EGY TENGERESZFELESÉG NAPLÓJABÓL AVAGY: REQUIEM A MAGYAR HAJÓZÁSÉRT ,,Pedig amint fogy-fogy a jövendő, egyre-egyre drágább lesz a múlt!"
„Az Élet olyan mint egy Ó-Görög mítosz”- színházba járó ember vagyok: egyik szinműben hangzott el ez a kedves mondat. Valóban életünk tele van váratlan fordulatokkal, csodákkal, várakozással, reménységgel. Életünk éppoly része az öröm, a bánat, a siker sőt a kudarc is, éppúgy mint az Olimposzi hősök élete. Te jó ég, ilyen gyorsan elszálltak az évek! Eddig talán nem is nagyon vettem tudomást róla. Az ember fiatalabb korában, beleesik abba a hibába, hogy úgy érzi minden örökké tart, van még sok időm! Most már világosabban látom, hogy jobban kell figyelni az idő múlására, jobban kell értékelni, becsülni a szép és boldog pillanatokat! Sokkal több figyelmet kell fordítani a környezetünkre és a körülöttünk levő emberekre. A 60-ik év betöltése egy bűvös korhatár lenne? Aki ezt elérte, arról feltételezik, hogy olyan dolgokat, eseményeket élt át, amelyek érdemesek arra, hogy más is megismerje? Miért is? A különleges egyedi esemény, a helyszín, a résztvevők, a cselekmény lefolyása, s a belőle levonható tanulság, bölcsességi elemek miatt? Én biztos vagyok abban, hogy minden ember életében korhatár nélkül vannak olyan pillanatok, történesek, amelyek egyediek, különlegesek, kitartást, lelki-fizikai erőt, tudást, tapasztalatot tartalmaznak. Ezek mások számára érdekesek, tanulságosak és mintaként is szolgálhatnak, hasznosak lehetnek. Banálisnak tűnhet az, amit leírok, de így igaz, hogy én a Lányomtól és az Unokáimtól is tanulok és felnézek Rájuk!
1
Azt mondják, hogy tapasztalat az, amikor már túl vagy valamin és levonod belőle a tanulságot és ennek birtokában talán nem követjük el ugyanazt a hibát. De levonjuk-e mindig? Tanulunk-e mások hibaiból, tapasztalataiból? Igenis kell, hogy tanuljunk! Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak a saját hibáinkból tanuljunk! Oda kell figyelni másokra is, lehetőleg szimpátiával, segítő és megértő készséggel. A különleges pillanataink mindig tartalmaznak töményen, sűrítve jó és sajnos néha rossz tulajdonságokat is. Ebből lesz, lehet egy olyan esemény, amire mindenki odafigyel, emleget és fennmarad az utókor számara is. Néha a véletlenek különös összjátéka kreál csodás lehetőségeket és ha élünk vele még netán világhírűek is lehetünk! Azért is örültem ennek a pályázatnak, mert évek óta bennem el, hogy egy könyvet kellene írni a tengerészfeleségek életéről. A könyv a torta, ez a pályázat a torta egy kis szelete. Ez a szelet egyetlen tengerjárónak, a Vörösmarty nevű hajónak az útjáról szól, amely az első volt és amelyet még több másik út követett, de sajnos már nem magyar hajókon. Így az írás bennem van, a lelkemben, a sejtjeimben, s amint minden íráshoz, ehhez is ihlet kell. Az ihlet főleg akkor jön, amikor nagyobb vagy rendkívüli esemény történik. Ezek közé tartozott egy-egy hajóút is. Látni a világot egy tengerjáróról, hetekig szelni az óceánokat, ahol egészen más sorrendbe rendeződnek az érték-rendek! Az átlagtól eltérő élmények feltételeznek egy mélyebb bölcsebb látásmódot, vagy ha addig nem volt kicsit ki is provokáljak azt.
