Én így emlékszem! Tudomásomra jutott, hogy készül egy könyv az ejtőernyősökről, ezért ragadtam tollat, hogy egy pár sor az édesapámról is belekerüljön. Édesapám, Patuzzi Károly 1917. április 28-án született Budapesten. Általános iskolai tanulmányait befejezve a Ganz-Mávagban, mint vasesztergályos tett szakvizsgát. Nagyon szeretett sportolni, beállt a Ganz Levente Egyesület tagjai közé 1932. és 1938. között. Kiváló szorgalmáért sok oklevelet is kapott. (ezeket mellékelem) Miután diákévei végett értek, ő sem úszta meg a katonaságot. 1940. február 1-jén besorozták. Mivel jó kiállású, kiváló sportoló volt, sok bátor társával együtt Pápára került. A katonai éveiről nagyon sokat mesélt családjának. Mindig érdeklődéssel, csodálattal hallgattuk igaz történeteit hős bajtársairól. Pápán a Magyar Királyi Honvéd Ejtőernyős századába került, ahol később szakaszvezető és fegyvermester lett. Oktató tisztje Szakács József, zászlóalj parancsnoka Ladányi Domonkos, főnöke Szokolai Tamás, síoktatója pedig Szatmári Aba voltak. Tizenkilenc ugrása volt. Az 1941. április 12-i Jutaspuszta-i szerencsétlenség után már nem sokat ugrott, mert nagyon megviselte v. Bertalan Árpád halála, akit oly sokan tiszteltek és szerettek. Édesapám úgy úszta meg a katasztrófát, hogy Bertalan úr rá szólt, „Karcsi sokan vagyunk, szállj le és gyere a másik géppel". így lett nekem apukám. A négy éves katonai szolgálat nagyon sok sebet ejtett a lelkében. 1941. október 25-én Nemzetvédelmi Keresztet kapott, mint sok bajtársa is Horthy Miklós kormányzótól. 1944. november 13-án pedig a Nemzetvédelmi Akadémia elvégzéséért kapott oklevelet. 1949-ben megnősült, Anna felesége és három leánygyermeke született. Sok-sok év után újra találkozott régi bajtársaival. Nagyon boldogan idézték fel a régmúltat. Az ország minden szegletéből újból összekovácsolódtak, sokszor találkoztak szívvel lélekkel, a régi emlékekkel. Találtam egy kis noteszt, amelyben édesapám naplót vezetve leírja 1941. február 17-én induló síoktatás élményeit, amit mellékelek, kiegészítve sok fényképpel és az oklevelekkel. Apukám a szolnoki Eje. Múzeumnak szánta. Amikor megalakult a Magyar Ejtőernyősök Bajtársi Szövetsége rendszeresen találkozott és kirándulgatott mindenki családostól. Csodálatos székely utat jártunk be, ahová a szíve húzta mindig elvitt minket és a „nagycsaládot" is. Az élet úgy hozta 1997-ig boldog családi élete volt, ebben az évben sok bajtársával indult a nagy útra. Íme ő volt az én apukám, egy csodálatos magyar ember, aki 1997. március 15-én hagyott itt mindenkit és még mindig nagyon-nagyon hiányzik. Patuzzi Annamária
Részlet apukám naplójából Pápa, 1941. február 17. (péntek) Az erdélyi sítúrám kezdetekor írom meg ezt a naplómat, mely 14 napig fog tartani. Másfél órás alvás után eljött az ébresztő ideje ezen a reggelen. Nagyon álmosnak és fáradtnak éreztem magam. Mivel egész éjjel esett a hó, így a reggelt hólapátolással kezdtük, amit fáradtan hajtottunk végre. A délelőtt kellemesen telt, de 11 órakor sorakoznunk kellett. Kíváncsian vártuk a Főhadnagy urat az utazással kapcsolatban. Tudomásul vettük, hogy mint „vasúti szállítmányt" kezelnek bennünket és az úgynevezett marhaszállító vagonban fogunk utazni Gyergyóditróig. Borzongva gondoltunk a 17-18 C-fokos hidegre, hogy fogunk utazni, hogy fogunk fázni. De erről most nem írhatok bővebben, mivel már délután fél három van és még a csomagolással töltjük az időt. Az ideiglenes szállásunkról még keveset tudunk, mert az indulás csak este 8 órakor lesz. Elindultunk az állomásra, ahol már kijelölték a vagonokat, ahol 3 napig utaznunk kell. Legnagyobb meglepetésünkre kályha volt a vagonban, de meleget nem adott tüzelő híján. Az első éjszaka kellemetlenül telt el, hideg volt sokan és szorosan voltunk így alig tudtunk aludni. Ez is közrejátszott, hogy nem pihentünk.
