_Ember a háborúban, háború az emberben

Szomszédok történelme

_Ember a háborúban, háború az emberben

JUDr. František Emmert, a Cseh Köztársaság Tudományos Akadémiájának Állam- és Jogtudományi Intézete – tudományos közintézmény Az 1989 utáni időszakban egyes, az újkori cseh történelemről író publicisták arról igyekeztek meggyőzni a nyilvánosságot, kiváltképp a fiatalabb nemzedéket, hogy a csehek „nem harcoló nemzet”, amely a kiélezett helyzetekben, amikor fegyverrel a kézben kell kiállni a szabadság és az állami függetlenség mellett, inkább a korai kapitulációt választja, s előre lemond (az esetleg reménytelen) küzdelemről. Ezek a vélemények a maguk korában (a 20. század 90-es éveiben) azt, a még meglévő traumát tükrözték, amely az 1938. október 30-i ún. müncheni konferencia megalázó feltételeinek az elfogadásából, a hadsereg és a nyilvánosság 1968. augusztus 21-i szovjet megszállással szembeni passzitásából, valamint a megszállást követő normalizációból fakadt. A két történelmi eseményből következő trauma miatt a társadalom egy része elferdítve látta saját modern kori történelmét. Sőt, a nyilvánosság egy része még azt is elhitte, hogy a csehek a második világháború idején „nem harcoltak”. Ám ennek az ellenkezője igaz. Az 1939 és 1945 közti időszakban elődeink tízezrei voltak tagjai a külföldi csehszlovák hadsereg egységeinek, ezrek adták életüket csehszlovák egyenruhában a keleti és a nyugati fronton (a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Franciaországban), pilótaként Nagy-Britannia, Nyugat-Európa, Németország és az Atlanti-óceán

vizei felett, valamint – a csehszlovák hadsereg tagjaiként – Észak-Afrikában és Szíriában is. Csehek ezrei harcoltak szlovákiai, jugoszláviai és franciaországi partizánegységek tagjaiként. Mintegy húszezerre tehető azoknak a cseheknek a száma, akiket a hazai ellenállási mozgalomban való részvételükért végeztek ki vagy hurcoltak koncentrációs táborba, ahol életüket vesztették. Lehetséges-e tehát komolyan fontolgatni azt, hogy a csehek a második világháború idején passzívak, sőt gyávák voltak, vagy pedig hogy „nem harcoltak”? A cseh nyilvánosság jelentős része a nagyon népszerűtlen első világháborúval kapcsolatos tapasztalatai alapján – a cseh férfiaknak az Osztrák–Magyar Monarchia „idegen érdekeiért” kellett harcolniuk, s közülük 150 ezer esett el „idegen lobogó alatt” – háborúellenes beállítottságú, mondhatni, szinte pacifista volt. A cseh nyilvánosság békeszerető, sőt pacifista álláspontja ellenére az első köztársaság hadserege mégis valamiféle tekintéllyel bírt, mert az állampolgárok többsége azt is tudatosította, hogy éppen a haderő biztosítja az állam szuverenitását. A két világháború közti Csehszlovákiának ugyanakkor sokkal inkább kellett a saját haderejére hagyatkoznia, mint a mai Cseh Köztársaságnak, mert a ma teljesen természetesnek tartott kollektív biztonság akkoriban nem létezett, s maga Közép-Európa tele volt

87

biztonsági kockázattal (Csehszlovákiát a szomszédos Németország, Ausztria, Lengyelország és főként Magyarország potenciális revizionista követelései fenyegették, valamint a kommunista világforradalomra vonatkozó szovjet tervek is). A belső fenyegetettség érzése főként azután növekedett meg, hogy a szomszédos Németországban 1933-ban náci rendszert vezettek be. Amikor 1938 szeptemberében fokozódott az ún. szudéta válság, és Adolf Hitler náci diktátor szeptember 15-i ismert beszédében először követelte nyíltan a csehszlovák határvidék átadását Németországnak, a cseh nyilvánosság valóban eltökélte magát a védekezésre. Két héttel az ún. müncheni konferencia előtt a nyugati nagyhatalmak – a szerződéses szövetségesnek számító Franciaország és a Csehszlovákiához szerződéssel sehogyan sem kötődő Nagy-Britannia – nyíltan kiálltak a német követelések mellett. Szeptember 21 én Nagy-Britannia és Franciaország nagykövetei felszólították a csehszlovák kormányt és E. Beneš köztársasági elnököt, hogy értékeljék át a csehszlovák területekre vonatkozó német követelésekkel kapcsolatos elutasító álláspontot. Éjnek idején a prágai várba mentek, és sürgették Benešt, hogy tegyen eleget Hitler követelésének. Az akkori csehszlovák kormány reakciója meglepő volt: a kabinet jelezte, valóban kész átadni