35. éve vagyok egy tengerésztiszt felesége. 10 év kihagyás után (amikor a lányunk meg kicsi volt) az utolsó pillanatban, a rendszerváltáskor, az én ösztönzésemre ment vissza a férjem az akkor még működő MAHART-hoz (Magyar Hajózási Részvény Társaság 1955-2004). Ez 1989. április 2-an, a Vörösmarty nevű tengerjáróra való behajózás volt, akkor még magyar lobogó alatt. A MAHART 1964-ben feladatul tűzte ki a tengeri hajók üzemeltetését 1977-ben 23 tengerjáró járta a világot magyar lobogó alatt. A tengerész állomány 700-800 fő volt. 1985-ben az aranykor után elkezdődtek a selejtezések. A 20 évnél idősebb hajókat kiszuperáltak. A Vörösmarty tengerjárót, amelynek egy útjáról részletesen írni fogok, 19802
-ban Herszonban (Szovjetunió) gyártották, 14.000 tonna volt. Természetesen a legszebb, legnagyobb és a legújabb hajót vette birtokba a MTV stábja Vitray Tamással az élen. Az 5 fő televíziós Amszterdamban hajózott be és Bangkok-Szingapúrig ment a hajóval. Onnét repülővel tért vissza Magyarországra, A 2 hónapig tartó útjukon „Tengerre magyar" címmel készítettek filmet, erről a szinte teljesen abszurd „ ha nem látom nem is hinném" lényről, a magyar tengerészről. Akkor még a fő mottó az volt, hogy „Navigare necesse est!", vagyis Hajózni szükséges!". Ezzel a Vörösmarty tengerjáróval én a Férjemmel és a 12 éves lányunkkal közel fél éves utat tettem meg. 1989. december 8-tol 1990. május 22-ig. 2000, október 16-án du. 15:30kor lehúzták a magyar lobogót Rotterdamban a Vörösmartyról. A Yono Kong nevet kapta és kambodzsai lobogó alatt futott ki. Az új tulajdonos a NEPA egyik holland leányvállalata ukrán személyzetet alkalmazott a hajóra. 5 hónapig tartott a Vörösmarty másodvirágzása. 2001. március közepén Alangban őt is partra futtatták. Az utolsó magyar hajó sorsa ezzel végképp beteljesedett! A privatizációval a nemzeti vagyon egy értékes eleme a hajózás tűnt el szinte nyomtalanul. Azt a tengerhajózást, amit az elődök 150 évig tartó céltudatos munkával kiépítettek, mások 16 év alatt „elprivatizáltak". A szakmához tartozó nagy tudású szakemberállományt is felőrölték. Az utánpótlás a szakképzés is teljesen megszűnt. Azokban az országokban (pl. Svájc), amelyeknek szintén nincs tengerpartja, virágzik és nyereséges a tengerhajózás. A munkájuktól megfosztott és magukban erőt érző, jól képzett szakemberek ( főleg tisztek) ezeknél a külföldi cégeknél robotolnak. Ezen kevesek között van a férjem is, aki I., tisztként (chief-ként) a svájci Enzian Shipping Ag-nál dolgozik, alkalmi 4-6 hónapos szerződéssel.. Ez a hajózás már nem az, ami a régmúltban volt, amiről az emberek képzeletében a világlátás és minden kikötőben egy-egy szép nő él. Éjt nappallá téve egy monoton robot. Távol a családtól, a normális ritmusú élettől, kitéve mindenféle fertőzésnek, időjárási viszontagságnak. Nincs hétvége, ünnepnap, nincs méltósága az éjszakának, mert a hajó éjjel is megy és a legtöbb kikötőben éjjel is rakodnak! Ha nincs sztrájk vagy horgonyon várakozás( ami ünnep a hajózásban), akkor 1-2 nap alatt egy közepes méretű hajót ki-beraknak. A kikötőben meg rengeteg teendő is van, fogadni a sok ellenőrzést, eleget tenni az egyre szigorodó követelményeknek. A rendelések, a hajó működéséhez szükséges dolgok (élelem, alkatrészek stb.) felvétele is ekkor történik. 3
Meghatározott időközönként el kell végezni a mentőcsónak és tűzriadó gyakorlatokat is. Legtöbbször nincs idő kimenni a partra, megnézni valamilyen nevezetességet, Legfeljebb csak a közeli boltba vagy a tengerészklubba. Amíg nem volt mobiltelefon, a parton a kártyával történő telefonálás volt a legfontosabb szertartás. Felvenni a családdal a kapcsolatot, legalább hallani a hangjukat, ez mindig erőt adott a továbbiakhoz. A naplóm kb. 25 év eseményeit örökíti meg. Ezek túlnyomó többsége a tengerhajózásról szól hiszen az életem nagyrészt a tengerjáró hajók körül forgott és a mai napig is még akörül forog.. Minduntalan keresem, próbálom megfejteni azt a titkot, feltárni azt a misztériumot, amely ehhez a szakmához, hivatáshoz fűződik. 