Február 18. (szombat) Reggel mire oly világos lett, hogy kocsinkban a lámpát elolthattuk már Budaörs felé száguldott a Kandó mozdony által vontatott szerelvény. A váltásokkal annyi idő eltelt, hogy késő este hagytuk el a fővárost. Ceglédi vonalon tovább robogva közeledtünk Püspökladány felé.
Február 19. (vasárnap) Püspökladány előtt lehettünk az éjjel tűrhetően telt el. Közben már tüzelőt is szereztünk az volt bőven.
Február 20. (hétfő) Püspökladány felé haladva nem tudtuk, hogy Debrecennek, vagy Kolozsvár felé megyünk, mert Debrecenen keresztül is lehet menni Erdélybe. Néztük a térképet és észrevettük, hogy Kolozsvárra megyünk. Egy éjszaka alatt értünk Kolozsvárra. Beértünk Erdély hegyes erdős részére. Gyönyörű szép volt az átutazás a Királyhágón, ahol 550 méter magasságban száguldottunk egy sziklasor peremén, fölöttünk hatalmas hegyek, alattunk meg a Maros folydogált. Reggel fél nyolckor érkeztünk be a szép kincses Kolozsvárra. A város nagy területen fekszik, sok kisebb faluszerü házcsoport veszi körül, mint egy külváros.
Február 21. (kedd) Kolozsvár után elfordult a menetirányunk Dér felé, onnan már csak Besztercéig mentünk, mert Marosújszász és Beszterce között autóút vezet és itt a vonatnak megszakítása van. Itt átszálltunk egy másik vonatra Gyergyóditró felé. Délután három órakor sok várakozás után elindultunk a cél felé. Itt már egész székelyszerű minden. Az építkezéseknél nem annyira lehet észre venni, mint az öltözködésükön. Este tizenegy óra felé megérkeztünk. Az éjszakát a vonaton töltöttük.
Február 22. (szerda) Csuklógyakorlatra vonultunk ki ezután reggeliztünk, majd felszereltünk és elindultunk a megjelölt helyre, ahol elszállásolva leszünk. A főhadnagy úr egy rövid beszédet tartott, melyből megtudtuk, hogy a napirend ugyanaz, mint Pápán volt. Tehát reggel csukló, ezt nem is bánjuk, mert ha ez nem lenne, már hiányozna. A sí kiképzés 9-órától 12 óráig tart. Délután, ami a legszomorúbb ránk nézve 2 órától 5 óráig egybevéve a parancs kihirdetési foglalkozással meg a parancs megtartással és az előtti gyakorlatokkal. Ez a szomorú, amit sajnos mi nem élvezünk, de akiket felváltottunk kihelyezésünkkel az nem volt ilyen zárt keretek közé szorítva, ezért nekik jobb is volt, mint nekünk, (ja persze, mert az első század volt, mi meg a második század vagyunk ez a különbség)
Február 23. (csütörtök) Reggel, mint rendesen csukló volt megtartva utána reggeliztünk és vártuk az első délelőtti kiképzést. Eljött a 9 óra valóban elindultunk a falu szélétől 200-300 méterre levő lankás, de elég magas hegyre.
