Forrest Gump avagy: "Egy együgyű fickó följegyzései"

NNCL351-315v1.1

WINSTON GROOM

Forrest Gump avagy: "Egy együgyű fickó följegyzései" A mű eredeti címe: FORREST GUMP © 1986 by Perch Creek Realty and Investments Corp. Fordította: Süle Gábor Hungarian translation © JLX 1994 Minden jog fenntartva / All rights reserved A sorozat főszerkesztője: LAUX JÓZSEF ISBN 963 7822 94 1 Nyomtatást készítette a Kaposvári Nyomda Kft. 170519 Felelős vezető: Mike Ferenc

Jimbo Meadomak és George Radcliffnek ajánlom – akik folyton hangsúlyozták, legyünk kedvesek Forresthez és barátaihoz. Bolondnak lenni boldogság, amit nem tud jobban senki egy bolondnál. Dryden

1 Hadd áruljam el: hülyének lenni nem piskóta ám! Az emberek folyton kinevetik, türelmetlenek vele és mindig cikizik. Aszondják, hogy a sérültekhez kedvesnek kell lenni, de elárulhatom – ez nincs mindig így. Mindegy, nem panaszkodom, mert hogy is mondjam, nekem elég érdekes volt az életem. Én már a születésem óta hülye vagyok. Az IQ-m közelít a 70-hez, ami aszondják nem valami sok. Szóval, majdnem imbecilis vagyok vagy mondjuk idióta, de személy szerint én azért jobb szeretem, ha féleszűnek mondanak vagy ilyesminek – és nem hülyének vagy idiótának – mert amikor az emberek azt hallják idióta, akkor valószínű hogy a mongol idióta jut az eszükbe – az olyanok akiknek túl közel van egymáshoz a szemük meg úgy néznek ki mint a kínaiak oszt magukba motyorognak meg játszanak. Lassú vagyok – ezt garantálom, de biztos hogy okosabb mint sokan hiszik, mert ami az agyamban van, az kicsit más mint amit az emberek látnak rajtam. Például egészen jó dolgokat ki tudok gondolni de ha megpróbálom leírni vagy mondani, akkor az egész olyan zagyva lesz vagy mi. Megmondom mire gondolok. A minap is megyek az utcán és egy ember kinn dolgozik a kertjébe. Egy naccsomó bokrot akar elültetni oszt aszondja: – Forrest, akarsz egy kis pénzt keresni?, mondom: – Aha –, erre aztán beállít földet hordani. Jó tíz vagy tizenkét talicskányi földet behordtam, tűzött a nap én meg mint a hülye csak tolom. Amikor kész vagyok benyúl a zsebébe oszt kivesz egy dollárt. Én meg ahelyett hogy jól kikérem magamnak a mocskosul alacsony bért, elteszem a dollárt és mondom: – Köszönöm – vagy valami hasonló hülyeséget, oszt megyek tovább és forgatom az ujjaim közt a dollárt és úgy érzem magam mint egy hülye. Ugye értik mire gondolok? Elég sokat tudok a hülyékről. Mondjuk ez az egyetlen dolog, amiről valamit tudok mert sokat olvastam róluk – kezdve ennek a Dosztig-jovszki fickónak a féleszűjétől a Lear király bolondján és Faulkner idiótáján a Benjien át mit tom én kiig. De a legjobban Lennie tetszett az Egerek és emberekben. Mindegyik írónál úgy van, hogy az idióta mindig okosabb mint az emberek hiszik. A pokolba, ezzel teljesen egyetértek. De asszem minden idióta így lenne ezzel, hehehe. Amikor megszülettem a mamám Forrestnek nevezett Nathan Bedford Forrest tábornok után aki a Polgárháborúban harcolt. Mama mindig mondta hogy a család valahogy rokonságban volt Forrest tábornokkal. Ez egy nagy ember volt, mondta mama, igaz ő csinálta a háború után a Klu Klux Klánt is és róluk még az öreganyám is aszonja hogy rossz emberek. És

én ezzel egyet is értek mert a nagymester ez a Főkátrány vagy mifenének hívja magát, ez egy fegyverboltot vezet itt a városba és egyszer amikor még csak tizenkét éves voltam, benéztem hozzá és látom ám, hogy egy hóhérkötél lóg a kirakatba. Amikor a pasi észrevette hogy nézem, akkor a nyakába tette a hurkot és meghúzta mint akit tényleg fölakasztottak a nyelvét kinyújtotta hogy megijesszen. Én meg úgy elfutottam mint a pinty oszt elbújtam a kocsik mögé a parkolóba. Rendőrt kellet hívni, az tudott csak hazavinni a mamához. Szóval mindegy mit csinált is Forrest tábornok, a Klan nem volt tőle valami nagy ötlet – ezt még egy idióta is megmondja. Egy szó mind száz így kaptam a nevemet. A mamám igen finom asszony. Mindenki ezt mondja. Az apám mindjárt a születésem után meghalt, így oszt nem ismertem. Dokkmunkás volt a kikötőbe és egy nap ilyen nagy hálóba banánt raktak ki a Junited Frút Kampeni egyik hajójából, aszt valami elszakadt és a banán meg mind a papámra esett oszt agyonlapította mint egy palacsintát. Egyszer hallottam az embereket beszélgetni a balesetről – aszonták pokoli volt ahogy a féltonna banán szétszóródott a szegény papa meg alatta széjjelnyomva. Nem is nagyon szeretem a banánt. Bár a banánpuddingot az igencsak! A mamám kapott egy kis nyugdíjat a Junited Frútosoktól meg voltak albérlőink, így aztán elvoltunk rendesen. Annikor kicsi voltam, akkor a mamám benn tartott a házba, hogy a többi kölyök ne bántson. A nyári délutánokat, amikor tényleg baromi meleg volt, mindig benn töltöttem a házba, becsukta a spalettát, elhúzta a függönyt, így oszt jó sötét volt meg hűvös és csinált nekem egy kancsó milonádét. Aztán odaült mellém és beszélt, semmi különösebbről, csak úgy mint ahogy az ember egy macskához vagy kutyához beszél, de nekem tetszett mert olyan biztonságba éreztem magam a szép hangjától. Amikor kicsit nagyobb lettem, kiengedett és hagyta hogy mindenkivel játszak, de aztán észrevette hogy mindenki csak cikizik velem, egyszer az egyik gyerek még hátba is vágott egy bottal, és akkor a mamám kiverte a balhét. Ezután ászt mondta hogy ne játszak a fiúkkal többet. Erre megpróbáltam a lányokkal játszani, de az se volt valami jó mert mindig elfutottak tőlem. A mamám úgy gondolta hogy jót tesz majd ha iskolába megyek, mert akkor olyan leszek mint a többiek, de aztán jöttek és mondták a mamának hogy tán mégse kéne ott lennem. De azért az elsőt még kijárhattam. Néha csak ültem, amikor a tanár beszélt és nem értettem semmit, ilyenkor kibámultam az ablakon és néztem a madarakat meg a mókusokat a nagy tölgyfán, amíg a tanár oda nem jött és el nem kezdett balhézni. Máskor meg minden ok nélkül odajött és elkezdett ordítozni és kiküldött az osztályból, ilyenkor kinn kellett üldögélnem a folyosón. A többi gyerek meg soha nem játszott velem vagy

ilyesmi, hacsak azt nem vesszük annak, hogy mindig megkergettek meg ordítoztak velem vagy kiröhögtek – ilyen volt mind, kivéve a Jenny Currant, aki nem futott el előlem és néha megengedte hogy ott menjek mellette iskola után. De a következő évbe áttettek egy másik iskolába és hadd mondjam meg, ez fura volt. Mintha összeszették volna mindenünnen a lökötteket egy brancsba a korombeliektől a tizenhat-tizenhét évesekig. Volt ott mindenféle retardált meg rángatózó meg olyan gyerek is aki nem tudott egyedül enni vagy segítség nélkül elvégezni a dolgát. Én voltam köztük magasan a bajnok. Volt egy nagy kövér fiú, lehetett vagy tizennégy éves, olyan volt a betegsége, hogy úgy rezgett mintha villamosszékbe ülne vagy mit tom én. Missz Margaret a tanárnőnk, mindig engem küldött ki vele a budiba, ha kellett neki, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. De azért csak csinált mindig valamit. Én persze nem tudtam semmit csinálni vele, ezért bezárkóztam az egyik klotyeszba, ott vártam ki míg elmúlik a hoppáréja aztán visszamentem vele az osztályba. Öt vagy hat évet töltöttem ebbe az iskolába. És nem is volt olyan rossz. Hagytak minket festeni az ujjainkkal meg mindenféle apróság, de főleg olyasmiket tanultunk, hogy hogy kell befűzni a cipőnket, meg hogy evés közben ne vaduljunk és ne hajigáljuk szét a kaját magunk körül. Könyvünk nem volt – olvasni csak azt tanították meg, hogy HÖLGYEK meg URAK, meg megmutatták a kresztáblákat. Amilyen súlyos hülyék voltak köztünk, mást nem is igen tehettek. Meg asszem az is volt a cél, hogy ne legyünk másoknak az útjába. Ki az isten szereti, ha egy rakás hülye szabadon kószál? Ezt még én is tökéletesen megértem. Amikor tizenhárom lettem, igen szokatlan dolgok történtek velem. Először is elkezdtem nőni. Fél év alatt tizenöt centit nőttem, a mamámnak folyton ki kellett engednie a gatyáimat. Az lett a dolog vége, hogy jól megnőttem. Mire tizenhat lettem 210 centi voltam és százhuszonegy kiló. Azért tudom mert lemértek. Aszonták hogy ez hihetetlen. Ami aztán történt, az megváltoztatta az életemet. De komolyan. Egy nap megyek hazafelé az iskolából és egyszercsak megáll mellettem egy autó. Kiszól egy fickó és a nevem kérdi. Mondom neki, erre megkérdi melyik iskolába járok meg hogy hogy lehet hogy még soha nem látott. Mondom neki, hogy a lököttekhez járok, erre kérdi játszottam-e valaha amerikai futballt. Csak a fejem ráztam. Asszem meg kellett volna mondjam, hogy láttam már a kölyköket focizni, de soha nem hagytak beállni. De mint mondtam nem vagyok valami jó hosszabb beszélgetésben, ezért csak ráztam a fejem. Amikor ez volt, már vagy két hete jártunk iskolába. Három vagy négy nappal később jöttek és kivettek a lököttek isijéből. Ott

volt a mamám meg az a pasi az autóból meg két másik, akik úgy néztek ki, mint a verőemberek – gondolom azért voltak ott hátha balhézok vagy mi. Kivették minden holmimat a padból és belerakták egy nagy barna papírzsákba oszt aszonták, köszönjek el Missz Margarettől, aki hirtelen bőgni kezdett és jól magához szorított. Aztán el kellett köszönjek a többi hülyétől, akik ott ordítoztak, rángatóztak meg verték az öklükkel a padjukat. Aztán eljöttünk. A mamám elől ült az autós pasival, én meg hátul a két verőember között, mint ahogy a rendőrök csinálják a régi filmeken amikor "beviszik" az embert. De most nem befelé mentünk a városba, hanem át a nemrég épült középiskolába. Ott a mamám a pasi meg én bementünk az igazgatói irodába, a két verőember meg kint leült a folyosón. Az igazgató egy öreg ősz szivar volt, leevett nyakkendőben és kifényesedett, kitérdelt gatyában. Tisztára úgy nézett ki, mintha ő is most jött volna a lököttek közül. Amikor leültünk, elkezdett beszélni meg kérdezgetni én meg csak bólogattam. Szóval, azt akarták, hogy focizzak náluk. Erre magamtól is rájöttem. * Kiderül hogy a pasi a kocsiban az az edző, a neve Fellers. Aznap nem mentem isibe, hanem Fellers edző levitt az öltözőbe ahol az egyik verőember rám adta a mezt az összes vállvédővel meg egy állati jó műanyag sisakot nyomtak a fejembe, az arcomat meg egy rács védte, nehogy betörjék. Egy baj volt, nem találtak nekem való cipőt, így aztán a sajátomat kellett használnom, míg nem vesznek nekem valót. Amikor kész lettem, azonnal le is vetkőztettek, majd megint föl, megint le, legalább tízszer vagy hússzor, hogy jól megtanulhassam. Egy dolog zavart csak, a szuszponzor – mert nem értettem, minek kell fölvegyem. Hát megpróbálták megmagyarázni, de aztán az egyik verőember azt mondta a másiknak, hogy "tompa agyú" vagyok vagy valami ilyesmi, mert szerintem aszitte, nem értem, de én értettem, mert nagyon odafigyelek az ilyen szamárságokra. Nem mintha meg tudnának sérteni vele. Mondtak már nekem ennél rosszabbat is. Ennek ellenére azért megjegyeztem a dolgot magamnak. Kisvártatva egy csomó srác kezd bejönni az öltözőbe, előveszik a szekrényükből a futball mezüket és kezdenek átöltözni. Aztán kimegyünk a pályára és Fellers edző odaállít engem a többiek elé hogy bemutasson nekik. Összehord minden szarságot, amit nem is nagyon értek mert halálra vagyok rémülve, merthogy soha még nem mutattak be egy csomó idegennek. Aztán a srácok odajönnek, mind a kezemet rázogatja, hogy mennyire örül hogy most már ott vagyok köztük. Akkor Fellers edző belefújt a sípjába, amitől úgy megijedtem, hogy majd kiugrottam a bőrömből – és mindenki elkezdett

futkosni meg bemelegíteni. Hát elég hosszú történet, ami ezután történt, lényeg az hozzá, elkezdtem az amerikai futballt. Fellers edző meg a legényei külön segítettek merthogy nem ismertem a szabályokat. Van ez a dolog, amikor az embernek blokkolni kell a másikat, ezt próbálták megmagyarázni, de amikor már egy csomószőr csinálták, kezdett mindenki fintorogni, mert képtelen voltam megjegyezni mit is kell csináljak. Aztán van ez a másik dolog, amit védőjátéknak hívnak, amikor három srácot állítottak elém, nekem meg át kellett volna jutnom rajtuk hogy elkapjam azt, amelyiknél a labda van. Az első része volt a könnyebb mert csak le kellett nyomjam a többi srác fejét, az viszont nem tetszett nekik ahogy elkaptam a srácot a labdával, így aztán a pálya szélére küldtek, hogy egy nagy tölgyfán gyakoroljam vagy tízszer-tizenötször a védőjátékot – asszem, hogy rájöjjek a dolog ízére. Aztán amikor úgy gondolták hogy tanultam már valamit a tölgyfától megint odaállították elém a három srácot meg a labdásat, de baromi dühösek lettek, amikor látták, hogy nem megyek neki igazán vadul a labdásnak azután hogy félretolom a három védőjátékost. Aznap délután sokat szidtak, de aztán edzés után odamentem Fellers edzőhöz és megmondtam neki, hogy azért nem akartam ráugrani a srácra, mert attól féltem hogy megsérül. Az edző aszonta, hogy nem sérülhet meg, azért van rajta a védőruha. Igazság szerint nem is attól féltem, hogy megsérül a srác, inkább attól, hogy dühös lesz rám az edző és elkezdenek megint üldözni hogy nem vagyok rendes a többiekhez. Lényeg az hozzá, időbe tellett míg kezdtem érteni a dolgot. Közben iskolába is kellett járnom. A gyógy óban nem kellett sok mindent csinálnunk, itt viszont komolyabban vették a dolgokat. Úgy intézték, hogy három órát töltöttem a többiekkel, ilyenkor azt csináltam, amit akartam, aztán volt másik három óra, amikor jött egy hölgy, aki olvasni tanított. Nagyon kedves volt és szép és hadd áruljam el, kétszer-háromszor mocskos gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Miss Henderson volt a neve. A kedvenc órám az ebédelés volt, de asszem ezt nem is hívják órának. Amikor a lököttekhez jártam, a mamám csomagolt nekem szembvicset meg sutit meg gyümölcsöt – de soha nem banánt! – és ezt vittem az iskolába. Ebben az isibe volt viszont egy ebédlő, ahol kilenc vagy tízféle dolgot is lehetett enni és énnekem mindig gondot okozott, mit is válasszak. Asszem valaki észrevette a dolgot, mert úgy egy hét után odajött Fellers edző és aszonta egyek csak amit akarok mert minden le van rendezve. Hű ez szuper! Na kivel találkoztam az egyik közös foglalkozáson? Hát Jenny Currannal. Odajött hozzám és aszonta hogy emlékszik rám még elsőből. Egészen

megnőtt, hosszú fekete haja volt meg hosszú lába és szép arca, meg voltak még másai is, csak azt nem merem kimondani. A foci nem ment úgy ahogy Fellers edző akarta volna. Sokszor elégedetlen volt, ilyenkor mindig ordított az emberekkel. Velem is. Azt találták ki nekem, hogy úgy helyezkedjek, nehogy el tudják venni a többiek a támadónktól a labdát, de ez nem ment, hacsak nem futottak a középpályán a labdával. Az edzőnek nem tetszett az se, ahogy szereltem vagy feltartóztattam a támadót és elárulhatom jó sok időt töltöttem a pálya szélén a tölgy mellett. De mégse bírtam úgy nekimenni a labdás fickónak, ahogy akarták volna. Valami visszatartott engemet. De aztán történt egy nap valami, ami ezt is megváltoztatta. Az ebédlőbe a kajámmal épp indultam volna, hogy odaüljek Jenny Curran mellé. Ő volt tán az egyetlen ember, akit úgy ahogy ismertem az isibe és jólesett már az is, ha csak ülök mellette. A legtöbbször nem is figyelt rám, hanem beszélgetett a többiekkel. Eleinte a focisták közé ültem, de ők úgy tettek, mintha mittomén láthatatlan lettem volna. Jenny legalább úgy tett, mintha ott lettem volna. De kis idő múlva kezdtem észrevenni hogy ez a másik srác is nagyon sokszor ott van, és elkezdett velem kormalkodni. Ilyeneket mondott hogy "Hogy vagy buggyantkám?" így ment ez egy-két hétig és én nem szóltam semmit, de aztán egyszer aszontam – még ma is hihetetlennek tűnik hogy ezt mondtam –, hogy "Én nem vagyok buggyant", erre a srác csak rámnéz és elkezd röhögni. Jenny Curran aszondja neki hogy naggyá abba, de a fiú fölkapja a tejes dobozt és beleönti az ölembe, én meg fölugrok és elszaladok, mert nagyon megijedtem. Egy vagy két nappal később ez a srác odajön hozzám a folyosón és aszondja, "el fog kapni". Egész nap baromira féltem, de amikor lemegyek a tornaterembe, akkor ott látom a haverjaival. Megpróbálok az ellenkező irányba elmenni de odajön és elkezdi taszigálni a vállam. És mindenféle csúnya dolgot mond, "lököttnek" nevez majd jól hasba vág. Nem fáj ugyan nagyon, de elkezdtem sírni, aztán meg futni, és hallom hogy fut a haverjaival utánam. Rohanok amilyen gyorsan csak tudok a tornaterem felé, keresztül a focipályán és hirtelen látom ám, hogy ott ül az ajtó mellett Fellers edző és engem néz. A srácok akik üldöztek, megálltak és elmentek másfelé, az edző meg csak néz azzal a furcsa nézésével az arcán és aszondja öltözzek be azonnal. Kisvártatva aztán utánam jött az öltözőbe a kezében meg ott vannak ezek a támadásvázlatok – három is! – és aszondja nekem, hogy memorizáljam őket, amilyen jól csak bírom. Aznap délután az edzésen az edző két csoportra oszt minket, aztán hirtelen a középhátvéd "nekem" passzolja a labdát és nekem meg ki kell törnöm a jobb szélen és futni a kapu felé. Amikor futnak utánam, mint egy hülye – hetet vagy nyolcat lehagyok, míg végre a földre tudnak rántani. Fellers edző hihetetlenül

boldog: a pálya szélén ugrándozik és midenkinek a hátát csapkodja. Korábban sokszor futottunk már versenyt, de asszem sokkal gyorsabb vagyok ha üldöznek. Melyik idióta nem tenne így? Mindegy, sokkal népszerűbb lettem a dolog után, és a csapatban lévő fiúk kezdtek sokkal kedvesebben beszélni velem. Megvolt az első meccsünk és én halálra voltam rémülve, de odapasszolták nekem a labdát és én meg kétszer vagy háromszor átszaladtam vele a gólvonalon és soha nem voltak még velem ilyen kedvesek az emberek, mint aztán. Ez a középsuli tényleg kezdte megváltoztatni az életemet. Meg az is jó volt hogy ott futhattam ahol szerettem, mert főleg a széleken futottam, a pálya közepén nem szerettem hogy keresztül kell gázolni az embereken. Az edző egyik legénye úgy kommentálta ezt, hogy én vagyok a világ legjobb középiskolai középhátvédje. Nem hiszem hogy dicséretnek szánta. Közben pedig kezdtem egyre többet olvasni Miss Henderson segítségével. Ő adta a Tom Sawyert meg még két másik könyvet, amikre már nem emlékszem, el kellett őket olvasni otthon, aztán tesztet íratott belőlük, de ez nem sikerült valami jól. De tényleg nagyon élveztem ezeket a könyveket. Aztán kezdtem megint odaülögetni Jenny Curran mellé az ebédlőben és hosszú ideig nem is volt semmilyen balhé. Oszt egyszer, már a tavaszon megyek hazafelé és kit látok, hát a srácot aki leöntött tejjel meg megkergetett annak idején. Volt nála egy bot és elkezdett "lököttnek" meg "buggyantnak" nevezni. Mások is látták ezt, kisvártatva jött Jenny Curran is és én meg már majdnem elmentem – de aztán, nem is tom mér, mégse. Ez az ürge meg elkezdte piszkálni a hasamat a bottal, én meg mondok magamba, a francba ezzel, oszt elkaptam a karját, a másik kezemmel meg fölcsaptam az állat és ezzel oszt vége is volt, többé-kevésbé. Akkor este a mamámat fölhívták a fiú szülei és aszonták hogy ha még egyszer kezet emelek a fiúkra, akkor szólnak a rendőröknek és "intézetbe dugatnak". Próbáltam is elmondani a mamámnak hogy mi történt és mondta is hogy érti ő, de láttam, hogy nagyon aggódik. Mondta hogy mivel ilyen nagy vagyok, vigyáznom kell nehogy kárt tegyek valakibe. Én bólintottam és megígértem, hogy nem bántok senkit. Aztán amikor már ágyba voltam, hallottam hogy a mamám sírdogál magába a szobájába. De az hogy állba vágtam azt a srácot, kihatott a focijátékomra is. Másnap megkérdeztem Fellers edzőt megengedi-e hogy én induljak már az elején a labdával mire aszonta hogy oké és én el is rohantam négy vagy öt fiú mellett, tisztára játszottam magamat, csak utána kezdtek rohanni utánam. Abba az évbe beválasztottak az állami fociválogatottba. Alig bírtam elhinni. A mamámtól egy zoknit meg egy új inget kaptam a szülinapomra. És addig

spórolt, míg egy öltönyt nem tudott venni, hogy legyen mit fölvennem a focidíjkiosztásra. Ez volt az első öltönyöm. A mamám nyakkendőt is kötött a nyakamba és így mentem el.

2 A díjkiosztó bankettet egy Flomaton nevű városba tartották amiről Fellers edző aszonta, hogy "vasúti pontcsomó". Buszra raktak minket – öten vagy hatan voltunk a környékről akik megkaptuk a díjat – és oda lettünk furikázva. Egy vagy két órát mentünk, én meg útközben megittam két nagy üveg kólát és mikor megérkeztünk Flomatonba, már tényleg nagyon ki kellett menjek. A dolgot a flomatoni középsuliba tartották a nagyterembe és amikor bementünk én meg egy pár másik fiú a klotyeszt kereste. De amikor le akartam húzni a sliccem zipzárját, az beakadt az ingembe és nem akart lejönni. Addig kínlódtam, míg egy kedves srác egy rivális iskolából megkereste Fellers edzőt aki jött is a két legényével és együtt próbálták lehúzni a zipzáramat. Az egyik legény aszonta hogy csak úgy lehetne kinyitni ha széjjeltépnék. Erre Fellers edző a csíptetőjére tette a kezét és aszonta: – Oszt úgy küldjem ki ezt a fiút a díjért, hogy nyitva a slicce és kilóg a micsodája – hogyan venné ez ki magát? – Aztán hozzám fordult és aszonta: – Forrest fiam, bírjad ki, míg vége nem lesz, oszt utána majd kinyitjuk neked, oké? – Én csak bólintok mert nem tom micsináljak, de gyanítottam hogy jó hosszú lesz az az este. Amikor bemegyünk a nagyterembe, akkor vagy egymillió ember ül az asztalok mellett, oszt mosolyog meg tapsikol amikor meglát minket. Leültetnek a színpadon egy hosszú asztalhoz szembe a közönséggel és bejött a rémálmom a hosszú estéről. Mintha minden teremtett lélek beszédet mondott volna – még a pincérek meg a portás is. Bárcsak itt lett volna a mamám és segített volna, de otthon volt mert fulenziás lett. Aztán elérkezett az idő hogy megkapjuk a díjakat, ami egy kis aranyszínű focilabda volt és amikor hallottuk a nevünket, ki kellett menni a mikrofonhoz és aszondani, hogy "köszönömszépen" és azt is mondták hogyha akarunk mondani valamit, akkor fogjuk rövidre mert különben nem érünk haza csak valamikor az ezredfordulóra. Majdnem mindenki maradt a "köszönömszépennél" és akkor rám került a sor. Valaki aszonja a mikrofonba, "Forrest Gump", ami ha még nem mondtam volna az én nevem, fölállok és megyek kifelé és a kezembe adják a labdát. Odahajolok a mikrofonhoz és mondom "köszönömszépen", erre mindenki

elkezd hurrázni meg tapsolni és felállnak. Szerintem mondhatta nekik valaki előre, hogy hülye vagyok és ezért akartak még kedvesebbnek látszani. De annyira meg vagyok lepődve, hogy nem is tudom mit csináljak csak állok mind egy hülye. Aztán mindenki elhallgat és a pasi a mikrofonhoz hajol és megkérdezi, nem akarok-e valamit mondani, így azt mondom: – Nekem pisálni kell. A terembe néhány pillanatig senki nem mond semmit, csak néznek egymásra mint a hülyék és elkezdenek sutyorogni, és Fellers edző elkapja a karomat és visszarángat a helyemre. Aztán egész este csak vicsorog rám, de amikor vége a bankettnek, az edző meg a két verőember kivisz a klotyeszre és széttépik a sliccemet. Hát én legalább egy vödörnyit pisátam! – Gump – mondja az edző amikor végzek –, te aztán tényleg nem vagy a szavak embere. A következő év nem volt valami eseményteli azon kívül hogy valaki elárulhatta az embereknek, hogy egy idióta is megkapta az állami focidíjat és jött egy csomó levél az állam minden részéből. A mamám egy dobozba gyűjtötte őket. Egy nap aztán jött egy csomag Nyújork Szitiből, benne egy igazi baseball labda, amit az egész Nyújork Jenkiz csapata aláírt. Ennél jobb dolog még sose történt velem! Úgy őrzöm ezt a labdát mint egy arany téglát egészen addig, amíg kinn nem játszok vele a kertbe és egy nagy kutya el nem kapja és szét nem rágja. Ilyesmi is csak velem fordulhat elő! Egy nap hív Fellers edző és bevisz az igazgatóhoz. Van ott egy ember az egyetemről aki lekezel velem és megkérdezi, hogy gondoltam-e arra valaha hogy egy egyetemi csapatba kéni fociznom. Aszondja, hogy "figyeltek" már egy ideje. Megráztam a fejem, merthogy soha. Mintha mindenki félt volna ettől az embertől, ott hajlongtak előtte és "Miszter Bryantnek" szólították. De ő aszonta nekem, hogy szólítsam csak "Medvének" ami szerintem elég hülye név, de valahogy tényleg úgy nézett ki mind egy medve. Fellers edző megjegyezte, hogy nem vagyok valami nagy lumen, de a Medve aszonta, hogy igaz ez általában a focistákra és egyébként is meg lehet szervezni a különleges képzésemet. Egy héttel később ki kell töltenem egy tesztlapot, tele olyan nyakatekert kérdésekkel, hogy olyanokat mégcsak nem is láttam. Egy idő után eluntam és nem írtam semmit. Két nappal később megint jött a Medve és megint berángattak az igazgatóhoz Fellers edzővel együtt. A Medve nagyon szomorú, de azért kedves és megkérdi, mindent beleadtam-e a tesztbe. Én csak bólintok a fejemmel, az igazgató az ég felé fordítja a szemét, aztán a Medve aszongya: – Hát ez nagyon sajnálatos, mert a teszt eredménye arra utal, hogy ez a fiú szellemi fogyatékos. Most az igazgató bólint, Fellers edző meg áll csak zsebre dugott kézzel és

néz maga elé. Úgy tűnik mégse leszek egyetemi futbalista. A dolog, hogy túl tompa az agyam ahhoz hogy egyetemi focista legyek, egyáltalán nem érdekli az Egyesült Államok Hadseregét. Ez volt az utolsó évem a középsuliba és tavasszal mindenki más le is érettségizett. Megengedték, hogy ott üljek a többiekkel a színpadon, kaptam még egy fekete köpenyt is, és amikor rám került a sor, az igazgató aszonja, hogy ad nekem egy "különleges" oklevelet. Fölállok és megyek a mikrofonhoz, jön velem a két verőlegény – szerintem azért hogy nehogy már megint mondjak valami olyat mint azon a foci dolgon. A mamám ott ül az első sorba és sír meg tördeli a kezét és én baromira jól érzem magam, mintha tényleg valami nagy dolgot csináltam volna. De amikor már otthon vagyunk egyszerre megértem miért bőg még mindig – mert van ott egy levél a Hadseregtől, hogy aszondja jelentkeznem kell a sorakozáson az egészítő parancsnokságon. Én nem tudtam miről van szó, de a mamám az igen – 1968-at írtunk és mindenféle szar zajlott a világba. A mamám adott egy levelet amit az iskolaigazgató írt, hogy adjam oda a sorakozáson, de útközben valahogy elvesztettem. Őrült egy jelenet fogadott. Volt ott egy nagydarab fekete pasi egyenruhába és ordítozva állított minket mindenhova. Amikor meg már álltunk, odajött és ezt ordítja: – Oké, a banda egyik fele menjen oda, a másik fele jöjjön ide, a harmadik fele meg maradjon a helyén! –Mindenki baromira be volt szarva és még én is rájöttem, hogy ez a pasi egy idióta. Bevittek minket egy szobába és sorba állítottak és aszonták vetkezzünk lefele. Nem volt nagy kedvem hozzá, de mindenki megcsinálta így oszt én is. Mindenünket megnézték – szemünket, orrunkat, szánkat, fülünket – sőt még a szem érmünket is. Aztán aszonták: – Hajoljon le! –, amikor meg engedelmeskedek, valaki bedugta az ujját a seggembe. Még mit nem! Megfordulok, elkapom a faszit és jól orrbavágom. Hirtelen nagy kavarodás támad, egy szempillantás alatt egy csomó pofa veti rám magát. De mindegy, megszoktam ezt a bánásmódot. Lelököm őket magamról és futok az ajtóhoz és huss! Amikor hazaérek mondom a mamámnak mi történt, ő nagyon ideges lett, de azért aszonta: – Ne félj Forrest, minden rendbe lesz. Nem lett. Egy hét múlva megáll egy teherautó a házunk előtt és egy csomó egyenruhás ember csillógó sisakban jön az ajtónkhoz és utánam kérdezősködik. Én elbújok a szobámba, de jön a mamám és aszongya, hogy csak vissza akarnak vinni a sorakozó bizottságba. Aztán már a kocsiba meg úgy néznek, mint valami veszélyes őrültet. Egy ajtón keresztül bevittek egy nagy irodába, ahol volt egy öregember

csillogó egyenruhába, aki baromira áthatólag méregetett. Leültettek és megint elém tettek egy tesztet, ami ugyan nem volt közel se olyan nehéz mind az egyetemen, de azért ez se volt piskóta. Amikor kész vagyok átvisznek egy másik szobába, ahol négy vagy öt pasi ül egy asztalnál, mindenfélét kérdeznek és közbe körbeadják a papírt, ami nagyon úgy néz ki mint a tesztem. Aztán összehajolnak, elkezdenek sutyorogni, majd amikor végeznek, az egyik aláír valamit, amit ezután a kezembe nyomjak. Amikor hazamentem megmutatom a mamámnak aki elolvassa és elkezd pityeregni közbe meg áldja az Urat, mert "ideglenesen létszámfeletti" lettem, mivelhogy hülye vagyok. Valami más is történt azon a héten ami nagy esemény volt az életembe. Volt nálunk egy albérlőnő aki a telefonközpontba volt központos. Missz French volt a neve. Kedves nő volt, egyedül élt és nem nagyon beszélgettünk, de egy este, amikor szörnyen meleg volt és villámlott meg dörgött, kidugta a fejét az ajtaján, amikor elmentem a szobája előtt és aszonta: – Forrest, kaptam ma egy doboz bonbont – nem kérsz egyet? Mondom neki, hogy "igen" mire behúz a szobájába és a komódon tényleg ott van a doboz bonbon. Ad egyet és megkérdi nem kérek-e egy másikat is, aztán leültet maga mellé az ágyra. Megehettem vagy tíz tizenöt darabot is, kint meg csak villámlott meg dörgött, a szél meg fújta a függönyt és Missz French a hátamra dönt az ágyon. Elkezd igen személyeskedően simogatni meg minden. – Hunyd be a szemed – mondja – és minden nagyon jó lesz – Aztán hirtelen azt veszem észre, hogy valami olyan történik, ami még soha nem történt velem. Nem tudom megmondani micsoda, merthogy csukva volt a szemem, meg ha megmondanám, a mamám megölne, de hadd mondjam meg – onnantól kezdve teljesen máshogy néztem a dolgokat. A baj csak az volt, hogy Missz French ugyan kedves nő volt, de olyasmiket csinált velem, amiket én jobb szerettem volna ha a Jenny Curran csinál velem. De nem volt mit tenni, mert nem tudtam mit csinálni, mert egy olyan pasinak mind én, nem könnyű valakit randevúra hívni. És akkor még finoman fogalmaztam. De hát az új tapasztalataim fényébe összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem a mamámat, hogy mit csináljak a Jennyvel, persze úgy hogy nem mondtam neki semmit a Missz Frenchről. A mamám aszonta majd elintézi és felhívta a Jenny Curran mamáját és elmondta neki a dolgot, és másnap este – ezt kapjátok ki! – ki áll az ajtóba, ha nem maga a Jenny Curran! Teljesen fehérbe volt öltözve, a hajába meg rózsaszín virág, úgy néz ki, hogy én még ilyet nem is álmodtam! Bejött és a mamám leültette a nappaliba és adott neki fagylaltot és szólt, hogy jöjjek le, merthogy felszaladtam a

szobámba ijedtembe, amikor megláttam az utcán Jenny Currant. Nem jöttem volna le még ha ötezer ember üldözött volna, akkor se, de a mamám feljött és kézenfogva levitt és én is kaptam fagylaltot. Ez megkönnyítette a dolgot. A mamám aszonta, menjünk moziba és adott a Jennynek három dollárt, amikor kimentünk a házból. Jenny sose volt még ilyen kedves velem, sokat beszélt és nevetett én meg csak bólogattam és vigyorogtam mind egy hülye. A mozi négy vagy öt sarokra volt tőlünk, és Jenny vett jegyet és bementünk és leültünk. Megkérdezte nem akarok-e pattingatott kukoricát, aztán elment és vett és a film meg megkezdődött. Két emberről szólt, egy férfiról meg egy nőről, úgy hívták őket hogy Bonnis és Clyde, akik bankokat raboltak és volt még más érdekes ember is a filmbe. De volt egy csomó gyilkosság meg lövöldözés meg miszar. Nekem valahogy fura volt, hogy az emberek lövöldözik meg gyilkolják egymást, így oszt sokat röhögtem és amikor röhögtem, akkor a Jenny mintha mindig lejjebb csúszott volna a székébe. Még a film felénél se jártunk, amikor már Jenny majdnem lenn volt a padlón. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy biztos kiesett a székéből, ezért megfogtam a vállát, hogy visszaemelem. Amikor ezt – csinálom, hallom ám, hogy reccsen valami, odanézek és látom, hogy a Jenny Curran ruhája tökre elszakadt, oszt lóg ki belőle minden. Fogom a másik kezem hogy megpróbáljam betakarni, mire elkezd sikoltozni meg csapkodni vadul, én meg csak fogom, hogy nehogy megint leessen. Egyszercsak odajön ám egy jegyszedő és a lámpájával rám meg a Jennyire világít, Jenny meg elkezd még jobban sikoltozni, aztán fölugrott és kirohant a moziból. Alig térek magamhoz, amikor odajön két ember és aszondja, menjek velük az irodába. Aztán jön négy rendőr és megkérnek, hogy menjek velük. Odakísérnek egy rendőrautóhoz, kettő előre ül, kettő meg velem hátra, pontosan úgy, mint Fellers edző legényei, csak az a különbség, hogy most tényleg "bevisznek". Bekísérnek egy szobába, ahol az ujjaimat rányomták egy párnára és csináltak fényképeket rólam, oszt bevágtak a börtönbe. Szörnyű egy élmény volt. Egész idő alatt aggódtam Jennyért, de aztán a mamám megjött és zsebkendővel törölgette a szemét meg a kezét tördelte, én meg valahogy rájöttem, hogy megint szarba vagyok. Néhány nap múlva volt valami ünnepély a bíróságon. A mamám rám adta az öltönyömet és odavitt, ott találkoztunk egy kedves bajszos férfival, akinél egy nagy aktatáska volt, aki egy csomó dolgot mondott a bírónak, aztán mások, köztük a mamám is mondott mindenféle szirszart, aztán rám került a sor. A bajuszos megfogta a karomat hogy álljak föl, és a bíró megkérdezte, hogy történt a dolog? Én nem tudtam mit mondani, csak megvontam a

vállamat, mire megkérdezte, van-e valami mondanivalóm, mire mondtam, hogy: – Nekem pisilni kell –, merthogy ott ültem vagy fél napja és már majd nem fölrobbantam! A bíró előrehajolt és úgy bámult rám, mintha a Marsról vagy honnan jöttem volna. Ezután a bajuszos mondott valamit, mire a bíró aszonta neki, hogy vigyen ki a klotyeszba, amit meg is tett. Kifelé menet visszanéztem és láttam hogy a mamám fogja a fejét és törülgeti a zsebkendőjével a szemét. Na mindegy. Amikor visszamegyünk, a bíró az állat vakargatja és aszongya, hogy ez az egész "nagyon különös", de asziszi hogy be kéne sétálnom a hadseregbe vagy mi, az talán segítene rajtam. A mamám megmondta neki, hogy az Egyesült Államok Hadseregének nem kellek, mivelhogy idióta vagyok, de viszont épp aznap reggel jött egy levél az Egyetemről, hogy aszondja futbalozhatok nekik meg ott is tanulhatok tök ingyen. Erre a bíró aszongya, ez is "nagyon különös", de neki így is jó, a lényeg az, hogy húzzam a belem a városból. Másnap reggel összecsomagolok és a mamám kivisz a buszpályaudvarra és föltesz egy buszra. Kinézek az ablakon és látom a mamámat, aki csak áll és sír és a szemeit törölgeti a zsebkendővel. Kezdem már megszokni a látványt, szinte beleégett a memóriámba. Na mindegy. A busz meg elindult én meg elmentem.

3 Amikor megérkezek az egyetemre, Bryant edző bejött a tornaterembe, ahol ott ülünk már klottgatyába és trikóba és tart egy nagy beszédet. Hasonló beszédeket tartott a Fellers edző is, csakhogy erről az emberről még egy olyan féleszű is mind én azonnal látta, hogy komolyan gondolja, amit mond. Röviden és kedvesen beszélt, azzal fejezte be, hogy aki utolsónak érkezik a buszhoz, azt úgy valagba rúgja, hogy kirepül a pályára és nem kell busszal mennie. De úgy ám! Senki nem kételkedett a szavába, így aztán úgy rohantunk a buszhoz mint az őrültek. Ez még augusztusban volt, amelyik hónap Alabamába sokkal forróbb, mint másutt. Vagyis ha mondjuk az ember ráüt egy tojást a focisisakjára, akkor tíz másodperc alatt elkészül a tüktoj. Persze igazában soha nem merte ezt senki kipróbálni, mert félt hogy Bryant edző dühbe gurul. Ezt az egy dolgot senki nem akarta, mert az élet amúgyis elég elviselhetetlen volt. Bryant edzőnek szintén voltak legényei, akik körbevezettek. Megmutatták

hol alszom majd, ami egy kedves téglaépület, amit az egyetemisták csak "Majomháznak" hívtak. A kísérők kocsival vittek oda, aztán fölvittek a szobámba. Sajnos, ami kívülről kedvesnek tűnt az nem volt az belülről. Elsőre úgy tűnt, mintha hosszú ideje nem lakott volna senki az épületbe, annyi volt a szemét meg a szirszar mindenféle, a legtöbb ajtót leszaggatták a helyéről, az ablakok többségébe meg kitört az üveg. Néhány fickó hevert az ágyon szinte anyaszült meztelen, mert legalább negyven fok volt, és mindenütt hemzsegtek a legyek. A hallban láttam egy nagy halom újságot, meg is ijedtem, hogy el kell majd olvasnunk, mivel ugye ez egy egyetem, de aztán kiderült, hogy ezt rakják a padlóra és ezen járnak, hogy ne kelljen a piszokba meg a szarba lépniük. Az edző segédjei fölvittek a szobámba és aszonták, remélik, hogy ott lesz a szobatársam is, akit valami Curtisnek hívnak, de nem volt sehol, így oszt csak kicsomagoltattak velem és megmutatták hol a fürdő, amit még egy koszlott motel részeges tulajdonosa is szégyellett volna, ezután elmentek. De mielőtt elmentek volna, az egyik fickó aszonta, biztos jól kijövünk majd a Curtis-szel, mert mind a kettőnknek annyi agya lehet, mint egy dinnyének. Nagyon rondán nézek rá a pasasra, mert már nagyon unom az ilyen szar szövegeket, erre aszongya, azonnal csináljak büntetésből vagy ötven fekvőtámaszt. Innentől kezdve azt csináltam, amit mondtak. * Elalszok a vackomon, de előbb egy lepedőt terítek rá, merthogy ez is baromira koszos, és azt álmodom, hogy ülök a nappaliba a mamámmal, ahogy szoktunk, amikor nagy volt a hőség, amikor csinált nekem egy milonádét és csak beszélt, beszélt órákig – amikor hirtelen bevágja valaki az ajtót, én meg majd halálra rémültem. Egy faszi állt az ajtóba, baromira vad volt a tekintete, a szeme kidülledt, elől nem voltak fogai, az orra mind egy teniszlabda, a haja meg égnek áll, mintha a micsodáját beledugta volna a konnektorba. Gondolom, ez lehet a Curtis. Úgy jön be a szobába, mintha azt várná, hogy ráugrik valaki, jobbra-balra jártatja a szemét. Curtis ugyan nem valami magas, mégis egészébe úgy néz ki mind egy hűtőszekrény. Először megkérdezte, honnan jöttem. Mikor mondom, hogy Mobile-ból, aszongya, hogy az egy "seggfej egy hely", aztán közli, hogy ő Oppból való, ahol mogyoróvajat gyártanak, és ha nem szeretem, akkor kinyit egy üveggel és bekeni vele a seggemet. Ilyesmire terjedt ki a társalgásunk egy vagy két napig. Aznap délután a fociedzésen volt vagy tízezer fok meleg a pályán, Bryant edző emberei ott rohangáltak körülöttünk, hogy csináljuk rendesen a

gyakorlatokat. Úgy lógott a nyelvem, mintha egy nyakkendő lett volna vagy miszar, de igyekeztem mindent rendesen megcsinálni. Aztán szétosztottak mindenkit és engem betettek hátra, így gyakoroltuk a passzokat. Még mielőtt az egyetemre jöttem volna, küldtek egy csomagot, benne vagy millió féle focimeccs vázlattal és amikor megkérdeztem a Follers edzőt mit csináljak ezekkel, csak megrázta szomorúan a fejét és aszonta, hogy semmit – várjak csak nyugodtan, majd az egyetemen megmondják. Bárcsak ne fogadtam volna meg Fellers edző tanácsát, mert az első passznál rossz irányba futottam, mire odarohan hozzám a pályaedző és elkezd velem ordítozni, aztán megkérdezte, hogy tanulmányoztam-e a vázlatokat, amiket küldtek? Amikor megráztam a fejem, elkezdett toporzékolni meg rángatózni, mint aki megbuggyant, aztán mondta, hogy fussam ötször körbe a pályát, amíg megkonzultálja Bryant edzővel, mi legyen velem. Bryant edző fönn üldögél a toronyba, onnan néz minket, mind a kaporszakállú öregisten, míg futok, látom, hogy mászik föl hozzá a pályaedző, és amikor fölér és elmondja a mondókáját, Bryant edző előredönti a nyakát én meg érzem, ahogy a tekintete szinte égeti azt a nagy buta seggemet. Hirtelen megszólalt egy hang a hangosbeszélőbe úgyhogy mindenki hallotta: – Forrest Gump jelentkezzen a toronynál, – és láttam, hogy Bryant edző meg a másik mászik ám lefele. Míg futok oda, egyfolytába azon gondolkozók, hogy jobb lenne inkább az ellenkező irányba. Képzeljék el, hogy meglepődtem, amikor látom ám, hogy Bryant edző mosolyog. Int, hogy üljek mellé a padra és megint megkérdezte, hogy tanulmányoztam-e a játékvázlatokat, amiket küldtek. Kezdem neki magyarázni, mit mondott a Fellers edző, de Bryant edző közbeszól és mondja, menjek vissza a vonalhoz és most nekem fognak passzolni, mire mondtam neki valamit, aminek nem hiszem, hogy örült, szóval, hogy soha nem kaptam a középsuliba passzokat, mert asszitték, hogy még arra se bírok emlékezni, melyik a mi kapunk, akkor meg miért hagytak volna egyedül támadni. Erre aztán valami nagyon furcsa fény csillant meg a Bryant edző szemébe, elnézett a távolba, mintha a Holdat akarná megnézni vagy miszart. Aszondja az egyik segédjének, hozzon egy labdát, amikor megjött a labda, Bryant edző aszondja nekem, hogy fussak egy kicsit előre és forduljak meg. Amikor megcsinálom, felém hajítja a labdát. Látom a labdát, mintha lassított felvétel lenne, de aztán lepattan az ujjamról és leesik a földre. A Bryant edző meg csak bólogatja föl le a fejét, mintha ezt várta volna, de valahogy érződik, hogy nem örül nagyon a dolognak. Amikor kicsi voltam, mindig amikor csináltam valami rosszat, a mamám aszonta: – Forrest, vigyázz, mert egyszer elvisznek. – Én meg mindig

baromira féltem ettől a helytől, és nagyon igyekeztem jó lenni, de vesszek meg, ha van szarabb hely, mint ez a "Majomház", ahol laknom kell. Az emberek itt olyan sok szarságot műveltek, amit még a gyogyós suliba se tűrtek volna el – kitépték a helyéről a klotyót például, így aztán amikor az ember kiment a budiba, csak egy lyukat látott, abba kellett szarni, oszt a klotyót kihajították az ablakon egy kocsira, ami ott ment a kollégium mellett. Egyik éjjel meg az egyik fazon begőzölt és fogott egy puskát és kezdte kilődözni a szembelévő ház ablakait. Az egyetemi zsaruk mindjárt jöttek is, de ez a pasi kihajított a kocsijukra egy nagy bazi csónakmotort, amit a fene tudja, hol szerzett. Bryant edző aztán jól megfuttatta másnap az edzésen büntetésből. Curtis meg én nem jöttünk ki valami jól egymással, és soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Hiányzott a mamám, haza akartam menni. Az a bajom a Curtis-szel, hogy egyáltalán nem értem. Ha mond valamit, az mindig tele van káromkodással, amiket nem is mindegyiket értek, így aztán nem tom, mit akar mondani, de általában gondolom arra akar kilyukadni, hogy valami nem tetszik neki. Curtisnek volt egy kocsija, azzal szok elvinni az edzésre, de egyszer amikor megyek, látom, hogy ott vicsorog és káromkodik egy csatornalefolyó előtt. Az történt, hogy kilyukadt a kereke és ki kellett cserélni, a csavarokat meg a csatorna mellé tette, oszt véletlenül belesodorta őket. Már késésbe voltunk, ami nem jó dolog, ezért mondom neki: – Miért nem szedsz le a három maradék kerékről egy-egy csavart, így mindegyik keréken lesz három csavar és el tudunk menni az edzésre? Curtis egy pillanatra abbahagyja a káromkodást, rámnéz és aszondja: – Te állítólag idióta vagy, hogy tudsz ilyesmiket kitalálni? – Mire mondom: – Lehet, hogy idiótának idióta vagyok, de nem hülye –, erre Curtis fölpattant és elkezd kergetni a kezében valami szerszámmal, mindenféle szörnyűségeket kiabál, rám, és ez valahogy megrontja a kapcsolatunkat. Ezután elhatározom, hogy keresek magamnak valami más helyet, így aztán az edzés után lemegyek a Majomház pincéjébe és ott töltöm az éjszakát. Semmivel nem mocskosabb, mint a fenti szobák és van egy villanykörte is, ami ég. Másnap lecipelem az ágyam is, attól kezdve ott élek. Közbe elkezdődik a tanítás is, így aztán ki kellett sütniük, mit csináljanak velem. A tesi tanszéken volt egy faszi, akinek az volt a dolga, hogy kitalálja, hogy tudjanak a lökött sportolók átmenni a vizsgákon meg a szemináriumokon. Volt egy-két könnyebb tárgy, például ilyen volt a testnevelés, így oszt oda írattak be. De föl kellett vennem az angolt és egy természettudományos tárgyat vagy a matekot, ezt nem lehetett elbliccelni. Később megtudtam, hogy voltak olyan tanárok, akik elnézők voltak a futballistákkal, tudták, hogy rengeteget edzenek, ezért nem kellett az óráikra

bejárni. Az egyik ilyen tanár a természettudományi tanszéken volt, de sajnos valami olyasmit tanított, hogy "Fénytan középhaladóknak", amit ilyen posztgrádiliseknek szántak vagy kiknek. Mindegy, ezzel együtt beírattak oda, bár nem tudtam megkülönböztetni a fizikát a fűzfától. Nem volt ilyen mázlim az angollal. Minden bizonnyal nincs azon a tanszéken egy együttérző ember, így oszt aszonták, csak járjak oda nyugodtan és bukjak meg, aztán majd csak kisütnek nekem valamit később. A középhaladó fénytanon meg kaptam egy ötkilós könyvet, amit mintha egy kínai írt volna. De minden éjszaka le vittem magammal a pincébe és az ágyat a villanykörte alá húztam és egy idő után valami különös oknál fogva, kezdett a dolog világos lenni. Az nem volt viszont világos, hogy egyáltalán miért kell ezt tanulni, de az egyenletek olyan könnyűek voltak, mint a hétszentség. Hooks professzornak hívták a tanáromat, és az első teszt után megkért hogy menjek vele a szobájába. Aszongya: – Forrest, kérem mondja meg az igazságot, ugye valaki megmondta magának előre a válaszokat? – Én csak rázom a fejem, mire a kezembe nyom egy papírt, rajta egy feladattal és aszongya, üljek le és csináljam meg. Amikor végzek, Hooks professzor megnézi mit csináltam és csóválja a fejét és mongya: – Hogyazamagasságos atyavilág! Az angol az egészen más tészta volt. A tanáromat Miszter Boone-nak hívták, igen szigorú volt és baromi sokat beszélt. Az első nap után aszondja, otthon üljünk le és írjunk neki egy rövid önéletrajzot vagy miszart. Ez volt eddigi életem legkeményebb feladata, de fönnmaradtam egész éjjel, gondolkodtam és írtam, ami csak az eszembe jutott, hiszen mondták úgyis, hogy megbukok. Néhány nap múlva Miszter Boone kiossza a dolgozatokat és megkritizált meg kigúnyolt minden írást. Amikor a nevemet mondja, már tudom, hogy nagy szarba leszek. De fogja a dolimat és kezdi hangosan felolvasni, és nevetve hozzáfűzi a véleményét. Leírtam hogy a gyogyós suliba jártam, meg hogy hogyan futballoztam Fellers edzőnél, meghogy mi történt a focidíjkiosztáson, a banketten, meghogy hogy volt Jenny Currannal a moziba meg minden. Amikor végez, aszondja nekem Miszter Boone: – Ezt nevezem eredeti tehetségnek! Pontosan ilyet akartam hallani! – Erre mindenki hátrafordul és rámnéz és aszondja: – Miszter Gump, magának föl kéne venni a kreatív írás kollégiumot, mit szól hozzá! – Én meg mondom: – Nekem pisálni kell. Miszter Bonne egy pillanatra majdnem hanyatt esett, de aztán elkezdett nevetni, mire mindenki vele nevetett és aszongya: – Miszter Gump, maga nagyon vicces figura. Így oszt most megint nagyon meg vagyok lepődve.