35. évi házasság után a (tengerésztiszt) férjem jelenleg a 26-ik hajóján, amelynek a neve M/S ANITA (svájci lobogó alatt) teljesít szolgálatot. Éppen Afrikában (Lagosban) rakják ki az Antwerpenben berakott árut. 4 hónapja ment el és jó ha nyár végére haza tud jönni. Amikor közlöm valakivel, hogy tengerészfeleség vagyok, látom az arcokon, a szemekben az érdeklődést, azt a felvillanást, hogy ez valami egészen más, különleges, ki merem mondani azt is, hogy titokzatos státusz. Talán egyfajta kiváltság, küldetés is! Az biztos, hogy az átlagtól eltérő kötelezettséget jelent. Sokszor másfajta dimenzióban és minőségben jelennek meg az élet eseményei, az öröm, a bánat, a szerelem, a szex. Ha a férjem nyáron hajózik ki, jön HAZA, akkor kapja meg a karácsonyi ajándékokat, a húsvéti nyuszit és a januári születésnapi meglepetést. Gyakran azt a kérdést kapom, hogy „hogy bírod"? Ezen soha nem szoktam gondolkodni, fel sem merül, mert bírni és csinálni, megoldani kell és egyedül dönteni, amit a mindennapok megkövetelnek. Minden nap meg kell találni azt az erőforrást, amely a távolság, távollét leküzdéseben segít. Sokat vagyok egyedül, de nem vagyok magányos! Talán az ember meg is szokja az egyedüllétet, úgy hogy észre sem veszi. Betörik az egyedüllétbe, de közben meg is erősödik, hogy mindenben egyedül kell dönteni, mindent egyedül kell megoldani. Valahol azonban a tudatalattiban. a lélekben kódolva van, hogy ott van a másik, a társam, a mindenem, a szerelmem! Ő is küzd, teszi a dolgát, belesüpped a monoton rutinba és várja velem együtt a viszontlátást. a nagy találkozást. Ott folytatni, ahol abbahagytuk, s ebben rejtőzik egyfajta művészet is! A távolléttől függetlenül is nap mint nap ápolni, védeni kell a kapcsolatot, mindaz, amit a gyerekért (vagy gyerekekért) és önmagamért teszek, azt a társamért is teszem. Azt mondják, hogy aki egyedül van az szabad! Szerintem az ember sohasem szabad! Ha nincs senkije és semmije, akkor önmaga rabja és ez egy veszélyes fizikai, lelki állapot. Hajlik rá, 4
hogy nem táplálkozik kielégítően, nem mozog, beszűkült tudatállapotban kerül, s ez előbb utóbb súlyos depresszióhoz vezet, legrosszabb esetben öngyilkossághoz. Az írás nem áll tőlem távol! Gimnazista koromban „ A fényben lebegő porszem” című versciklussal díjat nyertem az egri diáknapokon. Egyetemista koromban is biztatást kaptam, hogy írjak, Az egy másik történet. hogy kb. 2-3 ezer fotóm van a tengeri utakról és az orvosoknak kiirt fotópályázatokon 3 alkalommal díjat nyertem. Vannak élethelyzetek, felhalmozott élmények, amelyeket ha mód van rá meg kell írni. Talán azt is ki merem mondani, hogy bűn lenne nem megosztani, nem megőrizni, megmenteni az utókor számára! Most hogy átleptem a 60. évet, nincs már MAHART, nincsenek már magyar zászló alatt futó hajók, a Férjem idegen lobogó alatt meg mindig hajózik, úgy érzem valamiféle emléket kell állítanom nőként a magyar hajózásnak, aminek voltak hősei és hősi halottjai is. Én megkaptam azt a kiváltságot az élettől, hogy a legszebb, legnagyobb magyar hajóval a Vörösmartyval, 1989. december 8-tól, 1990. május 22-ig bejárhassam a világot a férjemmel és az akkor 12 éves lányunkkal. Átélhettem feleségként, anyaként és orvosként is olyan élményeket, amelyeket kevesen. Imádom a tengert, a titokzatosságát, változatosságát, különleges szépségét, az életet, amelyet megtestesít és képvisel! Ez az út úgy érzem egyfajta unikum és most már drágakő is a magyar hajózás történetében. Az útról szép és érdekes videofelvétel is készült. Amikor megnézem, tengerészféleségként vérzik a szívem, hogy nincs már magyar tengerhajózás! 1989. április 2-an a Férjem 10 évi kihagyás után, amint már említettem, az utolsó pillanatban ismét felvételt nyert a MAHART állományába, Tengerésztiszti végzettséggel, de a kihagyás miatt a Vörösmarty tengerjáróra matrózként hajózott be, hogy könnyebben visszazökkenjen a hajózás nem mindennapi világába. 1989. nyarán úgynevezett kikötői látogatásra utaztunk hozzá, a 12 éves lányunkkal Dániába (Fredericia, Abenraa városába). Ekkor láttuk meg először élőben a hatalmas és fenséges Vörösmarty tengerjárót. Olyan élményben is részünk volt, hogy 1 napos kirándulásra elvittek bennünket Billund-Legoland csodás világába.. A lányunk abban a korban volt, hogy ezt nagyon élvezte, de a felnőtteknek is emlékezetes maradt. Akkor még az ügynökségek, ha volt elég idő, kedveskedtek a hajó személyzetének szervezett kirándulásokkal. Ezen az úton jött az ötlet. hogy próbáljuk meg a lehetetlent, 5