Németországnak Csehszlovákia határ menti területeinek egy részét. A kormány azonban alábecsülte a közvéleményt. A határ menti terület Németországnak való átadásáról szóló hír rádión keresztüli közzététele azonnal a spontán egyet nem értés hullámát váltotta ki. A cseh városok terei néhány órán belül emberekkel és a „köztársaság védelmét” hirdető transzparensekkel teltek meg. A tüntetők százezrei új kormányt és mozgósítást követeltek. Általános sztrájkot jelentettek be. Szeptember 22-én az éppen ülésező parlament épülete, a prágai Rudolfinum előtt több mint negyedmillióan tüntettek. Felemelt kézzel ismételték a katonai eskü szövegét: „Esküszünk mindenre, ami szent nekünk, hogy (...) életünket is készek vagyunk a haza és szabadsága védelmére áldozni.” A hitelét vesztett kormány kénytelen volt lemondani. Gyorsan a prágai várba hívatták a csehszlovák hadsereg főellenőrét, Jan Syrový volt legionárius parancsnokot. Beneš elnök új kormány alakításával bízta meg, amelynek fő célja az ország katonai védelmének az előkészítése volt. Ugyanezen a napon A. Hitler megismételte a Csehszlovákiával szembeni követeléseit. Másnap, szeptember 23-án a Syrový vezette új csehszlovák kormány ismét elutasította ezeket a követeléseket, és este 22 órakor általános mozgósítást rendelt el. A tartalékosok összesen 18 évfolyamát hívta be. A sorozásról szóló rádióbejelentés azonnali össznépi eufóriát váltott ki. A sorköteles katonák több mint háromnegyede huszonnégy órán belül megjelent a maga alakulatánál, miután a rádióbejelentést követően azonnal helyőrségükhöz indultak. A főparancsnokság így néhány napon belül 37 gyalogos és 4 gyorshadosztályt tudott felállítani, s azokat négy hadseregbe osztotta. Három Csehországot védte volna, egy pedig Szlovákiát. A kormány megszakította az épphogy megkezdett tanévet, és az iskolaépületeket a hadsereg rendelkezésére bocsátotta: ideiglenes szálláshelyeket és kórházakat alakítottak ki azokban. A nagyobb városokban naponta gyakorolták a légiriadót. A parkokban beásta magát a légvédelmi tüzérség. Azzal számol-

