Egy örökifjú patikus Beszélgetés Dr. Révay Gáborral, a dorogi Pharma Révay Patika vezetôjével Szépen karbantartott, modern épület ben, parkosított környezetben kapott helyet ez a patika a dorogi város köz pontban. A barna tónusú belsô beren dezés is mo dern, de tiszteletet paran csolóan hagyományôrzô. A vezetô de rûs, nyitott, de so kat tapasztalt, hatá rozott ember benyomását kelti. Hogyan, miért lett gyógyszerész? Véletlenségbôl… Újpesten születtem, édes apám jogi doktor volt, és pénzügyi vonalon, adóügyben tevékenykedett, édesanyám az újpesti városházán dolgozott, én pedig gyer mekorvos szerettem volna lenni! Abban ne velkedtem, hogy a tanulás, a tudás a leg fontosabb dolog az életben, mert azt nem veheti el senki sem. A szüleim az orvosi pá lyát nagyon támogatták, mondván, hogy an nak a társadalmi presztízse is kellôképpen magas. Jelentkeztem tehát az orvosi karra, jól sikerült a felvételim, vártam az értesítést.
24
Meg is jött, az állt benne, hogy felvételi vizs gája eredményes volt, de helyhiány miatt nem tudnak felvenni; az értelmiségi szárma zás akkoriban nyilvánvaló hátrányt jelentett. No, édesapámnak volt ismerôse a miniszté riumban, felmentünk hozzá. Az illetô saj nál kozott, hogy miért nem elôbb jöttünk, mert akkor még el tudta volna intézni a felvételt, de annyit most is meg tud tenni, hogy a fogorvosi vagy a gyógyszerészi karra fel vetet, ha akarjuk — gondolkozzunk rajta. A szüleim rögtön úgy reagáltak, hogy nehogy fogorvosnak menjek, hiszen oda kézügyes ség kell, én pedig mindig ügyetlen gyerek voltam. Maradt a gyógyszerészet, bár a ma gisztrális készítmények miatt akkor még ott is komoly szerepe volt a manuális munká nak… Bár ezt talán akkor még nem is tudta. Volt egyáltalán valamilyen patikával kap csolatos élménye korábban? Egy eset jut eszembe, amikor édesanyám
mal az újpesti rendelôintézet gyógyszer tá rában jártunk — ahol egyébként azután nyári gyakorlatokon dolgoztam —, és édesanyám kért valamilyen gyógyszert, majd megkér dezte a patikust, hogy „tessék mondani, ho gyan kell szedni?” Erre a patikus szinte rá förmedt, hogy nem látja, rá van írva! Anyám akkor mondta, hogy „fiam, aztán nehogy ilyen borzasztó patikus legyél!” De hát en gem ez a veszély nem fenyegetett, hiszen engem ôk a másik ember tiszteletére nevel tek, és arra, hogy az ember azért él a földön, hogy másoknak segíthessen. Így aztán raj tam ma is el szoktak csodálkozni, amikor például egy kisgyerek elejt valamit az utcán, és én lehajolok érte: hogy miért teszem ezt, már bizony nem is egészen fiatal ember lé temre. Nem tehetek róla, nekem ez már a vé remben van, a gyerekeket, fiatalokat külön is tisztelem — amúgy három gyerekem és öt unokám van. Térjünk vissza még az egyetemre: végül is megszerette a gyógyszerészetet? Végül igen, bár az elején még kapálóztam: elsô év után át akartam menni az orvosi
karra, csakhogy akkor jött a dékán, és kö zölte, hogy megszüntették ezt a lehetôséget. Beletörôdtem, és azután már a gyógyszeré szetre koncentráltam. Jól is végeztem, bi zony, már elég régen, 1966-ban… Államvizs gásként próbáltam megszerezni az egyetlen újpesti állást, de azt természetesen egy szegedi kolléga kapta. Én pedig hová ke rültem volna máshova, mint Tokodaltáróra! A végzés után pedig már ide, Dorogra, elôször egy kisebb, majd a nagy központi patikába, ahol késôbb aztán vezetô-helyettes lettem. Késôbb ugyan mehettem volna vezetônek Nagyigmándra, de akkorra már megsze ret tem Dorogot, engem is megismertek és megkedveltek a betegek, itt mégiscsak volt nyüzsgés, túl nagy csendet nem akartam magam körül. Olyannyira, hogy ha jól tudom, valamikor még a nyolcvanas években maszek dro gériát is nyitott itt?! Igen, akkor, 1982-ben az nagy szám volt Dorogon, hiszen a maszek zöldséges, ve gyesbolt és butik után mi nyitottuk meg a magándrogériát. Amihez akkor bizony egye