Természetesen nem mindjárt siklani tanultunk, hanem a sima terepen menni, vigyázzállást, pihenjt, továbbá egy helyből hogy kell megfordulni, így lassan-lassan haladva a sí tanulás felé, később egy kis siklás is meg volt engedve. Elérkezett a 12 óra és vége lett a foglalkozásnak. Hazamentünk éhesen és fáradtan, szerencsére itt még jobb koszt van, mint Pápán. Reggelire tej, vaj van, ebédre, ha milyensége engedi tejjel, vagy tejföllel készítik el. Alig hogy az ebédet elfogyasztottuk már sorakozni kellett azt sem tudtuk, hogy miért, de parancs lesz. Csodálkoztunk, de így volt, sőt ezen túl így is lesz. Nagy volt az öröm, amikor vége volt a parancsnak. Igaz volt is miért örülnünk, mert előbb megírtam, hogy be is volt tervezve a foglalkozás és ez elmaradt.
Február 24. (péntek) A második délelőtti foglalkozás kellemesebb volt, mint az első napi. Ma már magasabbról siklottunk le, ez már élvezetesebb volt, ha így haladunk tehetséges kezdők leszünk a két hét elteltével. A délutáni szabad pihenőmet azzal töltöttem el, hogy egy ismerősömet kerestem fel, akivel töltöttem az egész estét. Sok mindenről sikerült beszélgetni az akkori helyzettel kapcsolatban.
Február 25. (szombat) A reggeli csukló a mai napon elmaradt. Ami a tanulással kapcsolatban már elég jól megy, de ugyanazt tanuljuk, mint az előző napokban, csak már magasabbról siklottunk, ami természetesen élvezetesebb. Már harmadik napja vagyunk a községbe, így este már lemehettünk a házakhoz. Ezért én is felkerestem egy pesti ismerősömet a „Bátyát". Az itteni viszonyokhoz képest gazdag az illető. Mikor felfedtem kilétemet, nagy örömmel fogadtak és mindjárt megvendégeltek. Ezután már napról napra meghívtak vacsorára. Utána hazamentem és eltettem fáradt testemet másnapra.
Február 26. (vasárnap) Ez a nap egész más volt, mint a többi a hangulatunk is, mert elsősorban éjfélig volt kimaradás, másrészt, mert már tudtunk egy kicsit síelni és jobban élveztük a terepet. Délben, amikor lejöttünk akkor kezdett fagyni. Itt annyira olvad a hó, hogy alig csúszott a lécünk. Mikor a parancshirdetésnek vége volt, akkor a katonaság legszebb része következett a zsoldfizetés, amelynek mindannyian örültünk, mert az utazás alatt elfogyott minden pénzünk. Utána elmentünk a „Cigány" barátommal a meghívás vacsorára, amelyet megírtam haza Szivinek. Remek székelykáposzta volt a vacsora rozskenyérrel és utána tej. Ez mind nemzeti ételük, amit mi otthon nem nagyon ehettünk. Ez nekünk különlegesség. Elbeszélgettünk az ottani helyzetről és a volt itteniről utána haza mentünk, így a mai nap is eltelt.
Február 27. (hétfő) Aránylag gyenge, de nagyon ködös reggelre ébredtünk. A köd olyan alacsonyra szállt le, hogy a sorakozónál alig találtuk meg egymást. Nagy üggyel-bajjal kivonultunk a hely lábához, ahol már felcsatoltuk a léceket és megkezdődött az első nagy hegyre mászás, ami ugyancsak erőfeszítéssel járt. Megkezdődött a rendes napi gyakorlat, ami aránylag simán folyt le, egy-két lábficam kivételével. Mi ketten a „Cigánnyal" elég jól megúsztuk. Neki csak a léce, nekem a botom tört el egy jól kidolgozott szaltó után melyen megtapasztaltuk a Föld nagy vonzerejét és azt, hogy nappal szebb a Göncöl szekér, mint este. Délután, amikor sétálni mentünk egy idős házaspárral ismerkedtünk meg, akik meghívtak hozzájuk. Ezután minden este Tatáékhoz mentünk estebédre, mert mindjárt Tatának szólítottuk, amiért ő nem haragudott. Első este juhtúrós puliszkával kínáltak meg bennünket, ami némileg ízlett, azért némileg, mert száraz szokatlan és íztelen étel, ha más nincs mellé, de gazdagítva nagyon jó. Vacsora után elbeszélgettünk, említést tett, hogy másnap kalákára hív bennünket mi ezt meg is ígértük, utána hazamentünk, mert már elég késő volt.
