Elizabeth Chandler KÉT VILÁG HATÁRÁN Angyali szerelem 4.
PROLÓGUS MIUTÁN FÖLÉBREDT, HOSSZÚ IDEIG TÖPRENGETT. Nem volt miben reménykedni. És ha nincs remény, az ember két dolog között választhat: vagy kétségbeesik, vagy bosszút áll. Bosszú - már maga a szó is erőt sugárzott. De tudta, hogy óvatosnak és eszesnek kell lennie. Vannak dolgok, amiket nem tudhatott, amikre nem emlékezhetett. Emlékezett a szavakra, de arra már nem, hogy honnan jöttek e szavak - biztosan valami régi könyvből. Semmi nem számított, csak az, hogy magáévá tegye e szavakat: „Rajtam a bosszúállás sora." Ha nem vesztette volna el a szívét, a szavak most a szívébe lennének belevésve: Rajtam a bosszúállás sora. Rajtam a bosszúállás sora. Rajtam a bosszúállás sora.
1 − Hallgasd csak, ez olyan hátborzongató!
Az éjszakai pára, amely sósnak tűnt, akár az óceán, körülölelte Ivyt és a legjobb barátnőjét, Bethet. A régimódi hinta a két lány alatt egy nagyot reccsent, majd megállt. − Hallgassátok csak! - szólalt meg ismét Dhanya. - Ez olyan, akár egy... jajgatás. − Kapd már össze magad, Dhanya! - szólt rá Kelsey, aki egy fehér lécekből összetákolt kerti karosszékben ült a hinta és a ház lépcsője között, ahol a lány kuporgott. - Sose hallottál még ködkürtöt? − Dehogynem, csak ez ma este olyan szomorúan szól. Mintha... − Mintha valaki a tengerről soha vissza nem térő szerelme miatt jajgatna, zokogna, susogna, sóhajtozna, siránkozna - jegyezte meg Beth, és egy kis jegyzetfüzetet húzott elő a zsebéből, hogy följegyezze a ködkürttel kapcsolatos gondolatait, hogy majd felhasználja a soron következő romantikus elbeszélésében. − Te aztán semmit nem változtál, Beth! - pisszegte le Kelsey hátravetett fejjel. - Még most is ezt a kattogós tollat használod. Miért nem írsz inkább az iPhone-odon? − Itt? - kérdezett vissza Beth. - Ahol a híres írók bálnaolajjal táplált viharlámpa fényénél vetették papírra a soraikat, miközben az eső könyörtelenül kopogott zsindelyes viskójuk tetején, szél süvöltött a kéményekben, és nem messze az ajtajuktól vad hullámok törtek a végtelen... − Jól van, jól van - legyintett türelmetlenül Kelsey az unokatesója felé. - Vettem az adást. Ivy elnevette magát. Beth oldalvást pillantva együtt kuncogott vele. Négy napja érkeztek Cape Codba. Ivynak az volt a benyomása, hogy Beth és Will, a barátja azóta csak és kizárólag azzal foglalkoznak, hogy őt figyeljék, hogy hogyan reagál a dolgokra. Élt a gyanú benne, hogy nem csak ő tartja számon, hogy Tristan épp egy éve, június végén halt meg. Ivy mindenkinél és mindennél jobban szerette Tristant. Amikor vele volt, olyan boldogság öntötte el, amilyet soha senki mással nem tapasztalt. Csodának tekintette már azt is, hogy a fiú belészeretett. Június 25-re azonban mint rémálomra emlékezett: ezen a napon történt ugyanis, hogy a mostohatestvére, Gregory megpróbálta megölni, ám a véletlen játéka folytán nem vele, hanem Tristannel végzett. − Hátborzongató ez a köd - folytatta Dhanya. - Ahogy mindent átjár és ahogy mindent elrejt. Ködös őszi nap volt akkor is, amikor Gregory meghalt. Gregory végül már olyan rögeszmésen szerette volna megölni Ivyt, hogy nem vette észre a rá leselkedő veszélyt. Amikor a vasúti hídról a halálba zuhant, Ivy és Will a ködtől alig látták a mélyben zúgó folyót és a sziklákat. A fenyegető morajlás arra késztette Bethet, hogy hátrapillantson. − Mennydörög? - kérdezte. − Bárcsak törne már ki a vihar, és lenne vége az egésznek − sóhajtott Kelsey. − Hol van Will? - fordult Beth aggódva Ivyhoz. − Fest - felelte Ivy a pajta felé pillantva, ahol Will állt. A rendbe hozott pajta, amely szintén a Tengerfény Fogadóhoz tartozott, mindössze 15 méterre volt a sötétbe borult kis háztól. A pajtában három vendéglakrész volt, de most, június második hetében Will volt az egyetlen lakója. Az ablakai is másfelé néztek, mint a lányokéi. A főépület a kert túlsó végében állt, az ablakaiból kiáramló sárga fénynyalábok sikertelenül próbálták áttörni a ködöt. − Gyűlölöm ezt az időt - jelentette ki Kelsey, miközben vörösesbarna haját rángatta, mintha csak ki akarná egyenesíteni a fürtjeit. Aztán hátravetette a loboncát, és így szólt: − Iszonyúan begöndörödött. Ahogy neked is, Ivy. Ivy elmosolyodott, és vállat vont. Az ő haja mindig is egy merő szőke gubanc volt. − Egyszerűen nem is értem, miért nem vezettette be Cindy néni a kábeltévét a kis házba folytatta Kelsey a panaszkodást. - Semmi kedvem a közös társalgóban tévézni, annyira zsúfolt a falra akasztott szőnyegektől, régi porcelánoktól és virágoktól. Meg kell értenie, ha inkább elhúzok Chathambe bulizni. − Mindjárt éjfél, nem is fogod látni az utat a Jeepedből. Ki van zárva, ebben a ködben - mondta
Dhanya a legjobb barátnőjének. - Willnek van kábeltévéje a pajtában - fűzte még hozzá. − Viszont ha fest, egyedül szeret lenni - szólt Beth. Fényes villámok szelték át a nyugati eget. A mennydörgés felerősödött, és egyre közelebbről hangzott. − Az efféle éjszakák semmi másra nem jók, csak egy kis bulizásra vagy szeánszozásra. − Szeánsz?! Remek Ötlet! - kapott bele Dhanya. - Már veszem is elő az ábécés-táblámat. Ivy érezte, hogy Bethet kellemetlenül érinti a fordulat. − Azt hiszem, ezt én kihagyom - szólt a barátnője. − Én is - szólt Ivy, látván Beth nyugtalanságát. Sejtette, hogy Kelsey és Dhanya számára a szellemekkel való érintkezés társasági szórakozást jelent. Beth esetében azonban más a helyzet. Ő sokkal érzékenyebb lélek; az elmúlt év során többször is megérezte, ha Ivy bajban volt. − Kihagyod? Miért? - kérdezte Kelsey kihívóan. - Túl dedós az ilyesmi egy connecticuti lánynak? − Nem. Túlságosan is valóságos - felelte Beth. Kelsey felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Dhanya közben felállt. Az apró kis teremtés igazán szép volt, hosszú haja selymesen fénylett, a szeme éjfeketén csillogott. - Én elég jó vagyok a szeánszokat meg a többi lel- kis dolgot illetően. Az iskolatársaim mindig engem kérnek meg, hogy fejtsem meg, mit mutat a tarotkártya. − Így igaz - jelentette ki Kelsey, miközben hosszú, kisportolt lábait leemelte a karosszék karjáról. - Dhanya mindig is a pizsamabulik sztárja volt. Kelsey odasétált a hintához, és lesegítette Ivyt. − Gyertek már! Gyere te is, Beth! Ne rontsd el a mulatságunkat! Amikor Kelsey és Dhanya már benn voltak a házban, Ivy Bethhez fordult: - Nem lesz semmi baj - jegyezte meg csendesen. − Én nem mesélek nekik az elmúlt nyárról, sem Tristanről, sem Gregoryról - egyszerűen semmiről sem teszek említést. Ivy bólintott. Elképzelte Kelsey döbbenetét, amikor megtudja, hogy Tristan angyalként tért vissza, hogy megvédje őt Gregorytól, és Beth volt az, aki elsőként lépett kapcsolatba vele. Ivy és Beth sejtették, hogy be nem állna a szája - folyamatosan bizonygatná, hogy az egész csak marhaság. − Téged nem zavar? - pillantott Beth Ivyra. Homloka aggódó ráncokba szaladt. Két évvel ezelőtt, télen ismerkedtek meg. Ivy akkor úgy vélte, hogy Beth egy kedves arcú bagolyra hasonlít. Beth arca időközben jelentősen keskenyebb lett, piheként röpdöső haja megerősödött. Állig érő frizurája jól állt neki. Kék szeme azonban most is ugyanolyan nagy és kerek volt, mint a bagolyé. Főképp akkor, amikor aggódott valamiért. Ivy már jó pár hónappal korábban felvetette a barátainak, hogy töltsék a nyarat Cape Codon. Együtt élhetnek, játszhatnak és dolgozhatnak, mielőtt ősszel mindnyájan megkezdik a főiskolát. És még segédkezhetnek is Beth és Kelsey nagynénjének. Cindy néni - mindenkit felszólított, hogy így hívják - nemrég vált el, és egy szerény költségvetéssel működő fogadót vezetett. A segítségért cserébe felajánlotta a kis házat, amely csak pár percnyire volt az óceántól, az öböltől, a sós láptól, a kerékpárutaktól... Egy teljes nyár, messze Connecticuttól. Beth szerint az egészben épp ez a messzeség a legjobb Ivy, Will és nem utolsósorban önmaga számára. Beth bármit megtett volna azért, hogy kiszakítsa őket a legutóbbi nyár sötét emlékeinek hálójából. − Jöttök vagy nem? - kurjantotta Kelsey. − Minél határozottabban mondunk nemet, annál jobban szívózik majd - súgta Ivy Bethnek. Menjünk! − Máris! - felelt Beth az unokatesójának. Beléptek a zsindelyes házikóba, amelynek a földszintjén két lakószoba, egy nappali és mögötte egy konyha volt. Kelsey már ott várt rájuk. Az első emeleten lévő hálószobába vezető meredek lépcső is innen, a konyhából indult, közvetlenül a hatalmas tűzhely mellől. Ivy és Beth mindent lepakolt a konyha közepét elfoglaló asztalról, Dhanya pedig előkotorta az ágya alól az ábécés-táblát. Kelsey a konyhai fiókokat és faliszekrényeket nyitogatta: gyertyát keresett. − Hoppá! - emelt a magasba egy kis csomagot, amelyben hat darab sötétvörös, áfonyaillatú
teamécses volt. − Fehér gyertyákra lenne szükség - figyelmeztette Beth. - A fehér gyertyák a jó szellemeket vonzzák. Mindjárt hozok egy párat a fogadóból. − Ne, ezek is megteszik - jelentette ki makacsul Kelsey. Dhanya letette az asztalra az ábécét és az írótáblát. − Üljetek le! - adta ki az utasítást Kelsey, és elhelyezte a tábla körül gyertyákat. Az asztal másik oldalán ülő Ivy a barátnőjére mosolygott. Remélte, hogy sikerül enyhítenie Beth feszültségét, ami egyértelműen lerítt a merev vállairól. Beth megrázta a fejét, majd összeráncolt homlokkal a kettejük közt álló ábécés-táblára meredt. Három sorban sorakoztak a betűk, egy sort foglaltak el a számok, legalul pedig ott állt az ÉG VELED! A tábla úgy állt, hogy mindezeket Dhanya olvashatta el a legkönnyebben. Az IGEN szócska az Ivyhoz legközelebb lévő sarokban díszelgett, a NEM pedig a Beth felőli sarokban. − Csak ne essetek egymásnak, lányok! - jegyezte meg Kelsey, és becsukta a kis ház hátsó ajtaját. Meggyújtotta a gyertyákat, majd mind a konyhában, mind a nappaliban leoltotta a lámpákat, végül leült Dhanya mellé. − Akkor tehát kit szólítunk? - tette fel a kérdést. - Ki halt meg mostanság? Valami híresség, menő alak? Kinek van ötlete? − Mit szólnátok ahhoz a providence-i lányhoz, akit néhány hónappal korábban öltek meg? vetette fel Dhanya. − Miféle lányról beszélsz? - kérdezte Kelsey. − Tuti, hogy emlékszel rá. Tudod, az a lány, akit megfojtott az expasija. Caitlin? Karén? − Úgy rémlik, Corinne - bólintott rá Kelsey a javaslatra. - Szerelem, féltékenység és gyilkosság ennél több nem is kell. − Ismerni kell azt a személyt, akivel kapcsolatba akarunk lépni - tanácsolta Beth. - Biztosnak kell lennünk a nevében, de ami a legfontosabb, abban, hogy jóindulatú szellemmel van dolgunk. − Hogy itt mindenki mekkora szakértő! - forgatta a szemét Kelsey. Beth azonban folytatta: - Az ábécéstábla révén nemcsak egyszerűen csetelünk a szellemekkel; hanem ilyenkor egy kaput is kinyitunk előttük, hogy belépjenek a mi világunkba. Dhanya egy kézmozdulattal elhessentette ezt a megjegyzést. − Az én tapasztalatom szerint sokkal eredményesebbek lehetünk, ha bármelyik szellemmel kapcsolatba lépünk, aki éppen elérhető, és hajlandó szóba állni velünk. Fogjuk meg egymás kezét! adta ki az utasítást. - Felül mindig a bal kéz legyen. Beth vonakodva követte az utasításokat. Dhanya hátravetette a fejét, és skandálni kezdett: Vándor lélek, tisztelj meg minket a jelenléteddel. Te látod, amit mi nem láthatunk. Hallod, amit mi nem hallhatunk. Alázatosan kérünk téged, hogy... − Ez olyan templomias - vágott közbe Kelsey. - Mindjárt kikötünk a Szűz Máriánál. − Igazság szerint - szólalt meg Beth - mielőtt elkezdjük, mondanunk kellene egy imát önmagunk védelmében. − Na és kihez imádkozzunk, Beth? - vágott vissza Kelsey. − Az angyalhoz, ami a te ágyad és Ivyé között áll? − Én nem imádkozom szobrokhoz - felelte Beth élesen, majd kicsit visszafogottabban folytatta. Sem angyalokhoz, sem védelmező alakokhoz. − Erre nincs is szükség - jelentette ki Dhanya. - Körben ülünk, a kör megvédelmez minket. Beth lebiggyesztette az ajkát, és megrázta a fejét. Amikor lehunyta a szemét, mintha imádkozna, Ivy is némán belefogott az ő saját imájába. Magában arra gondolt, hogy Kelsey nyilvánvaló hitetlenkedése úgysem engedi majd, hogy az öt érzékükön túl bármi más eljusson hozzájuk, mégis rossz előérzet gyötörte. − Tegyétek a középső és mutatóujjatokat az írótáblára - instruálta Dhanya a többieket. - Szellem! Arra kérünk, csatlakozz hozzánk ma éjjel. Rengeteg kérdésünk van, és számítunk az éleslátásodra. Kérlek, jelezd, ha itt vagy. - Ezzel a többiekhez fordult: - Várjunk csendben! Így is tettek. Vártak. Ivy hallotta, ahogy Kelsey az asztal alatt dobol a lábával. − Jól van - szólt végül Dhanya. - Mozgassuk lassan az írótáblát, körbe-körbe az ábécéstábla
körül. Ezzel segítünk a szellemnek a kommunikációhoz szükséges energia összegyűjtésében. A háromszögletű lap az óramutató járásának megfelelően el is indult a számok és a betűk körül. − Ne olyan gyorsan, Kelsey - kérte Dhanya. A lap meg csak vándorolt körbe-körbe, egyenletesen és rendületlenül, akár a ködkürt hangja. Aztán egyszer csak hirtelen megállt. Mintha csak megakadt volna valamiben. Ivy és Beth, Dhanya és Kelsey egyazon pillanatban néztek fel. Tekintetük a tábla fölött találkozott. − Ne sürgessük! - tanácsolta Dhanya halkan. - Hagyjuk, hogy ő uralja a helyzetet, ő irányítson. A tábla ismét megmozdult. A mozgása határozott volt, úgy festett, mintha maga után vonszolná Ivy ujjait. Ivy szemügyre vette Kelsey és Dhanya kezét - sehol egy megfeszülő ín, egy behajló ujj. Látszott, hogy nem ők mozgatják a táblát. A tábla újabb kört írt le, de most az óramutató járásával ellenkezőleg, tudatosodott Ivyban. Ivy tekintete végigvándorolt a többieken. Kelsey barna szeme csillogott. A tekintetében inkább meglepődés, mintsem pajkosság tükröződött. Dhanya lefelé szögezte a tekintetét, és az ajkába harapott. Beth arca a gyertyák villódzó fényében sápadtnak tűnt. A tábla újabb kört tett. Most is az óramutató járásával ellentétes irányban. Aztán még egyet összesen hatot, ahogy Ivy összeszámolta. − Ennek véget kell vetnünk - jelentette ki Beth előrehajolva. A tábla mozgása felgyorsult. − Elég ebből! - szólalt meg Beth, immár élesebb hangon. Odakint feltámadt a szél, Ivy hallotta, hogyan süvölt a kéményben. − Állj le most rögtön! - kiáltotta Beth. - Menj rá a „ÉG VELED”-re! Az ég megdördült. − Irányítsd a táblát az „ÉG VELED"-re! Egy hatalmas, kérlelhetetlen erő azonban mindezt lehetetlenné tette. A tábla egyre gyorsabban mozgott az óramutató járásával ellentétes irányban. Ügy tűnt, mintha az ellenállhatatlan erő egy járatot vájt volna az ábécéstábla körül. Dhanya szeme a félelemtől tágra nyílt. Kelsey átkozódott. Ivy úgy érezte, hogy a táblát érintő ujjai lángba borultak. − Nyílik a kapu! Akkor nekünk... Beth szavait félbeszakította a dördülő ég, a felvillanó villám. A bejárati ajtó ki-be csapódott. Üvegek törtek. Beth száját néma sikoly hagyta el. Kelsey felállt, de még most sem emelte fel az ujjait a tábláról. Dhanya eltolta a székét az asztaltól, és idegességében ide-oda csúszkált rajta. A második villám kék fényében Ivy érzékelte a dermedtségüket. − Angyalok! Védelmezzetek meg minket! - fohászkodott. Csak reménykedni tudott, hogy nem késett el az imával.
2 Kelsey a villanykapcsolóhoz lépett. A lámpa felgyulladt, de egy perc múlva a szoba újra sötétbe borult. Az ablakokat verte az eső. A víz a kandallóba is befolyt, kellemetlen, égett szag járta át a helyiséget. Dhanya remegő kézzel próbálta meggyújtani a kialudt gyertyákat. Kelsey végül kiragadta a kezéből az öngyújtót, és befejezte a műveletet. − Van itt valaki? - kérdezte egy férfihang. Ivy megkönnyebbülten sóhajtott fel: - Itt vagyunk, Will. Kiment az áram. Mi történt? Mi volt ez a furcsa reccsenés? − Valószínűleg a macska. Már ide tartottam, amikor kitört a vihar. Éppen a házhoz értem, amikor felpattant a bejárati ajtó. Velem együtt Pamacs is berontott a házba. A lányok felkapták a gyertyákat, és átmentek a nappaliba. A hatalmas, rőtszínű macska az egyik sarokban lapult. − Jaj, te kis lüke! - szólt Kelsey a macskához. - Látod, mekkora felfordulást csináltál? A pamlag végénél egy lámpa, néhány piszkos pohár és tengeri kagylók hevertek a padlón. Kelsey felemelte a lámpát, és megpróbálta helyrepofozni az ernyőjét. Will felszedett néhány nagyobb üvegdarabot. − Hozok egy söprűt - szólt Beth. Először szólalt meg azóta, hogy rájuk kiabált, hogy fejezzék be a szeánszot. − Óvatosan! - figyelmeztette Ivy Willt, amikor az a kisebb üvegdarabokat is kézzel próbálta meg felszedni. Will egy pillanatra a lány felé fordult. Látszott, hogy a vihar alaposan összekócolta a haját. Barna szeme csillogott a gyertyák fényében. Dhanya letelepedett a pamlagra. Kezét a térdén nyugtatta. Ivy már majdnem a nyaka köré fonta a karját, de nem volt biztos benne, hogy Dhanya örülne-e neki. − A vihar elvonulóban van - jelentette ki bátorítóan. Dhanya bólintott. Ivy felemelte a macskát, és a pamlagra fektette. Az állat körülbelül tíz kilót nyomott. Maine Coon fajtájú volt, a fülein szőrcsomók meredeztek. Ivy megvakargatta az állát, majd belemélyesztette az ujjait oroszlánt idéző nyakszőrébe. Dhanya is vetett egy pillantást a cicára, de látszott, hogy neki semmi kedve a kényeztetéshez. Beth kezében söprűvel és szemeteslapáttal tért vissza a szobába. Egy bevásárlózacskót is hozott magával. Will megfogta a lapátot, Beth pedig rásöpörte a szilánkokat. Ivy nem látta Beth arcát, de azt igen, hogy Will a lányt tanulmányozza, majd tekintete a söprűt tartó bal kezére vándorol. Meg is fogta a kezét. − Jól vagy? − Igen. Beth arckifejezése nem tűnt túl meggyőzőnek Will számára. − Biztos? − Igen - felelte Beth. Kicsit magasabban fogta meg a söprűt, és folytatta a takarítást. Ivy haragudott önmagára. Úgy érezte, nem kellett volna belemennie a szeánszba. Miután hónapok óta magán érezte az emberek vizslató tekintetét, Beth érdeklődését is hasonlóképpen értelmezte. Azt hitte, a barátnője is kissé I úlzásba viszi az aggódást. Rá kellett volna jönnie, hogy magát Bethet is meg kell védelmezni az elmúlt nyár emlékeitől, a rettegéstől. Éppen befejezték a takarítást, amikor megérkezett Cindy néni. Sárga esőkabát volt rajta. − Sem az eső, sem a hó, sem az éjszaka sötétje nem állítja meg Cindy nénit! - így jellemezte egyszer Beth a kedvenc nagynénjét. A harmincas évei végén járt, apró termetű volt, de erős. Vállig érő sörénye pontosan olyan fakóvöröses árnyalatú volt, mint Pamacsé. − Ezt már rég oda akartam adni nektek - szólt Cindy néni, és kinyitotta a kezében lévő kartondobozt, amelyben három elemes tábori lámpa volt. Az egyiket odanyújtotta Willnek. Aztán észrevette a macskát:
− Mi bajod van, Pamacs? − Megijedt a vihartól - felelte Ivy. − Eddig sosem ijesztett meg az égzengés - dorgálta meg Cindy néni. - Szerintem az egész csak
komédia! Rájöttél, hogy itt csupa csoda vár rád: négy lány, akik jól tartanak és dédelgetnek. Will felé fordult: - Ne törd a fejed semmiben! Irány a saját szobád! Will jóindulatúan elnevette magát. − Éppen oda igyekszem. − Helyes. Szükségetek van még valamire? - kérdezte Cindy néni. − Nincs - felelte Kelsey. − Akkor holnap hat harminckor várok mindenkit a konyhában. Ezen a héten remek munkát végeztetek. De ne feledjétek: az első vendégek holnap érkeznek. Akkor végre megtapasztalhatjátok, milyen is az, amikor tele van a fogadó. Addig aludjatok egy jót! Will sóvárgó pillantást vetett Ivyra, ami felért egy hosszú, édes csókkal. Aztán Bethre kacsintott, mintha csak gyakorolni akarta volna a dolgot. Végül elindult Cindy néni nyomában ki az esőbe. *** − Mit mondott Kelsey Cindy néninek? - kiáltott fel Ivy másnap este, amikor Orleans falucskában
Beth és Will társaságában sikerült elcsípniük egy asztalt Olívia fagyizójában. − Azt, hogy ő és Dhanya itt találkoznak velünk. Én persze megmondtam neki, hogy ha a néni faggatózni fog, én nem falazok nekik. − Honnan ismeri Kelsey ezeket a chathami srácokat? - kérdezte Will. − Nem ismeri őket - felelte Beth. - De ő már csak ilyen. Higgyél nekem. Kelseyt senki sem képes leállítani. Kemény munka volt a részemről, amíg rájöttem erre. Kellett hozzá jó néhány közös nyár az általános iskola felső tagozatán. − Remélem, összeszedi magát, és holnap rendesen melózik majd - szólt Will, miközben mindnyájan visszatolták a széküket az asztalhoz. - Nem tűröm a lazsálást. Hosszú nap volt mögöttük. El kellett takarítaniuk a vihar okozta károkat, és segédkezniük kellett a folyamatosan érkező vendégek fogadásában, az ezernyi kívánság teljesítésében. Kelsey hangoztatta, hogy nem érzi jól magát, és a többieknél korábban visszavonult a kis házba. A vacsorára csodálatos módon feltámadt. Bethnek és Dhanyának egyaránt fájt a feje, de ők egy aszpirinnal és teával megoldották a dolgot. Ivy nem teázott, inkább belekortyolt Cindy néni bivalyerős kávéjába. A kávéskanna a konyhában állt. A vendégek kevésbé ütős italban részesültek. Ivy képtelen volt felidézni, miről álmodott az előző éjjel, miért forgolódott, hánykolódott annyit az ágyában. Csak arra emlékezett, hogy Tristan is szerepelt az álmában. Miután letelepedtek a fagyizóban, Will előhúzott egy spirálfüzetet, és máris nekilátott felvázolni a Késnek a barátok című jelenetet. − Nem is késtünk - bizonygatta Ivy Bethnek, aki hirtelen ideges lett a randija miatt, és arra kérte Willt és Ivyt, hogy igyekezzenek. − Olyan jól nézel ki - biztosította Ivy a barátnőjét. Beth félig-meddig ösztönösen végigsimította a haját. Nagyon szerette a nyomott mintájú anyagokat, ezért Ivy szerint néha úgy nézett ki, mintha tapétába öltözött volna. Ma este azonban Dhanya tanácsára egyszerűre vette a dolgot. Az ametisztmedál, amit Ivytól és Willtől kapott a legutóbbi születésnapjára, kiemelte kék szeme ibolyaszínű árnyalatát. − Szóval mikor láttad utoljára a srácot? − Az általánosban. Az ő szüleinek is errefelé van egy nyaralójuk. Kedden, amikor anya megállt tankolni, meg sem ismertem. Szerintem ő sem engem. Anyát ismerte fel - mert ő semmit sem változott. Nem is értem, hogy nőhetett ilyen magasra - folytatta Beth. - Igazi álompasi lett belőle. Úgy éreztem, mintha az egyik hősöm öltött volna testet. − Meséld el, hogy is néz ki pontosan - kérte Ivy, miközben a tömeget pásztázta. − Göndör, sötét haja van. Rengeteg haja. Markáns állkapcsa. Nem mondtam még, hogy igazi álompasi?
− De, az elmúlt három nap során többször is - felelte Will. − Valahogy megvállasodott. Fantasztikus mellkasa lett, és a válla... - mutogatott Beth
lendületesen. Ivy elmosolyodott: - Akár egy romantikus regény borítóján is szerepelhetne. − A vállán és a mellkasán kívül agya is van? - kérdezte Will. − Igen. A Tufts Egyetemre készül. − Akkor nem értem, miért van szükséged ránk - jegyezte meg Will morcosan. − Azért, mert lehet, hogy egyetlen szót sem leszek képes kinyögni. Will felemelte a tollát a papírról, és a lányra meredt. − De Beth! Te évek óra romantikus párbeszédeket írogatsz. − Mi köze van annak egy hús-vér pasival való csevegéshez? − Velem is folyamatosan dumálsz. Én nem vagyok hús-vér pasi? − Rá se ránts, Beth! Nem vette az adást - nevette el magát Ivy. Will Ivyra pillantott, aztán Bethre, és Ivyval egyetemben ő is elnevette magát. − Azt hiszem, tényleg nem vettem az adást - ismerte be, majd ismét belemerült a vázlatfüzetébe, amelyben Bethtel együtt az új ötleteiket próbálgatták. Egy illusztrált regényen dolgoztak. Beth írta a sztorit, Will pedig illusztrálta. A regény Elláról, a macska-angyalról szólt, és annak hű társáról, Lacey Lovettről, aki ember-angyal volt, mindig készen arra, hogy harcba szálljon a gonosz erőkkel. Ivy tízéves kisöccse, Philip óhajtotta ezt így. − Na, akkor mi legyen az új gonosztevővel? - kérdezte Will. − Legyen egy kígyó - felelte Beth. − Egy kígyó? - Will rábólintott az ötletre. - Jó. Ez olyan bibliai. − Lábas kígyó legyen - tette hozzá Beth. − Remek - felelte a srác, és már készült is a rajz. - így kellőképpen mozgékony lesz. Kicsit nagyobbra veszem a fejet, hogy legyen hely az arckifejezés megörökítésére. Beth és Ivy előrehajoltak, és nézték, miféle lény bontakozik ki Will határozott vonalai mentén. − Legyen a feje nagy, de ne ilyen - szólalt meg váratlanul Beth. - Emberi arcának kell lennie. A szemének legyen szeme fehérje, és legyen emberi szája, amit azonban akkorára nyithat, akár egy kígyó. Beth fel-alá húzogatta a láncán az ametisztmedált. − És kicsi fülei legyenek - fűzte még hozzá. - A rezgéseket a hasával érzékeli. És az érzéseket pontosan ugyanúgy hallja, akár a szavakat. Ez teszi olyan veszélyessé. Will Ivyval egyszerre pillantott fel. Az egész úgy hangzott, mintha Beth látna valakit maga előtt, és azt próbálná leírni, ahelyett hogy kitalálná a figurát. − Szürke szeme van - folytatta Beth, és még mindig nem engedte el a medálját. − Én inkább sárgára vagy borostyánszínűre gondoltam - szólalt meg Will. - Olyan tűzszínűre. − Szürke szeme van - ragaszkodott az elképzeléséhez Beth. - Biztosra veszem. − Elizabeth! Ivy és Will azon nyomban megfordultak. Sötét, göndör hajú, szürke szemű sráccal találták szemben magukat. És bár a hangja azonnal felhívta a figyelmet, Beth mégsem válaszolt. Egészen addig, amíg Ivy oldalba nem bökte. − Szia, Chase! - köszönt a srácnak, miközben a haját a füle mögé simította. − Elhoztad a barátaidat - vette észre Chase. - Kedves! − Will O'Leary vagyok - nyújtott kezet Will, miközben felállt. − Én pedig Ivy. − A két legjobb barátom - közölte Beth Chase-szel. − Kedves dolog - ismételte önmagát Chase. Ivy alaposan szemügyre vette Chase-t, és próbálta kitalálni, mit is jelenthet a szótárában a „kedves" szó. Egyetértett azzal, hogy Beth elhozta a legjobb barátait, vagy inkább idegesítette a dolog? Ivy arra gyanakodott, inkább ez utóbbiról van szó. Mind a négyen letelepedtek az asztalhoz. Egypercnyi kényelmetlen csönd következett. Will ismét rajzolgatni kezdett, bár semmi új nem jutott az eszébe Beth romantikus szövegével kapcsolatban.
− Beth mondta, hogy a szüleidnek van egy nyaralója a közelben - kezdte Ivy. - Szerencsés vagy! − Itt is van, meg Keysben és Jackson Hole-ban is. Víz vagy hó, nekem tökmindegy. A lényeg,
hogy síelhessek. − Én is ezt vallottam - jegyezte meg Will. Ivy meglepetten pislogott. Will gyűlölte a havat. Álmai célpontja New York és Párizs volt. − Valóban? - szólt Chase, de látszott rajta, hogy nem igazán érdekli a dolog. − Igen, de ez még a három műtétem előtt volt. Ivy pontosan tudta, hogy Willt gyermekkorában mindössze a védőoltások beadásakor látta orvos. Egyrészt kedve leli volna bokán rúgni az asztal alatt, hogy így figyelmeztesse az udvariasságra; másrészt viszont a legszívesebben cl nevette volna magát. Óh! - felelte Chase mindennemű lelkesedés nélkül. Az orvosok azt mondták, hogy folytathatom a síelést, ám ha elesem, nem garantálják, hogy valaha is lábra állok. Beth Willre meredt. Chase pedig úgy nézett, mint aki nem tudja, elhiggye-e, amit hallott, vagy sem. Ivy megrázta a fejét. Will Ivyra pillantott, pajkosan elmosolyodott, és ismét nekilátott a rajzolásnak. − Melyik partszakaszt szereted a legjobban? És melyik kerékpárutat? - fordult Ivy Chase- hez. Ha minden nyaradat itt töltöd, biztos úgy ismered a környéket, akár a tenyeredet. − Kedvelem a Billingsgate-szigetet. Oda akarom elvinni holnap Elizabethet. − Tényleg? - kérdezte meglepetten a lány. − Az meg hol van? - érdeklődött Ivy. − Az öbölben, kábé hat mérföldre a Sziklakikötőtől. Valaha laktak is a szigeten, volt ott egy világítótorony, néhány ház, egy iskola és egy gyár. De a víz pár évvel ezelőtt mindent elvitt. A sziget manapság csak apály idején látható. Kajakkal megyünk, és ott piknikezünk - az utolsó szavak alatt Beth felé fordult. − Izgisen hangzik - jegyezte meg halkan a lány. - De nekem dolgoznom kell. − Szombaton? − Hétvégén van a legtöbb meló a fogadóban. − Nem helyettesíthetne valaki? - pillantott a srác Ivyra, mint esetleges lehetőségre. − Cindy néninek mindnyájunkra szüksége van - közölte Ivy. − Te milyen nyári munkát vállaltál? - pillantott fel Will a vázlatfüzetéből. Chase meg se hallotta Will szavait. − Arra számítottam, hogy valami fantasztikus harapni- valóval lepsz meg, Elizabeth. Amit kifejezetten kettőnknek készítesz össze. Lehet, hogy az keltette fel Ivy gyanakvását, ahogy a srác az „Elizabeth" nevet kiejtette. Ügy hangzott, mintha meg volna győződve róla, hogy egy lány nevének már a kiejtésével könnyedén el lehet kábítani az érintettet. − Tetszene neked a sziget - folytatta Chase. - Van a közelében egy elsüllyedt hajó is. Apálynál kilátszik a vízből a roncs bordázata. Roppant misztikus látvány. Hátha ihletet ad a következő regényedhez. − Nagyon sajnálom, Chase. Nem lehetne valamikor a jövő héten? − Dolgom van. − Jaj, de kár! - mormolta Will. Beth arca csalódottságról árulkodott, de azért megpróbált mosolyogni. − Azért kösz, hogy megkérdezted. Egy pincérlány lépett az asztalukhoz, arcán széles mosoly ült: − Szia, Chase! Ezer éve nem láttalak. Visszahozott a nyár? Chase nagyot nyújtózkodott. Az egyik karja Beth székén pihent. − Visszajöttem, és itt maradok, amíg a szél nem sodor máshova. Will már csücsörítette a száját, a szél hangját készült utánozni. A „szél" azonban nem támadt fel, mivel Ivy figyelmeztetően megbökte.
− Epret és csokit kérek, dupla öntettel - adta le a rendelését. - Te mit kérsz, Beth?
A rendelt fagyik gyorsan megérkeztek, a fagyizás azonban Ivynak nyomasztóan soká tartott. Szerette Willben, hogy mindig nyitottan viszonyult az ő barátaihoz és családtagjaihoz. De a mostani eset kivételt jelentett. Máskor, ha jelen voltak Ivy barátai, mindig élvezte a társaságukat, ahogy a lány is. Chase viszont a figyelmével mintha leválasztotta volna az érintett lányt a társaságtól. Bethnek mindettől függetlenül bejött a srác, és Ivy mindent elkövetett, hogy megakadályozza Willt a véleménye hangosan történő kifejtésében. Miután elhagyták a fagyizót, Beth bemászott Ivy kocsijának hátsó ülésére, Ivy Willhez fordult: - Csak semmi megjegyzés - szólt halkan. - Nem te akarsz randizni vele. − így igaz - felelte Will, és mindketten elnevették magukat. Amikor megérkeztek a fogadó hátsó beállójához, Ivy és Beth meglepetten vették észre Kelsey vörös Jeepjét. Dhanya a konyhában volt, éppen sós sütit majszolt. − Megkértem Kelseyt, hozzon haza - közölte. - Ő aztán visszament a srácokkal. Beth letelepedett az asztal mellé, és kivett három sós sütit a műanyag zacskóból. − A fejfájás miatt émelyegsz? Dhanya bólintott, és folytatta a lassú rágcsálást. − Én is így éreztem magam korábban - j egyezte meg Beth. − És szédültem is. − Akarjátok, hogy szóljak Cindy néninek? - kérdezte Ivy. − Biztos akad valami erre a gyógyszeres szekrényében. − Ne, mert akkor megkérdezi, hol van Kelsey. Ivy Bethtel és Dhanyával együtt felment az emeletre. Vittek magukkal egy csomó rágcsát, koffeinmentes teát, és mindezt lerakták az ágyak mellé. A kis ház első emeletét egyetlen hosszú hálóterem alkotta. A közepén, a lépcső mellett méretes téglakandalló terpeszkedett. Volt itt még egy kis fürdőszoba is. A négy ágy a szoba négy sarkában állt, közvetlenül a lejtős tető alatt. Beth és Ivy ágya a lépcsőtől balra állt, Kelseyé és Dhanyáé jobbra. − Olyan, mint otthon - állapította meg Dhanya, miközben előhúzta a táskájából az iPodját és a fülhallgatókat, majd bemászott az ágyba. − Kösz, Ivy. Mielőtt Dhanya bedugta volna a fülhallgatókat, Ivynak sikerült elcsípnie az Aladdin egyik dalát. Elmosolyodott, és arra gondolt, vajon tényleg Disney testesíti meg Dhanya számára a retrófílinget. Beth is bekászálódott az ágyába, és egy könnyű pokróccal be is takaródzott. A júniusi éjszakák meglehetősen hűvösek voltak Cape Codon. Oldalra fordult, kinyújtotta a kezét az ágya és Ivy közötti éjjeliszekrényke felé. Ujjai megpihentek az angyalszobrocskán. Észrevette, hogy Ivy figyeli. Halványan elmosolyodott, majd lehunyta a szemét. Ivy a hasán fekve bámult kifelé a kettejük ágya között lévő kis ablakon. Az előző éjszaka újhold volt, a keskeny ezüstsarló most is ott volt az égen. A Cape Cod-i éjszaka sós fenyőillata mindent áthatott, mindennél intenzívebb volt. Tristanhez fűződő szerelme is pontosan ilyen volt: erősebb bármiféle köznapi érzelemnél, még annál is, amit Will iránt táplált. Olyan erős érzés volt ez, ami már szinte fájt. Ezt senkinek sem vallhatta be, és abban is kételkedett, kigyógyul-e belőle valaha. Józan ésszel képtelen volt felfogni, hogy az élete ugyan megmaradt az elmúlt nyáron, de ezzel együtt megmaradt a vágyakozás is Tristan iránt. Ivy a párnába törölte könnyektől nedves arcát. Mindig is vágyakozni fog Tristan iránt: érezni, ahogy a fiú megnevettette, ahogy belevonta az életébe, ahogy örömét lelte a zenéjében. Ivy ismét a faragott kőangyal felé nyújtotta a kezét. Az álom azonban sokáig váratott magára.
3 Másnap reggel, amikor Ivy, Beth és Dhanya már a munkára készülődött, Kelsey a fejére húzott takaró alatt még mindig aludt. Csak a lábfeje lógott ki a takaró alól. A lányok egyetértettek abban, hogy ha most nem ébresztik fel, egy olyan hosszú nyárnak néznek elébe, melynek során ők dolgoznak, Kelsey meg csak bulizik. Kirángatták tehát az ágyból, és sikerült elérniük, hogy 6.33-ra ő is ott legyen a fogadó konyhájában. A lányok és Will a fogadó derűs reggelizőtermében és a szabad ég alatt lévő tornácon felszolgálták a reggelit, aztán kitakarították a szobákat, ágyneműt húztak, lecserélték a törülközőket. A víkendezőknek vasárnap délig kellett kijelentkezniük. Ekkor Beth és a nagynénje angolosan távoztak a chathami templomba. Amikor Beth visszatért, látszott rajta, hogy roppant elégedett magával. - Találtam neked egy zongorát, hogy gyakorolhass, Ivy. Nagyszerű darab. − John atya azt mondta, szívesen lát a templomban - magyarázta Cindy néni. - Csak mindig hívd fel előtte, hogy legyen ott valaki, aki beenged oda. Will Ivyra mosolygott: - A nyár minden vasárnapján ott piknikezünk majd - jegyezte meg, hiszen tudta, mennyire örül Ivy, hogy ismét gyakorolhat. - Átalakítjuk a délutánra vonatkozó terveinket, és helyette esténként elbicaj ózunk Chathambe, a világítótoronyhoz, aztán pedig találkozunk a templomban. Ivy hálásan borult Will nyakába. A munkát befejezték, korán megvacsoráztak, és Ivy máris elrohant a kottáival. A Szent Péter-templom gerendás, fehér falu belsejét beragyogta a naplemente fénye, ami a kis templom két oldalán végigfutó ólomüveg ablakokon keresztül jutott be az épületbe. Minden bíborpiros és aranyfényben égett. Az oltár fölötti üvegablak színeiben a mélykék és a zöld dominált. A kép viharban hánykolódó bárkát ábrázolt, benne Jézussal, aki Péter felé int, arra invitálva őt, hogy szelje át vele együtt a hullámokat. Ivy édesanyja a szíve sugallata szerint válogatott a templomok között, így hát Ivy már rengeteg templomban fordult meg életében. Ebben az első pillanattól kezdve otthonosan érezte magát, megragadták a kis fali fülkékben meghúzódó angyalok és a bejárat fölött található nagy kerek ablak angyala, amint éppen egy halásznak mutatja az utat. Leült a zongorához, és bemelegített. Skálázott egy kicsit, minden futamra odafigyelve, teljes szívvel hallgatta a hangok emelkedő, majd süllyedő áramlását. Remélte, hogy akad majd a környéken egy zongora, sőt meg is kérdezte a zenetanárától, mit gyakoroljon a nyáron. Chopinnel kezdte. Élvezte a sima billentyűk érintését. Úgy érezte, ismét tett egy lépést a leendő koncertje felé vezető úton. Egy órával később nyújtózkodott egy nagyot, majd felállt. Körbejárta a templomot, megmozgatta a vállait. Időközben a nap beesési szöge megváltozott, és az ablakok vörös és aranyfénye elhamvadó zsarátnokként hunyt ki a templom vetette árnyékban. Ivy ismét visszaült a zongorához, és eljátszott egy kis összeállítást Philip kedvenc dalaiból. Nehéz volt elválnia a kisöccsétől a hosszú nyár idejére. Belekezdett egy újabb dalba, amelyet mind Philip, mind ő különösen kedvelt. Az volt a címe, hogy Ott, ahol vagy. Philip biztosra vette, hogy ezt a dalt Tristanről írták. Amikor Ivy először meghallotta, miképpen énekli Philip a maga vékony kis gyerekhangján a Josh Groban-dalt, elsírta magát. Itt volt Tristan a közelben, „egy lélegzetvételnyi távolságra", ahogy a dalban állt? Még mindig itt volt, hogy vigyázzon rá? Ivy gyakran fohászkodott az angyalokhoz, ezek az angyalok azonban nem emberekből váltak angyalokká, mint Tristan. Tekintete végigvándorolt az ólomüveg ablakokon. A katolikusok szentekhez és angyalokhoz is imádkoznak, gondolta magában, márpedig a szentek valaha köznapi emberek voltak. Amikor ő álmában Tristan nevét kiáltja, akkor vajon imádkozik hozzá? Vagy egyszerűen csak hiányolja? Az elmúlt nyáron, amikor Tristan angyal képében visszatért hozzá, hallotta Ivy hangját. És amint Ivy hinni kezdett benne, ő is hallotta a fiút, ahányszor csak belopakodott az elméjébe. Amikor azonban Ivy már biztonságban volt, és nem kellett tartania Gregorytól, Tristan elment. Közölte a
lánnyal, hogy mindig is szeretni fogja, de nem maradhat vele. Azóta Ivy egyszer sem látta villódzó fényét, egyszer sem hallotta elméjében a hangját. Vajon Tristan hallja őt? Tisztában van-e egyáltalán azzal, mi a helyzet vele? − Amennyiben hallasz, Tristan, akkor tudd, hogy ezt neked játszom - közölte Ivy, és belekezdett Beethoven Hold- fény-szonátájába. Akkor is ezt játszotta, amikor először együtt voltak. Amikor a mű végére jutott, néhány percig mozdulatlanul ült, és a könnyek csak úgy potyogtak a szeméből. − Itt vagyok, Ivy! − Will! - fordult hátra a lány. Will a templom utolsó padjában ült. Ivy észre sem vette, mikor jött be. Az épületet beborító alkonyi homályban nem látta tisztán az arcát sem. Will lassan felállt, és elindult a lány felé. Ivy lopva letörülte a könnyeit. Amikor Will ott állt közvetlenül a lány előtt, észre kellett vennie a szemeiben ülő szomorúságot, a semmibe tévedő tekintetet. Will gyengéden megsimogatta az arcát. − Ezt a művet játszottad a művészeti fesztiválon is - szólt csendesen. - Tristan miatt. − Igen. − Sajnálom, hogy még mindig ennyire gyötrődsz. Ivy némán bólintott. Attól tartott, ha megszólal, elcsuklik a hangja. − Mit szeretnél, mit tegyek? - kérdezte Will, érzelemmel teli hangon. - Menjek el? Maradjak? De megvárhatom odakint is, amíg végzel, ha az jobb neked. − Maradj, Will! És mindjárt indulhatunk. Csak tarts velem, le kell adnom a kulcsot a parókián. Aztán sétálhatunk egyet. Will végig ott maradt a közelében, együtt sétáltak oda az autóhoz. Egyetlen pillanatra sem fogta meg a kezét, mint máskor, egyáltalán nem ért hozzá. Némán vezetett, amíg el nem jutottak a világítótorony parkolójába. Ez csak egy évforduló - szerette volna közölni Ivy a fiúval. − Az évnek egy olyan napja, ami beleégett az emlékeinkbe. De nem lesz itt semmi gond. Ezt szerette volna mondani, de képtelen volt rá, hiszen maga sem volt biztos benne, hogy így áll a helyzet. Az ég az óceán felett sötétkék volt. Keleten megjelentek az első csillagok. Nyugaton gyorsan halványodott a nap narancsfénye. A világítótoronytól kiinduló hosszan elnyúló déli partszakasz mályvaszínbe borult. Will és Ivy a parttal párhuzamosan, közel a vízhez haladtak. Szandáljukat mindketten a kezükben vitték. − Jött egy e-mail Philiptől - bökte ki végül Will. - Neked, nekem és Bethnek. Azt kéri, nézzük meg a blogját. − A blogját? − Hé! Nagyobb tiszteletet, ha lehetne! Én már elolvastam. Tele van érdekes meglátásokkal a nyári táborról. Csak reménykedni tudok, hogy a táborvezető, akit Tarantellaként emleget, nem bukkant rá az irományra. − Arra következtetek, hogy a táborvezető meglehetősen szőrös lény lehet - nevetett Ivy. − És nagyon gonosz, legalábbis egy tízéves szemében. A pasas minden srác számára kijelölte, ki legyen a barátja. Philip párja lehányta a kiskrambót. - Óh! − Mindez azt követően történt, hogy a többiek fogadtak a szerencsétlenre, vajon meg tud-e enni négy perc alatt négy hot dogot. − Értem. Ezek szerint a nyári táborban a táborvezetők arra gyúrnak, hogy a srácok minél jobban megkedveljék egymást. Will a lányra mosolygott, aki a kezét a fiú tenyerébe csúsztatta. − Philip a Borzok nevű csapat tagja. Neki megy a legjobban a baseball. − Hát persze, hiszen az én öcsikém. − Balhés kis kölyök - nevette el magát Will. - Alig várom, hogy hazajöjjön a táborból, máris viszem kajakozni a Szép Kilátás-öbölbe. Ivy megfordult, hogy alaposabban megnézhesse Willt. A fiú sötét haja összekócolódott a szélben.
