Elsõ fejezet. Hetes Kaptár

Elsõ fejezet Hetes Kaptár Bumm! Az elsõ ütés oldalról érkezett, Maul félfordulatot tett a lendülettõl, és egy fél lépéssel hátrébb kényszerült, mielõtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A cella padlóját alkotó fémötvözet járólapok megremegtek, és azzal fenyegettek, hogy kicsúsznak a talpa alól. Maul kiköpött egy fogat és letörölte a vért a szájáról. A másik lény a korábbi áldozatok élõ kiállítása is lehetett volna. Két és fél méteres magasságához masszív váll és felsõtest tartozott, mindezt primitív páncél törött szélû lemezei borították. A viseletet egyértelmûen egy nagyobbfajta ragadozó kitines héjából és állkapocscsontjából készítették, és gazdájának alakja maradéktalanul kitöltötte a börtöncella egyik sarkát. Maul alaposan megnézte magának a lényt. Szürke arcának formája bármely sebésznek rémálmokat okozott volna a bõrt elborító rituális sebhelyekkel, organikus gyûrûkkel, hurkokkal, szövetkampókkal és a két szem alatt lüktetõ kékes zacskókkal, melyek mindegyike lefelé és befelé, a borotvaéles fogakkal ellátott, tátogó száj felé mutatott. Még a lény két karja is úgy nézett ki, mintha két különbözõ szervezetrõl tépték volna le. A jobb oldali nagy, bütykös ökölben végzõdött, míg a balon hosszú póklábakra emlékeztetõ, karmos ujjak meredeztek. Együtt buzogányt és pengét alkottak, az egyikkel tépni és vágni lehetett, míg a másik össze13

zúzta, ami elébe került. Az imént a jobb oldali csapott le a semmibõl, hátrébb taszította Mault, és kiütötte az egyik fogát. A lény lenyúlt és felvette Maul metszõfogát a padlóról. Felegyenesedve benyomta a fogat az egyik üres helyre a szájában; addig csavargatta, amíg az ott nem maradt. Szélesen Maulra vigyorgott, mintha azt akarta volna megkérdezni, hogy tetszik neki a saját foga valaki más szájában – újabb trófea a gyûjteményben. Maul tétován bámult rá. Azután agyát elöntötte a harag. És a harag jó.

Egyenruhaként szabványos narancssárga kezeslábast kapott, azt a fajtát, amelynek kemény szövete minden mozgást akadályoz. Maul hallotta, hogy a varratok nyikorogva megfeszültek, amikor az ellenfele felé ugrott, zárta a köztük lévõ méteres távolságot. A lény pontosan úgy reagált, ahogy várta; mohón elõrelendült, kétféle karját vadul lengette maga elõtt, belekarmolt a cella állott levegõjébe, és nyikorgó-hörgõ torokhangon mondott valamit fuldokláshoz hasonló nyelvén, amit Maul még sohasem hallott. Legyenek ezek az utolsó szavaid, gondolta. Itt és most véged! Elég közel került ellenfeléhez, hogy érezze a testébõl áradó, romlott húsra emlékeztetõ hullabûzt, és pontosan kiszámított mozdulatsorba kezdett. Félretolta a lengõ karokat, felugrott a lény mellkasára, és talpával megtámaszkodva a széles bicepszeken, mindkét kézzel elõrenyúlt, torkon ragadta a lényt. Addig szorította, míg meg nem érezte, hogy a vaskos inak engednek az ujjainak. Tompa reccsenés hallatszott a lény torka felõl, azután a szájából meleg és ragacsos folyadék tört elõ. Vér. Szénfekete vér. A látvány nem okozott elégedettséget, csak azt a halványan nyugtalanító felismerést, hogy nem kellett volna ennyire elhúznia a küzdelmet. Ugyanakkor még mindig visszaállíthatta volna az összecsapás egyfajta egyensúlyát, ha gyorsan végez az ellen14

felével – ha a becsületét nem is, a felsõbbségét még igazolhatta vele. Még erõsebben szorította a lény nyakát, és az összezúzódó légcsövön keresztül kisziszegõ levegõ gurgulázó, hamar elfulladó rikoltásként tört elõ a torokból, még több vérrel együtt. A fekete, síkos-ragacsos folyadék már a szemüregekbõl is szivárgott. Elég! Tökéletes egyensúlyáról tanúbizonyságot téve Maul leugrott a lény mellkasáról, és még ugyanazzal a lendülettel átrántotta maga felett a méretes testet, olyan keményen vágta a padlóhoz, hogy az belereszketett. Ellenfele ernyedten csuklott össze, feje félrenyaklott a törött csigolyán, megmutatta a vaskosan lüktetõ verõeret a szürke bõr alatt. Maul csak ekkor engedte meg magának, hogy fellélegezzen. Ahogy gondolta; nem volt szüksége kétpengés fénykardjára vagy az Erõre, hogy legyõzze ezt a hústömeget – nem mintha bármelyiket is használhatta volna. Lenézett ellenfele torz arcára, azután felemelte az egyik lábát, és sarkával megcélozta a magát felkínáló torkot, hogy végleg és visszavonhatatlanul összezúzza a légcsövet, vagy bármi mást, amit a lény a lélegzetvételhez használt. Tekintete egy pillanatra találkozott a hústömeg táskás, kifejezéstelen tekintetével. Most pedig – üzente szótlanul a szempárnak, amelyben ott ült a végzet felismerése, miszerint alig néhány szánalmas pillanat maradt az életébõl – meghalsz. A lény hirtelen szemkápráztató sebességgel félrecsapta Maul lábát és felpattant, hátranyúlva elõvarázsolt valahonnan egy hoszszú botot. Amikor a fegyver egyik vége az arca felé lendült, Maul rádöbbent, hogy bár elõször fának vagy valamiféle biomechanikus hibridnek nézte, a bot valójában élõ szervezet, villámgyorsan elõrecsapó kígyó, amely a szemét vette célba. Maul hátrébb húzódott, de elkésett. Fájdalmas, áramütéshez hasonló érzés kíséretében elveszítette a látását, és a világ sötétbe borult körülötte. Néhány másodperc alatt a lény támadása már másodszor érte felkészületlenül, és Maul csak ekkor jött rá, hogy miért: ellenfele valahogyan nem képezte részét az Erõnek, sem15

