Élelmiszerszabályozás és a feldolgozott mezõgazdasági termékek (Non-Annex I. rendszer) kereskedelmének szabályozása az Európai Unióban

GYI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉ SI MI ÛVELÉSÜ M D L NISZ Ö F TÉRIU

M

Az Európai Unió agrárszabályozása

Élelmiszerszabályozás és a feldolgozott mezõgazdasági termékek (Non-Annex I. rendszer) kereskedelmének szabályozása az Európai Unióban 1. Az EU élelmiszer-szabályozásának céljai 1.1. A fogyasztó védelme Minden gazdasági-politikai rendszer deklarált legfôbb célja az ember, a fogyasztó védelme, vagyis számára a lehetô legmagasabb szintû életminôség biztosítása. Az ember életében, fogyasztási struktúrájában az élelmiszer meghatározó jelentôségû, így ezen keresztül igen sokat lehet tenni az emberért. A védelem legfôbb területei a következôk: 1.1.1. A fogyasztók egészségének védelme Az élelmiszerek – rendeltetésüknek megfelelôen – folyamatosan bekerülnek és jelentôs hányadukban be is épülnek az emberi szervezetbe. Biztosítják az ember fizikai tevékenységéhez szükséges energián túl mindazon anyagokat (vitaminok, ásványi anyagok, nyomelemek, különféle esszenciális anyagok, rostok stb.), amelyek szükségesek az élethez. Természetesnek kell venni, hogy az élelmiszerek az emberi egészségre gyakorolt hatása pozitív. Azonban mindent meg kell tenni a lehetséges negatív hatások kizárása, illetve csökkentése érdekében. A folyamatosan és igen nagy mennyiségben az emberi szervezetbe kerülô élelmiszer ugyanis egyszersmind igen nagy veszélyforrás is lehet. A veszélyek sokfélék és sokrétûek, de jellegük szerint két fôcsoportba oszthatók. 1.1.1.1. Élelmiszermérgezések, -fertôzések megakadályozása Az élelmiszermérgezések a fejlett országokban is igen komoly problémát jelenthetnek. És ez nem

csupán a fogyasztók, hanem az élelmiszer gyártók számára is probléma. A fogyasztók bizalmának elvesztése – amelyet egy kisebb élelmiszermérgezés puszta híre is kiválthat – súlyos hátrányt okozhat egy-egy termék, illetve elôállítója számára. 1.1.1.2. Hosszú távú egészségkárosítás csökkentése Minden államnak, a polgáraival szembeni alapvetô kötelessége, hogy olyan szabályokat teremtsen az élelmiszerek elôállítására, amelyek kiküszöbölik, vagy legalábbis csökkentik a hosszú távon jelentkezô, nehezen azonosítható egészségkárosító hatást. A kérdés kezelését bonyolítja, hogy nehéz felmérni, számszerûsíteni, statisztikákkal bizonyítani a hosszú távú egészségkárosítást. A szabályozás az élelmiszer hosszú távú egészségkárosító hatásának megfelelôen két típusú. Az élelmiszerben lévô egészségkárosító anyagok mennyiségének korlátozása A mezôgazdasági termelés során növényvédôszereket és mûtrágyákat, az állattenyésztésben gyógyszereket, az élelmiszeripari feldolgozásban segédanyagokat, adalékanyagokat használnak. A termesztés során a környezetbôl (levegô, talaj) származó szennyezô anyagok épülhetnek be a növényekbe, a csomagolóanyagokból veszélyes anyagok juthatnak az élelmiszerekbe. Mûszerekkel alig, vagy talán nem is kimutatható mennyiségekrôl van szó, de az emberi szervezetben lerakódnak, feldúsulnak, ezáltal betegségeket, esetleg halált okoznak. A szabályozásnak mindent el kell követnie, hogy e veszélyeket elhárítsa vagy minimálisra csökkentse.

A „helytelen” táplálkozásból következô egészségkárosítás csökkentése A mértéktelen, túlzott fogyasztás egyes élelmiszerekbôl, vagy a hiányos egyoldalú táplálkozás számos betegség és korai halál okozója lehet. Elegendô az alkoholizmus, a túltápláltság, a túlzott zsírfogyasztás, vagy a vitaminok, a rostanyagok, az ásványi anyagok fogyasztása hiányának említése. E téren az állami szabályozás nem tehet túl sokat. Nem lehet a vitaminfogyasztásra kötelezni, a zsírtól, az alkoholtól, a túlzott táplálkozástól eltiltani a fogyasztót. Az viszont lehetséges – és ezt a fejlett országok meg is teszik, – hogy kötelezôvé tegyék a fogyasztók alapos tájékoztatását arról, hogy milyen összetevôket tartalmaz az elfogyasztandó élelmiszer. A fogyasztók így lehetôséget kapnak az ésszerû és egészséges táplálkozásra. Természetesen a fogyasztón múlik, hogy él-e ezzel a lehetôséggel. 1.1.2. A fogyasztók érdekeinek védelme 1.1.2.1. A fogyasztó megkárosításának megakadályozása A háztartási kiadások közül a lakosság az élelmiszerek vásárlására költ a legtöbbet. A fejlettebb, magasabb életszínvonalú országokban ez az arány jóval kisebb (20%), mint a kevésbé fejlett országokban (35% körüli). Magyarországon közel 40%, a fejletlen országokban 50-80%-ot is eléri a kiadások élelmiszerre fordított aránya. A fogyasztó a minôségi jellemzôk töredéke esetében tudja csak önmaga érdekeit megvédeni. Ha az élelmiszer külsô megjelenése, formája, íze, illata nem egyezik a fogyasztó elvárásaival, a terméket többet nem vásárolja. De hogyan állapítsa meg, hogy az élelmiszer értékes alkotórészei (pl. fehérjetartalma) megfelelô-e? Miután a fogyasztó mindezt saját érzékszerveivel nem tudja eldönteni, a szabályozásnak kell a megfelelô garanciákat biztosítania számára. 1.1.2.2. A valósághû tájékoztatás biztosítása A kiélezett piaci verseny, a vásárlóért folytatott harc fontos lépése a termék jelölése. A többi hasonló termékekkel szemben milyen elônyt ajánl a vásárlónak? Az elôállítók ezen versenye veszélyes terület a fogyasztó védelme szempontjából, hiszen egyszerûbb, olcsóbb egy bizonyos vonzó tulajdonságot vagy jellemzôt feltüntetni, mint azt valójában biztosítani. Ezért az élelmiszerek jelölése minden országban részletekbe menôen szabályozott és ez a szabályozás folyton változik, egyre részletesebbé válik. A valósághû tájékoztatás fontos része a hatékony ellenôrzés is. Vagyis annak rendszeres vizsgálata, hogy a terméken deklarált minôségi jellemzônek valóban megfelel-e az adott élelmiszer. A fogyasztó megtévesztését megfelelô szankciókkal kell megtorolni, a további ilyen tevékenységet így megelôzni.

1.2. A gazdasági folyamatok segítése

2

Az elsôdleges mezôgazdasági termelés és a feldolgozott élelmiszerek szektora jelentôs Európa gaz-

