"Nadastó " "Tisztelt Attila !" 2010. március 23. 16:32 201010 Gránit Nádastó Stone
A leghíresebb magyar kıbánya, avagy a magyar GULAG SztárayZoltán: A recski kényszermunkatábor (1981)
2010.03.24.
2. oldal, összesen: 19
Prológus A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának nyomozói 1948 szeptemberében tartóztatták le a barátomat. A már akkor is szokásos módon: az éjszaka csendjét nem zavarták meg holmi csengetéssel, egyszerően betörték a lakása ajtaját,kirángatták az ágyából és félig öltözötten elhurcolták. Két nyomozó a lakásban maradt. A barátom feleségét, két kicsinyével együtt az elıszobába zavarták, majd felforgatva mindent, összeszedték a található leveleket, feljegyzéseket, a nekik gyanúsnak tőnı papírokat, ezeket egy zsákba gyömöszölve, egyikük elvitte.A másik nyomozó a lakásban maradt. A halálra ijedt, hálóingben fagyoskodó asszonnyal közölte, a lakást nem hagyhatja el, látogatót nem fogadhat s nem használhatja a telefont sem; ha csengene, ne vegye fel a kagylót. Azután leült az elıszobában, elıvette tízóraiját s jóízően falatozott. A barátomat szállító dzsipet két másik vette közre, mindegyiken négy-négy géppisztolyos nyomozóval. Az Andrássy út 60-ban (ma a Terror Háza) átadták az ügyeletes tisztnek, aki felvette a személyi adatait, megmotoztatta, majd egy ırrel az ügyeletre küldte. Itt arccal a fal felé fordítva várta sorsát. Déltájt szólították. Egy ávós fıhadnagy elé vezették, aki megint kikérdezte a személyi adatait, ismételten megmotoztatta.Leültette, megkérdezte, tudja-e miért hozták be az államvédelmi osztályra. A barátom nem tudta. Kémkedésért és összeesküvésért tartóztattuk le – közölte vele a fıhadnagy –, jobb, ha mindent beismer, mert a tagadásával csak súlyosbítja a helyzetét. A barátomnak nem volt mit beismernie, az egyik államihivatal elıadója volt, szorgalmas, kötelességtudó munkaerı, aki csak a családjának élt, soha semmiféle politikai mozgalomban nem vett részt. Napokig tartó verés, kínzás, éheztetés után derült ki, mivel vádolják. Letartóztatása elıtt néhány hé ttel az unokabátyja, az egyik villamossági vállalat elektromérnöke, disszidált, s az ávós fıhadnagy szerint fontos államtitkokat vitt magával, közöttük azokat is,amelyeket a barátom adott át neki. A szerencsétlen ember hiába mondta, hónapokóta nem találkozott az unokabátyjával s azt sem tudta, külföldre távozott,hónapokat töltött az Andrássy út 60 nyirkos pincéjében és a kihallgatószobákban. 1949 január végén felolvastak elıtte egy internálási végzést skiszállították a Buda-déli internálótáborba. Innen késıbb a kistarcsaibakerült, 1950 októberében pedig a recski kényszermunkatáborba vitték. A barátomfeleségét három napig ırizték felváltva az államvédelmi osztály nyomozói alakásában, majd a negyedik napon közölték vele, letartóztatják és beviszik azAndrássy út 60-ba, hogy a férjével szembesítsék. A két gyereket a nagyszülıkvették magukhoz. Az asszony 1949 decemberében került elı a kistarcsai internálótáborból; ı is csak a szüleihez mehetett, a lakásukból idıközben az államvédelmi osztály beosztottjai mindent elhurcoltak és azt egy belügyminisztériumi tisztviselınek utalták ki. 1951 júniusában a barátom feleségét szüleivel, gyermekeivel együtt meg néhány batyuval kitelepítették Budapestrıl; a Hortobágyra vitték ıket, ahol 1953 nyaráig, tehát kétesztendeig, a rizsföldeken dolgoztak és egy sertéspajtából átalakított rozoga helyiségben laktak, a tetı minduntalan beázott, a fal repedésein befújt a pusztai szél. A barátom1953 szeptemberében szabadult a recski kényszermunkatáborból. Mielıtt elbocsátották volna, aláírattak vele egy negyedrétnyi nyomtatványt, amelyben azállt, hogy ha bárkinek is elmondja, hol tartották fogva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetésre ítélik. Csendes, türelmes ember volt, nem panaszkodott senkinek. Hiába volt diplomája, csupán egy kerületi vízvezeték- szerelı vállalatnál kapott munkát, kézre adta a szerszámot, árkotásott és hordta a nehéz vascsöveket. 1956 májusában levelet kapott a régi hivatala személyzeti osztályától, keresse fel ıket. Azután közölték vele, hogy kiderült, méltánytalanság érte, s akár azonnal is elfoglalhatja a régi munkakörét. Ha elítélték volna – világosította fel az osztályvezetı –, kártérítést is kérhetne, de miután csupán internálva volt, erre nincs lehetıség. Talán majd késıbb – tette hozzá. A barátom elfoglalta a visszakapott munkakörét s nagy nehezen egy kényelmetlen társbérletet vásárolt a családjának. Megtörtségébıl a forradalom sem tudta felrázni, ki sem ment az utcára a mozgalmas napokban, otthon maradt,majd folytatta munkáját a hivatalában. Úgy vélem,a barátom történetében senki semmi különöset nem talál: ezrek meg ezrek mentek végig a forradalom elıtt ugyanilyen, vagy sokkal göröngyösebb úton; mások pedig soha nem érték meg a szabadulást, jeltelen sírokban fekszenek a magyar temetık szélén, árkában. Ám nemrégiben, a recski kényszermunkatáborból való szabadulása után több mint negyedszázaddal, mégis különös dolog történt: barátom, elérvén a hatvanadik
2010.03.24.
3. oldal, összesen: 19
esztendejét, nyugdíjazását kérte s kérelmében – fölöttesei nem kis megütközésére – közölte, igényt tart az annak idején ártatlanul rabságban töltött öt esztendejének a beszámítására is. Elıbb nem fogadták el a beadványt, tanácsolták, mondjon le errıl a képtelenségrıl, majd – látván a makacsságát –arra kérték, csatoljon valamilyen igazolást a rabságban töltött idejérıl. A barátomnak ilyen igazolása nem volt, végül a beadványát e nélkül fogadták el. Hetek múltán értesítették, a szóban forgó öt esztendıt nem számíthatják be munkában eltöltött idınek. Különben is – mondta szemrehányó hangon az illetékes tisztviselı – ön egy olyan munkatáborra hivatkozik, amelynek senki sem találja nyomát: azt állítja, hogy három esztendıt töltött 1950 és 1953 között a recski kényszermunkatáborban, jóllehet megbízható források szerint ez soha nem islétezett. A barátom elnyőve, fáradtan, küszködve a Recsken szerzett nyavalyáival, ma is szorgalmasan dolgozik. Szeretne munkában tölteni még néhány esztendıt, hogy majd elvegetáljon a magyarországi viszonyok között is szőkös nyugdíjából. Reggelente, munkába menet, együtt utazik az autóbuszon azzal az egykori ávós fıhadnaggyal, aki 1948 ıszén véresre rugdalta s most az egyik kerületi párttitkárság vezetı funkcionáriusa. Mélységes – ám fegyelmezett – utálkozással méregetik egymást. A most sorra kerülı beszámolóm minte gy két évtizede fekszik a fiókom alján. Régen lemondtam arról, hogy közreadjam: miért szaggassam fel a már-már behegedı sebeket? De nem hagyhatom cserben a barátomat: Ime a „soha nem is létezett recski kényszermunkatábor” vázlatos története. A nagyterv A közhiedelemmel szemben a Magyar Kommunista Párt által 1948–49-ben kidolgozott elsı ötéves terv nemcsak gazdasági jellegő volt, hanem felölelte az egészmagyar élet szovjet mintára való átalakítását. A moszkovita vezetık elıtt azárt, poshadt levegıjő, de nagy álmukat kergetı emigrációjuk után végremegnyíltak a korlátlan lehetıségek és az egyéni megdicsıülés kapui. Délibáb kergetésük bizonyítéka a nagyjából két esztendı alatt megbukott, túlméretezett elsı ötéves terv. Ugyanilyen mohók voltak egyéb elképzeléseikkel is. Erıszakoskodásuknak a politikai, társadalmi, közigazgatási, nevelési ésegyházi életük átalakítása terén is ez a magyarázata. Ám hittek abban, hogy a szovjetmintára megszervezendı politikai rendırség közremőködésével terveiket végretudják hajtani. Ezért fogtak hozzá 1949-ben a most már önállóvá lettÁllamvédelmi Hatóság létszámának felduzzasztásához, hatásköré nek szintemindenre való kiterjesztéséhez. Az újoncok verbuválását a hadsereg politikaitisztjei és a pártszervezetek titkárai végezték, kiszemelvén, biztatván amegbízható személyeket. Az ÁVH-s újoncok kiképzése részben Budapesten, részbena vidéki városokban folyt, az ırszolgálatra való kiképzésben részt vettek azakkor már ugyancsak a politikai rendırséghez tartozó határırség egységei is. Adrákói szigorral végrehajtott kiképzés lényege a feltétlen, vak engedelmességrevaló elıkészítés volt. Az inkább csak agymosásnak nevezhetı elméleti oktatás fıkénta szolgálati szabályzat és a marxista-kommunista szólamok besulykolásából állt.A politikai nevelıtisztek rendszeresen tartottak elıadásokat olyan esetekrıl,amelyek tárgya a nép ellenségeinek káros tevékenysége és az ellene küzdıÁVH-sok hısiessége volt. A történetek mindig azzal végzıdtek, hogy aszabadságát a nagy Szovjetunió jóvoltából elnyert ma gyar nép ellen vétıkmegkapták méltó büntetésüket, s hogy ezt vagy azt a bajtársat soron kívülırmesterré, netán éppen alhadnaggyá léptették elı. Elmondhatjuk, azújonctanfolyamokról kikerülı ÁVH-sok valamennyien az agyukban hordozták amarsallbotot. AzÁllamvédelmi Hatóság így feltöltve létszámát, 1950 tavaszára készen állt azegyik igen jelentıs és jó elıre kidolgozott terve végrehajtására: a büntetı- ésletartóztató intézetek átvételére. A Magyar Kommunista Párt fıtitkárságárólkésıbb kiszivárgott hírek szerint ezt nem csupán biztonsági okok miatthatározták el, hanem az ÁVH már 1949-ben terveket készített arra, hogy az elsıötéves terv nagyobb munkálataihoz, építkezéseihez, gátépítésekhez, bányákhozhány ırizetében lévı rabmunkást bocsát majd rendelkezésre. Ha jól megvizsgáljukaz elsı ötéves terv munkaerı- és bérszükségletét, ez nyilvánvalónak is látszik:rabszolgamunka bevezetése n élkül ezeket kielégíteni aligha lehetett volna.Ezt a tervet egyébként márkorábbról is nyomon tudjuk követni. A szénbányavállalatokhoz kirendeltállamosítási biztosokkal együttmőködı kommunista funkcionáriusok már
2010.03.24.
