Egy gyakorló újságíró szemével: Miben segíthet a média az életen keresztül tartó tanulás népszerűsítéséhez

Budapest, 2008. május 22.

A média szerepe az egész életen keresztül tartó tanulásban Miért nincsenek ma Öveges professzorok a médiában? Véleménycsere az oktatás és a média képviselői között

Kövér Tamás1:

Egy gyakorló újságíró szemével: Miben segíthet a média az életen keresztül tartó tanulás népszerűsítéséhez Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy gyakorló újságírótól elvárható módon egy leaddel kezdjem: A média, amelytől olyasmihez várunk segítséget, amit a társadalom a ma átélt számos konfliktushelyzetében kényszerül tudomásul venni, maga is átalakulóban, változóban van.

Hasonló tudományos konferenciákon gyakran elhangzik az a felismerés, hogy egy emberöltő alatt a társadalom egy-egy tagjának alkalmasint legalább háromszor kell új és újabb személyes és szakmai profilt felépítenie. Mindez olyan társadalomban történik, amely az újabb generációkat eddig úgy szocializálta, hogy elvárták tőle: szülői vagy tanári szerepkörben éppenséggel a változatlan, (vagy sokkalta lassabban módosuló) erkölcsi alapelvek nyomán mutasson fel példát arra, hogy a felkészülő, fiatal generáció miféle viszonyok közé „épüljön be”...

Sírfeliratokat kellene idézni ennek megvilágításához: ilyesmiket, hogy „a legjobb apa, a helyettes MÁV főfelügyelő” - s látható: minél hosszabb, annál jelentéktelenebb az az illető társadalmilag, egészen egy-egy asztaltársaság doyenjéig) aki életének és tevékenységének példázatával így mutat utat a jövő generációnak. Az ellentmondás tehát már a célkitűzéskor megjelenik és érzékelhető.

Nézzük a másik oldalról a problémát: ebben a szocializációs folyamatban klasszikusan mindig is volt szerepe a médiának. Amikor a novella- és kisregény-irodalom volt a közösség fogyasztásának homlokterében, Oscar Wilde még tanulmányt írhatott arról, hogy „az élet köteles követni a művészetet” – és akik erre példákat kerestek, azt találták, hogy Goethe Wertherének példája valóban hatott: nőtt az életüket elvetők száma... 1

Kövér Tamás: A Magyar Hírlap szerkesztője, a MÚOSZ Etikai Bizottságának alelnöke

Szakmai támogatóink:

1. oldal

Társadalmi Kommunikáció Tagozat

A program megvalósulását az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány a Munkaerőpiaci Alapból támogatja



Mindazonáltal a médiából tanultuk meg, (ha a családban nem volt rá példa), hogyan kell királynőként fellépni a trónlépcsőn, hódolatot fogadva, a hosszú uszályt méltóságteljesen hátrarúgva a közönség felé fordulni... Hogyan kell özvegyeket és árvákat védeni, ha lovagok vagyunk (sir Roger Moore Ivanhoe szerepében, de Angyalként is példa volt, és ez a folyamat „működött”...)

Ha másik múltbéli példát kívánnak, Major Tamástól azt is tudjuk, milyen egy valamirevaló inas a 40-es években, amikor valakit felvilágosít arról, hogy a(z) Hennessy, a Debouchet, valójában mind-mind „pálinkaféle” (Albertként A Tizedes meg a többiekben). De ezek a példázatok ahhoz a világhoz tartoznak, amelyben általánosnak tartották, hogy ha valaki elért valamit, az az eredmény egy életen át állandó is marad, s tragédiának kell történnie ahhoz, hogy ez előnytelenül megváltozzék.

Vitákat folytattunk arról, hogy „áru-e a kultúra?” - miközben - tegyük hozzá – az akkori időkben a kultúra állami támogatására az úgynevezett „maradékelv” volt jellemző a költségvetések készítésekor...

Ma a közszolgálat és a kereskedelmi média dichotom helyzetéről folynak a viták (éppen tegnap voltam egy háttérbeszélgetésen, amelynek célja az információs technikák széleskörű társadalmi kitejesztése volt) a szegények, idősek, kisebbségek irányába. Itt Csepeli György szociálpszichológus professzor, korábbi államtitkár volt kénytelen úgy fogalmazni, hogy „közszolgálati tartalmakat ma szinte senki sem állít elő” – és ez, akár egyetértünk vele akár nem, bizony figyelmeztető.