tak ugyanis, hogy a német Luftwaffe masszívan bombázni fogja a cseh és a szlovák városokat. Az 1938. októberi mozgósítás teljesen ellentétes volt az osztrák–magyar hadsereg 1914 nyarán végrehajtott mozgósításával. A cseh katonák most saját köztársaságuk védelmére indultak igazi lelkesedéssel, és készek voltak a legnagyobb áldozatra. A katonákat szállító vagonokon és a határ menti erődítményeken ilyen feliratok jelentek meg: „Nem adjuk meg magunkat!”; „Az igazság győzedelmeskedik!” vagy „Nem törnek át!”. A mozgósítás kevéssé ismert oldala az a tény, hogy a behívóknak egész sor szudétanémet is fegyelmezetten eleget tett. A májusi helyhatósági választások során ugyan kilencven százalékuk a nácifikált Szudétanémet Pártra szavazott, de a szudétanémet hadkötelesek több mint fele bevonult. A magyar hadkötelesekkel együtt azonban a kevésbé megbízhatóak közé tartoztak. Körülbelül a hadsereg egyötödét adták. Az, hogy miként viselkedtek volna szemtől szemben a Wehrmachttal, pusztán spekulatív kérdés marad. Öt napon belül az aktív szolgálatban lévő csehszlovák katonák száma 1 250 000 fölé emelkedett. A mozgósítási terv szerint a hadseregnek szeptember 30-án délben kellett volna elérnie a teljes létszámot. A katonai raktárakból 750 ezer puskát, 40 ezer golyószórót és 3000 ágyút, löveget adtak ki. A katonák rendelkezésére bocsátottak 26 ezer gépjárművet és 217 ezer lovat, amelyek egy részét rekvirálással szerezték. A katonák a határövezet 263 megerősített objektumában (ezekből 38 igazi erődítmény volt) és 10 ezer kisebb bunkerben foglalták el állásaikat. Elegendő lett volna-e ez az erő ahhoz, hogy megállítsa a nagyobb létszámú és jobban felfegyverzett Wehrmacht agresszióját? Aligha. Csehszlovákiának pusztán a katonai aritmetika szempontjából sem volt túlontúl nagy esélye. A Wehrmacht háromszor erősebbnek számított. Ha a csehszlovák hadsereg egymaga, külső segítség nélkül dacolt volna a támadással, valószínűleg három-négy hónapon belül megsemmisítették volna. 88

A védelmi terv a befejezetlen határ menti erődítmények övezetének az áttörésével és a Szlovákia területére történő visszavonulással is számolt – oda evakuálták volna a fegyvergyárakat és a karbantartó üzemeket. Az Elbát és a Dunát aknazár alá helyezték volna, és a visszavonulás útvonala mentén minden üzemet és utat megsemmisítettek volna. A hadvezetés abban bízott, hogy a csehszlovák hadsereg a szlovákiai hegyekben kivárhatta volna, amíg a francia és brit haderő legyőzi Németországot. A nyugati országok katonai beavatkozása jelentette az egyetlen reményt a győzelemre. Beneš és a Syrovýkormány nem szűnt meg abban reménykedni, hogy a nyugati országok végül mégiscsak Csehszlovákia oldalára állnak, s így elveszik Németország kedvét a háborútól, sőt közvetlenül katonailag is beavatkoznak. Ha Franciaország valóban tartotta volna magát szövetségesi kötelezettségeihez, az 1935-ös egyezmények értelmében a németek elleni szövetséghez a Szovjetunió is csatlakozhatott volna, ami növelte volna Németország legyőzésének az esélyeit. Ugyanakkor a Szovjetunió maga (tehát Franciaország nélkül) nem avatkozhatott volna be Csehszlovákiában. Moszkva azokban a napokban diplomáciai úton ismételten megerősítette, hogy kész csatlakozni az esetleges francia katonai segítségnyújtáshoz. Ez részéről nyilván csak nagyon olcsó gesztus volt. A Szovjetunió képviselői ugyanis jól tudták, hogy Franciaország nem akarja tartani magát szövetségesi kötelezettségeihez. Az általános mozgósítás 1938. szeptember 23-i bejelentése után a további fejlemények a nyugati nagyhatalmaktól – Franciaországtól és Nagy-Britanniától – függtek. Azok ugyan nem ítélték el a csehszlovák mozgósítást, ám a segítségnyújtást illetően ingadoztak. Franciaország csak részbeni mozgósítást rendelt el. A Szovjetunió 30 hadosztályt csoportosított át nyugati határaihoz, és intette Lengyelországot egy Csehszlovákia elleni támadástól. Ám Nagy-Britannia hajthatatlan maradt. Chamberlain brit miniszterelnök nyilvánosan kijelentette, hogy NagyBritannia nem köteles „minden kö-


