Árpád népe
avagy requiem egy országért Orosz T. Csaba 2014 Publio kiadó Minden jog fenntartva! Szerkesztés, korrektúra: Székely Anna Borítóterv: Publio Kiadó Ajánlom ezt a kötetet hatalmas szeretettel egy igaz embernek, Orosz Lászlónak az édesapámnak.
Gyevü harsogó nevetéssel fogadta a hírt. Mikor lehiggadt, csendesen megkérdezte az előtte térdelő sátáni alakot. – Biztos, hogy Taksony, s a vezérek nem sejtenek semmit? – Mosolyogva hallgatta a térdelő orvgyilkos magyarázatát: – Még este a lakomán feltálaltuk neki az állítólagos vérengző vadkan szívét, hagymával nagyuram. Nagyon elégedettnek tűnt a fejedelem, hogy kilőttük az istentelen jószágot, és csendben gyászolta Zerindet. Immár tiéd a bihari dukátus nagyuram. – Ez a kezdet, mindennek a kezdete Mota. Hamarosan én leszek a fejdelem. Zerind fia még süvölvény. Hogy is nevezik? – Koppánynak jó uram, de most talán bekushad somogyi birtokába, ha nem akar ő is egy boarral találkozni.
– Ne beszélj német szóval előttem Mota! Ezt nem tűrhetem, hiszen lelepleződünk, ha az urak meghallják. – Gyevü, tudják, hogy Arnulf úr küldött hozzád hogy segítségedre legyek. – Tartsd a szád szolga! Nem kell szítani az ellentétet. Még nem… Nincs itt az ideje. Anyám Tonuzoba lánya volt, de a besenyő vartyogást se tűrte apám soha, nemhogy Ottó nyelvét. – Értettem nagyúr! Hű szolgád vagyok. – Küldd be nekem a hírvivő táltost! – Mota, mint egy árnyék, kiment a sátorból. Azaz nem is kiment, hanem átlényegült a bejáraton, hiszen nem lebbent sem előtte, sem utána a bejárati állatbőr. Annál zajosabban, harákolva lépett be Kunt, a táltos. – Jól figyelmezz, te csirkevér égető – mondta Gyevü némi fenyegetéssel a hangjában. – Rögvest indulsz Erdélyországba és megkeresed ama Harka fiát Zombort, aki most első az erdőelvi gyulák között és megszimatolod, hogy hajlandóságot mutatna-e a fejedelem első fia iránt, ha az megkövetné őt Sarolt nevű lánya kezeiért, kit fejedelem asszonynak szánnék. Amint az apa hajlandó, megkeresheted a lányát is néhány viruló ágacskával a nevemben. Lódulj, de okosan, ha nem akarod, hogy a mándruc szaggassa a száradó bőröd! Hosszan nézett a vágtázó sámán után a sátor előtt, majd leült a jurta mellett a nyeregre és tervezni kezdte a következő lépést. – Fejedelem csak akkor lehetek, ha van méltó asszonyom. Hamarosan eljön az időm, hisz Taksony nem sokkal van már előtte a negyvennek. Ha pedig hosszú élettel áldaná meg nagyapja vére, még mindig ki lehet találni valamit. De nem élhet mindenki olyan hosszan, mint Árpád apánk. Alig volt vezér azóta, aki megérte a negyvenet – mosolygott Gyevü. Taksony, az apja magához hívta a vezéri sátorba.