4. oldal, összesen: 19
1946-ban –a bányászati szakértıkkel szemben – tiltakoztak az ellen, hogy a viszonylagalacsony kalóriaértékő barnaszenet adó észak-borsodi bányaüzemeketleállították. Azzal érveltek, hogy ezekben a bányákban a már korábbanelfogadott tervek szerint elítélteket fognak dolgoztatni, s így a termelésgazdaságos lesz. Ezeket az üzemeket nem csukták be, jóllehet a termelésiköltségük gyakran az országos átlag háromszorosa, négyszerese volt. Az ÁVHrohamegységei elfoglalják a kistarcsai internáló tábort 1950. május5-e hajnalán szokatlan zajra, mozgolódásra ébredtem a kistarcsai internálótábor 2. számú épületének emeleti saroktermében. Négy óra lehetett, a szokásosırségváltás ideje. Az emeleti priccsemrıl az ablakon át kiláttam a táborfıkapujára s az ettıl jobbra lévo ırtoronyra s számtalanszor figyeltem meg azırségváltást, amely rendszerint minden hang nélkül ment végbe. Ám ekkor minthafojtott hangú parancsszavakat hallottam volna. Nemsokára az addig ırségbenálló, szürke ruhás rendır helyett két tányérsapkás, állszíjas ÁVHstpillantottam meg, ahogy az ırtorony könyöklıjére támaszkodva, az épületek feléirányították a géppisztolyukat. Még talán nem is derengett, ám a környezılámpák jól megvilágították az ırtornyot, a szemem nem káprázott: két ÁVH-sállott ırségben! Kisvártatva hangos ütıdéssel szélesre tárult a fıkapu s azontúl, az utcán, egy, a kapunyílásnak irányított gépfeg yvert vettem észre,mögötte fekvı két ÁVH-sal. Az események gyorsan peregtek. A gépfegyver ıriztekapun egymás után hozta be kétkét géppisztolyos ÁVH-s az eddig az ırtornyokbanállt és lefegyverzett rendıröket. Kettıs sorba állították, majd vagy fél óraivárakozás után elindították ıket a fogdaépület felé. Aki az ablakokhoz fértközülünk, megdermedve szemlélte a jelenetet. Belém nyilalt a felismerés: az Államvédelmi Hatóság átvette a tábort. Az addigi, az adott körülmények között elviselhetı életünk egészen megváltozott. Az újparancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Beszüntette a gyakran inkább szórakozás számba vehetı munkát, nem írhattunk s nem kaphattunk hozzátartozóinktól levelet, megszőntek a csomagbeadások, a rendszeres havibeszélık. Az ablakokat bemeszelték, ezeket egész nap zárva kellett tartanunk,kivéve azt a félórányi idıt, amelyet az udvaron, hátra tett kézzel, lesütöttszemmel, némÍ ?n, az ırök rugdalása és ordítozása közben „ sétálással”töltöttünk. Élelmezésünkis leromlott, egykori számításaim szerint a napi táplálékunk nem tehetett kitöbbet 500–600 kalóriánál, s ezt most már az annak idején hozzátartozóinktól kapott élelmiszerekkel sem pótolhattuk. Az egykor valamennyiünk által vagy az Andrássy út 60-ban vagy pedig valamelyik ÁVH-s kirendeltségen tapasztalt, intézményes terror köszöntött ránk. A legkisebb vétséget – pl. egyetlen szót séta közben – is kegyetlenül megtorolták: verés, fogdabüntetés járt érte. Megszervezték a besúgóhálózatot, sohase tudtuk, melyiktársunk elıtt mit mondhatunk, mit nem. Magam egyszer áldozatául estem egy ilyen besúgó provokációjának s hat hétig tartottak kettıs fallal szigetelt, mindenzajt kizáró magánzárkán; amikor visszamehettem a közös terembe, napokig senki hangját nem tudtam kivenni, csupán egy állandó zúgást hallottam. Ahogy napró l napra fogyott a testsúlyunk, úgy fogyott a reményünk is, valaha szabadon léphetünk ki a tábor kapuján. Teltek a napok, múltak a hónapok, csak a perceketvolt nehéz kivárni, szinte mindegyiket külön kellett megharcolnunk, annyira elviselhetetlenek voltak. Valamikor 1950 augusztusában esetenként 10–15 társunkat szólították, hogy minden holmijával jelentkezzék az ún. ÁVH-s körletparancsnoknál. Ezeket többet nem láttuk viszont, s – valószínőleg a besúgókon keresztül – azt híresztelték el, ezek szabadultak. Senki se hitte. Nagyjából fel tudtuk mérni,kik azok, akiket kisebb és kik azok, akiket viszonylag nagyobb váddal internáltak annak idején. A „ szabadulók” az utóbbiak közé tartoztak.Találgattuk, hová tőnhettek, eredmény nélkül. Így folyt ez szeptemberben és októberben is, idınként 10–15 társunk tőnt el. Valaki kitalálta, ennyien férnekel egy rabomobilban vagy egy teherautón; kétségtelenné vált, valahová vi szik ıket. Elszállítanak bennünket Kistarcsáról 1950.október 25-én valamivel a szokásosnál korábban ébresztettek bennünket s az ÁVH-s ırök kiadták a parancsot, senki sem hagyhatja el a termét. Nemsokára a táborparancsnok százados jelent meg egy fıhadnagy kíséretében s az utóbbi egyívrıl neveket olvasott fel, köztük az enyémet is. Maguk
2010.03.24.
5. oldal, összesen: 19
szabadulnak – mondtakönnyedén a fıhadnagy. Nem hinném, bárki is akadt volna közöttünk, aki ezt elis hitte. Az ırök levezettek bennünket az udvarra és arccal a fogdaépület falafelé állítottak, majd szinte egyenként bezavartak a beszélı nagy termébe. Addigsohase látott ÁVH-sok fogadtak itt bennünket, ordítozással, rúgással,derékszíjjal való veréssel. A magunkkal cipelt holmijainkat egy nagy halombarakatták, majd meztelenre vetkıztettek valamennyiünket. A levetett ruháinkatfrissen kopaszra nyírt rabok egy másik halomba vitték, ahogy itt is, ott iscsattant egy-egy derékszíj valamelyik lassabban vetkızı társunk hátán, fej én.A terem egy másik részébenruhakupacok sorakoztak egymás mellett. Mindegyikünknek egy-egy ilyen kupac elékellett állnunk, majd parancsot kaptunk, öltözzünk át. Magunkra kapkodtuk azócska, piszkos, míniummal széles piros csíkokkal megfestett, katonai vagy ávósposztóruhát, a rendszerint összeszáradt kiselejtezett bakancsot, sapkát,köpenyt. Kaptunk még egy csajkát, egy kanalat és egy zsebkendınyi vászondarabot. Azután a táborparancsnok elrendelte a motozást: senki mástazonkívül, amit ott kapott, nem tarthatott meg. Ha találtak valakinél valamit,azon nyomban véresre verték. Így átöltözve, halálra ijedten álltunk a teremben, valamennyiünk elıttvészteljesen derengett fel a jövınk. Késı este lehetett, talán tizenegy óra,amikor egy ávós ırnagy jelent meg s közölte velünk, hogy nincs semmi okunk azijedelemre, mert innen csupán munkára visznek bennünket. Nem visznek kibennünket az országból – mondta –, hanem csupán egy, Budapesttıl nem távolabb,mint száz kilométerre lévı helyen dolgozunk majd s biztosíthat bennünket, hogyha jól végezzük a ránk bízott munkát, három hónapon belül mindenki a családjakörében lesz. Azután géppisztolyos ÁVH-sok sorfala között a már várakozóteherautókhoz vezettek bennünket, ezekre kellett tízesével felugrálnunk. Aponyvával letakart teherautó hátuljában két ávós géppisztolyt, másik kettıkarabélyt szegezett ránk. Némi várakozás után a teherautó elindult velünk. Minta tenyeremet ismerem a vidéket, így csakhamar észrevettem, a miskolci mőútra fordultunk. elértük a gödöllıi hajtőkanyart, elhagytuk a helyiérdekő állomástés valahol a községen túl, a vasúti töltés mellett álltunk meg. Az ÁVH-sokleparancsoltak bennünket s álltunk sorban a ránk szegezett fegyverekkel szemben. Csak késıbb vettem észre, hogy fent a vasúti töltésen egy igen hosszútehervagon-szerelvény állt. Ezekbe a vagonokba vertek fel bennünket. Nem tudom,egybe-egybe hány társunk jutott, én negyed magammal kerültem egy ilyen vagonegyik végébe, míg a másik végén négy ávós vigyázott bennünket a vagon közepénvilágító viharlámpa imbolygó fényében. Egy idı után elindult a szerelvény. Kelet felé. Még mindig mehetünk a Szovjetunióba, villant meg az agyamban. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy tudjam, hol járunk. Valamikor hetenteutaztam ezen a vonalon, szinte minden váltót, kitérıt ismertem. Jóllehet nemláttam ki a vagonból, sikerült nyomon követnem a szerelvény útját. Azt isbiztonsággal állapíthattam meg, hogy Kál-Kápolnánál a szerelvény másik végébekapcsolták a mozdonyt s megindultunk Verpelét felé. Már derengett a hajnal. Avagon egy kis repedésén keresztül felismertem a Tarna-patak hídját, néhány percmúlva megállt a szerelvény. Kívülrıl nyitották ki a vagon ajtaját s mileugráltunk a szerelvény mellé; elıttünk, mögöttÍ ?nk géppisztolyos, karabélyosÁVH-sok álltak lövésre készen. Egy bırkabátos százados lovagolt fel és alá asoraink elıtt. Nemsokára százával álltunk az állomás térségében; mi, a piroscsíkos ruhába öltöztetett rabok, de százával álltak körülöttünk az ÁVH-sok is.A szemem az elıttem lévı épület homlokzatára tévedt, ott volt a szokott helyéna felírás: Recsk-Parádfürdı. Hát nem a Szovjetunió, villant az agyamba, hanem arecski ércbánya lesz az új otthonunk. Azután emlékeimbe idéztem a páresztendıvel korábban látott ércbánya elhanyagolt, víztıl csepegı,rézgálicszagot árasztó járatait. Nem volt sok idım a tőnıdésre. Az ÁVH-sok három nagycsoportra osztottak bennünket, ötös sorokba állítva. Abban a csoportban,amelyikbe én jutottam, vagy százötvenen lehettünk. Körülöttünk gépfegyveres,távcsöves karabéllyal felszerelt ÁVH-sok nyüzsögtek. Lehettek legalább százan.Míg a másik két csoport azordíto zó ÁVH-sok győrőjében az állomás térségében maradt, minket elindítottakdél felé, a Mátra gerince irányába. Tehát nem a recski ércbányába visznekbennünket, könnyebbültem meg, mert az északra van. Elıbb gyors léptekkel haladtunka völgyön át a Csevice-patak felé vezetı dőlıúton, majd árkon-bokron keresztül,parlagon, még be nem szántott tarlón, friss szántáson kergettek bennünketfutólépésben az ÁVH-sok. Volt, aki felbukott, volt, aki összeesett: ezeketfelrángatták és futásra nógatták a puskatussal. A bırkabátos százados asarkunkban ugratott a lovával, legázolással fenyegetve a lemaradozókat.Kutyaugatást hallottam, akkor vettem észre, hogy valahonnan pórázon vezetettkutyákkal újabb ÁVH-sok tőntek fel. Ezek valószínőleg a már elıre kijelölt útonvárakozhattak ránk. Most már a kutyák vették át a hátul botladozók nógatását,idınként belemarva egyikünk-másikunk lábikrájába. Végre megint egy útra Í ?rtünka hegyre való rohanás után s
2010.03.24.
