Szomszédok történelme
_Ember a háborúban, háború az emberben (1938–1945 – a lengyeországi példa) Dr. Marek Piotr Deszczyński A lengyel állam többszöri felosztása után újjászületett II. Lengyel Köztársaság számára a védelem volt a legfontosabb téma. Először is: 1918 novemberétől 1920 őszéig harc folyt Szovjet-Oroszországgal a határokért és a túlélésért. Ezt követően, a bolsevikokkal 1921 márciusában aláírt békeszerződés után újabb konfliktusra kellett felkészülni. Moszkva nem mondott le Lengyelország meghódításáról, Németország pedig a versailles-i békeszerződés által megállapított határok revíziójára, valamint Felső-Szilézia, Gdańsk és Pomeránia megszerzésére törekedett. Már a béke első tavaszán körvonalazódott egy Lengyelországot sújtó keleti invázió veszélye, de – igaz, kisebb mértékben – egy nyugat felőli invázió eshetősége is (az ún. weimari köztársaságot részben demilitarizálták). Ami a két nagy szomszéddal folytatott háború forgatókönyvét illeti, a Lengyel Köztársaság feltámasztásának egyik társalkotója, Jozef Piłsudski kifejtette: a sokszorosan gyengébb, közvetlenül három oldalról fenyegetett lengyel hadsereg csak jelképes védekezésre lesz képes. Az efféle veszélyt az 1921-ben kötött szövetség volt hivatott elhárítani: a Franciaországgal való szövetkezés a Német Birodalom, a Romániával való szövetkezés pedig a szovjetek ellen. Az 1935-ig terjedő időszakban a keletről fenyegető veszély elhárítá-
sa volt az elsődlegesen fontos, ám az Adolf Hitler vezette Németországban folyó fegyverkezés miatt 1933-tól a Nyugatról érkező agresszió lehetőségét is kezdték komolyan venni. Piłsudski haláláig a katonai téren utódjának számító Edward ŚmigłyRydz tábornok és marsall tudatában volt annak, hogy egy, a Szovjetunióval folytatandó háború is állandóan fenyeget, míg a Harmadik Birodalommal való háború hamarosan kitörhet. Felgyorsultak tehát a védelmi előkészületek, kihasználva a Moszkvával (1932) és Berlinnel (1934) kötött megnemtámadási egyezmény adta időt. A Szovjetunióval való konfliktus lehetősége 1937 májusától fokozatosan a második tervbe tolódott át, mert Joszif V. Sztálinnak a Vörös Hadsereg vezetésében végrehajtott tisztogatásai és a „nagy terror” következményei lényegesen csökkentették a kommunizmus offenzív lehetőségeit.
A lehetséges katonai konstellációban előre világosan adott volt a lengyelek helye: csakis a kisantant táborában lehettek, ám őrködve saját jogaik és érdekeik felett. A Lengyel Köztársaság képviselői – okulva a függetlenségi harcok során leszűrt tanulságokból – arra törekedtek, hogy tényleges koalíció jöjjön létre Franciaországgal, Nagy-Britanniával, valamint az Amerikai Egyesült Államokkal, amely készen állt, hogy szembeszálljon a barna és a vörös agresszióval. Amikor az agresszió 1939-ben valósággá vált, Lengyelország elsőként kezdte meg a küzdelmet. Akkor is bekövetkezett volna a háború, ha az ország magára marad, mert a német követelések az állam alapjait ásták alá, s a jog védelme, mint köztudott, elsőrendűen fontos.
Az akkor élő lengyelek nemzedéke számára nem volt dilemma, hogy harcoljanak-e, vagy sem. Világos volt, hogy az állami szuverenitás nélkül töltött két évszázad után – amely időszakból százhuszonhárom esztendő az állam puszta léte nélkül telt el – diplomáciai és hadászati eszközökkel is szükséges védekezni. Tekintet nélkül az áldozatokra, s ha szükséges, akár véráldozat árán is. Az alapítása óta keresztény ország semmilyen formában sem fogadhatta
A katonai bukást követően az emigrációs lengyel szervek fő feladatuknak tekintették, hogy szüntelenül emlékeztessék a világot: a lengyel állam létezik, fegyveres erői pedig a szövetségesek oldalán harcolnak. A lengyel haditengerészet, a légierő, a szárazföldi hadsereg katonái és a földalatti mozgalom tagjai egészen 1945 májusáig, szünet nélkül részt vettek a németek elleni harcokban. A háború végén meg kellett cáfolni a kommunista propaganda hamis
133
volna el a totalitárius rendszereket: a kommunizmust és a nácizmust.
