_Ember a háborúban, háború az emberben Közép- Európa és Magyarország

Szomszédok történelme

_Ember a háborúban, háború az emberben Közép- Európa és Magyarország a II. Világháborúban Edényi László Bevezető A tanulmány a magyar történelem és a lengyel, cseh és szlovák események közös és eltérő vonásait kívánja feldolgozni a II. világháborút közvetlenül megelőző és az azt felölelő időszakban, így a címben megjelenő Közép-Európa kifejezést szűkítő értelemben, a jelenben négy országnyi területre kiterjedően kívánom használni, hiszen a „visegrádiak”, mint összefoglaló név ebben a korszakban kiváltképp értelmezhetetlen. A tanulmány célja elsősorban az oral history szellemében hétköznapi ember által megélt helyzetek és a benne felmerülő gondolatok elemzését véghezvinni, a magyarországi eseményeket középpontba állítva, közép-európai kitekintéssel. A személyes érintettség befolyásolja az élmények befogadását és az emlékezés teljességét is. Az egyének elbeszélései a közös történet részei, együtt alkotják a „közös történelmet”, de a visszaemlékezések jellegükből fakadóan nem az „egyetlen igaz verziót” tartalmazzák, hiszen szubjektív típusú feldolgozásai az eseményeknek. Gondoljunk bele, hogy ugyanazt az eseményt hányféle módon lehet megélni és elmesélni. A személyes hangvételű visszaemlékezések mellett fontosnak érzek néhány olyan élettörténetet bemutatni, amelyek a tanulmány főcímének szellemében a belső vívódásokat, útkereséseket mutatják be

a korszakban. Mindennek a megvalósításához a történelmi események rövid áttekintésén keresztül kívánok eljutni, annak érdekében, hogy közös nézőpontból indulhasson a konkrét történetek feldolgozása. A történelmi események áttekintése 1920-1945 A közép-európai térség politikai, gazdasági és társadalmi-kulturális életét alapvetően meghatározták az I. világháborút lezáró békeszerződések melyek szétrobbantották az OsztrákMagyar Monarchiát, átrajzolták Németország és Szovjet-Oroszország határait és régi-új államalakulatok létrehozásáról, megerősítéséről gondoskodtak. Az I. világháború nyertesei közé tartozott Lengyelország és Csehszlovákia (helyreállt az önálló államiság, és a francia cordon sanitaire filozófia jegyében a németek és az oroszok között megnövelt területű, az európai egyensúlyi helyzetet erősítő, jelentős államalakulatokat hoztak létre), míg Magyarország az egyik legsúlyosabb árat fizette a háborúban való részvételért (területeinek 2/3-a más országokhoz került, lakossága 18.266.000 főről 7.615.000 főre csökkent). A magyar gazdaság csak lassan állt talpra az elcsatolás miatti sokkból, a gazdasági-katonai erőviszonyok pedig a környező országok statisztikáit nézve egyáltalán nem voltak kedvezőek a magyarokra

nézve. Emellett meg kellett birkózni a külpolitikai elszigeteltséggel, ami az I. világháború után elsősorban a kisantant1 létrejötte miatt sújtotta Magyarországot. A nemzetiségi kérdést illetően a magyarok alapvetően azt sérelmezték, hogy a Monarchia felbomlásának egyik kiemelkedő okát a nemzetiségekkel való bánásmódban jelölte meg a Népszövetség, viszont a Monarchia utódállamai rendkívül mostohán bántak a határaikon belülre került magyar kisebbséggel (a kisebbségi jogokat legkorrektebbül kezelő Csehszlovákiában az északdéli közigazgatási rendszerrel mindenhol biztosították, hogy a magyarok kisebbségben legyenek, ezáltal az anyanyelv használatát a hivatalos ügyekben és az iskolákban minimális szintre csökkentették). Amiért tehát a magyarok meg lettek büntetve, azt szabadon tehették az utódállamok és hiába terjesztettek a kisebbségi szerződések megszegése miatt panaszokat a magyarok a Népszövetség elé (852 panasz), azoknak nem lett következménye (a Népszövetség eljárásrendje nem is segítette a panaszok korrekt elbírálását, mert a kivizsgálás az érintett kormány feladata volt), így nagyon kevés, összesen hat előterjesztés került a szervezet plénuma elé. A Monarchia utódállamai etnikailag sokszínűek lettek, míg a vesztes or-

1) kisantant: Csehszlovákia,Románia és Jugoszlávia (Szerb Horvát Szlovén Királyság) katonai és politikai szövetsége 1921-38 között; a békeszerződés revíziója és a Habsburg restauráció ellen jött létre

109


szágok (a térségben Magyarország és Ausztria) szinte homogénné váltak. Magyarországon a békeszerződést egyöntetűen utasította el az ország közvéleménye, a 20-as és 30-as években kicsiny parlamenti képviselettel rendelkező szociáldemokraták és liberálisok az etnikai határok elve alapján gondolkodtak, a kormánypártok a „mindent vissza” elv alapján politizáltak. Az 1920-as és 1930-as évek gazdasági és politikai folyamatai azonban rövid időn belül közelebb hozták egymáshoz a közép-európai államalakulatokat (Pilsudski Lengyelországa és Horthy Magyarországa között 1926-ban szerződés született, majd az 1930-as évek második felére pedig gazdasági szempontból mindhárom országra ugyanaz a sors várt: a náci Németország mezőgazdasági nyersanyagszállítói lettek, és cserében a német ipari termékekből vásároltak). A gazdasági együttműködés rövid időn belül politikai kiszolgáltatottsággal párosult, mert a Középeurópai árucikkek értékesítésére más területen nem kínálkozott lehetőség és a náci Németország kihasználta az ebből a helyzetből fakadó erőpozíciót. Mindhárom ország szorosan függött a német felvásárló kapacitástól, ennek ellenére a politikai téren más háttérérdekek motiválták az együttműködést. A lengyel és a csehszlovák politika a gazdasági érdek mentén kívánt együttműködni, a területükön lévő német kisebbséget politikai ütőkártyaként használó német féllel, míg a magyarok azt remélték, hogy a I. világháborút lezáró békeszerződésben - Magyarországon közismerten trianoni béke – rögzített határok Németország segítségével módosíthatók, és az ország teljes területi integritása visszaállítható. A nyugati hatalmak (Nagy Britannia és Franciaország) a gazdasági világválságból még nem igazán lábaltak ki, belpolitikájukban fegyverkezés-ellenes erők voltak a meghatározók és nem érzékelték reálisan a náci Németország felől jelentkező veszélyt. Az németországi általános hadkötelezettség bevezetése, a Rajna vidék demilitarizált övezeti státusának német megsértése (1936), majd az Anschluss-ba való beletörődés (1938) is ezt sugallta, annak ellenére, hogy ezek a lépések

Közép-Európában különös riadalmat keltettek és jelentősen hozzájárultak a szélsőséges eszmék erősödéséhez. A magyarok Németország mintájára követelték a fegyverkezési egyenjogúságot és a hadiipari termelést felfuttató programot hirdettek (1938 március - győri program), amelybe ugyanúgy beletörődtek a kisantant államai (1938 augusztus 22-én a szlovéniai Bledben megállapodás született Magyarország és a kisantant államok között, hogy egyik oldalról Magyarország lemond az erőszakos határmódosításról, másik oldalról pedig a kisantant államok elismerik az ország fegyverkezési egyenjogúságát), mint ahogy néhány évvel ezelőtt a német fél versaillesi szerződésszegéseit is elfogadták a nyugati hatalmak. Utóbbiak az 1938. évi Müncheni konferencián látványosan lemondtak a közvetlen közép-európai érdekeltségről és a csehszlovákiai (szudéta-vidéki) német kisebbséget érintő területrendezést a náci Németországra és a fasiszta Olaszországra bízták. A Müncheni konferencia logikus következménye volt az, hogy lengyelek és a magyarok követelték a Csehszlovákiában élő, a szomszédos országokkal kapcsolatban lévő kisebbségi sorban élők helyzetének a rendezését, így az első bécsi döntés (Belvedere palota, 1938 november 2.) jóváhagyta Csehszlovákia határainak további változtatásait

„1. A Csehszlovákia részéről Magyarországnak átengedendő területek a csatolt térképen vannak megjelölve. A határok helyszíni megvonása a magyar csehszlovák bizottság feladatát képezi. 2. A Csehszlovákia által átengedendő területek kiürítése és Magyarország részéről való megszállása november 5-én kezdődik és november 10-éig végre kell hajtani. A kiürítés és a megszállás egyes szakaszait, úgyszintén annak egyéb módozatait magyar-csehszlovák bizottságnak kell haladéktalanul megállapítania. 3. A csehszlovák kormány gondoskodni fog arról, hogy az átengedendő területek a kiürítéskor rendes állapotukban meghagyassanak.” Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp.1966.440-441.o.