6. oldal, összesen: 19
egy, részben a nyers, kérgét meghagyott fábólácsolt kapu elıtt álltunk meg. A százados éppen közelemben nézte meg akaróráját, elégedetten kiáltott oda az egyik ávós ırmesternek: nem rossz,harmincegy perc! Ennyi idı alatt tettük meg a mintegy négy kilométernyi utat. A kapun belülrıl, akár egy népes fogadó bizottság, számos ávós tiszt és két polgári ruhás férfi jött elénk. Az egyik tisztnek, talán a parancsnok lehetett, a bırkabátos százados jelentett valamit; míg az egyik, igen nyeglének tőnı, rókaarcú hadnagy gúnyos mosollyal szemlélt bennünket, néha meg-megállva valaki elıtt. Legalább ötször számoltak meg bennünket, amíg belülre jutottunk a kapun. Katonás sorokban, egyszerre lépve, de inkább vánszorogva mint masírozva érkeztünk meg egy szögesdróttal, ırtornyokkal körülvett hegyi táborba. Akkor mégnem sejtettük, hogy csak három esztendı múltán hagyjuk el: már azok, akik túléltük.
Hol volta recski kényszermunkatábor?
A „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatábor az Északi Középhegységünkhöz tartozó Keleti-Mátra északi oldalán feküdt, az északi szélesség 47. foka, 53. perce és a keleti hosszúság 20. foka, 7. perce metszette. Pontos helyét meghatározhatjuk úgy is, ha Magyarország térképén a Kékestetı és Sirok község, meg Parádfürdı és Kisnána között húzunk egy-egy egyenest: ezek a tábor területén keresztezik egymást. Ám ha így körülményesnek tőnnék a földrajzi meghatározás, adódik egy sokkal egyszerőbb lehetıség is: a budapesti Kartográfiai Intézet által 1957-ben kiadott, a Mátra hegységet ábrázoló, ÁFTH 83/1957. számú, 60 000-es léptékő turistatérképen atábor helye világosan fel van tüntetve, ahogy azt az olvasó a mellékelt térképrészletrıl láthatja is. A késıbb kiadott térképekrıl a táborkerítés jelzését törölték, csupán az erdıirtás, a tábor terÍ ?letén létesített kistavak és a Csákánykıhöz vezetı, általunk épített, kanyargós út jelzését hagyták meg. A tábor területe korábban a Barkóczy család birtokához tartozott;? juhtenyészetük volt itt. A terjedelmes juhhodály és egy kisebb lakóház maradt ebbıl a táborra az északi kerítésnél emelkedı dombon. Valamivel délebbre kisebb patakok, vízmosások szabdalta keresztvölgy húzódott, majd a terep egyenletesen emelkedett a tábor déli végét lezáró, mintegy 500 méter magas sziklacsúcsig, a Csákánykıig. A néhol oszloposan formálódott andezitból álló sziklatömeg, valójában részben már lepusztult vulkáni dugó, északi oldala leomlott, vagy a nedves agyagrétegen amélybe csúszott s így egy mintegy száz méter magas, 250–300 méter széles,majdnem egészen merıleges sziklafal képzıdött. Ez utóbbi szinte kínálta magát kıbánya-nyitásra. A Csákánykı közelében több hasonló, a korábbi takarórétegeitıl mÍ ?r megszabadult andezit-csúcs található. Az elsı ötéves tervben ezek közül jó néhányat,közöttük a Csákánykıt is, kiszemeltek bányanyitásra. Elsısorban útburkoló anyaghoz akartak így jutni. Úgy tervezték, hogy ezeket a kıbányákat sodronykötélpályával kötik be a Recsk-parádfürdıi vasútállomás közelében építendı rakodóhoz. E nagyarányú tervet másként, mint kényszermunkások alkalmazásával nemigen tudták volna végrehajtani, s különösen nem az elsı, fıként építkezéssel, elıkészítéssel töltött idıkben. A környék népessége aránylag ritka, a rendelkezésre álló munkaerıket lekötötte a parádi üveggyár, a recski ércbánya és a valamivel távolabb lévı szénbánya vidék. Vannak, akik állítják – közöttük olyanok is, akik bizalmas információkhoz juthattak –, hogy ezeket a kényszermunkatáborként kezelt bányákat az Államvédelmi Hatóság – szovjetmintára – büntetı, vagy éppen megsemmisítı táboroknak szemelte ki. Nekünk, akik meg- és túléltük a recski kényszermunkatábor szörnyőségeit, efelıl nemigen van kétségünk.
2010.03.24.
7. oldal, összesen: 19
Az elsınapunk a táborban Ez 1950.október 26-a volt. A kapun áthaladva, egy nagyobb tisztáson állítottak megbennünket. Ekkor, mintegy üdvözlésünkre, megeredt az esı, hogy azután két és fél hónapig egyfolytában essék. ÁVH-sok légiója lepett el bennünket, valamennyiünket megint tüzetesen megmotoztak, voltak, akiket a zuhogó esıben meztelenre vetkıztettek. Majd amikor a másik két csoport is megérkezett a táborba, megkezdıdött a barakkokba való szétosztás. Ám közben már láthattunk valamit a tábor életébıl: hozzánk hasonlóan öltözött, sovány, nyúzott arcú embereketláttunk hatalmas rönköket, jókora szikladarabokat cipelni, mögöttük ordítozóÁVH-sokkal. Volt közöttük olyan csoport, amelyik rohanvást vitt valamilyen anyagot ágakból eszkábált hordsaroglyán. Idınként megálltak, s harsány hangon kiáltották: felügyelı úr, engedélyt kérek a továbbmenésre. Elıbb nem láttuk ezeket az ÁVHsokat, majd felfedeztük ıket hol egy fa , hol egy bokor lombjai között. Mindenütt géppisztolyos ÁVH-sok voltak, a szerencsétlen társaink pedigmint a hangyák rohangásztak közöttük cipekedve, szinte látszólag értelmetlenül. Nemsokára megoldódott a Kistarcsáról eltőntek rejtélye is, egyiküketmásikukat ott láttuk a többiek között. Mintegy ötszázan érkeztünk meg ezen a napon a táborba, s ahogy késıbb megtudtuk, akkor már vagy 150-en elıztek meg bennünket. Ezek egy részét Kistarcsáról hozták ide, másokat pedig a budapesti toloncházban fogva tartott, júliusban letartóztatott szociáldemokraták közül. Voltak olyanok, akik megérkezésünkkor már harmadik hónapjukat töltötték a táborban. İk építették a tábor szögesdrótkerítését, az ırtornyokat és felhúzták már az elsı barakksort is, meg néhány, más épületet.Amíg az egyik elkészült barakkba nem költözhettek be, a juhhodályban aludtak,ugyanazon az almon, amelyen korábban a kullancsokkal fertızött juhok. Az elkészült barakksor négy, egyenként húsz méter hosszúságú, nyolc méter szélességő barakkból állott. Falai kívül félbe hasított fatörzsekkel, belül egysornyi téglával voltak burkolva, teteje hornyolt cserepekkel volt fedve. Én160-ad magammal a 4. számú barakkba kerültem, ennek akkor még nem volt padlása és a selejtes cserepek résein kiláttunk az égre. A barakk két oldalán emeletes, viszonylag vékony girbegurba ágakból készült priccssor húzódott, ezek felettnéhány, erıs dróthálóval ellátott, a kinti világosságot alig-alig beengedı ablakkal. Két-két ember kapott egy-egy szalmazsákot, elsı dolgunk volt ezt a barakkba hordott, vizes, már-már rothadó szalmával úgy-ahogy megtömni. ezeket helyeztükel a priccseken a kapott egy-egy vékony, durva pokróccal. A fejrészhez tettük a csajkánkat, a kanalat és a darabka vászonrongyot: berendezkedtünk Recsken. Estére kaptunk vacsorát, babfızeléket és egy kis cipót. Éhesek voltunk, másfél napja nem ettünk, mohón faltunk fel mindent. Úgy kilenc óra tájban két ávós létszámot tartott abarakkban s levethettük a csuromvizes gönceinket s lefekhettünk a feleannyi ember számára is szők priccsekre. Hiába nem aludtam az elızı éjszaka, most sem jött álom a szememre: a vékony, idıközben átnedvesedett takaró alatt fáztam, szinte vacogott a fogam. Fölöttem lyukas volt a tetı, csurgott rám az esı. Ezvolt az elsı recski napom, 1950. október 26-a. A recski kényszermunkatábor leírása A táborról mellékelt vázlatom nem lehet egészen pontos, hiszen ha gondosan is, de csupánemlékezetbıl, egykori sorstársaim helyesbítésével készült. Amint a vázlatmutatja is, a többszörös szögesdrótkerítés egy szabálytalan, észak-déliirányban megnyúló hatszöget fogott közre, átlagos hossza 1200 méter, szélességemintegy 600 méter volt, így a területe nem egészen háromnegyed négyzetkilométert tett ki. A vázlaton – hely hiányában – nincs feltüntetve atábor kerítésén kívül, a délnyugati oldalon épített robbanóanyag-raktár. Az ÁVH-sok lakókörlete a tábor északi részén volt elhelyezve a parancsnoksággalegyütt. Az elsı idıkben itt volt a fogdának használt, földbe vájt bunker is.Ezektıl délre, túl az általunk létesített kis tavakon, állt a két barakksor akonyhával, meg itt voltak a mőhelyek is, valamennyi együttesen és külön-különis bekerítve kettıs szögesdrótkerítéssel. A barakkjainktó l valamivel távolabbvolt a kórház-barakk, a fogdaépület, a mosoda és egy kisebb, a kedvezményeketélvezı, soraink közül kikerülı brigádvezetık, normások lakóbarakkja is. Maga a bánya, a kıfejtı, a tábor déli részén volt, a már korábban leírt Csákánykı északi oldalán. Itt néhány kezdetleges
2010.03.24.