Szomszédok történelme
érvelését: a lengyel kormányt és ellenállási mozgalmat passzivitással és a németekhez való idomulással vádolták.1 Mintha ezek a hazugságok a Nyugat előtt ahhoz készítették volna elő a talajt a médiában, hogy igazolják Lengyelországnak és egész Közép-Európának a szovjet érdekszférába való bekebelezését. A lengyel politikusok és katonák tudatosították annak veszélyét, hogy a nyugati hatalmak (azaz Washington és London) megállapodhatnak: a folyamatban lévő háborúban minimalizálják katonai veszteségeiket. Ez a kelet-lengyelországi területeknek, később pedig az önállóságnak az elvesztését jelenthette volna. A fegyveres akciókat joggal tekintették a „határokért és a kormányért” folyó egyenlőtlen harcból következő kevés előny egyikének. A Szovjetunió és Németország közti legnagyobb ország vezető képviselői ésszerű koncepciót dolgoztak ki az egész közép-európai térség védelmére. Piłsudski marsall és Józef Beck lengyel külügyminiszter egy, az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tenger határolta területen fekvő államokból álló tömb kialakítását tervezte. E tömböt körülbelül százmillió, a mindkét veszélyes nagyhatalomtól való függetlenségre vágyó ember lakta. A maximalista változatban egy ilyen szövetségben Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és Magyarország játszotta volna a fő szerepet. Egy egyesített hadseregben a mozgósítottak száma az elméleti becslések szerint a 4,5–6 millió főt is elérhette volna. Sajnos, ez az elképzelés ellentétes volt Edvard Benešnek, a Csehszlovák Köztársaság külügyminiszterének (és 1935-től elnökének) a politikájával, a magyar–román ellenségeskedéssel és számos más, kisebb konfliktussal. Végül a partikularizmus győzedelmeskedett: Varsó szándékai ellenére a Tengerköz (Międzymorze) gondolata épphogy csak megfogant. Ezenkívül a lengyel szervek kétszer is olyan akciót ajánlottak a szövet1)
2)
séges Franciaországnak, amelynek a németországi nemzetiszocialista rezsim bukása lett volna a következménye. Erre először 1933-ban került sor (az ún. megelőző háború terve), majd 1936 márciusában, amikor Lengyelország jelezte, hogy készen áll katonai akcióra Párizs mellett abban az esetben, ha a franciák fegyverrel szállnak szembe a Német Birodalommal a Rajna-vidék remilitarizációja miatt. Tekintettel arra, hogy a Francia Köztársaság nem fogadta el a hasonló kezdeményezéseket, Piłsudski 1933 és 1934 fordulóján úgy döntött, megnemtámadási szerződést köt Hitlerrel, tudva, hogy azt Hitler csak ideig-óráig tartja majd tiszteletben. Az 1938-as válság során Lengyelország lényegében semleges álláspontra helyezkedett: márciusban nem volt ellenvetése Ausztria bekebelezésével szemben, és szeptember utolsó harmadáig nem csatlakozott a Csehszlovákiával szembeni német, brit, francia, olasz és magyar nyomásgyakorláshoz sem. A magát máig makacsul tartó mítosz ellenére Lengyelország nem kötött megállapodást a Német Birodalommal Csehszlovákia felosztásáról; valójában csak olyan értelmű információcserére szorítkozott, miszerint a Csehszlovák Köztársaság megszűnése esetén biztosította volna az Olše folyón túli, attól északra fekvő terület (Záolžie)2 megszerzésének a lehetőségét. Ezzel egyidejűleg a lengyel hadsereg készen állt a németekkel szembeni fegyveres fellépésre abban az esetben, ha a szövetséges Franciaország hadat üzent volna Berlinnek. Ha Csehszlovákia elutasította volna a müncheni békediktátumot, s harcolt volna a határaiért és a szuverenitásáérrt, a lengyel fél átértékelte volna a Prágával kapcsolatos álláspontját, és semlegességét barátibb viszonyulásra változtatta volna. Ezzel egyidejűleg Varsó lezárta a Szovjetunióval közös határszakaszát; a Szovjetunió 1935 májusától szerencsétlen módon Csehszlovákia szövetségesének szá-
mított, és készen állt arra, hogy a kialakult válságot ne csak a németekkel való konfrontációra használja ki, hanem nyilván Lengyelország keleti részének, valamint Észtországnak, Lettországnak és Litvániának a megszállására is. Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország akkor a további lépéseket illetően önálló stratégiákat fogadott el, amely stratégiák az előbbi két ország esetében nem vezettek a megszállás megakadályozásához (és Lengyelország esetében a szövetségesek nélküli háború megakadályozásához sem), Magyarország esetében pedig a Harmadik Birodalomtól való veszélyes függést eredményezett. Csupán Szlovákia szerzett formális függetlenséget, valójában azonban Berlin vazallusa volt. „München” ily módon egy évvel késleltette a kommunizmusnak a középeurópai térségbe való behatolását. A háború tizenegy hónappal később tört ki Berlin Varsóval szembeni, kezdetben mérsékelt politikai követelései következtében, amelyeket axiologikusan a lengyel hatóságok ellenkezésével indokoltak. A lengyel államvezetés politikájában az „egyenlő az egyenlővel” és a „semmit rólunk – nélkülünk” elvét követte. Elutasította a Németországnak való alárendelődést, s azt is, hogy a kevésbé fenyegető Szovjetunióval való együttműködésbe manőverezzék be. A lengyel területen öt héten át folyó 1939-es hadműveletek lekötötték a német fegyveres erők nagy részét, és a szövetségesek számára is megerősítették a konfliktus lezárásának a lehetőségét egy nyugati offenzívával, a nagyon gyengén védett, Franciaországgal közös német birodalmi határ mentén. A lengyelországi harcok olyan intenzívek voltak, hogy Hitler elismerte stratégiai vereségét: ideiglenesen legyőzte a gyengébb ellenfelet, de szűkössé váltak hadianyagtartalékai, értékes időt vesztegetett el, és gúzsba kötötte a Szovjetunióval létesített mételyező szövetsége
Európában és Észak-Afrikában nem volt egyetlen olyan front, amelyen ne harcolt volna legalább egy lengyel zászlóalj, repülőraj vagy hajó. A Riadenie embereket és berendezéseket szállító hajói az Indiai-óceán vizein és Ausztráliáig hajóztak. Az Amerikai Egyesült Államok polgáraiként lengyelek ezrei harcoltak a Csendes-óceán térségében, a lengyel légierő pilótái kínai ég alatt is repültek. A szövetségesek „Ul-tra” műveletét irányító rádiós öss zeköttetéshez a lengyel kódfejtők által továbbfejlesztett rendszert használták, amely lehetővé tette a német „Enigma” berendezés rejtjeleinek a megfejtését is. Az ún. lengyel többség által lakott tescheni Sziléziát a szövetséges nagyhatalmak 1920-ban népszavazás nélkül Csehszlovákiának ítélték. Ez a régió a köztársaság területének 0,8%-át tette ki.