110

A döntés következtében 11.927 négyzetkilométernyi határmenti terület került vissza Magyarországhoz, úgy hogy az ott élő 1,1 milló lakosnak a 86,5%-a magyarnak vallotta magát. A csehszlovák fél nagyobb katonai ellenállás nélkül, de kényszeredetten fogadta el a határváltozásokat (Az első jelentősebb határincidenst 1939. január 6-án hajtották végre a csehszlovák csapatok, Munkácsnál, de a hadműveletet a magyar helyőrség visszaverte. A magyarokhoz visszacsatolt területeken később történtek atrocitások, az új hatalom a szlováksággal szemben nem mindig volt elnéző. A békés demonstrációkat eleinte a karhatalom oszlatta szét, melyek során sajnálatos véres események is történtek pl. Köbölkúton, Nagysurányban, Somorján). Az 1939 tavaszán a Németország nyomására bekövetkezett újabb területi változások megszüntették Csehszlovákia önállóságát (a Cseh-Morva protektorátus a Harmadik Birodalom része lett, Szlovákia Tiso vezetésével kikiáltotta az önállóságát, Kárpátalját pedig Magyarország szállta meg, az események március 14-18 között zajlottak) és egyértelművé tették azt, hogy a versaillesi békerendszer lebontása még nem fejeződött be, Németország és szövetségesei területi terjeszkedése tovább fog folytatódni. Szlovákia német védnökség alá került, a feltételeket 25 évre hatályos szerződésben rögzítették a felek (március 18-án Bécsben Jozef Tiso államelnök és Adolf Hitler). Az Első Szlovák Köztársaság területén mintegy 70 ezer magyar maradt, akinek egyetlen képviselője a parlamentben Esterházy János (részletesen ásd: háború az emberben fejezet) lett. A Magyarországhoz csatolt területek szlovákságának lélekszámára eltérő adatok állnak rendelkezésre. Magyarország és Szlovákia közti „határvita” 1939. március 23 és április 4-e között a Magyar-szlovák kis háborúhoz vezetett, majd közös megegyezéssel falvakat cserélt el egymással a két fél. A szlovák gazdaság teljes mértékben kiszolgáltatottjává vált a németeknek, az ipari fejlesztések a Vág völgyében összpontosultak (a német megszállás alatt lévő Cseh-Morva Protektorátus és Szlovákia határfolyója). A német területfoglalások következő célpontjává nyilvánvalóan Lengyel-


ország vált, de a nyugati hatalmak egyre hevesebb ellenkezése miatt ezt az akciót diplomáciailag jobban elő kellett készíteni. Így került sor a Molotov-Ribbentrop paktumra, illetve annak titkos záradékára, a Fehér terv fedőnevű akcióra, amely még mindig azt a német reményt hordozta magában, hogy nem lesz nyílt katonai konfrontáció a nyugati hatalmak és Németország között. 1939. szeptember 1-én kitört a II. világháború, de a nyugati hatalmak nem kerültek katonai összeütközésbe a náci Németországgal (Furcsa háború). A lengyel hadsereg a legnagyobb hősiességgel harcolt a németek ellen, de a technikai fölényt és a szovjetek szeptember 17-től bekövetkező támadását nem tudták ellensúlyozni. A magyarok álláspontja a németek Lengyelország elleni támadásával kapcsolatban az volt, hogy nem szabad az I. világháború forgatókönyvéhez hasonló helyzetbe kerülni (az I. világháborúban a kezdetektől fogva részt vett Magyarország az Osztrák Magyar Monarchia részeként és a háború végére kimerült, minek következtében, amikor a határokról szóló döntések születtek, már nem maradt az országnak érdekérvényesítést erősítő hadserege). Így amíg lehet ne lépjen be az ország a háborúba, sőt ne legyen elköteleződve egyik irányba sem, tehát tegye lehetővé azt, hogy a háború folyamán a leendő győztesekhez csatlakozik. A magyarok ennek a gondolatnak a jegyében nem engedték, hogy a németek felvonulási területnek használják az országot és a Kassa-Krakkó vasútvonal katonai célú felhasználásával felgyorsítsák a Lengyelország elleni hadműveleteik lefolytatását. Ezen felül még a nyugati hatalmak elismerését is kivívták azzal, hogy lehetővé tették a lengyel menekülteknek a nyugatra való távozást (Tiso Szlovákiája átengedte a német csapatokat, amivel a lengyelek menekülőútja csak a magyar határ irányába volt biztonságos). A hiteles dokumentumok hiánya miatt, nagyon nehéz megállapítani azon menekültek valós létszámát, akik az első hetekben kerültek magyar területekre. A források alapján az 2) 3)

1939 őszén Magyarországra érkezők létszámát megközelítőleg ötven- és hatvanezer közé tehetjük.2 Az első napokban, amikor a menekülteknek nyújtandó segítség intézményes formái még nem léteztek, a segítséget maguk a magyar lakosok szervezték meg. Számos pénz-, ruha- és egyéb szükséges eszközgyűjtő akciót rendeztek, azzal a céllal, hogy enyhítsenek a lengyel menekültek nyomorúságos helyzetén. A Magyar-Lengyel Társaságok Szövetségébe tömörül magyarok szervezték meg a Szapáry Erzsébet grófnő vezette Menekülteket Gondozó Lengyel-Magyar Bizottságot is. Később a lengyelek számára iskolát hoztak létre több településen, a leghíresebb Balatonbogláron 1944- ig működött, magyarországi hírlapot adhattak ki, „Wiesci Polskie” (Lengyel Hírek) elnevezéssel, ami egészen 1944-ig megjelent úgy, hogy Londonból irányították. A Belügyminisztérium Társadalmi Ügyosztálya id. Antall József3 vezetésével rengeteg segítséget nyújtott az életfeltételek javítása terén a polgári menekültek számára. Id. Antall József említett tettei miatt gondozottjaitól megkapta a „Lengyelek Atyja” elnevezést. Az események hátterében több kormányzati szereplőn kívül (elsősorban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter) meg kell említeni Serédi Jusztinián Esztergomi érsek kiállását a lengyel menekültekért, aki a katolikus egyházi kapcsolatok segítségével támogatta a lengyelek ügyét. A Második bécsi döntés (1940 augusztus 30- Észak Erdély Magyarországhoz való csatolása) tovább erősítette Magyarországon a német szövetséghez való tartozás helyességét. A döntés elvi alapját az etnikai viszonyok jelentették, de ezen a területen sokkal jellemzőbb volt a vegyes lakosság, mint az első bécsi döntésben érintett területnél. Ennek megfelelően Romániától 1940 aug. 30-án Németország és Olaszország döntése alapján 43.591 km2 terület 2.186.000 ( 51%magyar) lakossal került át Magyarországhoz. A háború ezután a nyugati fronton folytatódott, csupán a balkáni hadjárattal

került vissza a háborús események folyama Közép-Európába. Jugoszlávia megtámadásának kérdése Magyarországon a politikai vezetésben komoly dilemmát okozott. Egyfelől jelen volt az a filozófia, amelyet már kifejtettem az első világháborús tanulság ügyében, másrészről viszont a csillapíthatatlan vágy a területi igények terén azt sugallta, hogy ha belép Magyarország a Jugoszlávia elleni háborúba, akkor Németország területekkel fogja jutalmazni. A magyar miniszterelnök Teleki Pál volt ekkor, aki 1940 december 12-én írta alá az örökbarátsági szerződést a Jugoszláv kormánnyal. Teleki úgy vélte, hogy a német támogatásnak meg kell fizetni az árát, így külpolitikai nyitás jegyében az egyetlen nem szélsőséges irányultságú szomszédos kormán�nyal létesített baráti kapcsolatot. Viszont az 1941 márciusi jugoszláviai kormányváltás után Hitler sürgetni kezdte a balkáni hadjáratot, az abban való magyar részvételt pedig területi gyarapodással kívánta jutalmazni. Teleki feloldhatatlan dilemma elé került: egyik oldalon a négy hónapja kötött örökbarátsági szerződés, az adott szó ereje, a német szövetséggel való szakítás, másik oldalon az újabb területgyarapodás, a katonai sikerek, de a becsület elvesztése és a kilátásba helyezett angol hadüzenet. Teleki Pál, Magyarország miniszterelnöke 1941 április 3-án öngyilkosságot követett el. A hátrahagyott üzenete több volt egy politikájáért felelősséget vállaló államférfi megnyilvánulásánál: a tragikus végre kívánta felhívni a hivatalos körök és a közvélemény figyelmét. Teleki Pál búcsúlevele: „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk –gyávaságból-, a mohácsi beszéden alapuló örök béke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált attrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.”