– Figyelmezz rám, Gyevü – mondta neki. – Úgy döntöttem, elfogadom a kétnyelvű Szvjatoszláv ajánlatát és a kijevi, valamint a besenyő csapatok élén felperzselem Bizánc kapuit. Péter a bolgárok cárja szabad átvonulást és csapatokat ígért, ha megtámadjuk Niképhorosz császárt, hiszen elsősorban a bolgárokat fenyegeti. Nyergeltess Gyevü, közben a sámánok kérjék ki az istenek áldását munkánkra. Gyevü kifordult a sátorból és a közelben álló sámánszekérhez ment. Karvaly, a vezér táltos soha nem szállt le táborozáskor a szekérről, nem lakott sátorban, hanem a szekerén kialakított bűzös kuckóban lakott. Gyevü félretolt az útból néhány macskafejet és nyúllábat, majd fejét félig bedugva beüvöltött a zugba. – Gyere elő Karvaly! A fejedelem üzenetét hozom. – Gyorsan kikapta az arcát és élvezettel beszívta a hűs esti levegőt a benti ájer után. – Karvaly így, Karvaly úgy! Ti Árpád-fattyak azt hiszitek, hogy az istenek is úgy ugrálnak, mint a csavargó harcosaitok, ha tapsoltok egyet – dohogott az öreg, vágott képű sámán, de előbújt és ridegen nézett a fejedelem fira. – A válaszom nem. És akárhány fehér ló vérét öntöm a növendék magoncok alá, mindig is nem lesz! Ez a háború nem hozza a dicsőséget, sőt, lezárja a magyarok szerencséjét. Mert ezért jöttél igaz? Gyevü elkedvetlenedett. Tudta, hogy a táltosnak különleges képességei vannak, amivel hamarabb meglátja a jövendőt, mint ahogy azt kérik tőle. – Azért csak próbáld meg még egyszer vénember, de most én is látni akarom, mit harákolsz össze – mondta fenyegetően Gyevü. – Akár Taksonyt is ide hurcolhatod kölyökfarkas. De nagyon vigyázz! Nem csak a jövendőt látom, hanem a sarat is, ami a szívedben lakozik. – Jó ötlet. Az egész vezéri tanács előtt csinálj varázslatot öreg! – A
fiatal harcos sarkon fordult és visszatért a vezéri sátorba, ahol apja rovott vesszőket tanulmányozott. A zoltánok jelentése állott rajtuk a csapatok harckészségéről, emberek és lovak, fegyverek számáról. Csodálkozva pillantott a vezér a belépő fiúra, hiszen világos parancsot adott és a szertartás általában hosszú ideig tart. – Nem hallom a sámándobot. Tán megint kumiszban fürdött az a vén mándruc? – Most nem ez a baj. Baljós álma volt, és emiatt az egész tanács előtt akar fehér ló áldozatot adni az isteneknek. Kellenek a bölcs vezérek mind, s te fejedelem. – Szólaljanak hát a dobok, melyek találkozóra hívják a vezéreket – intett a nagyúr a sátor végében észrevétlenül álló fegyvertisztogató fiúnak, aki a parancs hallatán kirohant a sátorból. Hamarosan felhangzott a dobok hívó üteme. Erre a ritmusra Karvaly is lecihelődött a szekeréről és lassan, méltósága és fontossága tudatában kisétált az izgatott emberek között a ménesig. Ott hosszan szemlélődött és a lovászok zoltánjának egy mozdulattal jelezte, hogy melyik gyönyörű fehér csődört akarja. Az megdermedt a választáson és halkan, alázattal ezt rebegte a félelmetes sámánnak. – De, Karvaly ezt az állatot Gyevünek küldte a kijevi fejedelem, és igen kedveli eme csődört. – A táltos ingerülten a levegőbe csapott. – A helyedben elgondolkodnék Lósa fiam, hogy Gyevü haragját féljem-e jobban vagy a vezér táltos átkát az engedetlenségemért? – mondta gúnyosan és sarkon fordulva megindult a tábor felé. Lósa szomorúan vezette utána a valóban királyi állatot. Fertályóra múltán a tábor legtávolabbi sarkából is előkerültek a nemzetségfők. Mind a tizenkét vezér. A fősátor előtti szabad területen fél karéjba álltak úgy, hogy a fejedelem állt középen. Mellette balról Gyevü, aki rangban utána következett, majd jobbról és balról hat-hat vezér, önkéntelenül is kor szerint, az idősebbek Taksony mellett, míg a