dasági életében. Meghatározó e szektorok szabályozása, versenyképességének fenntartása, hiszen általuk érhetô el az életszínvonal emelkedése és a szociális jólét a Közösség területén. A versenyképesség megôrzése maguknak a cégeknek a felelôssége, de természetesen a hatóságoknak is hozzá kell járulni a versenyképesség fenntartásához azzal, hogy megfelelô feltételeket teremtenek a vállalkozások mûködéséhez. Biztosítani kell a megfelelô infrastruktúrát, ki kell alakítani a megfelelô irányítási környezetet, és speciális célkitûzéseket megfogalmazni, különösen az innováció, a minôség és a vállalkozási környezet területén. 1.2.1. A Közös Agrárpolitika (KAP) A Közös Agrárpolitika jelentôs hatást gyakorolt a Közösség élelmiszer-elôírásainak kialakítására. A KAP célkitûzéseinek elérése érdekében hozott intézkedések olyan szabályok kialakítását eredményezték, amelyek hatással vannak a mezôgazdasági eredetû élelmiszerek eladására. Az elsôdleges mezôgazdasági termékek Közösségen belüli szabad mozgásának biztosítása érdekében szükségessé vált olyan részletes szabályok kidolgozása, amelyek közelítik egymáshoz az emberi, állati és növényi egészségre vonatkozó törvényeket. Azt is biztosítani kell, hogy a mezôgazdasági termelés során alkalmazott technikák ne jelentsenek veszélyt az emberi egészségre. A Bizottság az 1989-ben kiadott és a vidéki társadalom jövôjérôl szóló értekezésében jelezte, hogy szándékában áll támogatni egy Közösségi szintû minôségpolitika kialakítását. Ennek következményeként Közösségi rendeleteket fogadtak el a hagyományos tulajdonság tanúsítására, az eredet megjelölés védelmére, vagy például az organikus (bio) élelmiszerekre. 1.2.2. Az Egységes Belsô Piac fejlesztése Az 1987-ben – hosszú elôkészítô tanulmányok után – elfogadott Egységes Európa Okmány (Single European Act) egyik legfôbb célja az áruk, köztük az élelmiszerek valóban szabad mozgását akadályozó eltérô szabályok az ún. technikai akadályok lebontása volt. A Közösség ekkor véglegesítette és deklarálta szabályozás-technikai politikáját, mely szerint: – közösségi szinten csak azt kell szabályozni, ami a Közösség mûködését vagy a polgárok nagy részének egészséget, érdekeit lényegesen befolyásolja, – nemzeti szinten bármi szabályozható, de e szabályok nem lehetnek a belsô kereskedelem akadályai. A végrehajtáshoz szükséges szabályozásokat elvégezték, így 1993. január 1-én az Egységes Belsô Piac valóban mûködni kezdett. 1.2.3. A piaci verseny tisztaságának segítése A kínálati piac, az éles verseny nem lehet meg olyan szabályok nélkül, melyek a tisztességtelen tevékenységet meggátolják. Ezért minden szabályozási tevékenységnek részben a versenytisztaságának biztosítása a célja.

Az elv azt jelentette, hogy a Közösség létrejötte utáni elképzelések szerint minden egyes termékre közösségi termék elôírást kell létrehozni. Az elképzelés lényege az volt, hogy az Egységes Európában minden, a szokások, a kultúra – benne a fogyasztott élelmiszerek – egységesek lesznek. Az Euro-recept elv életképtelenségét a gyakorlat mutatta meg. A legtöbb fogyasztási cikk, így az élelmiszerek esetében sem sikerült – még az akkori korlátozottabb kiterjedésû Közösségben sem – egyetértésre jutni arról, hogy egy-egy terméknek milyennek kell lennie. Ez a sikertelenség megmutatta, hogy az emberek, a fogyasztók szokásai, kultúrája milyen sokrétû. Világos lett: ezt a sokszínûséget nem megszüntetni, hanem megôrizni kell. Nem kell, nem szabad tehát az élelmiszereket sem egységesíteni.

a legtöbb információ áll rendelkezésre. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy csak akkor és azon területen kell Közösségi; „brüsszeli” szintû szabályt alkotni, ha azt alacsonyabb, tehát nemzeti szinten, vagy nem kötelezô módon nem lehet kellô eredménnyel megtenni. A szubszidiaritás elvét már a Római Szerzôdésben is rögzítették. A szubszidiaritás elvének valódi alkalmazásához igen fontos lépés volt az Európai Bíróság ún. Cassis de Dijon ítélete. Ezen ítélet kapcsán a Bíróság általános érvénnyel kimondta, hogy „Egy tagállamban törvényesen elôállított termék szabadon forgalmazható bármelyik másik tagállamban még akkor is, ha az az adott tagállam nemzeti szintû szabályaitól eltér”. Ezen ítéletbôl következôen a nemzeti szabályok megszûntek a belsô kereskedelem akadályai lenni. A nyolcvanas évektôl gyakorlattá vált, hogy a Bizottság minden, döntésre benyújtott szabályozási javaslat indoklásába beiktatott egy ún. „szubszidiaritási jelentést”. Ebben kijelenti és indokolja, hogy az adott téma alacsonyabb szinten nem szabályozható. Az 1992-ben megkötött Maastirchti Szerzôdés (Treaty on European Union) alapján – amely a Közösség egységének és demokratizmusának elmélyítését egyaránt szolgálja – a szubszidiaritás követelménye és gyakorlata folyamatosan erôsödik.

2.2. Horizontális-vertikális szabályok

2.4. Kockázat elemzés alkalmazása

Az Euro-recept elv kudarca után világossá vált, hogy a termékek helyett inkább az összes, vagy több termékre vonatkozó, általános követelményeket célszerû szabályozni. Például azt, hogy milyen adalékanyagot, csomagolóanyagot szabad használni, hogy milyen adatokat kell az élelmiszereken feltüntetni, vagy hogyan kell azokat ellenôrizni. Ezeket a – valamennyi, vagy több élelmiszerre vonatkozó szabályokat – nevezzük horizontális szabályoknak. Korlátozott mértékben azonban szükség volt terméket, vagy a szûkebb termékcsoport tulajdonságait meghatározó szabályokra is. Ezeket az egy termék vagy termékcsoport konkrét tulajdonságait elôíró szabályokat nevezzük vertikális szabályoknak. A Közösségi szabályozás elsô negyedszázada a horizontális szabályozás fokozatos kiterjedését, a vertikális visszaszorulását hozta. A vertikális megközelítés alapján a Közös Agrárpolitikához kapcsolódó tojás, tej, friss fogyasztásra szánt gyümölcs-zöldség mellett a gyorsfagyasztott élelmiszerekre, különleges táplálkozási célú élelmiszerekre, mézre, cukorra, tejsûrítményre, kávékivonatra, lekvárokra, csokoládéra vannak vertikális szabályok. Az Egységes Belsô Piac megteremtését célzó Fehér Könyv megjelentetése óta több magas szintû dokumentum kötelezi a Bizottságot arra, hogy ne javasoljon új vertikális szabályt, sôt vizsgálja a meglévôk visszavonásának lehetôségét is.

A kilencvenes évek közepén a FAO és a WHO által kidolgozott és a közösen mûködtetett Codex Alimentariusban alkalmazni kezdett módszer (kockázatelemzés), az évtized második felében a nemzetközi (Codex) a regionális (EU) és az igényes országok nemzeti szabályozásának alapjává vált. Alapdefiníciói a következôk: Kockázat (risk): egy egészségkárosító hatás lehetôsége és annak súlyossága, mely az élelmiszerben lévô veszélyre vezethetô vissza. Veszély (hazard): az élelmiszerben lévô olyan biológiai, kémiai vagy fizikai anyag, vagy olyan körülmény mely egészségkárosító lehet. Kockázat elemzés: a kockázat becslésbôl, kockázat menedzsmentbôl és kockázat kommunikációból álló folyamat.

2.3. A szubszidiaritás elve

2.6. A szántóföldtôl az asztalig elv (From stable to table, From farm to fork)

2. Az EU élelmiszer-szabályozási elveinek változása Az Európai Unió egyik nagy erôsége a körülményekhez, lehetôségekhez, a polgárok elvárásaihoz való folyamatos igazodás. Ezt az igazodást, változást az élelmiszer-szabályozásban is nyomon követhetjük.

2.1. Az Euro-recept elv

A szubszidiaritás elve azt jelenti, hogy minden döntést – esetünkben élelmiszer szabályt – azon a szinten kell meghozni, ahol annak meghozásához

2.5. A Kötelezô Elôvigyázatosság Elve (Precautionary Principle) Az elv lényege, hogy az egészségkárosítás lehetôségének fennállása esetén – még ha ennek bizonyítására a kellô tudományos eredmények nem is állnak rendelkezésre –, meg kell tenni minden szükséges intézkedést az esetleges veszély elhárítására. Az EU elôször 1998-ban, a szarvasmarhák Egyesült Királyságban fellépô szivacsos agyvelô gyulladása (BSE) kapcsán alkalmazta látványosan ezt az elvet.

A kilencvenes évek végének nagy európai élelmiszer botrányai (BSE, dioxin) nagy részben a mezô-

3

gazdasági tevékenységhez (tehát az élelmiszer nyersanyag elôállításához), például a takarmányozáshoz kötôdnek. Ezért az Európai Unió már az 1997-es Zöld Könyvben, majd a 2000-ben megjelent Élelmiszerbiztonsági Fehér Könyvben még hangsúlyozottabban elôírta azt, hogy a takarmányozás és az élelmiszer szabályozás (valamint a szabályok betartásának) elkülönülését meg kell szüntetni. Az élelmiszer termékekre azonban sem vertikális, sem horizontális jellegû termék szabványok nem születtek, ilyenek a szabványosítási tervekben sem szerepelnek. Az élelmiszer speciális jellege (mindenek elôtt az emberi egészségre gyakorolt hatása) miatt ugyanis élelmiszer termékszabványok egyetlen tagállamban sincsenek. Néhány tagállam – ahol valamilyen önkéntes termékleírást mégis szükségesnek tartanak – nem a szabvány, hanem az Élelmiszer Könyv szabályozási formát választotta.