Az első futballmeccs néhány héttel később egy szombaton volt. Sokszor igen ciki volt az edzésen, mert Bryant edző sokat törte a fejét mit csináljon velem, ahogyan a középsuliba a Fellers edző is kínlódott. Csak odanyomták a kezembe a labdát és hagytak futni. Aznap jól futottam és csináltam is négy taccsdaunt, meg is vertük a Georgiai Egyetemet 35:3-ra és a meccs után mindenki a hátamat veregette, hogy már fájt. Miután lezuhanytam fölhívtam a mamámat és ő hallgatta a meccset a rádióba és olyan boldog volt, hogy majd szétrobbant! Aznap eset mindenki buliba ment meg miszar, de engem valahogy nem hívtak sehova, így oszt lementem a pincébe. Ott vagyok egy ideje, amikor egyszerre meghallom ezt a kellemes zenét valahonnan odafentről és nem is tom miért, de fölmegyek, hogy megnézzem, ki az isten játszik. Ott volt ez a faszi, ez a Bubba, ült a szobájába és szájhermónikázott. Az edzésen eltörte a lábát, nem tudott focizni és sehova elmenni. Hagyta, hogy odaüljek mellé az ágyára és hallgassam a muzsikát, nem is beszélgettünk meg semmi ilyesmi, csak ült és játszott a szájhermónikán. Egy óra is eltelt vagy mennyi, amikor megkérdeztem, megpróbálhatom-e mire aszonta: – Oké. – Ha tudtam volna, hogy örökre megváltozott ezzel az életem! Játszok már egy ideje, és érzem is, hogy megy baromira, Bubba meg majd megőrült, aszongya, ilyen jóféle szart már rég nem hallott. Közbe késő lett, aszongya a Bubba, hogy vigyem csak magammal a hermónikát és én vittem is oszt játszottam még sokáig, míg el nem álmosodtam és elaludtam. Másnap vasárnap volt, én meg vittem a hermónikát vissza Bubbának, de az mondja, hogy csak tartsam meg mert van neki másik mire én baromira megörültem és elvittem magammal és leültem egy fa alá és egész nap csak nyüstöltem, míg minden olyan dalt el nem játszottam, amit ismerek. Már majdnem este volt, a nap már kezdett lemenni, amikor visszasétáltam a Majomházba. Megyek keresztül a kampusz főtéren, amikor egy lány utánam kiabál: – Forrest! Megfordulok és ki van a hátam mögött, hát a Jenny Curran! Vigyorog ám kegyetlenül, megfogja a kezemet és aszongya, hogy látott ám tegnap focizni, meghogy milyen – baromira jó vagyok. Kiderült, hogy nem haragszik meg semmi, ami a moziba történt, meghogy nem az én hibám volt. Azt megkérdezte, iszok-e vele egy kokkakólát. Hát én nem is akartam elhinni, hogy ott ülök a Jenny durrannál aki aszongya, hogy dráma meg zenetagozatra jár és az a terve hogy színész meg énekes lesz. Van egy kis zenekaruk, ami folkzenét játszik és aszongya, hogy holnap ott lesznek a diákszervezet központjába és hogy menjek oda. Hát mit mondjak, alig várom má'!

4 Most van ez a titkos dolog, amit Bryant edzőék sütöttek ki, és amiről nem szabad beszélni, még magunk között se. Tanítják nekem hogy kell elkapni egy passzot. Minden nap edzés után a két pályaedzővel meg az egyik középhátvéddel futok és kapom elfelé a passzokat, míg csak ki nem lóg a nyelvem a köldökömig. De egyre jobban csinálom és Bryant edző aszondja, hogy ez lesz a mi "titkos fegyverünk", ami olyan mint az "adombomba" vagy miszar, mert az ellenfelek nem sejtik hogy nekem dobják a labdát. – Akkor aztán – mondta Bryant edző – rájuk szabadítunk téged – mind a kétszáztíz centidet, mind a százhúsz kilódat, és ez a rakéta 9,5 másodperc alatt futja a százat. Az lesz csak a látvány. Bubbával baromira összebarátkoztunk, és megtanított már engem egy csomó új dalra a hermónikán. Néha lejön hozzám a pincébe és együtt játszunk, de a Bubba aszondja, hogy én sokkal jobban csinálom, mint ő valaha is. Meg kell mondjam, ha nem lenne ez a hermónika, már rég összecsomagoltam volna és elhúztam volna hazafele de olyan jó zenélni, hogy azt el se tudom mondani. Mintha az egész testem lenne a hermónika és amikor zenélek, akkor tele vagyok libabőrrel. A leginkább az a titka, hogy áll az ember nyelve, az ajka meghogy hogy tartja a nyakát. De lehet hogy a folytonos futás miatt tudom jobban kilógatni a nyelvemet, ezért megy jobban vagy mifene. A következő pénteken kinyaltam magam és a Bubba adott kölcsön haj szeszt meg aftersévet és elmentem a diákszövetségi buliba. Baromira nagy volt a tömeg és a Jenny Curran meg három vagy négy ember ott állt a színpadon. Jennyn hosszú ruha volt és gitározott, egy másik bendzsózott, egy másik meg bogozott, az ujjaival csipkedte a húrokat. Nagyon jól csinálták, és amikor Jenny meglátott a tömegben hátul, elkezdett mosolyogni és intett a szemével hogy menjek előre. Nagyon jó volt, ültem a padlón és néztem a Jenny Currant. Eszembe is jutott, hogy veszek majd bonbont és megkínálom vele. Játszottak vagy egy-két órát és mindenkinek jó volt a kedve és jól érezte magát. Joan Baez, Bob Dylan meg Peter, Paul and Mary számokat játszottak. Én feküdtem a hátamon behunyt szemmel, hallgattam őket, aztán hirtelen, nem is tom miért, elővettem a hermónikámat és elkezdtem velük játszani. Igen fura dolog volt. Jenny épp a Blowin in the Windet énekelte és amikor elkezdek játszani, egy pillanatra abbahagyta, és a bendzsós is, oszt kiült ez a fura nézés az arcára, de aztán a Jenny elvigyorodott és kezdett megint játszani, a bendzsós meg hagyott egy kicsit szólózni, a tömeg meg baromira tapsolt és

kiabált, amikor végeztem. Jenny lejött a színpadról amikor szünetet tartott a banda és aszonta: – Forrest, mi a fene, hol tanultál meg szájhermónikázni? – Lényeg az, hogy Jenny megkért, hogy játszak a zenekarral. Minden pénteken aztán, amikor nem volt meccsünk, huszonöt dollárt kerestem éjszakánként. Én a mennyországba éreztem magam, amíg meg nem tudtam, hogy a Jenny meg a bendzsós együtt szokott dugni. Sajnos nem volt ilyen jó az angol tanulmányaimmal. Miszter Boone behívat magához egy vagy két héttel azután, hogy felolvasta az önéletrajzomat a csoportnak és aszondja: – Miszter Gump, ideje lenne abbahagyni a hülyéskedést és komolyan venni a dolgokat. – Ezzel a kezembe nyomta a dolgozatot, amit Wordsworth költészetéről írtam. – A romantika – mondta – nem jött egy csomó "klasszikális szarság" után, mint ahogy Popé és Dryden sem volt "túró". Aszonta írjam újra a dolgozatot, én meg kezdem sejteni, hogy Miszter Boone nem tudja, hogy idióta vagyok, de majd rájön. Közbe valaki mondhatott valamit valakinek, mert egy nap aszondja a gyakvezetőm a tesitanszéken, hogy másnap reggel jelentkezzek Mills doktornál az egyetemi klinikán. Másnap kora reggel odamegyek és Mills doktor letesz maga elé egy halom papírt, nézi őket, majd aszondja, üljek el és elkezd kérdezgetni. Amikor végzett, aszondja, vetkezzek le –, a kisgatyámat magamon tarthatom, aminek nagyon örülök márcsak avégett is, ami a hadseregbe történt legutóbb – és elkezd baromira vizsgálni, belenéz a szemembe, megdöngeti a térdem kalácsát valami gumikalapáccsal. Aztán aszondja a Mills doktor, hogy jöjjek vissza a délután és megkért hogy hozzam magammal a hermónikámat is, mert már hallott rólam és szeretné ha a hallgatói előtt játszanék. Mondtam, hogy részemről oké, de azért furának tűnt ez az egész, még egy olyan hülyének is, mind én. Volt vagy száz ember a terembe, mindegyiken zöld köppeny és jegyzeteltek. Mills doktor fölültet a színpadra és elém tesz egy köcsög vizet meg poharat. Baromira sok hülyeséget összebeszél, amiből nem értek semmit, de egy idő után kezdem sejteni, hogy rólam dumál. – Ez egy tipikus idiot savant – mondja hangosan, mire mindenki rám néz. – Egy ember, aki nem tudja megkötni a nyakkendőjét, aki alig boldogul a cipőfűzőjével, akinek akkora mentálkapacitása lehet, mint egy öt- vagy hatéves gyereknek, és mindehhez olyan a testfelépítése, mint egy Adonisznak. – Mills doktor úgy mosolyog rám, hogy azonnal összeszorulnak a heréim. – De egy idiot savant agyában – magyaráz tovább – vannak ritka

fantasztikus részek. Forrest barátunk képes megoldani olyan nehéz matematikai problémákat, amelyekkel önök nem boldogulnának, és képes a legbonyolultabb dallamokat is eljátszani egy Liszt vagy egy Beethoven könnyedségével, íme tehát egy idiot savant, egy tudós bolond – mondja és rám mutat a kezeivel. Nem tom mit kell csinálnom, de aszonta játszak valamit, mire előhúztam a szájhermónikát és bele kezdtem a Paff, a bűvös sárkányba. Mindenki csak ült és nézett, mint valami furcsa bogárra, még akkor is amikor már befejeztem – és még csak nem is tapsolnak. Aszittem nem tetszett nekik, így aztán csak fölálltam és mondom nekik, hogy "kösszépen" és távozok. Le vannak szarva. Már csak két érdekes dolog történt ebbe a szemeszterbe, ami valamennyire fontos volt. Az egyik az, hogy megnyertük az Országos Főiskolai Futballbajnokságot és mentünk az Orange Bowlba, a másik meg az, hogy megtudtam, hogy Jenny Currant keféli a bendzsós. Aznap éjjel volt ez, amikor az egyetem klubjába kellett játszanunk. Délután baromira kemény edzésünk volt én meg annyira szomjas voltam, hogy képes lettem volna egy budiból is lefetyelni, mint egy kutya. De volt egy kis üzlet négy vagy öt utcányira a Majomháztól, hogy csináltassak egy jó milonádét, mind amilyet a mamám szokott ottthon. Volt egy bandzsi öregasszony a pultba, oszt úgy nézett rám mintha ki akarnám rabolni vagy miszar. Nézem, hol van a citrom, mire megkérdezi: – Mi tetszik? – mire mondom: Citromot akarok –, de aszondja nincs. És nincs narancs se meg semmi. Ez nem olyanfajta üzlet. Nézelődhetek vagy egy órája, és az öregasszony kezd ideges lenni, oszt végül meg is kérdezi: – Nem vásárol semmit? – mire leveszek a polcról egy doboz őszibarackot meg cukrot, gondolom csinálok magamnak ebből milonádét vagy mit, mert már majd szomjanhalok. Amikor oszt lemegyek a pincébe és kinyitom a dobozt egy késsel és beleöntöm a barackokat az egyik zoknimba és belefacsarom egy pohárba, oszt eresztek hozzá vizet meg cukrot és megkeverem – hát, elárulhatom, nem hasonlított a milonádéhoz, inkább olyan volt az íze mind egy büdös zokninak. Na mindegy. Oda kellett érjek hétre a klubba, oszt amikor ott vagyok, néhány fickó már rakja föl a cájgot a színpadra, de Jenny meg a bendzsós fickó nincsen sehol. Kérdezősködtem egy darabig, aztán gondoltam kimegyek egy kicsit levegőzni a parkolóba. Ott látom a Jenny kocsiját, gondoltam, talán most jött. A kocsinak mind az összes ablaka be van párásodva így oszt nem lehet belátni. Hát, hirtelen az jutott az eszembe, hátha ott van benne a Jenny és nem tud kiszállni, hátha elájult a puffogógáztól vagy miszar, ezért kinyitottam az ajtót. Amikor kinyílik az ajtó, kigyullad a villany is.

Ott is van benne, fekszik a hátsó ülésen, a ruhájának a felső része lehúzva, az alsó része meg felhúzva. A bendzsós is ott van, rajta fekszik. Jenny meglát oszt elkezd sikoltozni meg csapkodni, tisztára úgy, mind akkor a moziban, és hirtelen az jut az eszembe, hátha itt éppen "molesztálják" ezért oszt elkapom a fickó ingét, merthogy csak az volt rajta és lekaptam a Jennyről. Hát, nem kell ehhez hülyének lenni, hogy lássam, megint valami rosszat csináltam. Jézusmária, hogy micsoda kalamajkás egy helyzet volt! A faszi káromkodott rám, Jenny is káromkodott meg húzta föl meg lefele a ruháját, aztán aszonta: – Forrest, micsináltál már megint?! – oszt elment. A bendzsós meg fogta a bendzsóját és ő is elment. Na mindegy, ezután egyértelmű volt, hogy nem vesznek szívesen tovább a bandába, így oszt visszamentem a pincébe. Még mindig nem értettem, mi történt, de aztán később meglátta Bubba, hogy ég nálam a villany és lejött a pincébe, én meg elmondtam neki a dolgot, mire aszondja: – Atyavilág, Forrest, azok az emberek szeretkeztek! – Az az igazság, hogy ezt gondoltam én is, de hogy őszinte legyek, valahogy nem akartam tudni a dologról. Néha viszont egy férfinak szembe kell nézni a dolgokkal. Az volt csak a jó, hogy keményen lekötött a futball, mert szörnyű egy érzés volt tudni, mit csinált Jenny a bendzsóssal, meghogy én nem is jutottam az eszébe ebből a szempontból. De ekkorra már az egész fordulóba veretlenek voltunk, így oszt az Orange Bowlba játszhattunk a kupáért a nebraskai kukoricazabálókkal. Mindig nagy dolog volt, ha valami északi csapattal volt a meccs, mert mindig volt köztük egy vagy két fekete, ami mindig dühített valakit a mieink közül – például a Curtist, a régi szobatársamat – bár ez a dolog engem nem zavart, merthogy a legtöbb fekete, akikkel találkoztam, mindig sokkal kedvesebb volt hozzám, mint a fehér emberek. Szóval, megyünk Miamiba az Orange Bowlba mert itt a meccs ideje és jó idegesek vagyunk. Bryant edző bejön az öltözőbe és nem beszél valami sokat, csak annyit, hogyha nyerni akarunk, akkor keményen kell játszanunk, oszt már kinn is vagyunk a pályán és már rúgják is felénk a labdát. Egyenesen felém röpül én felugrók, elkapom és rohanok egyenesen bele a csomó nebraskai niggerbe meg fehérbe, akik vannak vagy kétszáz kilósak. Így ment ez egész délután. A félidő végére 28:7-re vezettek, amitől persze le voltunk lombozódva. Bryant edző bejön az öltözőbe és csak csóválja a fejét és mondja, hogy egész idő alatt sejtette, hogy cserbenhagyjuk. Aztán elkezd krétával rajzolni a táblára és magyaráz Snake-nek a középhátvédnek meg a többieknek, aztán hirtelen mondja a nevemet és aszondja, menjek ki vele a folyosóra. – Forrest – aszondja –, ezt a szart abba kell hagyni. – Odadugja egész közel az arcát az enyémhez, érzem, milyen forró a lehelete. – Forrest – aszondja –,

egész évbe gyakoroltuk veled titokba ezeket a passzokat, amik remekül mennek. Most bevetjük őket a nebraskai seggfejek ellen. Annyira le lesznek döbbenve, hogy leesik a gatyájuk. De minden rajtad áll, fiú, ezért fuss, mintha egy vadállat kergetne! Amikor hozzánk kerül a labda, aszondja a Snake: – Oké, akkor elkezdjük a Forrest-sorozatot – majd aszondja nekem: – Te csak fuss előre húsz métert, fordulj meg és a labda addigra már ott is lesz. – Oszt tényleg így is volt. Egy szempillantás alatt 28:14 lett az eredmény. Baromira jól játszottunk, igaz, hogy a nebraskai niggerek meg fehérek nem csak ültek és néztek. Nekik is volt jó trükkjük – leginkább úgy rohantak rajtunk keresztül, mintha kartonpapírból lettunk volna. Ők is meglepődtek, hogy el tudom kapni a labdát, oszt amikor már vagy négyszer vagy ötször megcsináltam és 28:21-re szépítettünk, rámállítottak két fickót, így viszont nem fogta senki a Gwinnt, elkapta Snake átadását és mindjárt ott voltunk a tizenöt yardos vonalon. Weasel a beállós 28:24-re javította az eredményt. Az oldalvonalon mondja nekem Bryant edző: – Forrest, lehet hogy egy idióta vagy, de tőled függ a sorsunk. Személyesen elintézem, hogy te legyél az Egyesült Államok elnöke vagy ami csak akarsz, ha még egyszer átérsz a gólvonalon. – Megveregeti a fejemet, mint egy kutyának, én meg megyek vissza a pályára. A Snake-et már az első játékban blokkolják, az idő meg halad. A másodikban megpróbálja cselből a kezembe nyomni, dobás helyett a labdát, de abban a pillanatba vagy két tonna nebraskai hústömeg, fekete és fehér vegyesen, zúdul a nyakamba. Ahogy ott fekszek a hátamon, az jut eszembe, hogy ilyen lehetett a papámnak is, amikor ráesett a hálóból a banán, de aztán megyek vissza a buliba. – Forrest – mondja a Snake –, úgy csinálok, mintha a Gwinnek passzolnék, de igazából neked dobom a labdát, tehát rohanj egyenesen a szögletpontra, fordulj jobbra és ott lesz a labda. – Snake szeme olyan vadul csillog, mind egy tigrisé. Én meg csak bólintok és csinálom, amit mondanak. Snake tényleg odadobja nekem a labdát én meg futok előre középen, ott van előttem a kapu. De hirtelen egy óriás nekem röpül, a következő pillanatba az összes nebraskai nigger meg fehér rámveti magát és én meg elzuhanok. Az istenit! Már csak néhány yardnyi kellett volna, hogy megnyerjük a meccset. Mikor felállók, látom, hogy a Snake már fölállította a csapatunkat az utolsó játékhoz. Én is visszaállok a helyemre, mondja, hogy rohanjak és én futok is, de aztán vagy húsz lábnyival a fejem fölé hajítja a lábát, nyilván szándékosan – hogy leállítsa az órát, merthogy van még hátra 2 vagy három másodperc. Sajnos azonba a Snake összezavarta a dolgot, asszitte, hogy a harmadik

játszmánk van, pedig már a negyedik volt, és így nemcsak a labdát veszítettük el, hanem a meccset is. Ez úgy hangzik, mintha én tehetnék róla. Na mindegy, merthogy ez azért is volt különösen szomorú nekem, mert aszittem, hogy Jenny Curran nézi a meccset és ha az utolsó játékba elkapom a labdát és megnyerjük a meccset, akkor megbocsátja amit tettem vele. De nem így lett. Bryant edző baromira szomorú volt, de aszonta: – Hát fiúk, jövőre is év lesz. Csak az a helyzet, hogy nélkülem.

5 Az Orange Bowl után történt, hogy a tesnevelés tanszék megkérte a jegyeimet, majd nem sokkal később Bryant edző hívatott a szobájába. Amikor megérkezek, igen komor volt az arca. – Forrest – aszondja –, azt még megértem, megbuksz középkori angol irodalomból, azt viszont a halálom napjáig nem fogom, hogy kaphattál jelest olyasmiből, mint a fénytan, ugyanakkor meg elégségest testnevelésből, mikor te lettél az év legjobb egyetemi balszélsője, legalábbis a délkeleti államok szövetségébe. Hosszú történet volt ez, amivel nem akartam Bryant edzőt untatni, de mi a francért kell nekem tudni, mekkora a távolság a két kapufa között egy angol típusú focipályán, nem? Hát, a Bryant edző néz is rám ezzel a szomorú nézésével. – Forrest – szondja –, baromira sajnálom, de közölnöm kell, hogy ki vagy rúgva az egyetemről, és nem tehetek semmit érted. Én csak állok ott és tördelem a kezemet, amikor hirtelen leesik a tantusz, hogy mit beszél – hogy nem futballozhatok többet. El kell mennem az egyetemről. És az is lehet, hogy nem találkozók a haverokkal és nem látom viszont Jenny Currant se. Ki kell költözzek a pincéből, és jövőre nem járhatok a "Fénytan haladóknakra", amit pedig Hooks professzor megígért. Nem is veszem észre, de elkezdenek könnyezni a szemeim. Nem mondok semmit. Csak állok ott és lehajtom a fejemet. Aztán az edző föláll, odajön hozzám és a vállamra teszi a kezeit. Aszondja: – Semmi baj, Forrest fiam. Amikor idejöttél, én sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz majd a vége. De én mondtam nekik, hogy aszondja, adják csak nekem a fiút egy forduló erejéig – csak ennyit kérek. Hát, Forrest, volt is egy pokoli jó évünk, ez biztos. És az se a te hibád volt, hogy a Snake kihajította a pályáról a labdát… Fölnézek és látom, hogy az edzőnek is könnyes a szeme, ahogy néz rám.

– Forrest – mondja – –, sosem volt még hozzád hasonló futballista ebbe az iskolába, és nem is lesz soha többet. Nagyon remek voltál. Aztán az edző odamegy és kinéz az ablakon és aszondja: – Sok szerencsét fiú, most pedig húzzad innét azt az idióta beledet. Így jöttem el az egyetemről. Lemegyek összecsomagolni a szarságaimat a pincébe. Bubba is lejön, hoz két sört, az egyiket nekem adja. Sose ittam még sört, de megértem, hogy kapnak rá a faszik. Bubba kikísér a Majomház elé, és mit látok, ki áll odakint? Hát az egész focicsapat. Ott állnak csendbe és odajön hozzám a Snake és megfogja a kezem és aszondja: – Forrest, nagyon sajnálom azt az elszúrt passzot. Ugye nincs harag? – Mondom: – Persze hogy nincs, Snake. – Aztán odajönnek a többiek is és egyesével kezet fognak velem. Még a vén Curtis is, akinek az egyik keze a nyakába van kötve, mert nagyon bevágta a Majomházba az egyik ajtóba. Bubba aszondja, hogy segít kihozni a buszmegállóhoz a holmimat, de mondom neki, hogy inkább egyedül mennék. – Aztán jelentkezzél – mondja. Elmegyek a diákszövetség előtt, de ugye nincs péntek este, és Jenny Curran bandája nem zenél, így aztán mondom, a francba az egésszel, aztán megyek és felszállók a hazafelé menő buszra. Késő éjszaka volt már, amikor a busz Mobile-ba ért. Nem mondtam meg a mamának mi történt, mert tudtam, hogy ideges lesz, így oszt hazasétáltam, de égett a lámpa a szobájába és amikor bemegyek, ugyanúgy bőg meg őrjöng, mint mindig. Az történt, mondja, hogy az Egyesült Államok Hadserege megtudta, hogy nem szereztem diplomát és még aznap megjött a levél, hogy jelenkezzek az egészítő parancsnokságon. Ha tudtam volna, amit most tudok, akkor soha nem tettem volna. A mamám vitt oda néhány nap múlva. Készített egy ételes dobozt is, hátha megéheznék útközben, akárhová is megyünk. Vagy száz fickó álldogál ott meg négy vagy öt busz. Egy nagydarab őrmester meg ordítozott mindenkivel, mire a mamám odament hozzá és aszonta: – Nem értem, hogy vihetik el a fiamat, hiszen ő fogyatékos –, de az őrmester csak végigmérte és aszonta: – Hát asszonyom, mit gondol, mik ezek az emberek? Megannyi Einstein? – és már megy is vissza ordibálni. Rövidesen rám is rámordított, mire fölszálltam én is a buszra és elindultunk. * Mióta eljöttem a gyagyás suliból, az emberek folyton csak ordítoztak velem – Fellers edző, Bryant edző, a legényeik, most meg a hadseregbe. De

hadd mondjam meg: a hadseregbe hosszabban és hangosabban meg rondábban kiabálnak, mint máshol. Ezek soha nem örülnek semminek. És az van, hogy ezek nem siránkoznak azon, hogy buta az ember meg hülye, ahogyan az edzők szokják – ezeket csak az ember szexe érdekli, meg a bélmozgás, így oszt mindig azzal kezdik, hogy "seggfej" meg "faszfej". Gyakran arra gondolok, hogy Curtis a hadseregbe volt, mielőtt futballozni kezdett. Mindegy. Vagy száz órát ültünk a buszon míg megérkeztünk a georgiai Fort Benningbe, és nekem folyton csak az jár a fejembe, hogy 35:3-ra vertük a georgiai kutyákat. A laktanyába az állapotok egy kicsivel jobbak, mint a Majomházba, de a kaja nem – az egyenesen szörnyű, bár sokat adnak belőle. Egyébként csak csináljuk, amit mondanak és csak ordítoznak velünk hónapokig. Megtanítottak puskával lőni, kézigránátot hajítani meg kúszni a hasunkon. Ha meg egyiket se csináltuk, akkor vagy futtattak bennünket vagy klotyeszt takarítottunk. Egy dologra emlékszem Fort Benningbe, hogy úgy tűnt senki se okosabb nálam ott, ami azért tényleg jólesett. Nem sokkal azután hogy megérkeztünk, laktanyafogságba kerültem, merthogy véletlenül belelőttem a víztoronyba, amikor lenn voltunk a lőtéren. Amikor megyek a konyhára, asszem a szakács megbetegedett vagy miszar, mert mondja nekem valaki: – Gump, ma te leszel a szakács. – És mit kell főzzek? – kérdeztem. – Merthogy még sose főztem. – Ki törődik vele? – mondja valaki. – Ez nem egy luxus szálló, vagy mi. – Miért nem csinálsz pörköltet? – kérdezte valaki. – Az a legkönnyebb. – És miből? – kérdeztem. – Nézd meg a hűtőszekrényt – mondta a faszi. – Csak hajigálj be mindent, amit találsz és főzd meg. – És mi lesz, ha nem lesz jó íze? – kérdeztem. – Ki nem szarja le? Ettél már itt valamit, aminek jó volt az íze? Ebbe az egybe tisztára igaza volt. Hát, elkezdtem kiszedni mindent a hűtőszekrényből. Volt egy csomó paradicsomkonzerv meg bab meg őszibarack befőtt és sonka meg rizs, egy csomó zacskó liszt meg krumplik zsákokba és mit tom, mi még. Amikor összeszedtem mindent, mondom az egyik fickónak: – És mibe főzzem meg? – Vannak a szekrénybe fazekak – mondja, de amikor megnézem, csupa kis fazekat látok, amikbe nem lehet kétszáz embernek pörköltet csinálni. – Miért nem kérdezed meg a hadnagyot? – mondja valaki. – Most kinn vannak gyakorlaton – jön máris a válasz. – Hát én nemtom – mondja az egyik fickó –, de amikor azok az emberek visszajönnek, baromira éhesek lesznek, tehát jobban teszed, ha csinálsz valamit. – És ez? – kérdem, mert van a sarokba egy bazinagy vasmicsoda, ami vagy

két méter magas és vagy méter széles. – Ez? Ez egy kurva bojler, ebbe nem lehet főzni. – Hogyhogy? – kérdezem. – Hát nem tudom. Én nem csinálnám a helyedbe. – De tele van forró vízzel – mondom. – Csinálj amit akarsz – mondja valaki –, nekünk más szarral kell foglalkoznunk. Így oszt nekiálltam. Kinyitottam az összes konzervet, meghámoztam a krumplit és belehajigáltam a bojlerbe az összes húst, amit csak találtam, meg hagymát meg sárgarépát és beleöntöttem vagy húsz üveg kecsöpöt meg mustárt meg miszart. Egy óra múlva már lehetett érezni a szagát, hogy fő a kaja. – Hogy áll a kaja? – kérdezte valaki egy idő után. – Megyek megkóstolom – mondom. Kinyitottam a fedőrögzítőket és láttam, hogy ott bugyborékol minden meg forr, és időnként egy krumpli vagy egy hagyma feljött a tetejére és ott úszott körbe-körbe. – Hadd kóstolom meg – mondja az egyik fickó. Fogott egy alumínium poharat és belemerítette a pörköltbe. – Hát ez a szar még nem főtt meg – mondja. – Csavard föl a lángot, mert azok a katonák mindjárt itt lesznek. Így aztán magasabbra állítottam a lángot, és tényleg, a fickók kezdtek visszajönni a gyakorlótérről. Az ember hallotta, ahogy zajonganak a zuhanyozóba és átöltöznek a vacsorához, és nemsokára megjelentek a kantinban. De a pörkölt nem volt még kész. Megint megkóstoltam, de még tényleg nyers volt. Kinn a kantinba először csak dühös morgás hallatszott, később elkezdtek énekelni, én meg följebb csavartam a lángot. Egy félórával később már kezdték a késsel meg a villával verni az asztalt, mint egy börtönlázadásnál, és tudtam, hogy gyorsan csinálnom kell valamit, így aztán akkorára csavartam a lángot, amekkorára csak lehetett. Csak ülök és nézem és olyan ideges vagyok, hogy csak na, amikor egy főtörzs tépi föl dühösen az ajtót. – Mi az isten folyik itt? – kérdezte. – Hol van ezeknek az embereknek a kajája? – Már majdnem kész, főtörzs úr – mondom, és ebben a pillanatban elkezd morogni és rángani a bojler. Az egyik oldalon elkezd jönni belőle a gőz, az egyik lába meg kiszakad a padlóból. – Hát ez mi? – kérdezi a főtörzs. – Csak nem főz valamit a bojlerbe? – De igen, a vacsorát – mondom, mire a főtörzsnek igen furcsa nézés ül ki az arcára, majd a következő pillanatba átváltozik rémületbe, amilyen az ember arca egy autóbaleset előtt, aztán a bojler fölrobban.

Nem tudom pontosan, mi történt. Csak arra emlékszem, hogy lerepült a kantin teteje, meg minden ajtó meg ablak kitört. A mosogatófickó keresztülrepült a falon, egy másik faszi meg, aki a tányérokat rakta egy polcra, a levegőbe repült, mind egy rakéta. A főtörzs meg én csodálatosan sértetlenek maradtunk valahogy, mint amikor az ember sértetlenül megússza, merthogy túl közel volt, amikor fölrobbant a kézigránát. De valahogy a ruha azért lerobbant rólunk, kivéve a szakácssapkát, ami a fejemen volt. És tisztára beborított minket a pörkölt, hogy úgy néztünk ki – hát, nem is tudom, hogy néztünk ki, de az tuti hogy fura volt. Hihetetlen, de senkinek nem lett semmi baja a kantinba se. Ott ültek az asztal mellett, beborítva pörkölttel, mint aki légnyomást kapott. Az hétszentség, hogy nem kapnak ettől a vacsorától hasmenést, gondoltam. Aztán hirtelen berontott az épületbe a századparancsnok. – Mi volt ez? – ordította. – Mi történt? – Ránézett kettőnkre, aztán elkezdett ordítani: – Kranz főtörzsőrmester, maga az? – Gump… a bojler… a pörkölt! – felelte a főtörzs, aztán lekapott egy húskloffolót a falról. – Gump… a bojler… a pörkölt! – rikkantotta és elkezdett kergetni a kloffolóval. Kirohantam az ajtón, de végigüldözött az alakulótéren, de még a tisztiklubbon és a garázson. De nem ért utol, merthogy ez volt a specialitásom, de azt azért hadd áruljam el: nem volt semmi kétségem afelől, hogy nagy szarba vagyok. Egy nap, már az ősszel, csengett a telefon a laktanyába. A Bubba volt az. Aszonta, hogy elvették tőle a sportösztöndíjat, merthogy csúnyábban tört el a lába, mint gondolták, ezért otthagyta az iskolát is. De megkérdezte, el tudok-e menni Birminghambe, megnézni az egyetem meccsét a Mississippiben seggfejekkel, de szombaton laktanyafogságba vagyok, mint minden hétvégén azóta, hogy fölrobbant az a pörkölt, annak meg már vagy egy éve. Na mindegy, majd hallgatom a rádiót, miközbe a latrinát pucoválom. Nagyon szoros az eredmény a harmadik negyed végén és a Snake-nek nagy napja volt. 38:37 az állás, amikor a mississippiek egy perccel a vége előtt csinálnak egy taccsdaunt. Nekünk már nincs időnk. Csendben imádkozok, hogy a Snake nehogy azt csinálja, amit akkor az Orange Bowlba, nehogy kihajítsa a labdát és ezzel elveszítsük a játékot, de pontosan ezt csinálja megint. Baromira elszomorodok, de hirtelen elkezdenek ordítozni és csak amikor elcsendesednek, akkor mondja a szpíker, hogy az történt: a Snake csak úgy csinált, mintha ki akarná dobni a labdát, hogy leállítsák az órát, de igazából

Curtisnek adta a labdát, aki elrohant és megcsinálta a győztes taccsdaunt. Ebből láthatják, milyen fifikás ez a Bryant edző. Jól gondolta, hogy a mississippiek lesznek olyan hülyék, hogy asziszik, vagyunk olyan bolondok, hogy kétszer is elkövetjük ugyanazt a hibát. Nagyon boldog vagyok, de közbe azon jár az eszem, vajon nézte-e a meccset a Jenny Curran és hogy gondol-e rám néha. Mint kiderült, tökre mindegy lett volna, mert egy hónappal később elszállítottak minket. Majd egy évig úgy dolgoztunk mint a robotok, hogy aztán valami 10 000 mérföldre lévő helyre vigyenek minket, ami nem túlzás. Megyünk Vietnamba, de aszonták, hogy ez nem olyan rossz, mint amin egy év alatt keresztülmentünk. Mint kiderült, ez viszont igencsak túlzásnak bizonyult. Februárba értünk oda és marhavagonokba vittek minket Qui Nhonból, a Dél-Kínai tenger partjáról a hegyek közt levő Pleikuba. Nem volt rossz út, mert nagyon szép volt a táj, banánfákat meg pálmákat láttunk és rizsföldeket, ahol a kis slicceltszeműek szántottak. Mindenki nagyon barátságos volt, és mindenhol integettek nekünk. Még félnapnyi út volt hátra, de már láttuk Pleikut, mert vörös porfelhő terjengett felette. A külvárosba szomorú kunyhókat láttunk, rosszabbakat, mint amilyet otthon Alabamába láttam, az emberek vászontető alá húzódtak és nem volt egy foguk se és a gyerekeken meg nem volt ruha, az a helyzet, hogy koldusok voltak. Amikor megérkeztünk a hadtestparancsnokságra, nem volt tényleg olyan rossz, leszámítva a vörös port. Nem sok mindent lehetett ott látni, csak azt hogy minden szép rendes volt, és mindenhol sátrak sorakoztak, amik mellett a homok rendesen fel volt gereblyézve. Nem is úgy nézett ki, mintha háború lett volna. Mintha csak otthon volna Fort Benningbe. Mindegy, aszonták azért van ilyen csönd, mert ez a slicceltszeműek Újéve – a Tet, vagy miszar – ezért van fegyverszünet. Mindenki baromira megnyugszik, merthogy azért rendesen be voltunk szarva. De ez a béke és nyugalom persze nem tartott sokáig. Amikor megérkezünk a helyünkre, mondják hogy menjünk zuhanyozni. A zuhanyozó az egy sekély gödör, ami mellé odaáll vagy három vagy négy lajtoskocsi, mondják hogy hagyjuk a ruhánkat a gödör szélén pszt másszunk le és lelocsolnak minket vízzel. Ezzel együtt nem rossz, mert vagy egy hete nem mosakodtunk és kezd már igen érett sajt szagunk lenni. Hülyülünk odalenn a gödörbe, azok meg locsolnak minket, közbe kezd besötétedni, amikor hirtelen olyan fura hangot lehet hallani a levegőbe, mire az egyik fickó aki slagolt minket, elordítja magát: – Légitámadás! – és a következő pillanatba mindenki eltűnik a gödör széliről. Mi meg csak állunk ott anyaszült meztelenül és pislogunk egymásra,

aztán nagyot robban valami a közeibe, aztán megint, mire elkezd mindenki kiabálni és káromkodni és kapkodjuk magunkra a ruhát. Körülöttünk, minden robban és valaki elkiáltja magát: – Földre! –, ami valahogy röhelyes volt, merthogy már feküdtünk a sárba, és inkább hasonlítottunk úgy egymáshoz tapadva a férgekre, mint az emberekre. Az egyik robbanás egy csomó szart hajít a gödörbe, és túloldalon lévő fiúkat eltalálja, azok elkezdenek visítani meg ordítani meg vérezni meg kapkodni maguk körül. Ebből kiderült, hogy a gödör nem egy biztonságos hely. Hirtelen megjelenik a Kranz főtörzs a gödör szélén és ránk ordít, hogy takarodjunk onnét és azonnal kövessük. Volt épp egy kis szünet a robbanások között és kiugráltunk a gödörből. Kimászok a szélire és mit látok, atyavilág! Ott hever négy vagy öt fickó, akik locsoltak minket. Alig lehet felismerni, hogy emberek – úgy össze vannak keveredve, mintha beleestek volna egy cséplőgépbe vagy miszar. Még sose láttam halottat, és ez volt a legszörriyubb és legrémisztőbb látvány amit valaha láttam, azóta is! Kranz főtörzs intett, hogy másszunk utána, csináltuk is. Ha valaki akkor lenéz ránk, biztos hogy jól mutatupk! Százötven vagy mennyi faszi anyaszült meztelenül kúszik egy sorba! Volt egy csomó óvóhely, amiket egy sorba ástak és Kranz főtörzs hármassával, négyessévei beparancsolt minket ezekbe. De ahogy bemászunk, már látom, hogy jobb lett volna a gödörbe maradni. Ezek a lyukak tele voltak poshadt és büdös esővízzel, ami vagy mellig ért, meg ott voltak benne mindenféle békák meg bogarak, amik ott ugráltak körülöttünk. Így mint ez egész éjjel, ott álltunk az óvóhelyen és még vacsorát se kaptunk. Hajnal előtt csökkent az ágyúzás, kimásztunk hát a gödrökből és felöltöztünk és magunkhoz vettük a fegyvereinket és váltuk a támadást. Mivel viszonylag újak voltunk, nem sok mindent tudtunk csinálni – még azt se tudták, hova rakjanak minket, így oszt azt mondták, hogy védjük a déli szárnyat, ahol a tiszti latrina is volt. Ez majdnem rosszabb volt, mint az óvóhelyek, mert az egyik bomba beleesett a latrinába és vagy három mázsa szar szóródott szét a területen. Egész nap ott kellett maradnunk, nem kaptunk se reggelit, se ebédet, aztán naplemente után megint kezdtek minket lőni és bele kellett feküdnünk a szarba. Hát bizony forgott ám a gyomrunk! Végre aztán valakinek eszébe jutott, hogy biztosan éhesek lehetünk már, és hoztak egy csomó előre csomagolt kaját. Én kaptam egy doboz hemendegszet, aminek a dobozán a dátum 1951 volt. Mindenféle pletykákat lehetett hallani. Az egyik aszonta, hogy a slicceltszeműek már elfoglalták Pleikut, egy másik meg azt, hogy a kingkongosoknak atombombája is van és csak azért lőnek minket ágyúval, hogy előkészítsék a talajt. Egy másik meg aszonta, hogy nem

is a kingkongosok lőnek, hanem az ausztrálok, vagy a hollandok vagy a norvégek, vagy ki a fenék. Szarok az ilyen pletykákra! Mert mit számít, hogy kik lőnek? Mindegy. Az első nap után kezdtünk magunknak kialakítani valami lakható szállást a déli szárnyon. Ástunk magunknak futóárkot, amiket kibéleltünk deszkával meg bádoglemezzel, amit a tiszti latrinán találtunk. De nem jött a támadás és nem láttunk egyetlen slicceltszeműt sem, akire lőhettünk volna. Énszerintem volt annyi eszük, hogy ne támadjanak meg egy budit. Három vagy négy napig minden éjjel lőttek minket ágyúval, de aztán egy reggel abbamaradt az ágyúzás és Balls őrnagy, a csapattiszt odakúszott hozzánk és aszonta, menjünk át északra mert egy hadtest szarba került a dzsungelba. Aztán egy idő múlva jött Hooper hadnagy és aszonta, hogy "cuccoljunk föl", mire mindenki vételezett egy csomó konzervet meg kézigránátot – ez persze okozott egy kis dilemmát, merthogy az ember nem tudja megenni a gránátot, de ezért jó, ha kéznél van. Na mindegy. Helikopterre raknak minket és elrepülünk. Már akkor látjuk ám, mekkora szarba lépett a harmadik hadtest, amikor a helikopter még le se szállt. Füst meg minden száll fel a dzsungelból, a földből meg nagy darabokat vájt ki a robbanás. Még le se szálltunk, már lőnek minket. Az egyik helikopter még a levegőbe fölrobbant, szörnyű volt, ahogy égtek az emberek meg minden, de semmit nem csinálhattunk. Én viszem a géppuskalőszert, mert asziszik, hogy sok szart elbírok, merthogy ekkorára nőttem. Mielőtt elindultunk volna, két pasi megkérdezte, vinném-e az ő gránátjaikat is, hogy több konzervet tudjanak vételezni, mire én beleegyeztem. Nem volt ebbe semmi ciki. Kranz főtörzs meg rámbízott egy tízgallonos vizeskannát, ami volt vagy huszonöt kiló. Amikor elindultunk volna, Daniels, aki a géppuskaállványt viszi, elrohan valahova, így oszt nekem kell vinnem az állványt is. Ahogy ez mind összejött, olyan ez, hogy ezzel az erővel akár az egyik nebraskai niggert is a nyakamba vehettem volna. De ez sajnos nem egy focimeccs. Már sötétedik, amikor mondják, hogy menjünk föl a szirtre és segítsünk a Charlie századnak, amit vagy a kingkongosok tartanak sakkba, vagy ők tartják sakkba a kingkongosokat – minden attól függ, hogy az ember a CsillagosSávos Lobogóból szerzi a híreket, vagy kinyitja a szemét, hogy lássa milyen is ez a kupleráj. Szóval amikor fölérünk oda, ott minden szar röpköd a levegőbe, és van ott egy tucat fickó, aki csúnyán megsebesült és most nyög meg ordít, és mindenhonnan akkora zaj hallatszik, hogy semmit nem lehet hallani. Én megpróbálok jócskán összegörnyedni, de így nehéz vinni a vizet, a lőszert, a

géppuskaállványt egyszerre, szóval épp egy futóárkot ugrok át, amikor fölnéz az egyik pasi és aszondja: – Nézzétek ezt a bazinagy majmot – tisztára olyan, mint a Frankenstein szörnye vagy mi –, én már épp mondani akarok neki valamit, mert elég szar magában is a helyzet, nem hogy viccelődhessenek az emberrel – amikor hirtelen, hát vesszek meg! Egy másik pasi meg fölugrik és elkiáltja magát: – Forrest, Forrest Gump! Hát még ilyet, hát nem a Bubba az?! Röviden az történt, hogy hiába volt súlyos a Bubba lábsérülése ahhoz hogy futballozhasson, de annyira nem volt rossz, hogy angyalbőrbe ne bújtassák és megutaztassák a világ végére a hadsereg pénzén. Na mindegy, én azért húzom fölfele a belem, ahova mennem kell, de aztán amikor nem lövöldöznek éppen (ami akkor van, amikor megjelennek a repülőgépeink), Bubba odajön és akkor dumálunk. Elmondta azt is, hogy Jenny Curran abbahagyta az egytemet és elment egy csomó háborús tiltakozóval vagy kivel. Meg azt is, hogy a Curtis összeverte az egyik egyetemi zsarut, mert az meg akarta bírságolni tiltott parkolásért és már el is kezdték a hivatalos eltávolítását, de hirtelen megjelentek a hatalmasságok és elvitték magukkal. Bubba elmonta, hogy Bryant edző ötven kört futtatott vele az edzésen büntiből. A jó öreg Curtis.

6 Az az éjszaka hosszú volt és felejthetetlen. Nem tudtak a gépeink fölszállni, így aztán egész éjjel nyugodtan lőhettek bennünket. Volt egy kis nyereg a két szirt között, ők voltak az egyik csúcson, mi a másikon, és a nyereg volt a hely, ahol a csetepaté folyt – de hogy mit akartak azzal a sáros tisztással, azt el se tudom képzelni. De Kranz főtörzs újra meg újra elmondta, hogy nem azért hoztak minket ide, hogy megértsük a dolgot, hanem hogy csináljuk, amit mondanak. Kranz főtörzs jött is és mondta mit csináljunk. Aszonta, hogy vigyük a géppuskát balra ötven méterrel, ahhoz a nagy fához, ahol biztonságban leszünk és nem lőnek szét minket mind. De ahogy én látom, egyik hely se, az se ahol most vagyunk, szóval egyik hely se biztos, de hogy lemenni oda, az valahogy kibaszottul hülye dolognak látszott. Na mindegy, próbálom azt csinálni, amit jónak gondolok. Én és Bones, a géppuskás meg Doyle, a másik lőszervivő, meg még két másik faszi kikúsztunk a fedezékből és elindultunk lefelé. Félúton vagyunk,

amikor a kingkongosok észrevesznek és elkezdenek lőni minket a maguk géppuskájával. De mire valami rossz dolog történt volna, leértünk és eltűntünk a dzsungelbe. Én nem tudom, mennyi pontosan egy méter, de gyanítom, hogy annyi mint egy yard, így aztán, amikor odaérünk a nagy fához, mondom Doyle-nak: – Menjünk egy kicsit balra – erre rámmordul: – Fogd már be, Forrest, itt vannak a slicceltszeműek. Hát tényleg, ott guggolt hét vagy nyolc slicceitszemű a nagy fa alatt és kajált. Doyle kihúzta a szöget a kézigránátból és odahajította. Még mielőtt földetért volna, már robbant, mire vad kiabálás kezdődött a slicceltszeműek között – aztán Bones elkezdett lőni a géppuskával, s én meg a két másik fickó odahajigáltunk még néhány kézigránátot – már csak a biztonság kedvéért. Az egész lement vagy egy perc alatt és mire minden elcsendesedett, mi mentünk tovább. Találtunk egy helyet, ahol fölállítottuk a géppuskát és ott maradtunk, míg be nem sötétedett – aztán ott voltunk egész éjszaka, de nem történt semmi. Hallottuk, hogy áll a bál mindenhol, de minket békébe hagytak. Fölkelt a nap, mi meg éhesek voltunk meg fáradtak. Jött egy hírvivő Kranz főtörzstől, aki aszonta, hogy a Charlie század rövidesen tovább indul, merthogy a repülőink kipucolják innen a kingkongosokat. Az biztos, mert valóba megjelentek a repülők és minden robbant egy pillanat alatt. Látjuk ám, hogy a Charlie század elindul lefelé a csúcsról, de alig érnek a peremén túl és indulnak meg a lejtőn, amikor a világ összes fegyveréből tüzet nyitnak a Charlie századra, bevetik a mozsarakat is és szörnyű lesz a zűrzavar. Ahol mi vagyunk, onnan nem látni a slicceltszeműeket, merthogy dús az aljnövényzet, de valaki csak lő a Charlie századra. Lehet, hogy a hollandok vagy a norvégek, vagy tudja a franc. Bones, a géppuskás baromira ideges, mert úgy látja, hogy a lövések előlünk jönnek, ami azt jelenti, hogy a slicceltszeműek ott vannak köztünk s a mieink között. Más szavakkal, itt vagyunk magunkra hagyva. Előbb vagy utóbb, mondja, ha a slicceltszeműek lerohanták a Charlie századot, errefelé fognak visszajönni, és ha itt találnak minket, az nem fog nekik tetszeni. Az a lényeg, hogy húznunk kell a belünket. Összekapjuk a cuccainkat és elindulunk vissza a csúcs felé, amikor hirtelen lenéz a Doyle a völgybe és látja, hogy egy buszrakományra való slicceitszemű, állig felfegyverzett kingkongos indul fölfelé a Charlie század állásai felé. Csak azt tehettük volna, hogy elkezdünk bratyizni velük és hagyjuk az egészet a szarba, de ez nem volt a pakliba, így oszt bebújtunk egy nagy bokor alá és kivártuk, míg fölérnek a hegyre. Aztán Bones fogta a géppuskát és kinyírt azonnal vagy tíz-tizenöt slicceltszeműt. Doyle meg én, meg a két másik faszi hajigáltuk a gránátokat, és minden rendben is volt, míg Bones ki nem fogyott a lőszeréből és kellett neki egy új heveder. Épp

segítettem neki berakni az újat, de mire meghúzta volna a ravaszt, egy kingkongos golyó fejbetalálta és kirobbantotta a fejiből az agyát. Ott hevert a földön, de csak markolta a géppuskát, amire már amúgy sem volt szüksége. Ó, Istenem, ez szörnyű – és még lesz rosszabb is. Azt nem lehet elmondani, mit csinálnak a slicceltszeműek velünk, ha elkapnak. Kiáltok Doylenak, hogy jöjjön, de nincs válasz. Kirángatom a géppuskát szegény öreg Bones ujjai közül és odafutok Doyle-hoz, de ő meg a két másik faszi ott fekszik meglőve. Azok halottak, de Doyle még lélegzik, ezért a vállamra kapom, mint egy liszteszsákot és futok vele a bokrok közt a Charlie század felé, merthogy baszottul meg vagyok rémülve. Vagy húsz métert rohanhatok, miközben mindenhonnan röpködnek felém hátulról a golyók, és azt képzelem, hogy tutira seggbe fognak lőni. Amikor kiérek egy füves térségbe, és baromira meglepődök, mert látom, hogy mindenütt sliccelszeműek hasalnak, háttal nekem és lőnek – gondolom a Charlie századra. Most mit csináljak? Slicceltszeműek mögöttem, előttem és a lábaimnál is. Nem tudtam mást csinálni, elkezdtem teljes erővel rohanni és ordítottam és visítottam meg minden. Asszem, elvesztettem egy kicsit a fejem, mert nem emlékszem, csak arra, hogy ordítok meg rohanok mint egy hülye. Tisztára össze vagyok kavarodva, de aztán hirtelen ott vagyok a Charlie század katonái közt, mindenki a hátamat veregeti, mint amikor csináltam egy taccsdaunt. Úgy tűnik, hogy megijeszthettem a slicceltszeműeket, merthogy elhúztak a jó édesanyjukba. Leteszem a Doyle-t a földre, és jönnek a szanitécek és kezdik összefoltozni, majd nemsokára megjelent a Charlie század parancsnoka és elkezdi rázni a kezem és mondja, milyen fasza gyerek vagyok. Aztán aszondja: – Hogy a francba csinálta ezt, Gump? – Várja a választ, de én se tudom, hogy csináltam, ezért aszondom: – Merthogy pisálnom kellett – és tényleg pisálnom is kellett. A parancsnok baromira furcsán néz rám, aztán ránéz a Kranz főtörzsre, aki közben odajött és aszondja: – Ó, az istenit Gump, jöjjön velem –, és elvisz az egyik fa mögé. Aznap éjjel egy óvóhelyre bújtunk be a Bubbával és ettük a konzervet vacsorára. Aztán előveszem a szájhermónikát, amit még a Bubba adott és elkezdek játszani. Nagyon hülyén hangzott a dzsungelbe az Oh Suzanna meg a Home on the Range. Bubbának volt egy doboz cukorkája, amit a mamája küldött – pralinéni meg ilyesmi – és mind a ketten eszünk egy keveset. És hadd áruljam el, a cukorka tényleg mindenféle emlékeket hozott elő bennem. Később odajött az óvóhelyhez a Kranz főtörzs és megkérdi, hol van a tízgallonos kanna az ivóvízzel. Mondom, hogy a dzsungelbe maradt, amikor hoznom kellett a Doyle-t meg a géppuskát. Egy percig asszem, hogy valami hibát csináltam és most vissza fog küldeni, de nem. Csak bólint a fejivei és aszondja, hogy mivel Doyle megsebesült, a Bones meg meghalt, mostantól én