milyen szinten nem kapcsolódott a kiterjesztett érzékelésnek ahhoz a mindent mélyen átitató mezõjéhez, amelybõl õ maga információkat nyert a környezetérõl. Számos küzdelemben felhasznált, adottnak és természetesnek tekintett ösztönös érzékelési képességei ezúttal nem segítettek. Látóidegeit savasan csípõs érzet árasztotta el, lassan szivárgott egyre mélyebbre, és Maul rádöbbent, hogy a mérget érzi, amint egyre nagyobb területen veszi át az uralmat, koncentrikusan terjed és bénítja meg az arcát alkotó izmokat és inakat. A lény rikoltozó röhögése betöltötte a cellát. Dicsõség zengett benne. Be kell ezt fejezned! Maul kihúzta magát. A fejében a saját hangja szólalt meg, mint kiképzésének rideg emléke – de a hanghordozás kétségtelenül a mesterét idézte; a könyörtelen utasítások fájdalmas és fegyelmezett teljesítésével töltött órákat, napokat, éveket visszhangozta. A Sith-nagyúr emléke azonnal visszarántotta a jelenbe, elméje teljesen kitisztult. Felnyúlt és megragadta a kígyót, amely teljes hosszában a nyakára tekeredett. Valahol az ürességben Maul megérezte az apró izmok és inak százait, amelyek egyre jobban összeszorultak a torkán, hogy élõ hurokként fojtsák meg. A következõ másodpercek létfontosságúvá váltak. Maul megfeszítette az izmait, lehajtotta fejét és megpróbálta lerántani magáról a kígyó-botot, de nem járt sikerrel. A gyûrûk továbbra is körbefonták, a síkos bõr és az izmok puszta ereje megakadályozta, hogy fogást találjon rajtuk. Maul megfeszítette az akaraterejét, és teljesen mozdulatlanná, a merevség szobrává vált, így lehetõvé tette a kígyó számára, hogy magabiztosan még szorosabbra húzza a gyûrûit, így az állat feje ismét áldozata arca elé került. Maul még mindig kivárt. Érezte ellenfele rothadásszagát, a bõrébe maró karmokat, amelyek a feje felé tapogatóztak. Hallotta a rikoltást, amely ezúttal színtiszta diadalról adott hírt – akár nevetés is lehetett. Kiéhezett, õrült röhögés. Ennek a harcosnak nem volt vesztenivalója. 16

Nem vagy harcos, gondolta Maul. Semmit sem tudsz a sötét oldalról. Elérkezett a várva várt pillanat. Megragadta a kígyó-bot fejét, összeszorította a tömpe orrot és a szájat, a meredezõ fogakkal együtt. Egyik markával tartotta, a másikkal lentebb ragadta meg a lényt és addig csavargatta, míg végül egy reccsenéssel letépte a fejet. A kígyó gyûrûi görcsös rángatózással ernyedtek el és tekeredtek le a nyakáról, és Maul vett egy mély, frissítõ lélegzetet, mielõtt befejezte a munkát. Valahol elõtte az ellenfele dühödt üvöltéssel válaszolt, kígyófegyvere halálára. Maul oda sem figyelt; származhatott az üvöltés bármilyen õseredeti érzelemtõl, az mégiscsak érzelem maradt, nem több vagy informatívabb a halál közelségébõl fakadó félelemnél, amelyet elfojtott magában az imént, amikor a kígyó a nyakára tekeredett. A gyengeség melegágya. Számára ugyanolyan hasznavehetetlen, mint a többi érzelem. Ugyanakkor ellenfele érzelmeit az elõnyére fordította. A fájdalommal és haraggal telt üvöltés kiváló alkalmat adott, hogy a lény szája felé nyúljon, és érezve a bûzös leheletet a kézfején, viszszaszerezze a fogát. Ki kellett tépnie az ínybõl. Azután beletömte a még mindig a kezében tartott kígyófejet, és összecsukta a szürke szájat. Letépett három nagyobb fémkarikát a lény jobb karjáról, és a horogszerû eszközökkel átfúrta az alsó és a felsõ ajkat, hogy lezárja õket. Mindehhez át kellett karolnia ellenfele fejét, és érezte benne a görcsösen rángatózó kígyófejet, elképzelte a vakon húsba fúródó fogakat, amelyekbõl az utolsó izomgörcsök még kiszorítják a maradék mérget. A lény rángatózva szabadulni és sikoltozni próbált. Fejezd be! Még mindig vakon, de felülkerekedve ellenfelén Maul fogást váltott, fejelt és belefúrta szarvait a lény szemébe. Érezte, hogy az egyik szemgolyó zselés anyaggá válva szétkenõdik a bõrén. A rángatózás abbamaradt, és Maul hátrébb lépett, eleresztette a testet, hagyta összerogyni a lába elõtt. 17