Február 28. (kedd) Borult, csípős hidegre ébredtünk, amiért nem is mentünk síelni. Olyan hideg volt, hogy amikor beszélni akartunk majdnem összefagyott a szánk széle, ezért kellett a körletben golyószóróval foglalkozni. Engem kijelölt az Őrmester úr golyószóró oktatónak és így a géppuskásokhoz kellett mennem golyószórót oktatni. Ott annyira szívélyesen fogadta, hogy egy szó sem esett az oktatásra kerülő fegyverekről, hanem inkább a civil kalandjaikat mesélte egyik-másik bajtárs. Mire vége lett a foglalkozásnak és bementem a körletembe a többiek tudtomra adták, készüljek fel, mert Gyergyószentmiklósra kell mennem, egy pár jobban síelő bajtársammal, minek után már közeleg a verseny. Gyorsan megebédeltünk, autóba szálltunk és irány Gyergyószentmiklós. Amikor megérkeztünk csatoltunk és úgy mentünk fel három kilométerre lévő lesikló
pályához és a sánchoz. Vezetőink Szokolai fhdgy. és Szatmári Aba, kik híres ugrók és sífutó bajnokok. A hegy melyen épült az erdélyi síkedvelők sánca meséhez illő képet mutatott. Képzeljünk el egy 1800 méter magasságban lévő hegygerincet, melynek a lábánál már felhők voltak és ritka idő, az amikor a tetejét látni lehet. Ezek a hegyek tele vannak sűrű fenyvesekkel itt a levegő kellemes és egészséges, ilyen levegőt az ember nem szívhat mindenütt. Amikor oda értünk csak gyönyörködni tudtunk. A Főhadnagy úr és az Aba sokat ugrottak ez tette érdekessé az idejövetelünket, hogy ez teljes legyen egy két fényképfelvételt is készíthettünk, hogy egész életre szóló emlékünk legyen Gyergyószentmiklósról. Többszöri lesiklás után a visszajövetelbe annyira kifáradtunk, hogy pihennünk kellett. Pihenésünket félbe szakította a hazaindulásra kényszerítő parancs, aminek nagyon sokunk engedelmeskedett és mivel az idő is kényszeríttet bennünket hát elindultunk és siklottunk, siklottunk egészen Csík megye székhelyéig, ahol autóba szálltunk és irány Ditró. Már egészen sötét volt, mire hazaértünk, megvacsoráztunk ezután megkezdődött a kimenő. Elmentünk „Cigány" barátomhoz, majd onnan Tatához, ahol egész sereg lány, asszony várt és fogadott bennünket jó szóval. Egylet volt a kaláka. A szónak az értelmét bővebben az erdélyi beszámolómban jobban megmagyarázom. Fonó kalákát tartottak és mindenki a saját guzsalyát fonta énekszó mellett viccesen jókedvűen. Éjfélig tartott a fonó kaláka. Igaz nekünk el kellett jönni előbb, hogy beérjünk, de másnapra két meghívást is kaptunk. Az egyiket Lukácséktól a másikat a sok kislány közül az egyiknek az édesanyja hívott meg tollfosztó kalákára.