fiak s a kevésbé rangos vezérek Gyevü mellett. Gyevü, miután észrevette ezt a leosztást elmormolt egy halk szitkot, de a körülöttük tömött sorokban álló harcosok előtt, akiket a dobok hangja vonzott, nem lehetett vitatni Taksony jogait. Annál dühösebben szisszent fel, amikor meglátta, hogy kedves lovát egy kötélen bevezetik a gyűrű közepébe. Mögötte Karvaly haladt a sámándobját szorongatva és fél szemmel Gyevüre sandítva. – De hát… – szakadt ki önkéntelenül is Gyevüből a tiltakozás, de nem folytathatta, mert apja mosolygó arcára tévedt a tekintete, és a rajta látszó furcsa mosoly láttán bennszakadt a további tiltakozás. Most értette meg, hogy apja mindent tud Zerind haláláról és arról, hogy mekkora a fia hatalomvágya és mire lenne képes érte. Taksony láthatóan jól szórakozott a Gyevü arcán átfutó érzelmi hullámzáson és végül a felismerésen. Halkan így szólt a fiához: – Szvjatoszláv ajándéka egy áruló ajándéka, emiatt értéktelen. Kétarcú ember, mindig mást mond, mint amit gondol. Tegnap még Bizánccal egy nyeregben harcolt, s lám, ma ellenük fordult. Képes lenne saját apját megölni a hatalomért. Ne bánd ezt a lovat, halála jó célt szolgál, vére kedves lesz az isteneknek. Talán jó választ kapunk. Taksony itt elhallgatott, mert Karvaly előttük táncolt el. A háttérben egy kisebb rangú sámán már elkaparta a szerencsét jelképező nyírfa magoncot és ütemesen verni kezdte sámándobját. Karvaly mintegy révületben kinyújtotta a kezét, marka ráfonódott a Taksony bal oldalán függő vezéri szablyára és kirántotta azt. Taksony hagyta. A borotvaéles gyilok Árpád vezér óta a fejedelmek jelképe volt. A sámándobok hangjának ütemére Karvaly odatáncolt a csodaszép paripa elé, amit két lovász tartott a nyakába dobott kötelekkel. A fejedelmi állat idegesen pillantott a felé közeledő hadonászó alakra, majd két hátsó lábára állt. Karvaly keze villámgyorsan lecsapott, csak a közelben állót vették észre a gyors csapás után megjelenő piros csíkot
az állat nyakán. A vékony sebből ömleni kezdett a vér. Kára a segéd táltos, nagy aranykupával lépett az állat elé és a kiömlő vért próbálta felfogni. A ló a fájdalomtól harapni, rúgni kezdett, majdnem felrúgta a táltost kupástól. A felakadt szemű, transzban vonagló Karvaly, aki időközben eldobta a nemes kardot odalépett az ideges állathoz, átkarolta a nyakát és érthetetlen szavakat mormolt a fülébe. A harapni készülő száj megremegett, a rugdosó lábak lassan kapálni kezdték a talajt. A ló láthatóan megnyugodott. Nyakából még mindig ömlött a vér. Megtelt a Kára által tartott kupa, és miután a két táltos már szinte fürdött a ló vérében, a paripa lassú mozdulattal az oldalára dőlt. Még egyszer megpróbált felállni, de a ráhanyatló Karvaly súlyát sem volt már képes megemelni, így megadta magát a sorsának és csendesen elnyargalt egy szebb, dús legelőre. Mikor az állat kiszenvedett, Karvaly idős korát meghazudtoló rugalmassággal felugrott és átvette a Kára által tartott kupát. Odatáncolt az elültetett csemetéhez és különös mozdulatokkal a kisfa köré öntötte a vért. – Hííízz, ősanyánk! Ukkon ősapánk! Feleljetek kérdésemre! Dicsőség lesz vállalásunk, vagy vérbe fordul nemzettségünk? Megél-e a csemete? Küldjetek jelet! Másnap hajnalban hatalmas suttogó tömeg kavargott a kis csemete körül. Taksony is kilépett a sátrából, amikor a hajnal első sugarai körbefogták a teret. Mikor közelebb lépett látta, hogy bár a föld még be sem szívta a ló vérét, a facsemete elszáradt kóróként áll a helyén. Körbenézett a sokaságon és hangos szóval ezt mondta: – Ez hát az istenek válasza. Így a vezéri tanács dönt a hadjáratról. Kicsapunk, vagy meghúzódunk, híjjj!!! – kiáltotta éles hangon. Körülötte sok ezer kard repült ki hüvelyéből, felhasítva a hajnali sötétet és sok ezer hang kiáltotta egyszerre a jövendölés ellenére: – Kicsapunk!