leszek a géppuskás. Mire megkérdem tőle, ki fogja vinni a lőszert meg az állványt, és aszondja, hogy énnekem kell azokat is, merthogy nem maradt más életbe. Mondja erre a Bubba, hogy majd ő, ha áthelyeznék a mi századunkba. Kranz főtörzs gondolkozik egy darabig, és aszondja, hogy valószínű el tudja intézni, mert így sincs elég ernber a Charlie századnál, aki latrinát pucoválja. Így lett, hogy Bubba meg én megint összejöttünk. Lassan telnek a hetek, hogy az az érzésem, hogy az idő visszafele megy. Föl az egyik hegyre, le a másikról. Néha vannak a hegyen kingkongosok, néha nincsenek. Kranz főtörzs aszondja, hogy minden oké, mert igazából masírozunk vissza az Egyesült Államokba. Aszondja, kimasírozunk Vietnamból, át Laoszon majd föl keresztül Kínán és az oroszokon, majd az Északi sarkon át elérjük Alaszkát, ahol már ott vár ránk a mamánk és elvisz szépen haza. Bubba aszondja, ne hallgassak rá, merthogy ez egy hülye. Igen primatívek a körülmények a dzsungelbe – nincs hova szarni, az ember meg alszik a földön, mint egy állat, konzervdobozból zabái és nem tud megfürdeni meg minden, az emberről lerohad a ruha is. Minden héten kapok levelet a mamámtól. Aszondja, minden oké otthon de a középsuli már nem nyer bajnokságot, mióta eljöttem. Válaszolok is neki, amikor csak tudok, de mit írjak neki, hogy ne kezdjen megint bőgni? így aztán azt írom, hogy itt minden jó és faszául bánnak velünk. Egy dolgot azért megpróbáltam, mert írtam egy levelet a Jenny Currannak a mamámon keresztül, hogy a szülein keresztül küldjék el neki – akármerre is van. De nem hallottam semmit felőle. Közbe a Bubba meg én azt tervezgetjük, mit csinálunk majd ha leszerelünk a hadseregtől. Hazamegyünk, veszünk egy rákász hajót és elkezdünk garnélára halászni. Bubba Bayou La Baréból jött és egész életébe garnélát halászott. Aszondja, kapunk hitelt és felváltva leszünk majd kapitányok meg minden, és ott élünk a hajón és ott dolgozunk. Bubba az egészet előre elgondolta. Hogy mennyi mázsa gamélából fizetjük vissza a kölcsönt, mennyiből lesz benzin, mennyi kell kajára, ami meg marad, azt el lehet verni. Én el is képzelem már magam, ahogy állok a kormány mellett – vagy ami még jobb, ülök hátul a tatba és zabálom a garnélát! De amikor mondom Bubbának aszondja: – Az istenit, Forrest, te képes vagy kizabálni minket az otthonunkból. Nem eszünk egyetlen garnélát se, amíg nincs hasznunk. – Oké, ez elég értelmes dolognak tűnik – felőlem rendben. Egy nap elkezdett esni és nem is állt el vagy két hónapig. Volt itt mindenféle eső, talán csak havaseső nem. Néha apró, csípős cseppekbe esett, máskor meg nagy dagadt csöppökbe. Olykor oldalról esett, máskor egyenesen föntről, máskor meg olyan volt, mintha a földből esett volna fölfelé. Ennek ellenére folytatni kellett a szarságot, amit elkezdtünk, ami főleg abból állt,

hogy mentünk hegyre föl, hegyről le meg minden, közbe meg vadásztunk a slicceltszeműekre. Aztán egy nap megtaláltuk őket. Valami kingkongos kongresszust tarthattak vagy mit, mert olyan volt ez, mint amikor belelép az ember egy hangyabolyba és elkezdenek összevissza mászkálni az állatok. Mivel ebben az időbe nem tudtak fölszállni a gépeink, egy vagy két perc múlva állt a bál, megint szarba kerültünk. Most aztán totál készületlenül értek minket. Épp megyünk keresztül egy rizsföldön, amikor egyszercsak elkezdenek jönni mindenfelől és lőnek mint a bolondok. Az emberek kiabálnak meg sikoltoznak meg meghalnak, amikor valaki elordítja magát: – Fedezékbe! – Hát én is kapom a géppuskát és rohanok a többiekkel a pálmafák felé, amik úgy néznek ki, hogy legalább az esőtől megvédenék minket. Körkörösen zártuk a sorainkat, ahogy lehetett, és már készülünk egy újabb hosszú éjszakára, amikor körülnézek, de a Bubbát nem látom sehol. Valaki mondja, hogy Bubba kinn van a rizsföldön, mert megsebesült, mire mondom: – A kurva anyját – és Kranz főtörzs, aki hallja az egészet, aszondja: – Gump, nem tud oda kimenni. – De szarok rá – a géppuskát hátrahagyom, mert nagy a súlya, és kezdek visszarohanni arrafelé, ahol Bubbát utoljára láttam. De csak félútig jutok, amikor majdnem rálépek egy faszira a második szakaszból, aki baromira megsérült, és csak néz rám fölfele és nyújtja a kezét. Én meg aszondom magamnak, a kurva élet, mit csináljak? így aztán fölkapom és rohanok vele visszafele, amilyen gyorsan csak bírok. A golyók meg minden ott röpködnek körülöttem. Egyszerűen nem értem – mi a francért csináljuk ezt egyáltalán? A futball egy dolog. De ezt, arról fogalmam sincs. A kurva anyját. Leteszem a srácot és futok vissza és mi történik, megint beleütközök valakibe. Lehajolok, hogy fölemeljem őt is, de amikor megemelem, akkor kiesik az agya a sárba, mert hiányzik a fejének a hátulja. Szar ügy. Visszadobom a földre és megyek tovább és tényleg ott van a Bubba, akit kétszer találtak el a mellén, oszt mondom neki: – Bubba, nem lesz semmi baj, hallod, mert meg kell szereznünk azt a rákász hajót meg minden –, visszaviszem a többiekhez és lefektetem a földre. Amikor végre levegőt kapok megint, lenézek magamra oszt látom ám, hogy véres a mellem, meg valami kékes sárga trutyi van rajta a Bubba sebe végett, Bubba meg fölnéz rám és aszondja: – Bazmeg, Forrest, mi a szarér van ez? – Hát mi az istent mondjak erre? Aztán aszondja a Bubba: – Forrest, szájhermónikázol nekem. – Így aztán előveszem és elkezdem fújni de azt se tudom, mit, amikor aszondja a Bubba: – Hallod, Forrest, játszad a Way Down Upon The Swanee Rivert –, mire mondom: – Oké, aranyapám. – Letörlöm a hermónikát és elkezdek játszani,

miközben szörnyű a lövöldözés, nekem a géppuskánál kéne lennem, de le van szarva, csak játszom. Nem is vettem észre, hogy elállt az eső és az égnek valami rémületes rózsaszín lett a színe. Mindenkinek olyan lett tőle a pofája, mint maga a halál és valami miatt a slicceltszeműek is abbahagyták egy ideig a lövöldözést, oszt mi is. Én meg csak játszom újra meg újra a Way Down Upon the Swanee Rivert, miközben ott térdelek Bubba mellett, közbe meg a szanitécek adnak neki egy injekciót és ellátják, amennyire csak lehet. Bubba teljes erővel belekapaszkodik a lábamba és a szeme elfelhősödik és szörnyen rózsaszín ég meg mintha kiszívná az összes fényt az arca bőréből. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, így oszt baromira közel hajolok, hogy halljam. De nem értem, így oszt megkérdem a szanitécet: – Te hallod, mit mond? Aszondja a szanitéc: – Haza. Aszondja, haza. Bubba meghalt és én csak ennyit mondhatok róla. Az éjszaka hátralevő része volt a legpocsékabb, amit eddig megéltem. Nem kaphattunk semmilyen segítséget, mivel megint kitört a vihar. A kongok annyira közel voltak, hogy hallottuk ahogy dumálnak, egy helyen meg az első szakasz birkózásba is kezdett velük, kéz a kézbe. Hajnalba berepültek a gépeink és lehajítottak egy kis napalmot, de majdnem ránk. A mi embereink égtek majdnem össze – ordítozva rohantak ki a tisztásra, a szemük akkora mint egy csészealj, oszt káromkodnak meg be vannak fosva, az erdő meg égett, akkora lánggal, hogy majdnem elállította az esőt is. Valamikor eközbe engem is eltaláltak, és amilyen kurva mázlim volt, éppen egyenesen a seggembe. Nem is emlékszem rá. Iszonyú volt a kupleráj, én nem is tom, mi történt. Otthagytam a géppuskát már szartam mindenre. Visszarohantam a fák közé, összekucorodtam és elkezdtem bőgni. Bubba meghalt, vége a rákász hajónak, és ő volt az egyetlen barátom – leszámítva talán Jenny Currant, de őt is elszúrtam. Ha nem lenne a mamám, akkor akár meg is halhatnék, tökre mindegy. Egy idő után elkezdtek érkezni a helikopterek, mert szerintem a napalmtól beszartak a kongosok. Nyilván aszitték, hogyha ezt csináljuk saját embereinkkel, akkor mi az istent csinálunk majd velük? Kezdték elvinni a sebesülteket, amikor odajött a Kranz főtörzs, a haja tisztára leégett, a ruhája megperzselődött, pont úgy nézett ki, mint akit ágyúból lőttek volna ki. Aszondja: – Gump fiam, maga nagyon bátran viselkedett tegnap – és megkérdezte, nem akarok-e egy cigit. Mondom neki, nem dohányzók, erre bólint a fejével. – Gump – mondja –, nem maga a legokosabb szivar, akivel talákoztam, de kurva jó katona. Bárcsak

száz ilyen katonám lenne. Megkérdezte, megsebesültem-e, mire mondom, nem, de ez nem igaz. – Gump – aszondja –, maga hazamegy, asszem ezt maga is tudja. Megkérdem tőle, hol van a Bubba, mire olyan furán néz rám. – Őt egyenesen hazaviszik – mondja. Erre megkérdem tőle, hogy mehetek-e ugyanazzal a helikopterrel, amelyiken Bubbát viszik, de Kranz főtörzs aszondja, hogy nem, merthogy a Bubba halott így oszt őt viszik utoljára. Belémbasztak valami injekciót tele valami szarral, amitől kicsit jobban lettem, de emlékszem, hogy fölnéztem és megfogtam a Kranz főtörzs karját és aszontam: – Én nem kértem soha szívességet korábban, de intézze el, hogy egy helikopterrel menjünk Bubbával, oké? – Hát persze, Gump – mondja. – A rohadt életbe, első osztályon fognak hazautazni.

7 Jó két hónapig voltam kórházba Danangba. Nem volt ez valami szuper, de legalább ágyon aludtunk, meg volt moszkítóhálónk, meg deszkából volt a padló, amit napjába kétszer tisztára söpörtek, ami sokkal jobb volt, mint amihez hozzászoktam. Hadd mondjam meg, hogy voltak pasik sokkal rondább sérüléssel mint én. Szegény fiúknak vagy a keze vagy a lába, vagy a karja, vagy mit tom én mije hiányzott. De voltak, akiket hasba vagy mellbe vagy pofán lőttek. Éjszakánként úgy hangzott, mintha valami kínzókamrába lennénk – a srácok bőgtek meg ordítottak és a mamájukat hívták. A szomszéd ágyon levő pasit Dannek hívták, aki fölrobbant a tankban. Tisztára össze volt égve és mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, de én sose hallottam jajgatni. Halkan beszélt és csöndbe, oszt egy-két nap múlva igen jó barátok lettünk. Dan Connecticut államból jött, ahol történelmet tanított, amikor beszipkázták a hadseregbe. De mivel okos faszi volt, elküldték tiszti suliba és hadnagyot csináltak belőle. A hangyák, akiket eddig ismertem mind legalább olyan egyszerű arcúak voltak, mint én, de Dan az más tészta volt. Megvolt a maga filozófiája, hogy miért vagyunk itt, vagyis hogy talán a jó okért harcolunk rossz eszközökkel, vagy vicaverza, de akárhogyan is, nem csináljuk jól. Mivel páncélos tiszt volt, aszonta, hogy röhelyes, hogy olyan helyen háborúzunk, ahol semmit nem érnek a tankok, merthogy a föld vagy mocsaras vagy hegységes. Meséltem neki a Bubbáról meg minden, erre csak bólogatott a fejével szomorúan és aszonta, hogy jó sok Bubbának kell még

meghalnia, mire ez a szar végetér. Egy vagy két héttel később elraktak a kórház egy másik részébe, ahol midenki addig volt, amíg meg nem gyógyul, de minden nap visszamentem a tenzív osztályra és ott ültem Dannel. Néha játszottam neki a szájheremónikával, ami nagyon tetszett neki. A mamám küldött egy csomagot, benne egy csomó Hershey csokival, amit már a kórházba kaptam meg és adni akartam Dannek is, csak az volt a baj, hogy nem tudott enni, merthogy mindent csövön adtak be neki. Asszem ahogy ott ültem és dumáltunk Dannel, az nagyba befolyásolta az életemet. Mivel idióta vagy ok,meg minden, tudtam, hogy nekem nem lehet saját filozófiám, de lehet hogy csak azért, mert senki soha nem beszélt velem ilyesmiről. Dannek az volt a filozófiája, hogy minden ami velünk történik, vagy akármivel akárhol, azt természeti törvények határozzák meg, merthogy ezek irányítják a világegyetemet. A témával kapcsolatos nézetei hihetetlenül bonyolultak voltak, de a dolog lényege valahogy kezdte megváltoztatni, ahogy nézem a dolgokat. Egész életembe szart se értettem, mi megy a világba. Történik egy dolog, aztán valami más, majd megint más és így tovább, és az ember úgy érzi, nincsen semminek értelme. De Dan aszondja, hogy ez valami tervnek a része, és a legtöbb amit tehetünk, hogy kiderítjük, hogy alkalmazkodjunk a legjobban a tervhez, és megpróbáljuk megtalálni benne a helyünket. Ahogy ezt hallottam, kezdtek a dolgok sokkal világosabbak lenni. Mindegy, kezdtem egészen jól lenni a következő hetekbe, mert a seggem szépen kezdett begyógyulni. A doki aszonta, hogy olyan a bőröm, mint egy "ricinoszérosznak" vagy miszarnak. Volt a kórházba egy kultúrszoba és mivel nem tudtam mit csinálni, átmentem egy nap és egy-két faszi épp pingpongozott. Egy idő után megkérdeztem, beállhatok-e, mire mondják, hogy persze. Az első két pontot elveszítettem, de aztán megkentem mindkét pasit. – Jó gyors vagy, ahhoz képest milyen nagyra nőttél – mondja az egyik. Én csak bólintok a fejemmel. Megpróbáltam minden nap játszani, és ha hiszik ha nem, egész jól ment. Délutánonként elmentem Danhez, de reggelenként magam voltam. Hagyták hogy kimenjünk a kórházból, ha akarunk és volt egy busz is, ami az olyan faszikat mint én, bevitte a városba, ahol sétáltunk meg vehettünk minden szart a kongosok boltjaiban Danangba. De nekem nem kellett semmi, ezért csak mászkáltam és nézelődtem. Volt egy kis piac a kikötő mellett, ahol az emberek halat meg ilyesmit árultak és egy nap vettem egy-két garnélát, amit az egyik szakács megfőzött nekem a kórházba, és tényleg baromira ízlett. Bárcsak a jó öreg Dan is ehetett volna belőle. Aszonta, ha jól összepasszírozom és belegyömöszölöm a csőbe,

akkor talán megeheti. Aszonta majd megkérdezi a nővért, de tudtam, hogy csak hülyéskedik. Aznap éjszaka ott feküdtem az ágyon és Bubba járt a fejembe meghogy mennyire ízlett volna neki a garnéla, meghogy milyen jó lett volna az a rákász hajó meg minden. Jó öreg Bubba! így oszt másnap megkérdezem Dantól, hogy lehet az, hogy Bubbát megölték és miféle féleszű természeti törvény engedi ezt. Gondolkozott egy darabig és aszondja: – Hát, elárulom neked, Forrest, hogy ezek a törvények nem mindig kedvezőek a számunkra. De ennek ellenére törvények maradnak. Például amikor a tigris ráugrik a majomra – az szar a majomnak, de jó a tigrisnek. Hát így van ez. Két nap múlva visszamentem a piacra ahol egy kis kingkongos árulta a garnélát egy nagy zsákból. Megkérdem tőle, honnét szedi a garnélát, erre elkezd valamit karattyolni, merthogy nem ért angolul. Mindegy, elkezdünk mutogatni, mind az indiánok vagy kik, oszt egy kis idő után fölfogja és int, hogy kövessem. Egy kicsit fosok a dologtól az elején, de csak vigyorog meg minden, így oszt megyek. Mehettünk vagy egy mérföldet, végig a hajók mellett a parton meg minden, de nem egy hajóhoz visz. Van egy kis hely a víz melletti mocsárba, ami olyan mint egy tó vagy miszar és dróthálót állított föl ott, ahol a víz a Kínai-tenger felől bejön dagálykor. Ez a faszkalap meg szabályosan tenyésztette ott a garnélát! Kivett egy kis hálót és hétszentség hogy van benne tíz vagy tizenkét garnéla. Kapok tőle egy zacskóra valót, én meg adok érte egy Hershey csokit. Olyan boldog, hogy majd beszarik. Aznap este egy filmet vetítenek a főhadiszállás melletti téren és odamegyek, de az első sorba ülő pasik baromira összeverekedtek valamin, és az egyiket átbaszták a vetítővásznon és ezzel vége lett a filmnek, így oszt csak fekszem az ágyamon és gondolkozók, amikor hirtelen leesik a tantusz. Most már tudom, hogy mit kell csináljak, ha kiengednek a hadseregből! Hazamegyek és keresek magamnak egy kis tót az öböl közelébe és tenyésztem a garnélát. Tehát nem lesz rákász hajóm most, hogy Bubba meghalt, de el tudok menni egy mocsárba és kirakok egy dróthálót, ezt meg tudom csinálni. Bubbának ez is tetszett volna. A következő hetekbe minden nap lemegyek reggel a kis kingkonghoz, ahol a garnélát tenyésztik. Miszter Chi a neve. Csak ülök ott és figyelem mit csinál, oszt egy idő után megmutatta hogy csinálja. Egy kis hálóval kifogja a garnélaporontyokat a mocsárból és beleönti őket a kis tójába. Amikor meg jön a dagály, akkor beszór mindenféle szart nekik – ilyen kis darabkákat, amiktől ezek a kicsi nyálkas szarok elkezdenek nőni, amiket oszt megzabálnak a garnélák és jó dagadtra nőnek. Olyan egyszerű volt, hogy még egy imbecillis is meg tudja csinálni. Néhány nappal később jön egy kis mitugrász faszi a főhadiszállásról a

kórházba és aszondja: – Gump közlegény, maga megkapta a Kongresszusi Érdemérmet hősiességéért és holnapután visszarepül az Államokba és átveszi a kitüntetést az Egyesült Államok elnökétől. – Kora reggel volt és én csak feküdtem és arra gondoltam, hogy a klotyeszba kéne mennem, de ezek itt azt várják, hogy mondjak már valamit, a hólyagom meg majd fölrobban. De most aszondom csak, hogy "Kösz" és utána tartom a pofám. Talán ez volt épp a dolgok természetes rendje. Na mindegy, azután hogy elmennek, átmegyek a tenzív osztályra Danhez, de ahogy odaérek, az ágya üres, a matracok össze vannak hajtva és a pasi sehol. Majd beszarok, hogy valami történt vele és rohanok az ápolójához, de őt se látom. Látok egy nővért a folyosón és őt kérdezem: – Mi van Dannel? – mire mondja, hogy: "Elment". Én meg kérdem: – Elment, hova? –, mire mondja: – Nem tom, mert épp akkor nem voltam szolgálatba. – Megkeresem a főnővért és megkérdem tőle, ő meg mondja, hogy Dan visszament az Egyesült Államokba, merthogy ott jobban ápolják. Megkérdezem tőle, jól van-e, mire aszondja: – Ahhoz képest jól, hogy kétszer is átlőtték a tüdejét, megrövidítették a bélit, megsérült a gerince, hiányzik az egyik lábfeje, a másik lábát meg amputálták és a fél testét harmadfokú égési sebek borítják. Ha ez magának jó, akkor jól van. – Megköszönöm neki és megyek a dolgomra. Aznap délután nem pingpongoztam, mert baromira aggódtam Danért. Eszembe jutott hogy hátha meghalt útközben, és senki nem akarja nekem megmondani, merthogy csak a legközelebbi rokont kell tájékoztatni vagy miszar. Ki tudja? Lenn mászkálok az udvaron és rugdalom a köveket meg az üres konzervesdobozokat meg miszart. Amikor visszamegyek a kórterembe, találok az ágyamon egy levelet, ami végre utánam jött. A mamám küldte és azt írta, hogy a házunk kigyulladt és totál leégett, és nem volt biztosítva meg minden, ezért oszt menni kell a szegényházba. Azt írja, hogy attól lett a tűz, hogy a Missz French megfürdette a macskáját és egy hajszárítóval akarta megszárítani, és vagy a macska, vagy pedig a hajszárító kigyulladt és annyi. Innentől kezdve, aszondja, írjam rá a levelemre, hogy a "Kegyesrendi apócák leveleivel". Úgy sejtem lesz nagy sírás-rívás a jövőbe. Van egy másik levél is, amit nekem címeztek, ami aszondja: "Kedves Miszter Gump; Ön sorsoláson nyert egy vadonatúj Pontiac GTO-t, feltéve, ha visszaküldi nekünk a mellékelt megrendelő lapot erre a csodálatos lexikonra és az évente kiadott kiegészítő kötetre, amelynek ára csekély 75 dollár." Kihajítottam a levelet a szemétbe. Mi a francot csináljon egy hozzám hasonló idióta egy sorozat lexikonnal, és egyébként is, nem tudok vezetni. De a harmadik levelet kézzel írták és a boríték hátuljára ez volt írva: "J.

Curran, Postánmaradó, Cambridge, Mass." Annyira reszketett a kezem, hogy alig bírtam kinyitni. – "Kedves Forrest – aszondja – a mamám küldte utánam a leveled, amit a te mamád adott oda neki és nagyon szomorú vagyok, hogy neked is harcolnod kell ebben a szörnyű és erkölcstelen háborúban." Aszondja, tudja milyen szörnyű lehet a sok halál meg a megcsonkított emberek meg minden. "Szörnyű teher lehet ez a lelkiismereteden, de tudom, hogy az akaratod ellenére kényszerítenek erre." Azt írja, hogy szörnyű lehet mocskos ruhába meg friss ennivaló nélkül, meg minden, csak azt nem érti, hogy értem, amikor azt írom, hogy "két napig kellett hasalni a tisztek szarába". "Nehéz elhinni – Írja – hogy éppen "ők" kényszerítenek ilyen vulgáris dologra, mint ez." Asszem ezt a részt egy kicsit jobban el kellett volna magyaráznom. Na mindegy, a Jenny aszondja, hogy "Nagy tüntetéseket tartunk a fasiszta disznók ellen, hogy hagyják abba ezt a szörnyű erkölcstelen háborút, és hogy hallgassák meg végre az embereket." így ment ez vagy egy oldalon át, és az egész valahogy ugyanúgy hangzott, de többször is alaposan végigolvastam, merthogy már a keze írásának látása végett is többször flikflakkolt a gyomrom. "De legaláb. – Írta a végin – találkoztál Bubbával és tudom, hogy boldog vagy, hogy van egy barátod ebben a nyomorúságban." Aszondja, adjam át üdvözletét Bubbának és azt írja az u.i.-ba, hogy azzal keres egy kis pénzt, hogy játszik egy kis bandába hetente kétszer egy kávézóba a Harvard Egyetem közelébe, és ha arra járok, akkor keressem csak meg. A bandát, aszondja, Okostojásoknak hívják. Innentől kezdve várom az alkalmat, hogy elmenjek a Harvard Egyetemre. Aznap este összecsomagolom a cuccomat mert megyek haza, hogy átvegyem a Kongresszusi Érdemérmet az Egyesült Államok elnökétől. De nincs más holmim, csak a pizsamám meg a fogkefém és a borotvám, de ezeket is itt kaptam a kórházba, mert az enyémek ott maradtak Pleikuba. De jön ez a kedves ales a főparancsnokságról és aszondja: – Hagyja ezeket a szarokat a francba, Gump – varratunk magának egy vadiúj egyenruhát Saigonba, kéttucat kis kingkong dolgozik most rajta, merthogy nem találkozhat úgy az elnökkel, hogy pizsamába van. – Az ales aszonta, ő kísér el Washingtonba, és majd ő elintézi, hogy legyen mit ennem, legyen hol aludnom és azt is elmondja majd, hogy kell viselkedjek meg minden. Gooch alezredes a neve. Aznap éjszaka játszom egy pingpongmeccset egy faszival, aki a szárazföldi főhadiszálláson van, aki állítólag a legjobb pingpengos a hadseregbe vagy miszar. Egy kis mogorva faszi, aki az istennek se néz a szemem közibe és az

ütőjét egy bőrtáskába hozza magával. Amikor kiverem a seggit a gályájából, aszondja, hogy nem jók a labdák, merthogy tönkretette őket a nyirkos levegő. Aztán összecsomagolja az ütőjét és elmegy haza, ami nekem tökre megfelel, merthogy itthagyta a labdákat, és így legalább tudnak mivel játszani a klubszobába. Reggel épp indulnék, amikor hoz az egyik nővér egy borítékot rajta a nevemmel. Kinyitottam, hát egy levél a Dantől, aki hálistennek jól van és azt írja: "Kedves Forrest, Sajnálom, hogy nem volt több időnk, mielőtt elhoztak. Az orvosok gyorsan döntöttek, és mire magamhoz tértem, már el is szállítottak, de annyit megengedtek, hogy megírjam neked ezt a levelet, mert olyan rendes voltál velem. Érzem, Forrest, hogy valami nagyon jelentős dologhoz érkeztél az életedben, valami változáshoz, vagy valami olyan eseményhez, ami más irányba indíthat el, és meg kell ragadnod ezt az alkalmat, nem szabad elszalasztanod a lehetőséget. Ahogy visszagondolok, van valami a szemedben, mintha apró tűz gyúlna benne időnként, különösen amikor mosolyogsz és azokon a nem túl gyakori alkalmakkor, ami azt hiszem annak a képességünknek a genezise, hogy emberként gondolkodunk, teremtünk, élünk. Ez nem a te háborúd, öreg barátom – és nem is az enyém – de én már kikerültem belőle ahogyan bizonyos vagyok abban is, hogy te is kikerülsz. Az a lényeges kérdés, hogy mit fogsz tenni? Mert én egyáltalán nem hiszem, hogy te idióta volnál. Lehet, hogy egyes tesztek szerint ilyen vagy olyan kategóriába lehet sorolni, de valahol mélyen megláttam benned, Forrest, a kíváncsiság szikráját. Lovagold meg az árt, barátom, és ahogy magával sodor, azt használd a magad érdekében, küzdj meg az örvényekkel és a zátonyokkal és soha, de soha ne add föl! Jó ember vagy, Forrest és nagyon nagy szíved van. Ölel barátod: DAN" Tízszer vagy hússzor elovastam Dan levelét és van benne egy csomó dolog amit nem értek. Úgy értem, asszem értem, mire akar kilyukadni, de vannak mondatok meg szavak, amikről nem tudom, hogy micsodák. Másnap reggel jön Gooch ales és aszondja, menjünk – előbb Saigonba az új egyenruhámért, amit tegnap éjjel vagy húsz kingkong varrt, onnét meg egyenesen vissza az Egyesült Államokba meg minden. Megmutatom neki Dan levelét és megkérdem, pontosan miről van szó benne, mire az ales végignézi és amikor visszaadja, aszondja: – Hát, Gump, ez nagyon világos. Aszondja, hogy

vigyázzon magára és nehogy elbasszon aztán valamit, amikor az elnök a mellire tűzi a kitüntetést.

8 Magasan repülünk a Csendes-óceán fölött és az ales nagyon magyarázza ám, milyen nagy hősként fogadnak majd, ha visszaérünk az Egyesült Államokba. Aszondja, hogy lesz majd dísszemle meg miszar és nem fogok tudni magamnak venni egy italt vagy egy hamburgert se, merthogy majd mindenki fizetni akar nekem. Azt is mondja, hogy a hadsereg azt akarja, hogy valami lelkesítő körútra menjek, hogy egyre többen vonuljanak be, meg vegyenek hadikötvényt meg ilyen szarokat, és "királyi bánásmódba" lesz részem. Ebbe tökéletesen igaza volt. Amikor leszállunk a San Francisco-i reptéren, nagy tömeg várja, hogy kiszálljunk a gépből. Táblákat, zászlókat meg mindent hoztak magukkal. Gooch ales kinéz az ablakon és aszondja, meglepi hogy nincs kinn a rezesbanda a fogadásunkra. Az oszt ki is derült, hogy elég volt maga a tömeg. Az első dolog az, amikor kiszállunk a gépből, hogy az emberek elkezdenek ordítozni, aztán valaki egy jó nagy paradicsomot vágott bele Gooch ales pofájába. Ezután elszabadul a pokol. Volt ott ugyan néhány zsaru, de a tömeg áttört és rohant felénk, mindenféle ocsmányságot kiabálva ránk, és voltak vagy kétezren, és szakálluk volt meg miszar, és ez volt a legrémisztőbb dolog azóta hogy visszajöttem a rizsföldről, ahol Bubbát megölték. Gooch ales megpróbálta letörölgemi a pofájáról a paradicsomot és méltósággal viselni magát, de én erre szartam, mert sokkal többen voltak mind mi, ezer jutott egyre, és nem is volt fegyverünk, kezdjük azzal, így oszt rohantam, mind egy hülye. A tömeg meg mintha csak azt várta volna, hogy megüldözhessen valakit, elkezdtek rohanni utánnam és ordítozni, mint annak idején, amikor még kicsi voltam és hadonásztak, a tábláikkal. Majdnem végigfutottam a kifutón, oszt be a terminál épületébe, és jobban be voltam fosva, mint amikor azok a nebraskai seggfejek rohantak utánnam az Orange Bowlba. Végül berohantam a budiba és fölkucorodtam a klotyeszre és bezártam az ajtót, amíg azt nem gondoltam, hogy megunták és hazamentek. Ott guggolhattam vagy egy órát is, ha nem többet. Amikor kijövök és lemegyek a váróterembe, ott van ám a Gooch ales, körülötte meg egy szakasz katonai rendész, és baromira el van kenődve, amíg észre nem vesz. – Gyerünk már, Gump! – aszondja. – Visszatartottak egy

gépet, ami elvisz minket Washingtonba. Amikor fölszállunk a washingtoni gépre, ott ül már rajta egy csomó civil, és az ales meg én leülünk az első sorba. A gép még nem is száll fül, amikor körülöttünk mindenki föláll és elmegy valahova hátra a gépen. Megkérdem az alest, miért csinálják, mire aszondja, hogy talán rossz a szagunk vagy miszar. Aszondja, ne törődjek vele. Aszondja, hogy jobb lesz a helyzet Washingtonba. Én remélem is, mert még egy hozzám hasonló idióta is rájött, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy az ales mondta. Amikor a gép leszáll Washingtonba, olyan ideges vagyok, hogy majd szétrobbanok! Látjuk a Washington Emlékművet meg a Kapitóliumot meg mindent még az ablakból és én még csak képeket láttam eddig ezekről, most meg ott vannak és olyan igazik, mint maga az eső. A hadsereg küldött egy kocsit, avval visznek minket egy nagyon kedves hotelba, ahol liftek vannak, meg az emberek viszik az ember holmiját. Még nem voltam ezelőtt liftbe életembe. Ahogy beköltözünk a szobánkba, az ales aszondja, hogy menjünk oszt igyunk egyet ebbe a kicsi bárba, amire emlékszik, hogy tele van csinos lányokkal, és azt is mondja, hogy itt sokkal másabb, mint Kaliforniába, mert az emberek keleten civilizálták vagy miszar. Na, ebbe megint tévedett. Leülünk egy asztalhoz és az ales rendel nekem egy sört, magának meg valamit és kezdi mondani, hogy kell viselkedjek holnap a ceremónikán, amikor az elnök felszúrja a mellemre a kitüntetést. A duma felénél járhat, amikor egy csinos lány jön oda az asztalhoz és Gooch ales megkéri, hogy hozzon még két italt, mert gondolom, asszitte, hogy pincér. De a lány csak lenéz rá és aszondja: – Még egy pohár taknyot se hoznék neked, te mocskos fasszopó. – Aztán felém fordult: – Mond csak hány kisgyereket nyírtál ki ma, te nagy majom? Hát, ezután visszamegyünk a hotelbe és inkább a szobaszolgálattól kértünk néhány sört, és Gooch ales végre befejezhette, hogy kell viselkednem holnap a ceremónikán. * Másnap korán fölkeltünk és gyalog mentünk a Fehér Házba, ahol az elnök lakik. Nagyon szép kis ház, előtte egy nagy park, ami legalább akkora, mint Mobile-ba a városháza. Egy csomó hadsereges faszi rázogatja a kezem és aszondja, milyen fasza gyerek vagyok, oszt eljön az ideje, hogy odaadják a kitüntetést. Az elnök egy nagydarab öreg faszi, aki úgy dumál, mind egy texaszi vagy mi, és összejön egy csomó ember, akik úgy néznek ki, mint a szobalányok

meg a takarítók meg ilyesmi, de kint vagyunk a rózsakertbe és szépen süt a nap. Az egyik hadsereges faszi kezd valami lószart fölolvasni, amit mindenki baromira figyel, kivéve engem, merthogy majd éhenhalok a hiányzó reggeli végett. Végre végzett ez a hadsereges és odajön hozzám az elnök és előveszi a kitüntetést az egyik dobozból és feldöfi a mellemre. Aztán kezetrázunk és ezek a faszik elkezdenek villogtatni meg tapsolni meg minden. Úgy gondolom, hogy vége a dolognak és húzhatunk innét, de az elnök csak áll ott és olyan fura nézéssel az arcán néz. Oszt aszondja: – Fiam, a maga gyomra korog annyira? Odapillantok a Gooch alesre, de az az égnek fordítja a szemét, így oszt csak bólintok és aszondom: – Aha –, erre aszondja az elnök: – Na jöjjön, fiam, menjünk és halózzunk egyet! Megyek vele befelé és beérünk egy kis kerek szobába és az elnök aszondja egy faszinak, aki ott áll pincér ruhába, hogy hozzon egy kis reggelit. Csak ketten maradunk és míg várjuk a kaját, az elnök elkezd kérdezgetni, ilyeneket, hogy tudom-e miért harcolunk a kinkongosok ellen meg minden, meghogy jól bántak-e velünk a hadseregbe. Én csak bólogatok a fejemmel, mire egy idő után abbahagyja a kérdezgetést és ez a csend jön ránk, majd megkérdezi: – Akar tévét nézni, amíg várjuk az ételt? Megint csak bólintok, az elnök meg bekapcsolja a tévét és leül az íróasztalához és nézzük a "Beverly Hillbiliket". Az elnök jól szórakozik és aszondja, hogy minden nap nézi meghogy mintha a fóliősre emlékeztetném. Reggeli után oszt az elnök megkérdi, hogy körülvezessen-e a házba, és aszondom: – Ja –, mire elindulunk. Ahogy kimegyünk, jön ám az összes fotós faszi utánunk, és az elnök hirtelen úgy dönt, hogy leül egy kis padra és aszondja: – Maga is megsebesült ugye, fiam? – mire bólintok, erre aszondja: – Hát akkor nézze ezt! – és ezzel kihúzza az ingét és megmutat egy ronda nagy sebet a hasán, ahol megoperálták vagy miszar és megkérdi: – És maga hol sebesült meg? – én erre letolom a gatyám és megmutatom neki. Hát az összes fotós faszi odarohan és kezd fotózni, oszt egy csomó másik faszi is odarohan és elrángatnak oda, ahol Gooch ales van. Délután oszt már a hotelba egyszercsak beront az ajtón a Gooch ales egy csomó újsággal és apám, hogy milyen pipa volt! Elkezd rám ordítani meg káromkodni, lehajítja az újságokat az ágyra és én meg ott vagyok mindegyiknek az elején, ahogy mutatom azt a nagy seggemet az elnöknek. Az egyik újság ilyen kis fekete maszkot festett a szemem fölé, hogy nehogy megismerjenek, mind ahogy a disznó képeken szokták. Az van a kép alá írva: "Johnson elnök egy háborús hőssel pihen a rózsakertbe".

– Gump, maga egy idióta! – aszondja a Gooch ales. – Hogy tehette ezt velem? Tönkretett! A karrieremnek valószínű vége. – Nem tom – mondom –, én csak megpróbáltam helyesen viselkedni. Na mindegy! Ezután biztos nagy szarba leszek, de még nem adták föl. A hadsereg úgy döntött, hogy toborzó körútra kell mennem, hogy még több faszi jelentkezzen a hadseregbe és Gooch ales íratott valakivel egy beszédet, amit el kellett volna mondanom. Hosszú beszéd volt és tele ilyen szövegekkel, hogy "veszély esetén nincs tiszteletreméltóbb hazafias tét, mint a fegyveres erőknél szolgálni a hazát" meg egy csomó ilyen szarság. Csak az volt a faj, hogy nem bírtam megtanulni a beszédet. Teljesen oké volt minden szó már a fejembe, de amikor jött az idő és beszélni kellett, akkor minden összekeveredett. Gooch ales kitett magáért. Minden nap vagy éjfélig voltunk fönn, megpróbálta belémverni a szöveget, de aztán csak földobta a mancsát és aszonta: – Most már látom, hogy ez nem fog menni. Eztán támadt egy ötlete. – Gump – aszondja –, megvan, mit csinálunk. Megrövidítem a szöveget, hogy csak kevés mindént kelljen mondjon. Próbáljuk meg! – Hát, egyre rövidebbre meg rövidebbre rövidítette, és elégedetten látta, hogy emlékszem valamire és nem vagyok egy idióta. A legvégén azt kellett mondjam: – Gyere a hadseregbe és harcolj a szabadságodért! Az első megállomás a toborzó körúton egy kis főiskola és ott van ám egy csomó riporter meg fotós, mi meg odafönn a nagyterembe a színpadon. Gooch ales föláll és elkezdi a beszédet, amit nekem kellett volna elmondanom. Amikor végez, aszondja: – És most hallgassuk meg mit mond a Kongresszusi Érdemérem legfrissebb kitüntetettje, Fórrest Gump, első osztályú közlegény – és int, hogy menjek előre. Egy-két ember tapsol, és amikor abbahagyják, előredőlök a mikrofonhoz és aszondom: – Gyere a hadseregbe és harcolj a szabadságodért! Látom ám, hogy várnak még valami mást is, dehát aszonták, ezt mondjam, így csak állok ott és mindenki engem néz, én meg őket. Aztán valaki az első sorba fölkiabál: – Mi a véleményed a háborúról? –, mire mondom, ami elsőként az eszembe jut, hogy: – Az egész egy nagy fos. Gooch ales alkapja előlem a mikrofont és leültet, de már az összes riporter írdogál a noteszába, a fotósok meg villangatnak, a terembe meg elszabadul a pokol, ugrálnak meg éljeneznek. Gooch ales kirángat a teremből és már ülünk is a kocsiba és húzunk elfelé a városból, de az ales nem szól hozzám, csak motyog magába meg röhögéséi, mint egy hülye. Másnap reggel a hotelbe vagyunk és épp indulunk, hogy megtartsam a második beszédemet, amikor megszólal a telefon. Gooch alest keresik. Aki a

zsinór másik végén van, végig az dumál, mert az ales csak hallgat és azt mondogatja, hogy "igenuram" és néha rámvicsorog. Amikor leteszi a kagylót, akkor egy darabig csak nézegeti a cipőjét és aszondja: – Na, Gump, ezt megcsinálta. A körút meszelve, engemet meg áthelyeztek Izlandra időjárásmegfigyelni, hogy magával mi a szart csinálnak, azt nemtom, de nem is érdekel. – Erre megkérdezem Gooch alest, hogy akkor most már ihatunk egy kokkakólát, mire az ales csak néz rám vagy egy percig, aztán megint elkezd magába beszélni és röhögcsélni, mind valami hülye. Ezután elküldték Fort Dixbe és beosztottak a Gőzfűtési Társasághoz. Egész nap meg fél éjszaka csak hányom a szenet a bojlerekbe, amik fűtik a kaszárnyát. A századparancsnok egy kedves öreg faszi, aki láthatólag nem törődik a szarral se, és aszondja, amikor odaérkezek, hogy van még két évem, amíg leszerelnek a hadseregtől és ha nem ugrálok, akkor minden oké lesz. És éppen ezt is akarom csinálni. Sokat gondolok a mamámra meg Bubbára, meg a garnelás biznicre meg a Jennyre a Harvardon, és amikor lehet, akkor pingpongozok. Tavasszal aztán egy nap jön egy felhívás, hogy lesz egy pingpongbajnokság és a győztest elindíthatják az összfegyvernemi baszáson Washingtonba. Én is jelentkeztem és elég könnyű volt nyerni, mert az egyetlen faszi aki jól tudott, annak ellőtték a háborúba az ujjait, oszt folyton elejtette az ütőjét. Már a jövő héten fölküldtek Washingtonba erre a baszásra, amit a Walter Reed Kórházba tartottak, hogy az összes sebesült szivar nézni tudja. Az első játszmát könnyen megnyertem, aztán a fordulót is, de a harmadik fordulóba egy kis faszi nagyon pörgeti ám a labdát és megizzaszt, oszt el is picsáz. Már négy-kettőre vezet és kit látok meg egy tolószékbe ülve, ha nem a jó öreg Dant a danangi kórházból! Épp egy kis szünetet tartunk és odamegyek Danhez és lenézek rá és látom, hogy most már egyáltalán nincsenek lábai. – Le kellett őket vágni, Forrest – aszondja –, de azonkívül jól vagyok. Levették még a kötést is az arcáról és szörnyű sebek vannak rajta meg össze van égve, merthogy kigyulladt a tankja. És még mindig megy bele egy cső, amibe egy nájlonzacskóból csöpög valami, amit a tolószékre aggattak egy póznára. – Aszondják, hogy ez így marad – aszondja Dan –, merthogy állítólag jól áll. Na mindegy, szóval előrehajol és belenéz egyenest a szemembe és aszondja: – Forrest, azt hiszem, akármit meg tudsz csinálni, amit csak akarsz. Láttalak játszani és meg is tudod verni ezt a kis fazont, mert eszméletlenül

pingpongozol és az a sorsod, hogy te légy a legjobb. Csak bólintok mert már vissza kell mennem és aztán tényleg nem vesztettem egy pontot se, bejutottam a döntőbe és nyertem. Vagy három napig voltam ott, és együtt tölthettem valamennyi időt Dannel. Kigurítottam a tolókocsijába a kertbe, hogy napozzon, este meg szájhermónikáztam neki, mint Bubbának. Leginkább ő beszélt – mindenféle dologról – történelemről, filozófiáról, aztán egy nap Einstein relativitás elméletéről, hogy mit jelent ez a világegyetembe. Hát erre fogok egy papírt és felrajzolom neki az egész formulát, mert ezt még az egyetemen tanultam a Fénytan középhaladóknakon. Amikor oszt megnézi, mit csináltam, aszondja: – Forrest, te állandóan el tudsz képeszteni valamivel. Egy nap, amikor megint Fort Dixbe vagyok és hányom a szenet a kazánházba, egy faszi jön a Pentagonból, a melle tele mindenféle kitüntetésekkel, és bazira vigyorog és aszondja: – Gump közlegény, nagy öröm számomra, hogy én tájékoztathatom, hogy tagja lett az Egyesült Államok pingpong csapatának, ami elutazik Vörös Kínába, hogy pingpongozzon a kínaiakkal. Ez nagy megtiszteltetés, mert majdnem huszonöt éve ez az első alkalom, hogy országunk kapcsolatba kerül a kínaiakkal, és ez egy olyan történelmi pillanat, ami sokkal fontosabb mind egy piszlicsáré pingpong meccs. Ez már diplomácia! És az emberiség jövője a tét. Érti, mit mondok itt magának? Megvonom a vállamat és bólintok a fejemmel, de valamit nagyon gyorsan megértek és elszomorodok. Én csak egy szegény idióta vagyok, erre az egész emberiséget meg fogják és rámbízzák.

9 Na itt vagyok, megint a világ túlsó felén, ezúttal Pekingbe, Kína fővárosába. A többiek, akik még játszanak a pingpong csapatba, igen kedves fickók, akik mindenféle helyről valók az életbe, és különösen kedvesen viselkednek velem. A kínaiak is kedvesek, és nagyon másfajta slicceltszeműek, mint amilyenekkel Vietnamba találkoztam. Először is nagyon nettek és tiszták és nagyon udvariasak. Másodszor meg ezek nem akarnak megölni engem. Az Amerikai Külügyminisztérium küldött velünk egy faszit, aki azért van itt, hogy megmondja, hogy viselkedjünk a kínaiakkal, és akikkel eddig találkoztam, ő a legkevésbé kedves. Igaziból, egy nagy fasz. Miszter Williamsnek hívják és van neki egy vékony kis bajusza meg mindig aktatáskát

hord és folyton aggódik, hogy eléggé csillog-e a cipője, és hogy kivasalták-e rendesen a gályáját meg az ingét. Énszerintem ez reggelente fényesre pucoválja még a seggelyukát is. Miszter Wilkins folyton velem szarakodik. – Gump – aszondja –, ha egy kínai meghajol magának, akkor maga is meghajol neki. Gump, ne igazgassa társaságba a ruháját. Gump, mik azok a foltok a gatyáján? Gump, maga úgy viselkedik evés közbe, mind egy disznó. Na ebbe az utolsóba tökre igaza volt. A kínaiak két kis pálcikával esznek és majdnem lehetetlen az embernek belelapátolni valami kaját velük a szájába, így oszt egy csomó a ruhámra landol. Nem is csoda, hogy az ember nem lát sehol egy dagadt kínait. Az ember azért azt gondolta volna, hogy ennyi idő alatt megtanulnak villával zabálni. Na mindegy. Szóval játszunk velük egy csomó meccset és tényleg vannak a kínaiak között kurva jó játékosok. De azért tartjuk magunkat. Esténként pedig mindig kitalálnak nekünk valamit, vagy elvisznek valahova vacsorázni, vagy valami koncertre. Egy este egy étterembe kellett mennünk, aminek az volt a neve, hogy Pekingi Kacsa és amikor lemegyek a portára, aszondja nekem a Miszter Wilkins, hogy: – Gump, menjen vissza a szobájába és cserélje át az ingét. Olyan mintha tortacsatából jött volna. – Odavisz ezzel a portáshoz és hívat egy kínait, aki beszél angolul, hogy írja le nekem kínaiul, hogy Pekingi Kacsába akarok menni, hogy oda tudjam adni a taxisnak. – Mi előre megyünk – aszondja Wilkins. – Szóval csak adja oda a taxisnak, az majd odahozza magát. – Így oszt visszamegyek a szobába és átveszek egy másik inget. Na mindegy. Szóval a szálloda előtt beülök egy taxiba és már megyünk is. Keresem a papírt, hogy odaadjam neki, de mire rájövök, hogy biztosan az ingem zsebébe hagytam, már benn vagyunk a város közepén. A sofőr csak vakerál valamit egyfolytába, gondolom, azt kérdezi, hova akarok menni, én meg csak mondom: – A Pekingi Kacsába, a Pekingi Kacsába –, de csak az égnek emeli a kezét és visz városnézni. Így megy ez már vagy egy órája, és hadd mondjam meg, tényleg sok mindent láttam. Végül megveregetem a vállát, mire megfordul, én meg mondom: – Pekingi Kacsa –, és kezdek csapkodni a karommal, mintha kacsaszárny volna. Hirtelen a taxis elvigyorogja magát, elkezd bólogatni és beletapos a gázba. Időnként hátranéz, én meg csapkodok neki a karommal megint. Aztán majd egy órával később megállunk és kinézek az ablakon: hát vesszek meg, ha ez nem kihozott a repülőtérre! Hát addigra már jó késő volt én meg nem ettem semmit és kezdtem baromira éhes lenni, így oszt megálltunk egy étteremnél és aszontam a taxisnak, hogy itt kiszállok. A kezébe nyomtam egy csomó sárga pénzt, amit

kaptunk, valamennyit visszaadott és elhajtott. Bemegyek az étterembe, leülök és tisztára olyan az egész, mintha a Holdon lennék. Ez a nő odajön és néz rám, mint egy hülyére, oszt a kezembe nyomja az étlapot, de az kínaiul van, így oszt egy idő után ráböktem négy vagy öt dologra, amiről aszittem, hogy tán meg lehet enni. Hát, egészen jó volt. Amikor végzek és fizetek, kimegyek az utcára és próbálok visszatalálni a hotelbe, de órákig csak megyek, mire végre összeszedtek. Mire magamhoz tértem, már sittre is vágtak. Volt ott egy nagy kínai, aki beszélt angolul, és mindenféléket kérdezget tőlem, meg cigivel kínál, mind ahogy a régi filmekbe. Csak másnap délután engedtek ki; Miszter Wilkins jött el a börtönbe és vagy egy óráig dumált, mire kiengedtek. Miszter Wilkins olyan dühös, hogy majd fölrobban. – Tudja-e, Gump, hogy aszitték magáról, hogy kém? – aszondja. – Hát nem veszi észre, hogy mit csinál ez az összes erőfeszegetésünkkel? Őrült maga? Kezdem neki mondani, hogy: – Nem, csak idióta –, de nem reagál. Na mindegy, lényeg az, hogy Miszter Wilkins vett egy nagy léggömböt és rákötötte az inggombomra, hogy aszondja, "mindig szem előtt legyek". Onnantól kezdve kitűzött még a zakómra egy írást is azzal, hogy ki vagyok és hol lakok. Tisztára úgy éreztem magam, mind egy hűlye. Az egyik nap fölraknak minket egy buszra és kivisznek egyenesen a városból egy nagy folyóhoz, és ott áll egy csomó kínai és baromira hivatalos pofával néz meg minden, ennek az az oka, mert gyorsan megtudjuk ám, hogy ott van a főkínai, a Mao elnök. Mao elnök egy dagadt öreg Budda-kinézetű faszi, leveszi a pizsamáját és ott áll fürdőgatyába és aszondják, hogy Mao elnök, aki majdnem nyolcvan éves, egyedül fogja átúszni a folyót, amit nekünk is nézni kell. Hát fogja az elnök oszt bemegy a vízbe és elkezd úszni és az emberek elkezdik fényképezni és mindenki izgatottan vakerál és baromira boldog. Félúton járhat a folyó közepén, amikor az elnök fölemeli a kezét és integet. Erre mindenki visszainteget neki. Egy perc múlva megint integet és megint mindenki visszainteget neki. Nem sokkal később Mao elnök megint integet, már harmadszor, és hirtelen mindenki kezdi megérteni, hogy nem is integet, hanem meg akar fulladni! Hát tisztára olyan volt, mint amikor beleszarnak a ventillátorba, mert akkora lett az izgalom és mindjárt megértettük, mi is az a "kínai riadólánc". Az emberek beugráltak a vízbe, volt aki csónakba ült a folyó másik partján, a parton meg izgatottan kiabáltak az emberek és a tenyerükkel csapkodták a fejüket. Mondom, az istenit, hiszen pontosan láttam hol süllyedt el, gyorsan lehúzom a cipőm és belehajítom magam a vízbe. Elhúzok az összes kínai mellett és odaúszok, ahol Mao elnök a víz alá merült. A csónakok ott

köröznek, az emberek meg bámulják a vizet, mintha látnának valamit, ami persze baromság, mert a víz az kábé olyan tiszta, mint otthon a csatornáié. Na mindegy, lemerülök négyszer vagy ötször, amikor végre nekiütközök a vén faszkalapnak, aki ott lebeg a víz alatt. Kihúzom, a kínaiak meg belerángatják a csónakba oszt elviszik. Engem meg hagytak a francba, így oszt magamtól kellett kiússzak a partra. Ahogy kiérek, mindenki ott ugrál meg ordítozik, meg a hátamat veregeti, aztán a vállukra vesznek, úgy visznek a buszhoz. Amikor már megyünk visszafelé, odajön hozzám a Miszter Wilkinsz és nagyon csóválja a fejét. – Maga egy ostoba barom – aszondja –, hát nem veszi észre, hogy a legjobbat azzal tette volna az Egyesült Államoknak, hogy hagyja azt a gecit meghalni?! Maga Gump, elszalasztottá ezt a lehetőséget! Hát, ahogy így nézem, megint lehet, hogy elbasztam valamit. Na mindegy, nem tom. Én csak próbáltam jót csinálni. Végetért a pingpongtorna, de én már közbe elvesztettem a fonalat, hogy ki vezet meg minden. Közben viszont az történt, hogy mivel kimentettem Mao elnököt a folyóból, olyan nemzeti hős lettem a kínaiak szemibe, mind a pinty. – Gump – aszondja Miszter Wilkins –, a maga ostobasága mégis az előnyünkre szolgált. Épp most kaptam egy jelentést, hogy a kínai követ szeretne tárgyalni arról, hogy újra felvegyük egymással a diplomáciai kapcsolatot. A kínaiak szeretnének egy nagy felvonulást rendezni a maga tiszteletére Peking belvárosába, ezért elvárom, hogy tökéletesen viselje magát. Két nappal később volt a parádé, és hát nagy látványosság volt. Volt vagy egybillió kínai az utcákon; mindenki integetett meg hajlongott, ahogy elmentem mellettük. A dolognak a Tizenhat Meggy téren kellett végződnie, itt van a kínaiak Fehér Háza, ahol Mao elnök személyesen mondott volna köszönetet. Amikor odaérek, az elnök már tisztára száraz meg minden és baromira örül nekem. Terített asztallal fogadtak és egyenest odaültetnek Mao elnök mellé. – Hallottam, hogy járt Vietnamba. Megkérdezhetem, hogy látja a háborút? – Egy tolmács fordította le a kérdést, én meg gondolkozók egy-két pillanatig, de oszt aszondom magamba, a francba, ha nem kíváncsi rá, akkor úgyse kérdezi, így aszondom: – Asszem az egy nagy rakás szar. A tolmács fordít, mire Mao elnöknek olyan furcsa nézése lesz az arcán, de aztán megcsillant a szeme és hatalmasan elvigyorodott és elkezdi rázogatni a kezem meg bólogat a fejével, mint azok a babák, amiknek rugó van a nyaka helyén. Az emberek csináltak egy csomó fényképet, amik aztán ott voltak az amerikai újságokba. De én mostanáig nem montam el senkinek, hogy mit mondtam, amitói ennyire mosolygott a Mao elnök.