Február 29. (szerda) A reggel ugyanolyan volt, mint előző nap. Kimentünk a faluhoz nem messze lévő hegyre, mivel fagyos volt a hó és kemény, ezért nem a lesiklást tanultuk, hanem a hóekét, meg a támasztott ívelést, illetve fordulást. Nem nagyon élveztük a síelést, mert gyakori bukásunk miatt a keményre fagyott havon megütve magunkat elment a kedvünk a mai naptól meg a síeléstől. A kora délutáni időt a Cigánnyal a Lukácséknál töltöttük. Az estét, hogy székely testvérünk hívásának eleget tegyünk elmentünk a tollfosztó kalákába, ahol több székely szokással ismerkedtünk meg. A tollfosztás után megkínáltak rakott puliszkával meg borvízzel. Az étel finom volt, mert különlegesség volt számukra, utána megkezdődött a tánc, de mi csak néztük, mert táncolni azt nem tudtunk. Éjfél körül lett vége a vendégeskedésnek, majd haza indultunk.
Február 30. (csütörtök) A sí tanulás tovább folyt, már egész jól megtanultunk síelni úgy, hogy már csak ismételgettük a gyakorlatokat és semmi újat nem tanultunk. Kimentünk az erdőbe és ott figyeltük az állatvilágot, csak rács mögött láttuk a farkast és a medvét. Itt elég gyakori volt látni, igaz esténként is előfordult, hogy a falvakban is láttunk farkast. A nyúlról nem is beszélve az nagyok sok volt, ami a medvéket illeti azok nem merészkedtek be a faluba. Ha az ember kimegy a Havasokba ott a pataknál, meglesheti a mackót. Nem valami élvezetes dolog vele találkozni, ha az ember egyedül van, mert ha többen vannak, akkor elbandukol. Mikor hazaértünk ebéd után megint elmentünk Lukácsékhoz és utána Tatához beszélgetni. Ma nem volt fonó sem tollfosztó kaláka, így hát talán nem is tudok annyit írni.
Február 31. (péntek) A síelésről már nem is tudok írni, mert ugyan az, mint előző napokban csak az a különbség, hogy mindig jobban megy, és haladást érünk el sí tanulásban. Délután Tatáékhoz mentünk és folytattuk az előző napokban végzett nemesítő munkánkat, amiről még eddig nem igen írtam a favágást. Délután Tatáékhoz mentünk, ott folytattuk az előző napokon végzett nemesítő munkánkat, a favásást, amiről még eddig nem igen írtam. Amíg feljártunk hozzájuk, mi vágtuk nekik a fát, mert az öreg a 62-eseknél szolgált és egy váll lövést kapott. Ebből kifolyólag a vállcsontját kioperálták, és így nehezen emeli a karját, amivel bajosan tud fát vágni, ezért mi vágtuk helyette. Tehát elkezdtük az áldásos ténykedést, de csak addig tartott, míg bele nem szorult a baltánk egy hatalmas foglya fába (csomós, görcsös) addig kínlódtunk, abban a reményben, míg egy másik baltát nem kaptunk segítségül. Használtuk, ami szintén beleszorult. Ekkor már sem ütő sem vágó szerszámunk nem volt egy fürész kivételével. Amint kínlódtunk a balták kiszabadításával egyikünk kitalálta, hogy be kell ékelni, és így majd széthasad a fa és megszabadul a vágó szerszámunk. De ez volt a vesztünk, illetve a fürész veszte, mert az is beszorult és egy erőteljes rántásra ki is lehelte favágó lelkét, az is eltörött. Az volt az érdekes, hogy a kínlódásunkat a szomszédból nézték a lányok és egész este azzal húztak, hogy elővettük a fűrészt és így este, mire az óra elütötte a fél 9-et már nyargaltunk haza a körletünkbe, hogy átadjuk magunkat a másnapig tartó enyészetnek.