Pislogott, még mindig lángoló fájdalomtól átjárt szemével hunyorogni próbált. Egyik kezében a kivert fogát markolta. Fegyverfémszürke és fémes kék árnyalatok jelentek meg elõtte. Dühítõen lassan, de kezdte visszanyerni a látását. Okkal remélhette, hogy alig néhány órán belül teljesen elmúlik a vaksága, és amikor... A padló rázkódni kezdett alatta. Maul körbenézett, a remegés forrását kereste. Körülötte egyre jobban rázkódott a cella, a padló és a fal lemezei kerepelõ kakofóniába kezdtek, vaskos láncok csörgésének zaja hallatszott valamely hatalmas szerkezet kattogásával együtt. A hangok betöltötték az egész helyiséget, lassan fülsiketítõ dübörgéssé olvadtak össze. Minden mozogni kezdett. Maul kinyúlt, hogy az ujjai hegyével kitapintva igazolja gyanakvását. A falak közeledtek egymáshoz. Nem illúzió áldozata lett, nem elveszett és lassan visszatérõ látása csalta meg. A cella szó szerint megváltoztatta az alakját; a falakat és a padlót alkotó acéllemezek nagy, mechanikus pikkelyekként csúsztak egymásra, íves felületet alkottak, miközben a padló meredekebbé vált, az egész helyiség tálszerûvé formálódott, végül megnyílt és kürtõt alkotott. Maul hátranyúlt és megragadta a priccshez csavarozott kapaszkodót, megtartotta magát. Körülötte a fémes kattogás és robaj tovább hangosodott, amikor lyuk nyílt a padló közepén. Maul összevont szemöldökkel pillantott le a lyukba. Látása sokat tisztult az elmúlt másodpercekben, és érzékelte, ahogy iménti támadója élettelen teteme a már hasznavehetetlen szerves páncéljával együtt csúszni kezd a helyiség közepe felé. Saját fekete vérének csúszós nyomvonalán siklott, a fizika egyszerû törvényeinek engedelmeskedett; a lassan eltûnõ testet úgy követte a letépett fejû kígyó-bot, mint egy, az utolsó pillanatban még kapaszkodót keresõ végtag. A harcos és fegyvere belezuhant a lyukba, és a következõ pillanatban elnyelte õket a sötétség, amely majdnem olyan mély volt, mint a Maul vaksága idején tapasztalt feketeség. Egy pillanatra – olyan rövid idõre, hogy megkérdõjelezte a valódiságát – 18

Maul megpillantott valami szem nélküli, fehér szörnyeteget, amely felbukkant a semmibõl és elnyelte a tetemet. A lyuk bezárult és a padló lemezei ismét mozogtak, a fallal együtt felvették korábbi alakjukat. A kattogás és remegés hamarosan abbamaradt, a cella ismét szögletessé vált. Valahol az ajtó környékén egy vörös fényekbõl kirajzolt panel villogni kezdett, majd zöldre váltott. Maul várt, és a cella elindult vele felfelé.

Második fejezet Sadiki Sadiki Blirr igazgatónõ belépett az irodájába, tekintete végigsiklott, az egyik falat vádló tekintetek soraként borító holokijelzõkön. Némelyik képernyõt a megfigyelõrendszerre kapcsolták rá, ennek megfelelõen a börtön különbözõ részeit mutatták; az étkezõt, az orvosi szobát, a csarnokot, folyosókat és gyaloghidakat, amelyek egy hatalmas kerék küllõiként futottak szét a gyûlésterem felett, ahol az elítéltek gyülekeztek a menetek elõtt és után. Azonban a képernyõk nagy többsége bejövõ hívásokat mutatott, rá várakozó HoloHálózat-beszélgetéseket fogadóirodákkal, hivatalnokokkal, különféle szerencsejátékos érdekszövetségek vezetõivel, akik kétségtelenül mind a múlt éjszakával kapcsolatban keresték. – Jó reggelt, igazgatónõ! – köszöntötte vidáman a 3D-4-es adminisztrátordroid. – Hogy vagyunk ma reggel? – Minden álomszép – felelte, miközben letelepedett a központi konzol elé. A reggeli caf már ott várta. Elõrehajolt, az ujjlenyomatával megadta a biometrikus kódot, hogy elõhívhassa a rendszerbõl a személyes napirendjét, amely élénk színekkel söpört végig elõtte a konzolhoz tartozó kijelzõn. – Beadnád a múlt éjszakai meccsrõl készült felvételt? – kérdezte a droidtól. – Természetesen – válaszolta 3D-4, azután a várakoztatott hívások sora felé fordult. – Csakhogy, ahogyan nyilvánvalóan sejti 20