rülmények közepette” segítséget nyújtani Csehszlovákiának, amivel világos üzenetet küldött Prágának: háború esetén egyedül maradtok. Sőt, levelet küldött Hitlernek, amiben azt ígérte neki, hogy „minden lényegeset háború nélkül és haladéktalanul megkaphat”. B. Mussolini olasz diktátort arra kérte, hogy vállalja a közvetítő és a döntőbíró szerepét egy Csehszlovákiáról szóló nemzetközi, európai konferencián. A brit miniszterelnök ugyanakkor nem tartotta elengedhetetlennek Csehszlovákia részvételét a konferencián... Már a következő napon, szeptember 29-én megérkezett N. Chamberlain brit és E. Daladier francia miniszterelnök a németországi Münchenbe, ahol Hitler és Mussolini várta őket. Röviddel éjfél után a négy európai nagyhatalom miniszterelnökei aláírták azt a dokumentumot, amely ún. müncheni egyezményként vonult a történelembe (a cseh történetírás később, Beneš kommentárjai alapján müncheni diktátumnak nevezte el). Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország megállapodott, hogy Csehszlovákia határ menti területeit – az addigi német ultimátumoknak megfelelően – a náci Németországnak adják át. 1938. szeptember 30-án delelőtt Beneš köztársasági elnök vezetésével rendkívüli ülést tartott a csehszlovák kormány. A tanácskozás egyetlen napirendi pontja az volt, hogy elfogadják-e vagy elutasítsák az ún. müncheni egyezmény rendelkezéseit. Alárendeljék-e magukat a nemzetközi diktátumnak, átadva Németországnak a határ menti területet, vagy belemenjenek a magányos küzdelembe, a már előre tudhatóan vesztes háborúba, amelynek beláthatatlan következményei lesznek? Utóbbi esetben Csehszlovákiát minősítenék „bűnösnek”. A politikai pártok képviselői Beneš elnökkel arra a megállapodásra jutottak, hogy Csehszlovákia kénytelen elfogadni az ún. müncheni egyezményben foglalt feltételeket, s nem szabad megkockáztatnia a reménytelen háborút. A magányos küzdelmet illetően a katonai szakértői vélemények sem kecsegtettek

reménnyel. A kormány végül – rövid vitát követően – úgy döntött, hogy nincs más út, csak elfogadni a müncheni döntést. Csehszlovákia képviselői az európai béke megőrzése érdekében elfogadták az ún. müncheni egyezmény Csehszlovákia nélkül megvitatott, megalázó feltételeit. A müncheni feltételek elfogadásáról szóló rádióbejelentés a lakosság és a katonák körében is hatalmas csalódást váltott ki, újabb tüntetésekhez vezetett. Ám a kormány és a köztársasági elnök a döntést illetően hajthatatlan maradt. Krejčí hadseregtábornok még aznap parancsot adott ki, amely megerősítette a határ menti terület átadását Németországnak. Beneš azzal a tudattal fogadta el a müncheni feltételeket, hogy az ország nemcsak területei jelentős részétől esik el, hanem a demokratikus államrend is elveszik. A kapituláció a nemzetközi szuverenitás korlátozódását is magában hordozta. Berlin nem rejtette véka alá, hogy be akar avatkozni a maradék Csehszlovákia belügyeibe, s további feltételeket diktálna. A német hadsereg már másnap megkezdte Csehszlovákia határ menti területeinek a megszállását. A határ menti terület Németországnak történő átengedése után már csak idő kérdése volt, hogy A. Hitler mikor kezdi követelni a belső cseh területek megszállását. Azoknak a katonai védelmét már nem is fontolgatták, mert teljesen reménytelen lett volna. A német hadsereg 1939. március 15-én valóban meg is szállta a belső cseh területet. A megszállt területen kikiáltották a szuverenitással nem rendelkező Cseh és Morva Protektorátust, amely a Német Birodalom autonóm része volt. Csehország és a cseh nemzet közvetlen német megszállás alá került. A Cseh és Morva Protektorátust, amely a cseheknek formálisan bizonyos fokú autonómiát biztosított, a nácik csak ideiglenes, a háború idejére szóló megoldásnak tekintették, és ebben az időszakban a cseh munkásokat mint szakképzett munkaerőt a német hadiipar céljaira használták volna ki. Éppen ezért a megszálló rendszer a háború egész ideje alatt szemmel láthatóan enyhébb volt, 89