3. EU élelmiszer-jogszabályok kidolgozásának gyakorlata Hatalmas apparátus, szakértôk, politikusok vesznek részt abban az évekig, néha sok évig tartó folyamatban, amelynek végén az EU Hivatalos Lapja (Official Journal) közli egy új jogszabály szövegét. A hosszú procedúra célja, hogy megtalálja azt a megoldást, melyet sok érdekcsoport, ország egyaránt el tud fogadni. A törvényalkotás mechanizmusa két élesen elkülönülô szakaszra oszlik: A javaslat elkészítése. Ez hosszadalmas, szerteágazó munka, a törvényalkotásnak inkább szakmai jellegû része. A különféle munkaanyagokat nem publikálják. Az elkészült javaslat véglegesítése. Ez a törvényalkotásnak inkább politikai, érdekegyeztetô szakasza. A dokumentumokat publikálják; a Parlament, a Szociális és Gazdasági Bizottság és a Régiók Tanácsa ezeket tárgyaló ülései nyilvánosak.

3.1. A résztvevô fôigazgatóságok 3.1.1. SANCO Fôigazgatóság (Directorate General for Health and Consumer Protection of the European Commission) (Egészség- és Fogyasztóvédelem) Az EU élelmiszer minôségi elôírások 75-80 %-át ez a részleg készíti. Az itt dolgozó mintegy 30, különbözô tagállamokból származó szakember a következô fô témacsoportokkal foglalkozik:

4

– – – – – – – – – –

általános kérdések; jogi kérdések, élelmiszer jelölés; adalékok, szennyezô anyagok; élelmiszerrel érintkezô anyagok; besugárzás, oldószerek; különleges táplálkozási célú élelmiszerek; új élelmiszerek, ásványvíz; veszélyes termékek információcsere rendszere; ellenôrzés; általános higiénia.

3.1.2. AGRI Fôigazgatóság (Agriculture Directorate General) (Mezôgazdaság) A sok száz fôt foglalkoztató hatalmas szervezet B/I. Igazgatósága foglalkozik az általános jellegû törvénykezéssel. A B/II. (Minôség és Egészség) Igazgatóság a takarmányozási, állategészségügyi szabályozásban érintett. A teljes élelmiszer törvénykezési tevékenység azonban ennél jóval kiterjedtebb. Az egyes termékekért felelôs igazgatóságok a termékek vertikális szabályozásának elôkészítését végzik. Legfontosabb a B.I/I Minôségpolitikai és több terméket érintô ügyek Fôosztálya (Quality policy and other matters concerning more than one products). Ez a fôosztály foglalkozik a számunkra különösen fontos, eredet és földrajzi megjelölésû és a különleges tulajdonságú, valamint a bio élelmiszerekkel.

3.2. A fôigazgatóságok szabályozási munkáját támogató bizottságok 3.2.1. Élelmiszertudományi Bizottság (Scientific Commitee on Food – SCF) Az EU szabályozásban mindig fontos szerepet játszott tudományos bizottságok munkája az 1997-es BSE botrányt követôen felértékelôdött, mûködésük változott. Az egyes szakterületek (köztük az élelmiszertudomány) bizottságait a szabályozást elôkészítô fôbizottság (élelmiszernél a DG III.) mûködtette. Az 1997. második felében – az ipartól való függetlenség és a fogyasztói érdekek jobb képviselete érdekében – a mûködô nyolc Tudományos Bizottságot a Fogyasztóvédelmi Fôigazgatóságra (DG XXIV, melynek neve azóta SANCO-ra változott) helyezték át. A tagok kiválasztását átszervezték és a nyolc bizottság munkájának összehangolására egy irányító bizottságot hoztak létre. 3.2.2. Élelmiszer Állandó Bizottság (Standing Committee for Foodstuffs) Feladata: valamennyi, a tagállamok vagy az Európai Bizottság részérôl az EU törvénykezéssel kapcsolatban felmerülô részletkérdés megvitatása. Állásfoglalások kialakítása (ha szükséges ehhez további állásfoglalások beszerzése más bizottságoktól) a Tanács részére. Tagok: a tagállamok által a napirenden lévô kérdéstôl függôen kijelölt (tehát nem független) szakértôk. Ebben a bizottságban vetôdnek fel elôször az új problémák, és ez biztosítja, hogy ne eltérô nemzeti, hanem egységes, közösségi válasz szülessen rájuk. 3.2.3. Élelmiszer Tanácsadó Bizottság (Advisory Committe on Foodstuffs) Feladata: az élelmiszer-szabályozásban elsôsorban érintett, de a folyamatból általában kiszoruló gyártók, fogyasztók, kereskedôk bevonása a szabályozásba. Tagjai: tíz állandó tagja van, akiket – 2-2 tagot adva – a mezôgazdaság, az ipar, a kereskedelem, az alkalmazottak és a fogyasztók meghatározott szervezetei delegálnak. Az állandó tagok 2-2 szakértôt nevezhetnek meg, akik segítik a munkájukat és részt vesznek a tanács-

kozásokon. Az állandó tagok 3 évre egy elnököt és két elnökhelyettest választanak. Egyes szakkérdések részletesebb megtárgyalására a Bizottság munkacsoportokat hozhat létre. A Bizottság napirenden lévô kérdésekrôl nem dönt, hanem jelentést, véleményt vagy észrevételeket ad, amely az egyes csoportok esetleges eltérô véleményeit is rögzíti. Alkalmi Munkabizottságok. Egy-egy irányelv kidolgozása, módosítása ügyében hívják össze az államok illetékes képviselôit. A szóban forgó dokumentum jóváhagyása után a bizottság megszûnik.

3.3. Az EU jogszabályok nemzeti alkalmazása Az EU alapokmányaiból következôen néhány speciális terület kivételével a közösen létrehozott törvények alkalmazása, betartatása a tagállamok nemzeti hatásköre.

3.3.2. A végrehajtás Az EU jogszabályok érvényesítésének a nemzeti jogrendbe való beillesztése csak az elsô, kezdô lépés. A jogszabályban leírtakat ugyanis végre is kell hajtani, hajtatni. Természetesen ez is a tagállamok nemzeti hatóságainak feladata. Végrehajtása és a végrehajtás ellenôrzése még a bevezetésnél is nehezebb feladat.

3.4. A Tagállamok nemzeti törvénykezése Az EU tagállamok a közös törvénykezés mellett saját, nemzeti jogszabályokat is alkothatnak két fontos kikötéssel: – a nemzeti jogszabály nem lehet ellentétes meglévô Közösségi jogszabállyal, – nem válhat a Közös Politikák (mindenek elôtt az Egységes Belsô Piac mûködésének) akadályává.

3.3.1. A nemzeti jogrendbe való bekerülés A nemzeti alkalmazásnak elsô lépése az, hogy a közösségi törvény bekerüljön a tagállam nemzeti jogrendjébe. Az EU rendelet nemzeti alkalmazása – mely a Római Szerzôdésbôl következôen olyan Közösségi szabályozási forma, amely a hivatalos közlönyben való megjelenéssel automatikusan minden tagállam nemzeti jogának részévé válik – egyértelmû. Az irányelvek (direktívák) esetében viszont – melynek nem a szövege, hanem a benne lévô rendelkezések alkalmazása kötelezô minden tagállam számára – komoly probléma a nemzeti jogrendbe illesztés. Az irányelv megjelenését ugyanis – az abban megadott idôhatárig – minden tagállamban egy olyan jogszabály megjelenésének kell követnie, ami az irányelvben rögzítetteket a nemzeti jogban is kötelezôvé teszi. Miután a nemzeti jogrendek rendkívül eltérôk, bonyolultak, az irányelvek miatt szükséges változtatások nehezen áttekinthetôek, azoknak külsô (pl. az Európai Bizottság általi) ellenôrzése nem egyszerû dolog. A szükséges változtatás lebonyolítása technikailag sem egyszerû például: – Amennyiben irányelvben szabályozott területre semmiféle nemzeti törvény nem létezik, önálló, új nemzeti jogszabályt kell alkotni. Ez a nyilván ritkán elôforduló eset (például egy új téma, mint a genetikailag módosított szervezetek) technikailag a legegyszerûbb. – Ha az irányelvben szabályozott területre egyetlen nemzeti törvény van hatályban, akkor azt kell úgy módosítani, hogy ne ellenkezzen a direktívával. Ez esetben már nyilván több az értelmezési probléma, ebbôl a nemzeti és EU szabály közötti eltérés következhet. – Ha az irányelvben szabályozott területre több vagy sok nemzeti törvény vonatkozik (és általában ez a jellemzô eset) még több változtatás szükséges és még több eltérés lehetséges. Az irányelv nemzeti jogba való átvételének legnagyobb akadályozója azonban nem a fentiek szerinti technikai nehézség, hanem az akarat hiánya. A legtöbb problémát az okozza, ha egy tagállam – miután az irányelv kidolgozása során érdekeit nem vagy nem teljesen tudta érvényesíteni – nem is akarja a rendelkezést bevezetni.