Hihetetlenül hosszú szempillái meglágyították átható tekintetét. − Ha nem csal az emlékezetem - jegyezte meg Ivy -, azt is megígérted neki, hogy beöltöztök kalóznak. − Tény, de bízom benne, hogy elfelejti a dolgot. − Philip az efféle ígéreteket sohasem felejti el - jegyezte meg Ivy vigyorogva. - Én csak abban reménykedem, hogy nem gyötritek majd halálra a parton napozó lányokat. Will elnevette magát, majd átölelte a lányt. Így sétáltak tovább, közben Philipről beszélgettek, majd témát váltottak, és rátértek a hétvége faramucibb vendégeire. − Emlékszel a tengeri csillagos szoba lakóira? - Will arra a lakosztályra utalt, aminek a falát kagyló és tengeri csillagos minta díszítette. - Vajon az a nő a pasas felesége volt, vagy az anyja? − Egyetlen dologban lehetünk csak biztosak: nem az ifjú szeretője volt. − Lehet, hogy a pasi volt a nőci fiatal szeretője - vetette fel Will. − Bethnek lesz mit feljegyeznie a noteszébe. Könnyen rátaláltak arra a ritmusra, amit nyolc hónap alatt sikerült kialakítaniuk: sétáltak és közben beszélgettek. Amikor visszatértek Will kocsijához, Ivy még egy pillantást vetett a világítótoronyra. A dupla jelzőfény éppen a csillagos ég felé fordult. − Milyen szép! - állapította meg Ivy. − Mint ahogy te is - jegyezte meg Will gyengéden, és magához vonta a lányt. Ivy Will köré fonta a karjait. A fiú lehajtotta a fejét. Bekötött szemmel is felismerte volna Will csókját - gyengéd volt, szeretetteljes, kérdő és odaadó. Ismerte felső ajkának görbületét, azt a bizonyos helyet a nyaka és a válla között, ahol gyakran megpihent a fej e, az ujjpercei közötti görbületet, amelyet szívesen simogatott, szerette, ahogy a tenyereik egymásba fonódnak. Ivy ismerte és szerette mindezt, mint ahogy nagyon szerette Will csókját is. Mégsem volt képes elfelejteni Tristant. Másfél órával később ott állt a kis ház ajtajában, és nézte, ahogy Will sietős léptekkel a szobája felé igyekszik, amit a helyrepofozott pajtában alakítottak ki. Arra számított, hogy itt majd lesz ideje és módja festeni. Ivy gondolkodni szeretett volna, és a megfelelő helyet keresve elindult az óceán felé. Mivel mindössze két házaspár maradt a fogadóban hétfőig, a kerti székek a pázsiton és a teraszon üresen álltak. A pázsitot bokrok szegélyezték, távolabb fák álltak, és fák borították az óceán felé lejtő domboldalt is. Az udvar végén egy szőlőlugas vezetett a falépcsőkig. Ötvenkét lépcsőfok volt, Ivy egyszer megszámolta. A lépcső végétől kiinduló keskeny ösvény egészen a fűvel borított dűnékig futott, hogy ott csatlakozzon egy másikhoz. A lépcsőn lefelé félúton pihenőhelyet alakítottak ki, padokkal. Ivy letelepedett, a tekintete észak felé irányult. Napközben különleges látvány tárult az itt ülők szeme elé. Az óceán hullámai egy homokos pont felé tartottak, ahol egy kis, tajtékos öböl volt. Itt szoktak kikötni a homárhalászok és a csónakázó turisták. Az olyan, holdfény nélküli éjszakákon, mint amilyen a mostani is volt, a föld, a víz és az ég határai összemosódtak. A dűnék és a part oly távolinak tűnt, hogy Ivy nem is hallotta, a hullámtörést. Az óceán azonban nagyon is jelen volt a sós, nedves fuvallatban. Ugyanúgy volt ez, mint ahogy Ivy Tristannal kapcsolatban érzett - nem látta, nem hallotta őt, mégis érezte a jelenlétét. Ivy nagyot nyelt. Vajon mi ütött belé? Sokkal régebben járt már Willel, mint amennyi ideje egyáltalán ismerte Tristant. Miért nem tud mégsem elfeledkezni róla? Eszébe jutott, mit mondott neki egyszer Tristan édesanyja: − Ha az ember szeret valakit, annak soha sincs vége. Továbblépünk, ha úgy hozza a sors, de ő mindörökre ott marad a szívünkben. Ivy arra gondolt, hogy sikerült továbblépnie. így talán még jobban fájt neki, hogy Will mit gondolhat. Szerette Willt. De vajon eléggé, ha egyszer nem úgy szerette, ahogy Tristant? Lehet, hogy túlságosan emelkedett elképzelése volt a szerelemről, lehet, hogy túl sokat várt mind magától, mind Willtől.
Elért a homokos részig. Továbbment, egészen a vízig. A partra csapódó, majd visszafelé futó hullámok felszabadító hatást gyakoroltak rá. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi idő telt el. Amikor visszatért a kis házhoz, Bethet pillantotta meg a lépcsőn állva, mobillal a kezében. − Ivy! Hála az égnek, visszajöttél. − Valami baj van? − Meg kell találnunk Kelseyt, mielőtt valami hülyeséget csinál. Nagyobbat a szokásosnál korrigálta önmagát Beth fintorogva. - Hozd a slusszkulcsodat. Én tudom a címet. Nagyjából. − Hol van Dhanya? − Kelseyvel van. És csak egy kicsit józanabb nála. − Na és Cindy néni? - kérdezte Ivy. − Egyelőre még nincs itthon. Beth mobilja megszólalt. − Ezek megint ők lesznek. Beth pár pillanatig hallgatott, majd így szólt: − Dhanya! Mondtam már neked, hogy vedd el tőle a kulcsot. Hajítsd bele az óceánba, ha muszáj. Nem, nem, nem jó ötlet, hogy te vezess. − Azonnal j övök - vetette oda Ivy. − Hívjam Willt? - kiabált utána Beth. − Ne, mert fest, és túl sokáig tartana, amíg rendbe hozza magát. Ivy már jött is a kulccsal és a tárcájával. Mindketten elrohantak a kocsi felé. − Hova megyünk? - kérdezte Ivy, miközben beindította a járgányt. − Valahova, a 28-as úton túlra. − Jaj, Beth! Cape Cod háromnegyede a 28-ason túl van. − A Marsala utcát említette. De gőzöm sincs, hogy az hol van. Ivy beütötte a GPS-be Orleanst, aztán Brewstert, majd Harwicht. De a berendezés nem mutatott semmit. − Azt mondta, hogy a világítótorony mellett mentek. Próbáld meg Easthamet és Chathamet mindkét helyen van világítótorony. Az unokatesómat mindig vonzza a zsé. − Marsala utca, gyere elő! - fohászkodott Ivy. − Morris-sziget utca! - kiáltott fel váratlanul Beth. - Tuti, hogy ezt mondta. Alig lehetett érteni a szavait. Szerintem Chathamben van egy hely, amit Morris-szigetnek hívnak. Ivy beírta a GPS-be. − Van egy ötletem, miféle szerkentyűt kellene kitalálni - tette hozzá Beth. - Egy olyat, ami bepiált csajok helymeghatározását is képes értelmezni. Meg is van! - mutatott rá a kijelzőre. − A világítótoronytól délre. Ivy letért a köves országútról, és rákanyarodott a Cockle Shell útra. - A világítótoronyig ismerem az utat. Ma este arrafelé sétáltunk Willel. Ivy áthajtott a településen. Amikor rátért a 28-asra, gázt adott. Örült, hogy tíz perc múlva éjfél, a hétvégi tömeg már eltávozott. − Megfojtom Kelseyt! Egyszerűen megfojtom! - közölte Beth. − Csörgesd meg a mobilját. − Már próbáltam. Semmi. − Akkor próbáld meg még egyszer Dhanyát. Tudnunk kell a címet. Miközben Ivy vezetett, Will járt a fejében. Ki fog akadni, hogy nem szóltak neki. Ivy azonban képtelen lett volna egy újabb szívességet kérni tőle, mindazok után, amit a srác tett érte. Felderengett benne a csókjuk, az, hogy mire gondolt közben. − Nem veszi fel - közölte Beth. − Próbáld újra. Közben elhagyták Chatham kereskedelmi negyedét, és elhajtottak a világítótorony mellett. Az utat mindkét oldalon nyaralók szegélyezték, az ablakok többsége sötétbe borult. − Jobbra mindjárt jön a kikötő - közölte Beth a GPS alapján. - Itt is van. Ez az út egyenesen a
Morris-sziget utca felé vezet. Egy perccel később már rá is hajtottak a fákkal borított szigetre. Ivy reflektorai keskeny, kanyargós ösvényt, fákat mutattak. − Akarod, hogy továbbmenjünk? Nem olyan nagy hely ez, alig van itt pár utca - jegyezte meg Ivy, miközben a térképet vizslatta. - Ha lassítok, talán meg is halljuk a buli zaját. Letekerték az ablakokat. Ivy, ahányszor csak fényt látott a fák között, lassított és hegyezni kezdte a fülét. Az út két kocsibeállóban végződött. Ivy megfordult, Beth pedig ismét megpróbálta felhívni Dhanyát. − Felvette! Figyelj, Dhanya! Itt vagyunk a közelben. Mondd a címet! Jó, akkor kérdezz meg valakit! Valaki csak összehozta azt a bulit! Akkor tudnia kell azt is, hogy hol lakik. − Hihetetlen! Most próbálja előkeríteni a csávót, akinek a piáját nyakalják! - fordult Beth Ivy felé. Ivy megrázta a fejét, és lassan elindult visszafelé az úton, ami idáig hozta őket. Nem lesz nagy buli ez a hazafelé vezető út - gondolta magában. − Ivy! Vigyázz! A reflektorok a semmiből bukkantak elő. A sofőr úgy vezetett, akár az őrült. Mintha senki más nem lett volna az úton. Ivy beletaposott a fékbe, de már látta, hogy ez mit sem segít. Ki kell térnie az út azonban túl keskeny volt ehhez a manőverhez. Úgyhogy beletaposott a gázba, szeretett volna mihamarabb feljutni a főútra. − Istenem! - sikoltotta Beth. Ivy határozott mozdulattal jobbra rántotta a kormányt. Az egyik pillanatban még érezte az utat a kocsi alatt, a következőben már nem. A kocsi két kereke a magasba emelkedett, a jármű megpördült a levegőben. Az éjszaka, a fák a fejük tetejére álltak. − Beth! Beth! - Dhanya halk és távoli hangja még akkor is hallatszott a mobilban, amikor az kirepült a kocsiból. A vezető felőli oldal valami keménybe csapódott be. A fémajtó benyomódott az utastérbe. Mielőtt Ivy bármit is kiálthatott volna, az egész világát elnyelte az eszméletlenség fekete lyuka.
4 Ivy egy pillanatig a sötétségen kívül semmi mást nem érzékelt. Úgy érezte, mintha az éjszaka teljes súlya rázuhant volna, majd a nyomás váratlanul enyhült. Beth! Beth! Jól vagy? A barátnője pislogni kezdett. − Hála az égnek! - szólt Ivy megkönnyebbülten. - Ki kell jutnunk a kocsiból. Ez az oldal totál benyomódott, a te oldaladon kell kiszállnunk, oké? Beth némán nézett maga elé. − Itt vagy? - kérdezte Ivy elbizonytalanodva. Beth továbbra is csak nézett. − Segítek! - szólt Ivy, és megpróbálta felhúzni magát, de rá kellett jönnie, hogy mozdulni sem tud. - Bé terv: lehet, hogy neked kell segítened nekem. Beszorultam ide. Beth úgy pillantott Ivyra, mintha képtelen volna felfogni, amit lát. − Mi van? - kérdezte Ivy. Beth reszketni kezdett. − Beth! Válaszolj! Beth kinyitotta a száját és felsikoltott. A sikoly nem akart abbamaradni. − Jól van, semmi baj - nyugtatgatta Ivy. Beth zokogásban tört ki. − Mind a ketten rendbe jövünk. Ó, angyalok, segítsetek! Tristan! Segíts! Tristan, szükségünk van rád! - kiáltott fel Ivy. Úgy érezte, sikerült megszabadulnia mindazon dolgoktól, amelyek eddig korlátozták. − Most már nem lesz semmi baj! - fordult Bethhez, és az ujjaival meg is érintette. A tapasztaltak meglepték. Egyszerűen nem érezte Beth vállát. Ismét a barátnője felé nyúlt, és hitetlenkedve látta, hogy a keze áthatol Beth testén. Ekkor Ivy lassan felfogta, miért sikoltott akkorát Beth, és miért tört ki zokogásban. Miután Ivy kiszabadult a testéből, könnyűnek érezte magát. Súlytalan volt, akár a holdsugár, és egyenletes tempóban emelkedett felfelé. Lepillantott. Látta a saját testét az összepréselődött kocsiban, az előbújt légzsákot, a szélvédő befelé hajló fémkeretét. És látta a saját, vértől sötétlő fejét is az összenyomódott fémkerettel szemben. Ivyt mindössze egyetlen fájdalom gyötörte: hihetetlenül vágyakozott a szeretteiért. Alatta az éjszakai pára lassan belepte Bethet és az összepréselődött autót. A közeli keskeny úton újabb jármű robogott el. A szárazföld és az óceán eltűnt a sötétségben. Ivy gyötrőn vágyott arra, hogy búcsút vegyen a szeretteitől. Ez az érzés az éjszaka hátralévő részében sem szűnt. Szünet nélkül sorolta mindazok nevét, akiket szeretett, és kérte az angyalokat, hogy vigyázzanak rájuk: - Philip, anya, Andrew, Beth, Will, Suzanne... Tristan. Tristan. − Szerelmem! Ivy mozdulatlanul lebegett a csillagok fénye által vont katedrális magasában. Alatta elterülő régi világa elcsendesült. Mintha megállt volna az idő. − Tristan? − Szerelmem! − Tristan? Ivy lehunyta a szemét, hogy erősebben hallja a fiú hangját. − Tényleg hallak? Lehetséges ez? Jaj, Tristan, én még a halálomban is arra vágyom, hogy mellettem legyél. − Még a halálodban is, szerelmem! − Örökre, Tristan! − Örökre, Ivy! Aranyvillódzás borította be a lányt. − Azt mondtad, tovább kell lépnem - szólt Ivy félig sírva az őt ért veszteség miatt, és félig nevetve a viszontlátás örömében. − Azt mondtad, arra rendeltettem, hogy valaki mást szeressek. De én képtelen voltam erre. − Ahogy én is.
− Minden egyes nap, minden órában ott éreztelek a szívemben. − Ahogy én is téged - felelte Tristan. − Ne hagyj el, Tristan! - fogta könyörgőre a dolgot Ivy. - Ne hagyj el megint.
Ivy érezte, ahogy a srác melegsége körülöleli. − Szükségem van rád. − Mindig veled leszek, Ivy. Ivy érezte, ahogy Tristan megcsókolja. − Ne menj el! − Megígérem neked, Ivy, hogy mindig veled leszek - szólt ismét Tristan. Szerelme átjárta a lány testét, forrósága perzselő volt. Ivy érezte, hogy a szíve foglyul ejtett madárkaként egyre vadabbul ver a bordái mögött. Aztán a srác elengedte.
5 − Mire emlékszel még? - faggatta egy rendőrnő.
Ivy kinézett a kórházablakon, szemügyre vette a kora reggeli, halványsárga felhőket. − Ennyire. A kocsira, azaz a járműre - korrigálta önmagát, mert valahogy így hívták az ilyesmit -, ami az ellenkező irányból bukkant fel, és egyenesen felénk tartott. Próbáltam fékezni, de nem segített. A másik kocsi túl gyors volt. Ki kellett kerülnöm a pasast. − A pasast? − Vagy a nőt. Vagy a nőket. Nagyon közel volt az az autó, és sötét volt. A reflektorokon kívül semmit sem láttam. Emlékezett az érzésre, ahogy a magasból nézett lefelé, és megállapította, hogy az a valami odalenn egy kocsi. Rögtön rájött azonban, hogy a rendőrség totál értelmetlenségnek tartaná, hogy valaki a saját kocsija fölött lebeg annál az útnál, ahol a baleset történt. Maga Ivy sem nagyon értette a dolgot. Egyszerűen csak tudta, hogy ez történt, érteni nem értette. Abban a pillanatban, amint Ivy tudata visszatért, a lelke hihetetlenül könnyű lett, a teste ugyanakkor esetlenül elnehezedett. Belekapaszkodott a Tristannel kapcsolatos emlékfoszlányokba, és attól rettegett, hogy mindez kicsusszanhat földi ujjai közül. − Emlékszel a jármű hangjára? - kérdezte a rendőr. A kérdés kizökkentette Ivyt a gondolataiból. Kábán meredt az asszonyra. A nő megismételte a kérdést. − Nem emlékszem - felelte Ivy. - Beth felkiáltott, hogy vigyázzak. Ennyit hallottam, másra nem emlékszem. Azt már megtárgyalták, hogy ő és Beth mit keresett azon az úton. Ivy azt is tudta, hogy mindkettejüket toxikológiai vizsgálatnak vetették alá. Ebben a pillanatban egy férfi lépett a szobába. Andy derűs arca volt az első, amit Ivynak sikerült megjegyeznie a Cape Cod-i kórházba szállítását követően, ami hat órával korábban történt. Nem emlékezett az intenzív osztályra, de elmesélték neki, hogy Beth, Will és Cindy néni felváltva kuporogtak az ágya mellett, hogy aztán aludjanak egy kicsit a váróterem pamlagán. Az is kiderült, hogy az édesanyja már úton van. − Nehéz éjszakája volt - kezdte az ápoló. − Végeztem is - jelentette ki a rendőrnő, majd felállt. - Ha kérdéseid támadnának, keress meg. És vigyázz magadra! Andy ellenőrizte az Ivyra vonatkozó legfontosabb paramétereket a szobában található számítógépen, és megrázta a fejét. − Te vagy a mi kis csodánk! És én nagyon szeretem, ha a hét efféle csodával kezdődik. Az ápolónak homokszínű haja volt, szépen lesült bőre. Ivy becslései szerint a negyvenes évei elején járhatott. Amikor a férfi elmosolyodott, a szeme körül összeszaladtak a ráncok. − Jók az eredményeid. Hogy érzed magad? − Remekül. − Nem csapsz be, ugye? − Nem. Azaz egy kicsit - ismerte be Ivy. - Ennyi az összes reggeli? Az ápoló felemelte a tálalóedény tetejét, és látta, hogy az edény üres. − Látom, tényleg nem csapsz be, de tudod, ha elterjed a hír, rengeteg hívő özönlik majd ide, és mind meg akarja érinteni a fejedet. Magam sem értem, hogy történt, de a vérzés egyszer csak abbamaradt. És az se világos, hogy lehet normális a vérképed, ha tekintetbe vesszük, mennyi vér volt az autóban. Pedig normális. Az orvos azt mondta, látott már efféle esetet korábban is, de magunk közt szólva - Andy lehalkította a hangját - a pasas csak játssza az eszét. Nem akarja beismerni, hogy vannak dolgok, amiket eddig még sem ő, sem az orvostudomány nem fejtett meg. Mint például az angyalok - gondolta magában Ivy. - Vajon Tristan gyógyított meg? Ö mentette meg az életemet? − Látogatóid vannak. Jöjjön elsőként a mamád és a kis- öcséd? - kérdezte az ápoló. - Jó.
Andy elindult az ajtó felé, majd visszafordult, és kihúzott egy fiókot Ivy ágya mellett. Egy doboz pézsét vett elő, letette az asztalra. − Még szükséged lehet rá. − Jaj, kicsim! - rontott be a szobába a mamája, a nyomában Philippel. Andynek igaza lett. Jó néhány pézsével később Ivy megjegyezte: − Még jó, hogy nem húztad ki a szemedet, anya! − És rúzst sem használtál - tette hozzá Philip. Ivyhoz hasonlóan zöld szemeit most piros karikák övezték. - És nincs pirosító sem. Minden otthon maradt. Maggie igencsak ritkán vált meg a sminktáskájától. − Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam, anya! − Még a fésűjét is otthon felejtette. Ezért olyan a haja, amilyen - jegyezte meg Philip. Maggie ösztönösen a hajához kapott. − Minden gondolatomat te töltötted ki. De ne aggódj, azért hoztam neked pár holmit, amit itt viselhetsz. Ivy némán sóhajtott. − Még szerencse, hogy a hálóing és a fürdőköpeny, amit a legutóbbi karácsonyra kaptál tőlem, teljesen újnak látszanak. Minden bizonnyal azért, mert Ivy egyetlen alkalommal sem viselte őket. Ivy barátnője, Suzanne, aki Európában töltötte a nyarat, felvetette, hogy a csini kis hálóing-fürdő- köpeny együttest a szalagavató bálon kellene viselnie, vagy egy halloween-partin. Természetesen mindez semmiség volt a koszorúslányruhához, amit az édesanyja a saját esküvője alkalmából választott neki. Scarlett OHara belepottyant egy vödörnyi csillámba ~ gondolta magában Ivy, ahányszor csak kezébe akadtak az esküvői fényképek. Mégis elmosolyodott, hiszen eszébe jutottak a spontánul elkattintott, nem hivatalos képek, amiket az esküvői album hátába dugtak bele. Az egyik képen Tristan is szerepelt, pincérruhában, amint friss zöldségeket kínál az esküvői bulin. − Ivy! Hallasz te engem egyáltalán? - kérdezte az édesanyja. - Akarod, hogy segítsek felvenni ezeket? − Csak a köpenyt veszem fel - felelte Ivy. A hálóinghez hasonlóan ez is világító rózsaszín volt, tele mindenféle pa- macsokkal. − Látod? Mindjárt van egy kis színe az arcodnak - jegyezte meg az édesanyja. Philip egy ideig játszadozott a pamacsokkal, majd kinyitotta a hátitáskáját: - Én két dolgot hoztam neked. − A Yankees sapija! Köszi! - vette el tőle Ivy. - így leszek igazán népszerű a dokik és az ápolók között itt, a Red Sox földjén. Philip a magasba emelte a kettes számú ajándékát. Egy érme volt az, amit Ivy tenyerébe pottyantott. Az aranyérme körülbelül 2,5 centi átmérőjű volt, mindkét oldalán kiterjesztett szárnyú angyallal. − Postán jött - jegyezte meg Philip. − Az egyházi adománygyűjtés részeként - magyarázta az édesanyja. − De szép! Köszönöm, Philip! Közvetlenül az ágyam mellett fogom őrizni. − Jaj, majdnem elfelejtettem! A papa megkért, hogy adjam át az ölelését. Washingtonban van, egy konferencián - fűzte még hozzá Philip. Ivy magában mosolygott a lájtos ölelésen, ami Andrew mozdulatainak tökéletes másolata volt. Philip mindössze néhány hónappal korábban kezdte Andrew-t „papának" szólítani. Elég kicsi volt még az efféle „átrendeződéshez", annál is inkább, mivel nem emlékezhetett az apjukra. − Na és hogy van Tarantella? - kérdezte Ivy. - Nem hiányzol neki ma? − Holnap is hiányozni fogok - jegyezte meg Philip vidoran. - Ugyanis itt alszunk. − Semmi szükség rá, anya, jól vagyok. Nézz csak rám! − Én viszont nem vagyok jól - felelte Maggie. - És már foglaltunk is szobát a Tengerfény fogadóban. − Will elvisz kajakozni - jelentette be Philip. − Komolyan?
− És kapunk tőle horgászbotot is.
- Jó. − Azt is mondta, hogy látott egy fantasztikus sárkányboltot a 28-as út mellett. Ivy mosolygott, de közben nagyot nyelt. Philip szerette Willt, mint ahogy Tristant is. Ha ő és Will szakítanak - Ivy bele sem akart gondolni a dologba. − Akkor megyünk is, hadd jöjjön be Will - szólalt meg az édesanyja. - Nagyon aggódik érted. Látta a kocsidat, mielőtt elszállították. Bizonyos értelemben úgy tűnik, jobban megijesztette a látvány, mint téged. − El tudom képzelni - felelte Ivy. - Szólj neki és Bethnek, jöjjenek be. − Együtt? - kérdezte az anyja, némiképp meglepetten. − Persze. Amint Maggie és Philip távoztak, Beth rontott be a szobába, és azon nyomban Ivy nyakába borult, majd vissza is szökkent. − Jaj, nem fájt? − Semmim sem fáj - felelte Ivy, és viszonozta az ölelést. Beth nyomában Will is csendben belépett a szobába. Ivy rámosolygott. − El se akarom hinni, hogy jól vagy - jegyezte meg Beth, és gyengéden megsimogatta az Ivy halántéka feletti részt. - Amikor a kocsiban rád pillantottam... - a hangja megremegett. - Egyszer és mindenkorra szeretném kitörölni ezt a képet a fejemből. Nem is tudom, hogy képzelhettem ilyesmit. Ivy Beth szemébe nézett. Tudni szerette volna, mit látott Beth a kocsiban, és minden vágya volt, hogy elmondhassa, min ment keresztül. Vajon Beth, ez az érzékeny lány, tapasztalt valamit? Ivy szerette volna elmesélni azt is, hogy Tristan ölelése nem puszta álom volt. Beth tekintetéből azonban aggodalom és zavartság sugárzott. − Beth! Te rosszabbul nézel ki, mint én - jegyezte meg. − Jól vagy? − Igen, persze. − Semmire sem emlékszem abból, ami a sürgősségin történt. Téged is megvizsgáltak, ugye? − Csak apróbb sérüléseket találtak - bólintott Beth. − A feje azonban nagyon fáj - szólalt meg végül Will is. − Már próbáltam segíteni rajta. Will Beth mögött állt, a lány válla felett nézte Ivyt. Vajon mit látott a szememben? Rájött-e, hogy még mindig Tristan körül járnak a gondolataim? Talán nem - gondolta Ivy, és Will felé nyújtotta a kezét. Will viszonozta a gesztust, és két tenyere közé fogta Ivy kezét. Ivy emlékezetből ismerte Will tenyerét. Hosszú, erős ujjai voltak, és szinte mindig akadt rajtuk néhány festékfolt. Ivy szerette a srác kezét. − Borzasztóan rám ijesztettél - jegyezte meg Will remegő hangon. − Jaj, Will, annyira sajnálom. Will közelebb lépett, karjait még a szokásosnál is óvatosabban fonta a lány köré. − Nem vagyok én ennyire törékeny! Azt hiszem, ezt már be is bizonyítottam - szólt Ivy, miközben erősen magához szorította a srácot. Egyszer csak, minden különösebb ok nélkül, elsírta magát. Will szeretetteljesen, ahogy mindig, letörölgette a könnyeit. − Mindig veled leszek - ezt mondta neki Tristan. És így is gondolta. Ivy számára mindez teljesen egyértelmű volt. De hát ezért gyógyította volna meg Tristan? Hogy aztán Will karjaiba irányítsa? Ivy a pézsésdobozért nyúlt. Andy, az ápoló mindenre gondol. Vegyen, akinek kell. − Azt hiszem, nekem igen. Nem baj? - kérdezte Beth, és már ki is vett egy pézsét. Ivy és Beth is kifújta az orrát. Tökéletesen egyszerre kezdtek trombitálni, amin végül mindhárman nagyot nevettek. Úgy látom, a mamád elhozta azt a bizonyos köpenyt. Újabb nevetés. Andy kopogott, majd be is kukkantott a félig nyitva álló ajtón.
− Oké, te csodacsaj! - kurjantotta, miközben egy tolószéket tolt be a szobába. - Most szépen
hazaküldöm a rajongóidat. Téged pedig vár a CT világa - közölte, és megpaskolta a széket. Ivy még egyszer megölelte Bethet és Willt. − Aludjatok, jó? − Én majd úgyis visszajövök. − Én pedig minden bizonnyal aludni fogok - vágott közbe Ivy. - És ha már kipihented magad, tegyél meg nekem egy nagy szívességet: szórakoztasd Philipet. − Ha ezt szeretnéd... - felelte Will, kicsit megbántottan. − Köszönöm, Will. Miután mindketten kimentek, Ivy Andy felé fordult. Az ápoló a kerekes székre mutatott. − Én inkább a saját lábamon szeretnék menni. − Sajnálom, de ez az előírás. − Pompásan érzem magam - makacskodott Ivy. - Mérföldeket tudnék gyalogolni, vagy akár bicaj ózni. − Na jó, ha senki sem látja, szlalomozhat egy kicsit a kerekes székkel. − Oké, akkor guruljunk - nevetett Ivy.
6 − Mindig veled leszek, Ivy... Mindig... veled... Mindig veled. .. − Egy perc, és jövök - hallotta Ivy a folyosón, amint egy nővér odaszólt a páciensnek. Ivy
gyorsan kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mennyit mutat a kórházi óra. Délután 4 óra 12 perc volt. A tenyerébe rejtette az arcát. Tehát már megint ugyanaz. Tristan halálát követően hónapokon keresztül ugyanaz ismétlődött: ahányszor csak Ivy felébredt egy boldog álomból, amiben Tristan is szerepelt, fájdalmasan újraélte az elvesztését. Ivy most álmodott - ez egyértelmű volt a számára. De a múlt éjjel nem - gondolta magában. Az elmúlt éjszaka annyira más volt - annyira valóságos. − Szia, te csodacsaj! Ivy kórtermének ajtaja nagy csattanással pattant fel. − Szóval így hívnak téged! - állapította meg Kelsey, amikor Dhanyával együtt belépett a kórteremben. Dhanya kezében bevásárlózacskó volt. − Szia, Ivy! - A hangja halk volt, aggódással teli. − Egek ura! - rikkantotta Kelsey, amikor meglátta Ivy rózsaszín fürdőköpenyét, átvetve az ágy mellett álló kerekes szék támláján. − Anyámtól kaptam ajándékba - szólt Ivy. Kelsey magasba emelte a köpenyt, Dhanya aggódó tekintetébe elfojtott nevetés keveredett. Ivy elvigyorodott. − Egy pontosan hozzá illő hálóing lóg a szekrényben - jelentette ki, és átvetette a lábát az ágy támláján. − Felsegítelek - ajánlkozott Dhanya lelkesen. − Jólesik egy kis séta - közölte Ivy. − Jaj, Ivy! Annyira sajnálom ezt az egészet. Soha nem kellett volna felhívnom Bethet, hogy vigyen haza minket. Felelősség terhel azért, ami veled történt. Rettenetesen érzem magam. Meg is halhattál volna. Én vagyok a hibás. Ha én nem... − Egy pillanat! Előbb te hallgass meg engem - vágott közbe Ivy. - Jól tetted, hogy felhívtad Bethet. Te és Kelsey - itt egy pillanatra megállt, így akarta rákényszeríteni Kelseyt, hogy a szemébe nézzen, és elismerje, hogy a felelősség nagyobb része őt terheli - azért vagytok felelősök, mert ittatok és berúgtatok. De a balesetről nem tehettek. Nem ti okoztátok, világos? Dhanya bólintott, az arcán hatalmas könnycsepp gördült le. − Dhanya! Ne csináld! - kérte Kelsey. - Cindy néni próbaidőre bocsátott minket - magyarázta Kelsey Ivynak. - És szkájpos szülői értekezletet akar rendezni. Kinyitotta a szekrényt, majd hatalmasat füttyentett: − Dhanya! Ez még a te Disney-hercegnős ruhádat is felülmúlja. Dhanya elvörösödött. − Te is láttad a Disney-féle menyasszonyi ruhákat, ugye? − kérdezte Kelsey Ivytól. - Dhanyának még pasija sincs, mégis azon filózik, melyik menyasszonyi ruhát válassza. − Állj már le, Kelsey! - kérte Dhanya halkan. Kelsey kiemelte a hálóinget a szekrényből. − Nem akarod felpróbálni? - csipkelődött a barátnőjével. − Nem - felelte Dhanya élesen. - Miért nem próbálod fel te? Kelsey levette a pólóját, ledobta a sortját - alatta a bikinije volt. Aztán a fején keresztül felöltötte a hálóinget. A Serena Williams testalkatú lány egyszerre volt lenyűgöző és mókás. − Menjünk szoliba - jelentette ki Kelsey. - Vedd fel azt a köpenyt, és tegyünk úgy, mintha ikrek volnánk. − Vagy inkább ezt vedd fel - szólt Dhanya, és egy világoszöld köpenyt húzott elő a bevásárlózacsiból. − Köszönöm - szólt hálásan Ivy, és becsúsztatta a karját a köpeny ujjába. Kelsey az előbb lekapott sort zsebéből előásta a mobilját, és készen állt arra, hogy induljanak. Ivy
beszállt a kerekes székbe. Dhanya tolta, Kelsey mellettük baktatott. Bikiniben és a látványos hálóingben. Lelkesen integetett a többi betegnek, a nővérpult mellett álldogáló ápolóknak. Úgy viselkedett, mint egy fogadási ceremónián részt vevő királynő. Ivy képtelen volt visszafojtani a nevetését. A szoli a dupla ajtó mögött, a folyosó végén volt. Csendes oázist jelentett a kórházi nyüzsiben, távol a csipogó berendezésektől. Napsütés töltötte be, itt nem volt fluoreszkáló műtősfény. A fonott székek, a páfrányok, a piros muskátlik láttán Ivy úgy érezte, valakinek az udvarán ücsörög. − Miénk a terep! - állapította meg Dhanya. - Az ablaknál jó lesz? − Tökéletes. Dhanya leparkolta a kerekes széket, majd közelebb húzott egy hintaszéket, és úgy helyezkedett el benne, mintha egy macska lett volna. Kelsey nagyot nyújtózott a fonott kanapén, és megnézte a mobilját, nem kereste-e valaki. − Akkor most mesélünk a krapekokról, akikkel találkoztunk - közölte Kelsey Ivyval, miután elhelyezkedett. - Igazi álompasik, és van zséjük. − Oké. − Inkább gazdagok, mint álompasik - korrigálta Dhanya. − Fantasztikus verdáik vannak - vont vállat Kelsey. - A hajóik pedig... − Amennyiben azok a verdák és hajók tényleg az övék, és nem hazudtak, ahogy te szoktál felelte Dhanya. − Na jó, túloztam egy kicsit - vont vállat ismét Kelsey. − A buli mesés kéróban volt - közölte Dhanya. - Tehát valakinek csak van ott pénze. De nem igazán tudtuk, ki kicsoda. − Én tudom, mert beszélgettem velük - felelte Kelsey, lenézően. - De te szóba sem álltál senkivel. Hogy lehetsz ilyen sznob, Dhanya! Te azt akarod, hogy a krapeknak legyen pénze, nézzen ki valahogy és legyen stílusa. Nem töltesz te túl sok időt a szüleiddel? Ivy próbálta felidézni magában, mit is mesélt Beth Dhanya szüleiről. Az édesanyja hihetetlenül vagyonos indiai családból származott. Végzős diákként érkezett az Egyesült Államokba, és beleszeretett egy amerikai srácba. Az apja pedig talán jogász volt. − Tehát magasra tettem a mércét? - vágott vissza Dhanya. - Ha megkapom, amit akarok, miért érjem be kevesebbel? Dhanya Ivynak címezte a kérdést. Ivy elmosolyodott, és tapintatosan nem szólt semmit. A lelke mélyén azonban Dhanyának ítélte a „pontot". − Na mindegy - préselte ki magából Kelsey. A szeme ide- oda vándorolt Ivy és a szoli bejárata között. - A lényeg, hogy tudom, hol vannak most. -Ne akard Ivyt piacra dobni - emlékeztette Dhanya Kelseyt, majd körülnézett, hogy lássa, mi terelte el a barátnője figyelmét. − Eszem ágában sincs, de egy lány mindig nyitva tarthatja a szemét - felelte Kelsey, és közelebb hajolt Ivyhoz, meglehetősen nyíltan sugallva, mi a teendő. − Mi van, ha nekem nincs kedvem a dologhoz? - vágta oda Ivy. − Jaj, Ivy, ne csináld! Még nem mentél férjhez! Kelsey ismét leült, egyik lábát átvetette a másikon, hogy mindenki lássa kecses ívüket. Ivy kíváncsi lett volna, kinek szólt ez a provokatív show, de még most sem volt hajlandó hátrafordulni. − Ne légy már ilyen nyuszi! - kiáltotta Kelsey a srác felé, aki felbukkant az ajtóban. - Gyere csak! − Már éppen elmenőben voltam. A srácnak, aki felkeltette Dhanya érdeklődését, mély hangja volt. − De hiszen még csak most jöttél - felelte Kelsey mosolyogva. Szegény srác - gondolta magában Ivy. - Minden bizonnyal egy kis nyugalomra és csendre vágyik. − Csak azt ne mondd, hogy az öltözékem ijesztette el - tartott ki az álláspontja mellett Kelsey. - A lakótársamé - mutatott Ivyra. - Ha bejön neked ez a gönc, látnod kellene a strandcuccait is. − Kelsey! - kiáltott Ivy. Megpördült a kerekes székével, és készen állt arra, hogy megvédje magát. Amikor azonban a srácra pillantott, benne akadt a szöveg. A srác átható kék szeme az ostoba szöveg és a terelős megjegyzések miatt égett a haragtól. Kísérteties tekintetéből megvetés sugárzott.
Mintha átélt volna valamit, tudott volna valamiről, amit Ivy és a barátai sohasem érthetnének meg. Amíg a fiú tekintete Ivyra szegeződött, Ivy egyszerűen képtelen volt máshova nézni. Az arcát többnapos borosta borította. Összességében inkább feltűnő volt, mintsem helyes. Rendesen megborotválkozva, széles mosollyal képes lenne bármelyik lány szívét összetörni - állapította meg magában Ivy. A srác a továbbiakban egy szót sem szólt. Megfordult a kerekes székével, és otthagyta őket. Ivy odakintről hallotta Andy hangját: − Elég volt, öcsém? Akkor jó. − Biztosra veszem, hogy ő az - suttogta Dhanya Kelsey fülébe. - Erről a srácról beszéltek, amikor megálltunk, hogy megtudakoljuk, hol fekszik Ivy. − Az, akit Chathamnél húztak ki az óceán vizéből? - kérdezte Kelsey. − Én úgy tudtam, hogy eszméletlenül hevert a homokban, közel a vízhez - nézett rosszalló tekintettel Dhanya. − Mindegy. Biztos buliztak, és a buli még a miénknél is vadabb lehetett - jegyezte meg Kelsey, majd Ivyhoz fordult. - Nem volt hajlandó elárulni, mi történt, és azt sem, hogy került a partra. Még azt sem akarta megmondani, hogy hívják. − Nem arról van szó, hogy nem akarja. Képtelen rá - korrigálta Dhanya a barátnőjét. - Semmire sem emlékszik. − Legalábbis ezt állítja. − És mi baja van? - kérdezte Ivy. − Semmi, ha jól látom - felelte Kelsey. - Kicsit nyers, de egy ilyen arcnak az ember mindent megbocsát. − Jó, de akkor miért tartják benn? - futott neki ismét Ivy. − Az amnézián kívül mi oka lehet? Kelsey Dhanyára pillantott válaszért. Dhanya vállat vont. − Mindenesetre nyilvánvaló - jegyezte meg Kelsey hogy körül kell néznünk azon a részen. − A fogadónak van saját partszakasza - mutatott rá Ivy. − Ne foglalkozz mindig magaddal, gondolj inkább Beth- re! − Mi van?! - képedt el Ivy. − Tudod, az unokatesóm csak akkor menne el Chathambe, ha te és Will is jöttök. Kellene már neki egy saját, különbejáratú pasi. Túlságosan kötődik hozzád. Ivy elkomorodott. Azon töprengett, van-e valami Kelsey szavaiban. Kelsey közben az sms-eit ellenőrizte. − Ne már! - szólt, miközben törölte valaki üzenetét. - Töröl, töröl, töröl... Mi van, Dhanya? Dhanya felállt, és megkapaszkodott Ivy kerekes székének a karfájában. − Szeretnék még egy kicsit itt maradni - közölte Ivy. − Hadd élvezzem a napsütést. Egyedül is vissza tudok jutni a szobámba. Dhanya egy tubus kakaóvajat húzott elő a táskájából, majd átnyújtotta Ivynak. − Ezt kend fel, hunyd be a szemed, és képzeld azt, hogy a parton heverészel. Ivy kinyitotta a tubust, és megszagolta. − Hm. Sokkal finomabb, mint a kórházi fertőtlenítők. Koszi. − Vissza akarom szerezni a pólómat és a sortomat, úgyhogy ezt a cuccot az ágyadon hagyom állt fel Kelsey. Pördült egyet és kitáncolt az ajtón. − Kösz, hogy bejöttél - kiáltotta utána Ivy. Dhanya könnyedén átölelte Ivyt: - Gyere haza mielőbb! ezzel Kelsey nyomában ő is elhagyta a szolit. Ivy odagurult egy másik ablakhoz, amely előtt rengeteg növény nőtt. Hosszabb ideig elüldögélt itt, nézegette a fákat, a kórház körül álló épületeket, és közben a távolságon töprengett. Hogy is érezhette, hogy egy olyan valaki csókolta meg, aki valójában egy másik világban élt? Hogy vesztheti el az ember a kapcsolatát valakivel, aki olyan közel állt hozzá, hogy meg tudta csókolni? Az emlékezet átok - gondolta magában. Ha nem emlékezne Tristanre, akkor úgy tudná szeretni Willt, ahogy a srác megérdemli.
Kicsit később visszakerekezett a szobájába. Ekkor pillantotta meg ismét az emlékezetét vesztett srácot. A szolárium egyik távol eső sarkában ücsörgött. A tekintetük találkozott. Ahogy a srác elkapta a tekintetét, majd ismét rá emelte Ivyra, a kutató tekintet egyértelműen elárulta, hogy a fiú nem tetteti az amnéziát. Kísérthette valami, amire képtelen volt visszaemlékezni. Ivy néhány méterre a sráctól leállította a kerekes székét. − Az emlékezés ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mint amikor nem emlékszünk valamire jegyezte meg. − Azt mondod? Honnan tudhatod te ezt? - sötétedett el a srác arca. Bizonyos értelemben igaza volt. Ivy sem tudott semmit a srác fájdalmáról, mint ahogy a srác sem az övéről. Közös pont pedig nem létezett - a srác nem is fáradozott azon, hogy ilyesmit találjon. − Jó, hagyjuk ezt - szólt Ivy, és magára hagyta a srácot.
7 Kedd reggel Ivyt kiengedték a kórházból. − Amint hazaérek, postára adom a nyári cuccaidat - jelentette be a mamája, miközben várták, hogy Andy hozza a zárójelentést. − Az a helyzet, anya, hogy a kis házban nincs túl sok pakolási lehetőség. Egyetlen dologra volna szükségem: egy pár új edzőcipőre. − A régi cipőjét teljesen átitatta a vér. Így volt ez a ruhákkal is, amiben behozták a kórházba. A sürgősségin mindent beleraktak egy zsákba, amibe most Ivy döbbenten pillantott bele. Most még inkább meggyőződött róla, hogy Tristan volt az, aki megmentette. Különben hogy élte volna túl a rettenetes sérüléseket? − Csupa egyforma cuccot hoztál magaddal Cape Codra, drágám! - szállt vitába az édesanyja. Szóval küldök majd pár holmit otthonról, hogy helyet csináljunk a szekrényedben néhány újnak. A következő tíz perc a ruhákkal folytatott vitával telt. A dolog oly végtelennek tűnt, akár édesanyja rajongása a fodrok iránt. Végül Philip sietett a nővére segítségére. − Hol voltál, Philip? - esett neki az anyja, amint a kissrác belépett a kórterembe. − Azt mondtad, várjak a kocsinál, amíg Ivy átöltözik. És elfelejtettél szólni, hogy már kész van. Ivy elnevette magát. Philip felkapta az általa hozott Yankees sápit, és Ivy fejébe nyomta. − Az angyalos érmét elajándékoztam valakinek. Nem gond? − Dehogy - felelte Ivy. - Egy kórházban sok ember akad, akinek jól jön egy angyal. − Megkértem az illetőt, hogy imádkozzon Tristanért. Ivy az ajkába harapott. Philip képtelen volt felhagyni Tristan emlegetésével, ő volt az első, jóval Ivy előtt, aki elhitte, hogy Tristan angyalként létezik tovább. Philip Tristanbe vetett hite már az első alkalommal, amikor ez szóba került, egyszerűen lenyűgözte Ivyt. Ha elmondaná Philipnek, hogy ismét találkozott Tristannel, érezte a karjai ölelését, akkor talán... De nem, semmi értelme sem volna megzavarni az öcsikéjét. Megérkezett Andy a zárójelentéssel. − Ifjú hölgyem! - kacsintott. - Ha már ezt a sápit viseli, nincs más választásom, mint az, hogy elbocsássam. Ivy elnevette magát, és megköszönte a sok segítséget. Amire visszaértek a fogadóba, dél lett. Mindössze pár vendég volt, úgyhogy a többiek már elvégezték, amit kellett. Kelsey és Dhanya bikiniben flangáltak. Dhanya törülközőt dobott a hintára, és éppen napolajjal kente a lábát. Beth spagettipántos topban és sortban ücsörgött a kis ház lépcsőjén. − Chathambe készülünk - villantotta a szemét Kelsey. − A világítótorony melletti strandra? − Még annál is jobb helyre - felelte Kelsey. - Egy magánstrandra. Engem személyesen hívtak meg, én pedig lehetővé tettem Dhanya számára egy kis potyázást, cserébe a vasárnapi buliért. Te is velünk tarthatsz, ha összekapod magadat. − Inkább máskor. Most randim van a boltmániás anyámmal. − Hát, ha van elég zséje a hitelkártyáján, ez nem is olyan rossz buli - jegyezte meg Kelsey. Kelsey és Dhanya útnak indultak. Beth Ivyhoz fordult: − Nem is találkozol Willel? − Will Philippel kajakozik. − Erről beszélek. Azt hittem, te is velük tartasz. − Nem. Ivy úgy érezte, védekeznie kell a döntése miatt. − Anya holnap elutazik. Szeretnék még egy kis időt tölteni vele. Ivy beült az egyik hintába, és egy kézmozdulattal maga mellé hívta Bethet. − Beth! Szeretnék kérdezni tőled valamit. A baleset után, amikor rám néztél, azt hitted, meghaltam?