Március 1. (szombat) Ez a nap nekem nagyon emlékezetes, mivel tavaly február 1-én vonultam be katonának. Egész nap ünnepi hangulatban voltam és így a fiukra is ráragadt a jó kedv, de csak azért, mert este egy nagy bált rendeztek a ditrói legények és leányok, amelyen a falu előkelősége nagy számban vesz részt. Mi, akik nem kaptunk zsoldot e napon és az esedékes pótdíjnak még a hírét sem hallottuk, némileg szomorkodtunk, hogy nem lehetünk ott. A pesti bálokhoz (csak anyagilag) hasonló bálon 160 fillér volt a belépődíj. Éppen ezért felmentünk Lukácsékhoz búnkat, bánatunkat némileg ellensúlyozni tudjuk. Ott nagyon sokat beszélgettünk, amikor is kintről nagy kiabálásra lettünk figyelmesek, persze arra nem is gondoltunk, hogy nálunk van baj. Kimegyünk, és akkor látjuk a kéményben a korom meggyulladt, és égve visszaszáll a szomszéd faháza felé. Ez váltotta ki belőlük a nagy kiabálást. Mikor láttuk, hogy itt nekünk is tevékenykedni kell, felcsaptunk tűzoltónak és fenn a padláson oltottuk a megtüzesedett kályhacsövet. Ez a nap emlékezetes maradt a részünkre, mert ilyen tűzoltásban nem igen volt még egy hivatásos tűzoltónak sem része.
Március 2. (vasárnap) Elmentünk a táncházba, és megtekintettük a székely nemzeti táncot, este meg szintén a fonóba mentünk, ott azon sopánkodtunk, hogy már el kell mennünk, lassan vége lesz a nyaralásunknak, meg azon, hogy nem lesz már magyar katona, kit vendégül lássanak és akik őket mulattassák. Már voltak előttünk is katonák, de azok között nem találtak olyat, aki velük is elszórakozott volna, azok mind a lányokat bújták. Mikor esteledett szomorúan ballagtunk haza, mert már mi is sajnáltuk őket.
Március 3. (hétfő) Oly hamar eljött a reggel, hogy alig aludtunk és már hétfő lett. Akkor jutott eszünkbe, hogy erre a napra egy utolsó vacsorára van meghívásunk Lukácsékhoz, amit a családdal együtt fogyasztottuk el. Az étlap ugyanaz volt, mint a legelső időben ettünk székelykáposzta, ami még jobban ízlett mint először, hogy miért ízlett az aránylag egyszerű étel azt nem tudjuk, de meg dicsértük a székely nép egyszerű de annál ízletesebb eledelét. Vacsora után megköszöntük a szíves mindenkori vendéglátást és nagy búcsúzások közepette elváltunk a vendégszerető, bennünket támogató családtól.
Március4. (kedd) A mai napra volt kitűzve a nagy síverseny, ami a szakaszunkra elég szomorú eredménnyel fejeződött be. Tudniillik nem a legjobb síelők lettek kiválasztva, hanem a szakaszvezető úr, a tizedes úr és a csicskások. Itt minálunk nem a tudást nézik, hanem a protekciót, aki közelebb van a tűzhöz az jobban melegszik. Igaz közmondás hívei voltak, akik a versenyzőket kiválasztották. Tehát még az Isten is mellettünk állt, mert ott éppen az még csak be sem ért a célba, akiben a legjobban bíztak, mert leesett a léc a lábáról és így beértek a többiek. Emiatt le is maradt a szakaszunk ezután persze nekünk nyílt ki a szánk, de gyorsan azt is befogták. Délután leadtuk a léceket és a bakancsunktól is búcsút vettünk, mert olyan nagy volt szegény a gazdája lábára, hogy még 3 pár téli vastag zokni, 1 pár láb fásli, és még egy-két pár kapca mellett is majdnem éhen halt, illetve csak akkor érezhette, hogy valami lötyög benne. Mikor elszabadultunk, elérkezett a legszomorúbb este a búcsúzás estélye. Elbúcsúztunk Tatáéktól, kik úgy kezeltek bennünket, mintha saját gyermekei lettünk volna. Megköszöntük nekik a szíves vendéglátásukat és szeretetüket, amit nem tudunk nekik soha semmivel sem meghálálni. Úgy vagyunk velük is, mint a szüléink végtelen jóságával, amit szintén nem tudunk soha semmivel sem meghálálni. Elbúcsúztunk a lányoktól is akiket megszerettünk, mert értékes magyar anyák válnak belőlük is, kikkel sok estét elszórakoztunk és bizony mondom tanulhatnának a mi pesti lányaink, akik lenézik a vidéki bőszoknyás parasztlányokat, pedig merem állítani sokat tanulhatnának ezektől a szegény székely kislányoktól, akiket mi megismertünk. A szokásaikra és jóságaikra visszatérek a későbbiek során. Végül megállapodtunk abban, hogy írunk egymásnak, és a továbbiakban fenntartjuk levélbeli érintkezésünket. Kölcsönösen meg is sirattuk egymást és talán örökre elváltunk egymástól.