8. oldal, összesen: 19
mőhelyépület állt, majd itt épült fel a sodronypálya feladóállomása is. A mintegy három méter magas, a tábortkörülvevı, kettıs szögesdrótkerítés mentén álltak, egymástól ötven méternyire,magas lábakon az ırtornyok, míg a tábor területén belül három, rendszerint géppuskával ellátott, magasfigyelı épült. Ezeken körben forgatható reflektorok voltak felszerelve. A kerítés mentén elhelyezett lámpák éjszaka is nappali fénnyel világítottak. Egy idıben, 1952 folyamán, néhány hónapon keresztül létezett egy fióktábor is, az ún. alsó tábor, a Recsk község közelében lévı, a térképvázlaton Somrétnek nevezett helyen. Itt felváltva tartózkodtunk, amikor a Recsk–Sirok közötti mőutat áthelyeztük s új hidat építettünk a Tarnán, hogy az út ne keresztezze a vasútvonalat. Ez a tábor is körül volt véve szögesdrót kerítéssel, néhány ırtoronnyal s itt magunkat bekerítve dolgoztunk, ám korántsem volt annyira biztosítva szökés ellen, mint a másik. Az itteni jobb bánásmódnak is ez lehetett az egyik magyarázata. A táborlétszáma Az 1950júliusától október végéig a táborba szállított mintegy 150 rab után a mi 500fıs csoportunk következett október 26-án, majd 1951. január 5-én újabb 500 fıérkezett Kistarcsáról. Az utolsó csoportot, a mintegy 150 fıt kitevı hatvani vasutasokat, viszonylag igen késın, 1953 kora tavaszán hozták Recskre. Ez utóbbiakat egy különálló barakkban helyezték el, munkára nem vitték ıket, svelük soha nem is találkoztunk. E számításunk szerint a kényszermunkatábor legnagyobb létszáma 1300 fı lehetett. A táborból a végleges, 1953 ıszén bekövetkezett felszámolás elıtt két ízben szabadultak rabok: 1951 karácsonyán mintegy harminc, míg 1953. március 8-án 120 társunk hagyta el a tábort. Sem az elsı, sem a másik szabadulás igazi okára nincs magyarázatunk. Ezeket azzal a feltétellel engedték el, hogy szabadulásuk után soha senkinek nem szólnak arról, hol tartották ıket fogva. Jellemzı az akkori idıkre, hogy a z elsı csoportnál, az 1951 végén szabadultaknál, ez a figyelmeztetés be is vált, nem tudunk arról, hogy ık bármelyikünk hozzátartozójának hírt vittek volna felılünk. Ám az 1953 tavaszán szabadultak közül elég sokan beszámoltak Recskrıl, fıként a szovjet diktátor halála után. Szólnunk kell arról is, milyen volt a Recsken fogva tartottak társadalmi összetétele. Úgy hiszem, a legnépesebb csoportot a magyar középosztály mőveltebb, opportunizmusra nem hajló tagjai adták, a többiek a magyar társadalom minden rétegébıl származtak. A szociáldemokraták között föltétlenül nagyobb volt a szakmunkások aránya; de akadtak közöttünk munkások szép számmal, akik soha semmiféle párthoz nem tartoztak. Elég sok, akkor különösen kuláknak nevezett középparaszt is akadt, meglehetısen népes volt az egykori katonák csoportja is, míg az egyházak papjait megkímélték Recsktıl. Akadtak bıven úgynevezett gyökértelen elemek is, kÍ ?tes egzisztenciák, akik mindig mindenre kaphatók voltak: ezekbıl kerültek ki az ÁVH-sok legmegbízhatóbb besúgói. A Magyar Kommunista Párt volt tagjai, a rendırség, az egykori államvédelmiosztály és az Államvédelmi Hatóság kegyvesztett tagjai is képviseltették magukat: ezek – mégis csak bennfenteseknek számítván, különféle beosztásokhoz jutva – gyakran kegyetlenebbül bántak velünk, rabtársaikkal, mint maguk azÁVH-sok. Amunkaviszonyok Azzal kellkezdenem, hogy a munkaviszonyok majd végig elviselhetetlenek voltak: a nyilvánvalóan erre kioktatott ÁVH-sok még a legkönnyebbnek tetszı munkát is valóságos emberkínzássá tudták varázsolni. Ez az egyik bizonyítékunk arra, hogy a recski kényszermunkatábor elsısorban fenyítı, büntetı intézmény volt, ahol nem a munkateljesítmény, hanem a munkáét végzık szenvedése volt a cél. A táborban fogva tartottak között talán két ember akadt, aki valaha is dolgozott kıbányában, tehát az elvégzendı munka mindenki számára új volt; különösen új volt azoknak, akik egész életükben soha semmiféle fizikai munkát nem végeztek. Olyan norma követelményeket szabtak meg, amelyeket eredetileg jól felszerelt kıbányákban dolgozó szakmunkásokra alkalmaztak. Szerszámok híján gyakran puszta kézzel végeztünk földmunkálatokat, bontottunk a hegy oldalából szikladarabokat.Amikor már szerszámokat kaptunk, ezek minısége csapnivaló volt, a nyelük nyers, nehéz, minduntalan feltörték a kezünket. Mind a
2010.03.24.
9. oldal, összesen: 19
törésre szánt, mind pedig a megtört köveket nyers fából készült hordsaroglyán szállítottuk, ezek üresen is elviselhetetlenül nehezek voltak. Amikor késıbb talicskákat kaptunk, fıként az útépítéshez, ezek is olyan ormótlanok, nehezen tolhatók s voltak, hogy üresen is kínszenvedést okoztak. A gyakorlatlanságunk,a rossz munkaszervezés és a nem megfelelı szerszámok miatt igen sok volt a baleset. Különösen sokan kaptak ínhüvelygyulladást a sokszor napi tizenkét óráig tartó kıtöréstıl; ezek között számosan akadtak olyanok, akik megbénult ujjakkal hagyták el Recsket. Amíg a táborba érkezésünk utáni elsı két és fél hónapban az egyre szakadó vagy szemetelı esıtıl szenvedtünk munka közben, késıbb a rendkívüli hidegtıl. 1951 január végén váratlanul nagy, legalább tizenöt fokos hideg köszöntött ránk a Kárpátok felıl lezúduló, csontig hatoló széllel. Hiába vertük kalapácsunkkal a követ, az avítt, semmit nem érı zubbonyunkban, nadrágunkban, talpa vált bakancsunkban egész nap fagyoskodtunk. Emlékezvén a recski munkaviszonyokra, azt hiszem a legelviselhetetlenebb volt az 1951–52 telén végzett útépítés, annak a kanyargós útnak az építése, amelyet olyan hően ábrázolnak a késıbbi turista térképek. Ahogy haladtunk elıre az út építésével, úgy kerítettük be magunkat szakaszról szakaszra bakokra szegelt szögesdróttal. Ezeket a bakokat a hátunkon cipeltük s amire egy-egy szakasszal végeztünk, tépett ruhával, vérzı kézzel, fejsérülésekkel foghattunk a napi munkához. Miután siettették az út megépítését, hihetetlenül nagy volt a hajsza. A legnagyobb hóviharban, hidegben sem hagyhattuk abba a munkát, számosan ekkor szereztek egész életükre különféle betegségeket. Én ekkor ún. alapköveket raktam le az útra, a frissen tört , érdes felülető kövek a megmerevedett ujjaimvégérıl lecsiszolták a bırt s hónapokon keresztül szemlélhettem az eleven húsomat. Ekkor a hajnali sötétben indultunk munkára és csak este tértünk vissza az ugyancsak melegre vágyó ÁVH-sok ütlegelésével gyorsabb iramra nógatva a táborba. Ám minket ekkor is csupán a hideg barakk fogadott. Miután a táboron kívül dolgoztunk, ekkor nem kaptunk ebédet sem: kétszer ettünk naponta, reggelire a szokásos, kávénak nevezett meleg folyadékot, némi kenyeret s vacsorára valamilyen híg fızeléket. Az ÁVH-sokat soha ki nem elégítı munkateljesítmény növelésére a parancsnokság különféle módszereket alkalmazott. Elıször az ún. félkoszttal kísérleteztek: aki nem végezte el a kiszabott munkát, az csupán a fél ételjárulékát kapta meg: fél adag reggelit, fél adatkenyeret, fél ebédet s fél vacsorát. Ettıl sem javult meg a munkateljesítmény, hiszen az így csontra-bırre fogyott, legye ngült rabok még kevesebbet teljesíthettek. Azután bevezették a fogdabüntetést: a gyenge munkásokat éjszakára fogdára vitték s ott az ügyeletes ÁVH-sok kínozták ıket, de semmiképpsem alhattak. Ezeknek sem javult meg a munkateljesítményük. Majd egy arcátlanul szemérmetlen tervet agyalt ki a parancsnokság. Kihirdették, hogy aki egy bizonyos mennyiségő követ bizonyos ideig naponta megtör, az levelet írhat a hozzátartozóinak. Ekkor már több mint egy esztendeje semmit sem tudhattak felılünk a szeretteink, érthetı hát, hogy számosan vállalkoztak erre a kecsegtetı ajánlatra; ám olyan magas volt a követelmény, hogy csak kevesek érdemelték ki a levélírás jutalmát. Talán vagy tíz ilyen, akkor szerencsésnek ígérkezı társunk akadt, akikkel valóban egy vasárnap délután megíratták a levelet. Egészen természetesen, ezeket a megírt leveleket soha el nem küldték a címzetteknek. A napi munkaidı – az utolsó hónapok kivételéve l – látástól vakulásig tartott, ahét valamennyi napján. Csak talán az utolsó esztendıben változott ez meg,amikor vasárnap csupán úgynevezett hatósági – valójában fenntartó jellegő – munkát végeztünk. Gyakran ez semmivel sem volt könnyebb mint a kıtörés, vagy az útépítés. Valamikor 1951-ben a táborparancsnok kihirdette, hogy ezentúl a munkánkért fizetést kapunk. Ahogy késıbb megtudtuk, ekkor vonták be a recski kényszermunkatábort is a KÖMI – Közmunkák Igazgatósága – keretébe. ennek a valójában az Államvédelmi Hatósághoz tartozó szervnek számolták el a végzett munkánkat. Az egyéni teljesítményekért járó bérbıl levonták az élelmezésünk, az ırzésünk költségeit, majd tartalékoltak belıle valamennyit arra, hogy szabadulásunkkor megkapjuk s ha maradt valami, akkor ebbıl vásárolhattunk: így egyesek néha-néha hozzájutottak némi élelmiszerhez, WC-papírhoz. A KÖMI részére készülı munkateljesítmény-kimutatásokon sem szerepelhetett a nevünk, ekkor kaptunk valamennyien egy betőbıl és egy számból álló egyéni jelet, jómagam a H-49 jelre hallgattam e kimutatásokban, lévén a Hbrigád 49. tagja az ábc-rendbe szedett névsorban. Mint érdekességet írom meg az utókornak, egy ilyen kimutatás indigós másolatát, olyat, amelyiken a nevek is, a jelek is szerepeltek, egy szerencsés véletlenbıl folyó alkalom során, az egyik társunk segítségével, a tábor területén egy nagy szikla alá ástam el fenyıszurokkal szigetelt konzerves üvegben. A kimutatásban mintegy ezer név szerepel. Ma már kevésbé hiszem, mint akkor, hogy ennek bármi értelme is volt. A Közmunkák Igazgatóságának két munkavállalóját láttuk rendszeresen a táborban. Az egyik a részeges, primitív, palócos
2010.03.24.