Lengyel menekültek Magyarország területén 1939-1945 - Andrzej Przewoźnik tanulmánya szerint id. Antall József (1896-1974): Kisgazdapárti politikus, 1945-1953-ig parlamenti képviselő, Magyarország rendszerváltás utáni első miniszterelnökének az édesapja

111


Magyarország új kormányfője Bárdossy László lett és az ország belépett a Jugoszlávia elleni háborúba, majd újabb területgyarapodásokban részesült a németek segítségével. 1941 áprilisában Bácskát, a Baranyai háromszöget, a Mura vidéket és a Muraközt szerezte meg Magyarország, összesen 11.601 km2 1.145.000 lakossal (32% magyar). A magyarok azzal hitegették a közvéleményt, hogy az a Jugoszlávia már felbomlott, amelyikkel 1940 decemberében - tehát négy hónapja - örökbarátsági szerződést kötött a kormány. A Szovjetunió megtámadásával került át újra a háborús események súlypontja Kelet Európára. A Barbarossa hadművelet elindítása némethű diplomáciai körökben ismert volt, ami igazán pikánssá teszi a sztálini vezetés meglepődését és tehetetlenségét. A magyar miniszterelnök (Bárdossy László), aki a Szovjetunió elleni támadást támogatta, utólag arra hivatkozott4, hogy a belső ellenségeinktől is tartani kellett (értsd: a némethű szövetségen belül Magyarországnak feszült volt a viszonya Szlovákiával és Romániával is, emellett négy oldalról volt körbevéve német csapatokkal). Ez a magyarázat azon a filozófián alapszik, hogy az egyén nem felelős a döntésért, ha az események foglya, és a kilátástalan helyzetben –amelynek előidézője önmaga is – nem lehetett más döntést hozni. A legnagyobb dilemma azonban ebben a kérdésben az, hogy a „mindent vissza” jelszó eredményezhette-e azt, hogy más politikai döntés szülessék. Úgy vélem, hogy nem, ez a kérdés, úgy mint a Teleki féle dilemma csakis kétféle módon dőlhetett el (ha az egyén feláldozza magát és nem hajlandó statisztálni az újabb hazugságokhoz és bűnökhöz- lásd Teleki, de akkor mások úgyis továbbviszik a politikai logika alapján „szükségszerű” döntést, vagy pedig az eddigi úton haladva szembeköpi az erkölcsöt és az eddig képviselt politikát és tovább sodródik a bűnös úton – lásd Bárdossy). Ezután Magyarország útja egyenesen vezetett a Szovjetunió elleni támadáshoz. Kassa, Rahó és Mun4)

kács bombázása (amelyet a legújabb kutatások szerint valóban eltévedt szovjet gépek követtek el - Ungváry Krisztián) kiváló alkalom volt arra, hogy Magyarország sietve belépjen a Szovjetunió elleni háborúba. Mivel ekkor már Tiso Szlovákiája és Románia is jelezte a részvételét, az volt a tét, hogy ki a németek hűségesebb szövetségese, azaz Magyarország megérdemelte-e a németek nagylelkűségét a területi engedményeket illetően. Ráadásul Szlovákia igen jól teljesítette a német igényeket: A zsidótörvényeket majd az ún. Zsidó kódexet a Szlovák parlament a német példa alapján fogadta el (utóbbit 1941 szeptember 9-én). A zsidóság deportálását a pedig a Hlinka gárda szorgalmasan végezte. Megvonták az emberi és állampolgári jogaikat, elkobozták a magántulajdonukat, kimondták a munkakötelezettséget és a hatágú dávid csillag viselését. A törvények ellen októberben ugyan a püspökök tiltakoztak, ennek azonban nem volt érdemi hatása. 1941től gettókat létesítettek, az első Auschwitzba induló vagonok 1942. március 25-én hagyták el a Poprádot. Októberig, az első hullámban kb. 57.700 zsidót deportáltak az országból a koncentrációs táborokba. Ezt csak később törvényesítették, mely kézfeltartásos szavazásban egyedül gróf Esterházy János (lásd a háború az emberben fejezetet) voksolt nemmel. A magyar kormány kezdetben az I. magyar hadsereggel vett részt a Szovjetunió elleni fegyveres akcióba, de később Bárdossy megígérte egy 200.000 fős hadsereg felállítását és frontra vezénylését. Ennek a hadseregnek a felkészítése és felszerelése meglehetősen hiányos volt. Magyarország ezzel újra bizonyította, hogy hű szövetséges és fenntartások nélkül támogatja a náci Németországot (a II. magyar hadsereget végül 1943 januárjában a Vörös Hadsereg ellentámadása söpörte el a Don-kanyarban). A magyarországi közhangulat a területi visszacsatolások iránti örömből és a németpárti propagandából kifolyólag az első katonai vereségekig töretlenül támogató volt a háborút illetően, míg a szlovák,

A XX. század magyar beszédei 216.o Főszerkesztő Vajda Barnabás, Agave könyvek 2007

112

cseh és lengyel közhangulat sokkal vegyesebb képet mutat. Ezeket a területeket tízezrek hagyták el a német megszállás következtében és angol támogatással emigráns kormányok működtek. A lengyel emigráns kormány miniszterelnöke, az emigráns lengyel csapatok főparancsnoka Sikorski volt. A Franciaországban állomásozó lengyel haderő létszáma elérte a 100 ezer főt, a francia fegyverszünetet követően ezek az egységek Nagy-Britanniába mentek, részt vettek az angliai csatában (4 repülőszázadban 63 fő+ 81 pilóta brit repülőszázadokban), majd a lengyel tudósok szerepet vállaltak az Enigma kódjának megfejtésében. Sikorski a Szovjetunió elleni német támadást követően Sztálinnal is megállapodást kötött. Megalakult a Honi Hadsereg (Armia Krajowa), amelyhez 1943 nyarán már 380.000 ember tartozott, amely a gyenge felszereltség ellenére, pusztán a létszámát tekintve a legnagyobb „földalatti” hadsereg volt a megszállt Európában. A szovjet-lengyel viszony ennek ellenére nem volt mentes a feszültségektől, melyek különösen kiéleződtek az 1943 elején feltárt katyni tömegsírok esetét követően. A szövetségesek Sikorski értésére adták, hogy a németek elleni győzelem az elsődleges, és nem fognak a lengyelek ügye érdekében konfrontálódni a szovjet vezetéssel. Nem sokkal ezután 1943 júliusában Gibraltárban a tábornok repülőgépe tisztázatlan okok miatt lezuhant, Sikorski életét vesztette. Lengyelországban a Szovjet Vörös Hadsereg a kommunisták (Lengyel Munkáspárt - PPR) által létrehozott Népgárdát, majd Népi Hadsereget (Armia Ludowa) támogatta és nehezítette, illetve többször nem segítette a Londonból irányított szervezkedések kibontakozását. A háborús fordulat Szlovákiában is változásokat hozott az ellenállást illetően: sok szlovák katona, akiket még Ukrajna területén kerítettek körbe és estek hadifogságba átálltak és létrehozták a Szlovák Önkéntesek Ezredét, amely együtt harcolt a Vörös hadsereggel. 1943 végén az ellenálló erők aláírták Pozsonyban az ún karácsonyi egyezményt, mely lét-


rehozta az illegális Szlovák Nemzetgyűlést. A külföldi támogatáson (londoni csehszlovák emigráns kormány, szovjet partizánok) kívül egy nyílt felkelés bázisát legfőképpen a lengyel honi hadsereg átálló egységei jelenthették. A németek a növekvő partizán tevékenység (pl. Rózsahegyen) hatására döntöttek a katonai beavatkozásról, emiatt másnap 1944. augusztus 29-én Besztercebánya központtal kitört a Szlovák nemzeti felkelés. Az általános mozgósítás ellenére nem reménykedhettek komoly sikerekben, mivel hiány mutatkozott a felszerelésben. A kitűzött célokat (hágók elfoglalása, védelmi terület kialakítása és tartása a Vörös Hadsereg megérkeztéig) nem sikerült elérni. A Vörös Hadsereg a Dukla hágón keresztül próbált segítséget nyújtani, azonban a németek is komoly páncélos erőket csoportosítottak ide, aminek következtében a II. világháború egyik legnagyobb volumenű hegyvidéki páncélos csatája zajlott. Az áldozatok emlékére (a két oldalon összesen több mint 140 ezer halott) monumentális emlékmű-park (temető) épült. A szovjetekkel való együttműködés lehetősége kudarcba fulladt, a kelet-szlovákiai csapatokat a németek lefegyverezték. A szovjet légi és ejtőernyős támogatás ellenére a felkelést német és magyar segítséggel sikerült gyorsan (kb. 2 hónap alatt) elfojtani, csupán néhány ellenálló partizán egység menekült meg a megtorlás elől a helyismeret miatt. Besztercebánya október 27-ei elestével a hadsereg nyugati egységei átálltak partizán harcmodorra. Tiso kijelentése alapján, mely szerint az önként megadókat amnesztiában részesíti, többen letették a fegyvert, ill. hazamentek. A németek több falvat leromboltak, lakosait kivégezték, ill. deportálták. A katonai vezetőket Rudolf Viest, Jan Golian) elfogták, elítélték és kivégezték. Később viszont a megmaradt partizánegységek a front áthaladásával részt vettek az ország felszabadításában. A háború után ezen kiugrási kísérlet is Csehszlovákia szövetségesi oldalon való részvételét támasztotta alá. 1943 Magyarországon is az ingadozások éve (Szárszói találkozó, tár5)