is, asszonyom, számos kaszinó képviselõje és a Szerencsejáték Bizottság is kivételesen nagy érdeklõdést mutat a... – Várnak. – Talán nem árt, ha emlékeztetem a ma reggelre tervezett találkozójára a... – Köszönöm, hogy emlékeztetsz! – szakította félbe Sadiki fel sem nézve a konzolról. – A felvétel? – Természetesen elõkészítettem – válaszolta a droid némileg kimérten. – Az elejétõl szeretné megtekinteni? – Borzasztóan zavarna? – Egyáltalán nem – felelte az adminisztrátordroid. Három éve dolgozott az igazgatónõ mellett, és a szarkazmusra való érzékenysége az egyik leghasznosabb tulajdonságának bizonyult. A felsõteste csipogva körbefordult, azután elõbújt és villódzva életre kelt a beépített holovetítõje. A droid vetítés közben végezte el a szükséges beállításokat a minõség javítása érdekében. Az íróasztala mögött Sadiki hátradõlt a karosszékén, lábát feltette a központi konzol vezérlõpanelje mellé, és a cafját kortyolgatva nézte az egész irodafalat beborító képet. Már harmadszor nézte végig. Szokásává vált legalább kétszer megnézni minden küzdelmet; egyszer élõ közvetítésen, menet közben, azután késõbb jóval elemzõbb hozzáállással, hogy megfigyelje az egyes harcosok erõsségeit és gyengéit. Küzdelmek százai alatt észrevette, hogy az ismételt megtekintés során egyes menetek önálló életre kelnek, sajátos organizmussá fejlõdnek, amely nagyobb az egyes harcosoknál, különálló jelenlétet hoz létre, amelyet izzadság, vér, kétségbeesés és néha egyfajta elegancia tart össze és éltet. Egyes meccseknek saját személyisége fejlõdött ki. A múlt éjjel néhai bajnoka kivételesen szörnyszerû organizmus volt, amelyet a börtön legkifinomultabb felismerõ algoritmusai sem voltak képesek azonosítani. A több mint két méter magas lény bõrét mindenhol rituális sebhelyek borították, és valamiféle élõ botot forgatott, de ezen kívül nem használt fegyvert. Hat standard hónappal korábban érkezett a Hetes Kaptárba egy rakás másik elítélttel együtt, amelyek közül kettõ már az utazást 21

sem élte túl. Addigra a lény már minden ismert kategorizálási módszert hasznavehetetlenné tett. Olyan nyelven rikoltozott és csicsergett, amelyet senki sem ismert, és módszeresen legyilkolt mindenkit, akit szembeállítottak vele. Az õrök egy része szerint nõnemû lehetett. A másik oldalon egy újonnan érkezett elítélt állt, egy kopasz és arányos izomzatú zabrak férfi, akinek vörös bõrét fekete tetoválások borították, és a koponyáját tíz kis szarv vette körül. Sadiki még így, harmadik alkalommal sem tudta levenni róla a szemét. Az utolsó másodpercekben, amikor letépte a kígyó-bot fejét, azután megetette azt a saját gazdájával, az igazgatónõ az izgatottság olyan sötét remegését érezte, amilyet évtizedek óta nem tapasztalt. Úgy sejtette, hogy ugyanaz az õseredeti lenyûgözöttség dolgozott benne is, ami Galaxis-szerte kreditek millióinak eljátszására késztette a szerencsejátékosokat, miközben összegyûltek a kivetítõk elé és nézték a meccseket. Amikor a küzdelem véget ért, az igazgatónõ kimerevítette a képet és ránagyított az új bajnok arcára. A vörös bõrrel keretezett, sárga szempár mintha õt nézte volna. Sadiki elgondolkodva kortyolt a cafjából. – Visszavette a fogát – mondta végül. 3D-4 felsõteste feléje fordult. – Elnézést? – kérdezte. – Az új bajnok. Mielõtt megölte az ellenfelét, visszavette a fogát. – Talán a faj szokásai szerint... – Hogy hívják? – kérdezte a nõ. – Az új elítéltet. – A 11 240-est? – kérdezett vissza 3D-4. – Utólagos engedélyével már feltöltöttem minden releváns adatot az adatolvasójára. Sadiki levette a lábát az asztalról, és megnyomott néhány gombot a konzolba állított szerkezeten. Az új bajnok adatai megjelentek az adatolvasó képernyõjén: AZONOSÍTÓSZÁM: 11 240 ÁTVÉTEL DÁTUMA: 01102211224 NÉV: JAGANNATH FAJ: ZABRAK 22