Amikor elmentünk, nagy tömeg volt a hotel előtt, oszt mindenki éljenzett meg tapsolt. Körülnézek és ott látok egy kínai mamát a kisfiával a vállán, és látom ám, hogy a kiskölyök egy igazi mongolidióta – kancsitt a szemével, a nyelve kilóg és motyorog magába, ahogy mindenfajta idióták szoktak. Hát, nem tehetek róla, hiába mondta a Miszter Wilkins, hogy csak akkor menjünk oda a kínaiakhoz, ha ő engedi, de én mégis odamegyek és kiveszek két pingponglabdát a zsebemből és fogom a tollamat és ráírom, hogy "X", mármint az autógrammom és odaadom a kisfiúnak. Először mindjárt a szájába vette, de aztán fogja és elkapja az ujjamat és elkezd mosolyogni – igazi nagy vigyorgással – és én meg hirtelen észreveszem, hogy a mamája szemibe könnyek gyűlnek és elkezd valamit karattyolni, és a tolmácsunk aszondja, hogy most mosolygott a kiskrapek életébe először. Vannak dolgok, amiket elmondhatnék a mamának, de sajnos megint nincs időnk. Na mindegy, kezdek menni, amikor a kiskrapek utánam hajítja a pingponglabdát, és pont a tarkómat találja el vele. Az már csak az én külön pekkem, hogy valaki épp lefotózta, és persze megjelent az újságokba is. "Egy ifjú kínai kimutatja gyűlöletét az amerikai kapitalisták iránt", ez volt a kép alá írva. Na szóval a Miszter Wilkins odajön és elrángat és mire magamhoz térek már fenn is vagyunk a gépen, jó magasba. Aszonja nekem, mielőtt Washingtonba leszállnánk, hogy: – Gump, gondolom hallott arról a kínai mondásról, hogyha megmenti egy kínai életét, akkor azért örökre felelős? – Gonosz vigyor üldögél az arcán, de leül mellém, mert épp mondják, hogy üljünk le és kapcsoljuk be a biztonsági öveinket. Hát én csak bámulok a pofájába és kicsapom életem legvaskosabb fingját. Olyan volt a hangja, mind egy láncfűrésznek. Miszter Wilkinsnek kidülled a szeme és aszondja csak, hogy "Hrrrrr!", oszt elkezd legyezni az orra előtt meg megpróbálja kikapcsolni a biztonsági övét. Egy csinos kis sztyuvardessz rohan oda, hogy megnézze mi baj, merthogy a Miszter Wilkins köhög meg fulladozik, én meg hirtelen elkezdem legyezni magam és befogom az orrom és Miszter Wilkinsre mutatok, majd elkiáltom magam: – Nyissa ki gyorsan valaki az ablakot – meg miszar. Miszter Wilkins tisztára elvörösödik és elkezd tiltakozni, meg visszamutogat rám, de a sztyuvardessz az csak mosolyog, oszt visszamegy a helyére. Ahogy végetér ez a dili, Miszter Wilkins elkezdi igazgatni a gallérját és odasuttogja nekem az orra alatt: – Gump, ez nagyon trágár dolog volt magától. – De én csak ülök és nézek magam elé. Ezután megint visszaküldték Fort Dixbe, de most nem fűtőnek, hanem aszonták, hogy korábban leszerelnek a hadseregtől. Egy vagy két nap az egész

és már megyek is. Adnak egy kis pénzt, amivel hazajutok, de én is összegyűjtöttem egy-két dollárt. Most aztán el kell döntsem, mit csinálok. Tudom, hogy haza kéne menni és meglátogatni a mamámat, merthogy ott van a szegényházba meg minden. Asszem talán el kéne kezdeni a garnélás biznicet is, meg csinálni magammal valamit az életbe, de egész idő alatt ott van a fejembe, hogy meg kéne látogatni Jenny Currant a Harvard Egyetemen. Kimegyek busszal a vasútra és egész úton azon töröm a fejem, mi a helyes dolog. De amikor odamegyek a pénztárhoz a jegyért, akkor mondom, hogy Bostonba kérek. Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes.

10 Nincsen meg a Jenny címe, csak egy postafiók, de megvan a levele amibe beleírta annak a kis helynek a nevét, ahol játszanak az Okostojások. A klubbot meg Galambdúcnak hívják. Gyalog indulok oda a vasútról, de folyton eltévedek, ezért aztán leintek egy taxit. Még délután volt, és nem volt senki a klubba, csak két részeg faszi, meg vagy félhüvelyknyi sör a padlón, még az előző éjszakáról. De a fickó a pult mögött aszonta, hogy a Jenny meg a srácok itt lesznek kábé kilenckor. Megkérdem, várhatok-e itt, mire a fickó aszondja: – Persze. – Így oszt elüldögélek vagy öt vagy hat órát, hogy levegyem a terhet a lábamról. Egyenesen kilenc fele kezd megtelni a hely. Ezek főleg olyan egyetemista kinézésű kölykök voltak, csak úgy voltak öltözve, mind a bohócok. Minden koszos farmer volt, meg atléta és a fickóknak mind szakálla volt meg szemüvege, a lányoknak meg olyan volt a haja, mintha bármelyik pillanatban egy madár repült volna ki onnét. Aztán kijön a zenekar is a színpadra és kezdenek kirakodni. Három vagy négy faszi bűvöl valami nagy villanyos holmit, abba van minden bedugva. Ehhez képest lószar volt, amit mi csináltunk annak idején a diákszövetségbe még az egyetemen, – s persze nem látom Jenny Currant se sehol se. Amikor fölraknak mindent, elkezdenek játszani, hát hadd mondjam meg: jó hangosak voltak! Elkezd mindenféle színes fény villogni, a zene meg olyan, mintha egy lökhajtásos repülő akarna fölszállni. De a tömegnek tetszik és amikor befejezik, akkor mindenki kiabál meg tapsol. Aztán a reflektor a színpad szélére fordul és ki áll ott? Hát a Jenny személyesen. Sokat változott hogy nem láttam. Először is, le van engedve a haja a seggéig és napszemüveg van rajta – idebe a sötétbe! Farmerbe van és az

ingéből meg annyi spagóca lóg, hogy tisztára úgy néz ki mind egy telefonos kapcsolótábla. Elkezdi a zenekar és elkezd táncolni a színpadon, ugrál föl-le, köröz a kezével és hajigálja a haját. Próbálom megérteni a szöveget, de túl hangos a banda, úgy verik a dobot meg püfölik a zongorát és tépik a gitárt, hogy asszem mindjárt beszakad a plafon. És azt gondolom, hát ez meg mi a franc? Aztán szünetet tartanak én meg felállók és próbálok bemenni az ajtón a színpad mögé. De van ott egy faszi, aki aszondja, hogy nem lehet bemenni. Amikor visszamegyek a helyemre, látom ám, hogy mindenki az egyenruhámat bámulja. – Jó kis jelmeze van, mi? – mondja az egyik fickó, mire a másik: – Ki vele! –, mire egy harmadik aszondja: – Ez tényleg igazi? Kezdem megint úgy érezni magam, mind egy hülye, így oszt kimegyek, gondolom mászkálok egyet és kisütök valamit közbe. Asszem vagy félórát mászkálhattam, és mire visszamegyek nagy sor áll a bejárat előtt. Odamegyek az elejére és próbálom elmagyarázni a fickónak, hogy minden cuccom odabenn van, de aszondja, álljak csak a sor végére. Asszem egy órát állhattam sorba és úgy hallgattam odabentről a zenét és meg kell mondjam, egy kicsit jobb volt, hogy kintről hallgattam. Na mindegy, egy idő után eluntam az állást és végigmentem az utcán és megkerültem a klubbot. Volt ott egy kis lépcső, leültem rá és néztem hogy kergetik egymást a patkányok a szemétbe. Ott volt a zsebembe a szájhermónika, elővettem, hogy játszok egy kicsit, merthogy azzal is telik az idő. Kihallatszott a Jenny bandájának a zenéje, oszt egy idő után rájöttem, hogyha lenyomom a kromatikus gombot, akkor pont ugyanazt tudtam játszani, amit ők. Egy idő után már saját futamokat is kitaláltam, még C-durba is, és a legnagyobb meglepetésemre, nem is volt olyan rossz, ha az ember játszotta – feltéve persze, ha nem kellett közbe hallgatni is. Hirtelen felcsapódott mögöttem az ajtó és ott állt Jenny. Asszem megint szünet lehetett, de én nem figyeltem és játszottam tovább. – Ki van odakinn? – aszondja. – Én – mondom, de sötét volt a sikátorba, ezért kidugta a fejét az ajtón és aszonta megint: – Ki játszik azon a szájhermónikán? Fölállok, de zavarba vagyok, ugye az egyenruhám miatt, de azért mondom: – Én vagyok az, a Forrest. – Hogy kicsoda! – aszondja. – Hát a Forrest. – Forrest? Forrest Gump! Csak nem? – és hirtelen leszalad a lépcsőn és a karjaimba veti magát. Ott ülünk Jennyvel a színpad mögött és mesélünk mindenről, amíg nem kell visszamennie megint játszani. Nem pontos, hogy abbahagyta az iskolát,

hanem kivágták, merthogy egy éjszaka egy faszi szobájába találták. Akkoriba még kivágták az embert ezért. A bendzsós Kanadába menekült inkább, mind a hadseregbe, így oszt a kis banda feloszlott. Jenny egy időre elment Kaliforniába, és virágot hordott a hajába, de aszondja, hogy azok az emberek egy nagy csomó lököttek, merthogy állandóan szívnak, és amikor találkozott egy fickóval, eljött vele Bostonba és szerveztek egy csomó békemenetet meg mindent, de a fasziról kiderült, hogy buzi, ezért szakítottak, és azután elkezdett járni egy igazi békemenetessel, aki bombákat csinált meg minden és épületeket robbantgatott. Ezzel se ment, ezért oszt elkezdett járni ezzel a fickóval aki a Harvard Egyetemen tanított, de arról meg kiderült, hogy felesége van. Az utolsó egy igazán helyes srác volt, akivel járt, de egy nap oszt letartóztatták őket, mert loptak az önkiszolgálóba, ekkor aztán Jenny elhatározta, hogy megpróbálja összeszedni magát. Összejött az Okostojásokkal és elkezdtek játszani egy újfajta zenét, és nagyon népszerűek lettek Bostonba, sőt egyszer még elvoltak Nyújorkba is és a jövő héten veszik fel a lemezüket. Aszondja hogy most együtt él egy faszival, aki filozófiát tanul a Harvard Egyetemen, de a műsor után nyugodtan elmehetek vele és ott álhatók. Nagyon csalódott vagyok, hogy Jennynek van barátja, de nincsen sehova se mennem, ezért maradok. Rudolphnak hívják a barátját. Kis krapek, lehet vagy ötven kiló és olyan a haja, mint egy tollseprű és egy csomó gyöngy van a nyakába és ül a lakás padlóján és meditál mind egy guru. – Rudolph – aszondja a Jenny –, ez itten a Forrest. Még otthonról ismerem és a barátom, és itt fog lakni nálunk egy darab ideig. Rudolph nem szól egy szót se, csak int a kezével, mind a pápa csinálja ha áldást osztogat. Jennynek csak egy ágya van, de csinál nekem egy kis vackot a padlón és ott alszok. Sokkal jobb volt, mint sok hely, ahol a hadseregbe aludtam, rosszabb meg ne legyen! Másnap reggel, amikor fölkelek, Rudolp még mindig ott ül a padlón és meditál. Jenny csinált nekem reggelit, oszt otthagyta Rudolphot a padlón és elvitt, megmutatta Cambridge-et. Először is, aszondja, vennem kell magamnak valami új ruhát, mert az emberek itt azt fogják hinni, hogy cukkolni vagy porbavágni akarom őket vagy miszar. Így oszt elmegyünk egy használtruha boltba és veszek magamnak egy overall meg egy dzsekit, és ott azonnal át is öltözők, az egyenruhát meg beteszem egy papírzsákba. Körbejárjuk a Harvard Egyetemet és kibe fut bele a Jenny, ha nem a nős professzorába, akivel egyszer járt! Még mindig jóba voltak, bár magunk közt szólva általába "degenerált seggfejnek" nevezte. Quackenbush doktor a neve. Na mindegy, szóval a faszi baromira izgatott, merthogy a jövő héten új

kúrást vagy mit indít, amit teljesen egyedül talált ki. Az lesz a címe, hogy "A bolond és a félkegyelmű a világirodalomba". Én erre aszondom, hogy ez igen érdekesnek hangzik, mire aszondja: – Hát akkor, Forrest, miért nem ül be az előadásra? Biztos élvezni fogja. Jenny olyan furán néz mindkettőnkre, de nem szól semmit. Visszamegyünk a lakásba és Rudolph még mindig ott guggol a földön magába. Kimegyünk a konyhába, ahol baromira halkan megkérdem, hogy a Rudolph tud-e beszélni, mire Jenny aszondja, hogy igen – előbb vagy utóbb. Aznap délután a Jenny elvisz, hogy találkozzak a bandája tagjaival és aszondja nekik, hogy úgy szájhermónikázok, mint egy isten, és hogy engedjék meg, hogy velük játszak ma este. Az egyik pasi megkérdezte, mit szeretek a legjobban játszani, mire aszondom, hogy dixit, erre aszondja, hogy ezt ő nem is hallotta, erre a Jenny fölugrott és aszonta: – Nem számít, nagyon jól fogja csinálni, ha megszokja, amit játszunk. Így oszt aznap este együtt játszok a bandával és mindenkinek az a véleménye, hogy jó vagyok és tetszek a közönségnek, és én is élvezem, ahogy Jenny énekel és hajigálja magát a színpadon. A következő hétfőn úgy döntöttem, hogy megyek és beülök a Quackenbush doktor órájára, a Bolondra meg a Félkegyelműre a világirodalomba. Már a címe miatt is úgy érzem, hogy fontos lehetek. – Ma – mondja az osztálynak Quackenbush doki – van egy látogatónk, aki időnként el fog látogatni hozzánk. Kérem, üdvözöljék Miszter Fórrest Gumpot. – Erre mindenki rámnéz, én meg integetek nekik, oszt az óra elkezdődik. – A bolond – aszondja Quackenbush doki – sokáig fontos szerepet játszott a történelembe és az irodalomba. Gondolom, hallottak már a falu bolondjáról, aki általában egy fogyatékos ember volt a faluba. Megvetés és gúny volt az osztályrésze. Később a nemesek körébe szokás lett udvari bolondot tartani, aki mindenfélével szórakoztatta az udvart. Néhány esetbe ez az egyén valóban idióta volt vagy imbecillis, de máskor meg esak amolyan bohóc… így folytatta jó sokáig, amiből világos lett nekem, hogy a bolond az nem haszontalan ember, hanem célja volt, ahogyan Dan is mondta, ez esetben hogy megnevettesse az embereket, és már ez is valami. – Azzal, hogy egyes írók bolondot választottak hősnek – monta Quckenbush doktor – megteremtették az áthallás eszközét, mert miközbe a bolond tényleg hülyét csinált magából, a közönség vagy az olvasó ráébredt a hülyeség tágabb értelmére. Néha egy-egy nagy író, mint Sekszpír is, arra használta a bolondot, hogy kifigurázzon egy főszereplőt, hogy ezzel a csavarral értessen meg valami általánosat a nézővel. Ezen a ponton aztán egy kicsit összezavarodok, de ez elég normális dolog.

Na mindegy, aszondja Quackenbush doktor, hogy megmutassuk, miről is van szó, elő fogunk adni egy jelenést a Lear királyból, ahol van egy bolond, egy álruhás idióta és a király, aki tényleg megőrült. Aszondja aztán ennek az Elmer Harrington nevű pasinak, hogy, ő lesz majd a Szegény Tamás, a Lucille nevű lány meg a bolond, egy Horace akárki nevű fickó meg az öreg őrült Leart játsza. Aztán aszondja: – És Forrest, mit szólna ahhoz, hogy maga lenne Gloster grófja? A Miszter Quackenbush aszonta, hogy beszerez néhány kelléket a drámatanszékről, de azt szeretné, ha mi csinálnánk magunknak jelmezt, hogy a dolog még "realisztesebb" legyen. Én meg azon gondolkozók, hogy hogy a francba kerültem bele ebbe az egészbe. Közbe egy csomó dolog történik a bandával, az Okostojásokkal. Egy faszi repült ide Nyújorkból és meghallgatott minket és aszonta hogy csináljunk egykét felvételt egy stúdióba. Mindenki baromira izgatott lett, még a Jenny Curran is és persze én. A faszit Nyújorkból Miszter Feeblesteinnek hívták. Aszondja, ha minden jól megy, akkor mi leszünk a legfelkapottabb divat, az éjszakai bézból felfedezése óta. Miszter Feeblestein aszonta, hogy csak annyit kell csinálnunk, hogy aláírunk egy papírt, oszt már kezdhetünk is gazdagodni. George, a faszi, aki zongorázik nálunk, megtanított egy kicsit zongorázni, Mose, a dobos meg hagyta, hogy verjem egy kicsit a dobot. Valahogy jó volt, hogy megtanultam mindegyik hangszeren játszani egy kicsit és még szájhermónikáztam is. Minden nap gyakoroltam és minden nap játszottunk is a Galambdúc klubba. Aztán az egyik délután jövök haza az egyetemről és látom hogy Jenny ül egyedül a heverőn. Kérdem tőle, hogy a Rudolph, mire aszondja hogy "szakítottak". Én kérdem miért, erre aszondja: – Mert az egy semmirekelő nyomorult mind a többi. – Én meg mondom: – Miért nem megyünk valahova vacsorázni és megbeszéljük a dolgot. Persze a Jenny beszél többet, ami igazába nem más, mind egy nagy triáda a férfiak ellen. Aszondja, hogy mind "lusták, önzők, felelőtlenek és alattomos szarok" vagyunk, így folytatja egy darabig, oszt hirtelen elkezd bőgni. Én aszondom: – Ó, Jenny, ne csináljad, ez a Rudolph faszi nem érdemli meg. Csak gugorászott a padlón meg minden. – Erre Jenny aszondja: – Igen, Forrest, lehet, hogy igazad van. Most már szeretnék hazamenni. Otthon oszt a Jenny elkezdi levenni a ruhát magáról. Már ott áll bugyiba, én meg megpróbálok nem odanézni, de odaáll elém és aszondja: – Forrest, azt akarom, hogy most azonnal basszál meg. Ha nem ülök, hát azonnal összeesek! Csak bambulok rá. De leül mellém és elkezdi birizgálni a gatyámat, aztán csak azon veszem észre magam, hogy

leveszi az ingemet és ölelget meg csókolgat meg minden. Először kicsit fura volt, hogy ezt csinálja. Persze sokszor álmodtam erről, de valahogy nem ezt vártam, de aztán valahogy aszontam magamnak, hogy nem számít mit vártam, mert már ott henteregtünk a heverőn és alig volt rajtunk valami. Oszt a Jenny már húzza is lefele az alsógatyámat, a szeme meg elkerekedik mind egy csészealj és aszondja: – Jééézusmária, hogy neked mekkora micsodád van! – és már ragadja is meg, mind ahogy Missz French csinálta akkor azon a napon, de a Jenny nem mondja, hogy csukjam be a szemem, így oszt nem is csukom. Hát csináltunk egy csomó olyan dolgot aznap délután, amit a legvadabb álmaimban nem mertem volna elgondolni. Jenny olyanokat mutatott, amit magamtól nem találtam volna ki – csináltuk oldalról, keresztbe, fejjel lefele, seggel fölfele, mind a kutyák, állva, ülve, belülről kifele és kívülről befele – csak egyféleképp nem próbáltuk, külön-külön! Végiggurultunk a nappalin, ki a konyhába, fölborogattunk minden szart, lerántottuk a függönyt, összegyűrtük a szőnyeget és egyszer még a tévét is bekapcsoltuk véletlenül. Csináltuk még a mosogatóba is, de ne kérdezzék hogyan. Amikor aztán abbahagytuk, a Jenny csak feküdt egy ideig aztán rámnézett és aszonta: – Az istenit, Forrest, hol voltál idáig? Én meg aszondom: – Hát itt a közelbe. Persze a dolgok egy kicsit mások lettek ezután Jenny meg énközöttem. Elkezdtünk egy ágyba aludni, ami kezdetben kicsit fura volt nekem, de azért megszoktam. Amikor meg a Galambdúcba zenéltünk, Jenny időnként beletúrt a hajamba amikor elment mellettem, vagy a nyakamat birizgálta. Hirtelen megváltoztak a dolgok körülöttem – mintha most kezdődött volna az életem, és hát én voltam a legboldogabb srác a világba.

11 Elérkezett a napja, hogy előadjuk a kis jelenést Quackenbush professzor óráján a Harvardon. A dolog arról szól, hogy Lear király és a bolond kimegy a "fenyérre", ami egy kicsit olyan mint a mező vagy a mocsár otthon Alabamába, és baromi nagy a vihar, fuj a szél és mindenki bemenekül egy kalyibába, amit "kunyhónak" hívnak. A kunyhóba oszt ott van már ez a faszi, akit Szegény Tamásnak hívnak, aki igazándiból egy Edgár nevű ürge, aki bolondnak álcázza magát, merthogy kibaszott vele a bátyja, aki egy fattyú. Addigra már a király is megőrül és Edgár játsza az őrültet és persze a bolond is úgy csinál, ahogy egy bolondnak

kell. Az én szerepem Gloster grófja volt, aki az Edgár apja és az egyetlen normális a sok hülye között. Quackenbush professzor a színpad fölé tett egy régi pokrócot vagy mit, hogy realisztesebb legyen a kunyhó és szerzett egy szélgépet aminek olyan volt a hangja, mint a viharnak – egy nagy villanyos ventillátor volt, aminek a lapjaira ruhacsipesszel papírdarabokat tettek. Na szóval, jött ez az Elmer Harrigton, ő a Lear király, egy zsák volt a ruhája, a fején meg egy tésztaszűrő. A lány meg, aki a bolondot szerepelte, az talált egy bolondjelmezt valahol, volt egy kis sipkája, rajta kis csengőkkel, meg elől fölpöndörödött a csukája, mind az araboknak. A fickó, aki a Szegény Tamást játszotta, az talált magának egy Bitlis-parókát, a ruháit meg a szemétből vagy honnét és a pofáját meg bekente sárral Ezek nagyon komolyan vették a dolgot. Ezzel együtt én nézek ki a legszuperebbül a bandából, mert a Jenny varrt nekem egy lepedőből meg egy párnahuzatból egy jelmezt és tisztára olyan, mintha be lennék pelenkázva, asztalterítőből meg csinált egy köpenyt, amilyet a Szuperman hordott. Na mindegy, szóval Quackenbush professzor beindította a szélgépet és aszonta, hogy kezdjük a tizenkettedik oldaltól, ahol Szegény Tamás mond egy szomorú sztorit. – "Ki ad valamit a Szegény Tamásnak, kit a gonosz lélek keresztülhurcolt tűzön, lángon, zátonyon és örvényen, posványon és morotván" – aszondja a Tamás.* [*Az idézetek Vörösmarty Mihály Lear-fordításából valók.]

Mire a Lear király aszondja: – "Hogyan? A lányai vitték ennyire. Mindent nekik adtál, nincs megmentve semmi?" Erre aszondja a bolond: "Nem, megtartott egy foszlányt, különben mindnyájunknak pirulnunk kellene." Ez a szarakodás megy egy darabig, oszt a bolond aszondja: – "Ez a hideg éj mind bolondokká és őrültekké tesz bennünket." Ebbe egyébként a bolondnak tökre igaza volt. Kábé ekkor kell nekem bejönnöm a kunyhóba egy fáklyával, amit Quackenbush professzor kölcsönzött a drámatanszékről. Aszondja a bolond: – "Nézd, itt egy bolygó tűz jön", – mire Quackenbush professzor meggyújtja a fáklyát, én meg átmegyek a termen és belépek a kunyhóba. – "Az a gonosz lélek Flibbertigibbet" – aszondja Szegény Tamás. – "Ki ez?" – kérdezi a király. Mire én aszondom: – "Kik vagytok itt? Hogy hínak?" Erre aszondja Szegény Tamás, hogy ő csak "Szegény Tamás, úszó és varangyos békával él, ebihallal, gyíkkal és gőtével…" meg egy csomó ilyen szarral, és akkor én meg hirtelen megismerem, hogy ez a király és aszondom:

– "Hogy? Nagyságodnak nincs jobb társasága?" Erre Szegény Tamás aszondja: – "A sötétség fejedelme nemes ember. Neve Modo és Mahu." A szélgép baromira fúj és asszem Quackenbush professzor nem vette számításba, hogy kétszáztíz centi vagyok, amikor a kunyhót építette, így oszt a fáklyám eléri a plafont. Szegény Tamásnak azt kéne mondani most, hogy "Szegény Tamás fázik", ehelyett aszondja: – Vigyázz azzal a fáklyával! Belenézek a könyvbe és keresem, hol van ez a sor, erre Elmer Harrington aszondja: – Vigyázz azzal a fáklyával, te idióta! – mire aszondom neki: – Hogy te mekkorát tévedsz, most először az életbe nem én vagyok az idióta, hanem te! – Ebbe a pillanatba a pokróc begyullad és rázuhan a Szegény Tamás Bitlis-parókájára, ami persze azonnal kigyullad. – Kapcsoljátok már ki azt a kurva szélgépet! – kiáltja valaki, de már késő. Már minden ég! Szegény Tamás ordítozik meg csapkod és Lear király meg lekapja a tésztaszűrőt a fejiről és rácsapja a Szegény Tamás fejére, hogy eloltsa a tüzet. Az emberek ugrálnak meg rohangálnak, meg fulladoznak és káromkodnak, a lány meg aki a bolondot játszotta, elkezd hisztériázni meg sikongatni: – Mindannyian meghalunk! – egy-két pillanatig tényleg úgy is nézett ki a dolog. Hátrafordulok és vesszek meg ha nem látom, hogy a köpenyem is tüzet fogott, így oszt feltépem az ablakot és elkapom a bolond derekát és kiugrunk rajta. Ez csak az első emelet és van odalenn egy csomó bokor, amit összetörünk, ahogy ráesünk, de már ebédidő van és vagy száz ember mászkál az udvaron. Mi meg ott vagyunk és lángolunk meg izzunk, mint két hülye. Fekete füst kavarog ki a nyitott ablakon, ahonnét hirtelen előbukkan Quackenbush professzor feje, kihajol és lenéz, oszt elkezdi rázni az öklét, a pofája meg tiszta korom. – Gump, maga kibaszott idióta – maga hülye segg! Ezért még megfizet! – ezt ordítja. A bolond meg ott hentereg a földön, és bőg meg a kezét tördeli, de semmi baja – egy kicsit megpörkölődött –, így oszt felállók és elkezdek rohanni át az udvaron égő köpenybe, a füstcsíkot húzom magam után. Nem is álltam meg hazáig, és amikor beléptem a lakásba, Jenny aszondja: – Ó. Forrest, hogy ment? Fogadnék, hogy csodásán! – Aztán valami fura nézéssel néz rám. – Mond csak, nem érzed, hogy ég valami? – kérdezi. – Ez egy hosszú történet – aszondom. Na mindegy, innentől kezdve nem látogattam a Bolond és a Félkegyelmű szerepe a világirodalombant, mert elég sokat láttam belőle. De azért én meg a Jenny játszunk az Okostojásokba és egész nap szeretkeztünk és sétáltunk meg

piknikeltünk a Charles folyó partján, ami tisztára olyan volt, mind a mennyország. Jenny írt egy számot, aminek az volt a címe, hogy "Csináld velem keményen és gyorsan", amibe volt legalább egy ötperces szájhermónika szólóm. Csodálatos volt a tavasz, a nyár és elmentünk Nyújorkba és csináltunk felvételt Miszter Febblestein stúdiójába, oszt néhány héttel később fölhívott és aszonta, hogy lesz lemez. Ezután mindenki minket hívott, hogy menjünk játszani a városukba, mire vettük a pénzt, amit Miszter Febblesteintől kaptunk és vettünk belőle egy nagy buszt, benne ágyakkal meg miszarral és azzal mentünk turnézni. Ezalatt az idő alatt valami más is nagy szerepet játszót az életembe. Egy este, ahogy lement az első rész a Galambdúcba, Mose a dobos az Okostojásokba, félrehúzott és aszonta: – Forrest, te egy nagyon kedves, tiszta faszi vagy meg minden, de szeretném, ha vakmit megpróbálnál amitől szerintem jobban fogsz hermónikázni. Megkérdem, mi az, erre Mose aszondja: – Nesze – és ad egy kis cigit. Mondom neki hogy nem dohányzók, mire aszondja a Mose: – Ez nem egy megszokott cigi, Forrest. Ettől kitágul a horizontod. Mondom Mose-nak, hogy nem biztos, hogy tágítani akarom-e a horizontomat, de tovább makacskodik. – Legalább próbáld ki – aszondja, én meg egy kicsit gondolkozók és arra jutok, hogy egy cigi nem csinálhat nagy bajt, és rágyújtok. Hát hadd mondjam meg: a horizontom csakugyan kitágult. Minden lelassult és rózsaszínű lett. Ez a második rész volt, amit akkor játszottunk, életembe a legjobb, mintha százszor erősebben hallottam volna minden hangot, amit játszottam, oszt Mose odajön később és aszondja: – Forrest, látom élvezed – de az igazi az az, amikor dugsz. Na, ebbe is igaza volt. A pénzemből vettem egy kicsi anyagot, de mire észhez tértem volna, már egész nap ezt szívtam. Az volt csak a gond, hogy egy idő után kezdtem tőle hülyébb lenni. Reggel amikor fölkeltem, azonnal rágyújtottam egy dzsojntra, merthogy így hívják, oszt csak hevertem egész nap, míg nem kellett játszani este. Jenny nem szólt egy darab ideig, merthogy ő is szívta az anyagot olykor-olykor, de egy nap aszonta: – Forrest, nem gondolod, hogy túl sokat szívsz ebből a szarból? – Nem tom – aszondom –, hogy mennyi a túl sok. Erre Jenny aszondja: – Amennyit te szívsz, az túl sok. De nem akarom abbafejezni. Valahogy eltűnt minden aggodalmam, nem mintha sok minden miatt kellett volna aggódnom akkoriba. Éjszakánként a szünetekbe kimentem a kis sikátorba és néztem a csillagokat. Ha nem lettek volna csillagok, akkor is néztem volna az eget, és egy nap Jenny kijön és látja, hogy bámulok fölfele a zuhogó esőbe.

– Forrest, ezt abba kell hagynod – aszondja. – Aggódom miattad, mert nem csinálsz semmit, csak játszol meg heversz egész nap. Ez nem egészséges. Ki kell kapcsolódj egy kicsit. A holnapi provincetowni koncert után nincs programunk, aszem el kéne mennünk vakációzni. Mondjuk a hegyekbe. Én meg csak bólogatok a fejemmel. Még abba se vagyok biztos, hogy hallottam mindent, amit mondott. Hát másnap ott vagyunk Provincetownba, megtalálom a hátsó ajtót és kimegyek a levegőre, amikor odajön két lány. Aszondja az egyik: – Hé, nem te vagy az Okostojások szájhermónikása? Bólintok hogy igen, mire beleül az ölembe. A másik lány vigyorog meg sikoltozik, oszt hirtelen lekapja az ingét. A másik az ölembe le akarja húzni a zipzáramat, én meg csak ülök és füstölök. Hirtelen nyílik az ajtó és Jenny szól ki: – Forrest, mindjárt kéz… – egy pillanatra elhallgat oszt aszondja: – Ó, a kurva életbe – és bevágja az ajtót. Én fölugrok, mire a lány az ölembe leesett a földre, a másik meg elkezd káromkodni meg minden, de bemegyek és ott látom Jennyt a falnak támaszkodva sírni. Odamegyek hozzá, de aszondja: – Ne nyúlj hozzám, te húgyagyú! Te is olyan vagy mind a többi férfi, olyanok vagytok mind a kutyák vagy mi – nem tiszteltek se Istent, se embert! Hát én még soha ilyen szarul nem éreztem magam. Nem is nagyon emlékszem, hogy ment az utolsó rész. Jenny a visszaúton elől ült a buszba és egyáltalán nem szólt hozzám. Aznap éjjel a heverőn aludt és másnap aszonta, hogy talán jobb lenne, ha találnék egy helyet magamnak. Erre összepakoltam a cuccomat és elmegyek. Nagyon lógatom az orrom. Nem is tudok neki mit mondani. Megint ki vagyok dobva. Jenny ezután elment valahova. Mindenütt kerestem, de senki nem tudta, hol van. Mose aszonta, hogy becuccolhatok hozzá, amíg találok valami helyet, de baromira magányos vagyok. Mivel pillanatnyilag nem volt hol játszanunk, nem sok mindent lehetett csinálni és arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy hazamenjek a mamát meglátogatni és talán belevágni a garnélabiznicbe arrafelé, ahol Bubba lakott. Talán, gondolom, tényleg nem is vagyok más, mind egy bamba idióta. De egy nap jön haza a Mose és aszondja, hogy lenn volt a sarki kocsmába és látta a tévéhíradót és kit látott benne – hát Jenny Currant. Lenn van Washingtonba, aszondja, és ott van a nagy tüntetésbe a vietnami háború ellen, és a Mose aszondja, nem érti miért csinálja ezt a szart ahelyett, hogy itt lenne és pénzt keresne. Mondom, nekem találkozni kell vele, erre Mose aszondja: – Menj csak,

hátha vissza tudod hozni. – Aszondja, azt is tudja, hot lehet megszállva, merthogy az utat egy bostoni csoport szervezte, akik kivettek egy lakást Washingtonba. Így oszt megint összecuccoltam minden holmimat és megköszöntem a Mose-nak mindent és elindultam. Hogy visszajövök-e vagy se, azt nem tudtam. Amikor odaérek Washingtonba, baromi nagy a fölfordulás. Mindenütt zsaruk és az emberek meg ordítoznak meg hajigálnak minden szart, mind egy lázadásba. A zsaruk meg fejbeverik akik hajigálóznak, és a helyzet tisztára olyan, hogy kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. Megtalálom a címet, ahol Jenny talán lakik, de nincsen senki odahaza. Vártam egész nap a lépcsőn, de oszt kilenc körül este megáll egy kocsi és emberek szállnak ki belőle és ott van ő is! Fölállok a lépcsőről és elindulok felé, de elfordul és visszarohan a kocsihoz. A többiek, két faszi meg egy lány, nem tudták, mit csináljanak meghogy ki vágyók, így oszt az egyik aszonta: – Nézd, én most nem hülyéskednék vele – baromira ki van borulva. – Megkérdem miért, erre az egyik faszi félrevon és elmondja ezt: Jenny épp most jön a börtönből. Tegnap tartóztatták le, és benn töltötte az éjszakát, reggel meg, mielőtt valaki kihozta volna, az emberek aszonták a börtönbe, hogy biztos van terűje, merthogy ilyen hosszú a haja, ezért oszt megborotválták. Jenny most kopasz. Hát én megértem, hogy nem akar így velem találkozni, mert benn ül a kocsiba és lefekszik a hátsó ülésre, így hát leereszkedek négykézlábra az ablak mellett, nehogy belássak és aszondom: – Jenny én vagyok az, a Forrest. Nem szól semmit, így oszt elkezdem neki mondani, mennyire sajnálom, hogy ez történt. Mondom neki, hogy nem szívok már kászert, és nem játszok a zenekarba se, mert félek a kísértéstől. És mondom, hogy sajnálom a haját. Aztán visszakúszok a lépcsőre, ahol a cuccom van és belenyúlok a zsákomba és kiveszek egy hadsereges kötött sapkát és odakúszok a kocsihoz, beadom neki az ablakon. Elveszi, fölteszi és kiszáll és aszondja: – Ó, állj már föl a földről, te nagy majom és gyere be a házba. Ülünk és dumálunk egy ideig és a többiek szívják az anyagot és isszák a sört, de én nem kérek egyikből se. Arról megy a vita, mit csinálnak holnap, mert lesz egy nagy tüntetés a Kapitólium előtt, ahol egycsomó vietnami veterán le fogja szedni a kitüntetését és odahajítja a Kapitólium lépcsőjére. És Jenny hirtelen aszondja: – Ti tudjátok, hogy ennek a Forrestnek adtak egy Kongresszusi Érdemérmet? – Erre mindenki tökre elhallgat és csak néz rám, aztán egymásra néztek, majd az egyik megszólalt: – Jézus Krisztus küldött nekünk egy értékes ajándékot. – Hát másnap reggel Jenny bejön a

szobába, ahol alszok a priccsen és aszondja: – Forrest, azt szeretném, hogy gyere velünk ma és vedd föl szépen az egyenruhádat is. – Amikor megkérdem, miért, aszondja: – mert tenned kell valamit, hogy véget vessünk a szenvedésnek odaát. – Így oszt fölveszem az egyenruhámat, mire Jenny jön egy csomó lánccal, amit a vasboltba vett és aszondja: – Ezt tekerd magadra, Forrest. Kérdem, hogy miért, de csak aszondja: – Csak csináld, majd később meglátod. Ugye azt akarod, hogy örüljek, nem igaz? így oszt elindultunk, én a láncos egyenruhába, meg Jenny meg a többiek. Gyönyörű nap van, hatalmas tömeg van a Kapitólium előtt, mindenhol tévékamerák, meg annyi zsaru, ami a világon nincs. Mindenki kiabál meg ordít meg a középső ujját mutogatja a zsaruknak. Egy idő után látok más fickókat is egyenruhába, ott állnak egy csoportba, aztán elkezdenek egyesével elindulni a Kapitólium lépcsője felé, ahol levették a kitüntetéseiket és odahajították. Néhány fickó tolókocsiba volt, mások sánták voltak, másoknak a keze vagy a lába hiányzott. Néhányan csak odadobták a kitüntetésüket, mások viszont tényleg keményen meghajították. Valaki megütögette a vállamat és aszonta, hogy most már én jövök. Hátranézek és Jenny csak bólint, így oszt én is megyek. Hirtelen csönd lesz, aztán valaki belekiabálja a nevemet egy hangtölcsérbe és aszondja, hogy elhajítom a Kongresszusi Érdemérmemet annak jeleként, hogy legyen végre vége a vietnami háborúnak. Mindenki éljenez meg tapsol és én meg meglátom a lépcsőn a sok kitüntetést. Magasan fölöttünk, fenn a Kapitólium oszlopainál ott áll egy kiscsomó ember, néhány zsaru, meg faszik öltönybe. Hát, aszondom magamnak, most kiteszek magamért, ezért leveszem a kitüntetést és egy másodpercig nézem, és eszembe jut Bubba meg minden, és Dan és nem tom, de valami elfog és tényleg el akarom dobni, így oszt hátralépek, nekilendülök és eldobom a kitüntetést, amilyen erősen csak tudom. Két másodperccel később, az egyik öltönyös ott fenn az oszlopnál összegörnyed. Túl messze sikerült dobnom azt a medált és fejbe találtam vele. Elszabadult a pokol. A rendőrök rátámadtak a tömegre, az emberek elkezdtek mindenfélét kiabálni, és könnygáz robbant és kisvártatva négy vagy öt zsaru vetette rám magát és kezdett ütni a gumibotjával. Újabb zsaruk rohantak oda és a következő pillanatba megbilincselve hajítottak be egy rendőrautóba és börtönbe vágtak. Egész éjjel benn vagyok a börtönbe és másnap reggel jönnek és visznek a bíró elé. Már voltam ott azelőtt. Valaki aszondja a bírónak, hogy az a vád, hogy "egy veszélyes fegyverrel – egy éremmel – támadást intéztem egy ember ellen és ellenálltam a hatóságoknak" meg hasonlók és a kezembe adott egy papírlapot. – Miszter

Gump – aszondja a bíró – tisztába van maga azzal, hogy az Egyesült Államok szenátusának elnökét dobta fejbe a kitüntetésével? Nem mondok semmit, de látszik, hogy most tényleg nagy szarba vagyok. – Miszter Gump – mondja megint a bíró –, én nem tudom felfogni, hogy maga, aki olyan odaadóan szolgálta a hazáját, hogy keveredhetett ezek közé a féleszű hazaárulók közé, akik eldobják a kitüntetéseiket, viszont közlöm magával, hogy elrendeltem a harminc napos szichiátriai megfigyelését, hogy kiderüljön, miért csinál ilyen idióta dolgokat. Előbb visszavisznek a cellámba, aztán kisvártatva bevágnak egy buszba és elvisznek a St. Elisabeth elmekórházba. Végül tehát csak sikerült és "elvittek".

12 Ez oszt komolyan egy őrültek háza. Egy szobába raktak egy faszival, akinek Fred volt a neve és már majd egy éve itt volt. Azonnal el is kezdte magyarázni, milyen bolondokkal kell itt versenyeznem. Van itt egy pasi, aki megmérgezett hat embert, egy másik meg húsbárddal ment a mamájának. Mindenféle szarért tartsák itt az embert – gyilkosságtól, nemi erőszaktól kezdve egészen addig, hogy aszondják, ők a spanyol király vagy a Napóleon. Megkérdem Eredet, ő miért van itt és aszondja, hogy azért, mert ő egy baltás gyilkos, de most már egy hét múlva kieresztik. A második napja vagyok itt, amikor aszondják, hogy jelentkezzek a szichiáteremnél, doktor Waltonnál. Doktor Walton meg, ez ki is derült, egy nő. Először, aszondja, csináltat velem egy kis tesztet, aztán meg majd fizikálisán is megvizsgál. Leültet egy asztalhoz és elkezd mutogatni ilyen kártyákat, amin tintapacák vannak és kérdezi, mit gondolok, mik ezek. Én meg folyton csak mondom, hogy "tintapaca", mire jó dühös lett és aszonta, hogy mondjak valami mást, így oszt elkezdtem kitalálni mindenfélét. Aztán a kezembe nyomott egy baromira hosszú tesztet, hogy aszondja, csináljam meg. Amikor végzek, aszondja: – Vetkőzzön le! Hát egy vagy két kivételt nem számítva ha le kellett vetkőznöm, akkor mindig valami rossz történt velem, ezért aszondom, hogy inkább nem, erre ezt felírja magának és aszondja, hogy magam vetkezem le, vagy behívja az ápolót és az majd segít. Hát így megy arrafelé a rádumálás. Így oszt megcsinálom és amikor ott állok anyaszült meztelenül, bejön a szobába és végigmér fel és le és aszondja: – Édes Istenem, maga oszt egy szép hímpéldány! Na mindegy, szóval elkezdi püfölni a térdemet a gumikalapácsával, ahogy

az egyetemen is csinálták és mindenfele összevisssza piszkálgat, de soha nem mondja, hogy "dőljön előre", amiért hálás is vagyok. Aztán aszondja, öltözzek föl és menjek vissza a szobámba. Visszafele elmegyek egy szoba előtt, amin üvegajtó volt és odabenn egy csomó kiskrapek fetrengett meg rángatózott meg motyorgott meg az öklivel püfölte a padlót. Ott állok darabig, nézek befele és valahogy sajnálom a kiskrapekokat – valahogy emlékeztetnek a gyogyós suliba töltött évekre. Két nappal később aszondják, hogy jelentkezzek megint a doktor Waltonnál. Amikor odamegyek, ott a nő meg két másik pasi, dokinak öltözve, és aszondja a nő, hogy ez itt Doktor Duke és Doktor Earl – mindketten az Országos Mentolhigénés Intézetből jöttek, és aszondja még, hogy nagyon érdeklődnek az esetem felől. Duke és Earl doki leültet és elkezd mindenféle kérdéseket föltenni – mindenféle dologról – aztán egymás után megütögetik a térdemet a kalapácsukkal. Aztán aszondja a Doktor Duke: – Nézze, Forrest, láttuk a teszteredményeit, és igen figyelemreméltó, milyen jól megoldotta a matematikai feladatokat, ezért szeretnénk ha megcsinálna egy újabb tesztet is. – Egymás után veszik elő a teszteket és egyik nehezebb mind a másik, de érzem, hogy oké, amit csinálok. Ha tudtam volna mi lesz utána, istenbizony elbasztam volna mindet. – Forrest – aszondja doktor Earl –, ez fenomenormális. A maga agya olyan mind egy kompjuter. Nem tom mennyire tudja használni is – nyilván ezért is van itt –, de hogy én még nem láttam hasonlót, az is biztos. – Tudod, George – aszondja a doktor Duke –, ez az ember tényleg figyelemreméltó. Nemrég dolgoztam a NASA-nak, és asszem el kéne a fiút küldeni Houstonba az Űrkutatási Központba, hogy vizsgálják meg. Épp ilyen pasit keresnek hosszú ideje. Mind a két doki csak bámul rám, oszt bólint a fejével, és megint megütögetik a kalapácsukkal a térdemet és minden úgy néz ki, hogy megint megyek valahova. Repülővel vittek Houstonba, Texasba egy baromi nagy gépen, amin csak én voltam meg a doktor Duke, de azért jó út volt, ha nem veszem, hogy egész idő alatt össze volt láncolva a kezem meg a lábam. – Nézze, Forrest – aszonta doktor Duke –, a helyzet a következő. Maga most nagy szarba csücsül, mert meghajintotta a szenátus elnökét a kitüntetésével. Ezért tíz évre börtönbe csukhatják. De ha összeműködik ezekkel a NASA-sokkal, akkor személyesen intézkedek, hogy kieresszék – oké?

Csak bólintok a fejemmel. Tudtam, hogy kijövök a börtönből és megint találkozók a Jennyvel. Szörnyű mód hiányzik. * Itt vagyok már ezen a NASA helyen Houstonba legalább egy hónapja. Annyiszor megvizsgáltak, meg megteszteltek, meg kikérdeztek már, hogy úgy érzem magam, mintha a Johnny Carson sóba akarnának fölléptetni. Nem ott léptem föl. Egy nap berángatnak egy nagy szobába és elmondják, mit ötlöttek ki nekem. – Gump – aszondják –, szeretnénk felhasználni magát egy űrutazáshoz. Doktor Duke-nak tökéletesen igaza volt, a maga agya tényleg tisztára olyan, mind egy kompjuter – csak jobb. Ha be tudjuk programozni a helyes dolgokkal, akkor maga rendkívül hasznos lehet Amerika űrkutatási programjába. Mit mond erre? Gondolkozók egy darab ideig, oszt aszondom, hogy szeretnék előbb beszélni a mamámmal, erre előjönnek egy nyomósabb érvel – hogy akkor az életemből tíz évet a sitten kell töltsem. Én aszondom erre, hogy igen, ami általába mindig bajba kevert eddig. Azt gondolták ki, hogy beleraknak egy űrhajóba és kilőnek a Föld köré vagy egymillió mérföldre. Már föllőttek embereket a Holdra, de ott nem találtak egy szart se, így oszt most a Marsra terveznek utat. Nekem nagy mázlim volt, mert egyelőre nem a Mars volt a fejükbe pillanatnyilag – ehelyett ez most egy tréning repülés lesz, hogy megtudják, milyen faszikra lesz majd szükség egy igazi Mars-repülésnél. Mellém egy nőt meg egy majmot neveztek ki útitársnak. A nő egy igen mogorva külsejű hölgy volt és Janet Fritch őrnagynak hívták, ő lett volna Amerika első női űrhajósa, csakhogy ezt senki nem tudta, merthogy a dolog egy kicsit szigorúan titkos volt. Alacsony nő volt, a haja olyan volt, mintha egy bilit tettek volna a fejére és úgy vágták volna le, szóval úgy nézett ki, hogy nem sok hasznunk lesz belőle, se nekem, se a majomnak. A majom az nem is olyan rossz. Egy nagydarab nőstény orángutáng, akit Sue-nak hívtak és akit Szumátrába vagy hol a dzsungelbe ejtettek fogságba. Persze egy csomó majom volt itt, ezeket jó sok időre fellődözték az űrbe, de aszonták, hogy a Sue a legjobb erre az útra, merthogy nőstény és ezért barátságosabb mint a hímek és egyébként is ez lesz a harmadik űrutazása. Amikor ezt megtudom, el is gondolkozók, hogy hogy lehet az, hogy úgy küldenek minket föl, hogy az egyetlen tapasztalt asztromamuka az egy majom? Érdekes, nem?

Na mindegy, szóval mindenféle tréninget csinálunk, mielőtt kilőnének. Forgattak minket a biciklitrónba, aztán egy kis szobába zártak, ahol nem volt semmi nehézség meg ilyesmi. És egész nap csak tömték az agyamat minden szarral, amit meg kellett jegyeznem, például mindenféle egyenleteket, hogy hogy tudom kiszámítani a távolságot aközött, ahol vagyunk és ahova megyünk, meg hogy hogy tudunk visszajönni; aztán olyan dolgokkal, mint a koaxiális koordináták, cosinus számítás, gömbtrigometria, antilogaritmusok, Fourier analízis meg mátrix matematika. Aszondják, hogy én leszek a "pótmemóriája" ha a kompjuter bekap-fájljának. Írtam egy nagycsomó levelet a Jenny Currannak, de mind visszajött azzal, hogy "a címzett ismeretlen", írtam egy levelet a mamámnak is, aki egy hosszú levelet küldött, aminek az volt a lényege, hogy "Hogy tehetsz ilyet a szegény mamáddal, aki itt él a szegényházba és nincs más neki a világon, mind a fiacskája?" Nem mertem neki elárulni, hogy börtönbe visznek, ha nem csinálom, így oszt csak azt írtam, hogy ne aggódjon, mert tapasztalt legénységgel repülök. Hát, eljött a nagy nap végre, és hadd áruljam el: nemcsak egy kicsit vagyok ideges, hanem halálra vagyok vallva! Bár a dolog szigorúan volt titkos, azért kiszivárgott valami a sajtóba és így aztán benne leszünk a tévébe. Akkor reggel valaki hozott nekünk újságokat, hogy lássuk, milyen híresek vagyunk, íme néhány cím az első lapról: "Nő, Majom és Idióta Repül az Űrbe" "Amerika Furcsa Hírnököket Küld a Távoli Bolygókra" – Ma Száll Föl a Görl, a Golyós és a Gorilla" A Nyújork Post egyenesen ezt írta: "Ha Föl is Szállnak, Ki a parancsnok?" Az egyetlen cím, ami féligmeddig kedves volt, a Nyújork Timesba jelent meg: "Új Űrutazás Válogatott Legénységgel". Mint rendesen, teljes a zűrzavar, amikor fölkelünk. Mennénk reggelizni, amikor valaki aszondja: – Nem szabad reggelizni a fellövés napján. – Erre aszondja valaki más: – Dehogynem –, mire egy újabb aszondja: – De nem –, és ez így megy egésszen addig, amíg mindenkinek elmegy az étvágya. Beöltöztetnek minket az űrruhába és kivisznek busszal a kilövőálláshoz, mögöttünk egy ketrecbe a Sue. Az űrhajó van vagy százemelet magas és füstölög meg gőzölög meg sziszeg, szóval tisztára úgy néz ki, mintha elevenen akarna minket fölfalni! Lift visz föl a kabinhoz amibe lennünk kell és beszíjaznak minket az ülésekbe, hátra meg a vén Sue. Aztán várunk. És egyre várunk. És tovább várunk. És még tovább várunk. Eközben meg az űrhajó fortyog, sziszeg, meg morog meg füstöl. Valaki

aszondja, hogy vagy százmillió ember néz minket a tévébe. Szerintem azok is várnak. Na mindegy, szóval úgy kábé dél körül valaki kopogtat az űrhajó ajtaján és aszondja, hogy ideiglenesen el van halasztva a fellövés, míg meg nem javítják az űrhajót. Így oszt lemegyünk a liften, én, a Sue, meg a Fritch őrnagy. Csak ő az egyedüli, aki morog meg káromkodik, mert én meg a Sue baromira meg vagyunk könnyebbülve. Ez a megkönnyebbülés azonban nem tart sokáig. Úgy egy órával később valaki berohan a szobába ahol épp leülnénk ebédelni és aszondja: – Vegyék föl gyorsan az űrruhát! Most már tényleg kilövik magukat! Erre mindenki megint ordítozik és rohangál összevissza. Énszerintem egy csomó tévénéző betelefonált és reklamált vagy valami, így oszt eldöntötték, hogy mindegy mi, aláfűtenek a seggünknek. Mindegy hogy volt, már nem számít. Szóval visznek vissza a busszal a lifthez és már félúton vagyunk a kabinhoz, amikor valaki hirtelen aszondja: – Jesszus, elfeledkeztünk arról a kurva majomról! – és mindjárt elkezd lekiabálni a fasziknak, hogy hozzák már a Sue-t. Megint beszíjaznak minket az ülésekbe és valaki elkezd visszafele számolni száztól, amikor bejönnek az ajtón Sue-val. Fekszünk a hátunkon és már "tíznél" járnak a számolásba, amikor valami furcsa morgást hallunk hátulról, ahol Sue van. Én valahogy mégis hátranézek, és mit látok?, nem is a Sue ül ott, ez egy nagy kanmajom, aki vicsorgatja a fogát és úgy rángatja a biztonsági övét, mind aki azonnal szétszaggatja! Mondom Fritch őrnagynak, hogy nézzen hátra, mire aszondja: – Atyaúristen! – és fogja a rádiót és leszól a földi irányítóközpontba: – Figyeljenek – aszondja –, véletlenül egy kanmajmot hoztak ide, szóval, fújják le az egészet és rendezzék el a dolgot. – De hirtelen az űrhajó elkezd morogni meg rángani és a faszi az irányítótoronyból aszondja a rádióba: – Ez már a maguk gondja, lányom, nekünk tartani kell a menetrendet, így repültünk oszt föl.

