KOSZONTJUK. szeretettel az Olvasót. Ön egy új folyóiratot tart kezében. A cím - szándékaink szerint eltérő aszszociációkra

B

A

R

KOSZONTJUK

Társadalomtudományi és művészeti folyóirat Megjelenik évente négyszer 1996/1-2. szám Szerkesztik: FŰZFA BALÁZS főszerkesztő BARTÁK BALÁZS CZETTER IBOLYA KASSA! FERENC K A T O N A ATTILA SÜMEGI ISTVÁN SZABÓ GÁBOR TÓTH PÉTER

A szerkesztőség címe: 9701 S Z O M B A T H E L Y B e r z s e n y i tér 2. ( M a g y a r Irodalom T a n s z é k ) Tel.: 94/326-222 Fax: 94/329-527 A BÁR a B e r z s e n y i Dániel Tanárképző Főiskola Jelentkezünk című folyóiratának jogutódjaként jelenik m e g 1 9 9 6 - 9 7 - b e n . M e g r e n d e l h e t ő a fenti c í m e n , előfizetési díja e g y é v r e 4 0 0 Ft. Lapunk kiadását segítik: S O R O S ALAPÍTVÁNY NÉMETH LÁSZLÓ SZAKKOLLÉGIUM B E R Z S E N Y I DÁNIEL TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLA K Ö Z O K T A T Á S I ÉS M O D E R N I Z Á C I Ó S KÖZALAPÍTVÁNY (KOMA) VAS MEGYEI TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTŐ EGYESÜLET

szeretettel az Olvasót. Ön egy új folyóiratot tart kezében. A cím szándékaink szerint — eltérő aszszociációkra csábít. Ahogy az em beri gondolkodás is különböző' utakat jár be. Lapunk a szombathelyi Berzse nyi Dániel Tanárképző Főiskola Németh László Szakkollégiumá nak kiadványa. Elődje, a „Jelent kezünk" című folyóirat, elsősorban az intézmény fiatal oktatóinak és tehetséges hallgatóinak kívánt megszólalási lehetőséget biztosí tani. Amíg az anyagi lehetőségek lehetővé nem teszik újbóli fel élesztését, vállaljuk a jogutód sze repét. A BÁR célja azonban összetet tebb. Megőrizve a felsőoktatáshoz való kötődést, a társadalom- és művészetelméleti gondolkodás ez redvégi sokszínűségéről akar ké pet adni. Nyitva áll tehát mindenki előtt, akinek eredeti meglátásai vannak az Emberről. Az írásokat azzal a meggyőződéssel tesszük közzé, hogy „okok, jelek, dolgok", a művészetek és a tudományok együtt többet képesek elmondani, mint külön-külön. Eközben, BAR a világ állása nem ezt mutatja, talán az egymást-értés körvonalai is megrajzolódnak. BÁR így volna! A szerkesztők

Arculat, grafika: KASSAI

FERENC

Nyomdai m u n k á k : S z i g n a t ú r a N y o m d a é s K i a d ó Kft. S z o m b a t h e l y , Dr. S z a b o l c s Z o l t á n u. 5. Felelős v e z e t ő : Ballá T i b o r

I S S N

4 4 1 6 - 6 4 - 9 6

N A G Y GÁSPÁR

Helyzetjelentés Vörösmartynak

Ha majd elunja magát ez a hatalmas testű nagy és kitartó Télnek nevezett fehérség hogy a fölöttünk még regnáló ám fölöttébb olvadékony hatalmát végérvényesen felajánlja a Napnak mely kíméletesen ágyúkat vontat ama stratégiai pontokra honnan a szikrázó s mindent beborító fehér tartományt tisztességes hadüzenetet követően lassú de állhatatos tűz alá veszi nem vér de hatalmas vízfolyamok támadnak ekkor a legelébb eleső hóezredek/naszádok vakító ragyogásából még az Ég egyesített erőinek tűzfelelősei is vakulnak s okulnak immár mert a hamari diadal egyben nagy veszedelem is mivelhogy már emelkedik a fogyó porcukor ára s az ár a folyók partjain s gátjain bizony túlcsap sőt az eltűnt fehér paplan alól reggelre rútul kitakarva ott az esettségében összegyalázott kifosztott anyaföld: vagy másképpen szólva őszi penészt téli panasszal elkeverő s nyirokkal átitatott de újulni - ha hagyják! ezer meg száz évesen is kész hazaföld.

KISS JUDIT ÁGNES*

(Mellékes cím: A gyógyulás verse) Azt hittük, szerelem volt. Tévedtünk, ugye látod? Megszoktál már, mint szövetét szétült fotelodnak, mely kissé kikopott, mégis jó megsimogatni; s ösztönösen követed tested vonalával a megtört karfát, megrokkant támlát, s ha leülsz az ölébe, elmosolyodsz, olyan otthonosan nyöszörész a rugója. Megbékélsz, amikor hallod szívem dobogását, máskor mellemhez bújnod buja-gerjedelem hajt, vonzódás, de sosem szerelem. Tán most nem is ez kell. Éppen elég, hogy a mellbimbómon nyugszik az ajkad, s táplállak nevenincs-érzés fura ízü tejével.

[Most van az éjnek...] Most van az éjnek rémjáró szaka, most ugye, Hamlet? Ásít minden sír... Nézz csak a lábad elé! Innen anyád szeme néz rád vádlón, onnan atyádé bosszúd áldozata, nagybátyád szemeit rád veti némán, szájából zöld nyelve kifordul, s ifjú Láertész (testében viseli még ama tőrt, amivel te sebezted) lép ki a sírból: apja kihűlt tetemét rakja a földre eléd. Kékre dagadt testével Ofélia lépdel, énekkel közelít, s várja, hogy átöleld. Rosencrantz, Guildenstern - jönnek a régi barátok. Fordulj el, Hamlet! Mindnek gyilkosa vagy. Néked szól, a halottnak, e rémes, kerge haláltánc s Dánia átöleli Fortinbras seregét.

* Kiss Judit Ágnes versei a II. Velemi Költőtalálkozón (1995) a megtisztelő „Kóltó'fejedelem" címet hozták meg szerzőjüknek.. A vastagon szedett kezdősorok Váracly Szabolcstól, illetve Arany János Hamlet-fordításából valók. (A szcrk.)

MEZEI BALÁZS

Posztmodern, modern, premodern avagy megjegyzések a filozófiai posztmodernről

1. Szavak a filozófiában és azon kívül Vannak kifejezéseink, melyek egy bizonyos szaktudomány vagy elszigetelt gondolati irányzat belsó' vitáiban keletkeznek, ám számos okból hamarosan kikerülnek innét, bejár ják az irányzattal határos területeket, majd fokozatosan gyökeret eresztenek a mindenna pok nyelvhasználatában. Már bizonyos értelemben maga a „filozófia" kifejezés is ilyen, melynek kezdeteit valamennyien jól ismerjük, amint többé-kevésbé ismerjük azokat a változásokat is, melyeket ez a kifejezés egyrészt az általa jelölt ismereti területek határa in belül, másrészt ezeken kívül megtett. E fejlődés sajátos, jelenlegi világunkra jellemző fázisának tekinthető, hogy a „filozófia" kifejezés többé-kevésbé egyjelentésű lett szak mai cselekvésem merőben szubjektív alapon meghatározott elveivel. Ebben az esetben nemcsak arról van szó, hogy a kifejezés eredeti jelentése, vagy jelentésének korábbi fá zisai értelmüket veszítették a kor beszédközössége számára, hanem egyben arról is, hogy e korábbi jelentésfázishoz képest a kifejezés értelme leszűkült és korlátozódott - azt is mondhatnánk: széttöredezett - , bizonyos vonásaiban pedig - mégpedig a szubjektív fel fogás hangsúlyozásában - egyben korábbi önmaga ellentétévé is vált. Találhatunk azonban ezen általános kifejezésnél talán jobban megragadható pél dákat is: „Paradigma" - ez a kifejezés, amely, mint ismeretes, Thomas Kuhn tudo mányfilozófiai főművében, A tudományos forradalmak szerkezetében jelent meg először, már régen átkerült a mindennapok nyelvébe idehaza éppen úgy, mint külföldön, oly annyira, hogy nemrégiben a következő előadáscímre lettem figyelmes: „Paradigmaváltás az 1920-as évek magyar költészetében.". Ha e fejleményeket alaposabban mérlegeljük, nem csodálkozunk azon, hogy Kurt Wuchterl nevezetes könyvének, a Methoden in der Gegenwartsphilosophie-nak második kiadásában a következőket írja: 1

Mivel a Kuhn-utáni tudományfilozófiai vitákban a „paradigma" kifejezés többértelműsége nyilvánvalóvá vált, s maga a fogalom divatszóvá degradáló dott, arra jutottam, hogy könyvem átdolgozott kiadásában a lehető legkeve sebbszer fogom használni. 2

a

MEZEI BALÁZS: POSZTMODERN, MODERN, PREMODERN...

Wuchterllel egyetértve talán a legalkalmasabb lenne, ha a „posztmodern" kifejezést ma gam is a lehető legkevesebbszer használnám, amennyire ugyanis ez egy olyan dolgozat keretein belül megvalósítható, amely valamiképpen éppen erről a fogalomról, tartalmáról és problémáiról kíván szólni. Mielőtt azonban részletesebben is rátérnénk erre a témára, idézzünk fel - immár saját témánk kifejtését operatívan elősegítendő - még egy divat szót, amely első látásra talán inkább kötődik filozófiai diszkussziókhoz, ám néhány évti zeddel korábban éppen annyira elterjedt volt a mindennapi, európai szóhasználatban is, mint a fentebb idézett „paradigma". Ez a kifejezés a „világnézet", Weltanschauung. Mint köztudomású, a kifejezés minden valószínűség szerint Kant neologizmusa volt. Meghatározó filozófiai kifejezéssé azonban Hegel munkájában, A szellem fenomenológi ájában vált. E ponttól, vagyis a marxizmusra gyakorolt hatásától elindulva talán könnyű lenne kimutatni e kifejezés történetét egészen az 1970-es évek idehaza bevezetett gimná ziumi tantárgyáig, amelynek címe, mint ismeretes, „Világnézetünk alapjai" volt. Ezzel azonban kikerülnénk a kifejezés fejlődésének talán legfontosabb fázisát, tudniillik Dilthey világnézeti filozófiáját, valamint, ami szempontunkból még emennél is jelentő sebb: Husserl kirtikáját, amellyel e fogalmat és tartalmát illeti. Mint ismeretes, Husserl A filozófia mint szigorú tudomány című előadásának má sodik részében alapos kritikáját nyújtja a Dilthey által hirdetett „világnézeti filozófiá nak". Noha a világnézettannal maga Dilthey is a filozófiai rendszereket illető egyre nö vekvő - mindig is egyre növekvő - kételyt próbálta eloszlatni, Husserl szerint próbálko zása eleve kudarcra volt ítélve, mivel nem ismerte fel az érvényesség mint történeti fo lyamat és az érvényesség mint ideális egység közötti különbséget. Husserl példájával élve: egy matematikai probléma eldöntésekor aligha segít, ha a matematika történetét vizsgáljuk; ugyanígy, valamely filozófiai probléma eldöntésében maga a filozófiatörténet mint filozófiatörténet, tehát mint az érvényességet csak mint érvényesülési folyamatot tekintő felfogás nem illetékes. Ahhoz, hogy illetékességre tegyen szert, magát a filozófiatörténetet is érvényességi szempontok alapján kell szemlélnie, ami azonban elvi leg csak a merő érvényesség talajáról kiindulva következhet be. Maguk a történeti té nyek függő beszédben történő felsorolása - X . Y . azt állítja, hogy stb. - nem elegendő az érvényes talaj elsajátításához. Miért ez az elégtelenség? Pontosabban: honnét származik az a meggyőződés, hogy egyrészt léteznek különböző fennállások - így pl. a történeti, a logikai, a matema tikai stb. fennállás - , másrészt pedig az a másik meggyőződés, hogy az egyik fennállásra vonatkozó állítások mint ilyenek nem érvényesek a másikra nézve? Arra a kérdésre pél dául, hogy miként folyt le a második pun háború, nem válaszolhatok azzal, hogy szigo rú logikai összefüggés szerint; mert számos olyan esemény történt, ami a logikailag ki következtethető következményeket megváltoztatta, így például Hannibal vakmerősége s egyben ügyetlensége is. Erre a kérdésre az egyetlen lehetséges és kimerítő válasz a tör téneti események szekvenciájának lehetőség szerinti felsorolása. Mindez természetesnek is tűnik. Elbizonytalanodunk azonban, ha már e történeti események okaira kérdezünk mivel az ok fogalma ebben az esetben igencsak többértelmű. Ha azonban megfordítjuk a képletet s azt állítjuk, hogy például erkölcsi elvek kielégítően levezethetők történeti ese mények szekvenicájából, hamar beláthatjuk ennek abszurditását. Hogy valami azért he lyes, mert felsorolható mindazok száma és személye, akik ezt helyesnek tartották - ezt a megoldást Traszümakhosszal ellentétben már eleve hamisnak és félrevezetőnek tarthat-


juk. Még nyilvánvalóbb a helyzet akkor, ha egy logikai összefüggés vagy egy matemati kai tétel helyességére vonatkozóan próbálnánk hasonlóképpen eljárni. A z tehát ténynek tekinthető, hogy léteznek olyan, egymástól különböző fennállá sok, amelyek annyiban semmiképpen sem vezethetők vissza egymásra, amennyiben saját mivoltuk megértése a cél. A történeti szekvenciát a maga mivolta szerint nem fogom megérteni a logikai érvényesség felől, ahogyan ez fordítva épp ennyire nem lehetséges. De az etikait vagy az ismeretelméletit sem fogom tudni megérteni a maga sajátossága szerint, ha másra akarom visszavezetni, vagyis, e dolgozat témájához történetileg és te matikusán jól illeszkedő kifejezéssel élve: ha kontextualizálom. De még tovább is mehe tünk: egy szöveg sajátos mibenlétének és mivoltának megértéséhez éppen azokat a sajá tosságokat kell figyelembe vennem, melyekkel ez és éppen ez a szöveg rendelkezik. Egy lírai alkotás mivoltát, stilisztikai mibenlétét aligha érthetjük meg, aligha értelmezhetnénk prózai stílusokra vonatkozó értelmezési technikákkal, érthető okokból. Noha valamiféle támpontot, kiindulási helyzetet vagy éppen segítséget kaphatunk, magát az adott stílus egységet, a lírait végső soron önmaga alapján kell értelmeznünk. Hogyan kapcsolódik mindez a címben felvetett témához? Háromszorosan is. Elő ször is azáltal, hogy a posztmodern filozófia nem köti sem műfaji, sem nyelvi vagy stiláris jellegzetességekhez az általa elfogadhatónak ítélt tézisek kifejezését, hanem radi kális stíluspluralizmust hirdet - ez a posztmodern stilisztikai tézise. Másodszor azáltal, hogy a posztmodern a maga módján újrafogalmazza a lehetséges fennállások rendjét s azt is, hogy ezek a fennállások miképpen hozhatók egymással kapcsolatba - ez a poszt modern gondolkodás ontológiai tézise. Harmadszor azáltal, hogy a posztmodern újszerű en ismeri fel a problematikusság mibenlétét, amennyiben ennek nem megoldására, ha nem - történelmi, retorikus és ideologikus - meghaladására törekszik - ez a posztmo dern probléma logikai tézise.

2. A posztmodern stilisztikai tézise A filozófiai tevékenység műfaji kérdése voltaképpen mindaddig nem merült fel, amíg maga a műfaji megnyilvánulás nem lett filozófiai mondanivaló kifejezett eszköze. Noha a filozófiatörténet ismer olyan filozófiai műveket, amelyek versekben, verses prózában íródtak - pl. Boethius De consolatione philosophiae című munkája - , s olyanokat is, amelyek regényformát öltve igyekeztek filozófiai mondanivalóval előállni - mint Voltaire a Candide-ban - , ám először Nietzsche volt az, aki az irodalmi kifejezésmód nak, a megszólalás sajátos hangvételének, a költői próza erejének sajátosan filozófiai jelentőséget adott. Nietzsche ugyanis, mint köztudott, már megszólalásának stiláris és ezzel összefüggően műfaji jellegzetességeivel is hangsúlyozni kívánta szembenállását egy bizonyos racionális filozófiai felfogással, mely szerinte nem alkalmas sem az embert mozgató legelemibb és legalapvetőbb erők kifejezésére, sem azon erők megvalósítására, melyek a munkából eredvén az olvasók körében bizonyos cél iránt hatni kívánnak. Nietzsche ugyan alapvetően meghatározó a mai posztmodern filozófia stilisztikai pluralizmust hirdető kifejezési módja számára, ám Wittgenstein talán még fontosabb. Amikor ugyanis Wittgenstein bevezeti a nyelvjátszma fogalmát, nemcsak azt mondja ki, hogy bizonyos irodalmilag meghatározható műfaji egységek bizonyos filozófiai célok ki-


fejezésére szolgálnak, hanem ezen messze túlhaladva azt állítja, hogy voltaképpen bár milyen koherensnek tekinthető nyelvi jelekből épülő kifejezési rendszer elfogadható bi zonyos mondanivaló adekvát kifejezéseként. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a „filozófia" mint nyelvjátszma éppenséggel leleplezendő - hiszen nincsenek valódi filozófiai problé mák - , hanem azt is, hogy egyben bármi felfogható filozófiai problémaként akkor, ha megfelelő nyelyjátszmában ekként fogalmazzuk meg. Ha beleolvasunk például Peter Teppe Postmoderne Poststrukturcdismus c. köny vébe, azonnal szembetűnik, hogy a posztmodern filozófus már megszólalásában is igyekszik különbözni elődeitől s álláspontját nem osztó kortársaitól: 3

A könyv a 'posztmodern' és 'posztstrukturalista' gondolkodásról szól, ám vé gül is egyedül rólam, magamról. Ez a könyv ugyanis egoisztikus. Hogyan profitálhatok X Y gondolataiból? - ez az a kérdés, amely mindig leköt, ha XY-nal foglalkozom. S ami azt illeti, valóban csak egoisztikusan vagyok ké pes dolgozni... 4

Ez a bevezető azonnal rávilágít arra, ami más hasonló értelemben filozófiainak szánt művekre is jellemző: az új stílusjegyek összessége - esetünkben egy kihívóan szubjektivista, az egyes szám első személyben való megszólalást provokatívan hangsúlyozó hang vétel - új gondolatokat kíván kifejezni, pontosabban: az új stílust új gondolatok szükség szerű velejárójának tekintik. Ez az, amit Lyotard az exterioritás fogalmával próbál kife jezni La condition postmoderne című, a posztmodern gondolkodás egyik alapművének tekintett könyvében. A z exterioritás nemcsak olyan elv, amely a társadalmi kommuniká ció lényegi mechanizmusát meghatározza, hanem olyan is, amely egyben megszabja a gondolkodás új irányát is, amennyiben az új kommunikációs társadalomban nem létezik többé valamilyen rejtettnek vagy alapnak tekinthetői bensőségesség, amely gondolatok vagy mondanivaló voltaképpeni helyeként szolgálhatna. A mondanivaló valóban monda ni való, a gondolat egyben nyelv, illetve beszéd - empirikus, felhangzó beszéd - , s a filozófiai mű, ebből következően, nem más, mint éppen azon stílusjegyek összessége, amelyekben textuálisan vagy diszkurzíve - párbeszédben, beszélgetésben - megjelenik. Ez az általános stilisztikai jellemző, amely inkább a stílus formális oldalát illeti, kiegészül azzal a konkrét követelménnyel, hogy a voltaképpeni mondanivalót egyenesen a konkrét egyéni stílus hordozza, tehát az a mindenkor helyhez és időhöz kötött narratív mód, amelyben gondolataimat kifejezem - amelyben ugyanakkor nem különülhet el egy mástól kifejezés és kifejezett. E felfogás természetes következménye az a stilisztikai plu ralizmus, amely egyben tartalmi pluralizmusnak is tekintendő". A z a könyv, melyet én írok, csak magamról szólhat, ám ez mindazoknak hasznos, akik a maguk érdekében in formációt kívánnak szerezni másokról. Talán nem kell különösebben részletezni, hogy ez a felfogás - melynek most meglehetősen szélsőséges példájára hivatkoztam - milyen következményekkel jár, illetve milyen premisszákat feltételez a filozófia alapkérdéseire nézve. A filozófiai tevékenység, mint már több alkalommal is kísérletet tettem ennek megfogalmazására, ugyan nem nél külözheti azt a konkrétságot, amelyet egyedül csak az egyes ember, nem elvont haecceitas, hanem megnevezhető mivoltának formájában képes nyújtani, ugyanakkor mégis az egyetemesség bizonyos típusú körében mozog. Ez az egyetemesség ugyan nem azonos a

MEZEI BALÁZS: P O S Z T M O D E R N , MODERN, PREMODERN...

matematika vagy a hagyományos természettudományok elvontságával, ám azáltal, hogy a maga sajátos módján általános érvényességre tart számot, mégis, ebből a szempontból, ez utóbbiakhoz is kötődik. Amikor Husserl a matematikára hivatkozik mint a filozófia bizonyos értelemben vett példaképére, akkor egyáltalán nem felejti el, hogy a filozófia ugyanakkor a konkrét személy ügye s ennek is kell megfelelnie. Szándéka sokkal inkább az, hogy orientációs pontok kijelölésével - ilyenek a matematikai absztrakció egyrészt, a pszichologizmus naturalizmusa másrészt - közelítési sémákat nyújtson annak felfogásá hoz, ami e sémákban, e sémák mechanikus alkalmazásával bizonyosan nem érhető el. Ha ugyanakkor az exterioritás fenti értelmét szélsőségesen alkalmazzuk, szükségképpen jutunk olyan álláspontra, melyben a filozófiai egyetemességnek semmilyen alakja sem jelenhet meg - az exterioritás ezen a módon elvész abban a konkrét külsődlegességben, ami az egyes embert övezi, ami ugyanakkor nem alkalmas arra, hogy ennek a konkrét ságnak másokétól különböző, felismerhető és azonosítható sajátosságot biztosítson. Ehhez kapcsolódik - s a fentiekből egyben következik is - a posztmodern értel mezése a filozófia és a szépirodalom kapcsolatáról. Jól ismert, hogy bizonyos filozófiai művek egyben jelentős irodalmi alkotások. A posztmodern gondolkodás azzal a követel ménnyel áll elő, hogy minden textualitást, legyen az filozófiai, tudományos vagy éppen irodalmi, bizonyos értelemben szépirodalomnak lehessen tekinteni, abban az értelemben ugyanis, hogy nem szabad elismerni az egyes intellektuálisan megkülönböztethető tevé kenységi formák különbségének gondolati, tartalmi, az igazság kérdését illető relevanciá ját. Sokkal inkább arra kell törekedni, hogy egyrészt már a tevékenységi formák megkü lönböztethetősége is tagadtassék, különösen pedig annak lehetősége, hogy ilyen tevé kenységi formáknak világosan elhatárolható műfaji sajátosságot tulajdonítsunk. Egyrészt ugyan nem tagadható, hogy bizonyos jelentős alkotások, melyek jelentő ségük folytán áthágják a műfaji különbségeket, egyszerre jelentősek mind irodalmi, mind filozófiai szempontból. Ha azonban jobban körülnézünk a rendelkezésünkre álló produktumok között, meglepve tapasztaljuk, hogy a nagy irodalmi művek tudatosan iro dalmi művek kívánnak lenni, nem pedig bölcseletiek a szó mai értelmében. Noha a leg jelentősebb irodalmi alkotásoknak mindig s szükségképpen van bölcseleti dimenziójuk, ettől a munka még nem lesz par excellence bölcseleti, hanem csak kapcsolódik ahhoz a belső és folyamatos intellektuális tevékenységhez, mely a bölcselet voltaképpeni alapját alkotja. Vannak persze olyan művek a világirodalomban, melyek - mint például a Tao te king vagy Bhagavad Gita - irodalmi és bölcseleti alkotások. De figyelnünk kell arra, hogy ezek a munkák még egy olyan specializálódást megelőző időszak alkotásai, mely ben a filozófia inkább a kultikus vallásossággal és az ehhez kapcsolódó rituális iroda lommal szoros összefonódottságban leledzett. A filozófiai tevékenység sajátossága, az ehhez kapcsolódó kifejezési forma elhatárolódása, mégpedig módszeres és módszertani jelentőségű elhatárolódása a szépirodalomtól csak későbbi korok vívmánya, ami különle ges jelentőségre éppen abban a korban tesz szert, melyben már maga a szépirodalom is elindul a felbomlás útján, párhuzamosan azokkal a lehetőségekkel, melyeket az íráskul túra általános eltejedése kínál. Azt ugyanis mai ízlésünkkel még könnyen elfogadjuk, hogy valamely irodalmi munkának különleges bölcseleti jelentősége van - s erre különö sen maguk az írók hajlanak - , ám általában fanyalognánk, ha a filozófusok által jelen tősnek tartott bölcseleti munkák némelyikét - például a skolasztika alkotásait vagy mo dern pozitivista és analitikus munkákat - kiemelkedő irodalmi értékeknek kellene tárta-


nunk. Ha azonban ezt nem tesszük meg, implicite elismerjük, hogy a bölcseleti szféra legalábbis nem fedi teljesen a szépirodalmit és fordítva - tehát, hogy van önállósága a filozófiának mint tevékenységnek és mint kifejezési formának. Mint Jürgen Habermas írja: igaz, hogy a filozófiai munka lehet szépirodalmi is, ám a szépirodalmi annyiban semmiképpen sem lehet filozófiai, hogy kétségkívül híján van ezen utóbbi egyik legfon tosabb, általános stílusjegyének: a kritikai attitűdnek. 5

3. A posztmodern ontológiai tézise A z általános és konkrét stílusjegyek kiemelt szerepén túlmenően tematikus jellemzőkkel is találkozunk, amelyek a posztmodernnek nevezett filozófiai munkákban felbukkannak. Tematikus jellemzőn most azt értem, ahogyan az adott szerző a filozófiai tematikát más tematikákkal összefüggésben megszervezi. Ez az, amit Habermas a „radikális kontextualitás" kifejezésével illetett. Tudjuk azt, hogy a filozófiai tematika hagyományos felfogá sa ismeri az átfogó tematikus rendszerezés követelményét: a filozófia nem áll önmagá ban az emberi ismereti formák halmazában, hanem szorosan kapcsolódik például a poli tikához, az etikához vagy módszerében a bontakozó természettudományokhoz és a mate matikához. Ez a tematikus rendszerezés a filozófiai fejlődés során kiegészült a teológiai rendszerezéssel, mely szerint a filozófia mint elsősorban a logikus következtetés szűkebb^ és tágabb összefüggéseinek tana a teológiai rendszer mechanizmusának a működését szabályozza, anélkül azonban, hogy e rendszer axiómáit értelmezhetné vagy kijelölhetné. Amikor azonban a filozófia kiszabadul a teológiai rendszerből, ismét csak része marad egy új rendszerezésnek, tudniillik a matematikai és természettudományok egyetemessé gének, melyek között a filozófia, ismét, hol logikai ellenőrző programként, hol átfogó eszmék - így magának a tudományosság eszméjének - hordozójaként szerepel. A filozó fia azonban ebben az összefüggésben is megőriz valamit sajátos mivoltából, nemcsak abban az értelemben, hogy a tudományok legrangosabbjaként tiszteletre tarthat számot, hanem úgy is, hogy minden ismeret legfőbb kritériumait nyújtja. Ez az a helyzet, törté netileg a kartezianizmus kifejlődése, melyben a filozófia mint ismeretelmélet, minden tematikus szervezettsége ellenére önállóságának legélesebb kihangsúlyozásáig jutott. Mármost mindabban, ami valamilyen okból posztmodern filozófia néven szerepel,, egységesen fellelhető a törekvés, hogy a filozófiát olyan átfogó tematikában oldja fel, amelyekhez a filozófiának első látásra csak közvetlen kapcsolata lehet, olykor még any nyi sem. Ilyen tematika például a kultúrtörténet vagy civilizációtörténet, de maga a tör ténelem is, ilyen továbbá a gazdaságelmélet, a társadalomtudomány általában, ennek mind hagyományosabb, mind újabb, információs értelmében, de ilyen a szépirodalom, mi több, a radikális misztika is. A radikális kontextualitás ezen felfogását ontológiai tézisnek nevezem. Miért? Azért, mert e tézis állításával a posztmodern immár nemcsak a formai jellegzetességeket tagadja, hanem egyben a tartalmiakat is: vagyis, más szavakkal, tagadja az ontológiailag meghatározható fennállások ontikus megalapozottságát minden egyes esetben, azt ugyan is, hogy léteznének merőben történeti, logikai, etikai vagy ismeretelméleti tárgyak, s egyben azt is, hogy e tárgyakra vonatkozna ontológiai viszony. E tagadás kifejezó'dési 6

Do

MEZEI BALÁZS: P O S Z T M O D E R N , MODERN, P R E M O D E R N . . .

formája egyrészt explicit; másrészt a radikális kontextualitás egyes kifejeződési formái ban implicit. Most e formák közül veszek sorra néhányat.

A kultúrtörténeti rendszerezés A kultúrtörténeti rendszerezés lényege, hogy rámutat a filozófiai gondolkodásmód törté neti eredetére; kimutatja kapcsolatát a mitikus gondolkodással, valamint meghatározza azokat a kulturális tényezőket, amelyek a filozófiai gondolkodás kialakulásához hátterül szolgáltak. A z a megközelítés azonban, amelyről itt van szó, nem elégszik meg azzal, hogy feltárja ezeket az összefüggéseket; inkább annak kimutatására törekszik, hogy a filozófiai gondolkodás teljes mértékben visszavezethető ezekre a tényezőkre. A filozófiai gondolkodás, érvel például G. B. Madison , nem más, mint „mítosz"; nem abban az értelemben, hogy tartalmilag azonos lenne az átfogó kozmogóniai mítoszokkal, hanem abban, hogy ugyanazt a szerepet töltötte be eredeti görög hazájában, mint a mítoszok a korábbi, illetve párhuzamosan létező társadalmakban, továbbá, hogy a filozófiai világ magyarázat ezen mitikus szerepe története során mindvégig megőrződött. Madison konk lúziója, amely természetesen ismét csak extremitása miatt kerül az idézetek helyére, annyi, hogy e szerepazonosság folytán a filozófia semmi olyan mozzanatot nem tud fel mutatni, ami sajátos mivoltra engedne következtetni. Itt érdemes felidézni, hogy ehhez hasonlóan vélekedik Richard Rorty is, aki szerint a filozófia elhíresült önállósága, illetve az a szerep, amelyet Descartes óta neki tulajdonítottak, nem más, mint a vallás szerepé nek helyettesítése, illetve ennek kísérlete. Noha nem világos, hogy valamilyen álláspont vagy belátás történeti megjelenése, ennek feltételrendszere, milyen érvényességi követ kezményekkel jár a belátás tartalmára nézve, Rorty mégis e felfogás mellett érvel. Itt kell megjegyeznünk, hogy a filozófiatörténet politikai teóriatörténetként való értelmezése - mely szerint a filozófiai küzdelmek voltaképpen mindenkor a hatalom megragadásának szolgálatában folytak - szintén a kultúrtörténeti redukció csoportjába tartozik. 7

8

A hisztoricizmus Külön, noha az előbbivel rokon csoportba kell sorolnunk azokat a kísérleteket, amelyek a filozófiai gondolkodást az általános emberi történelem, illetve kulturális fejlődés egy fázisának tartják, ahogyan ezt például Comte tette, s ahogyan mindazok teszik, akik egy részt abból indulnak ki, hogy a történelem egy bizonyos pontjáról teljes rálátásunk nyílik a történelem egész menetére, másrészt pedig abból, hogy mindaz, ami a történelemben jelenik meg, egyben szükségképpen történeti is - történeti, abban az értelemben, hogy csakis arra a történeti szakaszra vonatkoztatva és abban az összefüggésben van érvénye, amelyben megjelenik. Ez az álláspont, amelyet hisztoricizmusnak nevezhetünk, hiszen egyrészt csak történeti ismeretforrást ismer el, másrészt minden ismeretet egy feltétele zett, de aligha igazolható történeti szekvenciába próbál beilleszteni. E felfogás eleve fel tételezi, hogy bármilyen kijelentés, amely valamilyen szöveghagyományozás útján jut el hozzánk, oly mértékben rabja kora merőben történeti meghatározottságainak, hogy belő le valamiféle „általános mondandót" aligha lehetne kiemelni. M i több, maga az „általá1


nos mondandó" szintén történeti teljesítmény, amely csak bizonyos előfeltételek teljesü lése nyomán jelenhetett meg s ezek elmúltával érvényessége is megszűnik. Ilyen feltétel ként jelölik meg például a tudományfejlődést, amelynek során az ember olyan hozzáál lást alakíthat ki a világhoz, amelyben a világ mintegy külvilággá válik, vagyis a szubjek tumtól független objektummá, s ez a helyzet azután szükségképpen vezet azon kérdések megfogalmazásához, melyeket „ismeretelméleti" kérdésekként tárolunk. Külön meg kell említenünk a hisztoricizmusnak azt a sajátos válfaját, amely kü lönösen az eurokontinentális filozófiai irányzatokban terjedt el. Ennek megértéséhez azt is látnunk kell, hogy míg a 20. századi eurokontinentális filozófiai hagyományok - a fenomenológia, a hermeneutika, de még a kommunikációelméleti törekvések is - legin kább elterjedt formáikban voltaképpen történetfilozófiák vagy tradíciófilozófiák, az an golszász analitikus törekvések problémaközpontúak. Egy angolszász filozófus számára Platón éppen úgy filozófiai vitapartner, mint Hume vagy Quine, s gyakran tapasztalni, hogy ügyet sem vetve a kérdés filozófiatörténeti vonatkozására, pusztán az egyes problé mák tényleges vagy vélt tartalmát veszik szigorúan filozófiai vizsgálat alá. Ebben az értelemben a filozófia „haladása" az angolszász gondolkodás ezen meghatározó irányza ta számára kizárólag argumentációs-logikai kérdésként merül fel; nem az a kérdés, hogy Platón vagy Arisztotelész hogyan értelmeztek egyes kifejezéseket, miben áll ezen kifeje zések mitológiai, kulturális, tradíciótörténeti háttere, hanem sokkal inkább az, hogy léte zik-e olyan érvelési sor, amely igazolja vagy cáfolja a filozófiai kijelentést. Ezzel szem ben az eurokontinentális gondolkodásban - ennek leginkább népszerű formáiban - a fi lozófiai haladás nem elsősorban az egyes merőben filozófiai problémák felvetése, meg oldása, újabb és jobb elméletek felállítása, hanem kulturális egységek epokhális felfogá sa, melyben az argumentum helyét átveszi a történeti meghaladásra vagy meghaladott ságra való hivatkozás. Egy filozófiai rendszer ennek megfelelően nem azért jobb vagy vonzóbb, mert alaposabb, jobb, valószínűbb érveket tartalmaz, hanem azért, mert magát tradíciótörténetileg értve elsősorban mint történeti aktualitást fogalmazza meg. A posztmodern filozófia hisztoricitása éppen erre az eurokontinentális hagyo mányra nyúlik vissza. Ennyiben a posztmodern nem is képes felvetni azt a kérdést, hogy filozófiailag - s nem epochálisan - miképpen lehetséges az egyes filozófiák, például magának a modernizmusnak a meghaladása - miképpen lehetséges maga a felődés, amely ebben az esetben filozófiatörténeti tézisként kerül megfogalmazásra. E hallgatás a kérdés filozófiai megalapozása felől a magukat posztmodern filozófiához tartozónak val ló művek mérsékelt önismeretéről tanúskodik. 9

Az irracionalizmus További tematikus rendszerezési szempontként a vallás sajátos felfogása szolgál. Emma nuel Levinas értelmezésében a filozófiatörténet érthetetlen kitérőt jelent az ember egye temes történetében, olyan kitérőt, amely egyrészt történetileg bontakozott ki a görög fi lozófiától Heideggerig tartó folyamatban, másrészt azonban megfelel bizonyos ősképek nek - éppenséggel azon ősképeknek, amelyekkel a vallás a hitetlenség, az emberi gőg és a bűn mivoltát próbálja megvilágítani. A filozófia tehát, röviden szólva, bálványimádás, amely megkísérelte, hogy faragott képet alkosson arról, aki ezt megtiltotta, vagy, más


szóval, megpróbálta reprezentálni a reprezentálhatatlan végtelenséget. Noha Levinas filo zófiai nyelven fejti ki gondolatait, állításai mégis a filozófia alapvető megkérdőjelezését hozzák, ami természetesen olyan ellentmondás, mely már Levinas munkásságában felol dásért kiált. Levinas maga a tanúbizonyság (témoignage) fogalmának bevezetésével vá laszolt erre a kihívásra, mely azt hivatott kifejezni, hogy a végtelenség mégiscsak képes megszólalni olyan formában, amely első látásra reprezentációsnak tűnik, ám voltaképpen - éppen a „tanúbizonyság" erejénél fogva - a végtelenség önkinyilatkoztatása. E három - a kultúrtörténeti, a hisztoricista és az irracionális - tematikával tehát azt kívántam illusztrálni, hogy a posztmodern miképpen él a radikális kontextualitás el vével. Mindezzel egyben, noha csak negatíve, megfogalmazódik az a belátás is, hogy a filozófiai tematika, amennyiben számot tart a valóban filozófiai megjelölésre, rászorul arra, hogy világosan meghatározza viszonyát e kontextusokhoz, s hogy ezen keresztül számot adjon arról is, miben állna az a tematikus egység, amely nem tárgyalható e kontextuális redukciók alapján. E számadás korunkban annál is inkább nehézségekbe ütkö zik, minthogy a filozófiai tematika, a filozófia alapproblémáinak kérdése alapvető kihí vásokkal kell, hogy szembenézzen - esetleg annak veszélyével is, hogy e megfogalma zásra irányuló kísérlete vagy egyáltalán nem jár sikerrel, vagy pedig csak félsikerrel jár. A z első azt jelenti, hogy a filozófiai tematika a jelenkori tudományos diszkurzusban végképp feloldódik egyrészt a szépirodalmi retorika, másrészt a tudományelméleti „scientific philosophy" törekvéseiben - elvész tehát az a tiszta teoretikus funkció, amely kezdettől fogva a filozófiai tevékenység legfőbb törekvése volt. A második azt jelenti, hogy a teoretikus filozófia képviselőinek nem sikerül elég hatékonyan és nyomatékos formában közzétenniök saját felfogásukra vonatkozó álláspontjukat, vagyis akkor, ha a posztmodern filozófia szkepticizmusát nem követi a filozófiai elmélet olyan nagyhatású új összefoglalása, amilyen a 20. század első" éveiben Husserl munkássága volt. n)

4. A posztmodern problémalogikai tézise Mindezek után térjünk rá a posztmodern filozófiai megnyilvánulások további jellegzetes csoportjára, amelyet „problémalogikainak" neveztem el. A kifejezés jelentése világosab bá válik, ha szembeállítjuk a „problématörténeti" kifejezéssel. A problématörténet egy adott elméleti kérdés különféle megfogalmazásainak és megoldási kísérleteinek törté netileg strukturált összessége. E megfogalmazások, illetve minden olyan megfogalmazás, amit egy adott kérdéshez kapcsolhatunk, továbbá a válaszkísérletek nyilvánvalóan egy bizonyos körben mozoghatnak csak; amennyiben ezt a kört elhagyják, elveszítik relevan ciájukat - nemcsak fogalmi, hanem tárgyi relevanciájukat is. De maga a kérdéskör, amely megszabja a megfogalmazások és válaszlehetőségek határát, nem egyszerűen egy alaktalan halmaz határa; minden kérdéskör rendelkezik egyfajta belső logikával, amely tartalmilag is szelektál a már releváns megfogalmazások és megoldási lehetőségek kö zött. Minden problémának, mondhatjuk, sajátos szerkezete van, amely azonban nem lát ható azonnal s főképpen nem minden részletében: vizsgálódások, újrafogalmazások, megoldások fel- és elvetése jelzi azt az utat, amelyen járva a problémakör nemcsak el-, hanem meg is határozódik. Ez az a belsó' problémalogikai szerkezet, amely a probléma történet alapjául szolgál. így például az olyan filozófiai problémák, mint például - Pop-

a


pert idézve - : „Érzékeink által szerzünk tudomást a dolgokról?"; avagy: „Indukció útján jutunk ismeretre?" egyrészt nyilván részei egy meglehetős világossággal feltárható problématörténetnek; ugyanakkor maga a probléma, mely mindkét esetben az ismereti forrásokra vonatkozik, olyannak látszik, amely, amennyiben tartjuk magunkat a benne feltáruló matériához, csak a probléma által tartalmazott sajátos szerkezet szerint vála szolható meg. Ez azt jelenti, hogy az ismereti források - esetünkben az első" tartalmi, a második formális vagy logikai forrás - kérdése eleve tartalmazza azt a lehetőséget, hogy vagy extern, vagy intern, avagy a kettő sajátos kombinációját adjuk meg válaszként. Hogy azonban melyik ezek közül az igaz, azt további és emennél jóval alaposabb vizs gálatnak kell kiderítenie. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy amennyiben az ismereti források kérdését például úgy akarjuk megválaszolni, hogy: „Az ismereti források kérdé se mítosz", eltávolodunk magától a kérdéskörtől, magát a problémát próbáljuk más prob lémára visszavezetni, ami azonban nem a probléma megválaszolását, hanem például tör ténetileg leírható előállását fogja megadni. De, mondhatnánk Platónnál, mi nem azt akar juk megtudni, hogy milyen a jó, hanem sokkal inkább azt, hogy mi a jó. A magukat posztmodernnek tartó munkák közös jellemzőjének látszik, hogy a problémalogika terén is a már tárgyalt jellemzőknél látott sémát követik: nem magát a dolgot próbálják megvizsgálni, hanem egyrészt megkísérlik a probléma redukálását vala mely történetileg leírható kontextusra - például az ismereti források esetében a külvilág fogalmának kontextusára - majd pedig ezt a kontextust a maga történeti kialakulása fe lől szemlélve megpróbálják kimutatni, hogy mint ilyennek csakis egyetlen megoldása van: a történeti. Rorty szerint ez azt jelenti - s ez a megállapítás jól illusztrálja a fentie ket - , hogy a problémák nem megoldásra, hanem meghaladásra várnak. Ha azonban ez így lenne, maga a modernizmus problémája is csupán meghala dásra kellene hogy várjon; ám a posztmodern kritikai munkák mégis arról tanúskodnak, hogy ezt a meghaladást valamilyen okból talán érdemes siettetni, többek között úgy, hogy felvetve magukat a problémákat a megfelelő és tárgyszerű érvelés helyett meghaladhatóságukra apellálunk - tehát mégsem bízzuk őket a természetes feledésre - s abból, ami logikai megoldásra várna, történeti deskripciót formálunk. A problémalogikai tézis tehát a hisztoricizmus tézisének kiegészítése. Azzal a kü lönbséggel járul azonban problémánk tisztázásához, hogy a kérdést az egyes problémák sajátos szerkezete oldaláról veti fel: annak kérdését ugyanis, hogy a posztmodern gon dolkodás miként viszonyul a filozófiainak tekintett problémák megoldásához. A problé malogikai tézis másrészt kapcsolódik a kontextualizmushoz: ugyanis éppen akként va gyunk képesek elkerülni a problémalogikai megoldást, hogy ennek rendjéből vagy a tör téneti vagy pedig szomszédos problémák területére lépünk át s problémaredukciót alkal mazva kínálunk magyarázatot. 11

5. A posztmodern mint módszer Maga a módszer kifejezés nem elég egyértelmű ahhoz, hogy minden további nélkül kije lentéseket tegyünk arról, hogyan viszonyul a módszerhez mindaz, ami posztmodern filo zófia néven nevezi magát. Módszerről elsősorban két értelemben beszélhetünk: faktikusan és normatív értelemben. Faktikus módszerről van szó, amennyiben egyszerűen leír-

4


juk mindazon módokat, amelyeket követve valamilyen filozófiai vagy egyéb munka bi zonyos eredmények felismerését vagy körvonalazását vindikálja magának. így például ennek a dolgozatnak az a módszere, hogy a magukat posztmodernnek nevező munkákat egyetlen ideáltípusban próbálja megragadni s erre vonatkozólag fogalmaz meg állításo kat, s azon konklúziók, amelyekre jut, maradéktalanul és hiánytalanul erre az ideáltípus ként felfogott, magát posztmodernnek valló filozófiai munkára vonatkoznak. További tartozékai a jelenleg követett módszernek, hogy ezen ideáltipikus felismeréseket idéze tekkel vagy utalásokkal próbálja meg alátámasztani, nem abból a célból, hogy ezzel cá folhatatlan bizonyítékát adja a kijelentetteknek, hanem inkább azért, hogy illusztrációval szolgáljon. Tehát e jelenlegi dolgozat konkrét, faktikus módszere deskriptív és analiti kus; ám nyilvánvaló, hogy azon deskripció és analízis mögött, melyeket itt igyekszem összefogni, meghúzódik egy normatív metodológiai dimenzió, amelynek alapján a jelen legi dolgozat szerzője minden valószínűség szerint olyan kérdésekre is választ tudna ad ni, mint például: „Mi az az elv, aminek alapján elhatárolja a filozófiát a többi tudo mánytól?", avagy: „Mennyiben tartja tudománynak a filozófiát?" Ez a normatív metodo lógia azonban csak akkor válik a közönség számára is explicitté, amikor a szerző akár dolgozatban, akár szóban számot ad a követendő módszertani elvekről. Ez azonban olyan kérdés, melyre a legtöbb posztmodern munka szerzője nem veszteget sem időt, sem gondolatot; ennek okáról alább lesz szó. A faktikus módszertan értelmében már eddig is elhangzott néhány fontos mozza nat, amely a magukat posztmodernnek valló művekre általában jellemző. Ezért ezen a ponton fontosabbnak látszik e módszertan normatív vonatkozását szemügyre vennünk. Erre a rétegre elsősorban és kiváltképpen az jellemző, amit negatív tartalmi és módszer tani meghatározásnak fogok nevezni. Ezen a következőt értem: A magukat posztmodern nek valló munkák szerzői általában nem prezentálnak egyetlen olyan meghatározást sem, ami saját módszerüket kifejtve és ellenőrizhető módon tárná az olvasó vagy a közönség elé. Tehát sem Lyotard-nál, sem Rortynál, sem más szerzőknél nem találunk olyan mélyreható kifejtést, amely saját módszerével nemcsak deskriptíve, hanem kritikusan is számot vetne, körülbelül úgy, ahogyan ez például Husserl, de még a korai Heidegger írásaiban is megfigyelhető, vagy megfigyelhető napjainkban, a scientific philosophy irányzatában. így például Rorty már többször emlegetett könyve magától értetődőnek veszi azt, hogy maga minden további nélkül számon kérheti más szerzők módszertani beszámolóit, ám ugyanakkor maga ilyesmivel sehol nem szolgál. Amivel szolgál, az, mint jeleztem, negatív tartalmi és módszertani meghatározás. Ennek lényege, hogy azt, amit kifejteni kíván, negatív módon azzal állítja szembe, amihez képest, amit kritizálva, amit „aláaknázni kívánva" - mint ő maga mondja - akar kifejteni. Vagyis azt látjuk, hogy bizonyos értelemben valóban a posztmodern építészeti stílusnak megfelelő eljárást követ: a filozófiatörténet fejezeteiből kiemelt tézisek tagadásával magát a filozófiatörté net értelmét, pontosabban: egy bizonyos értelemben, a tudományoktól magát különböző ként meghatározó filozófiatörténetet akarja kérdésessé tenni. Ez az elementáris akarat oly mértékben áthatja elemzéseit, hogy annál könnyebben fedezhetük fel írásain mind azon jellemzőket, amelyeket föntebb három csoportba sorolva tárgyaltam. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy egy sajátos értelemben vett, nem szkepti kus, nem kérdésessé tevő, hanem pozitív módszertani mozzanat mégis megfogalmazódik Rorty könyvében: ez pedig az „épületes filozófia" eszméje. Gadamer nyomán jut Rorty


arra a belátásra, hogy a nyugati világ értelmiségi diszkurzusának egyetlen még megfog ható - a tudományok haladásával versenyre semmiképpen sem kelő - értelme van, még pedig az az esztétikai gyönyör, amely az embert az épületes diszkurzus során elfogja, s ami által valamivél talán jobb ember lesz azon önmagánál, aki a beszélgetésbe bekap csolódott. De mi értelme valamivel jobbnak lenni? Rorty több helyen is választ ad erre a kérdésre: egy jobb (tökéletesebb), hosszú időn át lenini elvek szerint elképzelt társada lom reményében. Minthogy most nem lehet feladatunk ennek a sajátos felfogásnak a behatóbb vizs gálata, elégedjünk meg annyival, hogy a magukat posztmodernnek valló filozófiai mun kák szerzői ezt az egyetlen módszertani pozitívumot mutatják fel: az épületes diszkurzuson át a végső" cél egyfajta tökéletesebb - ha nem is maradéktalanul tökéletes - társada lom. Ez a tézis, attól függően, hogy mely szerzőnél és milyen formában kerül megfogal mazásra, az utópizmus kategóriájába tartozik. Rortynál társadalmi utópiáról beszélhe tünk, illetve ennek is bizonyos értelemben rezignált és szelíd formájáról; másoknál azon ban szélsőségesebb a fogalmazás és szélsőségesebb az utópisztikus elem, amint ez mint az utópizmus történetéből tudhatjuk - a zordabb, anarchista felfogások vallóinak sajátja. Ez a kettő: anarchizmus és utópia tehát nemcsak a politikai utópiák történetében jár együtt, hanem a posztmodern filozófiai irányzatainál is.

6. Posztmodern, modern, premodern Rorty a következő jellegzetességekkel ruházza fel azt a modernitást, amellyel szemben sajátos alternatíváját megfogalmazza: 1. A filozófia olyan felfogása, amely élesen megkülönbözteti a filozófiát és a többi tudományokat; 2. Fundamentalizmus (foundationalism); 3. A z evidencia elvéhez, avagy az adottság mítoszához való ragaszkodás; 4. Szubjektivizmus, vagyis az a felfogás, hogy a szellem jobban ismert, mint a test; 5. Reprezentizmus; 6. A külvilág problémájának túlhangsúlyozása, amely a filozófia középpontjába az ismeretelméletet állította. Általában elmondható, hogy Rorty meghatározásai valóban helytállók; a modern filozófiára, mint a filozófia történetének egészére is, valamilyen formában érvényesek az itt felsorolt jellemzők. Ami azonban kérdéses, az legalább kettő. Először is: lehetősé günk van-e egyáltalán, s ha igen, mennyiben, arra, hogy egy konkrét filozófiai munkán belül meghaladjuk ezeket a jellemzőket akár egyenként, akár összességükben? Valamint: mennyiben sikerült ezt megtenni Rortynak? A választ a következők értelmében kell megfogalmaznunk: 1. Magának az épüle tes filozófiának a fogalma bizonyos formában ugyanazon megkülönböztetés hordozója, mint amit Rorty a modernitásnak tulajdonít. Hiszen az épületes filozófia végül is olyan filozófiafogalom, amely különbözik a tudományok fogalmától; ez az elvileg adott kü lönbség pedig attól függően élesíthető, hogy magának az „épületességnek" milyen jelen tőséget tulajdonítunk. Elvileg semmi akadálya nincs annak, hogy az „épületesség" a leg-

Be


szigorúbb etikai követelményeket támassza, s mint ilyen, saját meghatározása során min den további nélkül önálló, más viselkedésformákkal szemben meghatározódó elméletté váljék. Amikor Rorty nem ezt az utat követi, még nem bizonyította azt, hogy álláspontja alapján ez az út nem is követhető. 2. A megalapozásra való törekvés nem egyszerűen filozófiai vagy nyelvi és logi kai sajátosság, hanem pszichológiai, s ennyiben, mondhatnánk, az ember genetikus kód rendszeréhez tartozik. Minek alapján tagadjuk az emberi természet, a mindennapok vilá gában megnyilvánuló természetesség törekvését? Nyilván egy olyan elmélet alapján, amely önmagát ezzel a természetiséggel szemben határozza meg. Ez az elmélet azonban, amennyiben a természetiség világával szembenáll, nem elégedhet meg ennek negatív meghatározásával -választ kell adnia arra, hogy milyen indokok szerint - ha úgy tetszik: alapján - utasítja el a megalapozás természeti törekvését. 3. A z evidencia elvéhez való ragaszkodás mint a modernizmus jellemzője, nyil vánvalóan nem utasítható el mindenestül, hanem elsősorban és lényegileg csak mint a kartéziánus világkép részeként felfogott naiv evidencia fogalma. A z evidencia maradék talan elutasítása ahhoz a nehézséghez vezetne, hogy nem tudnánk mihez kezdeni éppen ennek a tételnek az evidenciájával. Mint Paul Ricoeur joggal jegyzi meg, az evidencia bizonyos értelemben minden kifejtés alapjaként szolgál, még akkor is, ha ez az eviden cia már bizonyos kifejtés eredménye. 4. Rorty a modern szubjektivizmus alapjaként nevezi meg azt a felfogást, mely szerint szellemi mivoltunk mintegy közvetlenül hozzáférhető számunkra, vagy legalábbis közvetlenebbül, mint testi mivoltunk; az emberi szellemet ezzel összefüggésben olyan, a fizikai folyamatok leírását helyettesítő „alternatív megfogalmazásnak" tartja, amely bizo nyos történeti körülmények között jött létre, kielégített bizonyos időhöz és korhoz kötött igényeket, ám a mai korban nincsen rá szükség. E tézis nem a szubjektivizmus újkori túlhangsúlyozásának az elítélésében téves; inkább abban, hogy nem világos, mennyiben változik szubjektivizmusunk, ha az emberi szellemet biokémiai folyamatok szubjektív összességével helyettesítjük. A korai Merleau-Ponty filozófiája mutat rá arra, hogy vala ki vallhatja egyszerre a testi szubjektivitás kiemelkedő fontosságának tézisét, s mégsem képes kiszakadni a transzcendentális egoizmus - vagyis, egyszerűbb nyelven szólva: az ismeretelméleti szubjektivizmus - igézetéből. A posztmodern - ebben az esetben talán pontosabb a posztstrukturalizmus kifejezést használnunk - ugyanakkor eklatánsán bizo nyítja, hogy a szubjektivitásnak az egzisztencializmusból átvett személyes, egoisztikus értelmezése éppenséggel felerősödni látszik a modernitás elmúlta után. 5. A reprezentizmus Rorty azon központi tételére utal, mely szerint az emberi szellemnek hatalmas tükörként - természet tükreként - való felfogása helytelen ismeret elméleti sémát tartalmaz. A modern filozófia az okuláris metaforák nyelvén a rendelke zésre álló lehetőségek közül azt az egyet választotta, amelyet a tükör metaforája fejez ki. Ez a választás azonban magának a modern filozófiának a keretein belül nem indokolható meg, és semmi sem szól amellett, hogy korlátozottságát látva továbbra is fenntartsuk. Hiszen 6. A háttérben meghúzódó egyik alapvető feltételezés, a külvilágra vonatkozó fel fogás modern formája semmiképpen sem tekinthető megalapozottnak, s amennyiben igen, nem a filozófia - ismeretelmélet - tárgyaként, hanem csakis és kizárólag az egyes szaktudományok területeként. 12

1

MEZEI B A L Á Z S : P O S Z T M O D E R N , MODERN, PREMODERN...

Mindebben a következőre szeretnék rámutatni: a posztmodernnek nemcsak Rortyféle, hanem számos egyéb értelmezése is a negatív tartalmi és módszertani meghatározás talaján áll. Ennek a kijelentésnek azonban az az értelme, hogy a posztmodern annyiban az, amennyiben a modernitás hathatós kritikáját képes nyújtani. Nem arról van szó, hogy ez a kritika lehetséges-e vagy sem - mert, véleményem szerint, teljes mértékben lehetsé ges - hanem sokkal inkább arról, hogy ebben a kiritkában vajon azt kritizáljuk-e, ami valóban kritikára szorul, vagy pedig egyfajta anarchizmus tói és utópizmustól hajtva egy ben azt is, ami nélkül saját kijelentéseink sem lennének értelmesek. Amennyiben azon ban egy ilyen totális kritikával van dolgunk, a posztmodernt nem tekinthetjük másnak, mint a modern negatív önmeghatározásának. Azt a normatív módszertani dimenziót vizsgálva azonban, amelyen ez a totális kritika nyugszik, azt kell látnunk, hogy a poszt modern voltaképpen premodern mozzanatokat éleszt fel és integrál magába. Miképpen? Három értelemben. Egyrészt mint utópizmus; másrészt mint pszichologizmus vagy naturalizmus; harmadrészt mint negatív - és ennyiben pre filozófiai - metodológia. Mint utópizmus a posztmodern voltaképpen premodern, mint ezt az utópiáról szóló iro dalomban többen is kifejtették. Látszólagos az a nehézség, hogy a posztmodern radikális pluralizmusa ellentétben áll az utópikus gondolkodás totalitárius jellegével. Maga a plu ralizmus is, amennyiben mindenki egyenlő jogáról van szó, egyeztetés és közös elvek elfogadását feltételezi, feltételezi továbbá, hogy ezen közös elveknek egyforma értelem ben tulajdonítsunk igazságot és érvényességet; feltételezi tehát, hogy rendelkezünk az igazság és érvényesség közös fogalmával, s számot is tudunk adni arról, hogy miben áll ez az igazságfogalom. Ha mindezt elméleti értelemben mulasztjuk el, következményei talán nem szembetunőek azonnal; gyakorlati elmulasztása azonban tényleges társadalmi anarchiához vezet, aminek következménye általában a hatékonyabb eszközökkel képvi selt vélemény tényleges érvényesülése - ennek elvi megfogalmazását pedig az a Traszümakhosz nyújtja, akit Platón érveléséhez képest joggal tekinthetünk premodern álláspont megszólaltatójának. Mint pszichologizmus, a posztmodern nem ismeri fel a logikum önállóságát (idealitását), vagyis nemcsak hogy Husserl felfedezését megelőző korszakokhoz, hanem mindazon korokhoz képest is korábbinak túnik, melyekben ugyanez az idealitás, noha más filozófiai nyelven, egyszer már elmondatott - éppen a filozófia történetének korai jelentős alkotásaiban. Ebben az értelemben a posztmodern naturalista is, mivel azt a sa játos képességet, amelyet a filozófia a maga története során kifejlesztett s olykor talán szükségtelenül is túlhangsúlyozott, „visszanaturalizálná" a természet egyéb folyamatai közé, akként, mintha nem éppen ez a felfedezett különbség lenne az, ami az ember mai genetikai és társadalmi állapotát is lényegében lehetővé tette. A posztmodern pszicholo gizmus tehát abban az értelemben megismétli a századelő pszichologisztikus tévedését, hogy valaminek önmagában vett értelmét tévesen kísérli meg kontextuálisan magyarázni. Végül pedig a posztmodern premodern abban a módszertani értelemben, hogy ön magát csak negatív értelemben képes meghatározni s ezzel kifejezetten visszatér ahhoz a modern történelmi folyamatot megelőző állapothoz, amelyben a tudományok kialakulása a módszertani ramifikáció és módszertani specializálódás eredménye volt. Ugyan min den további nélkül elfogadható, hogy a modern filozófiai törekvések módszertana, aho gyan a természettudományoké is, nemcsak hogy megkérdőjelezhető, hanem egyben újakkal váltható is fel, ám az már kevésbé kérdéses, hogy továbbra is szigorúan mód-

Be


szertani törekvések szemtanúi vagyunk mindazon tudományos területeken, amelyek je lentős fejlődésen mennek keresztül napjainkban is. A módszertani pluralizmus abban az értelemben feltétlenül gyümölcsöző, hogy segítséget nyújt korábbi koncepciók felszámo lásában, valamint, hogy alkalmat ad új módszertani hipotézisek felállítására és kipróbálá sára. Mint Kurt Wuchterl korábban idézett könyve is kimondja, a filozófiai gondolkodás jelenlég is módszertani elvek mentén fejlődik és rendeződik, noha nyilvánvaló, hogy az egyes módszertanok szabadon variálódnak, szabadon alakulnak újjá és fejlődnek tovább. Csak egyetlen egy mozzanat nem valószínű: hogy e módszertani elkötelezettség minden fenntartás nélkül való megkérdőjelezése valóban továbblépést eredményez. Erre illuszt rációként szolgál Levinas gondolkodása, aki a modern filozófia egész történetét megha ladni kívánva, mintegy a fenomenológiai törekvések természetes folytatásaként irracionalisztikus gondolati konstrukciót hozott létre. Ha azonban jobban megnézzük ezt a konstrukciót, azt látjuk, hogy benne sokkal inkább a modernizmus helyettesítődik egy konfesszionálisan meghatározható, preracionális elkötelezettséget magában foglaló állás ponttal. Ebben az életműben is az jut kifejeződésre, hogy a posztmodern gyakran jelenti a premodernhez való visszatérést. Mintha beigazo lódna Franz Brentano hipotetikus filozófiatörténeti • 1 Minderre jellemző, hogy a CNN hírtelevízió önmagát reklámozó betétjeiben a bemondó-riporter sémája: a filozófiatörténet véleménye szerint cikliku azzal kezdi mondanivalóját: „Our philosophy is...". san halad, s a jelentős elméleti teljesítmények után • 2 Kurt Wuchterl, i . m. 2. kiadás, Paul Haupt Beme, 1987, 11. oldal. B 3 Passagen Verlag: ezeket mintegy elfeledve vagy értéktelennek ítélve Wien 1992. H 4 I. m. 11. oldal. B 5 Jürgen korábbi álláspontokhoz tér vissza. 13

7. A posztmodern dicsérete

Habermas, Nachmetaphysisches Denken, Shurkamp, Frankfurt 1988. • 6 Jürgen Habermas, Nach metaphysisches Denken, Shurkamp, Frankfurt 1988, 247. oldal. • 7 G. B. Madison, The Hermeneutics of Postmodernity, Indiana University Press: Bloomington 1988, 125. oldal. MB Ri chard Rorty: Philosophy and the Mirror of Nature, Princeton University Press: Princeton 1979, 4. ol dal. • 9 Rorty azonban felveti ezt a kérdést, s mint majd látni fogjuk, éppen az epochális té zis értelmében válaszolja meg: a filozófiai kér déseket nem megoldani, hanem meghaladni kell.

Mindezen kritikai reflexiók után talán különösnek hat, hogy összegzőmben a posztmodern dicséretéről beszélek. Mégis ezt fogom tenni, a következő okok ból. Noha felettébb vonzó perspektíva, hogy a filozó fiával mint kognitív, történeti vagy általános elméleti szakkérdések módszeres kutatásának eszközével foglalkozzunk, van az átfogó reflexiók nak egy olyan kiemelkedő előnye, hogy lehetővé teszik az egészre vonatkozó átgondo lást - akár abban az értelemben is, hogy például a faktikus és normatív módszertanok megkülönböztetése végsőképpen felteszi a tisztán elméleti, filozófiai értelemben vett módszertani kérdést. A z egészre azonban - amennyiben ez egyáltalán lehetséges - csak akkor szoktunk gondolni, amikor valamilyen szempontból kérdésessé válik, vagy mert mi magunk jutunk ilyen felismerésekre, vagy mert kérdésessé teszik vitapartnereink, vagy e kettő valamilyen kombinációja miatt. A posztmodern filozófia olyan kihívást in téz a kortárs filozófiai gondolkodáshoz - amiképpen a szofisták vagy a szkepticisták is a maguk korában - , amelyre éppen azon a ponton kell válaszolni, amelyet a támadások elsősorban érintenek. A posztmodern a filozófiai gondolkodás egészét, tradíciója értel mét, történetének jelentését állítja kihívás elé; azt kérdőjelezi meg, hogy lehetséges-e egyáltalán az a fajta elméleti kutatás, amely egyrészt nem függ lényegileg a termé szettudományok információinak szüntelenül növekvő halmazától, másrészt azonban ké pes az egyes embert a maga egésze szerint elméleti problémaként felfogni.


Ha a filozófia a posztmodern kihívására a szaktudományokkal kötött szövetséget választja, elkerülhetetlenül Wissenschaftswíssenschafttá válik - ez a veszély fenyegeti napjainkban a „scientific philosophy"-t. Ha a filozófia e kihívások nyomán a szépiro dalom vagy a mély értelmű életbölcsesség útjára lép, szintén nem lesz alkalmas arra, hogy örökségének legértékesebb mozzanatait, a szabad és vizsgálódó elméletalkotást új formában fejleszthesse tovább. Mindkét esetben elszakad ugyanis attól a talajtól, amely ben mindig is gyökerezett, tudniillik a mindennapok, a mindennapi élet, tudás, nyelv és viselkedés természetes és lényegileg humanisztikus világától, amely önmagában a legköz pontibb filozófiai kérdés tárgya és lehetséges válaszainak egyben forrása is. E mindenna piság rejti a filozófiai tevékenység legelemibb formáját is, kezdve a gyermeki kérdezéstói az emberi gondolkodó létezés azon lehetőségéig, amely képes felismerni, hogy a létezés egységét fennállások számtalan típusa alkotja, köztük éppen az emberi; ugyanez a képes ség ismeri fel azt is, hogy e fennállások miképpen függenek össze egymással, miképpen nem vezethetők vissza egymásra, s miképpen nyílnak meg a gondolkodás előtt. Ebben az értelemben a posztmodern kihívásával szembenéző filozófia valóban nem lehet többé is meretelmélet, hanem inkább ontológia: a fennállások • 10 V.ö. Emmanuel Levinas, Dieu, la Mort et le filozófiai ontológiája. Temps, Bemard Grasset: Paris 1993, 227. oldal. • Ha a filozófia lemondana a „teória akarásá 11 Kari Popper, Unended Quest - At Intillectual Autobiography, Fyontana, Collins: Glasgow 1982, ról", olyan motívumról mondana le, amely valami 123. oldal. B 1 2 Paul Ricoeur, Phénoménologie lyen módon mégiscsak az emberi természethez járul, et herméneutik, in: Phanomenologie heute: Grundlagen- und Methodenproblem, Ernst Wolfgang a „természet" kifejezést most nem naturalista érte Orth, kiad., Verlag Karl Albert: Freiburg, München lemben véve. A z a sajátos tevékenység, amiről szó 1975. • 13 V. ö. Franz Brentano, Die vier Phavan, eminens emberi kapacitás; az a kapacitás, amely sen der Philosophie, Felix Meiner: Stuttgart 1967. megalkotta a tudományokat, de maga nem vált tudo mánnyá; megalkotta a művészeteket, de maga nem vált művészetté; kultúrákat és civili zációkat hozott létre, de maga nem vált sem kulturálissá, sem civilizálttá; nyelvet hozott létre, a mindennapok emberi nyelvét, ám maga mégsem vette maradéktalanul magára ezt a nyelvet. Ez a sajátos kapacitás a filozófiai tevékenység sajátos értelemben vett alanya - a mindenkori empirikus személy konkrétumának közegében - , s ugyanez, bármennyire paradoxul hangozzék is, bizonyos értelemben tárgya is: abban az értelemben ugyanis, hogy éppen azt vizsgálja, miképpen lehetséges és miképpen működik ez a sajátos kapa citás. A posztmodern a maga egyetemes szkepszisével arra készteti a filozófiát, hogy új talaj után keressen, avagy arra, hogy saját talaját képes legyen a megváltozott körülmé nyekhez képest újra kifejteni; a posztmodern anarchizmusa arra késztet, hogy jobban bízzunk magának a filozófiai tevékenységnek is az inventív erejében, hiszen - ha nem is követhetjük a feyerabendi „anything goes" jelszavát - , mégis szükségünk van az ebben kiaknázható inventív energiára; végül pedig szükségünk van a posztmodernre, nem ab ban az értelemben, hogy a filozófiát a maga tárgyában előbbre vigye, hanem inkább abban, hogy visszataláljunk ahhoz a nyelvhez, amely szabadon megszólalva, a tradíció kat bizonyos értelemben levetve vagy maga mögött hagyva képes újjáteremteni a problé mákat és új fényben láttatni a dolgokat - a filozófia dolgait is.

MESTERHÁZY MIKLÓS

Az égi computerről Utazás Banáliában

1

A fölkérés, mellyel megtiszteltek, úgy szólt, mondanék valamit az utópiákról. És egy pillanatra sem tűnt kétségesnek előttem: egy konferencián, amelynek az idő és történe lem a témája vagy vezérfonala, fölöttébb helyénvaló, ha valaki szót ejt róluk. Fölöttébb helyénvaló volna akkor is, ha amúgy semmi érdekeset nem lehetne róluk mondani amiről, persze, szó sincs. Beszélgethetnénk például arról, mint és miért is kerültek át az előidőkből a végkorszakba. Vagy hogy miképp is vannak egy másik időben (máskor) mégis velünk. Hogy miképp lettek meséből ígéretté. Hogy miért veszélyesen kísértő, hogy ígéretté lettek. Vagy miért jó. Hogy miért kell kritikailag óvakodnunk az utópiák fogalmi okokból beteljesíthetetlen ígéreteinek csábításától, és miért kell kritikailag óva kodnunk óvakodásunktól. Ilyesmikről. Mindezek roppant érdekes dolgok volnának, és kétségkívül a konferencia témájá ba vágnának - következésképp vélhetőleg számot tarthatnának az Önök érdeklődésére. Amiről ellenben beszélni szeretnék, abból hiányzik minden, ami filozófiai izgalmakat okozhatna, és aligha is tarthat igényt az Önök érdeklődésére, vagy bárkiére. Merthogy ha egy csöpp érzékem is volna az öniróniához, a csábítóan hangzó cím alá azt az alcí met biggyesztettem volna: Utazás Banáliában. Míg az utópiák minden történetek értelmét próbálják kifürkészni, és talán minden dolgok végsó' helyrekerülésével kecsegtetnek, az alábbiak mindösszesen arról próbálnak szólni, mint próbálunk magunk, Banália bennszülöttei, legalább egy csepp értelmet k i préselni abból, ami velünk, magunkkal történik. És hogy mi kerül a helyére, és a helyére kerül-e bármi is, mire végére érek a történetnek, annak megítélését jobb szeretném egyszerűen Önökre bízni. 2

1.1.2. Hogy megvilágítsam témámnak az utópiák problémakörével való összefüg gését, mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nem látom világosan az összefüggést. 1.2.1. A problémát, amely foglalkoztat, azonban körvonalazni tudom - hogy nyo mára bukkanunk-e valami összefüggésnek a probléma fölfejtése révén, ennek megítélé-

M E S T E R H Á Z Y MIKLÓS: A Z ÉGI C O M P U T E R R Ő L

sét, vagy a dolgok mélyebb átgondolásával, mint mondtam, Önökre bízom, magam egy szerűen csak kíváncsi vagyok. Egy fölöttébb befolyásos tanítás szerint, amint az Önök előtt is ismeretes, az utó pia a veszedelmes csábítás műfaja lett, vagy a veszedelmes elcsábultságé. Mármint ami óta ígéret lett belőle, mégpedig a filozófusok számára is kecsegtetőnek tűnő ígéret; ami óta az egy szer-volt-hol-nem-volt-ból, illetve az Óperenciás-tengeren túlról a jövőbe, a történet végére került. A történet végére, amelyet legújabb elavult változatában a filozó fia mesélt, és amely A z Ember heroikus avagy prométheuszi története volt, és arról szólt - legalábbis e szerint az újraírt filozófiai sztori szerint - , mint volt már mindig is A z Ember rendeltetése, hogy azokkal az attribútumokkal ékeskedjék, melyekkel a modernitás embere ékeskedik, és hogy abban az állapotban leleddzék, melyben ő leledzik. Ebben a történelemben, egy igen szellemes filozófus szerint, a jövőnek kulcsszerep jutott. Hogy kellőképp heroikus lehessen a történet, hogy benne minden, ami az ember dolgai ban csak történetesen van úgy, ahogy van, szükségképp legyen úgy, az emberiségnek ad maiorem glóriám Dei magára kellett vállalnia a feladatot, hogy kiküszöbölje a világ elfuseráltságait. A történetfilozófia vette át a theodiceai szerepkört, és ebben az utópiák a kezére játszottak nagyon is: szavatolni látszottak érte, hogy az emberiségnek már mindig is volt egy álma arról, amit a történetfilozófia megígérhetni vélt, és hogy az Örökké Termő Fák utópikus országának képtelenségeit kiküszöbölik majd az újabb és még utópikusabb utópiák. A legmértékvesztettebb utópia maga a történetfilozófia volt, mely vet te magának a bátorságot, hogy úgy beszéljen a történelemről, mintha értelme volna; s mintha láthatnánk, hogy mi. A sikeresnek remélt beugrás fölötti örömünkben megfeledkeztünk egynémely apróságokról. Arról például, hogy a történelem értelméről értekezni némiképp mértékte len vállalkozás, amennyiben tudniillik „nem vagyunk abban a helyzetben", hogy róla értelmesen értekezzünk, merthogy nem vagyunk túl rajta. Vagy arról, hogy heroikus tör ténetünket más és kevésbé hízelgő történetek keresztezik. Avagy hogy annak sincs ko moly akadálya, hogy kedvenc heroikus történetünk történetesen másképp meséitessék el. És rejtélyes és egészen ütődött módon megfeledkeztünk arról is, hogy meglehet, az ígért utópikus vaníliafagylalt tetemesen magnumszerűbben kemény, mint az egyszervolt aranykor rég elolvadt vaníliafagylaltja, és meglehet, magnumszerűbb még az Ópe renciás-tengeren túli fagylatoknál is, ellenben semmivel sem megkóstolhatóbb náluk. Megfeledkeztünk arról, amit, ha nem épp a filozófia olvasószemüvegén keresztül bámu lunk magunkra, jól tudhatunk, hogy tudniillik egy csokorra való véletlennel utunkra bocsájtott lények vagyunk, és nem áll módunkban mind e véletleneknek mélyebb értelmet tulajdonítani, az meg pláne nem, hogy e mélyebb értelemről meg is bizonyosodjunk - s hogy következőleg a bennünket megbízhatatlan ígéretekkel traktáló utópiát bátran kiver hetjük a fejünkből. A vicc az, hogy meglehet, mégsem verhetjük ki. S nem annak ellenére, hanem éppen mert egy kalapra való véletlennel fölszerelkezett és nem teljesen végtelen lények vagyunk. Amivel nem azt szeretném sugallni, hogy az utópiák denunciálására fabrikált fön tebbi történet nem stimmel; csupán azt gondolom, hogy van egy s más, aminek okán nem tudunk szabadulni egynémely utópikus ötletünktől. Mondjuk az égi computer ötle tétől. 3

4

MESTERHÁZY MIKLÓS: A Z ÉGI C O M P U T E R R Ő L

2.1.1. Hadd kezdjem azonban egy másik utópikus rögeszménél, az utópiák nagy pártfogójának, Ernst Blochnak egy aprócska történetével, illetve a történethez fűzött kommentárjával. A történet a Spuren c. kötet egyik esszéjében szerepel, amelyben a szerző az azonosság, a Doppelgángerek és a szélhámosság alakváltozatairól elmélkedik, maga a példázat pedig egy szerelőről, aki egy nap rádöbben (vagy a fejébe veszi), hogy ő igazándiból Riquetti Paul von Mirabeau gróf. Amin nem kell meglepődnünk, mesebeli szabólegényekkel például ennél különb dolgok is megesnek. Meglepőbb Bloch kommen tárja, hogy tudniillik jobb nem kinevetnünk ezt az igazi ál-Mirabeau grófot; a történetbeli szereplő nevetséges hibbanatában minden utópia titkára, forrására vagy alapkép letére eszmélt rá és eszméltet rá bennünket: merthogy igazi rendeltetésünk szerint talán valóban Mirabeau gróf vagyunk, ha egy ostoba világ kényszerű munkamegosztása más ként döntött is erről. Ha sikerül nem komolyan vennünk e kényszert, kiderülhet, nem is gondolhatja komolyan. Hadd térjek le azonban az értelmezés blochi ösvényéről, éspedig - nem szeretnék titkot csinálni belőle - Banália felé. A történet akár arról is szólhat: a magunk számára (a magunk történeteiben) Mirabeau grófok vagyunk óhatatlanul, mások szemében (má sok történeteiben) óhatatlanul, mondjuk, Egon Wetzel, szerelő. Aminél aligha találhat nánk banálisabb konklúziót, hisz persze: magunkra „odabentről" pislogunk, és erre per sze más nem kapható. Hogy a nézőpontoknak ez a szükségszerű meghasonlottsága mégsem egészen ér dektelen, arra Thomas Nagel talált emlékeztetni bennünket egy kötetben, amely nem ok talanul a bájos Mortal Questions címet viseli. A kötet tanulmányait az a meggondolás fűzi egybe, hogy egy sor rangos filozófiai probléma fölfejthetetlensége abból fakad ta lán, hogy miközben az elemzés egy külső nézőpontból próbálja föltörni őket, e problé mák épp abból fakadnak, hogy van egy sajátos és kiküszöbölhetetlenül hozzájuk tartozó látószög, ahonnan, tudniillik „bentről", mást mutatnak, más logikának engedelmesked nek. És, nem is mellesleg, nem csupán olyan pallérozott elméknek szánt kérdésekben gabalyodunk el a nézőpontok összevethetetlensége okán, amilyen az elme egysége vagy a pszichofizikai probléma, de olyan „levendulaszagú" ügyletekben is, mint az élet értel me, illetve, hogy mit is gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az élet „abszurd". Banáliai utazásunk erről szól: hogy bizonyos dolgokat elkerülhetetlenül bentről látunk, s ha nem onnan látnánk, nem láthatnánk kívülről sem őket és más sem láthatná kívülről, amit persze akár pont megfordítva is elmondhattam volna, márminthogy nem volna bent, ha nem látnánk kívülről egyben, amit szükségképp belülről kell néznünk. Vagyis személyes identitásunkról lesz szó az időben, meg az azonosság narratív elméletéről, és annak egynémely folyományairól. 5

3.1.1. Merthogy nem akarok a filozófiatörténet-írás dolgaiba belekontárkodni, és nem akarom olyan, amúgy izgalmas kérdésekbe beleártani magam, hol is vétett lépést az újkori filozófia, ha elvétette a lépést egyáltalán, hadd fogalmazzak pongyolán: némely filozófiáknak, avagy némely filozófusok szőtte történeteknek, tudvalévőleg az Én volt a hősük, habár sajátos alakban: Önmagunkként tudniillik - bár haboznék akképp lefordíta ni a dolgot, hogy magunk lettünk volna a történet hősei. Merthogy az Én, akiről szó esett, a tapasztalat szubjektuma - az, aki minden bizonyosságok forrása, ha vannak bizo nyosságok, valamint az ésszerűség talp-, próba- és fenőköve, továbbá a világ foglalata, 2

KI


ha van e foglalatba bármit csavarni. „Voltaképp ezzel lépünk be az önálló filozófiába írta Hegel filozófiatörténetében - , amely tudja, hogy önállóan az észből ered, s hogy az öntudat az igaznak lényeges mozzanata. Itt, mondhatjuk, otthon vagyunk, s mint a hajós a viharos tengeren való hosszú bolyongás után, szárazföldet kiálthatunk. [...] Ennek az új korszaknak elve a gondolkodás, a magából kiinduló gondolkodás... A bensóségnek mint olyannak megrögzítése, a holt külsőség, tekintély mellőzése, illetéktelennek tekintése. A bensőség ez elve szerint mármost a gondolkodás, a magáért-való gondolkodás, a leg bensőnek legtisztább csúcspontja, ez a bensőség az, ami magáért-valósága szerint állító dik fel most; s ez az elv Descartes-tal kezdődik. Ez a magáért-való, szabad gondolkodás az, ami érvényességre, elismertetésre tart igényt; erre csak a bennem végbemenő szabad gondolkodás által képes, csak ennek révén igazolható számomra. Ennek egyúttal az az értelme is van, hogy ez a gondolkodás általános ügy, elv a világ és az egyének számára: azt, ami érvényességre, bizonyosságra tart igényt, az embernek a gondolatai által kell belátnia; annak, ami szilárd számba akar menni, a gondolkodás által kell igazolódnia. A szóban forgó Én mindenesetre a színpad hőse volt. Mértéktelen hőse talán; mondjuk, valamiféle az égi hatalmakat meg a kővé vált dologi világot maga ellen kihívó Don Jüan, aki, meglehet, hübrisze okán szomorú véget ér, de legalább addig mindenféle érdekes és vélhetőleg nem kellemetlen dolog történik vele. Hős, akivél, állítólag, a leg meghittebb viszonyban vagyunk, a legbensőségesebb ismeretségben, hisz ő önmagunk, akié tévedhetetlenül rálelünk; tévedhetetlenül, mert legalábbis bizonyos állítmányok használatakor (amilyen a „gondolkodom" is) képtelen vagyok hibázni annak tekinteté ben, kire is referál a névmás, hogy „én", ha önmagámra referálok vele, de sőt, abban is, hogy valóban referál; és ebbéli csalhatatlanságom értékéből mit sem von le, hogy más is így van vele. Irányában érzett rajongásunkban egy dolog persze feszélyezhet talán ben nünket: hogy ismeretségünk távolról sem olyan meghitt, mint első pillantásra vélnénk. A z az Én talán nem is én vagyok, vagy legalábbis nem világos, miként is lehetnék én, ha amúgy szeretnék empirikus énként gondolni magamra. Ha van olyan, hogy empirikus én: ha joggal mondhatjuk, a nyomára bukkanhatunk bárhol is. Mert míg Önmagunknak, állítólag, valamiféle filozófiailag izgalmas úton eredhetünk a nyomába, szükségszerű be látásokból szőtt Ariadné-fonalat követve és metafizikai fölismerésekig jutva, Enkénkről legföljebb tükör által homályosan tudunk. Leporellóra háramlott legalább valamicske a gazdájára eső fényből, empirikus Énünk, szegény, még abban sem lehet biztos, gazdára lelhet-e valakiben egyáltalán; és ha a filozófiának van néhány jó szava hozzá egyáltalán, azok abban a modorban fogantak, mint a filozofikus hajlandóságú II. avagy Nagy Fri gyes király úr vigasztalása, mellyel haldokló dragonyosának empirikus énjében tartotta a lelket, illetve és egészen pontosan: éppenhogy nem tartotta a lelket, e szavakkal fordul ván hozzá: Te barom! Hát örökké akarsz élni?! A cudar bánásmódra Énkénk mintha rá is szolgált volna: képzeljék el, ez a barom még saját személyes azonosságára sem tud ügyelni. 6

3.1.2. Mint azt Hume a tudtunkra adta. Minthogy most nem szükségképp kell, hogy érdekeljenek bennünket a jó okok, amiért Hume arra a következtetésre jutott, amelyre jutott, hadd rekapituláljam némiképp pontatlanul és poentírozottan a kételyt, amely mardosta. Hume meglepő tanainak e legmeglepőbbike szerint aligha lehetünk biztosak benne, hogy akiként reggel kikászáló7

Q4


dunk az ágyból, ugyanaz, aki előző este beléfeküdt. Meglehet, úgy vagyunk énünk azo nosságával az időben, mintha irdatlan macskajajjal ébredve valahol, valami talán isme rősnek tűnő szobában, a véletlenül kezünk ügyébe eső ruhadarabokból előkerített papí rokból kellene kitudnunk, ki ébredt föl, amikor fölébredtünk, illetve aki fölébredt, pont, amikor mi, ha egyedül vagyunk a szobában; avagy ha történetesen nem, nos akkor az, aki fölébredt, és történetesen nem az, aki nem mi vagyunk. És persze, hogy kinek a papírjait is kotorjuk elő, a tekintetben ki vagyunk szolgáltatva a legotrombább tréfáknak. Illetve voltaképpen mindegy is, miféle névjegyet kotrunk elő; valami okból, talán csupán kényelmi megfontolásokból, hinni fogunk a kezünkbe akadt névjegynek, ám ebbéli hi tünket jobb nem próbára tennnünk, merthogy akkor kiderülne, nem bizonyosabb a kutya vacsorájánál; hisz pont ezt gondolnánk akkor is, ha valami egész más történet állna amögött, amiről azt hisszük, velünk történik, és afelől, amit tudunk, bátran állhat is. Hogy mi is történt valójában, hogy miféle ivócimbora, portás vagy deus malignus kinek a névjegyét is csúsztatta a zsebünkbe, azt illetően szükségképp tudatlanok maradunk. Elménkben az Énnek tudniillik nem bukkanhatunk nyomára. Amikről tudomásunk van, amiknek birtokában van elménk, vagy korhűbb képpel (vagy képzavarral): amiket el ménkben látunk, azok impressziók pusztán, és az Én nem szerepelhet közöttük. Nem áll módunkban szembetalálkozni vele. Nem akarom hosszasan tovább szőni ezt a kis fantasztikus történetet, hisz mond tam: amúgy sem minden ízében pontos rekapitulációja annak, amin Hume elmerengett. Ám arra talán jó volt, hogy némi idétlenkedés árán a kellő arroganciával bökjön rá: Hume alaposan megállította az eszünket. Amúgy a filozófia eszét is, hisz Hume az Én nek ezt a szétfoszlatását, avagy hivatalosabb nyelvet használva, az én „köteg- (vagy batyu?)elméletét" egy olyan gondolkodói hagyomány végső folyományaként mutatta be, amely hagyomány éppenséggel „odabent" kereste a bizonyosságot, és miben sem volt bizonyosabb, mint éppen abban, hogy ha azt gondolom, hogy gondolok valamit, akkor ha más nincs is, de én legalább vagyok, és ha valaki gondolkodik egyáltalán, épp én vagyok az. Meglehet, ez a hume-i kétely filozófiailag érdekesebbik része, amelyik tudniillik a „gondolkodó szubsztancia" jó- vagy balvégzetét illeti, ám mint mondtam, engem pilla natnyilag jobban érdekel a dolog banálisabbik vége, az ötlet, amelytől valóban megállni látszik az eszünk. Mert, lássuk be, valamiképp mégiscsak irritáló a gondolat, hogy meg lehet, bottal üthetjük a saját nyomunkat. Hisz bármilyen banális is, amúgy mégiscsak úgy tartjuk, a kérdésben, hogy kik vagyunk, azért illendő volna koronatanúnak tekintetni bennünket. Olyasvalakinek, aki bizonyos dolgokat csalhatatlanul tud, bár ezek nem ép pen világrengető dolgok, mondjuk olyasmik, mint hogy épp ő az, akinek a foga fáj, ha neki fáj a foga. És aki bizonyos dolgokról mintha első kézből tudna, mintha olyasmit tudna, amit más nem tudhat, ha csak ő maga az orrára nem köti - mint mondjuk, hogy pár nappal ezelőtt hihetetlen ügyetlenkedések árán sikerül csak ezt a mondatot úgyahogy összeraknom, és emiatt éktelenül zabos is voltam magamra, és hogy persze épp én voltam zabos, ki lett volna más?! - ; és úgy tudhat róluk, ahogy más nem. Még ha egyébként ez utóbbi fajta dolgokat illetően nem számíthatunk is csalha tatlannak.

M E S T E R H Á Z Y M I K L Ó S : A Z ÉGI C O M P U T E R R Ő L

3.1.3. Minthogy a dolog két vége mégis összetartozik, hadd érintsem röviden Hu me bökkenőjének filozófiailag érdekesebbik részét. 3.2.1. A z az Én tudniillik, amelyet Hume hiába keresett elménk színpadán, vagy inkább: akivel kapcsolatban rosszmájúan úgy tett, mintha keresné - rosszmájúan, mert hogy nemigen gondolta, hogy szembetalálkozhat azzal, amit a filozófusok szubsztanciá nak neveztek - , talán ama bizonyos Én volt, akiről biztosan tudhatom, hogy van, és akiről biztosan tudhatom, legalábbis bizonyos esetekben, tudniillik amikor bizonyos mentális állapotokra utaló kifejezések állítmányként való használatakor pont magamra szottyan referálni kedvem, hogy épp én vagyok; és akit nem szabad összetévesztenem azzal, akinek képzelem magam. A z az Én, aki bizonyosan én vagyok, bizonyosabban, mint ahogy az vagyok, aki ezt a lassan túl hosszúra nyúló előadást tartja. A z az Én, aki ha nem volnék, nemcsak kezekre, lábakra és egyebekre esnék szét, de talán egyenesen képzelt kezekre és lábakra (ha ugyan ez a rosszabbik eset). Szóval az az Én, aki inkább vagyok, mint kezes-lábas jómagam. A z a bizonyos színpadi-hős-Én, aki egyszerűen ma gasabb, vállasabb és okosabb nálam, illetve, hogy ne csak én érezzem magam pocsékul, valamint megváltoztatva a megváltoztatandókat: akinek természetesebb fényű a haja, dermaprotectorozottabb a bőre, és bocs, de feszesebb a keble az Önökénél is, Nyájas Hölgyhallgatóim. A z az Én, akivel a legmeghittebb ismeretségben kellene lennünk - csak éppen nem vagyunk. Merthogy nem vagyunk bemutatva egymásnak. Látszólag a megismerkedés leg meghittebb formája kínálkozna rá, hogy összebarátkozzunk, mert e tárgyban, vélnénk, aligha szorulunk empirikus vizsgálódásokra. Csakhogy ami ennél biztosabb módnak tűnt a megismerkedésre, valamiféle belsó' és megcsalhatatlan nézésnek tudniillik, és aminek révén talán megbizonyosodhattunk volna róla, hogy Ó valóban szélesebb vállú avagy feszesebb keblű esendő önmagunknál, illetve szélesebb vállúak valamint feszesebb keblűek vagyunk, vagy ha ennyire nem is vagyunk szépek, de legalább örökök vagyunk, romolhatatlanok és egyek - arrók kisült (arról Kant kisütötte), hogy meró' paralogizmus. Mert meglehet, igazándiból vállasak és feszes keblűek vagyunk (kinek-kinek tetszése szerint), szóval romolhatatlan immateriális szubsztanciák, ám még azt sem tudhatjuk, há nyan is van e vállasabb (vagy feszesebb keblű) Énünk, egy van-e belőlük, vagy inkább ezer, és ha annyi, fejenként-e, avagy fülenként. Merthogy azonosítani nem tudjuk őket, és megszámolni sem. M i több, nem csak, hogy nem ismerkedhetünk meg vele, de még csak nem is érdemes különösebben törnünk magunkat érte, hogy ismeretségére szert te gyünk: merthogy ha valamiképp mégis összefutnánk egy előkelőbb társaságban, ahová véletlenül vetődtünk, aligha ismerhetnénk benne magunkra (énünkre benne, vagy énünk ben ránk). Merthogy aligha volnánk valami érthető értelemben ő, ha egyszer ennyire más fából faragtak minket. Ha szükségképp megfejthetetlen rejtély, miért is fájhat neki a mi odvas fogunk, és miért mi tüsszentünk, ha a mi orrunk viszket neki, illetve, ha nem egészen értjük, hogy mit is gondolhat ő, amikor mi úgy gondoljuk, hogy gondolataink attól azok, amik, hogy bele vannak ágyazva egy kauzális sztoriba. Hogy miért ő igazá ból mi, ha miközben mi persze tudjuk, amire ő gondol, amikor arra gondol, hogy bever te az orrát, ő aligha verhette be, amikor mi pofára estünk. Aligha ismerhetnénk rá, vagy benne magunkra, hisz nem tudjuk és nem is tudhatjuk, voltaképp mi jogon nevezzük őt 8


önmagunknak, ha egyszer olyannyira nem azonos velünk, hogy akár bárki más is lehet ne, mert ahol ő van, ott nincs is én meg más. Ha a föntieket tekintetbe vesszük, akkor talán minden bonyodalom ellenére, melynek szülője, mégis frivol megkönnyebbüléssel fogjuk lenyelni, hogy elménk színpa dán nem ötlünk szemünkbe magunk is, valamiként, amire amúgy nem ismerhetünk rá. Hisz ez csak a fonákja annak, hogy a magunk számára legalábbis nem dolgok vagyunk, akiket az elme tétova pillantása kísér (mely elmét, ha netán rájönne valamire, egy továb bi, magasabb hivatali rangot élvező elme tekintete révén értenénk meg, már ha az ő gondolatait egy újabb elme figyelmes szeme kíséri, és így tovább, hisz a belső tekintet a megértés metaforájaként, bár amúgy kedves és ártalmatlan, de hajlamos a bolondozásra). Szóval nem dolgok, hanem Ének, mármint: személyek. Akik különös módon téved hetetlenek olyankor, amikor bizonyos összefüggésben, mondjuk, olyasmit hozva szóba, hogy pokolian fáj a foguk vagy kiadós szerelmi bánatuk van, történetesen épp az én referáló terminus használatára vetemednek, és közben nem ama bizonyos gondolkodó szubsztanciára akarnak referálni, akit aligha érinthetnek a balsors ilyesfajta nyűgei és nyilai. Hanem magukra. Akiknek a mivolta szempontjából nem mellékkörülmény, hogy mit is gondolnak magukról. És hogy úgy véljük, nem mellékkörülmény, mit is gondolunk magunkról, az való ban döntő körülmény a tekintetben, hogy amúgy úgy tartjuk, illik bennünket valamiképp tanúnak elfogadni némely dolgokban, amelyekről más nem tudhat, csak mi, vagy nem tudhat úgy, ahogy mi. Még akkor is, ha amúgy úgy gondoljuk, hogy abban, amit ma gunkról gondolunk, tévedhetünk is akár. Hisz a meghittség, amellyel magunkat szemlél jük, csupán annyit tesz, hogy bizonyos dolgokat valamiféle levetkőzhetetlen nézőpontból látunk, ha tetszik, odabentről, és ha nem így volna, még csak nem is értenénk, mik is volnának e dolgok - bár akkor sem értenénk, ha más nem láthatná őket másképp. Azt hiszem tudniillik, nem különösebben érthető az elgondolás, hogy gondolatok, fogfájások vagy szerelmi bánatok akár úgy is tengethetnék életüket e világban, hogy nem valakinek a tulajdonai, mondjuk, nem épp a mi fogfájásaink, szerelmi bánataink vagy gondolata ink, kinek-kinek a magáé, és mondjuk, aukción jutunk hozzájuk. (Illetve, mondjuk, a titkos szerelmi bánatokhoz kéz alatt.) Hogy utóbb ki tudja, honnan szalajtott Énünk konstatálhassa, miután fogunk eddig a Sothebynek vagy, ha a TB ily előkelő fogfájást tiltana nekünk, a Bizományi Áruház Vállalatnak fájt, bonyodalmaink poénja ott csattant és talán a becsüsök értették, amire rájöttünk, most, a sikeres licit után, birtokába kerül tünk gondolatainknak, szerelmi bánatainknak vagy fogfájásainknak. Ha nem csúszott hi ba a szerződésbe, persze. 9

10

3.2.2. Mindez, mint említettem, a filozófiailag érdekesebbik végéről szólt dolog nak, arról a problémáról tudniillik, hogy voltaképp kire is célzunk, vagy kellene céloz nunk, amikor hebehurgyán az én névmáshoz folyamodunk, olyasmit találván mondani, hogy „gondolom...", vagy hogy „fáj a fogam", mármint ha nem pont magunkra célzunk ilyenkor, becses személyünkre az ő empirikus én mivoltában. Illetve arról, hogy Hume nem alaptalanul gyanította, hogy akire állítólag rá kellene lelnie, mármint nálunk válla sabb (feszesebb keblű) Énünknek, akik nem mi vagyunk, aligha akadhat a nyomára s aligha fogja színről színre megpillanthatni; és ehhez képest mellékkörülmény, hogy rossz helyütt kereste.