3.4.1. Kötelezô nemzeti szabályok Miután a nemzeti jogszabályok száma igen sok, a jogrend bonyolult és eltérô, a Tanács 83/189/EGK sz. irányelve az új jogszabályok hatályba léptetésének feltételéül szabott egy ún. notifikációs eljárást. Eszerint minden kötelezô jellegû nemzeti szabály (jogszabály) tervezetét a tagállam köteles benyújtani a Bizottságnak. Három hónapos idôtartamon belül a Bizottság és minden tagállam tanulmányozhatja a tervezetet. Ha azt bárki a korábban ismertetett elvekkel ellentétesnek tartja, a tagállam újabb hat hónapig nem vezetheti be nemzeti jogrendjébe a tervezett intézkedést. Ezalatt olyan egyeztetési eljárást kell lefolytatni, hogy a fenntartások megszûnjenek. 3.4.2. Nem kötelezô szabályok A fejlett piacgazdaságban a fogyasztók védelme és a verseny egyenlôség szempontjából egyaránt fontos szerepe van azoknak, az érdekeltek széles körû konszenzusán alapuló szabályoknak, melyek jogilag nem kötelezôek ugyan, de a kialakult gyakorlat szerint betartják ôket. Az élelmiszereknél a szabványok és az élelmiszer könyvek a legismertebb ilyen szabályok. 3.4.2.1. Szabványok A szabványok a több évtizedes magyar és keleteurópai gyakorlattal szemben a piacgazdálkodást folytató országokban nem kötelezô, hanem önkéntes szabályok. Az EU tagállamok szabványosítási gyakorlatában élelmiszer szabványok csak a vizsgálati módszerekre készülnek, az egyes termékekre, termékcsoportokra nem. 3.4.2.2. Élelmiszerkönyvek A szabványok az élelmiszer szektorban azért nem tudtak jelentôs szerephez jutni a nemzeti szabályozásban, mert azokban az országokban, ahol ilyen, termékleírás jellegû szabályozást szükségesnek láttak nem a szabvány, hanem az ún. élelmiszerkönyv rendszerét választották. A múlt század végén Ausztriában létesült az el-

5

sô ilyen, élelmiszerkönyv keretében történô szabályozási rendszer. Létrehozóit valószínûleg az élelmiszer specifikus, az emberi egészségre igen nagy befolyással levô jellege késztette arra, hogy a szabályozásnak egy önálló, leginkább a gyógyszerkönyvekre emlékeztetô formáját hozzák létre. Ausztria mellett Németországban, Franciaországban (és a nem EU tag Svájcban, Magyarországon) mûködik nemzeti élelmiszerkönyv. Hangsúlyozni kell, hogy ez csak szervezeti keretében, formájában, de nem lényegében különbözik a szabványtól. Lényege – az összes érdekeltek konszenzusával kidolgozott mûszaki leírás – azonos vele. Az EU keretei között a nemzeti szabályozásnak igen praktikus formája az élelmiszerkönyv. Mivel jogilag nem kötelezô, kidolgozása nem igényel EU notifikációt, így az eljárás egyszerû és gyors. A gazdaság szereplôi a kialakult gyakorlat miatt önkéntes volta ellenére betartják, így a fogyasztóvédelem és piacszabályozás igen hatékony nemzeti szintû eszköze.

4. Az EU élelmiszerjog honosítása Az 1990-es gazdasági-társadalmi rendszerváltozás után Magyarország deklarálta, hogy a Közösség tagja akar lenni és a kelet-európai országok közül elsônek, 1994-ben juttatta el a Bizottságnak hivatalos belépési kérelmét. Az EU jog az ún. acquis communautaire, benne a számunkra igen fontos élelmiszerágazatot érintô joganyag honosítása 1991-tôl folyik és az évtized végére befejezôdött. Ez persze nem jelenti a munka megszûnését, hiszen az EU joganyag folyamatos változását követni kell.

4.1. A honosítás technikája és helyzete 4.1.1. Törvényi szint Az élelmiszerekrôl szóló 1995. évi XC. törvény jelenti a honosítás törvényi szintjét. Bevezetésében a magyar élelmiszer szabályozás egész rendszere számára az EU-val azonos célrendszert, – a fogyasztó egészségének, érdekeinek, a piaci verseny tisztaságának védelmét és az áruk szabad mozgásának segítését – írja elô. Meghatározza a honosítás rendszerét, megadja az ehhez szükséges felhatalmazásokat rendeletek alkotására és a Magyar Élelmiszerkönyv létrehozására. A törvényhez kapcsolódó végrehajtási rendelettel együtt (1/1996. (I. 9.) FM-NM-IKM rendelet) átveszi két igen fontos EU irányelv, a hatósági ellenôrzés (a Tanács 89/397EGK sz. irányelve) és az élelmiszerek jelölése ( a Tanács 79/112/EGK sz. irányelve), továbbá néhány ezekhez kapcsolódó kisebb jelentôségû irányelv szövegét (85/591/ EGK; 93/99/EGK; 89/396/EGK sz). 4.1.2. Rendeleti szint

6

Az Élelmiszer Törvény záró rendelkezésében felsorolja azokat a témákat (és a felelôs minisztereket), melyeket a vonatkozó EU jogszabály átvételével miniszteri rendelettel kell szabályozni. A tör-

vény hatályba lépése óta, annak felhatalmazása alapján megszületett rendeletekre a 4. fejezetben már utaltunk. 4.1.3. Élelmiszerkönyvi szint A rendeletalkotás nehézsége, lassúsága miatt alakult ki a honosítási rendszer legalsó, de a legnagyobb gyakorlati feladat ellátására szolgáló szintje, az Élelmiszer Törvény által létrehozott Magyar Élelmiszerkönyv. Az elképzelés az volt, hogy az EU élelmiszerjog döntô részét kitevô ún. technikai jellegû szabályok honosításával értelmetlen lenne a lassú, túlterhelt rendeletalkotást tovább terhelni. Ezért, miután az önkéntes, nemzeti szintû szabályozás korszerûsítésére úgyis célszerû volt létrehozni a Magyar Élelmiszerkönyvet, azt kellett ellátni egy speciális feladattal, az EU technikai jellegû joganyagának átvételével. A honosítás szakmai, technikai jellegû munkáját e megoldásnál nem az állami apparátus, hanem az összes érdekelt fél (ipar, tudomány, ellenôrzés, fogyasztóvédelem, állam) képviselôibôl létrehozott Magyar Élelmiszerkönyv Bizottság végzi. Az államigazgatás csak a kidolgozott elôírásokat hatályba léptetô rendeleteket adja ki. A Magyar Élelmiszerkönyv három kötetbôl áll, szerepük az EU joganyag honosításában különbözô. 4.1.3.1. A Magyar Élelmiszerkönyv I. kötete Az elôírások az EU dokumentum valamennyi technikai jellegû rendelkezését hûen átveszik. Természetesen nem szerepelnek a magyar elôírásban az eredeti dokumentum különbözô szervezeti, eljárásrendi részei, hiszen ezek csak a tagállamokra érvényesek. Az elôírások azonosító számában: – az elsô helyen lévô 1-es az Élelmiszerkönyv I. Kötetére utal, – a második helyen lévô 1-4 szám jelentése: – 1: általános jellegû elôírás, – 2: egészségvédelemmel kapcsolatos elôírás, – 3: termék elôírás, – 4: gyümölcs- zöldség elôírás; – a harmadik helyen lévô per (/) jeles számkombináció az eredeti EU jogszabály azonosító száma. Az elôírások alkalmazása kötelezô, azokat miniszteri rendelet helyezi hatályba. Az elôírások megjelenésével az általuk szabályozott területek szabványai visszavonásra kerültek. 4.1.3.2. A Magyar Élelmiszerkönyv II. kötete A II. Kötet nem az EU joganyag honosítására szolgál, hanem egy EU konform nemzeti szabályozást teremt meg. Olyan termékleírásokat tartalmaz – kiváltva az eddigi magyar szabványokat – amelyre EU szabály nincs. Szerepe, felépítése megegyezik a több európai országban (Németország, Ausztria, Svájc, Franciaország) évtizedek óta mûködô élelmiszerkönyvekkel. Az európai országok élelmiszerkönyveinek termékleírásai, irányelvei nem jogilag, hanem a gazdasági gyakorlatból következôen kötelezôek. A gazdaság, a piac, a bírói ítélkezés, az ellenôr-