10. oldal, összesen: 19
beszédő robbantómester volt, aki maga is verte arabokat. A másik, egy magát fımérnöknek hivató alkalmazott, aki ugyan senkit sem vert meg, d e engem megveretett az ÁVH-sokkal, és a forradalom után az Egyesült Államokban talált „ menedékre” . Ma is itt él állítólag valahol Kaliforniában. Az élelmezésünk Ma sem tudnám megmondani, mi volt a legelviselhetetlenebb Recsken: az embertelen kényszermunka, az állandó ütés-verés, vagy a tudatos, minden képzeltet felülmúló éheztetés. Recsken nem voltunk éhesek – ami végeredményben elviselhetı jelenség –, hanem éheztünk: nem a gyomrunk követelte az ételt, hanem a kegyetlen munkával kiszipolyozott sejtjeink ordítottak a nap huszonnégy órájában az élelemért. A recski túlélésünk példája – azoké, akik nem haltunk éhen – meghazudtolja a biokémikusokat: számításaik szerint az éveken keresztül napi 900–1000 kalória értékő élelmen végzett nehéz testi munka valamennyiünket a sírba kellett volna vigyen. Ez az embertelen éheztetés ártott talán a egtöbbet, ez alacsonyított le egyeseket tolvajokká, késztette ezeket mások kenyerének elorzására, ez tett sokakat besúgóvá, társaik rendszeres elárulójává. Nemcsak csontra-bırre fogytunk le valamennyien, hanem a fehérje -és vitaminhiány miatt különféle betegségekbe estünk. Testünk tele volt furunkulusokkal, gyulladt ínnyel, laza, gyakran kihulló fogakkal vészeltünk át hónapokat. Mindent elkövettünk, hogy hiányos táplálkozásunkat pótoljuk: elloptuk az ÁVH-soknak nevelt sertések moslékját, a lovak abrakját, kiszedtünka szemétbıl minden megehetı hulladékot. Jóllehet tiltották és súlyos fogdabüntetés járt érte, a tábor területén felkutattunk minden gyomorba küldhetı növényt: ettük a zsenge fenyıtőket, a sóskát, a madársóskát, a fiatal bükkhajtásokat, C-vitamin pótlásra, megettük a zöld, vagy félig érett kökényt, vadkörtét, a vadrózsa szirmát, késıbb még zöld gyümölcsét, a madárberkenyét, az útépítésnél a felszínre került – valóban fehérjedús – mogyorós lednek gumóját s kísérleteztünk, bár tudtuk, emészthetetlen, a tölgymakkal is. Voltak, akik nem tudtak ellenállni a különféle gombáknak, egyik tár sunk bele is halt. Akadt, aki jóízően fogyasztotta el az eleven csigát; másvalaki a kovácsmőhely tüzén félig pirított szalamandert, mókust evett. Egy idıben a kalapács feltörte kezünk puhítására faggyút osztottak ki: nem törıdtünk a sajgó sebeinkkel, inkább megettük. Késıbb homokkal keverték, hogy ezt ne tehessük, ám akkor is megettük. Fı táplálékunk – ha nem is mindennapi – a kenyerünk volt. Az idırıl idıre változó mennyiségő, és mindig kevés, kenyéradagunk híján valamennyien éhen halhattunk volna. Az egészségügyi helyzetünk Egészségügyi helyzetünkre az volt a jellemzı, hogy rendkívül sok volt mindig a beteg közöttünk és igen kevés a gyógyítási lehetıség. A közülünk való rab orvosok, hamódjukban állt, mindent megtettek a betegek gyógyítása, életük megmentése érdekében. Nemcsak a szegényes kórházi felszerelés okozott számukra nehézséget,hanem akadályozta munkájukat maga, a kórház parancsnoka is. Ez a korábban ırmesteri, majd pedig alhadnagyi ranggal tetszelgı ÁVH-s valamikor az Andrássyút 60 borbélya volt, felette mőveletlen, tudálékos alja-ember. Ha valaki betegen levánszorgott a kórházba, nem az orvosok döntötték el, mehet-e munkára vagy sem, hanem a kórházparancsnok. İ döntötte el azt is, kinek adhatnak gyógyszert, kinek nem. Számtalan esetben kivette valamelyik társunk furunkulusát felvágó orvos kezébıl a kést és ı folytatta a mőveletet: nemcsak a kórház teljhatalmú parancsnokának tartotta magát, hanem fıorvos ának is. Az orvosokkal kénye-kedve szerint bánt. Egy alkalommal valamiért megharagudott az egyetlen fogorvosunkra s kiküldte a kıbányába, ahol a nagykalapáccsal törettette vele a követ, hogy a finom, szájsebészi munkára begyakorolt kezét tönkretegye. Amíg a fogorvosunk a bányában törte a követ, hiába fájt a fogunk, nem akadt, aki kihúzza. Mert csak errıl lehetett szó: néhány fogón kívül a kórház más fogászati mőszerrel, berendezéssel nem rendelkezett. Fogkefénk, fogkrémünk nem volt, így fogápolásra sem adódhatott lehetıség. Mindez, az elégtelen táplálkozással súlyosbítva a helyzetet, tönkretette valamennyiünk fogát. A lyukas, megszuvasodott, gyakran begennyedt fogunknak más orvossága mint a kihúzás, nem lehetett: számosan közülünk fog nélkül hagyták el Recsket.Gyógyszere a kórházunknak alig volt, legfeljebb ha aszpirinhez juthattunk. A
2010.03.24.
11. oldal, összesen: 19
komplikáltabb esetek elıtt az orvosaink tanácstalanul álltak, semmi lehetı ségük nem volt a segítségre. A reménytelen betegeink nem haltak meg a recski kényszermunkatáborban, hanem rendszerint a váci fegyház kórházában: az Államvédelmi Hatóság földi életükben utoljára még megautóztatta ıket. Hiányos tisztálkodásunk ellenére sohase volt tetőnk, ám rengeteget szenvedtünk a bolháktól. Az ırkutyák behordták bolháikat a barakkjainkba, ahol szinte ideális tenyészlehetıséget találtak. Nappal a főrészporral behintett, döngölt agyagpadlón, éjszaka rajtunk tartózkodtak. százával, ezrével. Hónapok múltán kaphattunk csupán valamilyen irtószert, azután, hogy az alvatlanság miatt nappal már alig tudtunk mozogni. Ide kívánkozó kérdés: vajon hányan haltak meg a recski kényszermunkatáborban? Mint sokmindenre, erre sincs megbízható adatunk, ám gondos számítgatás után a Recsken elpusztultak számát mintegy130–150-re tehetjük, tehát a mindenkori legnagyobb létszám 10–12 %-ára. Ez talán nem is tőnik soknak, ám ha meggondoljuk, Recskre zömmel az életerıs, egészséges, fiatalabb letartóztatottakat vitte az ÁVH, ez az arány igen jelentıs. Föl kell tennünk a kérdést, hol vannak a halottaink? Nem tudjuk.Recsken az a szóbeszéd járta, hogy a környezı falvak temetıiben fekszenek jeltelen sírokban. Abüntetésekrıl Többször hangsúlyoztam, a recski kényszermunkatábornak még a többi büntetıintézethez viszonyítva is, büntetı jellege volt. De az ÁVH ezt a büntetést is tudta fokozni. Már a tábor felállításának elsı napjaiban megásatták a fogdának használt bunkert s amíg ezt használták, soha egyetlen napig nem volt üres,két-három szerencsétlent mindig ıriztek benne. Magam igen hamar megismerkedtem vele: egyszer, amikor gerendát faragtam, néhány ujjnyinál vastagabb ágat tettem a szabadban égı tőzre. Ezt az egyik, talán éppen a leggonoszabb ırünk, a nép vagyona elherdálásának minısítette – azzal senki sem törıdött, hogy a tábor területén díszlı, ötven-hatvanéves vadcseresznye-, habos kıris- juhar- és gyertyánfákat tőzifának vágatták fel velünk – és a bunkerbe zárt. Három napig, éjjel-nappal vertek egy másik társunkkal együtt felváltva az ÁVH-sok: ez volt az egyetlen szórakozásuk. Én kékre-zöldre csépel ve, zúzódásokkal megúsztam, a másik, nálam gyengébb és idısebb társam, késıbb belehalt a kezelésbe. Az idı múlásával korszerőbb fogdát építettünk magunknak, fıként azért, mert a bunkerben ha legfeljebb három embernek volt hely. Ide már tucatjával zárták be gyenge munkateljesítmény, gombaevés, állítólagos rémhírterjesztés vagy valamilyen vétség miatt az embereket. Nézze el nekem az olvasó, hogy az itt végbement szörnyőségekrıl, kínzásokról ne számoljak be, elég, ha megemlítem, itt égették le az ÁVH-sok egyik társunk mindkét kezérıl az ujjait. Különfejezetet kellene szentelnem az ún. büntetı brigádnak. Ám ebben – szerencsémre – én sohasem voltam; talán majd egyszer akad valaki, aki errıl is beszámol. Az e brigádba tartozókat minduntalan verték, hosszabb ideig dolgoztatták, a tábor többi részétıl szögesdrót kerítéssel szinte hermetikusan elzárták s éjszaka rendszerint nem hagyták aludni. NÍ ?hány heti itt-tartózkodás után már valamennyien kísérteteknek tőntek. Igen gyakran nem is büntetésként, hanem csupa szórakozásként vertek bennünket azıreink: kedvenc idıtöltésük volt, versenyezni egymással, melyikük tudja a kiszemelt áldozatot egyetlen csapással leütni. Ez igen sokuknak sikerült. A recski kényszermunkatábor ırei, parancsnoksága Az államvédelmi Hatóság beosztottjainak létszáma Recsken mintegy 350 lehetett,tehát nagyjából minden négy rabra jutott belılük egy. Három csoportra oszthatjuk ıket: a külsı kerítés ırtornyaiban ırszolgálatot teljesítıkre, atábor belsı területén belül szolgáló ÁVH-s brigádparancsnokokra és ırökre,végül a parancsnokságra. Az ırtornyok ıreivel nemigen akadt dolgunk, ezek általában rang nélküli ÁVH-sok voltak, akik a tábor területére talán be semléphettek, az ırtornyokat is a táboron kívül közelítették meg. Késıbb ezeket azún. zöld ÁVH-sok, határırök, váltották föl. Ez utóbbiak – mondhatnók –barátságosabbak voltak, gyakran megesett, ha a velünk lévı ır ezt nem vette észre, cigarettát vagy valamilyen élelmet dobtak le számunkra. A táboron belül szolgálatot teljesítı ÁVH-sok válogatott tisztesek; ırvezetık, tizedesek,szakaszvezetık vagy már éppen ırmesterek voltak.