A dolog banálisabbik, bár ettől nem kevésbé ingerlő vége azonban hátra van még. Ha igaza van Kantnak - amit föltehetek - , és nálunk vállasabb és feszesebb keblű Énről szerzett tudásunk, noha állítólag inkább vagyunk ő magunknál, csak vélt tudás, továbbá ha esetleg nekem is igazam van - aminek persze az előbbinél tetemesen kisebb jelentőséget tulajdonítok magam is - , és legyenek bármilyenek is a róla szerezhető isme reteink, a vele való megismerkedésre voltaképp nem igazán érdemes ácsingóznunk, minthogy legalábbis nehezen barátkozhatnánk össze vele - nos, az esetben persze érde mes megbarátkoznunk a gondolattal, hogy amikor ama bizonyos névmást tévedhetetlenül alkalmazzuk, csupán empirikus Énkénk esze bizonyul csalhatatlannak, midőn önnön esze tokjára, mármint empirikus énünkre referál. Akiről empirikus ismereteink vannak. Mert hogy ami első pillantásra veszteségnek látszik, az nyereség inkább: ekként áll tudniillik hatalmunkban, hogy döntsünk felőle, mik vagyunk. Aminek nem mellékes szerep jut ab ban, hogy saját Énünket pont a magunkénak érezzük. Hogy magunkat énnek érezzük. Vagy hogy is mondják... 3.2.3. Kitérő: E l kell ismernem, az empirikus jelző mindkét kifejezésben zavarba ejtő. A z előbbiben mintha azt sugallná, hogy ez az én, a személy, akik vagyunk, csupán csak látszat: valami „für uns", amivel egy magasabb hatalom betömi a szánkat. S való ban, Kantnál, olybá tűnik, az „ich denke" „én" terminusa mintha valóban nem ránk utal na, vagy valahogy egészen másképp utalna ránk, mint ahogy az „alszom" vagy a „fo gom fáj", vagy akár a „sétálok" önmagunkra referáló utalásai ránk referálnak, mármint hitünk szerint. A z ént „gondolatai révén ismerjük meg, arról azonban, hogy magánvaló sága szerint kicsoda, a legcsekélyebb fogalmat sem meríthetjük ebből" - írja e pontról Hegel, hozzátéve: „utálatos megkülönböztetés". Mellyel Kant talán azon iparkodott, hogy bennünket nálunk „igazibb" Énünkkel, aki maga is magánvaló dolog, és aki empi rikus mivoltunkat okozza, egy magasabb világhoz kössön. Amitől nem érthetőbb az ügy let. Persze, hogy empirikus énem „für mich" van, annyiban igaz, hogy róla persze tudok; bár ha látszat csak, akkor az igazi olyasvalaki, aki én képtelen volnék lenni, vagy aki képtelen volna én lennem. Mintha hogy - akár magánvaló - dolog, az „valami túl magas volna a szubjektum számára, mintha vele túl sokat mondanánk a szubjektumról. Azon ban... [hogy] szubsztancia, inkább nem elég jó az én számára" - dohog Hegel. És hogy empirikus tudásunk van magunkról, mintha azt mondaná, a magunk dolgairól úgy tu dunk, ahogy a mások dolgairól, vagy mások a mi dolgainkról, mely elképzelés kissé feszélyező, és némiképp érthetetlen is. Legalábbis egy valaki rajtam kívül is van, aki egy s másban nemigen értette a dolgot: Kant kollégája, Kiesewetter, aki is rövidke írásos magyarázatért esengett ama kérdésben, vajon tapasztalatot kell-e szereznünk arról, hogy gondolkodunk, ekképp értvén meg csak, amit gondolunk, és ha igen, hogyan is kellene ezt értenünk. Kant siet eloszlatni a félreértést, mondván, annak tudata, hogy tapasztalatot szerzek, létezésemet empirikusan meghatározottnak, azaz időbelinek mutatja; s ha e tu dat maga is empirikus volna, ezt az időmeghatározást saját állapotom időbeli meghatáro zásának föltételei alá soroltként kellene elgondolnunk. E l kellene hát egy másik idcTt is gondolnunk, és a belső tapasztalatom formális föltételét kitevő idő alatta (nem pedig benne) állana. Azaz volna egy idő, amelyben, de amellyel is eltelne egy bizonyos idő, ami tarthatatlan. Annak tudata, hogy tapasztalatra teszünk szert, transzcendentális tudat, nem tapasztalat. A m i megnyugtató, tekintve, hogy az előbbi bonyodalmon túl - amely11

12

B8


nek előidézésében Kant, azt hiszem, nem volt egészen ártatlan, merthogy némelykor ma ga is engedett a beidegződésnek, mellyel hajlamosak vagyunk az elme dolgairól egyfaj ta, tudniillik belső szemlélődésként beszélni - szóval, tekintve, hogy a kanti szóhasználat némi baljós árnyalatot is ad a gondolatnak, hogy „tapasztaljuk, hogy gondolkodunk": tudniillik, hogy gondolataink talán csak látszólag gondolatok. Ám hogy mi jár a fejünk ben valójában, amikor önmagunk előtt is gondolkodni tetszünk, ha nem a gondolataink, e szédítő kérdést itt elejteném inkább, már csak mert Kant valóban semmi ilyesmit nem forgatott a fejében - izé: látszólag - ... Ám hogy empirikus énünkről a tapasztalat lehetőségfeltételei szabta keretek közt tudjuk, amit tudunk, azzal Kant talán tényleg nem oda akart kilyukadni, hogy igazi énünkről csak látszólag tudunk, vagy hogy igazából látszólagos énünkről tudunk; ám hogy mire is akart kilyukadni, illetve szerényebbre fogva: legalábbis szerintünk mire, azt illetően vissza kell térnünk e kitérőből oda, hogy tudniillik... ...hátramaradtak még tehát a hume-i bökkenő banálisabb bonyodalmai. 3.2.4. Hátramaradt tudniillik a föladvány, hogy voltaképp mi is marad a kezünk ben, ha empirikus énekként empirikus énünket illetően le kell nyelnünk, hogy tévedhe tünk nem csak abban, amit magunkról gondolunk, de esetleg abban is még, hogy épp magunkról gondoljuk - erről alább szó esik még - , noha amikor e tekintetekben épp tévedésben vagyunk, tévedhetetlenül magunkról gondolunk épp valami derekas ökörséget. Szóval, hogy miért is gondoljuk, hogy reggel valahol fölébredvén azok vagyunk, akik előző este ott leheveredtünk. 3.2.5. Azt hiszem, mi sem természetesebb, mint hogy a kérdésben, kik és mik vagyunk, az emlékezetünkhöz fordulunk tanácsért. Ebben önkéntelenül Locke-ot követve. Locke tudniillik az Értekezés az emberi értelemről második könyvének 27. feje zetében, a 11. paragrafusban a következőket írta a személyes azonosságról, illetve az emlékezetről: „...A személyes azonosság mibenlétének megállapítására meg kell gondol nunk a személy szó jelentését. Azt hiszem, ez annyi, mint gondolkodó értelmes lény, akinek esze és eszmélődése van, el tudja gondolni magát mint önmagát, mint különböző időben és helyeken lévő ugyanazt a gondolkodó lényt." Vagyis képes emlékezni. „Ezt csupán azon tudat révén cselekszi, amely a gondolkodástól elválaszthatatlan, és - nekem úgy tűnik - annak lényegéhez tartozik, mert senki nem vehet észre valamit anélkül, hogy észre ne venné, hogy észreveszi... Ezzel válik mindenki önmagának azzá, amit én nek nevez... És ameddig ez a tudat bármely elmúlt cselekvésig vagy gondolatig visszafe lé terjeszthető, odáig terjed annak a személynek az azonossága. Ez most ugyanaz az én, mint akkor volt; és ezt a cselekvést ezzel az arra most ráeszmélő jelenlévővel azonos személy vitt véghez." Mindezzel, bevallom, hajlamos vagyok egyetérteni - de persze tudvalévő, Locke sok mindenben, amiben hajlamos vagyok vele egyetérteni, némiképp megbízhatatlan. Hisz ismeretes az ellenvetés, amely e tárgyban megfogalmazható, és amelyet Joseph Butler püspök úr meg is fogalmazott, hogy tudniillik „magától értetődőnek kell tekinte ni, hogy a személyes azonosság tudata előföltételezi, s ezért nem konstituálhatja a sze2

[J


mélyes azonosságot, ahogy semmilyen tudás más esetben sem konstituálhatja azt az igazságot, melyet előföltételez." Vagyis ha a személyes azonosságot azáltal akarnánk meghatározni, vagy azt ajánlanánk kritériumául, hogy „X. emlékszik rá, ő volt, aki...", valami olyasmit művelnénk, mintha, mondjuk, a piros szó jelentését azzal próbálnánk megmagyarázni, vagy azt szeretnénk kritériumul szabni, eldöntendő, mi piros és mi nem, hogy „ha X . úgy tudja, ez meg ez piros, nos, akkor piros". És azt hiszem, hajlamos vagyok Butler püspök úrral is egyetérteni - habár persze tudom, hajlamosnak kellene lennem arra is, hogy egyetértsek azzal, hogy nemigen érthe tek egyet mindkettejükkel. Kellene lennem, ha, legalábbis a magam gyanúja szerint nem arról volna szó, hogy a kérdés szálait, mármint a kérdését, hogy vajon miben is áll a személyes azonosság, és mi vehető kritériumának, illetve hogy vehető-e annak az emlé kezet, egy másik probléma gubancolja össze - az, amelyet Thomas Nagel ajánlott fi gyelmünkbe, hogy tudniillik hajlamosak vagyunk némelykor azt hinni, a dolgoknak épp úgy kell festeniök „belülről nézvést", ahogy kintről festenek (vagy megfordítva), és ebbe néha belezavarodunk. Ha jól értem, Locke arról beszél, hogy emlékezetünk révén sajátos hozzáférhetésünk van saját biográfiánkhoz, és saját történetünkben saját magunkhoz; olyan hozzáférhetés, amelyet mások története nem nyit előttünk, és amilyet mások előt mi nyithatunk. Hajói értem az emlékezem szót, mármint olyasmire emlékezvén, amiről személyes emlé kem van, akkor a kifejezés valóban implikálja, hogy abban, amire emlékszem, nekem magamnak sajátos státus jutott: a tanúé (egész lazán értve a szót, azt értve rajta, hogy ott voltam, részt vettem benne, csináltam stb., s most arra emlékszem, amit ottlétemkor lát tam, csináltam). És mindeme kijelentések tekintetében, amelyek tanúként elszenvedett vagy élvezett mentális állapotaimról számoltak be, vagy számolhattak volna be annak idején, mint szó volt róla már, egy sajátos tévedhetetlenség kegyelmi állapotában leledzem, nem ugyanannak a tekintetében, minek is voltam vagy vagyok a tanúja, csupán hogy épp én vagyok, illetve voltam a tanúja annak, amiről úgy gondolom, hogy a tanúja vagyok, illetve voltam. Szóval védve vagyok az azonosításban elkövethető tévedés ellen, mármint az állításaimban használt (vagy használhatott) első személyű névmás, avagy más, az önmagámra referálás célzatával alkalmazott kifejezés alkalmazásában. És ahogy, ha mély gyász tölt el, aligha kell megkérdenem magamtól, vajon enyém-e a gyász, me lyet érzek, ha mély gyászomra emlékezem, akkor sem kell mástól megtudnom, vagy valamiféle sajátos jelről fölismernem, hogy nem valaki más gyásza volt-e az. „Azt mondhatnánk - mondja Sidney Shoemaker, bár a gyászos példát történetesen nem tőle, hanem Strawsontól vettem - , hogy ahol egy állítás jelenidejű változata immúnis a ben ne használt első személyű névmás tekintetében elkövethető tévedés ellen, ez az immuni tást megőrzi az emlékezet." Mármost úgy gondolom, valóban azt mondhatnánk, amiről Shoemaker azt mond ta, hogy mondhatnánk - mármint ha hibátlanul emlékeznénk mindig. De erről később. Azt hiszem, hogy Locke épp erre gondolt - mármint arra, amit Sidney Shoema ker nyomán próbáltunk jelezni - , amikor azt írta, épp „annak a tudatnak a révén" gon doljuk el magunkat „mint különböző időkben és helyeken lévő ugyanazt a gondolkodó lényt, mint amely tudat a gondolkodástól elválaszthatatlan és ... annak lényegéhez tarto zik, mert senki sem vehet észre semmit anélkül, hogy észre ne venné, hogy észreveszi." Hisz ahogy amikor gondolunk, érzünk vagy érzékelünk valamit, nem kell körültekinte13

14

15


nünk, megtudakolandó, ki az, aki gondolja, érzi vagy érzékeli, mármint amit gondolunk, érzünk avagy érzékelünk, személyes emlékeinken rágódva sem azon akadunk föl, kinek képezik jogos tulajdonát. Személyes emlékeinkre végül is nem úgy gondolunk, mintha csak véletlenül kerültek volna hozzánk. Legalábbis belülről nézvést emlékeink valóban vezérfonalul szolgálnak a válaszhoz ama kérdésre, kik is vagyunk, s hogy azonosak va gyunk-e azzal, aki. És azt hiszem, másra is furcsán néznénk, és más is furcsán nézne ránk, ha amikor személyes emlékeinkről beszélünk, föl kellene tennünk, olyasvalamiről beszélünk talán, ami valaki mással történt, aminek valaki más volt a tanúja, nem pedig magunk. Vagy legalábbis, hogy amiről beszélünk, éppúgy lehetett más a tanúja, éppúgy történhetett mással, mint velünk. Első ránézésre legalább tehát „belülről nézvést" úgy emlékszünk arra, amiről sze mélyes emlékeket dajkálunk, illetve úgy tekintünk arra, ahogy emlékezünk, mintha egy kikezdhetetlen fogalmi igazság erejénél fogva csalhatatlanok volnánk abban, hogy arról dajkálunk személyes emléket, aminek valaha épp mi voltunk tanúi. S hogy belülről így tekintünk rá, az kintről nézvést éppenséggel arra ok, hogy elfogadhatatlannak tartsuk az ötletet, hogy az emlékezést a személyes azonosság kritériumának avagy meghatározása elemének tekintsük. A m i oktalan makacskodás volna, ha az emlékezet valóban megőrzi ama bizonyos tévedhetetlenségünket ama bizonyos tekintetben. Csakhogy nem vagyok biztos benne, valóban minden megkötés nélkül „ugyannak a tudatnak révén gondoljuk el magunkat mint önmagunkat, mint különböző időkben és helyeken lévő ugyanazt a gondolkodó lényt", mint amely tudat „a gondolkodástól elválaszthatatlan..., mert senki nem vehet észre valamit anélkül, hogy észre ne venné, hogy észreveszi". Illetve voltaképp persze, hogy ugyanazon tudat révén, minthogy saját csöpp eszünkkel, amely személyes emléke ink tulajdonosát illetően nem indíciumokra támaszkodik. De amíg annak nem látom kü lönösebb értelmét, hogy gyümölcsözően elmerengjek rajta, vajon történetesen épp én érzem-e a fogfájást, amelyet érzek, avagy más fogfájását érzem, avagy ez az én fogfájá som, de én nem én vagyok, addig semmi megütköztetőt nem látok, és azt hiszem, nem látunk az olyasfajta csodálkozásban, mint hogy „valóban én lettem volna?", vagy hogy „valóban én beszéltem volna meg veled kettőre randevút?", illetve abban, hogy ilyesfajta kérdéseket föltehetünk magunknak anélkül, hogy az ápolónkért kellene kiáltanunk. Per sze, ha úgy érezzük, elviselhetetlen veszteség ért, vagy hogy a példálózást kevésbé gyá szosan folytassam, mondjuk, elviselhetetlen öröm, valóban aligha nézünk körül, vajon kit is ért utola balsors avagy a szerencse. Mégis úgy gondoljuk - azt hiszem - , emléke zetünk akár korrekcióra is szorulhat, és furcsa mód nem csak abban, amire emlékezni vélünk. Sőt, azt hiszem, ez az emlékezet fogalmához szorosan hozzá tartozik (mint majd szó esik róla). Amivel, félreértés ne essék, semmiképp sem valami olyasmit szeretnék mondani," hogy saját emlékezetünket mindenkor úgy kontrolláljuk, mint mások emlékeit. Aligha citálhatnánk minden emlékünket egyszerre független bíróság elé, az ítéletig fölfüggeszt ve emlékezetünket - ez alkalmasint épp oly értelmetlen és önfelbomlasztó vállalkozás volna, mint mindenben kételkedni akarnunk, amiben amúgy persze mind kételkedhetünk. Hogy vélekedéseinket igaznak tartjuk-e, arról közvetlen tudomásunk van, mondja Kant A fakultások vitája I. részének lassan a végére jutva (persze más összefüggésben), hisz ha nem úgy tudnánk, hogy igaznak tartjuk, amit vélünk, búcsút inthetnénk ép eszünk-

3D


nek: merthogy szükségképp értelmetlen volna a kérdésben magasabb fórumhoz fordul nunk - az ott hozott ítélettel, minthogy akkor már az is vélelmeink sorába tartoznék, újabb instanciához kellene folyamodnunk, mondaná már ki, igaznak tartjuk-e, amit gon doltunk, és a bizarr pereskedésnek aligha vethetnénk valaha is véget. Ám ha megszoríta nak, mégsem tartjuk értelmetlennek mérlegre tenni meggyőződésünket, olyasfajta próbát ajánlva önmagunknak, amilyennel jobbára másokat gyötrünk, tudniillik, hogy kockára tennénk-e érte mindent, ami szent nekünk. És ilyenkor sürgősen bizonyítékok után né zünk. Vagyis hát, „belülről nézve" dolgainkat is kaphatók vagyunk rá, hogy kiruccan junk magunkból, és bizonyítékot próbáljunk szerezni amellett vagy az ellen, ami „belül ről nézvést" mintha eltéveszthetetlenül volna a miénk, és azt hiszem, valahogy így va gyunk személyes emlékeinkkel is. Azt hiszem, azért, mert úgy tudjuk, tudunk rosszul emlékezni. És ha rosszul emlékszünk, az nemcsak a világ állására nézvést ártalmas, mi velhogy ekképp egy sor hamis állítás születik már róla - de, és ez az, ami előadásunk témájába vág, alaposan elkeverhet bennünket magunkat is saját történetünkben, épp a tekintetben, vajon ezt vagy amazt a cselekvést ezzel az arra most ráeszmélő jelenlévővel azonos személy vitte-e véghez. 3.2.6. A tanulmányban, amelyre már többször céloztam, Sidney Shoemaker - ha jól értettem - amellett érvel, Locke talán mégsem oktalanul vélte úgy, hogy emlékeze tünk sajátos utat nyit számunkra azonosságunk problémájához. Ha jobban megkocogtat juk, az, hogy arról van személyes emlékünk, aminek valaha tanúi voltunk, valami alap vetőbbről szól, mint pusztán arról, hogy haboznánk személyes emléknek nevezni, ha va lami olyasmire emlékeznénk vissza, ami valaki másnak az emléke, olyasmi, aminél tud niillik nem voltunk tanúk. Ha személyesen emlékezhetünk valamire, aminek nem mi voltunk a tanúi, ha tehát, hogy valaki más volt tanúja, oka lehetne annak, hogy „belül ről" emlékezünk - ami egy világban, ahol elménk más elmékkel eggyé egyesülhet, és más elmékké válhat szét, mindennapos eset volna - , akkor nemcsak az életről és halál ról, személyiségről és más egyebekről alkotott fogalmunk változna meg alaposan, de va lóban indíciumok után kellene néznünk, hogy kiderítsük, valóban mi voltunk-e azok, akiknek tanúsága az oka, hogy valamiről személyes emlékeket őrzünk. S hogy bár egy ilyesfajta világ logikailag föltehető', mégsem így bánunk emlékezetünkkel, az érv amel lett, hogy noha saját személyes emlékezésünkben valóban nem támaszkodunk indíciumokra, megállapítandó, ki az, aki emlékezetünkben tanúságot tesz, emlékezetünk még sem jogtalanul tanúskodik személyes azonosságunk ügyében. Mármint ha jól emlékezünk. A tanulmányban, amelyre hivatkoztam, mint említettem, Shoemaker behatóan foglalkozik a problémával, őrizgethetünk-e személyes emlékeket valamiről, aminél nem lehettünk jelen, vagy inkább őrizgethetnénk-e, és miként is festenének e személyes em lékek, ha elménk más elmékből egyesülhetne és más elmékké osztódhatna, mint valami amőba. Elemzése szörnyen érdekes, ám ígéretemhez híven magam szeretném beérni a szívemnek kedves Banália jelenségeivel. Mert hogy ha elfogadjuk is, s van okunk elfogadni, amit Shoemaker analízise mond az emlékezetről, a Hume kotyvasztotta, vagy hadd legyünk óvatosabbak, a Hume receptjére általunk kotyvasztott pácból, akkor sem vagyunk kinn. Ha emlékezetünk meg csalhat egyáltalán, akkor megcsalhat nemcsak abban, amire emlékezünk, hanem abban

E

2


is, mi magunk épp mivel is foglalatoskodtunk valójában, amikor emlékezetünk szerint azzal voltunk elfoglalva, amire emlékezünk. Amin nem változtat, hogy akkor bizonyos összefüggésekben tévedhetetlenül megmondhattuk volna, hogy persze, hogy épp azzal foglalatoskodunk, amivel, és ezt más nem is tehetné helyettünk. Nincs banálisabb annál, mint hogy emlékezetünk megcsal bennünket. Már pusz tán azzal is, hogy némely epizódokról megfeledkezik. Egy nem is oly rég elhunyt író, aki már életében irodalomtörténeti fejezet lett, egy, a közönség elé bocsájtott memoár töredékében azt találta állítani, nem minden benső elégtétel nélkül, hogy márpedig ő a nyomatékos fölkérés ellenére sem írt a Magyar írók Rákosi Mátyásról c. kötetbe, amely be ha írt volna, ma igen szégyellene, ahogy szégyellik mindazok, akik, ellentétben vele, írtak. Mármost, mint arra kaján kollégák rögvest rámutattak, történetesen írt. Ezt a sem milyen szempontból nem jelentős epizódot csupán azért említem föl itt, mert a körülmé nyekből világos, hogy D. T., akiről szó van, aligha szándékozhatott hazudni azt állítván, hogy távolmaradt e kínos vállalkozástól - hisz tudnia kellett, mi sem könnyebb, mint e hazugságon rajtakapni, s már életében irodalomtörténeti fejezetként túl okos volt, hogy sem ily ostoba históriába keveredjék. A z emlékezete csalta meg, s ha megcsalta abban, hogy szerepel-e a Magyar írók Rákosi Mátyásról c. kötetben, megcsalta persze abban is, hogy épp ő lett volna az, aki írt, minthogy emlékezete szerint ő éppenséggel az volt, aki nem írt. Ami, félreértés ne essék, persze nem ellenvetés Shoemaker analízisével szemben, hiszen hogy nem emlékszünk valamire, az nem föltétlenül számít az emlékezés esetének; ám nem is azért említettem föl, mintha kifogásom volna az ellen, amit Shoemaker a személyes emlékekről mond. Csupáncsak oda akartam kilyukadni, hogy ha azt, hogy bizonyos esetekben joggal tarthatunk igényt rá, hogy az én névmással tévedhetetlenül referáljunk, és tévedhetetlenül pont magunkra, valamiféle kampónak szeretnénk használ ni, hogy az emlékezés fonalát ráakasztva merészkedjünk a magunk megkeresésének labi rintusába, nos akkor ez a kampó akár virgoncan ki is szakadhat a falból, és mi magunk után húzzuk a labirintusba. Amikor rosszul emlékszünk - amikor emlékezetünk bizonyos fajta rossz tréfákat űz velünk - , olyankor emlékezetünk álnok mosollyal színleli, hogy megőrizte immunitásunkat az első személyű névmás tekintetében elkövethető tévedések kel szemben, noha ama kijelentéseket, melyek múlt idejű változatában immunitásunkat őrzi, nem tettük, nem is tehettük, vagy nem mi tettük a múltban jelen időben, bár ha megtettük volna őket, bizonyára immúnisak lettünk volna az első személyű névmás használata tekintetében elkövethető tévedések ellen. Banáliában is banálisnak számít, ha az embernek valami ilyesmit vágnak a fejé hez: „de hisz épp te beszélted meg, hogy kettőkör találkoztok!" vagy hogy „de hisz épp te mondtad ezt meg ezt!", arra figyelmeztetvén minket, hogy bár korábban valamikor vélhetőleg mi is csalhatatlanul tudhattuk, hogy éppenséggel mi beszéljük meg vagy mondjuk, amit megbeszéltünk vagy mondtunk, de erre most mások kell hogy emlékez tessenek bennünket, mások, e tekintetben nálunk jóval tévedékenyebbek, és mi csak za vartan pislogunk... De emlékezetünk másképp is csal talán, és ez esetben tényleg emlékezésként, nem felejtésként - bár erre nincs oly megbízható példám, mint az előző. Emlékezetem szerint, amely persze megcsalhat, gyermekkoromban egyszer, a Balatonnál nyaralván, akként találtam dönteni, hogy emlékezetem szerint vízibiciklistákat láttam a tavon. A m i


nem hangzik különösebben meglepőnek, csakhogy az én vízibiciklistáim, emlékezetem szerint, teljesen igazi biciklivel bicikliztek a tó tükrén. A m i elég izgalmasnak tűnt, úgy hogy szerettem volna a felnőtteknek is elmesélni, de - megint csak emlékezetem szerint - valami habozásra kényszeríted:: mintha nem stimmelt volna valami a dologban. Akár hogy is, emlékezetem sugallata szerint nemcsak, hogy legalábbis valaha divatban volt egy ilyen különös szórakozás a Balatonnál, de én ezt láttam is, és minthogy láttam, hát persze pont én. Noha ma úgy gondolom, az, aki én vagyok és voltam, ha voltam, akko riban valami mással lehettem elfoglalva. Mert ha nem láthatta senki, akkor én sem, bár ennek ellenére emlékezhettem rá, noha ma ezt haboznék emlékezésnek nevezni. Megint csak: ez sem ellenvetés Shomaeker analízisével szemben. Hisz vélt emlé keink vélhetőleg nem állnak kauzális kapcsolatban azzal, hogy emlékezünk rájuk. Csak épp nem tudunk különbséget tenni aközt, amire emlékezni vélünk, és amire valóban em lékezünk. 3.2.7. Amivel visszatérünk Hume-hoz és kételyéhez (vagy az ő nyomán támasz tott kételyhez) abban, hogy van-e füle-farka annak, ahogy Énünkről gondolkodunk. Azt hiszem a kétely kétféleképpen is érthető. Szólhat arról, hogy merő képzelgés, amikor énünk folytonosságáról elmélkedvén az időben valamiféle a képzelgésnél szilárdabb áll ványzatra vélünk támaszkodhatni, és érthető akképp is, hogy bár van ilyen állványzat, ettől még jócskán tévedhetünk is azt szóba hozván, kik is vagyunk. A z előbbi módon értett kétely megrendítő, de azt hiszem, nem stimmel; az utóbbi tökéletesen stimmel, de nem különösebben megrendítő. Hogy az utóbbi stimmel, arról szóltak az előbbi példabeszédek. A m i az állványzatot illeti - nos, P. F. Strawson egy helyütt azt mondja, Hume kételye, de a szkeptikus érvek általában is azzal állítják meg az eszünk, hogy egy furcsa bűvésztrükköt mutatnak be a szemünk előtt. Ahhoz, hogy a „föladványt" megfogalmaz zák, a szkeptikusoknak is használniuk kell azokat a fogalmakat és előfeltevéseket, ame lyeket szokásosan használunk, ám egy ponton ezeket eltüntetik a szemünk elől, mond ván, föltevéseink, melyekre támaszkodni vélünk, mit sem érnek. Amitől persze döbben ten bámulunk, de ha jobban megnézzük a konstrukciót magát, magától eloszlik félelmetessége. Mármost, nem tudom, így áll-e a dolog, kérem, olvassanak utána Strawsonnál; sőt, még azt sem tudom, egyáltalában szükséges-e tönkreargumentálnunk a szkeptikus kételyeket. A m i azonban énünk meg emlékezetünk dolgait illeti, azt hiszem, Strawsonnak igaza van. Azt hiszem tudniillik, hogy a kétely mellett, amellyel Hume énünk azo nosságának ötletét fogadta az időben, vállrándítással elmehetnénk, ha nem köteleznének el énünk meg emlékezetünk dolgaiban olyan „dramaturgiai" fogalmak, mint a felelős séggé, a cselekedeté, a következményé, a kezdeté és végé, a kudarcé, a sikeré, a szándé ké s így tovább. És valóban soha nem tudnánk elválasztani, amire emlékszünk és amire emlékezni vélünk, ha az emlékezés merőben elménk belügye volna, ha amire támaszko dunk, nem volna más, csupán elménk színpadán csámborgó „benyomás". Akkor azon ban valami egészen mást értenénk a mondott dramaturgiai fogalmakon (és társaikon), mint szokásosan értünk, ha értenénk bármit egyáltalán, és bátran a vállunkat ránthatnánk a kételkedő érvelésre, nem egészen értvén, miért is akart Hume bennünket meghökken teni.

Q4


4.1.1. Azt hiszem, ez egy okkal több, hogy hálával gondoljunk Kantra, amiért érdeklődő, de kissé értetlen kollégájának, Kiesewetter professzor úrnak, meg persze ér deklődő, de kissé értetlen magunknak is megpróbálta megvilágítani, milyen megtévesztő a gondolat, hogy akár legszentebbnek vélt magánügyünkben, mármint abban, kik is vol nánk épp mi magunk, és kivel is volnánk azonosak, ráhagyatkozhatnánk merőben ma gánszínháznak vélt elménk belső tapasztalatára (az érvelés persze máshonnan is ismerős és ismerős volt Kiesewetter előtt is, tudniillik A tiszta ész kritikájának „Az idealizmus cáfolata" címet viselő fejezetéből). Célirányos megkülönböztetnünk - magyarázta Kant Kiesewetternek - transzcen dentális, illetve empirikus tudatunkat. A z előbbi az a tudat, az az „ich denke", mely minden tapasztalatot megelőz, s csak általa lehetséges tapasztalat: hisz a tapasztalatra valakinek mégiscsak szert kell tennie, hogy tapasztalat legyen, s a magam tapasztalatára a legjobb, ha én teszek szert. Ám e transzcendentális tudat semmi fölvilágosítással sem szolgál rólunk magunkról - merthogy önmagunkról tudván létezésünket az időben hatá rozzuk meg, s ehhez szükségeltetik, hogy magunk afficiáljuk belső érzésünket (még ha magyarázhatatlan is számunkra, hogy is esik meg ez). A m i talán annyit tesz, hogy nyo mába eredvén empirikus énünknek elkerülhetetlenül meg kell próbálnunk elhelyezni ma gunkat az időben. E l kell helyeznünk az időben például emlékeinket, hogy joggal vagy legalábbis értelmesen állíthassuk, emlékezünk. S az idő tartalmazza a változás képzetét, ez pedig előföltételez valami maradandót, amin a változást észrevehetjük egyáltalán. És az a maradandó, amihez a változást hozzáláncolhatjuk, nem lehetünk mi magunk (akinek a nyomában vagyunk, s aki eddig nem mondhat magáról többet annál, hogy talán van nak emlékei, bár nem biztos, hogy emlékek). A maradandót „kint" („külső érzékeink kel") kaparinthatjuk csak markunkba: a változások káoszából a most-más-mint-azelőttvolt rendjét egy térbeli rend (az ez-itt-most-más, az-ott-most-ugyanaz) tükrében teremt jük meg; csupán az idő dimenziójával nem boldogulhatunk. A külső érzéknek tehát van realitása, minthogy nélküle lehetetlen belső érzék; amiből is Kant egyrészt arra követ keztet, hogy cáfolatát adta a problematikus idealizmusnak. E konklúziónak, bár örvende tes, látszólag kevés köze van tárgyunkhoz; ám Kant, egy gondolatjelnyi tűnődés után hozzáfűzi: úgy látszik, az előbbiekből az is következik, hogy létezésünket az időben csu pán „im Commercio" ismerjük meg. Amit hadd fordítsak úgy: a mások tükrében, a töb biekkel való kereskedelmi érintkezésben. Hadd hagyjam említetlenül a különben nem egyszerű és éppen nem mellékes egzegétikai kérdéseket, meg az olyanokat, hogy vajon Kant érvelése inkább megállna-e, ha szerzőjük a nyelvre hivatkozott volna, vagyis, mondjuk, ha érvelése inkább hasonlít Wittgenstein privátnyelv-érvére, és egyértelműbb a tekintetben, elegendő-e a külső ta pasztalat gondolata a belső rendbetételéhez, avagy a szó szorosabb és köznapibb értel mében értett közös világ szükségeltetik hozzá, avagy hogy az érvelés rokonsága a wittgensteini privátnyelv-argumentummal nem éppenséggel árt-e a kanti érvelésnek, mint hogy megvannak a saját egzegétikai problémái stb. Azt gondolom, amit Kant Kiesewet ternek megmagyarázni próbált, alapvonalaiban mindenképpen érthető és megszívlelendő; mármint hogy ha magunkra mint „maradandó", szóval emlékezni képes és emlékeze tünktől támogatott lényekként óhajtanánk gondolni, erre csak úgy szerzünk jogot, ha egy közös és emlékezetünktől független világban plántáljuk el magunk: hogy különbséget tehessünk gondolom meg emlékszem között. Közös világban, amelyben tudniillik más is

39


beleszólhat az elménk színpadán játszódó bohózatba vagy rémdrámába - ha úgy véljük, némelykor nem volna érdektelen elválasztani, amire emlékszünk, attól, amire csak vé lünk emlékezni (márpedig némelykor talán nem érdektelen). És nem is mellesleg: ha nem emlékeznénk, nem lennénk tudatában annak sem, hogy aminek tudatában vagyunk, most vagyunk tudatában (nem volna most). Visszavedlenénk - bár itt aligha helyénvaló bármiféle személyrag - , szóval, visszavedlenénk azzá az általános öntudattá, melynek minden gondolathoz társulhatnia kell, de nem kell társulnia velünk (nem velünk kell tár sulnia). Olybá tűnik hát, a személyes azonosságról Kiesewetternek Kant valami olyasmit talált magyarázni, hogy tökéletesen tanácstalanok volnánk énünk dolgaiban, ha nem hor gonyozhatnánk le őket „odakinn". Ha nem volna egyben kinn és mások számára is hoz záférhető, amit mi persze bentről nézünk. És ha nem tudnánk, hogy kint van, lehet hogy bent volna ugyan, csak éppen nem értenénk, hogy mi. 4.1.2. Szóval, hogy „összeszedjük" magunkat meg kronológiánkat - illetve, hogy egyáltalában összeeszkábálhassunk valamit, amit akárcsak hibás kronológiának is vehet nénk - , és fejünkben összeálljon saját történetünk - akárcsak mint az igazi Mirabeau gróf teljesen alaptalan története (és konkurálhasson azzal, amit mások mesélnek rólunk) - , ahhoz szükségünk van rá, hogy akár mások is mesélhessék saját történetünket, holott abban persze alkalmasint csak holmi szereplők leszünk. 5.1.1. Amivel „összeszedjük" magunkat meg a kronológiánkat, az tudniillik: tör ténet. Legalábbis a személyes azonosság narratív elmélete szerint - melynek alapvonala it olyan szerzők rajzolták föl, mint Alasdair Mclntyre és Paul Ricoeur, és amelyhez tá volról sem érdektelen széljegyzetek és kommentárok találhatók Ancsel Éva posztumusz kötetében. A z alábbiakban magam is ehhez az elmélethez szeretnék néhány széljegyzetet fűzni - az égi computer eszméjének szemszögéből. Illetve és pontosabban, ha már szemszögről esett szó, abból a szempontból, mire is szolgál a mi földi nézőpontunkból az égi computer emelkedettebb szemlélete. 5.1.2. Amiért is persze már legfőbb ideje volna szót ejtenem az égi computerről, amelynek ötletét Isaac Bashevich Singertől kölcsönöztem, aki is Szerelem és száműzetés címmel megjelent önéletrajzát a következőképpen kezdi: „Habár a Szerelem és száműze tés formája és tartalma szerint lényegében önéletrajz, szó sincs róla, hogy életem teljes története volna... nem is lehet megírni valakinek a teljes történetét. A z túllépi az iroda lom hatáskörét... Hiszek Istenben és a Gondviselésben, szerintem egészen bizonyos, hogy mindenkinek az életéről íródik könyv, abban jó és rossz cselekedetei, hibái és őrültségei mind föl annak jegyezve. Isten archívumában, az ő isteni számítógépében semmi nem vész el soha". Észrevehették, Singer kertelés nélkül isteni számítógépről ír, míg én szemérme sen, illetve persze: kertelve égi computert emlegettem - egyszerűen, mert nem hiszem, hogy bármit is mondani tudnék az isteni szoftverről azonkívül, hogy egészen más, mint, és teljességgel túlhaladja azt, amit elképzelni tudok.

B

6


5.2.3. Hadd kezdjem a dolgot ott, ahol az előző pontban elejtettem a szálat. A történet ad tehát - s ez ugyan a legkevesebb, amit tőle elvárhatunk, de azért voltakép pen nem kicsinység - vezérfonalat ahhoz, hogy szétválasszuk a „gondolom"-ot és az „emlékszem"-et, meg amire mint személyes emlékre emlékezni vélünk, és amiről úgy tartjuk, valóban emlékszünk rá. És mint említettem, erre a vezérfonálra rászorulunk. S úgy gondolom, a történet azért nyújthatja számunkra e vezérfonalat, mert általa a töb biekkel „im Commercio" vagyunk. Mert „állaga", természete vagy mibenléte szerint nem valami olyasmi, ami pusztán saját fejünkbe üt szöget, hanem olyasmi, ami közintéz ményeket föltételez, olyan közintézményeket, mint mondjuk, a felelősség, bún, bűnhődés stb., stb., továbbá ami maga is közintézmény, hisz formai elemeibe (pusztán mert „dra maturgiája van") beépült a többiek látószöge - hisz a „többiek" nélkül nincs kezdet, vég, nincs fordulat, beteljesedés, kudarc. Ráadásul a történet közintézmény abban az értelem ben is, hogy óhatatlanul „közönség után kiált". Akkor áll össze, ha mások szeme elé kerülhet. Még akkor is, ha „feljegyzésekként írjuk az egérlyukból" (vagy csak akkor igazán...). És akkor is, ha ez némiképp aggályossá is teszi morális szemszögből az ügyletet. Milan Kundéra A tréfa című könyvében a könyv főhőse, aki, azt hiszem, ebben a szerző gondolatainak szócsöve, dühödt iróniával ront azokra az egy időben erkölcsneme sítő olvasmányként melegen a közönség kegyeibe ajánlott följegyzésekre, melyeket szer zőjük, Julius Fucik kivégzésére várakozva vetett papírra. Merthogy miféle hiú kergetése a végzet alól remélt kibúvásnak, midőn a mártír a közönségnek csinosítja magát. Milyen hihetetlen dolgokról tanúskodik pusztán csak az, hogy a följegyzések szerzője följegyzé seket készít mártír alázatáról. Nem ecsetelem tovább, csak annyit jegyeznék meg a do logról, hogy a dühöngő kirohanás - bármennyire „ül" is az ironikus bírálat - maga is vétkes valamiféle beszédaktus-paradoxonfélében. Nem lehet tudniillik nem kihallani be lőle a kesergést afölött, hogy nekünk bezzeg nem gyűlik közönség, hogy a magunk elő adására jó, ha néhányan beszállingóznak a nézőtérre, azok is az utolsó sorba ülnek, és valami cuppogtatással és dörzsölgetéssel foglalatoskodnak áhítatos szájtátás helyett. 5.2.2. Bizony ilyen maszatosan állnak a dolgok morális szemszögből Banáliában. Ettől ilyen kellemes hely. 5.2.3. Jogos morális fölháborodásunkban mindazonáltal nem szabad megfeledkez nünk róla: ennek az akár a közönség színe elé is kerülhető történetnek a révén jutunk a magunk színe elé magunk is. Ha a sikernek örülhetünk vagy kudarc emészt, avagy fele lősség nyomaszt - és most szándékosan használok „pszichológiai" temrinusokat, melye ket „belülről nézvést" használunk - , az ugyanazon a dramaturgiai drótvázon épül, mint a rólunk mások által mesélt történetek. Röviden: a történet farag belőlünk vagy a történet révén faragunk magunkból személyeket (akik felelősnek, bűnösnek vagy éppenséggel ár talmatlannak tudhatják magukat) - és mint Locke-tól megtudhattuk, a személyes azonos ság vizsgálatakor nem oktalan megtudakolnunk, voltaképp mit is értünk a szón, hogy személy: a történet által mutatkozik meg, mi az, amire emlékszünk, és hogy is vagyunk vele. És nem tudom, mit is tudnánk arról, amire emlékszünk, és mint is volnánk vele, ha a történet - a saját történetünk - csak „für uns" volna, és nem volna mások számára való is. Hisz ha jól értem, Hume kételye épp arról szólt, hogy bár ha értjük, ami el-

39


ménkben fennforog, akkor úgy értjük, hogy „benyomásainkat" empirikus énünk biográ fiája köti hozzánk és egymáshoz, noha persze ha amit értünk, pusztán elménk magán színházában játszódnék, mindez „valójában" akár egészen másképp is lehetne, magunk pedig bottal üthetnénk saját nyomunkat (bár persze nem világos, miért kellene akár ily föltétellel is empirikus énünk nyomába erednünk, és miért kellene nyomába erednünk a tapasztalat szubjektumának, aki bizonyára tud vigyázni magára, és mi úgysem tudunk). Csakhogy a belső kötelék mivel sem lazább vagy engesztelhetőbb, mint amely, mond juk, a tettet meg a következményt, a bűnt és a felelősséget etc. „odakint" összefűzi, ha másokról beszélünk - merthogy „kint" van megcsomózva. 5.3.1. Hogy a történetek vezérfonalát követjük, amikor személyes azonosságunk ügye kerül szóba, az persze maga után vonja, hogy (a Freud kapcsán hazsnálni szokott fordulatot alkalmazva némiképp más értelemben) „nem vagyunk urak saját törté netünkben", pontosabban: legalábbis nem vagyunk benne korlátlan uralkodók. Azt hi szem azonban, cserében a történeteknek köszönhetően vagyunk valamelyest urak mégis egyáltalán. Hogy a történet mint történet, közintézmény, és közintézményeket előföltéte lez, aligha azt jelenti, ne állnánk sajátos, és hogy úgy mondjam, sajátosan meghitt vi szonyban saját történetünkkel. Ellenkezőleg, azt hiszem, épp a történet formaproblémái val való bajmolódásunk világít rá, mire is gondolunk, amikor úgy tartjuk, némely bel ügyekben pont mi vagyunk illetékesek, és illetékesebbek vagyunk bárki másnál. 5.3.2. A dolog előbbi felére aligha kell részletesen kitérnem. A történet rántja össze, amit Mclntyre Derek Parfit nyomán pszichológiai, illetve szigorú azonosságunk nak nevez. A m i azzal jár, hogy saját történetünkként nyelünk le (kell lenyelnünk) olyasmit, amit legalábbis egész másként értettünk, mint mások, vagy esetleg: amiről fo galmunk sem volt. Sőt, némelykor éppenséggel arra kérünk valaki mást, mesélné el vagy mesélné újra saját történetünket, hogy magunk értsünk belőle valamit, amit nem értünk, vagy nem tudunk saját történetünk epizódjaként „lenyelni" - valami ilyesmi történik, ha pszichoanalitikushoz fordulunk (állítják Hayden White és Paul Ricoeur). Vagy ha Önök történetesen nem hisznek a pszichoanalízisben, gondoljanak, mondjuk, Oidipusz történetére, minden pszichoanalitikus felhang nélkül. 16

17

5.3.3. A dolog másik részét illetően, mármint hogy épp a történet formaproblémá ival bajmolódva kötjük magunkat saját történetünkhöz, hadd emlékeztessek arra, hogy ha magunktól nem tudnánk, bár ez nem valószínű. Alasdair Mclntyre-től megtudhattuk: saját történetünknek, már amikor és ameddig a karmunk között van, egyszerre szereplői és szerzői is vagyunk. (És egyáltalán nem mellékkörülmény, hogy egyszerre.) Illetőleg Mclntyre utóbb pontosít: történetünknek társszerzői vagyunk, s az eddigiekből kitűnhe tett, e pontosítást fontosnak gondolom; mondanivalóm érdekében azonban szeretném magam is átfogalmazni az eredeti Mclntyre-i szereposztást, a szerzői szerep „mutánsa ként" a történetíróét és a mesélőét szemügyrevételre ajánlva. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy önmagunk történetének törté netírójaként a világtörténelem mint Weltgericht tekintetével méregetjük magunk - ez hadd maradjon néhány eszelős kedvtelése. Hanem hogy nem megköltjük, illetve leg alábbis nem kitaláljuk, hanem, akárcsak a történetíró, mások történeteihez és más törté-

|c]8


netekhez láncoljuk a magunk történetét. És, megint csak a félreértéseket elkerülendő, nem fantáziánk szegényessége okán cselekszünk ekképp, vagy mert „félreértett realiz musból" a földhözragadtságban leljük örömünket, hanem mert ez következik biografikus történeteink szerepéből, és ettól van sajátos poénjuk e történeteknek. Másrészt - az előbbiektől egyébként nem függetlenül - történetírói önmagunk ként kronológiánk, emlékezetünk és elménk épségének megőrzéséért buzgólkodunk (jó részt ezt próbáltuk bizonyítani a korábbiakban), és ilyenképp tanú-önmagunk szavahihe tőségéért is, aki tanú-önmagunknak történetíró-magunk híján nem volna ki előtt tanús kodnia, míg persze az utóbbi sem a mi biográfiánkat írná, ha nem mi volnánk, akire hivatkozik, és akik, szemben a tanúskodás más eseteivel, ez alkalommal nem véletlenül voltunk tanúi valaminek, ami nem véletlenül a mi történetünk. 5.3.4. Szóval, szemtanú magunknak mi vagyunk a történetírói is, ezért tudunk szemtanú voltunkról bizonyosságot szerezni, ha történetesen bizonyosságot kell szerez nünk; történetíróként meg persze szükségünk van saját tanúságunkra. Melyet ha nem sikerül megszereznünk, olyankor azzal foglalatoskodunk, amit életrajzunk kozmetikázá sának hívnak mindközönségesen, kicsit előbb léptetve magunkat a pártba, mint ahogy az valójában történt, vagy kicsit előbb léptetve belőle ki. Bonyolultak az életrajz követel ményei. De persze közben tanúként nem tudjuk nem tudni, hogy történészként áthágtuk a céhszabályokat. És szégyenkezünk. Történetíróként továbbá sok mindent tudunk, amit szemtanúként nem tudtunk, hisz közben egy és más történt szemtanú magunkkal, és nem tudjuk nem tudni, hogy szemtanúként nem azt láttuk, amit látni véltünk. Hogy hülyék voltunk. Ez némelykor: a megbánás. Történetíróként továbbá, merthogy okosabbak va gyunk, némelykor megpróbáljuk kifacsarni szemtanúnkat: próbálna emlékezni erre vagy arra, amire nem emlékszik épp (ez első hallásra hülyén hangzik talán, de hát az emléke zet nem raktár, ahol minden és minden egyformán kézre áll). Ez utóbbi egyébként kényes művelet, mert szemtanúnk esetleg azzal tér vissza emlékezetünkből, hogy nem írtunk a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötetbe. Holott de. 5.3.5. Mondtam, Banália morális szempontból aggályos hely, de szórakoztató. 5.3.6. Szerzőként továbbá afféle mesemondók vagyunk, ahogy a folkloristák is merik ezt a speciest, vagy legalábbis ahogy én egy nagynevű folklorista óráiról ismerem: a közönség tetszéséhez igazítjuk a történet fordulatait. Ezt most nem bizonyítom - szerintem Önök is tökéletesen tisztában vannak vele, mit összebohóckodunk, csak hogy találjunk valakit, aki hajlandó elfogadni a törté netünket, ahogy mi meséljük. És némelykor mily alávalóan elbánunk azzal, akit sikerült rászednünk az igazság gal. 5.3.7. Refrén, variáció (Banália szórakoztató hely, de...) 5.3.8. Amiről azonban azt hiszem, hogy a legfontosabb, és talán nem is egészen triviális: úgy gondolom, távolról sem egyszerűen tanú voltunk - a személyes emlékezés


„tanúságtétel-kondíciója" - okán tartjuk saját történetünket épp a miénknek, vagy más képp, nem egyszerűen ennek folyományaként „látjuk" rajta, hogy belülről nézzük, és véljük úgy, saját biográfiánkhoz sajátos hozzáférhetésünk van - ami alkalmasint csak egy másik megfogalmazás arra, hogy van egy saját történetünk arról, amiről mások más történeteket mesélnek. Hanem mert szerzők vagyunk, aki képes fordulatot adni a törté netnek (amely fordulat meg a közönség tetszését keresi). Azért látjuk és véljük így, mert számunkra a történet, amelyet történetesen önmagunkról mesélünk, befejezetlen, újramesélésre vár. Ránk vár, hogy újrameséljük. Aligha gondoljuk tudniillik, hogy most épp ilyennek-meg-ilyennek látva történetünket, gúzsba kötöttük a kezünket. Hogy miről szól a történet, illetve hogy miről szóljon - hogy mint alakuljon - , a kezünkben van. Mó dunkban áll valamit csinálni, hogy a történet másképp fessen. Ami részben termé szetesen úgy értendő, hogy módunkban áll valamiféle fordulatot adni a történetnek, már mint cselekedeteink révén másféle fordulatot adni. De érthető úgy is, hogy módunkban áll másképp érteni a történetet, és ettől tényleg másképp is fog festeni. Mert magunk is megváltozunk az értelmezés változásával. Etikájában a ragyogó elméjű, ellenben balvég zetű Abélard arról értekezik, hogy az emberek persze másként ítélnek a bűnről, mint az Úr - az emberek tudniillik jobbára a helyes kormányzás érdekeire sandítva ítélnek, és a cselekedetekről, merthogy ezekhez férnek hozzá, Isten éleslátását azonban nem csorbít ják azok az akadályok, amelyek az emberi látás elé korlátot emelnek, ő a szív és a vesék vizsgálója, „aki csak lelkünket veszi figyelembe", és akitől a megbánás fájdalma révén „még abban az órában" bocsánatot nyerünk, érkezzék a megbánás mégoly váratlanul, mégoly későn vagy rossz pillanatban. A z Úr belülről látja történetünket, és megbocsájtóvá hangolódik attól, ha hirtelen magunk is másképp látjuk. Amit a viccbéli öngyilkos csak az utolsó méterig mondhatott el, hogy tudniillik eddig rendben is volna minden, azt az, aki képes másként látni cselekedeteit, alkalomadtán elmondhatja az örök üdvösséget illetőleg is. Azt csak remélni merem, hogy Abélard Isten Urat és a megbocsájtást illető en nem tévedett - abban ellenben föltétlenül igaza volt, hogy ily csekélyke értelmezés beli eltérés ilyen nagy különbséget tehet... 18

5.3.9. Fejtegetései egy pontján Paul Ricoeur azt találja mondani, hogy lévén csu pán a kronológia szilárd, a többi meg értelmezés dolga, az azonosság narratív elmélete legalább annyira egy probléma neve, mint egy megoldásé. A m i igaz. És legföljebb is csupán annyi hozzáfűzni valóm van, hogy az, hogy az interpretációnak (a saját interpre tációnknak) ekkora hatalma van fölöttünk, csak kiküszöbölhetetlen kísérőjelensége an nak, hogy legalábbis a magunk szemében empirikus énünk személy, és nem dolog, sze mély, akinek van egy saját története, és ha nem volna, kint sem volnának történetek. Minélfogva is nem szeretnék ezen a problémán segíteni. 5.3.10. Pótlás I.: Ha valaki azt gondolná, hogy ha valamelyest is stimmel az azo nosság íiarratív elmélete, történeteinket önmagunkról tetszés szerint váltogathatjuk, félre érti a dolgot. Éppen, mert történeteink rólunk szólnak, fölöttébb nyomós okok szükségel tetnek újramesélésükhöz. 5.3.11. Pótlás II.: Egyáltalában nem mellesleg: történetünknek nem azért kell szólnia valamiről, mert hiúk vagyunk (bár gondolom, jobbára azok vagyunk). Inkább,


hogy történetek vannak és a történetek mögött támasztékként hitek, értékek és egyéb oly dolgok, amelyek nélkül nem volnának történetek, oka annak, hogy hiúk vagyunk. 5.3.12. Figyelmeztetés! Észrevehették, egy ideje már arról szól ez az előadás, hogy miről szól (-nak) az a történet (azok a történetek), amelyet (amelyeket) önmagunk ról mesélünk. És ellenem vethetné valaki (például én magam), hogy az a kérdés, miről is szól a történet, persze már nem egyszerűen arról szól csak, hogy valahogy össze kell barkácsolnunk a kronológiánkat, és meg kell oldanunk a föladványt, hogy vajon „ez most ugyanaz az én-e, mint akkor volt, és ezt a cselekvést ezzel az arra ráeszmélővel azonos személy vitte-e véghez"? A m i persze igaz, ám e megkülönböztetéssel nem sok marad a markunkban; ettől tudniillik magunk még valami történet révén próbáljuk ma rokra fogni magunkat, s hogy ha mások volnánk, a történet egy másik történet volna, vagy fordítva, ha a történet volna más, magunk volnánk másvalakik, nem cáfolat. Ha következik e mondott megkülönböztetésből valami, talán annyi következik csak, hogy fölöttébb sokféle „mesébe" mesélhetjük magunkat bele. (Az iménti könnyelmű megfogalmazást, mármint hogy igencsak sokféle mesébe mesélhetjük bele magunk, elismerem, elegáns dolog volna, mondjuk, a mesék valamiféle társadalomtörténetével alátámasztani - hadd bújjak ki azonban e feladat alól azzal, hogy az előadás pótköteteiben majd vállalkozom rá. Csak annyit: a másfajta mesékhez másfaj ta elképzelések társulnak a lélek halhatatlanságáról, az erényekről és még sok minden másról.) 6.1.1. Azt hiszem - én azt hiszem, de hát Önöknél az ítélet - , hogy együtt van nak az elemek ahhoz, hogy megértsük, miért igézően utópikus, vagy igéző, ám utópikus ötlet az égi computer eszméje. És hogy megpróbáljuk működésre bírni. Avagy ha ez nem sikerülne - ha nekünk nem sikerülne - , megérteni, hogyan működik mégis. Mondtuk már: a történet közönségért kiált. Közönségért, amelynek nem kell föl tétlenül épp ebből vagy (am)abból a társaságból verbuválódnia, ünneplőt öltenie és meg jelennie. Mégis, a történet maga tart rá igényt, hogy egy „szem" tekintete kísérje fordu latait. Egy szemé, amely kicsit a mi szemünk, legalábbis rokon vele, merthogy akárcsak mi, látja a történet belső oldalát: figyelmét osztatlanul annak szenteli, ahogy mi értjük a történetet. És mégsem a mi szemünk, különben nem érdekelne, vajon jóváhagyólag pil lant-e ránk. Valamiképp a magasból néz bennünket, és hogy néz, az fogja egybe a törté netet. Talán a többiek tekintete helyett néz. A z égi computer, gondolom, ezzel a szemmel tekintene le ránk (a feltételes mód használatának okáról alább). Hisz nem volnánk kisegítve azzal, ha pusztán az adatokat gyűjtene rólunk (életünk eseményeit) - ilyen computerek vannak dögivei, de ahol e com puterek állnak, azokat miért,- miért nem, éppenséggel nem tartjuk mennyei hivataloknak. Megvilágítandó az égi computer működését, hadd emlékeztessek rá: mint Mclntyre-től tudhatjuk, ha nem tudnánk nélküle is, a magunk történetének, belülről nézvést, Hamletje vagyunk, míg mások történetében legföljebb 2. sírásó. Avagy áthangszerelt blochi törté netünk figuráival: a magunk történetének igazi ál-Mirabeau grófja vagyunk, a másoké nak hamis Egon Wetzelje. És az átfogalmazásból kitűnik, miért is gyűlik meg a bajunk alkalomadtán a mások történetével, melyben involválva vagyunk. Richard Rorty egye bekben meglehetősen frivol könyvében - az Esetlegesség, irónia és szolidaritásban 4


található néhány bekezdés, amely igaz részvétről és mély belátásról tanúskodik, ahol tudniillik a szerző bevallja, hogy bár maga igen örvendetesnek tartja, hogy vannak, akik minden különösebb indoklás nélkül költőileg radikálisan új metaforákra írják át a vilá got, és ezzel szőröstül-bőröstül újramesélésre éretté teszik történeteinket (ezek, Rorty szerint, a filozófusok), a köznapi emberek (már megint: baromi énünk, aki „örökké akar élni?!") ettől valahogy kellemetlenül érzik magukat. Merthogy a mások története, amely nem fér meg azzal a történettel, melyben magunkra ismerhetünk, megaláz. És ezzel elérkeztünk oda, ahonnan már világosan látszik az égi computer nagy szerűsége: ő úgy bír tudni minden történetek történéseiről, hogy közben az igazi Mira beau grófnak lát bennünket. Hogy őrködik történetünk értelme fölött, melyet mi tulajdo nítottunk neki. Noha mi magunk, életünk különböző pillanataiban, nagyon eltérő értelmeket tu lajdonítunk neki. És noha a később történő és mesélt történetek óhatatlanul csúfot úznek majd a mi értelmünkből. (Ha nem volna világos, mire célzok, hadd fabrikáljak egy példát. Engedjük meg, hogy Samuelsonnak igaza volt, és Marx nem volt több valami másodvonalbeli ricardiánusnál - amennyit a matematikai közgazdaságtanból értek, attól végül is Samuelsonnak akár bátran igaza is lehet (igaz, ha szegény Samuelson tudná, mennyit értek a matemati kai közgazdaságtanból, legott egy nyerő Cola-kupakra cserélné a Nobel-díját). És enged jük meg, hogy Marx, valahonnan onnan, ahol az égi computer is zümmög, hallgatná, hogy Samuelson úr mit mond róla; mi több, engedjük meg, bár épp ha Samuelson úrnak igaza van, ez nem nagyon valószínű, hogy egyet is értene vele - ez akkor sem lehetne eleme a saját belülről nézett történetének, bár, mondjuk, bátran szerepelhetne a közgaz daságtan történetében. És föltehető, hogy Marx, hallván ekként a közgazdaságtan ítéletét maga fölött, igen kellemetlenül érezheti magát. A z égi computer sokkal rendesebben bánt volna Marxszal. Bár nem egészen értem, hogy hogyan. 19

6.1.2. Amiért is, azt hiszem, nem volt indokolatlan előbb föltételes módot hasz nálnom. A z égi computer még éppen Hamletnek látna bennünket - ha bírna működni. Csakhogy, azt hiszem, nem bír. Nem a történetek történéseinek sokasága haladja meg a kapacitását - gondolom, adattároló képessége, hisz ha égi computer, kimeríthetetlen. Csak nem bír a mi szemünkkel nézni ránk; ez a mi privilégiumunk, vagy legalábbis én nem értem, hogy bírhatna ily sok, és külön-külön kizárólagos látószöge lenni. Ráadásul úgy, hogy, mert mégis a magasból tekint minden történetekre, elégtételt szolgáltasson nekünk, és ez az elégtétel ráadásul ne őt töltse el, hanem éppenséggel bennünket. Ha jól értem, az égi computernek még valami feltámadást is szimulálnia kellene. 6.1.3. A m i ellen semmi kifogásom nincs, csak mondom, nem értem. 7.1.1. Nem minden melankólia nélkül mondom, hogy nem tudom elképzelni sem, mi módon bírhatnám rá az égi computert a működésre. Szerencsére nem is erre szegőd tem el ezzel az előadással: mindösszesen arról akartam beszélni, miről árulkodik az égi computer utópiája. Illetve, hogy árulkodik-e valami másról is, mint hogy - amint azt a filozofikus hajlamú II. avagy Nagy Frigyes király úr is konstatálni volt kénytelen - való ban barmok vagyunk, akik átkozott hiúságukban „örökké akarnak élni".

H 2


Meglehet, hogy a nagy porosznak igaza volt, bár nagyon utálnám, ha bármiben is igazat kellene neki adnom; hadd próbáljak meg hát az égi computer ötletéből meg az előzményként elméseitekből legalább valamicske morált kifacsarni. 7.1.2. Azt remélem, az égi computer nem működő ötlete arról szól, a) hogy Énkénk fölöttébb érthető okokból érdekelt abban, hogy mások történetét értelmes történetté formálja, és ekként próbálja meg a maga történetébe illeszteni; a fölöttébb tiszteletre méltó ok, amint azt az előadás megpróbálta hihetően összerakni, sa ját ép elménk állagának őrizése; b) továbbá fölöttébb érdekelt abban is, hogy a többiek története ne váljék értel metlenné, hogy értelmes történetként hozzájuk illeszthesse a magáét, a föntebb már em lített nyomós okból; c) és ugyané miatt a nyomós ok miatt kénytelen elkötelezni magát valami aggre gált történet, avagy ha tetszik, a „jövő" valamiféle értelme vagy értelmes volta mellett akkor is, ha amúgy jól tudja, aligha tekinthet a történetre az égi computer tekintetével, merthogy aligha ismerheti föl magát egy olyan törté • 1 Az előadás a Németh László Szakkollégium netben, amely már csúfot is űzött a saját történetéből.

Idő és történelem címmel rendezett hétvégéjén Velemben hangzott el 1995 novemberében. • 2 Ez az egyik ok, amiért most, a szöveg megjelenésében reménykedve is megtartottam az előadás avagy a megbeszélni szánt kontribúció pongyolább formá ját, tartván tőle, az előkelőbb öltözék nevetségesen állna. A kötetlenebb formának vannak persze más előnyei is, és nem merném azt állítani, hogy taszít a velük való visszaélés gondolata. • 3 Mármint Kari Löwith Heihgeschehen und Weltgeschichtéjének tanítása szerint. • 4 Odo Marquard, Apologie des Zufáíligen, Stuttgart, Reclam, 1986, 54. ff. • 5 Ernst Bloch, Spuren, Paul Cassirer Verlag, Berün 1930, 55. ff. B 6 G. W. F. Hegel, Elő adások a filozófia történetérc'ü, Akadémiai, Bp., I960, HI. kötet 236. M7 így Roger Scruton, in: A Short History of Modern Philosophy, Routledge,

7.1.3. Talán nem árt e nem meglepő mód ba nális konklúziót a félreértések ellen megóvnom. (Nem meglepő mód: tudniillik épp én fogalmaztam banálisra...) Amikor a történetfilozófia mint műfaj meg született, és - engedjük meg, hogy Odo Marquardnak igaza van - megtette ígéretét, hogy ad maiorem gló riám Dei jóra magyarázza eredendő rázkódtatásainkat, olybá tűnt, az egyetemes történelem (az Universalgeschichté) elbeszélésében, talán némileg gyengí tett változatban, de újrafogalmazható az égi computer utópiája. E tárgyban tartott, mármint egyetemes törté neti előadásainak megnyitóját Schiller éppenséggel ezzel zárta: hogy tudniillik betöltve mindannyiunkkal velünkszületett rendeltetésünket, vagyis hát embert faragván magunk ból, szóval kivéve a részünket abból, amire nemzedékünk kijelöltetett, elsajátítván és sértetlenül, sőt, immár saját hozzájárulásunkkal gazdagabban továbbadván az emberi ha ladás vívmányait, részünk lesz az igazi halhatatlanságban, „amelyben a tett tovább él, ha szerzőjének neve el is marad mellőle". Ám, mint az előadás elején szóba hoztam már, utóbb a filozófia kételkedni kezdett benne, megáll-e a lábán az emberiség e heroikus története - nem vall-e mértékvesztésre, hogy a történet értelme felől kérdezősködünk? Mármost magam is úgy találom, hogy a történetfilozófia elbeszélői attitűdje nem oktalan kelt aggályokat, mégsem tartom egészen védhetetlennek Schiller eszmefuttatását. Másutt megpróbáltam amellett érvelni, hogy abban, hogy történeteket fabrikálunk, és ilyenképpen a történtekbe persze értelmet (a jövőre szóló fogadást is) viszünk bele, vagy értelmet olvasunk ki belőlük, nincs semmi Anmassung (hiú mértéktelenség): épp azért bánunk így a történésekkel, mert (és nem annak ellenére, hogy) nem tudunk sem a spe kulatív ész, sem a meghatározó ítélőerő diktálta modorban beszélni róla, és vélhetőleg 20

4^|


kontraproduktív is volna úgy megszólalnunk (mármint: nemcsak a saját szavunkat, de magunkat sem értenénk), egyebekben pedig ezzel nem formálunk igényt rá, hogy úgy beszéljünk a történtek értelméről, mintha tudnánk, miként látja a dolgot az égi computer (egy állítólag múködőképesebb változata). Amihez most csupán annyit szerettem volna vagy annyit sikerült - hozzáfűznöm, hogy, ha nem rontottam el teljesen az előadást, áll valamiféle „szubjektív szükségszerűség" is amögött, hogy érdekelteknek mutatkozunk némely aggregált történetek értelmességében. A m i magyarázatot adhat arra, épp a vélet lennek kiszolgáltatott lényekként miért is nem szabadulhatunk a rigolyától, amely a tör ténet értelméről késztet faggatódzni. 7.1.4. Amiből persze mi sem következik „a" történet értelmére nézve. De amiben éppen ezért nem látok semmi bűnt, vagy legalábbis nem látom a mértéktelenség bűnét (hogy a történetként való elbeszélés nem meghamisítása valamiféle objektivitásnak, amellyel akkor tudnánk a dolgok menetét szemlélni, ha végre levetkeznénk elfogultsága inkat, azt másutt megpróbáltam hihetővé tenni) - ha meggondoljuk, ez csak átfogalma zása annak, hogy nem látjuk magunkat az égi com London 1981, 128. • 8 Immánuel Kant, A tiszta puter tekintetével; merthogy a követelményt, hogy ne ész kritikája, Akadémiai, Bp., 1981. 261. ff, jegy a számunkra hozzáférhető értelmezési keretek között zet. • 9 Lásd erről P. F. Strawson, Einzelding und log-ische Subjekt, Stuttgart, Reclam, 1983, 111. értelmezzünk, nem tartom különösebben érthető uta ff. B 1 0 Sidney Shoemaker... • 11 I. m. sításnak.

408-9. • 12 Immánuel Kant Werke Band VIU., Felix Meiner, Leipzig, 1873, 193-4. B 1 3 Sid ney Shoemaker, Identity Cause and Mind, Camb ridge etc., CUP 1984. 44. • 14 P. F. Strawson, The Bounds of Sense, London, Methuen 1966, 165. • 15 S. Shoemaker, i . m. 21. B 1 6 Alasdair Mclntyre, After Virtue, Duckworth, London 1981, 216. ff. B 1 7 Hayden White, Metahistory Paul Ricoeur, Zeit und Erzahlung B 1 8 Abaelardus, Etika, MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1989, 7374., 103-106. H 1 9 Richard Rorty, Esetleges ség, szolidaritás, irónia, Jelenkor, Pécs, 1995. • 20 Friedrich Schiller, Mi az, hogy egyetemes történelem, és mi végre is tanulmányozzuk, 1789, remélem hamarosan olvasható magyarul is a Gond c. folyóiratban.

7.1.3. Csak remélni merem, hogy nem teljesen üres kézzel térnek haza Banáliából, és ennélfogva, miután szerető családjuk körében kipihenték az uta zás megpróbáltatásait, fölkerekednek az óriások, vagy ami még jobb volna, a bölcs lovak országa felé.

S Z A U E R ÁGOSTON

Ballada párbeszéd nélkül

A tenger toronyra néz, kilincsen fehér a réz, huzat van, zörögni félsz, a képről lehull a mész, ez arcon kihűl a kéz... A tenger. Hiába mész.

Telek

Színek mozdulnak északra, átázott térkép a rét, a távoli domb még tarka, s kökényből maradt egy marék. A láb a cölöphöz talál, hogy tizenegy lépést tegyen: a századvég illata áll könyvszekrénnyi köbméteren.

Zivatar

Felhők csikaja lép a napra, ködkóc a nyaka, szél kavarja. Nyargalni akar, árny az égen. Ömlik. Zivatar jár a réten. Zörgő füvet ér, kék a habja. Vízcsepp üvegén néz a hangya.

Áttünések

A roncs tatja már-már halfarok, pikkelyesek a fabordák, a lék szélét titkos áramok ezüstpénzzel telehordták. Fénytelen víz, mély szél keveri, sóból van mindegyik sarok, a fiatal halak szemei elsüllyedt hajóablakok.

B E C K ZOLTÁN

[az élet dolgai...]

az élet dolgai nem ám csak úgy, mi szösz, szaladnak el. úgy, hogy nem bánsz meg semmit, s minden fut számolatlanul, mint azt mondani szokás, mindent csak úgy mon dok, ahogy azt szokás és ha állítanál valamit, tudod, a múltkori eset nyugtató tanulságát, mert mint a tollból a tinta, úgy folyt belőled, és szipogtál, hogy kevesebb legyen a sző nyegen, inkább szívtad befele, és nagyon undorító voltál, mondhatom, még visszagon dolva is, bár eltelt azóta néhány, és órámra nézek, órájára néz, indulhatnánk, mert a békák a víznek felszínén szeretnek ilyenkor, hát fogni most lehet, tésztamerő, szita, bot, ki tudja, a szükség olykor a fejedet kényszeríti, hogy tettre biztassa a kezed, anyádnak ne mondd, így is kapok eleget miattad, a teknő már lenn van, ketten megférünk, ha nem imbolyogsz, mert úszni nemigen, csak ha szükség mint a fejet, most fönnmaradást kény szerít, hasznos kis kényszer ez. röhögünk apával, jó móka lesz, és a jó itt nagy szélhá mosság, gondolom, ebben biztos egészen nem lehetek, bár anyu mondja, hogy apa amit, azt mind csak minek, meg hogy fűvel fával, és még rá azt fűnek fának, ő meg csak értem, mindig nekem, pedighát, az ő korában arról még igazán nem, de hogyan bízzon apára, bár fűt fát, de hinni hogyan, és néha zokogott, máskor inkább szép mese kereke dett apáról meg róla, igaz, ez is épp zokogásig tartott, vagy sótlan ebéd, és nyaltam hozzá arcomról a sót. ment apa, meg én, az udvaron át, lefele a folyóhoz, és kerülgettük a fákat, azok a gyümölcsfák mind teremnek egyszer, és vigyorog hozzá, én meg büsz kén, mikor a szívemhez ér, hogy neked teremjen, ilyet gondolni pedig ostobaság, apa nagy mamlasz, fia kisebb nálánál, egyik se kifejezetten talentum, de azért aranyos fic kók, köztük nézeteltérés tán alig, ha volt, jóban voltak egymással, köszönhető ez annak is, hogy igencsak jól ismerték egymást, nem azt mondom, hogy apa mindent tudott a fiúról, hiszen ellenőrzőjét sose kérte, de a belső nem is ott rejtezik, s nem is fűben, fában, vagy jelen esetben legalábbis nem. a látszat néha csal, már a külcsín s a belbecs, mint énünk durva közelítésű vázlata, ahogy ezt mondani szokás. a teknő ott van, búvik, gondosan bújtatta el büszke vagyok, apa, akár kémfilmek hősei, lopódzunk, s bár lassú az iram, azaz iramnak nem nevezném, inkább csöndes mászás ez, tehát nem a sebesség a hangsúlyos most, nem hajt a tatár, súgja hát fölül, kifacsart nyak kal, csak hallani ne lehessék a lépteket; és ereszkedünk, fekve a teknőben, a folyó sodor, úgy férünk, hogy apa alul, én meg rajta hasalok, és egyszerre veszünk levegőt, mint a szerelmespárok a filmeken, és apa most már tényleg hős lett, anyu nem tudhatja meg soha, hogy hős. és szárnycsapást hallok, és

El

B E C K Z O L T Á N : A Z ÉLET DOLGAI

fölöttünk húznak el, de ez képzelet, csak az izgalom tette, mondta apa, inkább mellet tünk úsztak el, meg a csónak alatt, nem is csónak ez, teknő, fadugóval beütve, meg száraz nád a dugó köré csavarva, ebben fürdött apa, ebben fürödtem gyerekként, mondta apa, nevettünk, milyen világ ez, mondja apa, hogy másra épp fordítottjára, mint ami miatt készült, tekenős cigányok mit szólnának, akik a mama udvarában dolgoztak ezen, és ha összesen volt az egész kompániának tíz ujja a kezén, mondtuk, annyi ujjuk van, két kezemen meg tudom számolni, és megint röhögtünk, már nem kellett csöndben len ni, föl is ültünk s dülöngéltünk, apa meg énekelt, nézte a vizet, beosztottuk, ki melyik oldalt, és kézben voltak a szerszámok mind; bottal néha az iszapba nyúlt, nem lefröcs kölni akarta a fiát, az inkább tóban szokás, balatoni táborok gyermekei közt, akik azt gondolják, nincs is szebb annál, mintha a hajat sárral kenik be, meg a pofázmányukat, és a tanító mögé lopózva, aki egyébként a klasszikus tanítónő, hajadon, és a vízbe sárga bikiniben lép bele, és nyaraló férfiakkal véteti körül magát, akiknek bár csorog a nyála, ez a Balaton vizének segédletével némiképp palástolható, s magát egyiknek sem engedi, ugyanakkor az idősebb nevelők azt mondják róla, hogy kurva, pedig szűzkurvának hív ják az ilyent, ám erről az idősebb nevelők mit sem tudnak. szárnycsapásokat hallok megint, az apa meg kormányoz a bottal, néha egy sárcsöpp a homlokomra repül, apa repíti oda, és azt mondja, ne töröljem le. így a homlokom köze pén olyan, mint a buddháé, hogy én kis buddha vagyok, azt mondja, és nevet, és a fiú is nevet, bár ő sokkal inkább érzi magát ostobának, s karikírozva magát, mert buddha szobrot látott apa vitrinében, és az kövér volt és kopasz volt, és úgy ült, mint a török basa a rajzfilmeken, amiket látott, legalábbis e tárgykörben, és úgy érezte, ő inkább véz na fiúcska, és nem is törökülésben ül, hanem feltérdel a teknő oldalán, és a vizet nézi, mert azért az oldalért ő a felelős, szárnycsapásokat hallok, apa, nem fölöttünk röpülnek, kérdezem, de apa még mindig nevet rajtam, én meg kényszeredetten mosolygok, de úgy, úgy tudok mosolyogni, hogy azért már az osztályból is kiküldtek, mert a tanítónő úgy érezte, a fiú többet tud nálánál, ebben a mosolyban benne volt a gyermeki ártatlanság is, de ott motozott, hogy „én tudom", meg némi sajnálat, és a tanítónő hallotta visszhangoz ni a fülében, hogy szűzkurva, ahogy a fiú mosolyát látta, és mit tehetett, mert félt, a fiú hátha ki is mondja, hangosan, ő pedig ott áll az osztály előtt, elpirul, és kiszalad sírva, és közben dobálja le magáról a ruháit, már teljesen meztelen, csak az átkozott nejlonha risnya, ami rajta van, de talpa már széjjelszakadt annak is, és így ér, mondom kiáltozva s csaknem teljesen meztelenül a keskeny keresztfolyosóra, és hull a pingpongasztaloknál a testnevelőtanár izmos karjai közé. az fölemeli, s bízik abban, hogy a fiú kijelentése, legalábbis teljes egészében, nem igaz, elindul vele a szertár felé. apa tehát abbahagyja a nevetést végre, s fülelni kezd. azt mondja, ezek nem szárnycsa pások, inkább mintha apró evezők volnának, vízimadarak, kacsák, vagy efféle, kenyérdarabokat dobok be, ha kacsák, kiderül ebből biztosan, de nem jöttek kacsák a kenyérdarabokra, s a fiú izgatottan nézte az apját, aki mindeközben megpróbált kihalász ni néhány békát, de mert gyakorlata nem volt, apa, te sose fogtál még békát, sohase, mondta apa, és most én nevettem ki őt, de ő is nevetett, azt mondja, eléggé bölcs ő már ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy kinevetik, a kenyérdarabok meg ott himbá lóztak a vízben, pont mellettünk, a teknő mellett, mert a víz sodorta őket, egy tempóban a csónakkal, és én láttam még akkor is őket, mikor már látni nemigen lehetett, mert szétmállottak, ezernyi darabra, de nem maradtak szilárdak se, hanem inkább mint a jég,

EJ8

B E C K Z O L T Á N : A Z É L E T DOLGAI

ahogy fölolvad, ezek is vízzé változtak, folyékony kenyérhéjak lettek, és mondtam, apa én még mindig látom, és ő csak legyintett, és a békákra figyelt, amelyik kuruttyol, az már a vesztét érzi, dörzsölte össze a tenyerét, a koca is így jelez, már kora hajnalban, apa szerint az utolsó óráját, a bácsi szerint csak azt, hogy tegnap már nem kapott enni. van lelke a disznónak, vagy csak gyomra van neki, azt nem tudhatja egy ilyen kisfiú, hiába is látszik, s valóban érettebb a koránál, nem adhat választ olyan kérdésekre, me lyekre mi magunk sem tudunk, sőt a tudósok is vitatkoznak csak, mintsemhogy lefektet nék a tételt, és apa az órájára néz, elszaladt rendkívül, s hogy mennünk kellene visszafe le, de a csattogás, szóval ez a fura hang valahogy őt sem hagyta nyugodni, hagyta, hadd haladjon a teknő tovább, lefele a vízen, én néztem a vizet, feltérdelve a teknő oldalának mentén, de csak a kenyérhéjakat láttam, mert ez a folyó kenyérhéjból lett, mondom apá nak, és ő nem tart ostobának, vagy legalább nem szól semmit, ilyenkor anyu már mon daná, inkább a leckével törődnél, vagy valami ilyet mondana, az egyszer biztos, de apa nem mond semmit, látom, ahogy figyeli a teknő túloldalán a vizet, a vízzé változott kenyérhéjakat; apának odaszólok, apa, hát ha kacsák voltak, megeshet az is, mert a víz maga kenyérhéjból van, hát miért jönne a kacsa a kenyérhéjunkra ide a csónakhoz, mi kor mindig van előtte elég. és a kérdésen elgondolkodott, és megint nem mondott sem mit, azt mondta egyébként, egyszer mikor, hogy a bölcs embert onnan ismerem föl, ha semmit se szól, mert a bölcs tudja, hogy szavai sosem lehetnek teljesen igazak, egyfelől, mert az ő gondolatai nem foghatók meg a parol által, másfelől meg amit állít, úgyse lehet a teljes igazság, már csak azért sem, mert minden viszonylagos; erre tanította apa a fiát, az meg megtanulta rendesen, szerette az apját jó esze volt a kölyöknek, megtanulta hát. megjegyezte, megbizony. kezd sötétedni, de apa most igazából mintha észre se venné a sötétet, hanem csak nézi a vizet, mondja nekem is, nézzem és füleljek rendkívül, jó és a jó itt nagy félelem, gondolom, ebben biztos egészen nem lehetek, a remegés összekuszálta a fejemben a gondolatokat.

férfi és nő egymás után néz, azaz valami után nézni annyi, mint nem látni semmit, bottal a nyomot, ha át is gondolod, ugyanoda érsz, nem akarlak megtéveszteni, legalábbis szándékosan nem utána nézel, előtte nem. nem nézek utána viselt dolgaidnak, elvisellek így. rólad semmit se, de amint az látod, a világ dolgait igencsak, nekem nagy, neked, mint lenni szokott, tyúké, tudom, így is találsz, vakon. viszonyvázlat volt-e, vagy rendszereken kívüli ide-oda csapongása a szellemnek, kérdez hetnéd, ma megadatott, a kérdéseket is mind én teszem föl helyetted, csak az elutasítás, meg a helyeslő fejbiccentés (a bólintás, sőt bólingatás, az egyetértés túlságos kimutatása, mert a bólingatás is a fog fehérje, mindenképp túlzó volna tőled, odaállna melléd valaki, pláne föléd hajolna, mondjuk a buszon, vagy bánomisén, s kérdezné, miért e nagy, s te felelni csak szégyenlősen, vagy hogyismondjam, félre vagyok értve ön által uram, és mindezt zavartan, takargatva az írást, az arcodat is, hátha nem ismer föl, pedig ha már

4 ^ |

B E C K Z O L T Á N : A Z ÉLET DOLGAI

megszólított, látod máskor is, alkalom az ismerkedésre hát a bólingatás, vagy micsoda, inkább e szöveg, melyet e kitérd, zárójeles átok teljesen összezavart, ülhetek neki újból, belefoghatok megén, bosszúsan szórhatom szemétkosárba, s mindez egy zárójel miatt), találkozó a szemétkosárban. a rosszul megírtak egymásra néznek, némi derű, ám ez csak az illem, sokkal keserűbb annál a keserű pirula, mintsem hogy csókolóddzanak, egymáshoz közel sem hajolnak, fogaidba ragadt fokhagymadarabokkal te sem tennéd, az meg még mindig jobb, mint emez. messziről intenek csak, kézzel jelezve egymásnak, tettetik a némát, vagy furfang ban már odáig mennek, hogy állítják, lehallgatókészülékek vannak elhelyezve a kosár ban, afféle poloskák. A z írás tehát hazudik; egyes írások hazudnak, némelyek, mások bevallják, mondhatni férfiasak - a nőneműek erre sugdosni kezdnek, mert mi az, hogy ez, holott ők is tudnak ilyet, mosolygok erre, ennyi a megengedett férfiség bennetek, erre megint sugdosni kezdenek, fogadjam el a nőt olyannak, amilyen, de van kész vála szom nekem erre is, de mert fokhagymaszagú a szám, megfogom a csöcsüket - , hogy minden úgy igaz, mint az írva van, bár hozzáteszik, tudják, a dolog eléggé hihetetlen, legalább első pillantásra az, most szegezd nekem a kérdést, szúrós tekintettel nézel, nem szemtől szembe, hanem orvul, a gerincem mellé, kinézni a helyet, mert amint mondod, a nőiséget védeni felada tod, sőt, mert nő vagy, osztályrészed, arrább állok, nem jutna eszembe most kételkedni szavaidban, eszement és fanatizált szeszélyed nem enged közelíteni, ma elmarad, ami sosem maradhatna el. annyit azért, ha férjed lennék, válnánk, mit gondolsz, csak vizelés re való az ágyéktáj; nem vécére néző ablak, csigaszem. hangos ovációval fogadod, amit mondtam, most először férfiként viselkedsz végre, nem a fogad fehérje érdekel, és már hiába is tiltakoznék, megkapom, ami az előbb még elma radni látszott, kincsem, most én fényesítlek. viszonyvázlat ez, most már biztosnak látszik, sületlenségek, szükségképpen, sületlenségből csak ez sülhet ki, poloskák vannak az ágyunkban, kedvesem, a ház előtt autóban ülnek a fejhallgatós emberek, ufók a lakótelepi játszótéren, a poloskájuk töri a segged, nyöszörögsz, halkabban, mondom, ezek olyanok, mindent hallanak, azt is ha töri, nem is szóltunk egymáshoz többet, de a kamerák is mentek, autók a ház előtt, benne képer nyőszemű emberek, ufók a lakótelepi játszótéren, mondja a helyi adó bemondónője, nem vesszük komolyan, hogy ismerne már föl egy ufót, a szakértők meg nem nyilatkoznak, néhány tűzoltó tűnik fel, megállnak a játszótéren, halljuk a motor zúgását, meg a fényt, ahogy megsűrűsödik a mennyezeten, mint a tej, ha összéugrik, ma is zsíroskenyér lesz tejbedara helyett, a lejárt szavatosságú tej olcsóbb, ha hetente egyszer mondhatni frankó, megérte már. ez az apám hangja volt, nézek is körbe, honnét jöhetett, a kamerák mellett hangszórók vannak a szoba sarkaiban, a függöny némileg eltakarja, azért nem tűnt föl az előbb, egyébként is, többfele figyelni egyszerre ki tud, kezd a tempó gyorsulni közben a lüktetést nem én adom, egyszerűen próbálok férfi maradni e nehéz órán. a pátosz persze nem kerül el, én meg tördelem a kezem a dereka mögött, a derekad mögött, hogy ne lássa, ne lássad, a kamerák vesznek szüntelen, most el ne sírjam magam, nehogy így, mindenki előtt, ujjal fognak rám mutogatni, itt a lakótelepen alig van valaki, aki nem

B E C K Z O L T Á N : A Z ÉLET D O L G A !

ismer, csokoládét veszek a boltban, meg cigarettát, közben hallom, sugdosnak, ez az, aki a végső pillanatot már nem, aki bőgött baszás helyett, költöznöm kell innen, az már biztosnak látszik, de a hírek gyorsan, hála a telefonnak, mi van, ha megjelenik egy cikk itt a városi lapban, megveszik a megyei meg országos lapok, egy emberként mutat rám az ország, mindez azért, mert ufók vannak a játszótéren, rájuk tűzoltók vigyáznak, csöng, felveszem a telefont, addig pihenünk, cirógatás ez, erotikus időmúlatás és formá ban tartás, rövid beszélgetés erejéig, hogy aztán újult erővel, barát szól. tévébe látlak, asszony mondta benne vagy, szégyent ne, szorít az egész lakótelep rendkívül, máskülön ben dugánkba dőlünk, kapcsolj tévét te is, hátha fölizgat, közben kopognak az ajtón, mondom, ne haragudj, kopognak, le kell tennem, ő azt mondja, tudja, a tévében jól hal lani mindent, ami ott folyik, de semmi sem folyik egyelőre és szégyent vall az egész telep, ha ez így lesz ezután is, az ajtó nyitva, kiszólok, gyertek nyugodtan, mi folytatjuk, mi folytatjuk, cirógatással nem megyünk semmire, tudja ő is, tudod te is, sugdosunk egymás fülébe, hátha ezt nem hallják a nézők, mintha valami lenne a szádban, mondod, valóban, poloska lesz, az íze alapján gondolom legalábbis, a vétel jó, gondolom, meg te is, gyertek nyugodtan, szólok megint, bár mindez fölösleges, a szobánkban vannak férfi ak, nők vegyesen, mulatok, csak nem ezek is csinálni jöttek, de füzet van náluk, toll, fényképezőgépek, dolgozni kezdenek, uram, megmondaná, mi és a küzdés férfi és nő szentsége a szerelemben nem is és válaszolok, néha, mert van, hogy nem értem a nyel vet, kisegít, kisegítesz, válaszolsz helyettem, olyankor én diktálok, mármint megpróbá lom tartani a ritmust, megint kopognak, azaz inkább kopogás nélkül jönnek, őket isme rem, a közös képviselő, meg a neje, alsónadrágban, meg hálóingben jönnek, és lármáz nak, hogy menjen a szobából mindenki, mert nem látni a tévében semmit, s csak annyit tudnak, amennyit az ágy végében meghúzódó rádióriporter mond, dehát neki meg nincs meg a stílusa ehhez, zavaros képekben beszél, és soha nem tudni ki van felül, aztán meg azt mondják, hogy ők is itt maradnak inkább, mert ezek, s itt az újságírók hadát érti, úgyse mennek el, meg akármilyen nagyszerű a tévé, mint találmány, ezért a valóságot mégse adja vissza tökéletesen, már maga az, hogy maguk kisebbek úgy, mutat ránk a közös képviselő neje, mindez persze hallatszott a tévékben, meg a rádiókban, és a lakó telepről, meg annak közeléből odasereglett mindenki látni, mi is történik a szobámban, hogy mekkora vagyok én valójában ott, ahol az ágy végében rádióriporter ül, én meg fekszem, tartom az általa, általad adott ritmust, néha kiesek, a rutin segít visszatérni, olyanok vagyunk, mint egy jó zenekar, a klubban, ahova járok, kocsma az egyébként, nem is a leglegjobbak közül való, ott találkoztam vele, veled, néhány, azaz nem tudom pontosan, de lényegtelen ez egyébként; a kamerák leállnak, látják, fölöslegesek, valóban azok, már mindenki itt van, a rádióriporter kommentárja végén elbúcsúzik, némi öntelt ség van abban, ahogy a nevét a telefonomba bemondja, a poloskák nem adnak tovább hangokat, kiveszem a számból, mert az íze, mint valami keserű pirula, vagy lehet, fok hagymához hasonlít az íze, kiveszem a számból, kiköpök, aztán megcsókolom, megcsó kollak, a poloska a te szádban is hagyott némi íznyomot, mit számít az. az ágy mellé teáscsészét raknak, az újságírók főzték jutott mindenkinek, intenek, és behajtják az ajtót, az autók elmennek végre a játszótéri salakról, a tűzoltók odaszólnak az ufóknak, azok tudják, hogy uzsonna van, megfogják mind a kihúzott madzagot. a lakók maradnak csak, a lakótelep belügye lesz végre, ami a szobámban történik, a barátok biztatnak, és mosolyognak feleségükre, azok meg vissza rájuk, te jobban csinálod, apus.

n

BARTÁK BALÁZS*

A közép-európai abszurd dráma néhány vonása - Václav Havel színháza -

A z avantgárd minősítés az irodalomban elsősorban a költészet jelzőjeként ismert. Töb bek között azért, mert a líra az a terület, amely a X I X . század végétől a leglátványosabb fejlődést mutatja. A sokféle, egymás mellett megjelenő irányzat, lehetetlenné téve az iro dalom lineáris fejlődéséről alkotott és általánosan elterjedt felfogásmód fenntartását amely persze soha nem felelt meg egyetlen művészeti ág természetének sem - , e megne vezéssel vált ismertté a köztudatban. Kétségtelen az is, hogy a különféle manifesztumok alapelvei sokkal mélyebben vertek gyökeret a költészet nemzetközi gyakorlatában, mint az epika vagy a dráma műnemén belül. A X X . század első harmadának lírikusa szinte rá volt kényszerítve arra, hogy kialakítsa viszonyát az avantgárdhoz. Ez a viszonyulás lehetett azonosulás vagy elutasítás, de valamilyen módon mindenképpen artikulálódnia kellett. E kérdésben az egyes szerzők életművén belül is igen gyakran nézőpontváltozás vagy éppen nézőpont változások sorozata figyelhető meg. Ugyanez igaz a líra egészére is: a '20-as, '30-as évek költészetének egyik lehetséges jellemzési módja épp a klasszicizáló és avantgárd tendenciák szembenállásának vizsgálata. Szóba kell hoznunk egy terminológiai természetű problémát is. A z új törekvések a drámairodalomban - eltekintve az olasz és orosz futurizmus néhány próbálkozásától elsősorban a német nyelvterületen jelentek meg. Itt azonban - éppen mert az avantgárd irányzatok közül az expresszionizmus vált a leginkább elterjedtté - az irodalomelmélet és az irodalomtörténet szókészletében a két kifejezés egymás szinonimájaként ismeretes, pontosabban az avantgárd helyett az expresszionizmus használata terjedt el. Mindezek a jelenségek magyarázatot adnak arra, hogy miért asszociál a hétközna pi gondolkodás az avantgárd szó hallatán mindenekelőtt a lírára. Utaltunk már arra, milyen meghatározó szerepet töltött be az avantgárd a század elő költészeti életében. A világ újszerű szemlélete, és ennek az újszerű szemléletnek a megjelenése a művészeti ábrázolásban, soha nem tapasztalt mozgásba hozta a poézist. * Barták Balázs, Deréky Pál, Martos Gábor és Michael Markel itt következő, az avantgárddal foglalkozó tanulmányainak megjelentetését a Művelődési Minisztérium anyagilag támogatta. (A szerk.)