Nézzünk egy „anekdotát”, mert abból egyszerűbb deduktív levezetést indítani. Szűkebb környezetemben egy tizenéves fiú tanulmányi eredményeiről összefoglaló elmarasztalással azt mondta a magyar nyelv és irodalom tanára, hogy „érthetetlen: elolvasta az utolsó három fejezetig az Egri csillagokat, és ezzel a hárommal adós maradt... Elképesztő”.

Ezzel egyidőben feszültség alakult ki abból, hogy ennek a fiúnak van egy évvel idősebb bátyja is, akinek viszont magas volt a mobiltelefon-számlája. Mint kiderült, azért, mert a wap-on gyakran olvasott sporthíreket. Kérdésemre, hogy miért Szakmai támogatóink:

2. oldal





nem a nyomtatott újságban olvassa ezeket, ami mind-mind naponta rendelkezésére áll, azt mondta: „úgy nem szórakoztató”. Mindezt meghallotta az öccse, és ő is hozzászólt a témához. Azt mondta: „ha a telefonomon elolvashattam volna, már régen túl lennék az Egri csillagokon”...

A klasszikus „olvasás” helyett előtérbe léptek a „kreatív igények”. Több felsőoktatási intézményben vagyok óraadó, és tapasztalom, hogy a hallgatók a lexikális adatok halmaza, vagy a tankönyvszerzők véleményének bemagolása helyett, úgymond: „kreatív” megoldásokat szeretnének. Az új generációnak már nem korlátként jelenik meg, ha egy-egy új technológiát, szoftverkezelést meg kell tanulni az eredményért.

Egy publicisztikában, korábban, hatásra törekedve arról írtam: milyen meglepő, hogy ha az ember kissé felemelt hangon kér egy kávét, akkor behozzák azt a szomszédos szobából - és nem kell miatta e-mailt írni... Mert a világ körülöttünk elsősorban ebben tetten érhetően változott meg: az emberek ülnek a buszon, a földalattin és a fülükben ott zümmög az MP3-as, kezükben ott a mobil maroktelefon, és azzal fizetnek a parkoláskor. Persze, akinek bankkártya-matrica is van a maroktelefonján, még egyáltalán nem biztos, hogy „közszolgálati tartalmakkal” is tisztában van (például hogy Bolyky Tamás nevét hallván eszébe jut-e az Egri csillagok) de Gárdonyinak úgy tűnik, ma az a legjobb esélye, ha elektronikus úton is elérhetővé teszik.

A hallgatóimnak gyakran elmondom, hogy még a szerkesztői prioritások is változóban vannak. Ma még az egyik kereskedelmi csatorna műsorrácsért felelős embere örül annak, ha tudja, hogy a konkurens csatornánál mit terveznek vetíteni a híradó után, mert meg kell tartania a nézettséget. A digitális korszak embere, aki a buszmegállóban a maroktelefonjára rendelhet filmeket és tartalmakat, már nem lesz ilyen közvetlen részese ennek a nézettségi versenynek.

Erről azonban részletesebben is szólnék. Csepeli György megjegyzése, hogy „közszolgálati tartalmakat szinte nem gyártanak” annak sommás összefoglalása, amit magam is tapasztaltam. A történet – szálljunk most be az időgépbe egy pillanatra –, azzal kezdődik, hogy a prágai Nova tévé indulásakor alig másfél év alatt legyilkolta a képernyőkről a közszolgálati adókat, elvette reklámtortarészesedésüket. Amikor a siker titkáról nemzetközi sajtótájékoztatón faggatták, az igazgató azt mondta: önök, újságírók cinikus emberek, de még önök sem elég cinikusak ahhoz, hogy átlássák, mennyire igénytelennek tartjuk mi a nézőt... Szakmai támogatóink:

3. oldal





És valóban: a „létező szocializmus” világrendszerének 4 évtizedében tilos volt a krimi, a pornó, a thriller. A tiltott gyümölcs élvezete és a magas befogadói ingerküszöb égi magasságokba emelte a fogyasztást. A folyamatot még ösztönözte is, hogy amennyiben az elektronikus trükkökkel feldúsított, vértől és agyvelőtől csepegő holywoodi filmet megszakító reklámért nyolcszoros díjat lehet kérni, akkor a „közszolgálati tartalmat” hordozó Híradó is hasonló helyzetbe kerül. Ki kell szolgálnia a jelentkező elvárásokat és igényeket.

Az újságírószövetség etikai grémiumának tagjaként ezzel akkor találkoztam, amikor Németországból panaszt tettek egy a közlekedési baleset áldozatainak a hozzátartozói. A vonat felborította a vasúti átjáróban a buszt, hosszasan tolta és forgatta maga előtt. A kereskedelmi tévé kivonult operatőrei pedig a kiterített holttestek nyitott szemén mászkáló legyekről készítettek közelképeket. Elmarasztaltuk ezt a gyakorlatot, de ezúttal inkább a motiváció az érdekes.