134
Szomszédok történelme
is. Megengedte, hogy a Vörös Hadsereg (RKKA) a Bug folyó mentén állomásozzon, amivel lehetetlenné tette a Franciaország elleni közvetlen támadást és a szovjetek elleni vis�szatérést még 1940-ben. A lengyel hadsereg (Wojsko Polskie – WP) utolsó csoportjának a kapitulációját követően egyes terségekben még több hónapon keresztül folytatódtak a kisebb alakulatok harci cselekményei. A harcok 1942 őszutóján újultak ki, kezdetben az ún. Főkormányzóság keleti térségében, majd a Bugon túli területeken és a Szentkereszthegységben (Świętokrzyske Gory). A partizánháborúnak vidéken a német rendfenntartó erők terrorja elleni önvédelem jellege volt, intenzív diverziós tevékenységgel igyekeztek aláásni a keleti front utánpótlását. Később, 1943 tavaszán megélénkültek a városi hadműveletek, kiváltképp Varsóban, ahol a lengyel földalatti ellenállás akcióin kívül áprilisban és májusban a zsidó gettóban is voltak összecsapások – a német megszálló rendszer különösképp veszélyes képviselői elleni szervezett támadások voltak a jellemzők. Kicsúcsosodásukat az 1944-re előkészített „Vihar” hadművelet jelentette, amely a Vörös Hadsereg elől visszavonuló németek háta mögötti fegyveres felkelés lett volna. Legfőbb sikere a Varsóért folytatott küzdelem, amely hatvanhárom napon át tartott, s azért bukott el, mert teljesen nélkülözte a szovjetek segítségét. Az állandó fegyverhiányra tekintettel az első évek fő katonai tevékenysége a kémkedés3 és a katonai törekvések bármi módon történő szabotálása volt, beleértve az ún. propagandisztikus diverziót, valamint a szervezési és képzési tevékenységet. Volt néhány konspirációs közeg, s a fő szervezeti struktúra mellett működtek a polgári-katonai struktúrák is központi, regionális és politikai alapon. Már 1939-ben kezdték felvenni a kapcsolatot a Lengyelország Győzelmének Szolgálata (Służba Zwycięstwu Polski, a magyar történettudomány3) 4)
5)
ban használatos a Szolgálat Lengyelország Győzelméért elnevezés is – a ford. megj.) nevű központi szervezettel, amely Śmigłe-Rydz marsall parancsára jött létre, s amelyet Władysław Sikorski4 új miniszterelnök és főparancsnok Fegyveres Harci Szövetségre (Związek Walki Zbrojnej) nevezett át, majd – 1942 végén – felvette a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) nevet. Tevékenységet fejtettek ki az önálló szervezetek is, például a Szovjetunió támogatta kisebb kommunista csoportok. Tevékenységük jelentős részét a független földalatti mozgalomba való infiltrálódás tette ki. A néhány százezer főt számláló földalatti hadsereg jelensége nehezen érthető meg a lengyel földalatti állam létének ismerete nélkül, amelynek a felkelők 1862 és 1865 közti szervezete, valamint az 1905 és 1907 közötti, orosz megszállás idején működő földalatti forradalmi mozgalom volt az előképe, vagy az 1914 és 1918 között működő Lengyel Katonai Szervezet (Polska Organizacja Wojskowa). A földalatti állam a központi adminisztratíva minden tárcájával, a helyi állam- és közigazgatás szerveivel, „mikroparlamenttel” és igazságszolgáltatási szervekkel együtt jött létre. Élén a kezdetben francia emigrációban, 1940 júniusától pedig londoni székhellyel működő kormány küldötte-alelnöke állt. Władysław Raczkiewicz köztársasági elnökkel és a Lengyel Köztársaság Nemzeti Tanácsával (Radą Narodową RP) együtt alkották az egyetlen legális lengyel politikai rezsimet. A hazafias elitek számára a háborús áldozat nem volt elfecsérelt. A küzdelem még a koncentrációs táborok szélsőséges körülményei közepette is folyt. A független államban nevelkedett lengyelek körében erősödött a felkelés és a szabadság öntudata, amely azt diktálta, hogy az ország határain kívül, fegyverrel a kezükben küzdjenek, vagy pedig földalatti tevékenységet fejtsenek ki az ország függetlenségének elérése érdekében. Meg kell jegyezni, hogy a német meg-