gyalások a nyugati szövetségesekkel) Kállay miniszterelnök időszakát (1942.március 8.-1944 március 19) egyenesen a „hintapolitika” állandó jelzővel illeti a történelemismerő közvélemény. A szomszéd országokkal gyakoriak voltak a nemzetiségi konfliktusok, bár Kállay kijelentette, hogy nem tartja magát a reciprocitás elvéhez (a magyarországi nemzetiségi politikát és a szomszédos országokban a magyarokkal történő bánásmódot függetleníti egymástól. Kárpátaljának még autonómiát is ígért a magyar kormányzat, de nem történt előrelépés). A magyarországi külpolitikai ingadozások mellett ki kell emelni, hogy a magyar politika elsőszámú ellenfelének a Szovjetuniót és a kommunizmust tartotta. Csak a nyugati szövetségesekkel kívánt tárgyalni, ami egy ideig vállalható volt, azonban ahogy a hadicselekmények alakultak egyre reálisabbá vált az, hogy Magyarország területére először a szovjet csapatok fognak megérkezni. Ezt a tényt Horthy és környezete nem akarta tudomásul venni, a végsőkig bízott a háborús fordulatban, illetve abban, hogy az angolszász erők olaszországi előretörése révén előbb érkeznek meg Magyarországra, mint a Vörös Hadsereg. Olaszország 1943. szeptemberi kiugrása valósággal sokkolta a német hadvezetést. Ekkor döntötte el Hitler, hogy Magyarországra és Romániára is elő kell készíteni a megszállási tervet (Margharete I. és Margharete II.) viszont a Birodalmi Hírszerzés (RSHA) azt javasolta, hogy a Margharete I. terv megvalósítása során el kell tekinteni a szomszédos államok bevonásától, mert egyébként a magyarok ellenállása kiszámíthatatlan helyzetet teremtene. Horthy abban reménykedett, hogy újabb és újabb gazdasági szállításokkal meg lehet óvni Magyarországot a német megszállástól, a tisztikar és a közigazgatási kar pedig oly mértékben németbarát volt, hogy ellenállásra nem lehetett gondolni. Mindez a két világháború közötti politikai helyzettel magyarázható, hiszen Magyarország számára a német szövet-

ség jelentett reményeket a területek visszaszerzésére, míg a szomszédos országokban a német befolyás egy a nácikkal együttműködő elitet juttatott hatalomra, viszont a közvélemény csak részben azonosult az ideológiai és politikai változásokkal. 1944. március 15-én kapta meg Horthy, Hitler meghívását március 18-ra Kleissheimbe. A felkészületlen Horthyt sokkolták Hitler vádjai, amelyek között szerepelt, hogy a német titkosszolgálat folyamatosan tájékoztatta a magyarok árulásáról, a Kállay-féle hintapolitikáról. Egyszerűen közölte Horthyval, hogy amennyiben nem járul hozzá a megszálláshoz úgy elveszejti az eddig vele együttműködő embereket, illetve bevonják Romániát is a megszállási feladatokba (ez nyilvánvalóan egyet jelentett volna Észak-Erdély Romániának való vis�szaadásával). Horthy először kikérte magának a stílust és azonnal haza akart utazni, viszont arról tájékoztatták, hogy az angolszász bombázások miatt nem tud elutazni, aminek következtében újabb tárgyalásokra került sor. Mivel katonai ellenállásról szó sem lehetett és a megszállás ténye egyértelmű volt, Horthy beleegyezett a Kállay kormány menesztésébe és a megszállás elfogadásába. Már a vonatúton hazafelé bemutatták neki Edmund Veesenmayert, aki a birodalom teljhatalmú megbízottja volt, és a némettel egyeztetve5 kinevezte Sztójay Dömét, Magyarország berlini nagykövetét miniszterelnöknek. A német hadvezetés részéről (Weichs vezérőrnagy) az volt a vélekedés, hogy Magyarország megszállása harc esetén 12 órát vesz igénybe, ha viszont a nem kerül sor harcra és magyar politikai elit támogatja, akkor 24 óra, mert ki kell várni az üdvözlőbeszédeket. Mindez mutatja, hogy mennyire becsülték a magyar fegyveres alakulatok erejét. Magyarország 1944 március 19-i német megszállása komoly hatással volt a lakosság helyzetére: azt eredményezte, hogy kezdetben az angolszász légierő, majd a szovjet légierő is bombázásokat hajtott végre magyarországi célpontok ellen. Emellett

Veesenmayer először Imrédyt javasolta miniszterelnöknek, azonban Horthy ettől elzárkózott az említett zsidó felmenői miatt, majd Veesenmayer a nyilasok egykori külügyi emberét Ruszkay Jenő altábornagy nevét vette elő, aki helyett Horthy inkább Sztójayt javasolta (utóbbi 1935-től volt berlini követ és Veesenmayer számára elfogadhatónak számított).

113


más megszállt országokhoz hasonlóan Magyarországnak is igen magas megszállási költségeket kellett fizetnie (márciustól havi 200 millió pengő, októbertől 300 millió pengő, a fenti összeg jóval felülmúlta a megszállás valós költségeit és megduplázta a költségvetés kiadási oldalát. Mindez elviselhetetlen terhet jelentett a magyar gazdaság számára. Az, hogy a magyar gazdaság ennek ellenére nem omlott össze, a megszállás harmadik következményével magyarázható: megkezdődött a zsidók deportálása, vagyonelkobzása. A magyarországi zsidók deportálását Adolf Eichmann Sturmbannführer irányította egy 60-80 fős különítmény segítségével. A magyar (kollaboráns) kormányzat szorgosan együttműködött a zsidók deportálásában (a 60-80 fős német stáb egyébként sohasem tudott volna százezreket a koncentrációs táborokba juttatni) és a zsidóság kifosztása, vagyontalanítása egyáltalán nem árnyékolta be a megszállók népszerűségét. A közigazgatási apparátus felső szintjén történtek elbocsátások, viszont az alsó szinteken százezrek működtek együtt abban, hogy segítsék a honfitársaik kiválogatását, gettósítását és kifosztását. A zsidók vagyonának elkobzása egyébként hozzájárult ahhoz, hogy a magyar államháztartás hiánya kezelhető legyen (ne feledjük a megszállási költségeket), a deportálások révén biztosított vagyonosztogatással pedig sok tamáskodó számára értelmet nyert a németek melletti áldozathozatal. A zsidók kiválasztásában, gettósításában, deportálásában a csendőrség, a rendőrség, a polgármesteri hivatalok, a MÁV, a takarékpénztárak, a jegyzők, a szakmai kamarák, sőt a zsidók hatalommal együttműködő csoportjai is részt vettek. Kisebbségben voltak azok, akik életüket tették kockára a zsidó 6)

7)

8)

9)

származású barátaikért és rejtegették a biztos halál elől szomszédaikat, ismerőseiket. A személyes vis�szaemlékezések között ezúton szeretném kiemelni Mayer Lászlóné kiskunfélegyházi emlékeit. Ő kapcsolatot tartott fenn a településről deportált zsidókkal és így gyűjtötte össze a történetüket, majd a www. emlekpontok.hu honlapra helyezték fel a diákok által felvett visszaemlékezést. A beszélgetés érdekessége, hogy a személyes emlékek szinte szerkesztett, tiszta gondolatmenetű elbeszélés során tárulnak elénk, valószínűleg azért, mert az emlékező amellett, hogy feltárta a múlt eseményeit tanárként is dolgozott.6 A zsidók elleni intézkedések Baky László és Endre László vezetésével zajlottak (Belügyminisztérium, államtitkári szint), a közigazgatással és az SS-el együttműködő zsidó tanácsok jöttek létre, elkobozták a zsidók vagyontárgyait, a vidéki nagyvárosokban gettókat létesítettek és 1944 május 15-től megindultak a vonatszerelvények Auschwitz felé. Tömegesek voltak a zsidó vagyon igénylésével kapcsolatos feljelentések, a csendőri brutalitások és a hatóságokkal való szorgos együttműködés. Azok az emberek, akiknek személyes ismerősei voltak a zsidók között és nem gyűlölték az elszállítottakat, inkább nem akarták látni az eseményeket és tartózkodtak attól, hogy a deportáltak szemébe nézzenek. Erről a jelenségről a Mayer Lászlónéval készített interjúban is említés esik. A zsidók közül sokan a vallás magyarázatai szerint törődtek bele a sorsukba – a Teremtő kiválasztott népe sok bűnt követett el, ezért szenvedést rótt rá, de figyeli népe sorsát és segíteni fog. Magyarországon nem volt olyan szembefordulás a nácikkal és kiszolgálóikkal, mint Lengyelországban. Ez valószínűleg azzal magyarázható,