Beth tekintete Ivyra tapadt. Nem válaszolt azonnal. − Miért kérdezed? − Azt hitted, vagy nem? − Igen, azt hittem, de tévedtem - felelt Beth. - Nyilvánvalóan. − Emlékszem, azt mondtam neked, ki kell jutnunk a kocsiból. Te mintha nem is hallottál volna. Amikor pedig feléd nyújtottam a kezemet, az átcsusszant a válladon. Beth egy pillanatra sem vette le a tekintetét Ivyról. − Aztán éreztem, hogy a levegőbe emelkedem. Föntről lenéztem. Láttam magamat, és téged is. Láttam, ahogy az összenyomódott testem belepréselődött a kocsi karosszériájába. − Testelhagyásos élmény - állapította meg Beth meglepetten. - A klinikai halálból visszahozott emberek többször is beszámoltak hasonló élményekről. − Te láttad, hogy engem bárki is újraélesztett volna? - hajolt Ivy a barátnőjéhez. Beth egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán megdörzsölte a homlokát. − Senkit sem láttam. Úgy rémlik, pár percre én is elvesztettem az eszméletemet. Amikor kinyitottam a szememet, éles fényt láttam, és érzékeltem, hogy valaki felém hajol. Mondani akartam valamit rólad, de azt mondták, csak feküdjek nyugodtan. Aztán betoltak a mentőautóba. Fogalmam sem volt róla, hol vagy. Lehet, hogy akkor történt az újraélesztés. − Nem... nem. Ivy a szívére fektette a tenyerét, hogy csillapítsa a szívdobogását. − Tristan volt az - szólalt meg reszkető hangon. − Tessék?! - kiáltott fel Beth. − Tristan mentett meg. Beth hátrahőkölt. − Úgy érted, hogy te szólítottad Tristant, ő pedig értesítette a mentőket... − Nem. Úgy értem, ténylegesen ő mentett meg. Hallottam a hangját. Éreztem, ahogy átölel. Meg is csókolt. − Jaj, Ivy! - Beth Ivy karjára fektette a kezét. - Ez lehetetlen. Tristan teljesítette a küldetését, megmentett Gregorytól. És azon az éjszakán, amit én és Suzanne veled töltöttünk, hajnalban elbúcsúzott tőled. Ezt magad mesélted. − Most pedig azt mondom, hogy ott volt mellettem. − Az elméd magyarázza így az eseményeket - rázta meg a fejét Beth. - Vagy pedig róla álmodtál, a lelked így akart megnyugtatni téged. − Ő volt az - ragaszkodott az állításához Ivy. − Ne nehezítsd meg a helyzetedet. Tristan meghalt. Elment. Ivy eltolta magától Beth kezét. − Szerintem csak az évforduló hat így rád - jegyezte meg Beth halkabban. - Ha majd túlesünk rajta, neked is könnyebb lesz. Addig meg vigyázz, mit mondasz Willnek. Említett nekem pár dolgot - úgyhogy ne bántsd meg, Ivy. Will számára kemény diót jelent mind az évforduló, mind a viselkedésed. Ivy váratlanul haragra lobbant. Semmi szüksége nem volt rá, hogy Beth emlékeztesse Will érzéseire. Már így is árulónak érezte magát. Hátat fordított Bethnek. Pontosan úgy érezte magát, mint a Tristan halálát követő hetekben, amikor az emberek tanácsokkal látták el, hogy lehet az ilyesmit túlélni. Senki sem volt képes felfogni, hogy az emlékezés - illetve annak hiánya - miféle fájdalmakkal jár. − Ivy! - szólította az édesanyja a fogadó hátsó lépcsőjén állva. - Kész vagy? Beth! Tarts velünk te is! Csajos napot rendezünk! Szívesen veszek neked is valami csinos holmit. − Köszönöm, de én inkább maradok - felelt Beth. - Visszajött a fejfájásom - fordult Ivy felé, anélkül, hogy a szemébe nézett volna. Aztán vállat vont, és visszavonult a kis házba. *** Ivy megjött a shoppingolásból. Többször is sikerült elterelnie az anyja figyelmét a különböző vintage cuccokról, a fura napszemcsikről. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Ismerős
hangot hallott. − Szia, Will! − Hahó! - ez Philip volt. − Megsüketülök! - felelte Ivy. - Hol vagytok, jómadarak? - Hm... A vonal másik végén vita moraja hallatszott, amit sirályok károgása kísért. Végül Will átvette a mobilt, és pontosan elmagyarázta, merre kell menni a Pihenő-öböl felé, ahol kajakoztak. − Oda tudsz jönni. − Fürdőruhát veszek, és megyek - felelte Ivy. Amikor Ivy törülközőkkel, egy zacskó édes sütivel és a termosszal megrakodva kiért a partra, Will és Philip egy hosszú, zöld kajak mellett állt. A kajakot Cindy néni adta kölcsön nekik. A srácok várépítéssel foglalatoskodtak. Mindkettejük fején piros kalózkendő volt, a nyakukban csillogó Mardi Gras lánc lógott. Mindkettejüket lekötötte az ásás, a vár megformázása, úgyhogy egyikük sem vette észre sem Ivyt, sem a hatalmas lánycsapatot, akik egytől egyig Willen legeltették a szemüket. Ahogy dolgozott, barna bőrén és izmain megcsillant a verejték. Tehetséges művészujjai nyomán sebesen bontakoztak ki a várfalak és a tornyok. Hirtelen felkapta a fejét, a tekintetében öröm csillant. − Hé, itt egy leányzó! - szólt. - Hagyj fel a munkával, jómadár! A jómadár felpillantott. − Ez csak egy mihaszna nőszemély! − Viselkedj rendesen, te skorbutos kutya! Vagy nem osztom meg veled a csokizsákmányomat fordult Ivy Philiphez. − Csokizsákmány?! Ide vele, kisszívem! - felelte Will. - Hadd terítsem e törülközőt elébed! Ezzel kivette a lány kezéből az egyik törülközőt, és mivel elég közel álltak egymáshoz, homlokát egy pillanatra a lány homlokához támasztotta. − Olyan jó, hogy látlak - jegyezte meg gyengéden. Ivy levette a szemüvegét, és a srác szemébe nézett. − A kalózok nem nyálaskodnak - jegyezte meg Philip. − Húzz el! - felelte Will, és megcsókolta Ivyt. Leterítették a törülközőket a vár mellé, és nekiláttak a sütinek. Will kinyitotta a táskája zipzárját, elővette a vázlatfüzetét. Ujjai végigfutottak az üres lapon. Ceruzát ragadott, és sebesen munkához látott. Gyorsan és könnyedén dolgozott, a szeme a papír és Ivy között cikázott. − Tulajdonképpen nem is kellene néznem - jegyezte meg mosolyogva. - Minden vonásod a fejemben van. Öt perc múlva kész is volt a rajz: két kalózt ábrázolt, közöttük hatalmas kincshalommal, kis növésű inasuk egy hatalmas, gyémántokkal díszített kupát emelt a magasba. Volt ott egy lánykalóz is, az általa magasba emelt ruhát prém szegélyezte. Ivy elnevette magát. − Gondolod, hogy Lacey és Ella is összefuthatnak efféle kalózokkal angyal-kalandozásaik során? - kérdezte Philip. − Beszélnem kell a szerzővel, de szerintem ezt is el lehet intézni. Will lapozott, és nekilátott egy újabb rajznak. Ezúttal lassabban dolgozott. A jobb oldalán álló facsoportot szerette volna megörökíteni. Alaposan kidolgozta az ágak mintázatát, a háttérben elterülő öböl kanyarulatát. Miközben rajzolt, hümmögött. Szemmel látható boldogsága, lelkesedése fájdalmat ébresztett Ivyban. − Philip! Nincs kedved sétálni egy kicsit? - fordult az öccséhez. Philip azon nyomban felpattant. − Horgonyt fel, vitorlákat ellenőrizni! - rikkantotta. − Hűha! Honnan szedted ezt a mondást? − Willtől. Will felpillantott, és elmosolyodott. − El ne tévedj, kishaver!
Philip balra, majd jobbra fordult, aztán így szólt Ivyhoz: − Arra! Ivy örült, hogy a kiskölyök balra mutatott, az öbölből kinőtt homokhalomra, ami a fák mögött egy félreeső kis öblöt képezett. Ivy némán elindult. Philip, aki igazából még kisgyerek volt, továbbra is a kalózok világában érezte magát. Peckesen lépkedett, időről időre utasításokat adott a legénységének. A víz rubinokat és aranypénzeket vetett a partra. Időről időre felemelte a távcsövét, és veszélyt észlelt a horizonton. Bejárták a környéket, és végül megállapodtak egy hatalmas kőrakásnál. A vizes kövek élénken csillámlottak a délutáni nap fényében. Mindnyájan letérdeltek, és nekiláttak a kavicsgyűjtésnek. − Philip! - fordult Ivy az öccséhez. - Azt mondtad valakinek a kórházban, hogy imádkozzon Tristanhez. Te is szoktál még imádkozni hozzá? − Naná. − És szokott válaszolni? − Úgy érted, hogy hallom-e, mit mond? − Igen. − Nem, nem hallom. Gregory halála óta nem hallom. Ivy bólintott, majd folytatta a válogatást a kavicsok között. Közben azt hajtogatta, hogy felesleges lett volna mást várnia, és butaság volna csalódást éreznie. Philip egy kis kavicsot forgatott az ujjai között, majd ledobta a földre. − Laceyt hallom. Ivy felpillantott. − Komolyan? Korábban sosem említetted őt. − Mert nem is kérdezted. Ivy visszaült a sarkára, és elgondolkodott. Ő sosem érzékelte a házban Lacey jelenlétét, nem látta a bíborszínű ragyogást, ami az angyal jelenlétét jelezte volna, úgyhogy arra a következtetésre jutott, hogy amikor Tristan búcsút vett tőle, vele egyetemben Lacey is távozott. Tisztában volt vele, hogy Lacey nem kedveli őt. Csak azért segített neki, mivel fontos volt a számára Tristan. Ivy gyanította, hogy szerelmes belé. − Juhé! Ide egy flaska rumot! - kurjantotta Philip, miközben a tenyerében lévő kavicsokkal játszadozott. − A dokik azt mondták anyának, kész csoda, hogy nem haltál meg. − Igen, szerintem is csoda. Imádkoztam - itt megállt egy pillanatra - egy angyalhoz. Philip felpillantott, és úgy tűnt, most értette meg a dolgot: − Lacey segített neked? − Biztos, hogy angyal volt - felelte Ivy. − Kérdezzük meg tőle - dobta be Philip. - Lacey! - rikkantotta magasba emelt karral. - Lacey! Lacey! Gyere elő! Bukkanj fel, te himpellér. Válasz nem érkezett. Philip vállat vont, majd ismét letérdelt, és folytatta a kavicskeresgélést. − Biztos dolga van. − Ördög és pokol, ha ez itt nem a vén kalóz, meg a himpellér fehérnép! - harsant fel egy rekedt hang. − Lacey! - kurjantott Philip vidáman. − Szia, Lacey! - köszöntötte Ivy is, aki mindent elkövetett annak érdekében, ne hassa át remény a szavait. Ha Lacey még mindig itt van... − Régóta nem láttalak - felelte Lacey. - Ez csak a javamra válik. A bíborszínű villódzás közelebb jött hozzájuk, majd lekuporodott a homokban. − Ez tökéletes lesz - jegyezte meg, és a sima, kerek kavics felpattant Philip kezébe. - Mi a helyzet? - kérdezte. - Nem érek rá sokáig, új megbízásom van. Egy tanoncot kell ráébresztenem arra, mi is a dolga. Philip bólintott. − Mindössze egy kérdésem van: te mentetted meg Ivy életét vasárnap éjjel? − Tessék?! - mozdult meg a villódzó fény. Kicsit eltávolodott a homokban térdeplő Philiptől és
Ivytól, és már a víz közelében villódzott. Olyan színe volt, akár az óceán permetének, vagy a kagylók mély bíborának. − Hogy én megmentettem volna Ivyt? − Beth és én autóbalesetet szenvedtünk - magyarázta Ivy. Lacey közelebb jött, többször is megkerülte Ivyt, mintha csak alaposan szemügyre akarta volna venni. Ivy enyhe nyomást érzett a halántékán, és tisztában volt vele, hogy Lacey dimenzionálja az ujjait. A kapcsolatuk vége felé már Tristan is képes volt ilyesmire. − Láttam én már ekkora sebeket - jegyzete meg Lacey. − Gondolom - felelte Ivy egyre magabiztosabban. - Tristan gyógyított meg. − Tessék?! − Tristan? - kérdezte Philip, aki legalább annyira meglepődött, mint Lacey. - Ki van zárva - szögezte le az angyal hajthatatlanul. - Amikor legutóbb láttam őt, a Fény felé tartott. Teljesítette a küldetését - fűzte hozzá. - Mostanra már roppant messze van tőlünk. Valahol az Egyes Számú Igazgató mellett, annyi szent. − De hát éreztem, ahogy megölel - ragaszkodott az állításához Ivy, és részletesen számba vette a baleset körülményeit. Miközben arról mesélt, hogy lebegett a saját teste felett, és miképpen tanulmányozta a roncsot, majd feljebb emelkedett a csillagos éjszakában, Lacey bíborszínű fényfoltja mozdulatlanul hallgatta. Miután Ivy a történet végére ért, Lacey - rá abszolút nem jellemző módon - még fél percig néma maradt. Ivy már hajlott rá, hogy azt higgye, Lacey nem is figyelt rá, de az angyal végül megszólalt: - Hihetetlen! Hihetetlen! Egy láthatatlan kéz sorra emelte magasba a kis kavicsokat, hogy aztán mindegyiket behajítsa a vízbe. − Hé! - rikkantotta Philip. - Az volt a legszebb! − Bocs! - a kavicseső abbamaradt. - Abban bíztam, hogy csak hallucináltál - fordult Lacey Ivyhoz. - Mert ha mindaz, amit elmondtál, valóban megtörtént, abból nagy durranás lesz. − Ezt meg hogy érted? - komorodott el Ivy. − Az angyalok képtelenek arra, hogy csak úgy életre csókoljanak valakit. Márpedig Tristan életre csókolt - ismételte meg magában Ivy. Ismét felidézte magában a csókot, és észre kellett vennie, hogy a szíve megint gyorsabban ver. − Ez ellenkezik a szabályokkal. − Honnan tudod? - kérdezte Ivy. − Hogy honnan tudom? Nézz rám! Mit látsz? − Ködös fényfoltot - felelte Ivy. − Ó, egy pillanat! majdnem elfelejtettem... - Lacey dimenzionálta magát, majd járkálni kezdett fel-alá a parton. Peckesen tartotta magát, mintha nem is szakadt leggings és bő, lezser top lett volna rajta. − Hogy tetszik az új frizurám? - kérdezte, megrázva a fejét. A haja is bíborszínben virított, hosszú volt, és látszott, hogy ki van húzva, összevisszára vágott frufruval. − Jó pár új dolgot tanultam azóta, amióta abban az örömben volt részem, hogy együtt dolgozhattunk. − Hűha! - rikkantotta Philip, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az angyalt. - Ez vagy te, teljes egészében! Fantasztikusan nézel ki, Lacey! − Köszi, kölyök! - fordult Lacey Ivy felé. - Három éve küldetések sorát teljesítettem sikeresen, mégpedig úgy, hogy sorra szegtem a szabályokat. Ha én nem értek a tilalmak áthágásához, akkor vajon ki ért? És én azt mondom neked, hogy az Egyes Számú Igazgató nagyon nem szereti, ha a csapat tagjai változtatnak a forgatókönyvön. Az mindig visszahat valamire. − Az a baj, hogy megmentett? - szállt vitába Ivy. − Nagyon úgy fest, hogy nem figyeltél a hittanórán. Nem emlékszel a bukott angyalok történetére? Olyanok akartak lenni, mint az Isten. Pont olyanok. Pedig csak az Istent illeti meg az előjog, nem minket, hogy életet osszon, illetve életet vegyen el. Ivy nem válaszolt. Miféle tiltott dolgot követhetett el Tristan annak érdekében, hogy megmentse? − Csak tőled telik ki olyasmi, hogy a halálát okozd valakinek, majd egy évvel később a lelkét is
veszélynek tedd ki - jelentette ki Lacey felháborodott arckifejezéssel. Ivy és Philip nézték, ahogy az angyal teste beleolvad a homokba, az óceán vizébe, az ég kékjébe. Philip Ivy karjára tette a kezét. − Lehet, hogy csak álmodtad az egészet. − Lehet - felelte Ivy. A hangja azonban tompán csengett. Még saját maga számára is.
8 Miközben hazafelé ballagtak a kis öböl felől, Ivy arra kérte Philipet, hogy senkinek se említse Tristan segítségét. − Még Willnek se? Willnek már az is szomorúságot okozott, amikor Tristan kedvenc számát játszotta. − Neki se. Majd én magam mondom el neki, kicsit később. És Laceyről sem kellene beszélned neki - fűzte még hozzá. Amikor szerda reggel Philip és az édesanyja elutazott, Ivy megkönnyebbült. Levetette az édesanyja által kiválasztott, passzentos selyemblúzt, helyette magára kapott egy batikolt pólót, és egy több számmal nagyobb gatyát, ami megmaradt a sulibeli adománygyűjtésből. Életében először kellemetlenül érezte magát Will társaságában. Ahányszor csak Will rápillantott, attól tartott, olvas a gondolataiban - és megpillantja Tristant. Bethet is óvatosan kerülgette, érezte, hogy a lány is hasonlóképpen viszonyul hozzá. Kelsey és Dhanya gyakorlatilag belebújtak a Ciliathamben megismert srácokba, és az idejük jelentős részét velük töltötték, ami nagyon is megfelelt Ivynak. Pamacs társaságát volt a legkönnyebb elviselnie. Pénteken Will elvitte Ivyt Hyannisba, hogy béreljen magának egy kocsit, amíg a biztosítótársaság nem intézkedik a totálkáros járgány ügyében. − Szótlan vagy - állapította meg Will, miközben megállt a jelzőlámpánál. - Aggaszt valami? − Nem - vágta rá Ivy gyorsan és keményen. Képtelen lett volna több szót kicsiholni magából. Nem - jelentette ki még egyszer. Will feléje fordult, hogy alaposabban szemügyre vegye. − Már zöld - figyelmeztette Ivy. Will bólintott, és elindult. − Érthető, hogy kicsit ideges vagy. Ismét a volán mögé kell ülnöd. − Nem vagyok ideges. Ivy látta, ahogy Will állkapcsa görcsbe rándul. Rájött, hogy a gondoskodó megjegyzés visszautasítása rosszuleshetett neki. − Tudod, most világos van... - nyögte bénán. - Lehet, hogyha sötét volna, az tényleg zavarna. Hiszen akkor is sötét volt, amikor a baleset történt. Az út további részében egyikük sem szólt egy szót sem. Ácsorogtak a kánikulai parkolóban, várták, hogy valaki kihozza a bérelt kocsit. Will a kulcscsomóját csörgetve így szólt: - Elkísérlek a kórházi kontrollra, aztán pedig beugorhatunk a... − Kösz, de ne kísérj el, semmi szükség rá. Will a lányra sandított. − Nem vezettél a baleset óta. Gondolj csak bele, mi lesz, ha egy szembejövő kocsi túl közel megy majd a záróvonalhoz. Nem tudhatod, hogy fogsz majd reagálni. − Nem lesz semmi gond, Will. − Mi lenne, ha a kórházig mögötted mennék? Haza már nem kísérnélek - vetette fel Will. − Boldogulok egyedül is - felelte Ivy, eltakarva a szemét, mivel a napsütés, illetve a körülötte lévő autók fénye elvakította. − Ivy, ez egy súlyos baleset volt. A dokik nem ok nélkül jelölték ki a mai kontrollt sem. És én is szeretnék ott lenni veled, jó? Will Ivy vállára fektette a karját. Ivy hátralépett. Észlelte Will tekintetében, hogy meglepődött. A Gregoryval folytatott csata éjszakája óta ilyesmi nem fordult elő. − Semmi bajom - fűzte még hozzá. − A baleset óta totálisan megváltoztál. Beth is észrevette - rázta a fejét Will. − Ti azzal töltitek az időt, hogy rólam tárgyaltok? - kérdezte szúrósan Ivy. − Bocs, hogy törődöm veled. − Hagyd meg a függetlenségemet. − Függetlenedni akarsz... tőlem? − Mindenkitől - közölte némi töprengés után Ivy. - Túl közel lakunk egymáshoz.
Ivy szinte már maga is elhitte, hogy ez a legfőbb gondja. − Jól van - jelentette ki Will. Két lépést hátrált, a kezével jelezte a „függetlenedést", és nyomban el is indult a saját kocsija felé. Még egyszer visszafordult a lány felé. Arra számított, hogy Ivy talán visszahívja magához. Erre azonban nem került sor. Will beszállt a kocsijába, és elhajtott. − Meg is vagyunk, Lyons kisasszony! - közölte a hivatalnok, kezében egy kulcscsomóval. − Egy új Beetle-t kap. Ivy felkapta a bevásárlószatyrát. Házikenyér, dzsem, süti volt benne - Andynek szánta. A szatyorral a kezében elindult az ügynök nyomában. Egy órával később az orvos közölte Ivyval, hogy amint meglesznek az eredmények, átküldi, és hogy szerinte minden rendben van. − A sürgősségin még mindig képtelenek felfogni, mi történt veled - mondta még az orvos. Nekem is öröm, amikor ilyen jó híreket közölhetek valakivel. Ivy megállt a lift előtt, hogy felmenjen a hatodikra. Odafent megállt az ápolók pultja mellett, és várta, hogy Andy előbukkanjon. Elő is bukkant, Ivy egykori szobája mellől. Arcán zavartság tükröződött. − Látta valaki Guyt? Ez a srác egy pillanat nyugalmat sem hagy nekem. − Legalább fél órája nem láttam - felelte egy sötét hajú nővér. − Hé, kit látnak szemeim! - kurjantotta mosolyogva, amikor meglátta Ivyt. - Kontrollra jött? − Igen, ezt pedig köszönetképpen hoztam - felelte Ivy. Andy belekukkantott a szatyorba, majd kivette a házikenyeret. A kenyér ugyan be volt csomagolva, mégis érezni lehetett almás-áfonyás, csípősen édes illatát. Aztán kivette a csokis sütis dobozt is, és leemelte a tetejét. − Nyami! − Csupa-csupa házi cucc. Cindy néni konyhájából, a Tengerfény fogadóból. − Megkínálsz, ugye? - kérdezte a sötét hajú nővér. − Talán - felelte Andy vigyorogva. Pár percig beszélgettek, aztán Ivy odalépett a lifthez, hogy lemenjen a földszintre. Közben az előtte álló délutánon töprengett. Csak menni akart, menni a kocsival, egészen Cape Cod végéig. Ott talán kiszállna, és végigrohanna a parton. Háromszor is megnyomta a lift gombját, aztán észrevett egy KIJÁRAT feliratot, és elindult a lépcsőház felé. Lerohant a lépcsőn, és közben élvezte, ahogy a lába csattog a betonon. Fogta a korlátot, és minden lépcsőfordulót nagy lendülettel vett be, úgy, ahogy azt Philip szokta. Nem is vette észre, hogy az egyik fordulóban kuporog valaki - egészen addig nem, amíg rázuhant. Ivy előreesett, és a fiú is elterült. − Hé! - rikkantott a fiú, és maga felé fordította Ivyt. A barátságtalan krapek volt a szoláriumból. Ivynak sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A srác azonban továbbra is erősen szorította. A tekintetéből ugyanolyan erő sugárzott, mint a kezéből. − Engedj el! - kérte Ivy. Egymás mellett álltak az egyik lépcsőfokon. Pár pillanat múlva Ivy eggyel feljebb lépett, hogy kiegyenlítse a kettejük közötti magasságkülönbséget. − Látom, már jobban érzed magad - jegyezte meg a srác szárazon. − Te pedig - felelte Ivy könnyedén - ugyanolyan antiszociális vagy, mint mindig. A srác tekintete végigvándorolt rajta. Ivy érezte, ahogy szemügyre veszi a szűk nadrágot és a túlméretezett pólót. Próbált nagyon öntudatosnak látszani, és szilárdan állta a vizslató tekintetet. A srác ma megborotválkozott, rongyos farmert, régi cipőt viselt, hozzá frottírköpenyt, ami legalább negyven centivel rövidebb volt a kelleténél. − Örülök, hogy látlak, és hogy megint... nem állunk szóba egymással - jegyezte meg Ivy, miközben a lépcsőt vizslatta. − Van kocsid? Ivy csodálkozva pillantott körül. − Igen. Miért kérdezed? − Mert el kell jutnom valahova. − Most? Na és hova?
− Nem messzire - felelte a srác amúgy mellékesen. - A szomszédos városba.
Ivy megkopogtatta a fejét. − Providence-be - mormolta a srác. − Providence nem a következő város. Nem is ebben az államban van - közölte vele a lány. − Mindegy - felelte a srác nyersen. - Csak vigyél el innen. A fluoreszkáló fényben a srác zúzódásokkal teli bőre szürkészöldnek tűnt. − Bocs, de nem tudom, mi bajod van, leszámítva az amnéziát. .. − Sose voltam jobban, már amennyire emlékszem - jegyezte meg szarkasztikusan, és elindult a lány felé. − Andy odafönt már keres. − A pokolba Andyvel. És mindenki mással - tört ki belőle. Ivy megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Elindult lefelé a lépcsőn. Igyekezett a srác előtt maradni, de azt sem szerette volna, ha üldözéssé alakul a dolog, mert azt nyilvánvalóan elveszítette volna. − Ha már jobban leszel, biztos, hogy kiengednek. − Képtelen vagyok olyan sokáig várni. Ivy leért a kettes számmal jelölt ajtóig, és megpróbálta belökni. Az ajtó azonban zárva volt. Megismételte a próbálkozását. − Én már próbálkoztam. Minden egyes emeleten - vigyorgott a srác, miközben odaért mellé. Csak a G szinten van nyitva az ajtó. Ivy közben elindult lefelé. Az 1. számot viselő ajtó előtt egy pillanatra megtorpant, de aztán folytatta az útját lefelé. A srác azonban gyorsan beérte. Elkapta és nekilökte a falnak. − Ide a slusszkulcsot! − Miért akarsz elmenni? - kérdezte Ivy. − A kulcsot! − Te még azt sem tudod, miért akarsz elmenni innen - találgatott Ivy. - Gőzöd sincs róla, mit művelsz, vagy hova akarsz menni. A srác elengedte Ivyt, és hátralépett. Adva volt a menekülés lehetősége, Ivy azonban olyasmit pillantott meg a tekintetében, ami visszatartotta. A srác lassan leereszkedett a betonlépcsőre, arcát a tenyerébe temette. − Mi a gond? - kérdezte Ivy halkan. − Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy el kell mennem innen. Valaki kerget, és le kell lépnem rázta a fejét tanácstalanul. Ivy leült mellé a lépcsőre. Látta, hogy az alkarját csúnya zúzódások borítják. Hasonló zúzódások voltak a fején is, a füle közelében. Az állkapcsa alatt, a nyakán hosszú vágás húzódott. Sokkal többről volt itt szó, mint hogy valakit eszméletlenül találtak a tengerparton, vagy megmentették a vízbefulladástól. Ezt az embert megverték, mégpedig alaposan. Amennyiben a fiú komoly pácban van, Ivy részéről őrültség lett volna beleavatkozni a dologba. Nyilvánvaló volt a számára, hogy a srác igenis emlékszik, mi történt vele, csak nem akarja beismerni, mert hibásnak érzi magát. Ivy felállni készülődött, ekkor azonban eszébe jutott valami. Mi van, ha a srácnak muszáj lelépnie? Ha valaki el akarja kapni? Tőle pedig csak annyit kért, hogy vigye el a kórházból. Ivy ösztöne azt súgta, hogy segítenie kell. Persze az is az eszébe jutott, hogy Gregoryval kapcsolatban szintén bízott az ösztöneiben. Aztán mekkorát tévedett... − Mit mondtak neked az állapotoddal kapcsolatban? - kérdezte. − Az mindegy - vont vállat a srác. − Felelj a kérdésemre! A srác nagyot sóhajtott, majd belefogott a történetbe: − Vizet találtak a tüdőmben. Nyilvánvaló, hogy alaposan elvertek. A fejem is megsérült. Az agyi CT szerint az emlékezetkiesésnek nem szervi okai vannak - a srác körülpillantott. - Még egy pszichiáterrel is kellett beszélnem. És ha az emlékezetvesztésnek nem szervi okai vannak, akkor mentális problémáról lehet szó. − Elképzelhető - felelte Ivy együttérzően. Emlékezett rá, mennyire kiütötte őt Tristan halála, és
hogy a baleset részletei az éjszakai rémálmok során miképpen tértek vissza lépésről lépésre az elméjében. A tekintetük találkozott. − Ez veled is megtörtént. Erre céloztál, amikor a múltkor azt mondtad, hogy az emlékezés ugyanolyan fájdalmas, mint az emlékek hiánya. Ivy bólintott, és nagyon szerette volna biztosítani a srácot arról, hogy hamarosan jobban lesz, ám kettejük helyzete eltért egymástól. Neki ott volt Will, Beth, az édesanyja és Philip gondoskodása, és Tristan örökkévaló szerelme, ami mindenen átsegítette. De vajon a srácnak mije volt? − Hogy hívnak? - kérdezte. − Ragadós lehet ez a memóriazavar - felelte a fiú. - Honnan tudjam? − Azt mondtad, nem emlékszel rá, hogy sérültél meg. De arról nem beszéltél, hogy mire emlékszel. A srác mosolya leginkább vigyorra emlékeztetett. − A kórházban úgy hívnak: Guy (jelentése: srác, krapek, de keresztnévként is használatos a ford.). A számítógépben ismeretlenként jegyeztek be. Még ez is jobb, mint az X. Y. vagy az N. N. − Én hogy szólítsalak? − Hogy szólítanál valakit, aki simán nekilök a falnak, és a kulcsodat követeli? Ide valami erősebb szó kell, mint a fafej. A srác is fölállt, és elindult lefelé. Végül egy lépcsővel Ivy alatt állt meg. Mintha csak emlékezett volna rá, hogy Ivy szeretett volna úgy állni, hogy a szemébe nézhessen. − Ki kell jutnom innen. Ez az egyetlen, amit tudok, az egyetlen, amiben biztos vagyok. Esdeklő pillantást vetett Ivyra. A lány nem sokáig állta. Oldalvást nézett, csak így volt képes gondolkodni. − Nem lesz könnyű átjutnod az őrségen ebben a fürdőköpenyben. A srác meghúzta a köpeny övét. − Andy adta kölcsön, hogy ebben őgyelegjek a folyosón. Ivy elnevette magát. − Oké! - felelte, és látszott rajta, hogy gondolkodik. - Vedd le! − Mi van? − Vedd le a fürdőköpenyt - ismételte meg az utasítást Ivy. Tekintetével igyekezett elkerülni a srác izmos felsőtestét, a rajta látható zúzódásokat. − Most pedig fordulj meg! Fordíts hátat nekem! − Miért? − Cuccot cserélünk! Amikor a srác megfordult, Ivy levette túlméretezett pólóját, és a válla felett átnyújtotta a srácnak. − Nesze! - szólt, miközben magára kapta a fürdőköpenyt. A fiú is megfordult. Már rajta volt a lány pólója. Arcán mosoly ült. Ivynak igaza volt: ez a mosolygós arc bármelyik lány szívét képes lett volna összetörni. − Megteszi - jelentette ki a lány. A Stonehill Gimnázium feliratú póló ráfeszült a srác testére, kiemelte az izmait, de mindenesetre sokkal kevésbé volt gyanús, mint a fürdőköpeny. − Ha nincs őr a kapunál, egyszerűen csak ártatlanul végigsétálunk a halion - adta ki az utasítást Ivy. - Ha megállítanak minket, azt játsszuk, hogy én vagyok a páciens, te pedig az a személy, aki értem jött, hogy hazavigyen. Majd azt mondjuk, hogy belefáradtunk a szállítókra való várakozásba, és szereztünk magunknak egy kerekes széket, akkor el kell engedniük. - Oké. Ivy a táskájába nyúlt, hogy előássa a bérelt kocsi kulcsát. Azon töprengett, mit szólna Beth és Will, ha beszámolna erről az egészről. Az is az eszébe jutott, hogy vajon az autó biztosítása fedezi-e a kocsirablást. − Tehát ha valaki kérdezi, akkor én a pasid vagyok. − A bratyóm - vágta rá Ivy. Guy elmosolyodott, úgy tűnt, mulattatja a válasz. Aztán elindult lefelé a lépcsőn. A földszintre érve belökte az ajtót, és határozott léptekkel bemasírozott a folyosóra. Annyira lazának tűnt, hogy Ivy elgondolkodott: miféle tapasztalatok állnak mögötte, hogy így tud színészkedni. A szívverése felgyorsult.
A folyosó közepén járhattak, amikor valaki megállította őket. − Kisasszony! Nincs szüksége segítségre? A hang barátságosnak tűnt. Amikor Ivy hátrafordult, egy biztonsági őrt pillantott meg, aki éppen őket méregette. − Köszönöm, nincs. − Ön a páciensünk? − Az voltam - felelte Ivy az igazságnak megfelelően. − Van zárójelentése? − Természetesen - felelte Ivy, és kivette a táskájából a zárójelentést. Magában örvendezett, hogy történetesen éppen erre a papírra jegyezte fel a kórházhoz vezető útvonalat és a kontroll időpontját. Reménykedett benne, hogy az őr nem veszi észre a dátumot. Az őr látta, miféle nyomtatványt tart a kezében a lány, úgyhogy barátságosan továbbot intett, de előtte még Guyhoz fordult: - A kisasszonynak kerekes székben kellene lennie. Ön pedig álljon a kocsival a bejárathoz. így szól a kórházi előírás. − Rendben - felelte Guy. - Maradj itt, Isabel! Isabel? Ivy alig tudta elfojtani a nevetését. Guy felkapott egy kerekes széket, amit valaki a lift előtt hagyott. Ivy éppen beletelepedett a székbe, amikor észrevette, hogy valaki keresi az őrt az adó-vevőjén. − A személyleírás? - kérdezte az őr. - Magas, homokszínű haj... − Fogózkodj, Izzy! - kurjantotta Guy. A srác kirohant vele a főbejáraton. Olyan sebesen rohant, hogy Ivy attól tartott, beletrafálnak a nagy üvegajtóba. − Hű! - rikkantotta, de ajtó éppen szétnyílóban volt, úgyhogy sikerült átcsusszanniuk. Elrohantak a kerekes székek sora mellett, már kint is voltak a betonozott emelkedőn, és leértek az aszfaltra. − Várj! - kiáltotta Ivy. − Nem várhatok! Merre menjek? - kiabált vissza Guy. Ivy a megfelelő irányba mutatott. Guy rohant, akár egy őrült, bravúrosan lavírozott a kocsik között, majd éles bal kanyart vett. Ivynak be kellett hunynia a szemét. Jó erősen megkapaszkodott a kerekes szék karfájában. − Lassíts már, te őrült! - kiabálta Ivy, de ekkor már nevetett, mint ahogy Guy is. Végigrobogtak a kocsik között, egészen a parkoló végéig. − A fehér kocsi az! - rikkantotta. - Fékezz! Fékezz! Guy fékezett, Ivy pedig kis híján kirepült, rá egy VW csomagtartójára. Levegő után kapkodva kikászálódott a kerekes székből, egy mozdulattal kinyitotta a kocsit. Becsusszant a volán mögé, a zárójelentését és a táskáját a hátsó ülésre hajította. Guy kitolta a pázsitra a kerekes széket, és szintén beugrott a kocsiba. Hatalmas nevetés közepette elindultak, a leengedett ablakokon keresztül beáramló szél belekapott a hajukba.
9 − Isabel? - jegyezte meg kérdő hangon Ivy, miközben megállt az útjelző lámpánál. - Isabelnek látszom? − Szerintem ez olyan tipikus tesós név - nézett oldalra Guy. Ivy pedig csak ment tovább. A józan ész azt diktálta, válassza a 28-as utat a sok nyaralóval egyetemben, ha mégis kiderülne, hogy Guy szavaiban nem lehet megbízni. Ivy azonban az ösztöneinek - vagy inkább az őrületének - engedve a 6-os utat választotta, ami Cape Cod gerincén futott végig, lehetővé téve, hogy minél gyorsabban eltávolodjanak a kórháztól. − Hogy hívnak? - kérdezte Guy. − Ivy. − Ivy. Izzy. Nem is trafáltam nagyon mellé. De az Ivy inkább olyan barátnős név. Ivy nem válaszolt. Azt bizonygatta magában, hogy ez nem is flört. Mi több, nem is akarná, hogy a srác flörtöljön vele. − Hova megyünk, Ivy? − Még nem döntöttem el. Mindenesetre Andy rendesen megpucovált. − Azt akarod mondani, hogy szakadt voltam? - vágott vissza Guy, de aztán megenyhült a hangja. - Nem is tudom, mihez kezdtem volna Andy nélkül. − Bűntudatom van. Remélem, nem hozunk bajt a fejére - sóhajtott Ivy. Mindketten elhallgattak. − Mindenesetre most már semmit sem tehetünk - pillantott Ivy a srácra. - Ez a Nike jobb napokat is látott. Guy a levegőbe emelte a cipőjét, és lehajtotta a gumi talprészt. − A Dennisnél menjünk le. Szerzünk neked új cipőt és pólót. − Szerzünk? Ennyire megy neked a bolti lopás? − Venni fogunk egy cipőt - felelte Ivy. − Nem - vágott vissza Guy. − De - makacskodott a lány. − Nem. Semmi többet nem fogadhatok el tőled, Ivy. Vajon ismét a büszkeség beszél belőle? - töprengett Ivy. − Miért, mit fogsz csinálni? - kérdezte jó hangosan. - Kinyitod az ajtót, és kiszállsz? Nyolcvannal megyek. − Kilencvennel - korrigálta a srác. Ivy a sebességmérőre pillantott, és lassított. Újabb hosszú csend következett. Ivy tisztában volt vele, mire lett volna szüksége a srácnak: a családjára, a barátaira, az emlékeire. Ő mindössze olyasmiket ajánlhatott neki, amiket pénzért meg lehetett venni. − Semmire sem emlékszel? - kérdezte. - Hogy például itt laktál-e Cape Codon, vagy csak látogatóba érkeztél? − Itt élek. A srác pillanatnyi tétovázása kizökkentette Ivyt. − Értem. Szóval akkor ezért gondolhattad, hogy Providence a szomszédos város, nem pedig Rhode Island központja. Guy nagyot sóhajtott, majd kiengedte a levegőt, mintha csak a lány türelmét szerette volna próbára tenni. − A dolog úgy áll, hogy bizonyos dolgok, nevek, személyek, tárgyak, sőt illatok ismerősnek tűnnek, de nem tudom, honnan és miért. Ahányszor csak megpróbálok összpontosítani valamire, ami ismerősnek tűnik, kicsúszik a kezeim közül. − Kemény. Ivy hallotta, ahogy Guy helyet változtat. Érezte, hogy őt tanulmányozza. Ettől függetlenül igyekezett az útra összpontosítani. − Te is éreztél ilyesmit?
− Igen is, nem is. Nem emlékszem a balesetre, de amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy ki
vagyok. És azt is tudtam, hogy mit veszítettem. − Nevezetesen? Ivy nem válaszolt. − Itt kell letérnünk. Körülbelül fél mérföldet haladtak a kétsávos, bokrok és lombhullató fák szegélyezte úton, aztán Ivy lekanyarodott egy kisebb terecskére, ahol pár bolt állt. Néhány nappal korábban már járt itt az édesanyjával. Akadt itt vegyesbolt, turkáló és egy sportruhákat árusító üzlet. Ivy leparkolt a homokos tér szélén, ahol a fák kellő árnyékot biztosítottak. Kihúzta a slusszkulcsot, majd Guyhoz fordult: - Szerinted mire van szükséged leginkább? − Senkitől sem akarok semmit. − Ing, póló, rövidnadrág. Zokni, cipő, alsónemű - sorolta a lány. - Törülköző. Mi kellhet még? A srác maga elé meredt, a keze ökölbe szorult. Ivy benyúlt a kocsiba, a hátsó ülésről kivette a táskáját. − Nézd, én tudom, hogy ezzel nem oldjuk meg a nagyobb kihívásokat, de azért kezdetnek nem rossz. − Nagyobb kihívások?! - tört ki Guy. - Úgy beszélsz, mint egy agykurkász. − Jobban szeretnéd, ha a megoldhatatlan probléma kifejezést használnám? − Miért? Nem volna őszintébb? − Amennyiben úgy gondolod, hogy a problémáid meg- oldhatatlanok, akkor igen. − Mindjárt előállsz egy tizenkét lépcsős megoldási tervvel. Első lépés: ismerd be, hogy problémád van. − Kezdetnek nem rossz. Guy arcára grimasz ült. − Nem csak a beismerés miatt. Te tudatában vagy annak, hogy homokszem került a gépezetbe. Itt kell keresni a megoldást. − Miféle megoldásról beszélsz? - kérdezte Guy hitetlenkedve. - Arról, hogy az apám alkoholista? Hogy a tesóm vagy a haverjaim, esetleg az anyám drogosok? Lehet, hogy én is az vagyok. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy az Anonim Alkoholisták valamikor jártak a sulinkban, és én történetesen figyeltem a szövegükre. Ebből az egészből semmi sem fakad. Ivy mindent elkövetett annak érdekében, hogy megőrizze a nyugalmát. − Nyilvánvaló, hogy a puzzle egyetlen darabkája önmagában még semmit sem jelent. Ha azonban elkezded összerakosgatni a darabkákat, végül összeáll a kép. Figyelj, amikor a kezedbe kerül egy darabka - nehogy mérgedben lelökd az asztalról. Ivy belehajította a kulcsot a táskájába. − Jössz? − Nem. − Ne csinálj ekkora ügyet ebből az egészből. Később majd megadod. Rendes póló és cipő nélkül nem jutsz egyről a kettőre. Ivy várt még egy fél percig, majd kiszállt a kocsiból. Guy kidugta a fejét az ablakon. − Klassz cucc! Ivy végigpillantott az öltözékén - a fürdőköpeny! Elnevette magát. − Ezt szoktam hordani a strandon. Ivy Will méretéből kiindulva átfutotta az élénk színű pólók és pamutsortok kínálatát. Guy szemmel láthatólag fél, állapította meg magában. Otthagyta a kórházat - az ágyat, a tetőt a feje fölül, a kaját -, miközben nem volt hova mennie -, ez azt jelenti, hogy igencsak tart valamitől. A dühkitöréseinek a hátterében pedig a rettegése és a sértett büszkesége áll. Ha Will kerülne ilyen helyzetbe, vajon ő is hasonlóképpen cselekedne? Ivy nem volt biztos a dologban. Annyit azonban tudott, hogy Tristantől nem volt idegen az efféle büszkeség. Ivy hozzátett a bevásárlólistához még egy nagy hátizsákot, egy zsebes farmert, napszemüveget és még egy törülközőt. Hitelkártyával fizetett, de a visszajárót készpénzben kérte. A pénzt, a blokkot és
a cuccokat egy nagy szatyorba gyömöszölte. Kilépett a boltból, és lassan elindult a kocsi felé. Közben a helyzeten rágódott. Amikor odaért a kocsihoz, nem akart hinni a szemének: Guy eltűnt. Ivy gyorsan körülpillantott, mert az is megfordult a fejében, hogy Guy csak azért szállt ki a kocsiból, hogy egy kicsit kinyújtóztassa a lábát. De nem, Guy felszívódott. Ivy még a parkolót övező kis fasorba is bepillantott. Vajon merre indulhatott a srác? Ezt valószínűleg Guy maga sem tudta. A pólója ott maradt a kocsi hátsó ülésén. Ostoba, nevetséges büszkeség! Ivy előhúzott egy tollat a táskájából, a bevásárlószatyorra rávéste a Guy nevet, majd az egészet tiszta erőből elhajította a fák felé. Ezt követően Nauset Beach felé indult. Kiszállt a kocsiból, és addig rohant a hullámok mentén, amíg tökéletesen kimerült. Arra vágyott, bárcsak a hullámok kimosnák belőle kavargó érzelmeit. − Telefonálnod kellett volna - jegyezte meg Will két óra múlva. - Mindig magaddal kellene hordanod a mobilodat. Már nagyon aggódtunk miattad. Will a fogadó és a kis ház közötti nagy kertben munkálkodott. Egy régi könyvespolcot smirglizett, amit Cindy néni kiselejtezett bútorai között talált. Beth egy közeli fa karosszékben üldögélt, könyvét a szék karjára vetette. − Mondtam, hogy semmi bajom - felelte Ivy. − A kontroll időpontja órákkal ezelőtt volt. Azt hittem, valami baj történt. Ivy levette a cipőjét, és kirázta belőle a homokot. − Lementem a partra. Will szája összeszorult, izmait verejték lepte. Vadul smirglizte a polcot. Beth tekintete ide- oda vándorolt kettejük között. − Miért gondoltad, hogy bármi baj történt? - kérdezte Ivy. − Miért is gondolhattam volna, hogy minden rendben? Ivy egy szót sem szólt. − Ha Beth, aki a balesetet követően még kórházba sem került, három órával később jönne meg a kontrollról, nem aggódnál érte? − Ott a pont - jegyezte meg Ivy, őszintén remélve, hogy ezzel vége a vitának. Will fölpillantott a munkájából. A haragja már elmúlt, a tekintetében azonban aggodalom tükröződött. − Nem akarok én nyerni. Csak szeretném megérteni, hogy mi történik. − Én is - felelte Ivy őszintén, majd elindult a kis ház felé.