Dunaújvárosban dolgoztam egy időben az ottani tévében, és amikor Sváby Andrást meghívták a helyi főiskolára, engem arra kértek, hogy egy interjúban mutassam be őt. Arra a kérdésre, hogy mit tanítottak a Missouri Egyetemen a híradózásról, Sváby András azt mondta: „nem azt, amit ti a BBC-nél tanultatok, hogy előre kell tenni a legfontosabbat, és többszörösen ellenőrzött híreket kell adni... Úgynevezett „umbrella-leadet” adunk. Egyfajta esernyő-felvezetést. Például, hogy kaptunk képeket a Mars még ember által nem látott, túlsó feléről. A híradó szerkezete olyan, hogy minden epizód után újra és újra elmondjuk, hogy lesznek szenzációs képek a Marsról, csak előbb még ezt, meg ezt, meg ezt nézzék meg (ezek persze a bulvárosabb tartalmak: felrobbant, lezuhant, terhes lett, szólókarrierbe kezd, stb.) - és végül adunk néhány képet valóban - archívból - a Marsról...

Arra a kérdésre, hogy „ezt még híradónak lehet-e nevezni?” – azt a választ kaptam: nézd, a legfontosabb híreket megkapja a néző, és amit tudatosan keres, azt amúgy is az interneten fogja keresni...

Mi ezen a tanácskozáson az internetet célszerűen általában beleértjük a média címszóba, de figyelmeztető, hogy az úgynevezett internet-penetráció témakörében is vannak megfigyelhető hátrányos jelenségek. Túl sok múlik a fejlesztésért, elosztásért folyó programokon, és igen kevés a társadalmon. A programszervezők menedzseri tevékenysége azzal a tapasztalattal jár, hogy a médiafogyasztó a saját előítéleteinek visszaigazolását keresi: „háttértelevíziózik”, „háttérrádiózik” tévében és interneten egyaránt leginkább a pornót, vagy a személyes politikai beállítottságát kiszolgáló forrásokat keresi... Szakmai támogatóink:

4. oldal





Az internetről szólva a sávszélesség – minden kedvező statisztikai beállítás ellenére is – kevés, kicsi, és korántsem mindenütt áll rendelkezésre, mert „a vállalkozónak nem éri meg” fejleszteni. Az elérés tehát korlátozott, egyáltalán nem „demokratikusan egyöntetű” pedig egy globalizálódó korban legalább ezt kellene pozitív érvként felhozni tudnunk.

Ezen a tanácskozáson feltették a kérdést, hogy „miért nincsenek ma Öveges professzorok a médiában?” Ezért nem csak a reklámidő-értékesítés és a nézettséget igazoló fogyasztói igény okolható. A média belső élete, műhelymunkája is változott – és nem mindig előnyére.

Siker volt például a „Mindentudás egyeteme” előadás-sorozata – de ez csak addig van így, amíg szponzorok vannak mögötte. Az ő áldozatkészségüket az államnak fenn kell(ene) tartania ehhez. Nem mindig teszi meg.

Kellene azután egyfajta olyan többlet-tevékenység, amit csak a jó értelemben vett újságírói produktum képes létrehozni. Manapság ritka a stúdióvendég életművéből-témájából előzetesen felkészült, s a nézőket képviselve kérdezni képes médiaszemélyiség. A médiatulajdonosok más elvek alapján választják ki az „arcokat”. Ezek vagy személyi összefüggéseket mutatnak, vagy valamilyen vulgáris értelmű „ismertség” az alapjuk.

Ha valaki levetkőzik egy műsorban, az - kis túlzással - manapság a csatornák túlnyomó részénél már alap arra, hogy „arc” is legyen belőle. Azt mondják, hogy ezzel a nyugati példákat követik a tulajdonosok. Ez persze nem igaz: ott csak az vetkőzhet, aki hibátlanul beszél, tud fogalmazni, kérdései felkészültségről árulkodnak. Nálunk egyelőre fordított a helyzet.