13 Az első érzésem az, hogy valami rám nehezedik és összenyom, amit a papám érezhetett a banánok alatt, amikor ráestek. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam kiáltani, nem tudtam egy szót se szólni, nem tudtam mit csinálni –

szigorúan azért vagyunk itt, hogy repüljünk. Amikor kinézek az ablakon, odakint látom a kék eget. Az űrhajó megy kifele. Egy kis darab idő után mintha lassabban mennénk és a dolog könnyebb lett. Fritch őrnagy aszondja, hogy kapcsoljuk ki a biztonsági övet és lássunk munkához, akármi is legyen az. Aszondja, hogy most óránként tizenötezer mérföldes sebességgel megyünk. Hátranézek és tényleg, a Föld már csak egy kis labda mögöttünk, éppen úgy néz ki mint az űrből készült képeken. Megfordulok és észreveszem a nagy kanmajmot, aki savanyú pofával, mogorván méregeti Fritch őrnagyot meg engem. Aszondja az őrnagy, hogy biztos az ebédjét akarja vagy valami, és aszondja nekem, hogy hozzak neki egy kis banánt, mielőtt bedühödik és csinál valami rosszat. Csomagoltak egy kis csomag kaját a majomnak, amibe volt banán meg valami gabonaféle, meg szárított bogyók meg levelek meg miszar. Kinyitom és belekotrok, keresek valamit, aminek szerintem örülni fog a majom, közbe meg Fritch őrnagy a houstoni földi irányítókkal rádiózik. – Figyeljenek ide – aszondja –, csinálnunk kell valamit ezzel a majommal. Ez nem a Sue – ez egy kanmajom, és egyáltalán nem örül neki, hogy itt van. Lehet, hogy erőszakhoz folyamodik. Időbe tellett, amíg az üzenet leért, a válasz meg visszajött, és egy faszi aszondja: – Ugyan már, egyik majom olyan, mind a másik. – Egy francokat – aszondja a Fritch őrnagy. – Ha maga lenne ebbe a kicsi kabinba ezzel a szörnyeteggel, akkor maga is máshogy dumálna. Egy vagy két perc tellik el, amikor megszólal recsegve egy hang és aszondja: – Nézze, megparancsolom, hogy ne beszéljen erről senkinek, mert akkor mindenki rajtunk röhög. Szóval ami magát vagy mást illet, a maguk szemébe ez a majom Sue – függetlenül attól, hogy mi van a lába közt. Fritch őrnagy rámnéz és megcsóválja a fejét. – Értettem, uram – aszondja a rádióba –, de ez a szörny le lesz kötözve, amíg én itt vagyok, megértették? Az irányítótoronyból csak egyetlen szó jön válaszképp: – Vége. Szóval, ha az ember megszokja, egészen jópofa dolog kinn lenni az űrbe. Nincs itt nehézség, így oszt lebegünk a kabinba, és figyelemreméltó a látvány – a hold és a nap, a föld és a csillagok. Azon gondolkozom közben, vajon hol van odalenn a Jenny Curran és mit csinál. Megyünk a föld körül, körbe-körbe. Óránként változik a nappal és az éjszaka, amitől valahogy más megvilágításba látja az ember a dolgokat. Azt akarom mondani, hogy most itt vagyok és amikor – vagy mondjam inkább, hogy ha – visszamegyek, akkor mi lesz? Vágjak bele az én kis

garnélabiznicembe? Vagy keressem meg a Jennyt megint? Vagy játszak megint az Okostojásokkal? Vagy csináljak valamit a szegényházba élő mamámmal? Az egész olyan furcsa. Fritch őrnagy amikor csak tehette, folyton szundikált, de amikor nem aludt, akkor szarakodott. Házsárkodott a majom miatt, házsárkodott azon is, hogy milyen húgyagyúak vannak odalenn a földi irányításba, meg azon is házsárkodott, hogy nincs hol fölkenni magára a sminket, nekem meg amiatt házsárkodott, hogy eszek pedig nincs is ebéd- vagy vacsoraidő. A francba, amikor nem is volt mit enni, csak néhány szelet csoki. De mindegy, mert nem akarok panaszkodni túl sokat, de ha már, akkor küldhették volna egy jókinézetű nőt, vagy legalább olyat, akinek nincs ilyen szarakodós természete. És hadd áruljam el, hogy a majom se egy álomhajó ám. Először is, adtam neki egy banánt – eddig igen? Na, megfogja oszt meghámozza, de aztán letette a banánt. Az meg elkezdett lebegni a kabinba és nekem kellett elkapnom. Visszaadom neki, erre szétmocskolja és a mocskot széjjeldobálja. Megint nekem kellett összetakarítanom. Állandóan azt akarja, hogy vele foglalkozzanak. Amikor csak az ember békénhagyja, hatalmasan elkezd zajolni, csattogtatja a fogát. Az ember megőrül tőle. Végül oszt előveszem a szájhermónikámat és elkezdek neki valamit játszani – a Home on the Range-et, asszem. Erre a majom egy kicsit lenyugszik, így oszt játszok még neki – ilyesmiket, mind a "The Yellow Rose of Texas" meg az "I Dream of Jeannie with the Light Brown Hair". A majom meg csak fekszik és néz rám békésen, mind egy csecsemő. El is feledkezek róla, hogy van itt egy tévékamera, amivel fölvesznek mindent a földi irányításba. Másnap mikor fölébredek, valaki mutatja nekem odalenn az újságot, a szalagcím aszondja: "Az Idióta Űrmuzsikával Altatja a Majmot". Nahát, ilyen szarságokkal kell nekem együtt élnem. Na mindegy, a dolgok egészen jól alakulnak, de oszt észreveszem, hogy a jó öreg Sue valami furcsa nézéssel nézi Fritch őrnagyot. Amikor csak a közelébe kerül a nő, Sue azonnal föléled és mintha el akarná kapni vagy miszar, erre az őrnagy elkezd megint házsárkodni. – "Maradj már magadnak, te szörnyeteg! Vigyázzál a kezedre!" De a vén Suenak valami jár a fejébe. Ezt még én is látom. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, mi az. Hátramegyek ebbe a kis fülkébe és belepisálok ebbe a köcsögbe magamba, amikor hallom hogy valami kavarodás van odakinn. Kidugom a fejemet a fülkéből és látom, hogy Sue-nak sikerült elkapnia Fritch őrnagyot, az meg őrjöngve püföli a majom fejét a kezében levő mikrofonnal. Ekkor oszt leesik, hogy mi a gond. Már majdnem két napja vagyunk idefenn és a Sue végig az ülésbe volt szíjazva és nem volt módja hogy pisáljon

meg semmi! Szerintem már majdnem fölrobbant! Én oszt emlékszem, milyen ez. Na mindegy, odamegyek és kiszabadítom Fritch őrnagyot, de az még mindig ordítozik és aszondja, hogy "mocskos állat" meg miszar. Aztán odamegy a vezérlőpulthoz és elkezd zokogni. Én meg kiszíjazom a Sue-t és hátraviszem a fülkébe. Találok neki egy üres üveget, amibe pisálhat, de amikor végez, fogja és belevágja az üveget kontrolpanelbe, amin csomó színes lámpa villog, mire az üveg összetörik és a pisa ott lebeg az űrhajóba. Mondom, a francba, de azért vezetem Sue-t vissza a székibe, amikor látom ám, hogy egy nagy buboréknyi pisa ott lebeg egyenesen Fritch őrnagy felé. Úgy nézem, mindjárt nekimegy a tarkójának, így oszt eleresztem Sue-t és megpróbálom elkapni a pisabuborékot a kis lepkehálóval, amit arra adtak, hogy összefogdossuk az elszabadult dolgokat. Már majdnem megvan a buborék, amikor Fritch őrnagy felül és megfordul, és a pisa pont ott landol az arcába. Elkezd megint ordítani meg sírni, közbe meg Sue elkezdi kitépkedni a drótokat a panelból. Fritch őrnagy sikoltozni kezd, aszondja: – Állítsa meg! Állítsa meg! – de mire mozdulni tudnék, röpködnek a szikrák meg miszar a kabinba, Sue meg ugrál a plafon meg a padló között és tépett mindent, ami a kezeügyébe esett. Egy hang szólalt meg a rádióba és érdeklődött, hogy "Mi a franc van odafenn?", de akkor már késő volt. Az űrhajó elkezdett pörögni meg forogni és én, meg a Sue, meg a Fritch őrnagy úgy hajigálódtunk ide-oda, mind a dugók. Nem tudtunk semmibe megkapaszkodni, se kikapcsolni semmit, se fölállni, se leülni. Egy hang szólalt meg megint a földi irányításból és aszonta: – Érzékelünk egyfajta kisebb stabilizációs problémát. Forrest, táplálja be a kezével a D-hatos programot a jobboldali kompjuterbe, jó? Kurva jó – ilyenkor viccelni! Pörgők itt mind egy hülye és a tetejébe meg itt van egy elszabadult kanmajom is a fedélzeten! Fritch őrnagy meg sikítozik, hogy nem hallok tőle semmit, de gondolkozni se tudok, de a lényegét a sikoltozásnak azért ki tudom venni, ami ez, hogy le fogunk esni és elégünk. Sikerül kipillantanom az ablakon, és tényleg nem tűnnek túl jónak a dolgok. Baromira jön közeifele a föld! * Valahogy sikerült eljutnom a jobb oldali kompjuterhez, fél kézzel megkapaszkodtam a panelbe, a másikkal meg beütögettem a D-hatos programot. Ez a program szabályozza, hogy az űrhajó az Indiai-óceánon szálljon le, ha valami baj lenne, ami most tényleg van is. Fritch őrnagy és Sue kapaszkodik ám baromira, de azért Fritch őrnagy

mégis odaordítja: – Mit csinál maga ott; – Mikor mondom neki, aszondja: – Hagyja a francba, maga ostoba hülye, már túlmentünk az Indiai-óceánon. Várjon, míg csinálunk egy kört, hátha le tudunk szállni a Csendes-óceán déli részén. Ha hiszik, ha nem, nem kerül sok időbe, hogy az ember megkerülje a világot egy űrhajón, és Fritch őrnagy megfogta a rádió mikrofonját és elkezdi sikoltozni a földi irányítóknak, hogy vagy bele toccsanunk, vagy belerobbanunk a Csendes-óceánba és jöjjenek értünk, amilyen gyorsan csak tudnak. Én meg nyomogatom a gombokat, mind egy őrült és a föld meg egyre jön közelebb. Átrepülünk valamin, amiről Fritch őrnagy aszonta, hogy DélAmerika, oszt megint csak víz mindenhol, bal kéz felől a Déli-sark, előttünk meg Ausztrália. Aztán minden egyszerre baromira forró lesz, aztán meg fura kis sziszegés kezdődik és elkezd a hajó rángatózni, a föld meg csak jön közelebb. Fritch őrnagy rámkiabál: – Húzza meg az ejtőernyő kart! –, de én nem bírok moccanni, beleszorulok a székembe. A nő meg fennszorul a kabin plafonján, szóval minden úgy áll, hogy nekünk már annyi, mert vagy tízezer mérfölddel száguldunk, egyenesen egy zöld földbuborék felé, ami benne van az óceánba. Ha ilyen sebességgel csapódunk bele, akkor nem marad belőlünk még egy zsírpaca se. Aztán hirtelen valami pukkanást hallunk és az űrhajó lelassul. Odanézek és vesszek meg, ha nem Sue húzta meg az ejtőernyő karját és ezzel megmentette a tyúkszaros életünket, ígérem is magamnak, hogy ezért kap majd tőlem egy banánt, ha vége lesz ennek a szarnak. Szóval az űrhajó ide-oda himbálózik az ejtőernyő alatt és minden jel szerint a földdarabon landolunk – ami nem olyan jó, merthogy vízre kéne leszállnunk és onnét visznek el majd hajóval. De hát semmi nem ment normálisan már az első pillanattól kezdve, hogy ebbe a csapdába belekerültünk, tehát miért kéne, hogy most ez is előírásos legyen? Fritch őrnagy rádión beszél az ellenőrző toronnyal és aszondja: – Valahol Ausztráliától északra érünk földet, de nem tudom pontosan, hol vagyunk. Két másodperc múlva egy hang aszondja: – Ha nem tudja, hol vannak, miért nem néz ki az ablakon, hülye picsa? így oszt Fritch őrnagy leteszi a mikrofont és odamegy az ablakhoz, kinéz és aszondja: – Jesszusom, ez úgy néz ki, mint Borneo vagy micsoda –, de amikor ezt meg akarja mondani az irányító központnak, a rádió elhallgatott. Most már tényleg nagyon közel vagyunk a földhöz és az űrkabin még mindig himbálózik az ejtőernyő alatt. Csak dzsungel meg hegyek vannak alattunk, meg egy kicsi tó, ami olyan barnás. Nem nagyon látjuk, mi van a tó mellett odalenn. Mindhárman – én, Sue meg Fritch őrnagy – ott állunk és az

orrunkat az ablakhoz tapasztjuk, és akkor a Fritch őrnagy fölkiált: – Magasságos Isten! Ez nem Borneo, hanem az a kibaszott Új-Guinea, azok a seggfejek odalenn meg az ejtőernyő-kultusz hívei lesznek! Sue meg én nézünk ám lefelé keményen, és a tó mellett meg vagy ezer bennszülött néz vissza ránk égnek emelve a kezét. Ilyen kis fűből való miniszoknyát viselnek, a hajuk meg le van ragasztva, és néhánynál pajzs van meg lándzsa. – Az istenit – aszondom –, mit is mondott, milyen kultusz? – Ejtőernyő kultusz – aszondja a Fritch őrnagy. – Még a második világháborúba hajigáltunk le ejtőernyővel láda cukorkát meg csokit ezeknek a dzsungelnyusziknak, hogy átállítsuk őket a mi oldalunkra és nem felejtik el azóta se. Aszitték, hogy az isten vagy ki csinálta, és azóta is várják hogy visszajöjjünk. Még egy olyan primatív kifutót is építettek – látja azt, ott! A szélit azokkal a fekete körökkel jelölték ki. – Én inkább úgy látom, hogy azok nagy főzőüstök – aszondom. – Hát tényleg – aszondja Fritch őrnagy. – Nem innen jönnnek a kannibálok? – kérdezem. – Szerintem ez rövidesen kiderül – aszondja. Az űrkabin elegánsan ereszkedik a tó fölé, és amint vízbe pottyanunk, azonnal elkezdik püfölni a dobjaikat és fel-alá mozog a szájuk. Nem hallunk semmit, merthogy idebenn vagyunk a kabinba, de azért a fantáziánk szépen működik, kösszépen.

14 A tóra szállásunk nem is volt túl rossz. Csobbantunk egyet, aztán nemsokára megint ott voltunk a felszínen. Minden baromira csöndes volt és én meg Sue meg Fritch őrnagy csak pislogtunk kifele az ablakon. Egy egész bennszülött törzs állt tőlünk vagy három méterre a parton, oszt csak bámultak ránk olyan vadul, hogy én még ilyet nem láttam – dühösen előrehajoltak, hogy lássák, mik vagyunk. Fritch őrnagy aszondja, hogy biztosan azért dühösek, merthogy nem hajítottunk nekik ki semmit az űrhajóból. Na mindegy, aszonta, hogy most leül és megpróbál valamit kisütni, mert ha már olyan mázlink volt, hogy földet értünk, nem szabad elszúrni a dolgot ezekkel a vadakkal. A hét vagy nyolc legnagyobb darab faszi beugrik a vízbe és kezd minket kifele taszigálni a partra. Fritch őrnagy meg csak ül és gondolkozik, amikor hatalmasan kopogtatnak az űrhajó ajtaján. Egymásra nézünk mind és Fritch őrnagy aszondja: – Ne csináljon senki semmit!

Én aszondom: – Szerintem mérgesek lesznek, ha nem eresztjük be őket. – Maradjunk csöndbe – aszondja –, talán asziszik majd, hogy nincs itt senki és elmennek. Így oszt csak várunk, amikor megint kopogtatnak az űrhajó ajtaján. Én aszondom: – Nem valami udvarias dolog, hogy nem nyitunk ajtót – erre Fritch őrnagy rámsziszeg: – Fogja már be azt az idióta pofáját, nem látja, hogy ezek az emberek veszélyesek? Aztán hirtelen a jó öreg Sue odamegy és egymaga kinyitja az ajtót. Odakinn ott állt a legnagyobb fickó, akivel azóta találkoztam, hogy a nebraskai faszkalapokkal futballoztunk az Orange Bowlba. Egy csont volt keresztülszúrva az orrán és fű miniszoknyába volt, a kezében lándzsa, a nyakában meg szép nagy gyöngyök, a haja meg mind a Bitlisz-paróka, amit a Szegény Tamás hordott a Sekszpír darabba. Ez a fickó baromira megrémül, hogy a Sue néz vissza rá az űrhajó ablakából. Igazából annyira megrémül, hogy ájultán zuhan hanyatt. Fritch őrnagy meg én megint kikukucskálunk az ablakon, mert amikor a bennszülöttek látják a társukat összeesni, elrohannak és elbújnak a bokrok közé – szerintem azért, hogy megvárják, mi történik. Aszondja a Fritch őrnagy: – Maradjanak nyugton, ne mozduljanak –, de Sue megragad egy üveget, ami ott áll, oszt kiugrik a földre és beleönti a pasi arcába, hogy felélessze. A következő pillanatba a fickó felül és elkezd köpködni meg köhögni meg rázni a fejét. Szépen magához tért, igaz, a Sue azt az üveget kapta föl, amibe addig én pisáltam. A fickó megint meglátja Sue-t, földobta a kezét, oszt utána arcra borult, mind ahogy az arabok szokták, ha imádkoznak. Erre előjönnek a bokrok közül a többiek, egy kicsit ijedten, a szemük akkora, mind egy csészealj, kezükbe meg dobásra készen a lándzsa. A fickó a földön egy pillanatra abbahagyja, fölnéz a többiekre, ordít valamit, mire a többiek leeresztik a lándzsájukat és odajönnek az űrhajó köré. – Most elég barátságosnak tűnnek – aszondja a Fritch őrnagy. – Szerintem igazolnunk kéne magunkat. A NASA-tól perceken belül itt lesznek és elvisznek minket. – Mint később kiderült, ekkora nagy faszságot még életembe nem hallottam – addig se, azóta se. Na mindegy, szóval én meg Fritch őrnagy kiszállunk az űrhajóból, mire az összes bennszülött elkezd óóózni meg ááázni. Az öregfiú a földön nagyon meglepetten bámul ránk, de azért föláll és aszondja: – Hello, lenni jó fiú, maguk kicsodák? – oszt már nyújtja is a kezét. Én kezet fogok vele, de akkor Fritch őrnagy megpróbálja neki megmondani, hogy kik vagyunk: – A NASA multiorbitális, preplanetáris, szubgravitációs, interszferális kísérleti űrrepülésének résztvevői.

A faszi meg csak áll és bámul ránk, mintha az űrből jöttünk volna, mire én aszondom: – Amerikaiak vagyunk – mire azonnal fény villan a fickó szemébe és aszondja: – Na ne! Amcsik! Én mondom, ez oszt a szupersó! – Maga beszél angolul? – kérdezi Fritch őrnagy. – Hogy a francba ne? – aszondja. – Voltam Amerikába is. Még a háború alatt. Az OSS toborzott be egy nyelvtanfolyamra, megtanítottak angolul és visszaküldték, hogy szervezzük meg a gerillaháborút a japánok ellen. – Erre Sue szeme kerekedik el és kezd baromira csillogni. Nekem az egész hülyére fura – egy nagy feketeseggű itt a semmi közepén ilyen jól beszél angolul, így oszt aszondom: – Hova járt iskolába? – Hát hova, öreg barátom, ha nem a Yale-re – aszondja. – Bula-bula, meg minden. – Amikor aszondja, "Bula-bula", az összes feketeseggű Szambó elkezdi ismételni, és megint megszólalnak a dobok, míg az öreg szivar le nem inti őket a kezével. – A nevem Sam – aszondja. – Pontosabban így hívtak a Yale-en. Az igazi nevemtől tele lenne a pofájuk. Micsoda öröm, hogy beugrottak meglátogatni. Kérnek teát? Én meg az őrnagy egymásra nézünk. A nőn látszik, hogy egy szava sincs, így oszt én beszélek: – Kösz, az jólesne –, erre megjön Fritch őrnagy hangja is, igaz egy kicsit nagyon magasan: – Ugye nincs telefonja, amit használhatnék? – aszondja. A Nagy Sam csak néz rá majdnem dühösen és int a kezével, erre megszólalnak a dobok és bekísérnek minket a dzsungelbe, miközbe a szambók azt kántálják: "bula-bula". Van egy kis falu a dzsungelbe, amit ilyen füves kunyhókból építettek, mind a moziba, és persze a Nagy Same a legnagyobb. Előtte áll egy nagy szék, mint egy trón, és négy vagy öt nő, akiken nincsen semmi felsőrész, mindent megcsinálnak, amit mond nekik. Az egyik dolog, amit mond az az, hogy hozzanak teát, oszt rámutat két nagy kőre és aszondja, hogy üljünk le, én meg a Fritch őrnagy. Sue jött velünk egész úton és fogta a kezemet, neki a Nagy Sam a földön kínál helyet. – Micsoda remek majmuk van – aszondja Sam. – Honná szerezték? – Ő is a NASA-nak dolgozik – aszondja a Fritch őrnagy, aki láthatólag nem örül a helyzetnek. – Na, ne mondja! – aszondja erre a Nagy Sam. – És meg is fizetik? – Szerintem jólesne neki egy banán – aszondom. A Nagy Sam mondott valamit, erre az egyik bennszülött nő hozott Sue-nak egy banánt. – Ó, milyen udvariatlan is vagyok – aszondja a Nagy Sam –, mert asszem nem is kérdeztem a nevüket.

– Janet Fritch vagyok, az Egyesült Államok Légierejének őrnagya, nyilvántartási számom 04534573. Ennél többet nem árulhatok el magának. – Ó, édes hölgyem – aszondja a Nagy Sam –, maga itt nem fogoly. Mi csak szegény elmaradott bennszülöttek vagyunk. Egyesek aszondják, hogy nem sokat fejlődtünk a kőkorszak óta. Higgye el, nem akarunk ártani magának. – Pedig nem mondok semmi többet, amíg nem telefonálhatok – aszondja a Fritch őrnagy. – Jól van tehát – aszondja a Nagy Sam. – És maga, fiam? – A nevem Forrest – mondom neki. – Tényleg? – aszondja. – Csak nem a híres polgárháborús tábornok, Nathan Bedford Forrest után? – Aha – aszondom. – Milyen megható! És Forrest, hova járt iskolába? Kezdem mondani, hogy egy ideig az Alabamai Egyetemre jártam, de aztán úgy döntök, hogy biztosra megyek, és aszondom, hogy a Harvardra jártam, ami nem egészen hazugság. – Á, a jó öreg Harvard – aszondja a Nagy Sam. – Hát igen, azt is jól ismertem. Remek fickó – igaz, nem sikerült bejutnia a Yale-re – és elkezd igen hangosan nevetni. – Nos, maga tényleg úgy is néz ki, mint aki a Harvardra járt – aszondja. Valahogy megint az az érzésem, hogy ebből még baj lesz. Késő délután volt már, amikor a Nagy Sam aszonta két bennszülött asszonynak, hogy kísérjenek minket a szállásunkra. Ez egy kis fűkunyhó, döngölt földpadlóval és egy igen alacsony bejárattal, és egy kicsit emlékeztet engem arra a kunyhóra, ahova a Lear király ment be. Két nagydarab faszi meg lándzsásan odaállt őrködni az ajtó elé. A bennszülöttek egész éjjel verték a dobokat és kántálták, hogy "bulabula", és az ajtón keresztül láttuk, hogy fölállítanak egy nagy üstöt és tüzet csinálnak alá. Én meg Fritch őrnagy nem tudtuk mire vélni a dolgot, de asszem a Sue az igen, merthogy behúzódott magába a sarokba és nagyon komoran nézett maga elé. Kilenc vagy tíz óra lehetett, és még mindig nem adtak semmit enni, és Fritch őrnagy aszonta, hogy talán menjek és kérdezzem meg a Nagy Samet, mi lesz a vacsorával. Kezdek kimenni az alacsony nyíláson, de a két nagydarab faszi összezárta a lándzsáját előttem, én meg vettem az adást, hogyaszondja, menjek visszafele. Hirtelen egyszerre megvilágosodik előttem, hogy azért nem hívtak minket vacsorára, mert mi leszünk a vacsora. Hát elég szar egy kilátás! Aztán elhallgatnak a dobok és abbahagyják a bulabulázást. Odakinn halljuk, hogy valaki karattyol valamit, amire egy másik válaszkarattyol

valamit, akinek tisztára olyan a hangja, mind a Nagy Samnek. Így megy egy darab ideig, és kezd a vita igen heves lenni. Amikor már nem lehet hangosabban ordítani, akkor hirtelen hallunk egy nagy "bang"ot, mint amikor fejbevágnak valakit egy gyúródeszkával vagy mivel. Egy pillanatig minden csöndes, aztán megint kezdődik a dobolás meg a "bula-bula". Másnap reggel ülünk a kunyhóba, amikor egyszercsak belép a Nagy Sam. – Hello – aszondja –, remélem, jól aludtak? – Egy frászt – aszondja Fritch őrnagy. – Hogy a csudába tudtunk volna, amikor egész éjjel állt a bál? A Nagy Sam fájdalmas arcot vágott és aszonta: – Hát, nagyon sajnálom. De asszem megértik, hogy a népem… ööö… valami ajándékfélére számított, amikor látta, hogy a maguk… izé, járműve alászáll az ejtőernyővel. 1945 óta várjuk, hogy visszatérjenek a maguk emberei a nekünk szánt ajándékokkal, így oszt amikor látták, hogy maguknál nincs ajándék, aszitték, hogy maguk az ajándék és már rákészültek, hogy megfőzik magukat, de sikerült nekem lebeszélni őket erről. – Maga át akar verni, hapsikám – aszondja Fritch őrnagy. – Ellenkezőleg – aszondja a Nagy Sam. – Tudják, az én népem nem egészen olyan, amire azt lehetne mondani, hogy civilizilált – legalábbis a maguk fogalmai szerint –, ugyanis kifejezetten kedvelik az emberhúst. Különösen is a fehéret. – Azt akarja mondani, hogy ezek az emberek kannibálok? – kérdezi Fritch őrnagy. A Nagy Sam megvonja a vállát. – Hát valahogy így áll a dolog. – De ez gusztustalan – aszondja Fritch őrnagy. – Nézze, magát teszem felelőssé, hogy egy karcolás se essen rajtunk és sértetlenül visszatérjünk a civilizációba. Már valószínű, hogy elindult a kutatócsoport a NASA-tól, és bármelyik pillanatban itt lehetnek. Megkövetelem, hogy olyan tisztelettel bánjanak velem, ahogy illik egy szövetséges ország polgárával. – Nos – aszondja, a Nagy Sam –, pontosan ez járt a népem fejibe. – Idefigyeljen! – kiabálta Fritch őrnagy. – Követelem, hogy azonnal bocsássanak szabadon és engedjenek elmenni a legközelebbi városba, hogy telefonálhassak! – Nagyon sajnálom – aszondja a Nagy Sam –, de ez lehetetlen. Még ha szabadon is engednénk magukat, a pigmeusok azonnal lecsapnának magukra a dzsungelbe. – A pigmeusok? – aszondja Fritch őrnagy. – Már több nemzedék óta háborúban állunk a pigmeusokkal. Valaki egyszer ellopott egy disznót, asszem – de arra már senki nem emlékszik, hogy ki és hol, már a legenda is homályba merült. De a szó szoros értelmébe körül

vagyunk véve pigmeusokkal és ez így van, amióta csak az eszemet tudom. – Hát – aszondja Frtich őrnagy –, én inkább szerencsét próbálok a pigmeusoknál, semhogy egy levegőt szívjak egycsomó kurva kannibállal – ugye a pigmeusok nem kannibálok? – Nem asszonyom – aszondja a Nagy Sam –, a pigmeusok fejvadászok. – Remek – jegyzi meg epésen az őrnagy. – Nézzék – aszondja a Nagy Sam – tegnap sikerült megmentenem magukat a főzőüstöktől, de nem tom meddig tarthatom kordába a népemet, ők elhatározták, hogy hasznot húznak a maguk megjelenéséből. – Valóban? – kérdi Fritch őrnagy. – Mint például? – Először is, ott a majmuk. Szerintem legalább őt szívesen megennék. – Az a majom az Egyesült Államok kizárólagos tulajdona – aszondja Fritch őrnagy. – Mindazonáltal – aszondja a Nagy Sam –, diplomatikus gesztus lenne a maguk részéről. Az öreg Sue csak bólogat szomorúan és a homlokát ráncolja, miközben néz kifele az ajtón. – Ebben az esetben – folytatta a Nagy Sam – asszem legalább dolgozhatnának nekünk, ha már itt vannak. – És miféle munkáról van szó? – kérdezi Fritch őrnagy gyanakvóan. – Hát – aszondja a Nagy Sam – mezei munkáról. Mezőgazdasági munkáról. Tudják, próbáltam a népemet rávenni a termékenyebb munkára már hosszú ideje. És nem is olyan rég eszembe jutott valami. Ha jó talajunkon meghonosíthatunk modern technológiai eljárásokat, akkor megszabadulhatunk elmaradottságunktól és szerepet vállalhatunk a világpiacon, így létrejöhet belőlünk egy művelt és civilizált nép. – És mit akar termeszteni? – kérdezte Fritch őrnagy. – Gyapotot, drága hölgyem, gyapotot! A készpénztermő növények királyát! Erre a növényre egy birodalom épült nem is olyan rég a maguk országában is. – Tehát azt várja, hogy gyapotot termesszünk magának?! – kapkodta rémülten a levegőt az őrnagy. – Úgy bizony, és erre mérget is vehet, formásseggű leányom – aszonta válaszul a Nagy Sam.

15 Hát most itt vagyunk a gyapotföldön, amiből jó sok hektár van. Ameddig csak a szem ellát. Ha egyáltalán valamibe biztos vagyok ebbe az életbe, az az,

hogyha egyszer kikerülök innen, akkor biztos hogy soha nem akarok látni gyapotot. Egy csomó dolog történt azóta, hogy találkoztunk a Nagy Sammel meg a kannibálokkal. Először is én meg a Fritch őrnagy nagynehezen meggyőztük a Nagy Samet, hogy ne adja oda a népnek a Sue-t vacsorára, merthogy Sue sokat segíthet nekünk a gyapotföldön, ezért sokkal hasznosabb, mintha megennék, így oszt ott van velünk a jó öreg Sue minden nap, a fején szalmakalap, a vállán egy zsák, és dugványozza a gyapotot. Meg amikor már a harmadik vagy negyedik hete itt voltunk, a Nagy Sam bejött a kunyhóba egy nap és aszonta: – Figyeljen csak, Forrest öregfiú, tud maga sakkozni? Én aszondom: – Nem. Mire aszondja: – Nézze, maga a Harvardra járt ugyan, de talán meg tudja tanulni. Én meg bólintok a fejemmel és így tanultam meg sakkozni. Minden este munka után a Nagy Sam előveszi a sakkot és ülünk a tűz mellett és játszunk bele az éjszakába. Megmutatta nekem az összes lépést és az első napokba megtanította a stratégiát. De aztán gyorsan abbahagyta, merthogy megvertem vagy egyszer-kétszer. Kis idő után a játszmák egyre hosszabbak lettek. Néha napokig is eltartottak, mivel a Nagy Sam nem tudta eldönteni, hova lépjen. Csak ült és bambulta a bábukat, aztán csinált valamit az egyikkel, de azért mindig sikerült megvernem. Néha nagyon dühös lett magára, és vagy a lábát verte egy bazinagy bottal, vagy a fejét verte egy sziklába vagy miszarba. – Egy harvardihoz képest egészen jól sakkozik – szokta mondani vagy aszonta: – Mondja, Fórrest, miért ezt lépte a legutoljára? – Én ilyenkor nem mondtam semmit, csak megvontam a vállam, amitől oszt a Nagy Sam majdnem mindig dühbe gurult. Egy szép nap aszondja: – Tudja, Forrest, tényleg nagyon örülök, hogy idejöttek, mert végre sakkozhatok valakivel, és annak is örülök, hogy megmenthette az irháját a főzőüsttől. Egy bajom van csak, meg szeretnék végre nyerni egy játszmát. Akkor a Nagy Sam épp egy csontot szopogatott, és nem kellett ahhoz idiótának lenni, hogy az ember lássa, ha egyszer hagyom nyerni, akkor elégedettségébe megesz vacsorára abban a szent pillanatban. Ettől oszt résen kellett legyek, már ha értik, mire akarok kilyukadni. Közben azonban egy nagyon furcsa dolog történt a Fritch őrnaggyal. Egy szép nap megyünk hazafele a gyapotföldről, amikor egy bazinagy fekete kéz nyúl ki a bokrok közül és int az őrnagynak, hogy menjen oda. Én meg a Sue megállunk, de a Fritch őrnagy odaballag és aszondja a bokornak: –

Ki van ott? – Erre nagyhirtelen a fekete kéz megragadja oszt berántja a bokorba. Én meg a Sue csak nézünk egymásra, aztán odarohanunk. Sue ért oda előbb, és amikor épp be akarok ugrani a bokorba, megfogja a karomat. Elkezdi rázogatni a fejét és int, hogy menjünk, és erre odább is mentünk és vártunk. Mindenféle hangok jöttek abból a bokorból, amelyik közben rázkódott, mind egy őrült. Végre rájöttem, mi folyik a bokorba, de a Fritch őrnagy hangjából ítélve úgy tűnt, hogy nincs veszélybe vagy miszar, így oszt kettesbe mentünk vissza a faluba Sue-val. Kábé egy órával később jön ám a Fritch őrnagy hazafele és vele van egy megtermett öreg fekete faszi, akinek fülig ér a szája úgy vigyorog. Az őrnagy bevezeti a kunyhóba és aszondja nekem: – Forrest, had mutassam be magának Grurckot – és ezzel odavezeti hozzám a pasit. – Heló – aszondom. Láttam már ezt a fazont a faluba azelőtt, most meg csak vigyorog meg bólogat, erre én is bólintok egyet. Sue meg a tökit vakargatja. – Grurck megkért, hogy költözzek hozzá – aszondja az őrnagy – és én asszem, hogy megyek, mert itt valahogy zsúfoltan vagyunk, nem igaz? Én csak bólintok a fejemmel. – Forrest, de erről ugye senkinek nem beszél? – kérdezte Fritch őrnagy. Namost, mi a francra gondol, kinek mondanám el? De csak rázom a fejem, közbe a Fritch őrnagy meg összecuccol és elmegy a Grurck kunyhójába. És ez tényleg így volt. És teltek a napok, a hónapok, aztán az évek, mi meg minden nap kinn dolgoztunk a gyapotföldön és lassan kezdem magam úgy érezni, mint a Rémusz bácsi vagy mit tom én kicsoda. Este, amikor végzek a Nagy Sam elpáholásával sakkba, megyek vissza a kunyhóba, és a Sue-val egy ideig még üldögélünk, így esett, hogy a Sue meg én megtanultunk egymással valahogy beszélni, morogtunk, meg pofákat vágtunk, meg mutogattunk egymásnak. Egy idő után össze tudtam rakni az életének történetét, ami legalább annyira szomorú volt mind az enyém. Amikor még egészen kicsi kanmajom volt a Sue, egy nap a dzsungelbe sétálgattak a mamájával meg a papájával, amikor jöttek ezek a faszik és egy hálót dobtak a szüleire és injekcióval elbambították őket. A Sue ettől kezdve a bácsikájánál meg a nénikéjénél élt, de gyorsan kirúgták, merthogy túl sokat zabált. Innentől már egyedül élt. Tisztára oké volt az élete, lógott a fákon és ette a banánt, amíg egy nap kíváncsi lett, mi van a világba. Fáról fára ugrálva elért egy faluhoz a dzsungel szélén. Mivel szomjas volt, lemászott és ivott a folyóból, amikor egy fickó jött a vízen egy kenuval. Sue még sose látott kenut, ezért csak ült és figyelte a

faszit evezni feléje. Aszitte, hogy a faszi elviszi majd valahova, de az meg jól fejbevágta az evezővel és összekötözte a kezét-lábát és mire magához tért, már el is volt adva egy fickónak, aki elvitte Párizsba egy kiállításra. Volt egy másik orángutáng is azon a kiállításon, Dorris volt a neve, és ez volt a legszebb majomlány, akit valaha látott, így oszt egymásba szerettek. A fickó körbeutazta a világot a kiállítással, és mindenhol az volt a legnagyobb atrakció, amikor a Sue meg a Dorris mindenki előtt dugtak egyet a ketrecbe – mert ez egy ilyen kiállítás volt. Szóval egy kicsikét zavarta ez a jó öreg Sue-t, dehát csak így tudtak dugni. Aztán egyszer a kiállítás Japánba volt, és egy fickó odament a faszihoz, aki a tulaj volt és meg akarta venni Dorrist. Így ment el a lány, és Sue azóta se tudja hova, oszt onnantól már egyedül volt. Ettől nagyon megváltozott a Sue természete. Mogorva lett, és amikor kiállították, folyton csak morgott meg vicsorgott, aztán a végén rászokott arra is, hogy szart egy nagyot a ketrecbe és kihajigálta az emberekre, akik nagy pénzt fizettek, hogy megismerkedjenek az orángutáng viselkedésével. Egy darab idő után a tulaj megunta a dolgot és eladta a Sue-t a NASA-nak, szóval így került oda. Kicsit tudom, hogy érezhet, mert még mindig hiányzik neki a Dorris és nekem is mindig hiányzik a Jenny Curran, nem telik el nap, hogy nem gondolkodnak rajta, vajon mi lehet vele. Erre most itt vagyunk ketten egyedül, a nagy semmi kellős közepén. A Nagy Sam gyapotvállalkozása felülmúlta a legvadabb álmokat. Bálát bála után arattunk le, és ezeket a hatalmas fűből csinált csűrökbe tartották. Aztán a végén aszondja a Nagy Sam, hogy építenek egy nagy hajót – egy bárkát – és felrakják rá a gyapotot, oszt keresztülverekszik magukat a pigmeusokon, hogy el tudják adni az árut egy csomó pénzért. – Már mindent kigondoltam – aszondja a Nagy Sam. – Először is licitáltatunk a gyapotra és megkapjuk a pénzt, aztán ebből veszünk egy csomó dolgot, amire a népnek szüksége van. Megkérdem tőle, mik azok, erre aszondja: – Hát tudja, kedves jó cimborám, gyöngyök meg mütyürkék, talán egy-két tükör, egy táskarádió, meg talán egy doboz jó kubai szivar és esetleg egy-két rekesz pia. Szóval ilyenféle buliba voltunk mi beszállva. Szóval, teltek a hónapok és betakarítottuk az utolsó bálányi gyapotot is. A Nagy Sam éppen végzett a bárkával is, amivel áthajózunk majd a pigmeus földön, és az indulás előtti éjszaka tartottak egy nagy ünnepélyt, hogy megünnepeljék a sikert és hogy távoltartsák a gonosz szellemeket. Az egész törzs ott ült a tűz körül és kántálták a "bula-bulát" és verték a dobokat. Elővonszoltak egy nagy üstöt is, megtöltötték vízzel és alágyújtottak,

de a Nagy Sam aszonta, hogy ez csak "szinbólikus gusztus". Ülünk és sakkozunk és hadd mondjam meg, annyira izgatott vagyok, hogy majd szétrobbanok! Csak érjünk egy város közelébe, és megpucolunk. A jó öreg Sue is tudja, mire készülök, mert hatalmasan vigyorogva ül mellettünk és vakargatja a hónalját. Már lejátszottunk egy-vagy két játszmát, és már épp ennek a véginél jártunk, amikor hirtelen ránézek a táblára és vesszek meg, ha a Nagy Sam nem adott egy sakkot. Annyira vigyorog, hogy villog mind a százötven foga a sötétbe, így oszt arra gondolok, hogy gyorsan ki kell másszak ebből a csávából. Egy baj van csak, hogy nem tudok. Miközben másutt járt az eszem hogy úgy mondjam, előre ittam a medve bőrére, képtelen helyzetbe kerültem a sakktáblán. Nem volt semmilyen megoldás. Nézem a dolgot egy darab ideig, úgy ráncolom a homlokom, hogy majd beszakad a fejem, a tűz meg ott villog a Nagy Sam vigyorán, amikor hirtelen aszondom: – Egy pillanat, nekem pisálni kell. – A Nagy Sam csak bólint, és hadd áruljam el, hogy most először nem belevitt a bajba, hanem kimentett onnét az, hogy ezt mondtam. * Hátramentem a kunyhó mögé és pisáltam, de aztán nem mentem vissza, hanem elmondtam az öreg Sue-nak, hogy mi a helyzet. Aztán odaosonkodtam Grurck kunyhójához és besuttogtam, hogy jöjjön ki a Fritch őrnagy. Amikor kijött, elmondtam neki is a dolgot és aszontam, hogy húzzuk innét gyorsan a belünket, mielőtt húslevest főznek belőlünk. Azonnal döntöttünk. Grurck aszonta, hogy velünk jön, merthogy szerelmes a Fritch őrnagyba – már nem tom hogy fejezte ki magát. Na, szóval, kezdtünk így négyesbe kilopakodni a faluból le a folyópartra, és már beszállnánk az egyik benszülött kenujába, amikor fölnézek, látom ám, hogy ott áll a Nagy Sam vagy ezer szambójával, és baromira csalódott a pofája. – Ugyan már, öreg barátom – aszondja –, komolyan aszitte, hogy kibabrálhat egy ilyen vén rókával? – Én meg aszondom neki: – Ó, csak egy kis csónakázásra készültünk a holdfényes folyón – ugye érti, mire gondolok? – Hogyne – aszondja, ő csak tudja, oszt az emberei elkapnak és visszacipelnek minket a faluba fegyveres kíséret mellett. Az üstbe már forr és bugyorog a víz, minket meg odakötöznek egy-egy póznához és a kilátásaink a rózsásnál valamivel enyhébbek. – Nos, öreg barátom – aszondja a Nagy Sam – ez bizony szerencsétlen fordulat, valóban. De mondjuk vigasztaló lehet számukra a tudat, hogy enni

adnak egy-két éhes szájnak. És hadd mondjam meg azt is magának, hogy maga a legjobb sakkjátékos, akivel életemben találkoztam, holott én voltam a Yale sakkbajnoka azalatt a három év alatt, amit ott töltöttem. – Ami önt illeti, madam – aszondja a Nagy Sam a Fritch őrnagynak –, őszintén sajnálom, hogy a kis afférjának Grurckkal ezennel véget kell vetnünk, de hát maga is tudja, hogy van ez. – Honnan tudnám, maga eszelős vadállat?! – aszondja a Fritch őrnagy. – Nem szégyelli magát? – Esetleg ha magát és Grurckot egy tálon szolgálnánk föl – kuncog a Nagy Sam –, a fehér és a fekete hús vegyesen – magam a combot és talán a mellet szeretem – izgalmas kis kombináció. – Kimondhatatlanul gonosz egy seggfej maga! – aszondja Fritch őrnagy. – Ahogy mondja – aszondja a Nagy Sam. – És most kezdődjék a lakoma! Kezdenek kibogozni bennünket és egy csomó feketeseggű elkezd minket taszigálni az üst felé. Szegény öreg Sue-t emelték föl elsőnek, mert aszondja a Nagy Sam, hogy kiváló lesz "levesalapnak", és már tartják is az üst fölé, amikor egy nyílvessző érkezik a semmiből és beleáll a fasziba, aki Sue-t emeli. A faszi összerogy, Sue meg ráesik. Aztán kezdtek záporozni a nyilak a dzsungelból, erre mindenki beleesik a pánikba. – A pigmeusok! – kiabálja a Nagy Sam. – Fegyverbe! – erre mindenki rohan a lándzsájáéit meg a késéért. Mivel nekünk nincs késünk, ezért Fritch őrnagy meg én meg Sue meg Grurck rohanunk le a folyó fele megint, de alig jutunk három méternyire, amikor a lábunknál fogva felránt valami a fákra. Mindenfelé vadak rohannak be a faluba, de egy idő után minden elcsendesedik. Aztán jött egy csomó pigmeus és levágott minket a fákról, oszt összekötözték kezünk-lábunk és becipeltek a faluba. Ez volt oszt a látvány! Elkapták a Nagy Samet és az összes bennszülöttet és nekik is összekötözték kezüket-lábukat. Úgy nézett ki a dolog, hogy az üstbe fogják őket hajigálni. – Hát, öreg barátom – aszondja a Nagy Sam –, a jelek szerint az utolsó pillanatba megúszták, nem igaz? Csak bólintok a fejemmel, de nem vagyok biztos benne, hogy nem kerülünk-e a serpenyőből egyenest a tűzbe, vagy kevésbé ideillően mondva: cseberből vederbe. – Én aszondom magának – aszondja a Nagy Sam –, hogy nekem és a népemnek befellegzett, de maguknak még lehet egy dobása. Ha magánál van a szájhermónika és eljátszik egy-két nótát, akkor esetleg életben hagyják magukat. A pigmeus király megőrül az amerikai zenéért. – Köszi – aszondom.

– Szóra se érdemes, öreg barátom – aszondja a Nagy Sam. Már emelik is az üst fölé, amikor még egyszer utánamkiált: – A huszár lép B3-ra – ez lett volna a győztes lépésem! Nagy csobbanás hallatszik, mire a Nagy Sam népe összekötözve is elkezdi a bulabulázást megint. A dolgok nem állnak valami jól.

16 Amikor kifőzték a Nagy Sam egész törzsét, bezsugorították a koponyáikat, a pigmeusok felfűztek minket egy hosszú póznára és úgy cipeltek be a dzsungelbe, mind ahogyan a levadászott disznókát szokták. – Maga szerint mit csinálnak velünk? – kiabálja oda nekem a Fritch őrnagy. – Nem tudom és nem is érdekel – kiabálom vissza, és tényleg ez az igazság. Már belefáradtam ebbe a sok szarba. Nem igaz, hogy az ember mindent elvisel. Na mindegy, szóval megyünk vagy egy napig, amíg elérjük a pigmeusok faluját, és gondolhatják, itt is egy csomó kis kunyhó állt egy tisztáson. Odacipelnek minket egy kis kunyhóhoz a tisztás közepébe, ahol egy csomó pigmeus áll – egy kis pasi, hosszú fehér szakállal meg tökre fogatlanul ott kucorog egy magas széken, mind egy kiskölyök az etetőszékbe. Úgy sejtem, hogy ez lesz a pigmeus király. Lehajítanak minket a földre és kiszabadítanak a kötelékeinkből, aztán fölállunk és leporoljuk magunkat, mire a pigmeus király elkezdi vakerálni a vakerját, majd lemászik a székéből, odamegy a Sue-hoz és irgalmatlanul tökönrúgja. – Hát ezt miért csinálta? – kérdezem Grurcktól, mert közbe megtanult valamennyire angolul, hogy együtt élt a Fritch őrnaggyal. – Mert ő akar tudni, vajon majom lány vagy fiú – aszondja a Grurck. Én úgy gondolom, hogy van ennek kevésbé fájdalmas módja is, de nem mondok semmit. Aztán a király odajön hozzám és elkezd nekem vakerálni – ha pigmeus, nyilván pigmalion nyelven – és már készülök, hogy engem is tökön rúg, de a Grurck aszondja: – Ő akar tudni, miért éltek szörnyű kannibál közepette. – Mondd meg neki, hogy az ötlet nem tőlünk származott – szól közbe Fritz őrnagy. – Nekem van egy ötletem – aszondom és azt gondolom, hogy lehetne öt egyletem is, de magamra szólok. – Mondjad neki, hogy amerikai zenészek vagyunk.

Grurck mond valamit a királynak, aki néz ránk, hogy majd kiesik a szeme, aztán kérdez valamit Grurcktól. – Mit mond? – kérdezi Fritch őrnagy. – Kérdi, majom min játszani – aszondja Grurck. – Mondja neki, hogy a majom lándzsán játszik – aszondom, és a Grurck megteszi, erre aszondja a pigmeus király, hogy hallani akar minket zenélni. Kiveszem a szájhermónikámat és kezdek játszani egy kis dalt. A pigmeus király figyeli egy darabig, oszt elkezd tapsolni a kezével és valami táncba is kezd, ami olyan, mint a fapapucsos tánc. Amikor befejezem, aszondja, tudni akarja, min játszik Fritch őrnagy, mire mondom Grurcknek, hogy mondja neki, hogy Fritch őrnagy késen játszik és hogy Grurck nem játszik semmin – merthogy ő a menedzser. A pigmeus király kicsit meg van lepődve és aszondja, hogy soha nem hallotta még, hogy lehet lándzsával meg késsel is játszani mire mondom neki, adjon csak egy lándzsát a Sue-nak, meg egy kést a Fritch őrnagynak, és nézzük meg milyen muzsika jön ki a dologból. Alighogy megkapják a lándzsákat meg a késeket, aszondom: – Egykéthánégy, egykét… most! – mire Sue jól fejbesuvassza a pigmeus királyt a lándzsájával, a Fritch őrnagy meg ráfogja a kését két pigmeusra, oszt már rohanunk is befele a dzsungelbe, a pigmeusok meg utánunk a forró nyomunkba. A pigmeusok mindenféle kővel meg szarral hajingálnak minket hátulról, meg lőnek ránk nyulai meg fúvócsővel meg ilyesmikkel. Hirtelen odaérünk a folyópartra, de sehova nem tudunk elbújni, mert nagyon a nyomunkba vannak. Már beugranánk a vízbe, amikor a túlsó partról egy puskalövést hallunk. A pigmeusok már-már ránkvetik magukat, de megint eldörren egy lövés, mire az üldözőink a nyakuk közé kapták a lábukat és elrohantak. Átnézünk a túlsó partra és mit látunk: Hát két hapsi van ott terepszínű ruhába meg trópusi sisakba. Beszállnak egy kenuba és kezdenek felénk evezni, és ahogy közelebb jönnek, látom ám, hogy az egyiknek az van a sisakjára írva, hogy NASA. Szóval végre mégis megmenekültünk. Amikor a kenu kiért a partra, a NASA-sisakos kiszáll és odajön hozzánk. Egyenesen odamegy a Sue-hoz, nyújtja a kezét és aszondja: – Ugye Miszter Gumphoz van szerencsém? – Hát hol voltak maguk eddig seggfejek? – örjöng Fritch őrnagy. – Már itt vagyunk ebbe a kurva dzsungelbe négy kibaszott éve! – Sajnálom, hölgyem – aszondja a pasi – de nekünk is megvannak a priorotásaink. Na mindegy, az a lényeg, hogy megmenekültünk a halálnál is rosszabb

sorsból, beszállunk és evezünk lefelé a folyón. Az egyik fickó aszondja: – Hát emberek, a civilizáció már itt van a közeibe. Asszem, ha eladják a sztorijukat a magazinoknak, gennyesre keresik magukat. – Állítsák le a kenut! – kiabálja Fritch őrnagy hirtelen. A faszik egymásra néznek, de azért a parthoz eveznek. – Döntöttem – aszondja Fritch őrnagy. – Életemben először megtaláltam azt az embert, aki igazán megértő, és nem fogom cserbenhagyni. Majd négy évig boldogan éltünk ezen a földön Grurckkal, ezért úgy döntöttem, hogy itt maradok vele. Itt fogunk élni a dzsungelbe, új életet kezdünk és gyerekeink lesznek meg minden és boldogan élünk míg meg nem halunk. – De ez az ember kannibál – aszondja az egyik faszi. – Nyalja ki, marha – aszondja a Fritch őrnagy és kiszállnak Grurckkal a kenuból és elindulnak kézenfogva a dzsungelbe. Mielőtt eltűnnének a fák között, Fritch őrnagy még megfordul és odaint nekem meg Sue-nak, oszt eltűnnek a szemünk elől. Odanézek a kenu végébe és látom ám, hogy a jó öreg Sue is tördeli keményen a kezét. – Várjanak egy percet – mondom a két szivarnak. Hátramegyek és leülök Sue mellé és aszondom: – Min töröd a fejed? Sue nem szól egy szót se, de egy kövér könnycsepp csillog a szemébe, és már tudtam, mi fog történni. Hirtelen átölelte a vállam, megszorongatott, majd kiugrott a kenuból és felszaladt az egyik fára a parton. Amikor utoljára láttam, liánokon át ugrálva eltűnt a dzsungel fái közt. A NASA-s faszi keményen csóválja a fejét. – Hát magával mi legyen, buggyantkám? Megy a haverjai után Tarzanországba? Nézem őket vagy egy percig oszt aszondom: – Nem, nem – és leülök szépen a kenuba. Ahogy lapátolták a vizet, nehogy asziggyék, hogy egyszer se jutott a dolog eszembe, de egyszerűen nem tudtam rászánni magamat. Úgy gondoltam, hogy vannak még sütögetni való pecsenyéim, meg tűzbe tartani való vasaim. Repülővel vittek vissza Amerikába és aszonták, hogy nagy ceremónikák várnak majd otthon, de én már hallottam ilyenről. Hát tényleg ahogy Washingtonba érünk, ott van vagy egymillió ember és éljenez meg tapsol, egyszóval úgy viselkedik, mintha tényleg nagyon örülne nekem. Egy nagy bazi fekete autóba ültetnek a hátsó ülésre és aszondják, hogy visznek a Fehér Házba az elnökhöz. Ja, itt is jártam már. Hát amikor odaérünk a Fehér Házhoz, azt gondolom, hogy az öreg elnökkel találkozók, aki reggelit adott meg hagyta, hogy a Beverly Hillbilliket nézzem a tévébe, de most egy új elnök van – egy főszer, akinek hátra van

nyalva a haja, pufi kis pofája van, az orra meg olyan; mind a pinokkióé. – Mondja csak – aszondja az elnök – izgalmas útja volt? Egy öltönyös szivar áll az elnök mellett és suttog valamit a fülébe, mire az elnök aszondja: – Ööö, igazándiból azt akartam mondani, hogy milyen nagyszerű, hogy élve jutott ki ebből a dzsungelbeli kálváriából. Az öltönyös megint súg valamit, mire az elnök aszondja: – Ööö és mi történt a társával? – A Sue-val? – kérdem. – Ez lett volna a neve? – Az elnök a kezében levő kis kártyára pillant. – Itt aszondja, hogy Janet Fritch őrnagy volt az, akit hiába mentettek meg, egy kannibál elragadta, és elcipelte a dzsungelbe. – Tényleg az van ott? – Az bizony – mondja az elnök. – De nem így volt – aszondom. – Azt akarja mondani, hogy hazudok? – kérdi az elnök. – Én csak aszondom, hogy nem így volt – mondom. – Figyeljen csak rám – aszondja az elnök –, én vagyok a maga legfelsőbb parancsnoka, és én nem vagyok bűnöző és nem hazudok! – Én bocsánatot is kérek – aszondom –, de nem így volt a Fritch őrnaggyal. Ő csak fogja és elballag… – Miféle hangszallag?! – kiabál az elnök. – Mi? – aszondom. – Nem, nem – aszondja az öltönyös –, nem aszonta. Ő csak aszonta, hogy…elballag nem "hangszallag" elnök úr. – Hangszallag! – visítja az elnök. – Nem megmontam, hogy soha még csak ki se ejtsék ezt a szót előttem?! Maguk mind egy rakás komcsi disznó! – Az elnök dühébe az öklével csapkodta a térdét. – Nem akarnak megérteni! Én nem tudok semmiről semmit! És nem is hallottam semmiről semmit! Ha mégis, akkor azt vagy elfelejtettem vagy államtitok! – De elnök úr – próbál közbeszólni az öltönyös –, de nem aszonta. Ő csak aszonta, hogy… – Most meg maga jön nekem azzal, hogy hazudok! – kiabál megint az elnök. – Ki van rúgva! – De maga nem tud engem kirúgni, elnök úr – mondja a pasi. – Én vagyok az alelnök. – Már ne haragudjon, hogy ezt mondom – aszondja az elnök –, de sose lesz magából elnök, ha folyton lehazugozza a főnökét. – Asszem igaza van – aszondja az alelnök. – Bocsánatát kérem. – Nem, én kérem a magáét – aszondja az elnök.