hogy egyrészt nem volt okuk a biztos halált feltételezni, nem úgy mint a lengyel sorstársaiknak7. Emellett a zsidóságot ekkorra már legyengítette az éhség és a nyomor, megrendítő volt számukra az elszigeteltség és az a tudat, hogy a környező társadalomban ellenérzés veszi őket körül. A kormányzó Horthy csak azután avatkozott be az eseményekbe, amikor sikerrel járt a normandiai partraszállás, illetve a svéd, svájci, vatikáni tiltakozások egyre hevesebbek lettek és kézhez kapta az ún. Auschwitzjegyzőkönyveket. Elérte Baky és Endre leváltását, leállítatta deportálásokat, viszont a vidéki zsidóságon már nem lehetett segíteni, Magyarországon zsidók csak munkaszolgálatosként, vagy Budapesten a csillagos házakban maradtak.8 Kasztner Rezsőnek (lásd háború az emberben fejezet) sikerült tárgyalások révén zsidók százait Svájcba juttatni, illetve az ún. Strasshof csoport is jobb helyzetbe került mintha Auschwitzba deportálták volna (A Bécs melletti Strasshof állomás fogadta a főleg alföldi illetékességű zsidókat, akiknek mintegy 85%-a túlélte a borzalmakat). Megkezdődtek a mentések, a semleges országok követségei (svéd, svájci, spanyol, portugál, vatikáni) nagyszámú és sokféle útleveleket bocsátottak ki, hogy minél több zsidó tudjon külföldre menekülni. A védett házakba azok kerülhettek, akiknek már megvolt az érvényes (vagy érvényesnek ható) útlevele, vagy vártak rá.9 1944 október 15-én Horthy megkísérelte a kiugrást, de a hadsereg átállása nem volt előkészítve és a már Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok sem lettek értesítve. A németek tisztában voltak Horthy tervével túszul ejtették a fiát és

Az interjú a http://www.emlekpontok.hu/hu/interjutar/reszletes_kereses webhelyen érhető el, Mayer Lászlóné interjúalany neve alatt, címe: Zsidósors Kiskunfélegyházán. Készítették a Kiskunfélegyházi Középiskola, Speciális Szakiskola és Kollégium diákjai (a témához elsősorban 22’45”től kapcsolódik a beszélgetés). A www.emlekpontok.hu webhelyen a keresési lehetőség megadásáért a Terror háza vezető kutatóját, Baranyi Tamást illeti köszönet. Varsói gettófelkelés, 1943 tavaszán amikor a zsidók egy csoportja szembefordult a németekkel. A német rendőrségi és hadi osztagok április 19-én léptek be a gettóba, hogy felszámolják. A felkelés 29 napja alatt (1943 április 19.-május 16.) a kb. 600 lázadó mintegy ezer SS katonával végzett többnyire saját készítésű fegyverekkel és bombákkal harcolva. Egyébként Białysztokban is volt 1943 augusztusában egy nagy gettófelkelés. A kijelölt házakra szabványos méretű 30 cm átmérőjű sárga csillagot kellett kirakni fekete alapon – innen kapták a „csillagos ház” elnevezést. A lakók a házakat naponta mindössze 2 órára hagyhatták el, kizárólag élelmiszervásárlás céljából. A fővárosi zsidóságot, a kezdetben kijelölt 2600 ház helyett végül 1840 lakóházban helyezték el. A védett házakat nem őrizték, nem vették körül kerítéssel, ám lakói mégsem számítottak szabadoknak. Ugyanúgy üldözöttek voltak, és a nemzetközi szervezetek, vagy követségek védelme sem volt mindig elég a túléléshez. A kijárási tilalom rájuk is vonatkozott, naponta csak egy órára, reggel 8-tól 9-ig hagyhatták el kényszerű lakhelyüket.

114


a rádióbejelentés idején megszállták Budapesten a stratégiailag fontos pontokat, a nyilasok pedig röplapokat szórtak. Horthy a sikertelen kiugrást követően visszavonta a fegyverszünetet, kinevezte Szálasit kormányfőnek és lemondott a kormányzói tisztségéről. A nyilasok uralma 1944 október 16-tól 1945 április 13-ig tartott Magyarországon. Teljes mértékben kiszolgálták a Werhmachtot és Németországot, hozzájárultak a háborús szenvedés meghosszabbításához és több tízezer zsidó elpusztításához. Rémtetteikkel a tanulmányhoz csatolt több információs anyag is foglalkozik. A háború mérlege A háború magyarországi mérlege: 810.000-900.000 halott, ebből katonai veszteség kb 360.000 fő (katonaként meghalt kb 130.000160.000 fő, a hadifoglyok közül meghalt 230- 250.000 fő) a polgári lakosság veszteségei kb. 590.000 főt tesznek ki ebből csaknem 100.000 a harci események miatt, illetve annak következményei miatt hunyt el. A polgári lakosság közül a magyarországi zsidóság áldozatainak száma kb.437.000, a cigányságé 50.000. Az újra elcsatolt területekről mintegy 300.000 fő menekült az anyaországba. A Duna és a Tisza valamennyi hídja megsemmisült, 68.000 vasúti jármű közül 48.000-et elszállítottak. A németek komplett gyárakat szereltek le, külföldre vitték az ország aranytartalékát és a koronázási ékszereket, jelképeket. Budapest ostroma 50 napig tartott (1944 dec.26 - 1945 február 13.) és a leghevesebb harcok helyszíne volt (Berlin két hét, Bécs hat nap alatt elesett, Párizs és a többi európai főváros, Varsó kivételével nem is vált hadszíntérré). Az emberveszteségek mértékét fokozta, hogy a harcoló csapatok mellett 800.000 civil tartózkodott a városban. A magyar katonák jelentős része úgy érezte, hogy esküjének megfelelően kötelezettségük a harc folytatása, 5)

még akkor is, ha látták a harcok végkimenetelét, mások átálltak a szovjet oldalra (pl. a Variházy Oszkár vezette Budai Önkéntes Ezred), de bármelyik oldalhoz is csatlakozott, érdemi szerep nélkül szinte csak statisztája lehetett az ország feldúlásának. A harmadik megoldás az volt, hogy megadták magukat a szovjeteknek. A magyar katonának tehát csak a rossz megoldások közül lehetett választania. Kitartásával meghos�szabbította a vesztes és rossz ügyért vívott háborút, a megadás pedig nem járt igazi felszabadulással, illetve a szovjetek nem tekintették egyenrangú harcoló félnek őket. A budai területekért zajló harcokban már tekintélyes létszámban vettek részt a magyarok, de a nagyobb létszám komolyabb véráldozattal is járt, elsősorban amiatt, mert a szovjetek rendszerint a legveszedelmesebb helyeken indították őket rohamokra. A Budai Önkéntes Ezred 600-700 főt veszített és 1900 fővel lépett be a Demokratikus Hadseregbe. Összesen 2500-3000 főre tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik tevékenyen szerepet vállaltak a németek elleni harcokban. Olyan méretű és szervezettségű magyar hadsereg azonban nem is szerveződhetett, mint a varsói felkelés során Lengyelországban10, vagy Csehszlovákiában. Egyrészt azért, mert ideológiailag más volt a két világháború közötti időszakban az alaphelyzet, másrészt a Szovjetunió sem támogatta egy magyar hadtest felállítását. A Magyar Front október 28-án nyílt levélben nemzeti ellenállásra hívta a lakosságot, de a szervezet vezetőit elfogták és börtönbe zárták a nyilasok/németek. A magyarok így Hitler utolsó csatlósaként fejezték be a háborút és az új kormány (Ideiglenes Kormány, Dálnoki Miklós Béla vezetésével) 1944. december 28-án üzent hadat Németországnak. A „felszabadító” Szovjetunió összesen 616.000 embert hurcolt el (a katonák 56%-át és nagy számban civil lakosokat is). A „malenkij

robotból” összesen 419.000-459.000 ember tért vissza. Magyarországon a háború utáni években létezett egy törékeny demokrácia, de a belpolitikai kérdésekben Moszkva akarata döntött. Kommunista diktatúra jött létre, ahol a bűnök sorozatát elkövető szovjeteket felszabadítóként kellett ünnepelni, ahol nem lehetett őszintén feltárni a múltat, ahol a magyar gazdasági-társadalmi és kulturális érdekek másodlagosak voltak az elnyomó hataloméhoz képest. Szociális viszonyok a háború idején A magyarországi zsidótörvények Az 1938. évi XV. törvénycikk „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viseli (az első zsidótörvényként ismert) már egyértelműen a zsidó népcsoport ellen irányult viszont felekezeti alapon született. Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadták el. A május 29-én hatályba lépett törvény kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20%-át tölthetik be zsidó vallású emberek. A törvény betartását a szakmai tömörüléseknek (kamaráknak) kellett betartatnia és öt évet kaptak a törvény végrehajtására. A törvény nem vonatkozott arra, akik az első világháborúban vagy a forradalomban érdemeket, kitüntetéseket szerzett hazafiasságáért, akik 1919 augusztusa előtt kikeresztelkedtek, valamint ezek leszármazottai.