Tegnap a háttérbeszélgetésen Szűcs László, a UPC kommunikációs igazgatója világította meg a másik oldalt. A döntéshozókét. A kábelcég egy közkórház gyermekosztályára alapítványi alapon bevezette a szolgáltatását: hadd nézzék a rajzfilmeket ingyen a rákbetegségekkel küzdő kisgyerekek amíg csepeg az infúzió. Hatékony divat manapság „celebeket” meghívni az átadáshoz, mert a tapasztalat szerint ez is fokozza az elfogadottságot és a hírverést. A kábelcég meghívta Majkát és Ruzsa Magdit az „átadáshoz”, akik be is öltöztek a kórházi ruhába, meghatottan símogatták a gyógyuló kicsinyek kihullott hajú, kopasz kobakjait. Ezt követően minden híradás azt emelte ki, hogy a két híresség életében itt találkozott egymással először, ennyi volt az „üzenet”, minden más háttérbe szorult... Szakmai támogatóink:

5. oldal





Miben segíthet tehát ez az átalakulóban lévő médiavilág?

Mindenek előtt szembe kell nézni a tényekkel – éspedig a pótcselekvések helyett. Azt már a hatvanas években is tudtuk – és le is mertük írni -, hogy egy társadalom, amelyben bürokratikus problémák érhetők tetten, nem teremt önmagánál jobb „alrendszereket” – tehát ott az oktatás-nevelés is szükségképpen „bürokratikus”. Akkor és ott a szakfelügyelő azt ellenőrizte, hogy a történelemtanár az év 32. óráján kifejtette-e diákoknak, hogy Dózsa György mennyiben lehet a kommunista világforradalmár előképe...? S jól töltötte-e ki a naplót?

Manapság az ORTT-ről és annak elvárásairól (így arról, hogy mit értsünk „kiegyensúlyozottság” és „pártatlanság” alatt) folynak a viták, és nincs parlamenti egyetértés (még az EU-elvárások ellenére sem) a médiatörvényt illetően. A politikai taktikai igény megelőzi tehát a „stratégiát” amiről egy érettségire készülő is azt tanulja, hogy ezt már az antik görögség is helytelennek tartotta.

Az ORTT ma kiíratja a képernyőre a korhatárt, amely alatt „felnőtt jelenléte”lenne kívánatos. Pedig azt kellene ekkor bemondani, hogy a felnőttnek a látottakról kommunikálnia kellene a kiskorúakkal. Amíg nem a televízió szocializálta döntően az újabb és újabb generációkat hanem a család, a pszichológia szigorlatra készülők azt tanulták, hogy az egészséges kiskorú képes szétválasztani a mesevilág szereplőit a realitás szereplőitől. Zömében így is volt.

Manapság azonban a gyerek azért ül a képernyő előtt, és mélyül el Walt Disney világában, mert „a képernyő és a komputer a legjobb gyermekfelügyelő” s addig nem okoz konfliktushelyzetet a jelenléte, vagy a viselkedése. És ugyanakkor hírszerkesztőként elcsodálkozunk, sőt megörülünk annak a hírnek, amikor a filmeken nevelkedett kamaszok ok nélküli, érthetetlen kegyetlenkedéseiről szóló, valószerűtlen eseményekről jön üzenet.

Hölgyeim és Uraim!

Még egy pillanatra üljenek fel velem az időgépre, szálljunk le a hatvanas években. A Blood kapitány kalandos életéről szóló filmen a spanyol hajókat kifosztó, gályarabokat szabadító angol kalózt fognak el. A kapitány korbácsolásra ítéli a Szakmai támogatóink:

6. oldal





foglyot. Csuklóit az alsó keresztárbóc vitorlarúdjához kötik, ingét letépik. Rávágnak a hátára korbáccsal: kilenc véres csík jelenik meg. A második ütés után 18, majd 32. A vágáskor a színész arcát szemből látjuk: ajkába harap, amint a következő csapás éri, homloka és arca nagy cseppekben izzad...

Mindez a forgatáson úgy történik, hogy elébb megmártják a - különben pamutból készült - korbácsot valamilyen színező festékben, és úgy ütnek vele. A második ütés előtt meg kell állni, mert a korbácsot újra „tunkolni kell”. Ez alatt a kellékes egy fröcskölővel „előállítja” a verejtékcseppeket a színész arcán...

Ha az ORTT által megkívánt „felnőtt” néha beszélne arról, hogy amit a filmen látunk, annak többsége trükk, másként szocializálódnának a gyerekek. Akkor nem hinnék el, hogy a Tom és Jerry hősei, miután átment rajtuk az úthenger, előbb - A/4-es lapként - felállnak, majd háromdimenziós szereplőként tovább futnak. Akkor nem gondolná, hogy akit géppisztolylövés ért a térdén, az egy zsebkendővel átköti a combját, és a következő képsorokban már gondtalanul képes ökölharcot vívni és futni... És talán meggondolnák jobban, hogy mit tesznek meg a realitásban.

A konklúzió: nézessünk a gyerekekkel több werkfilmet. A „hogyan forgatták” körülményeit feltáró háttéranyag segít eligazodni a realitás és a fikció ma bizony erősen keveredő világában.

