeszélések zajlanak le. Manmohan Szingh miniszterelnök 2005. júliusi washingtoni látogatása folyamán megszületett, majd Bush 2006. márciusi viszont-látogatásán megerősítésre került, a polgári célú atomenergiai együttműködésről szóló közös nyilatkozat magasabb szintre emelte az indiai–amerikai kapcsolatokat. Bár az egyezmény életbelépésének időpontja bizonytalan, megvalósulása előtt még több hazai és nemzetközi akadály tornyosul,15 annak elvi lehetősége 13
14
15
A atomkísérletek nem is főképp Pakisztán, hanem leginkább Kína – mint India legfőbb riválisa és biztonsági szempontból sem elhanyagolható szomszédja – felé voltak üzenetértékűek. Vadzspaji miniszterelnök már 1998 szeptemberében természetes szövetségeseknek nevezte az Egyesült Államokat és Indiát. Az atomkísérleteket követően pedig rövid időn belül magas szintű kétoldalú tárgyalások indultak meg a két ország között a nukleáris kérdéseket illetően. Hazai téren az indiai vezetésnek meg kellene győznie a kormányt kívülről támogató baloldali pártokat az együttműködés hasznosságáról. Jelenleg erre kevés az esély, a befolyásos kommunista
7
is kimagasló jelentőségű India számára, hogy egy, az atomrezsim legfontosabb szerződéseiben (atomsorompó szerződés [NPT] és az Átfogó atomcsend szerződés [CTBT]) nem részes, de jure nem atomhatalom-ország atomenergiai együttműködésbe fogjon az Egyesült Államokkal. Ez tulajdonképpen a fait accompli elfogadásának, vagyis India atomhatalmi státusza elismerésének újabb jeleként is felfogható. Nem új keletű törekvés India részéről – nagyhatalmiságának további záloga – az ENSZ Biztonsági Tanácsban (BT) való állandó taggá válás sem. Bár nyilvánvaló, mindenki által elismert tény, hogy azt ENSZ BT manapság már nem tükrözi az átalakult világrendet, összetételében nem követte a világban végbement változásokat, így az ENSZ tagállamok számának jelentős növekedését, vagy egyes országok globális szerepének számottevő erősödését, az 1994. januárja óta működő, a reform kérdésével foglalkozó munkacsoportnak, az eltérő tagállami érdekeknek betudhatóan, a mai napig nem sikerült kézzelfogható eredményt elérnie a BT összetételének megreformálása tekintetében. Több egymással versenyző reformjavaslat van jelenleg is napirenden – ebből az egyiket, az ún. G4-ek javaslatát,16 társszerzőként India is jegyzi – azonban a bilaterális viták (pl. a kínai–japán viszony), a taktikai megfontolások, ellenérdekek akadályozzák a konszenzus kialakítását, s ez India kilátásait is elhomályosítja. 2005-ben úgy tűnt, hogy a reformmunkálatok felgyorsulnak, több ország – így India is – erős diplomáciai kampányba kezdett, s a jelenlegi állandó tagsággal járó „vétó” lehetőségét a potenciális tagjelöltek már egyre kevésbé hangsúlyozták, nem kívánták azt esetleges tagságuk azonnali velejárójának, mégis, az áttörés így is elmaradt, és az utóbbi másfél-két évben a változtatások esélye a kezdeti szintre esett vissza. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a reformok meghozatala semmiképpen sem halogatható sokáig, középtávon a BT bővítésére, és így India állandó taggá válására lehet számítani. Az ENSZ BT tagsághoz képest jóval kézzel foghatóbb közelségben van India részvétele egy másik szintén igen fontos, a világ legfontosabb szereplőit felvonultató nemzetközi fórumon, a G8-ak találkozóin. Az indiai miniszterelnök 2005 óta meghívottként vesz részt az évente tartott megbeszéléseken, és figyelembe véve az ország növekvő gazdasági erejét, bizonyos kérdésekben (pl.: klímaváltozás) való megkerülhetetlen mivoltát, minden bizonnyal az ország teljes jogú tagsága sem várat sokáig magára, tovább gyorsítva ezáltal nagyhatalommá válásának folyamatát. A nagyhatalmakkal, a nemzetközi rendszert leginkább meghatározó országokkal való kapcsolatok fejlesztése, a velük szemben való pragmatikus külpolitika folytatása mellett nem szabad megfeledkezni a világ egyéb szereplőiről, így például a kisebb, szegényebb országokról, amelyek gazdasági, vagy politikai szempontból alkalmanként nem lebecsülhető szerepet játszhatnak (lásd pl. az ENSZ BT reformja). Az ezen államokkal való viszonyrendszerben is megfigyelhetők bizonyos változások, a korábbi, a leginkább az 1980-as évekre jellemző, a szomszédos országokkal szembeni terméketlen, aggodalmat kiváltó, harciasabb, erőpozícióból folytatott külpolitikát egyre jobban felváltja a megfontoltabb, taktikusabb, például a nemzetközi segélyezést is felhasználó irányvonal.17 India, amellett,