(A törvény teljes szövege, indoklással letölthető a www.regi.sofar.hu webhelyről)

„A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” nevet viseli az 1939. évi IV. törvénycikk (május 5.), ismertebb nevén a második zsidótörvény. A törvénytervezetet az Imrédy-kormány terjesztette be az országgyűlés elé, de már a Telekikormány idején fogadták el. Ez a törvény már egyértelműen faji alapokon határozza meg azt, hogy ki zsidó. Ma-

A varsói felkelést az Armia Krajowa (Honi Hadsereg, AK) varsói Főparancsnoksága tervezte meg a „Vihar“ hadművelet részeként. A felkelés célja a város katonai visszafoglalása volt, valamint a londoni lengyel kormány irányítása alá tartozó hatalmi szervek megalakítása a főváros ban. A tervek szerint mindez a Vörös Hadsereg Varsóba való bevonulás előtt valósult volna meg. A felkelés 1944.08.01-től 1944.10.02-ig tar tott. A Vörös Hadsereg azonban ahelyett, hogy azonnal segítette volna a felkelők nácikkal folytatott egyenlőtlen küzdelmét, sokáig kivárt, így afelkelés helyzete egyre reménytelenebb lett. Végül szeptember 15-én engedélyezett egy kudarcra ítélt katonai akciót, amikor már a felkelés elhalóban volt. A 63 napon át tartó harc mérlege: 18 ezer katona veszítette életét és 25 ezren sebesültek meg. A Varsói Nemzeti Emlékezet Intézete számításai szerint 150 ezer civil esett a harcok áldozatául.

115


gyarországon zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy két nagyszülője az izraelita felekezet tagja a törvény életbeléptekor, vagy azt megelőzően. A zsidók számát a szellemi pályákon 6%-ban maximálta a törvény, és kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. A színházakban, illetve a lapok szerkesztőségében nem kaphattak olyan munkát, mely befolyásolta volna az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalát. A törvénnyel a numerus clausust (a zsidók számarányának korlátozása a felsőoktatási intézményekben - 1920) is visszaállították, a zsidókat pedig kizárták az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból. A 2.§ felsorolja azokat, akikre nem vonatkozik a törvény: az első világháborús érdemek, a titkos tanácsosokra, az olimpiai bajnokokra stb. Nem terjed ki azonban a mentesítettek leszármazottaira. A törvény következtében rengetegen váltak munkanélkülivé, azonban a kibúvókat is hamarosan megtalálták. Megjelent a strómanság, mely lényegében egy illegális alvállalkozást jelentett oly módon hogy egy névleges, nem zsidó vállalkozó nevén futott a tevékenység, de a háttérben egy zsidó személy intézte az ügyeket. (A törvény teljes szövege, indoklással letölthető a www.regi.sofar.hu webhelyről)

Augusztus 8-án lépett hatályba az 1941. évi XV., házassági jogról szóló törvénycikk. Ezt közismert nevén a harmadik zsidótörvénynek nevezzük. Bárdossy László miniszterelnöksége alatt fogadták el, viszont ez az első zsidótörvény, melyet az egyházak felsőházi képviselői elleneztek (Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek és Ravasz László református püspök), azzal érvelve, hogy a törvénytervezet beleszól az egyházak ügyeibe, illetve azokat a kereszténnyé lett egykori zsidókat is hátrányos helyzetbe hozta, akik már a keresztény egyházak kötelékéhez tartoznak. A törvény megtiltotta zsidó és nem zsidó vallásúak között a házasságkötést. A nemi érintkezést is büntette, de csak abban az esetben, ha az aktus zsidó férfi és nem 11) 12)

zsidó asszony között zajlott le. A zsidó asszony és nem zsidó férfi közötti nemi érintkezést nem büntette.

(A törvény teljes szövege, indoklással letölthető a www.regi.sofar.hu webhelyről)

A munkaszolgálat A II. világháborúban Magyarország volt az egyetlen, amely a zsidóságot fegyvertelen frontszolgálatra kötelezte. A magyar hadsereg vezérkara úgy vélte, hogy „zsidóvért keresztények rovására” kímélni nem szabad, így be kell őket vonni a katonai műveletekbe, viszont a zsidókat nem illethetik olyan kedvezmények, amik a magyar katonáknak járnak. A munkaszolgálatra a fronton és a hátországban is sor kerülhetett, természetesen a fronton lévők számára volt nehezebb a túlélés. A munkaszolgálatosok eleinte honvéd egyenruhában teljesítettek szolgálatot, később azonban csak az ún. Bocskai-sapka maradt a ruházatból, öltözetükről saját maguknak kellett gondoskodniuk. Természetesen a legnagyobb veszélynek ezek az emberek voltak kitéve, mert olyan feladatokat kellett teljesíteniük, amelyek a keresztények számára túlságosan veszélyesnek ígérkezett (aknák felszedése, út és vasútkarbantartás). Veszteségeik különösen a Szovjetunió területén zajló harcokban voltak kiemelkedőek (legyengült szervezet, hideg éghajlat, hiányos öltözet), 1942 nyara és 1943 tavasza között a munkaszolgálatosok 3/5-e meghalt, vagy fogságba esett. A legyengült szervezetű munkaszolgálatosok számára szinte lehetetlen volt a hadifogság túlélése, ezért a hadifogságban meghaltak többségükben közülük kerültek ki. 1943-ban német-magyar államközi megállapodás született arról, hogy a magyar kormány 3000 munkaszolgálatost enged át a németek részére, akik a jugoszláviai Bor rézbányáiban dolgoztak. 1944-ben újabb 3000 munkaszolgálatossal egészült ki a „bányászok” száma, közöttük volt Radnóti Miklós11, aki utolsó verseit itt jegyezte fel egy noteszbe. A munkaszolgálat még akkor is, ha a kötelezettek „mozgó vesztőhelyként” emlegették, életet menthetett, mert aki ide volt beosztva azt nem deportálták Auschwitzba.

A gettóban Budapesten 1944 júniusától a zsidónak minősített személyeknek úgynevezett csillagos házakban kellett lakniuk, de csak a nyilas hatalomátvétel12 után (1944 november 29- én) jelent meg rendelet arról, hogy a VII. kerületben ahol a legtöbb zsidó élt, hol húzódnak a gettó határai. 1944 december elején a csillagos házak és a nemzetközi gettó életben maradt lakóinak be kellett költözniük a „nagy gettóba”, a keresztényeknek (mintegy 12.000 fő) pedig ki kellett költöznie. Akik ennek nem tettek eleget, azoknak csak a bujkálás maradt és a vele járó veszély. A gettót december 10-én zárták le, a négy égtáj felé nyíló kapukat fegyveres SS-katonák és nyilasok őrizték. December 12-től kezdve már a védett házakból és épületekből is megkezdték az emberek gettóba hurcolását. Mintegy 40.000 főt költöztettek be, így a zsúfoltság elképesztő méreteket öltött. A gettó területén összesen 162 lakóépület állt, vagyis ennyi épületben kellett közel 70 000 ember elhelyezését megoldani. Ez azt jelentette, hogy egy lakásra hozzávetőlegesen 14 ember jutott, vagyis sokaknak még alvóhelyre sem volt esélye. Minél zártabb világot akartak létrehozni, a falakat (fapalánkokat) egyébként november utolsó napjaiban építették fel rövid idő alatt. Nem izraelita vallásúak december 10-ike után még dolgozni sem léphettek a gettó falai mögé. Különleges belépőjegyeket – egészen kivételes esetekben – a rendőrségtől lehetett igényelni. A területen lévő boltok áruhiány miatt bezártak, az ellátást csak a Vöröskereszt által fenntartott közkonyhákból lehetett biztosítani. A gettóba tömörített lakosság leginkább nőkből, gyermekekből és idős emberekből állt, hiszen a munkaképes férfiak nagy részét ekkora már munkaszolgálatra kötelezték. A kijárási tilalmat a gettóban nem szüntették meg: 16 óra után már senki sem tartózkodott az utcán. A Zsidó Tanács (a Síp utca 12-ben székelt) végezte a gettó igazgatási

Radnóti Miklós (1909-1944): Magyarországi zsidó felekezetű, magát magyarnak valló költő, aki a magyar líra legnagyobb alakjai közé tartozik Nyilas hatalomátvétel: 1944 október 16.