Egy gondolat erejéig maradjunk még a szociálpszichológia, helyesebben a neveléstörténet területén.

Mindenféle szimpozionon erős az indíttatás arra, hogy kinevessék azt a szülőt, aki időpontot ír elő arra, hogy mikor érkezzen haza a gyerek a házibuliból, diszkóból, stb. Ha fél kilenckor megérkezik, akkor persze semmit sem kérdez, ha tíz percet késik, felháborodik, (lehet hogy meg is pofozza), - a gyerek meg jól tudja, hogy ő nyolc órakor is ágyba bújhat azzal, akivel akar.

Az időpont előírása nem megoldás. Ezzel csak igyekeznek letudni azt a feladatot, amelyet nem képesek kommunikálni. Olyan fogalmak, mint a becsület, a hazaszeretet, a hűség - elvontan és konkrét tartalom nélküli, elutasítandó hegyibeszédként jelennek meg, ha a szülő nem tud példát adni. Szakmai támogatóink:

7. oldal





Lássuk meg: az egészen kicsiket kézenfogva elkísérik az iskolába. Egy idő után nem fogják a kezüket. Még egy kis idő elteltével a szülő látszólag már nincs is jelen, csak távolról figyeli: megállt-e piros lámpánál a gyerek? A szocializáció akkor befejezetlen, ha a gyerek csak akkor képes a szabályozott önvédelemre, ha nincs jelen a szülő: aki átszalad a tiloson, mert a játékbolt kirakatában meg akar nézni egy mackót, és különben is a túloldalon álldogál az anyukája, vigyázzon rá tehát ő - az még éretlen. Jómagam tévéstúdióban végigéltem néhány vitát, amely a felsőoktatásban a bolognai rendszer bevezetésével egyidejűleg kirobbant. A rendszer mellett érvelők azt a szabadságot hozták fel, amelyet négy évtizedig hiányoltunk: lehet itthon kezdeni, és a Sorbonne-on, vagy Oxforban befejezni, néhány évet Heidelbergben hallgatni – mindenhova vihetők tovább a kredit-pontok, és mindenki azt hallgathat, ami érdekli, amilyen karriert elképzelt magának. És ez igaz is, de nem egészen. Ahova a kreditjeit benyújtja a hallgató, ahol a diplomát kéri, ott gyakran csalódást okoznak neki, mert nem habilitáják azzá, ami lenni szeretne, hiszen minden nagymultú intézménynek vannak belső előírásai és feltételei.

Az ellenoldalon azzal érveltek, hogy az érettségi előtt álló fiataltól hiába kérdezzük, mivé akar lenni, aligha van rá kompetens válasza. A szülő választ javasol intézményt, iskolát. A felsőoktatás rátörő szabadságával nem csak abban az értelemben lehet élni, hogy az ember jól-rosszul beosztja az idejét, és csak oda megy el, ami érdekli.

Egy újságíró munkakörben dolgozó évfolyamtársam a 80-as években hatalmas küzdelemben érte el az elégségest a magyartanári szak első félévében (mert ekkor igyekeztek kiszórni a kevésbé versenyképeseket), és ezután leadta a magyar szakot, s maradt egyszakos népművelő. Nagyon meglepődött, amikor a népművelési vizsgákból egy félévben csak kettőt kellett abszolválnia, mert az egyiken megbukott és így tudta: ha a másikon sem sikerül, az egész féléve elveszett. De a legjobban attól lepődött meg, hogy a – a főiskola pedagógiai jellegű lévén – bizony a pedagógiai tárgyakból is vizsgáznia kellett.

A hatvanas években Ungvári Tamás az ÉS-ben megírta, hogy a Cambridge-i Egyetem rektoránál ült éppen, amikor egy vegyész szakos hallgató kért bebocsáttatást a rektorhoz azzal a kéréssel, hogy szeretne angol irodalom szakra átiratkozni – amit a rektor engedélyezett is. A hallgató harmadévben tért át az irodalom szakra. Ungvári hüledezve kérdezte a rektort: Shakespeare életműve a másodévben van. Hogyan lesz ez az ember angol irodalomtanár? A rektor azt mondta: évekig köztünk élt, tehát mindent tudni fog, amire szüksége lesz. Szakmai támogatóink:

8. oldal





Oscar Wilde azt írta: aki évekig Etonban élt, és úriember, az mindent tud amit kell tudnia, ellenkező esetben meg minden ártani fog neki, amit megtanult...

A mai történelmi kihívásban is fellelhetők ezek az elemek.