BARTÁK BALÁZS: A KÖZÉP-EURÓPAI A B S Z U R D D R Á M A NÉHÁNY V O N Á S A

Különböző irányzatok jelentek meg egymás mellett. Ezek közös vonása volt, hogy a művészi forma radikális megújítását követelték. Kísérleteik tehát a költészet belső fejlő dési törvényeinek kielégítésére irányultak. A z avantgárd tendenciák széles körű eltejedése és teoretikus megalapozottsága alapján indokoltnak tűnik e jelenséggel kapcsolatban a paradigma kifejezés használata, az ezzel történő konfrontációt pedig - mint ahogy az napjaink irodalomtörténeti gondolkodásában egyre gyakrabban fordul elő - nevezhetjük paradigmaváltásnak. Beszélhetünk-e ilyen átfogó fordulatról a drámairodalomban? Véleményem sze rint semmiképp. A z avantgárd színház a századelőn nem vált paradigmatikus jelenséggé. Ezt a szerepet leggyakrabban az expresszionista drámára próbálják ráruházni. Ez azon ban kétségekkel illethető vállalkozás. A legfőbb érv amellett, hogy az expresszionizmus képes betölteni valamiféle középpont szerepét, képes egyfajta vonatkozási centrumként megjelenni, nemzetközi jellegének hangsúlyozása. Amikor azonban Gottfried Benn a Hitvallás az expresszionizmusról című írásában bizonyítani próbálja ezt, felsorolásában elsősorban zenészek és festők szerepelnek. Megkérdőjelezhető az is, hogy az expresszio nista színház egységes jellemzői - ha beszélhetünk egyáltalán ilyenekről - mennyiben tekinthetők a műnem természetes fejlődéséből levezethetőeknek, s nem inkább a művé szet szempontjából külsődleges, igen gyakran ideológiai hatások megnyilvánulásaival van-e dolgunk? E problémakör körül zajlott Lukács György és Bertold Brecht éveken keresztül tartó vitája. Azok a tendenciák, amelyek feltűntek az expresszionista dráma színpadán, nem egy beérett és mértékadó formanyelv elemei. Kétségbevonhatatlan újszerűségük ellenére egyelőre csak csíráit hordozzák egy, a későbbi évtizedekben egyre pontosabban körvo nalazódó kifejezésmódnak: az abszurdnak. A z abszurd lesz az a középpont, amely majd magába olvasztja a századelő valamennyi színházi kísérletének eredményét, az a közép pont, amely rákényszeríti valamennyi drámaíróra a hozzá való viszonyulást, az a közép pont, amely megfelel a művészetek sajátos paradigma-kritériumainak. Véleményem szerint az abszurd tölti be azt a szerepet a drámairodalomban, amit a költészetben az avantgárd képvisel. E felfogás alapján némiképp módosítanunk kell műfaji kategóriáinkat: az abszurd drámát nem az avantgárd dráma egyik specieseként értelmezem, mint ahogy azt pl. a Világirodalmi lexikon címszavában olvashatjuk, hanem önálló történeti műfaj változatként. Ebben kontextusban az avantgárd mint az egyik le hetséges költészeti, az abszurd pedig drámai paradigmát megjelölő fogalom, s mint ilye nek, egymással nem alá-fölé, hanem épp ellenkezőleg, mellérendelő viszonyban állnak. Létrejöttük tekintetében az előbbi természetesen megelőzi az utóbbit. A továbbiakban tehát, amikor a közép-európai avantgárd témaköréhez a dráma irodalmon keresztül próbálok néhány megjegyzést fűzni, azt mindvégig a fentiek értel mében teszem, vagyis abból a nézőpontból, amely szerint a dráma avantgárdja az abszurd. Azt, hogy a húszas évek színpadi művei magukban hordozzák azokat a csírákat, amelyek majd az ötvenes években bontanak furcsa virágot, Martin Esslin Brechtről írott szavai is alátámasztják: „...Brecht számos olyan darabot írt, amely rendkívül közel áll az abszurd színházhoz, mind a bohóckodás és music-hall-beli helyzetkomikum alkalmazá sában, mind az én személyazonosságának és bizonytalanságának feszegetésében." 1

2

59

BARTÁK BALÁZS: A KÖZÉP-EURÓPAI A B S Z U R D DRÁMA NÉHÁNY VONÁSA

A z idézet legalább két dologra hívja fel figyelmünket. Egyrészt rávilágít arra, hogy az abszurd nem egy zseniális szerző agyából hirtelen kipattant ötlet eredménye, hanem maga is rendelkezik előzményekkel. Ezeket az előzményeket ráadásul hosszasan sorolhatnánk. Ezt meg is teszi Nicolae Balota, az abszurd irodalom talán egyik legava tottabb szakértője: „Az abszurd szatirikus célzatú használatának ősrétegei, népi hagyo mányai vannak. A folklóralkotások, például csujogatások, igen gyakran szatirikus élű fegyverként forgatják a szándékos abszurditást. Archaikus eredetű fegyver ez. A régi görögök dionüsszoszi ünnepeinek groteszk jellegű, szatirikus utalásokban bővelkedő elő adása, a kómosz nem csupán az antik vígjáték őse, hanem annak az irodalmi vonulatnak is kezdete, amelynek későbbi csomópontjai az alexandriaiaknál és rómaiaknál a mimusok játéka, a középkorban a farce, majd aztán a comedia dell'arte, a bohócok, a clownok művészete, a vaudeville, a music-hall-clőadás, századunkban pedig a filmbohózat. Az abszurd tehát egyáltalán nem gyökértelen jelenség a művészetben. Esslin gondolata azonban valami másra is ráirányítja a figyelmünket. Ha egy da rabról meg tudjuk állapítani, hogy az abszurdhoz közel álló vonásokat hordoz, ez a tény feltételezi bizonyos kritériumoknak a meglétét, amelyek alapul szolgálhatnak egy lehet séges tipizáláshoz. A z abszurd tehát e tekintetben napjainkra tradícióvá lett, s ezzel ma ga is abszurd helyzetbe került. További céljaink érdekében, ezt a helyzetet kihasználva, a korábban más szem pontból ugyan, de hasonló egzisztenciális életszituációt megélő cseh drámaíró, Václav Havel néhány darabján keresztül azt vizsgáljuk meg, miképp illeszkedik napjaink közép európai drámairodalma az abszurd hagyományba, és milyen, a fenti tradíciótól eltérő sa játosságokat mutat. Kezdjük egy Haveltól származó személyes vallomással, egy Samuel Becketthez írott levéllel: A z ötvenes évek sötét korszakában, tizenhét-tizennyolc éve sen, egy olyan országban, ahol gyakorlatilag semmilyen kul turális vagy egyéb kapcsolatunk nem volt a külvilággal, ne kem megadatott az a szerencse, hogy elolvashassam az Ön Godot-ra várva c. művét. Később természetesen az összes többi színművét is végigolvastam, köztük az Ó, a szép napo kat, amely kivételes erővel hatott rám. Lehet, hogy nevetsé ges kifejezést fogok használni, de nem találok jobbat: kez dettől úgy tekintettem Önre, mint egy Istenre a szellem Para dicsomában. Óriási hatással volt rám az emberre és másként az íróra is. E merész és gyümölcsöző adomány emléke soha nem fog elhalványulni, sem azoké a szellemi értékeké, ame lyek az ürességben körülvettek. Még ma is, tíz évvel később, bár kétségkívül idősebb vagyok, mint Ön volt a Godot meg írásakor, lehetetlen, hogy ne érzékeljem az Ön életművével való találkozás következményeit. Ezek a szavak önmagukért beszélnek. A művészembert általában zavarja, ha al kotásaiban nem az eredetiséget veszik észre, hanem azt kutatják, kinek a hatása érvénye-

Q4

BARTÁK BALÁZS: A KÖZÉP-EURÓPAI A B S Z U R D DRÁMA NÉHÁNY V O N Á S A

sülhet műveiben. Havel vállalja a Becketthez való kötődést. A drámáival való találkozás abban az életperiódusban következett be, amikor az ember talán a legkevésbé tűri a kor látokat, amikor az Én a legerőteljesebben akar megmutatkozni. És mindez olyan törté nelmi időszakban, amikor minderre a legkevesebb lehetőség kínálkozik. Akkor, amikor valóban „már csak egy Isten menthet meg minket". Miféle vigaszt nyújthatott ilyen kö rülmények között egy abszurd tragikomédiával való találkozás Havel számára? Ha mást nem is, annak tudatát feltétlenül, hogy nincs egyedül. A z abszurd felé persze nemcsak egy abszurd drámaíróval való közvetett találko zás vezetheti az embert. A z élet napról napra produkálja az abszurd helyzetek sokaságát. Havel saját bevallása szerint különösen érzékeny ezekre a szituációkra. Ez az érzékeny ség összefügg egyfajta különállással, amely a dolgok kívülről való szemléletének képes ségéből adódik. Ez a sajátos kívülállás teszi lehetővé az átélt élményanyag groteszk vonásainak felismerését, még az oly tragikus, a személyes létet közvetlen közelről érintő élethelyzetekben is, mint a gyakori letartóztatások, vagy épp az elnöki poszt betöltése. Ez utóbbit jól szemlélteti Eörsi István látomása: 4

5

Magam elé képzelem Havelt, aki - saját szavainak tanúsága szerint - rolleren közlekedik a Hradzsin végtelen folyosóin, hogy ily módon gyorsabban intézhesse az államügyeket. A biztonsági tisztek futva követik, hiszen a rollerezés nyil ván méltóságuk alatt áll. A kafkai kastély folyosóján lohol nak a drámaíró után, de most már nem csupán ők, hanem a Politikusok Céhe is: miniszterek, pártvezérek, államelnökök. Ez a folyosó tudvalevőleg végtelen, és a rollerező hallja a nyomában loholó roppant falka lihegését. Boldogság fogja el: üldözött megint, vagyis szabad ember. Kafkától megta nulta, hogy akit kergetnek, azé a szabadság, hiszen ő az, aki választhat minden kereszteződésnél, hogy jobbra vagy balra iszkoljon-e tovább. Üldözői, szegények, teljesen alternatívátlanul kénytelenek követni őt. 6

Havel dramaturgiája szintén nagyon közel áll az abszurd tradícióhoz. Felvonultat ja annak szinte egész eszköztárát. Képtelen helyzetek sorozatával találja szembe magát a néző. Ilyen például a Kerti ünnepély harmadik felvonásának zárójelenete, amikor a likvi dálást végrehajtó titkárnő e szavakkal jelenik meg a színen: TITKÁRNŐ IGAZGATÓ

Hová lett a tarka szivárvány az égről (kidugja a fejét a kosárból) Itt benn vagyok a férfikor javában

A Titkárnő patetikusan, lassan belép a kosárba az Igazgató után. A kosár lassan becsukódik, aztán egyszerre gyorsan ki döcög a színről 7

B A R T Á K BALÁZS: A KÖZÉP-EURÓPAI A B S Z U R D DRÁMA NÉHÁNY VONÁSA

A z abszurd dráma állandóan visszatérő eleme az ismétlés. Ez többféle módon is megvalósulhat. Egyik leggyakoribb formája az, amikor a darab különböző pontjain ko rábban már elhangzott párbeszédek térnek vissza. Havel szinte valamennyi művében ta lálunk erre példát. így van ez az Audienciában is, amelynek szereplői - a Sörmester és a hatalomnak nem tetsző megnyilatkozásai miatt egy sörgyárban „eldugott" író - között többször is elhangoznak a következő szavak: SÖRMESTER Volt már tízóraizni? VANEK Még nem. SÖRMESTER Később is mehet. A kapuban mondja azt, hogy nálam volt. VANEK Köszönöm. SÖRMESTER És ne mondogassa folyton, hogy köszönöm. 8

Ezekhez a jelenetekhez nem közeledhetünk csupán a befogadás hagyományos eszközeivel. Értelmezhetjük ugyan a fent elhangzott szavakat, de értelmüket csak akkor tudjuk teljességükben megragadni, ha arra is tekintettel vagyunk, hogy milyen formai elemek keretén belül jelennek meg, vagyis ha a kontextust a grammatikai struktúrán túli régiókra is kiterjesztjük. A hagyományos interpretáció is túljuthat természetesen annak feltárásán, hogy itt egy vezető pozícióban lévő személy engedményeket tesz az egyik beosztottjának. Egészen nyilvánvaló: többről van itt szó. A hatalomnak arról a próbálko zásáról, amely Közép-Európa valamennyi diktatúrájára jellemző: olyan viszonyba kerül ni az alattvalóval, amelyben az lekötelezettje a hatalom birtokosának. Mindezt lehetőleg észrevétlenül. A z Audienciában ugyanezt a célt szolgálja a raktárosi beosztás lehetőségé nek többszöri megemlítése. A z áldozatnak természetesen nem önzetlen segítséggel van dolga. A z ajánlat elfogadásával egy jól működő mechanizmus kellős közepén találja ma gát, amelyből aztán szinte lehetetlen kitörnie. A z ismétlés mint formai megoldás sokkal tisztább lehetőséget nyújt e folyamat tényleges természetének megismeréséhez. A z ajánlat ugyanis kontextuálisan a legváratla nabb pillanatokban hangzik el, szinte idegen testként ékelődik bele az amúgy teljesen üres dialógusokba, oly módon, hogy semmiféle szemantikai összefüggést nem mutat azokkal. Világossá lesz így, hogy a korrumpálódás lehetősége az ember életének szerves részévé válik, s csak a legnagyobb erkölcsi fegyelem, a hatalommal való szembehelyez kedés szakadatlan tudata teszi lehetővé annak elkerülését. Keveseknek adatik meg a sze mélyiség ehhez szükséges belső ereje, morális tartása. S ha megadatik, oly mértékű erő feszítést követel, ami elvonja az energiát az Én artikulálódásának más aspektusaitól. M i közben minden erejét morális tisztaságának megőrzésére kénytelen fordítani, elkerülhe tetlenül darabokra hull szét, elviselhetetlenné válik számára környezete, s elviselhetetlen né válik környezete számára. Tovább növeli a lelki terhet, ha harcát nem csupán önma gáért kell megvívnia, hanem mások is benne látják tisztaságuk megőrizhetőségének zálo gát. Ez a probléma jelenik meg a Largo Desolato filozófusában. E figura szűkebb és tágabb környezete számára szimbólummá növekedett. Harca a hatalom ellen már régen túlmutat személyes erkölcsi küzdelmén. Tetteiért nemcsak egy belső, morális ítélőszék előtt kell felelnie. Emberek sokasága figyeli sorsának alakú-

BARTÁK BALÁZS: A KÖZÉP-EURÓPAI A B S Z U R D D R Á M A NÉHÁNY V O N Á S A

lását mint saját, sokáig elfojtott, ám most, a példa láttán nagyon halkan újra megszólaló kategorikus imperatívuszának teljesítőjét. Ha ő elbukik, vele együtt elbukik a remény is. Felelőssége tehát óriási, súlya alatt a személyiség könnyen összeroppan. A z abszurdra jellemző ismétlődések másik formájával érzékelteti ezt Havel: a sajátos mozgássorok visszatérésével, ami a színpadon ugyancsak groteszk benyomást kelt. E szöveg nélküli jelenetek Beckett eszköztárában is megfigyelhetők, gondoljunk csak a cipő lehúzására tett erőfeszítések körül kialakuló komikus jelenetre, vagy a kalappal való játékra a Godot-ra várva című darabban. Havel Largo Desolatójában az első és a második kép, vala mint a harmadik bevezető része a csengő megszólalásáig, tökéletes egyezést mutat: ELSŐ KÉP Egyre halkulva elhallgat a zene, s közben lassan felmegy a függöny. A színen Leopold látható: a díványon ül, és merőn bámulja a bejárati ajtót. Hosszabb idő múltán feláll, az ajtó hoz lép, s a kémlelőnyíláson kikukucskál. Aztán az ajtóhoz szorítja a fülét és feszülten hallgatózik. Hosszabb szünet, majd hirtelen lehull a függöny és felharsan a zene. Vége az első képnek

9

Ez a jelenet ismétlődik meg a darab elején háromszor. A z abszurd dráma egy sajátos eszközének alkalmazása a néző figyelmét azonnal egy meghatározott irányba te reli, még mielőtt egyetlen szó elhangzott volna a színpadon. Mindez persze csak a ké sőbbiek során explikálódik, ám már itt is teljesen nyilvánvaló a főhős rettegése valami elkerülhetetlenül bekövetkezőtől, valamitől, ami kívülről fenyegeti. A fenyegetettségnek ez az érzése elválaszthatatlanul beleépült személyiségébe, olyannyira, hogy szinte egy fajta azonosságpólussá vált a számára. Ez az állapot felszámolja bármiféle saját-Én meg őrzésének még a lehetőségét is. A jelenetismétlésnek egy, a fentihez képest módosult formáját megtaláljuk a ko rábban már említett Audienciában is. Arról a megintcsak komikusnak tűnő részletről van szó, amikor a Sörmester időnként eltűnik a színről, s visszatértekor begombolja a nad rágját. A jelenet többszöri megismétlődését számos ok indokolttá teszi. Túl azon, hogy az előadásban szereplő színésznek rendkívüli mennyiségű, sörre emlékeztető folyadékot kell elfogyasztania, s e tény önmagában is szükségessé teszi, hogy időnként elhagyja a színpadot, a Sörmester távozásai tagoló funkcióval bírnak. Ez az esemény osztja fel a darabot azokra a részekre, amelyeken belül aztán az egyes szituációk megfelelő sorrend ben vissza-visszatérnek (újabb üveg sör kitöltése, a raktárosi beosztás megemlítése, a tízórai motívum, egy Bohdalova nevű színésznő meghívására való felkérés stb.). A nad rág begombolása tehát cezúrává lép elő, a tagolást hagyományosan biztosító eszközök helyébe kerül. A z így elkülönülő jelenetek között a megpuhítandó áldozat, miközben a Sörmester a dolgát végzi, magára marad a gondolataival, s eltűnődhet, mi is történik vele tulajdonképpen, s mi jöhet még ezután? Bevált mechanizmusa ez a hatalomnak. Valójában ugyanez működik a Largo Desolatoban is. Leopoldot időnként felkeresik a diktatúra emberei, hogy állandó életszituációvá tegyék számára a rettegést, emlékeztes sék, bármikor bekövetkezhet a végzetes esemény. A korábbi alkotóerő ennek követkéz-

El

B A R T Á K BALÁZS: A KÖZÉP-EURÓPAI A B S Z U R D DRÁMA NÉHÁNY VONÁSA

tében teljesen kimerül az állandó várakozásban: mikor jönnek megint, mikor visznek el? Ennek megvalósulására azonban már nincs is szükség, hiszen az örök rettegés lehetetlen né teszi a gondolkodást, s a diktatúrának ennél többre nincs is szüksége. Láthattuk, hogy az abszurd drámában oly gyakran megjelenő ismétléses technika különböző formái Havel műveiben is markánsan megjelennek. A z abszurd egy másik meghatározó eszköze a kommunikációs zavarokra utaló szövegek használata. Ennek is számtalan variációja lehetséges. A Kgrti ünnepélyben ez a kommunikációs zavar egészen bizarr formában jelenik meg. A hazatérő fiú szülei, miután felismerték gyermeküket, annyira befeledkeznek abba a beszélgetésbe, amelyet büszkeségük táplál, hisz a gyerek feltehetően magas pozícióra tett szert a hatalmat kiszolgálni hivatott bürokratikus gépezetben, hogy a társalgásba be kapcsolódó Hugót nem mint fiukat látják maguk előtt a diskurzusban, hanem egy olyan harmadik személyként, akinek eldicsekedhetnek előmenetelével, s akitől ugyanakkor, mint mindenki mástól, aki ismeretlen, tartani is kell egyszersmind, hisz ki tudja miért jött, mit akar kifürkészni, mit akar megtudni? PLUDEKNÉ Mire volna gusztusod? Egy kis tejecskére? PLUDEK Inkább egy kis kávéra, szegénykém, biztos egész éjjel nem aludt! HUGO ...Lesz egy kis kávé? PLUDEKNÉ Lesz, lesz, mihelyt megjön Hugócska. HUGO Még nincs itthon? PLUDEK Nyilván közbejött neki valami a likvidálásnál. PLUDEKNÉ Likvidálni a Likvidálási Hivatalt: ez nem gyerekjáték! HUGO A maguk Hugója likvidál? Akkor, amikor magát a Likvidálási Hivatalt likvidálják? PLUDEK A feleségem nem úgy gondolta, csupán azt akarta mondani, hogy Hugónak nem kéne csinálni ezt a likvidálást. HUGO És akkor ki likvidálná a Likvidálási Hivatalt? PLUDEK A mi Hugónk. HUGO A maguk Hugója likvidál? Akkor, amikor magát a Likvidálási Hivatalt likvidálják? PLUDEKNÉ A férjem nem úgy gondolta, csupán azt akarta mondani, hogy Hugónak nem kéne csinálni ezt a likvidálást. HUGO És akkor ki likvidálná a Likvidálási Hivatalt? PLUDEKNÉ A mi Hugónk. PLUDEK Persze. 10

A kör bezárult, a dialógus visszafordult önmagába, a végtelenségig folytatható lenne. A szavak információt már réges-régen nem hordoznak, hisz a szöveg értelme a párbeszéden kívüli tényező, a bizonytalanság, a félelem által meghatározott.

138


A kommunikációs zavar másik megjelenítési formája az egymás mellett való „el beszélés", az úgynevezett párhuzamos dialógus. Bőségesen találunk erre példát a Verniszázs című darabban. A saját maguk elérte eredményekkel büszkélkedő Vera és Michal valami belsó' kényszer hatására adják elő mondandójukat, miközben nem veszik észre, hogy szavaikra semmiféle érdemleges visszajelzés nem érkezik Bedrich részéről, csak egy-egy „hm". De ők csak mondják, mondják, szinte révületbe esve, hiszen jól tudják, hogy mindaz, amire most oly büszkék, csak azért volt elérhető, mert behódoltak. Igazo lást erre csupán az jelenthetne, ha sikerülne meggyőzniük Beldrichet, neki is hasonló utat kell választania, különben tönkremegy az élete. Barátokról van szó, a kapcsolat en nek ellenére minden őszinteséget nélkülöz. Havel nem vezeti el az eseményeket a direkt konfrontációig, és épp ez teszi életszerűvé a helyzetet. A hatalom még a legbensősége sebb viszonyokat is megmérgezi: a felszín alatt meghúzódó, gondolkodásmódbeli össze férhetetlenség kimondatlan marad, bár mindvégig érezhetően jelen van. Tökéletesen au tentikus forma ennek megjelenítésére a Havel által a dialógusokban alkalmazott megol dás, az egymás mellett való „elbeszélés" technikája. Végül a kommunikációs zavar kifejezésének harmadik lehetséges módja a telje sen értelmetlen halandzsa nyelv használata. Havel egy egész darabot szentel e problema tika középpontba állításának. A leirat című színmű az emberektől immár abszolút ide genné vált bürokratikus gépezet groteszk jellemzését adja. Ez az idegenség tükröződik abban, hogy a természetes emberi nyelv használata helyett egy mesterséges kommuniká ciós rendszer kerül bevezetésre, a Ptidepé. Jól mutatja e nyelv abszurd voltát legavatot tabb ismerőjének, Perinának, a nyelvtanárnőnek kedvenc kifejezése: A nálunk oly rendkívül fontos hurrá! szó a ptidepében fringka jefur dabux altep di szavarub goz terexesz." A nyelv kérdése, a kommunikáció lehetetlensége kezdettől visszatérő témája az abszurdnak. Gondoljunk csak Vladimir és Estragon párhuzamos dialógusaira, Lucky ha landzsa monológjaira, vagy épp Ionesco Jacques vagy a behódolás című színművére, ahol a darab végén egy olyan nyelv kerül szóba, amelyben minden dolgot ugyanaz a hangsor nevez meg: macska. A z ismétléseken, a kommunikációs zavarokon, a groteszk jeleneteken, abszurd szituációkon, a szöveg nélküli játékokon túl is hosszasan folytathatnánk azt a sort, amely az abszurd nyugati és keleti képviselőinél egyaránt megtalálható eszközöket veszi szám ba. Havel ezek alapján nehezen kerülheti el az irodalomtörténészek tipizáló kedvének önkényét, még ha maga bizonytalan is ebben a kérdésben. Teheti, hisz a besorolás nem az ő dolga. Most azonban nézzük azokat a jegyeket, amelyek megkülönböztethetővé teszik egymástól az abszurd két említett változatát. A problémát célszerű megközelíteni afelől az élethelyzet felől, amely az Európa két felén élő drámaírók számára „rendelkezésre áll". Életművük létrehozásában ez nyil vánvalóan meghatározó szerepet játszik. Más gondolatokat implikál, ha valaki egy kö zép-európai diktatúrában, és mást, ha nyugati típusú demokráciában éli le az életét. A m i azonnal szembetűnik, az a fiktivitás fokában mutatkozó eltérés. Havel figuráiba egytől egyig belebotolhatnánk jártunkban-keltünkben az utcákon. És még csak meg sem lepőd12


nénk a találkozáson. Közöttünk élnek ők, az életünk részei, olyannyira, hogy nem nehéz bennük önmagunkra ismerni. Nem mondható az el az abszurd nyugati változatának szereplőiről. Hús-vér ala kok ők is, mégis az élet olyan perem-szituációiban jelennek meg előttünk, melyekről csak az igen szigorú elvonatkoztatás eredményeképpen, s a legmagasabb fokú őszinteség pillanataiban látható be, hogy ránk is vonatkoztathatóak. Havel színmüvei jegyzőkönyvek. Gyűjteményes kiadásuknak is ezt a címet adta. Jegyzőkönyvek az őt körülvevő világról, melyről a drámaíró tanúságot tesz. Ez a tanú ságtétel logikusan foglalja magába azt a szigorú értelemben vett realitást, amely hozzánk oly közel állóvá teszi ezeket az alkotásokat. Mégsem a számára közvetlenül adott tény anyagról szólnak: „... a forrásanyag számomra mindössze eszköz, módszer, mellyel meg próbálok tanúságot tenni különféle általános társadalmi és emberi mechanizmusokról." Ezen a ponton ragadható meg egy másik alapvető különbség. Amíg Beckett, Ionesco és a többiek figurái a társadalomból kiszakadt alakok, addig a cseh drámaíró alak jai épp a társadalom hatalmi mechanizmusának lélekölő gépezetétől szenvednek. A z egyik oldalon tehát az egyén társadalmon kívülisége • 1 Minderről részletesen id. Ungvári Tamás: és az ebből adódó kiúttalanság konstatálása jelenik 13.

14

Avantgárdé vagy realizmus? Bp.: Magvető K., 1979. • 2 Martin Essiin: Az abszurd dráma elmélete. Bp.: a Színháztudományi Intézet és a Népművelés. Propaganda hoda közös kiadványa, 1967. 130. B 3 Nicolae Balota: Abszurd irodalom. Bp: Gondolat k., 1979.36. B 4 „Már csak egy isten menthet meg minket." interjú Martin Heideggerrel = Vigília 1980/3. 191. • 5 Ld. Václav Havel vallomása = Tiszatáj 1989/10. - 6 Eörsi István: Havel, az elnök = 2000 1990. április, 64. • 7 váciav Havel: Largo Desoiato. öt színmű. Bp.: Európa K., 1989. 54. M8 Uo. 173. • 9 Uo. 128. táJ

227-228.

«12 ! 989/

BIO

Uo.

57-58. « 1 1

Uo.

Ld. váciav Havel vallomása = Tisza-

n , !L7

13

16

V áclav

o-.^ToS -

, Jt

vellel - 1968-ban = Holmi 1990. április. H 1 4 Uo. 428. 1 1 5 A Vigília beszélgetése Váciav

,

m e

, •,

_,.

, ,

• , ,^

§ a színpadon, a masikon pedig a társadalmi let pókhálójába belegabajodott egyén tragédiája. a fentiekből további eltérések következnek.

A kétféle élethelyzet más-más viszonyulást eredméyez a morál kérdését illetően. Míg Havelnél az er-

n

, ..,

. . . .

k o l c s

,

t U

^

•

a

középpontban all, addig az a műfaj nyugati képviselőinél csak elrejtve, áttételesen jelentkezik. „ felelőssége az egyik esetben kettős

A

m

. ,

í

g

B

a z

.

e

,

y é n

B

J

,

B

,

B J

,

irányultságú, az ember önmagáért es az ot körülvevő személyekért egyaránt felelősséggel tartozik, addig a másik esetben a felelősség ez utóbbi aspektusa nem B

^

kap hangsúlyt. A társadalomban létező egyén számára az in tellektus menedék. Olyan belső tér, ahová visszahúzódhat, ahol rövid ideig magára talál hat. Ez a belső emigráció, a trilógiának Havel által is joggal nevezhető drámasorozat, az Audiencia, a Verniszázs és a Tiltakozás művész szereplője számára rendelkezésre áll. Eredménye kifelé ugyan nem sok van, de az ember megpihenhet benne. A z értelem azonban csak addig értelmes, amíg a világban van valami, ami racionálisan megragadha tó. A z árokparton üldögélő clochardok számára nem maradt semmi megérthető. Kifosztottságuk épp ez által válik teljessé. Pedig Vladimirről kiderül, hogy valaha gondolko dott. Ugyanígy Lucky, Pozzo szolgája is, egykoron az intellektuelek táborába tartozott. A z őket körülvevő világ azonban abszolút irracionális. A z értelem már csak összefüg géstelen szófoszlányok formájában emlékeztet valamikori létezésére. A z abszurd mindkét változatában közös a reménytelenség motívuma. Azonos a kiindulópont: az ember társadalmisága. A z egyik esetben e társadalmiság megszűnése, az ebből való kiszakadás, a másikban épp ellenkezőleg, a mechanikusan működó', az individuumot összezúzó hatalmi gépezet okozza a reménytelenséget. Maga Havel így vall erről: 15


Valóban: nem úgy tűnik, mintha a hagyományos parlamentá ris demokráciák volnának a megmondhatói, hogyan szálljunk szembe a technikai civilizáció „önmozgásával", az ipari és fogyasztói társadalommal. Ok is benne vergődnek a maguk hálójában s tanácstalanok is mindazonáltal. Csak a mód, ahogyan az egyént manipulálják, végtelenül finomabb és ra fináltabb, mint nálunk, a poszttotalitárius rendszer brutális eljárása. 16

Amikor valamennyi kipróbált társadalmi forma csődöt mond, amikor a parlamen táris demokrácia is manipulál, nem marad más, mint az elfordulás. A z egyén így marad végképp magára, s így találja szembe magát a létezés irracionalitásával. A z egyik olda lon szembehelyezkedés a társadalommal kívülről - s az ezzel egyidejűleg feltáruló má sik alternatívával, a Semmivel - , a másik oldalon szembehelyezkedés a társadalommal belülről. Nem véletlen, hogy Lance St. John Butler híres könyvében külön fejezetet szentelt Heidegger Lét és idő, valamint Sartre Lét és Havellel = Vigília 1989/9. 701. • 16 Váciav semmi című művei Beckettre gyakorolt hatásának, s Havel: Kísérlet az igazságban élni = Vigília 1989/9. mindezt Godot-nak ajánlva. 707. B 1 7 Lance St. John Butler: Sámuel Be ckett and the Meaning of Being. London: McMil Nem véletlen az sem, hogy Havel is gyakran lan Press, 1984. • 18 Vaclav Havel: Kísérlet az hivatkozik Heideggerre: „Figyelmünk mindenképpen igazságban élni = Vigília 1989/9. 708. • 19 Ld. az alapvető gondra - a modern technikai civilizáció Nicolae Balota: Abszurd irodalom. Bp.: Gondolat K., 1979. I. fejezet • 20 Martin Heidegger: Lét válságára - irányul mindenestül. Arra a válságra, és idő. Bp.: Gondolat K., 1989. 96. B 2 1 Pályi amelyet Heidegger az ember tanácstalanságának ne András: „Amiről mindenki tudja, hogy igaz" = Színház 1989/8. 5. vez a technika planetáris hatalmával szemben." A z abszurd mindkét változata eljut tehát azok hoz a problémákhoz, amelyek megjelennek a X X . századi filozófiai gondolkodásban. A z irodalom és a filozófia kapcsolatát persze nemcsak az abszurd példázhatja, de kétségte len, hogy itt válik a legszorosabbá. A kérdésfelvetés azonban - adott esetben akár ugyanahhoz a filozófushoz kapcsolódva is - más. Amíg Európa nyugati felén a létre mint olyanra kérdeznek rá a drámai próbálkozások, addig a közép-európai abszurd tár gya a létezés. A kettő persze filozófiailag sem választható el élesen egymástól. A létre irányuló kérdés formális struktúráját elemezve Heidegger megállapítja, hogy a létkérdés elsődleges kikérdezettje a jelenvalólét. A két, látszólag külön dologra irányuló kérdés felvetés valójában ugyanazt a dolgot szólítja meg. A nyugat- és közép-európai abszurd színház közös és eltérő vonásainak vizsgálata során több olyan tényezőre bukkantunk, amely összeköti e műfajváltozat két fajtájának képviselőit. A z elhatárolódás lényegében egyetlen ponton ragadható meg. A nyugatiak nál „végletesebb és sarkítottabb a kérdésfelvetés; mégsem másodlagosságról van szó, ha nem másfajta látószögről. Mást jelent ott és mást itt a 'body-art': ott kilépést a politikai és közéleti szférából, ami számukra egyértelműen manipulációs közeg, itt egyenességgel intenzív politikai elkötelezettséget, sőt aktivitást, bizonyos szó szerintiséget." Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy régiónkban a művészetnek egy sa játos, természetétől idegen feladatot is fel kellett vállalnia. A diktatúra évtizedeiben az ellenzéki vélemény kiszorult a politika szférájából, s csak burkoltan jelenhetett meg, leg17

18

19

20

21

n


többször épp műalkotásokon keresztül. Ez a tény eleve meghatározta az alkotói gondol kodás mozgásterét, s ezért került annak centrumába az aktuális létezés problémaköre. A z eddigiek alapján, véleményem szerint, célszerű volna a nyugati és a közép-eu rópai abszurd szókapcsolatok direkt szembeállítását tompítanunk. A z abszurd színház paradigmatikus tényezője a dráma műnemének. A különbségtevésnek csak ezen belül, s nem ezt megelőzően van létjogosultsága. A z abszurd létezik nyugaton és Közép-Európá ban, de nincs önálló, egymástól radikálisan elkülönülő nyugat-európai és közép-európai abszurd színház.

DERÉKY PÁL

Kassák Lajos: Egy ember élete című önéletírásának fogadtatástörténetéhez Összeállítás a húszas és a harmincas évek anyagából

Kassák Lajos a Bécsi Magyar Újságtól 1923 végén önéletírásra kapott megbízást - talán ennyi volt annak idején A ló meghal, a madarak kirepülnek (egyébként szinte nyomtala nul elsüllyedt 1922-es nagy költeményének) egyetlen kézzelfogható hozama. A z önélet rajz folytatásai mégsem a hamarosan megszűnt, érdemes bécsi napilapban, hanem 1924 májusától a budapesti Nyugat hasábjain láttak napvilágot, a Kassák írásművészetét elis merő' és támogató Osvát Ernő határozottságának köszönhetően (1924. I. 579-588., 697707., 805-812.; 1924. II. 36-44., 123-137., 229-268.). Önéletírását Kassák eredetileg nyolc kötetben publikálta. 1927 végére jelent meg az első három (Gyermekkor, Kamasz évek, Csavargások), 1932 legelejére a második három (Vergődés, Kifejlődés, Háború) és 1934 végére az utolsó két kötet (Károlyi-forradalom, Kommün), tehát a kötetek nagyon arányos időközökben (4-4-3 év) kerültek piacra. A z utolsó kötet terjesztését a bíróság betiltotta, s a szerzőt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte izgatásért. Ezt a büntetését végül is le kellett ülnie, mivel 1937-ben a Cserépfalvi Kiadó gondozásában megjelent „jubileumi könyve", az Anyám címére miatt (Kassák ötvenéves volt ekkor) ismétcsak izgatásért hoztak ellene jogerős ítéletet. A következő évtizedek történelmének akárcsak elnagyolt ismeretében sem véletlen, s nem a sors iróniája, hanem törvényszerű, hogy az Egy ember élete csak 1984-ben, kerek fél évszázaddal az egykori 8. kötet mejelenése után jelenhetett meg ismét csonkítatlanul: az 1946-os (Cserépfalvi) és az 1957-es (Mag vető) kiadásokban politikai számítások áldozatául esett az egyébként „baloldali, becsü letes - humanista - " Kassák (A Magyar Irodalom Története, 1966. VI. 225.) önéletrajzá nak teljes hetedik és nyolcadik kötete. Az Egy ember élete fogadtatástörténetének kommentált körképével két elképzelé semet szeretném körvonalazni. A z egyik az, hogy Béládi Miklós - Pomogáts Béla doku mentumgyűjteményének (Jelzés a világba, 1988) mintegy kiegészítéseképpen egy témán, egy témakörön mutassam be az avantgárd irodalom korabeli (a két világháború közötti) irodalomtörténeti elhelyezésének folyamatát: avantgárd irodalmon ez esetben Kassák avantgárd költészetét értve. Ez a folyamat ugyanis lényeges mértékben befolyásolta az önéletírás fogadtatását. A második - az elsővel szervesen összefüggő - célom annak bemutatása, hogy nemcsak gondolati, hanem technikai értelemben is milyen egyenesen,

6^1

DERÉKY PÁL: KASSÁK L A J O S : EGY EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

milyen törésmentesen következik Kassák 'aktivizmusábóT 'konstruktivizmusa' és abból meg önéletírása. A „törés" valójában versnyelv-váltás volt, ám az újonnan kialakított 'konstruktivista' versnyelv jellegét (ez visszatekintve világosan kitűnik) szinte törvény szerűen megszabta a tízes évek kassáki ars poeticájának jellege. Már a korabeli fogadta tás is feltárta az önéletírás szellemiségének gyökereit a kassáki aktivizmusban (19151920), és észrevette az önéletrajz utolsó köteteiben hirdetett 1918/19-es elvek hasonlósá gát, megvalósítási szándékát Kassák Munka c. folyóiratában, valamint a Munka-Körben (1928-tól). A két időpont között keletkezett Kassák-műveket, tehát magát az egész 1920-1928 közötti korszakot viszont idegen testnek tartotta a kassáki életműben. Majd nem minden korabeli magyarázat középtengelyét az alkotta, hogy az életműben felfedez hető hirtelen, látszólag összefüggéstelen stílusváltások hátterében Kassák költői-világné zeti válsága áll, amelynek két sarkpontja a válság kitörése Bécsben (1920-ban), illetve az Egy ember élete 'realista stílusú' folytatásainak megjelenése a Nyugat hasábjain, mintegy a „gyógyulás" első komoly jeleként. Ismereteim szerint továbbra is, még az újabb irodalomtörténeti összefoglalások ban is nagyjából hasonló kép jelenik meg. Még ma is széles körben elfogadott az a felfogás, hogy Kassák és köre 1920 és 1928 között (ezeknek az éveknek a nagyobb részében) emigrációban élt, a dadaizmus, a konstruktivizmus és a szürrealizmus ihletésé ben kísérletezett, és ezeket a kísérleteket nem lehet szervesen beleilleszteni az egyes alkotók - esetünkben Kassák - írói-költői pályaképébe (tehát ezek az irányok és a hatá sukat mutató művek csak érdekes színfoltként szerepelhetnek a 20. századi magyar iro dalom történetében). Meggyőződésem, hogy nemcsak be lehet, hanem szervesen be is kell illeszteni ezt a korszakot a kassáki életműbe: az Egy ember élete fogadtatástörténeti áttekintése kitűnően szemlélteti azt a tételt, hogy legalábbis Kassák pályájának első két évtizedében, 1915 és 1935 között „minden mindennel összefügg". ) 1

1. Kassák Bécsben, 1922-ben indítja életrajzi visszatekintésének sorát (amelybe, értelem szerűen, 1972-es Izmustörténetét és annak számtalan előzményét is beleértem, az első igazi 'visszatekintéstől', az Új művészek könyve előszavának megjelentetésétől kezdve: Bécsi Magyar Újság, 1922. jún. 27. és 28.). Ugyanabban az évben, 1922 őszén jelent meg A ló meghal, a madarak kirepülnek c. életrajzi ihletésű költeménye is, a Németh Andorral közösen kiadott és mindössze egy számot megért lapjukban, a 2 x 2-ben. Kas sák harmincöt éves ekkor, s tizenhárom évvel azelőtti csavargásának, nagy párizsi útjá nak állít vele emléket. A z „on the road"-érzés emelkedettségét részben táplálhatta olyan nagy példaképek szelleme is, mint Maxim Gorkijé,' Jack Londoné vagy Panait Istratié (vö. Kassák: Csavargók, alkotók), részben pedig Cendrars Húsvét New Yorkban, illetve A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája c. nagy költeményei, továbbá Apollinaire Égöv c. költeménye. Van azonban ennek az emelkedettségnek egy másik, belső oka is: poétikailag sem véletlenül választotta Kassák ezt a témát, ezt a sorsát alapvetően formáló élményt. 1921/22 ugyanis éppolyan sorsforduló az életében, mint amilyennek az 1909-es párizsi út bizonyult. Akkor - egyelőre ugyan csak az elha tározás szintjén - a nem-művész tudatát és állapotát változtatta-fejlesztette művésztudat-

Q4

DERÉKY PÁL: KASSÁK L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

tá (és később állapottá is), most viszont versnyelvet cserélt. Otthagyta magamunkálta nagyhatású aktivista versnyelvét, a futurizált, Berzsenyi versnyelvével ötvözött Whitmant, mivel a Máglyák énekelnek munkája során olyan felismerésekre tett szert, amelyek ezt lehetővé tették számára. Ha a Máglyák énekelnek nagy személyiségjegy-alakjait k i sebbekre törjük, és még jobban elvonjuk (élettelenítjük), akkor előttünk áll Kassák mun kamódszere a Számozott költeményekben és A ló meghal... c. nagy versében. Ebben a költészetben hihetetlenül megszaporodnak a „reáliák" - testrészek, állatok, színek stb. és az is jól megfigyelhető, hogy ezek az építőelemek bizonyos kontextusban általában ugyanolyan vagy nagyon hasonló jelentéstartalmat hordoznak. A z aktivista pátoszt tehát egy hűvösebb építőkocka-költészetre cserélte Kassák, s ez a folyamat párhuzamosan folyt az aktivizmus kiseprűzésével a Ma folyóiratból - Kállai Ernő határozott, erőskezű közreműködésével. A folyóiraton mindvégig megmaradt ugyan a cégjelzés, még az utol só, 1925 nyarán megjelent szám címlapján is az „aktivista folyóirat" megjelölés olvasha tó, ám az aktivizmust ekkor már legfeljebb mozgalomnak tekinthette Kassák (és még akkor is idealista volt, lévén hogy 1925-re jószerivel egyedül maradt). Kassák és Kállai 1921/1922-ben nagyjából tizenkét hónap alatt eliminálta az aktivizmust, mégpedig annak mind a két megmaradt válfaját: a Kudlák Lajos-félét, amelyet összefoglalóan talán „orgiasztikus aktivizmusnak", valamint a Barta-Mácza-félét, amelyet szintén csak palaktív módon talán „proletkultos aktivizmusnak" neveznék. A z aktivizmus helyét a képarchi tektúra és a konstruktivizmus foglalta el, a korábbi - viszonylagos - egyetértés helyét meg a gyűlölet és a marakodás. Ez utóbbi nem volt előzmény nélkül való, és minden esetben az az állhatatos ragaszkodás váltotta ki, amellyel Kassák a saját művészi függet lenségének eszméjéhez tapadt. Először a „kommunisták" váltak ki 1917-ben a M a köré ből, majd az „aktivizmus" cégjelzésként való alkalmazása vezetett csaknem robbanáshoz nem sokkal később. Kassák 1919 februárjában használta először ezt a kifejezést maguk és mozgalmuk megjelölésére, azelőtt sem ők magukat, sem mások őket nem illették ez zel a névvel (általában új művészeknek vagy futuristáknak nevezték őket). A z aktivista jelzőre azért volt szükség, hogy a közönség még véletlenül se tartsa őket a kommunista párt pártművészeinek. A z aggodalom feleslegesnek bizonyult, hiszen a rendkívül bekép zelt és zajos aktivisták működését, akik a Tanácsköztársaságot csaknem saját (művészi) produktumuknak tartották, a kommunisták kerek perec betiltották. A központi hatalmat a legkevésbé sem érdekelte, hogy léteznek-e az aktivisták között olyanok, akik esetleg haj landóak lennének az együttműködésre: számára kezdettől fogva fenntartás nélkül ellen szenves volt az „új művészet" mindenfajta megnyilatkozása, és a maga részéről egyfajta purifikált, a saját irányelvei szerint szájbarágósán leegyszerűsített polgári kultúrát kép zelt el a munkásosztály megteremtendő kultúrájaként - valami olyasmit, mint ami az 50-es években meg is valósult. A Bécsbe emigrált aktivisták körében azután ismét fel merült a politikai elkötelezettség kérdése, most már teljesen nyilvánvalóan olyan formá ban, hogy csatlakozzanak-e a Kommunista Párthoz vagy sem. Kassák hangos és végle ges nemmel válaszolt (annak ellenére, hogy kezdetben ő is folyamodott a kommunista párthoz anyagi támogatásért), két főmunkatársa, Barta Sándor és Mácza János viszont pártművész lett, és végül mindketten moszkvai emigrációban kötöttek ki (Mácza túlélte a sztálinizmust, Bartát azonban megölték). A Kassák-körből kiváltak publicisztikai erő feszítései nyomán 1921/22-ben kitört a polémia Kassák új költészete körül, és gyűlölkö dő, gyakran minősíthetetlen hangon folyt egészen 1926-ig, amikoris egyrészt Lukács


György összefoglalta a baloldal kifogásait, másrészt Kassák - élve az amnesztiarendelet tel - visszatért Budapestre. Fogadtatástörténeti áttekintésünk indításának a szempontjából legfontosabbnak az a kérdés tűnik, hogy miért volt felfoghatatlan Kassák új stílusa 1920 és 1935 között szinte mindenki számára? Kassák maga tisztában volt azzal, hogy újabb költeményeit nem értik, de látszólag nem sokat törődött a kérdéssel. Korabeli véleményét két nagy interjúból ismerjük, amelyek bécsi magyar lapokban jelentek meg. A z egyik kérdező Németh Andor volt (Kassák Lajosnál. Jövő, 1922. febr. 12. 7-8.; febr. 19. 2-3.), a másik Komlós Aladár (Varga Lukács patikus kérdéseket intéz Kassák Lajos költőhöz. Bécsi Magyar Újság, 1922. jún. 18. 5.). Kassák szerint néhány éven belül majd bizonyára el jön az idő, amikor 'konstruktivista' költeményeit is érteni fogják. Ezt a véleményét egy - utóbb tévesnek bizonyult - analógiára alapozta. A z történt ugyanis, hogy a teljesen összezavarodott kritika, nem tudván mit kezdeni a „dadaista" Kassákkal, 1921/22-től hir telen felértékelte Kassák aktivista korának költészetét, sőt nemcsak felértékelte, hanem egyenesen „klasszikussá" is nyilvánította azt a költészetet, amelyet még öt-hat évvel ez előtt igencsak szapult. Kassák úgy okoskodott, hogy ez az egyszeri történet további öt hat éven belül nyilván megismétlődik. Köztudomásúan nem ez történt. Közben azért ő sem maradt egészen tétlen, mert többek szerint megbízatást adott Gáspár Endrének egy Kassák-monográfia megírására, mások szerint csak támogatta Gáspárt. Akárhogyan is volt, a könyv - Kassák Lajos az ember és munkája (így, központozás nélkül írt) címmel - 1924-ben megjelent Bécsben. Kitűnő könyv, példányai Magyarországra is eljutottak, Bóka László visszaemlékezése szerint egyetemista társaival együtt nagy izgalommal ol vasták. A könyv lényege a következő: Kassák minden műalkotása, így minden költemé nye is, Kassák egy darabja. Nem róla szól, hanem őt sokszorozza meg minden mű. Ám művei nem az Érsekújváron 1887-ben anyakönyvezett fiút, a Lajost sokszorozzák, ha nem a Mester, a Próféta, a Proletárművész Kassákot. Gáspár modernizált zsenikultusza azt sugallja, hogy Kassák egyfajta új Krisztusként mintegy saját testének-lelkének leglényegét nyújtja át egy-egy új művével a befogadónak, persze nem élvezkedés céljából, hanem azért, hogy a befogadó azt magáévá téve hasonlóvá váljék minden kollektív indi viduum legkollektívabbikához, a csupa nagybetűvel szedett KASSAK-hoz. Gáspárnak tökéletesen igaza van (vagy csakugyan maga Kassák diktálta a művet, egyremegy), ez az 1924-es munka olyan értelmezés, amely pontosan a lényegre tapint. Kassák valóban a saját művelődéseszményét - magatartásmodelljét nagyította fel a mindenkori IFJÚMUN KÁS (lelke ősibb fele) számára: hogyan dekonstruálható (hogyan ismerhető fel és von ható el általános elvként) a korszerűség eszméje a világ szerkezetéből, s hogyan alkal mazható az új művészet terén konstrukciós elvként. Korabeli ars poeticáját összefoglalva tehát olyasmi járhatott az eszében, hogy a szűz, a polgári kultúra által még nem megron tott ifjúmunkás megtapogat egy felhőkarcolót, megnéz egy képarchitektúrát, meghallgat egy Bartók-darabot és elolvas egy Kassák-verset, majd mindezt megértvén, ő maga is képes lesz a 'konstruktív', a művészi alkotó munkára. Ennyi az „érthetetlen" Kassák művek üzenete, amelyből a kortársak - Gáspár könyvének olvastán is - csupán annyit fogtak fel, hogy az érthetetlen darabokban Kassák leglényege van (elrejtve). No, ha így néz ki Kassák leglényege - mondották sokan - akkor nekünk nem kell. Többen azt gon dolták, hogy Kassák dadaista lett vagy elkeseredésében megbolondult, még többen azt, hogy a munkásosztály árulójává vált - hiszen ezeket a lila ködöket csak az urak értik.


De nem értették az urak sem. Ők vérig sértődtek és mélységesen felháborodtak például a 70. számú költemény (1927) kezdősorán: „A virágnak agyara van a felhőnek zöld kecskeszakálla" - holott prózába tördelve mindössze arról van szó, hogy 'a fenőtt, a valóság talaján álló Kassák potens; ő már erős hatást tud kifejteni, míg az a néhai ifjú Kassák, aki zöldfülű volt és kecskeszakállat viselt, nem a földön járt, hanem egy álomvilágban'. Azután válaszút elé került ez az ifjú - folytatódik tovább a vers - , azt az utat választot ta, amelyikre a hajlamai predestinálták, vagyis a szolgálat útját, a nehezebb utat, s most annak a sarát tapossa. A befejező rész is önmegszólítás: az ifjúkori, idealista én emelke dik a széllel egyre magasabbra, s a megvalósított, felnőtt kassáki én nem tartja kizárt dolognak (tkp. reméli), hogy elérheti még az ifjú (potenciális) Kassák egykor vallott szép eszményeit. Ehhez a „megfejtéshez" mindössze a Számozott költemények olvasására van szükség. Kevesen akadhattak, akik ezt a műveletet annak idején mind a 70 költe ménnyel elvégezték, illetve az is lesújtó véleményt nyilvánított - mint például József Attila - , aki végigolvasta ezeket a költeményeket (Kassák Lajos 35 verse. Korunk, 1931. 668-670. és Jelzés a világba, 510-513.). Kassák a közfelháborodás hatására a fenti sort megváltoztatta, végleges formájában „A virágnak árnyéka van a felhőnek aranyból koro nája" lett belőle. Kár, mert a virág (Kassák Lajos) agyara, foga jelent potenciát a Szá mozott költemények kontextusában („az asszonyok fogai tele vannak villámokkal" stb.); az árnyék, arany és korona kifejezések megfejthetetlenek, míg a felhő, a zöld és a kecs keszakáll bőven adatolt. Összefoglalva az eddig elmondottakat, a Ma-kör minden egyes Bécsben élő tagja számára világos volt, hogy magasrendű emancipációs művészi munkájuk 1919-es dupla megcsúfolása után, az adott körülmények között kizárólag közköltészettel foglalkozhat nak. Mivel az aktivizmus versnyelve csak „tiszta" indulatok - öröm, ujjongás, gyász, harag - stb. kifejezésére alkalmas, és a bukást sem lehetett örökké gyászolni, hamarosan mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az új versnyelv kialakításának szükségessége. Egy olyan versnyelv kialakításáé, amely alkalmas az ellentmondás, a diszharmónia műbe foglalására. „Azt ígértük, hogy minden jóra fordul, megteremtjük a Földi Paradicsomot a munkásosztály számára, s mégsem ez történt". Ez eddig gyász, ezt még el lehetne mon dani az aktivizmus versnyelvén, ám a gondolatmenet akármilyen továbbvitele lehetetlen ilyen hangnemben, példák rá Komját Aladár 1919 után írt költeményei („Irgalmatlanok vagyunk, nem várunk irgalmat tőletek!"; „A forradalom meghalt - éljen a forrada lom!"; Kommunista évforduló stb.). Barta és Mácza megpróbálkoztak a dadaizmussal is - kevés sikerrel (őket nihilizmussal vádolták). Ismétcsak Kassák, az aktivista versnyelv egykori megalkotója volt az, aki ezúttal is rátalált a közköltészet terén egyetlen lehetsé ges megoldásra (az 1920 utáni nem-közköltészeti avantgárd versnyelv megteremtésére példa Déry Tibor és Németh Andor emigrációs költészete). Kassák elvont avantgárd köl teményei nem gyűlölködnek és hallelujáznak fölöslegesen és alaptalanul, mint Barta Idő kristálya: Moszkva c. művében - illetve nem bizonykodnak Komját Aladár fent említett költeményeinek stílusában, hogy „legközelebb" biz'isten lemészárolják az összes burzsujt és szocdemet. Kassák egészen apró, kimerevített valóságdarabokból alkotta meg a maga tégláit vagy építőkockáit, s ezeket illesztette egymáshoz. így kapott helyet az el lentmondás és a diszharmónia - mindenfajta ellentmondás, nem egyedül a nagy bukás traumája - a költeményben, a jövőt illető ígéret pedig külön-külön öltött testet a min denkori műben, Kassák Lajos örök ifjúmunkás kenyérként és borként áthasonítandó üze-

6

Q


netében, az önművelés legfőbb elvévé tett korszerűségeszme feltétlen győzelmébe vetett hitben. Talán nem árt hangsúlyozni, hogy Kassák korszerűségeszméje lényegének nem „a lokomotivok létezése fölött való kényszeredett örvendezést" tartotta (Szerb Antal), s az új művészet „brutális egészségével" nem „a sofőrtípus művészetét" szándékozott a magyar szellemi életben meghonosítani (Keyserling nyomán Komlós Aladár). A kassáki korszerűségeszme képes Bibliájában, a Moholy-Nagy Lászlóval 1922-ben Bécsben közö sen kiadott Új művészek könyvében sem a szellőzőberendezés vagy a repülőgép fetisizá lása a cél. A két művész arra akar rámutatni, hogy az újítás, hogy mindenfajta innová ció: szétbontás, analízis, és kreatív, magasabbrendű összerakás útján keletkezik, a techni kában és a művészetben egyaránt. A művészetben erre mindenki képes, s az alkotásnak az akaraton és a gyakorlaton kívül egy feltétele van csupán: az újfajta analitikus látás mód elsajátítása. Nem véletlenül szerepel a bécsi Ma anyagában William Carlos Willi ams Egy magányos tanítványhoz (To a Solitary Disciple) c. költeménye (VIII. évf., 1922. dec), hanem mintegy az Új művészek könyve üzenetének irodalmi leképezéseként. Gáspár Endre sajnos nem hibátlan fordításából is világos: a megfigyelés, a súlyok, a formák, az arányok, a színek egymáshoz és a világhoz való viszonya a lényeg. W. C. Williams költeménye lineáriasan olvasható, mondanivalója is a szukcesszió elvén épül. Ezt a beidegződöttséget, ezt az ösztönné vált olvasási képletet kellett volna az olvasónak kiküszöbölnie a Számozott költemények befogadásakor. Egyetlenegy dolgot nem lehetett csinálni a kassáki elvont avantgárd költeménnyel: nem lehetett „egyenesben", nem lehe tett közvetlen közlésként olvasni, mert úgy értelmetlen volt. Természetesen kivétel nél kül mindenki egyenesértékű közlésként olvasta a Számozott költeményeket, a vájtfülűek is legfeljebb az egyes szegmentumok szimbolikus jelentését firtatták - szintén hiába. Ugyanakkor már a kortársak sem az olvasói elvárás, hanem az olvasási gyakorlat teljes semmibevételével magyarázták a kassáki versnyelvváltás, önmegsemmisítő jellegét. A z elvárást még figyelmen kívül lehet hagyni - mondotta 1921/22 táján az értelmezők nagy része - , hiszen Kassákék 1915 és 1920 között is olyasmivel jelentkeztek, ami a magyar irodalomban azelőtt ismeretlen volt. Ám a versnyelv nem keresztrejtvény, a költemény ben rébuszokban beszélni nem lehet, mi több, nem etikus dolog, mert a célcsoport, a szenvedő munkásság kigúnyolása. A Kassák-kör a nagy váltás hatására elemeire hullt Bécsben, Kassákot egyre ke ményebben támadta a kritika, az újonnan jöttek, az egészen fiatalok (Pán Imre, Kristóf Károly és a többiek) már nem tudtak a magasztos forradalom- és népnevelés-eszménnyel mit kezdeni. Előre látható volt, hogy a Ma a legáldozatosabb munka ellenére sem tartha tó tovább, miután egymás után minden utódállamban betiltották a terjesztését. Egyébként is az utolsó számokban a fiatalokon kívül szinte már csak külföldiek szerepeltek. Véle ményem szerint Kassák - az irodalomtörténet általánosan elfogadott véleményével szem ben - nem emigrációja elején került súlyos válságba, hanem a magasrendű versnyelv teremtésének fogadtatását jellemző teljes értetlenség láttán. Meggyőződése szerint az új versnyelv kialakítása sikerrel járt, új költeményei magasabbrendűen fejezik ki ugyanazt a közösségi elkötelezettséget és emancipációs szándékot, ami aktivista korának líráját is jellemezte. A körkörös támadások azonban még az ő konokságának falán is át-átcsaptak és elevenbe értek. Ennek a kétségkívül bántó és Kassák szempontjából teljesen jogtalan általános értetlenségnek a láttán nyilván valóban kapóra jött a Bécsi Magyar Újság fel kérése, és szinte önmagától értetődött, hogy Kassák e célra legutolsó nagy munkáját,

B8


A ló meghal... önéletrajzi visszatekintését fordítja le prózára és bővíti ki jelentős mérték ben. Elhatározásában nagy szerepet játszhatott az a felismerés is, hogy a korszerűségről és az önművelésről, valamint e kettő kapcsolatáról vallott nézeteit prózában, közért hetően és nagy terjedelemben fejtheti ki. Kassákot tehát az Egy ember élete megírásának kezdetén nem egy esetleges újabb stílusváltás gondolata foglalkoztatta, hanem önmaga (és ezáltal: „új költészete") újabb, minden eddigi magyarázatnál nagyszabásúbb magya rázatát szerette volna adni. A z már más kérdés, és valóban gondos filológiai vizsgálatot igényel, hogy az Egy ember élete, valamint az irányregények írása közben egyáltalán nem látványosan, hanem kézen-közön valahogy mégiscsak elsikkadt az elvont avantgárd költemény, és átadta a helyét annak az ismét „érthető", ám művészi szempontból nem túlságosan bonyolult, nem túl változatos versnyelvnek, ami Kassák költészetének utolsó három évtizedét jellemezte. A z önéletírás kezdetén még szigorúan megkülönböztetett ka tegóriákról volt szó, hiszen Kassák a regényfolyam legelején kifejti: költészetét művé szetnek tekinti („a verseim élnek önmagukban"), míg önéletírását nem tekinti művészi alkotó munkának, hanem mintegy használati utasításként bocsájtja az olvasók (a mun kásolvasók) rendelkezésére. Ezt az állásfoglalását az emigrációból hazatérve, 1926 végén egyik első, ismét Magyarországon adott interjújában is megerősíti a Magyar Hírlap tu dósítójának. A rövid tudósítás „Más a leírás, más a megírás..." címmel jelent meg a lapban (1926. 253. 17.): „Kassák Lajos író hétévi távollét után ma visszaérkezett Budapestre. Megkérdeztük, hogy milyen tervei van nak, mire a többi között ezeket mondotta: - Mindenekelőtt egy regényt akarok írni, amelynek a szereplői munkások. Nem agitációt akarok ezzel szolgál ni, hanem művészetet adni, mégpedig nem szentimentális nyomorfrázisok hangján, hanem egyedül a tiszta mű vészet eszközével. Stílusára nézve nem naturalisztikus, mindamellett szigorúan történéseken keresztül ábrázolja alakjait. Ezután megkérdeztük Kassákot arról a többfelől felmerült szempontról, amely szerint sokan csodálkoznak hogy a Nugat-ban most folyó, regényformájában megírt önéletrajzának megírási formája emlékeztet annak a régi irodalmi tábornak a formáira, amelyekkel ő mindig szembehelyezkedett. - Bennem is éppúgy él az ember, mint a művész - felelte Kassák - és mind a kettő munkásságomból egyaránt kiveszi részét. Míg az életrajzomat csupán leírásnak tekinthetem, addig a költészetem már megírás. A verseim élnek önmagukban. Lehetséges azonban, hogy életemben erősebb vagyok, mint verseimben. Ezután a következőket mondotta: - Hétévi távollétem alatt összeköttetésbe kerültem a világ összes új művészi képviselőivel. Érintkezésem nem szakadt meg a magyar fiatalokkal sem [...]. Én a magam részéről dolgozni akarok tovább is - csak ezzel törődni - menni változatlanul azon az. úton, amelyen elindultam." [Kiemelések az eredetiben D . P.]

A rövid nyilatkozatban leginkább két dolog tűnik fel: Kassák egyrészt a folytonosságot hangsúlyozza művészetében, másrészt meg különbséget tesz az alacsonyrendű „leírás" és a magasrendű „megírás" között. A fogadtatástörténeti dokumentumok egyöntetű tanulsá ga szerint a kortársak egyik állítását sem hitték el. A z utóbbit teljes joggal nem, hiszen az első három kötet megjelenését követően már maga Kassák sem erőltette az Egy em ber élete puszta használati utasítás-jellegét, ő maga sem tett már különbséget a „leírás" és a „megírás" között, ami 1926-ban viszont nyilván még lényeges, sőt alapvető megkü lönböztető jegynek tűnt számára, és lényegében azt jelenthette, hogy egy „megírt" iro dalmi műalkotásában a művészi elvonás révén benne van az egész kassáki univerzum, míg a leírást pusztán információértékű közlésnek tekinthette. Hogy a kortársak az elvont avantgárd költemények és a sültrealistának tűnő próza szoros kapcsolatát nem ismerték fel és így nem is hitték el: hihető és érthető. A hasonló megnyilatkozások példájaként

6 ^


álljon itt Schöpflin Aladár kritikája, amely a 4-5-6. k. - Vergődés, Kifejlődés, Háború megjelenése után látott napvilágot a Nyugat hasábjain {Nyugat, 1932. I. 164-167.): „[...] A z önéletrajz 1916 októberében végződik. Ez az az idő, mikor a Tett betiltása után a Ma megindult. Azt a szakadékot, amely az önéletrajz és a két folyóiratban, majd más művek sorában kifejtett elvek és a végrehaj tott írói gyakorlat között van, az önéletrajz nem hidalja át és meg se magyarázza. Kassák maga is aligha hiszi, hogy a dolog elintézhető a legelső kötet előszavának ama kijelentésével, hogy az önéletrajzot nem tekinti irodalmi műnek. Akárminek tekinti, mégis csak írói mű, kvalitásainál, módszereinél és előadásmódjánál fogva regény, egy életnek a regénye. Regényíró műve, nem mémoire-íróé. Különös, eddig meg nem magyarázott kettősséggel állunk itt szemben, annál is inkább, mert Kassák egyéb regényei is az önéletrajz realisztikus esz közeivel vannak írva. Ha az önéletrajznak még lesz folytatása, a rejtvény megoldását is elvárjuk tőle."

A z önéletrajznak még lett folytatása, s Kassák a rejtvény megoldását nemcsak ott, a Károlyi-forradalomban és a Kommünben magyarázza, hanem valójában mind a nyolc kötetben is, mégsem volt képes megértetni eljárásának lényegét sem a korabeli olvasók széles rétegeivel, sem az érzékeny kritikusokkal. Kassák központi fogalmát, amit vagy nem értettek, vagy félreértettek a korabeli értelmezők, itt „az esztétika érvénytelenítése" címszóban kell megjelölnünk. Kassák 1916-ban, A Tett tizedik számában, Programm címszó alatt fejtette ki a hagyománytagadás magyar változatát. Babits a kassáki Prog ramm hatására írta meg nagyszabású avantgárd-kritikáját (Ma, holnap és irodalom cím mel, Nyugat, 1916. II. 328-340., és Jelzés a világba, 99-111.) Ebben Babits a (művészi és irodalmi) hagyomány teljes elvetésének képtelenségére mutatott rá, s ezt az érvelést előtte is (Kosztolányi, 1914-es fordítás-antológiája olasz részéhez írt eló'szavában), utána is (Déry Tibor, 1921-es nagy tanulmányában, in: Független Szemle, 1921. 301-308., 358-365. és Jelzés a világba, 252-273.) többen megfogalmazták és használták. Ebből az érvrendszerből fejlődött ki az 1920-as évek közepére-végére az a kritikai toposz, hogy a magyar hagyománytagadás jellege Kassák önmúvelő („autodidakta") voltával magya rázható. Ez így, ilyen formában, a magyar avantgárd irodalom egészére vonatkoztatva nem állja meg a helyét. A kassáki „új költészet" és a kassáki önművelés összefüggése viszont nyilvánvaló. A z érvelés rövid összefoglalását Halász Gábor adja: „[...] A forradalmár elméletgyártó, a konstruktivista költészetromboló jármukba fogták benne az írót, hangossá gukkal, groteszkségükkel, ürességükkel elsorvasztva alkotó erejét. Kassák persze ezt a világért sem ismerte volna el. Legsajátabb énjét tisztelte gondolataiban, hiszen évek fáradságával termelte ki magából és büszke volt eredetiségükre. A z autodidaktát gondolatai kompromittálják és művészi eredményei mentik meg. [...]" (Napkelet, 1928. I. 700-701.)

Vagyis e szerint az érvelés szerint a tudatos Kassák rossz művész, az ösztönös Kassák jó művész. A z önművelő, a hagyományhoz nem (annyira) kötődő művész keze alól nem jöhet ki igazán értékes munkadarab. A művészet „szent szolgálat", csak elhivatott, tanult ember lehet művész, vagy pedig olyan tanulatlan, akit tehetsége mintegy révületben a Parnasszusra emel. A z „új művészek" 1909-től kezdődően szerte a világon el szerették volna vágni, s hitük és akaratuk szerint el is vágták a múlt, a nyomasztónak érzett kulturális örökség köldökzsinórját. Ugyanazt hangoztatták, mint amit csaknem nyolc évtizeddel később, pl. az 1986-os budapesti Wheatland-konferencián hangoztatott az egyik neves afrikai író: el kell vágniuk a görögöktől Dantén át Dosztojevszkijig kígyózó hagyományzsinórt (Kas sák 1920 szeptemberében a Bécsi Magyar Újságban pontosan ezt a kifejezést használta), és el kell vágniuk az arab hagyományhoz fűződő másik hagyományzsinórt is. Meg kell


teremteniök a maguk fekete-afrikai irodalmát, amely nyilván a helyi vándorló bárdok, a fekete (Tinódi Lantos) „town-criers" hagyományán alapul majd. Ugyanez az elkülönülé si törekvés figyelhető meg napjainkban az észak-amerikai egyetemeken és a nyugati tár sadalmakban, a „political correct" néven emlegetett mozgalom keretében (Gianni Riotta: Vesszen a nyugati kultúra! [ném.] in: Wespennest, 1992. 87. sz. 4-10. 1.). Földünk lakos ságának már jelen pillanatban is csak körülbelül 10%-a fehér ember, a következő három évtizeden belül ez az arány az előrejelzések szerint mintegy 5%-ra fog csökkenni. Főleg a feketék és a latin-amerikaiak számára tűrhetetlen a fehér „kultúrimperializmus", az a tény, hogy akár a szórakoztató, akár a magaskultúra termékeit nézzük, a tömegkommu nikációban világszerte mozgatott kulturális anyag döntő többsége fehér produktum. A z utóbb ismertetett jelenség természetesen ezredfordulós fejlemény, csak azért húztam meg idáig a vonalat, hogy ne vesszünk bele a történeti (avantgárd) hagyománytagadás, ha gyományrombolás stb. egykor érzelemdús szövevényébe, hanem a kellő távolból - csak nem egy évszázad távolából - szemléljük tárgyunkat. A „hagyományos esztétika", a kulturális hagyomány érvénytelenítésének több módja kínálkozott a századelőn. Ezek leglátványosabbika a felgyorsult mozgás látványá nak kubofuturista, szeletes, szelvényszerű egymás mellé helyezése volt (Marcel Duchamp: Lépcsőn lefelé menő akt No. 2., 1912. Olaj, vászon, 146 x 89 cm. Philadelphia, Philadelphia Museum of Art). Hiába hangoztatták az olasz futuristák, hogy egy verseny autó szebb, mint a Szamothrakéi Niké szobra, és hogy „köpjünk mindennap bátran a művészet oltárára" - a kubizmus formanyelve nélkül ezt legfeljebb a pointillizmushoz hasonló digitalizálással tudták kifejezni (Giacomo Ballá: A pórázon vezetett kutya dina mikája, 1912. Olaj, vászon, 90,8 x 110 cm. Buffalo-New York, Albright-Knox Art Gal lery). Létezett a dadaista kollázs (Grosz, Hausmann, Schwitters) és a polgárpukkasztás is (Schwitters: Anna Blume - megjegyzendő, hogy Kassák is éppúgy „Annának" és „virág nak" tartotta magát, akár Schwitters, erre a későbbiekben még visszatérek). Szellemes az a Duchamp által (második módszereként) alkalmazott érvénytelenítés, amelynek egyik mintapéldánya 1919-ben keletkezett L.H.O.O.Q. c. képe (színezett műnyomat, 19,7 x 12,4 cm. Magántulajdon, Párizs). A Gioconda bajusszal és szakállal ellátott reprodukció jának kapcsán írja Somlyó György, hogy míg Picasso mindenből tudott valamit csinálni (egymáshoz illesztett kerékpárkormány és -nyereg: bika), addig Duchamp mindenből tu dott semmit csinálni. Marcel Duchamp a Mona Lisa „rejtélyes mosolyát" Leonardo homoszexualitására vezeti vissza. A kép alá írt kriptogramm feloldása: »Tüzel a segge« (elle a chaud au cul), talán ezzel a belső tűzzel magyarázható, hogy a képen látható vizek - a szokásos korabeli ábrázolásmódtól eltérően - befelé folynak. Ebben az esetben Duchamp ráadásul állítólag megelőlegezte a későbbi kutatást, amely szintén nem zárja ki, hogy a Gioconda a művész önarcképe. Duchamp munkája tehát egy bizonyos esztéti kai norma, hagyomány érvénytelenítése, ^semmivé tétele", s nem az eredeti megsemmi sítése (ilyenről volt szó akkoriban, a Mona Lisa a századelőn rövidebb időre eltűnt a múzeumból, állítólag Apollinaire is benne volt az ügyben). A z avantgardisták valóban az eszmei köldökzsinórt akarták elvágni, tehát nagyhangúskodtak, festettek, ragasztottak, ír tak és bohóckodtak, ám tudomásom szerint a maga tárgyi valóságában világszerte sehol sem tettek tönkre „klasszikus" műalkotást, ezt meghagyták a Hitlereknek és Sztálinok nak, mintegy (a művészetpusztításban szintén ártatlan) Alisza Rudolfjevna Golenkina 1922-es agitációs porcelántányérjára festett motívum beteljesítéseképpen: Lángra lob-

7


bántja az egész világot a III. Internacionálé fáklyája. (A Szentpétervári Porcelángyár Múzeuma.) A kép közepén szárnyas lovon száll a fáklyavivő, alatta füstfelhőben és lángtengerben megsemmisül a klasszikus görög-római hagyomány, amelynek pusztulását a jobb oldalon magába roskadó görög templom szemlélteti. Ez után az elnagyolt és vázlatos áttekintés után nézzük most már meg azt, ho gyan, milyen módon érvénytelenítették azok a magyar avantgardisták a hagyományt, akiknek ez így kimondottan is a szándékukban állt. Egy(néhány) szóban összefoglalva, komolyan, átgondoltan, felelősségük teljes tudatában, szinte valóban „Berzsenyi férfias" kiállására emlékeztetően. Ez akkoriban persze nem tűnt fel, a kritikusok mind azzal vol tak elfoglalva, hogy elhelyezzék, magyarázzák vagy vitassák az irodalmi-művészi ha gyomány teljes megtagadásának lehetséges voltát és belátható következményeit. A nagy átrendeződés után - ma tudjuk: nem volt az - viszont tisztán kitűnik a magyar „új mű vészet" rendkívül átszellemült, a társadalom javát akaró, korabeli kifejezéssel „etikus" jellege. Ez teljes mértékben érvényes az irodalomra is, ám én ismét egy képzőművészeti példasoron szeretném bemutatni a fenti gondolatmenet hátterét. Benedetta olasz futurista 1924-es képe, a Robogó vonat éjjel (Olaj, vászon, 49,5 x 66,5 cm. Roma, Luce Marinetti Collezione) kékesfekete alapon előrevágódó sárgásfehér spirálist mintáz, mintegy az ir tózatos erő és dinamika absztrakciójaként. A dél-tiroli Erika Giovanna Klien mindkét vonatképe, 1925-ös (Ceruza, szén, tinta, akvarell, papír, 17,5 x 29,5 cm. Yale University Art Gallery) és 1926-os (Olaj, vászon, 59,5 x 100 cm. Magángyűjtemény, München) gőzmozdonya a kubofuturizmus ritmizáló, gyors és felszabadult ütemet sugalló alkotása, melyeken a formák és a pasztellszínek együtthatása révén megjelenik a mozgásban levő, a szép ütemesen mozgó gép. Gino Severini két 1915-ös vonatképe is „ideologizál". Pán célvonat c. alkotása (Olaj, vászon, 116,5 x 87,5 cm. New York, Richard S. Zeisler Col lection) középtengelyében, kubista tájban, kubista gőzfelhőkben halad fölfelé, előre, a páncélvonat szürke teste, amelyre a néző így fölülről pillant rá. Agyúcsövei, valamint a fedezékéből tüzelő acélszürke, arctalan katonák fegyverei hátrafelé ontják a tüzet. Össze fogott, rettenetes tűzkészség pusztító erejű kirobbanását idézi ez a nem túl dinamikus kép. Kórházvonat c. képe (Olaj, vászon, 117 x 90 cm. Amsterdam, Stedelijk Museum) ennek ellentéte, nem erőt, hanem az erő szétesését (rekonvaleszcenciáját) ábrázolja, Severinire elég kevéssé jellemzően, kissé a kollázstechnikára emlékeztető módon. A fran cia kórházvonat itt is a kép középtengelyében helyezkedik el egy fás, erdős tájban, szivarszerűen, puhán, barnán. Műtőlámpa, kórházi ágy és takaró, ülőpad, ápolónő egy-egy jellegzetességgel ábrázolt ikonja mellé a sebesült katonák időtöltéseit idézi meg: Le F i garo, illetve Journal Amusant. A vonat két oldalán megjelenő távíródrótok nyilván az otthonra, a sebesültek szeretteivel létesített kommunikációra utalnak. Megemlíthetnék még más vonatábrázolásokat, például Cesare Simonetti onomatopoetikus szalagköltemé nyét: Treno in corsa, vagy Sonja Delaunay a párizsi Centre Pompidouban található 1913-as Cendrars-illusztrációját: a 193,5 x 18,5 cm-es olajfestmény mellé van ragasztva A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája - a kép méretei miatt írta Németh Andor, akinek még az első világháború kitörése előtt sikerült megtekintenie Párizsban, hogy létrán állva kellett olvasni. A magyar vonatképek mások. Bortnyik Sándor Vörös mozdony című, 1918-ban festett képe (Olaj, karton, 44 x 33,5 cm. Budapest, Magyar Munkásmozgalmi Múzeum) mintegy emberszabású gép. A kép előterében rézsútosan fekvő talpfák, a gép kéményé

in


bői bodorodó füst a statikus ábrázolás ellenére egy bizonyos készenléti állapotot, bizo nyos visszafogott, szolgálatkész erőt sugallnak. Okos két szemével, lökhárítóival, csúcsosan és harciasan előremeredő tolólapátjával a mozdony mintha azt kérdezné a szem lélőtől: mit parancsolsz, kis gazdám? - amire a kép által „előregyártott" válasz termé szetesen csak az lehet, hogy „teljes gőzzel előre az emancipáció szolgálatában!". Stati kus vonatábrázolás Moholy-Nagy László 1920-as Nagy vonatkép c. alkotása is (Olaj, vászon, 100 x 77 cm. Lugano, Thyssen-Bornemisza-Gyűjtemény). Berlini korszakának kezdetén készült, tehát már a nagyváros és a technika körébe utalja tárgyát, ám ugyanak kor az orosz forradalmi művészet hatásáról is tanúskodik. A z olajfestményen a mértani idomok és a vasút formavilágából származó kimerevített törmelékdarabok rendje mint egy kollázsszerű elrendezést sugall (a kommunikációra utaló elmaradhatatlan távíródró tokkal), s a képbe szerelt számok és betűk is ezt a hatást látszanak erősíteni. Nos, ezt a talán csak idézet- vagy utalásképpen felfogható „berlinies" kollázsszerűséget egyensú lyozzák érdekes módon a szintén utalásszerű szuprematista elemek, elsősorban azok a nagy ívű átlók, amelyeknek a kép sajátos dinamikáját köszönheti. A Nagy vonatkép min den statikussága ellenére ugyanazt a lefojtott, szolgálatkész (emancipatorikus) erőt jele níti meg, mint amit Bortnyik Vörös mozdonya, természetesen más módon, a MoholyNagy egész korai németországi munkásságára jellemző keleti és a nyugati avantgárd eszmevilág és képzőművészeti technika érdekes keverékével. Ugyancsak statikus mozdonyábrázolás Kassák Lajosnak az a két képe, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria 1987-es Kassák-kiállításának katalógusa a 127. és 128. szám alatt említ. A z első, a mozdony kéményéből kígyózó füst nélkül, 1921-ben keletkezett (Gouache, papír, 39 x 29,5 cm) és Párizsban, Denise René tulajdonában van, míg a má sik egy évvel későbbről, 1922-ből datálódik (Gouache, papír, 36,6 x 27,5 cm), és a kölni Galerié Gmurzynska tulajdona. Bortnyik Vörös mozdonyához hasonlóan itt is előrefeszül a mozdony csúcsos orra, csak nem a néző felé mutat, hanem bal oldalra tartó lassú, ám nagyerejű mozgást sugall, ennek megjelenítéseképpen mindkét ábrázoláson le van csip pentve a gép orrahegye. A magyar művészek egyedülállóak a statikus mozdonyaikkal, amelyek egyértelműen a negyedik rend felemelkedésének érdekében kifejtett szolidáris gépi erő emancipatorikus voltát hirdetik. Gondoljuk meg, hogy már Petőfi is lelkende zett a vonatokért (száz vasutat, ezret), s akkor csaknem egy évszázadra rá jön egy fiatal művésztársaság, és ugyanazt a vasparipát kezdi dicsőíteni, mint Petőfi. Nem véletlenül kérdezte meg Babits 1916-os híres kritikájában Kassákékat, hogy tudják-e: az általuk istenített Whitman Petőfi kortársa volt. Természetesen tudták, mint ahogy Petőfi vasútdi csőítésével is tisztában voltak. Ám az olasz futuristák, vagy a magyar avantgardisták nem elsősorban tömegközlekedési eszközt láttak a vonatban, különösképpen a mozdony ban nem, hanem a vasutat és azon túlmutatóan mindenfajta gépi erőt és technikai tár gyat csak társadalmi és esztétikai elképzeléseik vetítővásznául használtak fel, olyan mé diumként, amelynek segítségével utópikus-eszmei mondanivalóikat képesek voltak anyag szerűen megjeleníteni. Ebben az összehasonlításban viszont feltűnő a magyar művészek visszafogottsága, társadalmi felelősségtudata és az általuk alkalmazott újítás igen mérsé kelt jellege. Kassákra 1913-ban mély benyomást gyakorolt a futuristák és expresszionis ták kiállítása a Nemzeti Szalonban Budapesten, különösképpen Carlo D. Cárrá: Galli anarchista temetése c. monumentális festménye hatott rá 1911-ből (Olaj, vászon, 198,7 x 259,1 cm. New York, The Museum of Modern Art). Élményei hatására írta Anarchista-

7 ^|

DERÉKY P Á L : KASSÁK L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

temetés című elbeszélését („Carlo D. Cárra »Anarchista temetés« című képe alá", A Tett, 1915. 25-28.). A festmény képzőművészeti megoldását Kassák írásművészeti megoldá sával egybevetve rögtön feltűnik Kassák visszafogottsága. Ugyanez vonatkozik a vers nyelvre is. A versnyelvújító Kassák-kör sem ment el 1920 előtt olyan messzire, mint az olasz vagy az orosz futuristák, ehhez a megállapításhoz elég Kassák: Eposz Wagner maszkjában c. 1915-ös verseskötetének hangját összehasonlítani Marinetti: Csata - súly + szag c. költeményének magyar fordításával (A Tett, 1916. 251-253.) - persze némileg más alapon, mint azt a Petőfi Irodalmi Múzeum 1975-ös repertóriuma sugallja, amely ben a 156. tételszámot viselő költemény képzőművészeti tanulmányként szerepel. Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy a magyar avantgardisták hagyomány-érvény telenítése mind az irodalomban, mind a képzőművészetben messzemenően tekintetbe vette a magyar irodalom és a magyar képzőművészet szerves fejlődésének jellegét, és az 1910-es években csak úgy és csak ott újított, ahol arra múlhatatlanul szüksége volt minden egykorú nagyhangúskodásuk ellenére. A z újító mozgalmak iskolaszerűsége is ta gadhatatlan. Igaz, hogy közvetlenül az újítás pillanatában maga az újítás ténye valamint az újítás módszere és az ilyen módszerrel készült művek ellenérzést váltottak ki (az iro dalomban nagyobbat, mint a képzőművészetben), viszont az is igaz, hogy ez az ellenér zés nagyon gyorsan elült, és egy évtizednél rövidebb idő alatt az „aktivizmus" maga is elfogadott hagyománnyá vált Magyarországon. Ennél az újításnál radikálisabb újítást azonban nem lehetett büntetlenül véghezvinni a 20-as években, különösképpen az akti vistákat küldte vissza a kritika az egykor saját maguk által kijelölt pályára azzal - s itt térünk vissza Schöpflin bevezetőben említett írásához - , hogy nincsen semmi hasonlóság vagy folyamatosság az aktivista, és az elvont avantgárd („konstruktivista") költemények, valamint az Egy ember élete stílusa között. Ez persze, éppen Kassák esetében, messze menően téves következtetés volt. Aktivista és elvont avantgárd költeményei kapcsolatá ról már esett szó, most azt nézzük meg röviden, hogy felfedezhetőek-e, s ha igen, mely nyomai fedezhetők fel ez utóbbi „műfajnak" a regényfolyamban. Kassák elvont avantgárd költeményeit alapvetően három sajátosság egyidejű meg léte jellemzi: a) énelhasonulás (de nem a következetesen alkalmazott, teljes változatában, vö. Kulcsár Szabó Ernőin: Új írás 1987. 5. 126-141.) b) deszemiotizálás (de nem a következetes, az egész műalkotásra kiterjedő formá ja, vö. Bernáth A.-Csúri K . in: Formateremtő elvek a költői alkotásban, Budapest 1971., valamint uők. in: E. Fischer-Lichte-K. Schwind (Hrsg.): Avantgárdé und Postmoderne. Tubingen, 1991. 161-189.) c) montázsszerkezet Kassák az önéletrajzi regényben valóban a minimálisra csökkenti az énelhasonulást, de kétségkívül él a módszerrel. Ez a - különösen az első könyvekben - következe tesen alkalmazott módszer az, amelynek hatását a kritikusok kíméletlen őszinteségként észlelték és nyugtázták ). A deszemiotizálásból is csak annyi marad meg, hogy Kassák beállításokat fényképez, tehát mint egy film anyagának előkészítésekor, környezetükből kiszakított nagyobb beállításokkal dolgozik, s majd azokat vágja később egymás mellé, ötvözi „szerves" történetté. A z Egy ember élete montázsszerkezetes építésmódja annyira nyilvánvaló, hogy véleményem szerint nem szorul különösebb magyarázatra. A korabeli irodalomértelmezés eszköztárában a fent említett három fogalom közül kettő - az énel2

4


hasonulás és a deszemiotizálás - ismeretlen volt. A z olyan művelt és érzékeny kritiku sok, mint Szerb Antal, Halász Gábor vagy Komlós Aladár persze sejtettek valamit. Ha lász Gábor szavaival: „Talán a formák élessége [kiemelés tőlem, D. P.] az egyetlen, amit régibb tanulságaiból hasznosíthatott, egyébként egészen újat kellett adnia, hogy végre kifejezhesse magát." (Napkelet, 1928. I. 701.). M i a „formák élessége", ha nem Kassák építőkocka-rendszere? Egy (kubo)futurista protoformával kezdte, az Örömhöz vagy a Mesteremberek szövetében még több a vallásalapítás, mint bármi más. Ez a - mondjuk középnagy - forma a Máglyák énekelnek és A ló meghal... munkája során felaprózódik, digitalizálódik, s az Egy ember életében Kassák tulajdonképpen nem csinál mást, mint ennek a formának az egészen apró kockáit hatalmasra felfújja, ugyanolyan blow up-tech nikával, mint amilyennel Roy Lichtenstein a comics miniatűrjeit nagyította hatalmassá (Whaaam! 1963. Magna, vászon, 172,7 x 406,4 cm. London, Tate Gallery). Halász Gáborékat saját ízlésbeli korlátaikon kívül nem kötötte idegen prekoncepció, s ezért a 30-as évek közepére lényegében hasznos kísérletnek nyilvánítják az absztrakció területére indí tott Kassák-expedíciót (Szerb Antal: „Azt az embert, aki annak idején frissen olvasta a Mát és ma újra elolvassa, különös meglepetések érik. A z első az, hogy a verseket és prózákat, melyeket akkor érthetetlen halandzsának tartott és azért olvasott el, mert mu lattatta ez a szervezett értelmetlenség, ma már könnyen meg lehet érteni. [...] A másik meglepetés az, hogy a Ma programjából mennyi minden megvalósult azóta, mennyi minden ment át az irodalmi tudatba. [...]"). Ezt a nyugatos „hadd menjen a maga útján" beállítottságot vulgarizálták a 2. világháború után azzá a képzavarnak sem utolsó iroda lomtörténeti közhellyé, hogy az avantgárd „termékeny zsákutca" volt. A z Egy ember életének fogadtatástörténeti dokumentumait áttekintve mégis azt kell mondanunk, hogy a megnyilatkozások döntő többségében a recenzens nem helyez kedett a fent vázolt megengedő álláspontra, s miután zavarta a kassáki életmű három addig az időpontig belátható korszakának munkái között fennálló hasonlóság-, folyama tosság- vagy következetesség-hiány, igyekezett hát magyarázatot találni reá - kerül ami be kerül. Kállay Miklós írja: „Kassák Lajos könyve, amelyhez hasonló konfesszió nem igen van irodalmunkban, hatalmas bizonyíték a szer ző rendkívüli írói kvalitásai mellett, de csaknem ugyanilyen erejű vád a költő ellen. Kassák önvallomásának keresetlen őszintesége, az a közvetlen és természetes egyszerűség, amely a kötet minden egyes szavából sugá rozza ki az igazi élmény hevét, az a kiegyensúlyozott realizmus, amely így csak a klasszikus remekművekben van meg s amely Kassák művét a most induló magyar neoklasszicizmus egyik jelentős alkotásává avatja, szó val az egész mű szelleme és hangja merő ellentétben áll Kassák mai költészetével. Ebben a költészetben is van erő, a versek egyes soraiból robusztus súllyal dübörgő fantázia megkapó képei bontakoznak elénk, de az egész költészet még nem őszinte. A mechanikai és dinamikai kultúra romantikájából kisarjadt páthosz pózát erőlteti magára. A konstruktivista elgondolásnak nemcsak a belső tartalomban, hanem a tipografizálásban is megmutat kozó manírja látszik rajta. A logikátlanság, a képek összefüggésének kuszáltsága mind keresett extravaganciája ennek a programszerűen modern, tudatosan eredeti költészetnek, amelyről senki sem hinné el, ha nem tudná, hogy ugyanannak az írónak a munkája, aki az Egy ember élete megkapó, friss szépségű fejezeteit írta. [...] Ennek az Önéletrajznak a legszorosabb összefüggésben kell tehát állnia a költő lírájával, alapját, magyarázatát, kulcsát kell adnia, meg kell mutatnia az élet hatalmas támasztó pilléreit, amelyik a költészet egekbe tornyosuló kupoláját emelik. Nos hát ez a szoros összefüggés Kassák konfessziója és mai lírája között nincs meg. Sőt, hitem szerint teljes az ellentét az író szellemének két megnyilatkozása között. [...] A líra konfessziója egészen más, mint ennek a konfessziónak a lírája, következésképp az egyik nem őszinte. S hogy melyik nem az, arra nagyon könnyű a felelet, mert egyszerre megérzi Kassák lírájának keresettségét, akit ennek az önéletrajznak minden művészi szándékoltságon felülálló művészete: a határtalan őszinteség megfogott." {Könyvbarátok Lap ja, 1928. 2. 154-156.)

79


Kassák balszerencséjére frappáns, az olvasóközönség nagyobb részét kielégítő magyará zattal csak a baloldali (kommunista) kritika szolgált: szerinte igenis van folyamatosság a kassáki életműben, mégpedig az, hogy Kassák minden műfajban hazudik. Láttuk, hogy ez a magyarázat fentebb ismertetett szelídebb formájában („következésképp az egyik nem őszinte") a nem-baloldali kritika számára sem volt idegen. Németh Andoron kívül nem akadt egyetlenegy olyan komoly korabeli kritikus sem, aki kedvét lelte volna a Számozott költeményekben, aki - mint ő tette - többre becsülte volna Kassák kísérletező költészetének értékét a nagyszabású önéletrajzénál. A z elvont avantgárd költemény olvastán a legtöbb kritikus szörnyülködve csóválta a fejét, a kommunisták pedig tajtékzottak Kassák osztályárulásának mérhetetlen cinizmusa miatt. Álláspontjukat a kellő tudományossággal és évtizedekre terjedő hatással Lukács György foglalta össze, akivel Kassák már a Tanácsköztársaság idején összerúgta a patkót. Kas sák elmondása szerint Lukács fegyveres katonai frontszolgálatra akarta kényszeríteni őt, s amikor ezt megtagadta, pisztolyt fogott rá. Lukács ezt - alaposan megindokolva okfej tését - képtelenségnek nevezte. Ebben az ügyben az igazság ma már valószínűleg meg állapíthatatlan. Lukács György verziója magyarul először az újvidéki Új Symposionban jelent meg (Eörsi-Vezér: Életrajz magnószalagon, 2. rész, 197. sz. (1981). 315-327. 1.), Kassák verziója pedig már olvasható volt az Egy ember élete 1935-ös kiadásának utolsó kötetében. De nem csak, sőt nem is elsősorban a pisztolyügyről volt szó. A pisztoly ügyön túlmenően Lukács 1919 tavaszán azzal vádolta Kassákot, hogy „kommunista köl tő" létére (amit Kassák tényleg hangoztatott is, csakhogy mindig hozzátette: pártonkívü li) „elárulta" Kun Béláékat, amikor azokat bebörtönözték, majd amikor elmúlt a veszély, a Tanácsköztársaság kikiáltása után rögtön újra előtérbe furakodott, és a koszorús kom munista költő szerepét szerette volna eljátszani. Ennyi opportunizmus már túl sok volt az én radikális polgári gyomromnak - mondja Lukács - majd kifejti, hogy a továbbiak ban igyekezett Kassákékat 'középtájon' tartani, vagyis: visszautasította azt, hogy a Ma legyen a kommün hivatalos művészeti-irodalmi lapja, ugyanakkor megvédte a maistákat a konzervatív szociáldemokrata oldalról jövő támadások ellen is. A z elkövetkezendő fél évszázad időtartamára Lukácsban ez a kép rögződik: az „opportunista Kassák" képe, a „kispolgári kompromisszumos Kassáké", aki a legkisebb veszély láttán elfut, sőt árulóvá válik, ám amint elmúlt a veszély, ismét kijelenti, hogy ő a tiszta és helyes kommunista tan egyedüli letéteményese (vö. Vas István: Kispolgári kompromisszum - Kassák Új írás, 1969. 3. 108-109.). Lukács 1926-os megsemmisítő tanulmánya az emigráns ma gyar kommunisták bécsi elméleti folyóiratában, az Új Márciusban látott napvilágot, Kas sák új munkája, a Tisztaság Könyve megjelenésének alkalmából. „Kassák Lajos állandóan visszatérő' »Mitláufer«-je - magyarul: kolonca a magyar kommunista mozgalomnak. Valahányszor azt érzi: hátha megint balról fog fújni a szél, mindig jelentkezik, mint a forradalmi mozgalom valódi, hamisítatlan képviselője; valahányszor rosszabbodik a forradalom konjunktúrája, meghúzódik egy j ó általános frázis biztos fedezékében. És tarka, képgazdag, a marxizmus és a munkásmozgalom minden ismeretterhétől mentes halandzsaterminológiája mindig nyújt számára gyönyörű visszavonulási lehetőségeket. [...] És mivel a modern költészet szimultanista is, Kassák Lajos ma - amióta még nem tudja biztosan, merre fordul az idő kereke - kommunistának vallja ugyan magát, de egyúttal szerepel a Népszava, sőt az Újság hasábjain is. Ezek a megállapítások távolról sem azt célozzák, hogy Kassák egyéni karaktertelenségét szegezzék le. Nem. A Kassák-kérdésnek minket érdeklő része szociális kérdés: a polgári társadalom felbomlásának egy, elég érde kes, kísérő jelensége. A z egész X I X . század folyamán, vagyis attól az időponttól kezdve, amikor a polgárság ideológiai válsága megkezdődött, az irodalom és a művészet fejlődésében egy tipikus, szinte kivétel nélkül

De


visszatérő jelenséget észlelhetünk. És pedig - röviden összefoglalva - azt, hogy a polgárság széles rétegei a mindenkori aktuális társadalmi helyzet tökéletes művészi kifejezéseivel szemben elutasító álláspontra helyez kednek és csak akkor képesek azokat mint művészi jelenségeket befogadni, amikor ezt az aktualitásukat már teljesen vagy legalább messzemenően elvesztették. [...] Kassák Lajos egy még későbbi fejlődési szakaszba, a magyar polgári társadalom teljes züllésének korszakába született bele. Ezért volt lehetséges, hogy fejlődésének elején ő is »forradalmat« csináljon. Nálunk ez a »forradalom« összeesett a háborús Magyarország felbomlási folyamatával, irodalmilag azzal, hogy az előtte járt »forradalmi« nemzedék (a Nyugat-é) beérkezett mint a liberális burzsoázia és intelligencia »klasszikus« irodalma. [...] Kassák maga ezalatt befutotta a normális irodal mi »forradalmár« pályáját a »klasszikusságig«, csak szegénynek az a szociális pechje támadt, hogy a mai M a gyarországon már nem igen akad osztály, mely ezt a »klasszicizmust« méltányolni tudná. [...] Hogy Alexander Bernát és Ignotus visszafogadása után a mai magyar burzsoázia csakugyan befogadja-e Kassák Lajost is, az attól függ, mennyi ideig tart és - a felszínen - milyen szilárd lesz a »konszolidáció«. M i megállapíthatjuk, hogy nyugodtan megteheti: Kassák Lajosnak az ég világon semmi köze nincsen a proletárforradalomhoz. Hogy kezdetben úgy látszhatott, mintha valami összefüggésben lenne vele, az, mint láttuk, optikai csalódás, ha társa dalmilag szükséges optikai csalódás is volt. Kassák költészete, mint már a megelőző néhány nemzedéké (Re viczky Gyulától Babits Mihályig) a kispolgári intellektuell eligazodni nem tudását, eltévedettségét, hitetlensé gét, kétségbeesését fejezte ki a kapitalista fejlődés, a közelgő forradalom számára megérhetetlen forgatagában. És ennek megfelelően Kassák, csak úgy, mint az előtte járt költői nemzedékek, nem a történéseket magukat fejezte ki, hanem saját, egészen szubjektív hangulatait, saját képtelenségét az események valódi összefüggéseit megérteni. A z első időben ez a megnemértés extatikus formákat vett fel: a deklasszált kispolgári intelligencia a proletárforradalomban remélte megtalálni azt a világot, amelyben otthon van."

A forradalom bukása után ez az eufória egy tengermély kétségbeesésnek adta át a he lyét, egy minden támpont nélküli, félig eszméletlen, osztályok közötti és fölötti lebegésnek. A z olyan fiatalok számára, akik az emigrációs lét folytán némileg hasonló állapotba és helyzetbe kerültek, veszélyes csábítást jelenthet ez az álomvilág, könnyen rokonszen vessé válhat Kassák költészete, könnyen olyannak tűnhet, mintha valóban az ő helyzetü ket ábrázolná. Pedig nem más, mint szanyinizmus (Mihail Petrovics Arcibasev 1907-ben megjelent Szanyin c. regényének hatására alkotott kifejezés), az energiák minden áron való kiélni akarásának példája. Sajátossága, hogy a forradalom jelszavaiba öltözteti egyéni beteges elhajlását, de ez nem jelent semmit, hiszen választhatna magának bármi mást is, amire álomvilágát vetíti. Kassáknál a forradalom csak szókép - írja Lukács - , majd így fejezi be eszmefuttatását: „De aki keresztül ment ezen az átmeneti válságon, aki komolyan megértette a kommunizmus tanításait, a forradalmi munkásmozgalmat, az kivétel nélkül szakított a szétzülló" polgári társadalom emez utolsó, kétségkívül tehetsé ges, de kétségkívül dekadens, feloszlási képviselőjével". (Új Március, 1926. 675-678.). Ezek a vádak Lukács 1926-os kritikája után először a budapesti 700% c. folyó iratban, a K M P legális lapjában tűnnek fel ismét 1928 táján, majd némi késéssel (a 700% 1930-ban megszűnik) a kolozsvári Korunk válik a Kassák-ostorozás fő bástyájává, a lap főszerkesztője, Gaál Gábor, valamint a szlovenszkói Fábry Zoltán vezetésével. Nézzünk előbb néhány 1928-as szemelvényt a 700%-ban névtelenül vagy álnévvel jelzett cikkek anyagából! A z első az önéletírás Kassák-tervezte címlapját választja fogódzóul: „A címlapon: hatalmas házak, nagyablakos gyárépület, bérkaszárnya, csupa monumentalitás, az ipari élet nagy városi levegője. A hatalmas tűzfalak mellett gépek hevernek, és a házak, gyárak lábánál apró emberkék álldo gálnak, sürögnek, hangyányi méretekben: eltörpülnek és lényegtelenek az égbenyúló gyárak mellett. És a kép közepén: egymagasságban a tűzfalakkal és a gyárépületekkel, mint valami gyújtópontja ennek a gyárkéményes világegyetemnek, ott áll maga Kassák, jellegzetes mosolytalan arcával, orosz ingében, zsebrevágott kézzel, a hangya-emberkék fölé magasodva, mint valami szimbólum. Kassák világnézete ez a címlap: nem az ember nyúlik az égbe, hanem a gyárkémény, és ebbe a kéménynyi magasságba egyedül a „kiteljesedett ember" ér el, Nietzsche és Stirner elkésett utódaként. [...] Kassák a révbeérkezettség világnézetével tekint vissza eddigi éle tére, hogy a káosz: lírai költészetének örök témája lassan rendeződik számára, leegyszerűsödik, konszolidáló-

7


dik. [...] Kassák odakínálja a munkásságnak a „kiteljesedett ember" világnézeti portékáját. Sok magyar mun kás, különösen a fiatalabb munkásnemzedék soraiból, tagadhatatlan lelki krízisben van. A z utat keresik: nem csak az osztálynak az útját, hanem az osztályhoz vezető utat is. [...] És ilyen állapotban nagy a kísértés az eszmei reagálásra. [...] Ilyenkor válik törvényszerű jelenséggé a munkásmozgalom régi, ismert, de azelőtt ritka alakja: a „művelődésben" elvesző munkás, az önképzés őrültje, aki alámerül a csak-művelődésben. [...] Nem harcolni, hanem művelődni kell! Nem a világot kell megváltoztatni, hanem önmagunkat! Nem új társadalom kell, hanem új ember!" (100%, 1928. ápr.) „Kassák tehát ma már teljesen polgári író, de mert egykor forradalmi íróként szerepelt, és ez a híre megté vesztheti a munkásokat, azért kell itt vele foglalkoznunk. A legveszedelmesebbek azok az emberek és írók a munkásságra, akikről elhíresztelték, hogy a proletariátus emberei és írói, de tulajdonképp renegát, hitehagyott, osztályavesztett burzsoák. A munkás jóhiszeműleg veszi kezébe könyveit, s mert még nem rendelkezik eléggé kifejlett kritikával, mint proletárkultúrát és tanítást szívja be magába a polgári mérget. [...] Ilyen mérget lehelő író Kassák Lajos is, akit a polgári Pest hirtelen felfedezett, és tárt karokkal, megértőleg fogadott. Kassák nem proletár, de lumpenproletár, és ezt önéletrajzával is bizonyította. Egy ember, aki a legélesebb osztályharc ide jén 3 hatalmas kötetet szentel, nem a tömegek harcának - nem! - , a saját csavargásainak és csalásainak. [...] ma a proletárnak nincs módjában, hogy önmagával, a saját lelkével foglalkozzon. De ez igenis módjában van a burzsoának. Kassák tehát a burzsoázia írója - annak dacára, hogy még mindig kacérkodik a proletariátussal." (100%, 1928. aug.) „Kénytelenek vagyunk megint Kassákkal foglalkozni. Megvalljuk: nem nagyon szívesen nyúlunk hozzá immár harmadízben ehhez a témához. Azért nem, mert magát a témát nem tartjuk valami túlságosan fontosnak vagy érdekesnek. Általában azt hisszük, hogy egy bizonyos aránytalanság van Kassák közéleti mozgolódása és a között a hatóerő között, amit a valóságban képvisel. íme egy példa arra, hogyan akar valaki, illetőleg hogyan szeretne valaki egy ülőalkalmatossággal két nyeregbe ülni. [...] Kassák nem akar rombolni, ő építeni akar. Mit? »Az élet reális adottságait.« De az élet reális adottságai ma a kapitalizmus reális adottságai [...] Ó civilizáció, ó technika, posta, telefon, távirda, rádió és Zeppelin, ó »sikerült alkotások«, ó konstruktivizmus! Hát nem haladunk? Hát nem megy előre az emberiség? Hát nem alakulnak át »gyökeresen az élet reális adottságai«? [...] Kritika kell - vagy ha Kassáknak jobban tetszik: destrukció. Ezt a kritikát alkalmazta Marx a kispolgári »szocialisták« társadalomboldogító fegyvereivel szemben, eközben vált ez a kritika maga is fegyverré. És ezt a fegyvert kell alkalmaznunk a polgári társadalom valamennyi élet-megnyilvánulásával szemben: ez ma a felada tunk, ez ma az egyetlen feladat. Kritika a polgári technikával, a polgári művészettel, a polgári kultúrával szem ben - hogy ez a szocialista kultúrkritika (és nem építés!) a munkásság felszabadítási harcában váljon valóságos fegyverré. Tehát kritika Kassákkal szemben. És a kritika harc." (100%, 1928. dec.)

Kassák, a klasszikussá (renegáttá, kispolgárrá, lumpenproletárrá, burzsoává) vált egykori munkásköltő, a forradalom és a munkásság árulója, az önképzés őrültje, az ifjúmunkások megrontója - nagyjából ezeken a húrokon zeng tovább a lukácsi dallam, szinte teljesen függetlenül attól, hogy Kassák verset vagy prózát írt. A z Egy ember életét - láttuk éppolyan mereven utasították el, akár a leglilábbnak érzett költeményt. Természetesen nemcsak, sőt nem elsősorban az érthetetlennek ítélt költemények, illetve a Maisták 1919-es szereplése váltotta ki a baloldali kritika rosszallását, hanem Kassák elméleti megnyilatkozásai is jelentős mértékben hozzájárultak a kedvezőtlen vélemény kialakulá sához. Ezek közül már rögtön az első emigrációs nyilatkozat is: többé el nem leplezhető, soha meg nem kerülhető botránykővé vált. Kassáknak arra a többször hangoztatott néze tére gondolok, hogy a proletárforradalmat nem fellázadt öntudatos munkások robbantot ták ki, hanem a bolsevik agitátorok által fellázított csőcselék ölébe hullott a gazdátlanná vált hatalom. Kassák már a Máglyák énekelnek (Bécs, 1920) szövetébe is beleszőtte a proletárok rabszolgatermészetéről vallott nézetét, a Tanácsköztársaság koszorús hőseit olyan embereknek tartotta, akikben nem volt elég erkölcsi tartás, szilárdság és küzdeni akarás ahhoz, hogy az elért vívmányokat meg tudták volna védeni. 1920 táján az emig rációban rövidebb ideig többen vallották ezt a nézetet (hiszen a bukás tényével egész

E


eszmerendszerük, egész addigi munkásságuk, sőt végső soron sokuk jövője odalett), töb bek között maga Barta Sándor is, Tisztelt Hullaház c. kiáltványgyűjteményében. A z Egy ember élete tablóján is feltűnik ez a motívum. „Szomorú ez a kép - írja Kázmér Ernő (Kalangya, 1935. 1. 71-74.) - , már nem is egy élet regénye, hanem egy lezüllő társada lom képekből öszetevődő filmje, amely végzetesen közeledik utolsó felvonásához, a ma gyar kommünhöz, amely annak a magyar munkásnak osztályöntudatára épült, aki dél előtt, a legnagyobb munkaidőben megállítja a gépeket, mert a részére engedélyezett kü lön söradag nem érkezett meg." Kassák nem 1920-ban, nem post festa alakította ki ezt a véleményét, hanem még a Kommün alatt. Ez világosan kitetszik abból a jegyzetéből, amelyet „A világ új művészeihez!" című kiáltványához fűzött. A kiáltványt még M a gyarországon írta, ám már csak a Bécsben újrainduló Ma hasábjain tudta megjelentetni. A jegyzetet Csaplár Ferenc közli (Magam törvénye szerint. Budapest, 1987. 156.): „Ezt a kiáltványt a Magyar Tanácsköztársaságban, 1919 júniusában lapom, a Ma betiltása után írtam. A m i a proletárdiktatúra kikiáltásának elsó' percétől kezdve tisztán állt előttem (ezt a társadalmat nem megreformálni kell, hanem meg kell váltani), azt végre ki kellett mondanom. De így írásban is csak magamhoz beszélhettem, mert a kiáltvány megjelenését a Közoktatásügyi Népbiztosság megtiltotta. Akkor nagyon reménytelennek lát tam a magyar proletárforradalom sorsát [...] Azóta szomorúan bebizonyosodott, hogy igazam volt. Bevégezte tett. De a legközelebbi holnapon kezdődik minden elölről és most ezért kiáltom el a tegnap belém fojtott kiáltást: T i , akik jönni akartok az ember fölszabadítására, ne a testét, hanem a lelkét szabadítsátok föl, és a többit bizonyára és a ti vezérkedéstek nélkül majd elvégzi ő maga."