16
17
pártok – legfőképp ideológiai megfontolások miatt – mereven elutasító álláspontot képviselnek ebben a tekintetben. A nemzetközi színtéren pedig ki kell dolgozni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) és a Nukleáris Szállítók Csoportja (NSG) által támasztott követelményeknek való megfelelés kereteit. A javaslat – bár a megfelelő kontinenseket, régiókat említve, de - tulajdonképpen az indítványozó Brazíliával, Németországgal, Japánnal és Indiával, valamint két afrikai állammal növelné az állandó, és néggyel a nem állandó tagok számát. Az ország katonai képességeinek önmagában is elégnek kell lennie a megfelelő tekintély biztosításához, hasznosabb, ha az ehhez kapcsolódó külpolitika barátibb, kooperálóbb.
8
hogy maga is, a hozzávetőleg az országba érkező évi 1,8-2 milliárd dolláros fejlesztési segéllyel a világ egyik nagy célországa, egyre komolyabb saját nemzetközi segélyezési politikát folytat. A külügyminisztériumi kezelésű segélyeket tekintve az előző évhez képest közel 19%-os növelést irányoztak elő a 2007-2008-as pénzügyi évre, amely így mintegy 450 millió dollárra rúg, az összes nemzetközi fejlesztési segélyként elszámolható kormányzati kiadások pedig egyes számítások szerint már akár elérhetik az egymilliárd dollárt is. A segélyek földrajzi eloszlását illetően a hagyományosan prioritásként kezelt szomszédos országok, valamint Afganisztán mellett megfigyelhető az afrikai országoknak szánt pénzek növekedése, amely nyilvánvalóan összefüggésben van India gazdasági és külpolitikainagyhatalmi megfontolásaival is. A mérleg két oldala – összegzés India az utóbbi években, évtizedben komoly változásokon ment keresztül, több a nagyhatalmiságot meghatározó tényezőt illetően kedvező folyamatok zajlanak az országban. A gazdaság rohamosan fejlődik, és reális esély van a bővülés hosszabb távon való fenntarthatóságára. A gazdasági növekedés által biztosított többletforrások, ha lassú ütemben is, de egyre több embert emelnek ki a szegénységből, szélesedik az indiai középosztály. A védelmi képességek fejlesztése, erősítése mellett, az ország egyre több energiát fordít az ún. soft power tényezőkre, nemzetközi jelenlétének fokozására is (nemzetközi segélyezés, békefenntartó műveletekben való részvétel). India lassan elfogadtatta atomhatalmi státuszát a nemzetközi közvéleménnyel, megkezdődött az ország bevonása a nemzetközi atomenergiaipari együttműködésbe. A korábbinál stabilabb kormányok realista, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, ideológiailag már kevésbé behatárolt külpolitikai vonalvezetése, az ország egyes nagyhatalmakkal – leginkább az Egyesült Államokkal – való kapcsolatrendszerének jelentős felértékelődése, egyre komolyabb szereplővé teszi Indiát a nemzetközi rendszerben. A pozitív tendenciák mellett azonban számos probléma, akadály is sorakozik az ország előtt. A Pakisztánnal való továbbra is hűvös viszony, a kasmíri kérdés belátható időn belüli rendezésének esélytelensége súlyos terhet jelent India nemzetközi kapcsolataiban. India rövid időn belüli ENSZ BT állandó tagságát több – jórészt az országon kívül álló – körülmény is gátolja. Nem szabad megfeledkezni továbbá például az indiai–kínai viszonyban rejlő potenciális feszültségekről sem. Ezek alapján elmondható tehát, hogy India még nem nevezhető nagyhatalomnak, ám kétség kívül ezen státusz egyik legjelentősebb aspiránsa. Az országnak komoly esélye van arra, hogy középtávon a 21. század formálódó multipoláris világrendjének egyik pólusává váljon.