Március 5. (szerda) Sajnos véget ért a sí kihelyezésünk a mai napon, mert már indulunk haza hat órakor volt az ébresztő és már nyolc órára össze kellett állnia minden csomagunknak indulásra készen. Vártuk, mikor mehetünk le a vasúthoz, hogy indulhatunk, egy órát már állhattunk, mikor azt a parancsot kaptuk, hogy visszamehetünk a szállásunkra, és addig időzhetünk, míg riadó nem lesz, utána indulhatunk az állomásra. Végre fél tízkor elérkezett az indulás ideje, megtörtént a sorakozó és a nagy búcsúzások közepette nótaszóval elindultunk
az állomásra, berakodtunk, majd fél háromkor elindultunk. Amikor visszafelé mentünk gyönyörű volt az utunk, mert amikor jöttünk éjjel volt és ezt nem láthattuk. Lassan beesteledett és már nem sokat láthattunk, megágyaztunk, kikötöttük a pokrócot és abba feküdtünk. Ha valaki akkor látja a vagonunkat, azt hiszi, hogy egy hajó legénységi kabinja, ami tele van függőággyal.
Március 6. (csütörtök) Beérkeztünk Rajlószászrégenre, ahonnan Besztercéig megint autóval kellett megtenni az utat. Ott egy gyorsvonat után kapcsoltak másodosztályú kocsinkat, amivel Kolozsvárig mentünk. Már ezekben a kocsikban egészen jól éreztük magunkat, jobb és kényelmesebb volt, mint mikor jöttünk azokba a bizonyos „marha kocsikba". Az utazás és kényelem szempontjából jobb volt most, de ha az anyagiakat vesszük figyelembe úgy pokoli volt, mert amióta Pápáról elindultunk nem kaptunk, csak egyszer zsoldot, és így már alig akadt, akinek volt még egy kevés pénze, vagy dohánya. Mi öten-hatan szívtuk, azaz bummoltuk a csikket. Szégyellem leírni, de egy volt, mert annyira le voltunk soványodva, cigaretta tekintetében, hogy még azt sem szégyelltük, hogy amikor egy állomásra beszaladt a pesti gyors átmentünk az első osztályú kocsikba és kértünk cigarettát. Ezt megcsináltuk, mert katonák voltunk és a katonát mindeni támogatja, mert a katona szükség esetén meg a civileket támogatja és az úgy kölcsönös. Éjjel már nem is tudtuk, mikor kapcsoltak át egy visszajövő német szerelvényre, csak amikor felébredtünk már Magyarországon voltunk, itt volt megtartva az ébresztő a kocsiba.