kérjünk útra engedélyt a legközelebbi lehetőségkor. Útra feleségek mehettek, ez egyfajta fizetés kiegészítés is volt, s aki tehette évente egyszer élhetett vele. Ezek az utak kb, 2-3 hónapig tartottak, a kikötői látogatás 1-2 hetével ellentétben. Ezek az együttlétek enyhítettek a hosszú TÁVOLLÉTEKEN és a legtöbb kapcsolatot egy jobb minőségű kategóriába emelték. A mai napig is kicsit csoda, kicsit rejtély is hogy megkaptuk az engedélyt a munkaügyi és személyzeti osztálytól az útra, úgy hogy a 12 éves lányunkat is vihettem. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy orvos vagyok és a behajózással nemcsak feleség, hanem a hajó orvosa is lettem. Ennek legjobban a II. tiszt örült, aki a hajó egészségügyi tisztje is, s akiről így lekerült minden teendő és felelősség. Az engedély birtokában 1989. szeptemberében megváltozott az életünk. A rokonok, ismerősök talán kicsit irigykedve nézték, amint erre a nagy és hosszú tengeri útra készültünk. Nagyon sok elintéznivalónk lett a várható december eleji indulásig. Én a munkahelyemtől fizetés nélküli szabadságot kértem a behajózás időszakára, amit megkaptam. Ekkor Parádfürdőn a Szanatóriumban dolgoztam és ott is laktunk a nevezetes Freskó étterem fölött egy szép, nagy szolgálati lakásban, illetve mi munkásszállás kategóriában kaptuk meg. A lányunk 6-ik osztályos volt a parádi általános iskolában. Az első félévet lezárták decemberben, a második félévet a hajón végezte, én tanítottam neki órarend szerint a tantárgyakat és amikor hazajöttünk vizsgát tett. Így meglett az éve és a 7-ik osztályt költözés miatt már Szolnokon kezdhette el. A Férjem felmondta az ottani munkaviszonyát (műszaki csoportvezető volt), amikor visszatért a hajózáshoz. 1990-ben a rendszerváltáskor egyébként is megszűnt a SZOT Szanatórium és vele együtt az állásunk és lakásunk is oda lett! A tengeri úthoz szűkségesek voltak a kötelező védőoltások, úgymint a sárgaláz, a cholera és a typhus-tetanus elleni. Ezeket a budapesti Nemzetközi Oltóközpontban kaptuk meg különböző időpontokban. A typhus elleni volt a legrosszabb, fájt és este versenyt vacogtunk a paplan alatt úgy kirázott a hideg bennünket. Közben készítettük össze az úti poggyászt, ami azért nem volt könnyű, mert csak 20 kg lehetett személyenként. Több hónapra kellett gondolni, hogy legyen minden és vinni kellett a 6-ikos tankönyveket is, ami nyomta a súlyt. Jó hogy nyáron már voltunk a hajón, mert fel tudtam mérni. hogy milyen az ottani gyógyszerkészlet és mi az, amit feltétlenül vinni kell. Egyébként egészségügyileg a hajók elég jól fel vannak szerelve és orvosként rendelhettem is, amit jónak láttam. Még kígyómarás elleni szérumunk is volt. mert előfordult már olyan, hogy a rakománnyal került a hajóra mérges kígyó és megmart valakit. A kábítószernek számító erős fájdalomcsillapító, a morfium, elzárva volt a kapitány széfjében. Voltak kisebb műtétek elvégzéséhez is szűkséges műszerek, így fogászathoz, sebvarráshoz, sebkapcsoláshoz használatosak. Az egészségügyi felszerelést én tartottam 6
rendben és sajnos időnként használni is kellett. Egyik professzorom azt mondta az egyetemen, hogy „az orvos mindig egyedül van"! Hát ezen a hajón, az óceánok közepén én igazan egyedül voltam! Adódtak olyan esetek, amelyek ellátására, megoldásukra akkor nagyon büszke voltam, mert életet is mentettem vele. Visszatérve meg Parádfürdőre, lassan közeledett az elutazás időpontja, a behajózás a Vörösmarty tengerjáróra. Volt két szép teknősbékánk is (Rubint és Yvett), amelyeket elhoztunk Szolnokra a Nagymamához, aki azért is örült nekik, mert elkapkodták a legyeket. Közben ért még bennünket ottlétünk alatt egy kellemetlenség. Közöltek velünk, hogy ki kell pakolni a lakásunkat, mert egy átalakítási terv szerint útba esik, kisebb lakás lesz belőle. Erre már nem volt időnk, sem erőnk, így csak összedobozoltunk, amit tudtunk. Azóta is bezárva van az a blokk, amibe akkor 50 millió Ft-ot fektettek, nincs túristaforgalom. Miután a visszatérésünk is késett a hajóval, 1990. március helyett 1990. májusra értünk vissza Amszterdamba, igy idegenek pakolták ki a lakásunkat 5 felé, nem vártak meg bennünket. Elköszöntünk attól, aki számított, a lányom osztálytársai ígérték hogy írnak, a betegeim szeme könnyes