mint például a szomszédos Lengyelországban, amely nem rendelkezett annyi gyárral. A németek azonban azt fontolgatták, hogy ha megnyerik a háborút, megszüntetik a protektorátust, a cseh nemzetet pedig – akárcsak a lengyelt – „kitörlik” Közép-Európa térképéről. Ezen oknál fogva sohasem mutattak érdeklődést a cseh fasisztákkal való szorosabb együttműködés iránt. Sőt, azok szervezeteit (pl. a Vlajkát, magyarul Lobogó – a ford. megj.) a megszállás idején fel is oszlatták. Elutasítottak sok cseh antikommunista önkéntest is, akik készek lettek volna az oldalukon harcolni (pl. Cseh Hadviselők Szövetsége – Český svaz válečníků). A csehek mint önálló nemzet ugyanis nem szerepeltek a terveikben... A lehető legnagyobb hatékonyság és a legkisebb költségek elérése érdekében a nácik a protektorátus igazgatása során megőrizték az első köztársaság idején kialakított cseh hivatalok zömének a struktúráját. Sőt, kiterjedtebb tisztogatásokat sem hajtottak végre. Csak az állami szolgálatban álló zsidóknak mondtak fel tömegesen, később pedig a volt legionáriusoknak és a Sokol (ifjúsági és sportmozgalom Csehországban – a ford. megj.) tisztségviselőinek. A többiek maradhattak, ha az elengedhetetlen lojalitásnak tanújelét adták. A legfőbb cseh hivatalok – a protektorátus Alois Eliáš vezette új kormánya és Emil Hácha államelnök hivatala – kezdettől inkább csak reprezentatív, bábkormányi feladatokat láttak el. Azt a benyomást kellett kelteniük, hogy a protektorátus önmagát igazgatja, noha csupán a német megszállók voltak a tényleges hatalom birtokosai. A cseh nemzet – amelynek az új náci Európában nem volt semmi perspektívája – abszolút többségében nem fogadta el a protektorátust és annak vezető képviselőit (E. Háchát és A. Eliášt). A megszállókkal való együttműködés a pragmatizmuson alapult. Hácha a tisztségben maradását pusztán „a nemzetért hozott személyes áldozatként” fogta fel, és tudatában volt annak, hogy a köztársaság újbóli megalakulása után árulóként fogják elátkozni. Ám abban re-


ménykedett, hogy a legalább formális autonómia fenntartásával valamivel enyhébb feltételeket teremt a megszállás idejére. Csak a társadalom egyes peremcsoportjai értettek egyet a náci germanizációs politikával, s kísérletet tettek önmaguk elnémetesítésére (zömmel sikertelenül). A lakosság sokkal nagyobb része részt vett az ellenállásban, igaz, jobbára csak alkalmi segítségnyújtásról volt szó. A többség azonban tétlen maradt. Az egész társadalom gyűlölte a németeket, és ez a gyűlölet az évről évre fokozódó elnyomás miatt egyre mélyült. Csehországban 1939 márciusától egyre kiterjedtebbé vált a jól szervezett ellenállási mozgalom, amely a csehszlovák hadsereg volt tisztjei és katonái köré szerveződött. Kialakult a Nemzetvédelem (Obrana národa) nevű, elképzelt földalatti hadsereg szerteágazó, beavatott struktúrája. A mozgalom élére tábornokok álltak (S. Ingr, J. Bílý, B. Homola, B. Všetička és S. Vojcechovský). A katonai struktúra szorosan kötődött az Edvard Beneš körüli külföldi emigrációs központhoz. Rádiókapcsolatban állt azzal, és a fiatal hazafiak (elsősorban pilóták) illegális külföldre juttatását szervezte a lengyel és a balkáni útvonalon Franciaországba, mert a feltételezés szerint ott jött volna létre közvetlenül a háború kitörése után a külföldi csehszlovák hadsereg. A megszállt cseh területek számára éppen a háború jelentette a felszabadulás egyedüli reményét. A katonai ellenállás mellett cseh területen 1939-ben a politikai ellenállási mozgalom is formálódni kezdett. A londoni emigrációs kormányhoz kötődött a München előtti köztársaság megújítására törekvő politikai központ. Létrejöttek azonban más csoportok is, például a Hűek Maradunk Petíciós Bizottság (Petiční výbor Věrni zůstaneme). A hazai nem kommunista ellenállási mozgalom 1940 tavaszán megkísérelte az egy szerkezeti egységbe tömörülést a Hazai Ellenállás Központi Vezetősége (ÚVOD) irányításával. Az ellenállási mozgalom helyzetét az első két évben megkönnyítette