szállás idején jobbára tiltották a nyilvános és kulturális tevékenység – például a nemzeti jellegű sajtótermékek és könyvek nyomtatását, az általános művelődést, a sporttevékenységet, a játékokat, vagy például Fryderyk Chopin zenéjének játszását, hallgatását. A hagyományos lengyel dac oda vezetett, hogy e területek a földalatti életben virágoztak. A földalatti tevékenységben való részvétel divat volt – az érettségi után minden fiatal a titkos kadétiskolák növendékévé akart válni, hogy a várva várt felkelés első pillanatától szakasz- vagy csapatvezetőként harcolhasson. Ezenkívül az egyre növekvő, a legközelebbi hozzátartozókat is érintő terror és a zsidók (a többi közt fegyverhiány miatt) tehetetlenül figyelt irtása az igazságos bosszú vágyát táplálta. A földalatti ellenállási mozgalomba bekapcsolódó emberek száma a Főkormányzóság területén, a német megszállás idején 10-20 százalékkal határolható be, ami a családokkal együtt a lengyel társadalom körülbelül egyharmadát jelenti. A Német Birodalomhoz csatolt területeken ez az arány a kegyetlen elnyomás és a német lakosság nagyobb hányada miatt lényegesen kisebb volt. A szovjet megszállás alatt ezek a számok a lengyelek körében kezdetben hasonlóak voltak, de az elnyomás, a megelőző intézkedések, a besúgás és a kommunista elemek becsempészése miatt az arány gyorsan csökkent. A lengyel földalatti mozgalom e területen gyorsan infiltrálódott és szétverődött, de továbbra is képes volt a megújulásra. Amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, a keleti területeken sokkal erősebb földalatti struktúrák jöttek létre, mint a Birodalomhoz csatolt régiókban, ám még mindig gyengébbek, mint amilyenek a „régi” Főkormányzóság területén működtek, mert a megszállók hatóságai a saját céljaikra használták ki a nemzeti ellentéteket.5 Mivel a lengyel szervek 1939. januári döntései erkölcsi alapúak voltak, csak egyének kollaborációja volt el-
A legnagyobb sikerek közé tartott a német V-1/V-2 megtorló fegyverek programjának a feltárása. 4. Sikorski tábornok szeptember 30-tól kormányfő, 1939. november 7-től a lengyel fegyveres erők főparancsnoka volt. Gibraltáron, rejtélyes körül mények közepette halt meg 1943. július 4-én. A legszélsőségesebb megnyilvánulás több tízezer (60 ezer?) volhíniai lengyel lemészárlása volt 1943-ban, amit ukrán soviniszták hajtottak végre különös kegyetlenséggel.
135
Szomszédok történelme
képzelhető. Lengyelországnak nem volt Vidkun Quislingje, és kevesen működtek együtt a német megszállókkal. A háborús évekre vonatkozó becslés szerint Lengyelország lakosságának mindössze öt százaléka mutatott hajlandóságot olyan gyalázatos hozzáállásra, ami a földalatti és az emigrációs kormány által megszabott magatartási szabályok megsértését jelentette. A nemzetiségváltáson kívül – amely gyakran a német nemzetiségűek jegyzékébe történő kényszerű bejegyzés formájában ment végbe, lehetővé téve a megszállók apparátusában való munkát (pl. fordítóként) – ide sorolható a mozilátogatás, a kaszinóbeli játék, a monopólium alá vont alkohol fogyasztása, az ellenállóknak nyújtandó segítség elmulasztása, a német propaganda javára végzett munka és a legveszélyesebb: a besúgás. Tekintetbe kell venni azt, hogy a Német Birodalomhoz csatolt területeken élő lengyelek helyzete sokkal bonyolultabb volt, az árulás léptéke pedig valamivel nagyobb. A lengyel kormány nem ítélte el a német fegyveres erőknél teljesített katonai szolgálatot, ha arra például a német állampolgárság felvételével kapcsolatban, kényszerűen került sor sziléziaiak esetében. Ezek a hadkötelesek ugyanis azáltal, hogy alávetették magukat, a családjaikat védték a megtorló intézkedésektől. Más jellege volt a szovjet megszállás alatt álló területeken folyó kollaborálásnak. Noha a fiataloknak e területen is teljesíteniük kellett a katonai vagy segédszolgálattal kapcsolatos kötelességeiket, amelyek elől valójában nem rejtőzhettek el, eltérő volt a lengyel értelmiségi elit – írók, újságírók és tudósok – egy részének kommunistabarát magatartása. Mivel a németek számára a megszállt területek lakosságával szembeni politika fő iránya a terror és a népirtás volt, e logika szerint a lengyel Untermenschenek (alsóbbrendű emberek) köréből nem volt szükségük munkatársakra. Ez azt eredményezte, hogy a kollaborálás nem volt vonzó, s bár specifikus esetekben oltalmat jelenthetett a nyomorral szemben, az alávaló cselekedetekben és a bűn6)
cselekményekben való részvétel volt az ára.6 A szovjetek sokkal jobban tudtak élni a pszichológia kínálta eszközökkel – megnyílt előttük annak a lehetősége, hogy egész Lengyelországot a hatalmukba kerítsék, s arra törekedtek, hogy a Lengyel Szovjet Szocialista Köztársaság – a formálisan független „vörös” Lengyel Köztársaság – kikiáltását végrehajtó, jól bevált, egymástól (anyagilag is) függő embereket vonzzanak magukhoz. Azt is hozzá kell fűznünk, hogy a hazaárulást és a nemzettel szembeni bűncselekményeket a földalatti igazságszolgáltatás nyilvántartotta, elbírálta és büntette. A legyőzött Lengyelországot 1939ben négy megszállási zónára osztották fel: két nagyra és véresre (német, szovjet), valamint két kicsire s viszonylag nyugodtra (litván és szlovák). A