volt az utolsó viziten. Megkötöttük fel évre az utasbiztosításokat, a MALÉVNÉL meg igen kedvezményes repülőjegyet sikerült venni oda-vissza, 1989. december 8-án elrepültünk Amszterdamba, ahol a Férjem várt bennünket, előkészítve a fészkünket a Vörösmarty hajón. Több matróz és a szakács is ekkor szállt be és meg rajtunk kívül jött 3 feleség, így öten voltunk a „crew" (személyzet) fölöttiek Jó kis csapat volt, a hajón összesen 24-en voltunk. Amszterdamban rakták be az árut és még volt néhány nap rácsodálkozni a város karácsonyi hangulatára és bevásárolni. Néhányan a Rembrandt Huis-t is megnéztük, áhítattal állva a nagy holland festő szobra és festményei előtt. Amíg kikötőben áll a hajó az ember el sem tudja képzelni, hogy milyen az ha mozog, ha a tenger hullámai három irányból mozgatják (oldalirányú, liftező le-föl és bukdácsoló mozgások).Aki érzékeny rá annál bizony kialakul a tengeribetegség, szédülés, hányás, rossz közérzet. Ez az érzés minket a hírhedt vizcayai-öbölnél, a francia partoknál kapott el, amikor a hajónk nagy viharba került. Addigra amit lehetett el kellett pakolni, tengerállóvá tenni. Így is összeborult és tört is, ami nem volt eléggé rögzítve. Félelmetes volt az a tánc, látni az ablakokból, ahogy a hajó oldalra billen és jönnek a nagy hullámok! Nem lehetett sem állva, sem fekve maradni. Azt hittük soha sem lesz vége! Egy portugál hajó akkor ott, sajnos el is süllyedt. Lassan vége lett és hihetetlen béke, sima tenger vezetett Marocco (Casablanca) felé. 7
A részletes útvonalat mellékeltem csak címekben, ami érzékelteti, hogy mennyi országot, tengert szorost, öblöt érintettünk, összesen 27.486 mérföldet megtéve. Ezt az út végén a kapitány (captain) egy tengeri diplomával igazolta, jutalmazta, amelyet aláírásával és a hajó pecsétjével hitelesített. A két diplomát mellékeltem, amelyek már muzeális értékűek. A mellékelt fotók is önmagukért beszelnek az útról, a tenger szépségéről, a híres kikötőkről és e nagyszerű csodás tengerjáróról, a Vörösmartyról, amely hullámsírban nyugszik. Casablancán 28 C° -os melegben ért bennünket a karácsony. A fedélzeten napoztunk, a városban meg lufis Télapókkal találkoztunk. Díszítettünk karácsonyfát, a szakács meg nagyon finom ünnepi vacsorát sütött. A csapat összetartott, figyeltünk és vigyáztunk egymásra. kialakítottunk napirendet, amit igyekeztünk betartani, hogy ne hulljanak szét a napok. Annál is inkább, mert az időeltolódás miatt elég gyakran volt óraállítás és ez a biológiai ritmusunkat érzékenyen érintette. Amszterdamban sok finomságot, gyümölcsöt vettünk, így a hajóétrendet ki tudtuk egészíteni. Volt egy saját hűtőnk és nekünk 2 kabinunk volt. Valamikor 45 fős személyzet volt, csak anyagi okok miatt ezt lecsökkentették, így volt üres kabin. Később a nagyobb városokban (Singapore, Tokyo) feltöltöttük a gyümölcskészletünket. Reggeli után tartottuk az órákat, minden tantárggyal szépen haladtunk. Volt a hajón tornaterem, ahol pingpongoztunk és tornáztunk. A trópusokhoz érve fel lett töltve a hajó medencéje meleg tengervízzel, ahol a lányunk könnyedén megtanult úszni. Casablanca után Usty-Dunaisk-ben (Szovjetunió) rakodtunk be vashengereket Japánnak. Itt télies hideg volt, így jobban haladtunk a tanulással, hogy a trópusokon legyen több szabadnapunk. Volt egy postagalambunk is, aki a hajónkon megpihenve, sokáig velünk jött. Egy dobozban lakott és a lányunk etette-itatta, simogatta, Hajónkat többször kísértek delfinek, bálnák és a sirályok. Sokat olvastunk és társasjátékoztunk. A TV nem hiányzott és itthon sem néztük sokáig. A Férjem napi 10-11 órát dolgozott, étkezésekkor és este találkoztunk, ilyenkor hármasban sokat sétáltunk a fedélzeten és csodáltuk a tenger sokszínűségét. A lányunk csodásan beilleszkedett, vidám volt, tanult, kivette részét a gyakorlatokból és ha kellett besegítettünk a szakácsnak. Egyedül ő nem volt beteg! Szerintem ennek az útnak ő volt a hőse, hogy ilyen nagyszerűen végigcsinálta, helytállt és a hatodik osztályt is elvégezte sikeresen. Mindenkit elővett valamilyen nyavalya voltak balesetek, allergiás gyulladások, tüdőgyulladás, hasmenések, ízületi problémák. Egy vakbélgyanús matrózt Yanbu-nál (SzaúdArábia) partra is vittek, meg is műtötték. Elég szegényes tünetei voltak és nem egyértelmű.