A média világában meg kell születnie egy markánsabb európai megoldásnak. Napjainkban rendszeresen élesen szembe kerül többféle tapasztalat. Egyfelől az amerikai (a globálisabb jellegű) – kezdve azon, hogy ott is egyre kevesebb az a tartalom, amit nálunk közkeletűen „közszolgálatinak” szoktunk nevezni -, és mindezek megformálásra erősen kihat a nézettség biztosításának és a jól eladható reklámidők árának igénye. Másfelől az angol, - de itt is meg kell jegyezni, hogy a reklámokat hosszú ideig nem sugárzó BBC-t eltartják az adófizetők, s hogy ez a „biztonsága” mostanára egyre kétségesebb.

Jómagam az MTI-ben kerültem szembe azzal a váddal, hogy „az állami hírügynökség szükségképpen kormánypárti, mert az onnan kapott támogatás nélkül eszközeit sem tudná a szükséges időben lecserélni”. Magunk is vizsgáltuk ezt a helyzetet. Nem mentünk messzire: az ausztriai viszonyokhoz hasonlítottuk a nemzeti hírügynökség helyzetét. Ausztriában öt napilap van, az „apa” hírügynökség ezeket látja el, és kormánytámogatás nélkül megél ebből.

A titok nyitja a polgárosultságban van. Márai Sándor megfogalmazásából kiemelném, hogy „polgár az, akinek tartalékai vannak – és nem csak erkölcsi értelemben”. Akinek Ausztriában van egy háza vidéken – ahol nyáron a Milka-tehenet simogatják és fejik a turisták, akik télen ugyanide síelni járnak -, bécsi lakásában pedig arról hoz döntést a polgár, hogy ezt a bevételt miféle értékpapírba fektesse. Ha meg akarja előzni a tőzsdén a konkurenseit, akkor információkra van szüksége, mert ugyanakkor vásárolni vagy eladni, amikor azt sokan teszik – nyilvánvalóan nem érdemes. Honnan jönnek ezek az információk?

Az osztrák olvasó „keresztbe olvas” - mondtuk az olvasáskutatók megállapítása nyomán – tehát politikai irányultságától függetlenül megveszi és olvassa a konkurens, ellenlábas néppárti vagy szociáldemokrata lapot is. (Amelyben egyébként éppen ugyanazok a hírek vannak, csak más hangsúllyal szerkesztve).


9. oldal





De vannak a másik irányultságú lapban kommentárok, háttéranyagok is, amelyekből a gondos olvasó képes következtetni, jövőképet építeni. Ám ehhez szüksége van a teljes „összképre”. Ezért a napilapok (irányultságuktól függetlenül) mind-mind elfogynak, és képesek fenntartani az őket ellátó hírügynökséget.

Magyarországon az MTI részvényes-közgyűlése maga a parlament. Amikor a hírügynökségnél meguntuk, hogy az egykori „tájékoztatási hivatal” helyébe öt párt PR-ért felelős bürokráciája lépett azokkal a vádakkal, hogy „kiragadták a politikust a szövegkörnyezetből” és nem a megfelelő mondatot idézték tőle a tudósításban, akkor – minthogy éppen napirenden volt az infokommunikációs fejlesztés – a hírügynökség áttért arra, hogy kamerával felvette a sajtótájékoztatók egészét, és ezt is kínálta a felhasználó tévéknek.

Magyarország abban az időben jelentős összegeket költött arra is, hogy a határon túli magyar nyelvű médiát is ellássa híranyaggal. Először az egyetemeket kötötték össze üvegszál-kábelekkel a határokon túl, s ez a folyamat erősen emlékeztetett az internet kialakulására, az Arpanet megszületésére. 2002 táján Erdélybe hívtak egy infokommunikációs konferenciára. Itt kiderült, hogy a hálózatot üzemeltető műszakiak azt tapasztalják, hogy a kapacitást nem tölti ki az egyetemek közti kommunikáció, és a fennmaradó keresztmetszetre valamilyen üzleti megoldást kerestek.

„Ha Budapesten kibérelsz egy nagyméretű kivetítőt, mi meg tudjuk oldani, hogy a Csíkszeredai jéghokimeccs góljait ott ezzel egyidejűleg lássák” – mondták erről nekem. Rohantam haza, hogy adjunk mozgókép-anyagot a magyar nyelvű erdélyi tévék híradói számára. Kiderült, hogy a fejlesztés során úgynevezett „fejállomást”, a feladó rendszer egyik elemét már nem tudták a beruházás keretében megépíteni, vagyis ez a célkitűzés lehetetlen. (A budapesti igénylőknek motoros futár vitte ki kazettán a vágható anyagot.)