zési gyakorlat ugyanis egyaránt irányadó dokumentumnak tekintik az élelmiszerkönyvet. Erre kötik a szerzôdéseket, a hatósági ellenôrzés és jogvita esetén a bíróság mindig ennek alapján dönt arról, hogy egy bizonyos termék megfelelô minôségû-e. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Élelmiszerkönyv II. kötetében megjelenô irányelveknek is ilyen szerepet kell betölteniük. A mai magyar viszonyok között ehhez szükséges volt, ha áttételes formában is, de jogilag is késztetni a széles körû alkalmazást. Ezt elôsegítendô az Élelmiszer Törvény végrehajtási rendelet 27. §. /2/ bekezdése elôírja, hogy a Magyar Élelmiszerkönyv irányelveiben szereplô megnevezéssel csak az ottani leírásnak megfelelô terméket szabad elôállítani/forgalmazni. Az irányelvek azonosító számában: – az elsô helyen lévô 2-es az Élelmiszerkönyv II. Kötetére utal, – a további számok a Belföldi Termékosztályozási rendszer adott termékcsoportra/termékre utaló számai. Az irányelvek megjelenésével az adott termékcsoportokra vonatkozó termékszabványok természetesen visszavonásra kerültek. A továbbiakban az élelmiszer szektorban csak a mezôgazdasági nyersanyagok (pl. cukorrépa) vagy esetleg egyes olyan félkész termékek kerülnek szabványosításra, amelyek közvetlenül a fogyasztókhoz nem kerülnek. Az irányelvek megjelenésérôl a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Értesítôbôl lehet tudomást szerezni. 4.1.3.3. A Magyar Élelmiszerkönyv III. kötete. Hivatalos Élelmiszervizsgálati Módszergyûjtemény Az élelmiszer ellenôrzés alapvetô követelménye a megbízható, egységesen használt módszerek megléte. Ezek összegyûjtésére szolgál a Magyar Élelmiszerkönyvhöz csatlakozó Hivatalos Élelmiszervizsgálati Módszergyûjtemény. A Módszergyûjtemény esetében nem a szabványok felváltásáról van szó. Élelmiszer vizsgálati módszer szabványosítás ugyanis a nemzetközi (ISO, CEN/CENELEC) és a fejlett országok nemzeti szabványosító szervezetben is (AFNOR, BSI, DIN) folyik. A Módszergyûjteménybe automatikusan bekerülnek (egyszerû felsorolásként) az Európai Uniótól átvett MSz-EN szabványok és a termék irányelvek igényeit kielégítô egyéb MSz szabványok. A Módszerkönyv kidolgozási munkái 1997-ben kezdôdtek meg és 2000-re befejezôdtek. Az EU szabályok honosítása során (miután nem túl nagy számban, de kötelezô, vizsgálati módszert szabályozó EU irányelvek is vannak) a Hivatalos Élelmiszervizsgálati Módszergyûjtemény részeként néhány elôírás már korábban megjelent. Ezek alkalmazása – elôírásról lévén szó – természetesen kötelezô. A Módszergyûjtemény összeállításának az a célja, hogy jogszabályokban, a Magyar Élelmiszerkönyv I. és II. kötetében szabályozott valamennyi

jellemzô vizsgálatára tartalmazzon megfelelô módszert, továbbá azon összetevôkére is, amelyeket a szakértôk fontosnak tartanak. A Magyar Élelmiszerkönyv egyes elôírásai és irányelvei, valamint az egyes témákkal kapcsolatos információs füzetek a Szabványboltban (Budapest, Üllôi út 25.) megvásárolhatók, az FVM honlapján (www.fvm.hu) az Interneten elérhetôk.

5. A feldolgozott mezôgazdasági termékek kereskedelmének szabályozása (Non-Annex I. rendszer) 5.1. Bevezetés, Alapelvek Az agrárpolitikával és élelmiszeriparral foglalkozó szakembereknek szánt ismertetônk csak a szükségesnek vélt mértékben tér ki a Közös Agrárpolitika (KAP) általános részeire. A magyar szakkifejezések egységes értelmezése érdekében egyes esetekben zárójelben és dôlt betûvel megadjuk az (angol) kifejezést is. Az Európai Gazdasági Közösség alapító okmánya, a Római Szerzôdés 38–47. cikkelyei fektették le a Közös Agrárpolitika (KAP) alapelveit. A Szerzôdés többször is módosított, bôvített I. melléklete (Annex I.) sorolja fel mindazon mezôgazdasági és élelmiszeripari termékeket1, amelyekre az alapítók szükségesnek tartották kiterjeszteni a kijelölt célokat szolgáló piacszabályozási eszközöket. A közös piaci szervezetek – szabályozási rendszerek – (CMO, Common Market Organization) alkalmazása következtében a mezôgazdasági termékek árai jelentôsen magasabb szinten mozogtak (és mozognak ma is) a világpiaci árak szintjénél, komoly versenyhátrányt okozva ezáltal a feldolgozóiparnak a belsô és a külsô piacon egyaránt. A Miniszterek Tanácsa – a Szerzôdés 235. cikkelyére hivatkozva – elôször 1966-ban fogadott el egy rendeletet a Közös Agrárpolitika mûködtetésébôl adódó említett problémák orvoslására (értsd: a versenyhátrány kiegyenlítésére), megteremtve ezzel „a I. mellékletben fel nem sorolt áruk” kereskedelmi rendszerét, amelyet az angol elnevezés alapján röviden „Non-Annex I.” rendszernek szoktak hívni. A Közös Agrárpolitika két fô szabályozási területe – a belsô piac és a közösségen kívüli országokkal folytatott kereskedelem – közül a I. mellékletben fel nem sorolt áruk rendszere 1969, azaz az egységes belsô mezôgazdasági árrendszer kialakítása óta kizárólag az utóbbi eszközeit használja, nevezetesen az export-visszatérítést (export refund) és az import elleni vámvédelmet. A szabályozás alapelve az export és az import esetén azonos, azaz mind az export-visszatérítés, mind a vámterhelés kiszámításakor a feldolgozott termékben megtestesülô alaptermék(ek) mennyi1

A Szerzôdés I. melléklete túlnyomórészt a mezôgazdasági termékek elsôdleges feldolgozása útján elôállított élelmiszereket tartalmazza (pl. sajtok, húskészítmények). Ezen termékek piacát az alaptermékek piaci rendtartásai szabályozzák, így jelen kiadványban velük nem foglalkozunk