***
A cár fényes ajándékot küldött a vonuló seregnek. A Dunai Bolgár csapatok egy síkságon csatlakoztak a besenyő és magyar hadtesthez. Több ezer marhát hajtottak maguk előtt, aminek az egyesített seregek érthetően nagyon megörültek, hiszen a hús jelen esetben értékesebb volt, mint bármilyen arany vagy szer zsákmány. Mivel baráti területeken haladtak idáig, a fővezér Taksony megtiltotta a zsákmányolást, az erőszakot és bármilyen vad dúlást az útba eső törzsek szálláshelyein és a kis városokban. Csak a magukkal hozott, ősi módon a nyereg alatt tárolt vagy az útközben vadászott élelemből ettek csupán. De ezt csak a magyarok és a besenyők tartották be, Szvjatoszláv kijevi harcosai már a magyar szállásokon elkezdték a fosztogatást és az erőszakot. A Gyevü és Kurja besenyő vezér által vezetett kicsiny, de annál elszántabb harcosokból álló karikás ostoros század hamar megmutatta a kijevieknek a helyes utat, így ők is lassan rájöttek, hogy ha nem akarják a csattogó csípős karikásokat érezni az arcukon, akkor bizony el kell fogadniuk Taksony parancsait és nincs többé rablás, zabrálás és fiatal nők és gyerekek megerőszakolása. Most ez a kijevi hadtest rohant először az eléjük hajtott, riadt marhákra és változtatta hamar vértengerré a Balkán előtti síkot. Taksony hagyta, sőt a saját embereit is arra biztatta, hogy kezdjék el a marhák leölését és a készleteik felfrissítését. Hamarosan az egész síkon tüzek gyúltak és a rémült marhabőgést felváltotta a jókedvű húsfeldolgozás és a tartósítás előkészítésének zaja. Erdőelvi sóval dörzsölték be a fél marhákat és dobták a szekerekre a húst, miközben a jókedvű magyar vitézek egészben is a nyársra húztak néhány száz marhát. Taksony kisétált a sátrából és nevetve leült az egyik tűzhöz. Kurja és Gyevü egy másik tűznél üldögélt vidáman, de ahogy meglátták a vezért,
ledobták a kezükben tartott húsdarabokat és sietve csatlakoztak hozzá. Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem a sátrában mulatozott néhány részeg dajnával, akiket a közeli faluban zsákmányoltak a katonák, megsértve ezzel a parancsot. Kumisz is került az asztalukra valahonnan és hamarosan a kijevi vezérek disznóként röfögtek a fejedelmük sátrában. Eközben Kurja és Taksony a sültre várva komoly haditanácsot tartottak. – Kémeim jelentették, hogy a bizánci sereg főparancsnoka ama Bardasz Szklerosz, aki a sztyeppei népeknél nevelkedett az orosz síkokon. Kiváló harcos, nehéz ellenfél lesz – mondta Kurja a legújabb értesülést. – Ezt a sereget soha nem győzi le egy bizánci – mondta Gyevü fellengzősen. – Erősek, kemények vagyunk, Árpád úr vére győzhetetlenné tesz minket – mutatott körbe a táboron. Pont rosszkor, mert egy holt részeg kijevi rabnő és az utána loholó kumiszbűzös Szvjatoszláv látványa nem ezt igazolta. Taksony csendesen válaszolt. – Nem is magyarok vagy a besenyő csapatokkal van a baj, hanem a testvéráruló kijeviekkel. Ők a tej az erős kumiszban, hígulunk tőlük, és mindenféle gondot jelentenek, harci erényeik