Baloldali körökben ez a gyakran és hangsúlyosan előadott kassáki Tanácsköztársaság-ér telmezés egycsapásra érthetővé, magyarázhatóvá tette a »Maisták« devianciáját, fegyel mezetlenségét a kommün idején. Másrészt az is nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem lehet komolyan venni az olyan írót, aki »megváltani« akarja a munkásosztályt, aki »az ember lelkét« akarja fölszabadítani, az időszerűbb és korszerűbb osztályharc hirdetése helyett. Ezt az aránylag mérsékelt kritikát (pl. Hevesy Iván cikkeit) követte Lukács, majd a 100% fent vázolt más szempontú kritikája, s ismét néhány év elteltével, 1932-re a kommunisták Kassák-kritikája gyalázkodássá fajult. Barta Sándor az Egy ember élete utolsó két kötete megjelenésének alkalmából egy, a budapesti Népszava hasábjain meg jelent Kassák-nyilatkozatot kommentál: „Én, Kassák Anna, »Egy ember élete« című könyvsorozatomban és egy renegát könyvsorozata című életemben s már mindjárt annak az elején is, mindig arra törekedtem, hogy egy (a művészet szent, »osztályfeletti« csirizé be mártott) üleppel két lovat üljek meg (egy vöröset és egy szociálfehéret) és hogy megmutassam, hogy íme, milyen jól él a forradalmi írók denunciánsa a Horthy-statárium munkásgyilkos, szegényparasztirtó érájában is, ha árulója lett a proletariátus ügyének. Ezekben a könyvekben, mint ahogy az utolsó tíz esztendőben írt min den munkámban, a munkás életének szociálfasiszta ábrázolásáról, a szociális valóság meghamisításáról és a Szovjetunió ellen irányuló háború veszélyének a letagadásáról van szó. Nemcsak regénysorozatról és regények ről, hanem szociálfasiszta propagandáról. A z Én (megélhetésemről), az Ön (burzsoá államügyész úr) lelki ví vódásairól és a Kegyed (lipótvárosi burzsoá-hisztérika) szórakoztatásáról. A mindennapi élet szubjektív megha misításáról és objektív ellenforradalmi feldolgozásáról. Szerintünk az lenne a sorozatnak a megérdemelt sora, ha a proletárolvasókból azt a gondolatot váltaná k i , hogy ez a sorozat nem egyéb, mint egy, valamikor forra dalmi frázisokkal szédelgő lumpenproletárnak és jelenlegi aktív szociálfasisztának az önleleplezése, amely vég képp megmutatja, hogy mennyire nincs és nem is volt soha Kassáknak köze a proletariátus harcos ügyéhez, a proletárforradalomhoz. [...]" (Mit mond Kassák? Mit mondunk mi? Sarló és Kalapács, 1932. 2. 7.)

Barta övön alul dolgozik, amikor Kassák „árulását" - Lukács interpretációjától eltérő módon - kezdettől fogva tudatos elhatározásnak tekinti, és visszavetíti a pályakezdés korszakába is. Ráadásul csúsztat, hiszen Kassák belső embereként jónéhány évig ő maga

a

DERÉKY P Á L : KASSÁK L A J O S : EGY EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

is pontosan ugyanazon elveket vallotta, mint Kassák. Ezért is lehetett tudomása Kassák női alteregójáról, Annáról, aki - mint a 70. sz. költemény kapcsán kiderült - ráadásul „virág" is volt (vö. Standeisky Éva: Kassák Annája. ItK 1984. 676-694.). A „virág" kassáki konnotációs köre a terméssé ért kezdeményezést, a bizonyosságot formázza (32., 45., 63., 64., 79. sz. költemény), Anna pedig ugyanennek a délceg, kifejlett férfi-virág nak a hasonló tulajdonságokkal rendelkező nó'i párja. Barta tehát - kétségtelen virtuozi tással - mintegy megduplázza a sértését, amikor Kassák Lajost hol a vörösök, hol meg a „szociálfehérek" alá hemperedő hímringyónak, Kassák Annát pedig olyan (író) ringyónak nevezi, aki minden fizetőképes üzletféllel (műfajjal) kacérkodik. A z erkölcsös vörö sök azonban a maguk részéről undorral visszautasítják a felkínálkozást. M i volt a kommunista kritika lényege? Lukács idézett kritikájában azt írja, hogy „...a polgárság széles rétegei a mindenkori aktuális társadalmi helyzet tökéletes művészi kifejezéseivel szemben elutasító álláspontra helyezkednek és csak akkor képesek azokat mint művészi jelenségeket befogadni, amikor ezt az aktualitásukat már teljesen vagy leg alább messzemenően elvesztették." Ezek szerint tehát lenniök kell olyan műveknek, amelyek a „mindenkori aktuális társadalmi helyzet" tökéletes művészi kifejezései: L u kács köztudomásúan ezt az elvet vallotta, megtoldva azzal az itt ki nem mondott feltétel lel, hogy ezek természetesen csak „haladó", realista művek lehetnek, hiszen amelyik mű nem ilyen, az nem képes a mindenkori aktuális társadalmi helyzet tökéletes művészi kifejezésére. Felesleges ezt a tételt erről az oldalról vitatni (ha igaz lenne, akkor pl. Joyce: Ulysses c. művének el kellett volna tűnnie - dehát nem tűnt el, sem a maga korában, sem később), nézzük meg inkább a kérdésnek azt az oldalát, hogy miért nem tetszett az Egy ember élete a Lukácsistáknak? S itt se firtassuk az utolsó két kötet ügyét, érthető, hogy ezek nem tetszettek, de miért kellett mindjárt az első három könyvet meg támadni? Hiszen Kassák tipizál, egy munkásfiatal felemelkedését ábrázolja, és a korrajza sem utolsó. Azért, mert Kassák ezekben a könyvekben ugyanazt állítja, mint az 1919-es kiáltványához fűzött jegyzetében: a munkásfiatalnak egyénileg és először szellemiekben kell birtokába vennie a világot, hogy azután a maga dolgaival rakhassa tele (osztályharc ról nincsen szó), míg a kommunisták korabeli álláspontja szerint a világ egyesült prole tariátusa által gyakorolt globális, nyílt erőszakkal kell megszerezni a hatalmat. Lukács nak és a 100% kiritkusainak bizonyára jobban tetszett volna egy olyan kassáki önélet írás, amelyben a nyílt, tisztaszívű (stb.) fiatalembernek valami gyűlöletes burzsuj kitekeri a nyakát, a fiatalember haldoklása nagyon sokáig tart, és eközben alkalom nyílik egy olyan átfogó társadalmi tabló felvázolására, amely minden „becsületes" olvasó számára nyilvánvalóvá teszi a polgári fertő radikális lecsapolásának elkerülhetetlenségét. így azonban, hogy Kassák ezt sajnálatos módon elfelejtette megtenni, kispolgár válik belőle, költészetét Lukács minden további nélkül összemossa a Nyugat költészetével, őt magát pedig a modernség asztalához ülteti: „Kassák költészete, mint már a megelőző néhány nemzedéké (Reviczky Gyulától Babits Mihályig) a kispolgári intellektuell eligazodni nem tudását, eltévedettségét, hitetlenségét, kétségbeesését fejezte ki a kapitalista fejlő dés, a közelgő forradalom számára megérthetetlen forgatagában."


2. Valamivel több szerencséje volt Kassáknak a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal. Simon Jolán közvetítésével több éves szünet után, 1924-ben kereste meg ismét a Nép szava szerkesztőségét. Első nagyobb publikációja a lapban egy cikksorozat volt, Mun kásmozgalom és művészet címen. A z írás közlésére csak komoly belső viták árán, tíz hónappal a tanulmány kézhezvétele után szánta el magát a szerkesztőség. Cikksorozata megjelenését követően Kassákot és az általa képviselt „új költést" az ún. Népszava-vita során, 1925 júliusa és októbere között súlyos bírálatok érték. A konzervatív szociálde mokrata művészetfelfogás és művelődéseszmény képviselői elmarasztalták költészetének érthetetlenségét, többek között maga Szakasits Árpád is. Érdemes elővenni Béládi-Pomogáts dokumentumgyűjteményét (Jelzés a világba) és elábrándozni Szakasits idevonat kozó költeménye felett, amelynek címe: Fölszólalás az ő formanyelvükön egy keserű vitában. Ám 1927-ben, az önéletírás első három kötetének megjelenését követően Szaka sits feltétel nélkül behódol Kassák művészetének, és dicshimnuszt ír á könyvről: „Elolvastam ezt a három kötet könyvet anélkül, hogy jegyzeteket csináltam volna, pedig tudtam, hogy írni fogok róla. [...] Egyszerű olvasójánál nem tudtam egyebe lenni a könyvnek. A m i talán attól is van, hogy az embert halálosan, mindennél jobban önmaga érdekli. És ebben a könyvben, mint valami tükörben, minden alulról fölfelé küszködő ember egy kicsit a saját életének mását pillantja meg. Kassák könyvének csillogó erénye ... a szinte fanatikus őszinteség. Teljesen föloldotta magát minden előítélettől és minden belső gátlástól. Szabadon árad ki belőle életének minden emléke, mint a hegyi zuhatag s ezáltal ragyogó tisztaság támad körülötte; könyvének minden sorából az abszolút tisztaság levegője sugárzik felénk. [...] Igen, az emberi aka ratnak hatalmas szimfóniája árad ebből a három kötet könyvből. [...] Szocialista olvasókönyv, a szó legneme sebb értelmében. Kassák hűségesen proletár, mint amilyen hűségesen fenyőfa a fenyőfa, akármilyen magas hegytetőn eresztett is gyökeret [...] Világszemlélete: a mozgás, még határozottabban a harc a magasságok felé. De nem magáért a magasságért, hanem az ember megszabadításáéit. Ez a szemlélet kezdettől fogva benne van, mint sejtben a továbbfejlődés ősi ösztöne. Nem rendszer, amely nyűg, hanem élet, amely határtalan, mert maga a Kozmosz. A k i tőlünk távolálló olvassa ezt a könyvet, annak számára megmaradó és kísértő élmény, izgalmas olvasmány, művészi élvezet. Számunkra, akik ugyancsak mosónő anyától származtunk s a nyomorúság vir rasztott a bölcsőnk fölött, sokkal többé válik: önnönmagunkká. Szolidaritást érzünk a könyvvel, benne érezzük magunkat. [...] A k i munkás elolvassa, sohasem fog visszafordulni, sem meghátrálni." (Népszava, 1927. decem ber 21.)

A könyv további köteteiben azután Kassák a Magyarországi Szocialista Pártnak is k i osztja a megfelelő lapokat, úgyhogy Révész Mihály, a későbbi ügyeletes kritikus egyre siránkozóbb hangnemben kommentálja a regény újabb részeinek megjelenését: „[...] Kassák könyve őszinte könyv és azt kellene mondanom, hogy a főhibája az, hogy nagyon is őszinte, kegyetlenül őszinte akar lenni nemcsak önmagával szemben, hanem mindennel és mindenkivel szemben, azok kal szemben is, akiket és amiket szeret. Nem is affektáltság teszi ezt, hanem valami magába disputált kegyet lenség és makacsság, amit a könyvében néhány helyütt ki is hangsúlyoz. [...]" (Szocializmus, 1928. 37-38.) [...a magyar szociáldemokrácia nem kielégítő ábrázolása miatt] „Elszomorító és elkeserítő oldalakon vergődtem magam keresztül és még csak azt sem mondhattam az írónak, hogy a munkásmozgalom a mindened volt, az édesanyád, a szeretőd! - mert oldalakon át nyers és komor az édesanyjához, az asszonyához is, akik féltő szeretettel kísérték és kísérik egy egész életen át. [...]" (Szocializmus, 1932. 31-32.)

Ami Révésznek fájdalom, azon Schöpflin könnyedén túlteszi magát, illetve az anyához és az élettárshoz fűződő viszony esetében egészen más véleményen van:

DERÉKY PÁL: KASSÁK L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK FOGADTATÁSTÖRTfcNETÉHEZ

„.[..] De hogy ilyen vérbeli szocialistát és kitűnő írót, mint Kassák, a magyar szociáldemokrata párt nem karol fel és nem hasznosít, azon csak azért nem csodálkozunk, mert tudjuk, hogy az irodalomhoz való viszony tekin tetében nincs különbség politikus és politikus, párt és párt között. [...] A legszélesebb teret azonban két n ő foglalja el az elbeszélésben. A z egyik a feleség, aki hasonló sorsból, hasonló módon, a férfi hatása alatt, de a maga jóságával és okosságával emelkedett fel a világosságra. [...] Közben pedig a nőnek, akiről sok olyan dolgot olvasunk, ami zavarba hozza polgári diszkréció-érzésünket, olyan szép és rokonszenves képe alakul ki előttünk, amelynek vonalaiban lehetetlen fel nem ismerni minden indiszkréción túl a tiszta gyöngédséget. [...] A másik asszony az anya. Proletár asszony, nincs meg benne a fölemelkedésnek sem akarata, sem képessége. [...] Egyszerű alakját valami meleg humor aranyozza be, - ez a humor nem az íróból jön, hiszen Kassák nem sok humor-érzéket mutat, hanem belőle magából, önkénytelenül. Mosolyogni kell rajta és ő visszamosolyog. Kassák csak lerögzítette az anyja és a saját mosolyát. Nem hiszem, hogy volna a világirodalomban a proletár anyának ilyen pompás képe. Kassák talán nem is tudja, milyen szép koszorút kötött két asszony fejére. [...]" (Nyugat, 1932. I. 164-167.)

Maga Kassák minden egyes újítását, egész művészetét, a kezdetek kezdetétől élete leg utolsó alkotásáig mindig is „közösségi tett" néven tartotta számon, erkölcsös („etikus") művészetnek nevezte, és nem egyszer hangoztatta, hogy az ő művészete magasabbrendű és jobban szolgálja a munkásság érdekeit, mint például a proletkultosok egyhangú, fa lanszterszerű 'széklábgyártása'. Csakhogy persze a proletkult (és minden egyes más irányzat) etikus és közösségi - sőt, az egyedül igazán etikus és közösségi - művészeti irányként tartotta számon magát. Kilátástalan és fölösleges vállalkozás lenne ebbe az egész korabeli baloldalt alapvetően jellemző erkölcsrendészetbe belemerülni. A fogadta tástörténet szempontjából nincs is értelme, mivel a mérvadó polgári kritikát ez az egész nem érdekelte. Nem foglalkoztatta sem az, hogy Kassák állandóan a saját művészetének erkölcsösségét bizonygatja, és a kommunista kritika Kassákra vonatkozó véleményével sem foglalkozott, amely állandóan a szerző erkölcstelensége körül forgott. A z Egy em ber élete első három kötetétől kezdve a polgári kritika fontos, megkerülhetetlen írónak tartotta Kassákot, olyannak, akinek mindig helye lesz a 20. század magyar irodalmának történetében. A z Egy ember élete kapcsán csak akkor utasítja - mértéktartóan - vissza Kassák véleményét, ha Kassák a maga konok, szemellenzős nemzetköziség- és haladás igénye szempontjából bírál olyan műveket, mint például Babits Halálfiai című regényét, és a mű legfőbb hiányosságának azt tartja, hogy nem tud kitakarózni a magyar sors fátylai és drapériái alól. Fenyő Miksa: „[...] És »magyar sors« annak az embernek sorsa is, kinek csodálatos életét Kassák Lajos háromkötetes tegyük hozzá: remekmívű - munkájában most a magyar közönség elé tárta. Hogy száz vagy ezer szállal van-e hozzákötve ez az önéletrajzi regény a világegységhez, a nemzetközi életáramlat számára vannak-e feltárva benne zsilipek vagy sem [...], ez - bevallom - nem különösen érdekelt. Sőt, ha már nagyon firtatjuk a dolgot, hát talán éppen egyik szép erénye Kassák könyvének, hogy művészi ízlése [...] megőrizte attól, hogy alakját az életnagyságún túl a metafizikaiba fejlessze (ezt legfeljebb regénye maga rajzolta címlapján teszi), hanem egy »ember« életét írja meg, magyar sorsot, ahogy az egy emberöltő előtt a Kárpátok alján a maga sorsos útjára elindult. [...] E l kell olvasni Kassák könyvét s lehetetlen nem éreznünk, hogy ennél az embernél nem is erény az őszinteség, annyira hozzája tartozik és annyira nem tud más lenni, mint póz nélkül őszinte. [...] Antipatikus, csúnya, sőt néha egyenesen undok dolgokba keveredik bele, s viszi mégis magával midnenüvé rokonszenvün ket, anélkül, hogy keresné ezt akár csak egy mentegető szóval is, annyira átviláglik minden szennyen keresztül tiszta emberiessége. [...] Nemes és erkölcsös könyv Kassák Lajos könyve; ha az irodalomban helye volna a »konstruktív« jelzőnek, bizony rámondanám." (Nyugat, 1927. II. 787-789.)


Közvetve - vagyis nem a bírálat sarkpontjaként - amúgyis leírja szinte minden egyes kritikus, amit Kassák kíván, amúgyis kiállítják neki az erkölcsi bizonyítványt, hogy „...nemes és erkölcsös könyv Kassák Lajos könyve" (Fenyő'Miksa); „...erkölcsileg rend kívül vonzó" (Komlós Aladár). Nézzük Komlós véleményét egy kissé bővebben: „.[..] Kassák önéletrajzának rendkívüli varázsa nemcsak a művészi szépségéből, anyagának érdekes gazdagságá ból és sallangtalan stílusa nagy megjelenítő erejéből ered, hanem onnan is, hogy az az élet, amelyet elénk tár, erkölcsileg rendkívül vonzó. Csupa erő, tisztaság és harmónia. Pedig nyilvánvaló, hogy Kassák nem retusálja a képét. ... Egy régi fiatalság, egy hősibb kor levegője csap meg ebből a könyvből. Olvasása közben, úgy érzem s talán ezért szeretem főképpen - , tisztább és keményebb lesz az ember." (Századunk, 1927. 622-624.)

M i foglalkoztatta még a kritikát a tisztaság, erkölcsösség, őszinteség és keménység min denütt visszatérő motívumrendszerének újabb és újabb felvázolásán kívül? Például ugyanez a témakör, csak most a változatosság kedvéért jobb oldalról cáfolva. A fogadta tástörténeti dokumentumok sorában ritka műtárgy a Nagy Miklós Kassák-képe, de volt ilyen. Nagy Miklós 1935-ben írt, és az Egy ember élete utolsó két kötetének mejelenése alkalmából keletkezett, „Három író társadalomszemlélete" című kritikája (Kassák mel lett Hatvány L i l i és Zilahy Lajos „társadalomszemléletét" vizsgálja, hasonló színvona lon) a jobb oldal eszmevilága felől áttestál Kassák művének erkölcstelen és nemzetietlen jelleget. „Kassák Lajos [...] Vezetője lett egy intellektuális csoportnak, ami a munkásság egy részének célkitűzéseit merész irodalmi formákba öntve propagálta. Bár az élen haladt, még sincs nyoma eszmevilágában annak a mélyebb hullámzásnak, ami minden tömegmozgalmat előbb-utóbb áthat. A z ő gondolatvilága megállapodott kemény tömb, amiről visszapattantak a nemesebb emberi, pl. nacionalista, lelki áramlatok. Világosan és mara déktalanul adja saját társadalomszemléletét önéletírásában (Egy ember élete. 8 kötet). Csodálni lehet szemléle tében az önzés és gyűlölet kérlelhetetlen logikáját, ami a legvégső következményekig sodorja elveit. Jónak, nemesnek, igaznak elismert eszméket lenéz és mellőz vagy keserűen gúnyol, mert mások ezek által boldogul nak. Azt hinné az ember, hogy elhagyva a nemzeti, faji, vallási stb. eszmék területét, valami új közösség-elvet valósít meg életében. Ámde a humánum legszíntelenebb közösségszálait is eltépi, ha önzése úgy kívánja. A munkásságból csak egy kis csoport érdekli, amely ösztönzőleg hat irodalmi terveire. Elméletileg nagyvona lúságot is sejtet, de kihalt érzésvilága miatt mindez vagy száraz propaganda, vagy irodalmi kísérletezések kere te. E z az infernális önzés elsősorban életét tölti k i , amit cinikus őszinteséggel ad elő. A család addig érdekli, amíg egy ágyat biztosít neki. Gyermeke születik egy munkásleánytól, akit nyomorúságában cserbenhagy. Ván dorlásai során lop és csal megfontoltan, az egyéni önzés jogán. Minden ember addig érdekli, amíg legyőzheti és az kiszolgálja terveit. Démoni lelki szövedékéből nem fellobbanó lángok törnek elő, hanem egy borzongató, arktikus merevség jéghideg tündöklése. A marxista anyagelvűség kijegecesedése ez a legvégső formájában. Kassák annak az idegenből beözönlött munkásrétegnek második generációja, amit a nyolcvanas évek nagyipari föllendülése zúdított a liberális Magyarországba. Gyáriparunk rohamos fejlődése és profitéhsége tömegesen hozta városaink perifériáira nemcsak nemzetiségeink, de a lengyel, cseh, ruthén munkások olcsó ezreit. A ma gyar falu akkor még mozdulatlanul állott az ipari föllendüléssel szemben. E z a keverék tömeg kiszakítva fajtá jából, tradícióiból, nem tudott a faji asszimiláció kohójába kerülni részint az idegen gyáriparosok és tisztvise lők lelkiismeretlensége, másrészt liberális éránk könnyelműsége és a szociáldemokrácia nemzetközi velleitásai miatt. Vallásilag is teljesen elhanyagolt parlag maradt az akkori nehézkes pasztoráció miatt és így a hordalék tömeg talajátvesztett, laza életformáját élte, kitéve minden romboló hatásnak. Kassák is ilyen idegen bevándo rolt származottja. Cinikusan jellemzi az idegenajkú, nyelvbotló apát és a dermesztően hideg családi életet, ugyancsak a sivár környezetet, amiből csak a léleknélküliséget vette észre és szívta föl. Ez az élet okozta, hogy soha, semmi természetes, meleg közösséghez nem csatlakozott, csak egy maga termelte klikkhez. Nagyon laza és külső kapcsolatok fűzték a magyar fajhoz és gondolatvilághoz. Magyarul írt, de soha nem vált magyar íróvá. Lelkileg közelebb állott a zsidó értelmiség egy különös rétegéhez, amelynek intelligenciája és gyökértelensége vonzotta. [...]" {Magyar Kultúra, 1935. II. 413-414.)

DERÉKY PÁL: K A S S Á K L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

Fenyő Miksa és Schöpflin Aladár fentebb idézett korabeli írásai kellőképp ellentétezik ezt a véleményt, úgyhogy talán megengedhetünk magunknak egy apró (történetietlen) kitérőt, és megkérdezzük Szávai Jánost, hogy mivel keseríthette el Kassák szegény Nagy Miklóst ennyire? Szávai: „Kassák szókimondó őszintesége másféle, mint a többi vallo más-szerzőé. Már az első fejezetek megadják az alaphangot: az Egy ember életébői tel jességgel hiányzik mindenféle bűntudat. Ez az oly jellemző mozzanat, amely nemcsak Augustinusnál, hanem a későbbi, már laicizált önéletírásokban is többnyire jelen van, Kassáknál úgyszólván ismeretlen." (Új írás, 1976. 7. 110-114.). A m i viszont a vallásta lanság, hitetlenség, erkölcsi destrukció vádját illeti: az egyházaknak nemigen volt bajuk vagy vitájuk a magát tőlük ugyan távoltartó (és tudtommal anyagelvű), de sem egyházat, sem vallást soha nem támadó Kassákkal. Épp ellenkezőleg, Rónay György az Egy em ber élete kapcsán Prohászka Ottokár és Kassák Lajos szellemi rokonságáról ír: „[Kassák] Egy helyütt a »cselekvő emberi erő« szinte erotikus szerelméről beszél; egész magatartása, egész élmény- és szemlélet világa, egész egyénisége nyílt lázadás, heves szembefordulás a századforduló dekomponálódó lelkével, álomfilozófiájával, esztétizmusával s a vitaiizmus, dinamizmus programjának éppoly világos val lomása, amint akár Szabó Dezsőé, akár Harsányi Kálmáné, akár Prohászkáé. [...] S hogy a kor két legnagyobb szociális építő szándéka, két nagy lendülete - az, amelyet egyrészt Prohászka, másrészt Kassák Lajos képvisel - , nem találkozhatott az élet közös építésének, a társadalom közös reformjának munkájában: az nemzeti éle tünk szempontjából éppoly végzetes volt, mint amilyen szervesen következett egész nemzeti és társadalmi éle tünk és szerkezetünk alapvető paradoxiájából és ferdeségéből, alkati ellentmondásaiból és fogalomzavarából." (A regény és az élet. Budapest, 1947. 367-370.)

Kövessük még egy kicsit ezt a vonalat, hiszen fentebb idézett sorait Rónay 1947-ben, már egy bizonyos történelmi távlat birtokában írta. A z Egy ember élete VII. és VIII. kötetének megjelenése alkalmából írja Fodor Béla: „[Kassák] ugyan büszkén hirdeti magáról, hogy szocialista. Sajnos, ezt éppen a szocialisták nem hiszik el neki. A kommunisták viszont kommunista voltát vonták kétségbe, mégpedig teljes joggal, mert úgy a kommuniz musban, mint a szocializmusban csak az utópisztikusán világboldogító elem az, mely Kassákban visszhangra talál és nem a program, mellyel az »átlagos emberi boldogsághoz« vezető utat akarja a gazdasági metarializmus kikövezni. Ezen az úton Kassák eddig még minden szocialistával és Kommunistával összeveszett. Rossz szocialistáknak és rossz kommunistáknak tartotta őket, bár azok tantételeik szempontjából nézve tökéletesek voltak, csak mint emberek és próféták voltak tökéletlenek. Kassák ezt mindezideig nem vette észre. Nem vette észre, hogy ő hinni csak egy tökéletes emberben tud s ha ezt az embert a tökéletes szocialistába vetíti az értelem felszínén, az nem egyéb a tudat médiumán átszűrődő hit sugarának csalóka fénytörésénél. Mert a Hold képét is be lehet fogni egy zsebtükörbe, de nem a Holdat, s az ember képét is lehet tükröztetni a »szocialistában«. Magának az embernek azonban legalábbis olyan szűk a marxizmus, mint az elefántnak a kanárimadár kalitkája. A z Egy ember élete egy ember szellemi és erkölcsi fejlődésével ismertet meg, egy szenvedésekben és gyötrelmekben igen gazdag, de a nyomorúság minden formáján diadalmaskodó fejlődéssel. Azon a borzal masan nehéz úton, melyen Kassák haladt s jutott fel addig, amelyet nyolc kötetben a kontrollálható, tárgyi valóságnak megfelelően leírt, csak az nem bukik el és csak az nem törik meg, akit erős és igaz hit támogat. Nem tévhit. [...] (Korunk Szava, 1935. 1. 40.)

Katolikus kritikusok - egyháziak és világiak egyaránt - előszeretettel emelik ki a Kas sák-regények puritán nemi 'útmutatását', erkölcsi elveit, különösen Megnőttek és elin dulnak c. regénye (1932) kapcsán. Possonyi László írja: „[...] Művészi hitele még sincs ennek a regénynek, mert Kassák nem mint esetleges esetet állítja be az elzüllött polgár gyermekek sorsát, hanem osztályokat szerepeltet és a polgári réteget ezeken a csemetéken keresztül szemlélteti. Ideális embertípust megközelítő proletár ifjakat nagy örömmel rajzol. Ezeket még a nemi megtartóztatásra is biztatja, hogy annál acélosabb erővel segítsenek osztályuk érdekeinek kivívásában. Nem bírja, vagy nem akarja azonban feltételezni, hogy az általa oly sötétnek rajzolt polgárosztályban is akadjanak olyan fiatalemberek, akik nem csak a saját osztályuk érdekeiért, de ezen túl és ettől függetlenül minden emberi,

4


erkölcsi, szellemi és anyagi jogért ugyanilyen lemondással, szegénységgel, önmegtartóztatással és tiszta lelke sedéssel harcoljanak. [..,]" (Korunk Szava, 1932. 21. 11-12.)

Olasz Péter jezsuita e könyvről írt bírálata részlet a szerző: A serdülő fiú a magyar re gényben c. könyvéből: „Kassák Lajos e legújabb kötetével, mely a kommunizmus utáni évek szocialista mozgalmaiba nyújt betekin tést, eszményi magaslatra dobta föl magát. Hogy sikerült-e ez a salto mortale, azt a bemutató és a részletek bírálata után fogjuk megállapítani. Ugyanakkor, midó'n a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Orvostagjainak Szervezete kiadta dr. Totis Béla Az. ifjúság nemi problémái c. kötetét, mely a szabadszerelmet és az ifjúság korlátlan kitombolását ajánlja, Kassák ezzel homlokegyenest ellenkező s a magyar szociáldemokratáknál eddig ismeretlen irányzat apostolának vallja magát. A stílusnak és az észokoknak erejével, főleg pedig a valóságos élet cáfolhatatlan tényeinek megdöbbentő rajzával a következő tételt fogalmazza, bizonyítja s teszi a szocialista ifjúság előtt kívánatossá: Az, öntudatos szocialista ifjúság a mozgalom érdekében vállalja magára a nemi ön megtartóztatást mindaddig, míg házasságra nem lép! [Kiemelés az eredetiben, D. P.] (Új Élet, 1932. 6/7. 227228. és ua. Magyar Kultúra, 1932. I. 427-428., itt cím nélkül).

Olasz Péter bírálatának a következő címet adta: „Kassák Lajos a tiszta férfiúságért". A Tiszta férfiúság egy könyv címe, melynek szerzője (A jellemes ifjú és több más hason ló munkával egyetemben) Tóth Tihamér, szintén egyházi ember, a két világháború kö zötti katolikus ifjúsággondozás egyik vezető alakja. Nem valószínű, hogy Tóth Tihamér annak idején nagyhatású művei, melyekben a serdülő ifjakat óvta a házasság előtti nemi élet borzalmas veszélyeitől, elsősorban az önkielégítéstől (következményei: jellemgyen geség, agylágyulás és a gerincvelő elfolyatása) közelebb álltak volna Kassákhoz, mint Totis Béla munkája, de annyiban igazat kell adnunk Olasz Péternek, hogy Kassákot itt bírált könyvében valóban elragadta az indulat (Vas Istvánt és a Munka-Kör engedetlen jeit akarta büntetni), és csakugyan olyasmit prédikált, mint amit fentebb olvashattunk. Utólag persze nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a klérus minden jel szerint valóban érdeklődéssel fordult Kassák felé, elismerte IFJÚMUNKÁS-gondozásának magas szín vonalát, tiszta erkölcsét, és a világnézeti távolság ellenére valóban egyik lehetséges szö vetségesét látta benne - el kell tehát fogadnunk Rónay György fentebb ismertetett, első pillantásra - legalábbis számomra - meglepő véleményét. A korabeli kritikusok közül természetesen nem mindenki szemlélte olyan jóaka rattal Kassák puritán szellemű ifjúsággondozását, mint az egyháziak, Németh László pél dául határozottan bárgyú alaknak tartotta a jellemes ifjúmunkást: „[...Kassák,] E z az íróvá lett lakatos tiszteletreméltó szívóssággal próbálja a felfedezett igazságokat családjában s azon túl is életté váltani. A z öntudatos proletár: ez az az alak, akit önmagában megformál s mint ideált másokra is rá akar erőltetni. Alak, melynek éppoly eleve meghatározottak a burzsuaf!] művészetről vallott nézetei, mint amilyen pontosan tudja, hogy egy rendes ember milyen időközökben tartozik fehérneműt váltani. A z öntudatos proletár egy új társadalom nemessége azzal a határozott dogmatikával, szigorú etikettel, amely nélkül nincs nemesség. [...] Ha valaki, hát én méltányolom is az Egy ember élete kodifikáló törekvéseit, v i szont hűtlen lennék magamhoz, ha nem tiltakoznék e kódex szelleme ellen. Minden író: hajlam a világ meg csonkítására és kiegészítésére s az ember meg-megengedi kedvenc íróinak, hogy hajlamuk szerint új világot teremtsenek képzeletében. Némelyik író világában meg lehetne öregedni, a másikéból meg kellene szökni. Kosztolányi világában udvarias kínaivá válnék, Móriczéban megfőnék egy hét alatt, Kassákéban azonban meg csonkítottnak érezném magam az első pillanattól. A z ég alacsony itt, az ész uniformusban[!] jár, a bölcsesség káték közhelye s a mintaember, - nos, a mintaember: meglehetősen korlátolt. [...]" (Németh László: Új regé nyek. Tanú, 1932. 1. 36-50.)

8 ^


Tegyük hozzá: a kassáki mintaember semmivel sem kevésbé elvont és eszményi alak Németh László mintaemberénél - lényegében mind a kettő abból az elképzelésből fa kadt, hogy egy osztály fogja megváltani az országot (Kassáknál: az országot és az egész emberiséget). Mutatis mutandis ugyanazt az emberi minőségutópiát hirdeti és éli Kassák Lajos, mint amelyet Cseresnyés Mihály, Németh egyik irodalmi alakja és alteregója. Ta lán mondanom sem kell, hogy mindkét eképzelés szinte már keletkezése pillanatában hamvába holt. Másképpen fogalmazva, a század elején meglódult az idő, évszázados be rendezkedések éveken belül alapvetően átrendeződtek, osztályok keletkező, mások eltű nőfélben voltak, recsegett-ropogott minden. Kórosan, hipertrófiásan megnőttek a városok (ez a folyamat még ma is tart, egy-két évtizeden belül állítólag a Föld lakosságának mintegy 80%-a városlakó lesz), és ez ijesztő volt. Nem csak Németh László és köre nem látott ebben semmi lelkesítőt, hanem például Szerb Antal és köre sem, elsősorban azért nem, mert a szellemi infrastruktúra nem nőtt egy ütemben az urbanizálódással. Kizáró lag Kassák és köre lelkesedett hivatalból, hiszen ők amúgy is a metropoliszt énekelték és egy alapvetően új, „korszerű" szellemi infrastruktúra megteremtésén fáradoztak. Ilyen szemmel olvasva Kassák 1915-ös Mesteremberek c. költeményét, a 'vízió' ismét csak meglep pontosságával. A költemény utolsó sorában felsorolt metropoliszok - Párizs, Ró ma, Berlin, Moszkva, London (és vágyálomként: Budapest) - pontosan ebben a fontos sági sorrendben terültek el a magyar aktivisták látómezején - noha a valós kapcsolatokat tekintve Berlint kellett volna az első helyre sorolniuk. Budapest, Bécs, Prága, Varsó nem volt metropolisz, New Yorkig nem terjedt a szemhatár, vagy ha terjedt is, amit ott látni véltek, azt fitymálóan az „amerikanizmus" (= lélektelenség) névvel illették. 1930 körül a magyar szellemi életet alkotó összes áramlat, iskola stb. számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy a század végére pontosan ez a lélektelenség váljon modellértékűvé. Ám sem a nemzeti, sem a nemzetközi szocializmus nem hozta meg a kívánt fellendülést, s mint ha az írók is éreznék, hogy a nagy recsegés-ropogásnak nem lesz jó vége, rendre meg buktatják alakjaikat, természetesen az évszázados hagyománytárból kölcsönzött „dicső bukással". Németh meleg rokonszenvvel írja le a puritán Cseresnyés „bukását", és az ötvenéves Kassáknak is láthatóan nagyon rokonszenves az a „bukott" forradalmár, az a 32 éves Kassák, aki éppen egy dunai gőzhajó kéményénél elhelyezett ládában próbál Bécsbe szökni. A „bukás" nem végleges, inkább csak azoknak a nehézségeknek a retten tő méreteit kívánja érzékeltetni, amelyekkel a hősöknek szembe kell szállniuk. Két tan meséről van tehát szó, s mivel a kortársak többsége Kassák tanait még hevesebben utasí totta el, mint Németh László Kertmagyarország-elképzelését, az Egy ember élete legma radandóbb hozadékának a mese bizonyult, a „proletár királyfiról" szóló mese, aki sok megpróbáltatás után - a bukással végződő könyv ellenére! - révbe ér. Élet és irodalom az Egy ember élete előtt, és a számtalan más, hozzá hasonló kortársi önéletírás előtt talán valóban csak Whitmannél és Petőfinél alkotott ilyen szoros egységet. Komlós Ala dárnak viszont éppen ez nem tetszett: „írók önéletrajzait olvasom s közben nem tudok elnyomni egy megkönnyebbült sóhajtást: Hála Istennek, hogy nem vagyok benne! A z ember maholnap nem mer szóbaállni írótársaival, mert attól kell tartania, hogy pon gyoláját, papucsát és legbizalmasabb megjegyzéseit idó'vel valamelyik önéletrajz torzítótükrében látja viszont. S kinek van kedve helytállni egy íétéletért, amelyet statáriálisan, de könnyelműen rögtönzött a kávéházi asztal mellett s bizonyára nem tett volna meg, ha írásban, a nyilvánosság számára, felelőssége tudatában kellett volna megfogalmaznia? K i akarja, hogy jellemét egy véletlen fintor alapján rajzolják meg, amelynek rugóját esetleg félreértették s amely az évek során talán el is változott az önéletrajz írójának emlékezetében? Moszkvában élő

D e


egyik emigráns írónkról megtudom, hogy jampece volt a forradalomnak s csak a kosztüm kedvéért állt be vöröskatonának, a másikról, hogy szemtelen és barbár módon tolakodott állás után. [...]" (A Toll, 1935. febr. 28., VII. évf. 2. (78.) sz., 86. 1.)

3. Kassák - aki egy korabeli nyilatkozata szerint még további két kötet megírását tervezte - , regényfolyamának publikálása során éppen akkorra (1935-ben) tárta nyilvánosság elé saját egykori alternatív kulturális elképzeléseit és azok 1919-es győzelemre jutásának (!) történetét, amikor a magyar izmusok (gyors bukásuk és végleges „haláluk" után) már csak az irodalomtörténészt érdekelték. Szerb Antal 1934-ben így ír Kassákról és az Egy ember életévől: „Az egész mozgalomból csak a vezér maradt meg a magyar irodalom komoly értékének, Kassák Lajos. Nyug talan formakereső útja, versek és regények után megírja legfőbb művét, önéletrajzát (Egy ember élete), a hú szas évek irodalmának egyik legkiemelkedőbb alkotását. E z talán az egyetlen mű a magyar irodalomban, mely ben a belülről és póz nélkül látott proletársors az irodalom színvonalára emelkedik: a polgárság alatti társadal mi osztálynak az első igazi irodalmi megnyilatkozása. A polgári olvasó számára ez a könyv reveláció: megtud ja, hogy a jól elvégzett fizikai munka miféle örömet okoz és milyen sajátos férfias világképet épít ki a fizikai munkásban. Legkitűnőbb az első kötet, a gyermekkor, mint minden önéletírásban, és a párisi utazás kalandos, gazdag és mulatságos koldus regénye. A z irodalomtörténet számára is rendkívül tanulságos ez a könyv, mely ből kitűnik, hogy még Kassák, ez a látszólag hagyománytipró reformer is, a nemzeti költészetből indult el, a fiatal vasmunkás első költő-ideálja Petőfi volt, és expresszionista önmagára Berzsenyi Dániel eszméltette rá." (in: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh 1934. II. 230.)

Ezt a sommás (és kétségtelenül ízlésformáló) ítéletet némileg árnyalja Németh Andor értékelése, aki egyrészt jobban ismerte Kassákot, és Kassák egész irodalmát, mint Szerb Antal, másrészt - mint említettem - talán a két háború közötti időszak egyetlen kritikusa volt, aki többre értékelte Kassák kísérletezését „letisztulásánál". Első pillantásra az em ber azt hinné, hogy Németh a Nyugat Kassák-estjén az elbizonytalanított, közmeg egyezéssel 'dekadenssé' kinevezett és gyökeres kipusztulásra ítélt polgár alacsonyabbrendűségi érzésével csodálja és csodáitatja Kassákban a nyugodt erőt, a magasrendű prole táröntudatot - tehát lényegében proletárírónak tartja Kassákot az önéletírása miatt. Azután kiderül, hogy némi finom kritikával nézi a 'proletár' írónak ezt az 'urbánuskodását': „Kassák a nemzetközi proletariátus szellemi státusát tükrözi vissza, amennyire az szépirodalmi alkotásokban visszatükröződhetik. Ezt az állapotot a nyugalom, a felkészültség, az ideológiai érettség jellemzi. Ha arra a fölényre gondolunk, amellyel ez a szellemiség a változásban lévő polgári társadalom kataklizmáira tekint, egy Ady-verssor jut az eszünkbe, az a bizonyos »Mi ráérünk, Tyukodi pajtás... Mikor akarunk, felmegyünk...« De ez az önérzet nem káröröm, nem a nyers erő részvétlensége, hanem a tények mérlegelésén, a jelenségek lemérésén, kritikáján alapul. [...] Kassák az »Egy ember élete« című önéletírásának köszönheti polgári körökben elért sikerét. A z emberek túlnyomó többsége szellemiekben is annyira anyagias, hogy csak a kézzelfogható eredményeket becsüli. A tárgyakat, amelyek kerekségükben és elhatároltságukban a befejezettség látszatát kel tik [...] Én Kassáknak az irodalommal való viaskodásait, eltévelyedéseit és megújulásait jelentősebbeknek tar tom, mint azokat az egyes munkákat, miket a kritika kiemel. A z »Egy ember élete« kitűnő olvasmány, de nem különb munka, mint Gorkij önéletírása, melynek időben is utána jött. Bizonyítja igazamat, hogy olvasóit sem a mű formai szépségei bűvölik el, hanem a tartalom, az események exotikuma, szókimondása, emberértékelésé nek nyersesége, az önéletíró fejlődése és kiállása. Szóval Kassák, a jellem, nem Kassák, az esztéka." (Nyugat, 1933. I. 101-106.)

DERÉKY PÁL: K A S S Á K L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

Kassák önéletírásával és a Munka-Körrel kétségtelenül egy olyan ajtót nyitott feltörekvő munkásfiatalok számára a 30-as években, amely igényes - bár puritán - szellemi világba vezetett. Olyan fiatalok számára, mint Vas István, vagy Weöres Sándor, akik a magas kultúra sok más területét is ismerték, a Kassák-kör és annak eszmeisége a 30-as évek folyamán vonzerejét tekintve nem sokban különbözhetett mondjuk az Üdvhadsereg vonzerejétől. Ahogy Kassák irányregényeiben, valamint az Egy ember életében előreha ladva, sikerrel „lefordítja" és csakugyan közérthetővé teszi a Számozott költeményekbe kódolt szabadegyetemi népművelést, ahogy mind jobban kiderülni látszik, mi a mű „iga zi célja" (illusztrációnak ott a Munka és a Munka-Kör) úgy vesztik el mind többen ér deklődésüket, illetve kezdeti lelkesedésüket a regényfolyam iránt. Aczél Géza így írja le ezt a folyamatot: „Kassák saját sorsával reprezentálja az önművelés hasznát, élete felmu tatásával emeli irodalmi rangra a Munka-kör időszakának pedagógiai és ideológiai elmé leteit." (Jelenkor, 1989. 7/8. 731-738.) Kérdés, hogy 1930 és 1940 között ez az ideál (például Moholy-Nagy amerikai szabadegyetemével összevetve) nem volt-e már kissé múzeumszagú. Vas István: „[...] Gró [Lajos] - a Munka-körnek az a tevékeny tagja, aki magánhivatala mellett filmesztétikával foglalko zott - feleségével együtt néhány napra Bécsbe érkezett. Találkoztunk velük, s elhívtak egy nyári mulatóba - ha jól emlékszem, Hietzingbe - , isten tudja, miért ide, mikor ezen a dzsesszes, táncos helyen is mindenáron a Munka-kör ügyeiről akartak tárgyalni. M i még színlelni se nagyon tudtuk az érdeklődést, s ezen ők láthatóan megütődtek. De a kenetteljes, komolykodó szavak ebben a környezetben eléggé nevetségesen hatottak, mi egy re kevésbé tudtuk magunkat türtőztetni, egyre szaporodtak gúnyosan vagy kétségbeesetten egyetértő' pillantása ink, egyre csábítóbban szólt a dzsessz, s szembeszédünk lassanként megállapodott abban, hogy ennél már tán colni is többet ér. Tudtam, hogy a csárdást kivéve, Eti nem szeret civil módon táncolni - azt hiszem, főleg azért nem, mert nem szívesen alkalmazkodott lépéseivel és ritmusérzékével a férfi vezetéséhez. Mégis felkér tem. Gróék csodálkozva néztek ránk. Jó zene volt, a dobos énekelte is hozzá: Wenn die Elisabeth Nicht so schöne Beine hátt', Dann möcht' sie sich eher freuen Dem neuem Lamékleid. Ezt a táncdalt, melyet a következő évben, amikor a szoknya már Pesten is kötelezően térd alá ért, ilyen, kissé elnépiesedett formában hallottuk viszont: Jaj, Sári rosszul lett, Mert a szoknya hosszú lett valahogy személy szerint nekünk szóló biztatásnak tekintettem, nemcsak azért, mert Étinek is szép lába volt, akárcsak a slágerbeli Elisabethnek, hanem azért is, mert ő is említette már: kár, hogy a ruhák hosszabbodnak, neki amúgy előnyösebb volt. S most már, valahányszor a buzgó és kedves Gró belekezdett az »új ember« vagy Kassák páratlan és egyetemes nagyságának fejtegetésébe, rögtön indultunk a fák közé épített cementkörbe, s ami először csak groteszk kibúvóul kínálkozott, abban most már önmagáért is örömünket leltük. [...]" (Nehéz, szerelem, Budapest, 1983. 322.)

Vas István a líra regényének nevezi a maga önéletírását, tehát idézett kis miniatűrje csak nagyon áttételesen értelmezhető fogadtatástörténeti dokumentumként. Mégis úgy érzem, hogy talán nem volt helytelen ezt a profanizáló betétet beiktatni, mivel - a többi állás foglalás kiegészítéseképpen - világosan rámutat: a „korszerű" Kassák elképzelései sokak számára (akik a maguk módján szintén a költészetnyelv megújításán fáradoztak) bizony már a húszas évek végén is alig rendelkeztek vonzerővel. A regényfolyam végére, a harmincas évek közepére pedig kiderült, hogy a képtelenül nagy nehézségek közepette, amelyek körülvették, Kassák az adott társadalmi helyzetben nem tudott már újítani, vé dekező állásba szorult vissza. Ez nem jelenti azt, hogy a magasszintű művészi népműve-


lés kassáki eszméje ténylegesen korszerűtlenné vált volna, s még kevésbé jelenti azt, hogy a második világháború után nem sokkal egyeduralkodóvá vált szocialista realizmus elnevezésű „legmagasabbrendű" általános szürkeség mint hivatalos irodalmi és művé szeti kánon bármiféle összehasonlítási alapot nyújtana a kassáki korszerűségeszme meg ítéléséhez - elég ehhez a 2. világháború után szerkesztett rövid életű Kassák-lapok anya gát áttekinteni. Nem ténylegesen, nem a 20. század áramlataiba illesztve vált korszerűt lenné a kassáki elképzelés, hanem valóságosan, a mérvadó kortársak többsége számára. Ok úgy érezték, s ezt a tényt bőven adatolja akár Vas István, akár Illyés Gyula önélet írása, hogy sárbaragadnának, ha költői-írói fejlődésük egy adott pontján nem fordítaná nak hátat az avantgárdnak. Ezt a tételt egyébként nemcsak Vas és Illyés mondja ki egyértelműen: légiónyi azoknak a vonatkozó visszaemlékezés-részleteknek a száma, amelyek az avantgárd tarthatatlanságát és képtelenségét tematizálják a két világháború közötti magyar irodalomban. 4. Ezen a ponton nyilván érdemes lenne összevetni az Egy ember életét a kortárs önélet írásokkal, s azok fogadtatásának legalább vázlatos történetével. Ez szétfeszítette volna munkám kereteit, jelzésszerűen azért megemlítem, hogy a második világháborút közvet lenül megelőzően és a háború alatt már az egykorú irodalomtörténeti feldolgozásokon kívül is születtek összefoglaló igényű tanulmányok, amelyek főleg Kassák, Illyés, Márai és Szabó Dezső műveit hasonlították össze egymással (Semetkay József: Önéletrajz re gényben. Magyar Szemle, 1940. 250-256.; Csapláros István: Munkás és irodalom. Va sárnap (Arad), 1940. 355-459.). Talán az is hiányérzetet kelthet, hogy nem mindig ír tam le tételesen, mely vélemény tekinthető mérvadónak, hogy nem tettem különbséget Szerb Antal, Komlós Aladár, Németh Andor, és a mára névtelenné vált kiritkusok meg nyilvánulásai között, hanem laza tematikai füzért alkottam írásaikból. A szinkronszemlé let (megközelítési módok, szempontok egymás mellé illesztése), az időbeli linearitás mellőzése tudatos volt. Mielőtt magyarázatát adnám, felvetődik a kérdés, hogy változotte lényegesen 1928 és 1935 között a könyv megítélése, s ha igen, mennyiben változott? Amennyire számomra belátható, egy szempontból lényegesen változott az Egy ember élete korabeli megítélése, nevezetesen az utolsó két könyv módosította némiképp az ér tékelést, mivel időben előrehaladva Kassák 'belső' nézőpontja egyre inkább egy 'külső' nézőpontnak adta át a helyét, és ezt a tényt sokan megállapították. Ez annyit jelentett, hogy a szerző szándékával éppen ellentétben, a regénybeli tényszerűség térnyerésével párhuzamosan egyre fikcionálisabbnak ítéltetett az Egy ember élete: a kezdetben han goztatott „kíméletlen őszinteség" helyett a kritika egyre gyakrabban állapítja meg a „kí méletlen propaganda" tényállását. Változott-e a könyv megítélése 1935 és 1957, továbbá 1957 és 1984 között? 1935 és 1957 között nem változott lényegesen. Történelem volt akkor már jócskán mindaz, amiről szólt, ám a könyv baloldali 'olvasatának' aktualitása (a hivatalos kultúrapolitika érdeklődésének nyilvánvaló volta) kitetszett abból, hogy a két utolsó kötet nem jelenhetett meg. 1984-re azonban az összes fentebb ismertetett olvasat elvesztette aktualitását, mindenestül történetivé vált. Következzen még három olyan rövid típuspélda, amely nem szerepelt a példatárban. Elenyészett az az olvasat, amely a felemelkedés ábrázolásá-

8

9

DERÉKY PÁL: K A S S Á K L A J O S : EGY EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

nak egyetemességét méltatja, érdektelenné vált az, hogy Kassák milyen szubjektíven áb rázolja a Tanácsköztársaságot és annak közszereplőit, és senki sem foglalkozik már az zal, hogy Kassák „saját akarata ellenére" alkotott-e nagyot az Egy ember életével, vagypedig tudatosan. Nagy Lajos: „Kitűnő könyv, egyike a legérdekesebbeknek, melyeket életemben olvastam, elolvasása tanulságos gazdag él mény, mindenkinek ajánlom, sőt ennél többet mondok, az elolvasása kultúrkötelesség. [...] Irigyelni lehet azt az embert, akinek ily tartalmas, egészséges és fölfelé törő volt az élete: aki önmagát adhatta, megörökíthette rossz szobornál százszor sikeresebben és maradandóbban, önmagát sokezer példányban szétoszthatta, anélkül, hogy a regényírás nagy kerülőjéhez kellett volna folyamodnia. [...] Ó nemcsak megengedhette magának az elérhető legnagyobb fokú őszinteséget, hanem kollektív kötelességének is tartotta s a kötelesség végzését vál lalta; más szóval: ez az önéletrajz csak proletártól s csak kollektív öntudattal telített s csak kiváló íróvá kifejlő dött proletár hőstől telhetett." (Együtt, 1927. 5. 13-14.)

Németh Andor: • 1 A szövegek közlésénél külön jelölés nélkül követtem/megtartottam a korabeli helyesírási gyakorlatot (nincsen vessző sem az és, sem az s kötőszó előtt, a korabeli írásmóddal ellentétben egyes mássalhangzókat ma sem kettőz a helyesírási gyakorlat - nrosramm -, másokat viszont igen: ilyen,, , . , , . ... , r i r • kep stb.), es csak egeszén egyedi korabeli kifejezesek szokatlan írásmódjára hívom fel a figyelmetf!]. A szöveg elején „[...], illetve végén [...]" elhelyezett hiányjel arra utal, hogy az eredeti dokumentum nem az általam idézett résznél kezdődik, illetve ér véget. M2 Az énelhasonulás számtalan forrnában jelentkezhet, itt alaposabb vizsgálatokra van még szükség. A Kassák által alkalmazottakhoz adalékképpen csak annyit, hogy itt talán nem ártana figyelembe venni a saiatos kassáki naturalizmus ter, . . , „ . , „ , ,. meszetet korai prózájában. Krúdy Gyula írja (Melacsai álnéven) a Virradat c. lap 1918. jan. 23-i szá-

„[...] M i hát az oka, hogy méltatlankodom a lesújtó kritika felett, amivel Kassák a két szerencsétlen forradalom szereplői felett ítélTulajdonképpen nem is az ítélete háborít fel - ehhez az ^ ^ j _ ... , ,, , , , -'-, „ , <, az a szükségszerűen gyorsított eljárás, amit Kassák, a balkezes po° , etikusok könyörtelen bírája, beszámolója során alkalmaz. Ennek természetesen perspektivikus okai vannak. A z önéletrajzíró szemé lye áll a mű középpontjában s a történelmi figurák mellékalakokká degradálódnak. E z a beállítás eltorzítja az igazságot. A szerző alakja aránytalanul kiemelkedik, a nálánál összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb szereplők alakja megnyúlik, elcsúszik, vagy karikak e t elébünk vetít, megfelelnek a való ^ . , . , , , , . . ., ,, ges; mégis azzal az érzessél tesszük le a könyvet, mintha moziból ° ° Jönnénk, ahol valami szélső oldalülésről kellett végignéznünk a két forradalom elébünk vetített eseményeit. [...] A tárgyi hűség címén s nyilván mai, érettebb meggyőződése ellenére, Kassák e könyvé ben komoly jelentőséget tulajdonít maista növendékeinek, akik a legnyugtalanítóbb belpolitikai szituációban nagyhangú és zavaros proklamációkkal vadították a közvéleményt. Könyvének azok a lapjai, amelyeken a M a betiltásának történetét adja elő, majdnem fájdalmasan groteszkek. [...]" (Színházi Elet, 1934. 51. 84-85.) „[Kassák 7. és 8. kötetének] ...sajátsága a perspektíva tökéletes hiánya. A képnek, amit Kassák elébünk állít, nincs tértávlata, előtér és háttér egybeesik, minden szereplő egyformán nagy vagy kicsi, minden eseménynek egyformán éles kontúrja van. Más önéletrajzban csak a gyermekkori fejezetek ábrázolnak mindenkit és min dent ugyanazzal az odaadó objektivitással [...]" (Nyugat, 1935. I. 60-63.) k e z i k ?

i r o n a k >

t é r t e k

v e l e >

n

e

m

f

d

t

é

ü

e

n

y

a

n

h

a

n

e

m

r

J

t u r a b a s a

f e r d u l g

a

A

r a j u k

t é n y e k i

r

a m i

v o n a t k o z ó

í t é l e t

s z u b j e k t í v

i g a z s a g a

s

e

m

k é t s é

J

Turóczi-Trostler József: „[...] Kassák ist Ideolog und Literat bis in sein innerstes Wesen. Sein Versuch, ein neues synthetisch-künstlerisches Weltbild zu.schaffen, von dem er sich auch soziologisch-politische Wirkungen versprach, scheiterte an der Unzugánglichkeit der Sprache wie des geistigen Unterbaus. Seine Gedichte - Denkmáler dieses Versuchs, Bekenntnisse eines geometrisch disziplinierten Willens - muBten ohne schöpferischen Nachhall verklingen. Er persönlich hat sein Programm ohne Zweifel gelebt, bei Schülern und Mitláufern wurde es zu Papier und M a che. Wenn er nun in seiner Autobiographic der Bewegung um ihn eine historische Schwungkraft zuschreibt,

D E RÉ K Y PÁL: KASSÁK L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

3

die sie in Wirklichkeit niemals besessen, so beruht das auf falscher Perspektive. [...]" (Pester Lloyd, 1934. 277. 18.)

Elenyészett az „écrivain malgré lui"-olvasat is, amely szerint Kassák saját akarata elle nére alkotott maradandót az Egy ember élete munkája során. Ha sikerült volna tudatos nak maradnia - így a korabeli okfejtés - nyilván ismét 'konstruktivizmusba' hajlott vol na, így azonban nem állta útját saját szívének-lelkének, írói vénája szabad folyásának. Halász Gábor: „Ha az önéletrajz három kötetét átolvastuk és jóleső emlékezéssel visszaidézzük egyes lapjait, éles körvonalak kal, félreismerhetetlenül előttünk áll valaki, akit tehetetlen programok eddig hiába igyekeztek elénk varázsolni: a művész Kassák alakja. A forradalmár elméletgyártó, a konstruktivista költészetromboló jármukba fogták ben ne az írót, hangosságukkal, groteszkségükkel, ürességükkel elsorvasztva alkotó erejét. Kassák persze ezt a vi lágért sem ismerte volna el. Legsajátabb énjét tisztelte gondolataiban, hiszen évek fáradságával termelte ki magából és büszke volt eredetiségükre. A z autodidaktát gondolatai kompromittálják és művészi eredményei mentik meg. Kassák is egyszer véletlenül, szándékai ellenére szabadjára hagyta íróiságát és megszületett első zavartalan értékű munkája. [...]" (Napkelet, 1928. 1. 700-701.; ugyanerről ír Faludi János is, Széphalom, 1928. 309-310.)

Miután fikcióról, egy soha meg nem jelenített dolog,

j i i

i

i .>»

rol van szo, nem mondhatom azt, hogy „elavult '

i

t>j

,

,

.

,

Kassák: MÍSÍIIÓ királysága c. kötetéről: „[Kassák] Most még ifjú és kegyetlen, és nyugodt

. . .

"

Vagy „elenyészett", ám mindenesetre teljesen ValÓSZÍnűílen Kassák - feltételezett - saját olvasata. Ő a re,

m á b a n

...

....

I

'.

6

kézzel nyomja ki a beka belet. Egyetlen sor sincs sehol, amely kedvet adna az élet folytatásához. De í r ó v a n itl e l

J°

v ő b e n

. ^

m é

§

n e m

szenvedett, hogy

genyfolyam megírásának tényével (IzmustörtenetéV e l , és annak Számtalan írásOS előzményével) Saját

megbocsátani s mosolyogni tudjon" (Id.: Krúdy G y u l a ; irodalmi kaiendáriom. in-. Régi pesti históriák. Színes írások. Budapest: Magvető, 1967. 92. 1.

fejlődéstörténetén túlmutatóan azt állítja, hogy egy

"

J

.

• ..

J

O

'

J

D

J

bukás- és törésmentes fejlődés esetében (tehát ha a Tanácsköztársaság megmarad és a belső vitát is sike„

...

„ . ,

,

„ ,

rul elkerülni), az o iránya es egyáltalán az uj müvevált VOlna Vezető művészi irányzattá, lényegében a „magas művészet" egyedül mérvadó irányává, míg

SZet

J

°

S z

f

n y i

ííf

S 2 Í t l

T

k ö z l é

!

e

T^l

szerint nem lehetetlen, hogy az enelhasonulas es a deszemiotizálás nyelvi alakjaira inspiráló hatással v o l t J naturalizmusa. H 3 Kassák iényének legbennsőbbjéig ideológus és irodalmár. KíÚJ művi-művészi világkép megteremtésére, amelynek társadalmi-politikai hatásáról a

s a

S É R L E T E T

is m e

f

á t

T E T T

k o r a i

E

v o l t gy

G

Y

°f

dve

',

á m kudar

,

cot

k e l l e

"

a nyelv es a szellemi alap elégtelensége miatt. Kólteményeinek - melyek mind erről a kísérletről ta-

aZ ÖSSZeS többi irányzat tömegművészet, gicCS és másolás lett volna. Ez azért teljesen valószínűtlen, mert hiszen az összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, nagyobb méretekben és jóval hosszabb ideig működött Bauhaus sem tudott ilyen átütő eredményt elérni (pedig ő is törekedett erre). Tény viszont, hogy Nyugat-Európa legtöbb országában és az Ameri kai Egyesült Államokban az irodalom és a művészetek terén az „új művészet" mélyebb re tudta ereszteni a gyökereit, s a neue Sachlichkeit és egyéb kortárs áramlatok térhódí tásának hatására sem következett be olyan mértékű visszarendeződés az izmusok után, mint a magyar irodalomban és művészetben. Ez az a pont, ahol befejezésül szót kell ejteni az „egymással feleselő hagyomány" kérdéséről (Szegedy-Maszák Mihály: A z irodalomértés korszerűsége. Nappali Ház, 1992. 2. 75-80.), és itt térnék vissza a magam szinkrón szemléletének, bizonyos fokig történetietlen megközelítésmódjának magyarázatára, arra, hogy miért maradok hangsú lyozottan egy körön belül, s nem is teszek kísérletet arra, hogy az esetleges kapcsolódási pontokat megkeressem. A z avantgárdot, összes járulékos megnyilvánulásával (esetünk ben: az Egy ember élete fogadtatástörténetével) egyetemben, nem lehet erőltetni, nem erőltetheti senki - egyelőre - büntetlenül. Itt nem történhet előrelépés addig, amíg maga

DERÉKY P Á L : KASSÁK L A J O S : E G Y EMBER ÉLETE CÍMŰ ÖNÉLETÍRÁSÁNAK F O G A D T A T Á S T Ö R T É N E T É H E Z

az irodalomtörténet is radikálisan ki nem iktat mindenféle aktualizáló szemléletmódot az eszköztárából. Nem célszerű vita tárgyává tenni, hogy melyik előrébbvaló: a modernsége vagy az avantgárd, melyik áramlat a fő-, s melyik a melléksodor, melyik irányzat művei termettek bővebben, értékelhetők magasabbra, határozták meg jobban a 20. századi ma gyar irodalmat. A válasz egyértelmű. Nem, nem az avantgárd (és hangsúlyozom: annak minden kapcsolt része) átértékeléséről, felértékeléséről van szó, hanem arról, hogy a rendszerváltás után sürgető erővel jelentkezik a 20. századi magyar irodalomtörténet új szempontú áttekintésének igénye. Teljes mértékben egyetértek Szegedy-Maszákkal, aki fent említett tanulmányában szinte minden egyes kérdéskör kapcsán, mint egyik lehetsé ges sarkpontot, megemlíti Kassák nevét (noha én az avantgárdot nem kapcsolnám ennyi re szorosan Kassákhoz), tehát olyan esztétikai kategóriának tekinti, amelyet mindenkép pen bele kell vonni a vizsgálódás körébe, mert enélkül nem alkotható pontos kép, nem képzelhető el „összehasonlító magyar irodalomtörténet". Nyilvánvaló, hogy az elmúlt negyven év nemcsak az irodalmat hibernálta bizonyos mértékig (az irodalom, a maga rugalmasságával, azóta már túltette magát ezen), hanem még sokkalta inkább hibernálta a huszadik századi magyar irodalom kutatását. A kommunisták bornírt avantgárd-szemléleténél nem sokkal kevésbé volt elkedvetlenítő az a szemlélet, amely Komlós Aladár-Halász Gábor-Szerb Antal, i l letve Szabó Lőrinc-Weöres Sándor-Radnóti MiklósVas István nevével (csak találomra kiragadott neve ket említek), véleményével és műveivel akarta „le mosni" az avantgárdot, mint dilettáns politikus-írók és költők hajmeresztő zagyvaságát, amelynek minimális hatása volt csak a század ma gyar irodalmára. Szakmai szempontból természetesen legalább ennyire terméktelennek bizonyult az apologéták kínos igyekezete. Nem kétséges - és remélem, a fenti dokumen tumgyűjtemény is ezt mutatja - , hogy a két világháború között mérvadó magyar kritikus hosszú távon nem lelkesedett az avantgárdért, mintahogy mérvadó magyar irodalmár sem: maga Kassák is folytathatatlannak ítélte. Ha most csakugyan igény van a 20. száza di magyar irodalom történetének új szempontú áttekintésére, akkor annak történeti részé ben ezt a sajnálatos tényt minden szépítés nélkül rögzíteni kell (megszínezve persze az időnként mégiscsak előforduló értékelésekkel - Kosztolányi, Radnóti stb. véleményével), ám az elméleti-esztétikai részben már nincsen helye semmiféle ilyen történeti megkülön böztetésnek. Ott el kell fogadnunk, hogy Kassák Számozott költeményei és egyáltalán: a maga rendszerén belül minden koherensnek tekinthető avantgárd irodalmi műalkotás ko rabeli és későbbi hatásától függetlenül a magyar irodalomnak éppolyan számontartandó értéke, akár a sokkal számosabb technikailag talán magasabbrendű, esztétikailag minde nesetre mélyebb hatást kiváltó, ma általánosan értékelt műalkotás.

núskodnak, s egy mértani módon fegyelmezett aka rat vallomásai - teremtő visszhang nélkül kellett el zengniük. Ő maga kétségkívül programja szerint élt, tanítványainál és követőinél ugyanez már papírízű és mesterkélt volt. Nézőpontjának torzulását ta núsítja, ha most megjelent önéletrajzában mozgal mának olyan történeti lendítő erőt tulajdonít, amellyel az a valóságban soha nem rendelkezett.

M A R T O S GÁBOR

„Inkább en garde, mint

avantgárdé"

Néhány gondolat a hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar lírájának egyes jelenségeiről

Hogy mi az avantgárd, ebbe itt és most (hely és idő hiányában) nem mennék bele. (Meg nem is tudom...) Hogy az avantgárd egyes vonásai (törekvései, megjelenési formái, stílusjegyei stb.) hol és hogyan élnek tovább az irodalomban, illetve hogy van-e, és ha van, mi a neoavantgárd, ebbe se. (Ezt se...) Amiről szólnék, az mindössze pár kötet, pár költő, pár vers. Afféle „(nem)avantgárd" versek. A kötetek, illetve a versek 1976 és 1983 között jelentek meg Romániában; szer zőik az akkori úgynevezett „fiatal erdélyi magyar líra" reprezentánsai; vö.: a Forrás har madik generációja.

A z 1970-es évek közepétől kezdve egy új, fiatal író-költő-filozófus-generáció hallatja egyre gyakrabban és egyre erőteljesebben a hangját a romániai magyar szellemi életben: a helyi irodalomtörténet-írás addigra már bejáratott - és be is vált - „skatulyázó" cso portosításának logikája szerint ők lesznek-lettek a Forrás harmadik nemzedéke. Indulásu kat az első megjelent - Forrás - kötetek alapján rendszerező szemlélet 1976 legelejére, Szőcs Géza első kötetének, a Te mentél át a vízen? című versválogatásnak a megjelené sére datálja. A hetvenes évek közepétől - függetlenül a mesterségesen felállított határkövektől (bár a határkövek nem teljesen függetlenek a tendenciáktól!) - valóban érezhető, kita pintható változás megy végbe az erdélyi magyar irodalomban; Szőcs Géza, majd az őutána első kötetükkel jelentkezők - mindenekelőtt Egyed Péter, Körössi P. József, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Boér Géza, Bréda Ferenc, Darkó István, Sütő István és mások - , azaz a Forrás harmadik nemzedékeként aposztrofált fiatal szerzőgárda, illetve annak szellemi köre valóban új hangot, sőt új felfogást hoz a korábbi (első, második Forrás-generációbeli) szerzők hangjához, irodalomeszményéhez képest a romániai magyar iroda lomba, szellemi életbe.

M A R T O S G Á B O R : „INKÁBB

EN GARDE, MINT

AVANTGÁRDÉ"

Csak nagyon röviden, néhány látványos jellemzővel megvilágítva a különbségeket: A z 1968 utáni években egyre jobban „keményedő" Ceausescu-diktatúrában felnö vő és eszmélő fiatalok élesen szakítottak elődeik „beépülni" igyekvő, a Sütő András-i „a fűszál lehajlik a szélben, de megmarad" gondolat jegyében alkotó-politizáló szemléleté vel, s a romániai magyar irodalmat már kizárólag csakis mint a fennálló renddel való szembenállást tudták elképzelni (lásd: Ellenpontok). (Csak zárójelben, de hangsúlyosan jegyzem meg: természetesen nem élesen meghúzható „generációs" határokról van szó ebben a kérdésben; a cezúra két oldalán nem „fiatal" és „idős" alkotók állnak, hanem természetesen nagyon leegyszerűsítve a kérdést - „szabadságközpontú", illetve „közös ségközpontú " fogalmakban gondolkozó alkotók - ráadásul mind a két kategória mindkét oldalon részben fedi is egymást.) A fentiek alapján természetesnek tetszik, hogy - első látványos különbségként a „fiatalok" új hangja az elődök hangjához viszonyítva már jóval kevésbé „lelkes", sok kal szikárabb, „hétköznapibb", azaz közelebb áll a mindennapok beszélt nyelvéhez, mint egy úgynevezett „emelkedettebb" irodalmihoz. (Sőt, a fiatal költők egyikében-másikában kifejezett törekvés tapasztalható arra, hogy egyes műveikben lehetőleg minél tökélete sebben adják vissza az Erdélyben sajnos mind szélesebb körben tragikusan romló állapo tú beszélt magyar nyelvet: ilyen törekvéseket mutat például Palotás Dezső: A szekér alatt, vagy Cselényi Béla: Meghalt Kuka, illetve 42. című verse; az előbbiben az elrománosodó cigány nyelv tragikussá váló etnikai hatásai, míg az utóbbiakban a dadogások, szótévesztések, a kiejtésbeli torzulások, a magyar nyelvbe „beszivárgó" román szavak, illetve a mindezek mögött álló egyre sematikusabb, szinte már csak az előregyártott pa nelekből építkezni tudó gondolkodás képei tükröződnek.) Ráadásul e fiatalok számára - részben egy igen erős (betteri) filozófiai indíttatás hatására is - már maga a nyelv is „máshogyan" fontos (nyilván nem véletlenek ebben a körben a folytonos nyelvfilozófiai viták); ahogy Vásárhelyi Géza írta: „... a nyelvész költészet igénye erkölcsi indíttatású volt: a lejáratott kifejezések, meggyalázott szavak, semmitmondó mondatok helyébe visszaállítani az egységes jelentésű, szemantikailag jól körülhatárolható Szavakat, és velük fogalmilag tisztázott, salakmentes irodalmi szövege ket generálni" - ez a fiatalok célja. Ez a szemlélet persze szinte automatikusan hozza magával a versformák felbom lását, sokszínűvé válását; ahogy Mózes Attila fogalmazta: „a forma robbanását". Ez a formabontás természetesen nem öncélú játszadozás; Ágoston Vilmos (aki maga is e ge neráció egyik legjelentősebb szervezője, kritikusa, sőt szerzőként is tagja) hívja fel a figyelmet arra, hogy „...a formabontás itt nem azonos - kelet-európai terminusként - a nyugati formabontó törekvésekkel, mert itt ez mindig egy szabadságra való törekvés volt; korlátok lerázását jelentette, míg Nyugaton inkább egy ezoterikusabb jelenség volt. Itt egy szerves, közösségi tevékenység is volt a formabontás." Vagyis a „forma robbaná sa" a hetvenes évek Erdélyében nagyon is határozott esztétikai és társadalmi-politikai tett, cselekedet volt. És itt most egy kicsit térjünk vissza az avantgárdra. „Az avantgárd művészet tör vényellenes" - írta Beke László művészettörténész egy tanulmányában, hiszen - mint kifejti - összeütközésbe kerül a társadalom életében meglévő, az ember maga kodifikálta előírásaival, normáival, íratlan szabályaival, sőt az esetek túlnyomó részében át is hágja ezeket a szabályokat. Csakhogy ez a „törvényellenesség" nemcsak az esztétika törve-

Q4

MARTOS GÁBOR: „INKÁBB

EN GARDE, MINT

AVANTGÁRDÉ"

nyeivel, szabályaival szemben lázad (például a formabontásban): amikor az avantgárd tagad, akkor nem (csak) művészi-esztétikai elveket tagad, hanem társadalmiakat is, sot éppen a társadalom, a fennálló rend intézményesülésének, működésének tagadásából te remt új művészi-esztétikai elveket. („A művészet talán arra szolgál, hogy pénzt gyűjt sünk és simogassuk a kedves polgárokat? A rímek a pénz csörgésével vannak összehan golva... A z új művész tiltakozik: nem fest többé... hanem közvetlenül teremt..." - írta Tristan Tzara 1918-ban a Dada Kiáltványban; kell-e ennél „avantgárdabb" hitvallás?) Vagyis az avantgárd ebben az értelemben társadalmilag is törvényellenes. Fordítsuk le mindezt a hetvenes évek Romániájára s az akkor ott jelentkező új nemzedék új hangú, új formájú (a polgárokat nem simogató) művészetére. Nyilván nem véletlen, sőt nem is meglepő, hogy a Ceausescu-diktatúra egyre fokozódó kiépülésének idején - Markó Béla szavaival - szintén „...nagyon hamar kiderült, hogy az avantgárd formabontás éppen úgy politikai gesztus, mint a legközvetlenebb politikai tartalmakat hordozó hagyományos formájú irodalmi munka". Ez a felismerés természetesen nemcsak az - elsősorban persze a fiatalabb korosztályhoz tartozó - olvasókban született meg, akik éppen ezért egy idő után igencsak fogékonyak, „vevők" lettek erre a fajta „kódolt" irodalomra, s azt „dekódolni" is tudták, hanem a „másik oldalban" is: „hatalmi oldalról - folytatja Markó - a cenzúra érdekes módon rögtön ráérzett arra, hogy... a formai modelladás legalább annyira destruktív lehet, mint a tartalmilag problematikus írások... mert azt a cenzúra, meg a hatalom is felismerte..., hogy a formabontás nem formai kérdés, hanem társadalmi cselekvésformákat modellál... egy egész rendszernek a lebontását, lebonthatóságát modellálta". Vagyis ezek a művek esztétikailag és társadalmilag is formabontóak, törvényellenesek, lázadók, tehát - a Beke-féle definíciót megfordítva - avant gárdok voltak. Kategóriák, definíciók felállítása, címkék ragasztása természetesen nem ilyen egysze rű. Nézzük meg azonban ezek után néhány konkrét példán, hogy milyenek is voltak ezek az „új" versek, milyen irányokban tágították a formát, hol keresték a nyelv határait, s ezeken a törekvéseken keresztül milyen üzeneteket közvetítettek; azaz vizsgáljuk meg: mondhatjuk-e valóban, hogy ezeknek a költőknek (legalábbis egy részüknek) az esetében az avantgárd egyes vonásainak továbbéléséről, bizonyos neoavantgárd törekvések jelentkezéséről lehet be szélni.

* én konceptuális költő vagyok én avantgárdnak tartom magam - írja 1979-ben megjelent Forrás-kötete nyitó versében Cselényi Béla. A dátuma szerint 1977-ben keletkezett Hecserliszedés ezen a kiemelt helyen már szinte maga is avantgárd gesztus: fiatalos öntudat, felvetett fejű dac, kérkedő kihívás árad belőle. Felmerülhet azonban a kérdés: vajon mitől ez a kategorikus kijelentés, ugyan vajon miért állíthatja magáról Cselé nyi ennyire magabiztosan, hogy ő avantgárd költő, illetve hogy az-e valóban. Tény, vannak, akik Cselényit tartják az egyetlen neoavantgárd erdélyi költőnek; s az is tény, hogy költészete valóban tele van játékos, meghökkentő, az avantgárdra jel lemző gesztusokkal. „Egész művészete közhely-ellenes" - írta róla Ágoston Vilmos. Egyesek - talán túlzó, mindenesetre jól hangzó, de nehezen ellenőrizhető - véleménye szerint Cselényi írta az első konkrét és vizuális verseket az erdélyi magyar lírában. Anél-

9|J


EN GARDE, MINT

AVANTGÁRDÉ"

kül, hogy az elsőség kérdését el akarnánk dönteni, vizsgáljunk meg néhányat ezek közül a Cselényi-művek közül. Cselényi már első kötetében, a már említett Barna madár címűben is a hagyomá nyos formák elvetójeként mutatkozott be, sőt már ebben a kötetében is van olyan verse (Nokturnum kakasugatással), melyben kézírást és kottát is szerepeltet, valódi konkrét-vi zuális műveivel azonban először csak az ugyanebben az évben (1979-ben) megjelent Kimaradt Szó című antológiában találkozhatunk - itt azonban mindjárt többel is. Ezek egyike, a '72 nyara című „vers-napló" ugyan még alig lép túl a Nokturnum... „forma bontásán": ahogy a tizenhét éves fiú nyári szünetéről előtóduló gondolathalmazban egy mást követik az emlékek (illetve valójában csak emléktöredékek), úgy jelennek meg a szövegben a szavak között a hangok, a dalok - kottával! - , a képek (a bal felső hetes fogba nyilallott fájdalom rajza!). A z emlékek részben személyesek („nagybácsi lettem"), részben a lokalitásból adódóak („küldjél nekem kérlek biopont"), de bennük van a világ aktualitásaira figyelés is (a Fischer-Szpasszkij sakk-mérkőzés, a magyarországi táncdal fesztivál), s felvillan a müncheni olimpia emléke is, mely egyúttal a konkrét vers korlá tainak bevallását is magával hozza, hiszen: „az írógépemen nincs dávidcsillag", így Cse lényi „csak" hagyományos költői képekben tud megemlékezni az olimpián arab terroris ták által meggyilkolt izraeli sportolókról: szemükre cserép kezükbe virgács faházuk kicsi gyalulatlan - bebizonyítva azonban egyúttal azt is, hogy a költői kép is lehet annyira „látványos", azaz kifejező, mint a legkonkrétabb dávidcsillag... Cselényi másik alkotása a Kimaradt Szóban azonban már igazi képvers; az Ezer kilencszázhatvannyolc augusztus huszonegyedikére virradó éjszaka a nagyváradi állomá son (és nem huszonnegyedikére, mint ahogy a kötetben sajtóhibásan szerepel!) című vers az erdélyi magyar irodalom ilyen irányú (avantgárd?) kísérleteinek egyik legszebb példája. Részei - a szöveg és a szöveg által „rajzolt" kép - ugyanis úgy kapcsolódnak össze benne, úgy kerülnek egymással kölcsönhatásba, hogy ezáltal a vers konnotatív közlése minden felesleges „agyonmagyarázásnál" érthetőbben válik sokszorosává a vers valóságos, leírt szövegének. a fd baj ez a vonat-kérdés melyről a hangszóró nagy dérrel-dúrral beszámol hát baj ez valóban apám hálót ad át ím kezembe adja tessék köszönöm ő is nevet ezen tessék köszönöm százhúszperckésésszázhúszpercké sésszázhúszperckésésszázhúszper

06


EN GARDE, MINTA

VANTGARDE"

Maga a szövegben megírt szituáció ugyanis meglehetősen - talán túlságosan is? egyszerű: a költő és apja várakozik a nagyváradi állomáson, miközben a hangszóró köz li, hogy a vonat százhúsz percet késik. Ez a hétköznapi élethelyzet egyáltalán nem tűnik versbevalónak. Cselényi azonban - és éppen a vers képi formájával - „túllép" a szituáci ón: a semmitmondó szöveget a csehszlovák zászló alakjára tipografizálja, s így máris azonnal világos lehet az olvasó számára a vonatkésés valódi oka, különösen ha a vers látványát összeveti a címben szereplő dátummal, s ha még azt is tudja, hogy Nagyvára don át érkeznek Romániába a Csehszlovákia felől közlekedő vonatok. Cselényi azonban nem áll itt meg: versszövegének második része, a várakozás monotonságát és a hangszóróból folyamatosan áradó szöveget egyaránt idéző, többször, szóközök nélkül egybeírt „százhúszperckésés" egyúttal önálló tipográfiai egység is: mint egy, az állomáson kiakasztott tábla (mely a késést tudatja) „lóg" a szöveg első része, azaz a „zászló" alatt. Csakhogy a két szövegblokk ilyen módon való összekapcsolása már egy új jelentést is hordoz: az „aláakasztott" tábla a zászlóra vonatkoztatja, „történel mivé" teszi a késést, azaz az 1968. augusztus 20-át megelőző, az aznapi eseményeket kiváltó politikai hibákra, az akkori-ottani társadalmi „késésre" utal. Ugyanakkor a vers címében szereplő dátum még egyet „csavar" a történelem és az egyéni sors összekapcso lódásán: augusztus huszonegyedikére virradó éjszaka ugyanis Cselényi Nagyváradon még nem tudhatta a vonatkésés valódi okát, így az ő számára akkor és ott az egyéni „főbaj" valóban csak a vonat késése lehetett... Következő két, Romániában kiadott kötetében {Fabula rasa, 1981; Magánbélyeg, 1983.) Cselényi további lépéseket tesz a vizuális líra irányába megkezdett úton: a lassí tott film a régi lakásról, az a 153 költő látogatása, az apokrifus a faemberkéről, a válás, a lenne hetvenéves, vagy a giccs című versei (utóbbiról, s ennek nemzetközi „kapcsola táról" részletes elemzést adtam a Mozgó Világ 1987/10. számában) mind-mind ebbe az irányba mutatnak, sőt a Fabula rasa „nyitóverse", a 194. című már „csak" egy teljesen szabályos grafika. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Cselényi vfé 33 című „versét" nyomtatásban már nem is jelentette meg, kiállításon azonban - képként - szerepeltette!) Cselényi mellett természetesen generációjának több tagja is keresi a költészet, a vers megjelenési formáinak határait: csak a Kimaradt Szóban ilyen kísérletet tesz Zudor János (Hirosima emlékére) és Horváth Levente (Berzsenyi Dániel - mely versszövegével az idézett költő portréját rajzolja) is, a legismertebbek azonban ezen a területen talán Szőcs Géza ilyenfajta művei (Szívemből egy hokibot kiáll, Repülőgép a csillagvizsgáló kertjében - az Egy üveg Szemper sör története című versfolyam egyik részlete - vagy a Nézőpontok, avagy a versíró fekete ember című, bár „képileg" is megkomponált - sőt meg is rajzolt - , valójában azonban mégis inkább verbális megjelenésében, a szöveg oda-vissza olvasatában zseniális alkotása). A legtávolabbra - talán a legvégső határig - azonban ezen az úton Bréda Ferenc jutott (s talán nem véletlenül; Bréda ugyanis elsősorban nem költő, hanem filozófus): az ő memento (Katonasír) című verse (?) már egyetlen betű nélkül íródott (?):

9Q|


EN GARDE, MINT

AVANTGÁRDÉ"

t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t t

Induljunk el elemzésünk során a tartalom és a forma kérdésétol, a kettő kapcsola tától a versben. A mű tartalmát a cím szóban is megfogalmazza: mementó, s ez még megerősíti (illetőleg fogalmi körét szűkíti) az alcím: katonasír. Maga a vers képi „formá ja" pedig - ami végül is maga válik majd a tartalommá! - a geometrikus rendbe szedett keresztek: egy katonatemető szinte már valóságos képe. Vajon lehet-e ennél adekvátabb formát találni a címben jelzett - s végül is magában a versben is bennelévő - tartalom nak? Tartalom és forma egysége tökéletes (szinte azt mondhatnánk: „klasszikus"); tehát a vers „jó". Persze a dolog azért nem ilyen egyszerű... Térjünk vissza két fogalom kap csolatára a műben: a vers egy katonatemető képe, ugyanakkor az alcím nem katonateme tő', hanem katonas/V; nem gyűjtőfogalom, hanem egyedi. Eszerint Bréda verse csak egy (!) keresztről „szól" a kétszáztíz közül. De vajon melyikről? Vagy mindegy? Kétszáztíz ember: kétszáztíz egyéniség. Kétszáztíz katona: kétszáztíz uniformizált hasonlóság. Két száztíz halott katona: kétszáztíz azonosság. A katonatemető': egyetlen kereszt kétszáztíz szeres megismétlése. Bármelyiket választom is ki, azonos a többivel - és mégis más! Más attól az egyetlen embertől, aki alatta fekszik; aki egyetlen volt - s lett egy a két száztízből. E logikai soron végighaladva gondolkoztat(hat) el a vers a katonasírokat-katonatemetőket termelő háború, vagy bármilyen uniformizáló elembertelenítés ellen. Bréda fenti verse ugyancsak az 1979-es Kimaradt Szó című antológiában jelent meg. S hogy a harmadik Forrás-generáció fentemlített fiatal alkotóinak, illetve idézett munkáiknak (is) milyen hatása volt az erdélyi magyar líra más akkori - részben még fiatalabb - alkotóira, arra Cselényi Bélát idézem: „...megindult ugyanakkor - szintén utánunk - egy olyan áramlat is..., amely a tízes évek francia avantgárdjának szellemé ben... eljutott a lineáris értelemben vett szöveg felszámolásáig"; Cselényi ebben az öszszefüggésben Nagy Zoltán és Tőke Zoltán lettrista verseit említi (az ő ilyen jellegű mun káik - Kiáltvány, Jel, Ikaroszi óda; illetve Síkmértan - az 1980-as kiadású Ötödik év szak című antológiában láttak napvilágot).

A líra látványos, azaz vizuális területe után tegyünk még egy rövid kitérőt egy másik kísérleti vonulat, a nyelv hangzásán alapuló, azaz afonikus költészet irányába is. A leg több példával ezen a téren is Cselényi szolgál, akinek valamennyi eddigi kötetében talá lunk „idegen nyelvű" verseket (Svéd vers - ebből több is van, sorszámokkal ellátva - , Görög vers, Flamand vers, Baszk ballada, Skandináv magány, Tahiti téma), melyekben a szerző a nyelvek közti hangzásbeli hasonlóságokra építve játszik a számára nyilvánva lóan legfontosabb munkaeszközével, a magyar nyelvvel; azaz írja anyanyelvén „idegen nyelvű" (hangzású) verseit. (Ezek a versek természetesen - éppúgy, mint a korábban


EN GARDE, MINT

AVANTGÁRDÉ"

említett nyelvromlást tükrözőek is - , bár nyomtatásban jelentek meg, elsősorban élőszó ban hangozva nyújtják a szerzőjük által szánt élményt - mint a fonikus költészet, azaz a hanggal dolgozó neoavantgárd-posztmodern versművészet alkotásai általában.) Természetesen a nyelv határainak keresése - ugyanúgy, mint a vers határainak keresése is - eredményezhet néha furcsa, „szélsőséges" példákat is: a határokig - vagy akár azon túl - menni akarás lázas igyekezetében (megint csak) Bréda Ferenc ezen a területen is eljut a - talán - végpontig; az ugyancsak a Kimaradt Szóban szereplő lyra című versében már nemlétező nyelvet használ: wáruna kot hauho bárr. sárisó léc sárisó tánc. A z embernek nyilvánvalóan arra kell gondolnia: a költő kénytelen maga nyelvet alkotni érzései kifejezésére, ha a valódi nyelv már nem alkalmas (talán túl szabályos?) számára a világ leírása. („Amikor az akadémiákon a nyelv már kezd megmerevedni, igaz lelkét a gyerek és az őrült költők mentik majd meg" - idézi Szombathy Bálint Hausmannt.) Ebben az esetben pedig érthető, ha a valódi nyelvnek már csak az értelem és az értelmetlenség, az értelmi és a hangzásbéli azonosságok-hasonlóságok határterüle tén, a nyelvi játék szintjén lehet csak kifejező ereje: ora et labora óra és lábóra - zárja Bréda idézett versét.

* Mondhatja természetesen bárki a fenti „játékokra", hogy ezek nem komoly, figyelemre méltó részei az erdélyi magyar irodalomnak (mint ahogy annak idején mondták is a kri tikusok, az idősebb író-költő-generáció tagjai Romániában). Ez azonban nem igaz. Mert a nyelvi „játéknak" igenis van célja, méghozzá fontos célja; olyan, mely akkor és ott éppen az erdélyi magyarság létfeltételeit volt hivatva segíteni. Dedinszky Erika hívta ugyanis fel a figyelmet a kísérleti költészet azon fontos szerepére, mely szerint „...mi helyt megtanul az ember a nyelvével bánni, mihelyt sokrétűségét kiismeri... a hatalom birtokosai szavakkal, klisékkel, szépen hangzó, de hamis jelmondatokkal többé nem ma nipulálhatják..." Márpedig az erdélyi magyarságnak igencsak nagy szüksége volt erre a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Romániában. * Befejezésül tartozom még az írásom címében szereplő idézőjel „feloldásával". Ezt a francia szójátékra épülő hasonlatot Ballá Zsófia, a fentebb tárgyalt szellemi kör egyik meghatározó alakja írta egyik kötetébe dedikációként, miután arról faggattam: vajon ő maga avantgárdnak tartja-e a saját költészetét. Ballá szerint tehát ez a líra (szó szerint) nem annyira „előőrs", mint inkább „felkészült, harcra kész"• S ugyanakkor nevezte Bal lá az általa és nemzedéktársai által művelt lírát „amatőr avantgárdnak", merthogy mint elmondta - kísérletezéseikhez, próbálkozásaikhoz nemhogy megfelelő nyomdatech-


EN GARDE, MINT

AVANTGÁRDÉ"

nika nincs (nem volt az akkori) Romániában, de még csak kellő számú nyomdai betűtí pus sem (volt) található. Ilyen körülmények között, azt hiszem, nem lehet csodálkozni azon, hogy ezek a kísérleti, ha úgy tetszik (neo)avantgárd jelenségek meglehetősen kisszámúak, s részben talán elszigeteltek is maradtak az erdélyi magyar irodalomban. Ám nem maradtak nyom talanok! Meglétük, eredményeik, hatásuk igenis fontos lépést jelentett a romániai ma gyar irodalomban valami újfajta szemléletmód, valami újfajta költészet felé. Egy olyan költészet felé, melyről Cs. Gyimesi Éva azt írta: „...a költészet legyen vigasz... a keserű ség, a tiltakozás, a harc jogát jussuknak érzők vigasza. Azoké, akik nem vesztegethetők meg szóvirágok, sem féligazságok - ösztövér elégtételek - által, hanem akik a verstől is az igazságot követelik. Akik méltatlan körülményeik között is helyezttudatuk tisztaságá val mérik emberi méltóságukat: a szabadság lehetőségét."

A z idézetek forrásai: Vásárhelyi Géza: Elvek, erkölcsök, elméletek: fűrészpor és egyéniség. Utunk, 1981. október 16. „Nemzedékem nincs, avagy ma generation c'est moi". Beszélgetés Mózes Attilával. Életünk, 1992/2. „Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát." Beszélgetés Ágoston Vilmossal. Életünk, 1991/10. Beke László: A művészet embertelensége. Mozgó Világ, 1981/5. Tristan Tzara: Dada Kiáltvány, 1918. In: Mario de Micheli: A z avantgarde-izmus. Gondolat Kiadó, Bp., 1965. „Kultúrává kell tenni a kultúrát, irodalommá az irodalmat". Beszélgetés Markó Bélával. Életünk, 1991/2. Ágoston Vilmos: Levél Kápéjének. Előszó in: Kimaradt Szó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. „Mind walesi bárdok voltunk". Beszélgetés Cselényi Bélával. Életünk, 1992/8-9. Szombafhy Bálint: A konkrét költészet útjai. Új Symposion, 149. sz. melléklet. Dedinszky Erika: Utószó. In: Álcázott fény. Tíz holland költő. Európa Kiadó, Budapest, 1975. Cs. Gyimesi Éva: Jegyzetek a költészetről. Korunk, 1979. (1-2.)