németek a nyugati és az északi területeket a Birodalomhoz csatolták, a fennmaradó részekből ideiglenes „rezervátumot” alakítottak ki a lengyeleknek Főkormányzóság néven (a magyar történettudományban a Lengyel Főkormányzóság elnevezés is használatos – a szerk. megj.), német közigazgatással, Hans Franke vezetésével. A Szovjetunió megszállta a keleti területeket. Vilnius környéke Litvániáé lett, majd 1940 nyarán Moszkva szerezte meg egész Litvániával együtt. Szlovákia megszállta a Szepességet (Spiš), Árvát (Orava) és Csaca (Čadca) környékét. Miután 1941 júniusában kitört a német–szovjet háború, a Szlovákia által elfoglalt rész kivételével a teljes lengyel terület a Harmadik Birodalom megszállása alá került. Az utolsó változás 1944-ben következett be. A Szovjetunió januárban a kelet-lengyelországi területekről megkezdte a megszállást, és június végén – abban a pillanatban, hogy átkelt a Bug folyón, s kezdte kialakítani a „lublini Lengyelországot” – olyan területeket is elfoglalt, amelyeknek a Lengyel Köztársasághoz tartozását a Kreml sohasem vonta kétségbe. A Harmadik Birodalom főként a megszállt és függő területek kárára folytatott háborút. Az első terrorhullám
bevezetését követően, 1940 tavaszáig elsősorban a közrend fenntartása volt a célja, s állandóan készen állt az elnyomás fokozására (ami 1942-ben be is következett), hogy biztosítani tudja a gazdasági potenciál kiaknázását. Berlin úgy döntött, hogy – területtől függően – az azonnali vagy fokozatos germanizálást lényegében a háború utáni időszakra hagyja. Másfelől a Szovjetunió az 1939 és 1941 közti időszakban hátország „biztosítására” törekedett a támadó hadműveletekhez, s gyorsan végrehajtotta a fennhatósága alá került területek kommunizálását az élet minden területén. A két megszálló hatalom különféle nyomásgyakorló eszközökkel igyekezett megváltoztatni az adott területek etnikai és szociális szerkezetét. A fő eszközt a népirtás jelentette – a németek részéről a zsidókkal szembeni népirtás totális méretűnek bizonyult, míg a lengyelekkel szembeni mindkét hatalom részéről szelektív volt. A Lengyel Köztársaság szövetségesei – az Egyesült Királyság, Franciaország és később az Amerikai Egyesült Államok – mint „tárgyhoz” viszonyultak Lengyelországhoz, képviselőivel nem vitatták meg az országot érintő döntéseket. A Lengyel Köztársaság számára a háború kitörése a jogalanyiság gyors elvesztését jelentette – néhány nap leforgása alatt hatalmas veszteségeket szenvedett el a csak jelképes akciókat indító szövetségesek segítsége nélkül, és szeptember 17-én keleti szomszédja részéről is agresszió érte. Lengyelországnak tehát 1939. szeptember 17-től Németország és a Szovjetunó megsemmisítő nyomásával kellett szembenéznie, valójában a lejtőre került szövetségesei segítsége nélkül, Párizs, London és Washington egyre kényelmetlenebb erkölcsi hitelezőjévé válva. A szövetségesek tudomásul vették, hogy a Lengyel Köztársaság keleten kisebbé vált, s hogy nyugaton és északon területeket szerzett. Az 1943 végén tartott teheráni konferencián elfogadták Lengyelország tényleges szovjet megszállását, s így jóváhagyták egy Moszkvától függő szatellitállam létrejöttét. Lengyel-
A kollaborálás egyik, szélesebb értelemben vett szélsőséges példája az volt, amikor 1941. július 10-én, röviddel a szovjet megszállást követően Jedwabnéban 300-400 zsidót gyilkoltak meg lengyelek.
136
Szomszédok történelme
országot átengedték Sztálinnak, és a nyugati hatalmak képviselőinek – Winston Churchillnek és Franklin Rooseveltnek – csak az volt a célja, hogy fügefalevelet találjanak, amellyel elfedhetik az árulást. Az 1945 elején tartott jaltai konferencián ahhoz is beleegyezésüket adták, hogy Lengyelországról lenyessék a keleti területeket a lengyel népesség olyan bástyáival, mint Lvov (Lemberg) és Vilnius. Sőt, azzal is egyetértettek, hogy e területeken szovjet dominanciájú rezsim jöjjön létre. Beérték azzal az ígérettel, hogy „amint az lehetségessé válik”, parlamenti választásokat tartanak. Hitszegő állásfoglalásukat igyekeztek titokban tartani, összhangban az ún. katinyi hazugsággal7, s csak ritkán, lassan reagáltak arra, ahogyan Sztálin a feltárt tényeket kiforgatta.
lentétek – elsősorban a lengyel–német viszály, de a lengyelek és ukránok közötti konfliktus is. Szinte teljesen aszimmetrikusak voltak, mert a lengyel fél csak kizárólagos esetekben állt bosszút.
általi „felszabadítás” még csak várt rá. A Vörös Hadsereg nyomában pedig jöttek a különleges szolgálatok – a szovjetek és a lengyel „népiek”.