10 − Otthon mindig is szerettél kajakozni - fordult Ivy Beth-hez vasárnap délben. A fogadóban mindössze néhány vendég volt, a lányok már befejezték a munkájukat, és a kertben kanyargó ösvényen éppen visszafelé tartottak a kis házba. − Az a Billingsgate-sziget olyan titokzatosan hangzik: csak apálykor emelkedik ki a vízből. És ott az az elsüllyedt hajó is! Beth egész héten azt panaszolta, hogy nincs ihlete. − A sziget majd megihlet - fűzte hozzá Ivy bátorítóan. − Lehet - felelte Beth mindennemű lelkesedés nélkül. − Elképzelhető, hogy nem is a kajak a gond - jegyezte meg Ivy. - Hanem az a valaki, akivel kajakoznál. Történt valami Chase-szel a fagyis randi óta? Mert ott úgy tűnt, bejön neked a krapek. − Állandóan sms-ezik - vont vállat Beth. − Azaz túl sokat - vonta le a következtetést Ivy. - Te pedig túl rendes vagy ahhoz, hogy ezt megmondd neki. − Tudod, azt hiszem, túlságosan jószívű vagy - jegyezte meg Ivy mosolyogva. - Még arra sem volnál képes, hogy agyoncsapj egy legyet. − Én csak egyet szeretnék agyoncsapni - közölte Beth, miközben beléptek a kis házba. Ivy felkapott egy puha kötésű rémregényt, rengeteg ilyesmit hagytak hátra a vendégek a fogadóban. Magával vitte a teraszra. A fogadó az óceán partján feküdt, a víz szinte nyaldosta az egyik végét, úgyhogy a teraszon különleges fényviszonyok uralkodtak. Kora reggel a napfelkelte miatt dominált a narancslekvárra emlékeztető sárga szín, ami aztán fokozatosan átváltott kékbe, a tenger vizének köszönhetően. Ha nem voltak vendégek, Ivy szívesen üldögélt a teraszon. Ringatózott a fa hintaszékben, lábát a terasz korlátjára támasztotta, tekintete elkalandozott Cindy néni zöld pázsitján túlra, egészen az óceánig, a felhőtlen égig, és közben száguldoztak a gondolatai. Csodálatos érzés ez, Ivy. Tudod te, milyen érzés lebegni egy tavon? Fák ölelnek körül, fölötted pedig az ég nagy kék burája. Ott fekszel a víz felszínén, a nap sugarai táncolnak a kezed és lábad ujjain. Annyiszor elképzelte magában, ahogy Tristannel lebeg egy napsugaras tó kellős közepén, hogy az álomkép szinte ugyanolyan tapinthatóvá lett, mint a Tristannel kapcsolatos, ténylegesen megtörtént dolgok emlékei. Miért is gondolta, hogy Cape Codra menekülve eltávolodhat az emlékeitől? Itt mindenütt víz volt, és a vízről neki mindig Tristan jutott az eszébe. Ivy nagyot sóhajtott, kinyitotta a könyvét. A szavakra meredt, de képtelen volt olvasni. Egy héttel korábban azzal a tudattal tért magához a kórházban, hogy Tristan megcsókolta. És ez nem vigasztaló álom volt, ahogy Beth azt sugallta, hanem inkább felerősítette Tristan utáni vágyakozását. Ks fájdalmasan világossá tette a különbséget a Tristannel, illetve Willel kapcsolatos érzései között. A hétvégi vendégek, a szigorú rendszer szerint beosztott munka mind neki, mind Willnek sokat segített abban, hogy átvészeljék az elmúlt napokat. Most azonban volt idejük, hogy együtt legyenek. Ivy megkönnyebbülten hallotta, hogy Will Chathambe készül, hogy bevásároljon a művészellátóban. − Hé, csajok! Kapjátok fel a popótokat, és gyertek velem futni! - rikkantotta Kelsey Ivynak, kiszakítva ezzel a gondolataiból. Kelsey futkározott egy kicsit a fogadó előtt, aztán helyben futásra váltott. Vörösesbarna haját jó magasra feltűzte, a lófarok ott lebegett a feje körül. Ivy elmosolyodott az invitáláson, ami azonban a gyanúja szerint nem volt különösebben reális, és a fejével nemet intett. − Meddig akarsz eljutni? − Mára öt mérföldet terveztem a parton, ami országúton tíznek felel meg. Utána jön húszpercnyi kemény úszás és egy óra bicajozás. Szeptemberben indulni szeretnék a triatlonon. − Fantasztikus vagy! - felelte Ivy. − Legalább ne mondd neki! - jegyezte meg Dhanya, aki ekkor bukkant fel a teraszon. Nagy
tálnyi, jegesnek látszó fekete áfonya volt nála, egy kis maradék a fogadóban tálalt reggeliből. − Kelsey már így is túl gyakran gondol magáról ilyesmit. − Nem gondolja, tudja - javította ki Kelsey, majd megigazgatta az iPodját, és elindult lefelé a lépcsőn a partra. − Ki kér? - kínálta a gyümit Dhanya a többieknek. − Köszönöm. Dhanya egy kis asztalra rakta a tálat, leült az egyik hintaszékbe, kicsit hintázott, majd feltette a lábát a terasz korlátjára, és a lábai tanulmányozásába kezdett. − Jól áll neked a levendulaszínű lakk - jegyezte meg Ivy. − Soha nem lesz szép lábam - felelte Dhanya az orrát ráncolva. - A táncosoknak nincs szép lábuk. Mi egyszerűen tönkretesszük a lábujjainkat. − Te balettozol? − Modern táncot is tanulok, meg dzsesszbalettet is, sőt szteppelni is tudok. Az indiai táncokkal is foglalkoztam, de a tanárnőm öreg volt és szigorú, ennek megfelelő szemlélettel. Fegyelem, Dhanya, fegyelem. Dhanya fintorogva megpróbálta utánozni a tanárnője brit akcentusát. − Nincs kedved átjönni Kelseyvel és velem Chathambe? Maxet meglátogatja egy csomó fősulis haverja. − Kösz, de én ma délután Provincetownba készülök Bethtel és Willel. − Annyira szerencsés vagy - sóhajtotta Dhanya. - Will fantasztikus krapek. Ivy csak hümmögött, majd témát váltott: - Mesélj Maxről. Dhanya csak nézett. − Kelsey azt mondta, bejön neked. − Kelsey csak szeretné, hogy így legyen. Úgy véli, azt a krapekot kifejezetten nekem találták ki, ami egyértelmű sértés. Állandóan azt hajtogatja, hogy sznob vagyok. Te is így látod? Ivyt meglepte a nyers kérdés. − Szerintem bizonyos értelemben mindnyájan sznobok vagyunk. Egyszerűen nem érzékeljük a saját előítéleteinket. − Igen, de vannak olyan emberek, akik folyton magasan hordják az orrukat - állapította meg Dhanya. - És én ezt utálom. Főleg ha velem szemben gyakorolják. − Szóval milyen az a Max? - ismételte meg a kérdését Ivy. − Gazdag - felelte Dhanya. Lefeszítette, majd ellazította a lábfejét. - Nem dughatom a lábujjaimat folyton a homokba, mert így fehérebbek, mint a lábam... Max gazdag és rá van kattanva a verseny motorcsónakokra és csicsás sportkocsikra. Lehet, hogy sok pénze van, de olyan... tahó, akár egy melós. Ivy az ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát. Mielőtt az édesanyja hozzáment Andrew- hoz, ők is a munkások lakta Norwalkban éltek. − Az apjának diszkont ruhaüzlet-hálózatá van - fűzte még hozzá Dhanya. Ivy fölkapta a fejét. − Na és? − Max szemmel láthatólag az apjánál öltözködik. Én olyan valakit szeretnék, aki gazdag, mint Max, és olyan karakteres, mint Will. − Lehet, hogy Max buliján majd felbukkan egy ilyen srác is - szólt Ivy, igyekezvén elrejteni az ingerültségét. Semmi szüksége nem volt rá, hogy eszébe juttassák, milyen remek ember Will. − Jártál valakivel a gimiben, aki igazán bejött neked? − Nem, de azért volt egy facebookos pasim - felelte Dhanya. - Persze nehéz lett volna meghívni a szalagavató bálra egy ausztrál csávót. Némi hallgatást követően Dhanya ismét megszólalt. − Köszönöm, hogy nem azt mondtad, hogy szállj le a földre, Dhanya. Kelsey folyton azt hajtogatja, hogy a fellegekben járok, meg hogy félek a hús-vér pasasoktól. Ivy egy pillanatra megsajnálta Dhanyát. − Kelsey túl sokat foglalkozik veled. Jobb lenne, ha magára összpontosítana, téged pedig békén hagyna.
− Lehet - mosolyodott el Dhanya. - Kérsz még gyümit? − Köszönöm, nem.
Dhanya kivette az utolsó maroknyi gyümölcsöt, majd az üres tállal elindult a kis ház felé. Ivy kinyitotta a rémregényt, és nekilátott az első fejezetnek. Kétszer is el kellett olvasnia, amíg fölfogta, miről van szó. Aztán a tengerpart, a sós levegő, a napsütötte terasz lassan elhalványodott, Ivy pedig hősével egyetemben egy sötét londoni mellékutcában találta magát. Fél órával később érezte, ahogy egy tenyér a vállára nehezedik. − Szia, Will - szólt. - Sikerült mindent beszerezned? − Ki az a Will? Guy hangjára Ivy nagy lendülettel hátrafordult. Nem tudta volna megmondani, hogy zavarja-e a srác újbóli felbukkanása, vagy inkább örül neki. − Honnan tudtad, hol találsz meg? − A zárójelentésedből. És te honnan tudtad, hogy vissza fogok menni a parkolóba? Az a póló és zsebes nadrág volt rajta, amiket Ivy vásárolt a számára. És a régi cipője. Az új a hátizsákhoz kötözve lógott. − Nem tudtam. Csak túlságosan mérges voltam ahhoz, hogy visszavigyem a cuccokat a boltba. Guy szája félmosolyra nyílt. A hátizsákját ledobta a teraszra. Ivy észrevette a hozzá kikötözött szivacslapot. Csak reménykedni tudott, hogy a srác - az ő pénzéből - vásárolta a cuccot, és nem bonyolódott lopásba. − Ülj le! - kínálta hellyel. Guy nemet intett, inkább nekitámaszkodott a korlátnak. − Elég sáros vagyok. − Hol aludtál? − Akárhol - vont vállat a srác. − Itt a közelben? - csukta be a könyvét Ivy. − Mondjuk úgy - felelte ködösen Guy. − Ettél valamit az elmúlt négy nap során? − Igen. Csak ne akard tudni, hogy mit. − De akarom. Guy elnevette magát. A borotválatlansága, kócos haja, vagy talán a csintalan tekintet tette mindenesetre a nevetése roppant szexinek tűnt. − Maradékokat ettem. De gazdag volt a választék. − Hm. Miért nem jöttél ide rögtön? − Mert már így is eleget tettél az érdekemben. − Akkor most miért vagy itt? Guy arca elkomorodott. Hipnotizáló erejű tekintete szinte belefúródott Ivy lelkébe. A lány egyszerűen képtelen volt elfordítani a tekintetét. − Megéheztem - közölte, majd szemét a lányról a tengerre fordította. - Szép a kilátás. − Akkor hát mit szeretnél? Reggelit, ebédet, vacsorát? − Ami van. Ivy felállt, és beinvitálta a házba a srácot. − Inkább kinn maradnék - vonakodott Guy. − Senki sincs odabenn. Gyere bátran! − Mi lesz, ha Will hazajön? Ivy észrevette, hogy Guy szeme megvillant. − Akkor majd bemutatlak neki - felelte. − Szívesebben maradnék idekint. − Jól van - bólintott Ivy. - De ha most nekiállok főzni neked, és amikor kijövök, nem talállak itt, agyoncsaplak. − Már azért érdemes lenne elrejtőznöm valamelyik bokorban, hogy lássalak akcióban - felelte mosolyogva. Letelepedett a teraszra, a fejét nekivetette a korlátnak. Ivy visszavonult a konyhába. Arra gondolt, sajtos omlettet készít, mert abban sok a protein.
Vágott hozzá egy nagy szeletet Cindy néni házikenyeréből. Csomó gyümölcsöt is tett a tálcára, és a csésze teáról sem feledkezet meg. A tálcával elindult kifelé, de már az üvegajtón keresztül Guyt tanulmányozta. A fiú lehunyt szemmel támaszkodott a korláthoz. Ivy szíve majd' megszakadt. Látta, hogy Guy borzasztóan fáradt. − Kajaszagot érzek - jelentette ki a srác, és kinyitotta a szemét. Ivy kinyitotta az üvegajtót, és egy pillanatig eltöprengett, hova tegye a tálcát. Végül letette Guy mellé a földre. − Köszönöm - mormolta a srác, és enni kezdett. Ivy is félretolta a székét, és maga is letelepedett a terasz padlójára. A tekintetét Guyra függesztette. Guy levette a cipőjét, felgyűrte a nadrágja szárát. Ivy látta, hogy a lába ugyanúgy tele van zúzódásokkal, mint a karja. Brutális verekedésben vehetett részt. − Tehát hol szálltál meg? - kérdezte Ivy. − Ezen már végigmentünk egyszer - felelte. Ivy bólintott. − Arra gondoltam, ezúttal talán válaszolsz. − A közelben. Ivy ujjaival a padlón dobolva azon töprengett, hogy ő vajon hova menne, ha nem akarná magára felhívni a figyelmet, ugyanakkor szeretne olyan hely közelében maradni, ahol képződnek „maradékok". Mivel a srácnak nem volt kocsija, nem juthatott messzire. − Nickerson Szövetségi Park - mondta ki a megoldást. Guy arca semmit sem árult le. Letette a villáját, magasba emelte a teáscsészét, amit mindkét tenyerével körülfont, mintha csak melegedni akarna. Ez nem az a meleg volt,amire Guynak szüksége lett volna, állapította meg magában Ivy, de mégiscsak megnyugtató, kellemes érzést nyújtott. Nem igazán tudta, miképpen segíthetne. Amit nyújtani tudott, annyira volt elég, hogy a fiú továbblépjen. − Emlékszel valamire annak kapcsán, hogy ki vagy? Guy kortyolt egyet a teából. − Nem. − Semmi olyasmibe nem futottál bele, ami legalább halványan ismerősnek tűnt? Guy gondterhelten vizslatta a teáját. Ivy arra gondolt, hogy a megfelelő szavakat keresi, és most dönti el, mit mondjon el, mit ne. − Ha egyáltalán van valami ilyesmi, az csak ront a helyzeten. Akadnak dolgok, amik ismerősnek tűnnek, és néha az a benyomásom, kezd összeállni a kép. Előfordulnak ellentmondásos dolgok is. Egyik nap például a tűz kellemes érzéseket kelt bennem, a következő napon meg kirohannék tőle a világból. − Amikor a park felé tartottál, ezt valami jelzés alapján tetted, vagy az volt az érzésed, hogy már jártál ott? Guy tétovázott. Bízhatsz bennem - szerette volna közölni Ivy. Néha a várakozás a legnehezebb. Kivárni, amíg a másik úgy dönt, hogy bízhat benned. − A térképről néztem ki. Felrémlett bennem, hogy a szállodák halljában mindig akadnak ingyentérképek. Amikor a térképen megláttam, mekkora parkról van szó, tudtam, hogy ott életben maradhatok, és elrejtőzhetem az engem üldözők elől. − Kik azok? - hajolt előre Ivy. − Nem tudom. − Egynél több emberről van szó? − Nem tudom - a szeme viharkék színbe fordult. - Honnan tudhatnám? Ivy az ajkába harapott, mivel rájött, hogy túl nagy nyomást gyakorolt a srácra. Guy szeme most már szürkének tűnt. Azt magyarázta, hogy rákényszerült, hogy megszabaduljon a gondolataitól és a félelmeitől. Miközben beszélt, ujját végigvonta az álla alatti hosszú vágáson. Ivy aggódott érte, ám tudta, ha ezt közli, azzal csak elijeszti a srácot. − A következő ajánlatom volna: borotva és zuhany.
− Egyikre sincs szükségem - vágta rá Guy. − Biztosra veszem, hogy jobban éreznéd magad. És ha még azt is megengeded, hogy kimossam a
holmijaidat, akkor pár napra rendben leszel. − Emberi külsővel akarsz felruházni? - vágott egy grimaszt a srác. − Valahogy úgy. Guy felvonta a szemöldökét, Ivy pedig elnevette magát. − Komoly nyomozás áll előtted - folytatta Ivy. - És fontos lenne, hogy az emberek szívesen beszéljenek veled. − Igazad van - nyugtázta a srác mosolyogva. - Máris megyek. Pár perc múlva a kis ház fürdőszobájának ajtórésén kinyújtotta a holmikat, amiket viselt, meg a hátizsákjában lévő darabokat. Ivy cserébe egy törülközőt és egy arcmosó kendőt adott neki. Először arra gondolt, hogy Will szobájából hoz dezodort és borotvakészletet, de valami visszatartotta, és végül a saját cuccait adta kölcsön Guynak. − Ó, micsoda illatom lesz! - jegyezte meg Guy. − A mosókonyha a fogadóban van, a konyha mögött - közölte Ivy, és kezében a nagy halom ruhával el is indult. Odabenn nekilátott a mosógép feltöltéséhez, előtte azonban ellenőrizte a zsebeket, nehogy valami maradjon bennük. Rábukkant a saját zárójelentésének egy lapjára, amin rajta állt a fogadó címe és az érintett személyre vonatkozó információ. Ivy ráírta a lapra a mobilszámát is, majd a lapot beletette a szárító tetején álló edénybe. A másik zsebben pénz volt, Ivy ezt is beleszórta az edénybe. Ebben a pillanatban egy aranyérmén akadt meg a szeme, úgyhogy még egyszer alaposabban átnézte az aprót. Elállt a lélegzete. Égi jelként egy angyalt ábrázoló érme feküdt a tenyerében.
11 Philip már a kórházban rábukkant Guyra - gondolta magában Ivy, miközben a kis ház felé tartott. Az ösztönei nem csalták meg. Mind neki, mind Philipnek az volt a dolga, hogy rábukkanjon Guyra, és segítsen neki. Elmosolyodott. Lehet, hogy ők voltak Guy „őrangyalai". − Némi ruhaneműre volna szükségem - kiáltotta Guy a kis ház első emeletéről. − A mosás tovább tart, mint a mosakodás - felelte Ivy a lépcső aljához érve. - Egyelőre használd a strandtörülközőt. Ha kész vagy, gyere le, és szolgáld ki magad a konyhában. Ivy visszament a nappaliba, és nekilátott egy nagy puzzle kirakásának. Cindy néni rengeteg puzzle-t tartogatott az esős napokra. Ivy leszedte a dohányzóasztalt, leült a pamlagra, és szemügyre vette a puzzle dobozát. A kép idilli New England-i várost ábrázolt, egy híddal egyetemben. Elsőként a zöld színű, egyenes oldalú darabokat válogatta ki. Pár perccel később Guy is megjelent. Kezében egy alma volt, azt rágcsálta. A haja még mindig vizes volt, és a megszokott aranyló szőkénél most sötétebbnek tűnt. Ivy strandtörülközője úgy lógott rajta, akár egy csípőszoknya, a felsőtestének erejét - és a sebeit illetően nem bízott sokat az ember lányának a fantáziájára. Ivynak komolyan kellett fegyelmeznie magát, hogy ne a zúzódásokat bámulja. − Hova üljek? - kérdezte Guy. − Ahova akarsz. Guy egy pillantást vetett a puzzle-ra, majd letelepedett a dohányzóasztal mellett álló karosszékbe, ami L alakban csatlakozott a pamlaghoz. Ivy időközben már csomó zöld darabkát kiválogatott. Most átnyújtotta a dobozt Guynak, abban bízva, hogy a játék kicsit eltereli a figyelmét. Guy a kék ég darabkáit próbálta összeszedni, közben egy dallamot dúdolgatott hamisan. Ivy elmosolyodott. − Te most kinevetsz? - kérdezte a srác. − Hogy is mernék ilyesmit? - kérdezett vissza Ivy. A tekintetük találkozott. - Mi ez a dal? − Nem tudod? - kérdezte fintorogva Guy. - Merthogy én sem. Ivy megpróbálta lekövetni a dallamot, a hamis hangokat korrigálta, majd hirtelen így kiáltott fel: - Ez a Ha szerettelek. Guy döbbenten nézett rá. − Ez a dal címe - közölte Ivy, majd el is énekelte az első három sort. − Á, már rémlik! - nevetett Guy. − Ez a... - Ivy a szája elé kapta a kezét, amikor eszébe jutott a mű címe. − Miből van? − A Körhintából - felelte halkan. Egy évvel korábban, amikor Tristan angyal képében megpróbált kapcsolatba lépni vele, akkor ennek a dalnak az első sorait játszotta el a zongorán. − Szereted a musicaleket? - kérdezte Guytól, miután sikerült visszarángatnia magát a jelenbe. − Gondolom, igen. Folytatták a puzzle kirakását, közben Ivy elmélázott az események közötti különös összefüggéseken. − Ez a tiéd - szólalt meg váratlanul Guy. Előrehajolt, közel Ivyhoz, és átadott neki egy zöld darabot, amire neki sikerült rábukkannia. Ivy fegyvertelennek bizonyult - nem tudott magyarázatot adni arra az érzésre, ami ebben a pillanatban átáramlott rajta. Minden ízében tudatában volt Guy közelségének, a testében szétterjedő hőnek. Döbbenten visszaült a helyére. Az is megfordult a fejében, hogy feláll, távolságtartóbb lesz. A büszkeség és a zavartság azonban odacementezte a helyére. Óvatosan megérintette az arcát, mivel tartott attól, hogy fülig vörösödött. − Itt egy másik - hajolt felé ismét a fiú. Újabb hullámként csapott végig rajta a fiú jelenlétének érzékelése. Megszédült. Kész őrület gondolta magában, aztán egymásba illesztett két darabot, és hozzájuk rakott egy harmadikat is. − A harmadikat csak odaerőltetted - jegyezte meg Guy. − Tudom - felelte Ivy, és máris eltávolította az oda nem illő darabot.
Talán a lány éles hangja volt az, ami arra késztette Guyt, hogy felemelje a fejét, és szemügyre vegye a lányt. Az arca mindössze tíz centire volt tőle. Ivy próbálta elfordítani a tekintetét, de egyszerűen képtelen volt rá. Guy tekintete lejjebb vándorolt, mintha csak bele akart volna nézni a lány szájába. Amennyiben egy nézés annyit nyomott volna a latban, mint egy csók... − Szia! Megjöttem! Ivy meglökte a dobozt, és az lepottyant az asztalról. Ezernégyszáz kis darabka hányódott a padlón. − Szia, Will! - viszonozta a köszönést, és nekilátott a darabkák összeszedésének. Will pedig már be is lépett a zsalugáteres ajtón. Guy lehajolt a játék dobozáért, ami kettejük között hevert a földön. Will lába a földbe gyökeredzett. Ivy rájött, mit láthatott: egy fiú csupasz hátát, izmos vállait. − Hát te, ki vagy? - kérdezte Will. Guy felállt, és gyorsan megigazította a törülközőjét. Will még mindig őt nézte. Ekkorra már a zúzódásokat is észrevette. Guy állta a tekintetét. − Azt kérdeztem, ki vagy. − A Guy névre hallgatok. − Most írták ki a kórházból - magyarázta Ivy. ~ Ugyanazon az emeleten volt, mint én. − Komolyan? - kérdezte Will szűkszavúan, majd Guyhoz fordult: - Föltételezem, hogy nem Ivy törülközőjében hagytad el a kórházat. − Nem - vigyorgott Guy. - A pólója is rajtam volt. Will ezt nem találta annyira szórakoztatónak. − Hosszú történet - tette hozzá Ivy. − Van időm. − Guynak jelenleg nincs hol laknia - magyarázta Ivy. - Rengeteg mindenen ment keresztül. Fölajánlottam neki, hogy zuhanyozzon egyet. Közben betettem a mosógépbe a cuccait. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte. − Látom, hogy rengeteg mindenen ment keresztül - jegyezte meg Will szarkasztikusan, majd letette a csomagjait. Ivy kellemetlenül érezte magát, mivel tudta, hogy Willnek először a szobájába kellett volna mennie, de annyira izgatott volt a művészellátóban tett vásárlás miatt, hogy mindent rögtön meg is akart mutatni Ivynak. − Az a gond, hogy nem emlékszem, mi történt velem − bökte ki Guy. A mozdulat, ahogy Will hátrabillentette a fejét, egyértelműen elárulta, hogy nem hisz Guynak. − Will! Guy nem emlékszik, ki ő és hol lakik - fűzte hozzá Ivy, megértésért esedezve. − Kényelmes megoldás - jegyezte meg Will. − Ha esik az eső, nem annyira - felelte Guy. − Hallottam már rólad - folytatta Will. - Kelsey és Dhanya említettek. Fura, hogy Ivy egyszer sem hozott szóba. Guy tekintete ide-oda vándorolt Will és Ivy között. − És a jelek szerint senkinek sem hiányzol - folytatta Will. − Vajon miért nem jelenti egy ilyen helyes srác eltűnését sem a családja, sem a barátai? − Gondolom, ebből arra következtetsz, örülnek, hogy megszabadultak tőlem - bólintott Guy nyugodtan. − Nem olyan régen kezdődött ez az egész - vágott közbe gyorsan Ivy. - Vasárnap, azaz egy hete. Lehet, hogy a barátaid és a családod azt hiszi, elutaztál valahova, és nem is számítanak arra, hogy jelentkezel. Will Ivy felé fordult, és a tekintete ezt sugallta: Örült vagy, ha ezt az egészet beveszed. Guy kaján mosolyt vetett Ivyra. − Hogy kerültél a kórházba? - folytatta Will a faggatást. − Egy kutyás talált rám. Eszméletlenül feküdtem. Ö hívta ki a mentőket. − És hol talált rád?
− A világítótorony melletti partszakaszon - felelte Guy.
Chathamben? Múlt vasárnap, Chathamben? − Valójában már hétfő volt. Elmúlt éjfél. Melós éjszakájuk lehetett a sürgősségin. − Ezt meg hogy érted? - komorodott el Guy. − Bízom benne, hogy nem futottál össze egy másik kocsival Morris Islanden. − Will! - Ivy azon nyomban felismerte a szavaiban rejlő vádat. − Ne légy nevetséges! Nem is találták meg azt a kocsit, ami nekünk jött. − Mint ahogy azt sem tudják, ki ült benne. És azt sem, miért nem emlékszik ez az alak semmire, illetve miért hevert eszméletlenül, nem is olyan messze a baleset helyszínétől. Will egy darabig fel-alá járkált, majd Guy felé fordulva megállt: - Biztosra veszem, jó okod volt rá, hogy Ivy pólójában hagyd el a kórházat. Bár a póló talán kicsi lehetett neked. − Az volt - szólt Guy. Ivy újra végiggondolta a helyzetet, és rájött, hogy Will minden egyes újabb részlet említése nyomán csak dühösebb lesz. − Hadd fogalmazzak egyértelműen - kezdte Will hitetlenkedve. - Te segítettél neki, hogy meglépjen a kórházból, még azelőtt, hogy az orvosa kiírta volna. Minden bizonnyal még mindig szüksége volna orvosi ellátásra, és az is biztos, hogy fizetnie is illene. − Az ösztöneim sugallatára hallgattam - felelte Ivy védekezően. - Esélyt adtam egy másik embernek. Ezt neked is meg kellene néha próbálnod. Ivy látta a Will arcán megjelenő fájdalmat. Guy előrehajolt, hogy felhívja magára Ivy figyelmét. − Azt mondtad, hogy a mosókonyha a konyha mögött van? − Igen. Guy bólintott, és elindult kifelé. − Jaj, ne haragudj rám, Will! - szólt Ivy. - Látom, mennyire aggódsz. Én... én csak... megsajnáltam. Will nagyot nyelt. − Emlékezz csak vissza, milyen rettenetesen éreztem magam a múlt nyáron, amikor én sem emlékeztem egy csomó dologra. Amikor mindenki azt hitte, hogy öngyilkos akartam lenni, mivel nem tudtam megmagyarázni, hogy kerültem a vasútállomásra. Te olyan jó voltál hozzám. Hittél nekem akkor, amikor senki más nem hitt. Gondoskodtál rólam. Guynak nincs senkije, aki higgyen neki, vagy gondoskodjon róla. − Az a különbség - jegyezte meg Will -, hogy én akkor már ismertelek. És tudtam, milyen fából faragtak. − Igen, ebben igazad van - bólintott Ivy. - Beismerem, hogy... irracionálisán cselekedtem. Azt már nem tette hozzá, hogy ha úgy hozná a sors, máskor is ezt tenné. Will odalépett a pamlaghoz, és letelepedett Ivy mellé. Átölelte, magához vonta. − Tudod, néha nagyon meg tudsz ijeszteni.
12 − Gondolod, hogy Guy vissza fog jönni? - kérdezte Beth fél órával később, amikor a gyümölcsfák között kanyargó ösvényen a fogadó parkolója felé sétáltak Ivyval. − Fogalmam sincs - felelte Ivy, és a kis háznak arra a szárnyára pillantott, ahol Guy hátizsákját hagyta. Miután bocsánatot kért Willtől, benézett a mosókonyhába. Guy, a pénze, az angyalos érem, a nedves cuccok nyomtalanul eltűntek. A piros törülköző ott maradt a mosógépen, a hátizsák pedig a kis házban. − A Nickerson Parkban húzta meg magát, ami gyalogosan elég messze van innen - közölte Ivy Bethtel. − Elvihetnénk a hátizsákját és a szivacsát a park irodájába. Hátha van ott talált tárgyak osztálya. Ivy megrázta a fejét. − Guy nem az a fajta srác, aki utánanézne a dolgoknak. Inkább szeret észrevétlen maradni. − Miért? - kérdezte Beth éles hangon. − Ő már csak ilyen. Beth elkomorodott, de nem szólt semmit. Ivy biztosra vette, hogy Will beszámolt Bethnek a Guyjal való találkozásról. Beth beszámolt Ivynak, hogy Will bocsánatot kért, amiért nem tartott velük Provincetownba, de egyszerűen égett a vágytól, hogy kipróbálja az új, vízfestékhez illő papírt. Ivy azonban tisztában volt vele, mennyire akarta látni Will a várost, a művészek mennyországát. Tehát a bocsánatkérés ellenére még mindig haragudott rá. Cape Cod végéig egy órát tartott az út. A kocsiban zavart csend uralkodott. Ivy többször is CD-t cserélt, mintha a megfelelő zenét keresné, ami ahhoz kell, hogy helyreálljon a Beth és közte általában meglévő laza, csevegős hangulat. Mindenesetre örültek, amikor eljutottak a parkolóba. Provincetown pontosan olyan színes és nyüzsgő város volt, mint ahogy az a reklámokban állt. Ivy és Beth sorra tértek be a keskeny utcákat szegélyező kis boltokba és kiállítótermekbe. Látszólag úgy tűnt, kettejük kapcsolata visszazökkent a normális kerékvágásba, egyszerre mutattak rá ugyanarra a képre, ami mindkettejüknek bejött, a fura szobrokra, a tengerben talált titokzatos üvegdarabokból házilag fabrikált ékszerekre. Fél hat körül vettek maguknak két málnás jeges teát, és elindultak a város végében lévő hullámtörő gáthoz. A fekete sziklákból álló, a tetején lapos, járható hullámtörő körülbelül egy mérföldre benyúlt a város kikötőjébe. A tetején sétálva el lehetett jutni egészen a Hosszú Pont nevet viselő partszakaszig, amely görbe ujjként mutatott Cape Cod felé. Félúton, ahonnan a sétálók többsége általában visszafordul, a lányok letelepedtek egy sima felületű sziklára. A távolban félkör alakban Provincetown alacsony épületei és a magas, tű alakú Zarándok Emlékmű terültek el. Előttük pedig ott álltak a világítótornyok: a Fa- csúcs és a Hosszú Pont. Ivy a szívószálával játszadozott, majd belevágott a témába, amit már képtelen volt tovább kerülgetni. − Gondolom, Will említette neked, hogy összekaptunk. − Igen - felelte Beth, kerülvén a barátnője tekintetét. − Meglepett Will reakciója, ahogy Guyjal viselkedett. − Szerinted hogy kellett volna viselkednie? - kérdezte Beth. Ivy hallotta a barátnője hangjából kicsendülő élt. − Megértően. Guy tényleg nagyon nehéz helyzetben van. Beth egy szót sem szólt. − Fogalma sincs róla, ki ő, és hova tartozik. Próbálja leplezni, de szerintem nagyon fél. Te megérted ezt, ugye? Beth némi hezitálás után bólintott. − Guynak fogalma sincs róla, mi történt vele. Szeretnék egy szívességet kérni tőled, Beth! Vesd be a pszichés képességeidet, úgy, mint tavaly tetted, és érintsd meg azokat a holmikat, amiket Guy viselt, amikor megtalálták. Hátha találsz valami nyomot, amiből kikövetkeztethetjük, mi történt. Hajlandó vagy segíteni neki? − Segíteni? Neki? - Beth hangja haragosan, megvetően csengett, ami nem vallott rá.
− Igen, neki. Nem veheted át automatikusan Will nézőpontját. − Nem is veszem - vágta oda Beth. − Bocs - szabadkozott Ivy. - De jelen esetben nagyon úgy fest, hogy vakon elfogadtad, amit Will
mondott. Hogy ítélheted meg Guyt? Még nem is találkoztál vele. − És te hogy bízhatsz Guyban? - riposztozott Beth. - Még a nevét sem tudod. − Ismerem a... szívét - felelt Ivy. - Én nem vagyok léleklátó, mint te, de érzem a belőle áradó jóságot. − Will azt mondta, segítettél Guynak meglépni a kórházból. Meglépett, anélkül, hogy rendezte volna a számlát, és ami még ennél is rosszabb, anélkül, hogy megértette volna, hogy került oda. Ráadásul egy nagyon durva verekedésbe keveredhetett. Will látta, hogy az egész testét zúzódások borítják, és egy hatalmas vágás van a nyakán. Ivy tekintete a távolba meredt. − Mindebből arra következtethetek - folytatta Beth -, hogy akár meg is ölhetett valakit. − Tessék?! − Ivy! Ez az egész nem rád vall! - jelentette ki Beth. - Nem fordíthatsz hátat Willnek... − Én nem is fordítottam hátat neki. − … csak mert felszedtél valakit, aki nyilvánvaló módon kihasznál téged. Nem tudom, mi folyik itt, de az a benyomásom, hogy a baleset óta alaposan megváltoztál. − Én is elmondhatom ugyanezt rólad - fordult Ivy Beth- hez. Beth végigfuttatta az ujjait a nyakában lógó ametisztmedálos aranyláncon, és megérintette a követ. Nagyot sóhajtott. Ivy a hullámtörőről visszacsapódó vizet nézte. − Figyelj rám, Ivy! - szólt Beth, a hangjából ezúttal eltűnt a harag, a szavai inkább könyörgésnek tűntek. - Itt valami nagyon nagy baj van. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy hamarosan valami rettenetes dologra kerül sor. − Például mire? − Nem tudom - Beth hangja megremegett. - Legyél nagyon óvatos! Ne bízz idegenekben! Ivy gyengéden a barátnője karjára tette a kezét. − Tudom, hogy mit csinálok. Itt az ideje, hogy bízz bennem.
*** Amikor hazaértek, Ivy észrevette, hogy Guy hátizsákja és szivacsa eltűnt. Beth aggódó tekintettel vette szemügyre az üres hintát, és úgy nézett a zsalugáteres ajtóra, mintha Guy odabenn lapulna. Bethet követve Ivy is belépett a házba, ahol a legnagyobb meglepetésére a pamlagon ülő Willel találta szemben magát. Will a puzzle-t próbálta kirakni. − Szia, Will! − Szia! Jól éreztétek magatokat? - kérdezte a srác. − Igen. Fantasztikus város! - felelte Ivy, és reménykedett benne, hogy a hangja kellő könnyedséggel cseng. - Neked is tetszene. Will alaposan szemügyre vette a lányt. Mintha azt próbálta volna megfejteni, helyrejöttek-e köztük a dolgok. Aztán így szólt: - Tuti, hogy egyetlen látogatás alatt nem lehet mindent megnézni, úgyhogy esetleg legközelebb együtt is felkerekedhetnénk. Na, mit szólsz hozzá? − Benne vagyok! - felelte Ivy, és letelepedett a dohányzóasztal mellett álló egyik székbe. - Csak akkor több zsét kell magunkkal vinni. Legalább egytucatnyi fülbevalót és rengeteg karkötőt láttam, ami bejött. Az egész karácsonyi bevásárlásomat le tudnám ott bonyolítani - hajolt előre, hogy a helyére illesszen egy puzzle-darabkát. − Gyere, Beth, ülj le! - kérte Will a lányt. - Van egy ötletem, amit mindkettőtökkel szeretnék megbeszélni. Beth már majdnem kiért a konyhába, de ímmel-ámmal visszafordult. − A következő vasárnap jár a fejemben - vágott bele Will, miután Beth letelepedett a pamlag támlájára. - Tristan évfordulójáról van szó, és arról, hogy miképpen ünnepeljük meg. Van egy olyan partszakasz, ahol engedélyezik a tűzrakást. Meg egy másik is, az a neve, hogy Versenytáv, ez éppen neki való lenne. Mit szóltok hozzá?
Ivy érezte Will igyekezetét, és azt is, hogy képtelen visszatartani a könnyeit. − Remek ötlet. − Arra gondoltam, hogy kedd estére kérünk engedélyt a turistainformációs központban - Will reménykedő pillantást vetett Ivyra. - Mit szólsz? Utána megvacsizhatnánk Provincetownban. − Tökéletes - mosolygott rá Ivy. Beth némán felállt, és kiment a konyhába. − Minden rendben, Beth? - kiáltott utána Will. − Igen - felelte. Ivy közel hajolt Willhez: - Valami komolyan bántja. − Szerintem az évforduló - felelte Will, és kinyújtotta a kezét Ivy felé. - Velünk együtt rengeteg mindenen ment keresztül. És az emlékeket nem lehet csak úgy kiradírozni. Huszonötödike után mindnyájunknak könnyebb lesz. Ivy a tenyerére pillantott, ami Will tenyerében nyugodott, és némán bólintott. Szeretett volna hinni abban, amit a barátja mondott.
13 Hétfőn reggel Ivynak, miközben azon töprengett, vajon hol tölthette Guy az éjszakát a nagy viharban, a fogadó udvarán sikerült beletrafálnia egy pocsolyába. A táskáját, benne a strandtörülközővel és a kottákkal behajította a Beetle hátsó ülésére. − Na végre! Ivy Guy hangjának hallatán összerezzent. − Azt hiszed, olyan könnyű kikászálódni innen? - folytatta Guy, miközben kifelé kepeszkedett a parkolót övező bozótból. - Mi jár a fejedben? − A zene - hazudta Ivy, mivel nem akarta felturbózni a srác egóját. - Gyakorolni megyek. − Merrefelé? - kérdezte Guy. A ruhája gyűrött és piszkos volt. Hátizsákját a vállán átvetve cipelte. − Chathambe tartok. A templom zongoráján szoktam gyakorolni. − Elvinnél addig? − Az ajtó nyitva áll. Hova igyekszel? - kérdezte, miközben látta, hogy Guy a hátsó ülésre hajítja a hátizsákját. − Oda, ahol a világítótorony van. − Eszedbe jutott valami? − Nem - felelte Guy. - De abban bízom, ha meglátom a helyet, eszembe jut valami. Ivy először arra gondolt, hogy vele tart. De aztán felrémlett benne, hogy Guy pontosan úgy viselkedik, akár egy macska: csak akkor megy a közelébe, ha úri kedve úgy tartja. Most is a régi cipőjét viselte. Amint Ivy kiért a parkolóból, a visszapillantó tükörben látta, hogy az új cipő most is a hátizsákra kötözve lóg. − Rossz méretet vettem? Guy követte a lány tekintetét. − Igen, de jól fest a hátizsákon. − Becserélhetjük - jegyezte meg Ivy. − Igen, bár az rengeteg macerával járna. Ha akarod, visszaadom - fűzte hozzá egy félmosoly kíséretében. - És valami azt súgja, hogy Willnek épp jó lesz. − Ha bejöttél volna velem a boltba - felelte Ivy nyersen -, nem kellett volna találgatnom, hányas cipőt hordasz. Egész addig nem szóltak egymáshoz, amíg ki nem értek a 28-as útra. − Hát... ha nyáron is gyakorolsz, akkor ez komoly - jegyezte meg Guy. - Az. Guy oldalra fordult, hogy szemügyre vegye a kottákat. A kocsi elég szűk volt, úgyhogy miközben helyezkedett, a karja hozzáért Ivyhoz. A lány egy pillanatra beleszédült Guy jelenlétének intenzív átérzésébe. Guy felemelte az egyik kottát, és visszaült a helyére. Ivy örült, ahogy lapozgatni kezdett, mert így legalább nem látja, hogy az ajkába harap, és minden erejét megfeszítve igyekszik az útra összpontosítani. − Milyen zenét szeretsz? - kérdezte Ivy.- Túl a Ha szerettelek hamis változatán. Guy elnevette magát. − Nem emlékszem, de azt tudom, hogy a kedvenc együttesem a Providence. Várj, nem, az a szomszédos város, a kórház közelében. Ivy vele nevetett. − Játszol nekem valamit? - kérdezte. Ivyt meglepte a kérés. − Én elsősorban klasszikus műveket szoktam játszani − Semmi gond - mosolygott kényszeredetten Guy. - Úgysem emlékszem rá, hogy mit szeretek. Ivy néhány perc múlva leparkolt a templom parkolójában. − El kell kérnem a kulcsot a parókiáról. Guy követte az apró, zsindelyes épület felé, amit fedett folyosó kötött össze a templommal. Az ablakok nyitva álltak, Ivy hallotta, ahogy odabenn megszólal a csengő. Aztán felharsant John
tiszteletes hangja is egy másik épület mögül: − Itt vagyok hátul. Guy farmert viselt, a pólója feltűrt ujját villámgyorsan lehúzta a csuklójáig. Az atya hátul foglalatoskodott a kertben. Farmeroverallt viselt, a keze merő szutyok volt, pofacsontján verejték csillogott. Ivy bemutatta neki Guyt. John atya mindkét kezét szabadkozóan felemelte, és barátságosan fejet hajtott. − Szabadnapos vagyok - magyarázta. − Ahhoz képest nagyon keményen dolgozik - jegyezte meg Ivy. − Szeretek dolgozni - mosolygott a férfi. A fehér, ívelt kerítés mögött méretes veteményeskert terült el. A kerítésen kívüli halomban tőzeges és humuszos zsákok tornyosultak. − Rózsákat ültetek - magyarázta széles gesztusok kíséretében. - Természetesen nő itt bőven Rugósa, azaz japán rózsa. Tudom, hogy ostobaság tőlem, hogy gödröket ások a homokba, meg földet hozatok ide, hogy rózsákat neveljek - vont vállat mosolyogva. Ivy látta, hogy Guy kezd megnyugodni. − Azért jöttél, hogy gyakorolj - nyugtázta a lelkész, és az övén lógó kulcscsomó felé nyúlt. − Arra kérnélek, hogy amint kinyitod a templomot, hozd vissza. Guy egészen a templomajtóig kísérte Ivyt, majd felajánlotta, hogy visszaviszi a kulcsot. Amikor tizenöt perc múlva még mindig nem került elő, Ivy csak sóhajtott. Úgy tűnt, Guy az elköszönés helyett a hirtelen eltűnéseket részesíti előnyben. Miután befejezte a bemelegítést, megpróbált nem gondolni Guyra. Minden figyelmét a tanára által kijelölt új műre összpontosította. Keményen dolgozott, kísérletező ujjai egyre magabiztosabban mozogtak. Ivyban sohasem szűnt a csodálkozás az ujjai alatt születő dallamokon. Egy órával később, amikor még mindig gyakorolt, hallotta, hogy kinyílik a templom ajtaja. Guy sétált be, szemmel láthatóan elégedetten. − Találtam magamnak melót. − Komolyan? Arcát veríték borította, a pólója is maszatosabb volt, mint korábban. Homokos kezével a kert felé mutatott. − Segítettem neki - csak hogy csináljak valamit. Ő pedig megkérdezte, szeretem-e az efféle munkát. Össze fog hozni az egyik hívővel, aki segítséget keres nyárra. − Remek! És nem is kérdezte, vannak-e ajánlásaid? − Megadtam neki egy kitalált nevet és mobilszámot - felelte Guy. − Tessék?! − Ha szerencsém van, nem fogja felhívni. − így megy ez... - Ivy nem fejezte be a mondatot. A fiú arcán látható zúzódás mostanra szinte teljesen eltűnt. Szeles reggel volt, úgyhogy John atya talán nem is csodálkozott azon, hogy Guy nem vette le a pólóját, sőt még csak föl sem tűrte az ujját. − Nem bízol bennem - állapította meg Guy. - Will kételyeket ébresztett benned. Ivy Will védelmére kelt. − Ne hibáztasd Willt! Tudok én magamtól is kételkedni. A tekintetük találkozott. Guy elnevette magát. − Annyira őszinte vagy! Beült az egyik padba, hátát az üléshez dörzsölve enyhítette a viszketést. - Játssz valamit nekem. Nem vagyok nagymenő, úgyhogy nem lesz nehéz zeneileg elvarázsolnod. − Az a dallam, amit dúdoltál, egy musicalből származik. Otthon, Connecticutban van egy csomó Broadway-musical- kottám. Ivy átfutott a magával hozott kottákon, könnyű és dallamos művet keresett. − Az a srác, akit valaha szerettem, kedvelte a musicaleket. − És már nem szereted? A tekintetük ismét találkozott. − De. Szeretem. Mindig is szeretni fogom.
− Szóval dobott - találgatott Guy. − Meghalt.