2010.03.24.
12. oldal, összesen: 19
Belılük kerülte k ki az egyes munkabrigádok parancsnokai. Kevés kivétellel valóban megérdemelten szolgálták –ahogy ık ezt emlegették – a pártot és a népet, pokollá tették az életünket Recsken. Nagyjából származás szerint két csoportba tartoztak: vagy agrárproletár vagy pedig lumpenproletár családokból jöttek. Beszédmodorukból, tájszavaikból,viselkedésükbıl ezt kétségkívül állapíthattuk meg. Azt is, hogy a falusi származásúak fıként a Tiszántúlról, Szabolcsból, Szatmárból, Hajdú megyébıl rekrutálódtak, míg a munkás származásúak fıként Budapest peremvárosaiból. Az elızı csoportot a mérhetetlen butaság, a másikat pedig a beteges szadizmus jellemezte. Találgathatjuk, melyik volt a rosszabb. Ezeknek az ıröknek fogalmuk sem volt arról, hogy kiket ıriznek: valamennyiünket veszedelmes gonosztevıknek, a nép, a párt, az ország megátalkodott ellenségeinek, s fıként a letőnt úri rend képviselıinek véltek. Így is bánta k velünk. Soha egyikünktıl sem kérdezték meg, miért zártak be bennünket, ami bizonyíték arra, hogy ilyen kérdésekre nem is voltak feljogosítva. Felügyelıúrnak kellett ıket szólítanunk, s miután a nevüket nem tudhattuk, valamilyen rájuk jellemzı tulajdonság szerint neveztük el ıket. Így az egyik legkegyetlenebbet a minduntalan kivillanó mőfogai után Wiplának, másvalakit az arcszíne szerint Piroskának, a harmadik a szójárása után Mesternek. A táborparancsnokságára beosztottak közül foként a négy nyomozót láttuk. Ezek affélefél civilben jártak, ÁVH-s nadrágot, lábbelit viseltek és ehhez vagy polgári zakót, vagy télen báránybırbıl készült bekecset vettek fel. Hozzájuk tartoztaka fegyelmi ügyek, ık szabták ki a büntetéseket, ık változtatták meg idınként az egyes brigádokba való beosztásunkat. Nem tudok arról, hogy ezek a tábor területén valaha valakit is megvertek volna, ezt csupán az ún. kihallgatás ok alkalmával a parancsnokság helyiségeiben gyakorolták. Az ÁVH keretén belülvalószínőleg bizalmi beosztásban voltak, az ıreink is tartottak tılük. Rangjukat nem tudtuk, egységesen „hadnagy úrnak” szólítottuk ıket. Nevüket ezeknek sem tudtuk, magunk között az egyiket Borzasnak emlegettük, mert mindig borzas volt az istenadta, másikat a kék sapkája miatt Sísapkásnak. A táborparancsnoka, ennek helyettese, csak nagynéha mutatkozott. Rendszerint akkor, ha valamilyen különös esemény történt, vagy valamilyen fontos kihirdetni való akadt. İk messze fölöttünk egy egészen más régióban éltek és valamilyen misztikus hatalmat képviseltek tudatunkban; olyat, ami megszabja minden életmegnyilvánulásunkat. A tábornak a három esztendei fennállása alatt négy –egymást váltó – parancsnoka volt. A brigádvezetık, normások A recski kényszermunkatáborba való érkezésünk utáni elsı napokban olyan brigádvezetıink voltak, akiket magunk közül választottunk. Ezeket az ÁVH-s parancsnokok csakhamar leváltották s helyettük az erre a feladatra általuk alkalmasnak vélteket nevezték ki. Rendszerint nem választottak a maguk elképzelése szerintrosszul? kitőnı érzékkel találták meg a brigád legopportunistább, mindenre hajlandó tagját, aki vakon követte utasításaikat s talán náluk is kegyetlenebbül hajszolta munkára sorstársait. Késıbb a kijelöléseket a parancsnokságon intézték, még jobban választva ki a legalkalmasabbakat. Ezek a brigádvezetık nem végezték munkájukat ingyen: külön barakkban laktak,kényelmesebb elhelyezéssel. Jobb, gyakran magukra szabatott ruhát kaptak. Nemfıztek ugyan külön számukra, ám mindig az élelem javát kapták, annyit, amennyibeléjük fért. Azután nem kellett dolgozniuk sem. Amíg mi csakhamar csontra-bırre fogyt unk, ok meghíztak, kigömbölyödtek. Ha a brigádjuk tagjaiközül a magas munkateljesítményükért egyesek pótélelmet vásárolhattak, akkorebben ık is részesedtek: a brigádjuk összmunkájának nagysága szerint. Már csakezért is érdemes volt hajszolniuk a rájuk bízott embereket. Magatartásukban, hozzánk való viszonyukban közelebb álltak az ÁVH-s parancsnokokhoz: ha egymásközött rólunk beszélgettek, éppen úgy emlegettek bennünket, mint az ıreink: ürgéknek.Átvették az ÁVH-sok beszédmodorát, járásmódját s minduntalan értésünkre adták,emezekhez s nem hozzánk tartoznak. Ha érdemeket akartak szerezni, attól semriadtak vissza, hogy egyikünketmásikunkat véresre ne verjék. Eredetifoglalkozásuk, képzettségük igen különbözı volt. Akadt közöttük mérnök,katonatiszt, bányász, mőszaki tisztviselı, szakmunkás és közönséges csavargóis. Ám – talán a két, ún. gyengebrigád vezetıje kivételével – valamennyiszületett gonosztevı volt. Egyikük a forradalom után Franciaországban tőnt fels azután, hogy a francia rendırség tudomást szerzett magyarországi üzelmeirıl,kiutasították és a Dél-Afrikai Unióban talált menedékre. Egy másik – semmivel sem ártatlanabb – 1956 októbere után Chilébe menekült, majd Kanadába vándoroltbe. Ma
2010.03.24.
13. oldal, összesen: 19
is Torontóban él, megváltoztatván eredeti családi és keresztnevét. Amunkateljesítményeket elszámoló normások korántsem voltak annyira ártalmasak,mint a brigádvezetık. Felsıbbségüket ık is mutogatták, a kedvezményekben ık isrészesültek; ha választaniuk kellett, inkább az ÁVH-s ır mellé álltak, ám akadtak közöttük emberségesebbek is, sıt olyanok, akik a teljesítmények elszámolásánál javunkra hamis adatokat jegyeztek fel. Igaz, ez az ı érdekeiket is szolgálta.