00

MICHAEL M A R K E L

Expresszionizmus a romániai német irodalomban Recepció, megjelenési formák és helyi interferenciák

„(...) de ez az egész olyan, hogy az olvasó minden képtelenség ellenére belebe tegszik az izgatottságba. Nehezünkre esik a szerző őszinte szándékában hinni, mégis ezt kell tennünk. Mindenesetre ezek nem műalkotások, hanem egy túlfűtött szellem, egy rakoncátlan fantázia képződményei. (...) Rejtély előtt állunk. Hogy került ez a zűrzavar, ez az elburjánzás annak az országnak és népnek az irodal mába, amely különben oly nagyon ragaszkodik a régihez, s annyira szereti a mér téket, a fegyelmet és a rendet?" W. Schneider Ezeket az egyértelmű mondatokat Wilhelm Schneider német irodalomtörténész írta 1936-ban az erdélyi expresszionista művészről, Hermann KlöBről. A könyvégetés már megtörtént, az „elfajult" művészet elleni harc és a „szfinxek eltávolítása" zajlott. Csak egy évvel korábban helyezte Adolf Meschendörfer erdélyi író, akit egyes iroda lomtörténészek a „vér és rög költőjeként" rágalmaznak, Der Büffelbrunnen című regé nyében az osztrák expresszionistát, Georg Traklt a „halhatatlanok csarnokába" és vezette be az irodalomtörténetbe, amikor a brassói Honterus Gimnáziumban tananyaggá tette. Mindkét példa jellemző a romániai német expresszionizmus általános megítélésé re: a kortársak között túlsúlyban voltak mind számban, mind hangerőben a bírálók, a kevés rajongó azonban több értelemről és műértésről tanúskodott. Hasonló jelenséggel találkozunk az irodalomtörténetírásban is. K . K . Klein korai értekezéseiben elutasítóan viszonyul az expresszionizmushoz, ezt az ítéletét azonban részben módosítja a Külföldi német irodalom történetében 1939-ben, hiszen időközben Harald Krasser az Euphorionban méltatta éppen a munkánk elején említett KlöBt is. Ezután harminc évig hallgattak a hazai expresszionizmusról, amíg 1970 körül a kolozsvári germanisták újraértékelésére nem vállalkoztak. Azóta több tanulmány is megjelent egyes írókról és néhány áttekintés a romániai német modernekről általában, de magáról az expresszionizmusról egyetlen összefoglaló értekezés sem. Ennek az irodalomnak mindmáig nincs széles körű hatása, márcsak azért sem, mert újabb kiadásai inkább kivételt képeznek, semmint a szabályt erősítik. A kísérlet, hogy Hermann KlöB drámáját, az Untergang-ot az erdélyi expresszi1

2

1 0 | |

MICHAEL M A R K E L : EXPRESSZIONIZMUS A ROMÁNIAI NÉMET IRODALOMBAN

onizmus mintaelemzéseként beépítsék a tananyagba, még 1974-ben meghiúsult a véle ményezők ellenállása miatt. „(...) minden Ziel-ízelítő azt igazolja, hogy kiadóinak nem sikerült a magasabb kulturális színvonalra törekvő expresszionista fellendülés (...) fürgén és hanyatthomlok távolodtak a „Ziel"-től." W. MyB

1. A sajtó A z expresszionizmust hat folyóirat ültette el a romániai német irodalomban, melyek az első világháború után önhibájukon kívül rövid életűek voltak. Amennyiben a korábbi kutatás egyáltalán említi őket, csak mint ideiglenes hidat a „Karpathen" és a „Klingsor" között. 1968-ban a bevezetőben idézett Walter MyB még úgy hitte, lekicsinylően „szatírjátékként", stílus virággyűjteményként értékelheti őket. Csak újabban utaltak külön ta nulmányokban e folyóiratok jelentőségére az expresszionizmus vonatkozásában; Ovid S. Crohmálniceanu fontos közvetítő szerepet tulajdonít nekik az expresszionizmus román irodalmi befogadásában. 1.1. A z első ilyen folyóiratot Csernovicban alapították: „Der Nerv" [Az Ideg]. Kulturális félhavi folyóirat. „Kiadója Albert Maurüber." A z első szám egy ív terjedelem ben jelent meg 1919. január l-jén. Később dupla számnak nyilvánították, mert időköz ben hetenkénti megjelenésre törekedtek (DN 18). Miután ezt nem tudták megvalósítani („mert fondorlattal elzárták előlünk a nyomdákat" - D N 48), az ötödik számtól kezdve így szólt az alcím: „Kulturális folyóirat". A perioditás rendszertelen volt, a terjedelem nyolc és tizenkét oldal között mozgott. Összesen tizenhárom vagy tizennégy szám jelent meg, állítja Cisek , a Brukenthal Könyvtárban hat füzet található, az utolsó 1919. május 10-i, de a folyóiratot még ezután is kiadták. A kiadó körül fiatal munkatársak csoportosultak, közéjük tartozott a tulajdonos Egon Friedrich Patak, Theodor Nastasi, Ernst Maria Flinker, Friedrich Flinker, Lotar Wurzer (= L . Rádáceanu), Leo Hermann, Salus Márkus, Alfred Sperber és mások. Hogy a folyóirat, ahogy azt Csáki írta (O. I, 165), főleg a szellemi irányt választotta és idősze rű társadalmi kérdésekkel foglalkozott, az a fennmaradt füzetek alapján bizonyítható. A szépirodalomban, ítélkezik a kritikus, „irodalmi irányzatok utánzatát nyújtja (...), ame lyek nagy kultúrközpontokban keletkeztek, és amelyeknek további fejlődéséről szellemi elzártságunk következtében nem értesültünk kellőképpen". Cisek sajnálta, hogy „a folyóirat túl gyakran bocsátkozott kis botránykákba ahe lyett, hogy nagy és szabad igenléssel valóban aktivista módon hatott volna", de nem kételkedik létjogosultságában. A rendelkezésre álló példányokban kevésbé jelentősek az irodalmi témájú cikkek, a kritika Werfelt, Traklt, Hillert és Pfemfertet tárgyalja, a tanul mányok a proletárideológia kérdéseivel foglalkoznak. 1.2. A „Nerv"vel egyidőben jelent meg ugyancsak Csernovicban a „Licht" [Vilá gosság], amelyet tudomásom szerint eddig egyetlen irodalomtörténész sem vizsgált. A folyóirat előszava és egy hirdetése a „Ziel"-ben található, a néhány érdemleges jegy zet, amelyeket fel tudtam kutatni, a „Deutsche Tagespost"-ban. Ezekből kiderül, hogy 3

4

5

6

7

8

9

10

u

Q02

MICHAEL M A R K E L : EXPRESSZIONIZMUS A ROMÁNIAI N É M E T IRODALOMBAN

legalább három száma megjelent ennek a „művelődési és felvilágosító félhavi folyóirat"nak I. Sch. Willner és Dagobert Runes szerkesztésében, és további folytatását is tervez ték [a plágiummal vádolt Willner nélkül]. 1.3. A z első erdélyi alapítású folyóirat a „Ziel" (Cél), amely a kiadó tanulságos kézipéldányaként rendelkezésemre állt, míg a nyilvános könyvtárakban ez esetben is csak néhány száma lelhető fel. Közvetett forrásokból arra következtethetünk, hogy a dátum nélküli első szám 1919. április l-jén jelent meg; a szerkesztő Emil Honigberger volt [az ötödik füzetig Hermann Fraetschkes a társszerkesztő], munkáját egy „Ziel"-Társaság támogatta, amely nek tagja volt még R. Weber és Hans Benning. A cím nyilvánvalóan német mintákat követ, az alcím szövegét és grafikai megjelenését gyorsan változtatták. 1919. október 15. és 1920. október 10. között a folyóiratot „Das neue Ziel" [Új Cél] címmel adták ki. A 33 szám összterjedelme 548 oldal 30 x 23 cm-es formátumban; a lap pénzügyi nehéz ségek miatt szűnt meg. A külsőségekben könnyen tetten érhetők mindkét „Ziel" hiányosságai, de jó húsz esztendős szerzőinek spontaneitását, fiatalos támadókedvét, amely alkalmanként túlka páshoz, anarchikus keresetlenséghez vezetett, nem kellene továbbra is negatívumnak te kintetni, inkább termékeny újításnak. A tematika a természettudománytól a szociológián és a filozófián át zenei és művészeti tárgyú munkákig terjed. A z irodalmat illetően a líra van a leginkább, a kritika alig képviselve. A folyóirat mégis a képzőművészet terén volt a legjelentősebb, amelyet hozzáértőn tárgyalt, és bőséggel közölt reprodukciókat is. 1.4. A z „Ostland" a „Keletnémetek kulturális havi folyóirata" alcímmel 1919 jú niusában jelent meg Nagyszebenben, 1919 októberétől, az ötödik számtól második évfo lyamát kezdte, 1920 júliusától havonta kétszer adták ki, ennek megfelelően megváltozott alcíme is: „Keletnémetek kulturális folyóirata". 1920 októberével indult a harmadik év folyam és 1921 szeptemberében megszűnt a lap. A z „Ostland" a Modern Könyvtár kiadásában jelent meg, felelős szerkesztő Richard Csáki volt, majd 1921 májusától Csáki távollétében Bernhard Capesius. A folyóirat összterjedelme 1552 oldal 27 x 19 cm-es formátumban. Világos rovatfelosztásban tartalmaz társadalomtudományi tanulmányokat [politi ka, filozófia, szociológia, népművelés, irodalom-, nyelv- és művészettudomány], azonkí vül szépirodalmat, amely - Dietmar Hellermann statisztikája szerint - a folyóirat egyhar madát teszi k i ; ezt követik olyan rovatok, mint „Napi Kritika", „Irodalmi, Színházi és Zenei Krónika", „Folyóiratszemle", „Szórakoztató Sarok". Minden szám tartalmaz leg alább egy műmellékletet, de gyakran kottamellékletet is. Szolid kivitelezésével, sokoldalú információival, meggondolt és kiegyensúlyozott, de megvesztegethetetlen ítéleteivel minden bizonnyal ezen évek legmértéktartóbb erdélyi német kulturális folyóirata volt. Kiegyensúlyozottságra törekvése magyarázza, hogy az itt feltett kérdésekhez tartózkodóbban viszonyult, és az expresszionizmust legalábbis kezdetben nem támogatta tudatosan. 1.5. Egész másként jelentkezett a „Frühling" [Tavasz] című „humanista lapok", amelynek 1920 áprilisa és decembere között mindössze négy száma jelent meg 22 x 15 cm-es formátumban, másfél ív terjedelemben, úgyhogy egész termése csak száz oldal. Miután munkatársai minden nyilatkozattól tartózkodtak, nem állíthatjuk teljes bizton sággal, hogy ez a lap is pénzügyi nehézségek miatt szűnt meg. A folyóirat főszerkesztő12

13

14

15

16

17

18

1O0|


je Norbert von Hanneheim volt, az utolsó szám kiadójaként Stefan von Hanneheim sze repel. A z „Ókirályságban" a második számtól kezdve Oscar Walter Cisek gondoskodott a terjesztésről. Ebben a lapban minden nagyon választékos: a kötés kézi merítésű kreppkartonja, a Hermann Lani által készített finom, mutatós borító, az igényes betűszedés, maga a külsó' megjelenés is grafikai műalkotás. Mind a négy egy tisztán művészi, de nagyon igényes színvonalhoz tartja magát - nem közölt sem kritikát, sem állásfoglalásokat a napi eseményekről - , munkatársai között a hazai irodalmi élet legnagyobb nevei szere pelnek. Lehetőség van arra, írta az „Ostland", hogy a „csendeseket, a c s a k irodalmá rokat gyűjtsük magunk köré, hogy előkelő irodalmi tradíciót teremtsünk" (O. II, 481). 1.6. A romániai német expresszionizmusnak helyet adó médiumokhoz tartoznak az 1924-ben alapított „Klingsor" elsó' évfolyamai is. Miután erról az „Erdélyi folyóirat"ról gazdag szakirodalom áll rendelkezésre, fölösleges itt minden további ismertetés. 19

20

„Az ember már nincs egyedül, nem védtelen, létezik egy közösség, egy falanx, amely a csúcsot jelentheti. A kritika ilyen ősrégi, olcsó eszközeinek is befellegzett, mint: Mert irodalmunk egy-egy terméke erotikus problémákat tárgyal szász mező-, er dő- és rétillat nélkül, nincs mondanivalója számunkra, ezért elutasítjuk." R. Csáki

2. Programok A z irodalmi látószög szélesítése, a hagyomány elutasítása vagy termékeny megújítása a fő törekvése azoknak a programoknak, amelyeket az új sajtó megfogalmazott. 2.1. A z irányzatot tekintve kétségtelenül a „Nerv" Programnyilatkozata a legfon tosabb (DN 3-5). Elszakad „Koporsóeurópától", a „nagy halál rohamától", s expresszí ven fokozott vitaiizmussal, emberiségmegváltó aktivizmussal tesz hitet egy cselekvő élet mellett: „Az ember a létben gyökerezik és háromszorosan lemond róla: szívvel, aggyal és ideggel! A szív: bonyolult izom. A szívverés: az élet megnyilvánulása. A z agy szubsztancia. Összegyűjt és visszadob. De az ideg: az érzés ingere, az akarat feszítőereje, a cselekvés végső bizonyítéka. A z i d e g az é l e t i n t e n z i t á s f a k t o r a ( . . . ) . De mi, mi azt mondjuk: A z élet van. M i benne (...). M i az életet valljuk és tettre lépünk érte." (DN 3-4) A társadalmi cél elérésére, „az emberiség halhatatlan eszméinek: mindenki egyen lőségének, szabadságának, testvériségének valóraváltására" a szellem eszközeivel, a szellemiek egyesítésével törekedtek: „A szellem forradalmasított. A szellem azt paran csolta: Élj!" (DN 3). 21

Q04


Ez az utolsó és a ritkítva szedett mondat az ösztönzők nyomait mutatja. „Intenzi tás" a kulcsszava Rubiner korai írásának. A költő beavatkozik az időbe, de még a „Nerv"-ben ismertetett Az ember a középpontban című gyűjteményének későbbi tanul mányait is meghatározza, amelyekben a társadalomnak a szellem intenzitásával történő megújításáról van szó. Ugyancsak idetartozik az expresszionizmusra nagy hatást gyakor ló eszme, a szellem és tett dualizmusa, amely Heinrich Mann azonos című esszéjére vezethető vissza és amely Hillert 1917-ben arra ösztönözte, hogy megalapítsa a Német Parlamentben a Szellemi Dolgozók Tanácsát. A „Nerv" ötödik számában (DN 43-45) tudósít az eseményről, hetedik számában pedig (DN 62-63) csatlakozik Hiller program jához. Némi hasonlóságot találunk az Antinacionalista Szocialista Párt Németországi Csoportjának elgondolásaival is, mindenekelőtt Wurzer A szocialista meggyőződés és a nemzeti öntudat viszonyáról című írásában (DN 19-22). Összefoglalhatjuk: amennyiben az egyformán szaggatott és feszült retorika általá nosan az expresszionizmusra utal, úgy a tartalmi elemekből egyértelműen meghatároz hatjuk a példaképet. A z aktivizmus volt az, különösen Kurt Hiller, Ludwig Rubiner és Pfemfert „Akció"-ja. „Ebben a seregben van a mi helyünk is" - nyilatkozta Maurüber (Dn 45). 2.2. A „Licht" címében és alcímében általános felvilágosító funkciók mellett kö telezi el magát. Alfred Kittner enne a tanulmánynak hamburgi előadása után beszélgetés közben úgy vélekedett, Runes ezt a folyóiratot Maurüberrel folytatott polémiának szánta. A „Ziel"-ben közölt előszóban (Célunk, Z 111) valóban találni polémikus szándékot („...feltűnnek ösvények, mellékösvények, tévutak, lidércfények"), de nem kizárólag csak azt. „Látók", akik sejtik a jövőt, kívánnak utat mutatni ebben a lapban a tömegszellem nek: „Szellemek jelennek meg, segítőkészen kezet nyújtanak a tévelygőknek a továbbju táshoz" (Z 111). A z előszóban meghatározott célok közel állnak a „Nerv" törekvéseihez. 2.3. A „Nerv"-hez képest a „Ziel" programjai naivabbnak, de önállóbbnak is tűnnek. A folyóirat ellenzéknek és alternatívának vallja magát morális, szociális és mű vészeti síkon, újító szándékkal fel kívánja törni a megdermedt életformákat, életmegnyil vánulásokat. 22

„Kívánatos főcélként lebeg előttünk, hogy az ifjúság és a fejlődés gyülekezőhe lyévé váljunk. Ezért felszólítunk mindenkit, akinek szívügye a szabad kulturális tevékenység, a modern ideálok utáni korlátlan törekvés, dolgozzon velünk! Szá műzünk minden kétkedőt, reakcióst és alattomost. (...) Eltérünk az úgynevezett 'megszokottól' és 'szokássá' tesszük, ami eddig nem volt 'szokás'" (Z 2). A folyóirattal szembeni heves kritika, s feltehetőleg terjesztési nehézségek is szükségessé tették, hogy a szerkesztőség hat hónap után korlátozza provokatív ellenzé kiségét; a „Neues Ziel" minden párt és pártosság nélküli értelmiségi kör gyülekezőhe lye" igyekeztt lenni (NZ 2), és hitet tett egy „népi" kultúrközösség általános támogatá sa mellett. Ezeknek a programoknak kevés közük van az irodalomhoz és a művészethez, az expresszionizmushoz pedig tulajdonképpen semmi. De a kettős folyóirat csaknem tisztán művészeti és irodalmi lappá alakult; jóllehet az expresszionizmussal csatározásaiban kö-

1O0|


telezte el magát, de joggal támaszkodott ebben a közölt grafikára és a „Ziel Társaság" tevékenységére. 2.4. A z „Ostland" tömören megfogalmazott programja (Bevezetésül, O. I, 1) kife jezetten néppolitikai célzatú volt; a „Nagyromániában élő" német népcsoportok szellemi érintkezését" akarta megvalósítani, az „összkultúra hű tükrét" adni. Ez kétségkívül „konzervatívan" hangzik, de a folyóirat olyan széles látókörű szerzőknek adott otthont, akik többek között a Medgyesi Csatlakozási Nyilatkozatot is keresztülvitték, ezért a lap meg rögzött konzervatívként („obstinat conservatore") való általános jellemzését határozottan vissza kell utasítani. Irodalmi anyagában eleinte bizonyos tradicionalizmus mutatkozott. De amikor egy év elteltével olvasói bírálatokat kért, és azokból kiderült, hogy „túl tartózkodó, túl megfontolt, egy szóban összefoglalva - túl szász" (O. II, 497), megígérte, hogy az újabb számokban „valamivel frissebb vonulat" jelentkezik (uo.). Ennek első jele volt Fred Fakler Szász majális című esszéje (O. II, 495-498), amely filozófiai, esztétikai, valamint gyakorlati célok nevében szakított a szász történeti gondolkodás prioritásaival. A z új irányvonal legszilárdabb alapját mégis Richard Csáki írásai, A szász népszellem fejlődés törvényei (O. II, 390^404, 545-548) és - kifejezetten az irodalomra vonatkozó - Új irodalmi mozgalmunk (O. III, 417-420) képezik. Gyakran idézett mondataiban javasolta a modernekkel való kapcsolat tisztázását és a közös próbálkozásokat: 23

24

„A tudatos szándék elérte célját, szétfeszítette eddigi irodalmunk kereteit, az egész emberiséget érintő problémákat vetett fel, közreműködött az új forma kiala kításában, elsősorban ember, majd költő s csak azután kíván szász lenni." (O. III. 419-420) Ez nem tűnik teljesen újnak, gondoljunk csak Meschendörferre, sőt az expresszionizmussal sem sok hasonlóságot mutat. Mégis volt köze hozzá. Egyrészt mert ezt az irányadó cikket az 192l-es expresszionista szövegeket is tartalmazó Ostland Évkönyvről megjelent negatív kritikák provokálták, másrészt ettől a számtól kezdve másképp viszo nyult a folyóirat a romániai német expresszionizmushoz. Míg korábban nemcsak a „Ziel"-t és a „Nerv"-et támadta, hanem a brassóiak nagy expresszionista kiállításait is szkeptikusan vagy elutasítóan bírálta, most megváltozott véleménnyel tér vissza ugyanazokra a festőkre (O. III, 577, 639). Ettől kezdve közöl expresszionista szövegeket is, mindenekelőtt egyedül mérvadó recenziókat a bőséggel megjelenő expresszionista irodalomról, úgyhogy utolsó évfolya mát minden külön színvallás nélkül is a hazai expresszionizmus legjelentősebb korabeli kifejtőjének tekinthetjük. 2.5. A „Frühling" nem fogalmazott meg külön programot, de a publikációira oly annyira jellemző esztéticizmus maga is program. A címről s az alcímről ezt írta Csáki egy recenzióban: „De aki a 'Frühling' mögött új művészi értékkel kecsegtető irodalmi forradalmat sejt (...) és a 'Humanista lap'-ban filozófiai, etikai vagy akár szociális programot keres - nos, az csalódottan teszi le ezt a folyóiratot. (O. II, 451.)

Q06


Bár a cikkek többsége fin de siecle-hangulatot áraszt, néhány mégis - és nem a legrosszabbak - az expresszionizmus felé mutat, amit az alcím is jelez. Ha mégis vala milyen irányelvet keresünk, akkor erre Ottó Alscher Henri Barbusse-höz intézett írása a legalkalmasabb (F. 51-52). A szerző osztja a címzett pacifizmusát és expresszionista színezetet ad neki: „Beszéljenek úgy a népek, hogy az 'igen'-t és a 'nem'-et minden nyelven megért sék. Legyen a népeknek egy Igenük és egy Nemük. És csak egy búnük legyen: az emberiesség elleni vétek. És ha az emberiesség fogalma minden nyelven, minden nép számára ugyanazt jelenti, akkor építhetjük a bábeli tornyot. Akkor teljesült az emberiség örök álma. Amiről ma még csak álmodunk, legyünk testvérek és építőmesterek" (F. 52). Ilyen humanitástól fűtött expresszionizmust tükröz a többi szöveg is; habár ez az irányzat szociálisan motivált, igazi aktivizmust nem találunk a folyóiratban. 2.6. A „Nerv" és a „Ziel" kiáltványaira emlékeztet a „Klingsor" Felhívása, amennyiben az ifjúság nevében szakít a hagyományokkal és a világháborút az új kezdet előtti cezúraként értelmezi. Mégis vannak jelentős különbségek: 25

„Mi nem foglalkozunk tudománnyal, mi az érzületet kívánjuk újra életre hívni (...). így amellett kötelezzük el magunkat, ami az emberi lényeget kifejezi és al kotja, a művészet és a vallás mellett, egy olyan tudomány mellett, ami több mint tudás" ( K L 1924, l ) . 2 6

A programadó jelszót („Sinnschaft") egyetlen szótárban sem találjuk meg, így pontos jelentését sem tudjuk meghatározni. A z összefüggésből kitűnik azonban, hogy az „eleven érzület" a „halott tudással/értelemmel" áll szemben. Hasonló ellentétről vitázik Capesius és Zillich a „Klingsor" egy későbbi számában, ezt felhasználhatjuk itt az értel mezéshez. Capesius azt állította, hogy a háború előtti idő „pozitív ismeretekre" rendez kedett be, míg a háború utáni évek „sejtő felismerésekre": „A szó átalakult: nem szilárd fogalmi értelme van, hanem transzcendentális jelentése" ( K L 1927, 416). Zillich hason lóképp fogalmazott válaszában: „Korunkban jelentős az abszolút értékekre törekvés, amelyek az ősabszolútból vezetik le magukat, hogy érvényesek legyenek" (uo. 417). A z antiburzsoá ellenzékiség és a metafizikus, irracionális lényeglátás mint a „Klingsor"-program két pólusa, ma már természetesen nem értelmezhető minden további nélkül az expresszionizmus melletti tanúságtételként, de a munkatársak és a kortársak annak tekintették. Ugyanott írta Capesius azt is: „Nem tévedünk, ha az expresszionista művészet fő vonásaival összefüggésbe hozzuk a szintézisen alapuló, háború utáni kor szellemet" (i. m. 414). Harald Krasser, aki korán csatlakozott a Klingsorhoz, azt írta később erről a Felhívásról: „A stilisztikai megformálásban is érezni a német expresszionizmussal való kapcsolatot". Hans Wühr is expresszionista vonásként értelmezte a „metafizikai indíttatást" a provinciális tradicionalizmussal szemben. A romániai német expresszionizmus értékelésekor el kell fogadnunk a fogalom leegyszerűsödő, tág értelmezését, amelyben minden bizonnyal az ellenzők is ludasak voltak, mert a korabeli erdélyi irodalomban, de még inkább a kritikában gyakran a pusz27

28

29

10Q


ta antitradicionalizmust is expresszionizmusnak tekintették, amit ma már másképp ítél nénk meg. Jóllehet a „Klingsor" eleinte még publikált expresszionista irodalmat, a német mozgalmat visszhangozta, és szélesítette annak befogadótáborát, de tulajdonképpen még korai évfolyamait sem tekinthetjük expresszionistának. A névadó patrónus által versbe szedett metafizikától ( K L 1924, 2-3) is hamarosan elszakadt a folyóirat és alcímével hazai hagyományokhoz kötődött. „Napvilágot látott egy válogatás a kortárs német líra terméséből, amely ziláltan és ingatagon röppent fel a tébolyult militarizmus karmaiból, békében, háborúban, forradalomban. Megtaláljuk benne a mai nagyokat; néhányukat, akik műveikkel halhatatlanok lesznek, keveseket, akik elhallgatnak. (...) Sajnos, hiányzik ebből a műből Kari Kraus és Ernst BlaB." H. Zillich

3. Recepció és kihatások A k i úgy tudott véleményt mondani 1921 áprilisában Kurt Pinthus 1920-ban megjelent antológiájáról, a Menscheitsdammerung-ról, mint Zillich a fent idézett mondatokban (O. III, 416), annak kitűnően kellett ismernie a kortárs német irodalmat. Ez nem egyedi eset, hiszen már az említett antológia megjelenése előtt összeállított Herman Roth a „Ziel" számára egy válogatás-tervezetet, amely Bechertól, Benntól, BlaBtól, Heymtól kezdve Werfelen, Dáubleren át Traklig, Lasker-Schülerig és Kari Krausig mindenkit tartalmazott volna, akit még ma is az expresszionizmus jellegzetes képviselőjének tekintünk. (Z. 138.) 3.1. Hogy ez a terv nem valósult meg, az véleményem szerint jellemző nemcsak a „Ziel"-re, hanem a „Nerv"-re is: a programszerű provokáció messzemenően felülmúlta a produktív teljesítményt. Érdemes megemlíteni itt egy általánosabb tényt is: Habár a romániai német exp resszionizmus kétségtelenül a német, illetve osztrák irányzat ösztönzésére vezethető vissza, nagyon kevés az egyértelmű átvétel. A folyóiratok, amelyek az expresszionizmus jegyében jelentkeztek, ma szinte elképzelhetetlen mértékben kiadóiknak és egy szűk munkatársi körnek egyéni vállalkozásai voltak, releváns külföldi szövegek szinte nem is jelentek meg. Ennek okait a „szellemi blokádban" (O. II, 553) vagy „szellemi autarkiában" kell keresni, amelynek negatív és pozitív következményeit már Klein is taglalta. Negatív volt a recepcióra nézve, pozitív, mert saját alkotásra bátorított. A tény másik magyaráza ta, hogy a fiatal nemzedék az egyetemeken és a tiszti szállásokon megismerkedett már az új német irodalommal és a programvitában csupán a maradi ízléssel szembeni érvé nyesítéséért kellett harcolnia. 1921-ben alapvetően megváltoztak a recepció feltételei. Nemcsak azért, mert szá mos könyvismertetés jelent meg, hanem mert sok volt köztük az expresszionista mű. Ekként több expresszionistát is megjelentetett a korai „Klingsor" (Schickelét, Gollt, Klabundot, Dáublert, Basilt, Haringert). Akkoriban érte el és lépte is túl a romániai né30

31

n°8


met expresszionizmus a csúcspontját. Zillich mégis szkeptikusan értékelte 1927-ben az expresszionisták recepcióját, amikor azt írta: „(...) Erdélyben nem ismerik őket húsznál többen." Milyen alaposan ismerték viszont néhányan, arra példa Meschendörfer a Trakl-kutatás számára is mérvadó tanulmánya Trakl és Rimbaud kapcsolatáról ( K L 1925, 93-96). Ahol a műértők mennyisége volt a döntő - a színházban - , ott valóban akadályokba ütközött a befogadás. A színpadot Ibsen, Hauptmann és Strindberg uralta, Wedekind is, akinek „Erdgeist" (A föld szelleme) című drámája felkavarta a csernoviciakat (O. III, 315). A z új zenéről a Schönberg-rajongó Norbert von Hannenheim egy előadásán kívül nem esik szó (Z. 199). A z erdélyi expresszionizmus abban is követi a német mintát, hogy a művészetek együtthatására törekszik. Ennek bizonyítéka az az esemény, amely még a különben oly visszafogott „Ostland"-ot is magával ragadta (O. II, 388-389): Egon Hajek a „Ziel" kez deményezéseként megzenésítette két expresszionista költeményét (Az emberiség sikolya, Nocturno), amelyeket Hermann Czell színművész 1920. március 20-i brassói előadóest jén Hans Eder nagyszerűen kialakított színpadán bemutatott. Ez volt az úgynevezett „Ziel" Estek csúcspontja, amelyek ezt az együtthatást a szervezésben is szem előtt tartot ták. A „Ziel" hamarosan kialakított magának a „Sturm" és a „Ma" mintájára egy galéri át, ahol fél év leforgása alatt mindent bemutattak, ami azóta a művészettörténetben elis merést nyert: Hans Edert, Ernst Honigbergert, Hans Mattis-Teutscht, Eduárd Morrest, Fritz Kimmet, Grete Csaki-Coponyt, Fritz MieBt. A választékos ismertetésekkel és a re produkciókkal érte el a „Ziel" legmagasabb színvonalát. Bár egy saját koncertiroda terve meghiúsult, de a „Klingsor" művészeti szalonjával, koncert- és színházügynökségével to vábbvitte ezt a törekvést. 3.2. A z expresszionizmus terminus a képzőművészettel kapcsolatban jelentkezik először Erdélyben 1918 áprilisában. Kutatásaim szerint a C n . szignójú „Grete CsakiCoponynak a Sebastian Mann Egyesület kiállításán bemutatott képeihez" című írásban olvashatjuk először, amelyet „Seibenfürgisch = Deutsch Tageblatt" április 6-i száma kö zölt. Ugyanez az újság április 24-én címszóként nyomtatta ki a terminust, megintcsak Grete Csaki-Coponyival összefüggésben. A z ő festészetéhez, majd Hans MattisTeutsch grafikájához kapcsolódtak az első" tartalmi magyarázatok is: 1919 áprilisában jelentette meg Herman Roth Alapvető előismeretek Grete Csaki-Copony kiállításának megtekintéséhez^ című kiadványát, augusztusban egy értekezést A valóság látszata és meghaladása a művészet jelenségével címmel (Z. 1543-160), amelyben megpróbálta meghatározni a fogalom használatát és jelentését a képzőművészetben. Időközben Hans Edert (Z. 59) és Ernst Honigbergert (Z. 72) is expresszionistaként jellemezték, és a „Ziel" Reisnerrel folytatott vitájában az értelmezés széles alapokat nyert. A z irodalomban először 1919 áprilisában tűnik fel a terminus, amikor a „Nerv" Werfelt „aktivistának és expresszionistának" nevezi (DN. 69); 1919 júniusában Bernhard Capesius használja az újabb német szerzők jellemzésére (O. I, 49), júliusban Reisner nyilatkozott a fogalom jelentéséről, csak 1920 februárjában vonatkoztatta Arnold Roth az erdélyi Hajekre (O. II, 218). Ha a fogalom tartalmának meghatározásáról és az expresszionizmus értékeléséről van szó, a kortársak feltűnően gyakran nyúlnak a dialógushoz. így tesz Helene Burmaz a „Neues Ziel"-ben, Franz Xavér Kappus a „Tagesblatt"-ban, Egon Hajek az „Ostland"ban. Ebben kétségtelenül meghatározási nehézségek fejeződnek ki, s amellett az igény, 32

33

34

35

37

38

39

1O0|


hogy több perspektívából is megvizsgálják a jelenséget. Míg Burmaz, Salus Márkushoz hasonlóan, az expresszionizmust „metafizikus mélységekbe való leszállásként" próbálja értelmezni (NZ. 5), Hajek az irodalmat tekintve erre a következtetésre jut: 40

„Kifejezésművészet a látottak nyelvi fokozással való formálása, az expresszioniz mus az átélés öröme, a jelenség forgatagával szembeni zavarodottság, a mozdu latlanság kényszerétói megszabadított ujjongás, a környezet támadása a nézőre" (O. III, 307). Ezzel 1921 februárjában pontot tett a fogalomvita végére, még ha az irányzat lé nyegét nem is sikerült elméletileg teljesen tisztázni. Ez Németországban sem volt sokkal másképp. Még 1926-ban is az egyik antologista az „1910-ben fellépő kaotikusokat natu ralistának" nevezte. 3.3. Kevés kivételtől, a nyomtatásban meg nem jelent szövegektől (Meschendörfer: Zarándoklás Lengyelországba, 1915) és Kappusnak a müncheni „Jugend"-ben közölt verseitől (1916) eltekintve a romániai német expresszionizmus az itt tárgyalt folyóiratok terméke, s kezdetét 1919 tavaszára tehetjük. A z első expresszionista publikáció, Alfred Margul-Sperber verse (Hajnali utazás gyorsvonattal) 1919. április 27-én jelent meg a „Nerv"-ben (66. o.). Egy részletes publikációs kronológia az 1920-192l-es évet tünteti fel a hazai expresszonizmus tetőpontjaként, de már ekkor megkezdődött gyászjelentéseinek hosszú sora: 1921 márciusában Helene Burmaz megjósolta a német expresszionista festészet ha maros halálát (O. III, 380); 1925 januárjában Herman Roth az irodalmi expresszioniz mus végét 1922-re datálta ( K L 1925, 37), további recenziók ( K L 1926, 279, 282) kons tatálták a mozgalom lassú elapadását, és 1926-ban közölte a „Klingsor" Misch Orden „Az expresszionizmus és túlhaladása" című írását ( K L 1926, 305-308). 3.4. A z expresszionizmus egy kritikai harcban jutott érvényre és fejtette ki hatá sát, amelynek félreértéseit és heves hangnemét ma inkább csak megmosolyogjuk, de amely mégis valós problémákat vetett fel. A harc kitöréséhez a „Deutsche Tagespost" „Ziel"-recenziói szolgáltattak alapot. Bizonyos h. Th. még viszonylag mértékletesen, habár kissé ironikus, gőgös hangnemben bírálta a folyóiratot, de Erwin Reisner már keményebben odacsapott - egy oldalvágás sal a „Nerv"-nek is - és Mattis-Teutsch linómetszeteinek elutasításával kiprovokálta a „ZieF'-vitát, amely állásfoglalásokban, nyílt levelekben és sértegetésekben robbant ki és más lapokban is nagy port kavart. „A Ziel - írta Reisner - váratlan, radikálisan exp resszionista pergőtűzzel lepi meg a „szegény olvasót", s nem kevesebbet jelent, mint „egy forradalom kísérletét". A polarizálódás második indítéka az „Ostland Évkönyv" megjelenése volt 1921 januárjában. Hermann Plattner „Tageblatt"-ban megjelent felületes, elutasító bírálatára ezúttal Egon Hajek válaszolt egy levéllel, ezzel további vitára adott okot , amelyben az esztétikai vagy morális, a területileg meghatározott vagy európai-urbánus irodalomkritika kérdéséről volt szó. Plattner a moderneket „betegnek" titulálta és „népünk egészséges tápláléka"-ként többek között H . Lönsöt és W. Flexet állította velük szembe. Talán az erős személyiség szükségességének felismerése (vagy puszta baráti szol gálat?) volt az, ami Plattnert arra késztette, hogy KlöB drámáit a maguk messianisztikus 41

42

44

45

46

47

48

49

5()

Ql0


51

alakjaival pozitívan értékelje? A „Nerv"-ben is újra meg újra (DN 7, 62, 66) az erős vezért hívták, aki a szellem fáklyájával az élen világítana. De KlöB és a bukovinaiak ezzel valami egészen másra gondoltak mint Plattner, aki a hazai moderneknek fenyege tően idézte, amit a „Deutsche Zeitung" a német irodalom szemére vetett: „Németország szellemi fejlődését csak egy erős ököl tudná visszaszorítani. Ez a vasököl ma még hi ányzik. Mert még nem érett meg az idő." Mindez mellékesnek tűnik, de a kortársak számára olyannyira fontos volt, hogy Csáki válaszul megírta Új irodalmi mozgalmunk című elvi kérdésekkel foglalkozó cikkét (O. III, 417-420). Ez a mai megítélés számára azért fontos, mert az esztétikai vitában szellem és hatalom, konformizmus és újítás, regionalizmus és egyetemesség alapvető el lentéte manifesztálódik. 52

„A világűr hallgat. És ez a hallgatás olyan borzasztó, hogy reszketve tűnődöm, vajon elég erős vagyok-e ehhez a végtelen magányhoz. Igen, az vagyok, én ma gam a legtisztább köntösben, és te velem vagy, drága, barna testvérlélek. Most is a megváltó találkozásra várok veled." • 1 W. Schneider: Die auslanddeutsche Dichtung H. Burmaz

4. Az expresszionista irodalom

unserer Zeit. Berlint: Weidmannsche Buchhandlung 1936, 176-177, M2 K. K. Klein: Literaturgeschichte des Deutschtums im Ausland. Schrifttum und Geistesleben der deutschen Volksgruppen im Ausland vom Mittelálter bis zur Gegenwart. Leipuig: bibliographisches Institut 1939, 420-421; H. Krasser: Die deutsche Dichtung Siebenbürgens in unserer Zeit. In: „Dichtung und Volkstum" 35 (1934), 385-386. B 3 K. K. Klein a Deutsche Dichtung Siebenbürgens im Ausgang des 19. und 20. Jahrhundert. (Jena: Gustav Fischer 1925, 131, és 169-170 - című művében ad néhány általános értékelést az „Ostland"-ról, de a többieket nyilván valóan figyelmen kívül hagyta, mivel hamis megje lenési dátumokat ad meg és az Ostlanddichter. Zehn literarische Bildnisstudien siebengischer Dichter der Gegenwart (Kronstadt: Klingsor Verlag

A z expresszionista irodalom vizsgálatakor nem hagy hatunk figyelmen kívül néhány általános felismerést. Legelőször is a tényt, hogy az úgynevezett modern művészet különböző kifejezésformákban valósult meg, amelyek közül az expresszionizmus csak egy lehetőség volt. Ha csak a mennyiséget tekintjük, nem áll az élen, de színvonala valamivel magasabb az impresszionista vagy szimbolista nüanszok jóllehet gyakoribb, de kevésbé jellegzetes fin de siecle-melankóliájánál. Azután meg kell állapítanunk, hogy az expresszionizmus a romániai német iroda lomban inkább mértékletes, mint radikális, ritkán jelenik meg tiszta kifejezésformájában, legtöbbször eklektikus. A szövegek egyértelmű besorolása sok esetben lehetetlen, így például a fenti idézetben is: a magányosság panaszába vitaiizmus vegyül, szecessziós cikornyák keverednek az expresszionizmus kedvenc szavaival (Helene Burmaz: Baráta im, a felhők ). Tekintettel rövid élettartamára, le kell szögeznünk, hogy a romániai német nyelvű irodalomban nincsen egyetlen kizárólag expresszionista szerző sem; az irányzat minden kinél csak átmeneti művészi korszak volt. Maga az expresszionizmus sem változott je lentősebben, nincsenek fejezetei. Végül megállapíthatjuk, hogy a romániai expresszionizmus is az európai irányzat fontos problémáival foglalkozik, bár adódnak kisebb tematikai különbségek. 4.1. Nemcsak leggazdagabban, hanem tematikailag legszínesebben jelentkezik az expresszionizmus a lírában. Mégis kizárólag csak a sajtóban találjuk meg, nem említhe53

n


tünk egyetlen verses kötetet, egyetlen antológiát sem, és több szerző" is kirekesztette ké sőbbi köteteiből ezeket a verseket. 4.1.1. A z expresszionista líra kezdetén rögtön egy mesterművet találunk: Adolf Meschendörfer 1915-ben írt, de csak 1921-ben megjelentetett prózaversét: Zarándoklás Lengyelországba (OJB. 80—81). A szöveg képekben gazdag monológban művészien idézi egy nő képzelt utazását hazája biztonságából a csatamezők halálsivatagába. A mi tológiai fogalmak olyan jelzőkkel párosulnak, hogy a vonat és a háború egymás metafo rikus megfelelője lesz („falánk sárkány", „érckígyó! forró testedben vérszomj gőzölög"). Ismétlődő ellentétpárok idézik a feleség meleg szeretetét a behavazott fehér térségben (csak fekete keresztek végtelen sora töri meg); ezek csúcsosodnak ki a felkiáltásokban: „Ó világ! 0 őrület! Ez is egy ember volt" s a humanitás és háború közötti szakadékot hatásos művészi eszközökkel jelenítik meg. Háború és humanitás egymást kizáró ellentéte fejeződik ki, ha művészileg nem is ennyire koncentráltan, de egyértelműen expresszionista retorikával Franz Xavér Kappus De ti, akik éltek című költeményében, amely, a szerző más háborúellenes verseihez ha sonlóan {Imádság Isonzóhoz, A katona hazatérése, 1926) című munkájában sem értékelte őket, pedig La gloire) feltehetőleg a háború alatt (O. III, 378) a bőven kínáltak volna anyagot. W. Schneider sem müncheni Jugendben megjelent, s 1920-ban került említi őket az idézett könyvben, H. Krasser is csak az „Ostland"-ot tárgyalja és a többieket zárójelben újra a nyilvánosság elé a „Frühling" hasábjain. (F. említi (i. m. 388). • 4 W. MyB Fazit nach acht32-33.) Itt is Lengyelország és Flandria csatamezői, hundert Jahren. Geistesleben der Siebenbürger itt is a fekete és fehér kontrasztja, itt is kezek és han Sachsen im Spiegel der Zeitschrift „Klingsor" (1924-1939). München: Verlag des Südostdeutgok. De Meschendörferrel ellentétben itt nincs a füs schen Kulturwerkes 1968, 34-36. • 5 D. Heltölgő rögök fölött semmi eleven, csak a halottak intő lermann: Dichtung im „Ostland". In: M . Markel (kiadó): Transsylvanica I. Studien zur deutschen hangja. A három versszak közül kettő szabad rit Literatur aus Siebenbürgen. Cluj: Dacia Verlag 1971, 153-198; P. Motzan: Rumanen-deutsche musban írt monológ; az egyik vádat emel a pusztulás Lyrik 1918-1944. Versuch einex Überblicks. In: láttán, a másik eszméletre ébreszt, felszólít, legyünk „Neue Literatur" 29 (1979), 2 (Február) 78-98; St. a jövő szíve, szeretete, lángja. Sienerth: Modernistische Ansatze in der rumanenA háború abszurd agresszióját és pusztításait deutschen Literatur der Zwischenkriegszeit. In: M . Markel (kiadó): Transsylvanica 2. Studien zur ábrázolja Heinrich Zillich (Rich. Lich. álnéven a Ziel-ben) patetikus hangnemben, jellegzetes szerkesz tésmóddal Vérdalábm (Z. 35), fokozottan képszerű helyzetkonkrétsággal a Tábori kór ház első változatában (Z. 154) - Zillich Elszállásolás a kolostorban (Z. 154) és Ottó Folberth Elhagyatottság című verse tematikailag ugyan idetartozik, formailag azonban csak kevés expresszionista jegyet mutat. Zillich két költeménye, a Háború és az Isme retlen katona balladája szemléletes képiséggel tudatosítja a háború és a lét értelme kö zötti szakadékot, miközben előbbi az érzelmet, utóbbi a hűvös távolságtartást választja a hatás eszközéül. Alfréd Margul-Sperber versösszeállítása a Neues Ziel-ben (1919. október 15. 6-8. o.) A fájó idő címmel jelent meg. Margul-Sperber válogatását azoknak ajánlja, akik a rombolás és öldöklés őrületében sem tévesztették szem elől a fényes célt: az emberiessé get" (NZ. 6). A versek nyelvezete hömpölygő vagy kiáltásszerűen nyomatékos, olykor szinte szilánkjaira tört, olykor pedig fagyos. Elbeszélő költemények ezek, amelyek leg többször a lövészárok világától idegen dolgot vagy történést állítanak a középpontba: egy hollót (A holló, N Z . 6), amely a hazai földekre emlékeztet, a síp {Pásztorsíp, N Z . 6) a Kárpátok erdeinek illatát idézi az ember okozta apokalipszisben; hozzá hasonlóan 54

5 5

56

57

58

||12


egy gyermek ártatlan kérdése (Egy kis rendbontás, N Z . 6) ébreszt csak igazán jelentol való iszonyodást az olvasóban. A búzát arató kaszás halálvízióként jelenik meg (Egy egész rövid történet, N Z . 7), a „honvágy" felirat a kórházi láztáblán (Honvágy, N Z . 7) az emberiség elkerülhetetlen pusztulásának jele. A z összeállítás utolsó költeménye nem csak azért kapta az Epilógus címet, mert a ciklus záróverse, hanem azért is, mert a hábo rú végéről, a háború utáni helyzetről szól. Miközben a táj újra felépül, felmerül a kérdés, mi lesz a világrobbanásban megtört emberrel. Két sematikus út rajzolódik ki ebben a versben, amelyeket Sperber - és vele együtt mások is - az expresszionizmus jegyében tett meg. 4.1.2. A z egyik út az expresszionizmusra jellemző elszánt szembefordulás a szo ciális valósággal. A z említett költeményben ez a közvetlen háború utáni idők illúzió vesztett nyomorúságának kritikája, a milliomosok „háborús kitüntetésekkel teletűzdelt féllábúakkal" vitetik színházba magukat és a nyomorékoknak hajlonganiuk kell ajtónyi tás közben, „összelövöldözött hősök" reklámplakátokat ragasztanak. Nincs mód a beil leszkedésre, sem a családba, sem az államba és a társadalomba. Ez Sperber expresszionizmusának egyértelműen ellenzéki jelleget kölcsö deutschen Literatur aus Siebenbürgen. Cluj-Naponöz. Legtisztábban a 12. szám összeállításában jut ca: Dacia Verlag 1982, 71-105; B. Umberath: mindez kifejezésre. A szolgálólány sír cipőpucolás „Da.s Ziel" - Programmatisches und erscheiközben című vers még általános társadalmi problémá nungsspezifische Merkmale. In: „Forschungen zur Volks- und Landeskunde" 28 (1985) 2. sz. 57-67. kat vet föl, de A gazember már a külváros elzüllött Az utóbbi nagyrészt jelen munka első változatára világába visz (NZ. 190). támaszkodik, amit 1978-ban nyújtottam be doktori értekezésként Jassyban. • 6 Ov. S. Crohmalni4.1.3. A lövészárokból a háború utáni idő em ceanu: Literatura romána si expresionismul. Buberéhez vezető másik út, amelyet az Epilógus is sej curesti: Editura Eminescu 1971, 19. o. Ml Az értékelt folyóiratok forrásjegyzékében a következő tet, expresszionista pátoszban végződik. Sperber elő használom: Dn = „Der Nerv", Z = „Das ző Ziel-ben közölt versében, az Impromptuben (NZ. jelölést Ziel", NZ = „Das neue Ziel", O = „Ostland", F = 42-43) az egyes testvéremberhez fordul, akinek „Frühling", K L = „Klingsor", az évfolyamok ol dalszámainak megadásában a füzet megnevezése szenvedése határtalan és névtelen marad, de akinek elmarad; OJB = Ostlandjahrbuch 1921 .Nagysze hat felkiáltójellel - grafikailag is kiemelve „testvéri ben: W. Krafft; gyakran idézett publikációk továb bi rövidítései. DTP = „Deutsche Tagespost", Kr = séget" és „segítséget" követel. A posztumusz kiadás ezt a verset átdolgozott szöveggel a Tizenegy nagy zsoltár című ciklusba helyezi, a Küldetésünk dala szintén ebből a ciklusból ugyanezt a témát választja. A cigányokhoz (NZ. 264-266) ajánlása Ludwig Rubinernek szól, a vers kiáll a megvetett etnikumok, a cigányok és a zsidók mellett, akik a „világ utáni honvágy" és a testvériségből való kizárás vértanúi. Ehhez a témakörhöz tartozik végül a Legkedvesebb olvasóm (NZ. 190) és az Oda (NZ. 266), ezek a versek a kozmikussá tágult és a történe lemben gyökerező emberszeretethez szólnak, amelyet „milliók szomjaznak". „Amilyen határozottan áhítja a 'közösséget', olyan homályosak maradnak az eszközök, amelyekkel létre lehetne hozni - írja Motzan - , s ebben kétségtelenül a szöveg későbbi simítgatásai is vétkesek. A z emberiségpátoszt Cisek idevágó költeményei visszafogottabban és világos felépítésük következtében koncentráltabban ábrázolják. Ezeket a verseket a „Frühling" [Tavasz] közölte, nem kerültek be később semmilyen gyűjteménybe sem, de alkalmasak arra, hogy a lírikus Cisek történelemképének alakulását és a „Frühling" expresszionizmusát szemléltessék. 59

60

61

11

9


A kinyújtott vérző kéz pars-pro-toto-metafórája és a „zűrzavaron keresztül a legfensőhöz való lebegést" hirdető testvéri küldetés között feszül a „Testvér" című vers mondanivalója. (F. 21.) A középső strófák kezdetén visszatérő kérdés: „Ember, testvér, mért késlekedsz?" az ember „agyagtól megtisztított" küldetésében talál választ, mely nek célja, hogy „a mélységnek szárnyakat adjon, és a viharokban megfejtse az örök értelmet". Hasonló ellentétre épül az ígéret új humanitása, de itt a fogaskerekek csikorgásá ban eltompult, a tehercipelésben lelkileg is megkérgesedett munkás az, aki a mindent egyesítő megváltásra vár. A szociális kérdések maradnak a kiindulópontban, az eksztati kus retorika a „jóvá és baráttá válás"-t élteti. A mindenségért és az emberiségért rajongó vízió és az emberi mélypontok „vér zése, nyögése és kiáltása" között váltakozik „újra és újra" az Én útja „a híd utolsó pillé rét" keresve a „Visszapillantás" című versben (F. 92). Ebben a kettősségben egyértel műen felismerhető az expresszionista világnézet, de a szövegben már jelentkezik az a metaforikus sűrítettség is, amely Cisek későbbi költészetében az expresszív képeket kö rülveszi. „Karpatenrundschau", NL = „Neue Literatur", Hermann KlöB a Forradalmi dalokban (O. I. SDT = „Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt". • 26) a csatatéri tapasztalatok eredményeképpen a test 8 O. W. Cisek: Ostdeutscher Brief aus Rumanien. In: DTP XIII (1920), 199 (szeptember 10.), 1. vériségpátosznak és a „népek szabadsága hajnalá 0. ; utánnyomat a „Literarisches Echo"-ból. • 9 nak" tematikai szintézisére törekszik; e versek hang Júniusban közöl a DTP XII (1919), 125 (június 7.) nemében és képvilágában egy nagyon mértékletes 1. o., augusztusban az O. I, 165 egy recenziót; a sajtókatalógus I. Stanca Desa, D. Morarescu, I. expresszionizmust valósít meg. Patriche (kiadó): Publicatii periodice romanesti. 4.1.4. Ennek az emberiségegyesítő testvériség (Ziere, gazete, reviste). Tom HI. Catalog alfabetic 1919-1924. Bucuresti): Editura Academiei 1987, pátosznak az ellenpólusa az a fokozott én-eksztázis, összesen 14 számról számol be 1919. január 1. és amely mennyiségét és minőségét tekintve nem túl je szeptember 12. között, a párt Történeti Intézetének lentős, de tematikai variánsként említésre méltó. gyűjteménye ez ideig nem volt hozzáférhető. A szerző kézipéldányáról lehet szó. • 10 O. W. Mérsékelten expresszionista Egon Hajek verse, Cisek: Ostdeutscherbrief..., i. h. 1. o. a megjegy A szem (OJB. 70), amely a „vágy" és a bágyadtság, zés valószínűleg az 5. számban bevezetett rovatra vonatkozik, „Der Galgen, Ein Kampfblatt gegen az „éjszaka" és a „csillag" közötti En-t keresi; erőtől duzzadó egyének kerekednek a tétlenek fölé Zillich A nyugodtakhoz és a Lealacsonyítóan című költeményeiben (NZ. 158); vitalista élet-ha lál dinamika mutatkozik Leopold R. Guggenberger Szent út és Hegyi halál című versei ben (Z. 215), és legtisztábban talán az egy ideig Brassóban élő német költő Én! című alkotásában (OJB. 69). Hasonló, nyilvánvalóan Arno Holz hatását mutató szövegekben, amelyeket az „Ostland" közölt (III. 472-473), Guggenberger továbbviszi a vitális eksztá zist a természeti elemekre, ahogy Cisek Hegység ciklusa (O. III, 564-567) is hiperbo lákban fejezi ki a természetélményt. Hermann KlöB Új zsoltárok című költeményeiben (KL. 1924, 321-322 és 1926, 45-50) az eksztatikus én és a vitalizáit természet szabad ritmusú sorok szóalkotó mámo rában cseng össze. „A hamarosan megszűnő' föld-napsugárzás alatt... agyaggal borítva" (KL. 1926, 50) kötelezi el magát ez az én a vitális eksztázis mellett. Ilyen nyelvi mámorzuhatag, ami ugyan a lényeg és a minőség rovására megy, nincs több a romániai német irodalomban. Végül is ebben az erőltetett lendületben sem fejeződik ki más, mint KlöB korai lírájában, a természethullámzás és a lelki felindulás ez óvatos, csöndes vegyí tésében. Igazi lendület azonban, amely már Motzant is egy hasonlatra ragadtatta, Mar62

B1

4


gul-Sperber „Tizenegy nagy zsoltár"-ában szólal meg, amely az én-mámort részben szo ciális, részben erotikus összetevőkkel gazdagítja. 4.1.5. KlöB második sorozatának harmadik zsoltárában (KL. 1926, 47-48) megje lenik az Isten-meditáció. Meglepő, hogy a Klingsor-program ellenére milyen ritkán talál kozunk a metafizikus dimenzióval a romániai német expresszionizmusban. Wittstock dialógusában, Az utolsó ember-ben (O. II, 320-324) megjelenik: Ég földre hull. Ember istennek társa lesz. Csak egy ugrás választja el az órát az örökkévalóságtól. Hermann KlöB Egy halotthoz és Az élőkhöz (OJB. 79), valamint Georg Maurer Világ, te hideg vagy és Mély az éjszaka ( K L . 1926, 135-137) című alkotásai jelentős fordulati költemények ugyan, de expresszionistának a szó eredeti értelmében nem nevez hetők. 4.1.6. Ugyanilyen elszórtan jelentkezik az eszkatológikus apokaliptika a romániai német expresszionista költészetben. Hajek művei Unkultur" (= Akasztófa. Harci lap a műveletlenség mint a Nocturno (O. II, 377), Az emberiség sikolya ellen); a 8. szám „Sonderheft Der Galgen" (= (O. II, 388-389), Himnuszok a káoszhoz (OJB. 71), Akasztófa. Különszám). • 11 DTP XIII (1919), 189 (aug. 22.), 3. o., 193 (aug. 27.) 2. o. Fenyvesek imádsága (KL. 1924, 59) és az Igazságot, • 12 Vö. Who's Who in America. Vol. 36, uraim, igazságot Heinrich Horváth-tól ( K L . 1924, 1970-71. Chikago: Marquis 1970. B 1 3 Vö. P. 32) ebbe az irányba mutatnak, de vagy személyes Raabe: Die Zeitschriften und Sammlungen des literarischen Expressionismus. Stuttgart: Metzler rémlátomásra korlátozódnak, vagy az általános iszo 1969, ami egy folyóiratot említ ezzel a címmel; nyatot megszelídítve tüntetik föl. Nyelvileg erősen Kurt Hiller 1916-1924 irodalmi évkönyveket adott támaszkodnak a német példákra, de hiányzik belőlük ki ezen a címen. • 14 „Kultur und Satyre", „Blatter für Kultur und Satire", „Halbmonatsa mély rezonancia. A z expresszionizmus küszöbén schrift für Kultur, Kunst, Kritik". • 15 A szer áll Hermann KlöB három sír- és halálverse az Új da kesztőbizottságban volt Emil Hongberger, Ottó Ott, Albert Schuller, Ernst Honigberger és Her lok ciklusból (O. III, 369-371); a néhány rikító kép mann Fraetschkes; a „Neues-Ziel-Gesellschaft"és a halálgondolat prolongálása az egyén-felettibe te hoz tartozott ezenkívül Margarete Depner, Wilszi lehetővé, hogy ebben az összefüggésben említsük helm MieB, Kari NuGbácher, Eric Deutecom, Emil őket. A z egyetlen expresszionista és művészileg is említésre méltó teljesítmény ebben a tematikai csoportban Margul-Sperbernek a háború borzalmaitól átitatott verse, a Nehéz lövegek pergőtüze a 76-os magassági pontra (NZ. 7). A széttépett, kavargó embertestek minden rémképe összegződik a Trakl Grodek-]éxe emlékeztető vers nyomatékosan ismétlődő sorában: „Itt biztosan meghalt az Isten!, és a háború látható haldoklása kozmikus apokalipszissé válik. 4.1.7. L . R. Guggenberger a Nocturno (Z. 215) laza felsorolásában, kissé átalakí tott kombinációjában egy nagyvárosi impressziót nyújt, amely lichtensteini hangnemével expresszionista iskolázottságról árulkodik, anélkül, hogy a valóságot teljesen átformálná. Ugyancsak Lichtensteinre emlékeztet Egon Hajek Kutyakaland Berlinben^ című versé nek felépítése és a vidám - elidegenedett városi groteszk néhány kép kombinációja, de az már későbbi, esetleg kástneri városábrázolásokat is feltételez. A nagyváros a „pokol toposzává" vált Margul-Sperber és Cisek néhány költemé nyében, írta Peter Motzan. Sperber Hajnali utazás gyorsvonattal című versében (DN. 66, N Z . 110) egyszerre terhes tér és vitalizáló ritmus, a Mályvasutban álomra ösztönöz, míg a későbbi költeményekben embereket faló szörny, szajhák, iszákosok és hajléktala64

65

11

9


nok népesítik be, akik iránt a költő részvétet kíván kelteni. Kevés kivételtől eltekintve (Tango Argentino, Cromagnon, A hajléktalan, mindenekelőtt A város) nem nevezhetjük ezeket a csak későn publikált verseket ténylegesen expresszionistának. Motzan kifejti: „a szajha- és kocsmaköltészet, amely a polgári társadalom alsó rétegeivel foglalkozik, reális képzeletsíkon mozog, a nyelvet rímeló" strófákba szorítja és csak ritkán merül alá a rút radikális esztétikájába." Heinrich Zillich ezzel szemben az Éhségben (NZ. 10) a dezavuált nagyvárost a szociális egyenlőtlenség és a kezdődő tömeglázadás tereként ábrázolja egyértelműen expresszionista modorban, ahol a tömör diskurzus és a kifejező képek hasonlóan elide genült egységet képeznek, mint a metrikai szabadság és a végigvitt rímalkotás. Szeretet és halál, remény és iszonyat kapcsolódik össze a Finálé (NZ. 261) első változatának elidegenedett városában; Az áramlás című kötet kibővített szövege metafizikus kicsen gésű halálkölteménnyé válik, melynek kezdetén a város megjelenítése (akárcsak a tájé a zárlatban) elveszíti súlyát. Ha a város Zillichnél az életformákat jelképező tér, akkor Cisek idetartozó verse iben inkább a korlátozott élet metaforája. Nagy város Schmutzler, Rudolf Breuer, Heinrich Polonyi. • költeményeinek szuggesztív szóhasználata nyomasztó 16 Ezt a dátumot E. Dunareanu (M. Avram: Presa sibina in limba germana (1778-1970) című atmoszférát teremt. A Nagyvárosi szomorúság című munka adja meg (Sibiu: 1971, 43. o.); én csak au versben (OJB. 43)™ elszigetelt, pusztán asszociatívan gusztusig tudtam követni a folyóiratot. • 17 A összekapcsolt benyomástöredékekből áll össze egy publikációt meg kell különböztetni az azonos című nemcsak elértéktelenedett, de Lichtensteinre emlé „Ostland"-tól, amelyet Csáki 1926-1931 „Vom geistigen Lében der Ausland-deutschen" (= a kül keztetően fenyegető valóság képe, amelynek elemei földi németek szellemi életéről) alcímmel adott ki saját törvényeik szerint cselekszenek és az ént a és nemzetközi érdekszférák kisebbségpolitikai cél jait képviselte. B 1 8 D. Hellermann: Dichtung szemlélődés peremére szorítják. Hogy ez fennmarad, im „Ostland", i. h. 161. o. B 1 9 Ottó Alscher, az a romániai német expresszionizmus nagyvároské Franz Xavér Kappus, Hermann KlöG, Oskar Kraemer, Egon Hajek már képviselve volt a „Karpatpének sajátossága. hen"-ban, Oskar Walter Cisek, Erwin Reisner, Ste 4.1.8. Menekvést ígér ebből a nyomasztó söté fan von Hannenheim, Ernst Jekelius és Heinrich tedésből Cisek Ideges este (O. III, 230) című költe Zintz az „Ostland"-ban is. • 20 W. MyB: i. m.; W. Methlagl: Der „Klingxor" und „Der Brenményében a metaforikus fényemlék, miközben nem csak a város korlátozottsága, hanem egy halott táj elemei is az elidegenedés toposzaiként jelennek meg. Ez elég gyakori Cisek költészeté ben, ezért az eddiginél nagyobb figyelmet érdemel két vers, amelyeket sem a szerző nem vett be lírakötetébe, sem Alfred Kittner nem szerepeltette a Cisek-antológiában a korai költemények között. A Szürkeség (F. 42) és a Pusztaság (KL. 1924, 21-33) című alkotásokról van szó. A tájat választják tárgyul, és eltorzult elemeit apokaliptikus, démo nikus fenyegetésként állítják a lírai énnel szemben. A z emberi „szürkén az iszonyatos szürkeségben" torkoll az elsőként említett versben, és egy bűzló', undorító tájban találja magát. Hasonló sorokat találunk a Pusztaságban: 66

67

68

69

71

72

Baumgesichter starren in der Furchen Leere, die wie Aussatz in den Himmel schwillt; Brücken, áchzend wehverdrossne Schwere, wanken: schleppen mich ins graue Licht.

B1

6


(Faarcok bámulnak a barázdák ürességébe, amely lepraként dagad az égbe; hidak, nyöszörögve kényszeredett nehézség, imbolyognak: vonszolnak engem a szürke fénybe.) Hasonló eljárással ágyazza be Zillich a Vihar előtt című költeményében (NZ. 158) a szociálisan kitagadottak lázadásattitűdjét az én kozmikus eksztázisaként egy exp resszionistán megjelenített vihar előtti tájba. Azt hiszem, ezt az eljárást joggal tekinthet jük az expresszionizmus romániai német környezetbe való átültetési kísérletének: A nagyvárosi életformák hiányában a tapasztalható táj válik az apokaliptikus vagy eksz tatikus életérzések jelképévé. Mindenesetre ilyen feltűnő mértékben nem ismeretes szá momra ez a jelenség a német expresszionizmusban. 4.1.9. Egyedi jelenség a romániai német expresszionista lírában Hans MattisTeutsch költészete. Versei akkoriban nem jelentek meg nyomtatásban; a hagyatékot Horst Schuller-Anger kutatta fel; eddig három költemény látott napvilágot a „Karpatenrundschau" terjesztésében. Ezek August Stramm ner". In: „Südostdeutsche Semesterblátter", nyelvi rövidítéseinek és alakításainak utánzásai, a né 1966-67, 17. és 18. szám; M . Kroner/E. Dinu: Die met modell funkcionalitása nélkül. Mattis-Teutsch Bemiihungen der Zeitschrift „Klingsor" um einen rumanisch-deutschen Dialog. In: M . Kroner (ki festészetének tárgyiasságához hasonlóan elanyagiasítadó) : tnterf'erenzen. Rumanisch-ungarisch-deutsja a nyelvet: csak szakaszosan tűnik ki a szókalei che Kulturpeziehungen in Siebenbürgen. Cluj: Da doszkópból az értelmi összefüggés. cia Verlag 1974, 217-247; H. Schuller-Anger: Avpekte vergleichender Literaturforschung in der Zeit 4.2. A z expresszionista próza tárgyalásakor schrift „Klingsor" (1924-1939). In: M . Markel először néhány irodalomtörténeti ítéletet kell meg (kiadó): Transsylvanica 2, i. h. 106-130. SchullerAnger egy nagyobb munkájának megjelenése kilá vizsgálnunk. A z újszerű epikai módszer feletti ta tásban van. • 21 A Maurüber: Dichlerpolitiker. nácstalanságában, és mert abban a megszokott gon DN. 43^15; vö. továbbá a problematikához A. Kraft: Aufruf. Nach Golgatha. DN. 42-43. • 22 dolatmenetek visszájukra fordultak, K . K . Klein az Az első „An unsere Leser" címmel az első szám expresszionizmus halk „erdélyi visszhangját" vélte élén áll, hasonló a „Neues Ziel" elején, további hallani Oskar Wittstock Das heimatmüde Geschlecht programnyilatkozatok találhatók az „Aufruf'-ban (Z. 34), a „GruB Ostland"-ban (Z. 18), valamint (A házba belefáradt faj) című regényében (1921). Dietmar Hellermann ennek az irányzatnak (nyárs polgárkritika) az elemeit látta Stefan von Hannenheim regényében, a Felemelkedésben (O. II—III). Herbert Bockel két írásában Franz Xavér Kappus Az élő tizennégy (1918) és Ostor az arcban (1921) című regényeit expresszionistának tekinti. Véleményem sze rint ezek az értékelések revízióra szorulnak. Oskar Wittstock a nő és a férfi kettős perspektívájából meséli el egy szerelmi történet két fejezetét az első világháborúval a háttérben. A z epikus cselekménytől elka nyarodó magyarázatok és elmélkedések valóban gyakran ellentmondanak a hagyomá nyos erdélyi irodalom gondolkodáskliséinek (gyermekkorlátozás, röghűség, helyi jelleg zetességek stb.), de az éppúgy nem elegendő az irányzat jellemzésére, mint a háború elvi elutasítása vagy a nyelvi sajátságok, amelyek inkább szabálytalanságnak hatnak. Stefan von Hannenheim három művész pályafutásában szemllélteti élet és művé szet alapvető ellentmondását mind vidéken, mind a nagyvárosban. A „két világ ellentété nek játéka, amelynek addig kell egyensúlyoznia, míg egyik a másikát le nem győzi" (O. III, 386), eltérésekkel mindhárom esetben a „hiány, az üresség érzésével" (uo.: 391) vég73

74

75

76

77

78

a


ződik. Sem írásmódjában, sem nézeteiben nem mutatható ki semmi sajátosan expresszio nista, a regény mindkét területen inkább a dekadenciára utal. A z élő tizenegy, ez az utópikus-fantasztikus regény arra a hatásos ötletre épül, hogy egy álomjóslat beteljesüléseképpen minden ember eltűnik, csak férfiak és nők egy kis csoportja marad életben, akiknek egymás elleni és melletti küzdelmét nyomon követ hetjük. A világvége-motívumban, a művész- és polgárkritika jellegében, még világosab ban a proletár Klamm szociális messianizmusában jelentkeznek ténylegesen olyan fordu latok, amelyek az expresszionizmusra vezethetők vissza, de ez az agilis szerző rögtön a közönséghatás érdekében alakítja vagy ellaposítja őket. A valóban fordulatos elbeszélés módban is találni expresszionista vonásokat, de egészét tekintve az is hagyományos. A z Ostor az arcban című regényről nem tudok ítéletet mondani, mert a szöveghez nem jutottam hozzá, de Bockel érvelését nem tartom elégségesnek, mert a különcsors ábrázo lása mint a polgári elégedettség értékkontrasztja még nem implikálja szükségszerűen az expresszionizmust. 4.2.1. A világháború eseményei a prózát is foglalkoztatták. Közvetlenül a lövész árkok nyomorát jeleníti meg Erwin Neustádter karco különböző polémiákban (Z. 21). • 23 Vö. lent lata, a Karsztcsata (NZ. 50-54), amely bőséges, 3.4. • 24 Ov. S. Crohmalniceanu, i . m. 14. o. messzemenően expresszionista nyelvi eszközök fel • 25 „Klingsor" I (1924), 1. sz. (április) 1-2. • 26 Hasonlóan programszerűen nyilatkozott használásával (hangfestés, kiáltásszerű töredékek, el még később Misch Orend a „Klingsor"-ban. Vö. lipszisek, inverziók, az igei és jelzői mezők gondos M. Orend: Vom geistigen Lében in Sieben-bürgen. KL 1925, 10. 13; M . Orend: Die Schaffenden. Uo. szóválasztása) egy csata közelképét adja, amely kül 141-144. • 27 B. Capesius: Zwischen den Zei detését kétségtelenül a fakticitással teljesíti. ten. K L 1927, 412-416 és H. Zillich: Nachbemer4.2.2. Közvetve érződik a háborús események kungen uo. 417. o. • 28 H. Krasser: Die deutsche Dichtung..., i. h. 388, és K L 1935, 358. • hatása a Karóra című rövid elbeszélésben, amelyet 29 H. Wühr: Siebenbürgische Künstler: Grete Franz Xavér Kappus a „Frühling"-ben jelentetett Csaki-Copony. K L 1924, 334-338. • 30 K. K. Klein: Die deutsche Dichtung..., i. h. 130-138. • meg (F. 15-18). A polgárosult hivatalnok, Habichler 31 O. III, 347. (Georg Kaiser), 379 (Carl Sternszociális integrációját a háború pusztításainak emlék heim) 415. (Georg Trakl); K L 1925, 233. (Mynoképei akadályozzák meg, amelyeket órájának számje na), 274, 309. (Ernst Toller), 275. (Franz Kafka), K L 1926, 120.121. (Der Brenner). • 32 H. Zilgyei idéznek fel benne, „éjjel-nappal foszforsárga (...), mint egy fenyegető száj sárga fogai - olyan tág és gonosz" (F. 15). A terek egymásba folynak, az idősíkok eltolódnak, mire a valóság és a látomás úgy összekavarodik, hogy a hivatalnok leszúrja főnökét egy papírvágó ollóval. Alom és valóság hasonlóan zavaros viszonyát ábrázolják beosztott hivatalnokok életében Oskar Kraemer karcolatai, a Próféta (F. 12-13) és Az álom (KL. 1929, 363— 365). Szociális és messianisztikus pátoszával mindenesetre az első áll közelebb az exp resszionizmushoz. A testvériség messianizmusával átitatott polgár-művészkonfliktusokat mint egyé ni lázadásokat dolgozza fel Cisek karcolata, A vallomás (F. 64-67), míg Kari Bernhard (Capesius) Fragoda (F. 89-91) és Reinhard Koestler Az ablak című elbeszélése (Z. 215— 217) a prostituáltak világába vezet és azt expresszionista vonásokkal ruházza fel. 4.2.3. Megszállott ösztönök, amelyek vitalitás és gyengeség, a nemek egyenjogú ságának és a polgári integrációnak a viszonyát tisztázzák, kedvelt témái ennek a kor szaknak, Kapus (A fal, O. II, 200-202; Beigal és az elvetemült, OJB 72-78), Fred Fakler (A görög nő, OJB. 44-68) és Fritz Gutt = K . B . Capesius) Morbleu titka, Z . 112-113) hozzáértőén, de tradicionálisan dolgozza fel őket, ezzel szemben Margul-Sperber a

Ql8


Tscherigownában (NZ. 275-277) az expresszionizmus szaggatott stílusában, és a szociá lis emancipáció igényével a háttérben. Sperber művét Tscherigowna és Grigoriew kormányzó - a színésznő" számára frusztráló - erotikus kapcsolatának leírásával kezdi: „Odaadásának határtalan visszautasítása elhervasztotta. Grigoriew nem érintette már meg. Ezt vágyai meggyalázásának érezte. De amikor megtörtént és félelme tes elszabadult ösztönök lobbantak fel, a hálamámor egy acélfalról pattant vissza: a magátólértetődésről, amellyel a férfi magáévá tette, oldalra fordult és aludt... A nő lázas kínok közt hánykolódott." (NZ. 275) Ez a magánéleti szál összefonódik a lázadás eseményeivel. Egy utcai harcot szemlélve Grigoriew azt halálmegvető bátorságnak nevezi és a színésznő szemére veti, hogy a nők valószínűleg nem értik meg ezt az erőt. Tscherigowna elutasítottságában felbujtja a tömegeket a kormányzó meggyilkolására Heh: Lyrik und Publikum. KL 1927, 356. • 33 („Csak a hangja volt ott. Őrülten lebegett és szétzú Egon Coulinról a „Sebastian-Hann-Vérein" nagy zódott a falakon" - N Z . 277), de ezáltal saját magát szebeni kirendeltségének jegyzőjéről lehet szó. • is elveszettnek érzi. 34 SDT 45 (1918), 13521 (április 6.) 5-6. • 35 H. Morres: Expressionismus. In: SDT 45 A forradalom mint „a testvériség káosza" egy (1918), 13536 (ápr. 24.) 4-6. • 36 Négy szá osztályok feletti erotikus felszabadulás is, az ösztö mozatlan oldal, Nagyszeben: (kiadó ld. f.) 1919. • 37 E. Reisner: Ein Wort zum Expressionismus. nök szabadjára engedésével kölcsönös viszonyban DTP XII (1919), 159 (július 18.), 1-2; Reisner: áll, úgyhogy a két cselekményszál szerves egységgé Das „Ziel", 7. szám, uo. 164 (július 24.) 3. o.; E. Reisner: Das Ziel, uo. 179. (aug. 10.) 1. o. vala fonódik, amelyet inkább az ösztönök mozgatnak, mint Honigberger válaszai Z. 143-144. és 179nem az ésszerűség. 180. • 38 E. Reisner: Ein Wort zum Expressio A viszonylag rövid szöveg tizenhat, a folya nismus, i. h. 1. o. • 39 F. X. Kappus: Expressionisten. SDT 47 (1920), 14307 (dec. 25.), 4. o.; matosság hiánya miatt egymástól elszigetelt pillanat E. Hajek: Die Vergessenheit am Dasein. O. III, felvétel összevágásával keletkezett. Ugyancsak jel 303-307; H. Burmaz: Lehende Bilder. NZ. 3-6. lemző a szövegre a mondatok tartalmának diszkonti • 40 S. Márkus: Über Dialektik (Literatur und nuitása; a névelő gyakori elhagyása, jelzői és névmási redukciók, kihagyások és a beszéd megszakadása egyértelműen bizonyítják, hogy Sperber expresszionista stílusra törekedett. Ösztön és szociális lázadás egyesül Helene Burmaz egyetlen színvonalas elbeszé lésében, az Oroszokban (OJB. 22-29). Jegyzőkönyvi tárgyilagosság hatásos epikus tö mörségével mondja el egy pétervári diáklány történetét, aki egy éjjel megölte évfolyam társát. A kihallgatáson szubjektív, patetikus stílusban adja elő a tett magyarázatát: „O az egy állat volt szőrös, undorító, otromba. De én nem tudtam. Mert akkor sompolygott elő halkan, amikor a szívem távoljárt és csak az izom pumpa hajtotta mellemben a vért. Csábító beszédével kitöltötte napom hézagjait. Mindig ott volt, ha a fáradt fogantatás gyenge órái kezdődtek. Es mégis álmaim a férfiasság minden varázsával beszőtték. Gondolataim koronája ékesítette fejét. Erőteljes igazságokkal öveztem föl. Ha rá vártam, sebet ütöttem mellemen, mert a szívem csak nem akart az örömtől hevesebben dobogni. (...) Es akkor levetkőzött! Olyan csúf volt, hogy a szemem nem bírta tovább a gyalázatot. Levetkőzött.

110|


— Undorítóan szőrös teste volt. És a lelke is csupaszon állt előttem, mocskosan, aljasul. Hogyne öltem volna meg? Mit veszíthettem volna, amikor büszkeségemet már megalázták, ártatlanságomat elvették és szerelmemet megmérgezték? Talán mégsem tettem volna meg, ha ez a szörny nem aludt volna el. Soha nem gondol tam volna, hogy í g y nézhet ki egy alvó. Hogy megdermedt arcán az aljasság!" (OJB. 27-28) Tatjána igazságért kiált, s ezzel a pszichológiai esetet a szociális egyenlőségre törekvés árnyalatával gazdagítja, amely a zárlatban groteszkké fokozódik: „Ugyanabban az órában" kiáltja ezt a szót egy strici is, „és a meggyalázott, trágár ajkakon megerősza kolt kiáltás a következő utcasarokig zengett, ott megtört és elhalva a csendes házak fölé szállt." (OJB. 29). A protokollárisán tárgyilagos és az eksztatikus-metaforikus stílus kontrasztjából érezhetően kiemelkednek az expresszív nyelvi gesztika elemei. Stricimiliő és kendőzet len erotika, az én és a társadalom törvényeinek összeütközése további jellemzők, ame lyek az irányzathoz való óvatos besorolást igazolják. Geseiischaft). NZ. 261-262. • 41 V Ö . ch. v. Ha az elbeszélés idézett középső részében a Kleist: Rezension zu H. E. Jakob: Verse der Lebenden. K L 1926, 283. • 42 Emii Hinigberger (Der Bmnnen = Kut,

z.

,

T

(Biutiied= vérdaliz. 35; FcWs/wtoZ = Tábori kórhaz, Z. 154), Sophie von Leer (Rausch = Mámor, z. ni), Dagobert Runes (Der welke Traum = Hervadt álom, Z. 160) elszigetelt és mérsékelten expresszionista írásai után gazdagabban bontako zott ki Sperber expresszionista ábrázolása 1919 őszén (Dem neuen Menschen = Az új embernek,

.

, ,„„,

r

- •

t

. .

, , /A

tozast csak 1921 márciusában fedezhetjük fel (Neue Lieder = Új dalok, O. III, 369-371.) Cisektől

, ,

,

,

^i-.-i

r

.

u

e

sokszorozza meg, hogy az európai kortársak elé a kÖVetkeZÓ' tükröt tartsa! „Borzadjatok csak tőle, ti bolondok! A ti életetek ta-

Kleopatra, Z. 190; Die schmerzliche Zeit = Fájó

tergang (= Pusztulás) 1920-ban második expreszszionista drámája, míg lírájában ezt a hanenemvál-

,

^

79

5-6), Heinrich zillich

idő, NZ. 6-8.). A Nachfolge Christi (= Krisztus követése) 1919 decemberében kiöb első, az Un-

.

Lasker-tanitvanyok kepvilagat veljuk felfedezni, a Lepra című novella bevezetésében egy egzotikus i prakórház leírása a bonni szókincs morbiditását

[

á n

••

n

e

m

e

g

y

m

é

, ,

l

g

a s s a

b b , még kínzóbb Sorvadás?

,

,

Öregek lesztek, korhadtak es csúnyák; talán nem hullik ki a hajatok, a fogatok, nem esik le a körmötök; a i

j

«• . . . . . í

u -•

-i

i

--í

'

«n

borotok megrepedezik, megbénultok a szüléstől, szer

° ° relémtől és munkától" (S. 24.).

Ezután további világvége- és pusztulásvíziók következnek, amelyek villódzó szer kesztésükben is expresszionista hatást mutatnak. Egy hanyag legyintés a végén - „Ördög és pokol, hiszen tulajdonképp csak moziban vagyok" (S. 28) - az elbeszélés minden értékét eltorzítja, de jellemző az írónő változékonyságára és színvonalbeli egyenetlensé gére, akinek expresszionizmusa csak futó divat marad. Ami a problémafelvetést és a cselekmény fordulatait illeti, feltűnő hasonlóságot találunk Helene Burmaz Oroszok című elbeszélése és Alfred Margul-Sperber Tscherigownája. között. A nagyszebeni írónő novellája 1920. március 5-én jelent meg először a „Siebenbürgisch-deutsches Tageblatt" hasábjain, aztán 1921 januárjában az „Ostland" Évkönyvben, Sperber története 1920. június 15-én a Neues Ziel-ban. Ha közvetlen hatás ról nincs szó, akkor valószínűleg közös modellt választottak. Sperber elbeszéléséről azt írta Cisek, hogy „Kisimir Edschmid erős hatással volt rá"; Kittner is úgy emlékezett egy magánbeszélgetésben, hogy Sperber maga utalt Edschmidre, mert igen nagyra be csülte. 80

20


4.2.4. A publikált írások között még egy olyan szöveg van, amely stílusában és tematikájában is Sperber Tscherigownájához hasonlóan egyértelműen expresszionista: Heinrich Zillich Az apa című novellája (O. III, 567-574). Két egymással szembeállított részben a paradox tükrözés formájában bontakozik ki egy apa-fiú konfliktus. A z első rész az expresszionista stilizálás minden keménységé vel a fiú zsarnok apja halála fölött érzett elégtételét ábrázolja: „Halj csak meg. Nézlek!" (O. III, 569). A két, kiterjedésében különböző, de súlyában hasonló rész közé markáns cezúra ként illeszti be Zillich az apa ágyának szimbólumát. Amikor az anyja felszólítja, hogy ezentúl abban aludjon, a következőképpen reagál a fiú: „'Az ő ágya', - gondolta, mintha fakulna. ' A h , belefekszem. Hentergek benne.' Elégtétellel töltötte el. (...) 'Kiszellőztet jük', mondta magában. (...) 'Sok van még benne, ami halott' - " (O. III, 570). De aztán elutasítóan úgy dönt: „A régi ágyamban alszom' (uo.). A második részben kiderül, hogy a fiú hiába próbálja kiszellőztetni, máshová állí tani, ez csak puszta bútortologatás marad. A z üzletben és a társaságban, az erotikában és a maradék családban - az epizódok ezt kissé könyve1920-ban jelentek meg az első expresszionista köl lésszerűen mérlegelik - úgy tűnik, olyannyira össze temények a „Frühling"-ben (Grau = Szürke), F. nőtt az apja árnyékával, hogy felveszi annak identitá 42; Rückblick = Visszapillantás, F. 92), míg az „Ostland"-ban 1921 januárjára tehető a változás sát. Kétségtelenül kevesebb ügyességgel és meggyő (Nervöser Abend = Ideges este, O. III, 230). 1920 zőerővel: a lázadóból a zsarnok epigonja lesz. májusában jelentek meg Hajek első expresszionis Zillich érezhette, hogy jól sikerült a novella, ta versei (O. II, 377, 388-389), ugyanabban az év ben a Das Tod der Zukunft (A jövő halála) című mert 1930-ban újra megjelentette a „Klingsor" hasáb heterogén kötet. Zillich csak 1921 áprilisában (O. jain átdolgozott szöveggel. Anélkül, hogy radikálisan III, 402-403) pendít meg az „Ostland"-ban ex presszionista húrokat. • 43 Reisner az exp megváltoztatta volna, éppen azt tompította, ami stílu resszionizmust 1923 decemberében a „tegnap di sát expresszionistává tette: Kihúzta az éles vagy alovatjának" nevezte és kijelentett egy „lassú elfordu gikus jelzőket (Fehér szemek szegeződtek..."; „Kö lást" tőle az irodalomban is. Vö. E. Reisner: Das Fiaskó der expressionistischen Kunst. DTP XVI högni kezdett és sárgás váladékot köpött az ágyra, (1923), 294 (december 21.) 2. o.; Ezzel szemben ami aztán zöld lett, mikor lassan a padlóra ért"), a R. Runze: Wider „Das Fiaskó der expressionistis chen Kunst". DTP XVII (1924), 10 (január 12.) 2. metaforákat hasonlattá szelídítette („Az erek (mint) kék csövek húzódtak az ujjakig"), elhagyott nyelvi inverziókat és felkiáltó mondatokat, szaggatott tőmondatokat szintaktikailag összekötött, közvetlenül leírt gondolatmeneteket vagy monológokat egy elbeszélővel mondatott el, kihagyott az első részből egy sor kíméletlen verbális ellentétet. Más változtatások érettebb művészi érzékről tanúskodnak: diszkurzív részeket, szerzői kommentárokat vagy egyszerű beszédrészleteket elhagyott, illetve beépített a cselekménybe. A z idézett tanakodás, hogy kiszellőztesse-e az apa ágyát, egyetlen mon dattá sűrűsödött: „Rossz a levegő". Miután ez a második részben kis változtatással is métlődik, elmaradhatott volna a nővér magyarázata is („Az ember végülis mindent két szer hall életében"). Ezekbe a részletekbe azért bocsátkoztunk, mert több hasonló esetet is találunk. Oscar Walter Cisek novelláit nem nevezhetjük tulajdonképpen expresszionistának, leg alábbis a végső változatokat semmi esetre sem. Ha összevetjük azokat a folyóiratokban vagy a hamburgi kötetben megjelent szövegváltozatokkal, a nyelv és stílus átdolgozá sában ugyanezt a tompító tendenciát találjuk. 81

12

B


4.2.5. Hogy Cisek prózája valóban az expresszionizmusban gyökerezik, az az Emberréválás című hátrahagyott regény újabban megjelent töredékeit vizsgálva egyér telműen bebizonyosodik. A z egyik töredék a nagyváros szörnyét ábrázolja, a másik ha talmas tömegek erőszakos utcai harcát. Ennek a harcnak a középpontjában fiatalok egy csoportja áll, és Helmut Britztől megtudjuk, hogy összességében egy 1921-ben keletke zett fejlődésregényről van szó, amelyben az aktivista proletár harcosság mellett mint má sik fontos komponens, az emberiségpátosz áll, és a főszereplő, Peter Rufel (!) szellem és hatalom alapkonfliktusába keveredett. Ez „hamisítatlan expresszionizmus" , mondja Britz, és csak egyetérthetünk. B i zonyítékul nem is kell a sebesültteremről szóló bekezdéseket idézni, amelyekhez képest a vágóhídi események pásztorjátéknak tűnnek. Csődület, tömeg és túlhajszolt dinamika uralja az egész szöveget; a legegyszerűbb történet is elszenvedi azt az expresszív változ tatást, amely a valóság valószínűtlen sűrűségét érzékelteti. Rufel barátjával szembeni el várása így hangzik: 82

83

84

0. azon a véleményen volt, hogy az expresszioniz mus csak „kamaszéveit" hagyta maga mögött. • 44 - h. Th. -: Modernes Schrifttum. Über die Psyche der „Zielislten" (DTP XII (1919), 136 (jú nius 21), 1. o.; vö. uo. 151 (július 9.), 1. o. • 45 DTP XII (1919), 164 (július 24.) 3. o. • 46 Vö. Z. 143-144; DTP XII (1919), 179 (aug. 10.) 1. o.; Z. 179-180; K. Scheiner: Zur Beurteiling der Linoleumschnitte im „Ziel". SDT 46 (1919), 13958) (szept. 18.) 4-5; „Neppendorfer Blatter" 17 (1919), 21. sz., 25; H. Roth: An Heinz Michel Sachs, Z. 121-124; L. v. Ramult: Expressionismus oder Pseudo-Expressionismus'.' DTP XII (1920), 260 (nov. 30.) 1. o. • 47 DTP XII (1919), 179 (aug. 10.) 1. B 4 8 SDT 48 (1021), 14323 (jan. 19.) 3. B 4 9 H. Plattner: Eine Aussprache. SDT 48 (1921), 14329 (jan. 27.), 2; O. III, 344345. B 5 0 R. Csáki: O. III, 417. • 51 H.

„Cinóber lobog előtte. Léptei alatt megroggyan a ház, megdől, imbolyog. A szoba ablakai tágabbra nyílnak, kicsapódnak. Végtagok himbálóznak ideoda, szeretnének leválni róla, hogy tíz irányba szét szaladjanak, tíz szólamba kiáltsanak. Erverések dol goznak, zakatolnak a nyakán. O már a város változá sára szomjazik. Egyik székről a másikra rogy."

Ezek az emberek nem beszélnek, hanem „kiál tanak", „kiabálnak", „üvöltenek", „ordítanak", „böm bölnek", „nyögnek", „lihegnek", „fecsegnek", „pat tognak", „ugatnak", „felbőgnek", „parancsokat mennydörögnek", „választ kiáltanak", „hurrában tör nek ki", „hirdetnek"; ők nem is mennek, hanem „si etnek", „futnak", „rohannak", „szaladnak", „szágul danak", „surrannak", „hömpölyögnek", „botorkálnak", „botladoznak", „sántítanak", „másznak", „dübörögnek", „vánszorognak", „iderohannak", „előregázolnak". A példák összesen hét oldalnyi szövegben találhatók. Ennek megfelelően jár el Cisek a nyelvi ké pek és formák szerkesztésében. Inverziók és kontextuális kihagyások a mondatépítésben, a dinamika kritériumai szerinti igeválasztás, az éles érzékelésnek megfelelő jelzők, név elők elhagyása stb. Amennyiben az egész regény a töredékekhez hasonló, a romániai expresszionizmus legjelentősebb teljesítménye, és egyben a különben inkább csak tapo gatózó prózai próbálkozások szintézise ebben a stílusban. Már csak azért is jogos volna egy késői kiadása. 4.3. Általában abból indulunk ki, hogy a líra könnyebben alkalmazkodik a divat hoz, gyorsabb a recepcióban, a dráma ezzel szemben nehézkesebb. A romániai német expresszionista drámára ez nem igaz. A sajtóban megjelent néhány dialógus, de ezek inkább értekező, mint drámai ter mészetűek. Érdekes színházi kísérletet jegyez fel az „Ostland" 1919 júliusában (O. II, 45-46): Michael Albert Flamandok az Olt mentén című művének finoman árnyalt paró-

Q22


diáját élő és valódi marionettekkel, maszkokkal és egy mesélővel. Beszédet, zenét, pan tomimot, táncot és fényeffektusokat alkalmazott ugyanazon az estén az Egy szentivánéji álom című „pásztorjáték", „régi motívumok alapján rímbe szedte Kari Bernhard (Capesi us)" (uo.). 1919-ben jelent meg a Deutscher Volkskalender-ben Malviné Antoni librettója, a Karpatenwachf (Kárpátőrség), melynek megzenésítéséhez Rudolf Lassel hozzáfogott, de nem fejezte be. Meseszerű cselekmény (2. kép) és falusi jelenetek (3. és 5. kép) illeszkednek egy keretbe (1., 4. és 6. kép), amelynek előterében a háború realitása, hátte rében szimbolista-expresszionista anya- és halálvíziók állnak. A heterogén keverék mű vészileg félresikerült, de nyilvánvalóan tünetértékű. 4.3. Hermann KlöB első drámájában, amely a Neues Zielben is megjelent és A szászorbói menyasszony címet (1918) viseli, szintén a falusi realizmus leginkább k i dolgozott motívumkomplexumához fordult, de azt a modern irányzatok szellemében át alakította. Ha stílustörténetileg akarjuk meghatározni, akkor szimbolistának nevezhetjük, de találunk néhány expresszionista vonást is: általánosan a legtöbb szereplő típusalkotá sában és a generációs problematikában, különösen Plattner: Die Nachfolge Christi. SDT 46 (1919), azonban Georg heroikus felemelkedésében, akinek a 14012 (dec. 29.), 1-2; H. Plattner: Untergang. többi szolgához való viszonya a vezér és a követők SDT 48 (1921), 14320 (jan. 14.), 1-2. • 52 H. Plattner: Eine Aussprache, i. m. 2. • 53 H. mintájára alakul. Itt is találunk már kiáltásokat, dia Burmaz: Der Mann im Gummianzug. Traume und lógusrészeket, amelyekben a visszafojtott hangulat Phantasien. Nagyszeben: W. Kraff't 1919, 79-87. expresszíven és szabálytalan ritmusban tör ki. • 54 Gertraut Meschendörfer közölte, hogy ez egy utazásra vezethető vissza, amit a költő sógor KlöB egy évvel később már igazi expresszio nőjével közösen tett bátyja sírjához. • 55 Vö. nista, minden becsmérlés ellenére a legjelentősebb H. Zillich: Strömung und Erde. Gedichte. Brassó: ebben a műfajban. A Krisztus követése* egy exp Klingsor-Verlag 1929, ahol a vers erősen átdol gozva a 41. oldalon található. • 56 H. Zillich: resszionista próféta passiója, tragédia öt felvonásban Die Strömung. Mediasch: Reissenberger 1924, 25minden további jelenetosztás nélkül, de - a IV. fel 26; a vers később két részre osztva jelent meg: 1. rész in: H. Zillich: Komme was will. Gedichte. vonásig - mégis nagyon pontos és következetes bel München: A Langen/G. Miiller 1935, 50; 2. rész: ső felépítéssel, melyben a súlyos külső konfrontáci már azelőtt in: Strömung und Erde, i. h. 39. • óknak mindig belső konfliktusok felelnek meg, vázát 57 Alfred Margul-Sperber a „Ziel"-ben és a pedig a bibliai anyagra való utalás képezi. A rendkívül expresszíven fokozott külső konfrontáció a paraszt Pitters és a lel kész Matthias között jön létre. A „föld vágyá"-tól megszállva, amely a drámában hata lom-, pénz- és nemi vágyként jelentkezik, Pitters nemcsak a valóságot képviseli, hanem egyben egy általánosan bomlasztó elvet is, amellyel szemben a megváltóvá stilizált Matthias, egy új erkölcsiség hirdetője áll. Egy új templom felépítésével és lebontásával a konfliktus-konstelláció értelme jelszerűen áttevődik az általánosan jelentősbe, amelynek célpontja nem a vallás, hanem az új patetikus-expresszionista emberiség. E köré a főtengely köré csoportosul a tömeg, miszerint - újra csak egyértelmű jel szerűséggel - a parasztok Pitters hívei, az „ifjúság" pedig a lelkész követője. Bár mindkét táborban vannak elhajlások - a parasztok közül az öreg Bogatscher a lelkiisme ret intelmeinek hatására a felebarátok segítőjeként mutatkozik, a fiatalok közül Sigismund bizonytalankodik egy ideig - , de jellemzőbb a tömeg permanens, a szituáció által rövid távon meghatározott véleményváltoztatása. Gyerekek, részegek, a társadalom meg bélyegzettjei, mindenekelőtt azonban névtelen hangok - hangok az égből - adják meg a fellobbanó magatartásváltozásban a morális értékirányt. 5

86

1

12Q


Dr. Augustin monológrészletei foglalják mindezt össze, amelyek a negyedik fel vonásban kifejtik ennek a prófétának a küldetését, aki egy új szeretet hirdetésével kisza kítja az embert egoizmusábó), a valósággal látszatlétéból, az igazságossággal az alattva lóságból és egy igaz isten hirdetésével a természetfelettire figyelmezteti. A z egyházi törvényszék és a tömeg által Pilátus szerepébe kényszerítve, Augustinus sem segíthet, csak kihirdetheti az ítéletet, miszerint egy lázadó, aki gondolkodásbeli és társadalmi konvenciókat hágott át, keresztre feszíttetik. Ezzel természetesen a dráma, ahogy jeleztem, logikailag befejeződött, és az ötö dik felvonás művészileg kiegészítésként hat. Azért is, mert a közösségi és a szerelmi szál eleinte nem képez szoros egységet. Hermann Konnerth az egyetlen recenzióban (O. II, 215-217), amelyet erről a darabról találtam, azt írja: „Ennek a nagy szerelemnek a bizonyosságával nő a tragikus hatás súlya is", számomra inkább úgy tűnik, a sokrétűség nem jelent feltétlenül elmélyülést; a vita és véleménykülönbség Gertrúd és édesanyja között inkább siránkozáshoz vezet, mint lendülethez, de alapvetően igaza van Konnerthnek: A z ötödik felvonás a társadalomból való kitaszítottság tragikumát metafizikus di menzióba emeli. Ez mindenekelőtt metafizikai elha „Neues Ziel"-ben 23 verset jelentetett meg, ame gyatottság. Hogy sem a templom, sem a papok nem lyek három kivétellel (Von Blumen, Herzmare, Z. állnak rendelkezésre és a paraszt Bogatscher esketi 190, den Zigeunem, NZ. 264-265) az A. Kittner által kiadott kötetekben A. Margul-Sperber: Dus össze a párt a romok között, az nem „istenkárom verzauberte Wort. Der poetische Nachlafi 1914lás", hanem az „Eli, E l i , lama asabthani" expresszi 1965. Bukarest: Jugendverlag 1969 és A. Margulonista, dogmákat elutasító megformálása. Ebből az Sperber: Geheimnis und Verzicht. Das lyrische Werk in Auswahl. Bukarest: Kriterion 1975 kissé elhagyatottságból a szeretet vezet ki, amely egyszerre eltérő', néhol eltorzított alakban fellelhetők. • 58 emberi és metafizikus. A vers először 1919. okt. 15-én jelent meg NZ. 6-7, erősen átdolgozott változata - Margul-SperA zárlat Matthias lelkészt expresis verbis a bernél ez akkoriban nem ritka eset - 1951-ben a megváltóval azonosítja. „Hab Got erschlagen", Zeuge der Zeit című kötetben, ahonnan A. Kittner 1917-es dátummal a Geheimnis und Verzicht című mondja Pitters, amikor a lelkészt leteríti; „gekreuválogatásba átvette (30-31). Már 1919 áprilisában zigt", kommentálja egy női hang a történteket; „Sagt megjelent a „Ziel"-ben Emil Honigberger monog ... er lebt? Der Heiland ... stirbt nicht!" Gertrúd utol ramjával a Der Brunnen című vers. A két szöveg alapszituációja különösen hasonló. • 59 A. só mondatai. Ennek is van katartikus funkciója; ez is vallási jelkép, de végső soron nem vallásos, hanem expresszionista megváltásra vonatkozik. A megújítástól áthatott ember identifikálása a megváltóval az expresszionizmus kedvenc toposzai közé tartozik. A z irányzat más motívumait is felleljük ebben a darab ban: A háború elutasításával kezdődik, a generációs konfliktus fontos tényezője, emberi ség-, szeretet- és istenpátosza olyan világnak szól, melynek léte „vulkántánc", ezzel az eszkatológikus perspektíva is kihallatszik a szövegből. Ez a tárgya a Pusztulás (Untergang) című drámának (1920), amelyben KlöB az expresszionista világvégét egy szász mezővárosban pusztító árvíz képében jeleníti meg, miközben az expresszionizmus e kedvelt motívumát az éppoly gyakori utolsó ítéletével társítja. A pusztulás a világhelyzet alakulásának következménye, a természeti katasztrófa, az özönvíz jelképes ítélet egy „elembertelenedett" világ fölött. De ahol az őszinteség és méltóság, igazságosság és pallérozottság, szeretet és testvériség elpusztultak, hiányzik a metafizikus perspektíva is: „Gott gibt es keinen mehr! Der Tod vertritt / jetzt seine Stel 88

89

90

l a


le" (S. 17). Ahogy az árvíz is vétkes emberileg, úgy KlöB összeköti ítéletét emberi önbí ráskodással, ezáltal valóságos és jelképes dimenzók váltják egymást. Míg a Krisztus követése egyenlő mértékben volt passió és prófécia, ebben a pusz tulásdrámában az értékek széthullása radikálisabb, a tisztulásutópia korlátozottabb. Eh hez hozzájárul néhány dramaturgiai fordulat, amely összehasonlításra csábít. Míg az első drámában az ellentétek összeütközése mutatkozott a generációs konf liktusban, a másodikban apa-fiú harccá éleződik, amely tragikus kifejlethez vezet. A „földi vágy"-ról ott inkább csak beszéltek, míg itt - hatalom-, pénz- és nemi vágy ugyanazon komponenseivel - egy pártviszály alapja lesz és Simon FuB, a régi vízima lom bérlője, és Gierlich vásárbíró, egy gőzmalom építtetője közötti harcban dramaturgiailag megsokszorozódik. A galádság minden alávaló eszközével küzdenek az utolsó ka mat- és vámgarasért is, és mert a harmadik felvonásban összehívott bíróságnak - akár csak az egyházi törvényszéknek a Krisztus követésében - nem sok köze van az igazsá gossághoz, a természetnek kell belátással lennie, igazakat és jogtalanokat félresöpörnie, egyiket ádlozatként, másikat vétkesként. Ebben rejlik a jelentős eltérés a Krisztus kö Margul-Sperber: Das verzauberte Wort, i. h. 110— vetéséhez képest. Ott egy morális szemléletbeli konf 113, ill. B 6 0 P. Motzan: Ein Proteus: Der liktus volt a középpontban, a Pusztulás legáltaláno Lyriker Alfred Margui Sperber. NL 28 (1977), 12 (december) 79. • 61 Vö. P. Motzan: Ein Einsabb konfliktusalapja a gazdagok és szegények szo zelganger: Der Lyriker Oscar Walter Cisek. In: P. ciális ellentéte. Kevésbé befolyásolja ugyan a cselek Motzan: Lesezeichen. Aufsatze und Buchkritiken. vést, mert a szegények teljesen tehetetlenek. Ezért Cluj-Napoca: Dacia Verlag 1986, 7-30. B 6 2 P. Motzan: Ein Proteus..., 81. • 63 H. Roth, másoknak kell tenni értük. Azok is szociális gyökér H. Krasser (kiadó): Herz der Heimat. Gedichte. telenek: „egy elzüllött színész", Thomas FuB, aki Nagyszeben: Krafft / Drotle f 1935, 34. • 64 P. Motzan: Ein Proteus..., 79. • 65 Ez az szülei válása miatt került a társadalom szélére, és egyetlen vers erről a területről, amelyet Sperber Margreth, a pincérnő, egy második mária Magdolna 1934-ben a Gleichnisse der Landschaft című kö szajha és szerelmes közötti ingadozásában. Hármójuk tetbe (Storojineti: saját kiadó, 78.) felvett. • 66 A. Margul-Sperber: Das verzauberte Wort, i. h . elvei cselekedetté válnak, amikor saját életük koc 95-96., 97-101., 117., 127-131. • 67 P. Mot káztatásával - Joseph meg is hal közben - az árvíz zan: Ein Proteus..., 80. • 68 i. m. 32-33. • 69 A NZ. 306-307. o. ugyanezzel a címmel (Fisújtotta helység szegényeit megmentik. Ezért „an gyalnak" nevezik őket. De mivel az ábrázolt valóság ban „a szeretet halott", „az áldozat értelmetlen", „egyenlőség, testvériség" nem szokásos, azok is ők, akik a végítéletet előidézik. A valóságnak a globális dimenziókba való áttűnése dramaturgiailag itt is szabad bibliai utalásokkal történik: József története (1. Mos. 39-46) van a lezüllött színész hát terében, de nem csak az; Thomashoz és Margrethez fűződő viszonyát akkor értjük meg, ha a darab harmadik felvonásának különös részletét a bibliai szöveggel együtt olvassuk. Vízbefúltként jelenik meg és mártírhalálának jegyeit mutatja, úgyhogy Thomas „istenembenek" tekinti és tanítványként követi. Ez számomra a „Jézus megjelenik a tanítvá nyoknak" (Luk. 24, 36-49 és Jn. 20, 19-29) átültetése ezeknek a falusias kolluzióknak a világába. De ahogy KloB megengedi magának, hogy József és Krisztus alakját egymásba vetítse, úgy Thomas és Margreth bibliai párhuzamait is minden dogma nélkül kezeli. Thomas sem csak tanítvány és apostol, ő maga is „egy isten", aki az árvizet utolsó íté letként a földre bocsátja, de reményt is ébreszt:

129


„(•••) neuer Schöpfungstag soli sein! Wo sich die Sintflut breitmacht, ist 's nur darum, daB sie der Mensch mit neuem Schöpfungstag besieg'" (S. 120-121) A „Klingsor"-ban jelent meg KlöB tragédiájának, a „József, az álmodó"-nak első jelenete (KI. 1926, 413^-20). Időközben a „Haláltánc''-cal és a „Balkné"-\a\ együtt adták k i . KlöB ezeket az 1921 és 1927 között keletkezett hátrahagyott drámákat exp resszionistának tartotta, és a kiadó elfogadja ezt a besorolást. Ténylegesen fontos exp resszionista vonásokat mutatnak ezek a művek, de egészüket tekintve nehezen rendelhe tők egyetlen irányzathoz. A haláltáncmotívum és egy csatakép egyesítése, ahol „Isten (...) régóta holtan fe küdt a háború forgatagában" (S. 92) és egy haláldémon „népet nép ellen, embert ember ellen" (S. 134) értelmetlen halálorgiába kerget, az expresszionizmusra utal. Ennek a magnak a kibontása azonban hiányos marad, allegorikus kezdet és excentrikus családi jelenetek nem illeszkednek semmilyen centrumhoz; a számos motívum és probléma (ha láltánc, vadászat, Siegfried, hasonmás, élet és halál nale) egy prózavers áll, aminek semmi köze az kapcsolata) eltávolodik a középponttól, a jelképiség említett szöveghez. • 70 Vö. P. Motzan: Ein Einzelganger..., címűi elemzését, i. h. 16-18. B 7 erőltetettnek hat. 1 O. W. Cisek: Die andere Stimme. Dresden: W. A „József, az álmodó" polgárságellenes radiJass 1934. B 7 2 O. W. Cisek: Gedichte. Eine kalitása és kisebb nyelvi átalakítások (szemantikailag Auswahl. Bukarest. Kriterion 1972. • 73 Vö. szokatlan szókapcsolatok, névelő elhagyása) az exp KR 17 (1984), 29 (július 23.). B 74 Vö. Szabó J.: Máttis Teutsch János. (Budapest): Corvina resszionizmusra utalnak, de hogy a címszereplő alter (1983) 29 a Mutter biztosan átírási hibákat mutat fel; Mutter, KR 17 (1984), 43 (október 26.); Win natív „álmodozó" volna, aki „hirtelen az élet peremé ter, KR 19 (1986), 8 (február 21.); Empor, KR 22 re jutott, nagy művet hozott létre" (S. 171), a cselek (1989) 21 (május 26.). B 75 K. K. Klein: Die hiszi el. József egy deutsche Dichtung..., i. h. 113. B 76 O. Witts mény ismeretében senki nem tock: Das heimatmüde Geschlecht. Die Geschichte „rakás szerencsétlenség" marad, „vággyal, iszákos eines Menschen. Mediasch: Reissenberger 1921. sággal, játékőrülettel csordultig telve" (S. 192). Ezál B 77 D. Hellermann: Dichtung im „Ostland", i. m. 166. B 78 H. Bockel: Ein expressionistis- tal egyáltalán nem jön létre utalási sík, a dráma túlfe cher Roman in der rumanen-deutschen Literatur?szített miliődarab marad. A „Balkné"-ban KlöB megpróbál a Szászorbói menyasszonyhoz hasonlóan egy közismert irodalmi anyagot modern átdolgozással hozzáférhetővé tenni, mégpedig úgy, hogy dehistorizálja. A z így keletkezett poétikai te ret azonban kétségtelenül hézagosan tölti ki. Egészen a megszállott ösztönösségre épül ve, az elképzelésekben és kijelentésekben visszatérő erőszak messzemenően statikus pszichogramja marad. Valóban igazságtalanság érte a drámaíró KlöBt a kortárs kritika részéről; de a hátrahagyott drámák, irodalomtörténetileg bármilyen üdvözlendő is kiadásuk, nem növe lik népszerűségét. Művészileg a publikált szövegek mögött állnak, de értelmeznek egy vonást, amit már azokban is megfigyelhettünk. Ha József, az álmodó ábrázolása alapján magunk elé képzeljük a nagyvárosi bérházak nyomorúságos képét, elengedhetetlenül a naturalizmus jut eszünkbe. Alapvetően jellemző KlöBre, hogy ha az alávalóságot, az elvetemültséget akarta bemutatni, a naturalizmus toposzaihoz nyúlt vissza: szociális nyo morúság és igazságtalanság, alkoholizmus és ösztönösség, fizikai elkorcsosulás mint az erkölcsi elfajulás következménye. Nem is kínálkozott volna sok más eszköz számára, 91

HJ26


mert expresszionista jelentésdrámáinak az erdélyi valósággal is kapcsolatban kellett áll niuk. Klein azt a máig ismételgetett kifogást emelte KlöBszel szemben, hogy parasztjai „nem erdélyi szász parasztok, egyáltalán nem parasztok, nem is átszellemültek" A drá maíró valóban rendkívül elidegenítette ezt a paraszti világot a falusi realizmus ábrázolá saihoz képest. Másfelől azonban nevekkel, táj szókkal és más eszközökkel az erdélyi fal vak világába helyezte ezeket az expresszionista drámákat. Hogy azt realistán ábrázolja, egyetlen expresszionistától sem várhatjuk el; említésre méltó az az egyszeri tény, hogy KlöB expresszionizmusát falusi miliőbe plántálja. Cisek tájköltészeténél egyértelműbb itt a próbálkozás, hogy egy importált irodalmi irányzatot meghonosítson. Ennek a vállalko zásnak a mellékhatása, hogy expresszionizmusát a naturalizmus elemei szövik át. Ebben is az expresszionizmus helyi jellegzetességét kell látnunk. 4.3.2. 1921-ben a nagyszebeni nyári egyetem ünnepi aktusaként mutatták be Bernhard Capesius Hullámtörés című háborús tragédiáját, nyomtatásban megváltoztatott szöveggel csak 1975-ben jelent meg. A kéziratot Brigitte Tontsch részletesen elemez te és rámutatott az expresszionista ecsetkezelésre, a In: „Anale Universitati din Timisoara", Stiinte fiváltoztatásokra a nyomtatott kiadás előszavában utalt lologice, 1977; Hauptmann und Dichter. Anmer(S. 14). Igaz, hogy az átdolgozásban a szereplők kungen zum fríihen Werk Franz Xavér Kappus. In: NL 31 (1980), 12 (december) 88-96. • 79 H. konzekvensebb jellemalkotásával az expresszioniz Burmaz: Der Mann im Gummianzug, i . m. 22-28. mus egy jegye felerősödött, mások, szövegbeliek • 80 O. W. Cisek: Ostdeutscher Brief aus Ruazonban a sűrítés áldozatai lettek. manien. DTP XIII (1920) 199 (szeptember 10.) 1. o. • 81 O. W. Cisek: Die Tatarin. ErzahlunHárom szakaszosan egymásra következő kép gen. Hamburg: Enoch (1929) vö. Zillich tanulsá (Kaverna, Szabadság, Összeomlás), amelyek tömör gos ismertetését (KL 1929, 438-439.). • 82 O. W. Cisek: Vermenschung. (Ein Fragment) NL 39 ségükkel és azzal, hogy monológszerűen mindenki (1988), 12 (december), 66-77. • 83 H. Britz: csak mondja a magáét, távolról Büchner drámatech „Bis er lautlos umfiel." Ein expressionistischer nikájára emlékeztetnek, egy belső dráma állomásai Roman von Oscar Walter Cisek. Uo. 66-68. • 84 uo. 66. B 8 5 „Deutscher Volkskalender" „élet és halál határán" (S. 350), a háborúval a háttér 1919. H 8 6 H. KlöB: Die Braut von Urwegen. ben. A változás a fiatal Fáhnrich számára megrendü Drama in 5 Aktén. Brassó: Gutenberg-Druckerei (é. n.). U87 H. KlöB: Die Nachfolge Christi. lést és a rendíthetetlennek hitt összeomlását jelenti: a kötelességtudásét, a szeretetét, a biztonságét. Ebben a világban, amely „összeomlott" és „darabokra tört", az idealistának ábrázolt főszereplő inkább áldozat, mint vétkes, de az utolsó következmény, nemcsak Fáhnrich halálát okoz za, hanem patetikus reményt is ébreszt „az örök emberiség örök üdvösségére" (S. 380). Ez nemcsak „megszelídített" expresszionizmus, hanem olyan érzékeny idegzetű darab is, hogy igazat kellene adnunk az első irodalomtörténésznek, aki az addigi szász irodalom „bizonyára legjobb tragédiájának" tartotta. 4.3.3. Stefan von Hannenheim Szikrák a hamuban című darabja (1928) nem tarthat ugyan igényt elsőségre, de különleges helyet foglal el az expresszionista iroda lomban. Ebben a társadalomszatírában egy lecsúszott lovaskapitány és az ország terüle téről kiutasított bárónő a „nagy egzisztenciák komédiáját játsszák előttünk és mások előtt" (OS. 20). Érdekházassággal egymáshoz láncolva gyűlölik és megalázzák egymást, „bosszúság, kényszer és félelem hálójában, talán gyűlölettől hajtva", hogy „új boldog ságuknak területeket szerezzenek" (OS. 64), míg a végül elért barátságos válásban igaz érzés egy szikráját is felfedezik egymás iránt. 92

93

94

95

96

12Q


A paradoxon kedvelése, a szereplők reakciói, akárcsak a családon belüli farkas törvények, Sternheimre emlékeztetnek, nyelvi töredezettség és szertelenség az expreszszionista stílus utórezgései. „Mostanáig nem létezett a romániai írók között irodalmi érintkezés, de a jövő nem hozhat mást számunkra, mint minden kulturális érték őszinte elismerését, ami az új földrajzi határokon belül létrejön." E. Isac

5. Helyi

interferenciák

Ami az expresszionizmussal való kapcsolatot illeti, bizonyos hasonlóságot találunk a ré gebbi román és a magyar kutatásban. A román irodalomtörténet-írás csak alkalomszerű en, egyes jelenségeknél hivatkozik rá, míg a magyar olyan magatartást tanúsított, ame lyet a kiemelkedő expresszionista, Kassák Lajos így Trauerspiel. Nagyszeben: W. Krafft (1919) fogalmazott meg:

Ein • 88 W. Schneider: Die auslanddeutsche Dich tung unserer Zeit, 176. • 89 H. Krasser: Die deutsche Dichtung..., 386. • 90 H. KlöB: Uli „Alkotásomban minden fontos irányzattal érintkezés tergang. Ein Trauerspiel in 5 Aktén. Nagyszeben: be kerültem, minden izmust megismertem és tanul J. Drotleff 1920. B 9 1 H. KlöB: Herbstgetön. Gedichte, Dramen und eine Erzahlung. (A hagya tam vagy okultam belőlük anélkül, hogy ezen irány tékból kiadta Stefan Sienerth) Bukarest: Kiiterion zatok bármelyikéhez mint iskolához csatlakoztam 1989. B 9 2 K. K. Klein: Literaturgeschichte 97 des Deutschtums im Ausland, 421.; hasonlóan K. volna." K. Klein: Ostlanddichter, 55.; vö. W. Schneider: Die auslanddeutsche Dichtung unserer Zeit, 175., Ezt tartják a romániai magyar ábrázolások ma és St. Sienerth előszavában in: H. KlöB: Herbstge is; nem különítik el az egyes modern irányzatokat, tön, 29. • 93 B. Capesius: lm altén Land. Epik, Dramatik, Lyrik, Essayistik. Kiadó Brígitte hanem általánosságban avantgarde-ról beszélnek. 9 8 Tontsch. Bukarest: Kiiterion 1975, 335-380. • 5.1. Ezzel szemben a román kutatás 1960-tól 94 B. Tontsch: Das schriftstellerische Werk von Kari Berhard Capesius. In: M . Markel (kiadó): újra rámutatott egy tősgyökeres expresszionizmus lé

tezésére. Ezeket a fáradozásokat, amelyek igyekeztek az egyes áramlatokat elválasztani, Ovid S. Crohmalniceanu már említett könyve Literatur romána si expresionismus (1971) koronázta meg. Ebben gazdag anyagot gyűjtött össze a szerző a korabeli sajtóból és az irányzat hatását is meggyőzően bizonyította. A román expresszionizmus nem dolgozott ki tulajdonképpen saját programot, nem hozott létre szilárd csoportokat, és egyetlen szerzőt sem kerített teljesen hatalmába, mégis szorosabban összekapcsolódott, a különcöktől, Arghezitől, Philippidetől, Barbutól és Camil Baltazártól eltekintve, a „Gandirea" (= Gondolkodás, 1921-1944) és a „Contimporanul" (= Kortárs, 1922-1932) című folyóiratokkal. A z első, melynek e tekintetben legjelentősebb munkatársai Blaga, Crainic, Vianu, Ion Marin Sadoveanu, Bucuta, Busuioceanu és Nenitescu voltak, vonzódott a metafizikához, a német expresszionisták közül Werfelt és Dáublert (aki 1925-ben Bukaresten járt) részesítette előnyben, de Trakl és Benn is hatással voltak rá. A második, amely körül Vinea, Fundoianu, Aderca, Ion Calugaru csoportosult, kapcsolatban állt a „Strum"mal és Arp, Stamm, Schwitters, valamint Trakl és Goll írásait publikálta.