8
Nem is akarta, hogy megvizsgáljam, dolgozni akart tovább. Az én diagnózisomat a kapitány respektálta és emiatt a hajó útirányt is változtatott, Port Said és Port Suez is 2 napra volt, tehát ha ott nem viszik kórházba perforál a vakbele. Élmeny volt találkozni az arab hajóval ami érte jött, az arab kollégával, aki földig fehérben. tele arany ékszerrel megvizsgálta és rábólintott az ". én döntésemre. Náluk éppen ramadán, a böjt ideje volt. Később a MAHART központból egy köszönő táviratot is kaptam, a kapitánytól meg két karton üdítőt, sört, amit közösen ittunk meg a személyzettel Bevezettem heti háromszor „magánrendelést” fix időpontban, így nem zavartak állandóan apró dolgokkal. Ez nagyon jól bevált, mert itt pszichológus, urosexologus, bőrgyógyász stb. lehettem, igény szerint mindenki megelégedettségére. Egy matróz fejét, a rosszul rögzített lépcsőt lezáró vastető, éles fogója vágott meg. 8 kapoccsal lett összehúzva, a Férjem asszisztált, mert nagyon vérzett és le is kellett vágni a hosszú hajából, hogy a sebhez hozzáférjek, Ráadásul a férfiak a vér látványától könnyebben ájulnak is. A kapcsok kiszedését vagy tízen körbeálltak nagy érdeklődéssel. Szépen begyógyult és lassan a haja is visszanőtt. Tartottam a crew-nak (személyzetnek) túlélési, újraélesztési gyakorlatokat is, amelyek népszerűek és nagyon hasznosak voltak. Ilyenkor mindig sok kérdés is volt, amelyek megválászolásra kerültek. Áthaladtunk a Szuezi csatornán, megálltunk Aden-nél, ahol néhány órára ki lehetett menni, de olyan perzselő hőség volt, meg a biztonság sem volt egyértelmű, hogy ezt mi kihagytuk. Japánba érkezni szintén nagy élmény volt! Osakában rakodtunk ki, megnéztük a híres piacokat, rácsodálkoztunk a japán kultúrára. Egy napra Tokyo-ba is kirándulhattunk. Elmentünk a Tokyo-Tower-ba, amely hasonlít a párizsi Eiffel toronyhoz, csak picit nagyobb. Megcsodáltuk a japán császári kertet a híres fekete hattyúkkal és a csodás shintoista templomokat. Természetesen vásároltunk is, sok ajándékot, olyan dolgokat, ami Magyarországon még nem volt. Ott láttam először újjra húzható, mini vérnyomásmérőt. Igen magasan előttünk jártak minden szempontból. Ott az egészséges táplálkozás alapvető és természetes volt. Nem véletlenül kevesebb az infarktus és magasabb az élettartamuk. Azért mindig a legjobb volt visszatérni a hajónkra, arra a talpalatnyi magyar felségterületre, ami az otthonunk volt fel évig. A hajózásban két jó dolog van, elindulni és megérkezni. A trópusokon volt úgynevezett pupa buli is. Ez abból állt, hogy a szakács bepácolja a húst, készít mellé salátát és a hajó fedélzetén a pupán mindenki megsüti grillen magának. Utána sörözgetés, beszélgetés énekelgetés volt jó hangulatban. Az egyenlítőn áthaladva, ha nem is a hajó alatt kötélen áthúzva, de a fedélzeten beavatás volt, a „pogányoknak”. Kaptunk néhány vödör langyos tengervizet a nyakunkba és már nem voltunk pogányok. Japán után Kínában rakodtunk, először Dalien nevű városban, majd Csingtaoban és vegül Zhanjiangban. Pekinghez közel voltunk, de az oda
9
való kirándulás idő hiányában elmaradt. Ekkor már sok nyugati színvonalú áruház várta a tengerészeket. Turista meg kevés volt, úgyhogy a piacon körbe álltak bennünket vagy harmincan, amint 5 kg mogyorót vettünk, mert az ott friss és finom volt. Kina után nagy élmény volt Singapore, ahová a visszaúton tudtunk kimenni egy napra kirándulni. Külön csónakkal jutottunk ki a partra és egész nap jártuk a várost, megnéztük a nevezetességeket és jókat ettünk. Singapore-nál ott van a keskeny Malacca szoros, ahol nagy a kalózveszély. Keskeny, gyors kis csónakokkal könnyen elérik és megtámadjak a nagy hajókat, nekünk is volt kalózellenes készültség. A nagy reflektorok be lettek kapcsolva, a vízágyú készenlétbe volt és a lépcsők le lettek zárva ráccsal. A hajón nincs fegyver meg a kapitánynál sem. Nekünk volt