Guy átvetette a karjait a pad támláján. − Bocsáss meg... nem is sejtettem... Hogy halt meg? - kérdezte halkan. − Megölték. − Jézusom! - pattant fel Guy. − Imádkozni akarsz? Mert akkor épp jó helyen vagy - sóhajtott Ivy. Guy még mindig a lányt nézte, aki úgy tett, mintha teljes mértékben lekötné a megfelelő kotta kiválasztása. − Brahms. Ez jó lesz - szólt, és elkezdett játszani. Guy körbejárta a zongorát, nézte a lányt. Kezét a zsebébe süllyesztette, aztán elbaktatott az egyik mellékhajó irányában. Szemügyre vette az üvegablakokat. Ivy azon töprengett, hogy vajon a jelent látja-e a szemével, vagy pedig a múltban kalandozik. Talán még sohasem érezte, hogy a Tristannel töltött közös múlt ilyen erősen beavatkozik a mindennapjaiba. Összpontosíts a jelenre - mondogatta magának, majd Guyra pillantott. - Összpontosíts arra, akinek most van szüksége segítségre. Talán a zene majd segít rajta, talán felenged egy kicsit, és akkor előtörnek az elfojtott emlékfoszlányok. Befejezte a Brahms-művet, és rögtön belekezdett egy másikba, amit fejből tudott: Beethoven 14. zongoraszonátájába. Amikor a vége felé tartott, Guy odalépett mögéje. − Fejből játszol - állapította meg, amikor az utolsó hang is elült. Ivy bólintott. − Én még a saját nevemre sem emlékszem - jegyezte meg -, te meg egy teljes művet képes vagy fejből eljátszani. Ivy nagyot nyelt. Inkább az örökös fájdalom - gondolta magában -, mint hogy elfelejtse Tristant ezt a következtetést vonta le Guy szavaiból. − Ezt a művet nagyon szereted, vagy talán ez volt az, amit ő szeretett - találgatott Guy. Ivy lezárta a zongorát, és összeszedte a kottáit. − Igen. − A Holdfény-szonáta - állapította meg Guy. - Beethoven 14. szonátájának első része. Ivy meglepetten fordult feléje. − Hűha! Ezt meg honnan tudod? - hátrált Ivy meglepetten. Mindkettejük arcán ugyanaz az érzés tükröződött, aztán Ivy elmosolyodott. − És még te mondtad, hogy nem vagy egy nagymenő. Ivy és Guy a chathami világítótorony lépcsőjének tetején álltak, ugyanott, ahol nyolc nappal korábban Ivy Willel állt. A délutáni napban a messzire nyúló, fehérlő homoksáv forróságot sugárzott. Az óceán vize visszavonult, délre kanyarodott, a színe a tengerben található kék üvegdarabkákra emlékeztetett, amit Ivy annyira szeretett. A templom melletti boltban Ivy vett pár szendvicset, üdítőt és kávét, és az egyik strandtörülközőjét is nekiadta. − Akarod, hogy egy óra múlva visszajöjjek érted? Hosszú az út Nickersonig - fűzte még hozzá. És én úgyis arrafelé megyek. − Nincs kedved sétálni egyet? - kérdezte Guy, miközben tekintetét a vízre szegezte. Ivy nagyon vigyázott, hogy ki ne törjön. Hát persze - bíztam benne, hogy ezt mondod - bármit megteszek, hogy segítsek. − Szívesen. Szeretem a partot - felelte Ivy, és máris elindult lefelé. Amikor leértek a homokos részre, kicsit hátralépett, hagyta, hogy Guy mutassa az utat. Semmi olyat nem akart tenni, ami esetleg belekavarhatott volna Guy emlékeibe. Követte a srácot, amikor a nedves részhez értek, levette a cipőjét, és a kezében vitte, akárcsak Guy. Dél felé tartottak. A víz tajtékos pereménél kisgyerekek játszadoztak, műanyag vödörrel a kezükben fel-alá rohangáltak. Egy papa frizbizett a gyerekeivel. Vizes, égnek meredő hajú középkorú asszony mosolygott, miközben a kajakját húzta kifelé a hullámok közül. Csíkos napernyő alatt egy kissrác dámajátékot játszott egy nagyobbacska fiúval, és éppen kurjantott egyet, mivel ő nyert. Ivy arra gondolt, hogy Philip mennyire szeretett Tristannel játszani. Elfordította a tekintetét, és észrevette,
hogy Guy ugyanezt a párt tanulmányozza. − Valami aggaszt - állapította meg, amikor ismét elindultak. − Egy pillanatra azt gondoltam, hogy ismerem a srácot. A kisebbiket. Némán ballagtak tovább, egészen addig a jelig, ami onnantól délre megtiltotta az úszást. − A rendőr, aki kihallgatott, azt mondta, hogy 50 méterre ettől a jeltől találtak rám. Miután megtették ezt a távolságot, megálltak, hogy körülnézzenek. − Nem vallana nagy észre - jegyezte meg Guy szárazon - ha itt úszkáltam volna éjféltájt, a veszélyes áramlatok között. − Biztos vagy benne, hogy úsztál? - kérdezte Ivy. − A dokik azt mondták, hogy annyi tengervíz volt bennem, amennyitől egy hadsereg is megfulladt volna. − Oké, de a sebeid alapján az is nyilvánvaló, hogy valamiféle verekedésben vettél részt. Lehet, hogy eszméletlenül cipeltek ide, és aztán jött az ár. Mellesleg tudsz úszni? - kérdezte. Guy időközben kihátrált a vízből, mintha kellemetlennek találta volna, ahogy a hullámok mossák a lábát. - Van, aki nem tud? - kérdezte. - Akad. - Zavar... a víz - horgásztattá le a fejét Guy. - Nem akarok bemenni. Ijesztőnek találom - ismerte be, miközben felkapaszkodott a szárazabb partszakaszra. − Mindazok után, ami történt, ez érthető is - felelte Ivy. Kiindult a fiú nyomában, majd amikor Guy ledobta a földre a hátizsákját, maga is leterítette a törülközőjét. 5-6 méterre lehettek a vízvonaltól. − Érthető, hogy félsz. Bárki félne, aki kis híján vízbe fulladt. Guy levetette a pólóját. Ivynak még a lélegzete is elállt a srác felsőtestéből sugárzó erőtől, ami ugyanakkor nagyon is sebezhetőnek tűnt. Széles, izmos válla és háta volt, a bőre azonban sápadt, szürkészöld volt, tele halványuló zúzódás- nyomokkal. − A házak nem tűnnek ismerősnek - jegyezte meg, miközben a tekintete a dűnék mögött a távolban álló házakat pásztázta. Letelepedett a törülközőre, közvetlenül Ivy mellé. A lány erős vágyat érzett, hogy átölelje, megóvja az őt kísértő zavarodottságtól és rettegéstől. Kényszerítette magát, hogy másfelé fordítsa a tekintetét. Víz-angyal, segíts neki - fohászkodott magában, majd hangosan így szólt: − Te hiszel az angyalokban? − Nem. És te? − Én igen - felelte határozottan Ivy. Oldalra sandítva látta, hogy Guy szája mókásan felfelé görbül. Tristan egyszer éppen ugyanilyen képet vágott. − Én abban hiszek, hogy vannak emberek, akik úgy cselekszenek, akár az angyalok - folytatta Guy. - Váratlanul felbukkannak, és éppen akkor, amikor az embernek szüksége van rájuk. Mint például a kissrác, akitől ezt kaptam - szólt, és elővette a kezéből az angyalos érmét. - Bejött a kórterembe, dumálni kezdett, és úgy viselkedett, mintha mindig is ismertük volna egymást. Volt valami abban a kölyökben, ahogy nézett rám: mintha átlátott volna rajtam, és megértett volna valamit, amit én nem. − Az a kissrác az öcsém volt - közölte Ivy. − Az öcséd - Guy szeme elkeskenyedett. Látszott, hogy erősen gondolkodik valamin. Ebben a pillanatban megszólalt Ivy mobilja. Mindketten ösztönösen a táska felé fordultak. Az ismerős csengőhang kis idő múlva elhallgatott, majd ismét megszólalt. − Nem veszed fel? - kérdezte Guy. Ivy visszaadta az érmet Guynak. − Majd később. Most inkább bemegyek a vízbe - indult el a hullámok felé. Úgy érezte, képtelen a további küzdelemre. Ugyanúgy vonzotta az óceán vize, mint ahogy Guy. Óriási megkönnyebbülést jelentett a számára, ahogy ott állt a habokban, és az óceán mosta a lábát. Bőre lehűlt, és kellemesen bizsergett. Tristan tanította meg úszni. Miután Gregory meghalt, Ivy vett pár további úszóleckét, hogy még jobb úszó legyen. A lába harcolt a víz alatti áramlatokkal, karján ott csillogtak az óceán vizének cseppjei. Ivy félt, ugyanakkor el is kábította az óceán.
Hosszú ideig álldogált egy helyben, majd elindult kifelé, a tekintete kagylók és kavicsok után kutatott. Amikor felpillantott, Guy körülbelül három méterrel arrébb állt, és olyan átható tekintettel nézett rá, hogy Ivy kis híján elájult. A srác mosolyogva elindult feléje. − A hajad! - szólt. Ivy érezte, hogy a szél bele-belekap a hajába. Kicsit beletúrt, megpróbálta elrendezni. − Mi van a hajammal? - kérdezte közben. − Látnod kellene. Olyan... vad. Ivy képzeletében aranyló tengeri hínár látványa jelent meg. − Láttál te engem a te hajadon nevetni? - kérdezte. Nem mintha bármi okom lenne rá - jegyezte meg magában. A srác szőke, göndör fürtjei az itáliai hősök szobrait idézte. Guy elnevette magát, majd ismét oldalra pillantott. A lány mobilja szólt. Mindketten hallgatták, ahogy a szél tovasodorja a hangot. − Ugyanaz a csengőhang - jegyezte meg Guy. - Valami azt súgja nekem, hogy Willé. − Igen. − Tegnap felidegesítettem. Amikor Ivy nem szólt semmit, Guy folytatta: - Arra gondolok, amikor azt mondtam neki, hogy semmi oka az aggodalomra. Vagy talán van? − Mi lenne? − Arra gondolok, hogy például, amikor megléptem a kórházból - folytatta mosolyogva -, és arra kértelek, mondd azt, hogy a pasid vagyok, te gyorsan kijavítottál, hogy legyek inkább a bátyád. Ivy tekintete lefelé meredt. A lábujjával megfordított egy kagylót, mintha arra lett volna kíváncsi, milyen a másik oldala. − Ha egy lány secpec közli veled, hogy nem lehetsz a pasija, annak két oka van: vagy nagyon benne van egy kapcsolatban, vagy bűntudat gyötri, mivel nem igazán érzi magát elkötelezettnek. Ivy előrehajolt, hogy felvegye a kagylót. − Mi az igazság? - kérdezte Guy. Ivy nem válaszolt. Felállt, és elterelő hadműveletként átnyújtotta a kagylót a srácnak. Guy azonban a kagyló helyett a lány fürtjei felé nyúlt. A könnyed kézmozdulat, ahogy a srác kinyitotta a tenyerét, ahogy a haját nézte, heves szívdobogást váltott ki a lányban. A srác tekintetét elrejtették az aranyfürtök. Aztán mégiscsak Ivyra nézett, és mindkét kezével hátrasimította a lány tincseit. Tenyere gyengéden a lány nyakára siklott, mintha csak egy virágszálat szeretett volna megtámasztani. Csak nézte a lány ajkait, lejjebb hajtotta a fejét, egyre közelebb a lány arcához. Egy hirtelen fuvallat azonban elválasztotta őket. − Bocs! Megzavarodtam. A víztől - nézett maga elé döbbenten. − Én is - felelte Ivy. Némi csendet követően folytatta: - Megéheztem. Nem harapunk valamit? Guy bólintott. Letelepedtek a törülközőre, és némán nekiláttak az evésnek. Ivy éppen a szendvicse utolsó falatjánál tartott, amikor ismét megszólalt a mobilja. Guy az ismerős csengőhang hallatán csak hümmögött, majd Ivyra vigyorgott. Ivy belesüllyesztette a kezét a táskájába. − Sejtettem én, hogy előbb-utóbb feladod. − Komolyan? - vágott vissza Ivy, és a mobil benn maradt a táskában. Ehelyett egy papírkötésű könyvet és napszemüveget vett elő, majd olvasni kezdett. Guy elnevette magát, majd a felsőjét leterítette Ivy háta mögé, a pólóját pedig maga mögé. Öt perc múlva már aludt is - a lassú és egyenletes lélegzetvétel erről árulkodott. Ivy előhúzta a telefonját. Három hívás és három sms Willtől, egy hívás Bethtől. Ivy megnézte Will első sms-ét: HOL VAGY? Nem mehetek sehova anélkül, hogy szólnék neked? - gondolta magában Ivy, aztán úrrá lett rajta a bűntudat. Rákattintott a második sms-re. Ez a bocsánatkérés volt Will részéről, a hangüzenete tartalmáért. Ivy a harmadik sms-re kattintott, és elhatározta, hogy nem hallgatja meg a hangüzenetet - kettejük között már így is elég feszült volt a helyzet. JÓL VAGY? - írta Will. - BETH AZT MONDJA, VALAMI NEM OKÉ. MEGŐRJÍT EZ AZ
ÉRZÉS. Ivy sóhajtott. Nem hibáztathatta Willt, hogy a Bethtel folytatott beszélgetés nyomán aggódni kezdett, ám ezúttal Beth nagyot tévedett. A PARTON VAGYOK, ESTÉRE OTTHON LESZEK. Ivy ezt az üzenetet küldte el mind Willnek, mind Bethnek, majd kikapcsolta a mobilját, és visszadobta a táskájába. A srácra pillantott, gyengéden végigsimította a haját. Aztán szorosan melléfeküdt, és ebben az évben először nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy a jelenben létezhessen.
14 Hat óra felé járt, amikor Ivy kitette Guyt a Nickerson Parkban. Később, amikor behajtott a Tengerfény fogadó parkolójába, Kelsey Jeepje és Dhanya Audija mellett egy sárga sportkocsit vett észre. A kis ház felől hangok hallatszottak, úgyhogy Ivy, mielőtt kiszállt volna a kocsiból, megnézte az üzeneteit. Will azt írta, hogy Kelsey és Dhanya meghívták új barátaikat, hogy egy kis sütögetést rendezzenek a szabadban. NEM AKARSZ BEUGRANI? - kérdezte Will. Aggódó érdeklődése szarkazmusba fordult, és ezt Ivynak bizonyos értelemben könnyebb volt kezelnie. Ivy elindult a ház felé, útközben látta, hogy a barbecue már el is kezdődött. Cindy néni pajtájából kivonszoltak egy ódon, hatalmas bankettasztalt, amire kockás abroszt terítettek. Néhány széket kölcsönvettek a fogadó teraszáról. Will éppen a szenet rakta a grillsütőbe, amikor felpillantva észrevette Ivyt. − Kedves tőled, hogy eljöttél - jegyezte meg, majd visszafordult a grillsütőhöz. Beth méretes tálakat rendezgetett az asztalon, a tálakban perec és chips volt. Úgy tett, mintha észre sem vette volna Ivy felbukkanását. − Szia! - köszönt oda Ivy. Beth felpillantott, majd Willre irányította a tekintetét, amitől Ivy nagyon ideges lett. Mintha csak az számított volna, hogy érzi magát Will. − Szia! Hol tekeregtél? - üdvözölte Kelsey, aki egy barna hajú srác kíséretében éppen a tollaslabdaháló kifeszítésén munkálkodott. − Itt a közelben - felelte Ivy. - De úgy látom, épp jókor érkeztem. − Igen, úgyhogy neki is láthatsz a takarításhoz. Ivy elnevette magát. Most az egyszer nem haragudott, hogy akadt a társaságban egy nagyhangú partiarc, aki felülírta Beth és Will jeges fogadtatását. − Az italok a hűtőben vannak. Semmi extra - jelentette ki Kelsey, fejével a fogadó felé bólintva. Ivy rájött, hogy azt akarja jelezni, Cindy néni jelenlétében ne számítson alkoholra. − Azonnal jövök - szólt Ivy, és bement a házba. A konyhában Dhanya éppen egy mártogatós összeállításán fáradozott. A karján arany, ezüst és vörösréz karkötők villogtak. Az egyik konyhaszékben egy srác nyúlt el, Dhanyát figyelte. Ő minden bizonnyal Max, állapította meg magában, a srác hawaii selyeminge alapján. A víz élénkkék színe és a lime-zöldben villódzó virágminták éles ellentétben álltak a srác monoton színvilágával: barna bőr, napszítta barna haj és világosbarna, szinte borostyánszínű szem. Ezt Ivy csak akkor pillantotta meg, amikor a srác feléje fordult, és elmosolyodott. Tökéletes fogsora csak úgy csillogott a barna bőrszín kontrasztjaként. − Max Moyer - nyújtott kezet Ivynak. − Ivy Lyons - felelte a lány, és a srác felé lépett. Mulattatta, hogy az ugyan kezét nyújtotta neki, de nem állt fel a székből, egyik lábát lazán a térdére támasztotta. A cipőjére pillantva Ivy felismerte a márkát - Gregory ugyanilyet viselt. − Sokat hallottam rólad - közölte Max. − És szerinted mennyi abból az igaz? - kérdezte Ivy. A gyors válasz szemmel láthatólag kizökkentette a srácot. Ivy elmosolyodott, egy pillanat múlva Max követte a példáját. − Minden egyes szó. Dhanya nem hazudna nekem. Dhanya felpillantott, de nem szólt. − Oké. Mindenesetre csak a jó dolgokat hidd el - ezzel Dhanya felé fordult. - Hé, te meg mit csinálsz? − Krémsajtot kaporral. Szerinted milyen? - kérdezte Dhanya, és egy kiskanálnyi mártogatóst nyújtott Ivy felé. − Hm. Oda fogok ülni, ahol ez a tál lesz. − Én is megkóstolhatom? - ezzel Max belemártott egy sós sütit a mártogatósba. - Hihetetlenül finom! - lelkendezett, majd a sütije megmaradt felét ismét belemártotta a közös tálba. Dhanya Ivyra pillantott, megrázta a fejét, majd gondosan lekaparta azt a részt, ahonnan Max kóstolót vett.
Ivy megpróbálta visszafojtani a nevetését. Egyiküket sem akarta megbántani. Felment az emeletre, hogy tiszta topot és sortot vegyen. Amikor ismét csatlakozott a többiekhez, látta, hogy Max Will mellett áll, és nézi, ahogy az sorra csúsztatja a hamburgereket a grillrácsra. − Csak nem valamelyik diákszövetségbe készülsz belépni? - kérdezte Willtől döbbent tekintettel. - Mit fogsz csinálni egész nap? Nem fogsz belepusztulni az unalomba? − Mindig jár valami az eszemben, meg tanulni is szoktam. − De hogy akarsz új emberekkel találkozni? - cuppant rá a témára Max. - A Facebook jó dolog, de a diákszövetség az az igazi, az Amerika olvasztótégelye. − Soha nem gondoltam még erre - felelte Will mosolyogva. Beth a közelükben telepedett le. Nem volt ez szokatlan a részéről: szerette némán figyelni a társasági eseményeket. Emlékezetében felvéste a hallottakat, párbeszédeket és részleteket gyűjtött boldogan a történetei számára. De ez a „boldogan" most mintha hiányzott volna belőle, állapította meg Ivy Beth arckifejezéséből. Sokkal inkább úgy festett, mint aki egy dolgozatra magol. − Akar valaki játszani? - kiabálta Kelsey a tollaslabdapálya felől. − Ez jelenleg meghaladja a képességeimet - jelentette ki Ivy, miközben egy üdítővel felszerelkezve igyekezett a hinta felé. Pamacs követte, és amikor Ivy leült, a cica felpattant az ölébe. − Az enyémet is - felelte Max. - Mi Bryannel csak elektronikus játékokat szoktunk játszani. Kelsey vetélytársa középmagas, de erős testfelépítésű srác volt. A barátjára mutatott, felvonta a szemöldökét, és gúnyosan elkotkodácsolta magát. Max egy vállrántással reagált a dologra. − Akkor egyelőre hagyjuk. Úgyis szomjas vagyok - közölte Bryan Kelseyvel, majd elindult a fagylaltos pult felé, de közben vett egy marék jeges chipset is. − Nincs Red Bull? − Csak Mountain Dew van és kóla - felelte Dhanya. Max Dhanyára emelte a fagyiskelyhét, majd így szólt Bryanhez: - Első osztályú a buli. − Azért bor igazán lehetne - mormogta Bryan, miközben megragadott egy kólát. Letelepedett Ivy mellé a hintára, amitől a macska azonnal a földre ugrott. − Téged is szeretlek, cicus - fordult Bryan Pamacshoz, majd Ivyhoz intézte a kérdését: - Te meg ki vagy? Kelsey lebiggyesztette az ajkait: - Jól tudod, ki ő. − Ivy - közölte Max a cimborájával. − Will szíve csücske - fűzte hozzá Kelsey. − Ez behatárolja a dolgot - felelte Bryan. Ivy nem akart grimaszolni, és csak annyit mondott: - Nagyon örülök. Bryannek mind a mozgása, mind a testfelépítése arra utalt, hogy remek atléta lehet. Masszív mellkasán a Boston University felirat feszült, a sortján pedig ott volt a főiskolája jele. Sűrű, sötét haja és zöld szeme egyszerűen lehengerlő volt. ír származású lehetett, így a barnasága vörösesebb árnyalatú volt, mint Maxé. − Meséltünk Bryannek és Maxnek a balesetedről - közölte Kelsey, miközben egy kerti széket húzott a hintához. - Hogy totálkáros lett a kocsid, meg minden. − Ha most így rád, vagy Bethre nézek, nem is sejteném, mi történt. Hogy érzed magad? kérdezte Bryan. − Jól. Ugyanúgy, mint korábban. − Miféle kocsi rohant beléd? - hajolt előre Max. − Tuti, hogy egy 458-as Ferrari. Olyan, amilyen Maxnek is van. A Ferrari-tulajdonosok mindig úgy vezetnek, mintha az út a saját, külön bejáratú tulajdonuk lenne. − Csak a reflektorait láttam - magyarázta Ivy. - Úgyhogy fogalmam sincs a márkájáról. − A reflektorok alacsonyan voltak, közel az úthoz? - kérdezte Max, miközben a perecével a mártogatós tálban turkált. Ivy Bethre pillantott, majd így szólt: - Egyikünk sem gondolkozott leendő tanúként. És semmiféle részletre nem figyeltünk.
− Rémisztő jelenet lehetett - jelentette ki Bryan, és megsimogatta a lány karját.
Kelsey kettejük közé rakta a lábát a hintára. − Kíváncsi vagyok, mi lehet a sráccal, aki akkor került a kórházba, amikor te. A mi barátságos kis amnéziásunk. Ivy a szeme sarkából látta, hogy Will dermedten áll. − A mi barátságos kis amnéziásunk? - ismételte meg Max. − Igen. Chathamnél halászták ki az óceánból. Ugyanazon az éjszakán, amikor Ivy és Beth balesete történt. − Tényleg? - kérdezte meglepetten Bryan, majd Maxhez fordult: - Lehet, hogy ő is a te bulidra igyekezett? − Á, nem - felelte Kelsey. - Emlékeznék rá. Annyira dögösen nézett ki - még alaposan elverve is. Hihetetlenül kábító szemei voltak. Bryan szemében fény villant. Az egész csak egy másodpercig tartott, Ivy azonban észrevette. Kelseynek sikerült megnyomni a féltékenység zöld szemű szörnyének kis gombját Bryanben - és Willben. Bryan azonban ügyesebben leplezte az érzéseit. Will tovább dühöngött. − Én nem így emlékszem - szólalt meg Dhanya. - Szerintem az a srác elég ijesztő volt. − Amnézia - jegyezte meg elgondolkodva Bryan. - Hogy ez nekem nem jutott eszembe? Nem tudom. Nekem semmi sem tűnik ismerősnek, uram... Fogalmam sincs róla, anya... Igazán, bébi? Semmire sem emlékszem. Micsoda pompás magyarázat! Will kuncogott. Ivy témát váltott: - Sportolsz valamit Bostonban? − Hokizom. − Igazán? - szólt Will. - Remek csapatuk van. − Mióta játszol? - kérdezte Ivy. − Nem is emlékszem rá, mikor volt először korcsolya a lábamon és hokibot a kezemben. Talán hat hónapos lehettem. − Te csodagyerek! Már hat hónapos korodban tudtál járni! - nevetett Kelsey. − Azt nem, de korizni igen - vigyorgott Bryan. − Édesapád is hokizott? - találgatott Ivy. − A mamám származik hokiscsaládból. Az összes fiútestvére hokizott. Én a nagybátyámnál dolgozom, övé a harwichi pálya. Minden nyáron ide jövök Cape Codra, segítek a hokis nyári táborban. Ez nekem is jó kis edzés, legalább formában maradok. − Minden reggel hatkor ott van a pályán, minden áldott reggel - közölte Max. - Még akkor is, ha innen kellene indulnia. − Max túloz - fordult Bryan Ivyhoz rosszfiús mosollyal. - Fél ötkor minden bulit otthagyok, így mindig tudok aludni egy órácskát, mielőtt a jégre lépek. Ivy felvonta a szemöldökét, Bryan jólelkűen nevetett. - Nincs kedved pár órát venni? Pár magánórát - fűzte hozzá, és ő is fölvonta a szemöldökét. - Nagyon jó tanár vagyok. Na persze - gondolta magában Ivy. − Lejárt a salsa - közölte Kelsey. - Hozz valamit, Ivy! − Örömmel - felelte Ivy, és felállt a hintáról, sejtvén, hogy Kelsey mihamarabb elfoglalja a helyét. A kis zöld gombok pedig csak villogtak.
15 Cindy néni a fogadói munkájuk első napján kijelentette: az a dolguk, hogy kedvesek és segítőkészek legyenek, tehát mindennemű vita, udvariatlankodás a vendégekkel, illetve a többi alkalmazottal ki van zárva. − Semmi ilyesmit ne vegyetek észre, vagy tegyetek úgy, mintha nem vennétek észre - közölte. Kedd reggel Ivy és Will a reggelizőhelyiségben kapott munkát. Igyekeztek úgy tenni, mintha semmi bajuk sem volna egymással. Amikor azonban egy kisbaba a pirítósát a padlóra hajította, mindketten egyszerre hajoltak le, hogy fölvegyék, és összekoccant a fejük, Ivy elnevette magát. − Megvagyok - közölte Will, miközben összeszedte az elgyötört pirítóst. Mielőtt még Ivy felegyenesedett volna, az etetőszékben ülő kölyök egy kis tejet loccsantott a földre. Ivy azonnal megérezte a hátán végigcsorduló folyadékot. Will rámeredt barátnője csatakos hajára, Ivy pedig az arckifejezését látván elnevette magát. Will felkapott egy abroszt, hogy megtörölgesse a lány haját. Ekkor már mindketten nevettek. Amire minden asztalt sikerült leszedniük, és az edények a mosogatóba vándoroltak, az előző napi feszültség jelentős része eltűnt. − Háromnegyed három körül kell indulnunk - közölte Will, amikor kiléptek a fogadóból. Elintézzük a tűzrakási engedélyt, aztán körülnézünk a Versenytáv partszakaszon, és azt is kitaláljuk, hol vacsizzunk Provincetownban. − Rendben - felelte Ivy. A kis házban összeszedte a kottáit, hogy induljon a templomba. Ivy szilárdan elhatározta, hogy ugyanolyan rendszeresen és összeszedetten fog gyakorolni, mint otthon, Connecticutban. Kicsit megmozgatta az ujjait, az elméjéből azonban képtelen volt száműzni az előző nap pillanatait - ahogy Guy ott állt mögötte, miközben a szonátát játszotta, vagy ahogy a tengerparton álltak, és az arcuk olyan közel volt egymáshoz. Végül sikerült összeszednie magát, és több mint egy órán keresztül keményen gyakorolt. Miután befejezte a gyakorlást, eljátszott pár művet, amit fejből tudott. Az „Ott, ahol vagy"-ot, utána a „Holdfény-szonátá"-t. Pár ütemet játszott belőle, aztán abbahagyta. Guyra gondolt, ahogy a templomban járkált, miközben ő zongorázott, meg hogy ismerte a darab címét. Akkor is Guy járt a fejében, amikor Tristan dalát játszotta! Ivy a tenyerébe temette az arcát. − Miért hagytad abba? − Nem is vettem észre, hogy bejöttél - kapta fel a fejét Ivy. − Tudom - felelte Guy. Nagyjából a kis templom közepén ült, az egyik padban. - Tíz perccel korábban még úgy játszottál, akár egy megszállott, aki a Lincoln Központban lép fel. Lincoln Központ? Guy tudott a koncertteremről - egy újabb halvány nyom az életéből. − Hogy ment a munka? - kérdezte Ivy. − Nem mondtad meg, miért hagytad abba - szólt Guy. − Nem mondok el neked mindent - fordult meg Ivy a zongoraszéken. Guy elmosolyodott, és ejtette a témát. − A munka fantasztikusan ment. Jó érzés volt fizikai munkát végezni, és csak arra gondolni, amit éppen csinálok. Kip McFarlandnek hívják az embert, akinél dolgozom. Huszonegynéhány éves lehet, és van egy kis kertépítő vállalkozása. Nem fizet túl sokat, de kezdetnek nem rossz, és van némi plusz előnye is. − Nevezetesen? − A fűnyírók társaságában alszom, egy régi istállóban. Még ablaka is van, amit nem takar semmi. Klotyó is van, sőt kerti zuhany is. Csomó haszontalan holmi hever ott, amit meg kell tisztogatnom. Nem akarod megnézni a helyet? − Csomó haszontalan holmi? Ennek nehéz volna ellenállni. Néhány perc múlva Guy útmutatása alapján eljutottak a Fűzfa-tóhoz, ami a 6A úton túl volt, közel a város öböl felőli oldalához. Apró kavicsos út vezetett át az erdőn a régi, oromfalú, faburkolatú házig, melyet tornác ölelt körül. Rengeteg munkával, és hektoliternyi festékkel elérhető lett volna, hogy a ház és a szomorúfüzeket visszatükröző kerek tó
úgy nézzen ki, mint Cindy néni puzzle-jainak egyike. − Kip és a felesége múlt ősszel vették ezt a házat, és most helyre akarják pofozni - közölte Guy. Szerény, reggelit nyújtó panzióban gondolkodnak, de ehhez pénzre van szükségük, úgyhogy Kip ácsmunkákat és kertrendezést is vállal. A nő tanár, nyáron ő is besegít a munkákba. Guy a ház jobb oldala mentén egészen az istállóig vezette Ivyt. A szürke faszerkezet észrevehetően az erdő felé dőlt, mintha árnyékot keresne magának. − Otthon, édes otthon - szólt Guy. - Ha kicsit félrehajtod a fejed, kifejezetten egyenesnek látszik. − Alig várom, hogy belépjek - vigyorgott Ivy. A napfényes júniusi napból egyszer csak az építmény homályában találták magukat. Ivy először semmit sem látott. A szaglása azonban működött. − Tudom - jegyezte meg Guy, amikor meghallotta a szipogó hangot. - Meg kell szokni. − Talajtakaró anyag. És műtrágya. Tömény műtrágya. Amikor Ivy szeme hozzászokott a homályhoz, lassan kibontakozott előtte a felesleges holmik halma is, amiket Guynak majd meg kell tisztogatnia: bútorok, könyvek, lámpák, rákfogók, horgászfelszerelés, amit legutóbb talán zarándokok használtak. − Van itt világítás? − A tolósúly mellett. Azon az oldalon vannak a cuccok, amik a kertépítéshez kellenek. Guy kiemelt a halomból egy régi lámpást. − Kip felesége adta kölcsön. Amikor Guy meggyújtotta a lámpást, meleg fény áradt belőle. − Ó, de szép! − Gondoltam, hogy tetszeni fog. Most pedig bemutatom a legújabb szobatársamat, Bolhazsákot. Sovány, fekete-fehér macska surrant be az ajtón, és feléjük indult. − Viccelsz, ugye? − A bolhákkal kapcsolatban, vagy hogy a szobatársam? − Mindkettőben. Guy letette a lámpást. - Körülbelül húsz perce voltam itt, amikor Kip megmutatta nekem ezt a helyet. Nagyjából tíz percet töltöttem Bolhazsák vakargatásával, amikor elterült a hátizsákomon. - Szerzek bolhairtó szert. − Inkább nekem, az hatékonyabb lesz. Kip mondta, hogy egyszerűen lehetetlen elkapni az állatot, pedig ő is szerette volna már állatorvoshoz vinni. Túl vad ahhoz, hogy alkalmazkodjon, de időről időre szeret felbukkanni az emberek közelében. Látod, minket egymásnak rendelt a sors - fűzte hozzá Guy ridegen. − Valóban - felelte Ivy, és próbálta felmérni a helyet. - Na és hol alszol? Próbálkozhatsz a gerendával, ha nem zavar, hogy fejjel lefelé kell majd lógnod. − Nem zavarna, csak attól tartok, hogy azt már elfoglalták a denevérek. De hála neked megvan a szivacsom, úgyhogy csak helyet kell csinálnom, ahova leteríthetem. − Vágjunk is bele! - jelentette ki Ivy. − Most? − Kettesben könnyebb lesz megmozdítani a nehezebb darabokat. Ivy tekintete a cicára vándorolt: - Mert nem hinném, hogy a lakótársad hajlandó lenne megmozdítani a mancsát. − Majd megmozdítja, ha szemet vetünk az egerekre. − Addig is lássunk neki - felelte Ivy, és máris felemelt egy lábatlan széket, majd elindult vele az ajtó felé. A hordozható konténer felé tartott, amit már korábban észrevett a ház és az istálló között. Guy egy meggörbült asztali lámpával és egy öreg rádióval követte. − Ha mind a két pamlagot sikerülne kivinnünk, akkor egy sarok már felszabadulna - jegyezte meg Guy. Az elfáradt rugós rövidebb pamlag nem bizonyult különösebben nehéznek, ám a másik, ami ráadásul nyitva volt, kétszer olyan nehéznek tűnt. Egyesült erővel cibálták, taszigálták, rángatták kifelé.
− Hogy vagy? - kérdezte Guy, amikor már kis híján elérték az ajtót. A verejtékcseppek
belefolytak a szemébe, a füle mellett, az arcán kis patakok alakultak ki. − Minden oké! Nézd csak, milyen tiszta a padló ott, ahol már rendet csináltunk! − Oda teszem majd a szivacsot - közölte Guy. - Hagyjuk egyelőre a pakolást. Majd elkérem Kiptől a trailerét. Mert ha mi próbáljuk végigvontatni ezt a pamlagot a füvön, akkor jön vele a fű és az összes fa gyökere is. − Rendben. Kip cuccai között seprű is akadt, szépen felseperték vele a betonpadlót. így már lett egy kis helye a srácnak, úgyhogy nekiláttak a megtisztítandó halomnak. Olyan volt az egész, akár a kincsvadászat. Ha valaki érdekes zsákmányra bukkant, kapás! -t kiáltott. Akadt ott ágaskodó lovat ábrázoló lámpatest, magazinok a hatvanas évekből, lemezjátszó, amiről elfelejtették levenni a lemezt. „Chad és Jeremy" - olvasta fel Ivy a címkét, majd vállat vont, és ezt is kivitte. Megfontolt ritmusban dolgoztak, mindent alaposan szemügyre vettek, megvitattak, oda-vissza járkáltak az istálló és a konténer között. Ivy egyszer csak észrevette, hogy Guy egy rakás National Geographicet visz vissza a házba. − Elnézést, de azokat már kiraktam - szólt. − Tudom, de érdekesnek tűnnek. Guy a lapokat letette a szivacsa és a hatvanas évekből származó magazinok mellé. Aztán nekilátott, hogy felnyisson egy rozsdás vaspántos ládát, abból néhány tudományos könyvet horgászott elő. Ezúttal Ivy nem szólt egy szót sem - végső soron ez a srác helye volt. Közben sikerült megszabadulniuk egy nehéz konyhai mosogatótól is. − Ide süss! - rikkantott Guy, aki ezúttal sportkönyvekre bukkant. A könyvek tele voltak képekkel, a nagy betűs szövegből pedig kitűnt, hogy valaha gyerekeknek szánták őket. Guy a hóna alá csapta a könyveket, és ezeket is visszavitte a fekvőhelye mellé. Két órával és számtalan könyvvel, színes magazinnal később Guy még egy szakácskönyvvel növelte az ágya mellett álló halmot. A szakácskönyvet is a konténerből szipkázta vissza. Ivy ezt már képtelen volt némán elviselni: - Észrevetted, hogy nincs is konyhád? − Egyszer még lehet. Ivy elnevette magát. − Tartsunk egy kis szünetet. Telepedjünk le a nappaliban -mutatott Guy a szivacs irányában. − Kérsz valamit inni? − érdeklődött, majd kinyitotta a hátizsákját, és két vizet húzott elő. Ivy meghúzta az egyik palackot, majd a pólója ujjával megtörölte verejtékes arcát. − Maszatos az arcod - jegyezte meg Guy. Ivy az arcához emelte a kezét. − A másik oldalon - szólt a srác, majd lassan kinyújtotta a kezét, és letörülte a maszatot. Ivy egy pillanatig nem kapott levegőt, és úgy érezte, képtelen megszólalni. Guy ujjai mintha megigézték volna. Aztán valami elsuhant mögötte - Bolhazsák volt az. Ivy sebesen hátat fordított Guynak, mintha csak a macska érdekelné. − Épp most kellett előjönnöd - mordult Guy a macskára, majd hátradőlve nekitámaszkodott a hátizsákjának. − Alakul a dolog - szólt, a tekintete végigvándorolt az ágyánál tornyosuló könyveken, magazinokon. - Kezd otthonos lenni. Otthonos. A szó megütötte Ivy fülét. Valaha ugyanezt a szót alkalmazta Tristanék otthonával kapcsolatban. Eszébe jutott, milyen volt, amikor először járt ott - Tristan akkor fogadta be a cicáját, Ellát. A Carruthers-házat szinte elborították a könyvek és a magazinok. − Mosolyogsz - állapította meg Guy. Ivy visszazökkent a jelenbe. − Egyre kényelmesebb, de azért én nem ilyennek képzelem az álomotthont. − Akkor milyennek? − Kis ház, vízen. Benne nappali, konyha és hálószoba. Legyen két terasza, az egyik keletre néz, a másik nyugatra. Két kandalló. És a te álomotthonod?
− Én a szárazföldön szeretnék élni, pontosabban egy olyan házban, ami fán van.
Ivy elnevette magát. − Több szintje is lenne, két fa között feszülne a levegőben - folytatta Guy. − Én tudok egy ilyen helyet. − Persze kellene hozzá egy kötéllétra és egy hinta is. Ivy nagyon szerette azt a hintát, ami Philip fára épült kis kuckója alatt lógott. Mindez a családi birtok peremén terült el, a hegygerincen, a folyó és a vasúti sínek felett. A kilátás fantasztikus volt. − Az én házam hegygerincen állna, hogy élvezhessem a kilátást. Ivy meglepett pillantást vetett Guyra. − Mi van? - kérdezte a srác. − Pontosan olyan házról beszélsz, mint az öcsén kunyhója. Eszébe jutott a nap, amikor Philip kis híján lepottyant a kunyhójából. Gregory sohasem vallotta volna be, hogy ő lazította meg a tartódeszkát. Ivy pedig elvesztette a hitét az angyalokban, és nem látta az aranyvillódzást, amit Philip igen. Mostanra azonban már elhitte, amit Philip rég vallott: Tristan mentette meg a kisfiút. De vajon most itt van-e Tristan? Mindig veled leszek, Ivy. Olyan tisztán hallotta a hangokat, mint ahogy a baleset éjszakáján, amikor Tristan megcsókolta őt. Ivy jól ismerte az ősi mondást: A szem a lélek tükre. És amikor néhanéha Guy szemébe nézett, az volt a benyomása, hogy Tristan néz vissza rá. Nem, ez csak képzelődés. − Ivy! Te reszketsz! Guy megérintette Ivy kezét. A lány nem mozdult. − Beszélj! - kérte Guy. Ivy nemet intett. Guynak már így is épp elég gondot okozott a saját személyazonossága, nem akarta a gondot azzal tetézni, hogy Tristan jelenlétéről beszéljen. − Néha olyan szomorúnak látszol - szólt Guy. - Nem tudom, hogy segíthetnék neked. − Tisztában vagyok vele, mit érzel. Néha olyan elveszettnek tűnsz - Ivy gyengéden megsimogatta a srác arcát.
16 Véletlenek egybeeséséről van szó, győzködte magát Ivy, miközben rákanyarodott a Kagylóhéj útra. Guy pedig ott maradt az „otthonos" kis helyen egy nagy adag fagyival, és a városban beszerzett vacsora maradékaival. Guy kérte, hogy maradjon még, Ivynak azonban időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. Nem igazán volt képes túllépni azokon a különös momentumokon, amelyek összekötötték Guyt és Tristant. Tisztában volt vele, mit szólna Will és Beth, ha beszámolna nekik a gondolatairól: csak képzelődsz, mindez az évforduló miatt van. Ó, az évforduló! Teljesen elfelejtette, hogy megállapodott Willel: együtt ménnek a tűzrakási engedélyért. Amikor Guyjal elindultak az istálló felé, nem ellenőrizte a mobilját, ráadásul a provincetowni vacsoráról is megfeledkezett. A fogadó parkolójában nyoma sem volt Will kocsijának. Ivy lassan elindult a kis ház felé vezető ösvényen. Éppen azon töprengett, hogy magyarázza ki magát, amikor meghallotta Will Toyotáját. Ivy megállt, idegesen várakozott. Will leszegett fejjel, gyors léptekkel indult el a kis ház felé. − Will! - szólalt meg halkan a lány. Will felkapta a fejét, és Ivy világosan le tudta róla olvasni az érzelmeit: a megkönnyebbülést, a hitetlenséget és a haragot. − Ne haragudj rám, Will! - nyújtotta a srác felé a karját, de a kar megállt a levegőben, majd visszahullott. Valami - Ivy maga sem tudta, hogy mi - visszatartotta attól, hogy megérintse a srácot. - Úgy sajnálom! Will hallgatott. − Ennyi? - kérdezte végül. − Csalódást okoztam neked. Will valamit mormolt az orra alatt. − Borzasztóan sajnálom, Will. Én... elfelejtettem. − Neked is amnéziád van? - vágott vissza szarkasztikusan Will. - Ez talán fertőző? - átható pillantást vetett a lányra. − Vele voltál, ugye? Azzal a Guyjal. − Igen. − Nem hiszem el! Miért csinálnak a lányok ilyesmit? Miért mozdulnak rá valakire, aki ugyan izgalmasnak és titokzatosnak tűnik, ugyanakkor semmit sem nyújt. − Én nem mozdultam rá... − Szeretlek, Ivy, de ez a dolog kikészít - vágott közbe Will. Ivy nagyot nyelt. − Miért csinálod ezt velem? - kiabált rá Will. − Nem tudom - kiáltotta Ivy. Látta, hogy a srác küzd önmagával, és szeretné kordában tartani a haragját. Ivy bizonyos értelemben jobban szerette volna, ha folytatja a kiabálást. − Pontosan úgy viselkedsz, mint Tristan halála után, amikor Gregory megszédített. − Tessék?! − Ugyanúgy kiállsz mellette - folytatta Will mint ahogy bíztál Gregoryban is, pedig ezernyi jel utalt rá, hogy nem kellene. − Mintha te nem lettél volna Gregory barátja - jegyezte meg kihívóan Ivy. − Én már sokkal régebben ismertem, és elég sokáig voltunk barátok ahhoz, hogy neked és Tristannek segítsen - sziszegte Will. *** Tristan. Mindig visszatér hozzá ez a név. Hogy lehet valaki ekkora marha? Ivy lehorgasztotta a fejét. − Amikor a baleseted után bementem a kórházba, a mentősök azt kérdezték, én vagyok-e Tristan. Ivy teste megrándult. − Azt mondták, hogy a mentőben is őt szólongattad.
Ivy elfordult. − Aztán az orvos, aki lelkesen konstatálta a javulásodat, ezekkel a szavakkal jött oda hozzám: Jó híreim vannak a számodra, Tristan. Ivy fájdalommal telve lehunyta a szemét. Will mindezeket nem említette idáig, pedig biztos komoly fájdalmat okoztak neki. − Megmondom én neked, mit gondolok - folytatta Will reszkető hangon. - Szerintem neked valójában nem is jön be Guy. Egyszerűen csak megsajnáltad, és ráadásul remek ürügyet találtál benne az elterelő hadművelethez. Ivy hátat fordított Willnek. − Will mellett valakinek érezheted magad, segíthetsz neki, és közben szerelmes lehetsz Tristanbe. − Will, kérlek, ne haragudj, én... − A Guyjal való tombolás segít neked abban, hogy elhatárold magad tőlem - folytatta Will. − Mindkettőnk számára az lesz a legjobb, ha szakítok veled. Te ugyanis szemmel láthatólag ezt akarod - Will haragja egyre nőtt. - És mindkettőnk számára sokkal könnyebb lett volna, ha van benned elég bátorság, hogy kimondd: vége! − De hát én nem tudom... − Ne csináld! - Will öklével mérgesen a tenyerébe csapott. − Éreztem, hogy valami nem stimmel - magyarázkodott Ivy. - És szerettem volna átgondolni a dolgokat. − Különben is, miért szakítanál velem, ha még szükséged lehet rám? - fűzte hozzá Will. − Nem, ez nem fair! Sohasem használnálak ki. − Ha majd legközelebb is nekifutsz, hogy átgondolj valamit, akkor próbáld átgondolni azt is, hogy esik ez az egész valakinek, aki nem te vagy - fordult sarkon Will, és elindult a parkoló felé. − Hova mész, Will? − Nem tudom. De mindegy is, csak legyek minél messzebb tőled. *** A vita során Ivy szemében gyülekező könnyek csak öt perccel azután gördültek le, hogy Will elhagyta a parkolót. Ivy visszasétált, és mozdulatlanul megállt a saját kocsija mellett. Az utat bámulta, mintha arra számított volna, hogy Will visszajön. Vége, vége - ismételte magában hitetlenkedve. Ekkor egy borítékot vett észre a kocsija első ülésén. Kinyitotta, a tűzrakási engedély volt benne. Ivy beszállt a kocsiba, bezárta az ajtót, és elsírta magát. Körülbelül másfél óráig autózott. Először a 6-os utat választotta, mert kicsit bele akart taposni a gázba, aztán rátért a kétsávos 6A-ra. Nagy volt a kísértés, hogy felhívja az anyját, ám az édesanyja szerette Willt. Philip is szerette Willt. Beth is. És ő is, bár talán nem eléggé. Amire visszaért a fogadóba, sötétedni kezdett. Will kocsija ott állt a parkolóban, Kelseyé viszont eltűnt. A kis házban nem volt senki. Ivy letelepedett a nappaliban, és igyekezett folytatni a puzzle-t. Kicsit turkált a dobozban, hol kivett egy darabot, hol visszatette, majd türelmetlenül felállt és kiment. Egy pillantást vetett a hintára, aztán nagy léptekkel elindult a fogadó hátsó lépcsője felé. Arra gondolt, ha valaki felbukkan, ott a legkisebb a valószínűsége, hogy észrevegye őt. Amennyiben Will nem említette a többieknek, hogy szakítottak, neki kell közhírré tenni, még a másnapi munkakezdés előtt. A háta mögött kinyílt a konyhaajtó, sárga fénnyel árasztva el a pázsitot. − Ne állj fel! - szólalt meg Cindy néni, majd kijött a konyhából, és letelepedett Ivy mellé a lépcsőre. - Hogy vagy? - Jól. − Nem könnyű most, ugye? − Igen - bólintott Ivy. - Ki mondta el neked? − Beth. Nézd, annyit megtehetek, hogy egy-két hétig nem osztalak be benneteket azonos csoportba, de akkor is egymás közelében kell eltöltenetek az időtöket. Nem szeretném, ha a vendégek előtt vitába keverednétek, vagy ha arra kényszerítenétek a többieket, hogy állást
foglaljanak valamelyikőtök mellett. Ivy bólintott. − Ha mégis úgy érzed, nem tudod kezelni a helyzetet, szólj nekem. − Rendben. Cindy néni gyöngéden Ivy hátára fektette a karját. - Tudom, hogy most úgy érzed, ez a fájdalom soha többé nem log enyhülni. De fog. Hidd el nekem, Ivy! - ezzel Cindy néni visszament a konyhába. Ivy felállt, és lassan átsétált a kerten. Arra gondolt, lezuhanyozik, lemossa a napi munka piszkát és verejtékét, így majd könnyebb lesz odaállni a többiek elé. Ekkor észrevette, hogy a helyrehozott pajta sarka, Will szállása mögül Beth bukkan fel. Minden bizonnyal Willtől jött. Ivy nagy levegőt vett. − Hogy van Will? − Te hogy vagy? - kérdezett vissza Beth, amikor odaért Ivyhoz. Barátnője kedves hangja váratlanul újabb könnyáradatot indított el. − Gyere, beszélgessünk! - Beth gyengéd mozdulattal a hinta felé irányította Ivyt. Ivy sírt, Beth pedig nem szólt egy szót sem. − Annyira bánt, hogy megsértettem - szólt Ivy, miközben a szemét törülgette. − Én pedig mindkettőtöket sajnállak - fűzte hozzá Beth halkan. - Will és én is nehezen értjük a helyzetet. Mindazok után, amin együtt keresztülmentetek, hogyhogy nem szereted? − Én igenis szeretem - ragaszkodott az állításához Ivy. - Csak talán nem úgy, ahogy ő elképzeli. − Ahogy bárki elképzelné, hogy szeressék - hajolt előre Beth, tekintetét Ivyéba mélyesztve. − Igen, igazad van - ismerte be Ivy. De az ember nem mindig választhatja meg, miképpen szeresse a másikat. A szerelem se nem logikus, se nem fair. Egyszerűen csak megtörténik. A csillagok halvány fényében Ivy látta a Beth arcán végigfutó könnycseppek ezüstös nyomát. − Elmondta neked, hogy a baleset éjszakáján láttam Tristant? - kérdezte Ivy. − Azt, hogy te azt hitted, őt látod? Nem. Will meg van győződve róla, hogy egy halott sráccal kell vetekednie. Én pedig nem akarom még inkább megnehezíteni a helyzetét. Te tényleg elfelejtetted a mai találkozót? − Guyjal voltam, segítettem neki - bólintott Ivy igenlően. − Guy! − Segítettem neki kitakarítani az istállót, hogy rendes helyen lakhasson, és... − Óvatosnak kell lenned, Ivy! - figyelmeztette Beth. - Fogalmad sincs róla, ki ez a Guy. − Amit én tudok róla, az sokkal fontosabb a nevénél, amit történetesen elfelejtett. Minket különleges kapcsolat fűz össze. Olyasmi, amit eddig csak egyszer éreztem - Tristannel kapcsolatban. Ivy nem akarta észrevenni a barátnője arcán kirajzolódó rosszallást. − Képzeld, Beth, Guy elmesélte, hogy fest álmai háza, és pontosan olyannak bizonyult, mint Philip kunyhója a fán. Nem emlékezett rá, miféle zenét szeret, azonban hirtelen felismerte a Holdfény-szonátát, Tristan kedvenc művét. És anélkül, hogy tudná, miből van, eldúdolt egy dalt a Körhintából. Nem emlékszel rá, hogy amikor Tristan megpróbált kapcsolatba lépni velem, akkor ezt a dallamot játszotta a zongorán. Beth hitetlenkedve megrázta a fejét. Ivy azonban folytatta: - Úgy érzem, Tristan visszajött hozzám. − Jaj, Ivy, ne! Az lehetetlenség. − De miért? - kérdezte Ivy, miközben belekapaszkodott a hinta peremébe. Egy évvel ezelőtt Willen és rajtad keresztül érintkezett velem. Miért ne tehetné most ugyanezt Guy közvetítésével? így akarja jelezni nekem, hogy még mindig velem van. A baleset éjszakáján Tristan megígérte... − Guy állítja azt, hogy hallja egy másik személy hangját? - kérdezte Beth. − Nem, de... Beth előrehajolt, és Ivy csuklójára fektette a tenyerét. − Amikor Tristan angyalként itt járt, mindnyájan hallottuk. Amikor beférkőzött az elménkbe, tudtuk, hogy ő az. És mi sosem felejtettük még el, hogy kik vagyunk.