116


feladatait: a lakók nyilvántartását, az élelmiszer elosztásának megszervezését, a közművek üzemeltetését, a gyermekek gondozását stb… Az élelmezés megszervezése különlegesen nehéz feladat volt, mert rendkívül kicsiny mennyiségű alapanyagból kellett dolgozni. Több konyha üzemelt a gettó területén, a legnagyobb teljesítményű az Ortodox Népkonyha volt (23.000 adag). Az élelmezésre vonatkozólag Varsóban és Budapesten is az volt a németek álláspontja, hogy a lakosság faji hovatartozásnak megfelelően más-más napi kalóriamen�nyiségre jogosult. Ennek megfelelően a zsidóság kalóriamennyisége jóval alacsonyabb (200-300 kalória) volt, mint a magyaroké, vagy a németeké. Gettó élelmezés (1944. december) Domonkos Miksa feljegyzése, Domonkos a nyilas uralom idején a Zsidó Tanács egyik vezetője volt.

Hétfő - bableves tésztával, (4 dc. [dl]) Kedd - káposztafőzelék, (3 dc.) Szerda - burgonyaleves, (4 dc.) Csütörtök - sárgaborsó-főzelék, (3 dc.) Péntek - köményleves, tészta, (4 dc.) Szombat - sólet, (3 dc.) Vasárnap - zöldségleves, tészta, (4 dc.) A rendért és a fegyelemért a gettón belül a lakókból szervezett gettórendészet felelt, körülbelül 900 személy. A gettó lakóinak egészségügyi állapota különleges gondot jelentett. Az alapvető higiéniai feltételek hiányoztak, a szemét elszállítását nem oldották meg, gáz nem volt, víz is csak az utcai csapokból. Mivel nem volt kórház a gettó területén, ezért ideiglenes kórházakat alakítottak ki néhány lakóházból. A Wesselényi utca 44-ben és egy ideig a Bethlen tér 2-ben komolyabb kórházakat tudtak berendezni, még műtéteket is tudtak végezni (Ezek a gettón kívüli területre estek). Ezeken kívül 20 szükségkórházat is működtettek. A szükséges 13)

gyógyszerek és egyéb egészségügyi kellékek nagy részét a Nemzetközi Vöröskereszt szerezte be. Ezen kívül volt idősek otthona, illetve csecsemő- és gyermekotthonok. Az éhezés, a betegségek, a katonai események és a garázdálkodó nyilas különítményesek miatt egyre több ember pusztult el: decemberben naponta 80120 holttestet szállítottak ki a gettó területéről. Karácsony13 után a halottak elszállítása jelentett hatalmas problémát, hiszen egyre nehezebb volt megközelíteni a kijelölt temetőket (a rendelkezésre álló két temetőt - Salgótarjáni utcai és Kozma utcai - csak december végéig tudták használni. Januártól a bombázások miatt már csak a gettó falain belül lehetett elhelyezni a holttesteket. Temetkezési helynek a Klauzál tér közepét és a Dohány utcai zsinagóga mellett lévő Hősök templomának udvarát, végül a holttesteket már csak temetetlenül tudták elhelyezni a Síp utca 12 udvarán illetve a Klauzál téri vásárcsarnokban (mintegy 5000 hullát halmoztak kupacokba). A gettóban tartózkodás ideje alatt is próbálták megtartani a szokásos vallási szertartásokat. Péntek és szombat délelőttönként a gettó fennállásának végéig megtartották a szokásos szertartásokat a Dohány utcai és Rumbach Sebestyén utcai zsinagógákban. Még legalább két imaház is használatban volt a Dob utca 31-ben és a Holló utca 1-ben, így amennyire a körülmények engedték, az irányzatok szerinti külön szertartási rendet is fent lehetett tartani. Miután a kormány elmenekült, a nyilaskeresztes csoportok immáron szabad kézzel láthattak neki a zsidók módszeres legyilkolásához. A Vöröskereszt tevékenységét betiltották, a védett házak pedig ettől kezdve nem voltak védettek. Rengeteg követségi és egyéb védelem alatt álló házból elhurcolták a gettóba az ott lévőket, vagy rosszabb esetben ott helyben végeztek velük – természetesen miután személyes tárgyaiktól megszabadították őket. Ezekben a hetekben számos hír felröppent arról, hogy a nyilasok megtervezték az

egész gettó felrobbantását, sőt már alá is aknázták, de ezek a hírek nem bizonyultak megalapozottnak. 1945.Január 17-én érték el a szovjet csapatok a gettó határát. Az ott őrséget teljesítő magyar légvédelmi tüzérüteg katonáit a zsidó kórház orvosai civilbe öltöztették cserébe azért, hogy abbahagyják a harcot. A budapesti gettó egy nap alatt szabadult fel, csupán szórványos harcok helyszíne volt. 1945. március 17-én Debrecenben, az ideiglenes kormány hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket. Háború az emberben- Híres személyek belső és külső konfliktusai Kasztner Rezső (1906-1957) Zsidó-magyar újságíró, ügyvéd. Kasztner Rezső háború alatti tevékenységét máig viták övezik: többen a nácik odaadó kiszolgálójának, a zsidó népirtás egyik bűnbakjának tartják, míg mások ellenállóként, a zsidóság hős megmentőjeként tisztelik. Kasztner egy kis budapesti zsidó szervezet, a Va’adat Ezrah Vehatzalah (Vaada), vagyis a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság egyik felelős vezetője volt a II. világháború alatt, a nácik által megszállt Magyarországon. A szervezet 1941-42-ben alakult és 1944 áprilisától tárgyalásokat folytatott Kasztner révén Andreas Ernst Kurt Becherrel (SS tiszt, Eichman gazdasági ügyekért felelős embere), aki az ilyen jellegű megbeszélésekhez türelmetlen Eichmanntól szabad kezet kapott. Ennek eredményeképpen a németek egy vonatszerelvényt nem Auschwitzba, hanem 1000 dollár/fő váltságdíj fejében Svájcba irányítottak. A Kasztner közreműködésével összeállított, németeknek átadott listán összesen 1684 személy neve szerepelt. Közülük 388 kolozsvári zsidó, akik Kasztner rokonai, vagy egyéb gazdag kolozsvári és környékbeli zsidó család tagjai voltak, rajtuk kívül zsidó vallási vezetők, gazdag befolyásos családok tagjai, valamint „névtelen” zsidó menekültek. Az

1944. December 5-én a Vörös Hadsereg megindította műveleteit a főváros elfoglalására, karácsonyra pedig már körül is zárták Budapestet és megkezdődött az ostrom.

117


utóbbiak úgy kerültek fel a listára, hogy Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, melyet azok fizettek, akik anyagi helyzete ezt megengedte. Az így befolyt pénzből fedezték a szegényebb családok menekítését. Becher egyébként 50 helyet kért magának azon családok számára, akik neki közvetlenül fizettek (25.000 dollár/fő). Az 1684 fő zsidó-magyar állampolgárt mentő akciót később Kasztner vonata néven emlegették, mely 1944. június 30-án hagyta el az országot. Az utasokat először a bergen-belseni lágerbe vitték, majd több hónap után Svájcba engedték. Kasztner a háború végéig Budapesten maradt, egyes források szerint még több mint 20 ezer magyar zsidót sikerült Auschwitz helyett ausztriai munkatáborokba küldenie, akik így megmenekültek. A háború után Kasztner Rudolf Izraelbe emigrált és 1952-ben a kereskedelmi és ipari miniszter szóvivője lett.1953-ban egy szórólapon Malkil Grünwald megvádolta, hogy náci kollaboráns volt. Grünwald ellen rágalmazási pert indítottak, mely másfél év után, Kasztner elmarasztaló ítéletével végződött, a bíró azt a kifejezést használta, hogy Kasztner „eladta lelkét a német sátánnak”. Kasztner 1957 márciusában saját háza előtt ultranacionalista zsidó merénylő lőtte le, sérüléseibe március 15-én halt bele. Az izraeli legfelsőbb bíróság 1958 januárjában újra tárgyalta az ügyet, az elmarasztaló ítéletet hatályon kívül helyezte és Kasztnert minden vád alól felmentette. Grünwaldot egy év felfüggesztett börtönbüntetésre és enyhe pénzbüntetéssel sújtották. Egy ember, aki nem sodródott a korszak eszméivel, hanem a fajvédő, antiszemita nézetektől indulva a náciellenes gondolkodás képviselője lett Magyarországon: 1886-ban született, jogi tanulmányokat folytatott, majd közigazgatási pályára lépett. Már fiatalkorában igen fogékony volt a társadalmi kérdésekre és a problémák radikális úton való megoldására. Testvérével egy sajtópolémia miatt dulakodásba keveredett Áchim L. András parasztpolitikussal, aminek következtében Áchim meghalt. Az I. világháborúban huszártisztként szolgált, majd 1918-ban az egyik alapítója volt a szélsőjobboldali Magyar