NEM: FÉRFI MAGASSÁG: 1,75 MÉTER SÚLY: 80 KG SZEMSZÍN: SÁRGA BÕRSZÍN: VÖRÖS FOGLALKOZÁS: ZSOLDOS VÁD: GYILKOSSÁG – Ennyi? – kérdezte Sadiki a szöveget pásztázva, de nem talált több adatot. – Hol a többi? – Nincs több. – Honnan jött? Legalább ezt meg tudja mondani valaki? – A bányászkolóniák rutinvizsgálata során tartóztatták le a Subterrelen, ahol a hatóságok azonosították egy gyilkossági vád alapján. Még várjuk a labortenyészet és a vérvizsgálat eredményeit – válaszolta a droid kattogva és surrogva, fotoreceptorai halványan izzottak. – Mindeddig valahogyan elkerülte a részletes osztályozást – tette hozzá. – Szeretné, hogy utasítást adjak a teljes pszichiátriai felmérésre? Sadiki elgondolkodott, azután megrázta a fejét. – Ne – válaszolta. – Még ne. Elõbb lássuk, hogyan teljesít! Nem õ lenne az elsõ, aki becsörtet, azután gyorsan feledésbe merül. – Rendben – felelte 3D-4. – Ha nincs más, akkor Chlorus játékbizottsági felügyelõ várja, hogy fogadja a hívását. És Eamon Huang az Ando Prime-on lévõ kaszinóból. Kit kapcsoljak elsõként? – Chlorus? – kérdezett vissza Sadiki. Azon kapta magát, hogy ösztönösen megnézte a külsejét a legközelebbi kikapcsolt képernyõ tükrében, és gyorsan megigazgatta a haját. – Add be! – Rendben. A holokészülék váltott, és egy õsz hajú, elõkelõ külsejû ember férfi életnagyságú képét mutatta, aki bokáig lelógó, kétrétegû gyapjú télikabátot viselt. Dragomir Chlorus legalább hatvanéves lehetett, de olajzöld tekintetével és trópusi jellegû, barnás bõrével legalább húszat letagadhatott. Még a homlokát barázdáló, türelmetlenségrõl árulkodó ráncokkal együtt is. 23

– Felügyelõ! – szólította meg Sadiki, és felemelt bögrével üdvözölte a férfit. – Kiváló színben van, mint mindig. Egyszer el kell mondania, hogyan csinálja, hogy nem öregszik egy napot sem! Csak nem az étrendje a titok? – Igen – válaszolta a felügyelõ szárazon. – Kiiktattam az étrendembõl az alaptalan hízelgést. – Messze földön híres haragja kiült a vonásaira és elmélyítette a ráncokat a szája két oldalán. – Remélem, ezzel letudtuk a kötelezõ bókokat. – Ühüm – felelte Sadiki egy korty caf elõtt. – Úgy tûnik, igen. – Jó. Sokáig várakoztatott, igazgató, és függetlenül attól, amit hallott, a Galaxis nem maga körül forog. – Sajnos valóban nem – felelte Sadiki mosolyogva. – De olyan is volt, nem? Chlorus meglepetten pislogott. – Fogalmam sincs, mirõl beszél – mondta. – Persze, hogy nincs – válaszolta a nõ még mindig mosolyogva. – Várjon egy percet, felkenem a bûnbánó sminkemet, és utána elmondhatja, mit tettem már megint, amivel átléptem a Galaktikus Szerencsejáték Bizottság érzékenységi küszöbét. – Nincs oka efféle tréfálkozásra, igazgató! Pontosan miféle üzletet is folytat maga ott? Sadiki szemöldöke kérdõn megemelkedett. – Jaj, de hivatalosak vagyunk ma reggel! – jegyezte meg. Ujjait összefonta maga elõtt az asztalon, és így válaszolt: – Jól van. Ahogy ön is tudja, felügyelõ, a Hetes Kaptár nemcsak megtestesít egy jövedelmezõ játékipari ágazatot, de emellett értékes szolgálatot tesz több millió... – Szerintem átugorhatjuk a befektetési propagandát. A tegnap esti összecsapásban részt vevõ új elítéltrõl akarok hallani. És tudni akarom, hogy ön pontosan mennyi kreditet nyert, amikor a fickó széttépte az ellenfelét. – Mármint személyesen én? – Ne játssza az ostobát! – csattant fel Chlorus. – Máskülönben hamarosan megtapasztalhatja, hogy mennyire nincs sem idõm, sem türelmem az ilyesmihez. 24

– Ó, valóban? Pedig azt hittem, hogy már mindent megtudtam magáról – felelte Sadiki. Lehajtott fejjel felvillantotta a tõle telhetõ legártatlanabb tekintetét. – Jól sejtem, hogy a Bizottság üzlettársai nem voltak teljes mértékben elégedettek a meccs végkimenetelével? – kérdezte. – Enyhén szólva – értett egyet Chlorus. – A Mag bolygóin minden fogadóiroda és kaszinó vezetõsége a haját tépi dühében. És tudja, nem csodálom. A legutóbbi bajnok, bármi is volt, nagy támogatottságnak örvendett. Hat összecsapást nyert meg sorban. Viszont ez a zabrak simán leverte. – A becsült esélyei ellenére – mondta Sadiki vállat vonva. – Ezt hívják úgy, hogy beleköpött a levesbe. – Emlékeztetném – kezdte Chlorus –, hogy az utóbbi idõben ez kissé sokszor megtörtént az intézményében. – Na, várjunk csak! – ellenkezett a nõ, kihúzva magát a székén. – Ugye, nem arra utal, hogy maga szerint tisztességtelen elõnyre adunk lehetõséget? – Soha... – Ahogy azt ön is tudja, én és az öcsém határozzuk meg az esélyeket az egyes harcok elõtt egy egyedi algoritmus segítségével, amely figyelembe veszi a korábbi küzdelmeket, a testsúlyt, a bûnügyi nyilvántartást és még számos más tényezõt, tehát mindazokat az adatokat, amelyek az elõfizetõink milliói számára is elérhetõek. Viszont abban sohasem lehetünk teljesen biztosak, hogy mindezekbõl az elemekbõl valóban gyõzelem lesz – magyarázta Sadiki. Vállat vonva hozzátette: – Végül is, ezért tartják szerencsejátéknak. – A ház mindig nyer. – Ahogyan a fogadók milliói is – ellenkezett a nõ. Chlorus tekintetét fürkészte. – Ez egy üzlet, felügyelõ. – Egy elképesztõen jövedelmezõ üzlet. – Ezt kérdésnek szánta? Chlorus megköszörülte a torkát, mielõtt válaszolt: – A területen való megjelenése óta nem kérdéses, hogy a Hetes Kaptár példátlan népszerûségnek örvend a szerencsejátékos közösségekben... 25