Irodalomjegyzék: CHIRIYANKANDATH, James, 2004. Realigning India: Indian Foreign Policy after the Cold War. The Round Table, Vol. 93, No. 374, pp 199-211. CSICSMANN László, 2007. Az indiai külpolitika útkeresése a poszt-bipoláris korszakban. In: Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban, Grotius, I évf., 1. sz., pp 119-133. DAS, Gucharan, 2006. The India Model. Foreign Affairs, Vol. 85, Issue 4, pp 2-16.
9
DREXLER, Daniel W., 2007. The New New World Order. Foreign Affairs, Vol. 86, Issue 2., pp 34-46. FENWICK, Leah, 2007. India's Ascending Path. National Interest, Issue 89, pp 49-51. KHANNA, Parag – Mohan, C. Raja, 2006. Getting India Right. Policy Review, No. 135, pp 43-61. MOHAN, C. Raja, 2006. India and the Balance of Power. Foreign Affairs, Vol. 85, Issue 4, pp 17-32. Dr. NESZMÉLYI György Iván - Kusai Sándor Zoltán - Pap László, 2007. India – az új kihívás és esély. Külügyi Szemle, VI évf., 1 sz., pp 122-137. SHUJA, Sharif, 2006. The United States and India. National Observer (Melbourne) No. 69, pp 35-45. SRIDHARAN, Kripa, 2006. Explaining the phenomenon of change in Indian foreign policy under the National Democratic Alliance Government. Contemporary South Asia, Vol. 15, No. 1, pp 75-91. TENIGL-TAKÁCS László, 1997. India története. Budapest: Medicina VARSHNEY, Ashutosh, 2007. India's Democratic Challenge. Foreign Affairs, Vol. 86, Issue 2, pp 93-106. Internetes források: POCHA, Jehangir S. 2007 (12, March), Look Who’s Giving India’s dalliance with ‘aid diplomacy’ sidesteps its poor, Businessworld Online http://www.businessworldindia.com/mar1207/special_feature07.asp (2007. 10. 31.) OECD - Economic Survey of India, 2007 – Policy Brief, October 2007 http://www.oecd.org/dataoecd/17/52/39452196.pdf (2007. 10. 20.) The Asian Conventional Military Balance in 2006: Overview of major Asian Powers, Center for Strategic and International Studies - June 26, 2006 http://www.csis.org/media/csis/pubs/060626_asia_balance_powers.pdf (2007. 10. 30.) SIPRI - Military Expenditure Database http://first.sipri.org/non_first/milex.php (2007. 10. 29.) IMF - World Economic and Financial Surveys, World Economic Outlook Database October 2007 Edition http://www.imf.org/external/pubs/ft/weo/2007/02/weodata/index.aspx (2007. 10. 31.) WORLD BANK - World Development Indicators database, April 2007 http://devdata.worldbank.org/external/CPProfile.asp?PTYPE=CP&CCODE=IND (2007. 10. 30.) UNION BUDGET - Economic Survey 2006-2007 (Ministry of Finance) http://indiabudget.nic.in/es2006-07/esmain.htm (2007. 09. 25.) DEUTSCHE BANK RESEARCH Key Economic Indicators: India http://www.dbresearch.de/servlet/reweb2.ReWEB?&rwobj=IND.nalias&rwdspl=0&rwsit e=CIB_INTERNET_EN-PROD&rwnode=CIB_INTERNET_ENPROD%24RSNN0000000000019940&show=all (2007. 11. 01.) SWEDEN – Ministry for Foreign Affairs (Utrikesdepartementet), Strategy for development cooperation with India /2005–2009/ http://www.sweden.gov.se/content/1/c6/04/56/15/c4c65048.pdf (2007. 10. 25.) INDIA – Ministry of External Affairs, Outcome Budget 2007-2008 http://meaindia.nic.in/budget/outcome0708.pdf (2007. 10. 30.) Fact Sheet on the India US Civil Nuclear energy Co-operation:Conclusion of the '123' 10
Agreement http://meaindia.nic.in/pressrelease/2007/07/27pr01.htm (2007. 11. 01.)
11