azonban csekélyek. Én is amondó vagyok, hogy óvatosan kell bánni a bizánci sereggel. Előbb elözönlünk Trákián, ahol szabad a zsákmány, mert csak elégedett katonával vívhatjuk meg Bizáncot. – Bölcsen szólsz Vezér – mondta bólogatva Kurja – Éppen ezért kérlek arra, hogy a csatában én lehessek az első támadó erő, mögöttünk sorakozzanak csupán tartalékként a kijeviek, s hátukban álljanak a magyar vitézek. – Miii? Hogy besenyő és kijevi hátak mögé bújjon a magyar kard? – fortyant fel ingerülten Gyevü, de Taksony nyugtatóan fia karjára tette a
kezét. – Igazat szól végtelen bölcsességében a besenyő vezér, fiam. Mint mindent, a vezérkedést is tanulnod kellene, mielőtt készen állsz fejedelemnek lenni. Ha a besenyők támadnak az élen és mi leszünk leghátul, szemmel tarthatjuk a kutya kijevieket és saját kardunk hegyével kényszeríthetjük őket a csatába. Úgy gondolom, hogy maguktól csak a zsákmányolásban vennének részt, a csatában nem. Éppen ezért, hogy láss és tanulj, fiam, Kurja mellett lesz a helyed a csatában, az ő oldalán fogsz küzdeni az első sorban, ha e bölcs vezér hajlandó veled bajmolódni. Kurja mosolyogva bólintott, hiszen ez a lépés finoman jelezte, hogy a magyar csapatok nem fogják cserbenhagyni a besenyőket, hisz ott van zálogul az aranyágacska egyik hajtása. Gyevü persze nem látta át ezt a finom húzást, ő csupán újabb harci érdemeket látott lelki szemei előtt és boldogan helyeselt.
***
Úgy özönlötték el Trákiát, ahogy a hangyák vesznek birtokba egy-egy területet. Ahogy lezúdultak a Balkánról, a kis őrfalvak és határvédelmi erők érett kalászként dőltek le a fergeteges kasza sujtása alatt. Mivel ezen a területen nem számítottak nagyobb ellenállásra, a három szövetséges csapat külön-külön dúlta végig a területet, nem akadályozva egymást a zsákmányszerzésben. Egy dologban ösztönösen ugyanúgy cselekedtek, minden kifosztott települést felégettek maguk mögött. Trákia fáklyaként lángolt. Fénye bevilágított az őrjöngő császár palotájába, ahol csupán Szklerosz parancsnok állta útját a császár féktelen dühének. – Hamarosan egy jó stratégiai helyen egyesülnek ezek a barbárok nagyuram – mondta higgadtan a katona. – Nekünk lesz jó, mert így egy
csapással felőrlöm őket. – Ha ezt megteszed nekem Bardasz, Bolgár helytartóvá teszlek! – lelkesedett a császár borús homlokára mosolyt erőltetve.
Arkadiopolis
Taksony kimondhatatlan borzongással bámulta a síkság végén elterülő fényes bizánci várost. Ennek ellenére kedvtelve nézegette, ahogyan a tervek szerint hosszú sorokba rendeződnek a besenyő csapatok és mögöttük készülődnek a kijevi zsoldosok. Szvjatoszláv még nem jelent meg a csapatai előtt. A kijevi zoltánok – felsőbb parancsok híján – össze-vissza rendezgették a szakaszokat. Taksony borzongását hirtelen valamiféle büszkeség váltotta fel, amikor a kis halomról, ahol állt meglátta, hogy a besenyő tumenek éléről kiválik egy fekete bőrpáncélos izmos alak és észvesztő vágtában hátrarohan a kijevi csapatok vezénylő zoltánjai elé.