A köztársaság szervei és a lengyel nemzet az 1939 és 1945 közti időszakban elszenvedték az agres�szorok csapásait, megtapasztalták a szövetségesek irányváltásait, áldozatot hoztak a nyugati civilizáció vívmányaiért – a szabadságért, a kereszténységért, a kötelezettségek iránti hűségért, vagyis mindazért, amit emberiségnek nevezünk. Halál s gyakran kínzás volt ezért a fizetség – nemcsak katonáké, hanem nemzeti aktivistáké, lelkészeké, tanároké, tudósoké és olyan egyszerű embereké, akik bátran nem adták meg magukat, akik igyekeztek menteni a pusztulásra ítélt zsidókat.8
A lengyel lakosságon különféle módokon, folyamatosan követtek el bűncselekményeket, noha azok intenzitása időről időre változott. A hétköznapi élet brutálisabbá vált, ami abból is látható, hogy a lehető legkiterjedtebb jogi elnyomást alkalmazták. Szabálysértésnek minősült a túlélésre való törekvés – nemcsak a nemzet, hanem a „tömegek” részéről is. A Főkormányzóság területén terjedő bizarr vicc szerint csak a legsúlyosabb büntetéstől – a halálbüntetéstől – kellett félni. Egyre több tettért járt halálbüntetés vagy koncentrációs tábor (Konzlager), ami egyet jelentett a halállal. A viszonylag legenyhébb büntetésnek az számított, ha valakit rabszolgamunkára hurcoltak el (a volt hadifoglyokat is beleértve ez mintegy 2,9 millió embert érintett). A német és szovjet táborokat megjárt emberekben ez az élmény nagy nyomot hagyott, rendszerint megtörte az egészségüket. A háborús nélkülözés és a romló életfeltételek miatt a gyengébb jelleműek egyre erkölcstelenebbé váltak, ezért elharapózott „a pisztollyal a kézben” elkövetett bűnözés, amel�lyel szemben a földalatti ellenállási mozgalomnak is fel kellett vennie a küzdelmet.
Az 1938 és 1945 közti időszakban lengyel, cseh, szlovák és magyar katonák több alkalommal is találkozhattak a hadszíntereken. Az Olše folyón túli területet (Záolžie) szinte véráldozat nélkül szerezték meg, beleértve a németellenes jellegű együttműködés epizódjait is (Bohumín megszerzése).9 Néhány héttel később azonban két összetűzés is volt a csehszlovák hadsereggel Csaca és Szepesség térségében, mindkét oldalon néhány halottal. Valamivel több halálos áldozattal járt a Kárpátalján (Podkarpatská Rus) végrehajtott diverziós akció, amely a a Tengerköz (Międzymorze) koncepció része volt: ennek során a lengyel katonai hírszerzés és diplomácia a magyarokkal működött együtt Csehszlovákia ellen. Csehszlovákia széthullásának pillanataiban, 1939 márciusában lengyel–magyar közös határ jött létre, aminek az adott nyomatékot, hogy a két hadsereg katonái megszállták a kárpáti hágókat. Néhány héttel később olyan csehek és szlovákok kezdtek átszökni Lengyelország területére, akik nem akartak a Harmadik Birodalom „oltalma” alatt élni, s a közelgő háborúban a köztársaság függetlensége érdekében fel akarták venni a harcot a németekkel. Ily módon jöttek létre a Csehszlovák Légiók, így jött létre az együttműködés a légierő terén.
Lengyelországban mást jelentett a háborús trauma, mint Csehországban, Szlovákiában vagy Magyarországon. A modern kori barbárság közvetlen megtapasztalása húsz évvel a második világháború előtt, a Szovjet-Oroszországgal folytatott háború idején kezdődött. A sajtóbeli riportok révén a lengyelek értesülhettek a „Bolseviában” bekövetkezett szörnyűségekről, 1933 után pedig arról is, ami a náci Németországban történt. A második világháború idején ismét felerősödtek a szomszédok közti el-
Az ily körülmények közepette élő nemzet egy bizonyos része, becslések szerint több mint a fele – kiváltképp a nyugati területeken és a Főkormányzóság vidéki régióiban, kisvárosaiban – igyekezett csak formálisan átélni a háború legnagyobb szörnyűségeit: ha nem lehetett kibújni, akkor a megszálló „jogrend” alapján, elviselve a mindennapi élet nehézségeit, az élet, az egészség és a vagyon fokozottabb veszélyeztetését. S akkor az 1920 és 1939 közti cselekedetei alapján megismert Vörös Hadsereg
A lengyelországi kampány idején Szlovákia a németek rendelkezésére bocsátotta a területét, akik így a lengyelországi invázióhoz bővíthették hadműveleti alapterületüket, s a szlovák katonák is részt vettek a lengyel hadsereggel folytatott harcokban. A katolikus pap Jozef Tiso (az 1938 és 1945 közötti első Szlovák Köztársaság elnöke – a ford. megj.) határőrsége és rendőrsége azt is megakadályozta, hogy a lengyelek dél felé Franciaországba vagy NagyBritanniába juthassanak. Másfelől
7)
8) 9)
Arról van szó, hogy a németeket vádolták annak, a kozelszki táborba internált több mint 4400 lengyel katonatisztnek a meggyilkolásával, akiket 1940 tavaszán öltek meg a Szmolenszkhez közeli Katinyban, a szovjet belügyi népbiztosság határozata alapján. Hasonló sorsra jutottak a sztarob jelszkói (3800) és az osztaskovói (6300) táborban fogva tartott lengyel tisztek és rendőrök is, valamint a szovjet börtönökben raboskodó 7305 polgári személy és katona. Az ilyen embereknek nyújtott bármely segítség miatt a „bűnöst” és annak egész családját halál fenyegette. Csehszlovák oldalon néhányan megsebesültek, a lengyelek pedig négy embert veszítettek.