egy illegális gázspraynk, hál istennek nem kellett használni. A megduplázott őrség is fokozottabban figyelt. Visszafelé ismét átjöttünk a Szuezi csatornán. Az útunk fűszerezve lett Spanyolországgal, ahol sztrájk miatt három hetet töltöttünk. Barcelonában meg tudtuk nézni Colombus hajóját is. A hajóács mindenkinek készített egy-egy faládát, amibe pakolhatta a személyes holmiját és Amszterdamból kamion szállította Magyarországra. A matrózok közül Japánban többen vettek használt motort olcsón és a ládájukban haza tudták juttatni. A nagy út végül is 1990. május 22-én ért véget Amszterdamban, így a vissza repülőjegyünk is érvényes volt, Hosszabbra sikeredett, amint tervezve volt. Közel fél évig a hajó volt az otthonunk, a tenger ringatott álomba bennünket. Nehéz volt az elválás a hajótól és a személyzettől is. Hiányzott a tenger! Nekünk három láda érkezett haza a kamionnal, a sok ajándékkal, hiszen mindenkinek hoztunk valamit. Parádfürdőn még egy hónapot töltöttünk, egy kis szobában, amíg a lányunk levizsgázott. Három hétig még járt az iskolába is. Az osztálytársak örömmel fogadták, a biológiai feladatlapjait meg lemásolták, mert ő előbbre haladt a hajón mint a társai. Összepakoltunk és Parádfürdőről a szolnoki lakásunkba költöztünk. A Férjem két hónap múlva ismét behajózott a Rabros nevű hajóra, már tengerésztisztként és folytatódott a tengeri, hajós életünk. Aki tengerre száll, sok és nagy veszélyeket vállal, az mind hős valahol. Az átélt küzdelmek, időjárási viszontagságok bioritmus felborulása, a család nélkülözése, a monotonság, bezártság, időnként hiányos táplálkozás. fertőző betegség veszélye, a rakományból eredő por és vegyi-ártalmak, mind-mind fokozott rizikótényezők! Engem megfertőzött a tenger, boldogságom sokáig tengerfüggő volt. IV. éves orvostanhallgató voltam, amikor egy nyári gyakorlatkor a Balti-tengert láttam meg előszór. Akkor, ott éreztem, hogy még sokat fogok találkozni a tengerrel és a sors is egy tengerésztiszt fér j je l áldott meg.
10
A tengernek titokzatos ereje. kisugárzása van, hiszen az élet is onnét indult ki. Egy végső stációnk van, s ez a végtelen A tengeren a végtelennel találkozik az ember és ez oly megnyugtató is! Amikor hetekig mentünk az óceánon, szinte senkivel sem találkozva, sokszor felmentem a legfelső hidra, ha nem tudtam aludni. Kinyújtottam a karom, a horizontot néztem olyan volt, mintha repülnék a csillagok felé. Egész életünkben keressük a választ, hogy mi az élet értelme. Rájöttem akkor ott, az óceán közepén, egyedül a csillagokkal, hogy rosszul tesszük fel a kérdést, illetve ezt a kérdést talán fel sem szabadna tenni. Az élet sokkal több, gazdagabb, csodálatosabb annál, minthogy egy ilyen szimpla, triviális kérdéssel megsértsük. Ott az óceánokon a sok-sok csillaggal az égen, tisztán, világosan éreztem, mintegy katarzisként, remegve, könnyes szemmel, hogy mindenben és mindig látnunk kell az életet, az erőt, a csodát, amelyet hordoz, Hogy éppen szép vagy csúnya, kegyetlen vagy kegyes ki tudja mitől füg! Ki tudja kitől függ? Istentől? A Világ Mindenható Anyagi Szellémétől? Az óceánon hatalmába kerített érzés, hasonlított ahhoz az érzéshez, ahhoz a misztikumhoz, amit medica koromban a boncasztal mellett éreztem. Minden anatómia gyakorlatkor ugyanazt a hullát kaptuk boncolásra. Ott volt a titokzatosság, a félelem, a fájdalom és az erő. Sokáig nem tudtam hozzáérni, mindig az járt az eszemben, hogy valamikor élt (nő volt) szeretett, szerették. Amikor az ember szembenéz az elkerülhetetlennel, a végtelennel, az elmúlással a fájdalommal, nem feltétlenül kell összeomlania! Erőt kell merítenie belőle! Ott van előtte a nagy Titok, amely megfejtéséhez sok-sok év, tapasztalat, bölcsesség kell, Túl kell lennie a 60-on, de a megfejtéséhez talán egy hosszú élet is kevés! Fogadjuk el, nyugodjunk bele, hogy ez így van jól, így van rendjén !