Kihagyhatatlan heti akciónk, mely 03.24. 8.00 - 03.30. 17.00-ig:
SzökésekRecskrıl Az elsı rabmég a táborba való érkezésünk elıtt, 1950 késı nyarán szökött meg Recskrıl.Ekkor még a tábor körül sem volt kerítve, hanem az említett juhhodálybanaludtak az emberek. Egyikük kijátszva az ırök éberségét, az erdıbe vetettemagát s eltőnt. Néhány nap múlva elfogták, a családja több tagját évekiginternálták a kistarcsai táborban, a sógorát – akirıl feltételezték, hogysegített valamilyen formában – elrettentı példaként, helyette, elhozták arecski táborba, ıt magát pedig súlyos börtönre ítélték. Jóllehet azt tartják,nincs olyan börtön, amelybıl nem lehetne megszökni, a recski kényszermunkatábora végleges felépítése után ilyennek tőnt. A többszörös, ırtornyokkal tőzdeltkerítéseken szinte a madár sem repülhetett át. Senki, soha ırizetlen nem maradts szigorú szabályok korlátozták a mozgást a tábor területén belül. Arra, hogyvalaki észrevétlenül hagyja el a tábort, semm i lehetıség nem látszott. 1951május 20-án, vasárnap, a tábor nyolc rabja mégis megszökött. Fényes nappal, akettıs külsı kerítésen keresztül az ırtornyokban álló, géppisztollyalfelszerelt ÁVH-sok szeme láttára. Az egyik, rendkívül intelligens és merésztársunk eszelte ki a tervet. Titokban a tábor mőhelyeiben szereztek,átalakítottak egy ÁVH-s egyenruhát, sapkát; majd fából faragtak egy „géppisztolyt” . Egyikük így ÁVH-s ırnek álcázva magát, az építıanyagokat vivıhét társát kikísérte a tábor külsı kerítésén kívüli robbanóanyag-raktárhoz,ahol – túl az ırök látókörzetén – bevették magukat az erdıbe. A kerítésen valótúljutásra fıként az adott lehetıséget, hogy a robbanóanyag-raktár magasságábanaz ÁVH-sok ideiglenesen átvágták a szögesdrótszálakat az építkezési anyagokszállításának megkönnyítésére, s csupán összekötötték, összeakasztották azokat,amikor a munka a robbanóanyag-raktárnál nem folyt. Biztosak voltak abban, hogyközvetlenül két ırtorony között lehetetlen a szökés. A szökés felfedezéseután irtózatos terror következett be nemcsak a recski táborban, hanem az országvalamennyi börtönében, fegyházába. Ahogy késıbb megtudtuk, mintegy harmincezerÁVH-st, határırt, rendırt, katonát mozgósítottak a szökevények elfogására. Minapokig nem hagyhattuk el a barakkjainkat, hol adtak enni, hol nem, de néhaóránként végigvertek bennünket. Összeszedték azokat, akiknek valami közüklehetett a szököttekhez, akik barátaik voltak vagy akikkel együtt dolgoztak sezeket éjjel-nappal verték. A nyolc megszökött társunk közül hétnek nem sokáigtartott a szabadsága, különbözı idıben és helyen elfogták s vasra vervevisszahozták a táborba ıket. Napokig tartó verés, különféle kínzások utánvalamennyit elvitték valahová, ahol szökésért súlyos börtönbüntetésre ítéltékmind a hetüket. A nyolcadik társuk, a szökés értelmi szerzıje – hangsúlyozom:kivételes tehetséggel megáldott ember ⍊ ??, túljutott az osztrák-magyar határon,majd Bécsben jelentkezett a hatóságoknál, elmondván, a recskikényszermunkatáborból szökött meg. Ahogy az akkoriban szokás volt, kihallgattákaz amerikai menekültügyi hivatal emberei is, akik nem hitték el a történetet.Védıırizetbe vették, faggatták, nyomoztak múltja után, s hiába írta leemlékezetbıl mintegy hatszáz Recsken maradt társa nevét, kérvén, hogy azokatolvassák be a Szabad Európa Rádió magyar adásában, nem hittek neki. Végrevalaki – megkerülve a bécsi amerikai hatóságokat – elérte, hogy három hónapmúlva az Amerika Hangja Rádió közölte ezt a névsort. E társunk egyszer smindenkorra elvesztette az amerikai hatóságok bizalmát s késıbb hiába kért azEgyesült Államokba bevándorlási vízumot, azt megtagadták tıle. MaNémetországban él, kiábrándulva, megkeseredve. Egyszer talán majdnyilvánosságra kerül, miért nem akarták elhinni az amerikaiak atörténetét. Aszellemi életünk Azzal, hogya beszámolóm végére hagytam e fejezetet, annak fontosságát szeretnémhangsúlyozni. S a szellem szabadságának hatalmát a terror, a zsarnokság, abutaság, gonoszság, s nem kevésbé a gyenge test fölött. Agyunkból senki kivágninem tudta az ott összegyőjtött tudást, ismeretet. A legszörnyőbb éheztetés, aszinte halálra dolgoztatás sem tudta megakadályozni, hogy ezeket fel neidézzük, ismételjük, rendszerezzük, tovább ne adjuk. talán valamiféletudattalan, misztikus reakció volt ez arra a felismerésre, hogy ıreinkenkeresztül az Államvédelmi Hatóság minden elkövetett a
2010.03.24.
15. oldal, összesen: 19
szellemimegnyomorításunkra. Nyomtatott betőnek szinte senki se látta színét a táborban,soha, egyetlen könyv a kezünkbe nem jutott, tilos volt a papír, a ceruza. Ha valamiolyasmirıl beszéltünk, amit az ıreink – vagy egyes brigádvezetıink nemértettek, mert nem érthettek – súlyos fenyítéseket kaptunk. Mégis, egyetemiszinten folytak külön féle tudományos elıadások, cementzsák-papírondisszertációnak beillı tanulmányok születtek, verses antológiák. S hogy akönnyebb mőfajról szóljunk, még újság is. Esténként, halálfáradtan a napi munkaután, összegyőltünk valamelyikünk szalmazsákján s elıadást hallottunk a magyarvagy a világirodalom egyik-másik fejezetérıl, az atom világáról, a csillagos égcsodáiról, a matematika, a filozófia mélységeirıl. Ilyenkor lehullott rólunk arabruha, az ıreink, brigádvezetıink pondrókká zsugorodtak, lepattant a lakat,kinyílt az ajtó leomlottak a szögesdrótkerítések, s mi szárnyaltunk a magasban,túl a Mátra gerincén, a felhık fölé, a szellem világába. Máskor bokáig tapodvaa sarat, húztuk lovakként a rönkökkel megrakott szekeret, míg valamelyiktársunk Shakespeare-drámát adott elı. Lassan elült a kötélnek feszülıvállunkban a sajgás s ott ültünk egy londoni színház nézıterén: élveztük azelıadás szépség eit. A csákány nyeléhez tapadt a hóviharban a kezünk, vágtuk afagyos agyagrétegeket, amikor valamelyikünk Itáliáról, Görögországról mesélt:nemsokára kivirított körülöttünk a tavasz s nem éreztük, hogy húzza letenyerünkrıl a bırt a jeges csákánynyél. Igen, voltak Recsken boldog perceinkis. Ami mégisbénított bennünket, az a külsı világ eseményeitıl való hermetikus elzárásunkvolt. Csak nagy néha jutottunk az ÁVH-sok árnyékszékébıl kiszedett, lemosott ésmegszárítgatott újságcafathoz. Ezeken vagy voltak bennünket érdeklı hírek vagyse. Volt, hogy valaki valahol az erdıben egész újságoldalt talált, ezt azutánvigyázva adtuk kézrıl kézre, mindig csak a megbízható társainknak. 1953áprilisának végén az egyik társunk akkor valóban kincsnek számító zsákmányratalált, az április 24-i Szabad Nép két egész oldalára; az egyiken az amerikaielnök április 16-án az Amerikai Lapszerkesztık Társasága győlésén elmondott, azakkor külpolitikai helyzetet taglaló beszédének szövegével. Ebben az idıbenadták ki az ÁVH-sok az utolsó mérgüket, ismét felújították a büntetı brigádot,visszaállították az egykori terrort. Az újságoldalak továbbadása szintelehetetlenné vált. Vállalkoztam arra, hogy a beszéd szövegét napközbenmegtanulom, majd éjszaka, a fekvıhelyemre irányuló állandó reflektorlámpa világánál apró betőkkel cigarettapapírra leírom s majd a lapokból kis füzetetvarrva, adjuk tovább. Ez a kis füzet, a „ recski újság” elsı száma, még abüntetı brigádot is megjárta. Az egyik kedves, fiatalon is igen mővelt, aforradalom alatt hısi halált halt társunk – hadd írom ki a nevét, egedül azövét ebben a beszámolóban –, Földváry Elemér ez a parányi füzetecskét megmentette, kihozta a táborból, majd szabadulásom után nekem visszaadta. Emeegyetlen tárgyi emlékemet a recski kényszermunkatáborból ma is ırzöm. Ezt a kisújságot még hat másik hasonló követte, de ezekhez a híranyagot már az egyik, ahozzánk mindig emberséges ÁVH-s szakaszvezetıtıl kaptam. Az utolsó számotvalakinél megtalálták, kiverték belıle a forrást; de belılem nem, kitıl kaptama híreket tartalmazó újságlapokat. A nyomozók két napig tartó érdeklıdése egykivert fogamba került. Aszabadulás 1953 nyaránszámos ÁVH-s tiszt – hadnagy, fıhadnagy, százados – érkezett a táborba.Megkezdték az ügyünk felülvizsgálását. Kivétel nélkül mindenkit kihallgattak;volt, aki fél órát, volt, aki napokat töltött a kihallgató szobában. Munkára kijártunk még ugyan, de csupán ímmel-ámmal dolgoztunk. Az ÁVH-s ırökmegszelídültek, hagyták, hogy a szerszámunkra támaszkodva beszélgessünk. Akadt,aki szólt: „No, csak üljenek le emberek” . Nem voltunk tovább ürgék, emberekké váltunk. tılem egyszer az egyik, korábban mindig kegyetlenkedı ır, mintegy tudakolva a véleményemet, megkérdezte: „ Azért én nem voltam olyan rosszmagukhoz?” Szótlanul otthagytam. Végül feloszlatták a büntetıbrigádot is és nagymértékben megjavult az élelmezésünk. Azután mégis kinyílt a recski kényszermunkatábor kapuja elıttünk, a nyár vége felé már javában folyt a szabadulás.Kisebb csoportokban szólították az embereket, akik et a parancsnokság épületében– úgy, ahogy – civil ruhába öltöztettek, kezükbe nyomtak egy vasúti jegymegváltására jogosító utalványt: aláírattak velük egy kötelezvényt, amelybentudomásul vették, hogy ha szabadulásuk után bárkinek is elmondják, hol voltakfogva
2010.03.24.