25
temi végzettség is kellett! Engem pedig mindig is érdekeltek a természetes alap anyagokból készült szerek, olyannyira, hogy a doktorimat is ilyen témából írtam: az orbáncfû gyógyhatásáról. Annak ellenére, hogy én nem nagyon ismerem a természetet — az apósomék farmján nevetnek rajtam, amikor a zöldségeket is összetévesztem, és bizony talán a kamillavirágot sem ismerném meg: engem mindig is a növények gyógy hatása érdekelt. A patikában akkoriban úgy nyolcszázféle gyógyszert tartottunk, de emel lett nagyon sok természetes alapú készít ményt, elsôsorban gyógyteákat is. Kitaláltam mindenféle hatásos keverékeket, amelyeket nagyon megszerettek az emberek, egyre nagyobb igény volt ilyesmire. Bíztam benne, hogy mindezt jobban ki tudom majd elégíteni a drogériában, hozzáadva a kozmetikumok széles választékát. Nekem ugyanis mindig jó kapcsolataim voltak, könnyen be tudtam szerezni a vásárlók által hôn áhított, divatos nyugati dezodorokat és egyéb termékeket is. Amikor például az egész országban hosszú sorok álltak Béres-cseppért, nálam akkor is volt. De nem azért, mert „megkentem” vala kit, hiszen arra nekem nem lett volna pén zem, hanem egyszerûen jól kommunikáltam, megtaláltam a hangot mindenkivel. Jó, de nem sajnálta otthagyni a patika világát? A patikát sajnáltam, de a konkrét munka helyem már nem. Ugyanis ott nem bizonyult kellemes nyugdíjas állásnak a vezetô-helyet tesség, mert amikor ne adj’ isten valami prob lémát találtak a felettes szervek, akkor
26
én is felelôs vezetô voltam, amikor viszont a dicsôséget kellett learatni, amikor jutalmazás volt, akkor csak a vezetô létezett — ebbôl lett elegem. Azért egy négyórás állást patikában is megtartottam, méghozzá Tokodaltárón, ahol kezdtem. Felépítettem hát a drogériát, csináltam is lelkesen hosszú évekig, jól is ment. Késôbb aztán éppen egy sajnálatos ese mény fordított vissza a patika felé: édesanyám meghalt, és az örökségbôl meg tudtam venni itt, az új városközpontban egy helyiséget, akkor még drogériának. 1991-et írtunk, és néhány hónap múlva, amikor le hetôség adódott saját patikára, rögtön el adtam azt a helyiséget, és a kapott ösz szeggel bele tudtam vágni ebbe a patikába, banki hitellel persze. Egy ponton azonban elfogyott a pénzem, a hitel pedig még nem indult be, úgyhogy akkor megállt itt a munka. Na, akkor viszont totóztam, és amilyen mar ha szerencsém volt, 13+1 találatom lett! Több mint egymillió forintot nyertem, amivel aztán már sínen voltunk… Ért egyébként a focihoz? Persze, újpesti gyerekként, hogyne. Nagy futballdrukker voltam, édesapám már hat éves koromtól vitt a meccsekre, Puskást, Kocsist láttam focizni. Itt Dorogon aztán vol tam a futballcsapat elnöke is, de hát elsôsor ban azért, hogy szponzorokat szerezzek. Elmentem az égetômûhöz meg a többiek hez, és a végén huszonhét óriási reklámtábla volt a pálya körül, talán a Fradinál sem volt több… Jól lehetett mûködtetni a csapatot, majdnem feljutottunk az NB1-be. És persze én voltam a csapat gyógyszerésze, sôt amikor a gyúrónk felkerült a válogatotthoz, akkor tôlem szerezte be a szükséges készít ményeket az ô számukra is. A patikából, ami akkor, még az elején, gondolom, nagyon jól ment… Az volt az aranykor: 32,6 százalék volt a stabil, garantált árrés! Nekem akkor egy Wartburgom volt, és nagyon vágytam valami jobb autóra. Elmentem egy autókereskedô höz, aki alaposan felmért, és közölte, hogy hozzám igazából egy Mazda 323-as illene.