– Nos – aszondja az alelnök és mintha olyan hülyén toporogna –, ha megbocsátanak, akkor én most elmegyek pisálni. – Ez az első értelmes ötlet, amit magától hallottam – aszondja az elnök. Aztán hozzámfordul és megkérdi: – Maga ugyanaz a pasas, aki pingpongozik és kimentette a vén Mao elnököt a folyóból? Mire aszondom: – Ja – erre aszondja az elnök: – És miért csinálta? Aszondom: – Mert bele akart fulladni – erre aszondja az elnök: – Le kellett volna nyomja a fejét, nem megmenteni. Na mindegy, a dolog már a múlté, mert a vén gengszter megpusztult, míg maga a dzsungelbe volt. – Van magának tévéje? – kérdezem. Az elnök olyan hülye arccal néz rám. – Ja, van egy, de nem nézem mostanába. Túl sok a rossz hír. – Szokta nézni a Beverly Hillbilliket? – kérdem. – Már nem megy – aszondja. – Mi megy? – kérdem. – A Mondjunk igazat – de ne nézze, mert egy kalap szart se ér. – Oszt aszondja: – Nézze, úgyis mennem kell egy találkozóra, miért is nem kísérném akkor egy füst alatt ki? – Amikor kiérünk a kapuba, aszondja nekem az elnök fojtott hangon: – Figyeljen csak, nem akar venni egy órát? Mire aszondom: – Mi? – erre odalép egészen közel és felhúzza a zakója ujját és mit látok? A karján volt vagy húsz vagy harminc karóra is. – Nincs pénzem – aszondom. Az elnök lehúzza az ujját és megveregeti a hátamat. – Hát, majd csak jöjjön vissza, ha lesz, és csinálunk egy kis biznict, oké? Megrázza a kezem, mire egy csomó fotós bukkan elő és kattingatja a masináját én meg elmegyek. Én azért azt mondom, hogy az a régi elnök egészen kedves fickó volt. Szóval azon töröm a fejem, vajon mit csinálnak most velem, de nem kell sokáig törnöm. Egy-két nap alatt elcsendesedtek körülöttem a dolgok, beköltöztettek egy szállodába, de egy délután jött két fickó és aszonta: – Idefigyeljen, Gump, vége az ingyenélésnek. A kormány nem fizet többet – most már a maga ura. – Nekem nyolc – aszondom –, de mi lenne, ha adnának útiköltséget hazáig, mert nem vagyok valami vastag. – Azt felejtse el, Gump – aszondják. – Örüljön, hogy nem vágják sittre, hogy fejbevágta a szenátus elnökét a kitüntetésével. Mi szívességet tettünk magának, hogy kihúztuk a csávából – de mostantól kezdve mossuk kezeinket. Így most el kellett jöjjek a hotelból. Mivel nem volt pakkom, ez nem volt nehéz, csak kisétáltam az utcára. Gyaloglók kicsit, el a Fehér Ház előtt, ahol

az elnök lakik és meglepve látom ám, hogy ott egy csomó fickó olyan gumiálarcba, ami az elnököt formázza, és valami táblákat cipelnek. Hát asszem örülne, ha látná, milyen népszerű az emberek körébe.

17 Bár aszonták, hogy nem adnak pénzt, az egyik faszi azért adott kölcsön egy dollárt mielőtt eljöttem volna a hotelből. Amint lehetőség adódott, fölhívtam a szegényházat, ahol szegény mamám élt, hogy megmondjam neki, hogy jól vagyok. De az egyik apáca aszondja: – Nincs már nálunk semmiféle Mrs. Gump. Megkérdem, akkor hol van, mire az apáca aszondja: – Nem tom – összeállt egy protestánssal. – Megköszöntem és leraktam a kagylót. Bizonyos szempontból meg voltam nyugodva. Legalább a mamám összeállt valakivel és már nem él a szegényházba. Azt gondolom, meg kéne keresnem, de az igazat megvallva, nem nagyon sietek, mert olyan biztos, minthogy azonnal esni fog, hogy elkezd majd bőgni meg szidni, hogy miért kellett nekem elmenni otthonról. Tényleg esett, sőt mintha dézsából öntötték volna, találtam ugyan egy kapualjat, de onnét elzavart egy fickó. Tisztára eláztam és fáztam és amikor elmegyek egy kormányépület előtt, meglátok egy nagy műanyag szemetes zsákot a járda kellős közepén. Ahogy közeledek feléje, a zsák egy kicsit odébb ment, mintha lett volna benne valami. Megállók és odamegyek hozzá és egy kicsit megnyomogatom a cipőm orrával. Erre a zsák vagy egy métert ugrik hátrafele és egy hang aszondja alóla: – Menjen innen a büdös francba! – Ki van odabenn? – kérdezem, erre a hang aszondja: – Ez az én szellőzőm, menjen keressen magának másikat. – Miről beszél maga? – kérdem. – A szellőzőrácsról – mondja a hang. – Szálljon le a rácsomról. – Milyen rácsról? – kérdezem. Hirtelen a zsák egy kicsit felemelkedik és egy faszi feje bukkan ki alóla és úgy pislog rám, mintha valami hülye lennék. – Maga új ember a városba? – kérdezi az ember. – Úgy valahogy – mondom. – Próbáltam elbújni valahova az eső elől. A faszi a zsák alatt igen szomorú látványt nyújt: félig kopasz, hónapok óta nem borotválkozott, a szeme vörös és véreres, és alig van valami foga. – Hát – aszondja – abban az esetben, asszem maradhat – egy darabig. –

Fölnyúl és odaad egy másik szemetes zsákot szépen összehajtogatva. – Mit csináljak ezzel? – kérdem. – Nyissa szét és üljön alá, maga átkozott hülye. Nem maga mondta, hogy nem akar elázni? – Erre visszahúzza a fejére a zsákot. Hát én azt csináltam, amit mondott és meg kell mondjam, nem is volt olyan rossz, de tényleg. Valami meleg levegő jött föl a rácsok alól és jó meleg és kellemes volt a zsák alatt, ami persze megvédett az esőtől is. Guggoltunk egymás mellett a rácson, oszt egy idő után a faszi megkérdezi: – Oszt magának mi a neve? – Forrest – mondom neki. – Tényleg? Ismertem egy faszit, akit így hívtak. De az rég volt. – És magát hogy hívják? – kérdeztem. – Dannek – aszondja. – Dannek? Dannek? Hé, várjuk csak – mondom. Lehajítom magamról a zsákot és leemelem a fasziról is és látom, hogy ez tényleg ő. Nincsen lába, ül egy kis faládába, amire egy görkorcsolya kerekei vannak rácsavarva. Legalább húsz évet öregedett, alig ismerek rá. De tényleg ő az. A jó öreg Dan hadnagy. Mikor kikerült a hadsereg kórházából, visszament a Dan Connecticutba és megpróbálta visszaszerezni a régi történelemtanári állását. De nem volt történelemtanári állás. Ezért oszt matekot kellett tanítania. Utálta a matekot, nem is beszélve arról, hogy az óra az első emeleten volt és elég szar dolog volt lépcsőt mászni láb nélkül meg minden. Közben a felesége is lelépett egy nyujorki tévéssel oszt be is perelte "összeférhetetlenségi" alapon. Elkezdett piálni, oszt ki is rúgták, ezért oszt egy ideig nem is dolgozott. A házát meg kirabolták, mindenét elvitték, csak a műlábát nem, de az meg amúgy is rossz méret volt. Néhány év után egyszerűen feladta, és elkezdett úgy élni mind egy csavargó. Minden hónapban kap egy kis pénzt, merthogy ugye béna, de legtöbbször ezt is elosztogatja a többi alkoholista közt. – Nem is tudom, Forrest – aszondta –, ásszem azt várom már, hogy meghaljak vagy mifene. Dan adott néhány dollárt és aszonta, hozzak a sarokról két üveg vörösbort. Csak egy üveggel kaptam, ezért a maradék pénzből vettem magamnak szenvicst, merthogy egész nap nem ettem semmit. – Hát, öreg haver – aszondja a Dan, ahogy lehúzta a fél üveg bort –, hát te mit csináltál, mióta nem láttalak? így oszt meséltem. Meséltem neki Kínáról meg a pingpongról, meghogy megtaláltam a Jenny Currant és játszottam az Okostojásokkal és béketüntetésekről, ahol eldobtam a kitüntetést és börtönbe csuktak. – Igen, emlékszem. Asszem még akkor kórházban voltam. Gondoltam is,

hogy elmegyek én is, de én nem dobtam volna el a kitüntéseimet. Nézz ide – aszondja. Kigombolja a kabátját és az ingén van egy csomó kitüntetés – az Ezüst Csillag, a Bíborszív – vagy tíz-tizenkét darab is. – Emlékeztetnek valamire – aszondja. – Nem is tudom, mire a háborúra persze, de ez csak egy része. Sokat vesztettem, Forrest, sokkal többet, mind a lábam. A lelkemről van szó. Űr van a helyén, most a kitüntetések, ahol a lelkem volt valaha. – De mi van akkor a "természeti törvényekkel", amik mindent irányítanak? – kérdem. – Mi van a "tervvel", amibe mindennek bele kell illeni? – Le van az egész szarva – aszonda. – egy csomó szar filozofálás volt az egész. – Nekem viszont úgy megy minden, mióta beszéltél róla. Hagyom, hogy elkapjon az "ár" és igyekszek mindenből a legjobbat kihozni. És jót csinálni. – Hát, Forrest, lehet hogy neked bejött. Én is aszittem, hogy nekem is be fog – és nézz rám. Csak nézz rám – aszondja. – Mire vagyok én jó? Egy kurva lábatlan nyomorult. Egy csavargó. Egy részeges. Egy harmincöt éves senki.– Lehetne rosszabb is – aszondom. – Tényleg? És hogyan? – aszondja, én meg elmesélem, mi történt velem – hogy bevágtak az őrültekházába, oszt fellőttek a rakétával, és hogy leszálltunk a kannibálok közé, meg elmondom neki ki volt a Sue meg a Fritch őrnagy, és mi volt a pigmeusokkal. – Hát Forrest, öreg barátom, neked aztán tényleg voltak kalandjaid – aszondja Dan. – És az meg hogy lehet, hogy most itt ülsz velem a csatornarácson egy szemetes zsák alatt? – Azt nem tom – aszondom. – De nem is tervezem, hogy soká maradnék. – És mit akarsz csinálni? – Amint eláll az eső – mondom –, fogom és megkeresem a Jenny Currant. – Hol van? – Azt nem tudom – mondom – de megkeresem. – Nekem úgy tűnik, hogy jól jön a segítség – aszondja. Ránézek Danre és látom ahogy csillog a szeme a loboncos szakáilába. Valami azt súgja, hogy igazába neki kell a segítség, de nem akarok itt vitatkozni. Az öreg Dan meg én elmentünk egy szeretetotthonba éjszakára, merthogy csak nem állt el az eső. Dan meghívott ötven centért egy vacsorára meg negyeddollár volt az ágy. Lehetett volna ingyér is enni, de ahhoz meg kellett volna hallgatni egy prédikációt vagy mit, de a Dan aszonta, hogy inkább kinn alszik az esőbe, minthogy azzal vesztegesse az értékes idejét, hogy egy ostoba prédikátor véleményét hallgassa. Másnap reggel Dan kölcsönadott egy dollárt én meg kerestem egy telefont és felhívtam Bostonban a jó öreg Mose-t, aki annak idején az Okostojásokba

dobolt. Még most is ugyanott lakott és baromira meglepődött, amikor meghallotta a hangomat. – Forrest, ez nem lehet igaz! – aszondja. – Már aszittük, hogy elvesztél! Az Okostojások, aszondja, feloszlott. Minden pénzük, amit a Miszter Feeblesteintől kaptak, elment költségekre vagy mire, oszt a második lemez után már nem kötöttek velük szerződést se. Mose aszondja, hogy az emberek másfajta zenét hallgatnak – valami Rollingstószt vagy mit – ezért oszt az Okostojások elmentek igazi állást keresni. Mose aszondja, hogy Jennyről már hosszú ideje nem hallott semmit. Amióta Washingtonba letartóztattak a tüntetésen, néhány hónapig a Jenny még együtt zenélt az Okostojásokkal, de a Mose szerint ez már nem volt az igazi. Aztán elkezdett vodkát inni, egyszer meg sírógörcsöt kapott a színpadon, ezért a bandának végig instrumentális számokat kellett játszani. Annyira ivott, hogy már szólni akartak neki miatta, de addigra magától elment. Mose aszondja, hogy szerinte nekem is közöm volt ehhez, de a Jenny soha nem beszélt erről. Két héttel később elköltözött Bostonból is, aszonta Chicagóba megy és ekkor látta utoljára, és ennek már majdnem öt éve. Megkérdeztem, nem tudja-e hogy találhatnám meg a Jennyt, erre aszonta, hogy megvan az a telefonszám, amit akkor adott, amikor elment, ezt meg is adta, és aszonta utána, hogy: – Mást nem tudok róla. Én meg aszontam, hogy vigyázzon magára meghogy ha Bostonba járok, megkeresem. – Még mindig szájhermónikázol? – kérdezte Mose. – Ja, néhanapján – aszontam. * Mentem és kölcsönkértem még egy dollárt Dantól és felhívtam a chicagói számot. – Jenny Curran? – aszondja egy férfihang. – Ja, már emlékszem. Jó kis punci volt. De rég volt… – Nem tudja, hol van? – Amikor elment, aszonta Indianapolisba megy. De ki tudja? Keverőmunkás lett. – És mit kever? – Nem tudom, de a gumigyárba van. Autógumikat csinálnak. Megköszöntem a pasinak és visszamentem Danhez és elmondtam neki, mit hallottam. – Hát – aszondja –, még sose jártam Indianapolisba. Hallottam, hogy szép arrafelé az ősz.

* Washington határába elkezdtünk stoppolni, de nem volt szerencsénk. Egy fickó vitt ki odáig egy téglaszállító kocsin, de aztán nem vett föl senki. Szerintem furán nézhettünk ki vagy miszar – Dan ült a kocsijába, én meg ott állok mellette a kétszáz tíz centimmel. Na mindegy, aszondja a Dan, hogy miért nem megyünk inkább busszal, neki van annyi pénze. Megmondom az igazat, nem örültem neki, hogy a pénzét elveszem, de úgy gondoltam, nagyon menni akar, és jobb is, ha elmegyünk Washingtonból. Így oszt busszal mentünk Indianapolisba, Dant magam mellé tettem az ülésre, a kerekes ládáját meg a fejünkfölé a csomagtartóba. Egész úton itta az olcsó borát, és arról beszélt, milyen szar hely is az egész világ. Lehet, hogy igaza van. Nem tudom. Hiszen végső soron én csak egy idióta vagyok. * A busz pont Indianapolis közepén tett le minket, ott álltunk Dan meg én az utca közepén és próbáltuk kisütni, mit csináljunk, amikor egy rendőr odajön oszt aszondja: – Ne tessék itt álldogálni – mire elindultunk. Dan megkérdezte egy fickótól, merre van a Temperer Gumiabroncsgyár, erre kiderül, hogy a városon kívül, mire elindulunk arra. Egy idő után már nincs járda, és a Dan nem bírja magát tolni a kocsijába, így oszt fölveszem és a hónom alá kapom, a másik alá meg a kocsit, oszt így megyünk. Kábé dél van, amikor látunk egy nagy táblát, rajta meg, hogy "Temperer Gumiabroncsgyár" és asszem, hogy ez lesz az a hely, amit keresünk. Dan aszondja, megvár idekinn, én bemegyek és látok egy nőt egy íróasztalnál, megkérdem tőle, találkozhatok-e a Jenny durrannál. A nő megnéz egy nagy listát és aszondja, hogy Jenny az "újrafutózáson" dolgozik, de oda nem lehet bemenni, csak ha a gyárba dolgozok. Hát erre csak állok és azon filózok, mit csináljak, amikor a nő aszondja: – Nézze, kedves fiam, pár perc múlva lesz ebédszünet, miért nem megy ki a gyárépület mellé. Nyilván kijön majd a lán. – Így oszt ezt csinálom. Tényleg ki is jön egy csomó melós, amikor meglátom, hogy ott van Jenny is tök egyedül, megy egy fa alá és elővesz egy szenvicset egy papírzacskóból. Hát én odaosonkodok a fához, megállók és lenézek rá és aszondom: – Hát, jó lehet ez a szenvics. – Erre Jenny föl se néz, csak bámul maga elé és aszondja: – Hát, ez csak te lehetsz, Forrest.

18 Hát, hadd áruljam el – ez volt életem legboldogabb találkozása. Jenny bőgött és ölelgetett, én meg ugyanígy, oszt az újrafutózáson dolgozók meg mind ott álltak csak és nézték, mi a fene ez. Jenny aszondja, hogy három óra múlva végez, én meg a Dan addig menjek be abba a szemközti kocsmába és igyák egy sört vagy mit és várjuk meg. Aztán majd elmegyünk hozzá. Bemegyünk a kocsmába, a Dan kér egy almabort, merthogy nincs a kedvenc bora és az almabor még elmegy, merthogy van neki "bukéja" vagy mis zárja. Egy csomó faszi is ott van, ilyen angol dobálós játékot játszanak meg isznak, meg szkanderoznak. Egy nagydarab pasi lehet a kocsma szkanderbajnoka, akit időről időre kihív valaki egy partira, de nem tudják legyőzni. Erre lehet fogadni is, a tét öt vagy tíz dollár. Kis idő után odasúgja nekem a Dan: – Forrest, szerinted meg tudnád verni szkanderbe azt a faszit? – Mondom erre, hogy nem tudom, erre aszondja a Dan: – Hát itt van öt dollár, mert arra fogadok, hogy meg tudod. Így oszt megyek és aszondom: – Nem baj, ha ideülök, oszt szkanderozok veled? Fölnéz, rámvigyorodik és aszondja: – Ha van zsugád, haver, akkor üdvözöllek köreinkbe. Leülök vele szembe, megragadjuk egymás kezét, erre aszondja valaki: – Rajta! – oszt elkezdjük. A faszi csak nyög meg erőlködik, mind egy kutya amikor megpróbál kiszarni egy barackmagot, de azért tíz másodperc se kellett, már le is nyomom a kezét az asztalra. Mindegyik faszi erre odajön az asztalhoz, oszt óóóznak meg áááznak, hátul meg hallom, hogy a Dan kiabálva éljenez. Hát a másik faszi nem nagyon boldog, de azért odaadja az öt dollárt és feláll az asztaltól. – Megcsúszott a könyököm – aszondja –, de ha jössz legközelebb, akkor megint megpróbáljuk, oké? – Én erre csak bólintok, megyek vissza az asztalhoz és odaadom az öt dollárt Dannek. – Forrest – aszondja – lehet, hogy épp most találtunk magunknak egy kis könnyű lóvét. – Megkérdem Dant, megtarthatok-e egy negyeddollárost, hogy vegyek magamnak egy keménytojást, erre ad egy dollárt és aszondja: – Amit csak akarsz, Forrest, mert most már van megélhetésünk. Munka után Jenny tényleg odajött a kocsmába és elvitt bennünket magához. Egy kis lakásba lakik, nem messze a Temperer gyártól és tele van a szobája kitömött állatokkal meg gyöngyökkel, meg mindennel, ami meg ott

lógott az ajtón. Kimentünk egy boltba, vettünk egy csirkét és Jenny főzött vacsorát nekem meg a Dannek, én meg elmeséltem, mit csináltam, mióta nem találkoztunk. Nagyon kíváncsi volt a Fritch őrnagyra, de amikor mondom neki, hogy összeállt egy kannibállal, mintha kicsit megnyugodott volna. Aszondja, hogy az élet neki se volt egy habostorta az elmúlt évekbe. Amikor otthagyta az Okostojásokat, elment egykét csajjal, akikkel a békemozgalomba találkozott. Tüntettek meg minden, és egy csomószor börtönbe csukták, de egyszer aztán belefáradt a folytonos bíróságrajárásba, meg kezdett aggódni, hogy priusza lesz. Na mindegy, itt ebbe a házba vagy tizenöt emberrel lakik együtt és aszondja, hogy nem mind az esete. Nem hordanak bugyit meg minden, meg nem húzzák le a klotyeszt. Ő meg egy faszi elhatározta, hogy kivesznek együtt egy lakást, meghogy a pasi se szeret ott, ahol lakik, de a dolog nem jött össze. – Tudod, Forrest – aszondja –, én még megpróbáltam bele is szeretni, de nem tudtam, merthogy folyton csak te jutottál az eszembe. Írt a mamájának, hogy kérdezze meg a mamámtól, hogy hol vagyok meg miszar, de a mamája azt válaszolta, hogy a házunk leégett, és a mamám meg a szegényházba él, de mire a levelet Jenny megkapta, addigra a mamám összeállt ezzel a protestánssal. Na mindegy, a Jenny aszondja, hogy nem volt pénze és hallotta, hogy a gumigyárba embereket keresnek, ezért eljött Indianapolisba és munkát vállalt. Kábé ebbe az időbe látta a tévébe, hogy engem meg kilőnek az űrbe, de már nem volt ideje, hogy leutazzon hozzám Houstonba. Aszondja, hogy "tisztára rémülten" nézte a tévét, amikor bemondták, hogy a földre zuhantunk, és belenyugodott, hogy meghaltam. Attól kezdve oszt mással se tölti ~az idejét, mint ócska abroncsok újrafutózásával. Fogtam és a karomba zártam és egy darab ideig így is maradtunk. A Dan kigurult a klotyeszbe, mert aszonta, hogy pisálnia kell. Amikor kiment aszondja nekem a Jenny, nem kellene segíteni neki? – mire mondom: – Nem már láttam hogy csinálja. Megy neki egyedül is. Erre Jenny megcsóválja a fejét és aszondja: – Hát ezt tette velünk a vietnami háború. Erről oszt nem is kellett vitatkozni. Merthogy szomorú egy látvány, hogy egy lábatlan embernek a kalapjába kell pisálnia oszt onnét zúdítani bele a pisát a klotyeszbe. Ezután már hárman laktunk a Jenny lakásába. Jenny csinált a Dannek a sarokba egy kuckót egy kis matracon és a klotyeszbe meg kitett egy befőttesüveget, hogy ne kelljen Dannek a kalapjába brunyálnia. Jenny minden

reggel elment dolgozni, mi meg csak üldögéltünk idebe a házba és dumálgattunk, oszt elmentünk a gyárral szemközt levő kocsmába és megvártuk, míg végez a Jenny. Egy hete csináltuk már, amikor a pasi, akit legyőztem szkanderbe, aszonta, hogy vissza akarja nyerni az öt dollárját. Én aszontam, felőlem. Kétszer vagy háromszor próbálkozott és végül elvesztett vagy huszonöt dollárt, onnantól kezdve nem jött többet. De mindig volt valami pasi, aki szerencsét akart próbálni, egy hónap múlva meg már mindenki jött az egész városból, sőt a szomszédos városokból is. Dan meg én úgy hetenként százötven-kétszáz dollárt is kerestünk, ami nem volt rossz, hadd áruljam el. Aszondja a kocsma tulajdonosa, hogy szervez egy országos bajnokságot. Itt lesz a tévé meg minden. De mielőtt ez megtörtént volna, történt megint velem valami, ami tutira megváltoztatta az egész életemet. Egy nap egy fickó jött a kocsmába, fehér öltöny volt rajta, meg olyan havai ing, a nyakába meg vagy két kiló arany. Ül a bárpultnál, megvárja míg végzek a szkanderezéssel, oszt odajön és leül az asztalunkhoz. – A nevem Mike – aszondja –, már hallottam magáról. Dan megkérdi, mit hallott felőlem, erre a Mike aszondja: – Hogy ez a faszi a legerősebb faszi a világon. – Na és? – aszondja a Dan, mire a főszer aszondja: – Asszem tudom, hogy kereshetnénk egy kalap pénzt, mindenesetre sokkal többet, mind ez az aprópénz itt a kocsmába. – Na hogy? – aszondja a Dan. – Birkózással – aszondja a Mike –, de nem ezzel a szkander fajtával, hanem igazi pankreációval. Igazi ringbe, és vagy százezer fizető nézővel. – És kivel kéne birkózni? – kérdi a Dan. – Akárkivel – aszondja a Mike. – Van egy csomó profi pankreátor – az Álarcos Halvány, a Rémületes Rém, a Mocskos Gyilkos – akit csak akar. Az igazi nyerők száz vagy kétszázezer dollárt is leszakítanak évente. Ezt a fiút szép lassan bevezetjük. Megtanítjuk a fogásokra, a trükkökre. Énszerintem viharos gyorsasággal be fog futni – és csinál mindenkinek egy nagy kalap pénzt. Dan rámnézett: – Na, mit szólsz, Forrest? – Nem tudom – aszondom. – Épp mostanába gondoltam rá, hogy el kéne már menni haza és belevágni a garnélatenyésztésbe. – Méghogy garnéla – kiáltott föl a Mike. – Fiam, ötvenszer nagyobb dohányt szakíthat ezzel, mind a garnélázással! És nem kell egész életébe csinálni, csak néhány évig, oszt akkor már egyenesbe van, pénzike a bankba, kégli, kocsi, csajok. – Énszerintem meg kéne kérdezni a Jennyt – aszondom.

– Nézze – aszondja a Mike –, én most tettem magának élete legprímább ajánlatát. Ha nem akarja, csak szóljon és már itt se vagyok. – Dehogyis – aszondja a Dan és hozzám fordul. – Idefigyelj, Forrest, van valami abba, amit ez a főszer mond. Úgy értem, honnan a francból szereznél pénzt a garnéla üzlet beindításához. – Tudja mit? – szól közbe a Mike. – Ha akarja, magával hozhatja a haverját. Ő lesz a menedzsere. Ha meg le akar lépni, akkor megy, amikor csak akar. Na erre mit mond? Törtem a fejem vagy egy percig. Nem hangzott a dolog rosszul de általába ez a dologba a trükk. Na mindegy, végül oszt kinyitom azt a nagy szájam és aszondom: – Oké. Hát így kezdődött a profi pankreátori karrierem. Mike irodája egy indianapolisi tornaterem mellett volt, ahova minden nap bebuszoztunk, hogy megtanuljak rendesen birkózni. Dióhéjba ez a lényege: nem szabad senkinek megsérülni, de a dolognak mégis úgy kell látszani. Mindenféle dolgot tanítottak – fél meg duplanelsont, csípődobást, leszorítást, meg minden ehhez hasonlót. Dant meg arra tanították meg, hogy kell ordítozni a bíróval, hogy jó nagy káoszt csináljon az ember. Jenny nem nagyon örül a pankreációnak, merthogy aszongya, megsérülhetek, de mondom neki, hogy senki nem sérül meg, mert minden levan előre dumálva, erre aszondja: – Akkor mi a lényeg? – Jó a kérdés, azonnal nem is tudok válaszolni rá, de azért várom, hogy keressek egy kis pénzt. Egy nap próbálnak nekem megmutatni egy dolgot, amit úgy hívnak, hogy "hasra ugrás", amikor az ember felugrik a levegőbe és ráugrik valakire, de az utolsó pillanatba az utóbbi odább gurul. De valahogy folyton elbászom, kétszer vagy háromszor meg pont ráesek a faszira, mielőtt odábbgurulna. Mike ezután feljön a ringbe és aszondja: – Jésszusom, Forrest, maga idióta? Még megsérül valaki, amekkora nagy barom maga! Erre mondom neki, hogy: – Ja, tényleg idióta vagyok – mire aszondja a Mike: – Ezzel mit akar mondani? – mire Dan odahívja magához Mike-ot egy pillanatra és magyaráz neki valamit. – Jóságos Isten? Viccel velem? – mire Dan megrázza a fejét. Mike meg rámnéz megvonja a vállát és aszondja: – Hát, asszem tökmindegy. Na mindegy, úgy kábé egy órával később Mike kirohan az irodájából, egyenest a ringhez, ahol ott vagyok a Dannel. – Megvan! – ordibálja. – Micsoda? – kérdi Dan.

– Hát a neve! Forrestnek adni kell egy nevet, mind a többi birkózónak. Épp most jutott eszembe, hogy micsoda? – Na mi lenne az? – kérdi a Dan. – A Tökfilkó! – aszondja a Mike. – Be fogjuk pelenkázni és a fejébe nyomunk egy bohócsipkát. A tömeg zabálni fogja. Dan gondolkozik vagy egy percig. – Hát nem is tudom – aszondja –, nekem nem igazán tetszik. Mintha hülyét akarna csinálni belőle. – Csak a tömeg kedvéért – mondja a Mike. – Kell lenni valami különlegességnek benne. Minden nagy sztárnak van. Mi lenne jobb, mind az, hogy Tökfilkó? – Miért nem hívjuk akkor már Űrhajósnak? – mondja a Dan. – Ez tökre igaz is lenne. Akkor hordhatna valami műanyag sisakot meg ilyen kis antennákat. – Már van egy Űrhajós – aszondja a Mike. – Nekem mégse tetszik a Tökfilkó – aszondja a Dan, oszt rámnéz és megkérdi: – Mi a véleményed, Forrest? – Igazában szarok rá – aszondom. Hát így volt. Hosszú hónapok edzése és tanulása után végre elkezdhetek pankreátorkodni. Mike egy nap bejön a tornaterembe, van nála egy doboz, benne a pelenka és egy hülye nagy bohócsipka. Aszondja, legyünk holnap délbe a tornaterembe, jön értünk és kocsival elvisz a meccsre, ami Muncie-ba lesz. Este amikor a Jenny hazajött, kimegyek a klotyeszba, magamra veszem a pelenkát meg a sipkát és kimegyek a nappaliba. Dan ül a rekeszébe és nézi a tévét, a Jenny meg olvas. Mind a ketten fölnéznek, amikor belépek. – Forrest, hát ez meg mi? – kérdi Jenny. – Ez a jelmeze – feleli Dan. – Tisztára úgy nézel ki, mind egy bolond – aszondja Jenny. – Fogd föl úgy – magyarázta Dan –, hogy szerepet játszik vagy ilyesmi. – Akkor is tisztára olyan, mind egy bolond – makacskodik Jenny. – Ez hihetetlen! Hagyod hogy így menjen az emberek közé? – Csak a pénzkereséshez kell – mondja Dan. – Van egy fickó, aki "Zöldségnek" hívja magát. Répazöldjéből van a gályája, egy kivájt dinnyét nyom a fejébe, egy másik meg a "Tündér", annak szárnya van. Az ürge megvan vagy másfél mázsa, azt látni kéne. – Nem érdekel mit csinálnak a többiek – aszondja a Jenny. – Nekem ez nem tetszik. Vedd le ezt a maskarát magadról, Forrest. Visszamegyek a klotyeszba és levetkezek. Lehet, hogy a Jennynek igaza van, de egy embernek meg is kell élni valamiből. De nem is olyan rossz ez, fele annyira se olyan rossz, mind azé a faszié, akivel holnap meccselek. Az

ürgét "Szarházi"-nak hívják, és egy barna trikókezeslábast hord és tényleg olyan, mind egy fos. Csak legalább büdös ne legyen!

19 Az a megállapodás, hogy Muncie-ba engem le fog győzni a Szarházi. Mike ezt akkor mondja, amikor megyünk a kocsival oda. Állítólag a Szarnak erre joga van, merthogy ő az idősebb, meghogy úgyis most lépek föl először és ezért is vesztenem kell. Mike aszondja, azért szól előre, hogy nehogy nehezteljek rá a végén. – Azért ez hülyeség – aszondja a Jenny –, hogy valaki szarnak hívja magát. – Talán azért, mert az is – mondja Dan, aki megpróbálja Jennyt fölvidítani. – Ne felejtse el, Forrest – aszondja a Mike – minden a látvány kedvéért van. Ne veszítse el a fejét, nem lesz semmi baj. És a Szarházinak nyerni kell. Hát amikor odaérünk, látjuk ám, hogy van egy nagy terem, itt rendezik a meccset. Az egyik már megy is – a Zöldség pankreál egy fickóval, akinek Állat a neve. Az Állat szőrös mint egy majom, a szemén álarcot hord, aki azzal kezdi, hogy lekapja a kivájt dinnyét a Zöldség fejéről és kirúgja a közönség közé. Aztán elkapja a Zöldség fejét és nekiszalad vele a ring sarokoszlopának. Oszt megharapja a Zöldség kezét. Már kezdtem sajnálni a Zöldséget, de neki is volt pár trükkje, például belenyúlt a répazöldből lévő gatyájába és kivett valami szart onnét és az Állat szemébe kente. Az Állat ordítva tántorgott és próbálta kidörzsölni a szart a szeméből, közbe meg a Zöldség jól seggbe rúgta. Oszt nekivágta az Állatot a kötélnek és elkezdte püfölni. A tömeg kezdte kifütyülni a Zöldséget, mire az megmutatta az ujjával, hogy mit csináljanak. Kezdtem kíváncsi lenni, mi lesz a vége, amikor odajön a Mike és aszondja, menjünk hátra és kezdjek öltözködni, mert én jövök a Szarházi ellen. Amikor fölvettem a pelenkát meg a bohócsipkát, valaki bekopogott az ajtón és megkérdezte: – Odabenn van a Tökfilkó? –, mire aszondja Dan, hogy igen, erre aszondja az ürge: – Maga következik, jöjjön ki –, így oszt kimegyünk. A Szarházi már kinn van a ringbe, amikor bejövünk a folyosóról a székek között, Dan ott tolja magát mellettem. A Szarházi rohangál körbefele a ringbe és mindenféle pofákat vág, és vesszek meg, ha nem hasonlít tényleg egy szarra abban a trikókezeslábasban. Na mindegy, fölmászok a ringbe, mire odaint mindkettőnket a bíró és aszondja: – Oké, fiúk, tiszta meccset akarok, ne

nyomjuk ki egymás szemét, meg ne üssünk öv alá, meg nincs harapás, meg ilyesmi. – Én meg bólintok és aszondom: – Oké –, mire a Szarházi vadul rámnéz. Amikor megszólal a gong, én meg a Szarházi kezdünk egymás körül körözni és nyúlkálunk, amikor meg megpróbál a lábával elgáncsolni, elkapom a vállát és nekivágom a kötélnek. Ekkor veszem csak észre, hogy valami zsíros szarral kente be a bőrét, hogy baromira nehéz megfogni. Próbálom elkapni a derekát, erre kisiklik a kezeim közül, mint egy angolna. Erre elkapom a karját, amikor elkezd vigyorogni rám. Erre fejjel nekemrohan, hogy seggreüljek, de én csak félreállok, mire kirepül a ringből, egyenesen bele az első sorba. Mindenki elkezd kiabálni rá, de visszamászik a ringbe és hoz magával egy összehajtott széket is és elkezd vele üldözni. Én meg mivel nem tudom magam megvédeni, elkezdek futni előle. Erre hátbavág és hadd mondjam meg, ez baromira fájt. Próbálom elvenni a kezéből a széket, de erre fejbe vág vele, és mivel már a sarokba voltam, nem tudtam, hova menekülni. Aztán sípcsonton rúgott, amikor meg lehajoltam és megfogtam a lábam, mert fájt, erre megrúgta a másik sípcsontomat is. Dan ott ül az első sorba és ordít a bírónak, hogy vegyék el a széket a Szarházitól, de nem ér el vele semmit. A Szarházi meg közben négyszer vagy ötször megüt, majd felborít, rámugrik, belemarkol a hajamba és elkezdi a fejem a padlóba döngölni. Aztán elkapja a kezem és elkezdi csavargatni az ujjamat. Lenézek Danre és megkérdem: – Hát ez meg mi a franc? – Dan meg fel akarna mászni, de Mike odamegy hozzá és visszarántja a gallérjánál fogva. Aztán hirtelen megszólal a gong, és én meg visszamehetek a sarokba. – Idefigyeljen – mondom – ez a szemét meg akar ölni, veri a fejem azzal a székkel meg minden. Ez ellen valamit tenni kell. – Azt teheti csak, hogy veszít – aszondja a Mike. – Nem akarja ez bántani magát, csak azt akarja, hogy jól nézzen ki a dolog. – Én viszont nem érzem jól magam – mondom. – Bírja ki még pár percig oszt hagyja, hogy kétvállra fektesse – mondja a Mike. – Ne felejtse el, azért kap ötszáz dollárt, hogy veszítsen. És nem azért, hogy nyerjen. – Ha még egyszer megüt azzal a székkel, én nem tom, mit csinálok vele – mondom. Kinézek a közönségre, és látom, hogy ott ül a Jenny idegesen és zavartan. Kezdem aszinni, hogy nem ez a helyes dolog, amit csinálnom kell. Na mindegy, megszólal megint a gong, menni kell. A Szarházi megpróbálja elkapni a hajamat, de én megtaszítom, mire nekizuhan a kötélnek. Oszt elkapom a derekát és próbálom fölemelni, de kicsúszik a kezemből és a seggére esik. Erre elkezd nyögni, és dörzsölgeti a seggét, aztán a következő

pillanatba fölad neki az edzője egy budipumpát, és elkezd ütni a gumis végével. Hát, kikapom a kezéből, kihajítom a ringből és megyek keményen rá. De látom ám, hogy a Mike csóválja keményen a fejét, ezért hagyom, hogy a Szarházi elkapja a karomat. Hát a következő pillanatba, majdnem eltöri a könyökömet. Letaszít a földre és elkezdi a könyökével ütni a tarkómat. A szemem sarkából látom, hogy Mike bólogat és vigyorog, mind egy vadalma. A Szarházi meg föláll és elkezdi rúgni a bordámat meg a hasamat és megint fölkapja a széket és vagy nyolcszor vagy kilencszer fejbevág vele, aztán rátérdel a hátamra és én meg nem csinálhatok vele semmit. Csak fekszek ott, mire ráül a fejemre, a bíró meg számol és ezzel vége kéne legyen. A Szarházi meg lenéz rám és az arcomba köp. Ez szörnyű egy érzés volt, és nem tudtam mit csinálni, és elkezdtem bőgni. A Szarházi ugrándozott körbe a ringbe, a Dan meg odagurította magát hozzám és elkezdte törölgetni az arcomat, aztán mire észbe kaptam volna, már ott volt Jenny is, átölelt és velem sírt, mire a tömeg ordított és mindenféléket hajigált a ringbe. – Na gyere, menjünk innen – aszondja Dan, mire fölállok, a Szarházi meg rámölti a nyelvét és vágja a pofákat. – Igen találó nevet választott magának – aszondja a Jenny, amikor elmegy a Szarházi mellett. – Ez ocsmány egy meccs volt. Én se mondhattam volna másképp. Életembe nem éreztem magam ennyire megalázva. Fura volt az út vissza Indianapolisba. Dan és Jenny szinte egy szót se szólt, én meg csak ültem hátul összetörve és rosszkedvűen. – Remek kis előadás volt, amit rendezett, Fórrest – aszondja a Mike –, különösen a bőgés a végén, nagyon zabálta a közönség. – Nem volt az játék – aszondja a Dan. – Ó, a fene egye meg – mondja a Mike. – Nézzék, valakinek veszteni is kell. De megígérem, hogy a legközelebb már Forrest fog győzni. Na ez így már jobb? – Nem is kéne, hogy következő legyen – szólt közbe Jenny. – Szép pénzt keresett ma este, nem igaz? – aszondja Mike. – Nem olyan nagy pénz az az ötszáz dollár azért, hogy a szart is kiverjék belőle – mondta a Jenny. – Mit szólna inkább ezerkettőhöz? – kérdi Dan. – Legyen inkább kilenc – aszondja a Mike. – És mi lenne, ha fürdőgatyába lenne és nem pelenkába és gumibugyiba meg bohócsipkába? – mondja Jenny.

– De tetszett az embereknek – aszondja Mike. – Ez a szexepilje. – Mit szólna, ha magának kéne ilyen holmiba az emberek elé kiállni? – kérdi Dan. – Nem vagyok én idióta – aszondja a Mike. – Nem fogná be a pofáját? – mondja a Dan. Hát Mike állta a szavát. Amikor a következő meccs jött, egy "Légyember" nevű pasi ellen kellett birkózzak. Nagy, csőszerű orrot ragasztott magának, az álarcából meg kigúvadtak a hatalmas szemek. Körbekergettem a ringbe, a végén ráültem a fejére és megkaptam a kilencszáz dolláromat. Erre elkezdett a közönség ünnepelni és azt kiabálta: – A Tökfilkót akarjuk! A Tökfilkót akarjuk! – A dolog nem is volt olyan rossz. Aztán a Tündérrel birkóztam, és még azt is megengedték, hogy letépjem az egyik szárnyát. Aztán egy nagycsomó pasival pankreáltam, és a Dan meg én félre is tettünk vagy ötezer dollárt a garnéla bulihoz. És hadd áruljak el még valamit: baromira népszerű voltam a közönségnek. Nők írtak mindenféle leveleket, és már kezdtek az ajándékboltokban bohócsipkát is árulni. Ha meg fölmentem a ringbe, a közönség között mindig volt vagy ötven vagy száz ember, aki bohócsipkát hordott a fején, és úgy kiabálta nagyboldogan a nevemet. Ugye elhiszik, hogy olyan kellemes érzés volt? Közben a Jenny meg én egészen jól megvagyunk, bár a pankrác dolgot nem kedvelte. Esténként otthon főztünk egy vacsorát aztán ültünk hármasba a szobában és tervezgettük a jövőt, a garnéla tenyésztést. Úgy gondoltuk, hogy elmegyünk Bayou Le Bátrába, ahonna a Bubba származott és bérelünk egy mocsárt a Mexikói-öböl partján valahol. Veszünk kerítésnek valót, meg hálót és egy kis csónakot és abból etetjük a garnélákat, míg meg nem nőnek. Dan aszondja, hogy kell egy hely, ahol lakni fogunk és enni is kell valamit, míg megkapjuk a pénzt a rákokért. Szerinte elég ötezer dollár ahhoz, hogy beindítsuk a dolgot – attól kezdve a magunk urai leszünk. A problémát nem is ez, hanem a Jenny okozza. Aszondja, ha már úgyis megvan az ötezer, akkor miért nem indulunk azonnal? Hát, igaza is van, de az a helyzet, hogy még nem vagyok egészen kész az indulásra. Azóta, hogy a nebraskaiakkal játszottunk az Orange Bowl-ba, nem nagyon éreztem, hogy elértem valamit. Talán egy darab ideig, amikor Kínába pingpongoztam, de ez csak néhány hét volt. Mosmeg az van, hogy minden hétvégén megyek és az emberek megéljeneznek. És idióta vagyok vagy se – engem éljeneznek! Azt hallaniuk kellett volna, amikor megvertem a Bankárt, aki teleragasztgatta százdollárosokkal a bőrét. Aztán megvertem a Szörnyeteg Alit

meg a Rákot és megszereztem magamnak a Keleti Parti bajnoki díjat. Ezután jött az Óriás, egy kétszáz kilós pasi, aki párducbőrt terített magára és egy papírmasé bunkót cipelt magával. De egy nap a Jenny jön haza és aszondja nekem: – Forrest, nekünk beszélnünk kéne egymással. Kimentünk és sétáltunk egyet a kis patak mellett, a Jenny talált egy jópofa helyet, ahol leültünk, és Jenny aszonta: – Forrest, asszem ezt a pankreációt abba kéne már fejezned. – Hogy gondolod? – kérdeztem, pedig valahogy tudtam, miről beszél. – Megvan már majdnem tízezer dollár, összejött kétszer annyi, mint amennyit a Dan mondott, hogy kell a garnélia dologhoz. És azon töröm a fejem, miért mész még most is oda minden este és csinálsz hülyét magadból? – Én nem csinálok hülyét magamból – aszondom. – Vannak rajongóim, akikre gondolnom kell. Népszerű ember vagyok. Nem hagyhatom abba csak úgy. – Ez baromság – aszondja a Jenny. – Kit nevezel te "rajongónak" és mit értesz azon, hogy "népszerű"? Egy rakás seggfej az, aki pénzt ad azért, hogy nézhesse ezt a baromságot. Egycsomó felnőtt ember beöltözik valami hülye jelmezbe és eljátsza, hogy jól megveri egymást. Ki hallott már olyat, hogy egy normális ember Zöldségnek vagy Szarházinak nevezze magát – vagy Tökfilkónak hogy te se maradj ki? – És mi a baj ezzel? – kérdem. – Hát mit gondolsz, mit érzek? A férfi akit szeretek, mindenki előtt Tökfilkónak nevezi magát és hetente hülyét csinál magából – és még a tévébe is mutatják! – Pluszpénzt adnak a tévéközvetítésért – aszondom. – Bazmeg ezt a pluszpénzt – aszondja a jenny. – Nem kell nekünk pluszpénz! – Ki hallott már olyat, hogy nem kell egy embernek pluszpénz? – mondom. – Nem kell olyan nagyon – aszondja a Jenny. – Nekünk egy nyugodt kis hely kéne és tisztességes munka, például a rákászkodás, egy kis ház, a kertbe egy kutya vagy akármi – meg talán gyerekek. Én is nevet szereztem magamnak az Okostojásokkal és mire mentem vele? Nem voltam boldog. Már majdnem harmincöt éves vagyok, le szeretnék végre telepedni és megállapodni. – Nézzed – aszondom –, nekem úgy tűnik, hogy én döntöm el, hogy abbahagyom-e és mikor. Nem fogom örökké csinálni – csak addig, amíg helyesnek gondolom. – Hát én nem fogok örök időkig várni – aszondja a Jenny, de nem hittem el, hogy komolyan gondolja.

20 Ezután meccsem volt és persze mind a kettőt megnyertem, amikor egy nap Mike behívat engem meg Dant az irodájába és aszondja: – Figyeljenek, maga ezen a héten a Professzorral fog fellépni. – És ki az? – kérdi Dan. – Egy kaliforniai – aszondja a Mike – és igen szeretik arrafelé. A Nyugati Csoport bajnoki címéért indul. – Nekem mindegy – mondom. – De van egy más dolog is – aszondja Mike. – Most Forrest maga fog veszteni. – Veszteni? – kérdem. – Igen, veszteni – mondja a Mike. – Nézze, maga hónapok óta minden meccsét megnyerte. Nem érti, hogy néha azért veszteni is kéne, hogy megerősítse a népszerűségét? – Hogy gondolja? – Egyszerű. Az emberek szeretik a vesztest. A következő alkalommal meg még jobban, amikor győz megint. – Nekem ez nem tetszik – aszondom. – Mit fizet? – kérdi a Dan. – Kétezret. – Nem tetszik – aszondom. – De a kétezer az egy nagy kalap pénz – mondja Dan. – Mindegy, akkor se tetszik – aszondom. De azért belementem. Jenny olyan furán viselkedik mostanába, de betudtam az idegeinek vagy minek. Aztán egy nap hazajön és aszondja: – Forrest, én ezt már nem bírom cérnával. Kérlek, ne menjél sehova, haggyad abba. – Muszáj – aszondom. – És most veszteni fogok. – Veszteni? – kérdi. Én meg elmagyarázom neki, amit Mike magyarázott nekem, mire aszondja: – Affene egye meg, Forrest, ez nekem sok. – Ez az életem – aszondom, és mindegy, mit jelent. Na szóval, egy vagy két nappal később jön haza a Dan valahonnét és aszondja, hogy beszélnünk kell. – Forrest, asszem van megoldás a problémádra. Erre megkérdem, micsoda. – Asszem – mondja Dan –, igen gyorsan ki kell szállnunk ebből a buliból. Tudom, hogy a Jenny se szereti és ha el akarjuk végre kezdeni a rákászkodást,

akkor ennek most van itt az ideje. Viszont – aszondja – asszem tudom, hogy szálljunk ki és hogy szedjük meg magunkat egyszerre. – Hogyhogy? – kérdem. – Beszéltem a belvárosba egy faszival, aki egy büki és aszondja, hogy mindenki arról beszél, hogy veszteni fogsz a Professzor ellen szombaton. – Na és? – kérdem. – És mi van akkor, ha nyersz? – Nyerek? – Belevered a földbe. – Akkor nagy balhét csap a Mike – aszondom. – Le van Mike szarva – mondja Dan. – Figyelj, ez a tervem. Fogjuk a tíz lepedőt, amit eddig összepankreáltál és megfogadunk vele téged? Kettő az egyre. Te meg szétrúgod a Prof seggét és mindjárt van húszezer dollárunk. – De nekem meg minden bajom lesz – mondom. – Fogjuk a húsz rongyot és meglépünk – aszondja Dan. – Tudod, mire elég ez a húszezer? Belevághatunk a garnélatermelésbe, de közbe még marad egy jó csomó zsozsó magunkra. Egyébként én is asszem, hogy abba kéne hagyni már ezt a pankreálást örökre. Hát, azt gondolom, hogy Dan a menedzser, meghat a Jenny is azt akarná, hogy szálljak ki a birkózásból, no meg a húsz rongy se hangzik rosszul. – Na, mit szólsz? – kérdi Dan. – Azt hogy oké – mondom. – Hogy oké. Eljött a nap, amikor meg kell birkóznom a Professzorral. Fort Wayne-be lesz a meccs és jön értünk a Mike és nyomja a ház előtt a dudát, mire megkérdem Jenny t, kész van-e. – Én nem megyek – aszondja –, inkább tévézek. – De most jönnöd kell – mondom és megkérem Dant, magyarázza el, miért. Dan aszondja a Jennynek, hogy ez és ez a terv és azért kéne hogy jöjjön, mert kéne valaki, aki vezet vissza Indianapolisba azután, hogy megvertem a Professzort. – Mi nem tudunk vezetni – aszondja –, viszont kell egy gyors kocsi a tornacsarnok előtt, hogy amikor felkapjuk a húsz rongyot, minnél gyorsabban elpucolhassunk a városból. – Hát énnekem semmi közöm az ilyen dolgokhoz – aszondja a Jenny. – De hát egyebet se csinált, mint csalt mindvégig – mondja Dan – hiszen minden le volt tárgyalva előre. – Akkor se csinálom – mondja Jenny, a Mike meg nyomja odakinn a dudát, mire aszondja Dan: – Hát, most mennünk kell. Majd itthon találkozunk a meccs után: vagy így vagy úgy.