az a tény, hogy a protektorátus adminisztratív szerveinél zömmel náciellenes gondolkodású hivatalnokok dolgoztak. Nekik köszönhetően az ellenállók viszonylag könnyen juthattak hamis személyazonossági iratokhoz és hivatalos dokumentumokhoz. Közvetlenül a háború kitöréése előtt, 1939 augusztusában különös helyzetbe került a kommunista ellenállás. A Szovjetunió 1939. augusztus 23-án tízéves paktumot kötött a náci Németországgal, és megszűnt ellenállásra ösztönözni a cseh kommunistákat. A Moszkvából érkező utasítások a hazai illegális Csehszlovákia Kommunista Pártja (KSČ) tagjai körében komoly zavart keltettek. Egy részük a Komintern tiltása ellenére, a Csehszlovák Köztársaság megújításának jelszavával részt vett a nemzeti ellenállásban. Fordulat 1941 júniusában következett be, amikor Németország váratlanul megtámadta a Szovjetuniót. Akkor a kommunista ellenállást is sikerült gyorsan mozgósítani. A viszonylag sikeresen fejlődő csehországi ellenállási mozgalomnak az jelentette a halálos sebet, amikor 1941 szeptemberében a proptektorátusba küldték R. Heydrichet, a birodalmi protektor helyettesét, aki érkezése után azonnal statáriumot hirdetett. A speciális igazságszolgáltatási intézmények – az ún. rögtönítélő bíróságok – 1941 őszén több mint négyszáz ember kivégzését hagyták jóvá. A társadalmon mindenütt érzekelhető félelem és nagy reményvesztettség lett úrrá. Sok alkalmi együttműködő megszakította a kapcsolatát a Nemzetvédelemmel. 1941 őszén a Gestapo több mint ötezer olyan férfit és nőt tartóztatott le, akik az ellenállási mozgalommal való együttműködéssel voltak gyanúsíthatók. Többségüket koncentrációs táborokba küldte. Az elnyomó apparátus figyelme a volt legionáriusok és a Sokol tisztségviselői felé fordult. Közülük több mint 1500-at vetettek börtönbe. Rövid időn belül sikerült elérni a remélt hatást. Az ellenállási mozgalom nagy veszteségeket szenvedett el, tevékenysége meggyengült. A Nemzetvédelem – amelynek két évvel korábban még több tízezer tagja volt, s össznemzeti felkelésre készült – 90

a megszűnés határára került. A meggyengült ellenállási mozgalom további súlyos veszteségeket szenvedett el a birodalmi protektor helyettese, R. Heydrich ellen 1942. május 27-én elkövetett sikertelen merényletet követően. Ez a tett ugyan a nemzeti ellenállás legjelentősebb akciója lett, amelyet a mozgalom hazai és külföldi része közös erővel hajtott végre, a hazai ellenállás a merénylet következtében mégis nehéz helyzetbe került, s az 1942-es, kiterjedt megtorló akciók után lényegesen átalakult. Nem kommunista része az 1941-es és 1942-es két statárium során elszenvedett veszteségei után már nem tért magához. A nagyrészt még Heydrich idején megtizedelt Nemzetvédelem gyakorlatilag megszűnt, noha egyes katonák később megkísérelték a tevékenység újraindítását. Szétesett az ÚVOD is; a Gestapo 1943 januárjáig a szervezet minden képviselőjét letartóztatta. A következő években a protektorátus területén csak a nem kommunista ellenállás egyes csoportjai működtek (pl. a Hármak Tanácsa), anélkül, hogy lett volna egységes fedőszervük. Súlyos veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni a kommunista ellenállás is, amely azonban 1942 után nemcsak tevékenysége megújítására, hanem annak erősítésére is képes volt. Márpedig javarészt az emigrációs Csehszlovákia Kommunista Pártja moszkvai központjától függetlenül működött, azzal gyakran a rádiókapcsolata is hónapokra megszakadt. Új, baloldali orientációjú szervezetek jöttek létre, mint például az Élcsapat (Předvoj), amelyek elsősorban a fiatalabb nemzedéket tudták megszólítani, méghozzá azzal az ígérettel, hogy a háború utáni köztársaság másmilyen lesz, mint az azt megelőző: hangsúlyosabban szociális és az egyenlőség elvére építő, ami akkoriban csábítóan hangzott. Végül – legalábbis formálisan – csak a háború végén egyesült a hazai ellenállás a gyorsan létrehozott Cseh Nemzeti Tanács tekintélyének köszönhetően, s abban jelentős képviseletük volt a kommunistáknak. 1944-ben megjelentek a cseh területen az első partizáncsoportok, ám nálunk az ellenállás e formájának