7

ségét veszi figyelembe. Csekély eltérés található a két viszonylat között a számítások során figyelembe vett alaptermékeket illetôen. A rendszer alapelvébôl adódóan a termékek után fizetendô export-visszatérítés, illetve vám mértékét alapvetôen az alaptermékekre fizetett export-visszatérítés, illetve vám összege határozza meg és bár az Unió nem tekinti exporttámogatásnak a visszatérítést (hiszen csak a versenyhátrányok kiegyenlítésére szolgál, további elônyt nem biztosít), a legutóbbi GATT tárgyalások során a Non-Annex I. termékekre fizethetô visszatérítések összegét is korlátozták. A szabályozás azon feldolgozott, magasabb hozzáadott értéket képviselô élelmiszerek és egyéb ipari termékek széles körére irányul, amelyeket a Római Szerzôdés I. mellékletében felsorolt bizonyos mezôgazdasági termékek (alaptermékek: gabonafélék, tej, cukor, tojás) tovább-feldolgozása útján állítottak elô. Példaként említhetôk az alábbiakban felsorolt termékek: ízesített joghurtok, margarin, jégkrémek, cukrászati termékek, cukorkaáruk, rágógumi, csokoládétermékek, kekszfélék, gyermektápszer, tészta, sütôipari termékek, élesztô, mártások, paradicsomketchup, levesek, mustár, csemegekukorica, üdítôk, sör, szeszesitalok, ecet. A Non-Annex I. rendszer irányításában az „A I. mellékletben fel nem sorolt feldolgozott mezôgazdasági termékek kereskedelmére vonatkozó horizontális kérdések Ügyviteli Bizottsága”2 segíti az EU Bizottság munkáját. Az EU Bizottság képviselôje javaslatot terjeszt az Ügyviteli Bizottság elé, amely az alapszerzôdésben meghatározott elvek és szabályok3 szerint hozza meg döntését (3448/93 sz. Rendelet, 15–16. cikkelyek). Az Ügyviteli Bizottság általában havonta, Brüsszelben tartja üléseit, amelyeken a tagállamokat többnyire a felelôs minisztérium és a jogszabályok végrehajtásáért felelôs kifizetô ügynökség egy-egy munkatársa képviseli. A rendszer szabályozásának sajátossága, hogy az érintett alaptermékek körét, valamint a viszszatérítés és a vámvédelem mértékét a Mezôgazdasági Fôigazgatóság (Agriculture DirectoratGeneral) határozza meg, míg a rendszer általános igazgatásáért a Vállalkozási Általános Fôigazgatóság (Enterprise Directorate-General) felelôs. A tagállamokban az ún. kifizetô ügynökségek (paying agency), a vámszervek, valamint az ellenôrzô laboratóriumok vesznek részt a rendszer mûködtetésében.

6. Export/import-szabályozás az Európai Unióban 6.1 Export/import igazolások (export/import licenc) igénylése Az Uruguay-i Forduló Mezôgazdasági Megállapodásának megfelelôen export-visszatérítésben csak az részesülhet, aki export igazolással (export licen2

8

3

Management Committee on horizontal questions concerning trade in processed agricultural products not listed in Annex I Római Szerzôdés 148. cikkely

ce) rendelkezik. A licence rendszer nem engedélyezési, hanem kizárólag statisztikai célokat szolgál. Az import igazolás (import licence) feladata, hogy az Európai Unió harmadik országokkal kötött kereskedelmi megállapodásainak kedvezményes vámkontengenseit Brüsszelben a Bizottság központilag kezelni tudja. A Bizottság 1291/2000/EK számú Rendelete ismerteti az export és import igazolások igénylésével, felhasználásával kapcsolatos elôírásokat. A Bizottság 800/1999/EK számú Rendeletében fektette le az export-visszatérítési rendszer részletes szabályait, amelyek 2000. március 1-tôl érvényesek mind a KAP szabályozása alá tartozó mezôgazdasági termékek, mind pedig a Szerzôdés I. mellékletében nem szereplô feldolgozott mezôgazdasági termékek harmadik országba történô exportja estén. Az EU export-visszatérítési rendszer követelményeinek alkalmazásához az alábbi fogalmak ismerete szükséges: – „termék” a Közös Agrárpolitika szabályozása alá tartozó mezôgazdasági és élelmiszeripari termékek, amelyek az Szerzôdés I. mellékletében szerepelnek; – „áruk” Non-Annex I. termékek, amelyek felsorolása az 1520/2000/EK számú Bizottsági Rendelet „B” mellékletében található; – „alaptermékek” azok a termékek, amelyek feldolgozása során elôállított élelmiszeripari termékek export-visszaigénylésre jogosultak, 1520/ 2000/EK sz. Bizottsági rendelet „A” melléklet; – „hasonlatos termék” az alaptermékek elsôdleges feldolgozása során nyert termékek, amelyek feldolgozása során elôállított élelmiszeripari termékek export-visszaigénylésre jogosultak, 1520/2000/EK sz. Bizottsági rendelet „E” melléklet; – „költségvetési év” október 1-tôl a következô év szeptember 30-ig tart.; – „visszatérítési ráta” a Bizottság által meghatározott export-visszatérítési kulcs EURO/100 kg egységben kifejezve; – „a visszatérítés elôre történô lekötése” (advanced fixing of the refund) azt jelenti, hogy az exportálónak lehetôsége van elôre meghatározni, hogy melyik napon érvényes visszatérítési rátán kéri az export-visszatérítést; – „export”-ról akkor beszélünk, ha az áru elhagyja az EU vámterületét; – „T5 ellenôrzô példány” az a dokumentum, amelyet azokhoz az exportárukhoz kell csatolni, amelyek a Közösség vámterületét több tagországon való áthaladás után hagyja el; – „exportôr” az a természetes vagy jogi személy, aki/amely az export-visszatérítésre jogosult; – „a visszatérítés elôfinanszírozása” (prefinancing of the refund) azt jelenti, hogy a visszatérítés azokra az exportárukra is kifizethetô, amelyrôl nyilatkoztak, hogy exportra kerül majd, de meghatározott idôre vámszabad területen helyeztek el. Amennyiben az export az elôre meghatározott idôn belül nem történik meg, a viszszatérítést kamatköltségekkel vissza kell fizetni; A vállalkozásoknak, amennyiben harmadik országba történô export szállítások esetén részesei szeretnének lenni az export-visszatérítési rend-

szernek, export igazolást (export licence ) kell igényelniük (Lásd 1. tábla). A jelentkezési lapot írásban vagy elektronikus úton lehet benyújtani. A jelentkezés formáját a tagországuk saját hatáskörükben határozzák meg. Az igényléskor nyilatkozni kell az exportra kerülô termék KN kódjáról, pontos megnevezésérôl, az áru mennyiségérôl. Export igazolás kiváltása nem szükséges, amennyiben • az export-visszatérítés mértéke nem éri el a 60 EURO-t, • a szállítmány tengeri fúrótornyok, tengerjáró hajók, nemzetközi repülôgépjáratok, élelmiszer-szolgáltatás (catering supplies) ellátását szolgálja, • a tagállamok hadsereginek harmadik országban állomásozó egységeinek történô szállítás esetén. Minden export szállítást, amely után az exportáló export-visszatérítést fog igényelni az illetékes vámhivatalnak be kell jelenteni. Szállítás napja az idôpont, amelyen a vámhivatal elfogadja az export nyilatkozatot és egyben az export-visszaigénylésre vonatkozó igényét is az exportôrnek. Igen fontos szabály, hogy a vámeljárást követôen az árunak 60 napon belül el kell hagynia az EU vámterületét. Amennyiben az exportáru több tagországon keresztül is áthalad, mielôtt elhagyná az EU vámterületét, az áruhoz csatolni kell a T5 nyomtatványt is. Az exportôrnek 12 hónapon belül hivatalos dokumentummal igazolnia kell, hogy az exportáru a harmadik országba belépett. Indokolt esetben az igazolások benyújtásának a határideje 6 hónappal meghosszabbítható. A tagállam bizonyos országokba történô szállítás esetén, ha a garantáltnak látják a szállítmány megérkezését, eltekinthet az importáló ország igazolásának a benyújtásától.4 A visszatérítés egy része vagy az egész összeg elôre kifizethetô, amennyiben elfogadott exportnyilatkozattal rendelkezik az igénylô. Ebben az estben a biztosíték összege 10 %-kal magasabb. A tagállamok 2000 EURO feletti visszaigénylések esetén nem kötelesek az igénylô kérelmére elôre kifizetni a visszatérítést. Ha a tagországok összesített exportvisszatérítési igénye meghaladja az export-visszatérítés Uniós szinten elôre meghatározott mértéket, a Bizottság egy együtthatóval csökkenti a visszatérítések összegét.