Q28


Kiemelkedő közvetítő szerepet játszott a két folyóirat keretein túl is O. W. Cisek. Miután a „Deutsche Tagespost"-ban több expresszionistát is bemutatott, ugyanezt tette a románoknak a német líra elemzésével és fordításával a „Cugetul romanesc"-ben (Trakl, Dáubler, Werfel, Stadler, Mombert, Lichtenstein, Lasker-Schüler, Goll) és próza kommentárokkal az „Universul literar"-ban, de a „Candirea"-ban is gyakran jelentke zett. Cisek és Lucián Blaga között barátság szövődött, amely különösen az utóbbira ha tott termékenyen. A z expresszionizmusnak a román irodalomban való befogadásában, amely lénye gében 1919 és 1925 között ment végbe, Crohmalniceanu fontos szerepet tulajdonít a romániai német sajtónak. A „Ziel" képzőművészeti kiállításai (Mattis-Teutsch 1920-ban, Eder 1924-ben ál líthatott ki Bukarestben) ébresztették fel az érdeklődést elsődlegesen, de a folyóiratokat is ismertette a román sajtó. Emil Isac az „Izbida" 1920. június 22-én megjelent számá ban beszámolt a szász irodalmi életről és az „Ostland"-ban (O. III, 76-77) intenzív iro dalmi együttműködésre biztatott. A folyóirat, amelyet Bogdan-Duica jogtalanul pángermanizmussal vádolt, viszonylag hűvösen reagált Transsylvanica 1, 107-152. • 95 B. Tontsch: (O. III, 77), és csak ritkán közölt román írásokat (O. Das schriftstellerische Werk..., alapján idézve 138. I, 159-160, O. II, 106-108, O. III, 251-252) és épp • 96 St. v. Hannenheim: Funken in der Asche. olyan kevés fordítást, mint a „Ziel", habár az már Komüdie in drei Aufzügen. Nagyszeben: Siebenbiirgischer Theater Verlag 1928. • 97 Kassák 1919-ben Isachoz hasonlóan nyilatkozott (Z. 21). L.: Önarckép - háttérrel. In: „Kortárs", 1961, 2. Ez megváltozott, egyfelől amikor a román iro sz. 284. itt Koczogh Ákos: Az expresszionizmus. (Budapest: Gondolat 1954, 98) alapján idézve; né dalom nagyobb mértékben fogadta be a moderneket, metre fordította Éva László-Herbert, akinek itt másfelől amikor a romániai németek érdeklődése újra mondok köszönetet segítségéért, ugyancsak köszö a regionalitások felé fordult. Habár Iorga 1929-ben net Mózes Hubának a kézirat átnézéséért. • 98 Vö. összefoglalóan: Söni Pál: Avantgárdé sugár még kötekedett a szászokkal, amiért nem eléggé zás. Modern törekvések a romániai magyar iroda vesznek részt a román irodalomban, a „Klingsor" ez lomban. Bukarest: Kriterion 1974. • 99 O. W. Cisek: Randbemerkungen (Zur Rezeption deutidő tájt olyan bőven közölt román alkotásokat, hogy scher Mederne). DTP XIII (1920), 226 (okt. 12.); azzal több munkának is elegendő anyagot adott. Georg Trakl, uo. 227-228 (13-14. okt.) Brief über Crohmalniceanu szerint a román expresszio den jungen Werfel, uo. 268-269 (9-10. dec.) Ein nizmus kozmikus, elementáris eksztázis és konstruktivisztikus groteszk között mozgott és a hagyományokhoz való csatlakozásban vetette meg gyökereit. Nehezen találunk alapvető hasonlóságot a romániai német mozgalommal annak eklektikus jellege miatt. Szembetűnőbb néhány eltérés: háborús problematika, utó pia- és humanitásigény a román expresszionizmusban nem játszik olyan nagy szerepet, mint a német nyelvűben, a nagyvárosproblematika pedig szinte teljesen hiányzik. 5.2. A magyar expresszionizmus német indíttatásra keletkezett még a háború kitö résekor. Mindenekelőtt a „Sturm" és az „Aktion" voltak nagy hatással rá. Művelésének központjai Kassák Lajos művészettel és irodalommal egyaránt foglalkozó folyóiratai, a „Tett" (1915-1916) és a „Ma" (1916-1917) voltak. Munkatársai (Kállai Ernő, MoholyNagy László, Bernát Aurél, Tamás Aladár, Nádas József, Glauber Henrik, Uitz Béla) közé számított a bárnáti Robert Reiter magyar nyelvű expresszionista költeményeivel, fordítói közé Franyó Zoltán; 1917-ben és 1918-ban kiállította képeit Mattis-Teutsch a „Ma" galériájában és kiadójánál megjelent egy linolmetszet-albuma. A „Ma" sokoldalú tevékenységéről beszámolt a „Neues Z i e l " ; E. Hajek lefordította Simon Andor egy költeményét Mattis-Teutsch képéhez. 99

1()()

101

102

103

104

105

106

12^1


A romániai magyar avantgárd a háború után a „Tett" és a „Ma" visszhangjaként jelentkezik. A romániai német mozgalomhoz hasonlóan rövidéletű folyóiratokban nyilvá nult meg, melyek közül a legfontosabbak a „Napkelet" (1920-1922). Franyó „Géni uszba és „Új Géniusz"-a, valamint a Szántó György által kiadott „Periszkóp" (19251926), amely a kolozsvári „Korunk" (1925-tól) megjelenéséig Aradi Viktor és Dienes László vezetése alatt a modernek legjelentősebb orgánuma volt. A romániai német irodalom ezekről a sajtótörekvésekről sem nagyon vett tudo mást. A „Ziel" lefordította Keleti Arthur költeményét „Klagegesang im Jahre Tausendneunhundertfünfzehn" címmel (= Siratóének ezerkilencszáztizenötben, Z. 132-133), Emil Honigberger Ady-fordításai (Z. 186-187, N Z . 118) közül csak kettő áll közel az expresszionizmushoz. Itt is csak a „Klingsor" volt az a folyóirat, amely 1926-ban (S. 239-241, 257-264) általánosan beszámolt a magyar nyelvű irodalmi életről, a „Korunk"at ismertette és 1929-ben a magyar számban (Nr. 9) Bartalis János mérsékelten exp resszionista versét (Auf siebenbürgischer Landstrafie = Erdélyi országúton, S. 341-342) lefordította, bár érdeklődése akkor már az „Erdélyi Helikon"-nak szólt. A romániai német irodalom viszonylagos kö Einzelganger (Th. Dáubler), DTP XIV (1921), zömbössége a szomszédos irodalmakkal szemben az 130 (jún. 17.). B 1 0 0 Vö. részletesebben Ov. S. Crohmalniceanu: Literatura romána si expresi- expresszionista mozgalom egyik sajátsága. Ezt azzal onismul, i. m. 38^-2. • 101 Vö. Dialog epis- magyarázhatjuk, hogy túlságosan lekötötte saját eurótolar. In: Al. Oprea (kiadó). O. W. Cisek, Sufletul paizálása, és a helyi specifikumok esztétikai szem romanesc in arta si literatura. Cluj: Dacia 1974, pontból egyáltalán nem érdekelték. 185-226. B 1 0 2 Pontosabb sajtóbibliográfia hi 107

108

ányában itt csak példákat említhetünk; a „Ziel"-ról tudósított a „Foaia Comerciantilor romani" (1919), „Chemarea" (1919), „Ideea Europeana", „Telegraful Roman", „Dimineata" (1920), „Candirea" (1921). A „Candirea" III (1923), 8-10. sz. repro dukciókat közölt Edertől, Kimmtől, Csaki-Copony-tól és ismertette a művészeket; Cisek rend szeresen, Reisner és Zillich ismételten megjelent a folyóiratban. • 103 Vö. SDT 46 (1919), 13901 (július 13.). H 1 0 4 Vö. a 20. megj. Dinu/Kroner és Schuller-Anger munkái. B 1 0 5 J. Ha-

„De ha kihajózunk a kozmopolitizmus vizeire és vi lágpoétaként pöffeszkedünk, tetszelgünk, ha az úgy nevezett divat vagy modern majmát játsszuk, abból csak valami fattyú születik, ami éppúgy napvilágot láthatna Berlinben vagy Bécsben vagy Londonban, semmi eredetit nem jelent, ami mondana számunkra valamit. (...) Művészetünk azonban, amely döngve, dübörögve az Olymposra igyekszik, nem érheti el az isteni magasságot, ha a költők Ámorral és Erosszal hancúroznak és a nagy gon dolatokat elfelejtik, amelyek egy kis népet évszázadok alatt erőssé tettek. Szánalmas látvány (...)" A . Schuster

6. Expresszionalizmus és regionalizmus A m i a nagyszebeni prédikátort, August Schustert arra ragadtatta, hogy az ifjú irodalmá rokat polémikusán „brekegő békafajzatoknak" nevezze írásában , és amit Heinrich Zil lich nem kevésbé élesen „szűklátószögűségként", „hamis gondolatokat diktatúrájaként" rendre utasított, a hazai modernek olyan lényeges problémáit vetette fel - még ha az előítélet szempontjából is - , hogy ebből kiindulva a teljesítményeket és a határokat mé lyebben át lehet gondolni. 109

110

Ü30


6.1. Hogy az irodalom Ámorral és Erosszal hancúrozik, mások is kifogásolták már. Ha áttekintjük a szúk expresszionista évtized termését, minden további nélkül meg állapíthatjuk, hogy a szerelmi problematika összességében fontos szerepet játszott. Ez igaznak bizonyul már tárgyi-tematikai szempontból is: a szerelem gyakran nem csupán mellékszálként jelenik meg a szövegben, hanem mint annak tulajdonképpeni központi problémája. Persze ez önmagában még nem zavarta volna a konzervatívokat, ha nem jelentke zett volna ugyanakkor a nemek kapcsolatának egy új szemlélete. Ez a nézet nagyon sok féle aspektust vegyít, amelyeket röviden a szerelemnek az erotikával való helyettesítésé ben foglalhatnánk össze: nem átszellemesítés, hanem testi vágy, nem etikai szabályozás, hanem szenvedélyesség, nem intézményesítés, hanem a tapasztalás szabad játéka jellem zi ezt a szerelmet; tökéletességre törekvés tükröződik, tévelygőn töprengenek, halállal, művészettel vagy hatalommal való összefonódására világítanak rá, a hagyományos nemi szerepeket átértékelik. Ez volt az a generáció, amely a szerelmet társadalmi kötöttségé ből felszabadította és öntörvényű erőként ábrázolta. Ha ideveszünk még olyan szövegeket, mint lász: Hundertunddreifiig Tage im Budapester Zillich novellája a „Der Sohn" (= a fiú), amelyben Kunstlehen unter der Sowjetregierung NZ 34—35., családi kapcsolatok; vagy KlöB drámáit, amelyekben 69-70. B 1 0 6 Simon A.: Der Bach. Zu einem szociális viszonyok tárulnak elénk hasonlóan kiáb Bild Mattis-Teutsch. Z. 23 B 1 0 7 A „Keleti Újság" kulturális mellékleteként jelent meg. • rándító ábrázolásban, a következő felismerésre ju 108 Ritoók J.: Der „Klingsor" und die ungaritunk: a szerelmi problematika csak felszíni, az alko sche Literatur Rumaniens. In: M . Kroner (kiadó): Jnterferenzen, i . m. 248-256; Ritoók J.: Kettős tü tásban legkönnyebben kezelhető, a recepcióban leg kör. A magyar szász együttélés múltjából és a két feltűnőbb tünete volt egy általános támadásnak nem világháború közötti irodalmi kapcsolatok törté csupán a társadalmi morállal, hanem a hagyományos netéből. Bukarest: Kriterion 1979. B 1 0 9 A. Schuster: 1st die Natúr sparsam oder verschwentársadalmi kapcsolatok minden formájával szemben. derischl In: „Kirliche Blatter", 18 (1926), 32 (aug. Legalább a társadalom- és világkép alakulásában el 12.), 34 (aug. 26.) 423. • 110 H. Zillich: Au gust Schuster, der praeceptor artium. K L 1926 érte ez a generáció, amit célul tűzött ki: a megszilár 408-410. • 111 Vö. H. Plattner: Eine Ausdult nézetek feltörését az élet kérdéseinek korlátlan sprache. SDT 48 (1921) 14329 (jan. 37.) 2. szemlélése javára. Olyan értékeket revideált, amelyek • 112 R. Csáki: Unsere neue Literaturheweezen a téren is kiüresedettnek bizonyultak. 6.2. Ide tartozik még a polémiában felvetett kérdés az expresszionista irodalom kozmopolitizmusáról. Tény, hogy sok történet, amennyiben lokalizálva van, Bécsben vagy Berlinben, Párizsban vagy Oroszországban, nagyromániai vagy kibővített balkán területeken és idegen miliőben játszódik. Nem egészen mellékes ez az aspektus sem. Meschendörfer „Karpathen"-jánál ra dikálisabban törekedett ez a generáció az irodalmi horizont szélesítésére és iroda lomtörténetileg tulajdonképpen csak nekik sikerült. Utólag visszatekintve kétségkívül szükség volt erre a teljesítményre, amely a felszabadító szenvedélyességen túl más prob lémákat is felvet. Ami az irodalmi térkezelést illeti, a hazai expresszionizmus különböző előfeltéte lekből indult ki, amelyeknek két véglete a magától értetődő világlátottság és a provinciá lis hagyományokhoz kötődés. Ennek megfelelően a téralakításnak különböző változatai jelentkeznek, előfeltételek és képességek szerint, amelyeket egy irodalmon belüli minő ségi rétegződés ismérveiként foghatunk föl: Míg az igényesebb irodalom a tágabb teret töltötte be, szemfényvesztő, szenzációéhes változata a tárcarovatban kapott helyet.

13Ü


A z „Ostland Évkönyv" legfőbb érdemének Hajek azt a tényt tekintette, hogy „kü lönböző területekről származó írók először léptek fel közösen". A vidéket meghaladó kulturális érintkezés, amelyre az „Ostland" programszerűen törekedett, ténylegesen meg valósult ebben a sajtóban, a modernek érvényesüléséért vívott küzdelemben létrejött az egységes romániai német irodalom is. Többek között azzal igazolta létét, hogy az iroda lom értékelésében, funkciójának meghatározásában más álláspontra helyezkedett. 6.3. Egy vidéki irodalom, amely arra vállalkozik, hogy „az emberiség problémáit feldolgozza, a formaalkotásban közreműködjön, nem tekinthető pusztán befogadónak, epigonnak, hanem kreatívnak. Ezt a körülményt, hogy egy regionális irodalomnak is ér tékalkotónak és nem csupán értékközvetítőnek kell lennie, ha valamennyire is számítani akar, ez a generáció tudatosította végérvényesen. Annak is tudatában volt, hogy ezzel saját magát is a nemzetközi kritika „erős szelébe" állítja. Egon Hajek megalkuvás nélkül így fogalmazott: „Az a szász költő egy fityinget sem ér, amelyik nem kész bármikor felvenni a versenyt a nagy németekkel odakinn. (...) Lehet, hogy keményen hangzik, de aki nem tud többet vagy hasonlót mondani, mint azok ott, annak nincs létjogosultsága." További érgung. o. ni, 420. • 113 E. Hajek: Das Schriftd i t ennek a generációnak az elszánt értékkö111

112

113

e m e

tum der Zukunft. DTP XIII (1920) 284 (december 29.) i . o . B 1 1 4 VÖ. név nélküli recenz.ó Eine síehenhürgische Zeitschrift. Klingsor. D T P xvii (1924)1,98 (április 27j 2-3 • 1 1 1 5 F c.Unser Schrifttum. SDT 48 (1921) 14456 (júl. 6.) 1. o. • 116 R. Csáki: Entwickiungsgesetze des suchsisches Voiksgeistes. o. ii, 490-494,545-548. • 117 H. KlöB: Eduárd Mörike. In: „Die Karpathen" v (1912), ío-ii., 345. • 118 R. Csáki: Unsere neue Literaturbewegung. o. ni, 420. • 119 A . Pomarius: Vom geisügen Wesen der jungen deutschen Generation Siebenbürgens. „Ostland" N. F. i ( 1926), 4. (április) 149-156.; penodikus hullámverésről beszél E. Hajek: Der gegen-

ZZLZXrZ

v o

. ,

.

i

i-

vetelmeny gyakorlása. Akadtak, akik ezt a követelményt vakmerő bolondságnak tartották. A tulajdonképpeni véle114

&

J

F

F

ményharc mégis az értékmérők kérdésében robbant ki. Míg a régebbi kritika az irodalmat egyértelműen , . a

,, ,

•

•

• ,

/,/,.

„nephasznossag kritériumai szerint ítélte meg arról is szó volt, hogy az írás terheli avagy növeli a „népvagyont", a fiatalabb szerzők és kritikusok áll115

,••>.,,+

,~

hatatosan ragaszkodtak az esztétikai ertekmerőkhöz mint kizárólagos kritériumokhoz. Bizonyára ez ÍS e

K. Hoch: Etwas über notwendige Schranken, K L

^

o l d a l ú

vofc de ez legalább átmenetileg szükségszerű egyoldalúság volt, mert az volt a célja, hogy provinciális, elkoptatott öntükrözések terméketlensé

gét kizárja az irodalomból. 6.4. A z irodalom funkciójának meghatározásában ez a generáció már nem folya modott „a nagy gondolatokhoz (...), amelyek egy kis népet erőssé tettek". Erdélyben legalábbis a hagyományokhoz ragaszkodó kritika ezt az aspektust bírálta legerősebben, míg a fiatalabbak ebben a kérdésben csak habozva foglaltak állást. Richard Csáki egy feltehetőleg nem véletlenül - nem következetesen végiggondolt írás első részében nyomatékosan rámutatott, hogy a szászoknál az európai ideák és művészeti mozgalmak recepcióját etnikai fajfenntartásprioritások szabályozták, ami művészetbeli megjelenésé nek „tisztán epigon jelleget" kölcsönzött (O. III, 491). Ez a tény, valamint a hazai vonat kozás „védjegyszerű" értékelése a századforduló irodalmában arra késztette az ifjabb iro dalmat, hogy megszabaduljon ezektől a kötődésektől. A tulajdonképpeni; következtetést csak kilenc hónappal később vonta le Csáki ezekből a teoretikus előzményekből az „ Unsere neue Literaturbewegung" (= Új irodal mi mozgalmunk) című írásában, amikor a hatásos szófordulattal „először ember, aztán költő, csak azután szász lenni" (O. III, 420) átrendezte a prioritásokat. H 3 2 116


Ezt már a „Karpathen" is előkészítette, KlöB is már korábban így fogalmazott a költőről: „független háztól és udvartól, várostól és vidéktől, ahol felnőtt. Hogy a ha zai expresszionizmus a regionális igényeket megtagadta magától és az irodalom térbeli, történeti vagy népek közötti összefonódásait nem méltányolta, abban a kortárs recepció faktorokkal való éles konfrontáció is közrejátszhatott, amely az irodalomtól továbbra is „egészséges táplálékot" követelt a népnek (O. III, 417). Történetileg nézve, a népköz pontú és provinciális kötődésről való lemondás az irodalom funkciójának adekvát értel mezéséhez szükséges előfeltételnek tűnik. 6.5. Ezt Richard Csáki fejtette ki, miközben a bizonyára minden nyelvszigetiroda lom számára megfontolandó „tősgyökeresség" fogalmát bevezette az irodalomvitába és azt távlatilag a kibontakozó irodalom dialektikus szintéziscéljaként tüntette fel. Meg kellett szabadulnia ennek az irodalomnak a felszínes, azaz tartalmi-tematikai provinciá hoz kötődéstől; ez az irodalom akkori átmeneti stádiumában minden helyi specifikumtól való „túlságosan éles elforduláshoz vezetett"; a jövőbeli ideál „a tiszta művészet, a csak 'kint' lehetséges harcban a költői létért, művészet, ami ezen az alapon a haza problémáit ragadja meg." (O. III, 420) Ezt a tősgyökeresség-koncepciót magáévá tet> °- " „Literarisch.es Echo"117

118

1928

i - ' i L- i i

i

in) '

j i

-

4 7

1

2

1

lu

te a későbbiekben a k r i t i k a es az irodalom megprobalta megvalósítani. Csak egy jel a SOk kÖZÜl, hogy a „Klingsor" negyedik évfolyamát Zillich Siebenbür,

„

,„

*

1™

>

'

,

j e | e n t e k

r

i/i

•

í'

•

m n

AA-I\

-

'--11

•

Í '

m e g

( 1 9 1 9

_

1 9 2 1 )

.

J B 1 2 2

V o

.

R

Raabe (kiadó) Ich schneide die Zeit au.s. Expresshnismus und Poiitik in Fmnz Pfemfem Aktion' 19H-1918. (München): Deutscher Taschenbuch verlag (1964), 43i„ ahol otto Aischer az „Aktion" szerzői között szerepei. B 1 2 3 R. Csáki: Unsere neue Literaturbe-

gen (= Erdély, K L 1927, l) cimu költeménye nyitótta meg és Meschendörfer „Siebenbürgische Elegie" /

A

ban rövid recenziók és fejlődésábrázolások

' •

(= Erdélyi elégia, K L 1927, 441) cimu alkotása zárja. o m 420 A vidék újra irodalmi téma lett, ahogy az új konkrét ság és tárgyiasság iránti igény jelentkezett - megfigyelhetjük ezt Meschendörfer tárgy verseiben és Margul-Sperber vagy Neustádter kettős értelmű tájkölteményeiben - . Ez nem a „modern előtti" vidéktopszokhoz mint a helyi különlegesség kifejezéseihez való visszafordulást jelentette, hanem a tősgyökeresség, a területileg általános problémafelve tések jelensége volt. A „Karpathen" óta mindig provokálóan beavatkozó, ítéletében megvesztegethetetlen Kari Hoch így fogalmazott 1928-ban: „A fiatal generáció sajátos mó don hangsúlyozza a kulturális különbözőség értékét. A kulturális árnyalat általános kultúrértékét hangsúlyozza." 6.6. A hazai expresszionizmus fejlődéstörténeti jelentősége vitán kívül áll. A má sik érdeme egyéni teljesítménye. A háború utáni években olyan szellemi légkört hozott létre, melyben az irodalom meglelhette helyét és szükségletté válhatott; igyekezett az utánzás szégyenfoltját eltörölni és a kortárs európai fejlődéssel lépést tartani; egy „iro dalmi hullámot" indított el, amely a világra nyitottan és igényesen lépett fel; de a „hazai művészeti törekvések patakjából a nagy német és egyben európai irodalom folyamába ugrani" nem sikerült neki (O. III, 419). A romániai német expresszionizmus a német mozgalom regionális ivadéka marad. Nem a siralmas kommunikációs feltételek voltak azok, amik a külföldi echot kor látozták. Franz Xavér Kappus szórakoztató regényeinek kivételével egyetlen alkotás sem került be a nemzetközi irodalom vérkeringésébe. Ennek oka a minőségben rejlett. Egyik sem felelt meg a szigorú esztétikai mércének; sok írás divatos utánzás vagy irány kereső eklektikus szöveg marad, még a legjobb műveket is csak a német irodalom „aljw e g u n g

120

121

122

13Q

MICHAEL M A R K E L : EXPRESSZIONIZMUS

A ROMÁNIAI NÉMET IRODALOMBAN

növényzetéhez" (J. Nadler) sorolhatjuk, egyik sem rendelkezik a kívánt európai formá tummal. A kortársak tudták ezt, de nem adták fel a reményt: „Újszász irodalmunk prob lematikus, átmeneti stádiumban van, tele keménységgel, kérdőjelekkel. De fejlődésképes, a jövőbe mutat." Csáki ugyan felismerte, hogy ennek az irodalomnak regionalizmusában rejlik a reménysége, de ezt a fiatal generáció nem ismerte el. 123

34

JÓNÁS TAMÁS

Esték

1. A kopaszodó kozmosz hullanyelvét nyújtotta, nyála csordult, eső" esett. Alkonyult, s emelet házak felett néhány sárga kocka jelent meg, és forgott. 2. Nem jött ez az este se - itt volt. Ami most van, nem is este - nappal. Csak most kevesebb színt hord, kevesebb alakkal. Én figyeltem. Semmi se szökött, semmi se jött. Már reggel is éreztem ezt az esti ködöt. Te nyugodtan feküdtél. Arcodon félhomály. S már akkor is este volt. Akkor is este már. 3. Zárva az ég, és zárva a bolt, zavarodnak a színek. Konyharuháját rázza ki éppen az este a Földre. Ásítoznak a szürke betontömbökben a liftek. Tévéműsort hordoz a szél, csak a kozmosz a csöndet. 4. esteledik felfordított üres ladik az ég várj még. 5. Alkonyult. A z emeletes házak felett néhány sárga kocka jelent meg, és forgott. Busz érkezett, lassú kamion. A nehéz, halvány utakon megállt, és mosolygott.

[Szétmálló hegyként...]

Szétmálló hegyként őrizni néhány kavicsnyi aranyrögöt, Istennek valami olcsó szerelmet vallani, imával oszlatni elmére boruló ködöt, ha ránk röhög az ördög, kitartani, őrizni mindent, ami örök. S persze bevásárolni naponta, intézni ezt-azt, ügyeket, no nézd, a sarokba' megint pók vicsorít!, a gyereket orvoshoz kéne vinni!, soha se készül el semmi! (Apropó, a Semmi fenyeget...)

[Én Istenem, Jóistenem...]

Én Istenem, Jóistenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva marad, őrizd öntudatlan fiad, s nappal is, hogy el ne vásson, ne engedd, hogy messze lásson, ne engedd, mert túl szabadok, hogy úgy nójön, mint a gazok, bízzál, vidd őt kísértésbe, várd ki, amíg visszatérne, s ne higgye, hogy ha harang szól, te se örülsz, se haragszol!

BOTÁR ATTILA

Atthisz töredékei

egy szűk óra jutott nekem később majd viselem nyomát forró ujjai lepke varázslatát

tarkómon nyakamon heves szájának buja csókjait érzem tűz nyűgöz omladozik tudóm

olvad csontom a föld felé pillám íve vonaglik és harmatos küszöb állja az ostromot

agynak szánt puha gyolcs sikong istennő' aki mit se bánsz míg féltékeny időnk türi játssz velem

halvány kék övem eszküszöm férjemnek csupa fejtörés hozzám nyúl de ha felhidalok feszeng

míg eltart a harangzugás míg rejtőzik a hársfalomb tajtékunk üde rajz nyoszolyám haván

kis tükröt mosolyogsz körém dúlt eszméletem átcipel s rügyhúzó meleg este a partra lépsz

és most úgy simogatsz ahogy süldólány ha magához ér asszony-bosszúm elől menekülsz tudom

fönt élek hideg északon ám hozzád visz az alkonyat s Atthisznál ücsörögsz telehold ha kél

Örökség A z ablakon betör a szomjazó nád és rigószárny terül a mohó csőr elé sorsunkban vándorol fejét oldalt veté a hol-nem-volt madár s mögötte holtág hűlő évszakunk partra gázoló fák lapátok nyughelyén szárad pikkely-sziké a lázforró gubancból formált fészeké e meghitt zug s nevel virág-fiókát A látás rügyei tisztán veszik körül földhatlan mélyét a gyökértelennek amit a mag ágyásnak kiszemelhet a szikra íve lásd lehajlón könyörül és mint szétszórt betűkből új egyenlet a csírázó egész marad rád örökül

Színezék egy faliképről

szarvast szomjazó patak kép tovább nem bontható megjelenve tűnik el homlok-agancs kaloda alkonyatot fogva tart s kátyús utakon viszi hordod nyomtalan nyomon mint hozzád-szító parázst tévelygők elé a fényt villám önkívülete sejdít aztán rejteget száz szirom éjjé sűrül fal meg pillantás között lángolásod nem szűnik torpan s hátrál a bozót színnel telve csűreink teknőc tárja kapuját kár belépni ott vagyunk

Testvéri csönd lesz - Tekeresi találkozónkra -

Nem éveket csupán uszadék ágat emelt a hullám e délparti fokra, hittük hogy hűvös formává ragyogja s nyomunkat éggel tölti be a bágyadt szemerke múltán megvilágló csóva, s amit az alkony életünkre ráad tóval-Mecsekkel békén láncolódva testvéri csönd lesz ti társnők ti társak. A higgadt kéz csomókusza időben éber velővel faggat és bogozgat az oldást hittük s játszi áramoknak kedvére hangunk szikraként kiröppen amíg a gyertyák sárgán és tömötten melengetik dermedt ívén a holdat.

TÓTH PÉTER

Fejezetek egy grammatika regényéből

Kétszáz esztendeje jelent meg a magyar nyelvtudomány egyik legvitatottabb kötete, az úgynevezett Debreceni Grammatika (Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenbenn egy Magyar Társaság, Bétsbenn ... 1795.). A műnek a megszületését és az utóéle tét is talányok, ítéletek, előítéletek vették körül; sokan és sokáig botránykőként minősí tették. Számos kutató bizonyította azóta, hogy ez a munka is jobb a hírénél, hogy téve déseivel és túlzásaival is jelentős alkotás. Dolgozatomban ennek a regényes sorsú gram matikának néhány, talán kevésbé ismert vagy elfeledett kérdését igyekeztem vázolni.*

A grammatika „előélete" A Debreceni Grammatika előélete a Hadi és Más Nevezetes Történetek című bécsi ma gyar újságnak a pályázati felhívásával kezdődik (Jelentés a' Magyar Nemzethez - 1789. szept. 25. - i . h. 281-288.). Görög Demeter és Kerekes Sámuel - a két szerkesztő - egy „Magyar Nyelv tanító Könyvetske" megírására ajánlott fel jutalompénzt. A legjobb pá lyamű szerzőjének „húsz aranyokat, és költségünkön kinyomtatandó munkájából 150 Exemplárokat" ígértek, előre mentegetőzve a szerény díj miatt. (i. h. 284.) Bár nyilatkozatuk szerint nem állt szándékukban, hogy megkössék a jelentkezők kezét, meglepőnek tűnhet, hogy milyen sok és mennyire szerteágazó kérdésre vártak vá laszt a pályázóktól. Érdemes legalább a legfontosabb pontokat felidézni: „... minden ré szei egy talpra esett Grammatikának, a' lehettségig való tökélletességgel, jól megmun káltassanak: hogy a' tudós író az eredeti szóknak visgálásába, 's ki-tanulásába bé-ereszkedjen; azoknak tulajdon értelmeket kitapogatni, a' rajtok esni szokott külömbkülömbféle szükséges változásokat fundámentomosan meg-magyarázni, az azokból lett 's lehető származásoknak módjait világossan fel-fedezgetni, és mind ezeknek ezután bizonyos, 's a' mennyire lehet közönséges Regulákat szabni igyekezzen. - Továbbá, hogy a' szók öszve rakásának módját-is, más esmeretesebb nyelvektől meg-külömböztetve, értelmes * Részletek egy tervezett hosszabb tanulmányból

1 4 | |

T Ó T H PÉTER: F E J E Z E T E K E G Y GRAMMATIKA

REGÉNYÉBŐL

Regulákba foglalja. így tselekedjen a' szóknak hellyes le-írásának, azoknak az írásban egymástól való meg-külömböztetésének, és röviden, vagy meg-vonva való kimondásá nak módjával-is. Mind ezeken kívül, ki-kérjük adja Ítéletét, a' más nyelvekből költsönzött szók erántt, mellyeket gondol azok közzül szükségeseknek a' meg-tartásra, 's hogy lehetne azokból Nyelvünk természetével leg-megegyezőbben, a' szóknak más nemeit-is formálni." (i. h. 285-286.) A pályázat meghirdetői lehetségesnek tartják, hogy a „tudós Urak" csak egy-egy fejezetet dolgozzanak ki, „melly részekből készülhetne azután jövendőben az egéssz Grammatika." (i. h. 287.) Ám ebben az esetben kérik a jelentkezőket, hogy nyilatkozza nak a szándékukról. A résztvevőknek teljes titoktartást ígérnek. Amint mondják, a pályá zó nevét tartalmazó levél „mind addig fel nem fog nyitódni, míg a' fel küldendő mun kák visgálásának, 's meg-ítélésének vége nem lessz. - Akkor-is tsak a' Nyertesé. - " (i. h. 287.) Tapintatos ígéretüket azonban több rendben is megszegték. Kazinczy és Földi le veleinek dátumai alapján bizton állítható, hogy az 1791 júniusában Bécsben tartózkodó széphalmi mesternek illetéktelenül mutatták meg Földi grammatikáját (vö. KazLev. II. 206-7.). M a már nehezen dönthető el, hogy Görög és Kerekes vajon a pályázóknak a beleegyezésével adta-e áldását arra, hogy a debreceni bírálók a meglévő forrásokat fel használva, beolvasztva új művet írjanak. Több adat is azt támasztja alá, hogy a szerzők becsapottnak érezték magukat az eljárás miatt (Földi János későbbi nyilatkozatai és Ka zinczy Ferencnek némelyik - e kérdést is érintő - levele igazolja az állítást). Tény az is, hogy nem csupán a győztest hirdették ki: Földi János, Gyarmathy Sámuel, Veres M i hály, Benkő László és Kerestály Ignátz neve egyaránt ott szerepel a Debreceni Gramma tika „Bevezetés"-ében (IX-XL). Bevallom, hogy az utóbbi ténnyel kapcsolatban e tanulmány megírásáig jómagam is tapintatlanságot gyanítottam. De időközben rátaláltam a Magyar Hírmondónak arra a számára (Karátson-Havának 5-dik napján 1794-dik Esztendőben), amelyben Görög és Kerekes beszámolt ,,a'régen óhajtott M A G Y A R G R A M M A T I K A " elkészüléséről. E rö vid híradásban hozták nyilvánosságra azt, hogy a „leg-arányosabbnak" találtatott pálya munka írójaként Földi Jánost jutalmazták „huszonhat aranyakkal", (i. h. 778.) A további grammatikáknak itt csupán a jeligéit közölték, majd az alábbi kéréssel fordultak a pályázókhoz: „Ha a' tudva-lévő Szerzőn kívül, engedelmet adándanak né künk arra, a' több Szerzők, hozzánk mentől elébb utasítandó Leveleikben, hogy előszámláltt jegyeik alatt bé-pecsételve lévő neveiket meg-tudhassuk: mi nagy örömmel bé fogjuk iktatni azokat is, Hírmondónkba, és a' már különben ki-nyomtatódott Grammati ka' eleire járulandó Bé-vezetésbe: hadd olvashassa a' Késő-Maradék is, és buzdíttassék általok, a' Magyar-Haza' boldogsága körűi, tőllök ki-telhetőképpen elkövetendő fáradha tatlanságra." (i. h. 780.) Földi János, a „Tek. Nemes Hajdú Városok' kerületének rendes Orvosa" megkés ve, a Mindenes Gyűjtemény című újságból értesült a pályázat kiírásáról. A hír hallatán a lap szerkesztőjéhez írott nyílt levelében egyszerre szólalt meg az öröm és a kétely (MindGyűjt. 1789. Karátson Havának 23. napján, 369-71.). Számot vetett a pályázókra háruló feladat nagyságával. Véleménye szerint egy jó nyelvtannak tartalmaznia kell a szintaxis, a poézis és az ortográfia főbb kérdéseit, és értékelnie kell a korabeli nyelvszo kást is. „Számtalan sok dolgokkal való hibás élést fog az ki-mutatni, ha jó Grammatika

Ü42


REGÉNYÉBŐL

lesz'; hogy pedig azt a' Nemzettel el-hitesse, hoszszas meg-mutatás kell, és mind ezt a' munkát neveli." (i. h. 370.) Csak később derült ki - erre Földi maga is hivatkozott - , hogy a pályázók közül egyedül ő dolgozta ki a poétikai - prozódiai fejezetet. A Debre ceni Grammatika Előljáró Beszédének utolsó bekezdésében az olvasható, hogy a bírá lókból lett szerkesztők szerint a „Magyar Poésis (...) nem is tartozik szorossan a Gram matikára..." (i. h . X X X . ) . Földi kétféle nyelvtannak a megírását tartaná szükségesnek: az egyik a nyelvtudó sok számára készülő „hoszszas, egészen meg-győző Grammatika", a másik pedig a nép, illetve az idegenek részére szolgáló „rövidebb Compendium" lenne (MindGyüjt. i . h. 370.). A nyílt levél szerzőjét rossz tapasztalatai intik óvatosságra: tart attól, hogy a leg jobb pályamunkák is a korábbi nyelvtanok, ortográfiák sorsára jutnak. Földit már régóta foglalkoztatták a fordítás, a prozódia és a nyelvleírás kérdései. Számára - mint ahogy ezt Kazinczynak küldött levelei is bizonyítják - nem volt új a kihívás. Először 1790 júniusában említi meg barátjának, hogy nyelvtant ír: „Az orthographiát is kidolgoztam egészen Systematice. Ez a' grammaticában (mert most Grammati ka írásban foglalatoskodom) eggy egész részt foglal..." (KazLev. II. 76.) Ugyanitt emimológiai kérdéseket is érint. Néhány hónappal később nem titkolt önérzettel állítja ma gáról, hogy az általa ismert nyelvek közül „eggy sints, a' mellynek a' maga nemében tökéletesebb grammaticája volna, mint a' mineműt írtam magyar nyelvünkre." (1790. nov. 21. - Kazlev. II. 123.) Kazinczy azt tanácsolja neki, hogy az elkészült kéziratot „barátságos superrevisiora" adja át Szentgyörgyi Józsefnek. (O lesz később a Mondolat című pamfletnek a vétlen társszerzője.) Ez a Kazinczy-levél nem maradt ránk, tartalmára csak Földi válaszsoraiból következtethetünk. Ebben kitér a kérés teljesítése elől, mivel manuscriptuma „már Bétsben várja az ítéletet." (Kazlev. II. 154.) Ugyanitt munkájának rövid jellemzése mellett szól arról is, hogy türelmetlenül várja az eredményhirdetést: „Adnák a' jó Egek, hogy dűlne el már hamar sorsa ennek a' Munkánknak és Nyelvünk 's Nemzetünk boldogságára, lenne mind az írásban, mind a' Nyelv mívelésben 's pallé rozásában eggy leg bévehetőbb 's követhetőbb normája Nemzetünknek. Én az én Grammaticámról annyit merek mondani, hogy az mind Orthographiánknak egy illyen Normá ját rajzolja; mind a' Magyar nyelvről előadja nem tsak azt, hogy mi az önnön termé szetében, hanem azt is, hogy minek kellene annak lenni, és mi lehetne a' Pallérozás által? és mik annak Pallérozására és bővítésére a' források, módok, eszközök és hatá rok?" (KazLev. II. 154.) A grammatika iránt érdeklődő, ugyanakkor nagyon kritikus szemléletű Kazinczy 1791 nyarán Bécsbe utazott, ahol találkozott Görög Demeterrel és Kerekes Sámuellel is. Ez a hír késztette arra Földit, hogy barátjától első kézből kérjen választ a kérdéseire: „...szép vigyázassál és okossággal tudd meg a' Hadi történetek íróitól, kikkel tudom, hogy szemben leszel, hány Grammatika került fel, és kik lesznek annak a' Censori? mert melly igen sok függ a' Censoroktól? 's mitsoda időre lészen már meghatározás benne? Sőt ugyan jó volna, ha most ott lételedben veled is Ítéltetnének!" (Szathmár, 1791. 4-dik Júnii - KazLev. II. 206-7.) A fenti bekezdéssel kapcsolatban több kérdés is felvetődhet. Vajon mikor dőlt el véglegesen, hogy kik legyenek a pályázatok hivatalos bírálói? A z eredeti kiírásban

14^1


REGÉNYÉBŐL

ugyanis erről nem esett szó. Földi leveléből úgy tűnik, ő még bízott abban, hogy barátját is felkérik a munkák minősítésére. Ez a gesztus azonban feltehetően elmaradt. A „Hadi Történetek" szerkesztői a Debreceni Grammatika előszavában csak rö viden szólnak a kéziratok értékelőiről. Összefoglalásukból az derül ki, hogy a pályamun kák előbb a nagyenyedi, majd a kolozsvári professzorok elé kerültek. A pályázat kiírói nak a szándéka szerint „Magyar-Országon is több rendbéli Itélőbírák"-ra szerették volna bízni az értékelés folytatását. (DebrGr. VII.) Erre azonban már csak Debrecenben került sor; a kálvinista Rómából már nem folytatták tovább útjukat a pályamunkák. Görög és Kerekes elfogadta és megköszönte a debreceni ítélőknek a felajánlását: „Nem tsak mi nékünk, hanem az egész Hazának nagy meg elégedésére fog lenni, ha a' Tiszteletes Urak Magok fognak egy Magyar Grammatikát készíteni. Arra nézve nem tsak örömest el fogadjuk szíves ajánlását Drága Tiszteletes Urnák, hanem kérjük is barátságossan, tessen a' már készen lévő részét azon Grammatikának mennél hamarább hozzánk fel kül deni. (...) A ' jövő Postán némelly dolgokról ki kérjük bölts tanátsokat Tiszteletes Urak nak - úgymint: a' kezeknél lévő Grammatikák 's az Erdélyi Censorok által az azokról hozott ítéletek, és a' fel tett érdempénz 's.a.t eránt." (Görög és Kerekes levele Benedek Mihályhoz, Béts, 1793. Április 5. Debreceni Ref. Főiskola Könyvtára R. 585/30./k.) (A dokumentumra Tőrös László hívta fel a kutatók figyelmét, és - sajnos tucatnyi hibá val! - részletet is közölt belőle. [MNy. XXIII. 1927. 481.]) Görög és Kerekes nem rej tette véka alá a megváltozott körülményeket. Saját újságukban számoltak be az addig történtekről, és itt hozták nyilvánosságra, hogy a debreceni bírálók „végezetre véletlenül arra adták magukat, hogy önnön magok készítenek már most egy Grammatikát." (Tolda lék A ' Magyar Hírmondónak, August. 27-dik napján, 1793-ban kőltt árkusához 297-99.) A pályázat kiíróinak ezzel a döntésével - és a debrecenieknek a felajánlásával - nyelv földrajzi és nyelvszemléleti szempontból meglehetősen egy neművé vált az így elkészült munka. Már az is figyelemre méltó véletlen, hogy a pályázók egytől egyig a keleti nyelvjárásokat képviselték (Debrecen, Szatmár, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Kolozsvár). Ehhez járult még az, hogy a bírálók, majd a grammatika összeállítói is erről a vidékről kerültek ki. E rövid kitérő után olvassuk tovább Földi és Kazinczy levelezését! A két literátor üzenetváltásából kiderül, hogy a Bécsben tartózkodó Kazinczy még az előbb idézett fel hatalmazás és kérés előtt beleolvasott barátjának a pályamunkájába, és véleményéről tá jékoztatta is a kíváncsi szerzőt. Csak így magyarázható ugyanis, hogy Földi egy héttel később így kezdi válaszlevelét: „Nagyon örvendek, hogy már szemed eleibe került a' Grammatikám és Ítélhetsz valamit felőle, különösen pedig azon, hogy tetszésedet 's helyben hagyásodat meg nyerhette." (Szatmár, Rák hava - Junius 11-ikén - KazLev. II. 207.) Ezt követően a pályaművét ért kritikára adott feleletet. Védekező megállapításaiból alkothatunk képet arról, hogy milyen kitételeket tartalmazhatott az azóta elkallódott Kazinczy-levél. Földi a nyelvtanának általa is ismert fogyatkozásait elsősorban a rendelke zésére álló idő szűkösségével menti (i. h. 208.). Bevallja, hogy senkivel sem kívánt grammatikai vitákba, „motskolódó perlekedésekbe" keveredni. Különösen az akarnok Rájnis Józseffel nem szeretett volna összeakaszkodni. A z ő személyeskedő megnyilatko zásai tartották vissza attól, hogy jóval korábban, még a pályázat kiírása előtt előálljon régi tervével, a magyar nyelvtannal. Egykori aggályait kíméletlenül, nyersen fogalmazta meg: „De nem mertem (ti. grammatikát és poézist írni - T. P.) Rájnis életében, mint-

HJ44


REGÉNYÉBŐL

hogy mindenikbe bele vágta fejszéjét, 's vártam, hogy ő is eggyszer Atyjaihoz takarítta tik, és akkor az igazságot szemfedél nélkül ki lehet mondani." (i. h. 212.) (A levélben említett Rájnis József 1812. IX. 23-án halt meg.) Földi és Kazinczy kapcsolata ezt követően elhidegült. A z utókorra maradt üzenetvál tásukban már nem esett szó a pályamunkáról. Grammatikai kérdésekről is csak abban a ba rátságuknak hattyúdalaként minősíthető Földi-levélben, amelyet 1793. aug. 12-én küldött Kazinczynak. A hadházi orvos-literátor a magyar nyelvet a forrásban lévő musthoz hasonlí totta. Csak az elégikus sorok között olvasva érzékelhetjük, hogy nem igen látott már re ményt grammatikájának kiadására: „Boldog lesz szegény nyelvünk valaha, ha mostani zava rodott mustja még megülepedett higgadásra juthat! és boldog lessz a' Maradék, melly ennek által látható finum ízű tiszta borát, ha ez addig fenekét ki nem üü, valaha gyönyörködve ihatja! A z illy zavarodott Mustba akármit töltenél, mind az hasonló zavarrá lészen, nagyobb háborgást okoz és tajtékos kifutását sietteti!!" (KazLev. II. 308.) Évekkel később több alkalommal is szólt balsorsú nyelvtanáról. A z Erdélyi ma gyar Nyelvmívelő Társaságnak egy levél kíséretében küldte el a Debreceni Grammati kát, melybe az ő műve is „belé olvasztódott" (Közli: Perényi József, ItK. X X V I I I . 1918. 40.). 1796 augusztusában ugyanennek a társaságnak panaszkodott kéziratainak v i szontagságos helyzetéről. „Készen van egy magyar Poesisem, mellyet még Grammati kámmal együtt készítettem volt. A főbb Grammatika írók közzül egy sem írt Poesist, tsak én. Ezért sokan sürgetnek, hogy adjam ki. De nyomtatóm erre sints. Sőt, ha nyom tatóm volna, nem ártana még az én Grammatikámnak is világosságra jönni. De hogy én a legjobb munkával illy szerentsétlen vagyok, nem tehetek róla. (...) Nagyon sért a Grammatikámban való erőszakos megtsalattatásom is." (ItK 1918. 40.) Utolsó leveleinek egyikében Théti Takács Józsefnek is megemlítette műveinek sanyarú sorsát. És miközben a magyar könyvkiadás áldatlan helyzetéről szólt, öntudattal nevezte meg azt a kötetet, amelynek az erényei neki is köszönhetőek: „Én még életem ben egyetlenegy magyar könyvnél több jól nyomtatott magyar könyvet nem láttam, noha az is az én adott schemám szerint való; de mégis abban sem tétetett mindenekben elég. Ez a debreczeni magyar grammatica." (Zalai Közlöny, 1882. febr. 16.) A Földi-kéziratok útját a szerző halála után is talányos kitérők jellemezték. Gram matikája Nagy Gáborhoz került; tőle kapta kölcsön, és - most már a teljes mű elolvasása után - neki küldte vissza Kazinczy Ferenc. (1804. febr. 21. - KazLev. III. 166.) Földi hátrahagyott munkáit Csokonai szerette volna kiadni. Erről többek között Kazinczyhoz írott levele tanúskodik, amelyben arról számol be, hogy nem sikerült megszereznie a kéziratokat. (1804. jún. 14. - KazLev. III. 200-201.) A Földi-féle grammatika végül 1912-ben jelent meg Gulyás Károly gondozásában (Régi Magyar Könyvtár 28.). A k i adás előzményeiről, a hagyaték kalandos sorsáról Szily Kálmán előszava adott vázlatos áttekintést. A nyelvtan második része (A' versírásról) 50 esztendővel később, 1962-ben látott napvilágot. Földi grammatikájának az értékelésére itt nem térek ki. Vitathatatlan ténynek tar tom, hogy a nyelvújítás kérdéseinek megítélésében szemlélete, gyakorlata sokkal fris sebb és türelmesebb volt, mint a belőle is merítő Debreceni Grammatikáé. Ezt már a szerzői vallomásokkal is felérő előszóknak az összehasonlítása is bizonyítja. A két nyelvtan hasonlóságainak és különbségeinek tételes felsorolása helyett csak utalok az e

149

T Ó T H PÉTER: F E J E Z E T E K E G Y GRAMMATIKA REGÉNYÉBŐL

témát érintő" vagy feldolgozó elemzésekre: Simái Ödön: Földi János Magyar Grammati kája, MNy. VIII. 1912. 177-186.; Mixich Lajos: Földi mint nyelvész - Földi János köl teményei, Bp., 1910, 71-106.; Tőrös László: A Debreceni Grammatika vitás kérdései = Pap Kár oly-emlékkönyv, Debrecen, 1939. 496-527. Nagy Sándor: Földi János, a gram matikus és a nyelvújító, Hajdúhadáz, 1929. * **

Kik voltak a Debreceni Grammatika szerzői? A Magyar Grammatika címlapján egyebek között az szerepel, hogy a művet egy „Ma gyar Társaság" készítette. A munka Bevezetésében, melyet Görög és Kerekes írt, szintén névtelenek maradnak a „Tudós Itélő-bírák". Mindössze annyit tudunk meg róluk, hogy eredeti szándékuk szerint a bírált pályaművekhez készített jegyzeteiket toldalékként szánták az egyik grammatikához. Később azonban „sokkal helyesebbnek és arányosabb nak látták, hogy magok készíttsenek egygyet, mellyben igyekezzenek a' Magyar Nyelvet nem tsak Históriai módon; hanem annak eredetét, természetét és tulajdonságait is, a' mennyire telhetik, Filosofiai módon előadni." (i. h. VIII.) A kötet Előljáró Beszédében maguk a munka résztvevői sem fedték fel kilétüket. A Debreceni Grammatika első ismertetését a Bétsi Magyar Hírmondóban találtam meg (Szent Iván Havának [júniusnak] 30-dik napján - 1795-dik Esztendőben). A könyvaján lás névtelen szerzője, aki szól a kötet fejezeteiről, toldalékairól is, „anyai Nyelvünk virágoztatására tzélozó, és sok más tekintetekre nézve is nevezetes" alkotásként méltatja a grammatikát. A szerzőkről - nevüknek említése nélkül - mindössze a következőket mondja: „egynehány Derék és egyéb nagy tudományokon 's tanításbéli tapasztalássokon kivűl, a' Napkeleti nyelveket is fundamentomosan értő, és ezen köz-hasznú munkának készítésére, Debreczenben Társaságba állott, értt idejű Férjfiak írták tiszta és hathatós Magyarsággal." (i. h. 866.) A grammatikának az első megnevezett társszerzője tudomásom szerint Hunyadi Ferenc püspök volt, akinek a halálhírét és nekrológját szintén Görög és Kerekes lapja, a Bétsi Magyar Hírmondó közölte („Szent-Jakab-Havának (Júliusnak) 21-dik napján, 1795-dik Esztendőben"). A megemlékezés írója méltatta a magyar literatúra gyarapításán fáradozó tudóst, és szólt a „régen óhajtott Magyar Szülemény"-ről (ti. a DebrGr.-ró\ T. P.), „mellyet készített Debretzenbenn eggy Magyar Társaság". Végül a befejező so rokban feloldotta a talányt: „Az itt említődő Magyar Társaságnak ti. eggy érdemes Tagja vala - már most szükség kimondani - áldott emlékezetű Hunyadink is." (i. h. 112.) A grammatika szerzőinek a kiderítése a kortársakat és az utókor filológusait is foglalkoztatta. Kazinczy, aki élete végéig „perben, haragban" volt a debreceni ítélőkkel, több írásában is foglalkozott ezzel a kérdéssel. 1797 novemberében - még brünni fogsá ga idején - egyebek közt ezt írta Kiss Jánosnak: „...maga a' munka egy felette ízetlen és tudatlan Himpellér építése, a'ki az elementumait sem értette az építésnek..." (KazLev. II. 421.). A z itt olvasható egyes számú megjelölést szabadulása után pontosította. 1802. ok tóber 31-én kelt levelében Virág Benedeknek arról számol be, hogy együtt ebédelt Do mokos Lajossal és Benedek Mihállyal, akik „tagjai voltának annak a' Társaságnak,

Q46


REGÉNYÉBŐL

melly a' Földi Grammaticájából eggy új rosszat dolgozott." (KazLev. II. 499.) Kazinczy Benedeket erkölcsileg is vétkesnek tartotta amiatt, hogy a munkát „Domokos Úr híre nélkül adta sajtó alá." (i. h. 499.) Ezt a vádat az 1808-ban kiadott Magyar régiségek és ritkaságok című kötetének az utószavában (Uólírás X X I - X L . ) is megismételte. Egyben bírálta a grammatika szem léletét, fogyatkozásait, és korholta a névtelenségbe burkolózó szerzőket. És mivel úgy vélte, hogy nevüknek a tudásához „az egész Publikumnak, a' mostaninak és jövőbelinek, jusa vagyon," Domokos Lajos, Szikszay György és Benedek Mihály személyében meg is nevezte őket. (i. h. X X X - X X X I . ) Kölcsey 1808. november 12-én számol be arról Kazinczynak, hogy miként fogad ták a debreceniek az őket ért támadást. Ennek kapcsán szól a szerzőkkel kapcsolatos új értesüléseiről is: „Eggy az itt valók közt nevezetes Férjfiú azt állította, hogy a' Debrece ni Grammatica irói nem csak azok voltak, kik a' Silvester praefatiójában említődnek, hanem minden akkori papok és professorok, 's a' secularisok közül Böszörményi Pál és Domokos Imre Urak..." (KazLev. V I . 119.) A X X . század első felében számos filológus foglalkozott a szerzők kiderítésével. Harsányi István a Debreceni Grammatika egyik - Sárospatakon őrzött - példányának a bejegyzésére hivatkozva, előbb 7, majd 9 szerzőt nevezett meg. (Harsányi István: A Debreceni Grammatika szerzői, ItK. 1925. 121-123.; ill. Harsányi: Kik írták a Debre ceni Grammatikát? ItK 1927'. 275-276.) Tőrös László sem a forrást, sem Harsányi állí tását nem tartotta hitelt érdemlőnek (Pap Károly-emlékkönyv 501.). Tőrös az egykori leveleknek és egyéb kéziratoknak az elemzése után jutott arra a következtetésre, hogy „Benedek Mihály, Szikszay György, Gál András debreceni ref. papok és Domokos Lajos főgondnok, városi főbíró a D G . írói." (MNy. XXIII, 1927. 475-483.) Tanulmányában a feltételezett alkotóknak az írásképét bizonyítékul fogadva el - úgy véli, hogy Hunyadi Ferenc szerzősége csak szóbeszéden alapul. Perdöntő tényként hivatkozik arra, hogy Hu nyadi posztumusz kiadású prédikációgyűjteményének az életrajzi bevezetőjében és mű veinek a jegyzékében nem említik meg a Debreceni Grammatikában való részvételét. Ezt a hiányt azonban véleményem szerint ellensúlyozza az általam idézett nekrológ, amely a nyelvtan kiadásának az évében és éppen az egykori pályázat kiíróinak az újsá gában jelent meg. Hunyadinak a közreműködését később Gulyás József erősítette meg. O a legilletékesebbet, az egyik vitathatatlan szerzőt szólaltatta meg. Benedek Mihály saját kezű önéletírásának (Nemzeti Múzeum Quart. Hung. 1043. sz.) 88. lapjáról idézte az alábbiakat: „A Magyar Grammatikára nézve, mely 1795 Esztendőben jött ki, minek utánna néhai Tettes Domokos Lajos, Főtiszt. Szuper. Hunyadi Fer. Tiszt. Szikszai György és én a szükséges Jegyzéseket együtt megtettük, azután azokat a Jegyzéseket én szedtem rendbe, az én pennámból jött ki az a Grammatika-Útmutatás háro(m)? Darab ja." (ItK 1929. 228.) k

* ** A grammatika hatása A grammatika hatásának részletes feltárása külön tanulmány tárgya lehetne. Itt csupán néhány jellemző és talán kevésbé ismert tényt emelek ki a teljesség igénye nélkül. A mű

14Q

T Ó T H PÉTER: F E J E Z E T E K E G Y GRAMMATIKA REGÉNYÉBŐL

befolyása két területen is számottevő volt: egyrészt az iskolákban, másrészt pedig termé szetesen a nyelvészek, a szótárszerkesztők és a szépírók körében. A Debreceni Gramma tikát a protestáns oktatási intézmények többsége tekintélyként, követendő mintául fogad ta el. Ennek első dokumentuma az a „Rosnyóról" keltezett híradás, amely a Bétsi Ma gyar Hírmondóban jelent meg 1796-ban. , , A ' mi helybéli Evangélika Oskolánkban, a' tanuló Iffjúság' elméjének foghatóságához képest készűltt Kivonatbann, a' Debretzeni Tudós Társaság által ki-munkáltt Magyar-Grammatika taníttatik." (Böjt-elő-Havának Februáriusnak - 16-dik napján - i . h. 215.) A X I X . század első évtizedében személyeskedő vita bontakozott ki a kor legje lentősebb nyelvészei között. Ennek hevében Révai Miklós egyik tanítványa, Horvát Ist ván (Boldogréti Víg László álnéven) szenvedélyesen támadta meg Verseghy Ferencet (Vérségi Ferentznek megfogyatkozott okoskodása a' tiszta magyarságban, Pest, 1806.). A kíméletlen vitairat utolsó fejezete a „Jegyzés a' Kolosvári Kisded Magyar Grammati káról" címet viseli (i. h. 287-290.). Ebből tudjuk meg, hogy a „Debretzeni métely" már Erdélyben is terjed. A z történt ugyanis, hogy a „Kolosvári Reformatum Collegium" 1806 májusában helyben hagyta, és kézikönyvként elfogadta Hertzeg Ferentz nyelv tankönyvét. Horvát szerint ez a kötet „Hívséges Majma a' Debreczeni Öreg Magyar Grammatikának, kiváltképen az ígehajtogatásban, és nevezetesen a' szenvedőben." (i. h. 287.) A kritikus a „Kolosvári Tudós Collegium" vezetőit is felelősségre vonta, mivel „nem tsak jobb útba nem vezette a' tévelygőt, hanem még helyben is hagyta, megdítsérte, 's elfogadta, kárhozatos nyelvrontását." (i. h. 290.) A Hertzeg Ferentz által jegyzett nyelvtant Horvát István kritikájának elolvasása után szerettem volna jómagam is megis merni. Eddig azonban nem juthattam a könyvhöz. A kötet címleírása szerepel a Petrikféle bibliográfiában (Petrik Géza: Magyarország bibliographiája, 1712-1860. II., Bp., 1890. 102.), de a grammatika sem a Debreceni Református Kollégium Könyvtárában, sem az OSzK-ban, sem pedig az M T A Könyvtárában nem található meg. Kölcsey Ferenc 1809 márciusában adott hírt arról Kazinczynak, hogy Debrecen ben - iskolai használatra - újabb nyelvtankönyv jelent meg: „Magyar Grammatika, melly főképpen a' Deák nyelv tanulására készülő Magyar gyermekek számára íródott". (KazLev. V I . 310.) A kis kötetet nyelvészeti szempontból jelentéktelennek minősítette, de egy dolog miatt, mégis csak méltónak tartotta a széphalmi mester figyelmére. A Csáthy György által 1808-ban kinyomtatott munkának a címlapján ugyanis, akárcsak a forrásként használt Debreceni Grammatikáén, nem szerepelt az író neve. Kölcsey azonban siet közölni bizalmas értesülését, mely szerint a szerző „Superint. Benedek M i hály Úr volt." (i. h. 310.) Kölcseynek ezt a hallomását később Tolnai Vilmos tényként fogadta el. (MNy. XXII, 39.) Tőrös László azonban más véleményt képviselt: ő Földvári Józsefet tekintette az átdolgozás írójának, mivel írásos adat bizonyítja, hogy 1801-ben az Egyházkerület Bizottsága Földvárit bízta meg egy diákoknak szolgáló kivonatnak az el készítésével (A Debreceni Grammatika vitás kérdései ld.: Pap Károly-emlékkönyv, Deb recen, 1939. 526.). A z alig több mint 100 oldalas könyvnek a kelendőségét és népszerű ségét bizonyítja, hogy 1835-ig öt kiadása jelent meg. A kis tankönyvnek a gyakorlati értékeit - Kölcseytől eltérően - Tőrös László méltatta (i. h. 526-7.). A Debreceni Grammatika hatása egy időben a pesti egyetemen is érzékelhető volt. Czinke Ferenc professzort, aki Révait követte a katedrán, emiatt rótta meg episzto lájában Ungvárnémeti Tóth László. A költő éppen a nagy tanárelődre, az Elaboratior

||48


REGÉNYÉBŐL

szerzőjére és Horvát Istvánra hivatkozik, mivel szerinte ők cáfolták leghitelesebben a debreceniek tévedéseit (vö. KazLev. XIII. 575-6.). A Magyar Grammatikának az első, nyomtatásban is megjelent bírálata egy iskolai tankönyvben olvasható (Kisded magyar grammatika... Pozsony, 1797.). A névtelenül megjelent kis kötetnek a szerzője kétségtelenül ismerte - bár nem nevezte meg - a deb receni professzorok művét. A mindössze 55 oldalas, 166 paragrafusra osztott könyvecs ke azzal a céllal készült, hogy segítse a deák nyelv mesterségének elsajátítását. Nyelv tani szakkifejezései egy-egy esetben a Debreceni Grammatika újításait követik. A két műnek az alaktani felfogása azonban már élesen eltér egymástól. A már említett kritikus megjegyzések is ennek kapcsán, az igéket tárgyaló bekezdésekben találhatóak: „...némely lyek a' szenvedő formának jeléül tették ezen végezeteket: tódom, tődöm, p. o. látódom, szeretődöm." (118. §, i . h. 30.) A következő két paragrafusban a szerző kifogásolja ezt az újító gyakorlatot: „De nékünk úgy látszik, hogy az a' kevés bizonytalanság (t. i . amely miatt ezzel él a bírált mű - T. P.) nem ád elég okot arra, hogy a' régi szokást el-töröljük..." (i. h. 30-31.) Ez a helytálló kritika tudomásom szerint egyedül a Debrece ni Grammatikára érthető a kortárs művek közül. Későbbi értékelői - Kazinczytól Horvát Istvánig, Arany Jánostól Simonyi Zsigmondig - szinte kivétel nélkül szóvá is tették az először itt kipellengérezett morfológiai vétséget. A pozsonyi Kisded magyar grammatikával át is tértünk a hatásvizsgálat második részére, amelyben néhány példa kiemelésével azt kívánom bemutatni, hogy miként ítél ték meg a kortársak a debreceni professzorok művét. A z irodalom és a nyelvészet tekintélyei közül külön fejezetet érdemelne Kazinczy bírálatainak az értékelése. Mivel ennek a témának jelentős irodalma van, az említetteken kívül itt csupán a legfontosabbakra utalok: Ember Ernő: Kazinczy és Debrecen = Pap Károly-emlékkönyv, Debrecen, 1939. 59-94; A . Kövesi magda: A Debreceni Grammati ka mai értékelése = Acta Univ. Debr. 1956. 63-73. A közismerten heves és gyakran a durvaságig indulatos Révai Miklós több alka lommal hivatkozott a Debreceni Grammatikára. Véleménye azért fontos, mert korának az egyik legnagyobb nyelvészeti tekintélye volt. A debreceniekkel kapcsolatos elutasító ítéleteit kertelés nélkül hangoztatta az egyetemi katedráról (vö.: Horvát István és Ferenczy János levelezése, Bp., 1990, 32.). Emellett megfogalmazta latin és magyar nyelvű grammatikáiban is (Elaboratior Gramm. Hung. II. 1806. 885-886; Antiquitates literaturae Hungaricae..., 1803. 163. ... stb.). Kazinczynak küldött levelében az ikes ragozás „legtzégéresebb" rontójaként minősíti a debreceni szerzőket (KazLev. II. 384.). Magyar nyelvű stilisztikai-retorikai művében pedig így nyilatkozik: „Kikeltem győző okokkal a Debretzeni Nagy Grammatikának iszonyatos újítása ellen (...), hogy abban a' Tanúit Urak, szőrszál hasogatással kerestetett hamis homálynak eltávoztatására, a' szenvedő igéknek et, at, és tet, tat, közönséges, régi, gyökeres, igaz, saját formáló szavatskáiktól elállottak, 's azoknak helyökbe az őd, ód, nem ide tartozó, egészen külömböző értelmű, és egyedül a' maga helyén alkalmas formáló szavatskát, színre ugyan engedelmes aján lással, de igazán tsak még is nyelvrontó erőszakkal tolják." (Révai Miklós: A magyar szép toll, Bp., 1973. 227.) Mindezek mellett - bár kétségtelenül ritkábban - voltak elis merő szavai is: R. Hutás Magdolna hívta fel arra a figyelmet, hogy Révai dicsérte a Debreceni Grammatikát „a ragok etimológiájának megközelítésében". (R. Hutás: Az ikes ragozás állapota Révai Miklós korában, Bp., 1972. 24.) Emellett a nyelvújítási szavak

14 E l


REGÉNYÉBŐL

megítélésében is közel állt egymáshoz a felfogásuk. A magyar szép tollban erről ez ol vasható: , , A ' Debretzeni Magyar Grammatika a' nyelvnek tulajdonsága ellen származta tott, 's egybefoglaltatott, több illyen új tsodákat, helyes okon, és méltán oltsáról, az V . Toldalékban. Eleget szóllok én is az illyenekról az én Nyelvtanításomban." (i. h. 22.) Révai Miklós tanítványa, Horvát István sokkal elfogultabb volt a Debreceni Grammatikádal szemben. Már idézett könyvében - melyet Kazinczy „irtóztató titulusú irtóztató munkának" nevezett - csak a hibákat sorolta fel. Verseghy-kritikájának utolsó előtti fejezete , , A ' Debretzeni nyelvrontásnak ellentmondó Tudománytétel" címet viseli (Horváth István i . h. 273-284.). Ebben főképp Révai Miklós ítéleteit visszhangozta; hosszan idézte mesterének bíráló szavait, (i. h. 275-279.) Horvát intő jelnek tartotta, hogy még Budai Ézsaiás és Sárvári Pál „jeles" és „betses" munkáiban is felfedezhetők a grammatika hibás tanításai. A hitviták szenvedélyességét idéző bírálatában így összegez te a vádakat: „Bámulást indító dolog ez, 's gyáva tehetségünkön erőszakoskodó tsúfolódás, ha ellent nem állunk, nyomós okunk lévén reája: hogy Hazánknak ugyan azon vidé ke, a' Tiszán túl való, nevezetesen Szabolts, Bihar, Szatmár, és ennek a' Tiszta Magyar ságra nézve, a' mint maga kérkedik, Anya Várása, a' Nagy Debretzen, melly magát az eredeti épség fentartójának gőggel mondogatja, és hangosan hirdeti, a' rontja főképen a' nyelvet ugyan az igékben, valamint ezen hibás ige származtatással, úgy a' megfordult ige hajtogatással is a' megbővült gyökerű igékben, és a' szenvedő formálónak megterheltetésével az egy betűfogású gyökerekben, elhagyván most a' többi apróbb, de még is igen sértő, fogyatkozásokat." (i. h. 282.) A X I X . század elején a Debreceni Grammatika eltérő mértékben és módon két hagyományőrző dunántúli szerzőre is kimutathatóan hatott. Közös vonásuk, hogy nem voltak nyelvészek a szó szoros értelmében, de mindketten tanulmányozták, és meglehe tősen kritikusan értékelték a korszak grammatikáit. Egyikük a magyar literatura szintézi sét létrehozó, Kazinczy Ferenccel is kapcsolatban álló Pápay Sámuel volt; a másik a gyökérrendű Magyar Szótárnak a megalkotója, Kresznerics Ferenc. Pápay a kevesek egyike, aki - bár óvatosan - a széphalmi mesterrel szemben is védelmébe vette a debreceni szerzőket: „Én őket a' mennyire Grammatikájokbúl esmé rem, tűrhetetlennek nem látom, sem olly gőgösöknek, mintha tsalhatatlanoknak adnák ki magokat." (1809. ápr. 20. - KazLev. V I . 341.) Egy esztendővel korábban fő művében (A' Magyar Literatura' Esmérete, Pápa, 1808.) Verseghy és Révai munkáival együtt em legette a Debreceni Grammatikát. Többé-kevésbé elfogadta az utóbbinak a hangtani megállapításait (i. h. 112-121.), egy-egy helyesírási javaslatát (i. h. 141.), és elismerte érdemét a „Gyökérszavak" föltárásában (i. h. 155.). Verseghy korszerűbb névszóragozási elveivel szemben a „Debretzeni Nyelvtudósok"-nak adott igazat (i. h. 187.), és az ő böl csességüket hangsúlyozta „Az öszvetétel által való Szóformálás" című fejezetben (i. h. 168-171.). Végül még a sokak által bírált igehajtogatásban is kész volt elfogadni a ti szántúliak gyakorlatát: „...éppen nem lehet hibásnak tartanunk emez ód, őd Végezetű Szenvedő Formát is a' Debretzeni Grammatika szerént, és a' mint Nyelvünkre vagy tol lúnkra jő, azzal is élhetünk (...) tehát az ód, őd Formával a' sok tattatott, tettetett ked vetlen hangoktól is megmenthettyük Magyar Beszédünket." (i. h. 212-213.) Kresznerics Ferenc szótárírónak és nem nyelvésznek tartotta magát. Könyveinek maga vezette katalógusa tanúsítja, hogy a „Debreczeni Tudós Társaság" által jegyzett „Magyar Grammatika" már a kiadásnak az évében a tulajdonába került (Catalogus Lib-

Q50


REGÉNYÉBŐL

rorum, 17. p. - M T A K M . írod. Bibi. 24.). Nyilván ő is kíváncsi volt az anonim műnek az alkotóira. Ezt igazolja az, hogy munkanaplójába - a Magyar Hírmondót nevezve meg forrásként - bejegyezte: „Hunyadi Ferencz is egyike volt a' Debreczeni M . Gram, készítójinek." (Analecta Philologica IX. 554. - M T A K M . Nyelvtud. 4-rét 11. sz.) Kresznerics ugyan nem hivatkozott a Magyar Grammatikára, de a nyelvtankönyv gyökérelméle tének a hatása érzékelhető kétkötetes „gyökerésző" szótárában (Magyar Szótár Deákozattal és Gyökérrenddel I—II. Buda, M D C C C X X X I - I I . ) . A Debreceni Grammatika I. Toldalékában („Némelly régi gyökerekből formáltt más szók példáji") szereplő „GyökérSzók" (i. h. 295) szinte kivétel nélkül szerepelnek nála. Emellett az is tény, hogy a nyelvújítás túlzásait elutasító szótáríró sorra felvette munkájába a debreceniek által hi básnak minősített (ld. V-dik Toldalék, i . h. 304-332.), de addigra már közkeletűvé vált kifejezéseket.

15||

V. MOLNÁR LÁSZLÓ

Az orosz kultúra magyar sajtóvisszhangja a 18-19. század fordulóján (1780-1815)

A sajtó pontos tükre a társadalmi tudat mindenkori állapotának, tanúja és formálója a politikai közgondokodásnak, közvetítője a különféle ideológiáknak, továbbadója a felhal mozódott művelődési anyagnak. Egyúttal alakítója és fontos része a nemzet irodalom- és művelődéstörténetének, hiteles kifejezője egy adott időszakban annak, mit tudott és ho gyan vélekedett saját magáról, a környező államokról, a nagyvilág eseményeiről. Jelen munkánk megírásakor azt a célt tűztük magunk elé, hogy bemutassuk: milyen ismeretek kel rendelkezett a magyar újságolvasó a 18-19. század fordulójának oroszországi kultu rális életéről, hogyan jutottak el hozzá ezek az információk és miként értékelte e szom szédos nép tudományos, irodalmi, művészeti teljesítményeit. A Habsburg Birodalom „elidegeníthetetlen részét" képező Magyarországon a 18. század elejétől történtek kísérletek arra, hogy rendszeresen megjelenő hírlap tájékoztassa az érdeklődő olvasókat, de magyar nyelvű sajtótermék kiadására csak 1780-tól került sor. Ez jelentős késést jelentett a nyugat-európai újságok megjelenéséhez képest, hiszen az augsburgi „Aviso" és a strassburgi „Relation" 1609-től, a francia „Gazette" 1631-től, a „Journal des Scavans" 1665-től, az angol „Daily Courant" 1702-től, a „Review" (De foe szerkesztésében) 1704-től, a „Tatler" 1709-től, a „Spectator" 1711-től, a hamburgi „Der Vernünftler" 1713-tól, az osztrák „Wienerisches Diarium" 1703-tól (1780-tól „Wiener Zeitung" néven), a pétervári „Vedomosztyi" ugyancsak 1703-tól látott napvilá got. Ez utóbbi „folytatása", a „Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi" 1728-tól németül is olvasható volt és több példányban Bécsbe is eljutott. A magyarországi hírlapok a 18. század elejétől németül és latinul kerültek kiadás ra, köztük a „Mercurius Hungaricus" (1705-1710), a „Nova Posoniensia" (1721-1722), a budai „Mercurius" (1730-1739), a „Pressburger Zeitung" (1764-1929), az „Allergnádigst privilegierte Anzeigen" (1771-1776) és az„Ephemerides" (1776-1785). A nyomtatott újságokat Európa-szerte a felemelkedő polgári osztály gazdasági és politikai törekvései hívták életre. A 18. század második felében Magyarországon ez az osztály még meglehetősen gyenge volt, mivel a Habsburg gazdaságpolitika nem kedve zett a hazai polgárság fejlődésének. A jelentősebb városokat, a polgárosodás bölcsőit (Buda, Pozsony, Fehérvár, Kassa, Debrecen, Sopron stb.) zömében német iparosok és 1

2

Q52

V. MOLNÁR LÁSZLÓ: A Z O R O S Z KULTÚRA MAGYAR SAJTÓVISSZHANGJA.,

kereskedők lakták és ezzel magyarázható, hogy a hozzájuk szóló újságokat is német nyelven nyomtatták. Magyar nyelvű újság kiadására csak Mária Terézia uralkodásának végén és főként II. József trónra lépését követően lett igény a magyar nemesség és értel miség körében. A hazai nemesség közömbössége a magyar nyelvű sajtó iránt - s egyben kulturális igénytelensége is - csak a Mária Terézia háborúiból következő gabonakon junktúra hatására változott meg, amikor új igényei ráébresztették gazdálkodásának és egész életmódjának elmaradottságára. A magyar nyelvű hírlap- és folyóiratirodalom első virágkorát az 1780-as évek jelen tik. II. József liberális cenzúratörvénye nyomán ugyanis számos új lap látott napvilágot, amelyek közül főként a „Magyar Hírmondó" (1780-1786), a „Magyar Kurír" (1786-1834), a „Magyar Merkurius" (1788-1789), a „Hadi és Más Nevezetes Történetek" (1789-1791), a „Magyar Museum" (1788-1793), az „Orpheus" (1789-1790), a „Mindenes Gyűjtemény" (1789-1792), az „Erdélyi Magyar Hírvivő' (1790-1791) érdemelnek figyelmet. A „kalapos király" és öccse, II. Lipót liberális sajtópolitikájára jellemző, hogy a fenti időszakban a már említett magyar nyelvű hírlapokon kívül latinul, szlovákul, szerbül, szlovénül - és termé szetesen németül is - jelenhettek meg újságok és folyóiratok. Köztük különösen az „Ephemerides Budenses" (1790-1793), a „Der Mann ohne Vorurtheil" (1781-ben a neves költő, Bessenyei György szerkesztésében), a „Merkúr von Ungarn" (1786-1787), a „Siebenbürger Zeitung" (1783-1787), a pozsonyi „Presspurské Noviny" (1783-1787), a „Staré Noviny L i ternino Umeni" (1785-1786) című kiadványok voltak népszerűek, de ezek az újságok is az állami mecenatúra és elegendő magántőke hiánya miatt - legfeljebb csak néhány évig jelenhettek meg. Érdekességképpen említjük meg, hogy amíg a jozefinizmus évtizedében szinte minden esztendőben indult új politikai napilap, addig 1794 és 1803 között egyet lenegy sem. 1803-ig pedig az összes Bécsben megjelenő magyar nyelvű hírlap beleolvadt a „Magyar Kurír"-ba. 1792-ben a korabeli Magyarországon 18 újság jelent meg, s ennek mint egy a fele volt magyar nyelvű. A Martinovics Ignác nevével fémjelzett jakobinus mozgalom leleplezése, az öt vezető személyiség kivégzése és több száz résztvevő bebörtönzése után az osztrák cen zúra - I. Ferenc császár kezdeményezésére - jelentősen csökkentette a magyar nyelvű sajtótermékek kiadását. Hazai hírlapkiadásunk hanyatlása 1805 táján érte el a mélypon tot. Ekkor már csak egyetlenegy magyar, egy latin és három német nyelvű politikai lap került megjelentetésre. A hazai sajtókiadás gyors fejlődése tehát a reakció által támasz tott politikai nehézségek, a szigorú cenzúra és a Habsburg-dinasztiával kötött kompro misszum következtében közel fél évszázadra megtorpant. A z első magyar nyelvű újságok - jellegüknél fogva - elsősorban belföldi híranya got közöltek, s a külföldi vonatkozású információk legnagyobb részét a külhoni sajtóból vették át. A lapok híranyaga túlnyomórészt politikai vonatkozású volt, s ennek megfelelő en elsősorban a korabeli diplomáciai tárgyalások és a háborúk hadi eseményeiről igyeke zett minél részletesebben tájékoztatni olvasóit. A magyar hírlapok rendszeresen beszámol tak az 1787-179l-es orosz-török és az 1788-1790-es orosz-svéd háború döntő összecsa pásairól, a cárnő katonáinak legendás vitézségéről, nagyszerű helytállásáról. Ennél jóval kevesebb hír jutott el Magyarországra a korabeli orosz kultúra kimagasló teljesítményei ről, a tudományok kiváló művelőiről. Ezen kevés számú hírek közé tartozik a „Magyar Hírmondó" egyik, 1780. évi közleménye James Cook szerencsétlen haláláról, amelyről a Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi Bécsbe is eljutó német nyelvű változata (Sanct-Pe3

4

5

15Q

V. M O L N Á R LÁSZLÓ: A Z O R O S Z KULTÚRA MAGYAR SAJTÓVISSZHANGJA...

6

terburgische Zeitung) alapján számolt be az újság. A következő számban, visszatérve erre az érdeklődést felkeltő tragikus eseményre, a róla közölt hír igaz voltát „Pallas uram nak (aki maga is Oroszországnak némely tartományait bejárván, sok dolgokat adott a tu dósoknak legelőször tudtukra) Petersburgból Berlinbe, Büsching uramhoz" küldött levelé re való hivatkozással erősíti meg. Ezt a beszámolót tekinthetjük az első magyar nyelvű híradásnak arra vonatkozóan, hogy a távoli, „Észak Velencéjének" nevezett Pétervárott nemcsak kiváló katonák, gazdag arisztokraták, hanem világhírű tudósok is élnek. A z első hosszú életű magyar újság, a „Magyar Kurír" (1786-1834) 18. század végi évfolyamaiban is találunk néha olyan írást, amely segített fogalmat alkotni az oroszországi kultúra álla potáról, így például 1789-ben a cári udvar életéről és pompájáról közölt háromoldalas cikkben, II. Katalin napirendjét ismertetve, említés történik a „könyvesházról" és a „játék néző helyről", ahol a cárnő gyakran megjelenik. Ilyen és ehhez hasonló apró hírek alap ján szerezhetett tudomást a kor magyar újságolvasója arról, hogy a Kárpátokon túl, a szomszédos cári birodalomban európai színvonalú kultúra bontogatja szárnyait. A Lomonoszov, Tregyiakovszkij, Szumarokov, Novikov, Heraszkov, Gyerzsavin, Ragyiscsev és mások nevével fémjelzett orosz szépirodalomról ez idő tájt a magyar új ságolvasó, a hazai közvélemény csak nagyon kevés információval rendelkezett. A kora beli orosz irodalmi alkotások megismerésében a legfőbb akadálynak, azaz a nyelvi ne hézségnek a leküzdéséhez Magyarországon „közvetítésre" volt szükség. Mint ismeretes, az adott korszakban a legkitartóbb és leghatékonyabb szellemi közvetítők Oroszország és Nyugat-Európa között a németek voltak. A II. Katalin-kori orosz költők műveiből készült német fordítások azonban különösebb feltűnést nem váltottak ki sem Bécsben, sem Pozsonyban (az ország akkori fővárosában) vagy Budán, ahol a polgárság számotte vő része német anyanyelvű volt, legfeljebb egyesek figyelmét keltették fel az egzotikus különlegességnek tartott orosz irodalmi művek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a 1819. század fordulóján élénk kapcsolat bontakozott ki a német és az orosz irodalom kö zött, s az európai közvélemény - így a magyar is - először ebből szerzett megbízható értesülést az orosz költők és írók alkotásairól. A z orosz szépirodalmi művek hírét Magyarországon messze megelőzték a péter vári, moszkvai, kijevi, tartui és kazanyi tudományos élet hírei. Míg a nemzeti nyelven alkotó orosz íróknak meg kellett várni, hogy a német tolmácsolás hozzáférhetővé tegye őket a nem szláv nyelven beszélő európai népek, köztük a magyarok számára, addig a németül és latinul megjelentetett oroszországi „tudós írásokat" első kézből, közvetlenül megismerhették azok a magyar értelmiségiek, akik műveltségük, iskoláztatásuk révén jól ismerték ezeket a nyelveket. A z első magyar nyelvű tudományos folyóirat, a „Mindenes Gyűjtemény" (1789— 1792) célja - az olvasás népszerűsítésén túl - a felvilágosodás eszméinek és alkotásainak terjesztése is volt. A Duna menti Komáromban, Péczely József körül tömörülő tudományos érdeklődésű kör ismeretterjesztő kiadványát nem tudósoknak szánta, hanem elsősorban a ne mesek (akik ekkor még csak ritkán vettek kezükbe könyvet vagy újságot) és a polgári szár mazású nők körében kívánta terjeszteni a szellemi kultúra értékeit. A mintegy 40 tagot számláló tudós társaság gazdag, változatos tartalmú folyóirata valóban tárháza volt a tudo mányos ismereteknek, hiszen sok mindenről tájékozódhatott belőle a 18. század végének olvasója. Ennek ellenére kevés, száznál alig több előfizetóje akadt, mivel a korabeli magyar olvasóközönség még nem igényelte az ilyen színvonalú és tartalmú kiadványt. 7

8

9

10

11

HJ54

V. MOLNÁR LÁSZLÓ: A Z O R O S Z KULTÚRA M A G Y A R SAJTÓVISSZHANGJA...

Orosz kulturális vonatkozású írás viszonylag kevés akad a „Mindenes Gyűjte mény" hat kötetében. „A muszka császárné életének rendje" című cikkben, melyet a Magyar Kurírral azonos forrásból merít - egyes vélemények szerint közvetlenül attól vett át - , a cári udvar könyv- és színházkultúrájáról értesül az olvasó. A folyóirat mun katársai közül Pataky Miklós neve három, bennünket érdeklő közlemény aláírásaként szerepel. A „Haditörténetek íróihoz" intézett verse arról tanúskodik, hogy szerzője is merte az orosz történelmet és Nagy Péter reformjainak jelentőségét. Pataky versének azt a részletét idézzük, amely - a nagy francia forradalom hatása alatt - ostorozza a cári despotizmust: 12

13

Kiknek egek a megfagyott pólusok sarkát méri S téli napjuk nyárban lévő esthajnalunkat éri, A mostoha természetnek havai közepette, Hol úgy látszott, a Teremtő a Génit elrejtette.