16. oldal, összesen: 19
tartva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetéssel sújtják ıket.Voltak, akiket teherautón vittek le a Recsk–parádfürdı vasútállomásra; voltak,akik csoportosan oda ,legyalogoltak. Szeptember közepére már nem sokanmaradtunk a táborban. Egy szép ıszi napon vagy nyolcvanunkat összetereltek azegykor a hatvani vasutasokat ırzı barakkban. Rossz sejtéseink támadtak. Napokatvárakoztunk. Egy este számos rabomobil állt meg a barakk kerítése mellett, majdegyenként szólítva bennünket, azok szők ketreceibe zártak valamennyiünket.Néhány óra múlva a kistarcsai internáló tábor egyik – akkor már emberekkel teli– termében találtam magam. Itt három napot töltöttem, a negyediken az egyikleg hírhedtebb ügyész elé vezettek, aki egy vádiratot olvasott fel elıttem:idegen hatalom javára elkövetett kémkedésért és a demokratikus államrendmegdöntésére irányuló szervezkedésért bíróság elé kell állnom. Dadogva kérdeztem, milyen alapon, milyen bizonyítékok alapján? Az ügyész elém tett egy1948 ıszén az Andrássy út 60-ban készített jegyzıkönyvet s hagyta, olvassam el.A jegyzıkönyvet az egyik kihallgatóm, késıbb a Markó utcai ÁVH-kirendeltséget vezetı ÁVH-s tiszt szerkesztette, azt én soha nem írtam alá. Ott is volt a jegyzıkönyv alján az egykori fıhadnagy kézírásával: „A gyanúsított a jegyzıkönyv aláírását megtagadta.” Közöltem az ügyésszel, a vádakból egy szó sem igaz, a jegyzıkönyvet nem is írtam alá. „Ezt majd mondja el a bírósági tárgyaláson” – szólt és az ırrel elvezettetett. Másnap – most már börtönırruhába öltözött – két ır jött értem s egy tágas alagsori helyiségbe vezettek,amelynek végében maga a késıbb öngyilkosságot elkövetett tanácselnök ült néhánynépi ülnökkel. Közben meg apró kis ember tolakodott hozzám s szinte suttogvamondta: „ Én vagyok a védıje, hogy is hívják?” Megmondtam a nevem, majd egy kispepita füzetben keresgélve, valamit kipipált. Ha jól emlékszem, ennyi volt avédelme. A tanácselnök kikérdezte a személyi adataimat, majd felolvasta ugyanazta vádat, amelyet elıtte való nap az ügyésztıl hallottam, suttogott valamit anépi ülnökökkel s már mondta is az ítéletet: tizenötévi börtön. Szólt mégvalamit, de nem értettem, elsötétült elıttem a világ, a két börtönır elvezetetta terembıl. Az egész bírósági tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél.Éjszaka nem jött álom a szememre, a reggelimet se tudtam elfogyasztani. Úgykilenc óra körül megint jöttek értem, kapkodtam össze a néhány holmimat, de akét börtönır leintett. Kérdeztem, hová visznek, azt gondoltam elszállítanak valamelyik börtönbe. „Bírósági tárgyalásra.” – szólt az egyikük. Néhány percmúlva megint ott találtam magam a tanácselnök elıtt, semmit sem értettem. Ott volt a kis „ védıügyvéd” is, aki megismert s nyugtatott: „Kérem, nincs semmibaj, nincs semmi baj...”A tanácselnök megint felolvasta a már tegnap is hallott vádiratot s kimondta az ítéletet: öt esztendei börtön, amit kitöltöttneknyilvánított. Megint elvezettek a börtönırök. Még aznap átszállítottak a Markó utcai bíróság harmadik emeletén levı ÁVH-kirendeltségre. Itt egy magánzárkábahelyeztek el, elég tágas volt; kifogástalan élelmet kaptam s halomszámra könyveket. Az ırök azt sem bánták, ha éjszaka olvastam. És én olvastam, faltamnem a betőket, hanem az oldalakat. Olvastam a szovjet traktoros lány és legény szocialista szerelmérıl; arról, hogyan fektették le a hıs szovjet olajmunkásoka fagyos tundrán át az olajvezetéket. Ám én soha könyvnek ennyire nem örültem.Csak azt nem tudtam, mi lesz a sorsom, egyre teltek a napok. Hosszú-hosszúhetek múltán, amikor már másodszor is kiolvastam a magyar könyvkiadó vállalatok szocialista-realista termelvényeinek garmadáját, minden papír nélkül kidobtak aMarkó utcai bíróság fogházából. Felemás, csontkeményre száradt, főzıtlen bakancsban, foltozott zsávoly katonaruhában léptem ki az épület Nagy Ignácutcai kapuján. Sután néztem körül, tájékozódtam, felismertem az égtájakat sazután a Markó utcán elindultam a Duna felé. A Dunát akartam látni legelıbb. Az alsó rakparton leültem az egyik kikötı oszlopra s figyeltem a csendesen,békésen folyó vizet. Öreg nénike tőnt fel pórázon vezetett, szaglászó kiskutyájával. Furcsa szerzet lehettem, meg is álltak elıttem. A nénike megszólalt: – Tessék mondani, fogságból jött? – Onnan. – A Szovjetunióból?
2010.03.24.
17. oldal, összesen: 19
– Nem,Recskrıl. – Az hol van? Szibériában? ennyi idı után... – motyogta maga elé az öreg néni, azután továbbhúzta a kis kutyája. Igaza volta nénikének: valóban Szibériából érkeztem vissza öt esztendı múltán az öreg Duna partjára. Az emberi értelmetlenség, ostobaság, gonoszság, győlölet,bosszúállás, a mérhetetlen hataloméhség és a határtalan zsarnokság magyar Szibériájából, a „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatáborból. Epilógus Ha háromévtized távolából s a föld másik végérıl is gondolva vissza az egykori eseményekre, úgy hiszem, szólnom kell valamit arról a magyar világról, amelyetszabadulásunk után, 1953 végén, 1954 elején találtunk. 1953 során kétségkívül ényeges változások következtek be Magyarországon: ha ezek nem lettek volna,magunk sem szabadulunk Recskrıl. Ám e változások még nem érték el a magyar társadalom széles rétegeit, ezek még mindig a zsarnokság bénításában vergıdtek,valamiféle nagy, mentális börtönben éltek. Restellem leírni, mi, akiket néhányhónappal korábban még naponta rugdalta, moslékon tartottak, igavonó állatoknális kevesebbre néztek, emeltebb fıvel, egyenesebb derékkal jártunk közöttük. Mégmindig igaz volt Illyés Gyula szentenciája: „ hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban! nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban, szögesdrótnál jobban butító szólamokban;” Eme nagy –az ország elaknásított határainál végzıdı – börtön ıreitıl mi már nem féltünk,korábban a kegyetlenebbekhez, a láthatóbbakhoz szoktunk. Sorra értek bennünket a meglepetések. Mentünk az utcán és a velünk szembejövı régi barátunk,munkatársunk hirtelen befordult a mellékutcába, hogy ne kelljen velünk találkoznia. Voltak, akik keresztülnéztek rajtunk a villamoson, az autóbuszon.Voltak, akik letagadták magukat otthon, a hivatalukban. Csakhamar kiderült,bélpoklosokként szabadultunk s ez még ma is jobban fáj, mint az ÁVH-soktól kapott arculverés, rúgás. Valamibıl élnünk is kellett volna, munka utánnéztünk. Hetekig tartó kilincselések, megszégyenítı érdeklıdések, kézdörzsölı magyarázkodások vagy rideg elutasítások után csak az aljamunka járt ki nekünk,a segédmunkások ocsúja. Mindenki tudta, ártatlanul tartottak fogva bennünketéveken át, mégis a börtön töltelékek sorsára jutottunk: he tenként néha kétszeris álltunk sorba a kerületi rendırségen, hogy a szolgálatos ırmester beüsse a jelentkezést igazoló pecsétet, megtoldva efféle, nem is rossz szándékú bizalmaskodással: „Remélem, jól viseled magad, Zoltán!” Mi mást tehettünk? Jól viseltük magunkat. Örültünk a viszonylagos szabadságnak, a Duna vizének, a Pilisnek, a Dobogókınek, még a Mátrába is elmerészkedtünk, hogy a torkunkban dobogó szívvel a szögesdrótkerítés külsı oldaláról nézhessünk be az egykori kényszermunkatáborba. Örültünk néhaegyik-másik barátunknak is, aki megvendégelt bennünket egy körúti feketével.Nemigen kérdezték, hol voltunk. Rájöttünk, a magyar társadalom tagjai leszoktaka kérdezısködésrıl: féltek, hátha olyasmit hallanak, amit nem tanácsos, nemokos. „ Nézd – mondta az egyik régi munkatársam –, amirıl nem tudunk, aznincs.” A tömegpszichológia
2010.03.24.
18. oldal, összesen: 19
mővelıi szerint az ilyen megnyilvánulást rendszerint r osszul értelmezett társadalmi bőntudat, lelkiismeret-furdalás magyarázza. Volt-e erre oka az 1948–53 közötti magyar társadalomnak? A költıszavai szerint: mindenki szem volt a láncban. Ám mi nem bírák, hanem áldozatokvoltunk, vagyunk. A Duna-parti öreg nénike bizonyára semmit sem tudottRecskrıl. Vajon tudtak-e mások? Elıbb magam is azt hittem, nem tudtak, azutánrájöttem, ez nem igaz. Igen sokan tudtak a recski kényszermunkatáborról, még afeloszlatása elıtt is. Hivatalos és nem hivatalos emberek. Hogy egészen fentkezdjem, tudott róla a Legfelsıbb Bíróság elnöke, ám amikor igazamat kerestemés fogadott a hivatalában, leintett: jobb, ha nem emlegetem Recsket. Tudottróla – szerintem egészen természetesen – az a két voltbelügyminiszter-helyettes is, akikkel 1955–56-ban a kényszermunkatáborról beszéltem. Tudott róla a budapesti V. kerületi rendırkapitányság parancsnoka is, aki suttogva érdeklıdött tılem Recsk felıl, de elı bb kiküldte atitkárnıjét. Tudtak Recskrıl a Kál-Kápolna–Kisterenye közötti vasútvonalon utazók is: hosszú kilométereken keresztül láthatták a sötétben kivilágítotttábor körvonalait a hegyen. Tudtak róla a tábor környékén lévı falvak lakói. Tudtak róla – ahogy azt nekem 1955-ben elmondták – a parádsasvári üveggyár igazgatója,fımérnöke, párttitkára: hétvégeken az üveggyár kantinjában szórakoztak a recski ıreink, s ha nagyon felöntöttek a garatra, dicsekedtek, aznap hány „ ürgét”ütöttek le. Úgy hiszem, legvilágosabban Németh László a forradalom alattírt „ Emelkedı nemzet” címő vallomása magyarázza meg nekünk, mi is történt: „ Ahhoz,hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott: ...Még vége sem volt a háborúnak s már megkezdıdött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendı gazdáknak. tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sıt sokszor igazán könnyő szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekbıl. Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mértékben volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkősége.” Németh László emelkedés egy idıre fel is emelkedett nemzete a forradalom leverése után nem süllyedt egészen vissza régi állapotába: a szovjet páncélosai ellen pusztakézzel támadó hıseink, mártírjaink vére árán szabadabb levegıhöz jutott a magyar nép. Többek között kevesebbet hazudik a párt, kevesebbet a kormány, s elmondhatjuk, magyar írók már az igazságot is írják. Ám ha az1948–53 közötti idıkrıl szólnak, még mindig csak azt merik emlegetni a legjobbak is, hogy „ leseperték a padlást” . Beszámolnak olyan rettentı túlkapásokról is,hogy – Uram bocsá' – valakitıl elvették a pártkönyvét. A magyar forradalmat még huszonöt esztendı múltán is csupán „ októberi események” -nek emlegetik. Vajon mikor írnak meg, mikor mondanak ki minden igazságot? A „ Magyarország felfedezése” -sorozatban mikor viszik el az olvasót az Erdıhát, Nyír után Recskre, hogy megmutassák, az ott há rom esztendeig elevenen eltemetve tartott, ártatlanul elhurcolt magyar testvéreik hol kaparták le szinte a tíz körmükkel a Csákánykı andezit-csúcsának felét? Hogy a nyugdíjba készülı barátomnak senki se mondhassa többé: a recski kényszermunkatábor megbízható források szerint sohase létezett. (Sztáray Zoltán író az USA-ban él, 92éves)
Kérem jelentkezzen, ha szállításra készül: [email protected] Üdvözlettel, Giacomuzzi Katalin (Kapáskút). További tájékoztatók küldését Itt lehet kérni
Hirlevél leiratkozáshoz kérjük, kattincson az alábbi linkre leiratkozás
No virus found in this incoming message. Checked by AVG - www.avg.com Version: 9.0.791 / Virus Database: 271.1.1/2764 - Release Date: 03/22/10 20:44:00