6.2 A visszatérítés elôfinanszírozása (prefinancing of the refund) Az exportôrnek lehetôsége van arra, hogy a vámhivatal felé bejelentse, termékét feldolgozás vagy raktározás után exportálni szándékozik. A vámhivatal kiállít egy „fizetési nyilatkozatot” (payment declaration), amelynek az alábbiakat kell tartalmaznia: • a termék leírását az export elnevezési rendszer szerint, és ha lehetséges a kalkulált visszatérítés nagyságát, élelmiszereknél az 1520/2000/EK sz. rendelet elôírásainak megfelelôen; • alaptermék feldolgozásakor a fizetési nyilatkozatnak tartalmaznia kell az alaptermék leírást és mennyiségét, valamint a kihozatali hányadot; 4

A Bizottság 800/1999 (EC) Rendeletének IV. mellékleltében szereplô országok esetén

• mennyi ideig marad az exportra váró termék a vámhivatal ellenôrzése alatt vagy a vámszabad területen; • az ország vagy az országok csoportjának a megjelölését, ahova várhatóan exportálni fogják a terméket; • a fizetési nyilatkozat elfogadásának dátuma határozza meg az elszámoláskor érvényes export-visszafizetési rátát.

6.3 Az export-visszatérítés kifizetése: A tagállam a kifizetéshez szükséges összes dokumentum beérkezésének a dátumától számított 3 hónapon belül köteles az export-visszatérítést kifizetni az igénylônek. A tagországok a 60 EURO alatti igényléseket nem kötelesek kielégíteni (ebben az esetben ugyanis az export-igénylés adminisztratív költsége magasabb lehet, mint maga az igényelt összeg). Csökkenteni kell az export-viszszatérítés mértékét, amennyiben az igénylô a már említett határidôket túllépi.

6.4 Biztosíték fizetése5 Az igazolás kiváltásakor a feltüntetett export visszatérítési igény 25 %-át biztosítékként ki kell fizetni (készpénz vagy banki kezességvállalás). A biztosíték 100 %-át visszafizetik az igénylônek, ha az igazolás keretösszegének 95 %-a kihasználásra került. Amennyiben a koefficienssel csökkentett visszatérítés miatt az igénylô eláll az igényléstôl, a 6%-kal csökkentett biztosítékot fizetik csak vissza. A rendelet megalkotásakor arra törekedtek, hogy az éves költségkeret a költségvetési év hat periódusában arányosan legyen felhasználva. Az exportôr által deklarált éves export-visszatérítési keret meghatározott arányát lehet csak az egyes idôszakokban maximálisan kihasználni. A tagországoknak havonta jelentést kell készíteniük a Bizottság számára, amelynek tartalmaznia kell az aktuális hónapban kifizetett export-visszatérítés nagyságát, valamint a következô idôszakra várható kifizetéseket a beérkezett exportszállítások dokumentumai alapján.

7. Non-Annex I. termékek export-szabályozása Az Európai Unió a WTO megállapodás értelmében a Non-Annex I. termékek export-visszatérítése címen évrôl-évre kisebb költségkerettel gazdálkodik. Annak érdekében, hogy az elôre meghatározott költségkeretet ne lépjék túl, szükség volt a meglévô szabályozási rendszer szigorítására. A Bizottság 1520/2000/EK számú Rendelete tartalmazza a Non-Annex I. termékek export-visszatérítésére vonatkozó szabályokat. A Non-Annex I. termékek export-visszatérítésének szabályozása talán a legbonyolultabb az Európai Unió termékkör-szabályozásai között. A kifizetô ügynökségeknek komoly felkészültségre, számítástechnikai háttérre van szükségük, hogy hibátlanul, gyorsan, ellenôrzötten teljesíteni tudják az igényeket, feladatokat. Mint azt az alapelveknél említettük, az exportvisszatérítés alapja a termékek elôállításához fel5

A Bizottság 2220/1985 (EEC) Rendelete szerint

9

használt, illetve a termékekben található alaptermékek mennyisége. Csak az Unió területén elôállított alap- illetve hasonlatos termékek feldolgozása révén elôállított élelmiszereknek és egyes ipari termékeknek kizárólag az Európai Unión-n kívüli harmadik országokba irányuló exportja esetén fizethetô visszatérítés. A visszatérítést az igénylést benyújtó exportôr (gyártó vagy kereskedô) kapja. Az alaptermékek (basic product)6 mellett visszatérítésre jogosultak az ún. hasonlatos termékek (assimilated products)7 is, amelyeket az említett rendeletben meghatározott szorzók segítségével számítanak át alaptermékekre (pl. 1 kg kukoricaliszt megfelel 1,20 kg kukoricának). A termék elôállításához felhasznált alaptermék mennyiségét a jogszabály (1520/2000/EK sz. Rendelet) szerint három módszerrel lehet meghatározni: 1. a ténylegesen felhasznált mennyiségek, valamint a termelési veszteségek számításával 2. a szabvány receptek szerint (1520/2000/EK sz. Rendelet „C” melléklete) 3. hatósági analízis alapján (1520/2000/EK sz. Rendelet „D” melléklet) Az esetek túlnyomó részében az elsô eset alapján számítja ki az illetékes hivatal a visszatérítés mértékét. Fontos megjegyezni, hogy az élelmiszeripari termékek mellett bizonyos más ipari termékek is jogosultak visszatérítésre (pl. kazein, keményítô). Egyes tagállamok az ügyintézés, valamint az ellenôrzés megkönnyítése érdekében ún. receptregisztrációs rendszert alkalmaznak, ahol az exportôr az egyes szállítmányoknál egy elôzetesen bejegyzett receptkódra hivatkozhat a felhasznált alaptermékek tételes megadása helyett (lásd 2. tábla). Egy termékbe bekerülô másik feldolgozott terméknek lehet külön receptje, amelyre adott esetben szintén hivatkozni kell. Az elôzetes regisztráció feltétele, hogy a gyártó igazolni tudja a rendszeresen exportált termék gyártási feltételeinek (technológia, alaptermékek) állandóságát egy hosszabb idôszakra vonatkozólag.

7.1 Az export igazolások (export licence) szabályozása Az alaptermékek export-visszatérítési rendszerével szemben, ahol az exportôrnek az általa tervezett export mennyiségét tömegben (kg, tonna, liter, hektoliter) kell megadnia, a feldolgozott mezôgazdasági termékek esetében a visszatérítés nagyságát elôre, EURO-ban kifejezve kell feltüntetni. Az exportôrök részérôl komoly elôkalkulációt igényel ennek kiszámítása. Amíg az exportôr teljes visszaigénylésének mértéke nem éri el a 20 000 EURO-t, nem szükséges kiváltania az igazolást. Az igazolások a kibocsátás dátumától a költségvetési év végéig, azaz szeptember 30-ig érvényesek. Az alaptermékekhez hasonlóan a Non-Annex I. termékek export-visszatérítése is differenciált a cél országok szerint. Az igazolás kiváltásakor azonban elôre lekötött export-visszatérítési ráták meghatározása is lehetséges:

10

6 7

A Bizottság 1520/2000 Rendelet „A” melléklete A Bizottság 1520/2000 Rendelet „E” melléklete

– fix ráta a jelentkezés idôpontjára, – bármely idôpontra, az igazolás érvényességi ideje alatt. Az exportigazolásnak részleges felhasználásáról beszélünk, amikor az igazolás tulajdonosa az export igazoláson feltüntetett keret terhére nem a kibocsátó tagországban nyújtja be az exportviszszatérítés iránti igényét, hanem egy másik tagországban. Ebben az esetben a kifizetést végzô hivatal értesíti az export igazolás kibocsátóját a kifizetésrôl (az egyes engedélyek számlájának vezetése a kibocsátás helyén történik). Az igazolás nem ruházható át, azt csak annak tulajdonosa használhatja fel. Amennyiben az exportált áru ún. termelési támogatásban is részesült (felhasznált cukor, illetve keményítô után; pl. fruktóz, maltóz, szerves vegyszerek), úgy a visszatérítés összegét arányosan csökkentik. A gyártás során keletkezô egyes veszteségek is jogosultak visszatérítésre a vonatkozó rendeletben meghatározott szabályoknak megfelelôen8. Az elszámolt veszteségek a visszatérítésre jogosult termék max. 2 tömeg%-a lehet. A jogszabályok a aktív feldolgozás (inward processing relief) rendszerének alkalmazásával lehetôvé teszik a nem az EU-ból származó alaptermékek felhasználását is. Ebben az esetben az alaptermék után nem kell vámot fizetni. Az így elôállított terméket exportálni kell és ebben az esetben az alaptermék értelemszerûen nem jogosult visszatérítésre. Amennyiben az Unióba beszállított alaptermékre vámot fizetnek („szabad forgalomba kerül"), úgy a visszatérítés kifizethetô.