Sok nemzetek az elrontott királyi szék hantjain, Az öszvetört Despotizmus romlott maradványain Építik a Szabadságnak, s emberi jusnak várát, Kiszabván a királysággal járt hatalom határát. 14

Ugyancsak Pataky Miklós magyarázta meg a „Mindenes Gyűjtemény" olvasói nak: „Miért vagyon a Muszka Birodalomnak kétfejű sas czímere? A szerző harmadik írása az 1788 decemberi ocsakovi győzelemről írt költeménye, amelyre Radó György már 1957-ben felhívta az orosz-magyar kapcsolatokkal foglalkozó kutatók figyelmét. E vers írója 1789 januárjában, tehát alig egy hónappal a cári seregek nevezetes diadala után, a következő sorokban örökítette meg az orosz fegyverek dicsőségét: 15

16

17

Sebes szárnnyal észak felől röpül a hír dél felé, Beszél, s hirdet jó jeleket csevegő szájjal elé. De mit hirdet? Ocsakovnak hirdeti megvételét, Melynek eleste tartja szóval a kabinétok felét. Sem a számos őrző sereg dühös ellenállása, Sem Mohamed prófétának segítségül hívása, Nem menthetek Ocsakovot az oroszok kardjától, Hogy megválnék a nagy Porta Crimeának kulcsától. Alig kezdek tigris módra dühösen ostromukat, Megadák a török zászlók egyszeribe magukat! A fenti írásokon kívül a „Mindenes Gyűjtemény" 1789-ben kiadott kötetében Pa taky érdekes cikket jelentetett meg „A Muszka Birodalom népessége" címmel, amely ben Sz. I. Plescsejev (1752-1802) orosz etnográfus 1787-ben napvilágot látott művére való hivatkozással közölt adatokat. Mivel a komáromi folyóirat 1791-ben megszűnt, Pataky Miklós nem publikálhatott több orosz vonatkozású közleményt. A z utolsó előtti kötetben sajnálkozó megállapítást olvashatunk arról, hogy szégyenletesen keveset tudunk 18

19

159


a szomszédos népek történetéről, de nyomban ezt követően Hollandia és a nem sokkal korábban függetlenné vált Egyesült Államok virágzó gazdasági és tudományos életéről kap rövid tájékoztatást az érdeklődő. A szomszédos Oroszország ekkor még nagyon távolinak, s minden bizonnyal kevésbé vonzónak és érdekesnek tűnhetett. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy a magyar nemesség növekvő féle lemérzettel figyelte a katonailag mind jobban megerősödő, Európa egyik vezető nagyha talmává váló Orosz Birodalom terjeszkedő külpolitikáját, folyamatos területi nyereségeit. Ezzel kapcsolatban rendkívül találóan írja Fenyő István irodalomtörténész: „...a rendi al kotmányt görcsösen féltő-védő nemesség nagyon is érthető ellenérzéssel viseltetett az osztrák zsarnokság ikertestvérével, a cárizmussal szemben", amely csak módszereiben, politikai gyakorlata egyes vonásaiban különbözött a Habsburg abszolutizmustól. Hogy a magyar sajtó mit vett észre az orosz kultúra teljesítményeiből, azt a „be fogadó fél" szükségletei magyarázzák. Minden hatásnak ugyanis, legyen az ideológiai, művészeti vagy bármilyen jellegű, megvannak a maga feltételei, amelyeket a társadalmi fejlődés belső törvényszerűségei határoznak meg. Azaz, egy másik nép kultúrájának „be fogadása" akkor következhet be, ha „hozzáidomítható" az adott társadalmi körülmények hez, a nemzeti élet korabeli jellegzetességeihez, hagyományaihoz, az „átvevő fél" esz mei sajátosságaihoz. Mindez nem csak a „hatásra", de a kritikai fogadtatásra is vonat koztatható. Jól példázza ezt a magyar nyelvrokonság és őshazakutatás oroszországi tudo mányos eredményeinek fogadtatása és sajtóvisszhangja is. Ismeretes, hogy amikor a Jugria-Ugria név összecsengése - az olasz humanista tudós, Piccolomini nyomán - lassan ként közhellyé vált a magyar-finnugor rokonság a történeti irodalomban, a hazai tudós körök felháborodással fogadták e nemzeti hiúságot sértő, a „halszagú finn atyafiságot" hirdető eretnekséget. Hasonló elutasításban volt része a svéd Strahlenberg 1730-ban Stockholmban megjelent „Das nordöstliche Teil von Európa und Asie" című könyvének is, amelyben szibériai utazásának etnográfiai és nyelvészeti tapasztalatait összegezte, s ezzel nagy lépéssel vitte előre a finnugor nyelvrokonság ügyét. A korabeli magyar tudó sok jelentős része azonban eltuasította a manysi (vogul) és hanti (osztják) néppel való rokonságot, mert - ahogyan Zsirai Miklós találóan írta - „A keleti (hun) eredet talmi dicsőségében sütkérező nemzeti hiúság lázongott a lealacsonyító környezetbe keveredés szégyene ellen." Elvétve akadtak csak olyan kutatók (mint Torkos József, Halmágyi István, Huszti András), akik vállalták és hirdették a rokonságot a „muszka földön túl" lakó finnugor nyelvű népekkel. A jeles történész, a pozsonyi evangélikus lelkész és liceumi rektor, Bél Mátyás (1684-1749) mindvégig kitartott a „hun-szittya" eredet mel lett, bár közismert róla, hogy rendszeresen levelezett a Pétervárott professzori állásban levő Gottlieb Siegfried Bayerrel (1694-1738), akitől finn nyelvtant kért tanulmányozás céljából. Amikor 1770-ben megjelent Sajnovics János (1735-1785) „Demonstratio idioma Ungarorum et Lapporum idem esse" című műve - amely világos okfejtésével és meg győző érveivel helyes irányba vitte előre a finnugor nyelvrokonság bizonyítását - , annak ellenére, hogy a külföldi szakmai körökben nagy feltűnést és elismerést váltott ki, M a gyarországon vegyes érzésekkel fogadták. A lapp rokonság hívei közé tartozott a pa rasztszármazású, Jénában tanult pesti evangélikus lelkész, a jozefinista Molnár János (1757-1818) is, aki nemcsak lapp szavakkal tarkított hexameterekkel üdvözölte Sajnovi20

21

22

23

24

||56

V. MOLNÁR LÁSZLÓ: A Z O R O S Z KULTÚRA M A G Y A R SAJTÓVISSZHANGJA...

25

csot, hanem a külföldi szakirodalomnak a kérdést érintő műveit is igyekezett megis mertetni a hazai közvéleménnyel. 1783-tól bocsátotta útjára a „Magyar Könyv-ház" cí mű időszakos kiadványát, amelyben - többek között - a finnugor népek történetével, néprajzával, népzenéjével foglalkozó külföldi szerzők, köztük számos oroszországi tudós írását ismertette. Folyóiratának kötetei alapján fogalmat alkothatunk arról, mit tudhatott a korabeli orosz tudományos életről az érdeklődő magyar olvasó. Ebből a szempontból külön figyelmet érdemel Molnár kiadványának 1783-ban megjelent első" négy kötete, amelyekben korábban készített jegyzeteit, recenzióit és kivonatait tette közzé. A z általa ismertetett művek kiválogatásában elsősorban nyelvészeti érdeklődése vezette. Főként a magyarok eredetének, őshazájának és nyelvrokonságának kérdései irá nyították figyelmét az Oroszországban dolgozó, többnyire német tudósok azon könyvei re, amelyekben az említett problematikák megoldásához remélt adatokat találni. Ezért olvasta el G. W. Steller (1709-1746) természettudós és orvos 1734-es, valamint 17371739-es kamcsatkai utazásáról szóló leírását, amelyről alapos ismertetőt jelentetett meg. A recenzens különösen az itilmen nép életmódját bemutató leírást idézte hosszab ban, s ehhez 211 szavas magyar-kamcsatkai szójegyzéket is fűzött. S. G. Gmelin (1745-1774) német botanikus észak-perzsiai utazásáról írott könyvében is érthetően a magyar őstörténet fontos színhelyeinek (így a Volga mentének, illetve Asztrahány és Baku vidékének) leírása ragadta meg Molnár János figyelmét. Peter Simon Pallas (1741-1811) híres, „Reise durch verschiedene Provinzen des Russischen Reichs" című művét szintén olvasta Molnár, és a kiadvány mindhárom kötetéről részletes kivonatot közölt, gondosan ügyelve a magyarokra vonatkozó adatok kiemelésére. A recenzens könyvismertetőjének különös nyelvtörténeti értéket kölcsönöz az a mordvin és osztják szójegyzék, amelyet Pallas munkájából idéz. Molnár János nagy tisztelője és kiváló ismerője volt az 1761-1769 között Orosz országban élt August Ludwig von Schlözer (1735-1809) német történésznek és statiszti kusnak, aki már 1765-ben a Pétervári Tudományos akadémia tagja lett, majd hazatérte után a göttingai egyetem professzoraként dolgozott. A magyar jozefinista gondolkodóra főként Schlözer „Probe der russischen Annalen" című forrásértékű munkája tett mara dandó hatást. Ennek recenzeálásakor ismertette Nyesztor életét és tevékenységét, króni kájának sorsát - ezzel kapcsolatban V . N . Tatyiscsevre (1686-1750) és Gerhard Friedrich Müllerre (1705-1783) is hivatkozott - , majd Schlözer alapján felidézte a magyar olvasóknak az orosz föld őslakosságának kérdését és felsorolta az ott élt 11 finnugor népet. Molnár tájékoztatta az olvasókat Johann Eberhard Fischer (1697-1711), pétervá ri professzor (az akadémiai gimnázium rektora, a klasszikus nyelvek kiváló ismerője) készülő szótáráról, amely negyven nyelv - köztük a finn és a magyar - szókincsét kí vánta összegyűjteni. A rendkívül művelt recenzens arról is tudott, hogy Fischer kézirat ban maradt szótárának egy részét (hanti és manysi anyagát) Schlözer az „Allgemeine Nordische Geschichte" című összefoglaló művében 1771-ben kiadta. A magyar olva sók 1783-ban arról is értesülhettek, hogy napvilágot látott G. F. Müller hatalmas anyaggyűjtése két kötetben, „Sibirische Geschichte" (1768) címmel. A „Magyar Könyv-ház" VIII. kötetében, 1796-ban Molnár János rövid cikket kö zölt Szent Metód kultúrtörténeti jelentőségéről, s ugyanebben az írásban ismét említést tett az orosz őskrónika írójáról, Nyesztorról. 26

27

28

29

30

31

32

33

34

35

36

1501

V. MOLNÁR LÁSZLÓ: A Z O R O S Z KULTÚRA MAGYAR SAJTÓVISSZHANGJA...

Molnár jól ismerte Iván Ivánovics Lepjohin (1740-1802) természettudós és utazó, az Orosz Akadémia (Rosszijszkaja Akagyemija) 1783-1802 közötti titkárának tevékeny ségét is. Ezt bizonyítja a jeles tudós dél-oroszországi útikönyvének ismertetése, amely ben a recenzens beszámolt Lepjohin művének tudományos nóvumairól, az Oroszország földrajzáról és néprajzáról írott kiadvány forrásértékéről. A könyvismertető szerzőjének figyelmét elsősorban a mordvin, csuvas és tatár népre vonatkozó adatok keltették fel, s ezzel magyarázható, hogy írásában Magyarországon • 1 A magyar sajtó története. I. kötet, 1705először közölt mordvin nyelvű szöveget (a Naphoz 1848. Szerkesztette: Kókay György. Bp., 1979. 26. szóló imádságot). Molnár alaposan áttanulmányoz A 18-19. század fordulójának hazai sajtótörténeté hez: Dézsányi Béla: Legrégibb hírlapjaink élet ta Lepjohin művét, abban a reményben, hogy a V o l rajzához. = Magyar Könyvszemle, 1940. 363-361; ga menti népek szókincsében magyar szavakat talál. Goriupp Alice: A kormányzat sajtópolitikája és a A recenzált könyvek túlnyomó részét Molnár magyar hírlapok a 18-19. század fordulóján. = Ma gyar Könyvszemle, 1944. 19-34; Jakab Elek: Az az 1635-ben Nagyszombatban alapított, 1777-ben erdélyi hírlapirodalom története 1848-ig. Bp., 1882; Budára, majd 1784-ben Pestre költöztetett egyetem Kókay György: A hazai újságolvasás története. = Magyar Könyvszemle, 1959. 357-360; Ugyanő: A nagyhírű könyvtárában olvasta el. Itt bukkant rá a II. magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdete, 1780— Katalin közreműködésével összeállított szótár, a 1795. Bp., 1970; Ugyanő: Ungarische, deutsche „Linguarum totius orbis vocabularia comparativa" el und tschechische (slowakische) Zeitungspláne in Ungarn am Ende des XVIII. Jahrhunderts. = Ma ső kötetére is, amely P. S. Pallas gondozásában, gyal' Könyvszemle, 1972. 220-232; Sashegyi Osz 1786-ban Pétervárott látott napvilágot. Erről a mun kár: II. József sajtópolitikája. = Századok, 1958. 112-127; G. F. Cushing: Books and Readers in káról, amely az összes 18. századi többnyelvű szótár közül a leggazdagabb finnugor anyagot tartalmazta, a recenzens 1793-ban írott nyelvészeti közleményében számolt be a magyar olvasóknak. A tudós pap 1804-ben, a nyelvész Gyarmathi Sámuel (1751-1830) „Affinitás" című művének ismertetésekor ismét említést tett az orosz összehasonlító szótárról, arra utalva, hogy a magyar tudós számos példát hoz „abból a dicsőséges, új, orosz betűkkel írt és Szent-Pétervárott nyomtatott könyvből." A „Magyar Könyv-ház" hasábjain Molnár Já 18th Century Hungary. = The Slavonic and East nos 1783-ban részletesen beszámolt a Pétervári Tu European Review, 1969. 57-88. B 2 Ugyanott, dományos Akadémia szervezetéről és működéséről 39-68; Dezsényi Béla-Nemes György: A magyar i s Ezzel az írásával az volt a célja, hogy felhívja a sajtó 250 éve. Bp., 1954. 46-63. B 3 Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története, 1780— figyelmet a magyar tudományos akadémia létrehozá 1867. Bp., 1887. 17-22. • 4 A magyar sajtó sának fontosságára és támogassa azokat az elképzelé története, 69-120. M5 Dezsényi Béla-Nemes György i. m. 22-43. M6 Magyar Hírmondó, seket, amelyek már hosszabb ideje egy ilyen jellegű 1780. I. félév, 57. • 7 Bor Kálmán: Orosz tudo intézmény felállítására irányultak. A tudós lelkész mányos és irodalmi vonatkozások a magyar nyelvű hírlapirodalomban (1780-1824). = Tanulmányok a cikkének forrásai a „Commentarii Academiae Scienmagyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből. Szer tiarum Imperialis Petropolitanae" és a „Novi Com kesztette: Kemény G. Gábor. I. Kötet. Bp., 1961. mentarii" című pétervári akadémiai kiadványok vol 87; V. Molnár László: Russzko-vengerszkije kulturnije szvjazi (1750-1815). Joskar-Ola, 1993. 114— tak, amelyek 1728-tól, illetve 1750-től jelentek meg. 130. • 8 Magyar Kurír, 1789. I. félév, 292-295. Molnár, aki rendszeresen nyomon követte a tudo • 9 György Lajos: A magyar és orosz irodalom kapcsolatai. Kolozsvár, 1946. 9-11. B 1 0 A mányos folyóiratok közleményeit, terjedelmes recen ziójában ismertette a Nagy Péter által 1725-ben felál lított akadémia történetét, a külföldről meghívott híres tudósok (köztük: Daniel Bernoul li, Leonhard Euler, Johann Caspar Taubert, Jacob Stáhlin, Tobias Lowitz, Theodor U l rich Aepinus, Johann Gottlieb Georgi, Johann Georg Gmelin, Georg Wolfgang Krafft, Gerhard Friedrich Müller, Anton Friedrich Büsching és mások) névsorát, az intézmény 37

38

39

40

41

4 2

43

58


célkitűzését, szervezeti felépítését és szabályzatát. A cikk írója felsorolta az akadémia osztályait, a tagság tudományos fokozatait, sőt még a tudósok jövedelmeit is, hogy az olvasók reális képet kapjanak az orosz tudomány bőkezű támogatásáról. Molnár ezen közleményében többször is említést tett a korabeli pétervári akadémián használt nyelvek kérdéséről. Ezzel kapcsolatban felidézte azt a hivatalos rendelkezést, amely szerint „min den diákul [azaz latinul] vagy orosz nyelven írassék, továbbá az évenkénti közgyűlésen felolvasásra kerülő két beszéd [oráció] közül az korszak magyar művelődési viszonyairól ez idáig a egyik latinul, a másik oroszul hangozzék el," de „a legalaposabb, legátfogóbb áttekintést adja: Kosáry deák is elébb oroszra fordíttassék és nyomattassék Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyaror szágon. Bp., 1980; 2. kiadása 1983-ban. • 11 k i . " A z akadémiához tartozó egyetem működését A magyar sajtó története. I. kötet, 220-222. • ismertetve Molnár beszámolt arról, hogy ott minden 12 Mindenes Gyűjtemény, II. kötet (1789), 206preceptor oroszul és az összes professzor pedig lati 207. E hírlap és szerkesztője sajtótörténeti jelentő ségéről: Bíró Ferenc: A Mindenes Gyűjtemény nul köteles az előadását megtartani, azaz németül (1789-1792) szerkesztőjének nyelv- és iroda vagy franciául senki sem oktathatja az adott diszcip lomszemlélete. = Irodalomtörténeti dolgozatok. Szeged, 1962. 3-15; Ugyanő: Péczeli József. = línát. A szerző ismertetését az akadémiai intézmé Irodalomtörténeti Közlemények, 1965. 405-432., nyek, így a csillagvizsgáló, a botanikuskert és a 557-584; Gulyás Pál: Péczeli József élete és jel nyomda tevékenységének felvázolásával fejezte be. lemzése. Bp., 1902; Takáts Sándor: Péczeli József élete. Bp., 1899. B 1 3 Bor Kálmán i. m. 89. A „Neues St.-Peterburgisches Journal" 1781• 14 Mindenes Gyűjtemény, III. kötet (1790), es évfolyamának első és második számát ismertetve 296. • 15 Ugyanott, 369-370. • 16 Ugyan ott, TV. kötet (1790), 108-114. B 1 7 Radó Molnár pontos tájékoztatást adott az 1765-ben Grigorij és Vlagyimir Orlov, Roman Voroncov, Alekszandr Vjazemszkij, Grigorij Tyeplov, Leonhard Euler, Jacob Stáhlin, Johann CasparTaubert és mások által alapított Szabad Gazdasági Társaság (Volnoje ekonomicsseszkoje obscsesztvo) pályázatairól és tevékenységéről, megemlítve, hogy „ma már hetvenre szaporodott tagságának száma." A „Magyar Könyv-ház" hasábjain 1793-tól a „Némely nevezetes emberekről" cí mű rovatban Molnár több, lexikonszerű cikket közölt György: A magyar-orosz irodalmi kapcsolatok „Oroszországiak", „Orosz birodalmiak" vagy „Péter történetéből. Egy 1790. évi magyar vers az oro váriak" címmel a cári család és az udvar életéről, a szok ocsakovi győzelmét dicsőíti. = Filológiai Közlöny, 1957. 1. szám, 112-116. A verset közli bel- és külföldi könyvek cenzúrájának megszigorítá még: D. Zöldhelyi Zsuzsa-Bergné Török Évasáról I. Pál trónra lépése után, majd 1804-ben „Tör Dukkon Ágnes-Légrády Viktor: Orosz írók ma vény- és tudományújítás az Orosz birodalomban" gyar szemmel. I. (Az Orosz irodalom magyar fo gadtatásának válogatott dokumentumai a kezdetek címmel I. Sándor jogi és kulturális reformjairól, köz től 1919-ig) Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: D. tük az új egyetemek felállításáról és az alsóbb fokú Zöldhelyi Zsuzsa. Bp., 1983. 19-21. B 1 8 Mindenes Gyűjtemény, II. kötet (1789), 211. • népoktatásról. Ezen kívül beszámolt a Pétervári Tu 19 Sz. I. Plescsejev: Obozrenyije Rosszijszkoj dományos Akadémia 1803. december 23-i üléséről imperii v ninyesnyem szosztojanyii. Szankt-Peis, amelyen Sztroganov gróf beszédet mondott és ér tyerburg, 1787. • 20 Mindenes Gyűjtemény, V. kötet (1791), 334-338. B 2 1 Fenyő István: demrendeket osztott ki, valamint arról, hogy „10 ezer Az orosz irodalom fogadtatása a reformkori ma rubelt irányoztak elő azok jutalmazására, akik neves gyar hírlapirodalomban. = Tanulmányok a ma gyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből. I. kötet, oroszok lefestésében vagy kifaragásában kitűnnek." 1793-ban a kiváló publicista egyik írásában említést tett az 1762-ben Oroszországba került magyar származású orvosról, a moszkvai egyetem professzoráról, Keresz-túry Ferencről (1738-1811). Vele kapcsolatban olvashat juk: „Moszkva városának Bielogradi részében vagyon tudományok mindensége. Azok44

45

46

47

48

49

1501


nak művelői közt olvasok ily nevet: operator et prosector Keresztúri" (Keresztúry Ferenc sebész és kórboncnok). Molnár János írásai tehát arról tanúskodnak, hogy szerzőjük nagy szorgalommal és példás alapossággal gyűjtötte az orosz tudományos életre vonatkozó híreket, és azo kat - ha némi késéssel is - sorra eljuttatta a magyar olvasókhoz. Természetesen illúzió és naivitás lenne azt gondolni, hogy ezek az információk tíz- és százezrekhez jutottak el, hiszen a folyóirat olvasóinak száma mindössze 204. • 22 Zsirai Miklós: Finnugor rokonsá néhány száz volt. Ez pedig a 9,5 milliós Magyaror gunk. Bp., 1937. 481. B 2 3 Zsirai Miklós: A szág népességéhez viszonyítva elenyésző kisebbség modern nyelvtudomány magyar úttörői. I. kötet. Bp., 1952. 14. M 2 4 Bél Mátyás: Adparatus ad nek tűnik. históriám Hungáriáé. Pozsony, 1735-1736. 414; A 18. század utolsó évtizedének magyar nyel Bél Mátyás és Bayer kapcsolatáról: Kosáry Domo vű folyóiratai közül kiemelt helyen kell említenünk a kos i. m. 143. • 25 Magyar Könyv-ház, Dl. sz. (1783), 648-652. • 26 G. W. Steller: Beschreikezdetben Győrben, majd Bécsben megjelent „Sokfé bung von dem Lande Kamtsatka. Frankfurt, 1744. le" című irodalmi kiadványt. A z 1791-ben indult fo • 27 Magyar Könyv-ház, II. sz. (1783), 69-87. lyóirat kiadója és szerkesztője az a Sándor István • 28 S. G. Gmelin: Reise durch das Nordischen Persien in den Jahren 1770, 1771, 1772, St.-Pe(1750-1815) volt, akit a magyar művelődéstörténet tersburg, 1774. • 29 Magyar Könyv-ház, II. sz. kiváló műfordítóként, irodalmárként tart számon, az (1783), 140-155. B 3 0 Ugyanott, U. sz. (1783), 85-95. • 31 A. L. Schlözer életére és tevé első hazai bibliográfus volt, aki a maga korában az kenységére vonatkozóan: August Ludwig von egyik legolvasottabb és legsokoldalúbb polihisztor Schlözer und Russland. Red.: Eduárd Winter. Ber lin, 1961; Lomonosow-Schlözer-Pallas. Red.: Edunak számított. A z általa kiadott folyóiratot eredeti leg szórakoztató és tanulságos olvasmánynak, isme rettárnak szánta. A tudós szerkesztő, érdeklődése kiterjedt a nyelvtudományra is, s bár nevét nem emlegetik a hazai finnugor komparatisztika legkiválóbb művelői között, mi vel nem olyan nagy formátumú kutató, mint Sajnovics vagy Gyarmathi, mégis kétségte len tudománytörténeti tény, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar-finnugor nyelvi rokonság hirdetése és népszerűsítése terén. A „Sokféle" című folyóirat hasábjain a poli aid Winter. Berlin, 1962. 107-246; H. Neubauer: hisztor tudós nem csak szépirodalmi és publicisztikai August Ludwig Schlözer (1735-1809) und die írásait közölte, hanem nyelvészeti okfejtéseit és fel Geschichte Osteuropas. = Jahrbuch für Geschichte Osteuropas. Bd. 18. Berlin, 1970. 205-230; Julius becsülhetetlen értékű nyelvi gyűjtéseit is. A finnugor Farkas: Schlözer und die finnisch-ugrische Ge rokonság meggyőződéses híveként azt tervezte, hogy schichte. - Sprach- und Volkskunde (Jahrbuch). lakóhelyükön .keresi fel az Orosz Birodalom területén Wiesbaden, 1952. 1-22; H. Balázs Éva: A. L. Schlözer und seine ungarischen Anhánger. = Fői élő nyelvrokonainkat. „Egy igaz hazafi óhajtása" cí men der europáischen Aufklárung. Red.: F. Engelmű cikkében részletesen felvázolta a távoli utazásra Jánosi-G. Klingenstein-H. Lutz. Wien, 1976. 251-269. B 3 2 Magyar Könyv-ház, II. sz. vonatkozó elgondolásait. Mint írta, az ilyen feladat (1783), 7-18. B 3 3 Ugyanott, UI. sz. (1783), ra vállalkozó kutatónak bőséges útiköltségre, a Habs 505. • 34 Zsirai Miklós: A modern nyelvtudo burg uralkodó hozzájárulására, a pétervári hatóságok mány magyar úttörői, 17. • 35 Magyar Könyv ház, ül. sz. (1783) 505-509. • 36 Molnár Já engedélyére, az orosz nyelv kiváló tudására, az nos a Szent Metódról publikált szócikket a „Né oroszországi tudósok (köztük: Gmelin, Pallas stb.) mely nevezetes emberekről" című írásában közöl te: Magyar Könyvház, VIII. sz. (1796), 119-121. műveinek ismeretére és személyes támogatásukra is szükség lenne. Ezt követően ismertette az útitervet is, mely szerint Bécsből Varsón, Péterváron és Moszkván át jutottak volna el nyelvrokona inkhoz, s az utazás végcélja Finnország lett volna. E tudományos expedíció gondolatát minden bizonnyal Schlözer híres „Allgemeine Nordische Geschichte" (1771) című műve ébresztette fel a magyar tudósban. Erre 50

51

52

53

60

V. MOLNÁR LÁSZLÓ: AZ O R O S Z KULTÚRA M A G Y A R SAJTÓVISSZHANGJA...

utal a jeles német történésztől átvett idézet is: „Hat die Ungarische Sprache sogar mit ihren entferntesten Schwestern gleichwohl eine so sichtbare Áhnlichkeit, so ist zu vermuthen, dass sie mit ihren náheren Schwestern am Ural und an der Wolga noch náher übereinkomme: möchte nur einst das Glück einen Sajnovics auch in diese Gegenden führen. A cikk írójának óhaja azonban nem valósult meg, mert - mint írta - nem talált olyan útitársra, aki kiváló jellembeli, fizikai és tudományos erényei következtében alkal mas lehetett volna a rendkívüli feladatra. Később, • 37 I. I. Lepjohin: Dnyevnije zapiszki putye1808-ban újabb tervet dolgozott ki a finnugor népek sesztvij po raznim provincijam Rosszijszkovo gofelkutatására, de ez a szándéka sem vált valóra. szudarsztva. T. 1-4. Szpb., 1771-1775. Molnár a H. Hase-féle német fordítást ismerte, amely 1774Sándor István munkáiban gyakran találkozunk ben Altenburgban került kiadásra. • 38 Ma a korabeli oroszországi tudomány olyan kiválóságai gyar Könyv-ház, ül. sz. (1783), 132-147. B 3 9 nak nevével, akiknek művei forrásul szolgáltak Molnár János: Név-egyeztetés. = Magyar Könyv ház, V. sz. (1793), 150. B 4 0 A nemesi szár nyelvrokonaink életére és a magyarok őstörténetére mazású, kolozsvári születésű Gyarmathy Sámuel a vonatkozóan. A legtöbbször Peter Simon Pallas bécsi egyetem orvosi karán tanult. Később Schlö könyveire hivatkozott, ezért valószínű, hogy az ő zer (aki már 1771-ben állást foglalt a magyarfinnugor nyelvrokonság mellett) hatására és sürge munkásságát ismerte a legjobban. Gyakori utaláso tésére írta meg - Sajnovics János elméletének kat találunk nála Schlözer műveire is, ám az iránta folytatójaként - „Affinitás linguae Hungaricae cum Linguis Finnicae originis Grammatice deérzett tisztelet nem akadályozta meg az önálló ítélet monstrata" (1779) című kitűnő könyvét, amelyben alkotásban és véleménynyilvánításban, sőt olykor azt hangsúlyozta, hogy a nyelvek rokonságának fő bizonyítékát nem a szavak, hanem a toldalékok, még tévedéseire is rámutatott. „Schlözer igen csalat kozik - írta a magyar polihisztor - , amikor azt állít ja, hogy a lapp még minden idegen szótól mentes, pedig nemcsak svéd vagy német, hanem orosz szavakban is bővelkedik. A jeles német tudós „Allgemeine Nordische Geschichte" című könyvét valószínűleg azért használta oly gyakran, mert ebben jelent meg először Fischer forrásértékű kéziratos szótárának manysi és hanti anyaga. A „Sokféle" című folyóirat szerkesztője jól ismerte a volt Linné-tanítvány, Johann Gottlieb Georgi (1729-1802), az akadémia ké ragok és képzők közös eredetében kell keresni. Az mia- és földrajzprofesszorának munkáit is, köztük a összevető hasonlítást kiterjesztette a többi finnugor „Beschreibung aller Nationen des Russischen Renyelvre is, helyesen ismerve fel, hogy ezek közül ichs" (Leipzig, 1783) című könyvet, amelyre cikkei a magyarhoz a manysi és a hanti nyelv áll a leg közelebb. Azt is kimutatta, hogy a török-magyar ben többször is hivatkozott. A z oroszországi tudó szóegyezések a hosszas történelmi érintkezésből sok közül Sándor Istvánnál még gyakran találunk származó utólagos átvételek és nem az állítólagos nyelvrokonság bizonyítékai. Gyarmathi munkássá utalásokat a neves Szibéria-kutató, Johann Georg gának a jelentőségéről: Bárczi Géza: A magyar Gmelin (1709-1779) professzor, valamint unoka nyelvtörténeti kutatások történetének vázlata. = Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv története. öccse, a Kaukázus, a Kaszpi-tenger és Perzsia egyes Bp„ 1967. 581-592. • 41 Magyar Könyv-ház, vidékeit beutazó S. G. Gmelin (1745-1774) munkái XXI. sz. (1804), 78-103. • 42 Ugyanott, II. sz. ra, Lepjohin, Ricskov, Falk útleírásaira. (1783), 63-67. • 43 Bél Mátyás 1735-ben ké szített részletes tervezetet a magyarországi tudo A z említett munkákat Sándor István kritikával mányos akadémia létrehozására. Bessenyei olvasta és használta, s ezek állításaival, adataival György, a hazai felvilágosodás egyik legkiválóbb alakja, az 1778-ban megjelent „Magyarság" és az kapcsolatban több alkalommal a tévedésekre is rámu tatott. A már idézett tanulmányában, amelyben orosz országi utazásának tervét fejtette ki, találóan mutatott rá arra, hogy az addigi kutatók (például Pallas és más német, orosz, svéd, dán útle-írók) nem jegyezték le teljes pontos sággal a nyelvrokonaink között gyűjtött néprajzi és nyelvészeti anyagot. Egy későbbi cikkében pedig azt említette, hogy „Schlözer mások írásaiból merítette finnugor szó54

55

56

57

58

59

60

61

62

16


63

anyagát," ezért rendkívül fontosnak tartotta, hogy magyar tudós keresse fel nyelvroko nainkat. Ricskov azon állítását, hogy „hajdan szlávul beszéltek a magyarok, és csak mostani hazájukban váltottak nyelvet", szintén visszautasította a magyar polihisztor, és a „nyelvcsere" gondolatával szemben az alábbi érvet szegezte: „a nyelv változik, fejlődik, de egész nép senki kedvéért sem vesz fel idegen, más nyelvet." Ebben a megállapításá ban benne van az osztrák uralkodóház beolvasztó, elnémetesítő politikájának elítélése is. A győri folyóiratkiadó és szerkesztő helytálló 1779-ben írott „Holmi" című röpiratban javasolta nyelvi fejtegetései - bármilyen furcsának tűnhet is ez az akadémia mihamarabbi felállítását. A 18. szá annak a szemében, aki kézbe veszi a „Sokféle" köte zad második felében rajtuk kívül még Kollár teit - a maga korában észrevehető hatást nem gyako Ádám, Hell Miksa és Révai Miklós készített ha sonló jellegű tervezeteket. • 44 Magyar roltak sem a nyelvtudomány művelőire, sem az isko Könyv-ház, II. sz. (1783), 69. • 45 Ugyanott, lázottabb nemesi és polgári olvasóközönségre. Saj IV. sz. 7-17. B 46 A társaság tevékenységének összefoglaló története. V. V. Oreskin: Volnoje nos, ezen írásoknak az őket megillető elismerésében ekonomicseszkoje obscsesztvo v Rosszii, 1765sem volt részük, mivel a magyar-finnugor nyelvro 1917. Moszkva, 1963. • 47 Magyar Könyv ház, U. sz. (1783), 12-13. B 4 8 Ugyanott, X. konságot tagadó tudósok elhallgatták", az átlagolvasó sz. (1798), 125-128. B 4 9 Ugyanott, XXI. sz. pedig nem volt elég művelt ahhoz, hogy igazi értékü (1804), 208. B 5 0 Ugyanott, V. sz. (1793), 27. ket észrevegye. E folyóirat kötetei azonban így is be • 51 Egyik legismertebb munkája: Sándor Ist ván: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához cses emlékei és számottevő dokumentumai a hazai küldött levelei. Győr, 1793. (Új kiadása: Bp., tudománytörténetnek és a korabeli európai tudo 1990. A lapkiadó és szerkesztő Sándor István kul túrtörténeti jelentőségéről: Kosáry Domokos i. m. mányos eredmények magyarországi ismeretének és fogadtatásának. A z 1790-es évek végének magyar nyelvű hírlapjai viszonylag sokat írtak Orosz országról, de a hírek túlnyomó többsége politikai és katonai vonatkozású volt. A hazai olvasók érdeklődésének középpontjában Habsburg József nádor és Alekszandra Pavlovna nagyhercegnő (I. Pál cár lánya) 1799. áprilisi eljegyzéséről és októberi esküvőjéről, F. F. Usakov admirális földközi-tengeri katonai sikereiről, valamint A . V . Szuvorov ha dainak magyarországi átvonulásáról és sorozatos itá 532., 533., 588., 659. • 52 Réthey-Prikkel Ma liai győzelmeiről beszámoló híradások álltak. Elvét rián: Sándor István nyelvtudománya. Bp., 1909. ve azonban ezekben az években is szerepelt egy-két (Nyelvészeti Füzetek 60. sz.) • 53 Sokféle, III. tudósítás az orosz tudományos és kulturális életről az sz. (1795), 108-127. • 54 Ugyanott, VU. sz. (1801), 57. B 5 5 Ugyanott, X. sz. (1808), 137ez idő tájt Bécsben megjelent „Magyar Kurír" lapja 138. • 56 Pallas művei közül Sándor István in, főként az úgynevezett „elegyes" (vegyes) hírek főként az alábbiakra hivatkozott: Sammlung histoíischen Nachrichten über Mongolischen Völkerközött. A magyar olvasónak ugyanúgy tudomására schaften. St.-Petersburg, 1776; Reise in die südlijutott Osten professzor „új aranycsinálási eljrása", chen Statthalterschaften des Russischen Reichs. Leipzig, 1801; Bemerkungen auf einer Reise in mint az is, hogy a cári cenzúra a Habsburgok jól be die südlichen Statthalterschaften des Russischen vált gyakorlatához és szabályzatához igazodik. De a Reichs in den Jahren 1793-1794 St.-Petersburg, „Magyar Kurír" beszámolt a kurlandi és liviandi ifjú 1794. E művekre való utalások: Sokféle, III. sz. (1795), 114., 203; X. sz. (1808), 143; VI. sz. ság képzése céljából Dorpatban (Tartuban) felállítan (1799), 185. B 5 7 Sokféle, VIII. sz. (1801), dó egyetem tervéről, továbbá arról a termé 142. B 5 8 Ugyanott, VIII. sz. (1801), 79-80; XI. sz. (1808), 39. B 5 9 J. G. Gmelin: Reise szettudományos közleményről is, amelyet Pallas ál lamtanácsos jelentetett meg az Azovi-tengerben ke letkezett új szigetről. Amikor 1800-ban I. Pál (1796-1801) cár váratlanul felmondta a szövetséget a bécsi udvarral, rövid időre háttérbe szorultak a magyar sajtóban az oroszországi vonat kozású hírek. A z új uralkodó, I. Sándor 1801. márciusi trónra lépése, a Napóleon-ellenes 64

65

66

67

68

6y

62


újabb katonai koalíció létrejötte után azonban ismét gyakrabban számoltak be az orosz országi eseményekről - főként a kibontakozó reformokról - a hazai hírlapok. A bécsi „Magyar Kurír" és a „Magyar Hírmondó" (1792-1803) rendszeresen tájékoztattak az orosz iskolaügyet, a közművelődést és a tudományos életet érintő reformok híreiről, amelyeknek mozaikkockáiból hatékony és nagyarányú kulturális fejlődés képe bontako zott ki a néhány ezerre tehető művelt olvasói réteg előtt. A fenti hírek arról tanúskodnak, hogy - mint durch Sibirien von dem Jahre 1733 bis 1743 című a „Magyar Kurír" tatlálóan megfogalmazta - „az négykötetes művére vonatkozó hivatkozások: Sok Orosz Birodalom Góliát-lépésekkel siet azon nagy féle, III. sz. (1795), 110., 118; VI. sz. (1799), 1719; X. sz. (1808), 135. • 60 S. G. Gmelin: sághoz, melyet a néhai I. Péter cár és II. Katalin cár Untersuchungen der drei Naturreichen. St.-Peters nő eleibe rajzoltak." A „Magyar Hírmondó" pedig burg, 1770-1784 című könyvére való utalás: Sok egy helyütt így összegezte 1802-ben az oroszországi féle, III. sz. (1795), 110. M61 Sokféle, III. sz. (1795), 111-112. B 6 2 Ugyanott, VHI. sz. változások tanulságait: „Nyilvánvaló, hogy Muszka (1795), 115. B 6 3 Ugyanott, VIII. sz. (1801), ország a nemrégen kezdődött századdal annyira 73. B 6 4 Ugyanott, VITI. sz. (1801), 139-140. • 65 Szuvorov Eszak-Itáliába vonuló hadseregé ment, hogy szomszédjai figyelmességét méltán meg nek egyik hadteste, azaz körülbelül 11 ezer főnyi érdemli, s a dolgok mostani folyásán gondolkodó el katonaság haladt át Magyarország területén 1799mének elég okot szolgáltathat az arról való meggyő ben, Rebinder vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Az orosz csapatok öt hadoszlopban a Lembergződésre, hogy egynéhány esztendők sokkal többet te Dukla-hágó-Kassa-Miskolc-Eger-Hatvan útvona hetnek valamely nemzet boldogságára, mint másszor lon május 26-án érkeztek Pest-Budára, ahonnan Fehérvár-Sümeg-Nagykanizsa-Laibach (Ljublja több századok." Ezt követően vizsgáljuk meg köze lebbről, hogy e kétségtelenül jelentős kulturális vál tozások mely vonatkozásairól szerzett tudomást a 19. század eleji magyar újságolvasó. A korabeli hírlapokat tanulmányozva azonnal szembetűnik, hogy a sajtóhírek zö me az oroszországi közoktatási reformmal kapcsolatos. A „Magyar Kurír" és a „Magyar Hírmondó" rendszeresen közölt információkat a pétervári iskolaügyi reformbizottság munkájáról, az elkészült és jóváhagyott tervezetről, végrehajtásának körülményeiről, valamint az eredményeiről beszámoló miniszteri je na)-Verona irányában vonultak tovább. A Magyar lentésről. 1804-ben érdekes cikk jelent meg az Kurír 1799. június 3-i száma így számolt be az orosz mezőgazdasági szakoktatás helyzetéről és And- eseményekről: „Az orosz seregek egymás utáni csapatokban nagy figyelmességet érdemlő körrej Szamborszkij (1732-1815) Carszkoje Szelo-i kez nyülállással [azaz hatalmas tömegtől körülvéve] deményezéséről. Ezzel kapcsolatban olvashatjuk: érkeztek be városunkba [Pestre és Budára], mely „Ennek az oskolának felállítására egy Szamborszkij azon aranyidőkre emlékezteti az embereket, mely ben régi őseink ez előtt mintegy 900 esztendővel nevű görögkeleti pap szolgáltatott alkalmatosságot, napkeletről ide, Pannóniába és Dáciába jöttek... aki ... sokáig lévén Londonban, nagy szorgalmatossá Az ideérkezett orosz sereg... mind a mai napig egészségét és erejét annyira megtartotta, hogy ha got fordított az angliai mezei gazdaság megtanulásá gondos szemekkel valaki őket végignézi, bámulás ra, s mivel a természeti tudományt és históriát is na nélkül nem szemlélheti. De bezzeg nagy becsü gyon kedvelte, annál inkább boldogult amannak ta lettel is fogadta ezen két város őket, mivel még érkezésük előtt közel 1000 akó [53 ezer liter - ki nulásában és tanításában. 0 a néhai Alekszandra emelés: V. M . L.] bort szedett egybe, melyet a la Pavlovna nagyhercegnővel Magyarországra küldet kosság pénz és jutalom nélkül, csupán jó indula tuktól ösztönözve hordott össze." A hírlap ezt kövén nagyon alászállott azon közhasznú institutum (intézmény)." A magyar nyelvű hírlapok beszámoltak Rosztopcsin gróf voronovói intézetéről™ is, továbbá a moszkvai kereskedők társaságának arról a tervéről, hogy a manufaktúra- és bányatulajdonos Gyemidov által 1772-ben Moszkvában alapított és 1779-ben Pétervárra áthelyezett intézethez hasonló kereskedelmi iskolát kívánnak felállítani negyven tandíjfi70

71

72

73

74

75

76

77

78

16Q


80

zető és ugyanannyi tandíjmentes tanuló részére. Rövid cikk jelent meg a köz egészségügyi helyzetét javítani szándékozó cári rendeletről, amely újból megengedte, hogy orosz diákok külföldön is járhassanak orvosi egyetemre. 1805-ben a „Magyar Kurír" ismertette az orosz orvostudomány várható megreformálásának tervét, amelyet az új Orvosi Akadémia (Medica Academia) felállítására alapoztak, s erre a munkára az uralkodó a bécsi P. Franck professzort kérte fel. Egy másik hír három új állatorvosi akadémia létrehozásáról és a sebészetet tanuló ifjak vetően így folytatta tudósítását: „Ma reggel men Bécsbe, illetve Berlinbe történő kiküldéséről számolt tek el az orosz vitézek tőlünk teljes megelégedés be. Olvashatunk az 1757-ben I. I. Suvalöv gróf ja sel... A mi nagyjaink [azaz előkelőink], közép és alsó rendjeink a felebaráti szeretettel pontosan vaslatára és I. Erzsébet támogatásával felállított megegyező szívességgel viseltettek irántuk." Az Szépművészeti Akadémia (Akagyemija hudozsesztv) orosz csapatok magyarországi átvonulásáról rész évi jövedelmének hatvanezer rubelről 140 ezerre va letesebben: Darvas István: Szuvorov hadai Ma gyarországon 1799-ben. = Századok, 1949. 1-4. ló felemeléséről, majd az 1802. december 23-án sz. 282-291; Vajda Pál. Szuvorov csapatai Ma Sztroganov gróf elnökletével megtartott közgyűlésről gyarországon. Bp., 1950. 3-11. • 66 Magyar Kurír, 1799. június 28. (I. félév, 798.) • 67 is, ahol jutalmakat osztottak ki, továbbá I. Sándor Ugyanott, 1799. július 12. (II. félév, 59-60.) • azon elhatározásáról, hogy ezentúl minden évben 10 68 Ugyanott, 1799. november 21. (U. félév, ezer rubel összeggel jutalmazza a legtehetségesebb 672.) • 69 Ugyanott, 1800. május 23. (I. félév, 634-635.) • 70 A Magyar Kurír összefoglaló festőket és szobrászokat. történetéről: A magyar sajtó története. I. kötet, 91Részletesen beszámoltak a magyar újságok I. 100., 140-143., 151-154; Dezsényi Béla: A Ma gyar Kurír és a cenzúra, 1787-1793. = Magyar Sándor felsőoktatási reformjairól is, így többek kö zött a dorpati (tartui) egyetem felállításának tervé ről, javadalmairól és az építkezés előrehaladásáról, az egyetemi önkormányzat (auto nómia) kihirdetéséről, könyvtára felállítására és évi gyarapítására rendelt összegről, profeszorainak „udvari tanácsos" címmel való felruházásáról, a hallgatók és tanárok formaruhájáról, továbbá az intézmény oktatási nyelvéről. Több cikk látott napvilágot a Pétervári Tudományos Akadémia mellett működő főiskola létesítéséről, valamint új egyetemek (köztük a kazanyi) szervezésének tervéről Könyvszemle, 1967. 12-39. • 71 A bécsi is. Ezek a hírek a „Szankt-Petyerburgszkije Vedo„Magyar Hírmondó" sajtótörténeti jelentőségéről: mosztyi" és a különböző németországi „tudós leve Kókay György:" A bécsi „Magyar Hírmondó", 1789-1803. = Országos Széchenyi Könyvtár Év lek" (Intelligenzblatt) tudósításaiból kerültek át a ma könyve, 1957. 164-190; A magyar sajtó története. gyar lapokba, így például az a hír is, hogy a harkovi 1. kötet, 124-136. B 7 2 Magyar Kurír, 1804. egyetem felavatásáról és a moszkvai egyetem pro január 13. (I. félév, 62.) • 73 Magyar Hírmon dó, 1802. május 14. (I. félév, 679.) B 7 4 Ma fesszorainak magas kitüntetéseiről számolt be. Eb gyar Kurír, 1803. április 1. (I. félév, 414^16.) ből a cikkből arról is értesülhetünk, hogy a magyar • 75 Ugyanott, 1803. május 6. (I. félév, 573.); 1803. december 9. (II. félév, 735.); 1804. január származású moszkvai orvosprofesszort, Keresztúry 28. (I. félév, 267.) • 76 Ugyanott, 1805. május Ferencet - kiváló szakmai munkája elismeréseként 3. (I. félév, 566-568.) B 7 7 A. A. Szamborsz briliánsgyűrűvel jutalmazták. kij a kijevi akadémia befejezése után, 1765-ben mint az orosz követség lelkésze került Londonba, Gyakran szerepeltek a magyar újságokban ahol 16 évi tartózkodása alatt elmélyülten tanul olyan hírek, amelyek neves külföldi tudósok oroszor mányozta az angol mezőgazdaság helyzetét és szakirodalmát. Hazatértét követően előbb Alekszági meghívásáról, illetve oda érkezéséről tudósítot tak. A külföldről meghívott tanárok között néhány magyarországi származású (magyar vagy szláv nemzetiségű) is előfordult, köztük Balugyánszky Mihály (a pétervári egyetem jogászprofesszora, rektora, I. Miklós cár nevelője, később a 15 kötetes „Orosz Birodalom Törvénygyűjteményének" összeállítója), Sztojkovic Atanáz (1773-1832); Göttingenben tanult szerémségi szerb, az első szerb nyelvű 81

82

83

84

85

86

87

88

89

90

91

92

93

94

95

96

64


fizikatankönyv szerzője), Lódy Péter (1764-1829; előbb Nagyváradon, majd - Fessler Ignác Auréllal és Martinovics Ignáccal egyidőben - Lembergben, ezt követően Pétervárott jogászprofesszor) és Kukolnyik Vaszil (1765-1821); a római jog és a fizika pro fesszora lett Pétervárott) Oroszországba történt meghívásukról így számolt be a „Magyar Kurír" 1804. március 9-én: „Balugyánszky Mihály a múlt ősszel Petersburgba utazott s a neki szánt professzori hivatal ott már el is kezdette. Rajta kívül ismét három magyar tudóst hívatnak az Orosz Birodalomba professzorság szandr Pavlovics nagyherceg egyik nevelője, majd ra, Sztojkovics Athanasiust a harkovi császári univer1797-ben a Szabad Gazdasági Társaság (Volnqje sitásba; Lódy Pétert, Ung vármegyei születésű, a lo ekonomicseszkoje obscsesztvo) tagjává és a Carszgika és morális philosophiának [azaz a morálfilozófi koje Szeloban alapított mezőgazdasági iskola igaz gatójává választották. A következő esztendőben lá ának] a lembergi cs. kir. universitásban volt profesztott napvilágot „Polozsenyije praktyicseszkoj skoli szorát Petersburgba, és Kukolnik Basiliust, aki beregi zemlegyelija i szelszkovo hozjajsztva" (Szpb., 1798) című műve, amely a korszerű agrotechnikai születésű, hasonlóképpen oda, a természettudomány eljárások hasznosságát hirdette. 1799-ben Alektanítására. Mind a hárman engedelmet nyervén az szandra Pavlovna nagyhercegnő gyóntatópapjaként került Magyarországra, ahol öt évet töltött és sze oda való menetelre, Petersburg felé már útban van mélyes ismeretségbe került a szarvasi mezőgazda nak." sági mintaiskola létrehozójával, Tessedik Sámuel Több magyar nyelvű cikk látott napvilágot a lel. Oroszországba való visszatérése után Szamborszkij hasonló mintagazdaságot hozott létre a Pétervári Tudományos Akadémián végzett munkáról, harkovi kormányzóságban levő Sztratimirovkán. a bőkezűen támogatott intézmény évi dotációjának Eletéről és tevékenységéről részletesebben: N. Sztyelleckij: Protoijerej A. A. Szamborszkij. K i felemeléséről, természettudományi gyűjteményének gyarapításáról, a nagyhírű tudóstársaság részére fo lyósított birtok- és pénzadományokról. Beszámolt a magyar sajtó az Akadémia szerte ágazó külföldi kapcsolatairól, így arról is, hogy a párizsi Nemzeti Intézet (Institut Natio nal) a két intézmény addigi levelezésének összegyűjtését javasolta, a holland tudósok pedig értékes könyvajándékot juttattak el Pétervárra. A „Magyar Kurír" 1804. szep tember 4-én cikket közölt arról a pályázatról, mely szerint: „A Petersburgi Császári Tu dományos Akadémia nemrégiben 500 rubelt tett fel jev, 1896; Váradi-Sternberg János: Kijevi diákok annak jutalmul, aki orosz versekben valamely szép Magyarországon a XVIII. században. = Utak és ta tragédiát avagy szomorú játékot fogna kiadni. A tár lálkozások. (Tanulmányok az orosz-ukrán-magyar gyat [azaz a témát] a szerzőnek szabad tetszésére kapcsolatok történetéből.) Uzsgorod, 1971. 53-56; Hankó Ildikó-Kiszely István: a nádori kripta. bízta ugyan ez a tudós Akadémia, mindazonáltal igen Szekszárd, Babits Kiadó, 1990. 43^14. B 7 8 kedvesen fogja azt venni, ha azon birodalom históri Magyar Kurír, 1804. augusztus 7. (II. félév, 172— 174.) B 7 9 Ugyanott, 1804. augusztus 7. (II. ájából választja azt... Ezt az 500 rubelt valamely is félév, 174.) B 8 0 Ugyanott, 1805. február 1. (I. meretlen személy küldötte ezen Akadémia részé félév, 155.) B 8 1 Magyar Hírmondó, 1802. áp rilis 6. (I. félév, 495-496.) B 82 Magyar Kurír, re." 1805. november 15. (II. félév, 615.) B 83 Kevesebb hírt közöltek a magyar újságok az Ugyanott, 1803. október 16. (II. félév, 465-467.) 1783-ban alapított, 1796-ig Jelena Romanovna DasB 84 Ugyanott, 1803. január 18. (I. félév, 78.) B 8 5 Ugyanott, 1803. február 8. (I. félév 172kova hercegnő elnöksége alatt működő Orosz Akadé 173); Magyar Hírmondó, 1803. február 4. (I. fél miáról, amely főként az irodalom és nyelvtudomány év, 159-160.) B 8 6 Magyar Hírmondó, 1802. február 5. (I. félév, 187-188.) B 87 Magyar ápolását tekintette fő feladatának. A Magyar Hírmon dó 1802-ben arról tájékoztatta olvasóit, hogy megje lent P. I. és D. M . Szokolov „Orosz nyelvtan" (Rosszijszkaja grammatyika) című mun kája, és az alkotók államtanácsosi rangra emelték. A „Magyar Hírmondó" a 19. század első éveiben több alkalommal is beszámolt a gazdasági ismeretek terjesztésében élenjáró Szabad Gazdasági Társaság tevékenységéről, 97

98

99

100

101

102

103

104

105

169


106

így például az 1803-ra kitűzött pályázat kérdéseiről és díjairól, az 1804. évi közgyű lésről, a beérkezett munkákról, valamint a bel- és külföldi nyertesek névsoráról. Jó néhány cikk tájékoztatott az irodalom- és művészetpártoló I. Sándor bőkezű adományai ról, az orosz és külföldi tudósoknak nyújtott jutalmakról. A „Magyar Kurír" 1804-ben arról tudósított, hogy az uralkodó A . F. Szevasztjanov (1771-1824) természettudósnak briliánsgyűrűt adományozott, mert lefordította orosz nyelvre Linné „Systema naturae" című művének első kötetét. Ugyancsak ez a lap Kurír, 1803. december 6. (II. félév, 718.) • 88 számolt be meg nem erősített hír gyanánt arról, hogy Ugyanott, 1805. január 8. (I. félév, 46.) • 89 a cár szolgálatába fogadta Julian Niemcewicz (1757— Ugyanott, 1803. február 8. (I. félév, 176.) • 90 Ugyanott, 1804. július 27. (II. félév, 79-80.) • 1841) lengyel költőt és politikust, a Tadeusz Kosci 91 Ugyanott, 1804. október 16. (II. félév, 484.) uszko vezette felkelés részvevőjét, „aki pennája és • 92 Magyar Hírmondó, 1802. április 16. (I. fél nevezetes poétái írásai által is ismeretessé tette ma év, 543-544.) B 9 3 Ugyanott, 1803. január 28. (I. félév, 126-127.); Magyar Kurír, 1803. január gát... s most hazatért Amerikából Galíciába." A 28. (I. félév, 124-125. • 94 Magyar Kurír, „Magyar Hírmondóban" jelent meg cikk arról, hogy 1805. április 5. (I. félév, 437-438. • 95 Ugyanott, 1803. április 1. (I. félév, 416.); 1804. „Sándor cár nem csak becsben tartja a tudo január 31. (I. félév, 139.); 1804. március 9. (I. fél mányokat, hanem elő is mozdítja azokat a tudósok év, 313.); 1804. március 23. (I. félév, 367-369.); hathatós pártfogása által", amit jól bizonyít az a tény 1804. május 22. (I. félév, 639.); 1804. június 22. (I. félév, 780.); 1804. október 12. (II. félév, 455is, hogy a lőcsei születésű, Göttingenben Schlözernél 456.); Magyar Hírmondó, 1802. február 23. (I. fél tanult, később Bécsben alkotó evangélikus történész, év, 280.) • 96 Balugyánszky pályafutásáról részletesen: Tardy Lajos: Balugyánszky Mihály. Engel János Keresztény (németesen: Johann Christi an Engel; 1770-1814) az uralkodótól briliánsgyűrűt kapott - Kurakin miniszter francia nyelvű levele kíséretében - „Geschichte des Ungarischen Reichs und seiner Nebenlánder" (Halle, 1801) című munkájáért, amelyet a Pétervá ri Tudományos Akadémiának ajánlott, s művéből egy-egy példányt az uralkodónak és miniszterének is megküldött. A z orosz arisztokrácia mecénási tevékenységéről, nemes gesztusairól is találunk híreket a magyar lapokban. így például arról, hogy Bp., 1954; J. M . Koszacsevszkaja: Mihail AndreA . K. Razumovszkij gróf (1748-1822) - aki 1810jevics Balugjanszkij i Petyerburgszkij unyiverszi1816 között, közoktatásügyi miniszter volt - gazdag tyet pervoj csetvertyi XIX veka. Leningrád, 1971. • 97 V. M . Zverev: Pjotr Dmitrijevics Logyij. = könyvtárat, természetrajzi gyűjteményt és 100 ezer Bjulletyen sztugyencseszkovonaucsnovo obsrubelét ajándékozta a moszkvai tankerületnek, P. csesztva LGU. Vipuszk 2, 1959. 28-42. • 98 Gyemidov pedig felbecsülhetetlen értékű gyűjtemé Magyar Kurír, 1804. március 9. (I. félév, 302.) • 99 Magyar Hírmondó, 1803. január 4. (I. fél nyével és ugyancsak 100-100 ezer rubellel gazdagí év, 16.) B 1 0 0 Ugyanott, 1802. március 16. (I. totta szülővárosa egyetemét, valamint a jaroszlavli félév, 381.) • 101 Magyar Kurír, 1803. szep tember 16. (II. félév, 358.) H 1 0 2 Magyar Hír gimnáziumot. mondó, 1802. október 5. (II. félév, 455.) • 103 I. Sándor reformjai, tudomány- és művé Magyar Kurír, 1803. augusztus 9. (II. félév, 185.) szetpártoló tevékenysége mellett a liberális sajtósza • 104 Ugyanott, 1804. szeptember 4. (II. félév, 194.) B 1 0 5 Magyar Hírmondó, 1802. május badságra vonatkozó intézkedések híre sem kerülte el 14. (I. félév, 679-680.) H 1 0 6 Ugyanott, 1803. a magyar szerkesztők és újságolvasók figyelmét. Ez március 8. (I. félév, 293-294.) B 1 0 7 Ugyan ott, 1805. február 8. (I. félév, 190-192.) • 108 zel kapcsolatban olvashatjuk a „Magyar Kurír" 1804ben közölt cikkében: „Sándor a magát illendő hatá rok között a nyomtatásbéli szabadságnak pártját fogja, szembetűnőleg gyarapítja az orosz nemzet tudományos állapotját. Különböző városokban kezdettek mostanság orosz nyelven olyan új folyóiratok kiadatni, amelyek által sokféle közhasznú tárgyak tétetnek 107

108

1(,y

110

111

112

66

V. MOLNÁR LÁSZLÓ: AZ O R O S Z KULTÚRA M A G Y A R SAJTÓVISSZHANGJA...

közönségessé (azaz ismertté), amilyenek a mesterségek, szántás-vetés, hazafiúi jótételek és effélék." A Martinovics Ignác vezette 1794-1795-ös jakobinus mozgalom felszámolása és megtorlás aután az osztrák hatóságok következetesen megakadályozták új magyar nyel vű hírlapok indítását, sőt a meglevők számát is csökkenteni igyekeztek. Rendkívül szi gorú intézkedések léptek életbe a cenzúra területén, amelyek erősen megszűrték a kül földi és hazai tudósításokat egyaránt. A hírlapok szerepét ezt követően az irodalmi és tudományos foMagyar Kurír, 1804. május 22. (i. félév, 636.) • 113

114

,

.

•

, ,

lyoiratok vettek at, s a nemzeti nyelv es irodalom ápolásáért küzdő írók, költők (Kazinczy Ferenc, Bessenyéi György, Csokonai Vitéz Mihály, Batsányi Já-

109 Ugyanott, 1803. március 1. (I. félév, 261.) -

1

1

^

0

a g y a r

H í r m o n d ó

1 8 0 2

félév, 282-284.) • 111

fcbruai

.

2 6

(1

Magyar Kurír, 1804.

november 20. (ii. félév, 643.) • 112 ugyanott, 1803. június 10. (I. félév, 734-735.) • 113 nos es mások) mozgalma ezekben jutott nyilvánosugyanott, i804. július 10. (ii. félév, 44.) • 114 Sághoz. Megbíráltak és bírálók. A cenzúrahivatal aktáiból, Ezen folyóiratok közül Kultsár István „Hazai " - °g " '; J ™ ; " te, jegyzetelte es fordította: Malyuszne Császár Tudósítások" című kiadványa 1806-tól látott napviláEdit. Budapest, 1985. n-27. • 115 Mayer Ri gót, S eleinte CSak belföldi híreket közölhetett, majd t a : "dósítások Oroszországról Kultsár István , . . ... • -«.T ^ 11 T T • „Hasznos Mulatságok"-jában. = Irodalmak barátsá1808-tol kezdve külföldieket is. Nevet ekkor „Hazai g a _ _ n kapcsolatok ,

,

,\

,

.

., ,

1 7 8 0

1 8 6 7

V a l

a

a

a

t ó a l a

d e z t e

b e v e z e t

J

T

A

s Külföldi Tudósításokra" változtatták, és az „Orosz Birodalom" címszó alatt nagy ritkán a tudományos a

j

J

m a g y a r

o r o s z

é s

m a g y a r

u k r á

történetéhez. Bp., 1977. 38-48. • 116 ar

f ,

S£yto

tö

*

énete

- ) ^

3 3 8

5 4

"l -

A m

ma-

V7

Tanulmányunkban az 1815-os esztendőt, a napole-

élet néhány jelentősebb eseményéről is beszámolt. m háborúk lezárását követő, Szem Szövetség 1817-től látott napvilágot e folyóirat „Hasznos M u latságok" címet viselő, vegyes tartalmú melléklete, amelyben ismét gyakrabban jelentek meg hosszabb-rövidebb közlemények az orosz irodalomról. Ezek bemutatása azonban már meghaladja témánk időhatárait, ezért nem áll módunkban ismertetésük. Ugyanígy kénytelenek vagyunk eltekinteni az ugyancsak 1817-ben indított és 1832-ig (előbb Toldy Ferenc, majd Vörösmarty Mihály szerkesztésében) havonta rendszeresen megjelenő „Tu dományos Gyűjtemény" orosz vonatkozású hír anyagának bemutatásától Í S . rendszerének létrejöttét tekintjük a záróévnek, AZ 1780-1815 közötti OrOSZ kulturális élet ^ e l y új politikai konstelládót eredményezett, s 0

115

116

1 1 7

hosszú időre megszabta az európai nemzetközi

egyes teljesítményeiről beszámoló, általunk ismertekapcsolatok és a kulturális érintkezések alakulását, tett mintegy 120 magyar nyelvű újságcikk azt bizo nyítja, hogy a hazai hírlapokban évi átlagban 3-4 bennünket érdeklő közlemény jelent meg. Mindez azt jelzi, hogy a nagyvilág dolgai iránt érdeklődő újságolvasó elenyészően keveset tudott meg a korabeli orosz nemzeti kultúra kimagasló alkotásairól. Sajnos, a két szomszédos nép kölcsönösen kevés információval rendelkezett egymásról, ami főként a viszonylag csekély számú érintkezésből, a korabeli tájékoztatási eszközök hiányából, a hatalmas, az adott korban nehezen leküzdhető távolságból, a rossz útviszonyokból és számos más tényezőből fakadt. Ez utóbbiak közé tartozik az a félelem és szorongás, amelyet a magyar nemesség az „Északi Kolosszussal" szemben érzett, valamint az az aggodalma, nehogy Magyarország a lengyelek sorsára jusson. Ez az aggály azonban alaptalan volt, mivel a Habsburgok és a Romanovok a fenti időszakban többnyire szö vetségesi viszonyban álltak és nyílt konfrontációra nem került sor közöttük. Sőt, a Ma gyarország területén élő szláv népek (különösen a szerbek) mind nagyobb szimpátiával és várakozással tekintettek Oroszországra, amelyben a pánszláv törekvések legfőbb tá maszát látták. 16

SZENTKIRÁLYI ATTILA

Az utolsó évszázad Kis töredékek a huszadik századról

Az amfiteátrum előtt vette az utolsó kanyart a busz, mellyel Polába érkeztünk. Az előtt a római körszínház előtt, melyet mint látványosságot Széchenyi olyannyira kevesellt. A mai szemnek, s főként ha a földig lerombolt Magyarországról érkezik, még ez a kétezer éves körszínház, egykoron emberi mészárszék is több mint érdekes. Zárás előtt néhány perccel még foglalkoztak velünk az utazási irodában, és a vá roshoz legközelebb eső kempinget választottuk. Jól választottunk. Akár gyalog is, ha szántunk rá másfél órát, visszajárhattunk a városközpontba. Útközben pedig templomok, temetők, paloták a századelőről, termőre forduló fügefák... A negyedik nap végén, amikor a kopasz hegy árnyékot vetett a sátortáborra, és egyébként is meguntuk már a hétágú napsütést, ketten valami izgalmasabbra szántuk el magunkat. A kempinget körbekerítő embernyi magas szögesdrótot végigjárva, már utunk legvégén, a parton szerteszórt sziklákhoz közel egy jókora vágott rést találtunk. Átfértünk rajta, alig kellett lehajolni. Nemsokára szembe találtuk magunkat néhány fiatallal, akik kifelé igyekeztek. Jól esően vettük tudomásul, hogy más is birtokba veszi a hegy mögötti partot. Előttünk, a száz méteres dombok tetején, a sűrű szövedékű bokrok közül őrtor nyok és más katonai létesítmények teteje, tetőzete bólogatott felénk. Percekre megbújtunk a kövek mögött, figyelve az esetleges mozgást, emberek jelenlétét. De odafönn mozdulat lan volt minden. Tito állama szilárdnak és öröknek tűnt - nyugatról s keletről nézve egyaránt. Még a kártyán nyert holmit sem őrizték különösképpen. Sötétedésig már csak két-három órát szentelhettünk a további felfedezésekre. Ös vény kúszott fel az emelkedő kőfalon, legalább fél órát gyalogoltunk bal oldalunkon a tenger hullámaival. Egyre fentebbről figyeltük a magányos vizet. Közben fordult a part, nyugat felé, végül belenéztünk a napba, mely még méterekkel volt a horizontvonal fölött. Hosszú másodpercekig nem szóltunk egymáshoz, a látvány annyira lenyűgöző és félelmetes volt. Egy mesterséges szakadék egyik oldalán álltunk meg, néhány lépésnyire a mélységtől. Hat-nyolc emelet magasságú, vágott sziklafalak indultak a mélybe, hogy odalent egy kosárlabdapálya nagyságú öblöt őrizzenek. Óvatosan körüljártuk a szabá lyos U-alakú falakat, végül egy eső által tisztára mosott sziklára lehasalva belebámul-

BJ68

SZENTKIRÁLYI ATTILA: A Z U T O L S Ó É V S Z Á Z A D

tunk a mélybe, mely sötét volt és szokatlanul hideg. Lent a víz moccanatlan volt és éle sen tükrözte a szemközti fal tetején zölden-sárgán fénylő lombot, ágat. A lenti öböl kijá rata a tenger felé hosszirányban kétszer megtört, de a tengerből kiemelkedő kisebb ház nagyságú sziklák is kellőképpen rejtették e mesterséges kikötőt. Mert a mélyben, a barnás szürkületben is kirajzolódott a vízszint fölött fél méter rel húzódó padka, járda, amit a függőleges falakra építettek, vaskorlátokkal. És ami csak hosszas szemlélődés után tűnt fel, alig sejthetően: az öböl a víz alatt, az U-alakú poháralak fenekét áttörve folytatódott, a víz színe barnáskékből egyedül ott vált hollófe ketére... Másképpen mozgott ott a víz, apró körök, hullámok nem indultak kifelé, egy mással sem interferáltak. Ott a felszín tükörsima volt, mintha valahol a mélyben minden energia, a víztömeg lüktetése elveszne, elvezetődne. Széles barlangszáj nyelte a vizet a felszíntől néhány centiméterre. Először a hideget untuk meg. Átjárta az arcunkat, majd a testünket is, és ez fáj dalmas volt négy nap melege után. Már a kő is hűvösebb volt, mint mikor ráfeküdtünk. Menjünk-e tovább? Hát persze, de csak holnap - beszéltük meg szinte szavak nél kül. Reménykedve, ha másnap több időnk lesz, a túloldalról valahogy lejutunk, valahogy megközelíthetjük a sziklafalak közé ékelt dokkot. * Európa hosszú békére készül, majd belerohan története legvéresebb évszázadába. Polgári értékű korra készül, és érték-ellenes tömegeket fog kinevelni. Vallás nélküli világot ter vez, melybe azonban torz és agresszív isteneket rajzol. Önfejlődő demokráciát ígér, mi közben élnek, sőt tevékenykednek már diktátorai, akik el fogják pusztítani az egyenlősé get, a humanitást, az Emberfiát. Tudósai belehatolnak az anyagba és a század felénél Napba olvasztanak két várost. Művészei a valóság pontosabb képét sürgetik, egyfajta szeletelő realizmust - a röntgengép pontosságát - , miközben gondolataikból, képeikről eltűnik majd a világ való di színe, illata, érintése. Raffaello arcai - borral zengő kancsó. Kandinszkij struktúrája - üres kőkorsó szétszórt cserepei.

* Európa békére készül, noha a félmúlt gyökerei más, rosszérzetű nedveket szállítanak az utolsó évszázad még gyenge törzséhez. Már az első polgári ütközetek, Londonban, Pá rizsban megmutatták, hogy a föld-értékű társadalommal való leszámolás gyakran átcsap egyes társadalmi csoportok elleni megsemmisítő műveletekbe. Bár ez az eljárás nem tel jesen idegen az ember történetében, a méretek a maguk módján lenyűgözőek és sejtetik százmilliók e századi tragédiáját. E forradalmak közül is a francia az, mely legtöbbet árt polgári eszméinek: megal kotja az állandó fejlődés politikai modelljét, amit azután sikertelenül próbál kézben tarta ni. A modell önállósul és tovább él - korunkban mint a gazdaság, a pénzgazdálkodás

16@|

SZENTKIRÁLYI ATTILA: A Z U T O L S Ó ÉVSZÁZAD

politikai prioritásának és állandósult fejlődésigényének elve állandó versenyhelyzetben tartva és egy időben nem túl távoli szakadékhoz vezetve a fejlett polgári világrészt. És a francia forradalom az, amelyik elsőként zászlójára írja és zászlaján is tartja a csőcselék nevét, ennyiben megköszönve szolgálatait. Ez az, amit addig minden más tár sadalmi robbanás titkolt, átnevezett, átértékelt. A Lent lesz a Fent. A műveletlenség és hozzá nem értés állami szintre, csúcspozíciókba kerül. A városi szubkultúra beözönlik a Tuileriák kertjébe és nemsokára üvegpiramisokat fog építeni. Párizsi ismerősöm mondja a Grigny-városrészben, hatalmas alapterületű, feketék lakta lakótelepek aljában: ma már minden ötödik francia e századi bevándorló vagy le származott. Most érkeznek oda, hogy részt követeljenek maguknak a tulajdonból és a hatalomból. Nem a hozzáértés, a munkakvalitás, hanem a létszám és a kisebbség jogán. * A tizenkilencedik században polgári és feudális lendületek még egyszerre kavarogtak. És a felszínen a polgári kibontakozástól látszólag teljesen idegen hullám indul el: a nemzeti ügy. Kezdetben nem túl látványos, ám egyre lázasabb tevékenység ez, mely végül szö kőárral fenyeget - itt készülődik Európa ezredvégi térképe, mely egyben Európa halálát is jelenti.

Lenin utolsó - sokáig ismeretlen! - fényképe a tolószékben. Nem tudni, vajon abba őrült-e bele, amit szívós munkával elvégzett, vagy csak belenézett az utána tülekedők arcába. * A z egyik legfontosabb civil érték, mely a polgári korban elsőként, de talán végtelen időkre veszni látszik, az Élet értéke. Hajlamosak vagyunk a világméretű háborúkat kizá rólagosan felelőssé tenni, és persze a halál ilyen tömeges megjelenése - és megjeleníté se! híranyagban, műalkotásokban! - valóban ismeretlen volt addig az ember törté netében. A halál-eszkaláció, amely a világháborúk sajátja, egyazon időben a társadalmak teljes keresztmetszetén hatott, törött-rombolt. A z életérték elvesztése - amiről a mi Ady Endrénknél hitelesebben talán senki nem szólt - azonban nemcsak a mély halálélménynek tulajdonítható. Komoly szerepet kapott ebben a jobbágyparaszti családmodell és életmód múlt századvégi gyors önfelszámolódása az európai kontinens egészén. Ez a közösségi forma a család önálló körén belül tudta értelmezni az élet és halál folyamatát: egy alfától ómegáig tartó, váratlan megrázkódtatásoktól mentes élettervet rögzített, majd valósított meg a személyiségben. A z élet élménye jól belátható volt, bár sokat nem ígért. És a környezet halál esetei: rokonok, falusi kör, háziállatok - már előre elszámolt és elfogadott veszteségek lehettek.

||70

SZENTKIRÁLYI ATTILA: A Z U T O L S Ó É V S Z Á Z A D

És meg ne feledkezzünk a hír felgyorsulásáról. Ennek végpontja az elidegenített halál, a kábelen futó napi 300 haláleset. A halál már mint ellenpont tevékenykedik, az élet pedig elerodál e napi küzdel mekben. * Magyarországon történelmi jégkorszakok zajlottak. Kilométer magas jégpáncél jött a ta tárral, törökkel, némettel, muszkával, és ledöntötte várainkat, városainkat, vállalatainkat, kisöpörte értékeinket, földünket, festményeinket, ékszereinket, múltunkat és hőseinket, és csoda-e végül, hogy ledörzsölte az emberek arcát, lelkét is. Ezüstkor, bronzkor és a polgári kísérlet vége. Sokan már új középkort emleget nek. Felkentekhez illő próféciával vagy csendes sejtésekkel figyelik és láttatják az idő kerekének újra ugyanoda fordulását. A z új lovagi kor képébe azonban képtelenek beleil leszteni az ezredvég erkölcsi nihilizmusát, de legfőképpen azt, hogy az időkerék mintha még tovább, még lendületesebben visszafelé perdülne: a rabszolgatartás régi-új, huszon egyedik századi formája felé. Mely rögvest megvalósulni kész, mihelyt megrendül az állandósult fejlődésbe ve tett, ám termőre fordulni képtelen hit. Máskor korunk kétségtelen fordulópontján egy minőségileg új történelmi korszak kibontakozását látják, várják: az Újkor utáni kor eljöttét. Nevezni többféleképpen neve zik, leginkább posztmodern kornak, s ez máris sejteti elvárásaik filozófiai magvát. A posztmodern történelmi jövő leszámol - pontosabban nem számol - az emberrel mint történelmi tényezővel, helyébe az információt és annak összegzését, a manipulációs esz közt és lehetőséget helyezi. A z egyes ember ebben a világrendszerben egyetlen jelnek, egyetlen bitnek felel meg, amit tökéletesen el lehet fedni, ki lehet oltani más egyének és egy posztmodern sajtódiktatúrában: akár nem létező egyének - jelzéseivel, jelértéké vel. Amit kitalálunk, az van, életre kel, mozog, önálló utat jár be a társadalomban - ez a már valóban létező posztmodern újságírás, de a posztmodern által átitatott művészeti ágak, az irodalom és festészet alaphelyzete. De ha belegondolunk, ez a mai és a várható demokráciák egyik tulajdonsága, vezérlő elve is. Léteznek persze más előrejelzések is. A huszadik század csődjét számos össze omlás-filozófia követte és követi, az új középkor-elképzelés csak egy a sok közül. Más féle, az eddigiekkel merőben ellentétes sejtések határozottan tagadják a jövőnek mint történelmi kornak a szükségét: a polgári kor romjaira az egyéniség korlátlan méretű épít ményét helyeznék. Ez voltaképpen egybeesne azzal a folyamattal, melyben a tömegek egyre távolabb sodródnak a társadalmi irányítás centrumától és egyre terjedelmesebb szubjektív terekkel veszik körül, illetve védik magukat. És egybeesik azzal is, ahogyan a szekularizált tömeg utat tör magának a hit felé, de a földi életen túli megváltást hirdető, történelminek nevezett egyházak mellett-helyett előszeretettel tagozódik a korlátlan indi vidualizmust felmutató és felhasználó új mozgalmakra.

n

SZENTKIRÁLYI ATTILA: A Z UTOLSÓ ÉVSZÁZAD

Napok teltek el azután. Mindig tovább és tovább mentünk, ám a mesterséges fjordot közelről megtekinteni, a hegyről a parti sziklák szintjére lejutni sehogysem sikerült. Las san le is mondtunk róla, szatyrokkal, hálókkal közlekedtünk, és szedtük össze a gyerek kor végén oly értékes tengeri kincseket; csigaházat, kagylót, szépiavázat, élő vagy élette len ráktesteket. Végül egy csendes, kavicsokkal teleszórt parton kötöttünk ki, kilométerekre a sát raktól, ahol különösen sok rákra leltünk. Pénzünk fogyóban lévén, örültünk az ingyen vacsora lehetőségének. A bokáig érő, ide-oda pulzáló vízben sokáig figyeltünk és merí tettünk, mire egy-egy a hálóba akadt. Amilyen sok volt belőlük, legalább annyira fürgén menekültek a háló és a parton várakozó bogrács elől. A legtöbb a meredek part oldalá ban szaladgált, ott, ahol mint egymásba karoló óriások, sziklák lánca kanyargott befelé, az egyre kékebb és mélyebb vízbe. Ott először semmit nem vettem észre. Talán csak harmadnapon, amikor harmadszor jutottunk el odáig, akkor mutatkozott egy-egy másodpercre a mélyedés a sziklában. Vagy észrevétlen marad így is, ha az üregbe beömlő víz nem ad csattanó, lövésszerű hangot. Apály volt, de a feketéllő üreg előtt így is mellig álltunk a csapkodó hullámokban. Ez tegnap nem volt itt. Dehogyisnem, csak ma jöttünk először apály idején. Mi lehet ez? Milyen mély? - így tanakodtunk. Itt is üreges — állapítottam meg. Jól megkapaszkodva az oldalfalban a lábammal tapogatóztam odabent. - Lehet, hogy hirtelen mélyül. Kettőnk közül én voltam az idősebb egy vagy két évvel, így aztán eldőlt: - Én megyek be elsőnek. Ha mélyül, akkor is ki lehet belőle úszni. Pár percnyi készülődés után nagy lélegzetet vettem és beúsztam a víz alatti csa tornába. Fejem fölött összezárt a szikla, széles kürtőben úsztam, lassan, figyelve a tü dőmben még meglévő oxigénre. Néhány méter után a kürtő mennyezete enyhén felfelé indult és meglepetésemre a fejem fölött egy-két méterre ringatózó vízfelszínt pillantottam meg. Sötétszürke felszín volt, nem az a fényes kék, amit az alkalmi búvár két méter mély ségből odakint láthat. Néhány tempó kellett csak és kiemeltem a fejem a vízből. A levegővételnél is nagyobb örömet hozott, ahogy körbepillantottam. Kör alakú barlangfülkébe értem, ahol elég sötét volt ugyan, de a kezeimmel hamar kiigazodtam és kőszobámnak volt egy szeglete, ahol kényelmesen kitámaszthattam magam, szinte ülő helyzetben. Csak ha a mozduló víz rántott a testemen, kellett jó erősen a fal réseibe kapaszkodnom. Hamar felfedeztem a bejáratot, a kürtőt, melyen keresztül bejutottam. Olyan volt, mintha valaki egy gyenge zöld lámpát dobott volna a vízbe, sötétzöld fény folyt be utánam. Csak néhány percet szándékoztam itt maradni. A tüdőm jól bírta, talán csak a szívem vert haragosabban a feladattól. Körbejártam-úsztam a mintegy ötméternyi belső kerületet. Ekkor észleltem - hiszen már megszokta a szemem is a gyenge fények imbolygá sát a falakon —, hogy a sziklába vésve üzenetek, nevek, képek, dátumok sorakoznak. Egy mástól egyenlő távolságra elszórtan, mégis mértani rendben, és még a mennyezeten is: PIETRO-k, ANDREA-k, PABLO-k. Az egyik név - CARLO 1906 - fölött kőbe rajzolt portré katonasapkával a fején. Meglepően friss, fehér karcolat.

H

7 2

SZENTKIRÁLYI ATTILA: A Z UTOLSÓ É V S Z Á Z A D

Emitt olasz városnevek, rengeteg, mint valami felelevenített utazás állomáshelyei. Utcák térképe. Az otthon felejtett család emléke. Térkép a síron túli üzenethez. Talán még a lélegzetük is itt bolyong ebben a hideg, kőszagú levegőben. A mennyezeten egy torta rajzolata egy gyertyával; a gyertya fénysugarai közé számok rejtve. 19 0 1. Ahol vörös a szikla, ott olvashatatlan, de a mészkőfalon szinte minden betű új akár mellém léphetne a vésnöke. Egy katona a század első évéből. Amikor Európa hosszú békeévekre készül.

17^1

NAGY SZABOLCS

A „miért" hatalma Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története l-ll. kötet Osiris-Századvég, Bp., 1994-1995. (Fordította: Saly Noémi)

Hiszek a „Miért"-ben. Atyánkban s éltetőnkben, ki minden tudatlanságunkból származik. A „Miért" isten táplálja a tudás praeceptorait forrásfakasztó munkájukban, az Ós-Világ felderítésében; a „Miért" istennek nagy a hatalma, bölcsónk ládájától koporsónk ládájáig nyugtalanságban tartja kérdésre irányuló agyveló'nkET; hogy mivégre s mi kezdetre va gyunk a világon, hogy az előző megtörténtek előtt mi volt; hogy miért szép siralmul sepedni, miért szól a hárfa, a hársfalombok édes árnya, miért kell felhagyni minden re ménnyel, hogy miért kell a darvakhoz szólni, hogy miért sorvadott tizennégy sorban egy Lándzsarázó, hogy miért szólott a vándor ajkáról éji dal, hogy miért puszta mostan ám puszta, hogy miért léptet az a fakó ló, hogy miért törött el minden Egész, hogy miről vall egy polgár, hogy miért ül semmi ágán a szívünk; tisztelet, dicsőség azoknak, kik e sok miértet kinyomozzák. A „Miért" istennek áldozunk, áldozunk s átkozunk minden miértet. Kis, apró dé monok ők, akik nem segítenek rájönni arra, hogy miben hiszünk, miben hittünk, s miben fogunk hinni; arra végképp nem, hogy hajlunk mégis-mégis lelkek árnyékaihoz. Eliade professzor, hunyt mesterünk, könyvével kérdezni tanít minket, gondolko dást, további kutatást követel meg ez az avatott tömörség, a tudásnak (s az ő Nagy M i ért-jének) való elkötelezettség, a tárgynak szóló alázat. Nem tudjuk, honnan vettük az isteneinket, s a havaselvei fanarióta családból véte tett, görögből romanizálódott magister sem tudja, „homályosságban" hagyja az olvasót. Pedig egyszer rá kellene kérdezni. - „Miért lett vallásos az ember?" - Mert kérdez. A kérdezés végtelen, mert az istenek és szellemek végtelenek. Kérdeznünk kell, s örök időre lesz munkánk az Univerzumban. Nem szabad megállni; ülni a válaszok trón ján, mint a múlt század végéig eleink tették. Horatiusszal együtt soha sem szabad meg elégednünk a világ megismerhetőségével, mert a világ betör szűk körünkbe előbb-utóbb, s kérdez. Ekkor összeomlik minden, s az Osvalamitől újra fel kell építeni eszméinket s hiedelmeinket. S rá kell jönnünk, hogy mekkora aprómunka kialakítani egy világképet. Sok millió kérdés kell hozzá. S a bonyolult világnézetekről, vallásokról szóláshoz már rengeteg, sok ezer nemzedék kérdései szükségeltetnek.

Ü74

NAGY S Z A B O L C S : A „MIÉRT" H A T A L M A

Mert özönlik a kérdés a könyvpár olvastán. Mióta gondolkodik az ember? Mióta hisz valamiben? Mióta vagyunk emberek? Miért rajzoltak miértes ükeink a barlang falá ra? Tisztelték-e mindennapi szakócájukat, minden-kétheti mamutvermeiket, az első hajó jukat, a vizet, amit ittak? Miért ölették meg Osirist Sztéhtel, Ábelt Káinnal, gyermekei ket Molochhal? Miért vették vérét ugor őseink öreg erdei atyjuknak, a medvének? Miért kell két testvérnek szarvassá változott ünő anyjukra törnie? Miért kell az isteneknek a világ teremtése előtt s a világ végeztekor összeveszniük? Megismerhetjük-e a misztériu mokat, a mágusokat; az igazi Jóbot meg az ő híveit; az igazi Jónást, ki Üdvözítőnkbe foglaltatott? K i volt Jézus Krisztus? Mennyit futott Mohamed? K i simogatta Sziddhárta hasát? Kihez imádkoztak a druidák? M i az igazi Tao, amin közlekedünk, vagy ha a Hatályos jogszabályok gyűjteményét felütjük? ... Nemzedékeknek való kérdések. S meg válaszolni ezeket embertelen, már-már isteni munka. Van feladatunk a világ végéig, amíg az Isten összevesz önmagával. Hiszek egy nagy „Miért"-ben. Atyánkban s alkotónkban, ki mindenek tudatlansá gából származik. Véle lesz teljes az idő, mert 0 végtelen, körülöttünk forog: az egyetlen perpetuum mobile. Hiszek egy szent kérdésben. Minden kérdések eredőjében, ki mindenek előtt s után emberi, bármennyire is istenként tiszteletes, ki látszólag önnönmagáért való, holott nekünk, belőlünk, velünk világít. Ha kiölik belőlünk a kérdezés jogát, ha valamiképpen is megkérdőjelezik istenbe vetett kérdő hitünket, kiölik habilitásunkat, bolond sapientiánkat, elektromos töltésű folyadék-agyunkat: emberi tisztességünket. Minden háború, had vezér az örök „Miért" templomát gyalázza meg. Serkenjetek kérdések, s ültessétek el a szkepszist a gyűlölet stratégáinak agyában! Credo, credo, credo... Miért? Nem tudom. Egyszer, ha mindent tudni akarunk ma gunkról, idétlen emberségünkről, megkérdezem. Áldozva a mindenható, magasságbéli, ki sem mondható, tiltott nevű, mindenekbe öltözött Ismeretlen Lénynek.

17Q

SÁGHY MIKLÓS

Meditációk a Cseresznyéskertben

i. Mit tegyek? Ha erre a kérdésre nem kellene sohasem válaszolni, ha ez a kérdés olyan természetes volna, hogy sohasem kellene kimondani, vagy ha az erre adott válaszokat sohasem kellene elgondolni, sem kimondani, hanem nyomban megszüntetni ugyanazzal a kérdéssel, akkor bizony nem volna itt ez a sok ha. Mert ez is csak egy olyan kérdés, mint minden kérdés. Például, hogy mit jelent ez, hogy mit jelent az, vagy hogy mit jelentenek ezek együtt. A válaszok pedig jellegüket tekintve hasonlóak. Lényegük már semmit sem őriz a kérdés létéből. E l is felejtkezik arról. Mint ahogy az is, aki e választ kimondja. Aztán egyszercsak maga lesz a válasz. Mindenféle kérdések nélkül. És akkor elkezdődik a válasz megmagyarázása. Olyan ez, mint mikor a bohóc azért esik át a cipő je orrán, mert ő a bohóc. De hogy tovább bonyolítsam, még egyvalamiért is átesik azon: ugyanis nagy orrú a cipője. Tehát van ez a hangzavar. Ahol mindenki magyarázza a szerepét. Úgy, mintha ez a magyarázkodás is egy szerep lenne. Csehov pedig nem csinál mást, csak alájuk tol egy színpadot, és egyszerűen hagyja, hogy elbeszélgessenek. Egymás mellett. Hogy minden ki magyarázza a saját szerepét. Csak nehogy belezavarja valaki, mint ahogy Trofimov Ljubov Andrejevnát: „Trofimov: ...hiszen az az ember mindenéből kifosztotta! Ljubov Andrejevna: Ne... ne... ne.... ne beszéljen így... nem szabad ilyeneket mondani. (Befogja a fülét)" Mert akkor befogja a fülét, vagy gyorsan szerepet vált: „Ljubov Andrejevna: Párizsi sürgönyök. (Széjjeltépi a sürgönyöket, hogy elolvasná őket) Párizst végérvényesen befejeztük."

anélkül,

És ezt maga is elhiszi, elhiszi, hogy legalább nyugodt lehessen, ha már boldog nem is. De mintha ez az állandó elvágyódás nem is a másik, a vágyott szerepre irányulna, ha nem arra a pillanatra, arra a nem létező pillanatra, amit a két szerep közt lehet sejteni.

KÍ7B

SÁGHY MIKLÓS: MEDITÁCIÓK A C S E R E S Z N Y É S K E R T B E N

Ahol az őrültek néha kipottyannak. Ahová nem lehet sohasem eljutni, csak az irányát sejtve átzuhanni egy újabb nyugvópontba. Újabb vágyakba, újabb álmokba. Amiknek lényege az űr és a semmi. Ezért oly szomorú minden beteljesedés. Mint egy ráismerés erre a lényegnélküliségre. De ki leveti ezt az álarcot, az időtlenségre, térnélküliségre s végtelen hiábavalóságra ítéli magát. Akár Sziszifosz. Mégis boldognak kell látnunk őt mondja Camus. Mert ő nem menekül tovább. így ha mást nem, legalább a halálát viszszaszerzi magának. És az élet csak a halál kontrasztjában rajzolódhat ki élesen. Sziszi fosz él. Csehov szereplői, vagyis az emberek viszont nem. Nekik a halál csak egy újabb vágyott szerep. Észre sem veszik, ha eljön. Mint a részeg ember, aki az út szélén meg fagy. Nem tudja eldönteni, hogy már a túlvilágon van-e, vagy éppen csak másnapos. Hisz életük sincs, akkor hogyan lenne haláluk? Ezeket a tetszhalottakat mutatja fel Cse hov. A z ő halálukat adja át a nézőnek azáltal, hogy élni hagyja őket. És hagyja, hogy sétáljanak fel, alá. Utazgassanak ide-oda. Akár a színpadon, akár a világban. Mintha mennének valahová. Mintha dolguk volna. Dehát ez szomorú. Akkor mégis min neve tünk? Orastes, Sartre Legyek című művének hőse, azt hiszem, nem nevetne. 0, ha néz né ezt a darabot, egyszer csak felállna, és felgyújtaná a színpadot. Aztán gyorsan elolta ná, nehogy még a nézők azt gondolják, hogy a tűz is a darabhoz tartozik. Ezután vissza ülne a helyére, és nem csinálna semmit. A póruljárt nézők pedig megvernék, amiért így elrontotta az esti szórakozásukat. Mert nevetni csak Sziszifosznak szabad, és persze ne künk, akik mind Sziszifosz szerepében tetszelgünk. Délelőtt dacosan görgetjük a papír köveket, este pedig könnyezve imádkozunk. Mert úgy sajnáljuk magunkat. Hát ezen ne vetni kell. Kínunkban. Mint a cipője orrán áteső bohócon. És ezért nem hisszük el, mi kor Trofimov azt mondja: „Lesöpörni magunkról minden kicsinyes, csalóka dolgot, Mindent, ami megakadályozza az igazi boldogságot... A mi életünknek ez a célja és értelme. Csak így előre! Megyünk a fénylő csillag felé, amely ott ragyog a messzeségben... Előre! Utánam barátaim!"

oda megyünk.

A vén diák. Akinek éppen ez a szerepe, hogy ilyeneket mondjon. Mert valójában nem mennek sehova... Nemhogy a fénylő csillagok felé. Megálltak az úton. Kiszállnak a vo natból, körülnéznek a régi birtokon, és visszaszállnak a vonatba. A m i még csak nem is az ismeretlenbe, hanem Párizsba indul, oda, ahonnét érkeztek. Ahol nem érhetik őket nagy meglepetések. Ahol az állomás és az utcák még mindig a helyükön vannak. Meg a ház is. Ahol aludni és enni lehet. Rájuk merevednek ezek a szerepek, ahonnét egy vágy állandóan kimozdítja őket. A z útonlevés vágya. Vágy, hogy soha el nem érhető állomá sok felé tartsanak. Mégis, mindig visszatérnek a cseresznyéskertbe. A m i valójában már nem is rajtuk kívül, hanem bennük él. Például Firsztben örökké a negyven évvel ezelőtti cseresznyefák virágoztak minden tavasszal: „Firszt: Valamikor, negyven meg ötven esztendővel ezelőtt a cseresznyét, ha leszedték, megaszalták, befőzték, befőttet meg édespálinkát csináltak belőle, és volt úgy akárhányszor, hogy..."

SÁGHY M I K L Ó S : MEDITÁCIÓK A C S E R E S Z N Y É S K E R T B E N

És ők ezt a cseresznyéskertet keresik. És Oroszországból sem a valós Párizsba, hanem annak emlékeibe vágynak vissza. Mint egy kihűlt szerelembe, amit az elválás újraélesztett. Mert a szerelem nélküli napok is a szerelem emlékének lesznek részei. Ahol otthon voltunk a boldogságban. És ez olyan szép a hontalan szomorúságból nézve, hogy az ember visszatér. Még ha sejt is valamit. De ez a sejtés csupáncsak egy keserű csepp a boldogságálom mélyén. Szinte észrevétlenül feloldódik abban. „ Trofimov: Egész Oroszország a mi kertünk. Nagy és gyönyörű föld, és nagyon sok cso daszép hely van rajta." Mert a célok helyén csupán vágyaink fényképei vannak. És ha kell, akár a csillagokig is növesztjük őket, mint ahogy saját boldogsága érdekében Trofimov teszi a birtok cseresz nyéskertjével. Ennek a kertszimbólumnak ellenpontja a biliárd, mint a vakszerencse jel képe. Hisz a szereplőknek csak vágyaik vannak, de döntéseik nincsenek. Ezeket a mégis létező áldöntéseket pedig a körülmények hozzák. „Ma dől el az én sorsom" - mondja Ljubov Andrejevna, amit Almási Miklós így magyaráz: „Ez már nem a remény hangja: ezt az asszonyt ezen az estén egy ki nem mondott, el nem árult belső monológ vezeti - a búcsúzásé. Tudja, hogy minden elveszett és csak azért játszik azzal a gondolattal, hogy az árverés kétesélyes, hogy igazolhassa magát: ha elveszik a birtok, úgy vissza kell utaznia Párizsba. Nem is abban reményke dik, hogy sikerül-e megmenteni a birtokot, hanem, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül hagyhatja itt az egész családot." Azt a helyet, ahol természetesen nem találta, amit kere sett. Hogy Párizsban mi vár rá, az most nem számít. Csak el innen. De nem a vak világba, hanem mégis Párizsba. Éppen ezért sántít a biliárd-szimbólum. Mert őket nem a vakszerencse mozgatja, hanem nagyon is meghatározott útvonalakon mozognak. Ide-oda. És ezekből az útvonalakból nincsen sok. Talán ha egy. A városba vezető sínpár. A Cseresznyéskert hősei az időbe zárva élnek. Mert nem is élnek. Ellenben Sziszifosz, aki visszaszerezte halálát, az idők végezetéig görgetheti a szikláját. De ők nem görgetnek semmit. Nem mennek le többé azért a kőért, ami valójában mindig ugyanaz zal a kérdéssel várja Sziszifoszt. Ókét nem várják kérdések. Ók a válaszokban élnek, amiket ha kimondhatatlanságuk ellenére kimondunk, akkor olyanok lesznek, mint mi, és öregedni kezdenek. Szép lassan. Attól függően, hogy milyen választ mondunk ki ma gunknak. És ezek a válaszok különbözőek. Mert nem igazak. Ha igazak volnának, csak egy válasz volna, és azt senki sem mondaná ki. De ők válaszoltak maguknak, és bele merevedtek ebbe a válaszukba. Üzletemberek, földbirtokosok, komornyikok, nevelőnők lettek. De minden hamis válaszhoz más és más idő is tartozik. Lopahin például a jelen ben él. Sokszor ránéz az órájára a darab folyamán, és ő közli az árverés pontos időpont ját is: augusztus 22. Természetesen ezt nem hallja senki. És ha hallanák is, akkor sem tudná senki, hogy mit is jelent. Trofimov talán tíz év múlva képzelné ezt az augusztus 22-ét, Firszt pedig sok évvel azelőttre. Egyébként Almási Miklós szeirnt „ők ketten jel zik a szubjektív időperspektíva két szélső határát." Köztük „mindenki máshonnan, a megélt idő más és más távlatából van jelen a történetben, s ezért más és más »szűrőn« keresztül látja és értelmezi partnereit, önmagát, másokhoz való viszonyát." Azt hiszem, ezért nem tudhatjuk, hogy Firszt meghal-e a mű végén, vagy csak elalszik. Hisz már rég nem él. Ó már ötven éve halott.

Q78


A történet a színpadon kívül, az üresség pedig jó esetben bennünk, a nézőkben „játszódik". A színpadon csak szerepek vannak, amiket mi éppen azoknak: szerepeknek látunk. De ez nem nehéz, hisz nekünk is megvan a szubjektív időnk, no, és ülőhelyünk a színházban, ahová aznap estére szórakozni mentünk. És nem kiabálunk be Ljubov Andrejevnának, hogy figyeljen már Lopahin üzleti ajánlatára, mert ilyet a színházban nem szabad. Azt hiszem, a mű komikuma maga az élet. Pontosabban az, hogy kilépünk belőle, csupán csak azért, hogy egész életünkben úgy tegyünk, mintha élnénk. És ahogy úgy teszünk, ez olyan nevetséges. Ez a mindenre elszánt úgy teszünk. Ez az ahogy úgy tesz, mintha mindenre el lenne szánva. Ez az úgy teszünk aztán megjelenik a történetben is. Mert úgy tesznek, mintha 15 000 rubelért meg tudnának venni egy 90 000 rubelt érő birtokot. Aztán Lopahin, miután ennyi pénzért megvásárolta, úgy tesz, mintha boldog volna. Ljubov Andrejevna pedig úgy tesz, mintha szomorú volna amiatt, hogy elvesztette a birtokot, ami oly keserű csalódást okozott neki. Végül mind úgy tesznek, mintha elmennének. Kivéve Firsztet, aki úgy tesz, mintha meghalna. Vagy mintha elaludna. Éppen ez az analógia a történet és a komikum közt, ami fontossá teszi magát a történetet és a történet helyszínét is. A cseresznyéskert, pontosabban ez a cseresznyés kert csak Oroszországban képzelhető el. Franciaországban egészen más cseresznyésker tek vannak. Tehát a történet és a mögötte rejlő kérdések, pontosabban a válaszok mögött rejlő kérdések nem választhatók el egymástól. Mert akkor nem vennénk észre, hogy színházban vagyunk. Hisz a történet nélkül Sziszifoszt sem irigyelnénk. Csak sajnálnánk. És végezetül, visszatérve a kérdésre, amit a híres tudóstól kérdez gyámleánya, Kátya, egy hajótörött színésznő, az egyetlen lény, akihez még ragaszkodik öreg szíve, s aki iránt aggkori gyengédséget táplál - megkérdezi élete nagy bajában és tanácstalansá gában: „Mondja, mit tegyek? ... Csak egy szót, egyetlen szót, mitévő legyek?" A tudós pedig így válaszol: „Őszintén beszélek, Kátya, nem tudom." És ezzel a válasszal a kér dés megmenekült.