137
Szomszédok történelme
a Harmadik Birodalommal szintén szoros kapcsolatban álló Magyarország elutasította, hogy úgy járjon el, mint a szlovák szervek, s baráti maradt a harcoló Lengyelországgal szemben. Fogadta a katonai és polgári menekülteket, s nagy részüknek engedélyezte a Nyugatra szökést, vagy pedig azt, hogy visszatérjenek az országba. A híradás és kommunikációs összeköttetés terén megtűrte a lengyelek tevékenységét. Franciaország és Anglia ege alatt lengyel, cseh és szlovák pilóták kötöttek fegyverbarátságot. A szárazföldi haderő katonái az észak-afrikai Tobruk erődítményéért 1941-ben folytatott harcok során működtek együtt.10 „Valahol Angliában” párhuzamos kiképzésben részesültek a lengyel és a csehszlovák ejtőernyősök (a lengyelek megnevezése cichociemni volt, ők titkos ellenálló egységek NagyBritanniában kiképzett tagjai voltak – a ford. megj.). A keleti fronton is harcoltak önállóan, a Vörös Hadsereg mellett lengyel egységek (kezdetben hadosztályként, később hadseregcsoportként, végül két hadseregként) és csehszlovák egységek (zászlóalj, dandár, végül hadtest). Az 1944-es szlovák nemzeti felkelésben körülbelül 250 lengyel is részt vett. A lengyel néphadsereg 2. hadserege 1945 májusában kivette a részét a prágai hadműveletekből, s egészen Mělníkig jutott. A front másik felén igazolt a Honi Hadsereg (AK) és a VIII. magyar hadtest sikertelen együttműködése a varsói felkelés idején. Sajnos, stratégiai mértékű együttműködésre nem került sor. Sikorsi tábornoknak a Tengerköz (Międzymorze) eszméjéből kiinduló, átgondolt föderalista koncepciójához (amely például Csehszlovákia vagy Jugoszlávia részvételével számolt) nem sikerült kellő támogatást nyernie a szövetségesektől, sem az emigrációban lévő E. Beneš csehszlovák elnöktől, ami Sztálin számára megkönnyítette a Lengyel Köztársaság kormányával való leszámolást. Ennek ellenére 1938 és 1939 megmutatta, hogy Közép-Európa szabadsága oszthatatlan, s ha e térség országai kellő 10) 11)
időben nem segítenek egymásnak, valójában senki más nem segít nekik. A politikai rokonszenv háború miatti balra tolódásáról szóló ismert modernista „törvényszerűség” Lengyelországban tapasztalható volt. Az „alsóbb rétegek” viszonyulásának a változásán kívül a függetlenségért folytatott küzdelem egyes vezető személyiségei is szükségét látták a messze ható társadalmi-gazdasági változásoknak, olyasvalaminek, amit az élet demokratizálásának neveztek. A második világháború előtti, ún. szanációs rendszerhez kötődő politikusokat indokolatlanul azzal vádolták, hogy főként őket terheli a felelősség az 1939-es vereségért, s azért is, mert képtelenek voltak több követőt szerezni. Normális körülmények közepette, szabad parlamenti választásokon a kormányzásért balközép és baloldali pártok, a parasztpárt (néppárt) és a szocialista párt versenghetett volna. Radikális, de ésszerű földreformot szorgalmaztak, a nagyobb iparvállalatok államosítását követelték stb. Aránylag erős volt a nemzeti jobboldal, amellyel a néppárt koalícióra léphetett volna. Valójában azonban a kommunisták kezében volt a hatalom, s ők maguknak sajátították ki a „baloldali” jelzőt. A Szovjetunió ügynökségének számítottak, és tömörülésüket – tekintettel a meghirdetett doktrína népszerűtlenségére – félrevezető módon Lengyel Munkáspártnak (Polska Partia Robotnicza) nevezték. Gyakran állítják: Lengyelország azért veszítette el a háborút, mert a győztesek táborába került. Annak ellenére, hogy a világ ötödik hadseregeként (a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia és Kína hadereje után) a lengyelek részt vettek a háborúban – összesen körülbelül 400 ezres létszámmal a nyugati fegyveres erők kötelékében és lengyel népi hadseregként a keleti fronton –, s dacára annak, hogy Bolognáig, Berlinig és Prágáig jutottak, a lengyel haza újabb, szovjet megszállás alá került, ami már az ország egész területét
érintette. Ennek a megszállásnak is katonai jellege volt, és az ötvenes évek feléig protektoriális elveken működött. Dermetsége később enyhült, de a megszállás így is egészen 1993 szeptemberéig tartott; érezte a nemzet egy része, és a „rendszerhez” kötődő emberek is elismerték. A Lengyel Köztársaság legális szervei emigrációban maradtak, s azután, hogy a nyugati nagyhatalmak 1945. július 5-én megvonták az elismerést e szervektől, több mint 45 éven keresztül Londonban folytatták a tevékenységüket. Az ország kommunista bábkormány uralma alá került, amely csak 1956 tavaszán szerzett részbeni legitimitást. Az ország területe egyötödével csökkent. A határmódosításokkal évszázadok óta összekötött területek vesztek el, és olyan új területeket szerzett az ország, amelyeknek a többi régióval való összekapcsolása csak részben lehetett sikeres. A veszteségek nehezen számszerűsíthetők.11 Figyelembe véve a háború minden áldozatát (a terror és a népirtás következtében meggyilkoltakat, az erőszakkal kitelepítetteket), megállapítható, hogy a lengyel nemzetiségűek száma a körülbelül 23,5 millióról 21 millióra csökkent, beleértve a háborús menekülteket is. A lengyelországi zsidók száma mintegy 3,5 millióról 200 ezer alá csökkent. A más nemzetiségűek esetében az emberveszteség félmillióra tehető. Az új lengyel határokon belül 1946 februárjában 24 millióan éltek, 88 százalékuk lengyel nemzetiségűnek tüntette fel magát (ez az adat majdnem meghaladta a 97 százalékot). A lengyel nemzetiségű lakosok száma 1949ben nagyobb volt, mint a második világháború előtt. Ez javarészt annak köszönhető, hogy az ország területén egymillió ún. őslakos is élt, azaz a Német Birodalom volt lakosa, akik lengyelnek tartották magukat (pl. sziléziaiak, Mazúria lakosai). Figyelemre méltó módon változott a lakosság szakmai és társadalmi rendek szerinti összetétele, az ország kimerültsége és az emigráció következtében az
Az 1940 és 1944 közti időszakban lengyel és csehszlovák egységek Franciaországban is harcoltak a szövetséges erők kötelékében. Hosszú ideig 6 028 000 áldozatot tartottak nyilván, s csak körülbelül egytizedük volt férfi. A jelenlegi feltételezés szerint a szám 5,5 és 6,5 millió között mozog. A meggyilkoltak és halottak száma a Német Birodalmat terheli. Az anyagi veszteségek mértéke felbecsülhetetlen; kedzetben a nem zeti javak 39 százalékáról volt szó, összesen 49,2 milliárd amerikai dollár értékben. Az újabb számításokban sokkal nagyobb összeg szerepel.