– Örülök, hogy kimondta. – Ám ezen a ponton emlékeztetnem kell, igazgató, hogy egyre több kaszinótulajdonos, galaktikus bankár és... – A férfi elhallgatott. Némi habozást követõen folytatta: – Gyakorlatilag a Külsõ Gyûrûben a szerencsejátékos tevékenységet irányító kisebb bûnkonzorciumok is felfigyeltek rá, hogy a kiírt esélyek rendszeresen tévedésnek bizonyulnak. – Pontosan mely társaságokról beszélgetünk? – kérdezte Sadiki. – És egyébként ez véletlenül nem esik kívül a hatókörén, felügyelõ? – Nem figyel rám. – Ó, dehogynem! – válaszolta a börtönigazgató. – Amiatt aggódik, hogy a Bizottságnak ki kell magyaráznia magát a bankos mumusok elõtt, és a személyes jó hírnevét azzal próbálja fenntartani, kedves felügyelõ úr, hogy korrupció után szaglászik és keménykedik a szervezett bûnözéssel. Ami egyébként tiszteletre méltó, de nem hiszem, hogy bírsággal kellene fenyegetnie... – Bírsággal? – kérdezte Chlorus hirtelen sokkal lágyabb, mármár kedves hangon. Kissé elõrehajolt, úgy mondta: – Sadiki! Le kell állítanom. Tudom, hogy hajlik a megszokottól eltérõ viselkedésre, de a közös múltunkra való tekintettel vegye ezt baráti figyelmeztetésnek! – Elhallgatott és hatalmasat sóhajtott, mint aki nagy súlyt készül felemelni, azután összeszedte magát és folytatta: – Ha a Hetes Kaptárban belsõ információk alapján határozzák meg az esélyeket, akkor magának kellene tudnia a legjobban, hogy a Szerencsejáték Bizottság az utolsó, ami miatt aggódnia kell. – Ezt pontosan hogy értsem? A Fekete Nap küld majd a börtönömbe egy rakás verõlegényt, hogy szétverjenek valamit? – kérdezte a nõ, és röviden felnevetett. – Õszintén szeretném látni, amikor megpróbálkoznak vele. – Nem feltétlenül a Fekete Napról van szó. – Akkor kirõl? Chlorus vetett egy kelletlen pillantást jobbra, valamire, ami nem volt benne a képben, azután csak ennyit válaszolt: – Eleget mondtam. Viszlát, Sadiki! – Várjon! 26

Ám a felügyelõ eltûnt, megszakította a vonalat. A börtönigazgató sóhajtva dõlt hátra a székén. A cafjáért nyúlt, de az már kihûlt, és úgy nem szerette. – Nagyon kedves! – jegyezte meg, azután körülnézett, a droidot keresve. – 3D-4! Felmelegítenéd, kérlek? És találjuk ki, hogy ki legyen a következõ, akit ki kell engesztelnem. – Az feltehetõleg én lennék – jött a válasz az ajtó felõl. Sadiki felpillantott a magas, vékony muunra, aki látszólag bejelentés nélkül materializálódott az iroda bejáratánál. A börtönigazgató némi beletörõdéssel vette tudomásul, hogy látogatója hivatalos Palo bankáröltözéket visel, azaz egy kerek gallérú, zöld felsõt, testre simuló nadrággal és csizmával. Az egyenruha mindent elmondott arról, hogy kicsoda a férfi, és miért jött. Sadiki hûvös mosollyal állt fel az íróasztala mellõl. – Bocsásson meg, de ismerjük egymást? – Vesto Slipher – mutatkozott be a látogató. – Intergalaktikus Bankklán. Beszéltünk korábban holo-adó-vevõn, de még nem volt szerencsénk személyesen találkozni. – Nos – kezdte a nõ, miközben mosolyát visszahúzta a szája sarkába –, mindig örömmel tölt el, ha vendégül láthatom az IBK bejelentés nélkül érkezõ képviselõjét. – Ó, valóban? – kérdezte a muun, hasonlóan visszafogott mosollyal. – Az arckifejezése mást sugall. – Ó, ne vegye magára! Nem indult túl jól a napom – felelte Sadiki, azután az adminisztrációs droidhoz fordult: – Napirenden van ez a tárgyalás? – Próbáltam szólni... – kezdte 3D-4, de Slipher mosolyogva, végtelen udvariassággal félbeszakította: – Ó, kedves igazgatónõ! Én magam vagyok az ön napirendje.