Országos Véderő Egyletnek. A ras�szista-nemzetiszocialista nézetek képviselője, a Szózat című szélsőjobboldali lap főszerkesztője (1920), majd Gömbös Gyulával a Fajvédő Párt megalapítója (1923). 1928-ban összeveszett Gömbössel, aki vis�szakéredzkedett az Egységes pártba (a magyarországi kormánypárt ekkori elnevezése, a Horthy korszakban1922-1944 között különböző elnevezéssel illették ezt a pártot, amelyből kikerültek Magyarország kormányai) Ő pedig Előörs címmel új lapot alapított és a hatalmon lévők kritikusa lett. Nemzeti Radikális Pártot alapított, amelynek továbbra is jellemzője volt az antiszemitizmus, viszont a demokratizmust és a nemzeti függetlenséget is képviselte és élesen elítélte a kormány egyoldalú német orientációját. A társadalompolitikai és gazdasági nézeteit tekintve a magyar agrárium kisbirtokra alapozott fejlesztését képviselte és radikális birtokpolitikai beavatkozást sürgetett. Hívő keresztény lévén, elítélte a náci módszereket és a dunai népek közötti megegyezést kereste, aminek alapjául a kisebbségi jogok elismerését tette. A külpolitika terén egyre inkább németellenessé vált, amint megismerte a Mein Kampfot, mert kiolvasta belőle, hogy a náci Németország, amely egyelőre nem törekszik gyarmatok szerzésére, Közép Európát kívánja gyarmatosítani, először gazdasági, majd politikai tekintetben is. Ő a magyar-lengyel-osztrák összefogást sürgette ennek megakadályozására (lásd. A XX. század magyar beszédei szerk. Vajda Barnabás, Agave könyvek 2007 Kaposvár; 168.o), amely abban a helyzetben, mint megoldási javaslat irreális volt, viszont a veszély felismerése dicséretre méltó. Az 1930-as évek második felében egyre több konfliktusa támad egykori elvi társaival és felerősödik benne a germanofóbia. Az 1942. március 15-i háborúellenes tüntetés fő szervezője, aki ugyanez év novemberében a zsidóüldözés ellen (!) is tiltakozik a parlamentben. A német megszállás után egyedüliként, fegyverrel szállt szembe az őt letartóztató gestapósokkal és csendőrökkel és megsebesült. 1944 októberében a kiugrásra készülő magyar kormányzat nyomására szabadon bocsátották. A Magyar Front elnöke lesz és ebben 118

a minőségében 1944 október 17-re általános sztrájkot kívánt szervezni, hogy a feltehető kiugrást segítse, de a Kormányzó nem egyeztetett velük. A sikertelen kiugrási kísérlet után a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának lett a vezetője (1944. október 28) mindaddig, amíg 1944. november 23-án árulás miatt ismét letartóztatták. Sopronkőhidán ítélték halálra és 1944-ben, karácsony napján (!) akasztották fel. Keresztes- Fischer Ferenc (1881-1948) Budapesten végzett jogi tanulmányokat, majd jogtanácsosként tevékenykedett Pécsett. Az I. világháborúban teljesített szolgálatot főhadnagyi rangban. Baranya, majd Somogy vármegye főispánja, 193135-ig, majd 1938-1944 március 22-ig belügyminiszter. A Horthy korszak második felének legbefolyásosabb konzervatív politikusa. A politikai rendőrséget közvetlenül ellenőrzése alatt tartotta és személyesen irányította a bal- és jobboldali szélsőségesek (kommunisták, hungaristák) elleni rendőri fellépést. 1941 nyarán, amikor a honvéd vezérkar vezetésével megkezdődött a Magyarországra menekült „hontalan” zsidók deportálása Kamenyec - Podolszkij térségébe és az akció következtében a több tízezer ember került kilátástalan helyzetbe (járvány, éhínség), mint belügyminiszter leállította a deportálásokat. A Bethlen-Kállay-féle konzervatív csoporthoz tartozott, az angolszász orientáció képviselője volt, fenntartásait hangoztatta a Szovjetunió elleni hadba lépés kapcsán. 1943-ban felekezeti izgatásra hivatkozva betiltotta a Jud Süss című német antiszemita propagandafilm vetítését. A német megszállás idején a Getapo elfogta és a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták el. A táborból súlyos betegen távozott, 1948-ban Bécsben halt meg a tüdőrákban. Esterházy János (1901-1957) A nagy történelmű múlttal rendelkező Esterházy családban született (grófi ág, Nyitraújlak) 1901-ben. Budapesten tanult, majd az I. világháború befejezése után hazatért a birtokaira és ott gazdálkodott. A határok megváltoztatása ellen személye-


sen is küzdött, majd visszaköltözött Nyitraújlakra. A birtokait is érintő csehszlovák földreform végrehajtása során kapcsolódott be a kisebbségi helyzetbe került magyarság politikai küzdelmeibe. 1932-ben lett az országos Keresztény Szocialista Párt vezetője, illetve a csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga elnöke.1935-ben a csehszlovákiai parlamenti választásokon, Kassán képviselői mandátumot szerzett, majd a magyar pártok egyesülésekor az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották. Eduard Benes be akarta vonni a kormányzásba, de ő nem akart kompromisszumokat kötni. 1938-ban mikor Kassa Magyarországhoz került (I. bécsi döntés) sokak megrökönyödésére bejelentette, hogy Szlovákiában marad és az ott szórványban élő magyarok érdekeit próbálja védeni (Magyarországon felsőházi tag és tárca nélküli miniszter lett volna). A város átadásakor Horthy Miklóshoz intézett beszédében kiemelte, hogy tartsák tiszteletben az elfoglalt területeken

a szlovákok jogait. A szórványban élő magyarok kulturális és politikai érdekeinek megszemélyesítője lett Tiso államában. Részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának megszervezésében (az édesanyja lengyel volt). Egyedüliként szavazott a Szlovák parlamentben a zsidók deportálása ellen 1942 május 15-én. Így indokolta a döntését: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. … Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”. (forrás www. keh.hu Köztársasági Elnöki Hivatal) Elvetette a náci ideológiát, a keresztény nemzeti konzervatív gondolat híve volt: „a mi jelünk a kereszt, nem

pedig a horogkereszt” hangoztatta. Mivel nyilvánosan bírálta az önálló szlovák államot (azt mondta, hogy az önálló Szlovák állam egy nagy „svindli”) feljelentették és megvonták parlamenti mandátumát. A háború utolsó szakaszában menekülésre, bujkálásra kényszerült. A háború befejezése után memorandumot írt a magyarok kollektív bűnössé nyilvánítása ellen, de letartóztatták és átadták a szovjet hatóságoknak, akik tíz év munkatáborra ítélték amit az északi sarkkörön túl lévő egyik GULAG táborban kellett letöltenie. Közben a Csehszlovák köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával halálra ítélték Pozsonyban és az ítélet végrehajtása miatt kiengedték a táborból a súlyos beteget. Az ítéletet egy kérvény miatt életfogytiglanra változtatták, eközben Őt orvosok kezelték. 1957 tavaszán börtönben halt meg. Ma már feltehetjük a kérdést, a szlovák hivatalos álláspont változatlansága ellenére is: miért kellett így bűnhődnie?

Források, felhasznált irodalom Ungváry Krisztián- Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában. Jaffa kiadó, Bp. 2012 L. Nagy Zsuzsa (egyetemi jegyzet): Magyarország története 1919-1945 KLTE, Debrecen. 1991 Lengyel menekültek Magyarország területén 1939-1945 - Andrzej Przewoźnik tanulmánya lengyel és magyar nyelven (Ford. Molnár Imre) Print Páros Bt. A XX. század magyar beszédei szerk. Vajda Barnabás, Agave könyvek 2007 Kaposvár Strumph Wojtkiewicz: A tábornok halála. Ford. Bárkányi Zoltánné Kossuth Bp. 1973. Hitler hatvannyolc tárgyalása Szerk. Ránki György Magvető, Budapest 1983. Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. MTA Judaisztikai Kutatócsoport Budapest, 1995. Karsai László: Holokauszt. Pannonica, Bp. 2001 Szita Szabolcs: Aki egy embert megment – a világot menti meg (Mentőbizottság-Kasztner Rezső - SS-embervásár 1944-45) Corvina 2005 Bp. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina, Bp. 2004. Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris Kiadó, Bp. 2005. Magyarország története sorozat. Kossuth Kiadó, Bp. 2010. Püski Levente: A Horthy- korszak 1920-1941 Magyarország története sorozat. Kossuth Kiadó, Bp. 2010. Ungváry Krisztián: Magyarország a II. világháborúban Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. - Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. Megjelent „A magyar holocaust” címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. A magyarországi háborús munkaszolgálat : túlélők visszaemlékezései / szerk. Randolph L. Braham. - Budapest : TEDISZ : Szt. Pál Akad., 1996. - 145 p. (Látószög könyvek) A ford. „The wartime system of labor service in Hungary” c. kiad. alapján kész. Csapody Tamás: Bori Munkaszolgálatosok. Vince kiadó Bp. 2011 www.holokausztmagyarorszagon.hu www.emlekpontok.hu www.pintada.blog.hu www.mult-kor.hu

119

_Ember a háborúban, háború az emberben Közép- Európa és Magyarország

Recommend Documents