hatékony fejlődéséhez hiányoztak a természeti adottságok. A kisebb, zömmel szovjet ejtőernyősökből álló partizánosztagok csak Kelet-Morvaországban, Vysočina és Brdy térségében működtek. A későbbi kommunista történetírás eltúlozta ezek szerepét. A protekturátus területén 1944-ben és 1945-ben 16 nagy-britanniai ejtőernyős csoportot is bevetettek. Sokkal eredményesebben alakult a külföldi katonai ellenállás. A csehszlovák hadsereg már 1939 augusztusának és szeptemberének fordulóján újjáalakult, amikor Franciaországban és Lengyelországban létrejöttek az első csehszlovák katonai egységek, amelyek E. Beneš előbb párizsi, majd londoni székhelyű politikai központjának voltak alárendelve. 1939. november 17-én Franciaország területén toborzást hirdettek a csehszlovák hadseregbe. A francia vereség után a külföldi csehszlovák hadsereg Nagy-Britanniába vonult, ahol az 1940 és 1944 közti időszakban egy szárazföldi dandárt és négy repülőrajt hozott létre. Míg a szárazföldi dandár 1944 augusztusáig a hátországban állomásozott, a csehszlovák vadászpilóták már 1940-ben bekapcsolódtak a Franciaországért és Nagy-Britanniáért vívott légi csatákba. Franciaország katonai veresége, 1940 júniusa után 932 pilóta távozott Nagy-Britanniába. Nekik köszönhetően néhány héttel később brit területen felállíthatták a csehszlovák légierő vadászpilótáinak raját (a 310., a 312. és a 313. repülőrajt) és egy bombázó rajt (311.). 1942 tavaszán a vadászpilóták rajait egységes csehszlovák vadászpilótacsoportba vonhatták össze, és két évvel később 134. csehszlovák repülős alakulatként betagozódhattak a szövetségi taktikai légierőhöz. Vadászpilótáink részt vettek a híres brit légi csatában (1940 nyarán és őszén), később pedig a francia partoknál zajló műveletekben, majd a szövetségesek 1944. június 6-i normandiai inváziója során a kanadai katonák partraszállását támogatták a Juno partszakaszon. Ugyanezen évben a pilóták egy része Nagy-Britanniából a szovjet-