Ivy elfordult a barátnőjétől. Egy pillanatig némán ültek. Ivy küzdött Bethtel szembeni haragjával. Egyszerűen nem értette, miért nem hisz neki a barátnője. Amikor ismét Bethre vándorolt a tekintete, látta, hogy barátnője az ametisztmedált simogatja. Ajkai némán mozogtak, majd végül hangosan is megszólalt: - Gonosz erő lopakodott közénk. − Tessék?! − A szeánsz óta érzem a jelenlétét - jegyezte meg Beth remegő hangon. - Ő az. Gregory. Akkor éreztem ilyesmit, amikor még élt. Ivy a barátnőjére meredt, és próbálta megérteni, mit mond. − Nézd, Beth, én tudom, hogy megijedtél attól a szeánsztól. De miért gondolod, hogy Gregory járkál köztünk kísértetként? Történt valami más is, ami megijesztett? Beth nem válaszolt. − Mondd el! - kérte Ivy. − Álmodtam valamit - Beth egymáshoz dörzsölte a két tenyerét, majd hüvelykujját a tenyerébe mélyesztette. - Ráadásul kétszer is. − Mondd el! - kérte makacsul Ivy. − Itt voltunk a kis házban: te, én, Dhanya és Kelsey. A ház olyan volt, mint ez itt, de sokkal több ablaka volt. Mindenütt ablakok voltak. Valaki járkált a ház körül, és be-belőtt az ablakokon. A golyók megrepesztették az üveget, de nem törtek át rajta. Egyik szobából a másikba rohangáltunk, a lövöldöző alak ugyanígy rohangált odakint. Mindig annak a szobának az ablakára célzott, ahol éppen voltunk. Egy percre sem hagyott fel a rohangálással, de te azt mondtad nekünk, hogy semmi gond. Biztonságban vagyunk, mivel a lövész képtelen átlőni az ablakokat. Aztán a lövész csendesen kinyitotta az ajtót, és bejött. Ivy visszaült a hintára, és megdörzsölte a karját. A bőre bizsergett. − Hát nem érted? - folytatta Beth, és váratlanul harag lett úrrá rajta. - Gondatlannak bizonyultál, és beengedted a lövészt. Éppen úgy, ahogy Guyt is beengedted. − Jaj, Beth, nem minden álmod mutat a jövőbe. Néha olyasmikről álmodsz, amit különböző emberektől hallottál. Will nem kedveli Guyt. És ő ültette beléd ezeket a félelmeket. − Nem számít, hogy Will mit mond - villant egyet Beth szeme. - Látom, amit látok. − Én is - felelte Ivy, és leszállt a hintáról. − Ivy! A lány vonakodva visszafordult. Beth erősen megszorította az ametisztmedált: - Ha ez a srác Gregory, az ég minden erejére szükséged lesz, hogy megvédelmezzen.
17 − Tudod, én mindig is azt gondoltam rólad, hogy te vagy Miss Tökéletes - közölte másnap este Kelsey Ivyval. - És amikor Willel lógtál, tökéletes párt alkottattok. Mr. és Mrs. Tökéletes. Az év párja! − Sajnálom, ha csalódást okoztam volna. − Mesélj, pontosan mit mondott neked? - kérdezte Kelsey. A kis ház előtt álltak. Kelsey egy tollaslabdát ütögetett az ütőjével. Pikk, pakk, pikk, pakk. − Azt, amit az emberek általában akkor szoktak mondani egymásnak, amikor szakítanak - felelte Ivy. − Epés megjegyzéseket és elsöprő vádakat - tippelt Kelsey. − Magam is végigcsináltam ezt párszor. − Akkor felesleges beavatnom téged a témába. − Túl fogja élni - jegyezte meg Kelsey, fejével az istálló felé intve. - Rengeteg együttérzés szorult belé. Beth lemondta a randiját Chase-szel, Dhanya pedig úgy döntött, hogy sürgős tévézhetnékje van. Ivy maga elé képzelte Willt az ágyban. Az egyik oldalán Beth feküdt, a másikon Dhanya, és védőangyalokként megtámasztották a könyökükkel a srácot. − Akarsz játszani? - Kelsey Ivy felé nyújtotta az egyik ütőt. − Benne vagyok. Bemelegítettek, aztán nekiláttak az ütögetésnek. − Szóval te most randizol azzal a dögösen titokzatos sráccal? - tette fel a kérdést Kelsey. − Hogy randizom-e? Nem. − Beth mesélte, hol voltál, amikor sikerült megfeledkezned a Willel való randidről. Ivynak sikerült utolérnie a feléje szálló labdát, és az ütője peremével visszaütötte. − Segítettem Guynak kitakarítani a helyet, ahol élni fog. − Beth nem bízik benne. Ivy nem válaszolt. − Vajon miért nem? - folytatta Kelsey. − Nem tudom - felelte Ivy, és a tollaslabda után vetette magát. Kelsey stratégiát váltott. Könnyen visszaadható ütéseket irányított Ivy térfelére. Azt hitte, Ivy ettől közlékenyebb lesz. − Mi a véleményed Chase-ről? − Igazából nem ismerem - felelte Ivy. Vonakodott bármiféle infót megosztani Kelseyvel, aki minden bizonnyal továbbadná. Kelsey nagyra nyitotta a szemét: - Nekem öt perc elég belőle. Hátborzongató alak. − Úgy gondolod? - kérdezett vissza Ivy könnyedén. − Mindent kézben akar tartani - közölte Kelsey. Én pedig semmit nem utálok jobban, mint egy olyan pasast, aki ellenőrizni akar egy lányt. Ivy kételkedett benne, hogy létezik-e a földön olyan srác, aki képes az ellenőrzése alá vonni Kelseyt. − Beth mesélt Tristanről. Ivy némán szervált. − Nem is sejtettem, mi van! Még sosem ismertem olyan csajt, akinek meggyilkolták a barátját. Ivy erősen megütötte a labdát. − Annyira szeretnék találkozni Tristannel és Gregoryval − folytatta Kelsey. - A múlt nyár egyszerűen fantasztikus volt. Ivy lába a földbe gyökeredzett. Vajon mit gondolt a tavalyi nyárról Kelsey? Hogy mókás kis túlélőshow volt? − Figyelj a labdára! - hangzott a jó tanács Kelseytől. − Beth azt mondta, hogy amikor Tristan meghalt, Will teljes mellszélességgel kiállt melletted. − Valóban. Kedvesebb már nem is lehetett volna.
− A kedvesség azonban nem azonos a szenvedéllyel - jegyezte meg Kelsey. - Mi pedig a
szenvedélyt szeretjük. Ismét Ivyn volt az adogatás sora, és ő szervált is egy szenvedélyeset. − Kelsey! Kérlek, ne tételezz fel semmit Will és az én kapcsolatomról. − Nem tételezek fel semmit, ha elárulod, miről van szó. Ivy akarata ellenére elnevette magát. − Beth mondta, hogy tábortüzet szervezel Tristan emlékére a tengerparton. Elmehetek én is Dhanyával? − Hát... magam sem vagyok biztos benne, hogy elmegyek. − Erről van szó - közölte Kelsey. - Még egy dolog, amit nagyon nem szeretek: azokat a pasikat, akik függetlenül attól, hogy te mit csinálsz, lojálisán és gondoskodóan cselekednek. Úgy értem, mit akarnak ezek a pasik bebizonyítani? − Elegem van - közölte Ivy, és az ütőt az arca elé emelte. − Még nem is játszottunk rendes szettet - ellenkezett Kelsey. − A legalkalmasabb pillanat, hogy abbahagyjuk. Tizenöt perccel később Ivy kiszökött a kis ház hátsó oldalán, és elindult a Pihenő-öböl felé, ahol egy héttel korábban ő, Will és Philip egy délutánt töltöttek. Ült a parton az egyre sötétülő alkonyban, nem messze a facsoporttól, amit Will lerajzolt. A fejében emlékképek kergették egymást. Azt próbálta megérteni, miért tartott olyan soká, amíg felfogta, hogy nem adhatja Willnek a szívét. Ivy felállt, és ugyanazon az útvonalon indult el a kis, homokos öböl felé, amit egykor Philippel és megtettek. A hold nem látszott, a nyugodt vizet csak a csillagok fénye világította meg. Ivy elméjében felrémlett a csillagkupola, amely alatt Tristan megcsókolta. Ivy elsuttogta a srác nevét, és szinte hallotta a válaszát: Szerelmem. Szinte. Az elméjében elhangzó hang csak emlék volt - Ivy világosan tudta. Ugyanakkor sok mindent hallott, ami itt és most történt. A jelen és a múlt közötti különbség még valóságosabbá tette a baleset utáni pillanatot. Ivy számára Tristan ölelése valóságosabb volt, mint a való élet kézzelfogható, mindennapi pillanatai. De mi van akkor, ha mégiscsak Tristan volt ott, és Lacey- nek igaza volt a következményeket illetően? Komoly történés - mit akarhatott ez jelenteni? És miféle gonosz erő jelenlétét érzékelte Beth? Lehet, hogy Gregory visszatért? − Lacey! Lacey Lovett! Beszélnem kell veled! - kiáltotta bele Ivy a sötétségbe. Letelepedett a víz partjára, várt és figyelt. Teltek a percek. Az öböl másik oldalán, a keskeny partszakasz felett felbukkant a hold sárga kiflije. − Micsoda nyavalyás időzítés! Ivy a bíborszínű villódzást látva felállt. − Szia, Lacey! − Halljam, ezúttal miről van szó? Valamiféle újabb üdvözítő látomásról? A csillagokkal táncoló Ivyról? Ivy egy darabig figyelte a villódzó angyalt, a hold fényében táncoló bíborszínű csillogást, végül így szólt: - Beth álmokat lát. − Tehát Beth adó-vevőként működik? - Lacey ezt a szót használta minden olyan személyre, aki nyitott volt a „másik oldal" irányában, azaz természetes médiumnak bizonyult. − Igen - felelte Ivy, és elmesélte Beth álmát. − Mikor látta először ezt az álmot? − Nem vagyok benne biztos. Talán két hete, amikor a szeánsz volt. − Szeánsz? - kiáltott fel Lacey. - Egy médium sokkal alkalmasabb az ilyesmire. Ivy elmesélte, mi történt. Kitért az írótábla óramutató járásával ellentétes mozgására, és hogy szinte lehetetlen volt megállítani. − Ez a baleseted előtt történt? − Néhány nappal előtte - felelte Ivy némi gondolkodás után. − Hihetetlen! Ez nem lehet igaz! Hogy lehet valaki ennyire agyatlan? És hogy juthatott eszébe a médiumnak, hogy kinyisson egy kaput, ami a túloldalra, egy másik világba vezet? Tényleg annyira nárcisztikus vagy, hogy azt hiszed, csakis jó angyalok bukkanhatnak fel körülötted?
− Sohasem gondoltam arra, hogy... beengedhetnek minket...
- Meghívhatnak - korrigálta Lacey. - Lemeszelhetnek, küldhetnek egy taxit valamiféle... − ...gonosz alakért. − Igen, gonosz alakért - nyugtázta Lacey. Ivy lekuporodott, és az óramutató járásával ellentétes irányban egy kört rajzolt a homokba. Aztán egy újabbat. A bíborszínű körömlakkos kéz azonban elkapta a karját: − Hagyd abba! − Elképzelhető, hogy Gregory démon alakjában térjen vissza? − Látom, sok hittanórát kihagytál. Az Egyes Számú Igazgató nem ismer lehetetlent. Ivy felállt, és elsétált a kis öböl vizéig. − De miért is akarna Gregory visszajönni? - töprengett magában. − Bosszú, gyilkosság, súlyos testi sértés - sorolta Lacey. Beth is erre gondolhatott, amikor ezt mondta: Ha ez a srác Gregory, az ég minden erejére szükséged lesz, hogy megvédelmezzen. − Bosszút akar állni rajtam - szólt Ivy. - De vajon hogyan? Lacey teátrálisan felsóhajtott. − Gondold csak végig, csajszi! Biztosra veszem, hogy nem vagy olyan naiv, amilyennek látszol. Hogy jött vissza Tristan? − Az emberek elméjének a közvetítésével. Ha rábukkant egy, az övével azonos gondolatra, rátapadt, és már benn is volt valakinek az agyában. Hallottuk a hangját - a fejünkben. Beth, Will, Philip is hallotta. És a végén én is. − Később Eric és Gregory is hallotta, bár én azt tanácsoltam Tristannek, hogy őket hagyja ki a buliból. Ivy úgy érezte, mintha egy jeges kéz érintette volna meg a kezét. − Gregory is képes volt bejutni mások elméjébe? − Hölgyeim és uraim! - fordult Lacey az elképzelt hallgatóság felé. - A csajszi kezdi kapiskálni a dolgot. − Be tudott jutni másvalaki elméjébe, és beszélhetett? − Rábeszélhette valamire. Megkísérthette - szólt Lacey halkan. Ivy megborzongott. − Talán nem felejtetted el - fűzte hozzá Lacey -, hogy Gregory életében is képes volt megkísérteni, sőt megkínozni másokat. − Bárkit rá tud kényszeríteni, hogy tegyen meg valamit? − Minek ide erőszak, hiszen az emberek olyan hiszékenyek, olyan könnyen becsaphatók, illetve meggyőzhetők. Nem akarok neveket mondani, ez gondolom, érthető. − Akkor hogy győzhetjük le? − Győzhetjük?! - Lacey bíborfénye lassan távolodni kezdett Ivytól. - Filmszínésznő koromban játszottam ugyan pár horrorfilmben, ám ebben a mostaniban semmi kedvem szerepelni. Ezt neked kell lejátszanod. − Hogy tudnám én és a barátaim legyőzni őt? − Biztosra veszem, hogy kisütsz valamit. Vagy majd Beth, a médium. Nekem egyetlen tanácsom volna: Válogasd meg, kiben bízol. Ivy az ajkába harapott. − Nézd, te lány, én igazán sajnálom, hogy nyakig ülsz a pácban, de sajnos, rengeteg dolgom van. Rájöttem, mi az, ami valójában érdekel, és nincs időm semmire. Fel kell hagynom ezekkel a félig dimenzionált felbukkanásokkal. Az angyal ibolyaszínű villódzása halványulni kezdett. − Puszilom Philipet! - vetette még oda. Lacey már majdnem eltűnt, amikor ívy így szólt: − Mi van, ha Tristan visszajön, hogy megvédelmezzen Gregorytól? Szavaival sikerült kiváltania a vágyott hatást. − Mi van?! - kiáltott fel Lacey.
− Láttam a jeleket. Tristan velem van, ahogy azt meg is ígérte.
Ivy érezte, hogy egy erős kéz rángatja az öböl felé. − Nevetséges ötlet! Ha Tristan itt volna, mindenképpen látnám! Laceynek igaza volt. Miért is nem érzékeli Tristant? Vagy talán Guy bensőjében rejtőzik a srác? De ki elől? − Ivy! Ha úgy érzed, hogy Tristan életed csókjával illetett - jegyezte meg Lacey -, akkor komoly pácban van. Ne is próbálj kapcsolatot teremteni vele. A továbbiakban ne kísértsd. Annyit már sikerült elérned, hogy megöljék. Ne átkozd el mindörökre.
18 Lacey mindig is hajlamos volt drámázni, állapította meg magában Ivy, amikor csütörtök este egyedül üldögélt a kis házban. Beth, Dhanya és Will fél nyolcra moziba mentek. Max Dhanya rábeszélésére Kelsey és Bryan társaságában egy harwichi buliba indult. Miután mindnyájan elmentek, Ivy fogta a mobilját, és újból meghallgatta az egy órával korábban érkezett hangüzenetet. Annyira szerette volna ismét hallani Guy hangját: - Én vagyok az. Kaptam egy mobilt Kiptől. Nem akarsz este átjönni? Ivy, fittyet hányva Lacey és Beth figyelmeztetésére, elindult a Fűzfa-tó felé. Amikor odaért, látta, hogy egy Jeep parkol a ház előtt. Egy húszas évei vége felé járó, sötét hajú nő állt mellette. Kitámasztotta az ajtót a hátsó ülésen heverő arany labrador számára. Az asszony köszöntötte Ivyt, és be is mutatkozott. Julié volt, Kip felesége. − Remélem, nincs semmi különösebb terved ma estére - közölte Julié. - Guy a hátsó verandán alszik. Reggel hat óta melóztak Kippel. Fákat vágtak ki. − Nincs különösebb tervem. Ivy megkerülte a házat, és Guy valóban ott aludt a tó felé néző verandán. Egy ponyvát dobott le magának, azon feküdt, az oldalára fordulva. Fejét a karjára támasztotta, a pólója ott hevert mellette. Lesült bőre és szőke haja az esti megvilágításban aranyszínűnek tűnt. Ivynak egy alvó angyalt ábrázoló kép jutott az eszébe. Aztán az is eszébe jutott, hogy a kép egy bukott angyalt ábrázolt, aki elvesztette az éggel vívott csatáját. A lány megfordult, és elindult a tó felé. Bolhazsák a hosszú fűben lófrált. Ivy letelepedett a tó partján, nem messzire a kis állattól. Tekintete a vizet pásztázta, élvezte, ahogy a vörös ég és a sötétzöld fák tükröződnek a vízben. Ez volt az első igazán meleg este azóta, hogy megérkeztek Cape Codra, balzsamos és édes illatú, amilyen csak egy nyári este tud lenni a szárazföldön. Ivy belegázolt a vízbe. Az óceán sós vize után a tó édes vize szinte simogatta a bőrét. A sortja és a pántos felső fürdőruhának is alkalmas volt, Ivy úszni kezdett, és csak úszott, élvezte a hely nyújtotta magányt és békét. Amikor elfáradt, a hátára fordult. Csodálatos érzés, Ivy. Tudod te, milyen érzés egy tavon lebegni? Fák vesznek körül, és az ég hatalmas kék kupolája borul rád? Tristan - szólította némán Ivy a fiút. - Tudom, most már tudom, Tristan. − Hé! Elaludtál odakinn? - kurjantott feléje Guy. Ivy felemelte a fejét, majd lábra állt a vízben. − Még hogy én alszom? Te voltál az, aki horkoltál - kiabálta vissza. − Nem igaz! - felelte Guy. - Szerintem Bolhazsákot hallhattad horkolni. − A macskák nem tudnak ilyen hangosan dorombolni viccelődött Ivy, majd elindult kifelé. Mindössze néhány lépésre volt a sráctól, úgyhogy jól hallotta, mint mondott Guy: − Olyan boldognak látszottál a vízen. − Az is voltam. Olyan jó érzés volt a vízen lebegni. Fák vettek körül, és a nap sugarai megvillantak a lábam és a kezem ujjain. Lehet, hogy mindez a víz műve volt. Guy szeme egy pillanatra olyan színben csillant meg, mint az „ég nagy kék kupolája", ahogy egyszer Tristan fogalmazott. − Gyere be a vízbe! - biztatta Ivy a srácot. Guy a bokáját nyaldosó vízre pillantott, és nagyot nyelt. − Attól tartok, nem tudok úszni. Ivy leplezni próbálta a csalódását. Ha Tristan megszállta Guy testét, Guy nem félne a víztől, ami olyan nyugodt volt, akár egy medence vize. Élj a jelenben - biztatta Ivy önmagát -, segíts neki, ahogy Tristan is segített neked. Tristan benne is feloldotta a félelmet, amikor azt javasolta, hogy tegyenek egy „sétát" a suli uszodájában. Ivy kinyújtotta a kezét Guy felé. − Gyere, sétáljunk egy kicsit a vízben. Guy pillanatnyi tétovázást követően elfogadta a lány kezét. Lassan, némán sétáltak a sekély vízben, lábuk újra és újra elmerült a víz folyékony aranyában. Amikor a víz már Guy derekáig ért,
Ivy megállt, és végigfuttatta az ujjait a víz még mindig nyugodt felszínén, amitől az szilvaszínű fodrot vetett. Ivy szemtől szemben állt Guyjal. Egy kis vizet vett a tenyerébe, majd Guy vállára és mellkasára locsolta. Aztán kicsit magasabbra nyúlt, megmosta az arcát és a homlokát is, mert emlékezett rá, hogy egyszer Tristan is ezt tette vele. − Jól vagy? Guy bólintott, aztán szégyenlősen elmosolyodott. − Nem megyünk beljebb. Le tudnál guggolni itt? - kérdezte, majd meg is mutatta, hogy képzeli, és nyakig merült a vízbe. Guy követte a példáját, és lassú, egyenletes mozgással belemerült a vízbe. − Megy ez - állapította meg Ivy, és a másik kezét is kinyújtotta a srác felé, hogy az biztonságban érezhesse magát. Guy ismét belemerült a vízbe, úgyhogy a két arcot mindössze pár centi választotta el egymástól. − Legközelebb hozok parafa övet, és tartunk egy igazi úszóleckét. Ma csak pancsolunk egy kicsit, hogy szokd a vizet. Bele mered tenni a vízbe az arcod? Guy megpróbálkozott, de azon nyomban kikapta a fejét a vízből. − Ez annyira alázós. Nem kapok levegőt, a torkom görcsbe rándul... − A pánik tünetei - állapította meg Ivy nyugodtan. - Ami teljes mértékben érthető mindazok után, amin keresztülmentél. Tessék! - Ivy a víz felszínére fektette a nyitott tenyerét. − Tartsd vissza a levegőt, és egy pillanatra fektesd az arcodat a tenyeremre. − Hülyén érzem magam. − Senki sem lát minket. Guy grimaszt vágott, de aztán mégis megtette, amire a lány kérte. Aztán többször is megismételte a dolgot. Ivy minden egyes alkalommal kicsit lejjebb süllyesztette a tenyerét, egészen addig, amíg Guy arca el nem merült. − Oké, ez most már megy - állapította meg Guy. - Úgyhogy megpróbálnám egyedül... Ugye, nem gondolod rólam, hogy macsó módra viselkedem - fűzte még hozzá, kinevetve önmagát. Ivy viszonozta a srác mosolyát. − Ha az arcod már benne van a vízben, az orrodon keresztül fújd ki a levegőt. Guy néhányszor elismételte a dolgot, majd így szólt: - Fogadok, hogy még sosem volt ilyen tanulékony diákod. Mi a következő lépés? − Teljes testeddel merülj le! Ivy látta, hogy Guy tétovázik, a karja libabőrös. − De ha gondolod, ezt elhalaszthatjuk a következő alkalomra. − Megcsinálom most! - makacskodott Guy. − Senkinek sem kell megfelelned. − Lemerülök és kész! - jelentette ki a srác. − Ha készen állsz... − Boldogulok magamtól is! - közölte. Ivy hátralépett. Guy hangja kicsit megenyhült. − Számolj, jó? - kérte a lányt. Tudni akarom, meddig bírom ki a víz alatt - szólt, és bevetette magát a vízbe. Ivy hangosan számolt: - Ezeregy, ezer kettő... - és ekkor meglátta, hogy a srác háta megrándult, a teste görcsösen felfelé törekedett. Rengeteg vizet nyelhetett, fulladozott - ismét kitört rajta a pánik. − Semmi baj, semmi baj - nyugtatgatta Ivy. Guy előrehajolt, és mindkét tenyerét a gyomrára szorította. A remegés sem maradt abba. − Semmi baj, Guy. A srác hátat fordított, mint aki megsértődött. Ivy hátulról átölelte, és egészen addig nem engedte el, amíg a remegés abba nem maradt. − A sötétség volt a gond - szólt Guy. - Az, hogy sötétben voltam. − Gondolnom kellett volna erre - felelte a lány. - Amikor engem tanított úszni Tristan, tiszta vizű, jól megvilágított medencében voltunk. − Tristan? Az a srác, aki meghalt? Ő tanított úszni? - fordult feléje Guy. − Igen. Imádta a vizet.
− Te pedig féltél a víztől. − Rettegtem.
Guy kinyújtotta a karját a lány felé, magához vonta, és ott is tartotta, sután és ügyetlenül. Ivy érezte a szíve dobogását. − Sose foglak elfelejteni, Ivy! - suttogta. - Ha mégis elfelejtenélek, az annyit jelent, hogy elnyelt a sötétség. *** Azon az estén Beth és Dhanya már Ivy előtt hazaért. Amikor Ivy is megérkezett, Dhanya a nappaliban kuporogva olvasott, Beth pedig a pamlagon ülve a puzzle-t próbálta folytatni. − Sziasztok! - köszönt Ivy. - Milyen volt a film? − Jó - felelte Dhanya. Beth nem szólt egy szót sem. Mindketten alaposan szemügyre vették Ivy piszkos ruháját, a haját - egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmüket. − Vele voltál, ugye? - szólalt meg Beth, és a szavai inkább vádnak hangzottak, mintsem kérdésnek. − Guyjal voltam. Kérlek, nevezd a nevén. − De hát ez nem is az ő neve - mutatott rá Beth. − Mostantól ez a neve - vágott vissza Ivy, majd kimasírozott a konyhába, fölmarkolt egy csomó sütit, és távozott az emeletre. Azon az éjszakán képtelen volt elaludni, csak forgolódott és hánykolódott az ágyában. Amikor a többiek már rég aludtak, ledobta magáról a takarót, és felült az ágyában. Az ébresztőórája 2.43-at mutatott. Beth és Ivy félrehúzták az ágyaik közti ablakon lévő függönyt, ezen a szokatlanul meleg éjszakán azonban még egy kis szellő sem mozgatta meg a levegőt. Kis híján telihold volt, melynek fénye csillogó ívet vetett Beth ágya fölött. A takarója a földön hevert, arcán verejték gyöngyözött, ám mégis rezzenéstelenül aludt. Nincs annál nehezebb, mint együtt lenni másokkal, és közben egyidejűleg izolálódni - gondolta magában Ivy. Felült, és az járt a fejében, hogy felragad egy strandtörülközőt, és kimegy a szabadba. Cc! Cc! Ivy feje balra rándult. Valami nekiütődött az ablaknak, alig valamivel a párkány felett. Ivy mozdulatlanul ült, és meredten bámulta az ablakot. Aztán, mivel eszébe jutott Beth álma, a barátnője felé fordult. Látszott, hogy a szemhéja alatt sebesen mozog a szemgolyója, és szaporán szedi a levegőt - látszott, hogy éppen álmodik. Ivy közelebb lépett az ablakhoz. Senkit sem látott a kinn. A fénylő hold azonban éles árnyékokat vetett, úgyhogy bárki könnyedén elrejtőzhetett a fák között. A kis ház ajtóit ritkán zárták kulcsra. Ivyn nyugtalanság lett úrrá. Felkapott egy sortot, és elindult a lépcső felé. Cc! Cc! Ivy megpördült a tengelye körül. Ugyanebben a pillanatban Beth is felpattant az ágyban. -Ivy! − Tessék! − Ivy! - ezúttal Beth hangja sokkal ijedtebben csengett. − Itt vagyok - sietett oda az ágyához Ivy. − Ő az. Lövöldözik az ablakokra. − Nem, nem, dehogy - vonta magához Ivy a barátnőjét. - Biztos valami lepottyant a fáról. Egy mag, vagy ilyesmi. − Ő az! - makacskodott Beth, majd észrevette, hogy Ivy cipőt és sortot vett. − Ki ne menj! − Minden rendben van. Csak lemegyek, és körülnézek egy kicsit. − Ne! Ez ő! - Beth szemei nagyra kerekedtek a félelemtől. Ivy megölelte a barátnőjét.
− Álmodtál, Beth! − Be vannak zárva az ajtók? − Megyek, és ellenőrzöm mindegyiket - felelte Ivy indulásra készen. − Ne, Ivy! Ez az alak mindent elkövet, hogy elkapjon! − Figyelj rám, Beth! Benned most összekeveredett az álom és a valóság.
Cc! Cc! A hang hallatán mindketten az ablak felé fordultak. − Mi volt ez? - kérdezte Dhanya, és szintén felült az ágyában. Aztán ki is kászálódott, és lábujjhegyen odaosont hozzájuk. − Ne menj az ablak közelébe! - figyelmeztette Beth. - Mert még meglát. − Kicsoda? − Dhanya! - hangzott fel egy férfihang. − Max! - sikított fel Dhanya és Ivy egyszerre. − Hallottad? Ez csak Max - közölte Ivy Bethtel. Megkönnyebbüléssel vegyes bosszankodás lett úrrá rajta. Dhanya elkomorodott. − Mit keres ez az alak itt? Semmi kedvem beszélni vele. − Dhanya! Ivy odalépett az ablakhoz, kinyitotta a zsalukat, és kihajolt az ablakon. − Menj haza, Max! Max kibukkant az árnyékból. − Ivy! Te vagy az? Látszott, hogy örül a lánynak, és az is, hogy - bepiált. − Késő van. Menj haza! − Beszélni akarok Dhanyával. − De ő nem akar beszélni veled. Az éjszaka közepén semmiképpen. − Dhanya! − Pszt! - Ivy egy mozdulattal becsukta az ablakot. - Felébreszti az összes vendéget - közölte Dhanyával. − Mondd meg ennek a prérifarkasnak, hogy hagyjon fel az üvöltözéssel - kiáltotta Kelsey az ágyából. - Ha szép akarok lenni, muszáj aludnom. − Szóba sem állok vele - közölte Dhanya Ivyval. - Még nem döntöttem el, kedvelem-e, vagy sem - fújt visszavonulót Dhanya. − Sajnálom! - Ivy nem adta fel. - De ha Max felébreszti a vendégeket, akkor mindnyájan komoly pácban leszünk. Most szépen kijössz velem Maxhez, beszélsz vele, és szépen elküldöd. − Nyomás kifelé! - kiáltotta Kelsey, majd visszahuppant az ágyába. Beth megrázta a fejét, és védekezően maga elé emelte a párnáját. Dhanya vonakodva ruhát és cipőt vett, majd Ivy nyomában elindult a lépcsőn lefelé. Amikor Max megpillantotta őket, felpattant, ám azon nyomban vissza is hanyatlott a fatörzsre, amin ült. Ivy sóhajtott. A legkevésbé sem volt kedve az éjszaka kellős közepén hazafuvarozni Maxet Morris Islandre. Azt azonban mégsem engedhette, hogy ő vezessen, hiszen nem volt józan. − Dhanya! Te összetörted a szívemet. Dhanya csak nézett maga elé. − Hogy kerültél ide? - kérdezte Ivy. Max bizonytalan mozdulattal a fogadó parkolója felé mutatott: − Bryne. Ivy próbálta megérteni, mire céloz. − Bryan? Itt van? Hol a kulcsod? − Bryne - ismételte meg Max. Ivy Dhanyához fordult: - Tartsd szóval, de halkan beszélgessetek. Én körülnézek a parkolóban. A sárga Ferrari a parkoló közepén állt. Bryan a vezetőülésen ült, iPodja a fülében. A szeme lehunyva.
Ivy többször is a nevén szólította, majd finoman megrázta. Bryan rémülten magához tért, testén remegés futott végig, öklét Ivyra emelte. − Hé! Én vagyok az! − Ivy! - a srác meglepetten leeresztette a karját. - Te ittál? Bryan elővette a telefonját, megnézte, hány óra. − Két órája egy kortyot sem - a válasz őszintének hangzott. − Kiszállnál a kocsidból? - kérte Ivy. − Beszélgetni óhajt velem a rendőrtiszt kisasszony? - nevette el magát Bryan. − Aha. Bryan vigyorogva teljesítette a kérést. − Figyelj! Max semmit sem fog elérni Dhanyánál. Úgyhogy kérlek szépen, vidd haza. De... csendesen. − Értettem, és bocsánatot kérek - bólintott Bryan. Max nyomába eredt, és pár, Dhanyával váltott szót követően lényegesen boldogabbnak látszott, mint korábban. Ivy és Dhanya fáradtan visszamentek a kis házba. Némi töprengés után Ivy mind az első, mind a hátsó ajtót kulcsra zárta. Miközben elhelyezkedett az ágyában, látta, hogy Beth már lehunyta a szemét, és a takarót az álláig húzta. A párnán, az arca közelében heverő ametisztmedál megcsillant a holdfényben. − Jó éjt! - köszönt el tőle Ivy gyengéden. - Most már minden rendben. − Ne csapd be magad - felelte Beth. - Tudom, hogy töri a fejét valamin. Bosszút akar állni.
19 Péntek reggel Beth és Ivy a kertben kezdtek, gyomirtás és az elszáradt virágok eltávolítása várt rájuk. Amíg Ivy a makacs gyökerekkel kínlódott, Beth az elszáradt virágokat vagdosta némán - csitt, csatt. Az ébresztőóra megszólalása óta alig pár szó hagyta el az ajkait. Az Ivy által felvetett témákat egyszavas válaszokkal zárta le. − Szóval nem is emlékszel rá, hogy itt járt Max, és Dhanya nevét ordibálta? - Nem. − Az álmodra sem emlékszel? − Nem. − Beth! Te haragszol rám? − Nem - felelte Beth, és letépett egy még virágzó rózsát. Ivy föladta. Délután háromkor Cindy néni mindenkinek köszönetet mondott a kemény munkáért, és elengedte őket. A lányok elheveredtek a napon. Beth és Dhanya hamarosan elaludt, Will rajzolgatott. Az angyal és a kóbor macska címet viselő sztorihoz készülő vázlatait folytatta. Kelsey, aki nem akart Hryan könnyű zsákmánya lenni, elindult az egyik leghosszabb partszakasz irányába, ahol rengeteg szörfös fordul meg. Ivy a Pihenő-öbölben telepedett le, és egy gyors levelet írd az édesanyjának - Maggie nem szerette az e-maileket. Megírta, milyen volt Provincetownban, beszámolt pár vicces eseményről a fogadó vendégeivel kapcsolatban, egyszóval minden lényeges dolgot nagy ívben kikerült. Miután befejezte a levelet, azon töprengett, ne dobjon-e egy sms-t Suzanne barátnőjének, aki éppen Európában utazgatott. Tisztában volt vele, hogy az út arra szolgált Suzanne-nak, hogy távolságot teremtsen az elmúlt nyár és a jelen között. Amikor Suzanne közölte Ivyval és Bethtel, hogy egy darabig nem fognak hallani róla, Ivy ráébredt, hogy a lány fülig szerelmes volt Gregoryba, a srác pedig, amennyire csak tudta, kihasználta ezt az érzést. Amikor kivetette a hálóját Ivyra, abban is közrejátszott, hogy szerette volna Suzanne-t minél féltékenyebbé tenni. Végül aztán Suzanne, Ivyhoz hasonlóan elvesztett valakit, akit őszintén szeretett. Ivy végül az alábbi szavakat pötyögte be az iPodjába: HIÁNYZOL. NEM KELL VÁLASZOLNOD. SOKAT GONDOLOK RÁD. IVY. Aztán hagyott egy üzenetet Guynak: Szia! Remélem, jól megy a favágás. Üdvözlöm Bolhazsákot. Mindezek után elnyúlt a földön, és elaludt. Hat előtt ért haza. Dhanyát a fürdőszoba ajtaján lévő nagytükör előtt pipiskedve találta. Éppen azt próbálta eldönteni, hogy áll neki a rövid, kacér szoknya, amit viselt. − Talán aláveszem a bikinim bugyiját - állapította meg, miközben előrehajolva, fejjel lefelé is szemügyre vette a hátsóját. − Hát, ha sok ilyen hajlongást tervezel, akkor nem fog ártani - jegyezte meg Ivy mosolyogva. Időközben vizes haját kefélve Beth is előbukkant a fürdőszobából. Érezni lehetett gyógynövényes samponja illatát. − Chase telefonált - közölte Dhanya. Beth elkomorodott. − Egész álló nap hívogat. − Most átállt az én mobilomra. Te megadtad neki a számomat? − Nem, de az enyémben benne van, és egyszer kölcsönadtam neki, mert fel akart hívni valakit, de... - Beth elhallgatott. − Mindegy - közölte Dhanya. - Mondtam neki, hogy ha végeztél a zuhanyozással, felhívod. − Ezt nem kellett volna. − Azt hittem, el akarod hozni ma este - közölte Dhanya, és Ivyhoz fordult. − Bryan nagybátyja mindnyájunknak küldött belépőt a fedett pályájára. Velünk tartasz? − Korizni? Kicsit kényelmetlen lesz együtt koriznia Willel, de előbb-utóbb hozzá kell szoknia, hogy Will továbbra is itt lesz a közelében.
− Oké, megyek! − Remek! - közölte Dhanya, és Bethhez fordult. - Minél többen leszünk, annál nagyobb buli lesz. − Lehet - közölte Beth, és visszavonult a fürdőszobába, hogy megszárítsa a haját.
Néhány perc múlva Kelsey is teljes fegyverzetben pattant elő, hogy elinduljon a szörfösökkel teli partszakaszra. Papírvékony bikinialsót viselt, hozzá sportos topot, ami azonban inkább melltartóra hasonlított. Dhanyához intézett második telefonja után Chase-nek is sikerült kicsikarnia egy jegyet. Beth hangulata a nyilvánvaló sértettségből a csendes lemondásba váltott át. A kis ház előtt gyülekeztek. Beth közelebb húzódott Willhez. A mindig barátságos Bryan természetesen észrevette Kelsey szexi cuccait, de azért a többi lányt sem hanyagolta el. Szórta a poénokat, miközben fékezhetetlen táborvezetőhöz hasonlóan szorgosan terelgetett mindenkit a kocsija felé. Húsz perccel később mindnyájan láthatták, hogy Pat, a jégpálya tulajdonosa és egyben Bryan bácsikája is pontosan ugyanígy viselkedik. − A randis CD-t nyomtam be - közölte, miközben mindenki türelmesen várakozott a korcsolyakölcsönző előtt. - Nyugalom, hölgyeim, nem én válogattam össze a számokat. És nem is Bryan. Bryanen és Maxen kívül mindenki korcsolyát húzott. Max a hawaii ingét normálisabb, nett darabra cserélte, amihez farmert húzott. Ivy kíváncsi lett volna rá, eljutott-e a fülébe, hogy Dhanya topisnak nevezte. Lehet, hogy amikor az előző éjjel Bryan hazavitte, ellátta egy-két jó tanáccsal. − Nem is sejtettem, hogy ennyire imádsz korizni - jegyezte meg Kelsey, amikor meglátta, hogy Max egy szuperdrágának és vadiújnak látszó korit húz a lábára. − Mert nem is - felelt Bryan a barátja helyett. - Egyszerűen csak minden rezidenciájában tart pár játékszert. Chase fel-alá sétálgatott a kölcsönkoriban, és közben azt magyarázgatta, hogy három pár korija is van otthon, Jackson Hole-ban. Aztán Bethhez fordult, és így szólt: - Hadd segítsek neked, Elizabeth! − Boldogulok! - felelte Beth, ám amikor kész volt, megengedte, hogy Chase kézen fogja, és a pályáig vezesse. Bryan és Kelsey követte őket, sőt a pályán atlétikus, elnyújtott mozdulatokkal tova is siklottak. Max, Dhanya, Ivy és Will sután álldogáltak a gumiszőnyegen. Aztán Will Dhanya felé nyújtotta a kezét. Max és Ivy, ahogy az a játszótéren szokott történni a csapattagok kiválasztásakor, utolsókként maradtak a gumiszőnyegen. − Óhajtasz egy partnert? - kérdezte Max. − Később szívesen korizom veled - felelte Ivy udvariasan. - De először köröznék egy kicsit egyedül. Neki is vágott, tett pár kört a pályán. Kelsey és Bryan többször is lekörözte, de ez csöppet sem zavarta. Élvezte a sima jeget a lába alatt, és az járt a fejében, hogy amennyiben nem Bryan nagybátyja állította össze a zenét, akkor az tutira a saját édesanyja lehetett. Mindegy, csak legyen benne ritmus. Amikor Chase megállt, hogy megigazítsa a korcsolyáját, Ivy Beth mellé siklott, és belekarolt. − Elszipkázom a partneredet, Chase! Az elmúlt télen Ivy és Beth minden hétvégén együtt korcsolyáztak, és nagyon élvezték. A páros korcsolyázás, az alkalmazkodás egymás mozgásához, a megfelelő ritmusra való rátalálás mindig könnyen ment nekik. Ma este azonban másképpen alakult a helyzet. Beth mozgása merev volt. − Philip küldött egy sms-t - közölte Ivy, abban bízva, hogy ezzel az infóval mégiscsak sikerül hidat teremtenie kettejük között. − Nekem is írt. − Szerintem mindkét „nővérét" hiányolja. Beth bólintott. − Borzasztóan várja már Az angyal és a kóbor macska újabb kalandjait. − Will hétfőn elküldi neki - közölte Beth. − Hogy van Will? - kérdezte Ivy, és érezte, hogy Beth karja megrándul. - Ne hagyj magamra,
Beth. Én ugyanúgy szeretem, mint téged, ezzel tisztában kell lenned. Úgyhogy ne fordulj el tőlem. A pálya széléhez kanyarodtak, megálltak. Beth mereven bámult maga elé. − Will jól van - szólalt meg végül Beth. − És hogy megy a sora? - Jól. Ivy letaglózottan állt. Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd lassan kifújta. Közben nézte, ahogy Max könnyedén csatlakozik Willhez és Dhanyához. Pár szót váltottak egymással, majd Max elsiklott Dhanyával. Váratlanul Kelsey és Bryan bukkant fel, és elszáguldottak a többiek előtt. − Ebben aztán volt erő - állapította meg Ivy. − Én inkább versengésnek nevezném - felelte Beth. - Mégpedig abban, hogy ki tudja elkábítani a másikat. − Konkrétan? - kérdezett vissza Ivy, örülvén annak, hogy végre beindult köztük a társalgás. − Abban versenyeznek, hogy ki tud többet inni, tovább bulizni, gyorsabban vezetni... − Tényleg! De ki mondta ezt neked? − Dhanya. A parton például abban versengenek, ki tud megbotránkoztatóbban flörtölni természetesen másokkal. − Suzanne és Gregory régi játszmája - jegyezte meg Ivy. Beth ránézett, aztán elfordította a tekintetét. Valóban ez volt Suzanne és Gregory kedvenc játszmája. Úgy játszották, akár az olimpikonok. A tét az volt, ki tudja az őrületig frusztrálni a másikat a flörtjeivel. Beth és Ivy még egy kört tettek, amikor felbukkant Chase, és besiklott kettejük közé. − Tudod, Elizabeth, a kemény játék nem mindig ébreszt vágyat egy pasiban. − Én nem játszom keményen, és nem is akarok benned vágyat ébreszteni magam iránt - felelte Beth. Chase elnevette magát, mintha Beth valami vicceset mondott volna. − Mindenesetre különösnek találom, hogy ha lányok táncolnak egymással, vagy jelen esetben lány korcsolyázik lánnyal, és mindketten arra várnak, hogy a krapekok észrevegyék őket. − Néha - szólalt meg Ivy - egyszerűen csak arról van szó, hogy korcsolyázni vagy táncolni szeretnének. Chase Ivy felé fordult, a szeme megvillant: - Ritkán. Ezzel megfogta Beth kezét, és tovasiklottak. Beth kissé oldalra fordította a fejét. A látszólag engedékeny Beth valójában kívül maradt az egészen - nincs kapcsolata sem velem, sem Chase-szel, állapította meg magában Ivy. A különbség mindössze csak annyi volt, hogy Chase az egoizmusából fakadóan ezt észre sem vette. Ivy levonult a pályáról. Sajnálta, hogy nem a saját kocsijával jött, mert akkor haza is mehetett volna. A pálya mellett volt egy pihenőzóna, élénk narancssárga és kék színre festett faasztalokkal és székekkel. A falakon hokicsapatok képei sorakoztak. Ivy leült, és elővette a mobilját. Ellenőrizte, hogy Guy nem hívta-e. − Fáradt vagy? - kérdezte tőle Dhanya. Az üzenet hiánya miatt csalódott Ivy Dhanyára és a mögötte baktató Maxre pillantott. − Csak pihenek egy kicsit. − Nem jössz fagyizni? - dobta be Max. - Meghívlak. Ivynak semmi kedve nem volt a fagyizáshoz, mégis belement. Szerette volna, ha Max „gondoskodó" pasiként szerez egy-két jó pontot Dhanyánál. Miközben rendeltek, Chase, Beth és Will is csatlakoztak hozzájuk, úgyhogy összetoltak két asztalt, és székeket is sikerült szerezniük. Utolsóként Bryan és Kelsey hagyták el a jeget, ugyanis a pálya kellős közepén drámai párbeszédbe - sőt inkább vitába - bonyolódtak. Mindkettejüknek céklavörös volt az arca, és szikrázott a tekintete. Mintha csak Suzanne-t és Gregoryt látnám gondolta magában Ivy, amikor megjelentek a pihenőzónában. Azt bizonygatta magának, hogy vannak olyan srácok és lányok, akik így játsszák a szerelemnek nevezett játékot, néha azonban
mégiscsak úgy érezte, képtelen elmenekülni az elmúlt nyár emléke elől. Mindenki megkapta már a fagyiját, amikor megszólalt Ivy telefonja. Will meglepetten fordult Ivy felé. Természetesen jól ismerte Ivy barátainak a csengőhangját, az édesanyjáét, Andrew-ét, Philipét. Mint ahogy a saját barátainak a csengőhangját. Ez is csak azt példázta, milyen szorosan összefonódott az életük. A most felcsendülő csengőhang ismeretlen volt Will számára. Ivynak szemet szúrt Will pillantása. Mintha más nem is hívhatná, csak azok, akiknek a hívását Will korábban jóváhagyta. Ivy kicsit arrébb ment, majd a füléhez illesztette a mobilt. − Halló! − Szia, én vagyok az. − Szia! − Bárki legyek is - fűzte hozzá gyorsan Guy. Ivy elnevette magát, és leült egy másik asztalhoz. − Hogy megy a munka? − Nehéz, de mókás. Képzeld, mi történt: motorizált ember lettem. − Komolyan? - kérdezte Ivy, és közben a nyelvével elkapott egy cseppet, ami a fagyijáról gördült lefelé. − Kip kölcsönadott nekem egy régi motorkerékpárt. Mit csinálsz most? - kérdezte Guy. - Nem igazán tűnik klasszikus zenének, ami a háttérben hallatszik. − Nem is az. Diszkózene a jégpályán. Illik a korizáshoz - Ivy beszámolt a pályáról, és az ingyenbelépőkről. - Nem akarsz idejönni? Guy egy pillanatig hallgatott. − Ki van veled? - kérdezte végül. − Pár ember, akikkel még nem találkoztál - harapott bele Ivy a tölcsérjébe. - Beth, Max, Bryan és Chase. Kelsey és Dhanya, akikre talán emlékszel a kórház szoláriumából. És itt van Will is. Annyira örülnék, ha idejönnél, Guy! − Nem hiszem, hogy Will szintén örülne. Ivy a válla fölött hátrapillantott. Will és Beth őt figyelte. Ivy feltételezte, hogy azt találgatják, vajon kivel beszél. Ivy fütyült az ellenséges pillantásokra, nem lett volna azonban fair, ha Guyt belerángatja ebbe a helyzetbe. − Akkor holnap találkozunk - felelte. Váltottak még pár szót, aztán Ivy visszatért a közös asztalhoz. − Kitalálom, hogy ki hívott - csipkelődött Kelsey. Ivy bekapta a tölcsér csücskét. − A dögös amnéziás. − A srác, akit az óceánból húztak ki? - kérdezte Bryan ne- heztelően. − Chathamben, ugye? - fűzte hozzá Max. - Mi is a neve? − Arra még mindig nem emlékszik - felelte Ivy. - Guynak nevezi magát. − Milyen eredeti beszélő név - állapította meg Chase. − Egyszerűen nem értem, hogy maradhat valaki ilyen sokáig beazonosítatlan - szólt Bryan. − Rágugliztál már? − Na és mit írnál be a keresőbe? - hajolt előre Chase. − Én már próbálkoztam. Azt írtam be, hogy „Eltűnt személyek Massachusettsben és Rhode Islanden" - közölte Will. Ivy meglepetten pillantott rá. − Feltételezem, hogy a rendőrség és a kórház is megtette ugyanezt. Tegnap próbálkoztam legutóbb, de nem bukkantam semmire. − Miért nem próbálkozol mindjárt az FBI körözési listájával? - kiáltott Ivy. − Ezt is megtettem. De erre a listára csak olyanok kerülnek fel, akiket már elítéltek. Ivy hátat fordított. − Apám egyik barátja segített. New Yorkban él, büntetőügyekkel foglalkozó ügyvéd.