Kertészné dr. Vincze Erzsébet Szolnok, 2013. június29 11
A VÖRÖSMARTY TENGERJÁRÓ UTVONALA (1989. DECEMBER 08. – 1990 MÁJUS 22.-IG) 1., Hollandia (Amszterdam :Behajózás –Imuiden (zsilipelés) Északi tenger – La Manche csatorna (Anglia Franciaország) 2., ATLANTI ÓCEÁN –Vizcayai- öböl (Franciaország, Spanyolország, Portugália) (Barfleur) 3., Marocco – Casablanca - Gibraltár szoros Algéria Földközi- tenger Tunézia Jón-tenger Egyiptom Égei-tenger Szigetek:
Szicilia Málta Kréta, Rodosz Görögország Törökország (Isztambul) 4., Dardanellák (márvány-tenger) 5.,Boszporusz 6.,Fekete-tenger (Kígyó-sziget) Bulgária (Burgasz, Várna) 7.,Usty-Dunaisk Berakodás (Vashengerek) Japánnak 8.,Port-Said (Egyiptom) 9.,Szuez-csatorna (A ráktérítőn is itt mentünk át) Szuezi-öböl Keserű tavak 10.,Vörös-tenger (Bab el-Mandeb szoros) 11.,Aden (Dél Jemen) 12
Adeni-Öböl Guadarfui fok 12.,Arab –temger – INDIAI ÓCEÁN Szokotra szigete 13., Maldiv szigetek – Minicoy 14.,Sri-Lanka (Ceylon) – Dondrahead 15.,Andaman tenger 16.,Malacca-szoros (Szumátra-Malaysia) KALÓZ VESZÉLY! 17.,Singapore 18.,Dél-Kinai tenger (Csendes oceán) 19.,Taiwan (5000 mérföld California) A ráktérítőn áthaladtunkismét,, most délről északra. 20., „GMT+9” Okinawa szigete (Japán) 21.,Kyushu- Shikoku- Honshu- Hokkaido (Japán) Kawasaki Tokyo Osaka (Izumi-otzu) 22.,Kelet-Kínai tenger Sárga-tenger China-Tienchin (Peking közelében) 23.,Dalien (China) 24.,Csingtao (China) 25.,Zhanjiang (China) 26.,Singapore Yanbu (Szaud Arábia) Port Suez Port Said 27.,Barcelona Santander Pasajes (Spanyol) 28.,Rotterdam-Amszterdam (Hollandia)
ÚT VÉGE! KIHAJÓZÁS! 13
MELLÉKLETEK A VÖRÖSMARTY TENGERJÁRÓ ÚTJÁRÓL: Tengeri diploma (lányunké)
Tengeri diploma (Enyém)
Nyugodt békés óceán
A viharos, haragos óceánon
Casablancán a pálmafák alatt
Casablancán karácsonykor a lufis, arab télapóval
A vashengerek rakodása Usty-Dunaisk-nél (Szovjetunió) Japánnak
Usty-Dunaisk-nél a hajóharangon, a hideg miatt szép, nagy jégcsap lett
A berakás után Japán felé indulva, a Tolóhajó segítségével
A szuezi csatornán, a konvojjal haladva, a büszke magyar lobogóval
A fedélzeten a kétkis csónak arab árusoké, akik velünk keltek át a csatornán
Aden (Dél-Jemen) partjainál egy elsüllyedt hajó
Sigapore felé tartva egy kis csónakkal az egész napos kirándulásra
Singapore-ban egy díszes, hindu templom előtt
Singapore-ban frissítő kókuszlével
A távolban Japán hegyei látszódnak
Singapore-i trópus után itt kezdett hideg lenni
Kikötés Japánban, Osaka nevű városban
Tokyo-ban a „Tokyo-Tower, hasonlít a párizsi Eiffel toronyhoz
Egy Tokyoi metró aluljáróban
Tokyo-ban egy Shinto-ista templom előtt
Kinánál a sárga tenger valóban sárga szinű
Kinában, Dalien nevű városban
A kínai irás bonyolult és szép
Egy luxus személyszállító is kikötött a közelünkben
Spanyolország, Barcelona Colombus Kristóf hajója mellett
A holland királyi család
Singapore, Sentosa szigete, Cable Car
Vörösmarty hajó és pecsétje
Unokám, Amaranta rajza a Vörösmarty-hajóról