138
Szomszédok történelme
értelmiségiek száma körülbelül a felére zsugorodott. Az erőszakos telepítés pedig a megmaradottak közötti kötelékeket is elszakította. Lengyel-
ország a második világháború pusztításai során szerzett tapasztalai után más ország lett, mint amely 1939. szeptember elsején és 17-én szem-
benézett a rossz két nagyhatalmának a felszólításaival. Ám megőrizte a becsületét.
Válogatott tanulmányok I. Baka, Slovenská republika a nacistická agresia proti Poľsku, Bratislava 2006 W. Bartoszewski, Dni walczącej Stolicy. Kronika Powstania Warszawskiego, Warszawa 1989 W. B. Breuer, Polscy patrioci, którzy pomogli uratować Europę przed Hitlerem, Warszawa 2006, II. kiadás C. Brzoza, A. L. Sowa, Historia Polski 1918-1945, Kraków 2006 M. P. Deszczyński, Ostatni egzamin. Wojsko Polskie wobec kryzysu czechosłowackiego 1938-1939, Warszawa 2003 M. P. Deszczyński, A. Podolska-Meducka, Bibliografia historii gospodarczej Polski okresu II wojny światowej, Warszawa 2006 T. Dubicki, Wojsko Polskie w Rumunii 1939-1941, Warszawa 1994 J. Friedl, Na jedné frontě. Vztahy československé a polské armády (Polskie Siły Zbrojne) za druhé světové války, Praha 2005 J. Garliński, Polska w Drugiej Wojnie Światowej (wiele wydań) S. Korboński, Polskie państwo podziemne. Przewodnik po podziemiu z lat 1939-1945 (wiele wydań) E. Kospath-Pawłowski, Chwała i zdrada. Wojsko Polskie na Wschodzie 1943-45, Warszawa 2010 R. C. Lucas, Forgotten Holocaust. The Poles under German Occupation 1939-1944, New York 1990 P. Łossowski, Litwa a sprawy polskie 1939-1940, Warszawa 1985, II. kiadás C. Madajczyk, Polityka III Rzeszy w okupowanej Polsce, Warszawa 1970, I-II. rész L. Moczulski, Wojna polska 1939, Warszawa 2009 C. Łuczak, Polska i Polacy w drugiej wojnie światowej, Poznań 1993 Polski czyn zbrojny w II wojnie światowej, cz. II, Walki formacji polskich na Zachodzie 1939-1945, red. W. Biegański, Warszawa 1981 Polska i Niemcy. Wojna i pamięć, red. B. Kosmala, J. Kochanowski, M. Górny, A. Mix), Warszawa-Poczdam 2009 Polskie Siły Zbrojne w Drugiej Wojnie Światowej, t. III, Armia Krajowa, Kraków 1989, II. kiadás K. Richter, Válka začala v Polsku. Utajovaná fakta o německo-sovětské agresi, Praha 2004 W. Roszkowski (A. Albert), Historia Polski 1914-2001, Warszawa 2006, XI. kiadás T. Strzembosz, Akcje zbrojne podziemnej Warszawy 1939-1944, Warszawa 1983, II. kiadás T. Szarota, Okupowanej Warszawy dzień powszedni. Studium historyczne, Warszawa 1988, III. kiadás A. Tokarski, W gościnie u bratanków Węgrów (zarys dziejów uchodźców polskich na Węgrzech w czasie II wojny światowej 1939-1945), Toruń 1998 M. Wardzyńska, Był rok 1939. Operacja niemieckiej policji bezpieczeństwa w Polsce. Intelligenzaktion, Warszawa 2009 R. Wnuk, “Za pierwszego Sowieta”. Polska konspiracja na Kresach Wschodnich II Rzeczypospolitej (wrzesień 1939 – czerwiec 1941), Warszawa 2007 J. K. Zawodny, Katyń, Lublin-Paryż 1989, II. kiadás
139