Ivy megpördült a tengelye körül. − Nem hiszem el, hogy még erre is képes voltál. Will nyugodt hangon folytatta: - Az ügyvéd azt mondta, két szomszédos város jogi hatóságai viszonylag keveset kommunikálnak egymással, amennyiben a városok más és más szövetségi államban vannak. Hacsak a keresett személy nem bonyolódik valami nagyobb drogügyletbe, vagy nem tagja egy terroristacsoportnak. Lehet, hogy fejvesztve menekül, vagy komoly bűntettel gyanúsítják, és tíz mérfölddel arrébb már fogalmuk sincs róla, kivel állnak szemben. Ivynak nagyon kellett igyekeznie, hogy ne törjön ki a többiek füle hallatára. − Köszönöm, hogy ilyen gondos nyomozást folytattál, Will - közölte, majd összegyűrte a fagyihoz adott szalvétát, felállt, kidobta a szalvétát, és visszament a jégpályára. Fél kört tett meg, amikor Bryan utolérte. − A közvélekedéssel ellentétben meg kell állapítanom, hogy temperamentumos csajszi vagy közölte vigyorogva. − Mindenkinél van egy pont, ahol elfogy a türelme - felelte Ivy. − Abszolút igazad van - helyeselt Bryan. - Ez az egyik legérdekesebb dolog: megtapasztalni, kinél hol van a töréspont. Te nem könnyen törsz meg - fűzte még hozzá. Ivy folytatta a korcsolyázást. − Azért van ez, mert hihetetlen önuralommal rendelkezel, vagy azért, mert naivan hiszel abban, hogy az emberek nem élnek vissza ezzel? − Csak ezt a két okot ismered, ami miatt az emberek nem vesztik el az önuralmukat? Bryan Ivy elé siklott, a lány felé fordult, és hátrafelé korizott: - Ismersz más okot is? − Igen. Azt, hogy nem akarok megbántani valaki mást. -Ó,ez... - Bryan a lányra mosolyodott. - Táncolsz velem, Ivy? Bryan a lány mögé kanyarodott, hozzásimult, a mozdulatai tökéletesen illeszkedtek a lányéhoz. Aztán megfordította, úgyhogy Ivynak kellett hátrafelé siklania. Bryan jó táncoshoz illően megfelelő erővel és ügyességgel rendelkezett ahhoz, hogy vezetni és pörgetni tudja a partnerét. Az egész roppant könnyednek tűnt. Öröm volt Bryannel korcsolyázni. Ivy mosolygott. Tánc közben Bryan azt játszotta, hogy hokizik; megindult, majd hirtelen lefékezett, megpördült a tengelye körül, aztán körözni kezdett Ivy körül, szorosan, de anélkül, hogy hozzáért volna. Aztán elindult hátrafelé, kicsit cselezett, úgy tett, mintha nála lett volna a korong, amit az ütőjével ide-oda terelgetett. Ivy szélesen mosolygott, és egy percre sem állt le, mivel úgy képzelte, a srác ezt kívánja tőle. Ő adta meg azt az egyenes vonalat, ami mentén Bryan cikázott. A srác azonban olyan jól adta a hokijátékost, hogy Ivy egyszer csak megfordult, és összeütköztek. Bryan kurjantott egyet, majd megragadta a lányt, nehogy az a földre zuhanjon. Mind a ketten megpördültek. Bryan hangosan nevetett, de közben egy pillanatra sem engedte el a lányt. Még akkor sem, amikor már nem nevetett. Ivy kiszabadította magát a srác karjaiból, ekkor észrevette, hogy Kelsey figyeli őket. − Inkább korizzunk - szólt halkan Ivy. - Az a benyomásom, hogy ezt a kört megnyerted Kelseyvel szemben. Bryan a karja köré fonta Ivy karját, és könnyed ritmusban haladva ismét elindultak. − Szerinted nekem csak ez a célom: hogy nyerjek Kelsey-vel szemben? − Igen. − Na jó, ezt is el lehetne játszani, mármint hogy halálosan szerelmes vagyok Kelseybe, és rajta kívül egyetlen lányt sem veszek észre. Még akkor sem, ha olyan hihetetlen haja és zöld szeme van, amit egy srác soha az életében nem felejtene el. Amikor Ivy nem válaszolt, Bryn mélyen a szemébe nézett: − Tudod, hogy nekem remekül megy az imitálás. − Igen. − Láttad azt is, milyen remekül cseleztem a „labdával". És a cselezés nem csak a hokiban megy ilyen jól. − Értem. De te viszont azt láthattad, mi van akkor, ha a tettetés túl jól sikerül. Nem minden ütközés végződik szerencsésen.
Bryan szeme felvillant, hátravetette a fejét, és nagyot nevetett. − Ha tudnád, mennyire igazad van! - szólt és tovakorcsolyázott. − Az inasod engedett be - közölte Ivy Guyjal szombat délután, miután Bolhazsák végigvezette a házat a tóval összekötő ösvényen. Guy elmosolyodott, és kiterített egy törülközőt az öreg almafa fényfoltokkal tarkított árnyékában. Mindketten leültek, majd a könyökükre támaszkodva elnyúltak, aztán arról az excentrikus szobrászról beszélgettek, akinek szobrokkal teli pázsitját Guy aznap reggel nyírta meg. Szóba került a remeterák is, amit Ivy egy kispárna alatt talált. Guy most már sokkal felszabadultabban nevetett. Ivy élvezte a hangját. − Van kedved egy úszóleckéhez? - kérdezte Ivy. − Bíztam benne, hogy hozol fürdőruhát. Ivy bólintott. − És hoztam parafa övet is. Azonnal megmutatom. Ivy az istállóban átöltözött, majd a füvön keresztül átvágott a tóhoz. Körülbelül harminc méterre lehetett a víztől, amikor megállt. Sehol sem látta Guyt. A macska a víz homokos pereménél álldogált, és a vizet bámulta. Mellette, a földön Guy pólója hevert. − Ó, istenem! - Ivy lerohant a partra. - Guy! - kiáltotta. Körülbelül három méterrel maga előtt sötét árnyat pillantott meg a tó fenekén. - Guy! Ivy kinyújtotta a karjait, hogy felrángassa. A srác ebben a pillanatban lábra állt, és ugyanezzel a mozdulattal a vízbe taszította Ivyt. A meglepetés hatott: Ivy köhögve-prüszköl- ve bukkant elő a vízből. − Mi az ördögöt csinálsz? − Te mit csinálsz? - kérdezett vissza Guy, majd a helyzet rövid tanulmányozását követően elvigyorodott. - Megmentetted az életemet! Ivy nem mosolygott. Roppant ostobán érezte magát. − A víz alatt maradást gyakoroltam - magyarázta Guy. - Le kell győznöm a félelmemet, mégpedig úgy, hogy a védőangyalom nem hajol állandóan fölém. Ne mérgeskedj, Ivy! Ivy nem is tudott haragudni. Ő maga ugyanezt mondta Tristannek, amikor az úszóleckéjük napján a srácot megelőzve érkezett az uszodába, és egy aprópénz után lemerült a víz alá. − Nézd, mit találtam! - szólt Guy, és kinyitotta a tenyerét. Amikor Ivy megpillantotta a tenyerében lapuló pénzérmét, elakadt a lélegzete. − Láttam, hogy valami csillog a víz alatt, mintha a nap egy darabkája lett volna - közölte. - Ez egy jel. Ivy felszegte a fejét. − Jel? Minek a jele? Itt vagy, Tristan? - kérdezte némán. Guy csak némi tétovázás után válaszolt: - A reményé. De az is lehet, hogy ez csak egy közönséges érme. − Nem, ez tényleg egy jel - közölte Ivy. Guy az érmét tanulmányozta. - A pokrócomra teszem. Nem szeretném elveszteni a reménynek ezt a darabkáját. Ivy nézte, ahogy Guy elindult a part felé. Fejét elgondolkodva lógatta lefelé, az érmét tanulmányozta. Vajon el kellene mesélnie neki az uszodai napot, amikor először csókolóztak Tristannel? Ám ha Tristan jelenleg Guyban rejtőzik, és Laceynek igaza volt... − Készen állsz az úszóleckére? - kérdezte, amikor a srác végül visszatért az istállóból. − Készebb már nem is lehetnék. − Helyes. Mai témánk a rúgás, a levegővétel és a lebegés - jelentette ki tanárnősen, igyekezvén leplezni a zavarát, amit Guy átható tekintete miatt érzett. Megmutatta neki a kézmozdulatokat, majd azt is, hogy kell használni a parafa övet. Guy máris ott úszkált a part mentén. Aztán rátértek a levegővételre. − Képzeld azt, hogy a víz tulajdonképpen egy párna a fejed alatt - magyarázta Ivy, ahogy valaha Tristan is magyarázta neki.
− Természet adta tehetség vagy! - jelentette ki tíz perc múlva Ivy. − Tuti, hogy minden diákodnak ezt mondod. − Most próbáljuk meg a hátúszást - szólt Ivy, és rögtön meg is mutatta, mit kell csinálni. Guy egy
hosszú percen keresztül figyelte, mit csinál a lány, majd kihívóan hátravetette a fejét: − Nem lehetne csak nézni? − Nem. Guy elvigyorodott, és visszament a vízbe. Hátravetette magát, és azon nyomban le is merült. Amikor köpködve feljött, Ivy elnevette magát, Guy erre lefröcskölte. − Amikor én tanultam úszni, velem is ugyanez történt. Feszítsd meg ívesen a gerincedet, és vesd minél messzebbre a fejedet, hogy a víz megtartsa. Ivy még egyszer megmutatta a srácnak, hogy mi a teendő. Az is eszébe jutott, hogy Tristan a háta alá tette a tenyerét, hogy megtartsa, és csak később engedte el. Lebegek, súgta Ivy a fiúnak. Lebegsz, felelte Tristan, lefelé szegezve a tekintetét. Lebegek... Lebegek. Guy ott volt a közvetlen közelében, és Ivy olvasott az ajkairól. Érezte, hogy Guy megérinti a haját, ami szétterült a vízen. A srác közelebb úszott, a nap a feje mögé aranyglóriát varázsolt, arcát a vízről visszaverődő fény világította meg. Guy megölelte a lányt, és felemelte. Ivy úgy érezte, mintha a teste valamiféle hosszú álomból ébredne. − Ivy! - formálták ajkai a lány nevét. Aztán megkereste a lány száját, és hihetetlenül gyengéden megcsókolta. A csók Tristan csókja volt, Ivy ezt világosan érezte. Még akkor is, ha maga Guy sem volt tisztában a dologgal. Minden vágya az volt, hogy ismét átölelje, és Guy viszonozza az ölelését. Határtalan örömöt jelentett a számára, ahogy vizes hajfürtjeit Guy kisimította az arcából. A srác megpuszilta a fülét, aztán az orra hegyét. Játékos kedve hatására Ivy elnevette magát. Guy érintésében Tristan öröme is benne foglaltatott. Szeretlek, Tristan. Mindig is szeretni foglak - gondolta magában.
21 Ivy csatlakozott Bethhez és Cindy nénihez - vasárnap együtt indultak el a templomba. Mivel a személyzetből hiányzott egy-két ember, Will felajánlotta, hogy a fogadóban marad. Bethen keresztül üzent a többieknek, hogy estére összeszed mindent, ami csak kell az aznapi a tűzijátékhoz. A mindig is lojális, mindig is gondoskodó Will - vajon mindezt most neki akarja bebizonyítani? Ivy önmagára pirított ezért a gondolatért. Annyi mindenen mentek keresztül ők ketten, úgyhogy érthető, hogy Will is igényli a lezárást. Maggie és Andrew késő délutánig vártak a hívással. Tisztában voltak vele, hogy Ivy a nap jelentős részét munkával tölti. Amikor az utolsó két pár is kijelentkezett, Ivy végre letelepedhetett a teraszon. Ekkor szólalt meg a telefonja. Tíz perc múlva Philip is jelentkezett a fán lévő kis kulipintyójából. − Lacey ma reggel meglátogatott - közölte Philip. − Komolyan? − A templomban - kuncogott Philip. - Megcsiklandozott. − Ez Laceyre vall. − Heap tiszteletes prédikációjának a kellős közepén. − Ez tényleg Laceyre vall. − A tiszteletes rám nézett - folytatta Philip. - Aztán az egyik néni, aki a virágokkal szokott foglalkozni, rám mutatott, és azt hajtogatta: Angyal, angyal! Ivy elnevette magát. − Minden bizonnyal Lacey villódzását látta. − Akkor ő is hisz az angyalokban - szögezte le Ivy. − A többiek, köztük Heap tiszteletes, csak engem láthattak. Anya fülig vörösödött. − Mi a helyzet Andrew papával? - érdeklődött Ivy, tudatosan azt a megszólítást alkalmazva, amit Philip használt. − Mókásnak találta a dolgot. Lacey annyit mondott, hogy csak be akart jelentkezni, mert mindkettőnknek hiányzik Tristan. Nekem mindenesetre nagyon. Ivy úgy érezte, gombóc ül a torkában. − Amikor hazamentünk, Tristan képét nézegettük anyáék- kal. − Jó ötlet - jegyezte meg Ivy, és elmorzsolt egy könnyet. - Én is ugyanezt teszem majd. Miután Philip befejezte a beszélgetést, Ivy hosszan nézegette a telefonját, és azon töprengett, felhívja-e Guyt. Ma mindennél jobban szerette volna hallani a hangját. Az Ivy mellett álló fonott asztalon egy kancsó állt, tele élénk rózsaszín rózsákkal. Cindy néni nemrég szedte a kertben. A rózsák illata visszarepítette Ivyt az utolsó éjszakához, amit Tristannel együtt töltöttek. Tristan egy csokor levendulaszínű rózsát hozott neki. A szokatlan szín Ivy szemében a megismételhetetlen szerelmet testesítette meg. A rózsákról pedig a víz jutott az eszébe víz hajnalban, víz naplementekor, a víz, ami szárnyakat adott a földi Tristannek. Tristan! Itt vagy velem? Maga is tudta, ostobaság volt azt hinnie, hogy Tristan visszajött hozzá. Nem tisztességes Guyjal szemben, hogy valaki mást lát bele. Az érzés azonban hihetetlenül erős volt. Tristan, itt vagy? Megszólalt a mobil. Ivy egy hosszú percig hagyta szólni, és csak aztán vette fel. − Szia! − Szia, én vagyok az! - felelte Guy. - Attól féltem, hogy nem veszed fel. − Tudod... elgondolkodtam - felelte. - Mit csinálsz éppen? − Fát vágok. És te? Leszámítva a gondolkodást. − Amikor a hétvégi vendégek elmennek, rengeteg a takarítanivaló. Ezen már túl vagyok, voltam a templomban is, és beszéltem a szüleimmel. − Mi a baj? − Ezt hogy érted? − A hangodból érzem, hogy valami baj van - felelte Guy. Ivy megpróbálta visszatartani a könnyeit.
− Ivy! Ivy! Ott vagy? - kérdezte Guy. − Egy pillanat - szólt Ivy, miközben pézsé után kutatott a zsebében. − Jól vagy? Ivy! Szólalj már meg! − Jól vagyok - felelte Ivy, miközben megtörölgette a szemét, és kifújta az orrát. − Helyes. Semmit sem kell mondanod, csak ne tedd le a kagylót. − Nem fogom letenni - jelentette ki Ivy, aki végre visszanyerte a lélekjelenlétét. - Itt vagyok. − Mi folyik ott? − Ma... június 25-e van. − Ami egy különleges nap - állapította meg Guy.
Vajon tudja, vagy csak találgat? − Igen, Tristan évfordulója - mondta ki hangosan Ivy. - Éppen egy éve halt meg. Guy nem válaszolt azonnal. − Sajnálom. Miben segíthetek? Akarod, hogy odamenjek? Vagy te jönnél ide? Esetleg szeretnél egyedül maradni? − Beth, Will és én tábortüzet rendezünk a Versenytáv partszakaszon. Tristan remek úszó volt, vérbeli versenyző. − Biztosra veszem, örülne, hogy így emlékeztek rá. − Eljössz? - kérdezte Ivy váratlanul. - Kérlek, gyere el! Guy tétovázott. − Jó... - felelte végül. - Ott találkozunk. Hánykor lesz a tábortűz? − Nyolc körül. A beszélgetést követően Ivy hosszú sétára indult. Kicsivel hat után ért vissza a kis házhoz, hogy farmert vegyen. Dhanyát a hintában üldögélve találta. − Hogy s mint? - kérdezte Dhanya. − Minden rendben, kösz. − Will említette Kelseynek és nekem a tűzijátékot. Mindkettőnket meghívott. Ivy elképedt. − Ez nem egy buli. − Hanem virrasztás - jegyezte meg Kelsey, aki ekkor bukkant elő a kis házból. Kezében méretes pizzaszelet volt, ami lelógott a tálcáról. Virrasztani pedig a halottak miatt szoktak. Ez a legjobb módja annak, hogy megemlékezzünk a kedveseink távozásáról. − Tristannek hívták - jegyezte meg Ivy, és elindult befelé. Mérges volt. Vajon miért gondolta Will, hogy örülne, ha I )hanya és Kelsey is velük tartana. De az is eszébe jutott, hogy ő viszont meghívta Guyt, akinek pedig Will nem örülne. Legyél fair sugallta önmagának. Fél órával később, miután Will telerakta a kocsija csomagtartóját tűzifával, lapátokkal és egy nagy hűtőtáskával, Ivy bemászott a hátsó ülésre, Beth pedig előre, elindultak. Kelsey és Dhanya Kelsey Jeepjével követték őket. A harmincmérföldes út alatt Ivy folyton-folyvást kereste a megfelelő pillanatot, hogy közölje: Guy is odajön, de nem tudta, hogy vágjon bele a dologba. Mindketten hallgattak. Ivynak eszébe ötlött, hogy Will talán villámhárítónak hívta meg a lányokat. Amikor mindkét kocsi megérkezett a parkolóba, Kelsey felajánlotta, hogy végigvontatja a hűtőtáskát a dűnéken. Will cipelte a nagyobb fadarabokat, Ivy a gyújtóst. Beth vitte a strandtörülközőket és egy maroknyi bíborszínű zsályát, amit Cindy néni kertjében gyűjtött. Ivy Dhanyára bízta a fotóalbumot, amit magával hozott. Az óceán partját hosszan elnyúló dűnék választották el a parkolótól. A kis csapat lassan küzdötte magát előre a dűnék közt kanyargó ösvényen. Ivy kedvelte a mély homokban való meneteléssel járó erőfeszítést. Az óceán irányából hűvös szellő fújt, a homok a lába alatt azonban meleg volt. Ivy és Will nekiláttak a tűzrakásnak. Beth letelepedett az egyik törülközőre, kezében tartva az albumot, amit Dhanya korábban letett valahova. Kelsey azon nyomban belekukkantott a fagyihűtőbe. Sajnálattal fedezte fel, hogy semmiféle alkohol nem keveredett oda. Aztán Dhanyával együtt besétáltak a habok közé, és nevetve fröcskölőztek. Amikor Will kiásta a megfelelő mélyedést, elrendezte benne a tűzifát, és a gyújtóst is gondosan
elhelyezte. Ivy az indigókék vizet bámulta. A Versenytáv nevet viselő partszakasz a partvonulat északi pereménél terült el, ott ahol Cape Cod hosszú ujja visszakanyarodott a szárazföld felé. A part és a horizont íve azt a benyomást keltette Ivyban, hogy két világ határán áll. Az általa ismert világ tőle nyugatra terült el, aranyszínben és a vörös árnyalataiban lángolt. A másik, a mályvaszínű, csillagfényes világ, amely Tristan első csókjának éjszakáját idézte fel benne, tőle keletre volt. Ivy pedig beszorult a két világ közé. Amikor a fa lángra kapott, Kelsey és Dhanya is csatlakoztak hozzájuk. − Énekelni is fogunk? - kérdezte Kelsey, amikor mindnyájan letelepedtek. − Most az a célunk, hogy megosszuk az emlékeinket Tristanről - felelt Will csendesen. Elbeszélgetünk arról, milyen ember volt, miket csinált. − Ez elég nyomasztó dolog, nem? - kérdezte Kelsey, de aztán, miközben tekintete a dűnék közé meredt, az arca felcsillant. − Szia! Mindenki követte a tekintetét, és látták, hogy Guy közeledik feléjük. − Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam - szólt, amikor a közelükbe ért. − Ki hívott meg? - kérdezte Will követelődző hangon. − Én - felelte Ivy. − Hoztam neked egy csokor virágot - jelentette be Guy, miközben a tekintete még mindig Ivyn pihent. A virágbolti papírba csomagolt csokrot a háta mögé rejtette, mintha nem lett volna biztos benne, hogy átadja-e vagy sem. Ivy elmosolyodott, felállt, maga elé nyújtotta a kezét. − Óh! - tekintete a rózsáról Guyra vándorolt. Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. - Ez levendularózsa! − Jaj, rosszat tettem - húzta vissza Guy a csokrot. Ivy a csokor után nyúlt, és határozott mozdulattal megfogta. − Nem, nem, ez tökéletes - szólt, miközben tekintetét a srác szemébe mélyesztette. − Honnan tudtad, hogy szeretem a levendularózsát? − Egyszerűen csak megfelelőnek tűnt a számodra - vont vállat Guy. − Nagyon szép. Köszönöm - ölelte a karjaiba a virágokat Ivy. − Amikor tizenhat lettem, a szüleimtől levendularózsát kaptam - jegyezte meg szenvedélyesen Dhanya. - Minden évben más színű virágot kapok, és mindig annyi szálat, ahány éves vagyok. − Mielőtt Dhanya hercegnő részletesen elmeséli, hogy évről évre miképpen ünnepli a születésnapját, ragadj meg egy üdítőt, Guy! Induljon már be ez a virrasztás - szólt Kelsey. Ivy helyet csinált a pokrócon, Guy letelepedett mellé, szemben Willel és Bethtel. Will arról beszélt, hogy Tristan milyen remek úszó volt. Ivy felidézte, amikor Suzanne és Beth először rángatták el őt az iskolai úszóversenyre, hogy hadd lássa Tristant versenyezni. − Megnézhetem a képeket, amiket hoztál? - kérdezte Dhanya. Beth odanyújtotta neki az albumot, Dhanya lapozgatni kezdte. − Hé, ki ez a fantasztikus pasi? - kérdezte egyszer csak, és átnyújtotta Ivynak az albumot, és maga is odanyomult mellé a pokrócon. − Gregory. Ivy érzékelte, hogy Beth lélegzete elakad. Will a tűzbe meredt. − A gyilkos? Hadd lássam! - szólt Kelsey, és közelebb hajolt hozzájuk. - Nem néz ki gyilkosnak. − Miért, hogy néz ki egy gyilkos? - kérdezte Beth élesen. - Meg tudná mondani valaki? − Egy biztos - felelt Kelsey. - Kell valamiféle kegyetlenségnek lennie vagy a szemében vagy a szája vonalában. Én semmi ilyesmit nem látok ezen a kis képen. − Ivy! Ez te vagy, ebben a pocsék göncben? - kiáltott fel Dhanya. - Ne mondd, hogy ezt te választottad. − Nem is. ő itt Tristan - mutatott rá Ivy az esküvői vendégek között ülő Tristanre, aki történetesen részt vett a lakodalomban. Guy közelebb hajolt, és alaposan szemügyre vette a fényképet, de Ivy a ráismerésnek még csak egy villanását sem érezte a tekintetében. − Ő Tristan? - kérdezte elképedve Dhanya. - De hát ez egy pincér!
Ivy elnevette magát, majd beszámolt az édesanyja esküvőjéről, és Tristan rövidre sikerült pincérkarrierjéről. − A kisöcsém esetében ez szerelem volt első látásra. Az én esetemben nem feltétlenül. Guy egy másik képen Philipre mutatott. − Ő Philip. Megismerem. Ivynak egy pillanatra elállt a szívverése, aztán eszébe jutott, hogy ők ketten találkoztak a kórházban. − Helyes kis krapek - jegyezte meg Kelsey, majd visszakúszott a saját pokrócára, hogy tovább vizslassa a sötétedő eget. Dhanya folytatta a lapozgatást. − Más a hajad a képeken, Beth - állapította meg. - Nekem a mostani frizurád jobban tetszik. Dhanya azt a képet nézte, amin Beth, Tristan és Ella volt. − Ellát Tristannek adtam - magyarázta Ivy Guynak. − Nem tarthattam meg, és Tristan felajánlotta, hogy befogadja. Nem értett a macskákhoz, de megígérte, hogy vigyázni fog rá. Azt mondta, rendesen eteti majd, és „ki is mossa". − Ez csak ürügy volt arra, hogy minél gyakrabban láthasson - mosolygott Guy. − Igen, de nagyon hamar megszerette a kis állatot - felelte Ivy. − Hol van most Ella? - kérdezte Guy. − Gregory felakasztotta - felelte Beth. Dhanya sóhajtott. Will egy ágat dobott a tűzre. − Mindenképpen ki akart készíteni - jegyezte meg Guy. − És ha nincs Will, ez sikerül is neki. Will az életét kockáztatta értem. És megmentett. Will tekintete továbbra is a lángokba merült. Ivy felállt, odament hozzá. Melléje térdelt, átölelte a nyakát. Egy pillanatig összefonódva ültek. Amikor Ivy felnézett, látta, hogy Guy éppen behajtja az albumot, és a tűz másik oldaláról őket figyeli. Dhanya hangosan szipogott. Kelsey felült. − Dhanya! Te most egy macskát és egy srácot siratsz, akiket nem is ismertél. − De ismerem Ivyt és Willt - felelte Dhanya. − Ha valaki most azonnal nem dobja fel a hangulatot, én megyek - jelentette ki Kelsey. Senki sem dobott be semmi vidámat. − Oké, lányok és fiúk, akkor én léptem. Nem jössz, Dhanya? Dhanya nemet intett. − Én veled tartok - közölte Beth, és felállt. Will és Ivy meglepetten pillantottak rá. − Vége van, Tristan elment - jelentette ki Btth, és a zsályacsokrot behajította a tűzbe. A csokor meggyulladt, a lángok egy pillanatra az égbe szöktek, majd elcsendesedtek. A lassacskán elsötétedő szikrák a hullócsillagokat juttatták Ivy eszébe. − Nyugodj békében, Tristan - szólt Will halkan.
22 Will és Ivy egy órával később eloltották a tüzet. Ivy a legszívesebben Guy motorján ment volna haza, de látta, hogy Will még mindig lógatja az orrát, és érezte, árulásnak venné, ha nem vele és Dhanyával térne haza. Mindhárman korán nyugovóra tértek. Ivy hajnali háromig mélyen aludt, akkor azonban hirtelen felébredt. Amint kinyitotta a szemét, riadtan észlelte, mintha valaki szólítaná. Felült, feszülten figyelt. Beth, Dhanya és Kelsey változatlanul aludtak. Ivy letérdelt az ablak előtt, állát a zsaluhoz támasztotta, de senkit sem látott odakint, és nem is hallott semmit. Lassan feltápászkodott, felvette a pólóját és a farmerjét, felkapta a cipőjét és a tárcáját, és lábujjhegyen lement a lépcsőn. Odakinn telihold volt, fénye ezüstös csillogásba borította a kertet. Ivy csak egy pillanatra állt meg, hogy magába fogadja a csendes éjszakát, aztán tudatosan a kocsija felé vette az irányt. Mintha órák óta azt tervezte volna, hogy visszatér a tábortűz színhelyére. Tompított fénnyel hajtott ki a parkolóból, és amikor kiért a köves útra, csak akkor kapcsolta be a reflektorokat. Ivy lényének egy része mintegy kívülről figyelte önmagát, és némiképp csodálkozott is azon, amit művel. Valaki szólította. Honnan fakadt ez az érzés? Talán egy álomból? Csak annyit tudott, bármi is ébresztette fel, az nem belőle eredt. Amint elérte a kérdéses partszakaszt, leállította a kocsiját egy üres parkolóban, és elindult az óceán felé. A naplemente és a tűz telített színei tovatűntek. A dűnék és az óceán a hold ezüstös fényében fürdőztek. Minden olyan túlvilági volt. − Tudtam, hogy eljössz. Guy hangjának hallatán Ivy szíve gyakorlatilag megszűnt dobogni. Guy tehát végig követte a dűnék között kanyargó ösvényen. Szőke haja a holdfényben halvány ezüstös árnyalatot nyert. − Komolyan? Honnan? − Képtelen voltam elaludni, zakatoltak a gondolataim. Vissza fog menni. Ott kell lennem arasznyira a lánytól megállt. - Mi hozott vissza? - kérdezte. − Nem tudom. Úgy éreztem, szólított valaki. Együtt sétáltak oda a tűz maradványaihoz. Ivy egy szál levendularózsát hagyott a hamvak tetején. Felemelte, az egyik ujjával megsimogatta a bársonyos szirmokat. − Ő hozott neked levendularózsát - jegyezte meg Guy. − Te tudtad ezt? − Amikor megláttam az arckifejezésedet, rájöttem. Ivynak leesett az álla. − Segíteni akartam. Sajnálom, hogy még jobban megbántottalak. − Nem bántottál meg. Az egész olyan, mint valami csoda. A rózsák... olyan, mintha Tristan üzent volna nekem. Guy feléje nyújtotta a kezét. − Gyere ide! Találtam egy jó helyet, ahova letelepedhetünk. Kicsit arrébb vezette a lányt, két kis homokdomb közé, hosszú fűszálak által védett helyre. Letelepedtek a homokba, a hátukat nekivetették az ott lévő napszítta fatönköknek. − Amikor te és Will Tristanről beszélgettetek, úgy éreztem, mintha ismertem volna - jegyezte meg Guy. Ivy reménykedően nézett Guy szemébe. − Hogy halt meg Tristan? − Gregory megpiszkálta a kocsijának a fékjét - felelte Ivy. − Egy széles úton haladtunk. Felbukkant egy őz, meg egy másik kocsi is. Képtelenek voltunk megállni. Én túléltem, Tristan nem. Ivy Guy arcára meredt, a ráismerés szikrája után kutatva. A srác azonban elnézett a távolba, úgyhogy Ivy semmit sem tudott kiolvasni a szeméből. − Gregory nem volt féltékeny Tristanre? - kérdezte Guy. − Szerelmes volt beléd? − Nem. Valójában én voltam a célpont. Belefutottam Gregoryba azon az éjszakán, amikor
megölte az anyját, és... − Az anyját! − És azt hitte, tudom, hogy ő a tettes. − Ettől függetlenül szerelmes volt beléd Gregory?- kérdezte Guy. − Egy darabig úgy tett, mintha érdekelném. Fölébredtem valami rémálomból, és ő ott volt mellettem. Kedves volt hozzám. Egész addig ott maradt, amíg ismét elaludtam. − Akkor talán... − Nem. Végül teljesen egyértelművé lett, hogy gyűlöl. − Megesik, hogy a gyűlölet a szerelem hajtóereje - jegyezte meg Guy. Egy háromszöget rajzolt a homokba, és kétszer komoran végigfuttatta rajta az ujját. − Mi ez? - kérdezte Ivy. − Nem tudom - rázta a fejét Guy. - Néha valami olyan ismerősnek tűnik, aztán megint elvesztem a fonalat. Ivy kinyújtotta a kezét, és az ujjai külső oldalával megsimogatta a srác arcát. − Engem kísért a múlt, amit nem tudok elfelejteni. Téged kísért a múlt, amire nem emlékszel. Guy átölelte a lányt. − Akkor hát éljünk a jelenben. Minden egyes pillanat, amit veled töltök, ajándék a számomra. Nekivetették a hátukat a fatönknek, és a csillagokat bámulták. Guy gyengéd csókja egyben roppant szenvedélyes volt. Néhány pillanat múlva Guy levetette a pólóját, és leterítette a homokba. Ráfeküdt a szélére, de a póló jelentős részét meghagyta Ivynak. A lány elnyúlt mellette, fejét a srác mellére fektette. − Aludj! - kérte Guy, és karját biztonságot nyújtóan a lány köré fonta. - Együtt vagyunk. Aludj! *** Ivy akkor ébredt fel, amikor az ég pereme keleten már kezdett barackszínt ölteni. Guy még mindig a karjaiban tartotta. A szeme csukva volt. Ivy kicsit arrébb csúszott, felkönyökölt, a srác arcát, az aranyfürtöket és a borostákat tanulmányozta. Az egyik ujját végigfuttatta a srác ajkain. Guy kinyitotta a szemét. − Jó reggelt! - szólt halkan. - Hogy aludtál? − Remekül. Fantasztikus párnára akadtam. Na és te? Guy felemelkedett, hogy puszit tudjon nyomni a lány vállára. − Végre találtam egy hálótársat, aki nem bolhás. Ivy nevetve félretaszította a fiút. − Hánykor kell kezdened a melót? - kérdezte Guy. − Ó, a meló! - Ivy felült, és a mobilja után kezdett kutakodni. A mobil azonban lemerült. − Te tudod, hány óra van? Guy előhúzta a saját mobilját: − Alig múlt öt. − A fogadó egyórányira van innen, és hat harminckor kezdek. − Térj vissza a valóságba! - állt fel Guy, majd kinyújtotta a kezét a lánynak. Ivy felemelte a srác pólóját és kirázta. Guy az információs irodánál parkolt a motorjával. Ivy elindult a hatos úton, a srác pedig követte. Amire megérkeztek a Tengerfény fogadóba, a nap már ezerrel sütött a fenyőkön át. Guy lekászálódott a motorjáról, és ismét ellenőrizte az időt: - Öt-ötvennyolc - közölte a lánnyal. Ivy nekitámaszkodott a kocsijának, és nagyon nem akaródzott elköszönnie. − Tudod, Beth mindig azt hajtogatja, hogy a kocsik olyanok, akár a ruhaneműk - ezek határozzák meg a sztori jellegét. - És? − Te milyen kocsit szeretnél? - kérdezte a lány. − Legyen ütős erejű, és olyan, amin még a horpadások is jól néznek ki. Ivy elvigyorodott. Kéz a kézben elindultak a kis ház felé. − Mit gondolsz, te milyen kocsit vezettél akkor? - Valószínűleg valaki másnak az öreg verdáját. Talán a szüléimét, vagy... nem is tudom... - a
hangja elcsuklott. - Én még arra sem emlékszem, hogy vannak-e szüleim. − Milyen szülőket szeretnél magadnak? Mit szólnál például egy doki mamához? Ivy érezte Guy elzárkózását. − Ez veszélyes dolog, Ivy! − Mármint mi? − Hogy megpróbálsz különböző dolgokat elképzelni rólam. Nem akarok még jobban összezavarodni. Nem akarom összekeverni a tényleges történéseket azzal, amit szeretnék - itt egy pillanatra elhallgatott. - Amit annyira szeretnék, hogy igaz legyen. Mit szeretnél annyira, hogy igaz legyen? - Ivy kis híján rá is kérdezett, de ekkor meglátta, hogy a srác a kis ház felé fordul. Beth a hintában ült, Will pedig a lépcsőn. Mindketten összefonták a karjukat. − Hol voltatok? - kérdezte Beth élesen. − A Versenytáv parton - felelte Ivy. − Miért mentél vissza? És ő miért ment vissza? Ivy elfojtotta a haragját, amit Beth Guyjal kapcsolatos megjegyzése váltott ki belőle. − Mert így akartuk. Will hirtelen mozdulattal felállt, és némán, hatalmas léptekkel távozott. Beth leszállt a hintáról. Ebben a pillanatban Kelsey is felbukkant a ház ajtajában. Még mindig a szatén hálóruhája volt rajta. − Nocsak, nocsak - jegyezte meg, miközben tágra nyitotta a zsalus ajtót. - Ivy, a jó kislány, aki soha nem kalandozik el éjszakánként, hajnalban téved haza - kacsintott Kelsey Guyra. - Minden jel arra utal, hogy Ivynak sokkal jobb éjszakája volt, mint nekünk. Beth elsétált Kelsey mellett, és bement a házba, Kelsey egy pillantást vetett utána, majd Ivyhoz fordult: - A lekötelezettem vagy, mivel nem hagytam, hogy Beth elrohanjon Cindy nénihez. Ha ez megtörténik, most nagy pácban vagy. És azért is adósunk vagy, mert sem én, sem Dhanya nem aludtunk miattad. Beth pedig hihetetlen hisztit vágott le. − Most inkább menj - fordult Ivy Guyhoz csendesen. - Később majd beszélünk. Guy megszorította a lány kezét, majd némán elindult a parkoló felé. Fél órával később Ivy volt az utolsó, aki megfelelő öltözékben megérkezett a fogadóba, hogy munkához lásson. Will komor tekintete, Beth merevsége, Kelsey szemvillanása, Dhanya sanda pillantásai egyértelműen elárulták, hogy éjszaka történt valami. Cindy néni gyorsan felmérte a helyzetet, és ahelyett, hogy személyekre bontva kiosztotta volna a feladatokat, így szólt: - Ma szükségem van egy emberre a kertben, egyre a reggeliztetésnél, valakire a későbben távozottak szobáinak takarításánál, és kettőre a terasz felmosásánál. Ezt követően távozott, hogy elkészítse szokásos, méregerős kávéját. Ivy, aki nem szeretett volna a többiek közelében lenni, a legkevésbé szeretett munkát választotta, a takarítást. Aznap reggel mindenki nekiveselkedett a feladatának, és korán végeztek. Ivy a fogadó melletti partszakasz felé indult. Ötvenkét falépcső vezetett a partra. Ivy nagyjából középen tarthatott, ahol volt egy kis pihenő, padokkal. Ivy letelepedett. Guyra gondolt, fel akarta idézni a vele töltött kedves pillanatokat, végig akarta gondolni mindazon jeleket, amelyek arra utaltak, hogy Tristan visszajött hozzá. Kicsit később felállt, megtette a lépcső második szakaszát is, majd belesétált a vízbe. Sötétebb gondolatok tolakodtak be az elméjébe. Mi van akkor, ha Lacey igazat mondott, és Tristan - miközben megmentette őt - valami tiltott dolgot követett el. És amennyiben jelenleg Guy testében rejtőzik, elképzelhető-e, hogy az általa annyira szeretett Guy mindörökre elátkozza Tristan lelkét? Végül Ivy elgondolkodva elindult felfelé a lépcsőn. Vissza akart menni a fogadóba. - Ivy! Ivy felemelte a tekintetét. Beh és Will állt a pihenőnél. Vállvetve, zordon tekintettel álltak. Ivyt a kardot magasba emelő angyalokra emlékeztették, akik megtiltották Ádámnak és Évának, hogy visszatérjenek a paradicsomba. − Elnézést! - szólt Ivy, és megpróbált elmenni mellettük. Elállták az útját.
− Beszélnünk kell - szólalt meg Will. - Túl messzire mentek a dolgok. − Hát ez meg mi, intervenció? - pislogott Ivy. − Hívd annak, aminek akarod - felelte Will. - És azért csináljuk, mert az a benyomásunk, hogy
rossz döntéseket hozol. − Roppant nagy kockázatot vállalsz - fűzte hozzá Beth. − Csak akkorát, amennyit bárki, aki szerelmes. − Azt se tudod, ki ez a Guy - rázta a fejét Beth. − Jelenleg úgy látom, én jobban ismerem Guyt, mint ő saját magát. − Pontosan ugyanezt mondtad Gregoryról is, amikor az édesanyját halva találták. Sajnáltad, és próbáltál magyarázatot találni az erőszakos cselekedeteire. Azt mondtad, hogy egy fedél alatt élve sokkal jobban megértetted. Most pedig Guyt próbálod mentegetni. − Egy olyan alakot mentegetsz, aki még arra sem emlékszik, miféle verekedésben vett részt, pedig az elég brutális volt ahhoz, hogy akár meg is öljék - fűzte hozzá Beth. − Mindenki számára nyilvánvaló - jegyezte meg Will -, hogy Guy akár meg is ölhetett valakit, és ennek folyományaként gyapálták el. − Ez őrültség! - kiáltott fel Ivy. - Mint a gondolat, hogy Guy vezette azt a kocsit, ami leszorított engem és Bethet az útról. − Ivy! Ő csak tetteti az amnéziát. Hogy lehetsz annyira naiv, hogy nem látod? - kiáltott Will. − És te miért gondolod róla a lehető legrosszabbat? - vágott vissza Ivy. − Kaptam egy e-mailt Suzanne-tól - szólalt meg Beth csendesen. − Igazán? - Ivy a korlátnak támaszkodott, hirtelen úgy érezte, teljesen kifacsarta a vita. − Gregoryról álmodott. − Nem meglepő - felelte Ivy némi töprengés után. − Az elmúlt két hét során folyamatosan róla álmodik. − Beth! Az utóbbi két hétben mindnyájunknak Gregory és Tristan jár a fejében - mutatott rá Ivy. − Én is olvastam a leveleit - szólalt meg Will. - Suzanne nem emlékszik az álmára, csak annyit tud, hogy Gregoryval beszélt. − Mármint az álmaiban - jegyezte meg Ivy. - Újraéli a múltban történteket. Will türelmetlenül ökölbe szorította a kezét. − Mondtam, hogy nem emlékszik az álmok tartalmára. Egyszerűen csak az a benyomása, hogy Gregory kísérti őt. Ivy tekintete ide-oda vándorolt Beth és Will között. Will homlokán verejtékcseppek jelentek meg, Beth pedig olyan erősen szorította az ametisztmedált, hogy az ujjvégei elfehéredtek. − Ennek elkerülhetetlenül így kellett történnie - felelte Ivy. - Amikor Gregory meghalt, és kiderült az igazság, Suzanne „remekül viselte" a dolgot, ahogy azt mindenki mondta. De valójában lehetetlen, hogy bárki is „remekül viseljen" egy efféle helyzetet. A lidércnyomást, ami lidércnyomásos álmokat szül, és ezek maguktól nem múlnak el. A gyógyulás folyamatát nem lehet lerövidíteni. Suzanne most éppen ezt az utat járja. − Nem igaz. Arról van szó, hogy Gregory visszatért - ragaszkodott az állításához Beth, miközben két lépést tett Ivy felé. Hűvös tenyerét Ivy karjára fektette. − Ivy! Te két héttel korábban kis híján meghaltál. Autóbalesetben. Pontosan ugyanolyanban, amilyet Gregory okozott egy évvel korábban. Mit tegyek, hogy higgyél nekem? Ivy lesöpörte a barátnője kezét a karjáról, és átcsusszant a barátai közötti résen. − Kicsit megszaladt a fantáziád, Beth! Csak kitaláltátok ezt az egészet, és még csak arra sem vagytok hajlandók, hogy meghallgassatok. − Én igenis figyelek - kiáltott utána Beth. - És olyan dolgokat is hallok, amiket te nem. Különös érzés, amikor az ember a két legjobb barátjával szemben kakukktojásnak érzi magát. Ivy kellőképpen gondterhelt volt Beth miatt, de most nem volt itt az ideje, hogy megvitassa Willel a vele kapcsolatos aggodalmait, semmiképpen sem, hiszen Will mélyen meg volt győződve arról, hogy Guy rosszul végzi. Aznap délután Ivy azt tervezgette, elmegy Guyjal a nyári karneválra. Felment, hogy valami
különleges holmit válasszon magának. A fürdőszobában Bethre bukkant, aki mobilját a füléhez szorítva fel-alá járkált. − Nem, nem, nem érek rá - kiabálta Beth a telefonba. Beth egy pillanatra elhallgatott, majd komoran folytatta. - Én ezt sose mondtam, Chase... Nem, nem tarthatsz velem. Ivyt megpillantva Beth hátat fordított, és belebújt a mobiljába. A lány egy pillanatig a barátnőjét méregette a tükörben, aztán folytatta útját a szobája felé. − Bocs, de most mennem kell - szólt Beth, és letette a telefont. Ivy egy pillantást vetett a fürdőszobába. Egy héttel korábban letelepedett volna az ágya szélére, helyet mutatott volna maga mellett, és megkérdezte volna Bethtől, hogy mi a pálya. Most viszont csak némán bámulta Bethet, aki a látványtól elkomorodva vállat vont, mintha csak valami gusztustalan dologhoz nyúlt volna, és elindult lefelé. *** − Epernapok! - rikkantotta Guy pár órával később. Boldogan fogta Ivy kezét, és közben a nagy ponyvát nézegette, amit két régi tűzoltóautó közé feszítettek ki. Az évente megrendezésre kerülő karnevál egy teljes hétig tartott, a célja pénzgyűjtés volt a Cape Cod-i tűzoltóság számára. A fénygirlandok alatt megrendezett esemény mindig hatalmas ramazúrival járt. − Hol kezdjük? - kérdezte Ivy. − A játékoknál - mosolygott Guy a lányra. - Ma este szerencsésnek érzem magam. Mit szólnál a dartshoz? Ott van! A tűzoltósisakot viselő asszony bódéját piros, fehér és kék lufik keretezték. Guy előkapart két dollárt. − Thessék, a dhart! - az asszony erős massachusettsi akcentussal beszélt. - Sok szerencsét! Guy a kezébe vett egy kis nyilat, megforgatta a kezében, vizsgálgatta. − Nem nagyon emlékszem... merre kell dobni - fordult Ivyhoz, majd a reakcióját látva elnevette magát: - Csak vicceltem. Guy felemelte a karját, és elhajította a kis nyilat. Hoppá! − Egy! - szólalt meg az asszony. A következő dobást azonban elrontotta. − Kettőből egy. Guy összeszorította a száját, és ismét dobott. Hoppá! Ismét talált. − Négyből három - tette közhírré az asszony. Guy az utolsó nyilacskát is eldobta. Hoppá! − Ötből négy! Bármelyik sorból választhat ajándékot, uram! Guy Ivyhoz fordult: - Mit szeretnél? − Te válassz! - szólt Ivy, mivel nagyon kíváncsi volt, mit választ a fiú. Guy a kabalababák sorát tanulmányozta. − Legfelső sor, balról a harmadik - szólt végül. Az asszony egy fehér, plüss szárnyas lovat nyújtott át neki. − Ez vagy egy ló-angyal, vagy egy pegazus - közölte Guy, miközben átnyújtotta a kis figurát Ivynak. − Pegazus - ismételte meg Ivy. - Tehát ismered a mitológiát. − Újabb bizonyíték arra, hogy milyen menő srác vagyok - mosolygott Guy svihák módra. -Én ezt mindig is sejtettem. Köszönöm! - szorította a hóna alá a kis figurát. - Peg csuda cuki! Elindultak egy újabb bódé felé. Karikákat dobáltak hosszú nyakú palackokra, aztán felültek az óriáskerékre, hogy a karnevál csillogó fényei közepette hol a magasba emelkedjenek, hol a mélybe süllyedjenek. − Menjünk még egy kört, vagy vacsizzunk? - kérdezte Guy, amikor leszálltak. − Valami kis édességet ennék, aztán jöhet egy újabb menet. Aztán egy újabb desszert. Guy elnevette magát, majd egymást átölelve elindultak. Követték a kajásbódék felé mutató jeleket. Útközben Max állította meg őket.