– Nagyon szégyelljetek magatokat, fiúk – aszondja Jenny. – Remélem, nem leszel ilyen erkölccsősz, amikor visszajövünk a húsz ronggyal a zsebünkbe – aszondja Dan. Na mindegy, elindultunk. Fort Wayne felé nem sokat dumáltam, merthogy zavart, hogy mit is fogok most csinálni a jó öreg Mike-kal. Nem volt hozzám rossz, ugyanakkor, mint azt Dan is elmagyarázta, én is csináltam neki egy halom pénzt, szóval kvittek leszünk. Amikor odaérünk az arénába, már megy az első meccs – az Óriást veri ám szarrá a Tündér. Ezután egy iszapbirkózó meccs lesz nőkkel. Én felmegyek az öltözőbe és magamra veszem a pelenkát meg a bohócsipkát. Dan meg megkér valakit, hogy rendeljen nekünk egy taxit meccs utánra a sportcsarnok elé, és a kocsi várjon minket járó motorral. Bekopognak az ajtón, szóval itt az idő. Én meg a Professzor vagyunk az est fénypontja. Már ott van a ringbe, amikor kijövök. A Professzor egy kis mitugrász fazon, szakállal meg szemüvegbe, a vállán fekete köppeny és egy akkora fekete kalap, mind egy malomkerék. Azonnal el is döntöm, hogy megetetem vele azt a kalapot. Fölmászok a ringbe, közben a műsorközlő bejelenti: – Hölgyeim és uraim! – erre oszt mindenki elkezd ordítozni, de a hang folytatja: – Büszkén jelenthetem be maguknak az est két sztárját, az Észak-Ameriakai Birkózószövetség díjának két potenciális bajnokát, a Professzort és ellenfelét, a Tökfilkót. Erre olyan ordítozás kezdődik megint, hogy képtelenség megmondani, hogy a tömeg boldog vagy inkább dühös. De úgyse számít, mert megszólal a gong és kezdődik a meccs. A Professzor leveszi a köppenyét, a szemüvegét meg a kalapját és elkezd körülöttem körözni, miközben az ujjával fenyeget. Próbálom elkapni, de mindig hátraugrik és csak fenyeget tovább, így megy ez egy vagy két percig, amikor elkövet egy hibát. Fut utánam és megpróbál seggberúgni, én meg hirtelen elkapom a karját és nekivágom a kötélnek. Úgy pattan vissza onnét, mint egy csúzligolyó, én meg elgáncsolom és már ugranék is rá, amikor hirtelen fölpattan és elugrik a saját sarkába és fölkap egy bazi nagy vonalzót. Úgy ütögeti a tenyerét, mint aki arra készül, hogy elfenekeljen, de ehelyett, amikor megint el akarom kapni, belevág a vonalzóval a szemem közé. Hát hadd mondjam meg, fájt mind a hétszentség. Ott kóválygok és várom, hogy visszajöjjön a látásom, amikor hátulról odafut hozzám és valamit beledug a gumibugyimba. Nem kell sok idő, hogy megtudjam, mi az – hangyák! Nem

tom, honnét hozta, de az tény, hogy elkezdtek csípni és ez szörnyű volt. Dan őrjöngve kiabál, hogy végezzek már vele, de ez nem könnyű, ha az embernek hangyák vannak a gályájába. Na mindegy, közben megszólal a gong, én meg rohanok a sarokba és próbálom kiszedni a gatyámból a hangyákat. – Ronda húzás volt – aszondom. – Csak nyírd ki – aszondja Dan –, nem hagyhatjuk, hogy kibasszon velünk. A Professzor kijön a második menetre és vágja ám rám keményen a pofákat. De túl közel jön hozzám, én meg elkapom és a fejem fölé emelem és elkezdem vele a Repülő Forgást. Forgatom vagy negyvenszer vagy ötvenszer a fejem fölött, míg úgy gondolom, már szépen szédülhet, akkor megtaszajtom és kihajítom a kötelek felett a nézők közé. Az ötödik sorba esik le egy öregasszony ölébe, aki kötöget és azonnal elkezdi püfölni a professzort az esernyőjével. Az csak a baj, hogy a Repülő Forgás nekem is betett. Forog körülöttem a világ, de azt gondolom, úgyis mindjárt vége, merthogy a Professzornak annyi. Na, ebben tévedtem. Már majdnem magamhoz térek, amikor hirtelen valami elkapja a bokámat. Lenézek, és maradjak hülye, ha nem a Professzor mászott vissza a ringbe és az öregasszony gombolyagját tekeri a lábamra. Próbálok kibújni a fonalból, de a Professzor fut körülöttem körbe-körbe és bugyolál ám befelé, mint egy múmiát. Egy perc múlva már moccanni se tudok. A Professzor aztán szépen masnira köti a fonalat, elém áll és meghajol – mint egy varázsló, aki épp egy szép trükköt mutatott be. Ezután odaballag a sarkába és fog egy bazi nagy könyvet – szótár lehet –, visszajön és megint meghajol. Aztán ráver a fejemre a könyvvel. Nem tudok semmit se csinálni. Vagy tízszer vagy hússzor fejbevágott, mire elterültem. Tehetetlen vagyok, mindenki a professzort élteti az meg ül a vállamon és kétvállra fektet – és persze megnyeri a meccset. Mike és Dan odajönnek, fel a ringbe, segítenek kikászálódni a fonalból és talpra állítanak. – Eszméletlen volt! – aszondja a Mike. – Egyszerűen eszméletlen! Én se tudtam volna jobbat kitalálni. – Ó, hagyja már abba – mondja Dan, oszt hozzámfordul: – Hát – aszondja –, szépen állnak a dolgok, ha még a Professzor is kibabrálhatott veled. Nem mondok semmit, merthogy nyomorultul érzem magam. Mindenünk elveszett, de egy dolgot biztosan tudok: hogy soha többé nem fogok pankreálni. Ezután már nem kell a taxi, így oszt én meg Dan Mike-kal megyünk vissza Indianapolisba. Egész úton arról beszélt, milyen remek voltam, ahogy

vesztettem a Professzorral szembe, és hogy a legközelebb mindenki hatalmas pénzeket kaszál, ha nyerek. Amikor megállunk a lakásunk előtt, Mike odaad Dannak egy borítékot a kétezer dollárral, amit a meccsért kaptam. – Ne vedd el – aszondom. – Mi van?! – néz rám a Mike. – Idefigyeljen – mondom –, mondanom kell valamit. Dan azonban közbevágott: – Azt akarja mondani, hogy nem birkózik tovább. – Viccelnek? – aszondja a Mike. – Nem viccelünk – aszondja Dan. – De hogyhogy? – kérdi Mike. – Mi a baj, Forrest? Mire kinyitnám a számat, Dan aszondja: – Most nem akar róla beszélni. – Hát – aszondja Mike –, asszem értem. Aludja ki jól magát. Reggel visszajövök és beszélünk, oké? – Oké – aszondja Dan és kiszállunk a kocsiból. Amikor elhajt, aszondom: – Nem kellett volna elvenned a pénzt. – De hát ennyi az összes, ami maradt – aszondja. Az összes többi elveszett, és csak pár perccel később jöttem rá, mennyire igaza volt. Bemegyünk a lakásba, és mit látok?, hát Jennyt azt nem, merthogy elment. Minden holmija eltűnt, de hagyott tiszta ágyneműt meg törölközőt nekünk, meg néhány edényt. A nappaliban levő asztalon találtam egy levelet. Illetve a Dan, és ő is olvasta föl nekem. Kedves Forrest (aszondja) Egyszerűen nem bírtam tovább. Próbáltam neked beszélni az érzéseimről, de téged mintha nem érdekelt volna. Van valami különösen visszataszító abban, amit ma este csinálsz, mert ez nem becsületes, és ezért nem tudom tovább csinálni veled a dolgot. Lehet, hogy ez részben az én hibám, mert elértem azt a kort, amikor az ember meg akar állapodni. Házat venni, családot alapítani, templomba járni, meg ilyesmi. Első osztályos korom óta ismerlek, Forrest – már majdnem harminc éve – és láttam, hogy nőttél föl erős és szép férfivá. És amikor végre megértettem, mennyire jó veled – amikor Bostonba jöttél – én voltam a világon a legboldogabb nő. És amikor elkezdtél túl sok füvet szívni, és hülyéskedtél azokkal a lányokkal Provincetownban, és még utána is nagyon hiányoztál, ezért is örültem annyira, amikor utánam jöttél Washingtonba a béketüntetések alatt. Amikor fellőttek az űrbe és majdnem négy évre eltűntél a dzsungelben, azt hiszem, én is megváltoztam. Már nem éltet annyira a remény, mint régen, és

most már megelégednék egy sokkal egyszerűbb élettel is. Ezért mentem most el, mert ezt akarom megtalálni. Benned is változott valami, drága Forrestem. Nem hiszem, hogy te tehetsz róla, mert te mindig "különös" ember voltál, de mintha már régen nem gondolkodnánk egyformán. Dőlnek a könnyeim, ahogy ezt írom, de el kell váljunk. Kérlek, ne is keress. Minden jót kívánok, drágám – az Isten áldjon. Szeretettel, Jenny Dan odanyújtotta nekem a levelet, de én csak hagytam, hogy leessen a padlóra és álltam, és most jöttem rá életembe először, hogy pontosan mit is jelent idiótának lenni.

21 Hát, ezután voltam csak igazán szomorú. Dan meg én ott töltöttük a lakásban azt az éjszakát, de másnap összecuccoltunk meg minden, merthogy már nem volt oka, hogy Indiánapolisba maradjunk. Dan odajött hozzám és aszonta: – Nesze, Forrest, fogd ezt a pénzt – és odanyújtotta a kétezer dollárt, amit Mike-tól kaptam, mert elvesztettem a meccset a Professzorral. – Nekem nem kell – mondom. – Hát, tedd azért csak el – aszondja a Dan –, mert összesen ennyink van. – Te tegyed el – aszondom. – Legalább a felét vedd el – aszondja. – Nézd, kell útiköltségre. Ezzel eljutsz, ahova akarsz. – Te nem jössz velem? – kérdem. – Attól félek, nem, Forrest – aszondja. – Asszem már eddig is sok bajt okoztam. Tegnap egész éjjel nem aludtam. Azon törtem a fejem, hogy vehettelek rá, hogy föltegyük az összes pénzünket, és akkor is erőltettem, hogy birkózz, amikor egyértelmű volt, hogy Jenny abba akarja hagyni. Nem a te hibád, hogy legyőzött a Professzor. Megtettél minden tőled telhetőt. Én vagyok a hibás, engem érhet csak vád. – Ó, Dan – aszondom –, nemcsak te vagy a hibás. Ha nem mentem volna bele abba, hogy én vagyok a Tökfilkó, és magam is elhittem minden szart, amit mondtak rólam, akkor nem kerültem volna ekkora bajba.

– Na mindegy – aszondja a Dan – akkor se érzem, hogy jogom van veled menni. Más céljaid vannak. Menj és csináld meg őket. És felejtsél el engem. Hát, még sokáig beszélgettünk Dannel, de nem lehetett lebeszélni, így oszt egy idő után összecuccolt, én meg lesegítettem a lépcsőn, ő meg végigtaszajtotta magát az utcán, minden cucca meg miszarja ott van az öléibe. Lementem a buszpályaudvarra és vettem ma~gamnak egy jegyet Mobileba. Két nap, két éjszaka tartott volna az út, Louisville, Nashville és Birmingham érintésével értünk volna Mobile-ba. Én meg a nyomorult hülye, ülök ott hátul a buszba. Áthajtottunk Lousiville-en az éjszaka, másnap elértük Nashville-t, ahol átszálltunk. Itt vagy három órát kellett várni, ezért sétálgattam a városba egy kicsit. Vettem magamnak egy szenvicset meg egy pohár jeges teát, megyek az utcán és látom ám a hatalmas táblát egy hotel előtt: – Üdvözöljük a Nagymesterek Kihívásos Sakktornáján!" Valahogy kíváncsi leszek, mert ugye olyan sokat játszottam a dzsungelbe a Nagy Sammel, így oszt bemegyek a hotelbe. A játék a bálteremben volt, és egy csomó ember nyomorgott előtte, de egy táblán láttam, hogy "belépődíj öt dollár", és mivel nem akartam költeni a pénzemet, ezért néztem a dolgot az ajtóból, oszt utána meg leültem az előcsarnokba. Szembe velem egy kis öregember üldögélt. Elegáns fekete öltönyben volt, a nyakában csokornyakkendő, előtte meg az asztalon egy sakk-készlet volt kirakva. Ülök és látom, hogy időnként megtol egy-egy bábut, és lassan rájövök, hogy egyedül sakkozik. Úgy gondoltam, hogy van még időm a busz indulásáig, ezért megkérdem tőle, akar-e igazi ellenféllel játszani, de csak rámnéz, oszt utána meg a táblára és nem szól egy szót se. Egy kicsivel később az öreg faszi csak nézi a sakktábláját vagy félórán át, aztán megfogja a bástyáját és a fekete hetes kockára tolja, és amikor le akarja venni róla a kezét, aszondom neki: – Már bocs, uram. A fickó úgy rándul hátra, mintha mellbevágtam volna, és rámmered. – Ha ezt lépi – mondom –, akkor védtelenül hagyja a huszárt, a következő lépésre elveszti a vezérjét és itt a matt. Lenéz a táblára, a kezét nem veszi le a bástyáról, aztán visszahúzza a helyére és aszondja: – Minden jel szerint igaza lehet. Hát, ezután nézi ám a sakktáblát, én meg ásszem, ideje visszamennem a buszhoz, de amikor elmennék, az öregember aszondja: – Már ne haragudjon, de nagyon ravasz volt az előbbi észrevétele. Csak bólintok a fejemmel és aszondja: – Nézze, egyértelmű, hogy játszotta már ezt a partit, nos akkor miért nem ül le és fejezi be velem a játszmát?

Legyen maga a fehér. – Nem tehetem – mondom és mondom neki, hogy el kell érnem a buszt meg minden. Erre csak bólint és a homlokához emelt mutatóujjal tiszteleg, én meg megyek vissza a buszhoz. Mire odaérek, a busz mégis elment, és nincs másik holnapig. Hát ezt elszúrtam. Most el kell töltsék egy napot, így oszt visszaballagok a hotelbe, ahol a kisöreg most is ott ül, és láthatóan nyerésbe van. Odamegyek hozzá, csak fölnéz és int, hogy üljek le. A helyzetem eléggé nyomorúságos – a parasztjaim felét levették, egy bástyám maradt, futóm egy se és a vezéremet épp keményen támadják. Majd egy órámba tellett, hogy visszaállítsam a kiegyensúlyozott helyzetet, az öregember meg morog meg rázza a fejét, ahogy lépésről lépésre javítok a helyzetemen. Végül felajánlok neki egy gyalogáldozatot, amit el is fogad, oszt három lépéssel később bekap egy sakkot. – Hát vesszek meg – aszondja. – Egyébként is, ki a csuda maga? Mondom neki a nevemet, mire aszondja: – Nem, azt akartam kérdezni, hogy hol sakkozik? Merthogy nem ismerem meg magát. Mondom neki, hogy Új-Guineában tanultam meg sakkozni, mire aszondja: – Magasságos egek! Azt akarja mondani, hogy még területi bajnokságon se indult? Rázom a fejem, mire aszondja: – Hát, lehet, hogy ezt maga nem is tudja, de én egy egykori nemzetközi nagymester vagyok, és az előbb egy olyan játszmába szállt be, amit rendesen nem nyerhetett meg, mégis teljesen megsemmisített. Megkérdem, miért nem játszik odabenn a terembe a többiekkel, mire aszondja: – Ó, én korábban játszottam. Már majdnem nyolcvan éves vagyok és volt egy amolyan szeniorverseny. Az igazi győzelem a fiataloké – az ő eszük élesebben vág. Bólintok a fejemmel, megköszönöm a játékot és felállók, amikor aszondja: – Figyeljen csak, vacsorázott már? Mondom neki, hogy egy szenvicset néhány órája, arra aszondja: – Mit szól hozzá, ha meghívnám vacsorára? Végül is, fantasztikus izgalmas játszmát játszottunk. Mondom neki, hogy felőlem oké, mire bementünk a hotel éttermébe. Kedves faszi volt. Miszter Tribble a neve. – Nézze – aszondja Miszter Tribble vacsora közben –, szeretnék magával egy pár játszmát játszani a biztonság kedvéért, de ha az esti játéka nem volt teljesen véletlen, akkor maga talán a világ legfantasztikusabb el nem ismert sakktehetsége. Szeretném magát szponzerválni néhány sakktorna erejéig, oszt meglátjuk, mi lesz.

Mondom neki, hogy hazafele tartok és el akarom indítani a garnélatenyésztést, mire aszondja: – Hát, Forrest, nem lesz még egy ilyen lehetősége. A sakkal rengeteg pénzt lehet szerezni, ezt remélem tudja. – Aszondja, gondolkozzak ezen az éjszaka, aztán majd reggel megbeszéljük, így oszt én meg a Miszter Tribble kezet fogtunk és kimentünk vissza az utcára. Mászkálok egy darabig, de nem sok a látnivaló Nashville-be, ezért oszt leülök egy padra egy parkba. Próbálok gondolkodni, ami nem megy valami könnyen nekem, hogy most mi legyen. A legtöbbször az jut az eszembe, mit csinálhat a Jenny és hol lehet. Aszonta, ne próbáljam keresni meg ilyesmi, de van egy megérzésem, hogy nem felejtett el. Hülyét csináltam magamból Indianapolisba, ezt tudom. Asszem azért, mert nem a helyes dolgot cselekedtem. És most se tudom, mi a helyes dolog. Úgy értem, itt vagyok, nincsen számottevő pénzem, pedig ahhoz kéne, hogy beindítsam a rákászától, a Miszter Tribble meg megígérte, hogy sok pénzt lehet kivenni a sakkozókból. De tisztára úgy néz ki, hogy ahányszor csak elindultam haza, hogy belevágjak a rákászaiba, de oszt mást csináltam helyette, akkor mindig összeégeltem a seggeme. – Így oszt most itt vagyok és meginl töröm a fejem. Nem is töröm a fejem olyan sokáig, amikor odajön egy rendőr és megkérdi, mit csinálok. Mondom, hogy ülök és gondolkozók, erre aszondja, hogy ilt tilos éjszaka ülni és gondolkodni, ezért menjek tovább. Megyek hát az utcán, a rendőr meg csak jön utánam. Nem ludom, hova menjek, így őszi egy idő után bemegyek megint egy parkba és leülök egy padra, hogy pihentessem a lábamal. Alig ülök ilt egy perce, amikor odajön ugyanaz a jó öreg rendőr. – Oké – aszondja –, jöjjön csak ki önnél. – Amikor kimegyek az ulcára, aszondja: – Mit csinál maga ott? Aszondom, hogy: – Semmit –, erre aszondja: – Pontosan ezt gondolom én is – letartóztatom csavargásért. Hát elvisz a börtönbe és bezár, oszt reggel aszondja, hogy egy telefont megenged, ha akarok. Persze én nem ismerek senkit, akit fölhívhatnék, kivéve Miszter Tribble-t, így aztán őt hívom. Kábé egy félórával később odajön a kapitányságra és kihoz a börtönből. Vesz nekem egy jó nagy reggelit a hotelbe és aszondja: – Nézze, miért nem hagyja, hogy benevezzem a zónaközi bajnokságra, amit a jövő héten Los Angelesbe tartanak? Az első díj tízezer dollár. Én fizetem az összes kiadását, maga meg megossza velem a pénzt, amit nyer. Úgy látom, hogy szeret tétbe játszani, és hadd áruljam el, én is nagyon élvezem ilyenformán. Én leszek a maga edzője és szekundánsa. Mit szól hozzá? Még mindig vannak kétségeim, de azért azt gondolom, hogy kinek fáj az, ha megpróbálom, így oszt aszontam, hogy egy ideig csinálom. Mig össze nem

szedek elég pénzt a rákászathoz. Erre én meg a Miszter Tribble lekezelünk egymással és így lettünk partnerek. Hát, Los Angelesbe volt mit nézni! Egy héttel korábban mentünk oda, és Miszter Tribble edzett meg magyarázta a játszmákat, de egy idő után csak rázta a fejét és aszonta, ennek semmi értelme, merthogy "ott van minden lépés a fejében, mint egy könyvbe", így oszt elkezdtünk mászkálni a városba. Miszter Tribble elvitt Diznilendbe, ahol mindenfélére felülhettem és megszervezte azt is, hogy elmenjünk egy filmforgatásra. Mindenféle mozikat csináltak itt, az emberek meg rohangáltak és kiabáltak, hogy "felvétel" meghogy "újra vesszük" meg "ennyi". Meg ilyesmi szarokat. Az egyik film az egy western volt, és az egyik faszi vagy tízszer esett át egy üvegajtón – míg rendesen negcsinálta a dolgot. Na mindegy, szóval csak állunk ott és nézzük, amikor az egyik pasi odajön és aszondja: – Már megbocsásson, maga nem színész? Erre aszondom: – Hogy micsoda? – de a Miszter Tribble aszondja: – Nem, sakkozók vagyunk. Erre a pasi aszondja: – Hát ez nagy kár, mert ez a nagy faszi ideális lenne az egyik szerepre a filmbe, amit csinálok. – Erre hozzám fordul és megtapogatja a karomat: – Atyavilág – aszondja –, ez aztán egy nagydarab izmos srác – biztos, hogy nem tud szerepelni? – Egyszer csináltam – aszondom. – Tényleg? – kiált föl a pasi. – És mibe? – A Lear királyba. – Ez csodás, kicsinyem – aszondja – egyszerűen csodás – és van TSZSZ kártyája is? – Hogy micsodám? – Tévészínészek Szakszervezete, de mindegy – aszondja. – Figyeljen, picinyem, megszerezzük, nem gond. Csak azt szeretném tudni, hogy hol bújtatták magát idáig? Szóval,… de hisz csak magára kell nézni! A tökéletes nagydarab, erős és hallgatag típus – az új John Wayne. – Ez itt nem John Wayne – aszondja miszter Tribble komoran –, hanem egy világhírű sakkozó. – Annál jobb – aszondja a pasi – az okos, nagydarab, erős és hallgatag hős. Nagyon szokatlan összeállítás. – Nem vagyok én olyan okos, mint aminek látszok – mondom, mert őszinte akarok lenni, de a pasi aszondja, nem számít, mert egy színésznek nem kell okosnak lenni vagy őszintének meg ilyesmi – csak megjelenni a színben és elmondani néhány sor szöveget. – A nevem Felder – aszondja – és filmeket csinálok. Szeretnék magával egy próbafelvételt csinálni holnap.

– Holnap versenye lesz – aszondja Miszter Tribble. – Nincs ideje színészkedni, meg próbafelvételekre. – Azért csak passzírozzák be valahogy, oké? Meglehet, hogy ez lesz a nagy áttörés. Miért nem jön maga is, Tribble, magával is csinálunk egy próbafölvételt. – Megpróbáljuk – aszondja Miszter Tribble. – Most pedig menjünk Forrest, mert van még egy kis dolgunk. – Akkor viszlát holnap, picinyem – aszondja Miszter Felder –, és nehogy elfelejtse, mit ígért. Így oszt megyünk tovább.

22 Másnap reggel kezdődik a sakk-bajnokság a Beverly Hills Hotelbe. Én és a Miszter Tribble már korán ott vagyunk és bejegyeztet egész napra mindenféle játszmákra. Alapvetően ez nem valami nagy ügy. Úgy kábé hét perc kellett, hogy megverjem az első szivart, aki regionális bajnok volt és egyetemi tanár valami főiskolán, ami titokban olyan jólesett nekem. Végre megvertem az első professzort igaziból. A következő egy kölyök volt, tizenhét éves, őt egy félóra alatt lemostam. Baromira nagy botrányt csapott, elkezdett őrjöngeni meg bőgni, úgyhogy a mamájának kellett kivonszolnia a teremből. Mindenféle emberekkel játszottam aznap meg a következő nap, és mindet elég gyorsan megvertem, ami nagyon megnyugtató volt, mert amikor a Nagy Sammel játszottunk, akkor ott kellett üljek és nem mehettem ki a klotyóba meg ilyesmi, mert ha felálltam a sakktábla mellől, akkor mindig megpróbált csalni és áttologatni a bábukat. Na mindegy, addigra már eljutottam a döntőig, ami előtt egy pihenőnapot kaptunk. Visszamentem Miszter Tribblével a hotelbe és ott találtunk egy üzenetet a Miszter Feldertől, a filmes pasitól. Ez volt benne: – "Kérem hívjanak föl ma délután az irodámba, hogy holnap megcsinálhassuk a próbafelvételeket." – És a végére oda volt firkáivá a telefonszáma. – Hát, Forrest – aszondja a Miszter Tribble –, nem tudom, mi legyen. Magának mi a véleménye? – Én sem tudom – aszondom –, de azért megmondom az igazat, valahogy izgalmas lenne benne lenni egy filmbe. Még talán találkozók a Rákkel Welccsel vagy kivel. – Hát énszerintem, nem lesz tőle bajunk – aszondja a Miszter Tribble. –

Asszem odaszólok és megbeszélünk egy időpontot. – Így oszt felhívja Miszter Feldert, hogy megkérdezze hova kell mennünk és mikor, amikor hirtelen letakarja a kagylót és megkérdi: – Forrest, tud maga úszni? – Mondom, "aha", erre aszondja a kagylóba: – Igen, tud. Amikor letette a kagylót, megkérdeztem tőle, miért akarta tudni, hogy tudok-e úszni, mire Miszter Tribble aszonta, hogy nem tudja, de szerinte holnap majd megtudjuk, amikor odamegyünk. Ez a forgatás máshol volt, mint az előző, a kapuba elénk jött egy őr és bevitt minket oda, ahova kellett. Miszter Felder épp egy nővel vitatkozik, aki tökre olyan, mind a Rákkell Welcs, de amikor meglát, elkezd vigyorogni. – Á, Forrest – aszondja – milyen szuper, hogy el tudott jönni. Most menjen be szépen azon az ajtón a Sminkbe és a Jelmeztárba, aztán ha végzett ott, akkor jöjjön vissza. Így oszt bemegyek az ajtón és odabenn két hölgy álldogál és aszondja: – Oké, vegye le a ruháját. – Na tessék, már megint! De azért csinálom, amit mondanak. Amikor levetkezek, az egyik hölgy ad egy nagy bogyóforma gumiruhát, amin mindenféle csíkok meg miszar van, a lába meg olyan fura, mintha hálóba lenne csomagolva. Aszondják, vegyem föl. Hármunknak majd egy órába tellett, míg meg tudtuk csinálni. Aztán elküldték a sminkesekhez, ahol leülök és egy nő rámhúzza a gumimaszkot és kezdi kipingálni az arcomból azt, ami kilátszik. Amikor végeznek, aszondják, mehetek vissza a forgatásra. Alig bírok menni ebbe a hálós gumigatyába, meg az ajtót alig bírom kinyitni a hálós kézzel, aztán végül kinn találom magam egy nagy tó mellett, banánfák alatt, meg mindenféle trópusi kinézetű szar közt. Amikor a Miszter Felder meglát, először hátrahőköl, aztán aszondja: – Hát ez csuda, picinyem! Maga pont erre a szerepre való! – Mi ez a szerep? – kérdem, mire aszondja: – Ó, hát nem mondtam volna? Újraforgatjuk a "Fekete Lagúna Szörnyetegét". – Még egy hülye is láthatja, miféle szerepet kaptam itt eljátszásra. Miszter Felder int a nőnek, akivel az előbb vitatkozott, hogy jöjjön közelebb. – Forrest – aszondja –, bemutatom magát Rákkell Welcs kisasszonynak. Hát, aszittem, menten ott esek össze! Ott áll ő egy kivágott köppenybe meg minden. – Nagyon örvendek – aszondom a maszk mögül, de Rákkell Welcs a Miszter Felder felé fordul és baromira dühös. – Mit mondott ez itt? Ez is a mellemről beszél, mi? – Nem bébi, dehogy – aszondja a Miszter Feldér. – Csak aszonta, hogy nagyon örvend a találkozásnak. A maszk miatt nem hallotta elég jól.

Kinyújtom a kezem, de nem fogja meg, hanem hátrahőköl. – Pfuj! Essünk túl ezen a kurva jeleneten már! Na mindegy, szóval Miszter Felder elmagyarázza, mit csinálunk: Rákkell Welcs úszik a vízbe, de elájul, én meg merülök fölfele a víz alól és kimentem, viszem kifele a vízből, de amikor magához tér, megijed és elkezd kiabálni meg sikoltozni, hogy aszondja: – Azonnal tegyen le! Segítség! Meg akarnak erőszakolni! – meg effajta szar. De aszondja a Miszter Felder, hogy nehogy letegyem ám, mert valami rosszfiúk üldöznek minket, ezért oszt vigyem befele a dzsungelbe. Hát elpróbáltuk a jelenetet és először aszittem, hogy egész jó, és hát baromira izgalmas dolog, hogy tényleg a karjaimban tartom Rákkell Welcset, még úgy is, hogy ordítoz közbe: – Azonnal tegyen le! Segítség, rendőr! – meg ilyesmi. De Miszter Felder aszonta, hogy nem voltunk egészen jók és hogy csináljuk meg még egyszer, és ez se volt elég jó, ezért oszt megcsináltuk a jelenetet vagy tízszer-tizenötször. A szünetekbe a Rákkell Welcs csak kiabált, rneg káromkodott Miszter Feldérrel, de az csak azt mondogatta: – Csodálatos, bébi, csodálatos! – meg ilyenféléket. Nekem viszont kezd már tényleg gondom lenni. Már majdnem négy órája volt rajtam ez a szörnyruha, amin nem volt zipzár, amin keresztülpisálhattam volna, és már kezdtem fölrobbanni. De nem akartam szólni, merthogy ez egy igazi film meg minden, és nem akartam senkit se feldühíteni. De azért valamit csak kellett csináljak, így oszt elhatároztam, ha megint a vízbe leszek, egyszerűen belepisálok a jelmezbe, az meg csak kicsorog valahogy a vízbe. Hát, amikor a Miszter Felder aszondja: – Felvétel! – megyek be a vízbe és elkezdek pisálni. Rákkell Welcs meg úszik, aztán elájul én meg fölmerülök és kezdem kifele rángatni a partra. A nő fölébred és elkezd püfölni meg ordítozni, hogy: – Segítség! Gyilkos! Azonnal tegyen le!.– meg minden, aztán hirtelen abbahagyja és aszondja: – Hát ez meg miféle szag? Miszter Felder elkiáltja magát: – Ennyi! – asztán föláll és aszondja: – Mit mondott, szépségem? Ez nincs a forgatókönyvbe. Mire a Rákkell Welcs aszondja: – Szarok a forgatókönyvre! Valami itt büdös! – Aztán hirtelen rámnéz és aszondja: – Hé, maga, hogyishíjják, nem maga pisáit? Annyira zavarba jöttem, hogy nem tudtam, mit csináljak. Álltam ott egy másodpercig, tartom a karjaimban, oszt megcsóválom és aszondom: – Nem én voltam. Életemben most hazudtam először. – Pedig valaki idepisált – aszondja a nő –, én megismerem a szagát! És

nem én voltam! így oszt csak maga lehetett! Hogy mert rámpisálni, maga benga állat? – Aztán elkezd püfölni meg ordítozni hogy "tegyen le", meg "menjen innét!", de én asziszem, hogy a jelenet kezdődik megint, így oszt elkezdem bevonszolni a dzsungelbe. Miszter Felder kiált: – Felvétel! – A kamerák elkezdenek megint zúgni és a Rákkell Welcs csak ordít meg verekszik, mint még soha. A Miszter Felder odakiabálja neki: – Úgy van, ez az, bébi – fantasztikus! így tovább! – Látom, hogy ott van a Miszter. Tribble is, ül egy székbe, csóválgatja a fejét és megpróbál elfordulni. Hát amikor egy kicsit beljebb megyek a dzsungelbe, megállók és megfordulok, mikor kiáltja már Miszter Felder, hogy "Ennyi!", de csak látom, hogy ugrál föl-le és ordítja: – Tökéletes, bébi! Pontosan ezt akartam! Vigye egyenesen be a dzsungelba! Rákkell Welcs meg csak karmol meg ordít: – Menjen innen maga vulgáris állat! – meg ilyeneket, de én nem megyek és csinálom, amit mondtak. Azután hirtelen a nő felkiált. – Jézusom, a ruhám! Én nem is vettem eddig észre, de amikor lenézek, hát vesszek meg, ha a ruhája nem akadt az előbb bele valami bokorba és tökre leszakadt. Én meg csak tartom a karjaimba a Rákkell Welcset, aki anyaszült seggpucér. Megállók és aszondom: – O-hó – és megfordulok, hogy visszavigyem, mire megint elkezd visítani: – Ne, maga idióta! Nem mehetek így vissza! Erre megkérdezem, mit akar, mit csináljak, erre aszondja, hogy bújjunk el valahol, míg összeszedi a gondolatait, így oszt egyre mélyebbre megyünk a dzsungelba, amikor hirtelen egy nagy darab valami röpül felénk egy liánon csüngve. Amennyire meg tudom ítélni, ez a valami egy nagy majom lehet és pont a lábunk előtt ugrik le a földre. Én meg majd elájultam. Hisz ez maga volt a jó, öreg Sue! Rákkell Welcs elkezdett megint ordítozni meg sikoltozni, a Sue meg csak elkap és elkezd ölelgetni. Fogalmam sincs, hogy ismert meg ebbe a szörnyruhába, bár szerintem szagról vagy miről. Na mindegy, a Rákkell Welcs aszondja a végin: – Maga ismeri ezt a kurva ronda páviánt? – Ez nem pávián – aszondom –, hanem orángutáng. A neve Sue. Erre a nő furán néz rám és aszondja: – De hisz ez egy kanmajom, hogy lehet akkor Sue a neve? – Hát ez egy hosszú történet – mondom. Na mindegy, a Rákkell Welcs próbálja magát takargatni a kezével, de a jó öreg Sue az tudja, mit kell csinálni. Letépett két nagy banánlevelet az egyik fáról és odaadta neki, hogy azzal takarja be magát. Később kiderült, hogy átjöttünk egy másik forgatásba, ahol épp egy

Tarzan-filmet csináltak és ahol Sue stiliszta volt. Nem sokkal azután, hogy kimentettek a pigmeusoktól Új-Guineába, Sue megint fehér vadászok fogságába esett és eladták valami Los Angelesi-i állatidomárnak. Azóta mindenféle filmekbe szerepel. Na mindegy, nincs idő a bámészkodásra, merthogy a Rákkell Welcs megint elkezdett őrjöngeni és aszondja: – Vigyenek el azonnal valahova, ahol tudok venni valami ruhát magamnak! – Hát, én nem tudom, hol vesz az ember ruhát a dzsungelbe, mégha filmhelyszínről is van szó, így oszt csak megyünk, és reméljük, hogy majdcsak történik valami. Történik is. Hirtelen egy nagy kerítéshez érünk és úgy gondolom, hogy a másik oldalán már tudunk ruhát szerezni. Sue talál egy kilazult deszkát, felemeli, azon mászunk át, de alighogy kilépünk a másik oldalra, kiderül, hogy nincs mire lépni, így oszt én meg a Rákkell gurulunk lefele egy domboldalon. Amikor leérünk, körülnézünk és látjuk ám, hogy egy bazi nagy út mellett vagyunk. – Atyaúristen! – kiáltja el magát Rákkell Welcs. – De hisz ez a Santa Monica-i sztráda! Fölnézek és látom, hogy lassan ereszkedik lefele a domboldalon Sue. Amikor leér, már hárman állunk odalenn. Rákkell Welcs igazgatja a banánleveleket magán, próbálja befedni magát. – És most mit csinálunk? – kérdem. Kocsik húznak el mellettünk, és bár fura látvány lehetünk, senki nem törődik velünk. – Vigyenek el valahova! – kiabálja a nő. – Muszáj valami ruhát szereznem! – De hol? – kérdem. – Akárhol – sivítja, erre elindulunk a sztráda mellett. Egy kis idő után meglátjuk egy hegyoldalba nagy fehér betűkkel, hogy "HOLLYWOOD", mire Rákkell Welcs aszondja: – Le kell mennünk erről a kurva sztrádáról, át a Rodeo Drájvra, ahol végre kapok magamnak valami ruhát. – Közben egyfolytában igazgatja magán a banánleveleket – ha elölről jön kocsi, maga elé kapja őket, ha meg hátulról, akkor a seggit takarja gyorsan. Ha kétirányú a forgalom, akkor igazán látványos a dolog – mintha legyezőtáncot vagy miszart járna. Elmegyünk a sztráda mellől és átvágunk egy nagy mezőn. – Muszáj ennek a kurva majomnak utánnunk jönni? – kérdi Rákkell Welcs. – Így is elég röhejesen nézünk ki! – Nem szólok egy szót se, de hátrafordulok Sue felé és látom, hogy fájdalmasan összerándul az arca. Ő se találkozott még a Rákkell Welccsel azelőtt, de az látszik, hogy meg van sértődve. Na mindegy, megyünk tovább, és most se törődik velünk szinte senki. A végin egy forgalmas utcára érünk, mire Rákkell Welcs felsóhajt: – Jézusmária, ez a Sunset bulvár! Hogy fogom megmagyarázni, mit keresek seggpucéran a

Sunset bulváron fényes nappal? – Ebben azért igazat adok neki, mert én eléggé örülök, hogy ebbe a szörnyruhába vagyok, így oszt senki nem ismer föl – pedig igazán büszke lehetnék rá, hogy Rákkell Welccsel vagyok. Amikor zöldre vált a közlekedési lámpa, átmegyünk hárman a zebrán, a Rákkell Welcs meg csak csinálja a legyezőtáncát ütemesen és mosolyog az emberekre, mint aki a színpadon van. – Totálisan meg vagyok alázva! – sziszegi a fogai közt nekem. – Csak várjon, mig kikerülünk ebből. Akkor megnézheti magát, maga idióta! Néhány kocsi, benne emberekkel elkezd dudálni a zebránál, mert nyilván megismerték Rákkell Welcset, és amikor átérünk a túloldalra néhány kocsi a nyomunkba szegődik. Mire a Wilshire bulvárra érünk, egész szép tömeg jön mögöttünk; az emberek kijönnek a házakból meg a boltokból és jönnek utánunk – olyan ez, mint a hammelni patkányfogó vagy mi –, a Rákkell Welcs arca meg olyan vörös, mint a cékla. – Maga nem kap még egyszer munkát ebbe a városba! – mondja nekem és közben mosolyog a tömegre, de a fogát összeszorítja. Megyünk egy kicsivel tovább, amikor aszondja: – Na végre, ez már a Rodeo Drájv. – Én meg körülnézek a sarkon, és tényleg itt van a közelben egy női ruhabolt. Megveregetem a Rákkell Welcs vállát és mutatom, de a Rákkell Welcs aszondja: – Pfuj, ez a Popagallo! Ki venne föl manapság egy Popagallo ruhát?! Megyünk tovább egy darabon, amikor aszondja: – Na, ez már a Gianni's, itt vannak jópofa holmik – Így oszt bemegyünk. Az ajtóba áll az eladó pasi, kis bajusszal, fehér öltönyben, aminek felső zsebéből egy zsebkendő kandikál kifele, és baromira kuksiz minket, ahogy bemegyünk. – Szolgálhatok valamivel, hölgyem? – kérdi. – Egy ruhát szeretnék – aszondja a Rákkell Welcs. – Milyenre gondol? – kérdi a pasi. – Akármilyenre, maga bolond, hát nem látja, már ezt a csődületet? Erre az eladó megmutat két sor ruhát és aszondja: hogy itt talál magának való méretet, így oszt a Rákkell Welcs oda is megy, és megnézi a ruhákat. – Tehetek valamit önökért is, uraim? – kérdi a fickó tőlem meg a Sue-tól. – Mi csak vele vagyunk – mondom. Kinézek az ablakon és látom, hogy csinos tömeg gyűlt össze, az emberek a kirakatnak nyomják az orrukat. Rákkell Welcs levett az akasztóról vagy nyolc vagy kilenc ruhát és fölpróbálta őket. Egy kis idő múlva kijött a főikéből és aszonta: – Mit szól ehhez, uram? – Az a fajta barna ruha volt rajta, ami tele van mindenféle övekkel, meg szíjakkal, meg baromira mély a dekoltázsa.

– Ó, én nem is tudom, drága – mondja az eladó –, de ez valahogy nem maga. – Erre visszamegy hátra, fölvesz egy másikat, mire az eladó aszondja: – Ó, ez csodálatos, ebben fantasztikusan néz ki! – Akkor ezt kérem – mondja a Rákkell Welcs, mire aszondja a pasi: – Remek, és hogy akar fizetni? – Hogy érti? – kérdezte a no. – Hát hogy készpénzzel, csekkel vagy hitelkártyával – aszondja az eladó. – Nézze, maga seggfej, hát nem látja, hogy nincs semmi ilyesmi nálam? Mit gondol, földugtam magamnak? – Kérem, hölgyem, ne legyen közönséges – aszondja az eladó. – Rákkell Welcs vagyok – mondja a nő az eladónak. – Majd ideküldök valakit a pénzzel. – Borzasztóan sajnálom, hölgyem – aszondja a pasi –, de mi nem csinálunk ilyen üzletet. – De én vagyok a Rákkell Welcs! – ordítja a nő. – Nem ismert meg? – Idefigyeljen, hölgyem – mondja a pasi. – A nők fele, akik idejárnak, vagy aszondják, hogy ők a Rákkell Welcs, vagy a Fara Főszer vagy a Szófia Lőrén vagy mit tom én. Van valami igazolványa? – Igazolvány?! – kiabálja a nő. – Azt is földugtam volna magamnak? – Nincs igazolvány, nincs hitelkártya, nincs pénz, tehát nincs ruha se – mondja az eladó pasi. – Bebizonyítom én magának, hogy ki a franc vagyok – aszondja a Rákkell Welcs és hirtelen fölhúzza a ruha felsőrészét. – Kinek vannak ilyen cicijei ebben a kibaszott városba? – sziszegi. Kinn a tömeg elkezdi ordítva verni a kirakatot és éljenez, de az eladó erre lenyom egy kis gombot, mire ott terem egy nagydarab faszi, aki a biztonsági detektív lehet és aszondja: – Oké, seggfejek, le vannak tartóztatva. Jöjjenek velem nyugodtan és feltűnés nélkül, akkor nem lesz semmi baj.

23 Na tessék, már megint börtönbe vagyok. Amikor a biztonsági detektív elkapott minket Gianni boltjába, két busznyi rendőr esett nekünk ordítozva és az egyik odament az eladóhoz és aszonta: – Hát, mi ez a nagy kavarogás? – Ez a nő itt aszondja, hogy ő Rákkell Welcs – mondja az eladó. – Bejön egy csomó banánlevélbe burkolva és nem akar fizetni a ruháért. Ezt a két másikat nem ismerem, de elég gyanúsak nekem.

– Én tényleg Rákkell Welcs vagyok – kiabál a nő. – Hát persze, hölgyem – aszondja a zsaru. – Én meg a Clint Eastwood. Nem nyújtaná a karját ennek a két kedves fickónak? – és ezzel a két rendőrre mutat. – Nos – aszondja a főzsaru nekem meg a Suenak –, mi a sztorijuk? – Egy filmbe voltunk – aszondom. – Ezért van magán ez a szörnyruha? – kérdi. – Aha – mondom. – És ez meg? – aszondja és Sue-ra mutat. – Ez egy elég valósághű jelmez, mondom itt magamnak. – Ez nem jelmez – aszondom. – Ez egy telivér orángutáng. – Tényleg? – kérdi a rendőr. – Mondok magának valamit. Van benn a kapitányságon egy faszi, aki igen szeret fotózni, és lekapná magukat is szívesen, bohócok. Jöjjenek szépen velünk – és kerüljék a hirtelen mozdulatokat. Na mindegy, a Miszter Tribble megint kiváltott. Miszter Felder egy egész szakasz ügyvéddel jelent meg Rákkell Welcsér, aki addigra már hisztériás rohamot kapott. – Várjanak csak! – visította fiekem, amikor végre elengedték. – Ha rajtam múlik, még néma stiliszták se lehetnek ötezer mérföldes körzetbe! Ebbe tisztára igaza lehet, mert nekem úgy tűnik, hogy befellegzett a filmes karrieremnek. – Ilyen az élet, picinyem, de azért egyszer meghívnám ebédre – mondja a Miszter Felder, amikor elmegy. – Majd elküldök valakit a szörnyruháért. – Na, gyerünk, Forrest – aszondja Miszter Tribble. – Nekünk más pecsenyét kell most kisütögetnünk. Már a szállodába Miszter Tribble meg én meg a Sue ülünk a szobában, hogy megbeszéljük a dolgokat. – Ez egy kis gondot okoz nekünk, ez a Sue – aszondja Miszter Tribble. – Úgy értem, úgy kellett fölcsempésznünk a hátsó lépcsőn meg minden. Nehéz dolog egy orángutánggal együtt utazni, ezzel szembe kell néznünk. Mondom, hogy én szeretem a Sue-t, merthogy megmentette egyszer az életünket a dzsungelbe. – Hát én meg is értem az érzelmeit – aszondja. – És hajlandó is vagyok próbát tenni vele, de jól kell viselje magát, különbé megint bajba kerülünk. – Úgy lesz – aszondom, és a jó öreg Sue meg bólogat meg vigyorog erre, mind egy majom. Na mindegy, másnap van a meccsem az Iván Petrokiviccsel, aki nemzetközi nagymester és akit Ő Szinte Ivánnak is hívnak. Miszter Tribble

elvitt engem egy ruhaboltba és bérelt nekem egy szmokingot, mert ez egy nagyon úri megmozdulás lesz, egy csomó nóstabilitással. A nyertes meg kap tízezer dollárt, aminek a fele pont elég lenne hogy beindítsam a rákászatomat, ezért oszt nem is szabad hibáznom. Hát amikor beérünk a terembe, ahpl a játszmát tartjuk, már vagy ezer ember tolakszik ott, az asztalnál meg ott ül a Szinte Iván és néz rám, mind egy Muhamed Ali vagy ki a szar. A Szinte Iván egy nagydarab ruszki pasi, olyan magas a homloka mind a Frankenstein szörnyének, göndör fekete haja olyan, mint egy hegedűművésznek. Amikor fölmegyek hozzá és leülök, morog valamit, mire egy másik pasi aszondja: – Kezdődjön a meccs! Szinte Iváné a fehér csapat, őneki kell kezdeni és kezd is a Ponziani megnyitással. Én lépek utána, ez a Réti megnyitás, és minden elég simán megy. Csinálunk két-két lépést, amikor Szinte Iván a Falkbeer gambittal próbálkozik, a huszárjával lép és le akarja ütni a futómat. [gambit = nyitócsel, gyalogok feláldozása a megnyitásban (V.T.)]

De én számítottam erre, ezért bevetem a Noé Bárkája csapdát és én veszem le az ő huszárját. Szinte Iván nem tűnik valami boldognak, de azért bedobja a Tarrasch fenyegetést a bástyám ellen. Engem ez se ér váratlanul, csinálom a Királyindiai védelmet, ami arra kényszeríti, hogy a Scheveningen variációval éljen, amitől viszont használhatom a Benoni ellenlépést. Ő Szinte Iván kicsit csalódottnak látszik, az ujjait ropogtatja és az ajkát harapdálja és egy kétségbeesett lépéssel próbálkozik – a Sültmáj támadással –, amire én behúzom az Aljehin védelmet. Egy ideig úgy néz ki, hogy készül a matt, de a Szinte Iván bedobja a Hoffman manővert és kitör! Kinézek Miszter Tribblére aki csak rámmosolyog, miközbe a szája ezt a szót formázza: – Most! és mindjárt tudtam, miről van szó. Tudják, volt egy-két trükk, amire még a Nagy Sam tanított meg a dzsungelbe és amik nincsenek a nagykönyvbe és itt az idő, hogy bevessem őket – például a Kókuszdió gyalogáldozat Főzőüst variációját, amikor kockára teszem a vezéremet és ráveszem az ellenfelemet, hogy ő meg kockáztassa a huszárját. Sajnos nem jött be, Szinte Iván nyilván észrevette, mi következik és levette a vezéremet, erre oszt én kerültem bajba! A következőben a Fűkunyhó csellel próbálkoztam, de nem vette be, amikor a megmaradt futómmal meg akartam téveszteni. Levette a futómat meg a bástyámat is és a Petrov sakkal indított, mire minden erőmmel be kellett vetnem ez ellen a Pigmeus fenyegetést.

A Pigmeus manőver a Nagy Sam specialitása volt, és tényleg jól megtanította nekem. A meglepetésen alapszik, egy csomó félrevezetésen, és ha a fickó beveszi, akkor szögre akaszthatja a fűszoknyáját és mehet a búsba. Imádkoztam, hogy bejöjjön, mert ha nem megy, akkor nemigen van más ötletem és felkészülhetek a temetésre. Hát Szinte Iván morog vagy kétszer, fölveszi a huszárját és ítiyolcas mezőre lép vele, ami azt jelenti, hogy két lépésen belül bejön a Pigmeus csel, sakkot adok neki és nem tud ellene semmit csinálni. De a Szinte Iván érezte a cselt, gyanakodott, mert vagy kilencszer-tízszer ide-oda tologatta a huszárt és sose vette le a kezét róla, amitől a lépés nem számított véglegesnek. Olyan csend volt a terembe, hogy azt is lehetett volna hallani, ha egy gombostűt leejtenek, én meg olyan ideges voltam, hogy majd széjjelrobbantam. Odapillantottam Miszter Tribblére, aki az égre emelte a szemét, mintha imádkozna, a Szinte Iván szekundánsa meg komoran nézett maga elé, Szinte Iván még vagy háromszor előretolta a huszárt, de mindig visszahúzta. Végül oszt úgy látszott, hogy mást fog csinálni, de aztán megint fölemelte a huszárt és elkezdte a nyolcas kocka fölött forgatni, én visszafojtottam a lélegzetemet, a terem meg hallgatott mint a sír. A Szinte Iván meg csak forgatja a bábut, nekem közben majd kiugrik a szívem, amikor a pofa hirtelen rámnéz, egyenesen a szemembe – és én nem tudom, hogy történt, merthogy baromira ideges voltam, de hirtelen kicsusszant belőlem egy olyan igazi hagymás-babos fing és akkorát reccsent, mintha valaki egy lepedőt hasított volna ketté! A Szinte Iván arcára kiül a döbbenet, hirtelen elereszti a bábut és az égnek emeli a kezeit és aszondja: – Hrrr! – és elkezdi legyezni az orra előtt a levegőt és közben befogja az orrát. Az emberek a közeibe hátrahőkölnek és a zsebkendőjükbe rejtették az orrukat, nekem meg olyan vörös lett a pofám, mind egy liter kecsöpnek. De ahogy elül a dolog, lenézek a táblára és vesszek meg, ha a Szinte Iván nem hagyta a huszárt a nyolcas kockán! így oszt azonnal leverem a huszárommal, aztán még leveszek vagy két gyalogot, a vezérét és mattolom a királyt! Megnyertem a meccset és ötezer dollárt! Megint bejött a Pigmeus csel! Közben egész idő alatt a Szinte Iván hangosan reklamál és tiltakozik meg gesztikulázik, és a pasi akivel van, azonnal be is adja ellenem a formás panaszt. A verseny bírája lapozgat a szabálykönyvbe oszt elkezdi mondani: – "Tilos a játékosnak tudatosan olyasmit tenni, amivel ellenfelének figyelmét elvonja a folyó játékről."

Miszter Tribble feláll és aszondja: – Hát, nem hinném, hogy bizonyítani tudják, hogy az emberem tudatosan tette, amit tett. Önkéntelen dolog volt. Erre a bíró nyálaz tovább a könyvbe és aszondja: – "Tilos a játékosnak illetlen vagy sértő magatartást tanúsítani ellenfelével szemben." – Nézze – aszondja erre Miszter Tribble –, magának sose kellett még fingani? Forrest nem akart ezzel semmi rosszat. Hisz már hosszú ideje itt ültek. – Hát, nem is tudom – aszondja a verseny rendezője –, de ezek fényében, asszem díszfalicitálni fogom a versenyből. – Nem adna neki azért még egy lehetőséget? – kérdi Miszter Tribble. A bíró gondolkozik egy darab ideig, tépdesi az állat és aszondja: – Hát, talán, de tartsa magában a szeleit, mert nem tűrhetünk el ilyen viselkedést itt. Tehát kezd úgy kinézni, hogy hagyják, hogy befejezzem mégis a játszmát, de hirtelen nagy mozgás támad a terem végébe, a hölgyek visítoznak és amikor fölnézek látom, hogy a jó öreg Sue lendül ám felénk egy csilláron! Amikor fölénk ér, rápottyan a sakktáblára, repülnek a bábuk mindenfele, a Szinte Iván meg hanyatt esik, de közben letépi egy kövér nőről a ruháját, aki úgy nézett ki, mint egy bizsubolt kirakat. A nő elkezd sikítozni meg ordítozni és orrbavágja a versenybírót, Sue meg ugrál az asztalon és vicsorog, erre mindenki pánikba esik, egymást tapossa és kiabál rendőrért. Miszter Tribble elkapja a karomat és aszondja: – Menjünk innét, Forrest, amúgy is sok baja volt már ebbe a városba a rendőrökkel. Hát ezt nem is tudnám tagadni. Megyünk hát vissza a hotelbe, és Miszter Tribble aszondja, hogy tartsunk megint megbeszélést. – Forrest – aszondja –, nem hiszem, hogy menni fog tovább a dolog. Maga úgy sakkozik mind egy isten, de a dolgok egy kicsit összegabalyodtak. Ami ma délután történt, az finoman szólva is bizarr volt. Én csak bólogatok, a jó öreg Sue meg elég komoran néz maga elé. – Nos, megmondom mit csinálunk, Forrest. Maga jó fiú, ezért nem hagyhatom itt Kaliforniába, elintézem, hogy visszajussanak a Sue-val Alabamába vagy ahova akarja. Tudom, hogy kell egy kis pénz a rákászat megnyitásához, de a nyereményrésze, ha le is vonjuk belőle a kiadásokat, alig kevesebb mint ötezer dollár. Miszter Tribble átad egy borítékot, és amikor belenézek, látom, hogy egy csomó százdolláros van benne. – Sok sikert a vállalkozásához – aszondja. Miszter Tribble hívott egy taxit és kivitt minket a vasútra. Elintézte, hogy Sue a poggyászkocsiba utazzon egy ketrecbe, és aszondja, hogy bármikor meglátogathatom útközbe és vihetek

neki ennivalót meg mindent. Hozzák a ketrecet és a Sue belemegy, oszt erre elviszik. – Hát sok szerencsét, Forrest – aszondja Miszter Tribble és kezet rázunk. – Itt a névjegyem, és hívjon fel és mesélje el, hogy mennek a dolgok, oké? Elteszem a névjegyet, megint kezet rázunk és én szomorú vagyok, mert Miszter Tribble nagyon rendes ember volt, erre én cserbenhagytam. Ültem a vonatban, nézek kifele az ablakon és a Miszter Tribble kinn áll a peronon. Amikor a vonat kihúz, fölemeli a kezét és búcsút int. Így indultam el megint, és hosszú idő után először aznap éjjel tele volt a fejem mindenféle álmokkal – hogy megyek hazafele, hogy találkozók a mamámmal. Bubbáról is álmodtam meg a garnélákról és persze a Jenny Curranról is. Mindennél jobb szerettem volna a világon, ha nem vagyok egy ilyen hülye fickó.