Igen ám, de az már akkor is drága autó volt, használtan is, nekem pedig nem volt annyi pénzem — akkor. Mert viszonylag rövid idô múlva már Burgerlandban megvehettem a vadonatúj grafitmetál autómat! Igen ám, de ez a Kánaán még egy évig sem tartott, hiszen 1992 végén jött a pénzügyminiszter, mond ván, hogy ha ennyire jól megy a maszek patikusoknak, akkor leveszünk az árrésbôl tíz százalékot. Aztán jöttek más kormányok, de abban mindig egyetértettek, hogy a pati kusoktól el kell venni. Már persze mindig „csak” 2-2,5 százalékot, de azt következete sen, és közben kitalálták a degresszív árrést is, úgyhogy minket lassan a padlóra küldtek. Én írtam annak idején egy nyílt levelet, amelyben levezettem, hogy fél éven belül hogyan okoztak nekem, egy közepes forgal mú patikának óriási veszteséget. Erre azt kaptam, mintegy válaszként, hogy egyes gyógyszerészek riogatják a társadalmat… Azután jött a liberalizáció és a többi; milyen stratégiával vészelte át az elmúlt évtizedet?
Patikát vezetni ma eléggé összetett feladat. Nálam a beteg az elsô, de rengeteg gaz dasági és adminisztratív jellegû feladat is van, amit én utálok — mindig is utáltam —, de megtanultam a precíz munkát még édes apámtól, illetve az elsô fônökömtôl. Méghoz zá alaposan, tehát pillanatok alatt elvégzem azt, ami esetleg másoknak órákba telik, a gyógyszerrendelést és más hasonló dolgo kat, mert például jó fejszámoló vagyok, és a számítógép nélkül is gyorsan átlátom a dolgokat. De mondom, a beteg az elsô, tehát ha valamilyen gyógyszer esetleg éppen még sincs készleten, akkor én nem szoktam teketóriázni, gyors telefonok, aztán már ülök is az autóba, megszerzem a föld alól is, és egy-két óra múlva már a beteg kezében a fontos gyógyszer. Ennek a híre nyilvánvalóan elterjedt, ezt az emberek értékelik, és mindez a forgalmon is meglátszik. És nem utol só sorban a figyelem, a törôdés, hiszen nekem meggyôzôdésem, hogy néhány jó szó fél gyógyulással felér. Ráadásul az emberek mindenféle veszélynek vannak kitéve azáltal,
27
hogy nézik a gyógyszerreklámokat, aztán nyakra-fôre szednek olyasmiket együtt, ami ket nem szabadna. Én mindig megkérdezem, hogy mit szed még, hogy tudja-e pontosan, hogyan kell alkalmazni, felhívom a figyelmét a veszélyekre stb. Lehet, hogy éppen lebe szélem valamilyen szerrôl, mert meggyôzô désem, hogy feleslegesen szedné: nem az a célom, hogy mindenáron növeljem a bevé telem egy-kétezer forinttal, hanem, hogy a betegeknek jobb legyen. Ezért aztán, amikor szombatonként lehet tudni, hogy ügyeletes
28
vagyok, és az emberek jobban ráérnek, nemcsak a környezô településekrôl, de messze földrôl is eljönnek hozzám betegek, hogy Gáborkám, mi a véleménye, hogyan szedjem ezt és ezt, mit javasol esetleg más képpen, adjon tanácsot. Ez az igazán fontos, ez a patikus feladata. Hogyan látja a jövôt most, az új intézke dések tükrében? Hát, nem vagyok pesszimista ember, de most meglehetôsen sötéten. Hogy csak egy példát mondjak: tudósok, orvos-kutatók, gyógyszerészek ezrei dolgoznak azon, hogy minél hatékonyabb készítményeket állítsanak a gyógyítás szolgálatába, és akkor most mi történik?! A sok-sok munkával létrehozott, legkorszerûbb gyógyszer-kombinációktól, ame lyekben két vagy több szer együttes hatása érvényesül, elveszik a támogatást! A gyártókon és a nagykereskedôkön is óriási most a nyomás a megszorításokkal, de aztán végül minden itt a patikában csapódik le: nem tudom, mi lesz. Régen lehetett hosszú távra tervezni, ma pedig már a holnapi nap sem biztos. László István