− Itt vagyunk, Ivy! - kurjantotta. Ő és Beth egy padon üldögéltek a dodzsem közelében. − Ki ez? - kérdezte Guy. − Max. És Beth. − Will is itt lesz ma este? - kérdezte Guy, és Ivy némi nyugtalanságot érzett a hangjában. − Szerintem mindnyájan itt vannak - felelte Ivy, és látta, ahogy Guy felméri a terepet. − Nem akarsz sorba állni hamburgerért, amíg én odaköszönök nekik? - vetette fel Ivy.
Odakuporodott Max és Beth mellé a padra. − Hol vannak a többiek? − Dodzsemeznek - mutatott a megfelelő irányba Max. - Bethnek nem volt hozzá kedve, én pedig tudom, hogy Bryan és Kelsey milyen eszeveszetten képesek teperni, úgyhogy be se szálltam a buliba. Ivy elmosolyodott, majd egy darabig nézegette a dodzsemeket. Régimódi kocsik voltak, magas fekete háttámlákkal, amelyek kígyószerű nyelvben végződtek. Amikor a nyelv a fémmennyezethez ért, hatalmas szikrákat vetett. Will és Dhanya könnyedén rótták szabályos köreiket, Bryan, Kelsey és még valaki viszont holdkórosként hajtottak, igyekezvén minél több ütközést összehozni. − Az ott Chase? - kérdezte Ivy meglepetten. − Igen - felelte Max, mivel Beth hallgatott. − A szag... - mormolta Ivy. - Rettenetes szag van itt. − Olyan, mint az égett hajé - jegyezte meg Max. - A dodzsemek környékén mindig ilyen szag van. − Nem sejtettem, hogy Chase is itt lesz ma este - ült le Ivy. − Mi sem - felelte Max. - De a parkolóban várt ránk, és a nyomunkba szegődött. − Vigyázz! - jegyezte meg Beth. - Veszélyes alak. Ivy elkomorodott. Csak nem Chase-től ijedt meg Beth ennyire? − A villanymotorok nem veszélyesek - biztosította Max. Beth megrázta a fejét, és megfordította a láncán lógó medált. Elbeszéltek egymás mellett, állapította meg magában Ivy, és egyikük sem vette észre, hogy a másik nem érti. A dodzsemek leálltak, Kelsey, Bryan és Chase hatalmas nevetés és féktelen bohóckodás mellett elindultak a kijárat felé. − Szia, Ivy! Neked is ki kellene próbálnod velünk együtt! Neked és Guynak - rikkantotta Kelsey, majd megállt és körülnézett: - De hol az a titokzatos alak? − Éppen kaját vesz - mutatott Ivy a hamburgeres bódé irányába. − Titokzatos alak?! A mi külön bejáratú amnéziásunkra gondolsz? - kérdezte Bryan. − Hol van? - kérdezte Chase is, szürke szeme csak úgy csillogott a kíváncsiságtól. − Az a fantasztikus krapek, a harmadik a sorban. Bryan, Max és Chase nagy nyaktekerések közepette szemügyre vették a srácot. Amikor Ivy meglátta Will keskenyre szűkült szemét, maga is odafordult. Guy egy sötét hajú lánnyal beszélgetett, rázta a fejét, lendületesen gesztikulált, mintha meg akarta volna győzni valamiről a lányt. Egyszer csak otthagyta, a lány azonban a nyomába eredt, a hátának irányozva a szavait. Guy megfordult, felvette a beszélgetés fonalát, és most még hevesebben gesztikulált, mint korábban. − Bocs! - szólt Ivy a többiekhez, és elindult Guy felé. − Ezek mindjárt egymásnak esnek - jelentette Kelsey reménykedően. Mielőtt Ivy odaért volna Guyhoz, a lány már lelépett. Ivy látta, hogy a táskájában turkál - sikerült elkapnia a mobilja csengőhangjának néhány foszlányát is. A lány a füléhez emelte a telefont, majd újabb pillantást vetett Guyra. Ivynak sikerült elcsípnie néhány szófoszlányt. − Azt mondta a lány, hogy „Szia, Luké"? - kérdezte Ivy. − Mi van?! - vágta oda Guy. − Ügy hallottam, mintha a lány Luke-nak szólított volna - jegyezte meg Ivy. − Nem igaz - felelte Guy, de nem nézett Ivy szemébe. − Ismered?
− Soha életemben nem láttam. Az iránt érdeklődött, merre kell mennie - felelte Guy, és ingerülten
az irányjelzőre mutatott. − Hova akart menni? − Mi akar ez lenni? Kihallgatás? - Guy szeme villogott. − Nem - felelte Ivy, miközben félrebillentett fejjel Guy arcát tanulmányozta. − Bocs - szabadkozott Guy, immáron lágyabban. - Nem kellett volna felkapnom a vizet. Ivy, kis tétovázást követően, bólintott: - Nekem meg nem kellett volna nyomulnom. Guy a lány válla fölött körülpillantott, aggódva vizslatta a környéket. − Nagyon fáradt vagyok. Hazavinnél? − Nem ennél valamit? − Van kaja a hűtőtáskámban. Ivy sóhajtva feladta a győzködést. Lehet, hogy azt a valakit hívták Luke-nak, akivel a lány mobilon beszélt, gondolta magában Ivy, miközben némán a kocsija felé baktatott. Egyben azonban biztos volt: valami nyomasztja Guyt, és ezt a srác titkolja előle. Miután megérkeztek a Fűzfa-tóhoz, Guy nem marasztalta. − Azonnal megyek aludni - közölte, miközben kikászálódott a Beetle-ből. Ivy kinyitotta az ajtót, és Guy elé állt: - Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit letelepednék a tó partján, aztán pár perc múlva benéznék hozzád, hogy lássam, minden rendben van-e. -Ne. Ivy a válasz gyorsasága okán csak pislogni tudott. − Aludnom kell, Ivy. Időre van szükségem... és térre. Ugyanezt kérte ő is Willtől, szorult össze Ivy torka. − Holnapra jobban leszek. Ne felejtsd el megetetni Pegazust - fűzte hozzá, kényszerű mosoly kíséretében. − Hívjál! - kérte Ivy. Guy egy szót sem szólt. Ujjai külső felével végigsimította a lány arcát, és elballagott az istálló felé. *** Ivy fel-alá járkált a kis ház földszintjén. Gondolatban felidézte a karneváli jelenetet Guy és a lány között. Próbálta megérteni, mi történt. Guy gesztusai heves érzelmekre utaltak, Ivy azonban nem tudta volna megmondani, harag, frusztráció vagy hitetlenkedés áll-e mögötte. Amennyiben a lány azt állította, ismeri Guyt, miért nem árulta el ezt neki a srác? Hátha ez újabb nyomokat jelentett volna. Lehet, hogy Guy úgy akart utánanézni a dolgoknak, hogy közben nem érzi magán Ivy figyelő tekintetét. Lehet, hogy nem tetszett neki, amit önmagáról hallott, lehet, hogy valami szörnyűséges dolog jutott a tudomására. Nem - állapította meg magában Ivy. - A te elmédet Beth és Will mérgezte meg. A gyanú azonban már gyökeret vert benne, és Ivy képtelen volt szabadulni a gondolattól. Ahányszor csak kiment a konyhába, látta, hogy Beth laptopja, ráadásul nyitva, ott fekszik az asztalon. Vajon, mi kísértette meg? A segíteni vágyás? Vagy a bizalom hiánya? Ivy maga sem tudta, de tizenegy óra tizenötkor, amikor üres volt a ház, leült a gép mellé, és a Google-ba beütötte a Luké szót. Luke. És most mi jöjjön? Ivy az asztalon dobolt az ujjaival. Végül az „eltűnt személy" kifejezést írta be a név után. Aztán elnevette magát. Csak 51 800 találat jött föl. Ezt követően a nevet az „eltűnt személy" és a „Massachusetts" kifejezéssel kombinálta. 8310 találat. Amikor végigfutott a találatokon, akadt köztük St. Luke nevű kórház, Luke nevű személyek, akik ugyan nem voltak massachusettsiek, de éltek ott rokonaik, vagy maguk is megfordultak ott. Kiszűrte a kórházakat, de tulajdonképpen azt sem tudta, jogos-e a keresést Massachusetts-re szűkíteni. Miért ne legyen inkább Rhode Island, vagy bármelyik más szövetségi állam? Cape Cod tele van turistákkal - elképzelhető, hogy a lány is egyike volt ezeknek. Ivy arra gondolt, dátumokkal is próbálkozik. De hát mikortól számít Guy eltűntnek? Attól a naptól fogva, amikor eszméletlenül rábukkantak a parton? Vagy már korábbtól? A cikkekben és a posztokban mindig említés történik az érintett személy koráról, Ivynak azonban fogalma sem volt róla, Guy hány éves lehet.
Folytatta a keresést, újabb és újabb linkekre kattintott, rengeteg eltűnt személy leírását olvasta el. Nem is gondolta volna, hogy ennyien vannak. Valami rettenetes történhetett velük, töprengett, vagy egyszerűen csak „leléptek", hogy hazugságok között új életet kezdjenek? Ivy belemerült az olvasásba, úgyhogy nem hallotta meg a lépéseket. Egészen addig nem vette észre Willt, amíg a fiú nekitámaszkodott a széke támlájához. − Mit csinálsz, Ivy? Ivy lecsapta a laptop tetejét, és hátraperdült. − Megijesztettél, Will - szólt, bár tisztában volt vele, hogy ez a heves reakciójához képest meglehetősen ügyetlen mentegetőzés volt. − Ki az a Luke? - kérdezte Will, aki megőrizte higgadtságát. Kinyújtotta a kezét, hogy felnyissa a laptopot, ám Ivy megakadályozta ebben. − Nem tudom, ki az. − Ez Guy igazi neve? − Amennyiben az - felelte Ivy -, biztosra veszem, a nyomozásod révén te ezt már régóta tudod. − Én nem vagyok az ellenséged, Ivy - felelte Will. − De azt gondolod, hogy Guy az? Will összekulcsolta a karjait. − Az a benyomásom, nem látod a különbséget egy olyan valaki között, aki törődik veled, illetve aki kihasznál. Ivy érezte, hogy elpirul. − Menj innen! Azonnal menj innen! Will hatalmas ajtócsapás közepette távozott. Ivy a keresést befejezve kikapcsolta a gépet. Az elméjében növekvő félelmet azonban képtelen volt kikapcsolni.
24 Kedd reggeli ébredése óta Ivy többször is ellenőrizte a mobilját, Guy azonban nem jelentkezett. Nehéz volt megállni, hogy ne hívja a srácot, de ha egyszer azt mondta, nyugalomra vágyik, Ivy türelmet kényszerített magára. Késő délutánra a telefon némasága elviselhetetlenné vált, úgyhogy Ivy elindult a Szent Pétertemplomba gyakorolni. Abban reménykedett, hogy Chopin, Schubert és Beethoven betölti majd az elméjét. Fél hétkor vett magának egy szendvicset a templom melletti kávézóban, majd visszament gyakorolni. Mi van akkor, ha valami történt vele? - töprengett magában Ivy, és erre való hivatkozással kis híján fel is hívta. Tisztában volt azonban vele, hogy Kipnek megvan a telefonszáma „vészhelyzet esetére", tehát ha gond volna, úgyis hívná. Nyolc-húszkor hazafelé indult, a telefont a mellette lévő ülésre tette, hogy szükség esetén azonnal felkaphassa. Amikor megérkezett a Tengerfény fogadó parkolójába, látta, hogy Kelsey és Will kocsija nincs ott. A kis ház ablakai sötétbe borultak. Odabent csend honolt. Ivy csendesen belépett, nem szerette volna megzavarni az épületet beborító alkonyt. A konyhában csak az éjszakai lámpa égett, megvilágítva Cindy néni sorait, melyben arról tudósított, hogy aznap este nem lesz otthon. Ivy mindenképpen szeretett volna megfeledkezni Guyról, ezért elindult az emeletre, hogy előkerítse a könyvét. A lépcső közepén azonban megállt. A hálószoba alacsony plafonján gyertyafény villódzott. Ivy lábujjhegyen haladt tovább, és amikor a szobába lépett, meglepetten látta, hogy Dhanya ágya mellett Beth kuporog a padlón, és tekintetét az ábécés-táblára szögezi. A teamécsesek köre megvilágította Beth kísértetiesen sápadt arcát, az arcán lévő bíborpiros foltot. Semmi jelét nem adta, hogy érzékeli Ivy jelenlétét. Ujjai az írótáblán pihentek, lehunyta a szemét, és csendesen kántált. Ivy közelebb hajolt, hogy elcsípje a szavakat. − Felelj, felelj! Adj választ! - mormolta Ivy. Múltak a másodpercek. Beth keze, válla, feje nem mozdult. Lehunyt, sápadt szemhéja mögött azonban mozogtak a szemgolyói. Olyan volt, mintha aludna, a szemgolyói azonban nyugtalanul forogtak. Olyasmiket látott, amiket senki más sem. − Felelj, felelj! Adj választ! Az írótábla megmozdult. A mozgása először egyenetlen volt. − Felelj! Felelj! - kántálta Beth, most már határozottabban. A háromszögletű tábla az óramutató járásával ellentétes irányban lassú kört írt le az ábécéstábla körül. Ivy hat kört számolt meg. Aztán még hatot, majd ismét hatot. − Felelj, felelj! Adj választ! Te vagy az? Az írólap a G betűre mutatott. Ivy visszafojtotta a lélegzetét. Guy vagy Gregory? A tábla tovább mozdult, és most az R betűn állapodott meg. Ivy figyelt, az idegei vitustáncot jártak. E...G...O...R...Y... − Gregory! - kiáltott fel Ivy. I..J...T... − Itt - olvasta ki halkan, a transzban lévő Beth azonban nem hallotta meg. − Állj! - kiáltotta Ivy. A... − Állj le, Beth! N... Ivy azonban nem várta meg az utolsó betű kijelölését. Előrehajolt, az írótáblát az ÉG VELED- re terelte, és lezárta a folyamatot. Beth úgy kapta fel a fejét, mintha Ivy pofon vágta volna. − Mi van veled, Beth? - kiáltott Ivy. - Nem hiszem el, hogy... − Itt van! - jelentette ki Beth elhaló hangon. - Most már semmi sem állíthatja meg. Hangos kopogás törte meg a csendet. Ivy felugrott, és a lépcső felé pillantott. Valaki volt a kis ház kapujánál. Beth előrehajolt, és nyugodtan elfújta a gyertyákat. Még nem tartott az utolsónál, amikor Ivy már a lépcső alján járt. Nagy levegőt vett, és kinyitotta a bejárati ajtót.
− Hála az égnek! - tört ki belőle. − Jól vagy, Ivy? - kérdezte Guy, és gyors léptekkel bejött. - Te reszketsz!
Mi baj van? − Én csak... megijedtem. Túl sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen a srác szemeit, de Ivy ettől még érezte, hogy Guy őt tanulmányozza. − Én ijesztettelek meg? - kérdezte. Ivy bizonytalanul elnevette magát. − Nem, Beth. Hogy is magyarázhatná el, mi történt?! − Jaj, ez egy hosszú sztori - csak ennyit mondott végül. − Én azt szeretem a legjobban a tengerpartban, hogy amikor az ember ott van, úgy érzi, a világ fele a levegőégből áll - közölte Ivy Guyjal, amikor már a partra vezető lépcső tetején álltak. − A világ felét a csillagok alkotják - felelte Guy. Ivy feléje fordult. Emlékszel, Tristan? - gondolta magában. - Emlékszel, amikor megcsókoltál a csillagok kupolája alatt? Guy kicsit hátrahajolva a csillagokat vizslatta. − Annyira csillogók, ha az ember nem a városi fények közeléből szemléli őket. És ilyenkor mintha közelebb is volnának. − Olyan közel, hogy akár meg is érinthetnénk őket. − Az ott az Orion, a vadász. Felismerem a kardját. Leballagtak a lépcsőkön, lenn a parton levették a cipőjüket, és elindultak a dűnék között kanyargó ösvényen. − Le akarsz menni egészen a vízig? - kérdezte Guy. - Most már tudok úszni - fűzte hozzá mosolyogva. - És nem félek attól sem, hogy belemerüljek az óceán vizébe. Ivy Guy felé nyújtotta a kezét, és együtt elindultak befelé. Éppen apály volt, a visszavonuló víz ezüstös kavics- és kagylósávot hagyott maga után. Amikor már megtettek egy jó darabot, Ivy visszafordult, hogy szemügyre vegye a lábnyomaikat. A nyomok közel egymáshoz haladtak, a lépéseik hossza is azonosnak bizonyult. Guy is megfordult, elmosolyodott, majd átölelte a lányt, és folytatták az útjukat. − Halljam, mi ijesztett meg? Valami Bethtel kapcsolatban? Ivy bólintott. − Bethnek látomásai vannak. Guy lassított. − Igazán? − Igen. Ez valódi adomány, de egyben átok is. És attól, amit lát, vagy érez, gyakran meg is ijed. − Azt mesélted, hogy az elmúlt évben segített neked. Ő jött rá, hogy Gregory a gyilkos? − Rájött a dolognak egy fontos részére. − És ma este mit látott Beth? - kérdezte Guy. Ivy vállat vont. − Az most nem számít. Én is kicsit hevesen reagáltam rá. Néha az a benyomásom, hogy Beth összekeveri a ténylegesen látott dolgokat azzal, amit elképzel. Gazdag képzelőerővel áldotta meg a sors. Guy maga felé fordította Ivy arcát, és mélyen a szemébe nézett. − Szerintem nagyon is számít, mivel nyomaszt téged. De majd elmondod, ha úgy érzed, készen állsz rá. Ezzel elengedte a lányt, és így szólt: - Most figyelj! Belerohant a vízbe, egészen combmagasságig, majd vigyorogva visszafordult, és hagyta, hogy egy hullám elfusson mellette. − Na, ehhez mit szólsz? - kérdezte. - Imponál a dolog? − Nagyon! Ivy is belerohant a vízbe, közben bele-belerúgott a tajtékos hullámokba. Megfogták egymás
kezét, és szembefordulva fogadták az újabb és újabb hullámokat. Amikor egy-egy hullám odaért hozzájuk, Ivy érezte, hogy Guy erősebben szorítja a kezét. − Látom, nem szereted, amikor a víz a mélyben visszafelé áramlik - állapította meg a lány. − Igen, ez még a hullámtörésnél is ijesztőbb a számomra − ismerte be Guy. - Olyan érzés, mintha az óceán vissza akarna taszítani a sötétségbe. − Nem engedlek át az óceánnak - jelentette ki Ivy. - Semmi sem kényszeríthet arra, hogy elengedjelek. − Hogy is lehetek ilyen szerencsés? Biztos valami nagyon rendes dolgot kellett tennem. − Te sok rendes dolgot tettél. Guy elnevette magát. − De, igenis tudom, hogy így van - ragaszkodott az állításához Ivy. Guy, még mindig nevetve, felemelte Ivy bal kezét, és csókot nyomott az ujjaira. − Van valami, amiben én sokkal jobban hiszek, mint a szerencsében - jelentette ki Ivy. − Az angyalaidban már én is szinte kezdek hinni... Szinte − jegyezte meg Guy. Visszaballagtak a partra, majd saját lábnyomaikat követve visszatértek a dűnék között kanyargó ösvényhez. Elindultak felfelé a falépcsőkön. A pihenőnél, ahol az egymással szembeforduló padok álltak, Guy megállította Ivyt. − Megállhatnánk? Szeretnék körülnézni. Tekintetük végigpásztázta az óceánt és az eget, a fekete és az ezüstösen csillogó végtelenséget. − Ügy érzem magam, mintha a levegőben lebegnénk - jegyezte meg Guy. − Félúton a föld és az ég között. Guy a lány felé fordult. Tenyerébe vette az arcát, magához vonta, és aztán lehajolt hozzá, gyengéden megcsókolta a kulcscsontjánál lévő bemélyedést. Aztán feljebb vándorolt a szája, Ivy nyakáig. − Szeretlek, Ivy. − Én is - felelte Ivy, és a fiú testéhez támaszkodott. Mindig is szeretni foglak - tette hozzá magában. − Azt hittem, mindent elveszítettem, amit csak egy ember elveszíthet - szólt Guy. - Arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Ha az ember nem tudja, ki is ő, nincs mit veszítenie. Tévedtem. Rettegek attól, hogy elveszíthetlek, ha elvesztelek... − Csitt! - intette csendre Ivy egy kézmozdulattal. − Ennél már az is jobb lenne, ha vízbe fúlnék. − Nem fogsz elveszíteni. − De ha valami közénk áll - rázta a fejét Guy. − Semmi sem állhat közénk - felelte Ivy. - ígérem neked, hogy égen-földön semmi sem állhat közénk. Folytatták az útjukat felfelé a lépcsőn, majd egymást átölelve lassan elindultak a fogadó felé. Feleslegesek voltak a szavak, egyikük sem szándékozott megszólalni. Ivy nem akart azon töprengeni, mi történt a múltban, vagy hogy mit hoz a jövő. Tristan visszatért hozzá. Mindörökké a jelenben akart élni, ez volt minden vágya. Minden, amire csak vágyott, itt volt, a jelenben. − Luke McKenna! Ivy a mély hang hallatán meghökkent. Felkapta a fejét, és a legnagyobb meglepetésére két rendőrtisztet pillantott meg. − Letartóztatom! - folytatta az egyik férfi. - Jogában áll hallgatni... Guy ebben a pillanatban berohant a fák közé. A két rendőr a nyomába eredt. Mindkettejük kezében zseblámpa világított, a srácnak a sötétben sikerült felszívódnia a fenyőfák között. A fiatalabbik tiszt, egy nő, folytatta az üldözést. Az erős testfelépítésű férfi Ivy mellett maradt, és karját összefonva figyelte a lányt. Ivy a fejében száguldozó gondolatoktól szinte elkábult. Tehát Luke-nak hívják. És ezzel tisztában is volt - Ivy látta, hogy reagált, amikor a tiszt ezen a néven szólította. Mióta tudja, hogy ez a neve? A karnevál óta? Vagy már korábban?
A rendőrtiszt hátrapillantott, Ivy követte a tekintetét. A kis ház és az istálló közt félúton Will állt. − Tisztában vagy vele, mekkora veszélyben voltál? - kérdezte a férfi Ivytól. - Tudsz róla, mit művelt Luke McKenna? Ivy a tisztre bámult, és nem szólt egy szót sem. Az óceán felől hideg fuvallat támadt fel. Ivy reszketett. − Még szerencse - folytatta a tiszt -, hogy a barátod figyelmeztetett minket. Ivy egy pillantást vetett Willre, majd a tisztre vándorolt a tekintete. − Mivel vádolják Guyt, azaz Luke-ot? A férfi markáns állát az egyenruhája gallérjára támasztotta. Végigmérte a lányt, mintha csak azt gondolta volna, hogy tetteti az értetlenséget. − Fogalmad sincs róla? − Nincs - felelte a lány, egyenesen a tiszt szemébe nézve. − Gyilkossággal.
25 Ivy kétrét hajlott, mintha valaki gyomron vágta volna. Alig bírta elvonszolni magát a kis ház ajtajáig. Amikor végül odaért, lerogyott a lépcsőre. Néhány perc múlva a lihegő rendőrnő is felbukkant. − Képtelen voltam elkapni - jelentette két levegővétel között. - Jó formában van a srác, és jobban ismeri a környéket, mint én. Elkelt volna egy kis erősítés. − Nem hallottam, hogy motorra szállt volna - felelte a férfi. - Tudjuk, hol lakik, úgyhogy el fogjuk kapni - ezzel a férfi Ivy felé intett. - Vidd be, és vedd fel a vallomását. Úgy látom, nem tud semmiről. − Hány éves vagy? - fordult hozzá a nő. − Tizennyolc - felelte Ivy, és nagyon bízott benne, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy azonnal felvegyék a kapcsolatot az édesanyjával. − Téged nem vádolunk semmivel, egyszerűen csak szeretnénk feltenni pár kérdést. Ettől függetlenül jogod van hozzá, hogy jelen legyen a jogi képviselőd. − Nincs szükségem ügyvédre. − Akarod, hogy idehívjuk a barátodat? - mutatott a nő Will felé, aki közben közelebb jött hozzájuk. Will mentett meg - gondolta magában Ivy. - Ismét ő. − Köszönöm, de inkább egyedül szeretnék lenni. Will megállt. − Oké, a kocsim a parkolóban van. Az idősebbik tiszt a ház előtt maradt, várt, hogy jöjjön valaki, aki elviszi a motort. Ivy a Beetlejével követte a rendőrségi kocsit. A kis rendőrkapitányságon bevezették egy szobába, ami bűzlött az odaégett kávétól, és a mikrózott popcorn művajának szagától. − Hozhatok neked valamit? Vizet, kávét, teát? - kérdezte a rendőrnő, miközben magának neszkávét kevert, amibe kávéfehérítőt szórt. Ivy megrázta a fejét. − Donovannek hívnak - mutatkozott be a rendőrnő, majd Ivyval szemben letelepedett az asztalhoz. - Rosemary Donovan - ezzel átnyújtott Ivynak egy névjegyet, amelyen rajta volt az azonosítója és a telefonszáma is, majd kinyitott egy mappát. − Volna néhány kérdésem. Ivy lassan, keservesen megválaszolta az összes kérdést - hol és mikor találkozott Luke-kal, miképpen hagyta el Luke a kórházat, mit mondott neki a múltjával kapcsolatban - semmit. A legutolsó kérdés volt a legbonyolultabb a számára: Mit vett észre Luke-on, amikor együtt voltak? Ivy a köztük lévő kávés edényt nézte. Mit mondhatott volna? Hogy figyelte, milyen kedvesen bánik egy kóbor macskával? Vagy azt említse, hogy amikor Guy-Luke megcsókolta, kis híján elsírta magát a gyengédségétől? Hogy lehet egy ilyen szeretni való alak gyilkos? És mitől volt olyan meggyőző vele szemben? Gregory itt van. Ivy felidézte magában az ábécéstábla üzenetét. Végigfutott rajta a hideg. Gregory visszajött, pontosan úgy, ahogy Beth megjósolta. És Laceynek is igaza volt: Gregory belopakodott Guy elméjébe, ahonnan könnyedén meggyőzhetett és megkísérthetett bárkit. Hosszú csendet követően Donovan megkérdezte: - Szerelmes vagy Luke-ba? Ivy émelygett. Hogy szerethetett bele valakibe, akinek a szívében Gregory kísért? A lány a kezeibe temette az arcát. − Szeretnél valamit mondani? - kérdezte halkan a tiszt. − Nem. − Lehet, hogy te szeretnél valamit kérdezni? - vetette fel a nő. Ivy felpillantott: - Kit öltek meg? És miért gondolja, hogy - itt egy pillanatra megállt, látszott rajta, hogy komoly erőfeszítést követel tőle a fiú igazi nevének kiejtése - Luke volt a tettes?
És honnan tudta Will, hogy Luke-ot gyilkosságért körözik? − Will O'Leary? - pillantott a nő az iratokba. - Kapcsolatba lépett a hyannisi kórházzal, és közölte velük, hogy az egyik ápoltjuk megszökött. O'Leary megadta az ápolt keresztnevét, a kórház kapcsolatba lépett a helyi rendőrséggel, ők pedig más hatóságokkal. A kép lassan összeállt, és mi rájöttünk, hogy az illető számláját nem csak a kifizetetlen kórházi számla terheli. Ami pedig az áldozatot illeti... - a nő egy képet nyújtott át Ivynak. Ivy a képre pillantott. Barna hajú, barna szemű lányt ábrázolt, a szeme pajkosan csillogott. − Corinne Santorinak hívják. − Hány éves? - kérdezte Ivy. − Tizenkilenc. Valaha Luke barátnője volt. Az egyik barátjuk azt mondta, hogy titokban még el is jegyezték egymást. A lány végül felbontotta az eljegyzést, Luke pedig őrjöngött. − És hogy csinálta... azt? − Megfojtotta. Ivy lehunyta a szemét, felidézte a föld és az ég közötti lebegést, a gyengédséget, ahogy megpuszilta a nyakát. − Jól vagy? - kérdezte a nő. − Igen - Ivy nagy levegőt vett, és megadta annak a lánynak a személyleírását, akivel Luke a karneválon beszélgetett. Nem titkolta a tényt, hogy a srác hazudott neki, és tagadta, hogy a lány Luke-nak szólította. Hazudott, letagadott dolgokat, és úgy tett, mintha törődne velem - gondolta magában Ivy. Hogyhogy nem vettem észre Gregory jelenlétét Guyban? Miután a kihallgatás befejeződött, a nő felajánlotta, hogy visszakíséri Ivyt a kis házba. − Köszönöm, j ól vagyok - utasította el Ivy. − Akkor szólok a társamnak, várjon meg ott. Ivy bólintott. − Légy óvatos, Ivy! Légy nagyon óvatos! Nem szeretnénk egy újabb halott lányt találni.
26 Amikor Ivy visszaért a fogadóba, meglátta, hogy egy utánfutón épp most viszik el Luke motorját a parkolóból, és a rendőr a saját kocsijával követte a szállítmányt. Cindy néni még mindig nem volt otthon, de Ivy tudta, bármelyik vendég észreveheti a rendőrautót, és kérdezősködni kezd, hogy mi történt. Ivy bement a konyhába, papírt és tollat kerített, kiment a hintához, hogy papírra vessen pár bocsánatkérő szót. Az alapvető tényeket foglalta bele: Megtudta, Guy igazi neve Luke McKenna, akit köröz a rendőrség. Amikor a rendőrök le akarták tartóztatni, meglépett. A rendőrség kihallgatta őt, de kiderült, hogy semmit sem tud Luke korábbi életéről. Ivyt írás közben hátborzongató nyugalom szállta meg. Úgy érezte, szíve és elméje bezárult, mielőtt Luke rettenetes akciói teljes egészében eljutottak volna hozzá. Éppen aláírta a levelet, amikor meghallotta, hogy a kis ház zsalugáteres ajtaja kinyílik. Beth állt az ajtóban, és Ivyt nézte: - Hogy vagy? Beth hangja most a megszokott kedvességgel csengett, arcának pírja is eltűnt. Ha Ivy nem látta volna a saját szemével, mi történt aznap az ábécéstáblával, magától rá nem jött volna. − Kösz, jól! - felelte, mivel kitalálta, hogy Will beavatta Bethet a rettenetes részletekbe. − Szeretnél egyedül lenni? − Nem, jó, hogy itt vagy. Amikor Ivy megmutatta a sorait Bethnek, a lány Ivy karjára fektette a kezét. − Sajnálom, nagyon sajnálom. Egyszerű szavak voltak. Ivy zokogott. Olyan erős fájdalom járta át, hogy szinte nem is kapott levegőt. Beth gyengéden megsimogatta Ivy hátát. − Hogy lehettem ennyire vak? - kérdezte önmagától Ivy, közben fulladozott a könnyeitől. Igazad volt, Beth. Végig igazad volt, hogy is gondolhattam, hogy Guy valójában Tristan? − Értem én, hogy miért történt mindez - felelte Beth. - Neked még mindig hiányzik Tristan. A gyógyulás folyamata még nem zárult le. Teljes szívedből arra vágytál, hogy ő legyen Tristan, és erről meg is győzted magadat. − De te és Will figyelmeztettetek, csakhogy én nem hallgattam rátok. Annyira sajnálom! Beth egy szót sem szólt. − Mostanában többször is azt járt a fejemben, Mi baj van ezzel a Bethtel? De valójában én voltam az, aki furcsán viselkedtem. Te pedig láttad, hogy ugyanazokat a hibákat követem el, mint korábban, és megint a nem megfelelő emberbe vetettem a bizalmamat. Ivy nagy levegőt vett, majd lassan ki is engedte: - A szeánsz éjszakáján történt, ugye? Akkor engedtük vissza Gregoryt a mi világunkba. Beth bólintott. Lágy fürtjei előreomlottak, és eltakarták az arcát. − Egy éve - folytatta Ivy -, amikor Tristan visszajött, könnyű volt besurrannia Will elméjébe. Will nem volt médium, mint te, és nem hitt az angyalokban, mint Philip. A besurranás mégis könnyen ment, mert Willhez hasonlóan gondolkodott - értelmezte a helyzetet. - És Gregorynak ezért nem volt nehéz belopakodnia egy gyilkos elméjébe. − Aki ráadásul azonos korú vele, mint Luke - felelte Beth. Ivy megborzongott. − Amikor használtuk az ábécés-táblát, az írólap az alábbi betűkre mutatott: Gregory itt van. − Arra gondoltam, sikerül kapcsolatba lépnem vele - kezdte Beth. − Amikor pedig lementem, és kinyitottam az ajtót, ott állt - folytatta Ivy. - Ő volt az. − Vissza fog jönni - jegyezte meg Beth. - Egy adott pillanatban Luke vissza fog jönni. Beth megszorította Ivy kezét. − Ne távolodj el tőlem, Ivy! Ne most! Vigyáznunk kell egymásra. Ne taszíts el magadtól. Ivy átölelte a barátnőjét. − Soha! Soha többé nem teszek ilyet *** Ivy Cindy néni beérkező leveleknek szánt dobozában hagyta a sorait, aztán elindult vissza a kis
házba. Közben egy pillantást vetett a pajtára. Még mindig túlságosan sebzettnek érezte magát ahhoz, hogy szóba álljon Willel, és nekilásson felszámolni a kettejüket elhatároló sértettséget. Egy dolgot mindenképpen megtanult az elmúlt hetek során: nem úgy szereti Willt, ahogy valaha Tristant szerette - testestül-lelkestül. Mint ahogy már kezdte megszeretni Luke-ot. A ráébredésről képtelen volt megfeledkezni, nem tudott úgy tenni, mintha ez megtörtént volna. Amire előbukkant a zuhanyból, Beth már ágyba bújt. − Jól vagy? - kérdezte Ivy. − Igen. És te? − Én is jól leszek - felelte Ivy elszántan. − Amíg együtt maradunk, nem lesz semmi gond. Ivy hosszú ideig ébren hevert az ágyában, tekintete a plafont pásztázta. Beth gyorsan elaludt. Dhanya és Kelsey egy órával később érkeztek meg. Ivy egészen addig nem mozdult, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy mindenki elaludt. Ekkor kikászálódott az ágyából, és lábujjhegyen lement a lépcsőn. Amikor a nappaliban álló pamlag melletti lámpát fölkapcsolta, halk nyávogás köszöntötte. − Pamacs! Odakinn lenne a helyed, hogy megvédd a kertet az egerektől és a pockoktól. A cica a hátára vetette magát, és várta a pocakvakargatást. Aztán lassan felállt, és elindult az ajtó felé. Miközben Ivy kiengedte, észrevette, hogy a zsalugáteres ajtó tolózára eltört. Egy olyan helyen, ahol az ajtók általában tárva-nyitva állnak, semmi értelme nem lett volna megjavítani. Ivy egy pillanatig mérlegelte, hogy a bejárati ajtót be kellene zárni, de aztán mégis a pamlagon kötött ki, és az ajtó nyitva maradt. Luke menekülőben volt a törvény elől, és minden bizonnyal eszében sem volna felbukkanni egy olyan helyen, ahol a többiek tisztában vannak a kilétével. Ami pedig Gregoryt illeti, őt a bezárt ajtó sem állítaná meg. Ivy a puzzle-t folytatta, és már majdnem ki is rakta, amikor váratlanul rátört az álmosság. Leoltotta a lámpát, elnyúlt a pamlagon. A zsaluzat résein keresztül ki-kipillantott a kertbe, a holdfény és a sötétség váltakozó mintáit figyelve. Aztán az oldalára fordult, arccal a pamlag felé, és elaludt. Kicsit később váratlanul felriadt. A pamlag csíkos mintájára meredt, és az első pillanatban azt se tudta, hol van. Fogalma sem volt róla, mi ébresztette fel. A szobában sötét honolt, a házban csend volt. Váratlanul egy tenyér borul a szájába. Ez Luke, gondolta magában, és megpróbálta letaszítani magáról a kezét. A lábait is bevetette, a támadó azonban erősebbnek bizonyult. Nyilvánvaló testi erejének tudatában nem okozott különösebb nehézséget a számára, hogy megfékezze a lányt. − Pszt, Ivy! - intette csendre Luke. Ivy a fejét ide-oda forgatva keményen küzdött. Megpróbálta megharapni Luke kezét, hátha így menekülésre készteti. Tristan, segíts! Könyörgök, segíts! Luke a mellkasát tiszta erőből a lány gerincére szorította, de a tenyerét levette a lány szájáról. Mielőtt még Ivy elsikolthatta volna magát, egy fényes érmét emelt a szeme elé. − Én emlékszem, Ivy! - szólt halkan. − Emlékszel! Mire emlékszel te? Hogy megölted Corinne-t? Luke a lány tenyerére fektette az érmét. − Amikor először csókolóztunk, te lemerültél egy érméért. Láttam, hogy a medence fenekén fekszel, és azt hittem, megfulladtál. Utánad ugrottam. Ivynak egy pillanatra elakadt a lélegzete, és szólni sem tudott. A srác Ivy kezére fektette a tenyerét, ujjait a lány ujjaira fonta. − Luke-nak hívnak, de a valódi nevem... Tristan. Ivy szíve úgy vert, akár a baleset éjszakáján. Eltolta magától a fiú karjait, az érme a földre pottyant. A fiú végigfuttatta az ujjait Ivy arcán, és miközben nézte, arcán csodálkozás tükröződött. Megcsókolta a lányt, majd az arcára borulva kicsit megpihent. Ivy érezte a forró könnyeit, amint lefelé csurognak az arcán. − Tristan! Én kezdettől fogva azt hittem, te vagy, de később valahogy elbizonytalanodtam.
− Nem szabad! Ha az ember megszűnik hinni valamiben, nem marad utána más, csak a sötétség.
A lány szorosan átölelte. − Szeretlek, Tristan! Mindig is szeretni foglak. − Örökre, Ivy! - suttogta a fiú, pontosan úgy, ahogy azon a bizonyos éjszakán. − Képtelen volnék elviselni, ha ismét eltűnnél - szólt Ivy, és hallotta a másik nagy sóhaját. − Valami baj van, Ivy. Fogalmam sincs róla, mi történt, amióta elbúcsúztam tőled Tristanként, egészen addig, amíg Guyként vissza nem nyertem az öntudatomat. Azaz helyesebb volna Luke-ot mondanom - korrigálta önmagát. - De annyi szent, hogy valami rettenetes dolog. A csontjaimban érzem a dolgot. − Ki vagy? Angyal vagy ember? - kérdezte Ivy. - Most is az van, mint korábban, amikor Willen, illetve Bethen keresztül kommunikáltál a világgal? − Nem - felelte Tristan, és egy fél lépést hátrálva maga elé emelte a karjait. - Jelen pillanatban Luke arca az én arcom, az ő karja az én karom, és csakis az enyém. Nem tudom megmondani, hol van Luke lelke. Az elméje és a szelleme nincs benn ebben a testben. Semmiféle információm nincs az életéről, csak azt tudom, amit mások mondtak el nekem. A különböző emlékfoszlányok, részletek, amik lassacskán az eszembe jutnak, Tristanként megélt napjaimból fakadnak. − Emlékszel Gregoryra? - kérdezte Ivy. - Úgy értem valami többre, mint amit mi mondtunk el neked a múltkor. − Emlékszem, milyen volt, amikor szemtől szemben álltam vele. Emlékszem a szürke szemeire. Néha távolságtartás és ridegség ült bennük, néha - amikor váratlanul rajtakaptam - csak úgy lángolt bennük a harag. − Gregory visszatért. − Tényleg? - kérdezett vissza Tristan - Ivy! Ha ez igaz, veszélyben vagy. − Ma este, kicsit korábban Beth megpróbálta elérni egy ábécéstábla segítségével. Az írótábla a következőt jelezte: Gregory itt van. És amikor lejöttem... - Ivy borzongva megállt. − Kinyitottad az ajtót, és megláttál engem. Később rájöttél, hogy gyilkossággal vádolnak, tehát arra gondoltál, hogy Gregory bennem van. Ivy bólintott. − Ki volt még akkor a házban? Ivy nem válaszolt. − Felelj, Ivy! Ivy a fiú válla felett a zsalugáteres ajtóra pillantott Odakintről hangok szűrődtek be a szobába. Reflektorok fénye pásztázta a kertet. − Visszatért a rendőrség - szólt Ivy, és megszorította Tristan karját. - Rájöttek, hogy visszatérhetsz. Téged keresnek. Cindy néni hangja a átütött a nyüzsgésen. − Ez egy fogadó. Vendégeim vannak, akik alszanak. Nem jöhetnek csak így be valahova, ami magánterület. Tristan magához ölelte Ivyt. − Nem hagyhatlak itt ezekkel... − Ők csak Luke-ként ismernek, és azt hiszik, gyilkos vagy. El kell menned. − Ki volt még itt Bethen kívül? - követelte Tristan. − Hagyjuk most ezt - könyörgött Ivy, miközben megpróbálta kivonszolni a srácot a konyhába. Eredj! Könyörgök, menj el! − Ahhoz túlságosan nagy veszélyben vagy, Ivy! − A börtönből nem tudsz majd segíteni nekem! Menj! Tristan a lány arcához hajolt, és még egyszer utoljára megcsókolta, majd kisurrant az ajtón. Ivy tudta, ha a rendőrök a földszinten bukkannak rá, kitalálják, hogy ki járt itt. Úgyhogy felszaladt a lépcsőn. − Angyalok, védjétek meg őt! Angyalok, védjetek meg engem! - fohászkodott. Amikor a mellette lévő ágyra pillantott, látta, hogy Beth, a legjobb barátnője mélyen alszik. Arca nyugodt és sápadt volt, világosbarna haja szétterült a párnán. Ivy nagyot nyelt, és magában
beismerte, amit hangosan képtelen lett volna kimondani Tristannek: amikor az ábécéstábla segítségével megérkezett a rémisztő üzenet, rajta kívül csak Beth volt a házban. Beth, a médium volt az a személy, akit Tristannek a legkönnyebb volt „megszállnia", amikor az elmúlt nyáron kapcsolatot szeretett volna teremteni Ivyval. Gregory a szeánsz éjszakáján minden bizonnyal felfedezte Beth elméjében ugyanezt a nyitva álló kaput. Ivy Beth fejfájásait a balesetnek tulajdonította, de most, ha visszagondolt, egyértelműnek tűnt a számára, hogy a fejfájások a szeánsz után kezdődtek. Beth viselkedése akkortájt vett gyökeres fordulatot. Ivy most már tudta, mit jelent ez: Gregory minden múló pillanattal párhuzamosan egyre nagyobb hatalmat gyakorol Beth felett, akinek megszállta a testét. − Ivy Lyons! - kiáltotta a rendőrség, miközben hangosa kopogtattak a kis ház ajtaján. Ivy kis híján hangosan elnevette magát. A törvény, a pisztolyok mind-mind haszontalan fegyverek egy démon szemben, aki csak egyet akart: Ivyt.