A jelenség ma „globálisabb” (egyfelől a nagy kereskedelmi csatornák anyagait kábelen elérik Erdélyben), másfelől – és ez talán még fontosabb – az intenetes sávszélesség növekedésével a You Tube jellegű kisvideo-anyagok forgalmazása lehet a megoldás.

Ha a You Tube-ről szóltam, a szerkesztőségi folyosón néhányan afelett mosolyogtunk, hogy olyan közösségszervező funkciója is van a videomegosztásnak, amelynek során tinédzserlányok szexuális fantáziálását juttatják el náluk jóval Szakmai támogatóink:

10. oldal





idősebb férfi felhasználókhoz. Olyan világban élünk tehát, ahol a „közösség” immár nem a térben és időben megvalósuló reális együttlétet jelenti, hanem egy virtuális tartalmat, amelyet az előállító időben máskor készít el, és a felhasználó is más időben fogadja, sőt egymással feltehetően a realitásban soha nem fognak találkozni...

Ezek azok a korjellemzők, amelyek között meg kell keresnünk a támadási pontot ahhoz, hogy a folyamatokba beilleszthetően, az ottani előnyöket megismerve és kihasználva terjeszthessük az egész életen át zajló tanulást, amelyre – akár tetszik nekik akár nem – a kortás társadalom polgárai rákényszerülnek.

Volt, aki azt javasolta, hogy a fogyasztói szokásokból induljunk ki. Pillanatnyilag a legnagyobb figyelemfelhívó erejük a a reality show-oknak és a celebeknek van. Legalább a figyelem felkeltésének fázisában – tették hozzá – ilyen eszközöket kellene igénybe venni.

A „valóságshow” néven elhíresült műfaj azonban az egykori szovjet érából kiszakadt országokban újabb problémát vetett fel. A „big brother” típusú műsorokkal szemben (amelyeket az egyszer berendezett helyszínen többször is fel lehet tölteni újabb és újabb statisztákkal) az olcsó előállítás és a nagy nézettség mellett is kialakult egy indokolt viszolygás.

Ez úgy hangzik, hogy „éppen azt haladtuk meg a rendszerváltással, ami itt folyik” – hiszen egy zárt szobában, hangszórókból érkező kérdésekre kellett a szereplőnek (és gyakran intim kérdésekre is) válaszolnia. Egyszóval az állambiztonsági szervek személytelen kihallgatásaira emlékeztetett az egész. Meglepő módon ezt a nyilvánosságban alig tették kritika tárgyává.

Az ellenérzés a sajtó egyik szegmensében a kukkolós, voyeur-jellegű megformálást érte. (Infrakamerák a takaró alá látnak.) Összességében az ehhez tartozó maroktelefonos szavazási processzus – mondták a kritikusok – a valós társadalmi kérdésektől tereli el a közfigyelmet.


11. oldal





Maradva az oktatás-tanulás iránti igények felkeltésénél, tehát két szűk keresztmetszetet látunk: egyfelől a mobilitás hiányát (nem utazik a képzett munkaerő), másfelől az infrastrukturális keresztmetszet szűkösségét (nincs mindenütt és mindenkor megfelelő sávszélesség, elérhetőség.)

Ha az okokat nézzük, csak Monteccucolit tudjuk idézni. A munkaadók elmondják, hogy a bérekre rakódó közterhek nálunk a legmagasabbak a térségben – márpedig ők akkor nem tudnak annyit fizetni, amely arányosan ösztönözné a szakképzett munkaerőt a mobilitásra. A segélyek és a különböző kedvezmények igénybevétele egyelőre reálisabb lehetőségnek tűnik a lakosság számára, mint a (saját költségen megelőlegezett) mobilitás. Így a piac befullad, pangás lesz a jellemző. A munkaközvetítő szervezetek a megmondhatói, mennyire így van ez.

A helyzethez tartozik az a szemlélet is, hogy a munkaadók a "túlképezett” jelentkezőket nem szívesen veszik fel, mert tartanak attól, hogy ezekkel még több problémájuk lesz.

A média elérhetősége is földrajzilag meghatározott. Nem csak a most megszűnőben lévő analóg jellegű földi adás változó minősége okán, hanem azért is, mert még mindig nem nyilvánvaló, hogy ki fizeti majd a révészt az Európai Unió által elvárt digitális átállás költségeiben.

Berendezések egész generációját kell lecserélni ahhoz, hogy a rádió, televízió, és komputer berendezések új szolgáltatásait igénybe tudjuk venni. Márpedig aki oktatást tervez, annak tudnia kell, mit használhat fel ezekből. A megállítható és zoomolható kép például oktatási célból is többszörösen nagyon hatékony lehet, de ha egyidejűleg csak egy kisebbség számára elérhető, akkor a program csak azt erősíti meg, hogy legfeljebb legközelebb is passzívan, távolról figyeli a célközönség, és nem azonosul vele.