8 Non-Annex I. termékek import-szabályozás A Tanács 3448/93/EGK sz. Rendeletének „B” melléklet 1. táblázata tartalmazza azokat a feldolgozott mezôgazdasági termékeket, amelyek harmadik országból származó importjának szabályozás a Bizottság 1460/96/EK rendelete elôírásai szerint történik. A harmadik országokból származó Non-Annex I. termékekkel szembeni piacvédelem két elembôl álló vám alkalmazásával valósul meg. Az ún. fix, ipari elem a termékek „elôállítási és marketing viszonyai” (értsd: költségei) kiegyenlítésére szolgál és érték szerinti (ad valorem), %-os tételként jelenik meg. A vámtétel másik része, az ún. mezôgazdasági elem (EA, franciául „élément agricole”), szolgál a felhasznált mezôgazdasági termékek (alaptermékek) belsô és világpiaci árai különbségének kiegyenlítésére. A mezôgazdasági elemet gyakran változó elemnek is nevezik kiszámítási módja miatt. Az említett rendelet II. táblázatában található termékekre csak ad valorem vámot vetnek ki. A termékekben megtestesülô alaptermékek importterhe az alaptermékek terheivel szükségszerûen megegyezô módon, súlyvám formájában kerül alkalmazásra. A vámkezelendô szállítmány nettó súlya alapján kerül kiszámításra a vámöszszeg, 100 kg-ra vagy metrikus tonnára vetítve. 8

A Bizottság 3615/92 (EEC) rendelete

Folyékony áruk esetében hektoliterre, vagy hektoliterre vetített alkohol térfogatszázalékra számítják a fizetendô vámot (pl. 16 Euro/hl; 1,3 Euro/térf. %/hl). Igazodva a GATT/WTO megállapodáshoz a specifikus vám általában évente egyszer kerül meghatározásra, július 1.-június 31. közötti idôszakra. Bizonyos termékeknél a vámtarifa maximum érték szerinti vámot is meghatároz, amelyhez egy kiegészítô cukor- vagy lisztvám kapcsolódik (AD S/Z vagy AD F/M). Ez esetben csak a termék cukor-, illetve liszttartalmát veszik figyelembe. Az Unió a preferenciális szerzôdések keretében általában mind az ipari, mind a mezôgazdasági elemre kedvezményt nyújt (EAR, franciául „élément agricole réduit”). A csökkentett összeg nem a figyelembe vett kisebb mennyiségbôl, hanem az alaptermék csökkentett vámjából adódik.

8.1 Magyar-EU kereskedelmi megállapodás Az Európai Megállapodás 3.sz. Jegyzôkönyve határozza meg a feldolgozott mezôgazdasági termékek kereskedelmi szabályait Magyarország és a Közösség között. E Jegyzôkönyv úgy rendelkezik, hogy a kedvezmények körébe bevont termékekrôl, a kontingensekrôl és az alkalmazandó vámokról a Társulási Tanács dönt. A Kormány 241/1998. (XII. 31.) számú rendelete tartalmazta a Magyarországi és az Európai Unióból származó termékek importja esetében alkalmazandó vámkontingenseket és vámokat. A magyar és közösségi szakértôk 2000. évi konzultációjának eredménye képpen az Európai Megállapodás 3.sz. Jegyzôkönyvében szereplô kereskedelmi kedvezmények kibôvülnek. Az új kedvezményeket tartalmazó kormányrendelet elôre láthatólag 2002. tavaszán fog megjelenni.

1. tábla Export igazolás I. példánya EURÓPAI KÖZÖSSÉG - EXPORTIGAZOLÁS VAGY ELôZETES RÖGZÍTÉSI BIZONYÍTVÁNY AGREX

TULAJDONOS PÉLDÁNYA

1

(1) Kitöltendô, amennyiben a 23. rovatban nem látszik az aláírás és a bélyegzô (2) Nettó tömeg vagy egyéb mértékegység

1

1 Az igazolást kibocsátó ügynökség (név és cím)

2 A kibocsátó ügynökség (1)

szám

3 4 Kedvezményezett (név, teljes cím és tagállam)

5 Kivonatot kibocsátó ügynökség (név és cím)

6 Jogok átruházva

7 Fogadó ország

Kötelezô igen

8 Elôzetes rögzítés kért igen nem

9 Pályázat kért igen nem

számára

hatállyal Az illetékes hatóság bélyegzôje 13 Exportálandó termék

nem

10 Az eredeti igazolás/ bizonyítványkérelem benyújtásának dátuma 11 Biztosíték teljes összege 12 ÉRVÉNYESSÉG UTOLSÓ NAPJA

14 Kereskedelmi megnevezés 15 A Kombinált Nomenklatúrával (KN) megegyezô leírás 17 Mennyiség (2) számmal

16 KN kód(ok)

18 Mennyiség (2) betûvel

19 Megengedett eltérés % több

20 Különleges jellemzôk

21 VISSZATÉRÍTÉS ÉRVÉNYES

ÁN

ELôZETESEN RÖGZÍTETT

22 Különleges feltételek 23 Kibocsátott

án

Az igazolást vagy bizonyítványt kibocsátó ügynökség aláírása és bélyegzôje

szám alatt

24 Érvényességi idô kiterjesztett re(2) belefoglalva nél án Kibocsátó ügynökség aláírása és bélyegzôje:

11

2. tábla Recept nyilatkozat* A VÁLLALAT NEVE: KAPCSOLATTARTÓ SZEMÉLY: A GYÁRTÁS HELYE: Összetevôk mennyisége Kombinált Az árucikkek nomenÖsszetevôk 100 kg v. 100 l 100 kg v. 100L kereskedelmi végtermékre klatúra kód megnevezése késztermékmegnevezése ben lévô felhasznált (8 számjegy) mennyiség mennyiség -1-

-2-

-3-

-4-

Alapanyag egyenértékûség Átváltási szorzó

Alapanyag megnevezése

Felhasznált alapanyag mennyiség

-6-

-7-

-8-

-5-

Kifizetô ügynökség tölti ki Kereskedelmi Kapcsolatok Osztály

Kifizetô ügynökség tölti ki

REGISZTRÁLVA:

Dátum és igazolás érvényesítés

A kérelmezô tölti ki Hely, dátum: ………………………… (bélyegzô és aláírás) ÉRVÉNYES:……….-tól

* A francia ONIC Hivatal nyomtatványa alapján (ONIC: a gabona és a Non-Annex I. termékek közösségi támogatásainak kifizetéséért felelôs szervezet Franciaországban)

Export-visszatérítés kiszámítása9 A „recept” (az alaptermékek mennyisége, aránya) és a zöld árfolyam fiktív. A példa egyszerûsített, nem veszi figyelembe a veszteségeket sem. Termék: édes keksz

KN-kód: 1905 30

Exportált mennyiség: 3500 kg

Kaphat-e export-visszatérítést a termék? A 1520/2000 sz. Rendelet „B” melléklete alapján kaphat, az X-szel jelölt termékekre gabonafélék X

KN-kódTermék 1905 30 édes keksz

Igényelhetô visszatérítés rizs tojás cukor X X

tejpor X

Figyelembe vehetô alaptermékek mennyisége 100 kg késztermékhez Termék liszt cukor glukózszörp

KN-kód

100 kg-ban

Alaptermékfaktor

Alaptermék

1101 00 00 00 1701 99 10 00 1702 30 99 20

68,0 11,5 8,6

1,00 1,00 1,60

liszt cukor kukorica

Alaptermék arány 100 kg-ban 1 kg-ban 68,0 0,68 11,5 0,115 13,8 0,138

Visszatérítés 3500 kg késztermékre = (a × b × c) Alaptermék aránya (1 kg-ban)

Alaptermék Visszatérítés 1 mennyiség (kg) kg-ra (Euro) „a” „b”

Termék, mennyiség

Alaptermék

édes keksz 3500 kg

liszt

0,68

2380

cukor

0,115

402,5

kukorica

0,138

483

Árfolyam (Ft/Euro) „c”

Visszatérítés (Ft)

0,015

260,0

9282

0,00

260,0

0,00

0,022

260,0

2762

Visszatérítés összesen: 9

Pauer István és Gyaraky Zoltán példája alapján

Készült a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Integrációs Fôcsoportfônökség Európai Integrációs Fôosztályának megbízásából. Készítette: Dr. Rácz Endre és Szegedyné Fricz Ágnes. ISBN 963 9422 12 6 Kiadja a Szaktudás Kiadó Rt. 2001/2002

12 044