unióbeli csehszlovák egységekhez ment át. A vadászpilóták az 1940 és 1945 közti időszakban legalább 315 ellenséges gépet lőttek le. A 311. csehszlovák bombázó raj az egész háború idején önállóan hajtott végre műveleteket – először a francia partvidéken, ahol összesen 77 légitámadást hajtott végre, majd 1942 tavaszán a tengerészet légierejéhez sorolták be, és egészen a háború végéig a stratégiai szempontból jelentős atlanti csatában vett részt. Az Izland és az Azori-szigetek közti nagy térségben német tengeralattjárókat követett. Közülük 33 ellen intézett támadást, ötöt megsemmisített, egyet pedig súlyosan megrongált. Ugyancsak kiiktatta a haditengerészet két nagy vízfelszíni hajóját. A pilóták esetében az egész háború idején nagy volt az emberveszteség (50 százalék), ezért az állományt folyamatosan fel kellett tölteni a szárazföldi dandárból jelentkezőkkel. A nagy-britanniai csehszlovák légierőnél 1944-ben összesen 1465 pilóta szolgált. A háborúban 531 csehszlovák pilóta vesztette életét. Szervezetileg a nagy-britanniai csehszlovák hadsereg alá tartozott egy gyalogos zászlóalj is, amely Palesztína és Egyiptom területén jött létre, s részt vett a Szíriáért és később a líbiai Tobruknál folytatott harcokban. 1943 ban Nagy-Britanniába ment, és csatlakozott ahhoz a páncélos dandárhoz, amelyet a szövetségi hadvezetés 1944 októberében vetett be a nyugati fronton. A csehszlovák katonák akkor egy majdnem húszezer fős német helyőrséget tartottak bekerítve az észak-franciaországi Dunkerque kikötővárosban, s ez a német egység csak 1945. május 9-én adta meg magát. Az egységes külföldi csehszlovák hadsreg része maradt az egész háború folyamán a Szovjetunió területén létrehozott egység is (1941–1945), amely végül a külföldi hadsereg legnagyobb létszámú egységévé vált. Kialakítását azonban nagy problémák kísérték. Előbb muszáj volt megkeresni a szovjet munkatáborokban fogva tartott csehszlovák polgárokat (főként a kárpátaljai lakosokat), s el-

91

juttatni őket az egységhez. Mi több, a tábori zászlóalj első harci bevetése Szokolovnál 1943 márciusában kudarccal végződött. Noha az egység a front reá bízott védvonalát tartotta, súlyos veszteségeket szenvedett, s vissza kellett vonni a hátországba, hogy feltöltsék, további kiképzésnek vessék alá. Dandárrá alakították, és 1943 októberében tért vissza a frontra. Részt vett Kijev és Nyugat-Ukrajna felszabadításában. A volhíniai csehek körében végzett toborzás után (körülbelül 12 ezer ember) a külföldi csehszlovák hadsereg legnagyobb létszámú alakulatává vált. A dandár 1. csehszlovák hadtestté nőtte ki magát, amely 1944 októberében részt vett a lengyel–szlovák határon, a Duklai-hágónál folytatott, rendkívül nehéz harcokban. A csatában 2389 csehszlovákiai vesztette életét. A második világháború nagyban érintette Csehország minden lakosát, azokat is, akik nem vettek részt sem a hazai, sem pedig a külföldi ellenállási mozgalomban, márpedig ők jelentették a többséget. Szinte mindenki ismerte a Gestapótól, a statáriumtól és a mindennapos kivégzésektől, valamint a légitámadásoktól és a németországi kényszermunkától való rettegést, vagy attól félt, amikor a front 1945 tavaszán átvonult az országon. A háború 1945-ben minden cseh tudatában mély nyomot hagyott, annak ellenére, hogy az emberek nagy többsége nem harcolt. Ez természetesen hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom egy részénél a közvetlenül a háborút követő időszakban kisebb volt az empátia. Ez a kisebb fokú empátia először a német kisebbséggel szemben nyilvánult meg, amelyet 1945-ben kiutasítottak az országból, amikor a háború utáni sorsával kapcsolatban cseh oldalon senki sem mutatott együttérzést. Az empátiának ez a hiánya később (1948 februárja után) az újonnan alapított belbiztonsági erők (főként az Állambiztonság) nyilvánvaló brutalitásában is megjelent, amikor sok állambiztonsági munkatárs nyers erőszaka azokat a cseheket is elérte, akik a kommunista rendszer osztályvagy államellenségeivé váltak, és az 50-es években megjárták a kommunista börtönöket.


Ajánlott irodalom Brandes, D.: Češi pod německým protektorátem. Praha 1999. Brod, T.: Československo a Sovětský svaz 1939-1945. Moskva – objetí a pouto. Praha 1992. Čvančara, J.: Někomu život, někomu smrt. Československý odboj a nacistická okupační moc I–III. Praha 1997–2007. Emmert, F.: Československý zahraniční odboj za druhé světové války na Západě. Brno 2012. Kaplan, K.: Československo v letech 1945–1948. Praha 1991. Tesař, J.: Mnichovský komplex. Praha 2000.

92

_Ember a háborúban, háború az emberben

Recommend Documents