24 Hát, végre megint itthon vagyok. A vonat hajnali három körül ért a Mobile-i állomásra, és kitették a Sue ketrecét is, oszt otthagytak minket a peronon. Nincs a közelben senki, csak egy fickó, aki sepreget, egy másik meg egy padon aludt, így oszt Sue meg én gyalog mentünk be a belvárosba és egy elhagyott épületben húztunk meg magunkat éjszakára. Másnap reggel veszek a Sue-nek néhány banánt a piacon, magamnak meg találtam egy büfét, nagy reggelit csaptam, szalonnás tojásból, palacsintákból meg minden, aztán úgy gondoltam, hogy keríteni kéne valamit, ahol lakhatnánk, így oszt elindultam a katolikus szegényház felé. Útközben elmentünk a régi házunk helye mellett, és nem maradt ott semmi, csak egy csomó gyom meg égett fadarab. Furcsa érzés volt ezt látni, azért oszt mentünk tovább. Amikor a szegényházba értem, mondtam Suenak, hogy várjon odakinn, hogy nehogy halálra ijessze itt az apácákat, és bementem és érdeklődtem a mamám felől. A főnővér nagyon kedves volt és aszondja, nem tudja, hol a mamám, csak azt, hogy összeállt egy protestánssal, de próbáljak érdeklődni a parkba, mert oda sokszor járt a mamám délutánonként, így oszt a Sue meg én odamentünk. Volt ott a padokon néhány hölgy, én meg odamentem és mondom, hogy ki vagyok, erre az egyik rám néz meg a Sue-ra és aszondja: – Ezt gondolhattam volna. De azért elmondta, hogy azt hallotta, hogy a mamám gatyákat vasal egy

száraztisztító szalonba a város másik végén, ezért oszt odamegyünk a Sueval és tényleg, ott van a mamám és izzadva vasalja a gatyákat. Amikor a mamám meglát, eldob mindent a kezéből és a karomba veti magát. Bőg, a kezét tördeli, meg szipog, ahogy szokta. Kedves öreg mamám! – Ó, Forrest – aszondja –, végre itthon vagy! Nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, és minden este sírtam, azóta, hogy elmentél. – Ez persze nem lep engem meg, ezért a protestánsról kérdezem. – Az a nyomorult kéjenc – aszondja a mamám. – Lehetett volna annyi eszem, hogy nem állok össze egy protestánssal. Egy hónap, annyi se és már el is hagyott egy tizenhat éves lányka miatt – pedig már majdnem hatvan éves! Elárulom neked, Forrest, hogy a protestánsoknak igen feslettek az erkölcsei! Épp ekkor egy hang kiabál ki a tisztítóból: – Gladys, te hagytad rajta a vasalót valakinek a gatyáján? – Ó, istenem! – kiabálja a mamám és berohan. Hirtelen sűrű füst jön kifele az ajtón meg az ablakon és odabenn az emberek elkezdenek ordítozni, és mire észbekapok, a mamámat már penderíti is kifele az ajtón egy ronda, kopasz pasi és közben ordítozik vele meg veri. – Mars kifele! – ordítozza. – Ez volt az utolsó csepp a pohárba! Végeztünk! A mamám sír meg hüppög, én meg odamegyek a fickóhoz és aszondom: – Vegye le a mocskos kezét a mamámról! – Ki az isten maga? – kérdi erre. – Forrest Gump – aszondom, mire ez: – Na húzzon maga is innét, és vigye innen a mamáját, mert ki van rúgva! – Jobban teszi, ha nem beszél így a mamámról! – mondom, erre aszondja: – Miért? Mit csinál akkor? Megmutattam neki. Elkaptam és fölemeltem a levegőbe. Bevittem a mosodába, ahol volt egy nagy mosógép, amit a szőnyegekhez használtak. Oda begyömöszöltem, rácsuktam a fedelet és elfordítottam a gombot a "MOS"-hoz. Amikor utoljára láttam, már túlesett az "ÁZTATÁS"-on. A mamám sír meg a zsebkendőjével törölgeti a szemét és aszondja: – Ó, Forrest, most elvesztettem az állásomat! – Ne félj, mama – mondom neki –, minden rendbe jön, merthogy van ám egy tervem. – Hogy lehetne neked terved, Forrest? – kérdi. – Hisz te egy idióta vagy. És hogy lenne egy szegény idiótának terve? – Várj csak, majd meglátod – aszondom. Na mindegy, annak örülök, hogy a jobbik lábammal keltem föl első nap itthon. *

Elindulunk a ház felé, ahol a mamám egy szobát bérel. Bemutatom neki közbe Sue-t és aszondja, nagyon örül, hogy végre van barátom – mégha csak egy majom is. Szóval a mamám meg én megvacsorázunk a szobájába, Sue-nak hoz a konyháról egy narancsot, aztán Sue-val elmegyünk a buszpályaudvarra és felszállunk Bayou La Batre felé, ahol Bubba családja lakik. Egy biztos, amikor utoljára láttam a mamámat, állt a ház előtt, a szemét törölgette és pityergett. De még előtte nekiadtam az ötezer dollár felét, hogy kifizethesse a lakbért meg mindent, amíg én egyenesbe nem jövök, és ezért nem éreztem olyan pocsékul magam. Na szóval, amikor megérkeztünk Bayou La Batréba, minden baj nélkül megtaláltuk Bubbáék házát. Este nyolc van, amikor bekopogunk és egy idő után egy öregember néz ki és megkérni, mit akarunk. Mondom neki, hogy ki vagyok meghogy a Bubbát meg a futball meg a hadsereg óta ismertem, mire ideges lesz, de azért beereszt. Mondom Suenak, hogy maradjon a kertben és húzza meg magát, mert nem valószínű, hogy láttak errefelé olyasmit, mint ő. Szóval ez a Bubba apukája volt, ad nekem egy pohár jeges teát és elkezd mindenfélét kérdezgetni. Bubbáról, hogy ölték meg, meg minden, én meg elmontam, amit tudtam. A végén aszondja: – Évek óta töröm rajta a fejem, Forrest – mondd meg nekem, miért halt meg Bubba? – Mert lelőtték – mondom, mire aszondja: – Nem, nem erre gondolok, hanem arra, hogy miért? Miért vitték egyáltalán oda? Gondolkozom vagy egy percig és aszondom: – Hát szerintem, mi jót akartunk. És csináltuk, amit mondtak. Erre aszondja: – És szerinted megérte? Hogy ennyi fiút megöltek érte? Erre aszondom: – Tetszik tudni, én csak egy idióta vagyok, de ha tényleg a véleményemet akarja tudni, akkor egy kalap szart ért az egész. Bubba apukája bólint a fejével. – Én is így gondolom – aszondja. Na mindegy, szóval mondom ám neki, miért jöttünk. Mesélek neki Bubba terveiről, hogy egy igazi rákászától kéne csinálni, meg hogy találkoztam az öreg slicceltszeművel, aki megmutatta, hogy kell garnélát tenyészteni. Erre nagyon izgatott lett és elkezdett mindenfélét kérdezni megint, amikor hirtelen nagy rikácsolás hallatszik a kert felöl. – Valami a csirkéimet bántja! – kiáltja Bubba apukája, oszt fogja a puskáját és megy az ajtó fele. – Valamit el kell mondjak – aszondom és elmondom, hogy odakinn van a Sue, viszont sehol se találjuk. A Bubba apukája visszamegy a házba és kijön egy nagy elemlámpával és

körbevilágít a kertbe. Egy nagy fa alá is, ahol egy bazi nagy kan kecske kaparja a földet. Ezután fölvilágít a fára és ott ül a Sue egy ágon, és halálra van rémülve. – Mindig ezt csinálja ez a kecske – aszondja a Bubba apukája. – Nem mész onnan?! – kiabálja és hozzávág a kecskéhez egy botot. Amikor a kecske elmegy, lemászik a Sue és együtt megyünk be a házba. – Hát ez meg miféle szerzet? – kérdi a Bubba apukája. – Ez egy orángutáng – mondom. – Úgy néz ki, mind egy gorilla, nem? – Egy kicsit – mondom –, de nem az. Na mindegy, a Bubba apukája aszondja, hogy ott alhatunk aznap éjjel, másnap eljön velünk és segít helyet találni a garnélatenyésztéshez. Csendes szél fújt az öböl fölött, az ember hallotta a békabrekegést, a tücsköket, sőt időnként azt is, hogy a halak ki-kiugrálnak a vízből. Kedves, békés hely volt, és azonnal az jutott az eszembe, hogy itt biztos nem kerülök bajba. Másnap kora reggel Bubba apukája házikolbásszal, sült tojással és kenyérrel várt reggelire, oszt utána csónakba szálltunk és elindultunk az öbölbe. Csend van és valami enyhe köd a víz felett. Időnként madarak repülnek föl a mocsárból. – Ez itt – aszondja a Bubba apukája –, idáig jön be a dagállyal a sós víz – és ezzel egy kis tóra mutat a mocsár mellett. – Van egy csomó hasonló tengerszem errefele, ha én arra készülnék, amire ti, akkor itt csinálnám. Odaevezünk a tóhoz. – Nézd csak – aszondja –, ott egy kis szigetecske és látod a tetejét egy kalyibának is. – Az öreg Töm LeFarge élt itt annak idején, de már vagy négy vagy öt éve meghalt. Azóta senkié ez a terület. Ha akarod, tedd rendbe a kalyibát és maradhattok. Nemrég még láttam itt két csónakot is, ha szerencsés vagy, akkor az egyiket talán még lehet használni. Tovább evezünk, amikor aszondja: – Az öreg Töm kiépített egy deszkaösvényt a mocsárba a tavakig innen vadászott vadkacsára meg innét horgászott. Szerintem ezt is rendbe lehet hozni, így oszt tudsz majd közlekedni is. Hát hadd áruljam el, hogy ideálisnak látszott a hely. A Bubba apukája aszondja, hogy mindig lát e tengerszemekbe garnélát is, és nem okoz majd gondot hálóval összefogni néhányat és elkezdeni etetni őket. A másik dolog, amit mondott, hogy tapasztalatból tudja, hogy a garnéla szereti a gyapotmagot, ami azért is jó, mert olcsó. Aszondja, hogy a legfontosabb, hogy hálóval lekerítsük a tavakat, oszt rendbetegyük a kalyibát és beszerezzünk olyan létfontosságú dolgokat, mint a

mogyoróvaj, lekvár meg ilyesmi szarok. Ha ez kész, kezdhetjük tenyészteni a rákot. Így oszt még aznap belevágtunk. Bubba apukája visszavitt minket a házához és mi bementünk vele a városba és elkezdtünk venni mindenfélét. Aszonta, használhatjuk a csónakját, míg ki nem javítjuk a mienket és aznap éjjel már én meg a Sue a kalyibába aludtunk. Volt egy kis eső, a tető meg ázott befele, mint az őrült, de nem érdekelt. Másnap reggel mindent megjavítottam. Majd egy hónapba tellett, míg mindent megcsináltunk – kellemes lett a kalyiba, megszereltük a csónakot meg a deszkaösvényt és körbekerítettük dróthálóval a tavakat. Végül eljött a nap, amikor bele kellett rakni a garnélákat. Vettem egy rákászhálót és Sue-val egész nap kinn voltunk a vizén és rákásztunk. Estére már vagy harminc kiló garnélát fogtunk és raktunk át a tóba. Ott úsztak körbefele meg mintha táncoltak volna a vízben. Hát, istenem, igen szép látvány volt! Másnap reggel vettünk három mázsa gyapotmagot és belehajítottunk mindjár vagy ötven kilót a tóba, aztán másnap reggel elkezdtük feltölteni a következő tót garnélával. Ezt csináltuk egész nyáron, aztán ősszel és télen, és akkorra már négy tavunk működött és nagyon rózsaszínűek voltak a kilátások. Esténként kiültem a tornácra és fújtam a szájhermónikát, szombatonként bementem a városba, vettem magamnak egy kis rekesz sört, és kellemesen berúgtunk a Sue-val. Végre úgy érzem, hogy tartozók valahova, és tisztességes munkát végzek, és el is határozom, hogy amint eladjuk a termést, akkor jó dolog lesz megkeresni a Jennyt, mert talán akkor már nem lesz dühös rám.

25 Nagyon szép júniusi nap van, amikor elhatározom, itt az ideje a termés begyűjtésének. Sue-val hajnalba kelünk, lemegyünk, kivetjük a hálót és húzzuk, míg meg nem akad valamibe. Sue próbálja előbb kiszabadítani a hálót, aztán én, aztán együtt, végre rájövünk, hogy nem is akadt bele semmibe – annyira tele van garnélával, hogy moccantam se bírjuk! Estére kiszedünk vagy másfél mázsa rákot, egész éjjel szortírozzuk őket méret szerint. Aztán kosárba rakjuk őket és levisszük a csónakhoz. Olyan súlya van a rákoknak, hogy majdnem elsüllyedünk a Bayou La Batre vizébe. Volt egy raktár és csomagolóüzem a parton és Sue meg én kivonszoljuk a kosarakat és bevisszük leméretni. Amikor végzünk, kapunk az egészért nyolcszázhatvan dollárt! Ez kábé az első tisztességes keresetem azóta, hogy az Okostojásokkal szájhermónikáztam.

Majd két hétig minden nap aratjuk a Sue-val befele a garnélát és visszük az átvevőhöz. Amikor végzünk, az összes pénz kilencezer hétszáz dollár és huszonhat cent, amit érte kapunk! A rákászkodás sikeres lett tehát! Hát, hadd áruljam el – nagyon boldogok voltunk. Elvittünk egy kisebb kosár garnélát a Bubba apukájának, aki boldog volt és aszonta büszke lesz ránk, meghogy milyen jó lett volna, ha Bubba is velünk van. Aztán én meg Sue buszra ültünk és elmentünk Mobile-ba ünnepelni. Először is elmentem a mamámhoz a házba, ahol szobát bérel, és elmondtam neki mindent a pénzről meg mindent, amitől ő is boldog lett. – Ó, Forrest – aszondja –, annyira büszke vagyok rád – hogy hiába vagy fogyatékos meg minden, mégis boldogulsz. Na mindegy, mondom a mamámnak, mi a tervem, hogy jövőre háromszor annyi tóba termelünk garnélát meg hogy kell valaki, aki észben tartja, mennyi a pénzünk meg ilyesmi, és megkérdem, csinálná-e nekünk. – Aszondod, hogy menjek le Bayou La Batréba? – kérdi a mamám. – De hisz ott nincs semmi élet! Mit csináljak ott magammal? – Hát majd számolod a pénzt – aszondom. Ezután én meg a Sue bemegyünk a belvárosba és eszünk egy királyi vacsorát. Lemegyek a dokkba és veszek Sue-nak egy halom banánt, aztán magamnak meg megrendeltem a legnagyobb vacsorát, amit csak meg bírtam enni, volt benne krumplipüre meg zöldborsó meg minden. Aztán akartam valahol egy sört inni, és épp elmegyünk egy kikötői kocsma előtt, amikor baromi hangos káromkodást meg kiabálást hallok, és hiába tellett el annyi év az egyetem óta, azonnal megismerem a hangot. Benézek az ajtón és mit látok? Hát a jó öreg Curtist az egyetemről. Curtis nagyon megörült nekem, és mindjárt mondta is, hogy seggfej fasszopó anyabaszó vagyok, meg hasonló kedves dolgokat, ami csak az eszébe jutott. Kiderült, hogy a Curtis profi futballista lett a Washingtoni Rézbőrűeknél az egyetem befejezése után, de kirúgták, mert egy bulin beleharapott a csapat tulajdonosának a seggibe. Néhány évig két másik csapatnál játszott, de aztán eljött dokkmunkásnak, ami aszondja pontosan megfelel annak a tudásnak, amit az egyetemen kapott. Na szóval a Curtis vett két sört és leültünk és beszéltünk a régi szép időkről. A Snake, aszondja, középhátvédet játszott a Green Bay Packersnél, de oszt elkapták, amikor a minnesotai Vikingekkel való meccs félidejében megivott két liter vodkát. Oszt játszott a nyújorki Giantsnál is, de annyira piált, hogy egyszer elfeledte tovább passzolni a labdát, a hátvédeknek kellett mögé rohanni és elvenni tőle. Így oszt most a Snake egy piszlicsáré kis georgiai csapatnál edzősködik. Két sör után eszembe jutott valami, oszt meg is montam a Curtisnek.

– Mi lenne, ha nekem dolgoznál? – kérdem tőle. Curtis elkezd káromkodni meg kiabálni, de egy perc után rájövök, hogy igazába azt akarja tudni, mi a munka, így oszt mondom neki a garnéla dolgot, meg hogy terjeszkedni akarok. Káromkodik meg kiabál egy darabig, oszt aszondja: – Oké. Így oszt nyáron, meg az őszön, aztán a következő év tavaszán keményen dolgozunk, én meg a Sue meg a mamám meg a Curtis – sőt még adtam munkát a Bubba apukájának is. Abban az évben már majdnem harmincezer dollárt csináltunk és csak mentünk fölfele tovább. Nem is mehettek volna jobban a dolgok – a mamám alig sírt már és egy nap valaki látta, hogy a Curtis mosolyog – bár azonnal abbahagyta és elkezdett káromkodni meg kiabálni, amikor észrevette, hogy nézik. Nekem azonban nem olyan jó, mint hinnék, mert nagyon sokszor gondolok a Jennyre meg hogy mi lehetett belőle. Egy nap el is határoztam, hogy csinálok valamit. Vasárnap volt, felöltöztem és bementem Mobile-ba busszal és elmentem a Jenny mamájának a házába. Ült a tévé előtt, amikor kopogtam. Amikor mondom neki, ki vagyok, aszondja: – Forrest Gump?! Ez hihetetlen. Gyere csak befele! Ülünk egy ideig, ő a mamámról kérdezget meghogy mit csinálok, aztán végre megkérdem, mi van a Jennyvel. – Hát, nem sokszor hallottam róla mostanába – aszondja a Mrs. Curran. – Asszem, valahol Észak-Karolinában él. – Van neki valami szobatársa vagy ilyesmi? – kérdem. – Ó, hát nem is tudtad, Forrest? – aszondja – Hát a Jenny férjhez ment. – Férjhez? – Két éve már. Indianába élt, onnét Washingtonba ment és a következő hír az volt, hogy kapok egy képeslapot tőle, amin mondja, hogy férjhez ment és leköltöznek Észak-Karolinába. Mondjak neki valamit, ha jelentkezik? – Nem – aszondom. – Esetleg csak azt, hogy sok sikert kívánok neki. – Átadom – aszondja a Mrs. Curran – és nagyon örülök, hogy meglátogattál. Nem tudom, lehet, hogy számítanom kellett volna erre a hírre, de nem számítottam. Vert a szívem, a kezem egyszerre volt jéghideg és nyirkos és legszívesebben elmentem volna valahova és összegömbölyödtem volna, mint amikor a Bubbát megölték is csináltam. És ezt is csináltam. Találtam egy bokrot valakinek a kertjében, odamásztam alája és összegömbölyödtem. Szerintem még a hüvelykujjamat is szopni kezdtem, amit már rég nem csináltam, mert a mamám aszonta, hogy ilyet csak az idióták csinálnak, hacsak

nem kisgyerekek. Asszem jó másfél napig feküdhettem ott. Nem nehezteltem Jennyre, azt tette, amit kellett. Végtére is én idióta vagyok, és bár sok ember mondja, hogy idiótához ment feleségül, azt azért nem tudhatják, mi vár rájuk, ha tényleg hozzámennek egy igazihoz. Asszem leginkább sajnáltam magamat, mert közbe tényleg elértem azt, amiről aszittem, hogy egyszer majd a Jennyvel együtt érjük el. És amikor a mamája aszonta, hogy férjhez ment, akkor mintha egy rész meghalt volna bennem, amit nem lehet visszacsinálni, mert ha hozzámegy az ember valakihez, az nem olyan mintha megszöknek előle. A házasság nagyon komoly dolog. Időnként sírtam is azon az éjszakán, de ez se sokat segített. Késődélután másztam elő a bokor alól és visszamentem Bayou La Batréba. Nem mondtam senkinek, mi történt, mert úgy gondoltam, senkinek nem tenne jót. Sok dolgom volt a tok körül, meg kellett javítani a hálókat, így oszt kimentem egyedül. Mire végeztem, már sötét volt és én meg döntésre jutottam – belevetem magam a garnélatenyésztésbe, és hülyére dolgozom magamat. Ennél többet nem tehetek. Így is lett. Abban az évben hetvenötezret szedtünk össze nettóba, a bolt kezdett annyira menni, hogy megint embereket kellett fölvenni, hogy menjen a dolog. Az egyik ember a jó öreg Snake volt, a középhátvéd az egyetemről. Nem volt boldog a jelenlegi munkahelyén, a piszlicsáré kis futballcsapatával, ezért oszt rá meg a Curtisre bíztam a csatornarendszer feltöltését és tisztán tartását. Aztán megtudtam, hogy a Feller edző nyugdíjba ment, ezért neki is munkát ajánlottam, meg a két segédedzőnek is, akik szintén nyugdíjasok voltak már és egy dokkba dolgoztak. Rövidesen az újságok is kiszagolták, mi folyik és leküldték egy riportert, aki csinált egy interjút, egy olyan "a mi fiúnk sikeres lett" fajtát. A következő vasárnap meg is jelent a cikk, benne egy fotó rólam, a mamámról meg a Sueról, a címe meg az volt, hogy "Sikeres Vállalkozó Lett a Született Idiótából". Na szóval, nem sokkal később aszondja a mamám, hogy föl kéne venni még valakit, aki segítene neki a könyvelésbe, meg aki pénzügyi tanácsokat is tudna adni, merthogy kezd már túl sok lenni a, pénz. Gondolkoztam egy ideig és úgy döntöttem, hogy felhívom a Miszter Tribblét, mert ő csinált egy kalap pénzt már azelőtt, hogy nyugdíjba ment. Aszonta, nagyon örül és hogy azonnal felül a következő gépre. Egy héttel azután, hogy megjött, aszonta nekem a Miszter Tribble, hogy üljünk le és beszéljünk. – Forrest – aszondja –, ez tényleg nagyon figyelemreméltó, amit csinált eddig, de már azon a ponton van, amikor komoly pénzügyi tervezésre van

szükség. Megkérdem, miről van szó, erre aszondja: – Innvesztálásról, deverzifikaállásról! Nézze, ahogy én látom, a következő pénzügyi évben legalább százkilencvenezer dollár lesz a profitja. Az aztán következőben meg legalább negyedmillió. Ekkora profit már vissza kell innvesztálni, különben az adóhivatal hülyére adóztatja. Az amerikai üzlet lényege a re-innvesztállás! így oszt ezt csináltuk. Miszter Tribble vette a kezébe a dolgot és alapítottunk mindjárt pár vállalatot. Az egyik volt a "Gump Rákászati Rt.", a másik meg a "Sue Töltött Rák, Bt.", a másik meg a "Mama Garnélapuding Kft." Hát a negyedmillióból félmillió lett, aztán egymillió, és így tovább, aztán négy további év múlva már ötmillió volt a forgalom. Volt vagy háromszáz alkalmazottunk, köztük a Szarházi meg a Zöldség is, akik már nem pankráltak tovább, hanem rakodták a ládákat a raktárba. Baromira kerestük szegény Dant, de nyom nélkül felszívódott. Megtaláltuk viszont a jó öreg Mike-ot, a pankreátor szervezőt, ő lett a reklámfőnök és a közönségszolgálati igazgató. Miszter Tribble javaslatára Mike alkalmazta a Rákkell Welcset is, aki csinált egy tévéreklámot – beöltöztettük ráknak és táncolt meg énekelt: "Ha Rákkell mondja rák kell, akkor tényleg rák kell! Keresse a Gump termékeket a boltokba!" Na szóval, dőlt a pénz. Volt egy egész hűtőkocsi flottánk, rákász, osztrigahalász és hal halászhajók. Saját konzervüzemünk, irodaépületünk és komoly pénzeket fektettünk be ingatlanokba, üdülőparkokba és bevásárlóközpontokba, meg olaj és gázüzletekbe. Alkalmaztuk Quackenbush professzort is a Harvard Egyetemről, akit épp kirúgtak onnét, mert egy diáklányt molesztált, ő lett a mamám rákfelfújt üzemének főszakácsa és kreatív igazgatója. Gooch ales is hozzánk került, mert őt még a toborozó körútam után kirúgta a hadsereg. Miszter Tribble őt tette meg a "titkos akciók" felelősének. A mamám elindult és építtetett egy nagy házat nekünk, mert aszonta, nem helyes, hogy egy olyan iparmágnás, mint én egy kalyibába lakjon. A mamám aszonta, hogy Sue maradhat ott, mert persze szemmel kell tartani a dolgokat. Minden nap öltönyt kellett vennem, meg aktatáskát hordtam, mint az ügyvédek. Egyfolytába megbeszélésekre járok, mindenféle szarságot végig kell hallgatnom, ami tisztára úgy hangzik, mint a pigmeus beszéd, a pigmalion, az emberek meg egyfolytába "Misztergumpoznak". Mobile-ba, ott odaadták a város kulcsát és bevettek a kórház meg a szinbólikus zenekar felügyelőtanácsába. Egy nap oszt megkeres egy ember az irodámban és aszondja, azt szeretnék, ha indulnék az Egyesült Államok szenátusi választásán.

– Maga abszolút nyerő lenne – aszondja a fickó. Öltönybe volt és szivarozott. – Egy korábbi futballsztár és háborús hős, híres asztromamuka és elnökök bizalmasa – kell ennél több? – kérdi. Miszter Claxton a neve. – Nézze – aszondom neki –, én csak egy idióta vagyok. Nem tudok én semmit a politikáról. – Akkor maga még tökéletesebb! – aszondja a Miszter Claxton. – Nézze, nekünk olyan jó ember kell, mint maga. Maga a föld sója, merem állítani. A föld sója! Nem tetszik nekem sokkal jobban az ötlet, mind egy csomó más emberé, merthogy folyton más emberek ötletei miatt kerültem bajba. De azért megbeszélem a dolgot a mamámmal, aki azonnal elkezd süni, és aszondja, milyen boldog és hogy folyton erről álmodott, hogy a fia egyszer az Egyesült Államok szenátora lesz. Hát, eljön a nap, amikor bejelentem, hogy indulok a választáson. Miszter Claxton és a többiek kibérelték a mobile-i nagytermet és kirángatnak a színpadra a tömeg elé, akik mind fejenként ötven centet adtak azért, hogy meghallgassák ezt a szarságot. Hosszú beszédek jönnek, oszt én kerülök sorra. – Honfitársaim – kezdem. Miszter Claxton meg a többiek írták a beszédet és aszonták, hogy lesznek kérdések is utána. Mennek a tévékamerák, villannak a vakuk és a riporterek jegyzetelnek. Végigolvasom a beszédet – ami nem túl hosszú, de nincs is sok értelme –, de hát mit csináljak? Én csak egy szegény hülye vagyok. Amikor végzek, egy riporternő feláll és fölnéz a jegyzetfüzetéből. – Jelenleg épp az atomhalál küszöbére értünk – aszondja –, a gazdaság romokba, országunkat gyűlölik a világba, a városainkban gengszterháborúk dúlnak, emberek éheznek, a vallás kiveszett otthonaink falai közül, tombol a mohóság és a kapzsiság, a farmereink tengődnek, idegenek szálljak meg az országot és veszik el az állásainkat, a szakszervezeteink korruptak, a csecsemők meghalnak a gettókban, igazságtalan adókat fizetünk, iskoláinkban dúl a káosz, a háború itt lebeg a fejünk fölött – mindezek fényébe, Miszter Gump – aszondja – a meglátása szerint, mi a legfeszítőbb dolog ebben a pillanatba? – A terem elcsendesedik, hallani még a nem létező szúnyogok zümmögését is. – A hólyagom. Nekem pisálni kell – aszondom. Ebben a pillanatban a teremben elszabadul a pokol! Az emberek elkezdenek nevetni, éljenezni meg legyezni a kezükkel. A terem hátuljába valaki elkezdi a kántálást, és rövidesen mindenki ezt csinálja a terembe. – PISÁLNI KELL! PISÁLNI KELL! NEKÜNK IS PISÁLNI KELL! – kiabálják. A mamám ott ül mögöttem a színpadon, föláll és elrángat a mikrofon elől.

– Szégyelld magad – aszondja –, így beszélni ennyi ember előtt. – Dehogyis! Dehogyis! – aszondja Miszter Claxton. – Hisz ez tökéletes! Imádják! Ez lesz a kampányszlogenünk. – Hogy micsoda? – kérdi a mamám. A szeme meg összeszűkül, mint egy kis gyöngyöcske. – NEKÜNK PISÁLNI KELL! – aszondja a Miszter Claxton. – Csak hallgassa őket! Soha még ennyire nem találták meg a hangot az egyszerű emberekkel! De a mamám nem veszi be ilyen könnyen. – Ki hallott már ilyen választási jelszót?! – aszondja. – Vulgáris és gusztustalan – nem is beszélve arról, hogy mit jelent? – Jelképes – – aszondja a Miszter Claxton. – Gondolja csak el, posztereket, plakátokat és öntapadós címkéket csináltatunk. Hirdetünk a rádióban, a tévében. Ez egy zsenilis mondat. A Nekünk pisálni kell azt jelenti, hogy ledobjuk magunkról a kormány elnyomását – megszabadulunk minden rossztól, amitől szenved ez az ország… Egyszerre jelenti ez az elégedetlenséget és a megkönnyebbülést! – Micsoda? – kérdi a mamám gyanakvóan. – Magának elment az esze? – Forrest – aszondja a Miszter Claxton –, maga ezennel megkezdte a menetelést Washington felé. * Tényleg így is tűnt. A kampány egész jól ment és a "Nekünk Pisálni Kell" egyszerre ismertté lett mindenütt. Az emberek ezt kiabálták az utcán meg a buszon. A tévékommentátorok meg az újságírók hosszan magyarázták az embereknek, mit is jelent. Prédikátorok kiáltották bele a templomok csendjébe, gyerekek kántálták az iskolákban, kezdett úgy kinézni, hogy én leszek a választások befutója és az ellenfelem meg elkeseredésében át is vette tőlem a jelszót. Azt ragasztatta ki mindenhol, hogy "Nekem Is Pisálni Kell!" Aztán minden összeomlott, ahogy féltem is előre a dologtól. A Nekem Pisálni Kell-dolog fölkeltette az országos sajtó érdeklődését és rövidesen megjelentek a Washington Post meg a Nyújork Times riporterei, hogy utánabányásszanak a dolognak. Mindenféle kérdéseket tettek föl és nagyon barátinak tűntek, de aztán kezdtek beleásni a múltamba. Aztán egy nap mindenhol cikkek jelentek meg az ország összes lapjának első oldalán. "A Szenátusjelöltnek Pettyes a Múltja", aszonták ezek. Először is leírták, hogy első év után kivágtak az egyetemről. Kibányászták még azt az esetet is, amikor én meg a Jenny moziban voltunk és a rendőrök vittek el. Aztán megjelent a fénykép Johnson elnökkel a rózsakertben.

Rákérdeztek a bostoni dolgaimra is az Okostojásokkal, és idéztek embereket, hogy szívtam marihuánát és azt is megemlítették, hogy volt a Harvard Egyetemen egy "gyanús gyújtogatási kísérletem". A legrosszabb az volt, amikor kiderítették, hogy vádat emeltek ellenem, mert a szenátus elnökének a fejéhez hajigáltam a kitüntetésemet, és ezért a bíró őrültekházába záratott. Aztán megtudtak mindent a pankreátorkodásomról, meghogy Tökfilkó volt a nevem. Lehoztak egy fényképet, amikor épp kétvállra fektet a Professzor. Végül aztán több "nevének elhallgatását kérő forrás" aszonta, hogy belekeveredtem egy "hollywoodi szexbotrányba egy ismert sztárral". Ez betett a dolognak. Miszter Claxton sikoltozva rohant be a kampányközpontba: – Tönkre vagyunk téve! Hátba vagyunk döfve! – meg hasonló szar. De vége volt. Nem volt más választásom, visszaléptem és másnap én meg a mamám meg Miszter Tribble leültünk beszélgetni. – Forrest – aszondja Miszter Tribble –, ásszem jót tenne, ha most egy ideig meghúzná magát. Tudtam, hogy igaza van. Meg persze mást is forgattam már rég az agyamba hosszú ideje, csak épp nem beszéltem róla senkinek. Amikor beindult a ráküzlet, én eléggé élveztem a munkát, hogy hajnalban kel az ember, lemegy a tóhoz, kiveti a hálót és behúzza a rákmányt meg minden, meghogy én meg a Sue ülünk a kalyiba előtt és fújom a szájhermónikát és szombatonként megisszuk a rekesz sört és jól berúgunk. Most már semmi ilyen sincs. Mindenféle vacsorákra kell járni, ahol rejtélyes kinézetű ételeket szolgálnak föl és a hölgyek bazinagy fülbevalókat meg miszart viselnek. A telefon meg egész nap cseng és az emberek mindenről engemet kérdezgetnek, ami csak van a Nap alatt. A szenátusba még ennél is rosszabb lett volna. Most már nem tudok magammal foglalkozni és valahogy a dolgok kicsúsznak a kezem közül. Aztán meg nézem magam a tükörbe és látom, hogy ráncaim vannak, a hajam kezd ősz lenni és már nincs annyi energia bennem, mint volt. Tudom, hogy a dolgok mennek, mert megy az üzlet, de én magam úgy érzem, mintha egyhelybe forognék. Töröm a fejem, miért csinálom én ezt? Valamikor régen, nekem meg a Bubbának volt egy tervünk, ami jobban bejött, mind a legvadabb álmaimba se. Na és?! Nincs benne fele annyi örömöm se, mind amikor a nebraskai seggfejek ellen játszottunk az Orange Bowlba, vagy amikor az Okostojásokkal utaztunk és szájhermónikáztam, vagy néztem a Beverly Hillbilliket a tévébe a jó öreg Johnson elnökkel. És asszem, hogy ehhez a Jenny Currannak is köze van valahogy, de mivel senki nem tud semmit ebbe, akár el is kéne felednem az egészet. Na szóval, kezdek rájönni, hogy el kell tűnnöm. A mamám sír meg a

szemét maszatolja a zsebkendőjével, ahogy számítottam is rá, de Miszter Tribble tökéletesen egyetért velem. – Miért nem mondjuk az embereknek, hogy hosszabb vakációra ment, Forrest? – aszondja. – És persze a haszna mindig itt várja, amikor csak akarja. Így oszt ezt csináltam. Egy reggel, néhány nappal később, fogtam egy kis készpénzt és behajigáltam a cuccaimat a katonazsákomba és lementem a gyárba. Elköszöntem a mamámtól és Miszter Tribblétől, oszt lementem és mindenki mással is kezet fogtam – Mike-kal, Quackenbush professzorral, a Szarházival és a Zöldséggel, a Snake-kel és Fellers edzővel meg a segédjeivel és a Bubba apukájával meg mindenkivel. Innen oszt lementem a kalyibához és ott találtam az öreg Sue-t. – Na te mit csinálsz? – kérdem tőle. Sue megfogta a kezem, fölvette a csomagot és kivitte az ajtón. Beszálltunk a csónakba, feleveztünk a Bayou La Batréba és ott felszálltunk a" Mobile-ba menő buszra. Ott aztán a "hölgy a pénztárba megkérdezte: – Hova adjam a jegyet? – Én meg csak megvontam a vállamat, hogy mindegy. – Miért nem mennek el Savannah-ba? Egyszer voltam ott és nagyon kedves város. Így oszt ezt csináltuk.

26 Savannáh-ba leszálltunk a buszról, és baromira zuhogott az eső. Én meg a Sue bementünk a pályaudvarba és vettem egy kávét, oszt kiálltunk az eresz alá és megpróbáltuk kisütni mit csináljunk. Tényleg nem volt semmi tervem, így oszt amikor megittam a kávét, elővettem a szájhermónikámat és elkezdtem játszani. Eljátszottam vagy két számot, erre mit látok? Elmegy mellettünk egy pasi és belehajít a poharamba egy negyeddollárost. Játszottam még vagy két dalt, oszt egy idő után a kávéscsészém félig tele volt aprópénzzel. Közben elállt az eső és én meg a Sue elindultunk és egy darab idő után egy parkba értünk a város közepébe. Leültem egy padra és elkezdtem szájhermónikázni, mire az emberek itt is elkezdtek megyeddollárosokat, tízcenteseket meg egycenteseket hajigálni a poharamba. Aztán a jó öreg Sue is beszállt, fogta a poharat és elkezdett vele kalapozni. Mire vége lett a napnak, már kerestem megint majdnem öt dollárt. A parkba aludtunk egy padon az éjszaka, tiszta, kellemes éjszaka volt, az égen ott volt a Hold meg a csillagok. Reggel ettünk egy jót és elkezdtem szájhermónikázni, amint az emberek kezdtek mászkálni és dolgozni menni.

Aznap nyolc dollárt csináltam, a következőn kilencet és a hét végére egészen jól álltunk. A hétvége után találtam egy kis hangszerboltot és vettem magamnak egy G-harmónikát, merthogy folyton C-be játszani baromira kezdett monoton lenni. A sarkon meg egy pasi egy használt villanyzongorát árult. Tisztára úgy nézett ki, mint az volt, amelyiken a jó öreg George játszott az Okostojásokba és amin megtanított néhány akkordra. Megkérdem tőle, mennyit akar érte, erre a pasi aszondja, hogy száz dollárt, de azért alkudhatunk, így oszt megvettem a villanyzongorát, a pasi adott még hozzá egy állványt is, hogy tudjak közbe szájhermónikázni is. Ettől határozottan nőtt a népszerűségem. A következő hét végére már átlag napi tíz dollárt szedtünk össze, így oszt visszamentem a hangszerboltba és vettem egy kis dobszerkót is. Néhány nap gyakorlás után rájöttem, hogy egésszén jól megy a dobolás is. Kihajítottam a műanyag kávéspoharat és vettem egy szép bádogpoharat, és a Sue azzal kalapozgatott. Játszottam én mindent, kezdve a "The Night They Drove Ole Dixie Down"-tól egészen a Swing Lo, Sweet Chariotig, oszt találtunk magunknak egy szobát is, ahol hagyták, hogy a Sue is ott lakjon, és kaptunk reggelit meg vacsorát. Egy nap én meg a Sue megyünk a parkba, amikor elkezdett esni megint. Savannah-ba egy dolog biztos, egyszer naponta mindig zuhog az eső. Odaérünk egy irodaház elé, amikor láttam valamit, ami távolról emlékeztetett valamire. Ott áll egy pasi egy esernyő alatt pont egy szemetes zsák előtt. Valaki van a zsák alatt, merthogy kinyúlik a keze és puccolja ám az öltönyös pasi cipőjét. Átmegyek az utca másik oldalára hogy közelebbről is megnézzem a dolgot, erre mit látok? Hát egy kiskocsi kerekét a zsák alatt. Olyan boldog voltam, hogy majd szétrobbantam, így oszt lekapom a zsákot és elhajítom, hát tényleg a Dan volt az, aki cipópucolásból kereste a kenyerét! – Add vissza a zsákomat te barom – aszondja a Dan. – Tökre szétázok. – Aztán meglátja a Sue-t. – Közbe meg is nősültél, mi? – Ez egy kanmajom – mondom neki. – Emlékszel, akivel az űrben voltam. – Na, kipucolja a cipőmet vagy mi lesz? – méltatlankodik az öltönyös. – Na húzzon innét – aszondja neki a Dan –, mert leharapom a lábát. – Erre a pasi továbbmegy. – Hát te mit csinálsz itt, Dan? – kérdem. – Miért, szerinted mit csinálok? – aszondja. – Közben komenista lettem. – Csak nem mind azok, akikkel háborúztunk? – kérdem. – Dehogy – aszondja –, azok kingkongos komenisták voltak. Én igazi komenista vagyok, marszista, lennista, truccista meg az összes ilyen lószar. – Akkor miért pucolsz cipőt? – kérdem. – Hogy megalázzam ezeket az impirista lakájokat – aszondja. – Mert

rájöttem, hogy az aki csillogó csukába jár, az általában nem ér egy kalap szart se, így oszt minnél többnek puccolom, annál több fog elkárhozni. – Hát, ha te mondod – aszondom, mire Dan eldobja a fényesítő rongyot és begurítja magát az eresz alá az eső elől. – Egy francokat, Forrest, dehogy vagyok én komenista – aszondja. – Szerintem én még nekik se kellek. – Dehogynem, Dan – aszondom. – Mindig montad, hogy az lehetek, ami csak akarok, meg azt csinálhatok, amit akarok – hát így is volt. – Még mindig elhiszed ezt a szarságot? – kérdi. – Nézd, én már láttam a Rákkell Welcset anyaszült seggpucéron – aszondom. – Tényleg? – kérdi a Dan. – És milyen volt? Hát, innentől fogva én, a Dan meg a Sue egy csapatba voltunk. Dan nem akart a lakásban aludni, ő az éjszakáját az utcán töltötte kinn a szemetes zsákba. – Edzi az ember lelkét – aszondja. Elmondta azt is, mit csinált azóta, hogy elment Indianapolisból. Először elvesztette a pénzét agárversenyen, a kicsit meg, ami maradt, azt elitta. Aztán munkát kapott egy autószerélőnél, merthogy könnyű volt neki láb nélkül a kiskocsijába meg minden, de aszonta, hogy unta nagyon, hogy rácsöpög az olaj meg a zsír. – Lehet, hogy én csak egy lábnélküli, semmirevaló, részeges csavargó vagyok – aszondja. – Viszont soha nem voltam életembe se zsírmócsing. Aztán visszament Washingtonba, ahol állítottak nekünk egy nagy emlékművet, merthogy ugye jól megjártuk Vietnamot, és amikor meglátták és megtudták, hogy kicsoda, megkérték, hogy mondjon egy beszédet. De a fogadáson jól berúgott és elfeledte, mit akar mondani, így oszt ellopta a Bibliát a hotelbe, ahova berakták lakni, és amikor rákerült a sor, felolvasta az egész Teremtés könyvét, és már a Kivonulásba akart volna belekezdeni, amikor lekapcsolták a mikrofonját, őt meg kihajították. Ezután koldult egy ideig, de abbafejezte, merthogy "megalázó". Én meg elmondtam neki a sakkozást Miszter Tribblével, aztán a rákászkodást, ami ugye sikeres volt meg minden, meg hogy indultam a választáson szenátornak, de mintha Dant csak Rákkell Welcs érdekelte volna. – Szóval szerinted azok a didkók tényleg igazik? – kérdezte. Asszem egy hónapja voltunk már Savannah-ba és egész jó volt. Csináltam az egyszemélyes zenekar dolgot, Sue szedte a zsozsót, a Dan meg puccolta a cipőket. Egy nap egy fickó lefényképezett minket és másnap az újság címoldalán jelent meg a kép. "Bűnöző Csavargók a Parkban", aszondja a képaláírás. Egy délután ülök és zenélek, közben meg arra gondolok, hogy tovább kéne

menni már Charlestonba, amikor észreveszek egy kiskrapekot, aki csak áll a dob előtt és bámul rám. Épp játszom a Ridin on the City of New Orleans-t, de a kiskrapek csak néz, nem vigyorog meg semmi, de volt valami a szemébe, ami halványan emlékeztetett valamire. És felnézek és a tömeg szélén ott áll egy hölgy, és amikor meglátom, majd elájulok. Na ki volt az, ha nem a Jenny Curran! A haja be volt olyan loknikba csavarva, kicsit öregebbnek tűnt meg valahogy fáradtnak, de azért okéra a Jenny volt. Annyira meglepődök, hogy falsot fújok a szájhermónikában, de amikor vége a számnak, Jenny odajön és megfogja a kiskrapek kezét. Ragyog a szeme és aszondja: – Ó, Forrest, tudtam, hogy csak te szájhermónikázhatsz így. Senki nem játszik így hermónikán. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdem. – Most itt élünk – aszondja. – Donald kereskedelmi igazgatóhelyettes egy cégnél, akik tetőcserepet csinálnak. Most már vagy három éve itt élünk. Mivel abbahagytam a játszást, a tömeg lassan széjjelszéledt, Jenny meg leült mellém a padra. A kiskrapek Sue-val hülyéskedett, Sue cigánykerekeket hányt, a kiskrapek meg nevetett veszettül. – Hogyhogy most itt zenélsz? – kérdi Jenny. – A mamám írta, hogy nagyszerűen bejött a rákászkodás Bayou-ban és hogy milliomos lettél. – Ez egy hosszú történet – mondom. – Ugye nem kerültél megint bajba, Forrest? – aszondja. – Nem, most nem – aszondom. – És te, veled mi van? – Hát asszem jól vagyok – aszondja. – Asszem elértem, amit akartam. – Ez a te kiskrapekod? – kérdem. – Ja – aszondja. – Ugye szép? – Még szép – és hogy hívják? – Forrest. – Forrest? – kérdem. – Utánam keresztelted annak? – Muszáj volt – aszondja csendesen. – Végülis, félig a tied. – Hogyhogy félig? – Ő a fiad, Forrest. – A micsodám? – A fiad, a kis Forrest. – Odanézek a kiskrapekra, aki nevet meg tapsol, mert a Sue kézreáll neki. – Asszem, szólni kellett volna neked is – aszondja a Jenny –, de amikor elmentem Indianapolisból, tudod, már terhes voltam. Nem akartam szólni, és ne kérdezd, miért. Szóval ott voltál te, ugye a Tökfilkó, én meg tisztára terhesen. Féltem, milyen lesz.

– Úgy érted, hogy idióta lesz ő is? – Ja, valahogy így – aszondja. – Hát nem érted, Forrest?! Egyáltalán nem lett idióta! Okos mint egy isten – ebben az évben megy másodikba. Tavaly kitűnő volt. El tudod képzelni? – És biztos, hogy az enyém? – kérdem. – Nem kérdés – aszondja. – Ha felnő, futballozni akar – meg űrhajósnak készül. Nézem megint a kiskrapekot és látom, hogy erős, szép gyerek. Tiszta a tekintete és látszik, hogy nem fél. Ülnek a homokban és hülyülnek a Sue-val. – Hát és akkor – aszondom –, és a te… – Férjem, Donald? – kérdi Jenny. – Ő nem tud rólad. Tudod, aztán találkoztam vele, hogy eljöttem Indianapolisból. Amikor már kezdett meglátszani, nem tudtam mit csináljak. Ez egy kedves, rendes ember, gondját viseli Forrestnek meg nekem. Van egy házunk, két kocsink és minden szombaton megyünk kirándulni, vagy a tengerpartra vagy valahova a természetbe. Vasárnap templomba járunk, és Donald félreteszi a pénzét, hogy a kis Forrest majd egyetemre mehessen. – Találkozhatnék vele – úgy értem, csak egy vagy két percig? – Hát persze – aszondja a Jenny és odaszól a kiskrapeknek. – Forrest – aszondja –, szeretném, ha megismernéd a másik Forrestet. Ő egy régi barátom –,őutánna neveztelek Forrestnek. A kiskrapek odajön és leül mellém és aszondja: – Fura egy majmod van. – Ez egy orángutáng – aszondom. – A neve Sue. – Hogyhogy Sue, amikor fiú? Abban a pillanatban tudtam, hogy a fiam az nem idióta. – A mamád aszondja, hogy ha felnőssz, akkor futballista akarsz lenni vagy asztromamuka – aszondom. – Hát persze – aszondja. – Miért, tudsz valamit a futballról meg az űrhajókról? – Ja – aszondom – egy kicsit, de inkább kérdezd meg a papádat ezekről, ő biztos többet tud, mind én. Erre megölel. Nem túl nagyon, de épp eléggé. Szeretnék még egy kicsit játszani a Sue-val – aszondja és fölpattan és a Sue már kitalált egy játékot, hogy a Forrest dobjon egy pénzt, amit majd a Sue elkap egy pohárral. Jenny odajön és leül és nagyot sóhajt, oszt megveregeti a combomat. – Néha hihetetlen az egész – aszondja. – Ismerjük egymást harminc éve, már elsős korunk óta. A nap keresztülsüt a fák lombján és megcsillan a Jenny arcán, persze lehet, hogy könnyek vannak a szemében, de az is lehet, hogy csak egy szívverésnyi

idő volt az egész, de az biztos, hogy volt valami, merthogy éreztem. – Egyszerűen nem tudom elhinni, ennyi az egész – aszondja, oszt odahajol és homlokon csókol. – Ez miért volt? – kérdem. – Idióták – aszondja és megremeg az ajka. – Ki az, aki nem idióta? – és már megy is. Föláll, kézen fogja a kis Forrestet és elsétálnak. Sue odajön és leül velem szembe a homokba és felrajzolja az amőbajátékot. Belerajzolok egy X-et a jobb felső sarokba, Sue egy O-t középre, és azonnal tudtam, hogy itt és most nem fog senki se nyerni. Hát ezután csináltam egypár dolgot. Először is felhívtam Miszter Tribblét és aszontam neki, hogy mindenem, ami bejön a garnélázásból, annak a tíz százalékát adja a mamámnak és tíz százalékot a Bubba papájának, a többit meg küldje el Jennynek, hogy fordítsa a kis Forrestre. Vacsora után egész éjjel gondolkodtam, bár ebbe a dologba nem vagyok valami szuper. Amin gondolkodtam, ez volt: megint megtaláltam a Jennyt ennyi év után. Van egy fiunk és talán össze tudjuk hozni a dolgot. De minnél többet gondolkodtam, annál jobban tudtam, hogy ez nem megy. És persze ezt nem lehet azzal megmagyarázni, hogy idióta vagyok meg minden – bár azért jó lenne. Nem, mert ez csak egy dolog. Néha persze így van, de valahogy úgy érzem, hogy a kiskrapek jobban él majd a Jennyvel meg a férjével, aki szép otthont nyújt nekik és rendesen fölneveli és nem lesz neki egy féleszű papája. Hát, néhány nappal később elindultunk a jó öreg Sue-val meg a Dannel. Mentünk előbb Charlestonba, aztán Richmondba, majd Atlantába, oszt utána Chattanoogába, onnét Nasville-be, majd meg végül New Orleansbe. Mostanában senkit se érdekel, mit csinál az ember New Orleansbe, ott hármasban éljük a világunkat, minden nap játszunk a Jackson Square-en és nézzük a többi féleszűt, hogy mit csinál. Vettem egy biciklit, két oldalkocsival, az egyikbe a Sue-t, a másikba Dant ültettem. Vasárnaponként meg kievezünk a folyóra és pecázgatunk. Jenny havonta egyszer ír és küld képet a kis Fórrestről. A legutóbbin már futballista mezbe volt a kiskrapek. Van itt egy lány, aki pincér egy sztriptíz bárba és időnként velünk jön. Wanda a neve. Sokszor meg csak én, a Dan meg a Sue csak mászkálunk a Francia Negyedbe és nézelődünk, és higgyék el, van ott egy csomó fura fazon rajtunk kívül is – mintha az Orosz Forradalomból felejtették volna itt őket. Egyszer egy újságíró megkeresett a helyi újságtól és aszonta megírná a sztorimat, merthogy én vagyok a legjobb egyszemélyes banda, akit eddig hallott A fickó feltesz egy csomó kérdést az életemről így oszt kezdem neki

mesélni az életemet. Meg nem is érek a feléhez se, amikor abbahagyja, aszondja, ezt nem írhatja meg, merthogy nem hinne el senki. Azt azért hadd mondjam meg: néha ha felnézek az égre éjszaka és magam előtt látom az egész eget, assziszik, hogy én nem emlékszem vissza az életemre? Vannak álmaim, mint mindenkinek, és időnként azon gondolkodok, hogy is alakulhattak volna a dolgok. Aztán hirtelen negyven, ötven, hatvan és ki tudja hány éves leszek, értik ezt? Hát na és aztán. Lehet, hogy én egy idióta vagyok de a legtöbbször jót akartam – és az alom az ugye csak álom, nem igaz? Szóval, akármi is történt, én assziszem: úgy nézhetek vissza magamra, hogy aszondom, legalább nem volt hétköznapi és monoton az életem. Ha értik, mire gondolok… Vége