Harmadik fejezet Van, aki forrón szereti Maul ketrecébõl szabadult ragadozóként ment át a börtön étkezõjén, egyenesen ment, a pillantásával választotta szét maga elõtt a tömeget. Az elítéltek egy része aggódó arckifejezéssel hátrébb lépett, hogy elengedje, mások csak ledermedtek. A fejek mindenhol utánafordultak. A folytonos alapzaj suttogássá halkult, és a suttogásból csak elmormolt szavak maradtak a méricskélõ tekintetek mellett. Az utolsó asztalhoz ment, ott ült le. Az asztal túloldalán egy sápadt, ijedt kinézetû ember egy félszemû gottal vitatkozott, ám Maul érkezésekor elhallgattak, felkapták a tálcáikat, és sietve távoztak. A zabrak mozdulatlanul ült, anélkül mérte fel az étkezõt és figyelte a tömeget, hogy jelét adta volna ennek. Kívülrõl csupán úgy tûnt, mintha nézelõdött volna. Bár a perifériás látása még nem jött teljesen rendbe, azt így is észrevette, hogy a figyelem középpontjába került. Még a fenti gyaloghidakon sétálgató õrök is mintha éberebbek lettek volna a szokásosnál, egyik kezüket folyamatosan a sugárvetõjükön tartották, a másik az övükre akasztott kis kommunikációs konzolon pihent. Az elítéltekbõl és az õrökbõl egyformán a félelem, a kétségbeesés és az idegeket felõrlõ, monoton paranoia szaga áradt. Az utóbbi természetesnek számít, amikor sok élõlényt zárnak össze határozatlan idõre. 28

Maul undorodott mindettõl. Csakhogy, legalábbis egy idõre, ezt a helyet kellett az otthonának tekintenie.

Nem egészen huszonnégy standard órával korábban tette be elõször a lábát ebbe a lebegõ pöcegödörbe, és ennyi idõ elegendõnek bizonyult, hogy minden szükséges információt megismerjen a helyrõl. Már tudta, hogy a bent töltött idejének java csupán türelem kérdése lesz, és csak arra kellett vigyáznia, hogy a kiléte felfedése nélkül teljesítse a küldetését. Egyik sem tûnt nehéznek. Ráadásul mindkettõt parancsba kapta, így a szükségességük vitán felül állt.

A napi egyetlen szállítmánnyal együtt érkezett a Hetes Kaptárba, egy névtelen börtönhajóval, amelynek lecsupaszított belseje magas széntartalmú antracit és mosdatlan testek szagától bûzlött. A raktérben huszonhét másik elítélt zsúfolódott össze, akiknek a jelenlétével Maul alig foglalkozott, miután egy pillantással felmérte, hogy egy másodpercet sem érdemelnek az idejébõl. A tucatnyi különféle fajból összeszedett, büdös és tetves társaság egy része már annyira leépült, hogy csak ült és érthetetlenül motyogott, mások üres tekintettel bámultak ki a hajó egyetlen ablakán, mintha a nagy feketeség értelmet adhatott volna céltalan és jelentéktelen életüknek. Az utazás során Maul végig csak ült a többi elítélttõl távolabb, teljes mozdulatlanságban. Néhányan láthatóan nem bírtak várni a verekedéssel, és a hosszú út unalmasságától nyugtalankodni kezdtek. Az oldalvást vetett pillantásokból és a lökdösõdésbõl egyszer-egyszer alaptalan erõszakos kitörések lettek. Már több órája elindultak, amikor egy túlfejlett izomzattal és kocsányon ülõ, dülledt szemmel megáldott ektomorf nekiugrott egy rodiainak, akinek valahogy sikerült felcsempésznie a hajóra egy kiélezett lemezlapot. Nyilvánvalóan önvédelemre akarta használni, de a ve29

rekedés nem tartott sokáig, mert ráesett Maulra, aki felpillantott, azután könyökével összezúzta a férfi alsó gerinccsigolyáinak egyikét. Az õröknek a szempillája sem rezdült, amikor a rodiai vinnyogva és félig bénultan elterült a padlón, és az út hátralévõ részében végig ott hevert, nyöszörgött és ködös tekintettel bámult. Maul csupán ezt az egy mozdulatot tette az utazás egész ideje alatt. Amikor végre bedokkoltak, fegyõrök fáradt tekintetû fogadóbizottsága várt rájuk a hangárban, ahonnan sztatikus rudakkal és ösztökékkel beterelték õket a bejelentkezõkapun, és miközben csoszogva pislogtak körbe az ismeretlen környezetben, végigfuttatták rajtuk a biometrikus letapogatókat. Maul több õrt látott ott, mint bárhol máshol az ûrállomáson. Mozdulatlanul állt a sor végén, amikor egy ideges mozgású fegyõr Smight feliratú névjegykártyával a mellkasán odalépett hozzá és végighúzott elõtte egy rudat, amellyel fertõzések és rejtett fegyverek után kutatott. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a férfi keze reszketett, amikor a rúddal Maul arca elé ért. – Ugye tudod, miért kerültél ide, féreg? – kérdezte Smight, talán, hogy növelje az önbizalmát, miközben alig bírta elrejteni a hangja remegését. Maul nem válaszolt. – Naponta huszonkét standard órán át – mondta a fegyõr – szabadon rohangálhatsz az étkezõben és a gyûlésteremben. Naponta kétszer, amikor a sziréna jelez, visszamész a celládba ellenõrzésre. – Az õr nyelt egy nagyot, ádámcsutkája felugrott és leereszkedett. – Minden szökési kísérlet azonnali likvidálást von maga után. Ha a sziréna hangjára nem térsz vissza a celládba, az automatikusan szökési kísérletnek minõsül, és azonnali likvidálást von maga után. Megértetted? Maul csak nézett rá, várta, hogy az õr befejezze a dolgát és magára hagyja. Miközben ellépett tõle, a fiatal fegyõr még talált magában elég bátorságot, hogy rákiabáljon: – Itt fogsz megdögleni, féreg! Mind itt fogtok megdögleni! 30