Ide tartozik, a megformálás témaköréhez a korábban említett újságírói-tanári hozzáállás igénye is. Volt interjúalanyom a tévében, aki egyetemi tanárként előadásba kezdett, és a közben feltett kérdések megzavarták. A köztes reklám futott az adásban, amikor sikerült megbeszélnem vele, hogy ha olyasmit kérdezhetek, ami nézőként, otthon a fotelben ülve is érdekelne, akkor van esélyünk arra, hogy két-három kérdést megvárva a néző nem nyomkodja újra a távszabályzót, hanem velünk marad – minthogy, mondtam a professzornak -, a nézőnek nem kell vizsgáznia a most hallott anyagból Önnél... Szakmai támogatóink:

12. oldal





Öveges professzornak azért is egyszerűbb dolga volt, mert az ő fénykorának idejében mindössze két csatorna létezett, és nem volt távszabályzó. Nem volt közbevetett reklám sem. Az ő történelmi idejében megszokott klasszikus, (és személyiségfüggő) előadásmódhoz képest a modern média ma (az SMS-sávokhoz hasonlóan) képes lenne közzétenni egyidejűleg azokat a világhálós „keresési pontokat” amelyekre az előadottakban elmélyülőnek szüksége lehet.

A számítógép és a tévékészülék „összenövése” (ma is kapható már olyan, LCD kristályos, nagyképernyős készülék amelybe a videorögzítőtől a tévén át a számítógépig mindent „plug and play” módon be tudunk kapcsolni) egyébként is új helyzeteket teremt. A maroktelefonok képernyőjének növekedése, a klaviatúrák eltűnése, az érintőképernyők beépítése jellemzik a hardweroldalon, műszakilag az új helyzetet. És tegyük hozzá: az is, hogy azt állam (például áfaelengedéssel vagy kedvezménnyel) mennyire avatkozik bele a piaci folyamatokba.

Éppen úgy mint az energia-termelés, vagy a közlekedés ágazataiban (bár erre napjainkban kevés a példa) ha a „zöldebb” környezetkímélőbb megoldásokat preferálnák, akkor a szükséges fejlesztés, a csere nem a szomszédtól elírigyelt presztízs alapján jönne létre, hanem azért mert gazdaságilag is hatékonyabb a használata.

Tematikai oldalról vizsgálva a folyamatot, magam úgy látom, hogy a figyelemfelkeltés fázisa az, ahol a mai médiatapasztalatokból lehetne hasznosítani néhány most elmondott felismerést.

Ami az ezt követő, kibővített, elmélyített, a személyiségtől mint résztvevőtől nagyobb alaposságot, utánanézést, bevésési folyamatot kívánó fázist illeti, ott az lenne a fontos, hogy ebben ne hagyjuk magára. Mert minden motivációt könnyű elveszíteni a mai magas ingerküszöbök kihívása mellett.

A globalizációs folyamatnak más és más konfliktushelyzetekkel kell szembenéznie Európában (ahol elöregedő népességgel kell számolni) mint Ázsiában. Európa soknyelvű, sokféle vallási felekezetű és kulturális hagyományú népességének a kommunikációja is összetettebb ebben a vonatkozásban. Már az úgynevezett „célközönség” meghatározása sem egyszerű.


13. oldal





Reklám- és üzleti ügyekben a tervezők a húsz-egynéhánytól harminc-valahány évesekig sokszorosan mélyebben kutatják a fogyasztói szokásokat és igényeket mint a többi korosztálynál. Hatékonyan egyelőre leginkább a bulvár és a lektűr fogy, és a szabadidő-eltöltés, önápolás reklámjai. Az intellektus, a valamit megértés és megértetés igénye ma kevésbé jellemzően össztársadalmi jelenség. Európa minden országának szembe kell ezzel néznie, és ráadásul törekednie kellene egyfajta „kontinentális” megoldásra, amelyet azután a megszokott protekcionista eszközeivel még segíthet is.

Hogy milyen pénzügyi és tartalmi hatékonysággal sikerült a szükséges lépéseket megformálnia – nos, azt hiszem az később a CEO magazin egy másik ilyen tárgyú konferenciájának lesz a témája.

Hölgyeim és Uraim! Most megköszönöm a figyelmüket.


14. oldal



Egy gyakorló újságíró szemével: Miben segíthet a média az életen keresztül tartó tanulás népszerűsítéséhez

Recommend Documents