Március 7. (péntek) Lassan elhagytuk a Királyhágót és Nagyváradot onnan az utunk már al Alföldön vezetett keresztül úgy, hogy mire Püspökladányba értünk már híre-hamva sem volt a szép erdélyi hegyeknek, ahová úgy kívántunk menni, ahonnan oly sok szép emlékkel jöttünk vissza. Püspökladánytól már egészen sík volt a terep, ahogy azt katonai nyelven kifejezzük. Gyönyörű volt az utunk, a Tiszához közel, mikor láttuk a befagyott Tiszát és azt a nagy területet, amely az árterület, hatalmas gátak kényszerítik itt a vizet, mely nem oly nagy, de annál sebesebb szűk medribe. Lassan újból kezdtünk el lefeküdni, mire beérkezett a szerelvényünk Szolnokra már mély álomba szenderült az ejtőernyősök második százada.
Március 8. (szombat) Ditrói számításunk szerint már mára kellett volna Pápára érkeznünk, de az sajnos nem így volt. Mindenhol késtünk, vagy lekapcsolták a szerelvényünket és ennél az oknál fogva húzódott el a megérkezésünk. Azt hittük, hogy szombat estére Pestre érkezünk és innen csak vasárnap este indulhatunk vissza a vonat csatlakozás végett és ezt az időt Pesten tölthetjük mégpedig az otthonunkba. De ez nem így lett. Ezekkel a gondolatokkal tértünk nyugovóra és mókázva viccelve elaludtunk.
Március 9. (vasárnap) Mire reggel felébredtünk már Pest körül jártunk. Rákosszentmihályon voltunk, mikor megengedte a Főhadnagy úr, hogy egy páran, akik haza akarnak menni és fél tízre Kelenföldön tudnak lenni, azok elmehetnek haza. Én megvártam, míg a Keletibe szalad be a vonatunk és onnan kéredzkedtem el, hogy hazamenjek legalább mosakodni és ruhát váltani. Nekem már háromnegyed 11-re kellett Kelenföldön lenni. Mikor elindultam negyed 10 volt, tehát másfél óra állt a rendelkezésemre. Gyorsan hazamentem, rendbe szedtem magam, aztán rögtön szaladtam a Szivihez, akit szintén meg kellett látogatnom és mire kiértem Kelenföldre már fél 12 volt. Szerencse, hogy a vonatunk még mindig a Keletiben volt és így nem késtem le, ha azonban ezen felül még egy órát késtem volna, még mindig elértem volna a vonatot, mert háromnegyed 2-kor futott be a Kandó mozdonyával az állomásra. Felszálltunk, nehezen búcsúzva Pesttől, de el kellett válni a fővárostól, mert hívott a kötelesség és az, hogy az ember, míg katona alá tartozik feljebbvalójának és azok parancsainak. Este késő volt, mikor már messziről láttuk Pápa kivilágított képét. Hazaértünk! hangzott el mindenkinek a hangja „HAZA", pedig ha azt vesszük egyikünk sem pápai, mégis az! Hogy annyira megszoktuk ezt a várost és benne a nyugalmat, hogy hazának szólította mindenki. Szerencsésen megérkeztünk Erdélyből, ahol annyi szépet láttunk és tanultunk. Ezzel véget ért az erdélyi kihelyezésünk.
Tapasztalataim Nagyon kedvesen fogadtak bennünket a székelyek, ami nacionális szempontból egy nagy kincs, hogy a székely nép, nem úgy, mint a szlovákiai magyarok, kik elvesztették a faji tulajdonságukat, magyarságukat. Ezek a székelyek megtartották a magyarságukat, amit a románok tűzzel-vassal igyekeztek belőlük kiégetni, de ezt a népet nem lehet megfékezni, még 20 év rabság után sem. Ezek az erdélyiek kisemberek, többnyire fakitermelésből éldegélnek szegényesen, de most már boldogan. Igaz vannak tehetségesebb emberek, kiknek egy kis földjük van, amiből tudnak egy kis pénzt szerezni. No meg aztán kőhordással, ez a munka is hoz valamit a házhoz és ebből valahogy megélnek. Ez a megélhetési forrásuk van, ha ebből egyiket sem sikerül megkapni, akkor bizony semmiből sem tudnak pénzt csinálni.