A következõ állomás az orvosi szakasz volt, ahol egy órán át fertõtlenítették az elítélteket, azután a közönyös droidok ellenõrzéseket futtattak le mindenféle mérgekre, felvették a neurális adatokat, és enkefalográfos vizsgálatot végeztek. Az ultrahangos teljes testi letapogatást követõen egy felújított GH-7-es sebészegység hosszú injekciós tût döfött Maul mellkasába, azután visszahúzta, de csak hogy más szögbõl újra beszúrja. Egy utolsó letapogatás ellenõrizte a droid eljárásának sikerességét, és a túlsó falnál álló fegyõr intett a társaságnak, hogy haladjanak tovább. Ezután két õr jelent meg az egyik folyosón E-11-es rohamkarabéllyal a kézben, és átvezették az elítélteket egy körkörös, egyre szûkülõ szakaszon. Az utolsó folyosó már a cellákhoz vitte a társaságot, és Maul elfoglalta az új otthonát, egy nagyjából háromméteres átmérõjû, fémlemezekkel borított falú kupolát, piszkos palaszürke karbonötvözet padlóval és egyetlen halkan zúgó szellõztetõvel a mennyezeten. Belépve a férfi rákuporodott a keskeny priccsre, és az egyetlen fényforrást nézte, egy jellegtelen, sárgán pislákoló izzópanelt a szemben lévõ falon. – Ide jössz vissza ellenõrzésekre, és ide zárunk be, ha kell – mondta az egyik õr, egy õszülõ, idõs férfi. A veterán névkártyájára Voystock volt írva. – Ha a sziréna megszólal, bárhol vagy is, öt perced marad, hogy visszagyere a celládba. Ha nem sikerül, akkor automatikusan likvidálunk. – Automatikusan? – kérdezte Maul hûvösen. – Gondolom, senki sem mondta – jegyezte meg az õr, és biccentett az övére rögzített, szürke vezérlõegység felé. – Ezt itt kikapcsnak becézzük, gondolom, sejted, miért. Maul csak nézett rá mereven. – Ó, egy újabb nehéz eset, mi? – kérdezte Voystock gúnyosan. – Mind így kezdik. Az orvosiban minden elítélt kapott egy szubatomi elektrosztatikus detonátort a szívizmok közé. Te mindkét szívedbe kaptál, ha már kettõ van belõle. Szóval, ha beírom az azonosítószámodat, ami 11 240 – ujjait végigfuttatta a kis számpadon –, akkor a töltetek kisülnek, és akkor te kikapcsolsz. Kikapcs, érted? Örökre. Maul egy szót sem szólt. 31

– De tudod, mit? – folytatta a fegyõr vigyorogva. – Egy ilyen nehézfiúnak nem nagyon lesz itt semmi gondja. – Odanyúlt és megpaskolta az elítélt arcát. – További szép napot, oké? Nyitva hagyta az ajtót, de Maul csak ült tovább a priccsen. Mozdulatlanul gubbasztott, és hagyta, hogy érzékei teljes mértékben befogadják az ismeretlen környezetet, lassan információvá alakítsák a beérkezõ ingereket. A falakon karcolt szavakat talált tucatnyi különbözõ nyelven; a gyengék kiáltásai, könyörgés megbocsátásért, segítségért, gyors halálért. A priccs szélén fémrúd futott végig, a felületét tenyerek százai koptatták tükörsimára, mintha a cella elõzõ lakói mind szükségét érezték volna, hogy belekapaszkodjanak. Maul lényegtelennek tekintette ezt az információt. Egészen addig, amíg meg nem szólalt a sziréna. Éberen felpattant. A szemben lévõ falon a sárga fény abbahagyta a villogást és vörösre váltott. A jelzés öt percig tartott, mialatt Maul kiáltásokat, beszédhangokat és gyors léptek zajait hallotta kívülrõl. Az elítéltek siettek vissza a celláikba, amelyek a szirénázás végén csattanva záródtak rájuk. A falak rázkódni kezdtek, zörgõ-kaparó hangok érkeztek a börtön felépítményének mélyérõl, azután pneumatikus rendszerek és fogaskerekek zajává álltak össze. Újrakonfigurálták a celláját; lepillantva Maul látta, hogy a padló közepe elindul lefelé, mígnem végül kiegészítette a fenti kupolát, és a helyiség gömb alakot vett fel. A cella elfordult. A kapaszkodórúd erõs kopása hirtelen értelmet nyert. Maul belekapaszkodott, hogy a helyén tudjon maradni, amíg a cellája fejre állt, visszafordult, azután oldalra forgott tovább, mint egy meghibásodott repülésszimulátor. Mindeközben a falak tovább formálódtak, fémes kattogásuk és kongásuk egy pillanatra sem hallgatott el. Mire a forgás megszûnt, a padló ismét kisimult, és a kupola egyik részén beugró alakult ki egy ajtóval, amely sziszegve fedte fel a mögötte lévõ másik cellát. Maul odament és az árnyékokat nézte az üresnek tûnõ helyiségben. Belépett, de mire észrevette 32