Csehov a Katona József Színház előadásában ii. „Lopahin: ... (felkacag) Tegnap este színházban voltam, nagyon mulatságos dara bot játszottak, nagyszerűeket lehetett nevetni. Ljubov Andrejevna: Ugyan mi lehetett az a nagyszerű nevetnivaló... Én azt hi szem, inkább magatokon kellene, hogy nevessetek... A magatok nyomorúságos kis életén... és nem kellene annyi hiábavalóságot összebeszélnetek..." Szól Ljubov Andrejevna a közönséghez és a közönség ezen nevet. Mert mégsem hozzá juk szól. Ahogy a színrevitel lényege sem. Itt lehet kacarászni, szünetben a büfében fala tozni, nyakkendőt kötni, eljátszani azt, ami a színpadon nem jelenik meg, mert ott a forgatókönyv szerint jól megy minden. Túl jól. Olyan jól, hogy a darab elveszejti lénye gét. Nem ad át semmi törést, semmi zökkenőt a közönségnek. így a színpadon éppen a

1

n

S Á G H Y MIKLÓS: MEDITÁCIÓK A C S E R E S Z N Y É S K E R T B E N

célnak megfelelően nem történik semmi, de ez aztán ott is marad. A néző jó esetben csak nevet Jepihodovon, vagy Gajev fáradt humorán. Aztán várja a következő vicces jelenetet, és nem veszi észre, hogy nem történik semmi. Hiszen mindenki szépen végig hallgatja a másikat, még hogyha aztán másról is kezd beszélni, akkor is. Csak állnak a színészek mozdulatlan és csendben figyelik azt, aki beszél. Minthogy ennyire fontosak volnának egymásnak. De hát nem éppen azért nem értik sohasem egymást, mert folyton csak magukba figyelnek? És nem ezért játszik önmagának is szerepet mindenki? Mintha olyan fontos volna a cseresznyéskert. Mintha nem a pusztulását várnák mindnyájan, an nak ellenére, hogy éppen az ellenkezőjét mondják ki szavakban. A színpadon sosem beszélnek egymás mondandójába. Pedig a saját gondolataik ba, vágyaikba, álmaikba és a saját idejükbe vannak zárva. Mit érdekli őket, hogy a má sik mit beszél. Ok már magukban teljesen mást mondanak. Más helyen és más időben. Nincs objektív idő. De ebben a darabban mégiscsak volt. Mert ha valaki beszélt, a másik elhallgatott. Sőt, még a zene is. S akárhányan voltak a színpadon, mindig olyan figyelemmel figyel ték az éppen beszélőt, mintha az egész darab hősökből és azok monológjaiból állna. Ellenben ők éppen nem hősök. Még magukat is becsapják, nemhogy a többieket. A ren dező pedig a nézőt ezzel a nagy egymásrafigyeléssel. Mintha minden rendben volna, csupán az a fránya cseresznyéskert olyan drága. Pedig pénz lenne rá bőven. Csakhogy ki hallja azt, amikor Lopahin pénzt ajánl. Ljubov Andrejevna pedig úgy mered maga elé, mintha az ajánlatot fontolgatná. Összeülik min den, mint az egymást hajtó fogaskerekek áttételeiben. Pedig éppen ez az, hogy nincs igazodás. Csak összevissza mozgás. így hiába mondja Sarlotta, hogy „Úgy szeretném kibeszélgetni magam valakivel... de kivel? Mert rajta kívül mindenki megkönnyebbül. Hiszen aki éppen a színpadon van, az szinte igéz ve bámulja a beszélőt. Tehát nincsen baj, mindenki kibeszéli magát a darab folyamán. (Kivéve szegény Sarlottát.) Aztán ez a bajtalanság lesz igazán bajjá. Mert akkor mi ma rad a darab lényegéből? Egypár bugyuta vicc, meg egypár könny, amit a rutinos színé szek képesek a szemük sarkába csalogatni, még akkor is, ha ezt a darab nem indokolja. A néző pedig valami monológokra épülő hagyományos drámát lát, amiben még mindig van cselekmény, bár egy kicsit laposabb. És hogy hol maradt akkor a dráma? Hát a színpadon. Pusztul a cseresznyéskerttel együtt. A néző pedig nem csalódik a színészekben, mert semelyik sem felejtette el a szerepét. Elmondta jól. Pontosan és nem beszélve a másik szavába. így a néző egy per cig sem érzi magát feszengve vagy kínosan. Szünetben meg jóllakik a büfében, és kiszá molja, hogy melyik metrót éri el, ha tíznél is tovább tart az előadás. Persze, ha összevissza beszélnének. Ráadásul dadogva és meg-megakadva. Akkor az olyan közönséges lenne, mint maga az élet. Azért nem érdemes színházba menni. Nem érdemes jegyet venni, nem érdemes nyakkendőt kötni, megfésülködni, kiöltözköd ni. Azért nem. Magunkon nevetni? Mikor ilyen komolyan vettük ezt az estét? Hogy színházba jöttünk, szép ruhát vettünk. Mikor illik komolynak lenni? Magunkon nem. Annál inkább a színészeken. Azokon kacagunk. Hogy mennyi hiábavalóságot összebeszélnek a mi kedvünkért magukról. M i pedig róluk. Kritikusan és nagyon komolyan. Akárcsak Trofi mov, aki rettenetesen komoly képpel szidja a komolykodó embereket: „Nálunk mindenki

| | 8 0


fontoskodik, komoly képeket vág, filozofál és magasröptű témákról szaval, de nyugodtan nézi, hogy közben a munkások úgy táplálkoznak, mint az állat..." Ezt a szerepet nem lehet elrontani. Olyan komoly, aki ezeket a dolgokat mondja, hogy az már szinte nevet séges. Es annyira emberi, hogy őáltala saját magán esik meg az ember szíve. De ő is egyedül van, mint Sarlotta. Elragadja őket a színdarab ilyenformán kiala kított gépezete. És ez egy olajzott szerkezet. Talán túlságosan is. Semmi nyikorgás nem bántja a nézó' fülét. Pedig nemde ez lenne az, ami maga a dráma. A m i felszakítja a dobhártyákat és az újrahallás kínjával ajándékozza meg a nézőt. Hiszen amit hall, az maga a csend. Vagyis, hogy nem beszél hozzá senki. És ha valamit mond is, nem hallja azt senki. Nemde erről kellene a nézőnek másnap beszélni, hogy lám, mennyi hiábavaló ságot összebeszélek. Akárcsak tegnap az a sok színész a nézőtéren.

18Q|

SÖVEGJÁRTÓ A N D R E A

Gömböc Maupassant és Kosztolányi asztalán

„A szesz kedélyessé tette őt, s azt tanácsolta, kövessék a kis hajóról szóló népdal példáját: egyék meg a legkövérebb útitársukat." (Maupassant: Gömböc) Flaubert, a szigorú mester, vasárnaponként gondosan ápolgatta-gyomlálgatta barátja és tanítványa, Maupassant írásait, mindig intve az alaposság, a kitartó munkaszorgalom el sődleges alapelveire a költői-írói mesterség elsajátításában, mígnem féltékeny kíváncsi ságtól türelmetlenül, kezébe nem foghatta a Médani esték kötetébe szánt Gömböcöt. Lel kendezve rótta a sorokat: „Ez nem több és nem kevesebb, mint mesteri alkotás... stílusa pompás... a tájat és a személyeket világosan látja az ember, a pszichológia erőteljes... két-három ízben hangosan felnevettem... Milyen remek pofák ezek a maga burzsoái." „És ezek a figurák - fűzi hozzá egy évszázadnyi levegővétellel Szentkuthy - a lehető legsebesebben in medias res a drámai cselekvésben pillanatok alatt önmagukat leleplező akcióban szerepelnek." Igen, eléggé leleplező akcióban: esznek. Elindul a delizsánsz, a postakocsi, egyre távolabb kerül a megszokott környezet, a civilizáció, az egymásrautaltság óráról órára erősebb, az éhség percről percre kínzóbb „a heves étvágy egyre növekedett." A civilizációból kiszakadó embersziget óhatatlanul is megteremti saját törvényeit; míg ki-ki társadalmi rangja szerint ásít, az éhség közös, majd az evés is, ami bár formájában rangos, de módjában ugyancsak alantas. A z éhség, megkísértő csiklandozása után, ősi erővel támad. Mindent megennének, akár a legkövé rebb útitársukat is. A z öntörvényű közösség kínzó éhsége áldozatot kíván. A táplálkozás magához ragadja az irányító szerepét, minden esemény az evéshez kapcsolódik, Gömböc sorsa is az asztalnál dől el, evés közben döntenek az áldozatról. A novella értelmezési szintjei szerint fizikai és eszmei síkon cselekszenek a szereplők, vagyis esznek. Lénye gében párhuzamot találunk Gömböc feláldozása és az étkezések között: 'hol Gömböcbe harapnak', hol a kocsonyás létől rezgő csirkecombba. A z evés keretbe is foglalja a törté netet, esznek - fizikai értelemben - az út elején, a szálláshelyükön, és mindvégig útjuk folytatása során... A z eszmei jelentéssíkon előkészítik az áldozatot, mintegy azonosulva vele, majd megrágják, és a végén kiköpik. A civilizáció és az ösztön Maupassant-nál állandó összeütközésbe kerül, „a komikus hatást az váltja ki, hogyan diadalmaskodik az ösztön a polgári és nyárspolgári konvenciókon." A z ösztön leleplezi az embert. Ponto san ez az ösztön módszere: végső megszorultságában előbújik, és naiv meztelenséggel bukdácsol az emberbőrökben. Ez az ösztön nem szégyenlős, falni kezd... Hát lássuk az 1

2

3

HJ82

SÖVEGJÁRTÓ ANDREA: G Ö M B Ö C M A U P A S S A N T ÉS KOSZTOLÁNYI A S Z T A L Á N

étlapot! M i kerül elő Gömböc kosarából? A lakoma első mozzanatai: deux poulet entiers, tout découpés, vagyis két egész fölszeletelt csirke, avaient confi sous leur gelé saját kocsonyás levében eltéve, des friandises (csemegék), autre bonnes choses enveloppées (más finom holmi is látszott). „Négy palack nyaka kandikált elő" - fordítja Koszto lányi lírai játékossággal magyarra. A francia passer ige jelentése eléggé széles körű, itt a szövegösszefüggésben 'kilóg, kilátszik, kiemelkedik'; quatre goulots de bouteilles passaient entre les paquets de nourriture, azaz négy palack nyaka emelkedett ki az ételcsoma gok közül. Les bouches s' ouvraient et se fermaient - a szájak nyitódtak és csukódtak. Maupassant-nál „nincs semmi ellenszenves csámcsogás a részletek fölött". Hozzátehet jük, leginkább az evésben van. A z evés szinonimái: avaler (nyel), mastiquer (rág, rág csál), engloutir (fal, úgy nyeli le a falatot, hogy meg se rágja). A francia mondatban a sorrend: nyeltek, rágcsáltak, faltak. Kosztolányi fordításában: faltak, rágcsáltak, és (heve sen = férocement) csemcsegtek. A csemcsegés meglehetősen kiugrik a sorok közül a maga kifejező hangfestő líraiságával - íme Kosztolányi a novellában. Devecseri szerint nála a szavak „még prózában is a vers törvényei szerint sorakoznak". Súlya van a sza vaknak. Otthagyja fordítói névjegyét Maupassant-nál. Loiseau „emberül dolgozott a sa rokban", a francia szövegben ugyanígy travaillait dur - keményen dolgozott. L'odeur se répandit, élargissant les narines - az illat terjengeni kezdett, kitágította az orrlyukakat. Elfogadják a „kövér lány" elemózsiáját. „A szükség törvényt bont" - jelenti ki Loiseau, azaz a francia szöveget követve: á la guerre comme á la guerre - hja, ez a háború. Ez az ösztön! K i hogyan eszik? Loiseau például „az újságát széjjelteregette, nehogy nadrág ja pecsétes legyen." Belehasít a kocsonyás létől csillámló csirkecombba (une cuisse toute vernie de gelée) és la dépega des dents, 'feldarabolja a fogaival' szó szerint (Koszto lányinál beleharapott). Ám e szárnyas nem vergődik könnyen a helyére, a fogadóban részletes leírást kaphatunk Cornudet közreműködésével az ivás gyönyörűségéről. Le Pa le-Ale et la Revolution - a sör és a forradalom, ez tölti be Cornudet életét. Párhuzamo san esznek és áldozatra készítik Gömböc útitársukat. „Minden ember vonásai mögött ott rejtőzik valamelyik állat, ősi származásának bélyege. Hány férfinak van bulldogpofája, kecske, nyúl, róka, ló vagy ökörfeje?" - el mélkedik Maupassant a Rondoli nővérekben. Ez az animal humaine, amely ott incselke dik az író legtöbb írásában, az ősi gyökér, amire majd Jung hívja fel a figyelmet, ott lapul mindannyiunkban az egész törzsfejlődés, a hortyogó oroszlán. Maupassant érzé keny pszcihológus - erre Flaubert is ráérez - de! torpanjunk egy picit itt meg, és enged jük be Kosztolányit a „dzsungeles gazdag Maupassant-világba" (Szentkuthy): „Amit ír, az lélegzik" - állapítja meg. Míg Kosztolányi „magával visz, mint egy lassú és mono ton vasút, őszi és melankolikus tájakra, ahol mindenki otthon érzi magát" , bár óvakodik a családias hangulattól, addig Maupassant „bemutatja az embereit, és magukra hagyja. Minden bizonyos távolságban van attól, amit mond." Ez a gondosan felépített fal méginkább áttörésre sokkolja a mű belső világát. Gömböc a kézzeltapintható Ösztön. Boule de Suife az eredeti cím, amely a franciában nagyon szemléletes szóösszetétel, de ugyan így a magyarban a Gömböc főnév jelzői énjét nem tagadva - egy szóban duzzadva körvonalazza a jelentést. Kosztolányi talán ezzel a bájjal, ami ezt a szót körülpárnázza, következetes is marad. Ő, a fordító-ferdítő, a „gúzsbakötötten táncoló" a Gömböc fordí tásában ugyancsak gúzsba köti magát, az evés részleteiben szöveghű, de a történet fő szereplőjével 'gyengédebben' bánik, míg Maupassant mostohább, távolságtartó, kimért. 4

5

6

7

180|

S Ö V E G J Á R T Ó A N D R E A : G Ö M B Ö C M A U P A S S A N T ÉS KOSZTOLÁNYI A S Z T A L Á N

A boule a franciában golyót jelent, második jelentése gömb, kifejezésben étre ronde comme une boule - kövér, mint egy hordó. A konyha nyelvén gombóc a jelentése (rímkancsalítással: gombóc-gömböc). Suif - grosse animal, vagyis állati zsír, illetve faggyú, pejoratív értelemben graisse humaine - emberi zsír, bizalmasan: boule de suife, kis gömböc. Szó szerint végigboncolgatva jelentése faggyúgombóc, faggyúgolyó, zsírgolyó. A szóösszetétel összefüggésében mégis lágynak, kedvesnek érzi a fül, bár pejoratív. Kosztolányi fordításában a „nő, úgynevezett »afféle«." Franciául une de celles appelées galante, szó szerint egy az úgynevezett félvilági nők közül (femme galante - félvilági nő, kéjnő). Kosztolányi megfogalmazása óvatosan pikánsabb az eredetinél, szárnyára eresztett, pontosan adagolt pletyka a képzeletnek. A grasse á lard jelentése nagyon kö vér, Kosztolányi ízeire szakítja a francia szókapcsolatot, a grasse zsírosat, kövéret jelent, a lard pedig szalonnát, így adja vissza a francia jelző hangulatát: „szalonnásan-hájas nőcske". Maupassant, appétissante et courue (étvágygerjesztő és 'látogatott' - ez a gya koriság bizonytalan gondolatokat ébreszt), így jellemzi hősnőjét, míg a fordításban in gerlő és kívánatos jelzőkre lelhetünk, ez tulajdonképpen az appétissante (étvágygerjesz tő) jelentést fedi, emígy élében tompítja a megjegyzést. Maupassant metaforikusán érzé kelteti Gömböc esendőségét: le bouton de pivoine - bazsarózsabimbó, amely prét áfleurir - kész a nyiladozásra, a fordításban nyiladozó bazsarózsabimbó. A z utasok a „becsü letes és megállapodott" emberek, „akiknek Vallásuk és Elvük van." Lám az éhség zilálja az elveket! Maupassant nem karikíroz, egyszerűen gúnyos és szatirikus, a „legremekebb bábszínházi típusokkal" dolgozik, „az urak falnak, boldogok, a legócskább disznó vic ceket mesélik... leskelődnek, voyeurök... Maupassant kifejezi undorát e vigéc-sziporkák iránt. Nyers írói hadüzenet az undorító képmutatás ellen...". Szentkuthy tömören fogal maz: „a kurva »szent«, az »álszentek« kurvák." Épp ezért „hogyne rágcsálná két fok hagymaszagú apáca mellettük vak rózsafüzérét?" Szerb Antal mindenhol valami „szentségtörő hajlam" kibuggyanását véli felfedezni. Nos, az apácák (les bonnes soeures = a jó nővérek), akik részt vesznek Gömböc áldozati előkészítésében, ugyancsak mor zsolgatják rózsafüzérjeiket. A z éhség, amely freudi értelmezés szerint a nemi ösztön út ján jár, az egész novellát átszövi, a „perverzitás - patriotizmus" (Szentkuthy) relációjá ban. A z evés mint befogadás, szexualitás és éhség, a kövér lány 'morális' elfogyasztása. A kövérség, jóltápláltság nagyon is szemléletes. Már az elején egy megbúvó hasonlat ban, iróniával utal a szentségtörés - éhség - perverzitás hármasságára: „vastag téli ruhá ikba bugyolálva olyanok voltak, mint a kövér plébánosok, kik hosszú csuhát viselnek." A szereplők gömbölydedek, Loiseau úrnak is „gömbszerű pocakja" van, a többiek is kövérek, talán az asszonyok csontosabbak. Tulajdonképpen a férfiak vágynak Gömböc re, a Húsra, éhségük kettős, de csak csupasz csont jut nekik: „fölemelte a takarót, mely alatt kemény, csontos felesége hevert... „II fait faim - Éhes vagyok" - szólal meg Loiseau, és ismét kezdődik a szertar tás, a tor, a fogadót elhagyva, un morceau de veau froid (egy darab hideg borjúhús), un Hévre en pate (nyúlpástétom) egy porcelánnyulas tálban git - terpeszkedett Kosztolányi interpretációjában. A francia giter ige jelentése tanyázik, lapul, rejtőzködik, a főnév (la gíte) azt a helyet jelöli leginkább, ahol a nyúl tanyázik. Elgondolkodtató az élő állat rejtőzködésére utaló igehasználat, az ugrásra kész állat szimbolikája, amely ugyan már saját zsírjában remegve-fagyva gubbaszt a porce lántányérban. A leölt állat, a megbénított áldozat, a megszerzett Hús, immár mozdulatla8

y

10

Ü84

SÖVEGJÁRTÓ ANDREA: G Ö M B Ö C M A U P A S S A N T ÉS KOSZTOLÁNYI A S Z T A L Á N

nul. Cornudet négy kemény tojást vesz elő kabátzsebéből, egy kenyérpúpocskával. Ez az érdekes népíz akár Maupassant-é is lehetne, franciául a crüton a" un pain kenyérvéget, kisütött kenyérbelet jelent. M i történik a tojásokkal? A mordre ige a kutya igéje: harap, megharap, megmar, marcangol, familiáris nyelvhasználatban valamit étvággyal eszik, a magyar szövegben falni kezdi a tojást. A z eredetiből pontosan fordít Kosztolányi, ugyanazzal a gördülékenységgel, szemléletességgel, az étkezési leírások pontos naturalizmusával, már amennyire a műfor dító pontosan fordíthat, hiszen meg kell keresnie azt a „hajszálvékony, néha keskenynél is keskenyebb pallót, melyen végigmehetünk anélkül, hogy akár jobbra, akár balra vízbe pottyannánk" . Babits megfigyeli, hogy Maupassant „érdekes adat, kedves olvasmány" Kosztolányi fordításában. Nyelvét sokkal „keményebbnek, duzzadóbbnak" találja Babits, „szókincse a köznapitól távolabb álló, még verselése is pedánsabb hatású, mint Maupas sant-é", vagyis Maupassant vaskosabb, nyersebb nyelvezetű. „Intimitás - talán ez fejezi ki Kosztolányi értékét a legtömörebben." Precizitásukban egyek, Maupassant vallja: „akármit akar mondani az ember, mindig csak egyetlen szó van kifejezésére... az ember nek addig kell keresnie ezt a főnevet, igét és mellék • 1 Danyilin, Jurij: Maupassant. Bp., Művelt nevet, amíg csak meg nem találja." Nép, 1953. 47. p. 1 2 Szentkuthy Miklós: Mau A lojális Cornudet behabzsolja tojásait - ő a passant egy mai író szemével. Bp., Gondolat, 1968. 177. p. B 3 Szerb Antal: A világirodalom törté történet elvhű vegetáriánusa, igaz, kínokkal telten, nete. 676-677. p. B 4 Szerb Antal: A világ hisz csípne ő a Zsákmányba, ha lehetne, de étvágya irodalom története. 676-677. p. • 5 Kosztolányi csupán a férfiú mohósága, harca ebből táplálkozó pu Dezső: Ércnél maradandóbb... Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 227. p. • 6 Szerb Antal: Magyar ha igyekezet az emberevőkkel szemben - , nótára irodalomtörténet. Bp., Magvető Kiadó, 465. p. • gyújt, énekét Gömböc kíséri fel-felcsukló zokogással, 7 Kosztolányi Dezső: Ércnél maradandóbb... Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 227. p. • 8 Szent a gömbölyű lány, aki gyanútlanul etette az álruhás kuthy Miklós: Maupassant egy mai író szemével. törzset, így az erőre kapván szőröstül-bőröstül-erkölBp., Gondolat Kiadó, 1968. p. 128-129. B 9 csöstül csontig rágta őt, „a kövér lány", aki ott kupo Ua. B 1 0 Ua. H 1 1 A műfordítás ma. Bp., Gondolat Kiadó, 1981.Tímár György: A versfordító rog a távolodó kocsi legmélyén, észrevétlen, sovány dilemmái 347-77. p. H 1 2 Szerb Antal: Magyar méltósággal, emésztődve útitársai tisztességesen nagy irodalomtörténet. Bp., Magvető Kiadó, 465. p. • 13 Rév Mária: Az élet köznapiságának ábrázolása bendójében. 11

12

13

az orosz és francia irodalomban. Filológiai Köz löny, I975. 2. sz. 174-183. p.

189

HORVÁTH KORNÉLIA

Ottlik Géza: Iskola a határon

„Tág a világ mint az álom. Mégis elfér egy virágon." (Weöres Sándor) I. Létezés és léttapasztalat Mint minden alkotásában, Ottlik Géza az Iskola a határonban is a létezés problematiká ját járja körül. Megközelítésének irányát, tudjuk, a kései Kosztolányi jelöli ki, akiben megvan „alapérzése a létnek, a létezésnek a sűrűsége, dinamikája, hevessége, eksztázisa, a puszta világ szépsége és nagyszabású volta." A létezésnek ezt a teljességét fedezi föl és teremti újra művészi világában Ottlik. A z Iskola a határon hősei is ismerik ezt a létboldogságot: ösztönösen, minden tudatosság és reflexió nélkül élik azt meg gyermekkorukban. Ekkor még az őket körül vevő világ minden mozzanata és résztvevője mélységes jelentéssel bírónak tűnik föl szá mukra, s ők maguk sem különítik el énjüket ettől a transzcendenciától áthatott empirikus valóságtól. A világgal való tökéletes azonosulás mutatkozik meg a megbonthatatlan, örök egységként megélt emberi viszonyokban: Bébé és Halász Petár barátságában, Med vének a három nőhöz fűződő, egymást szavak nélkül is tökéletesen értő kapcsolatában, s Szeredynek a Barikával kötött, „emberi fogalmakban ki sem fejezhető, mélységes és tit kos szövetségében"(43.) E gyermeki, mitikus léttudat nyilvánul meg a hősök nyelvhez való viszonyá ban, valamint idő- és térfelfogásában is. A z előbbire jellemző Szeredy sámánkodása a szavakkal (a rossz megszüntetésének módja az esemény valósághű elmondása lesz), Bé bé névmágiája, s Medve igénye és hite, hogy létezik a szavakon túl egy mélyebb és eredendőbb megértés is az emberek között. Mitikus tudatra utal az időben eltérő történé sek „egyszerre-érvényessége", s a tér kitüntetett pontjainak világnyira tágítása is. Ilyen különleges világot jelent Bébé számára Buda, s így él Medve emlékezetében saját lakó helye, a Kálvin tér: „mindig teljesen más és telve tartalommal. Létezett, mert pillanatá nak megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett nevén nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben. Tágasság. Nagy levegő. Csodálatos zengés, izgalom." (A leírás végén a nominális mondatok egyszerre jelzik Medve elragadtatását és a tér lényegének kifejezhetetlenségét.) Ez a mitikus Kálvin tér válik valóságossá, mikor Bébé az egyik vakáció 1

2

3

Q86

HORVÁTH KORNÉLIA: OTTLIK GÉZA: ISKOLA A H A T Á R O N

idején idáig kíséri Medvét. A z esemény - Bébé által is hangsúlyozott - jelentőségét Medve korábbi „látomása" adja meg; a tér immár a köznapi valóságban is a teljesség hordozójává lesz, először és egyedüli módon biztosítva átjárhatóságot a civil és a kato nai világ között. A gyermekkor befejeztével azonban megszűnik a létezés egészében való köz vetlen, öntudatlan részvétel. A hősök a katonaiskolából visszavágynak elvesztett vilá gukba, s ez a vágy és a hiány ráébreszti őket a gyermekkor - korábban nem mindig érzékelt - boldogságára (így lesz pl. Medve emlékeiben az unalmas kis balatoni fürdő hely a boldogság csúcsa). A z intézetbe kerülés e paradicsomi állapot drasztikus megszakítását jelenti. Az iskola mint pokol tűnik föl - különösen a regény első két részében - a növendékek megaláztatásaiban, minden egyéni megnyilvánulás letörésében, az uniformizálásban, s erre utal az elbeszélő Bébé hasonlata is: „A civilek, a család? Talán elájulnának a szá nalomtól, mint Dante a szélfútta lelkek láttán, ha tudnák a felét, amit mi tudunk... "(259.) S egyértelműen a poklot idézi az Első rész első fejezetében megjelenő negyedéves: a középkori-romantikus tradíció hagyományosan hibás- vagy félszemű ördöge Ottlik regé nyében is beteljesíti sátáni „hivatását", s ellopja az egyik hős látását. (Medve úgy érzi, a negyedéves megzavarta „egy kis időre létezése természetes rendjét", s „hogy dupla rács ereszkedett a szemére, és hiába könyökölt vissza az ablakba, jó ideig nem látta, amit néz", „a távlat összeszűkült, egyszerűen nem látta sem a hegyeket, se a parkot, se a levegőeget..."(26.) - kiem. H . K.) A hős számára ezután az ablak már nem képes betöl teni mitologikus funkcióját, nem tudja megmutatni a „másik világot", amit az előbb idő és tér legkülönbözőbb pontjainak együttes fölvillantásával (a főallé, az Arany Strucc, régi karácsonyéj, a trieszti öböl, kovászos uborka stb.) még megtett. S mikor a hős végre visszanyeri látását, az már másképpen működik: Medve is már csak az alkonyatot, az elmúlás jelképét pillantja meg. Úgy tetszik tehát, a létezés teljességének felfogásához az érzékszervek épsége és tökéletes működése szükséges (ezért nevezheti Bébé a szabad ságot az érzékelés szabadságának, mely birtokba veszi a világot); a katonaiskolában ez elvétetik a hősöktől, s ahogy Medve a szemét, Bébé az orrát veszíti el a tájékozatlanság sűrű ködében, hogy aztán már nem mint a saját orrát találja meg. A z iskola törést okoz a hősök emberi kapcsolataiban is, melyeket addig létük alapjának tekintettek, s rávilágít elhagyatottságukra és magányukra (megszűnik Petár és Bébé, Szeredy és Barika barátsága, s Medvét az anyja először életében nem érti meg). Eleinte úgy látszik, az intézetben nem lehetséges semmiféle közösség, nincs „összeesküvés"(\2\.), ám szereplőink később mégis tovább tudják fonni sorsuk elszakadt szálait (Bébé igazi, mély összetartozást érez Medvével és Szeredyvel, Medve ráébred, hogy „még a néma gyereket is"(235.) értjük, Szeredy pedig ott folytatja Magdával, ahol Bari kával tízéves korában abbahagyta). A hősöket tehát éppen a brutális egzisztenciális léttapasztalat, az intézetben átélt szenvedések vezetik rá a létezés elveszett teljességének keresésére. Ám a megtalálás útja most már csak reflexív lehet: Bébéék már nem öntudatlanul élik meg, hanem gondolata ikkal „tapogatják körbe" létezésük mikéntjét. Létezésük súlypontját a hősök már nem közvetlen, empirikus világukban találják meg - miként gyermekkorukban - , hanem a tulajdon lelkükben. Leiküknek ez a mély rétege azért válik szinte önálló létezővé - sőt gyakran a köznapi valóságnál nagyobb 4

189

H O R V Á T H KORNÉLIA: OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

súlyú és „valódibb" valósággá - , mert ott rejlik mindegyikükben: ez az a láthatatlan szál, mely összeköti, s ezért éppen magányukon keresztül köti össze őket (vö. Medve szavai: „az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, e sze relemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálko zik"^!.]). Mégis, mintha az ember lelkében megbúvó teljesség valamiképpen az embertől magától függetlenül is létezne. Ahogy Medve mondja a regény zárlatában: „Az érzékelé sen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében... folytonosan összefüggünk egymással va lahol. Indáink metszik a világot, aztán tovább nyúlnak ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban. "(358.) A katonaiskolában kialakuló léttudat tehát, bár egyfelől hangsúlyozottan reflexív és önérteimező, másfelől pedig önnön alapja ként feltételezi az empirikus világban, az egzisztenciába zártságot, nem nélkülözi a mitikus jelleget sem, s a gyermekkor öntudatlan létélményének motívumai rá is jellem zőek lesznek. Azt is mondhatnánk, a hősök a regény folyamán úgy lelik föl újra gyer meki látásukat, hogy közben felnőtté is kell válniuk, sőt a szó valódi értelmében felnőt tek csakis így, gyermekségük megtalálásával lehetnek. Úgy tetszik tehát, a gyermeki transzcendens világ az intézetben először lerombolódik, hogy aztán nyomokban újból fel-feltünedezzen, immár mintegy interiorizálódva (e bensővé tétel, mint látni fogjuk, magával vonja majd a tér, az idő, a történe lem és a nyelv bensővé válását is). E z az interiorizáció, mely a felnőtté válás kezde tét is jelzi, csakis a megértés útján mehet végbe; mivel azonban e folyamatról a mű Medve és Bébé visszaemlékezésének keretében ad hírt, a befogadó számára nem mindig világos a léttel kapcsolatos elmélkedések keletkezésének ideje. Valószínű, hogy a narrátor-hősök reflexiói végső formájukban csak a visszaemlékezés és a meg írás aktusában artikulálódtak, még ha genezisük vitathatatlanul az intézeti élethez kö tődik is. A gyermekkor mitikus létélményét fölváltó, illetve az azt mintegy magába olvasztó egzisztenciális léttapasztalat fázisa így összefolyik a megértést beteljesítő applikációnak, az eltávolodásnak, az átgondolásnak, a megírásnak már felnőttkorban bekövetkező folyamatával. A z intézet tehát a hősök számára Pokol is, Paradicsom is; de nemcsak az. A z iskolát ugyan a szereplők mindig a civil élet ellenpontjaként értelmezik, az mégsem annyira egy másik, megközelíthetetlen létezési szférát képvisel, mint inkább a felnőtt civil világ szélsőséges, végletekig csupaszított formáját. E két világ alapvetően nem különbözik abban, hogy mindkettőben „szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik"(22>l.), s hogy bennük a jelenségek nem engedelmeskednek szinte semmiféle ésszerű rendszernek, a lehetetlenségig megnehezítve így az ember önmeghatározását (mindezt jól példázzák Szeredy szerelmi bonyodalmai). A z iskolában az empirikus világnak az emberi szabadságot korlátozó mozzanatai mintegy megsokszorozódva és fölerősödve ér vényesülnek, már-már az elviselhetőség határát súrolva; ilyen értelemben a katonainté zet valóban határhelyzetet foglal el, s éppen átmeneti pozíciójánál fogva képes erőtel jesebben fölvillantani azt a másik, teljesebb létezést, melyet az ember - éppen e fenye getettségnek „köszönhetően" - önnön lelkében tud kibontani, s amelyben később a világ egyetemesebb rendezőelvét is fölismerni véli (innen ered majd felnőtt hőseink elvehetet len nyugalma, a civil életnek mint „fölösleges viszontagságok''-nak a szemlélete [36.]). 5

Q88


A két „világ" közti átmenet hagyományosan nagy veszéllyel jár: aki ezzel nem tud meg küzdeni, annak nem tárul föl a másik „lét" titka (Öttevényi, Merényiek); aki megőrizte önmagát, annak sikerül az „átlépés". A regény így az ősi beavatási szertartás, meghalás és feltámadás mitikus tör ténetét is eljtássza; ennek lesz egyik, a modern epikában oly népszerű jelképe a vonat. A vonat egyfelől ismét a katonai és a civil világ merev szembenállását sugallja, lévén az egyetlen átjárás a két tér között; másfelől azonban mint a hősök életébe beépülő állandó vonatozás, egy, a mindennapok viszontagságai mögött rejtve meghúzódó állandó létet sejtet. A „túlvilági utazás" kezdetét jelzi, hogy első este Medve csak a vonatfütyülés után alszik el. Másik lét, másik látásmód tárulkozik föl Bébééknek a csomagtartón uta záskor. A motívum harmadik föltűnése - Medve és bébé együtt töltenek néhány napot a kórházban - a váratlanul föllelt teljességről tanúskodik, míg a vészfék meghúzása a lét élmény tudatos irányításáról. 6

II. A víz motívuma • 1 HORNYIK Miklós: Ottlik Géza. In: Beszél getés írókkal. Újvidék: Forum 1982. 250. 1. • 2

Különleges szerepet tölt be a regényben a víz motí Az idézetek alapjául szolgáló kiadás: OTTLIK Géza: Iskola a határon. Bp.: Magvető 1992. B 3 vuma. Egyfelől mintegy keretbe foglalja az egész A nyelv és az idő szerepének később külön fejeze művet, mely a Lukács-fürdőben indul és egy dunai tet szentelünk, a tér mitikus felfogásáról itt beszé hajóúton ér véget, másfelől gyakorta nyer hangsúlyt lünk részletesebben. H 4 Pl.: „Ketrecbezárták, és Medve Gábor növendéknek hívják. 0 azonban mind a regény cselekményében (1. eső, patak, fürdés valahol egészen másutt van, teljesen szabad és stb.), mind pedig a narrátor-hősök reflexióiban. Ezek független. Ezt be kell vallania becsületesen; hiába az elmélkedések a víznek valamiféle mitologikus ér facsargatja a szívét hamis szánalommal. "(236.) • 5 „A gyerek még sértetlen és ép: az ő látását telmezését sugallják, különösen, mivel e témában Bé kell megőriznünk. Az író azzal kezdi elölről a vi bé és Medve megállapításai tökéletesen egybecsenge lágot, hogy vigyáz arra, hogy megőrizze a gyer meki látás érzékenységét, integritását, épségét, sér nek. S e szentenciaszerű kijelentések végül a motí tetlenségét... de közben sajnos felnőtté is kell vál vum konkrét regénybeli megjelenéseit is a mitopoétinia." HORNYIK Miklós i. m. 246. 1. • 6 A ka felől világítják meg - mintegy visszamenőleg - az vonat mitologikus jelentéstartalmairól A. Moravia olvasó számára. A víz a különböző mitológiákban képviselheti az életet (1. a világ keletkezése vízből, eső-áldozatok, a keresztelés mint újjászületés), de a halál birodalmát is jelentheti (1. a vízözön, a csónakkal és vízzel kapcsolatos temetési szertartások). A Styx formájá ban a víz szétválasztja, s ezáltal össze is köti, életet és halált, azaz éppen a kettó' közötti átmenetet jelzi. A víz tehát mitológiai mögöttes tartalmainak köszönhetően virtuálisan szintén határpozíciót jelenít meg a regényben: ám élet és halál mitikus, örök körforgá sa helyett az emberi lélekben föllelt „belső" létezés és a külső, empirikus világ egymástföltételezettségét lesz hivatott jelezni. A vízzel szoros összefüggésben szintén egyszerre kötődik élethez és halálhoz a mitológiai csónak vagy hajó is (pl. Mózes megmenekülése, Kháron ladikja, Noé bárká ja). Ezért a regényt záró hajóút többszörösen is szimbolikus jelentést nyer: jelzi egyfelől a „lét teljességének" megpillantását, másfelől azt is sugallja, hogy e teljesség „bírása" a határhelyzet állandó tudatát is jelenti, a kétfajta létezés elkülönülését, s mégis szoros kapcsolatát, az ember magányosságát és másokkal való megmásíthatatlan összetartozá sát. S mivel a hajó a Dunán, a Magyarországot kettéválasztó folyón úszik lefelé, a mo7

H O R V Á T H KORNÉLIA: OTTLIK GÉZA: ISKOLA A H A T Á R O N

hácsi csata 400. évfordulóján, útja elhatároló, s egyszersmind összekötő vonalat ír le egyén és nemzet, jelen és múlt, emberi élet és történelem között is. A z Iskola a határon végig erről a magányos egymásrautaltságról szól, ezért is lesz a vízen mozgó hajó képe a regény szűkebb kerete. Bébének a mű elején fejtegetett hajó-hasonlata a regény végén egyfelől a konkrét hajóútban realizálódik, másfelől meg ismétlődik - ismét csak Bébé reflexióiban. A víz motívuma kulcsszerepet jtászik a híres „Trieszti öböl" részletben is. A tri eszti öböl szintén határ: föld és víz találkozási pontja; de határterületnek minősül nemze ti, történeti és geopolitikai értelemben is mint a szláv, latin és magyar népesség kevere désének hagyományos jelképe, s mint az Osztrák-Magyar Monarchia volt államhatára. A trieszti öböl, a tenger a teljes lét világaként jelenik meg Medvének még a katonaisko la első napján. A z öbölnek azért lehet „legdöntőbb jellegzetessége, hogy számára telje sen isme rétien" (47.), mert gyermekként Medve ezt a létet csak öntudatlanul „tudta" és élte; de mert ilyen módon ismerte, ezért gyermeki fantáziájával el is tudja képzelni. A „tudatos" megismerés majd Medve szökésekor következik be, melynek előképe maga a trieszti öböl lesz a határ, a hegyek, a lódobogás, a Engedetlenség c. regényében 1. Ju. LOTMAN: A Medvét kereső lovas és a víz (tenger, i l l . patak) mo szüzsé eredete tipológiai aopektusból. In: Kultúra, tívumában. szöveg, narráció. (Orosz elméletírók tanulmányai.) Szerk.: KOVÁCS Áipád, V. GILBERT Edit. Pécs: A trieszti öböl kapcsolatát a gyermeki léttel Janus Pannonius Egyetemi Kiadó 1994. 82-118. jességgel világosan mutatja Medvének az a két ko 1., különösen 98-100. 1. B 7 pl. Bébé: „a lel kem mélyén ismertem jól annak a lágyan hullám rábbi emléke, melyeket mintegy az öböl képében kí zó, sodródó mozgásnak a rejtett törvényeit, ami a ván összefoglalni. A z egymástól olyannyira különbö létezésemet hordozta''(100.); „A sokféle szuszogás, hortyogás, mocorgás összefolyt egyetlen tenger ző emlékképeket ismét a víz motívuma köti össze, alatti csenddé. "(99.); Medve: „az én közönyös mely először mint elolvadó hógolyó, majd mint a magányom pedig... a szerelemnél erősehb egymás ba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávaréte Balaton jelenik meg. S végül az e mozzanatokat géből táplálkozik. "(357.) - kiem. H. K. • 8 „a szintetizáló „trieszti álom" egy hajó feltűnésének le sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett hetőségével zárul („Vagy mégis hajót vár, narancs a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, szín vitorlával?"'[52.]). miként az erős, tengerre épült hajók tőkesú lya''(15.) • 9 „Mintha nem is a hajó remegését A víz, halmazállapotának lehetőségeivel érzé keltetni képes a lét folytonos változásait, s éppen e változásokban megnyilvánuló állandóságát. így nemcsak tenger (Trieszti öböl), tó (Ba laton), folyó (hajóút), patak (Medve szökése), uszoda (Lukács fürdő), szökőkút (For mes bakancsa), reggeli mosdás (az iskola) vagy eső (a Második rész kezdete) formájá ban tűnik föl, de víz rejlik a sárban és a hóban , valamint a ködben is. A köd motívuma először a teljes zűrzavart, az elvesztett biztonságot jelképezi, később azonban éppen a megtalált biztonság, nyugalom szimbólumává lesz. A köd így magában foglalja, mintegy kibékíti a sár (a katonaiskolabeli szenvedések) és a hó (bol dogság, égi kegyelem) szimbolikus-szemantikai ellentétét. Mindez azt sugallja, a lét el veszett teljességének föllelése csakis a „pokolraszállás", csakis szenvedések árán lehetsé ges. Ezért lesz minden idill mögött valami fájdalmas íz is („Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség. .."[361.]), s ez az oka annak, hogy Bébéék egyszerre képesek nagyon komolyak lenni és folyton röhögni, s ezért lesz alapelvük a „dolog fontossága s egyben a fontosság lényegtelensége" is. 8

9

10

11

12

H|90


III. Kegyelem, szabadság és történetiség A dolgok fontosságát s egyszersmind lényegtelenségét sugallja a latin nyelvű mottó is, mellyel Medve a kéziratát kezdi. A felirat többszörös citátumként kerül Bébé regényé nek elejére (a bevezető három fejezettől eltekintve): Bébé idézi Medve Gábortól, Medve egy ház faláról, a ház pedig a Bibliából, Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből. A mottó azt jelzi, a mű nem más, mint e szavak értelmének föllelése, az ige megtestesü lése; erre utal az idézet kompozicionális és szövegszervező funkciója a regényben: a mottó első harmada a regény első részének, második harmada a mű harmadik részének címeként is megjelenik a szövegben. Különösnek tetszhet, hogy a mondás harmadik ré sze („hanem a könyörülő Istené") nem bukkan föl többet a műben, holott a regény trichotómiája szinte kínálja ezt a lehetőséget: a Szent Pál-i sententia utolsó része éppen a lényeget rejti, mely valójában megfoghatatlan, s föllelését éppen elhallgatása fogja jelez ni. Ez a „lényeg" egyfelől a hősök életútjában, magatartásformáik kialakulásában tematizálódik, másfelől Bébének és Medvének a létezéssel kapcsolatos, rendszerint nem vallá sos jellegű reflexióiban villan föl. Durva egyszerűsí éreznénk, hanem belül, saját testünk sejtfalainak, téssel azt is mondhatnánk, hogy a mottó első része vagy csupán a gondolatainknak, vagy csupán a („Nem azé, aki akarja"), Medvének, második része vágyainknak, emlékeinknek lüktetését, vibrálását, („Sem azé, aki fut") pedig Bébének a „kegyelem" el eleven, örök lobogását a nyugalom biztos hajósú lyába zárra. "(362.) B 1 0 A sár és a hó jelen nyerésére tett próbálkozásait testesíti meg. tését többen is értelmezték, pl.: „A sár a semmi A kompozíció alappillérét képező páli mondat érzetét, a hasztalan, meddő várakozás, tökéletes belső tespedtség, fásult magatehetetlenség állapotát nyelvi szempontból is a lényeg meglelésének irányá jelképezi." SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Példá ba mutat: az Első rész címeként a mottó megfelelő zat a belső függetlenségről. (Ottlik Géza: Iskola a határon.) Alföld 1982. 10. sz. 60. 1.; „A hóesést része még latinul jelenik meg, míg a Harmadik rész már Történelem (1942) című újságcikkében is a címe már magyarul szerepel. A mégoly tudós nyel boldogság jelképeként szerepeltette Ottlik, az Isko vet tehát a tökéletesebb megértést biztosító anya la a határon szövegében pedig a hó és a termé szetfölötti kapcsolatát a regény önérteimező szö nyelv váltja föl, mintegy jelezvén a közeledést ah vegrészei is megerősítik." SZEGEDY-MASZÁK hoz a másik létértelmezéshez, mely ebben a biblikus Mihály: Mene, Tekel. Ottlik Géza: Iskola a hatá ron. (Újraolvasás) Literatura 1994. 0. sz. 6. 1.; vamegvilágításban a világot igazgató, s egyszersmind az ember lelkét fölszabadító égi kegyelmen alapszik. A regény bibliai áthallásai tehát lehetővé tesznek egyfajta vallásos olvasatot is - s itt igaznak kell elfogadnunk azt az állítást, mely szerint „Medve nevelődésének egyik leglátványosabb mutatója fokozatos közeledése a valláshoz" - , anélkül azonban, hogy a mű ezt a megközelítést mint az interpretáció egyetlen lehetséges útját jelölné ki. Hasonló funkciót tölt be a regényben az ima. Medve a regény végén kétszer is elmondja a konfirmációra végre megtanult Miatyánkot, először egyes szám első, majd a hagyományos többes szám első személyben. Mindez rímel Bébé regény eleji kísérletére, amikor a „Mb!" hangkapcsolat különböző jelentéseit próbálja lefordítani az olvasónak. A Kölcsey Himnuszára is rájátszó vallásos jellegű szöveg ugyanúgy keveri az egyes és a többes számot, mint Medve Miatyánkjai. Ez a nyelvi montázstechnika ismét az ember önmagárautaltságát fejezi ki, de ezzel együtt azt a feloldhatatlan összetartozást is, ami a mindennapok valóságán túl „mint elszakíthatatlan köldökzsinór" köt össze bennünket egymással. Ez a felfogás egyszersmind meghatározott etikai alapállást is jelent. Ez a morális pozíció - melyet a katonaiskolában Medve, Szeredy, Bébé és Jaks is kiküzd magának 13

14

15

19||


az egymásrautaltság tudatán, ugyanakkor az egyéni tettekkel járó teljes és magányos fe lelősség felismerésén és vállalásán nyugszik. Önálló élet eszerint csak annyiban van, amennyiben az másokkal való együttlét is, azaz azt is mondhatnánk, „a jelenvalólét ön magában lényege szerint együttlét", s az egyedüllét „lehetősége az együttlét bizo nyítéka". A műnek - immár harmadikként - keretet biztosító imádság fölerősíti, s valami féle transzcendens jelentéssel társítja a gyakran fölbukkanó kenyér-motívumot. A M i atyánk mindennapi kenyere realizálódik a napi intézeti zsíroskenyérben, mely - túl „em pirikus" jelentésén - egyszerre szimbolizálja az iskolát mint Poklot (pl. a zsír „lekenése"; Medve első fogságának oka; Merényiek cserekereskedelme stb.) és mint a lehetsé ges megváltás, a kegyelem helyét (pl. mikor Bébé odaadja a Bountyí Medvének; vagy az, hogy Medve mindenhez kenyeret eszik). A kenyér keresztény-bibliai konnotációi (Krisztus megkísértése; a három kenyér megsokszorozása; az utolsó vacsora) megerősí tik ezt a kettős értelmezést: mint alapvetően a földi lét attribútuma, a kenyér a „minden napok valóságát" jelképezi (ezért mondhatja Medve, hogy „A kenyér nem elég"[360.]), s mégis képvisel valamit abból a másik, láthatatlan vi lamint BALASSA Péter i. m. 18-36. 1. • 11 lágából is (Medve a Szeredyvel és Bebével való „most aztán olyan sűrű köd szállt le..., hogy ettől összetartozását is „kenyérízűnek" érzi). fogva minden összezavarodott''(62.); majd: „azóta soha nem érzek pánikot sűrű ködökben, általános A mottó, az ima és a kenyér ilyetén interpre zűrzavarban, világfelfordulások idején, bombázott, tációja a szabadság fogalmának kettős értelmezését is sötét városokban és vesztett háborúkban, hanem csak zsebre vágom a kezem, és nyugodtan ácsormagával vonja. A z empirikus világ korlátozza az em gók egy helyben''(157'.) B 1 2 Ám lehetséges: bert, ad absurdum megfosztja szabadságától, ahogy nem értünk egyet azokkal a kutatókkal, akik az ezt szélsőséges formája, a katonaiskola is mutatja. Ottlik-regényt tragikus vagy pesszimista műként értelmezik, s e tekintetben HORKAY HÖRCHER Az ember azonban csak a világban képes élni, alá Ferenc álláspontját osztjuk: „A kritikusok beállítá kell hát vetnie magát e korlátozó törvényeknek. Ezt sában egyértelműen az Ottlik-mű sötétebb oldala domborodik ki. Zemplényi a vereség etikáját em jelentheti a Trieszt felé ügető lovas parancsa legeti, Beney Zsuzsa kifejezése: 'árnyjáték a sem („Élj!"[235.]), s ezt mutatja Medve visszatérése az mi előtt', Rónay László az élet negatívumainak iskolába szökése után : a senkiföldje, ahol kóborolt, bemutatásáról szól, Károlyi Csaba veszteseket, ve reségeket említ, Körösi Zoltán az 'Ottlik-mű méismét nemcsak két ország, hanem az emberi élet lehtőségének határát is jelképezi. A szabadságot mint választási lehetőségek tárházát értelmezi a mű, s mivel a ka tonaiskola ezt nem képes biztosítani, a civil világ e tekintetben is fölértékelődik. Ám teljes szabadságot a világban nem nyerhet az ember, annak záloga az a különleges „va lóság" lehet, melyre önnön lelkében bukkan rá. Ez lesz egyszersmind a hősök titokzatos belső összetartozásának alapja, s erre lel rá Medve Gábor is a szökése után a fogdában. A szabadság e kettős aspektusa a regény történetiség-felfogását is megvilágítja. A műnek látszólag nem tárgya a magyar történelem, s úgy tetszik, szinte kizárólag hősei életútjáról „tudósít". Egy-egy megjegyzés, apró utalás azonban történelmünknek csak nem valamennyi sorsfordulóját fölvillantja. Bébé és Szeredy találkozása 1957-ben a Lu kács-fürdőben, s Medve valamivel korábbi halála hallgatólagosan 1956-ra hívják föl a figyelmet. (Ha pedig azt is föltételezzük, hogy Medve Bébére hagyományozott írása, követve a „megtalált kézirat" irodalmi konvencióját , az aktuális történeti-politikai hely zetre is rávilágíthat, nem tetszik megalapozatlannak az az állítás, hogy az Iskola rejtett módon 1956-ról is szól .) A z 1923-as katonaiskolabeli évkezdés a két világháború kö zötti Magyarországot, indirekt módon pedig Trianont idézi föl, ahogy az intézet ebédlő16

17

18

19

20

21

HJ92


jében függő császári portré és a Medve gondolataiban oly nagy jelentőséghez jutó Tri eszt az Osztrák-Magyar Monarchia világát. Szeredyék 1944-es „kalandja" a II. világhá borúba vezeti az olvasót, míg a kórházban Eperjes említése egyfelől az 1919-es tanács köztársaságok, másfelől - Deák Ferenc nevével együtt - az 1848-49-es szabadságharc, majd a kiegyezés korát mutatja meg. A mohácsi vereségen (a regény vége) és Kőszeg 1532-es ostromán túl (Majlád néni és Medve) fölsejlik még a Rákóczi-szabadságharc is, éppen a mű kompozíciós alappillérét képező mottóban, mely a Rákóczi-család jelmonda ta volt, míg a Hétforrás népünk történetének kezdeteit rajzolja ki. Mindezek az áthallások árnyalják azt az - első olvasásra talán kínálkozó - képet, hogy a hősök önnön sorsukba lennének bezárva. Saját sorsuk foglyai maradnak ugyan, de az önmagukban föllelt belső létezés és szabadság eredményeképpen a történelem ré szei és részesei is lesznek. Történelemhez való viszonyukat a benne - lét és a benne lét szabadsága jellemzi, s úgy tetszik, létük történetisége éppen önnön sorsukba zártsá guk következménye. Vagyis: „...az időbeliség végessége a jelenvalólét történetiségének rejtett alapja. A jelenvalólét nem a megismétlésben lesz történeti, hanem mivel mint időbeli már törté lyén ringó tragikum'-ra hívja fel a figyelmet, de neti, ezért képes megismételve vállalni magát a maga még Balassa is a végső dolgok apokaliptikus történelmében." szemszögéből ábrázolja." HORKAY HÖRCHER Ferenc: Kis szekszepilek és izolált dzéták. Boldog A hősök élete, úgy tűnik föl, a történelem ságfogalmak Ottlik prózájában. Orpheus 1991. 1. alaptörvényének „engedelmeskedik": a regény végi sz. 29-30. 1., illetve: „A kiábrándulás és beletörő meditáció a túlélt vereségről és a győztes eltűnéséről dés regénye ez, az emberség intézményesített elölésének pontos rajza, a tiltakozó, gyötrődő, de nemcsak a fenti események legtöbbjére, hanem a hő végül is magát megadó lélek deformálódásának sök katonaiskolabeli kálváriájára is illik. A vereség művészi konstatálása." TÓTH Dezső: Ottlik Géza: Iskola a határon. In: Elő hagyomány - élő iroda és a vereség győzelme felől kell tehát olvasnunk a lom. Bp.: Magvető 1977. 698. 1. B 1 3 SZE magyar történelmet, mely a regény horizontján nem GEDY-MASZÁK Mihály: Ottlik Géza. Pozsony: mint időbeli folyamat rajzolódik ki, hanem mint a Kalligram 1994. 130. 1.; a regény szövegében elő forduló keresztény utalásokról ugyanitt 130-132. 1. különböző időpillanatok együttes, egy térben való • 14 „Áldásom rátok. Ki vagyok én, hogy pálcát megjelenítése. törjek fölötted? Megszenvedtétek ti már a múltat s 22

jövendőt. "(7.)

• 15 A kölcsönös összetartozás,

IV. Az idólíezelés módozatai „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van - mondja Bébé —; minden pilla nata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens su gárnyaláb metszőpontjai szférikus felületen.''(120.) A mindenség és szféra szavak hasz nálata, a múltnak és jövőnek egyetlen végtelen jelenné oldása („van"), s a törvényszerű ségek megállapításához szokott matematikai nyelv egyaránt azt mutatja, hogy itt egyfajta örök és változatlan időről van szó, mely mint megbonthatatlan egység, nem tűri a krono logikus feldarabolást. Ennek az időnek a kaotikus rendje magasabbfokú és eredendőbb organizációt képvisel, mint a látszólag oly érthető linearitás, mely éppen a rejtett össze függéseket, a belső lényeget hagyja feltáratlanul. Ezért állíthatja Bébé, hogy „valamilyen - bármilyen, megszokott és ismert - rend mindig ráerőszakolja magát a rendezetlen dol gokra; s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még ismeretlen, való dibb rendjét.''(103.)

190|


A z elbeszélő Bébé reflexiói azt sugallják, hogy ez az egységes, pulzáló idő mint valamiféle örök abszolútum létezik, mely újra és újra megnyilvánítja magát az empirikus kronologikus időben. Másfelől azonban ezt a „nem cselekményszerűen''(121.) múló időt az ember önmagában tudja rekonstruálni, s mintegy személyes kapcsolatba kerülvén ve le, bensővé teszi azt. (Az idő ilyen szubjektív megélésére utal az a jelentős tény is, hogy a szereplők közül egyedül Bébé szembesül ezzel a problematikával, s ő „dolgozza k i " maga számára a fenti elképzelést.) Ez a valójában mozdulatlan idő állásában szinte ész revehetetlen, s olykor unalmas: ez az idő határozza meg a hősök gyermekkorát, s ennek égiszéből minősülnek majd az iskola után eltelt harminc év eseményei is „fölösleges viszontagságok"-nak(36.), míg az intézet, monoton regularitásában - Schulze-nap és Bognár-nap - , a legnagyobb zűrzavart eredményezi. Idő" és lét tehát hasonlóan kettős természetet mutatnak a műben - egy egyénileg megélt benső és egyszersmind abszo lútnak is mutatkozó, s egy az empirikus világot jellemző lineáris aspektust - s úgy tet szik, a kétféle idő éppen a létezés két móduszának megnyilvánulási formája. Zártság és nyitottság ezért egyszerre jellemzi a mű időkezelését. A zártság felé hatnak a precíz időpontmegjelölések, annak ellené ugyanakkor a kényszerű magányosság tömör kép ben dolgozik viszont az 1957-es, 44-es, 23-26-os szerűséggel jelenik meg a mű végén az utolsó ci idősíkok, valamint a gyerekkori események állandó garetta elszívásában: közösen szívják el, de csak egymás után, külön-külön szívhatnak bele. • 16 keverése, s az elbeszélő Bébé örökös bizonytalanko HEIDEGGER, Martin: Lét és idő. Bp.: Gondolat dása az időben. A lineáris időt a legszemléletesebben 1989. 249-250. 1. • 17 Rájön, hogy ha vannak Colalto képviseli a napok számlálásával, míg Bébé a is másfajta világok a falakon kívül, melyeknek ta lán nagyobb a szabadságfoka, de nincs, elvben szinkrón értelmezéshez folyamodik: „porszem rakó sem lehetséges olyan, amelynek valóságos kész dik porszemre''(120.). A „hiábavaló tapasztalatok" formáiba ő - bárki - mindenestül belefér. Felisme ri, hogy minden világ szűk lenne neki, de azt is, sorozataként föltűnő hétköznapi időszámítás a Vanihogy aki élni akar, az nem léphet ki a világából tas-gondolatot villantja föl a mű időábrázolásában, a világból -; márpedig világa tényeit tudomásul nem venni nem kisebb hazugság, mint önmagáról ahogy szimbolikus-képi szinten pedig a hagyomá lemondania..." KIS PINTÉR Imre: Lenni, de látni nyos óra-motívum fogja azt megjeleníteni (az óráé, is a létezést. (Ottlik Géza világegyenleteiről.) Je melyhez Merényiékkel együtt Bébé is többször fel lenkor 1982. 5. sz. 402. 1. B 1 8 ZEMPLÉNYI Ferenc is hangsúlyozza a határ szó jelentésének szökik). A hősöknek az időhöz való viszonya a beava tási szertartás felől is interpretálható: a gyermekkort drasztikusan megszakító katonais kolában a hősök elvesztik időérzéküket, s teljes bizonytalanságba sodródnak. Ám ez az időbeli tájékozatlanság lesz majd a záloga a másik, oszthatatlan idő megtalálásának. A z idő kettős aspektusa - akárcsak a regény létszemlélete - maga is megkettőző dik, mivel nemcsak a mű ábrázolta világnak, de Bébé reflexióinak is meghatározója lesz. Ez természetesen a narrátor-hős elbeszélésmódjára is rányomja a bélyegét: nem lehet nem észrevenni, hogy az idővel kapcsolatos elmélkedések az elbeszélés rekonstruktív jellegéből fakadnak, és a visszatekintés horizontjában jönnek létre. Bébé baja az idővel mindig az írás problémáját is jelenti, s így kompozicionális kérdéssé válik. („De nem így telt velünk az idő. Rosszul mondtam el az egészet. S ráadásul ugrom egyet a végén, és három évet emlegetek..."[l20.]; „Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. "[102.]; „Nem tudok rá hasonlatot, hogy milyen lassan telt és milyen hosszú volt... "[123.] stb. - kiem. H . K.) 23

24

25

26

A z elbeszélésmód maga is a pulzáló, örök idő megnyilvánulása lesz az egyes epi 27

zódokhoz való többszöri visszatérésében, az idő rétegzésében és gyakori megfordításá

i g


28

ban. Mondhatni, a narrációs technika is a regény „öntükrözésének" egyik módja: Bébé kísérletei arra, hogy napokba-hetekbe szorítsa az intézetben töltött idő megbonthatatlan tömbjét, állandó (ön)korrekciói, s kudarcainak beismerése azt mutatják, hogy e teljes időt csak mint egészet lehet megragadni, mert egyszerre végtelen - ezért a megszámlál hatatlan sok epizód a műben - , s egyszerre lelhető föl a pillanatban (ezért lesz egyforma súlyú és jelentőségű szinte minden epizód). A z öntükrözés másik módja a szinkrón idő- és térszemlélet egyetlen jelenetben fölvillantott és kimondott példája: Medvének a kórházban töltött három napja (a hármas szám egyaránt utalhat a mesebeli próbatételes esztendőre és az általános számszimbolikai jelentésre, a teljességre, tökéletességre is). A z idilli egyedüllétben nyilvánul meg Medvének az a réteges szerkezetű tér-idő világ, melyet maga a regény is reprezentál. 29

V. A nyelv szerepe A regény szereplőit nemcsak az idő múlásának, de a felfokozódását, mely úgy következik be, hogy a szó használhatóságának kérdése is foglalkoztatja. A regény egyszer sem nevezi meg a helyszínt: Kő nyelv devalválódásának gondolata már a mű elején szeget. ZEMPLÉNYI Ferenc: Regény a határon. (Megjegyzések Ottlik Géza Iskola a határon cí meghatározó szerephez jut Szeredy motyogásában, mű regényéről.) ItK 1987 . 4. sz. 484. 1. H 1 9 Bébé semmitmondó válaszaiban és ironikus meg „Hiszen él. Ketrecbe zárták, és Medve Gábor nö jegyzésében. (Szeredy és Bébé jelentésnélküli párbe vendéknek hívják. 0 azonban valahol egészen má sutt van, teljesen szabad és független. Ezt be kell széde - „Kutya meleg van" ,,Baromi"[5.] - majd a vallania becsületesen, hiába facsargatja a szívét hajón fog megismétlődni, immár negyedik „keretet" hamis szánalommal. "(236.) • 20 A megtalált kézirat érték- és minősítéspozícióinak összefüggé biztosítva a műnek.) Ettől kezdve a regény központi se az író korának történeti-politikai helyzetével témája, hogy a szavak alkalmatlanok a közlésre, s a eléggé szemléletes pl. Manzoni főművében, A je megértéshez le kell őket „fordítani". gyesekben, míg Eco A rózsa neve c. regényében szembeötlő: itt ui. az elbeszélő a mű A fordítás azonban jóformán lehetetlen (1. Bé egyenesen alapjául szolgáló kéziratot éppen 1968-ban, Prágá bé hosszadalmas és sokjelentésű „Nyasgem"-fordítá ban találja meg. L. HOFFMANN Béla: A jegye sektől a Rózsáig. Tanulmányok olasz regényekről. sát), lévén a szavak jelentésnélkülisége vagy éppen áttekinthetetlen jelentéslabirintusa univerzális nyelvi jelenség. Ezt az eredendő önellentmondásosságot jelzik az elbeszélő Bébé olyan megál lapításai is, mint hogy „még többet ért a goromba Szeredy, aki meg egyáltalán nem volt goromba"(111.) vagy „Mind a ketten nagyon vadak voltak, de Sándor ilyen szelíd is. "(153.). Ezért szinte az is mindegy, idegen nyelven vagy magyarul hangzanak-e el azok a szavak („Megpróbáltam lefordítani angolra, hátha így több értelme van"[35.]). Medve kéziratának állandó korrekciói látensen éppúgy a nyelv elégtelenségére utalnak, mint a narrátor direkt panasza: „Nem jók a szavak. "(144.) De a szavak kiüresedését, szó és denotatum közötti szerves kapcsolat megszűnését legjobban a fekete kéz Bébé-féle értelmezése reprezentálja: bár születési körülményei a végzetes jel szerepére predeszti nálnák, a fekete kéznyom már-már jelszerű jelentéstelenségben sötétlik a falon. E „Mene, Tekel" funkciótlanságához hasonlóan a szó sem képes kifejezni az álta la jelölt dolog lényegét. A felnőtt civil társadalomban és annak végletes modelljében, a katonaiskolában a jelentő és a jelentett közötti kapocs önkényes, mivel egy tágabb vagy szűkebb csoport megállapodásán nyugszik. Ezt a konvencionális nyelvhasználatot szemléltetik a katonai parancsok, melyek teljesen értelmetlenek a beavatatlanok, így az 30

19 E l


újoncok számára is; a katonaiskolai trágárságok, hagyományos, megszokott jelen tésükkel, melyeknek automatikus használata majd az Öttevényi-per során világosodik meg a fiúk előtt. S szintén a konvencionális nyelvhasználatot jelzi az, hogy Medve kéz iratában sorra átülteti az intézeti élet terminusait a polgári világ nyelvére, azaz lefordítja a szavakat az egyik csoport nyelvéről a másikéra. Az egyetlen kivétel, amely semmiféle civil fogalomnak nem feleltethető meg, a tanszerláda. Ezt, amint Bébé hangsúlyozza, semmi másnak nem lehet nevezni, legfeljebb szanlerdátának vagy lanterszádának. A névváltoztatás egyetlen lehetséges módozata így a hangsor variálása lesz, ami világossá teszi, hogy ez esetben jeltest és jelölt között organikus a kapcsolat, s az előbbi az utóbbi leglényegét ragadja meg. Szó és denota tum természetes összefüggése a gyerekek érzelmeire is rámutat: szeretik a tanszerládát, a „privát szféra" egyetlen képviselőjét a katonaiskola kollektív világában. A főszereplők mindannyian vágynak arra, hogy a szó szervesen kapcsolódjék a jelentett dologhoz. Ez az ontologikus nyelvszemlélet, melyet kultúrtörténeti értelemben a mitológiai, antropológiai megközelítésben a gyermeki tudat jellemzőjének tekinthetünk, elsősorban Bébé névmágiájában mutatkozik meg. Szombathely, 1991. • 21 SZEGEDY-MABébé számára a név nem puszta megkülön SZÁK Mihály: Ottlik Géza. i . m. 136. 1. • 22 böztető jegy, hanem viselőjének lényegi kifejezője. HEIDEGGER, Martin i . m. 619. 1. • 23 E be avatási szertartást hangsúlyozza Ottlik, mikor az Ezért nem szerez barátot a gimnáziumban töltött egy iskolában töltött három év történéseit felölelő re év alatt: bár a diákok százféleképpen közelednek gény csaknem háromnegyed részét az első eszten hozzá, igazi nevét - a Bébét - nem ismervén nem dő eseményeinek szenteli. • 24 „a természetes időérzékünk eléggé felmondta a szolgálatot. Vakon válhatnak barátaivá. Halász Péter Petárrá keresztelése tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben (...) Az időközök megnyúltak vagy semmivé zsugo is valamilyen titkos közösségre utal; az intézeti talál rodtak, vagy akár visszájukra fordultak olykor, felkozás csalódása után viszont Bébé már csak ritkán, a borítva az időrendet is. "(123.) • 25 A teljes fellobbanó tetszés pillanataiban használja e régi bece időbeli bizonytalanság állapota A varázshegyei idézi: a kínálkozó párhuzamot mintegy Czakó ce nevet. Petár, aki miatt Benedek az intézetbe jött, ruzája kódolja, melyen Davos látképe díszeleg. A „meghalt"; paradox módon Bébé mégis itt lel igazi ceruza, amit Merényi végül is nem vesz el az barátságra, sőt valamiképpen gyermekkora világára újonctól, a másik, egységes idő föllelésének lehe tőségére utalhat. • 26 „Az ábrázolás ennek is: beceneve egy véletlen folytán kitudódik. Ettől fogva minden társa így szólítja, s ő 1944-ben is ezt tekinti valódi nevének („Amellett ez volt a nevem, ez a nevetséges Bébé"[l60.]). A kerettörténet váradi fejezete is jól mutatja, milyen hatalma van Bébé fölött a névnek: a hős eleinte élvezi új személyiségét, melyet álnevének köszönhet, ám később, éppen a név ereje miatt, nem lesz képes fölvett arculatától megszabadulni. S végül Bébé névmágiáját elbeszélésmódja is föltárja: már az első fejezetben közli az újoncok nevét - egy szinte szertartásos bemutatkozási jelenet keretében - az olvasóval, s később is hosszadalmas leírást szentel a Schulze, valamint a Szeredy név megismerésének. 0 az, aki fontosnak tartja Eynatten nevének el torzítását , s akit zavar, hogy nem ismeri a Netter- és a Koller-kapu elnevezésének motivációját. Míg Bébé a név ontológiájában hisz, addig Medve általában a szavak ontológiáját keresi. Ám a szavak nemhogy visszaállítanák a létezés elvesztett teljességét, hanem ép penséggel abszolút lehetetlenné teszik azt. (így tudja majd Szeredy is szétrombolni, sem mivé tenni a megtörtént eseményt azáltal, hogy azt a „valósághoz" híven elmondja.) Medvénél a lényeget hordozó szavak megtalálásának vágya a hallgatás motívu mában jelenik meg: mivel a „durva, torzító" nyelvi kifejezőeszközök csak megcsonkíta31

32

Ü96


33

nak „valamit, ami egész volt"(231.), a valódi megértés még ezek előtt jön létre. Mint ha azt vallaná, hogy a , jelen valólétnek ahhoz, hogy hallgathasson, mondanivalóval kell rendelkeznie, azaz rendelkeznie kell önmaga tulajdonképpeni és gazdag feltárultságával." E feltárultságot őrizgetné Medve magányának csöndjében, ám föl kell ismernie, hogy az őr. körülvevő világból, „melyben a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik"(237.), nem tud kilépni. Vállalnia kell hát a nyelvvel való folytonos küzdelmet, s ez a döntése már az iskolában kijelöli írói hivatását. A fogdabeli megvilágosodásig és a kockás füzet megnyitásáig megtett út azonban nem egyszerű: az őt körülvevő új világ ahelyett, hogy mint „néma gyereket"'(235.) meg értené, a még meg sem formálódott szavakat is elfojtja benne. Medve némasága az or vosi vizsgálat megalázó procedúrája alatt, akárcsak a pokrócozáskor, későbbi hallgatásá nak „negatív" párja: nem a lényeg föllelését, hanem éppen annak teljes hiányát, önmagá nak elvesztését jelenti. A megtalált teljességről tanúskodó csönd másik megnyilvánulási formája a re gényben a zene. Szeredy, aki nem író, keveset beszél, s mágikus-gyermeki hiedelmei sincsenek, ezen az úton érkezik barátai közösségébe. megfelelően nem annyira a dolgok 'történésére', Ez az út sem egyenes és sima, ezt jelzi a regény eleji mint inkább az azt kísérő tudati tartalmak rekonsthamis trombitaszó és a Medve fogdájába behallatszó, ruktív értelmezésére irányul." KULCSÁR SZABÓ meg-megbicsakló Für Elise. A zene hiányát illetve Ernő: A magyar irodalom története. 1945-1991. Budapest. Argumentum 1993. 98. 1. • 27 A re torzulását a növendékek a sámánisztikus-mitikus gény fejezeteinek szinte mindegyike időben több medvetánccal, s egyéb énekekkel (Bob-herceg, baka szörösen is rétegzett. „Lineáris" olvasatban például az Első rész 5. fejezete a következő utat írja le az nóták) próbálják pótolni. A kezdetben a szaxoviolán időben: a megírás ideje (Bébé) - Bébé életének el divatos keringőt, majd hegedűn már Bachot játszó ső tíz éve - 1923 szeptembere, az első reggel az Szeredy pedig a zene révén jut el a felnőttkorban föl iskolában - 1957-ben a Lukács-fürdőben - Sze redy és Magda 1944-ben - 1957 - Szeredy tízéve támasztott teljességig. sen Barikával - 1957 - nyitás a jövő felé: el kell A szó konvencionalitása folytán megszűnő olvasni a kéziratot (a megírás ideje) - 1923. szep tember: az iskolában töltött első teljes nap estéje. igazságot a csönd és a zene mellett a testbeszéd ké • 28 SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Ottlik Géza pes kifejezni: ezért nyújt „igazabb" közlést Medve i. m. 122-132. • 29 Ez az időszak „Kerétéiben anyjának külseje, Szeredy egy tekintete vagy egy jól a múlt század hatvanas éveitől, sőt 1532-től a jövő elhelyezett rúgás a verbális kommunikációnál. A ka tonaiskola vezetői azonban többnyire csak a hiteltelen verbalitás eszközével élnek, így szavaik következménye kiszámíthatatlan lesz (1. Schulze). Ók mindig tudják a megfelelő kifejezéseket és formulákat - pl. Medve megfenyítésekor az alezredes - , semmit nem érzékelve ezen előregyártott elemek valóságidegenségéből. Medve, Bébé és Szeredy azonban „eszmélésükkor" elszakadnak ettől az önkényes nyelvhasználattól: az automatikus trágárságok helyett válogatott archaikus káromkodá sokkal élnek, megérezvén bennük a hajdani ontologikus jelentés lenyomatát, és egy in kább hangokból, mint szavakból építkező saját nyelven beszélnek. Ezt a nyelvfelfogást, mely szó és denotatum organikus kötődését az individuális beszédaktusban állítja helyre, s így az ősi ontológiai kapocs helyébe az egyéni pszichikumon alapuló konvenciót lépte ti, Bahtyin nyomán individuális szubjektivizmusnak nevezhetjük . E nyelvfilozófiai ala pállás nemcsak a hősök nyelvhasználatának, de a nyelvvel kapcsolatos reflexióinak is tökéletesen megfelel, ahogy egybecseng azzal az ottliki tétellel is, mely szerint a min denki számára közös valódi lét az egyes ember lelkében lelhető föl. A katonaiskola éle34

35

19Q


téből és nyelvéből pedig éppen ez az egyéni, s individualitásánál fogva paradox módon közösségteremtő pszichikai alap hiányzik. 36

VI. Az alkotás lehetőségei: elbeszélésmód és kompozíció Bármennyire alkalmatlanok a szavak a valóság fölvillantására, körükből, akárcsak a vi lágból, kilépni lehetetlen. A z írónak általuk kell elmondania az elmondhatatlant, s vállal kozása azért nincs eleve halálra ítélve, mert ahogyan a mindennapi élet is magában hor dozhat valamifajta teljességet, ahogy a kronologikus idő is egyfajta állandóságot rajzol körül, úgy a torzító szó is képes megmutatni valamit egy nyelven és formákon túli nagy egységből. Ám ehhez az alkotó hosszú és gyötrelmes munkája szükséges, a szavak szün telen válogatása, a mondatok csiszolása. Mindaz tehát, ami a kutatók szerint Ottlik alko tásmódját jellemzi. „Az író elölről kezdi a világot. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek. Tulajdonképpen a szó és a hall századig terjedt; mert a vacsorát Majvald néni gatás határzónáján tartózkodik, a senki földjén, s hozta be, és... pletykálódott saját ifjúsága emlékei ből és a városka török ostromáról, pontos nevek csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthető kel, adatokkal, a királyról, amikor a környéken va ségébe, azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni dászott egyszer, már jóval a kiegyezés után, Deák tartalmakból." A z irodalmi alkotás úgy fejezi ki a Ferencről, akit szintén kiszolgált egyszer, meg a kifejezhetétlent, hogy önmagában megjeleníti azt: így Hétforrás történetéről. Továbbá Rupp növendék úr eperjesi tornácos házától a Déli sarkig terjedt tér- maga is élő valósággá lesz, hiszen a létezés egészét belileg... "(243.) • 30 A nyelvi jel önkényessé csakis egy létező reprodukálhatja. gét jól mutatja Bébének az iskolára vonatkozó megállapítása: „itt lehetőleg más neve volt sokszor A z irodalmi mű azonban „nem azonos azzal a a legközönségesebb tárgyaknak is, mesterkélt és valósággal, amit funkciója szerint jelölni hivatott" : félrevezetőneve. "(83.) • 31 „Én rejtélyesen ültem a kályha mellett, ahogy megbeszéltük, szót annál jóval több, mert a világnak sokkal szélesebb lanul és álnéven bemutatva.''(11.), majd: Szeredy spektrumát képes átfogni, „mert azt is tartalmazza, „Már valamilyen más darabot játszott, én meg ül tem a kályhti mellett álnéven, benne ragadva a amit nem nevezünk valóságnak, amit nem-valóság szerepembe. "(12.) • 32 Erről - a torzítás té- nak nevezünk és amit egyáltalán sehogyan sem neve zünk". A z Iskola a határon is a lét totalitását reprezentálja, mint láttuk, időszerkezetében és ezzel szoros összefüggésben kompozíciójában is. Ahogy az elbeszélés fonala örökös, de változó átmérőjű köröket ír le az időben, ugyanúgy változik és „pulzál" a narráció tematikai irányultsága is. A legtöbb „fontosabb epizód legalább kétszer lép be a cselek ménybe. Egyszer mint megszakító új esemény, másodszor már önmagát feltáró törté netként. Vagyis - az egyszer már elkezdett jelenetek kivétel nélkül egy betolt fázis után teljesednek k i . " (Ez a konstrukció akár tovább is bonyolódhat, mint például a trieszti öböl témájá nak esetében, ahol a kifejtést két témafelvetés előzi meg (2., i l l . 6. fejezet), hogy aztán később újra fölidéződjék Medve szökésében, majd a fogdában, a lovas titkos parancsával elnyerje befejezését. E nyitott szerkezettel szemben magának a trieszti öböl fejezetnek a fölépítése szigorúan zárt keretet alkot: Formes bakancsa ->• trieszti öböl -> Dégenfeld (németkisasszony) fürdőhely -> Dégenfeld -> trieszti öböl -> (németkisasszony) Formes cipője. A témának e két ellentétes elvre épülő bemutatása tökéletesen rímel az egész regény kompozíciójára.) 37

38

39

40

41

BJ98


Úgy az egyes fejezetek, mint az egész mű egyfajta zenei szerkesztési elvnek lát szik engedelmeskedni. A z előbbi példájaként a Második rész 12. fejezetére hivatkozunk, ahol az elbeszélő - egy rövid bevezetés után - sorra „megpendíti" a kifejtendő témákat 1. Merényiek elveszik Jaks élelmét; 2. Varjú elragadta Matej kacsazsírját; 3. Tóth Tibor misére jár; 4. Medve is a kápolnába jár, majd megkezdi ezek kibontakoztatását, visszafe lé: 1. Medve; 2. Tóth Tibor jellemzése; 3. Matej bemutatása és története; 4. Merényi megpofozza a barátja védelmére siető Kalugyerszkyt. Ez a megjelölt mozzanatokat sorra kifejtő, Kalugyerszkyt mint melléktémát fölvető szerkesztés a fúga kompozícióját látszik követni a szólamszerűen egymás után belépő témák révén. Úgy tetszik azonban, hogy az egész regény egy bonyolult fúga szerkezetét idé zi. A bevezető három fejezet a mű összes „témáját" fölveti: a nyelv problémáját, az idő kérdését, a létezés természetét (a szabadságot, a kegyelmi mozzanatot, a Vanitas-gondolatot stb.), a történelem jelenlétét, az irodalom és az írás fontosságát. A művet behálózó motívumok közül a legtöbb itt jelenik meg először (víz, hajó, ima, név). S talán az sem véletlen, hogy Váradon Dani éppen a fúgakomponálás királyának, Bachnak egyik művét hegedüli. nyét meg nem nevezve - Medve kézirata is hírt A z expozícióban megpendített témák további ad; Medve azonban „Hejnakker!"-t hall, míg Bébé megszólalási rendje kötetlen: sokszor nem is önma „Hejnatter!"-t. A tulajdonnév kétféle - hamis recepciója jelzi az elszakadást a gyermekkor mági gukban térnek vissza, hanem csoportosan, további kus világától, melyben a név az embernek még kidolgozásokat alkotva, míg egymáshoz különféle egyedi, természettől adott, lényegi kifejezője volt. epizódok kötik őket (pl. Apagyi). A fokozás eszköze • 33 „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg va a téma torlasztása, augmentációja, diminúciója vagy lahol a hallgatás táján van, csak abba fér bemegfordítása. De a fúgaszerkesztés meghatározó je /e."(144.) B 3 4 HEIDEGGER, Martin, i. m. gyeire utal az Ottlik-mű keretes szerkezete, hármas 311. 1. B 3 5 BAHTY1N, Mihail Mihajlovics (Volosinov): Marxizmus és nyelvfilozófia (részle tagolása, a szerteágazó, látszólag minden szabálysze tek). In: A beszéd és a valóság. Bp.: Gondolat rűséget nélkülöző téma- és időkezelése, a kompozí 1986.193-350.1. • 36 „Az egyéniség tükröző déséhez a nyelvben azok a beszédműfajok nyújt ció ennek ellenére nyilvánvaló belső összefüggései és ják a legkisebb lehetőséget, amelyek formái szigo összhangja, s a két narrátor egymás állításait ellen rúan rögzítettek - például a hivatali iratok, a kato pontozó elbeszélése. A zenei szövet sűrűségét a sok nai vezényszavak, a közös munkát összehangoló dalrészlet, s néhol a szöveg ritmizálása és rímesítése hivatott létrehozni. S a regény érvényre juttat egyfajta ősi, tiszteletreméltó, szakrális patinát is, nemcsak bibliai konnotációiban - a jelmondatban, az imában és a kenyérben - , hanem archaizáló írásmódjában, prózanyelvének csiszoltságában és méltóságában is. A regény szerkezetét alapvető módon határozza meg a kétféle elbeszélő is, mint egy megsokszorozva az író variációs lehetőségeit. Medve kézirata betétregényként mű ködik az Iskola a határon-ban, Bébé szövegében. A betét- és a keretregény azonos jele netek ábrázolásával, sőt gyakran azonos záró- illetve kezdőmondatokkal kapcsolódik egymáshoz, követve a „regény a regényben" elvének egyik hagyományos megoldását. A kifejezés azonosságát ellenben Ottlik a vélemény, az értékítélet különbségével toldja meg, éppen a kétféle szöveg egymásba-kapcsolódásában juttatva érvényre a fúga kontrapunktikus szerkesztési elvét. Valójában Medve kézirata csak az Első rész 2. és 4., valamint a Második rész 6. és 7. egységében kap önálló fejezetet a regényben; ettől eltekintve Bébé csak ritkán és röviden idézi barátja írását, néha csak zárójelben, kiegészítésként (pl. az Öttevényi-eset leírásakor Medve utólag kihúzott értékelését), a regény végén pedig a kézirathoz csatolt, 42

43

44

45

19^1


első személyű jegyzetekből közöl egy részt. Ennek ellenére a regény Első részében Bébé rendszeresen hivatkozik a kéziratra, hol értetlenkedve (pl. a katonai szavak civil megfe lelőire vonatkozólag), hol azt kiegészítve (1. a Formes cipőjéről szóló epizódok), hol szinte a tagadásig módosítva (pl. Medve megverésének története). Medve egyes szám harmadik személyű kézirata tehát továbbra is jelen van a re gényben, ám nem pusztán Bébé reflexióiban, hanem - immár idézőjel nélkül - Bébé első személyű szövegében is. Bébé ilyenkor az átélt vagy szabad függő beszéd lehetősé geivel élve belső nézőpontból mondja el Medve gondolatait, avagy - első személyű el beszélésmódját elrejtve - olyan helyzetekről tudósít, melyeknek nem volt tanúja. A két narrátor összeolvadása leginkább a regény kulcsfontosságú jeleneteinek lesz a sajátossá ga: a trieszti öbölnek, Medve és anyja találkozásának, Medve szökésének, majd fogságá nak, s végül kórházban töltött napjainak leírásakor mosódik össze a két elbeszélő, vagyis Medve kálváriájának és önmagára találásának legfontosabb fázisaiban. Ugyanakkor Medve kéziratának „kései", a Második rész 6. és 7. fejezetében való megjelenése mintha Bébé elbeszélésének „hatását" szenvedné el, mikor harmadik sze mélyben ábrázolt hősét az addigi M . helyett maga is verbális jelzések nyelve stb. Ezekben az esetekben Medvének kezdi nevezni. Úgy tetszik tehát, a Bébémindössze az egyéniség legfelületibb, már-már bi ből és Medvéből egybeolvadó új elbeszélő fokozato ológiai oldalai fejeződhetnek ki (és még ezek is főleg akkor, amikor az ilyen szabványosuk formák san egyesíti magában azt a két nézőpontot, melyek a élőszóban hangzanak el)." BAHTYEN, Mihail Miregény elején folyton hitelteleníteni látszottak hajlovics: A beszéd műfajai. In: A beszéd és a va egymást. A nézőpontok sok-, de legalább kétfélesége lóság, i. m. 364. 1. • 37 Rónay László idézi Ottlik Gézát. RÓNAY László: Ottlik Géza. Vigí alapfeltétele a „lényeg", az igazság föllelésének: ezt lia, 1971. 1. sz. 464. 1. • 38 KIS PINTÉR Imre sugallja az a jelenet is, mikor a vonaton medve és i. m. 399. 1. B 3 9 OTTLIK Géza: A regényről. In: Próza. Bp.: Magvető 1980. 188. I. • 40 „A Bébé a csomagtartóról nézik az egyszerre megválto létezőnek, melynek számára világban-benne-létzott világot. ként önnön létére megy ki a játék, ontológiai kör struktúrája van." HEIDEGGER, Martin, i. m. 296. „Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki 1. B 4 1 KULCSÁR SZABÓ Ernő: A regényi szemléli... egyáltalán, egy dolog nincsen, csak kettó': fikció három modellje. (Iszony, G. A. úr X-hen, Is kettőnek a koincidenciája, metszéspontja" - vallja kola a határon.) Alföld, 1978. 2-3. sz. 44. 1. • 42 A legjobb példa erre a Trieszti öböl leírása, Ottlik, mintegy saját létszemléletét, időfelfogását, nyelv- és alkotásfilozófiai koncepcióját jellemezve. E kettősség határozza meg a regény műfaját is. Sok tanulmány fölveti a kérdést: példázat-e az Iskola a határon, egyszerűen „csak" önéletrajzi mű, vagy nevelődési re gény? A z egyébként nyilvánvaló autobiográfiai ihletettségét mint nem feltétlenül mű fajspecifikus jegyet el kell vetnünk. Úgy tetszik, a példázat és a nevelődési regény műfajisága egyszerre nyomja rá bélyegét a műre, ám a különleges narratív és kompozicioná lis megoldások révén szokatlanul nyitottá is teszi azt. E műfaji hibriditás egyfelől a regény témájából következik - e téma a létezés egésze és annak megtapasztalása - , más felől abból a kompozíciós-technikai eljárásból, mely a „témát" egyszerre fejti ki explicit módon a hősök visszaemlékező reflexióiban, s tematizálja is azok katonaiskolai életútjá ban. A kétféle műfaj közül nem kell választanunk, hiszen legalább e kettő szükséges ahhoz, hogy az Iskola a határon „valódi" regény legyen. 46

47

48

49

Qoo


VII. A történő megértés: az önérteimező regény A regényben Szeredy „belső életútjáról" tudunk meg a legkevesebbet, mert őt a két el beszélő többnyire külső nézőpontból ábrázolja. Sem a nyelv, sem az idő problémái nem foglalkoztatják különösebben ; mint már jeleztük, ő a zenében talál meg valamifajta tel jességet, abban az anyagtalan művészetben, melynek „formákra" szinte nincs is szüksé ge. Ezért Szeredynek nem kell megküzdenie a kifejezés nehézségeivel, melyek oly nagy godnot okoznak az író Medvének s majd az őt követő Bébének. A három hős közül nem véletlenül Medve válik íróvá: ő már a katonaiskolában is leginkább a verbális kommunikáció elégtelenségével, a meg-nem-értés problémájával küszködik, ám végül arra is ráébred, hogy egyéb híján e közlésre alkalmatlan szavakkal kell magunkat megértetnünk. Mindez szökése nyomán, a fogdái meditációban világoso dik meg számára: itt válik „felnőtté" (jelzi ezt az ezentúl egyedi módon föltett sapka is), s itt dől el írói hivatása, hogy a világot csak a szavakkal való állandó küzdelemben tudja vállalni. Erre a hivatásra több minden is predesztinálja mely alliteráló, ritmikus-rímes prózában kulminál; Medvét. A regényben az elbeszélő(k) többször is az egyfőtagú nominális mondatokat olyan mondat utal(nak) arra, hogy Medve érzékei igen magas fo részhalmozó tagmondat követi, mely lüktető zenei ségében a klasszikus retorika számos ismétléses kon működnek: ő is hallja az első délután a hamis alakzatát is felvonultatja az epizeuxistól és a szi trombitaszót; a balatoni fürdőhelyre gondolva érzi a nonimjától kezdve az ellentéten és epithetonon át sarkantyúvirágok illatát; az iskolában leginkább az az anaforikus párhuzamos szerkesztésig és a reduplikációig: „...egy lovas üget a hegyeken át, a undorító árnyékszék taszítja; fiatal állathoz hasonlítja hágókon át, aztán lovat vált egy fogadónál, s meg magát, akit legjobban „a szagok, az új, idegen sza nem pihen, sőt hosszú vágtába csap a csillagos homlokú, pihent kancán, s valaki várja, valaki fü gok" figyelmeztetnek az iskola „baljós különösségé leli, mikor hangzik fel a szűk utcácska kövein a ló re" (33.); képes olvasni anyja illatából, mozdulatai patája, a patkó csattogása "(51.) • 43 „Őské ból, fejtartásából. Az érzékelésnek ez a teljessége, peket ábrázol, archetipikus helyzeteket, örök dol gokat." HORKAY HÖRCHER Ferenc i. m. 30. 1. ahogyan a kitűnő emlékezet is - Medve memóriáját • 44 Elegendő itt A Mester és Margaritára utal Bébé dicséri a regény elején - elengedhetetlen kü ni, ahol a tartalmilag - látszólag - teljesen külön böző regények a megegyező záró- illetve kezdősolönösen az olyan író számára, aki létünk mikéntjé hez, forrásához kíván közelebb férkőzni művében. Medve ugyanis szintén azt a szemléletes állapotot kívánja visszaállítani, „ahonnan a vé lemények eredtek" : a hősök életében a katonaiskola lesz mindennek az eredője, oka és magyarázata. Medve művészi elhivatottságára utalhat a neve is, melynek ősi sámánisztikus vo natkozásait a regénybeli medvetánc is „eljátssza". A medve mitológiai jelentései, a meghaló és feltámadó istenség, a felsőbb hatalmakkal kapcsolatot teremtő közbenjáró, a sámán segítőtársa, a lélek megtestesítője és a hagyomány megalapítója (Medve az isko lai évek megírásának „tradícióját" oltja Bébébe) Medve figurájának szemantikai hátte rét képezhetik. Ide csatlakozhat a medvének mint gyógyító szellemnek a felfogása - a medvetáncok különféle orvoslási rítusokhoz is kötődnek - , mivel Medve szerepe Bébé „fejlődésében" a gyógyító-irányító orvos befolyására is emlékeztet (pl. különleges hatása Bébére, akit - annak szándéka ellenére - elhajlít Szabó Gerzsontól). Mivel a medve éppen a finnugor, illetve a szláv népek mitológiájában bír ilyen jelentős funkciókkal, valószínűleg népünk hiedelmeire és geográfiai származására utal az az - egyébként ért hetetlen - gesztus, hogy Schulze egyszer „Zögling Medvegy"-n&k szólítja Medvét. A z 50

51

20

H


oroszul mézevőt jelentő medvegy szó ismét jelezheti a szimbolikus meghalást és feltá madást, de a művészettel való kapcsolatot is, lévén a méz a bölcsesség és a költészet univerzális szimbóluma. S végül Medve írói elhivatottságára utalhat a vészfék meghúzása, ami - tökélete sen rímelve Ottlik hasonlatára - a nyelv fölötti uralmat is sugallja: „Az embernek előbb meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes, óriási sínhálózatát. Aztán meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek - hogy ne oda utazzunk rajtuk, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová éppen akarunk." Mikor Medve megírja a kéziratot, s benne visszaállítja a kezdeti állapotot, életút ját, s ezen keresztül önmagát értelmezi. A z alkotással tehát a megértés folyamatát hajt ja végre, s kézirata múltjának, múltbeli tudatának és jelenjének „horizont-összeolvadásá ról" tanúskodik. A kézirat megszületésével Medve meg is halhat: most már Bében, hajdani „kockás füzetes" írótársán van a sor, hogy ő is megalkossa saját írását. Bár Bébét közvetlenül Szeredy szerelmi bonyodalmai ösztönzik a kézirat olvasá sára (nem véletlen, hogy Szeredy maga is Medvétől szeretne tanácsot kérni), valójában saját kérdésére keresi benne a választ („Akkor még rok révén folynak egybe. • 45 Pl. a 2. fejezet tudtuk, most nem tudjuk''[39.]). Szeredy maga leli (Medve kézirata) vége: „ 'Sajtos metéltet kaptak, majd meg gondjára a megoldást a hegyen - Szeredy de csak piszkálgatták az ételt, Czakú kivételével, aki rendesen megette, amit kivett.'" s a 3. fejezetönmegtalálását tehát itt is csak mint tényt közli Ott (Bébé írja) eleje: „En is rendesen megettem a saj lik, s nem ábrázolja! - , hogy ti. ott folytatja viharos tos metéltet, nemcsak Czakó. "(29.); vagy a 3. feje szerelmi életét, ahol abbahagyta (hiszen a „közbülső" zet vége: „...Medve elálmosodott; a kéziratában azonban mást mond." és a 4. fejezet kezdete: „fölösleges viszontagságok" tulajdonképpen lényeg „ 'M. ugyan álmos volt, s mégis olyan éber, mint telenek). még soha. "'(33.) • 46 Itt nem érthetünk egyet azzal a megállapítással, mely szerint „a kétféle né Mindhárom hősnek ételmeznie kell hát saját zőpont nem annyira kiegészíti, mint inkább hiteltesorsát: ezt Medve és Bébé a megírásban, irodalmi leníti egymást." SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Példázat... i. m. 54. 1. B 4 7 HORNYIK Miklós alkotás létrehozásában, míg Szeredy a világtól való i. m. 246. 1. • 48 POMOGÁTS Béla i. m. 554. másfajta, fizikai eltávolodásban viszi véghez (Sze I.; BÉLÁDI Miklós: Helyzetkép. (Jegyzetek a mai redy elvonulásának és döntésének jelentőségét jelzi magyar szépprózáról.) II. Jelenkor 1982. 5. sz. 389-397. 1.; SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Ottlik az a tény, hogy a hős éppen kilenc hónapig tartóz kodik a hegyen!). A gyermeki létélmény, mely innen nézve a megértéshez feltétlenül szükséges előzetes ismeret, az ún. elómegértés fázisát képviseli, s az azt fölváltó, a gondolkodást beindító intézetbeli egzisztenciális léttapasz talat után a megértés harmadik fázisa az eltávolodás, a horizontképzés mozzanata lesz, mely értelmező horizontnak a megértő személy maga is részét képezi. így valósul meg a megértés hatástörténeti folyamata, melyet az Iskola a határon önmagában reprezentál. A regény végső soron Bébé alkotása, s legtágabb kontextusában az ő m e g é r t é s é ről számol be. Bébé igazából nem vált felnőtté a katonaiskolában: ezt jelzi felnőttkorá ban is „érvényes" beceneve, névmágiája, s az a tény is, hogy ő gyermekkorát - Petárt keresni jött az intézetbe, míg Medve a felnőttkor kissé kemény, de férfias világát látja az iskolában. Bébé azt állítja, ő a legfelnőttebb, legférfiasabb életet tízéves koráig élte. Mintha még „most", az írás pillanatában sem lenne felnőtt a szó ottliki értelmében. Bébé gyermeki szemlélete az első reggel mozzanatainak fekete-fehér értékelésé ben is megmutatkozik. De ugyanezt a gyermeki naivitást mutatja lelkesedő közeledése Szabó Gerzsonhoz, rokonszenve, amit az addig utált Dancsó őrnagy iránt érez, mikor az 52

53

54

55

E

02


ötöst ad Medvének, s a hiú öröm, hogy Merényiek magukkal viszik néha az órához vagy csomagot fosztogatni. Bébé gyermeksége valószínűleg hivatásával áll összefüggésben: mint festőnek rendkívül fontos megőriznie a gyermeki látásmód frissességét és eredetiségét. Ugyanakkor Bébé művészetében inkább csak lemásolja, utánozza a világot, s nem újrateremti azt, ahogy az író teszi. Ezt szemléltethetik Medve hozzá intézett dühös szavai a regény végén. Medve kézirata Bébét önnön történetével, azaz saját magával szembesíti, törté netének kezdetétől; szinte rákényszeríti az önértelmezésre, bár Bébé húzódozik, s a kéz iratot legszívesebben kidobná, hogy gyermeki tisztaságát mentse. Érzi az átgondolás szükségességét , de álláspontját, előítéleteit nem szívesen teszi kockára... Eleinte kény szeresen reflektál Medve állításaira, elemzi, javítja, megtoldja vagy cáfolja azokat, ké sőbb azonban ez a kezdeti ellenállás megszűnik elbeszélésmódjában, mely olyan mér tékben talál egyre inkább önmagára, amennyire Medve hangjával összeolvad. Bébé számára a kézirat a valóság szerepét tölti be; elolvasása és újraírása az önmegértés eszközei lesznek. A z elbeszélés nehézségei, a nyelvi Géza. i . m. 89-94., valamint 132-144. 1. • 49 és időbeli problémák tehát Bébé önmegtalálásának és „A példázatszerűség túlhangsúlyozása azonban megértésének nehézségeit is jelzik. Reflexiói ezért, legalább annyira torzíthatja a regény értelmezését, mint ugyanennek a vetületnek a lebecsülése. Ottlik akárcsak Medve elmélkedései, nem az események könyve nem irányregény; értelmezési lehetőségei sodrában, hanem utólag jönnek létre, nem a törté nyitottak." SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Ottlik nés, hanem a megírás idejében születnek, s a „fel Géza. i. m. 135. 1. • 50 Ámbár a problémákkal szemben ő sem marad közömbös: a saját nyelv ki nőtté" válás folyamatára is utalnak. alakítását félig-meddig ő kezdi el az „Ereklye'/ A z Iskola a határon tehát önnön megírásá Piff!" játékkal (186-187.), s ő nevezi a katonais kola óta eltelt időt „fölösleges viszontagságok" nak történetéről is tudósít, miközben állandóan ref nak(36.). B 5 1 Ottlik szavait idézi RÓNAY lektál saját magára. A regény önérteimező jellege László i . m. 464. 1. • 52 Ottlik szavait idézi: azobnan nemcsak az írás aktusának, az elbeszéltség RÓNAY László i . m. 464. 1. • 53 GADAMER, Hans-Georg: Igazság és módszer. Bp.: Gon mikéntjének hangsúlyozásában mutatkozik meg, ha dolat 1984. 217. 1. B 5 4 Bébé meg is lepődik, nem egyes képekben is. mikor erről a kéziratból tudomást szerez: „...ha A legelső kép, amelyre Medve az iskolába ke azon a szeptemberi napon Medve csakugyan valarüléskor fölfigyel, Rembrandt festményének, a Tulp doktor anatómiájának másolata. A halott fölött boncolásra készülő orvost és hét tanítvá nyát ábrázoló kép ismét a meghalás és feltámadás mitologémáját sugallja: a hulla várha tó földarabolása mintegy előre eljátssza a hősök „részekre szakadását", mikor Medve a szemét, Bébé az orrát veszíti el. Valószínűleg e beavatási szertartás emlékét őrzi Medve arcán a kis sebhely is, a szökés után, a fogdában keletkezett kelés műtéti nyoma (s talán nem véletlen az sem, hogy a seb Szent Antal T-keresztjének alakját veszi föl). A megha lás mozzanatát erősíti az, hogy Bébé egy alkalommal Orbán Elemért véli fölfedezni a püffedt arcú hullában, de meghökkentő a számszerű megfelelés is a boncolásba beava tandó hét tanítvány és az intézeti élet olvasztójába került hét újonc között. A boncolás mitologikus vonatkozásain túl jelképesen mint lemeztelenítés is értel mezhető: egyszerre sugallja a növendékek védtelenségét, kiszolgáltatottságát, és az (ön)megismerés lehetőségét. S ha a reneszánsz hagyományára is gondolunk, anatómia és boncolás mint a művészet szimbóluma és alapfeltétele tűnik föl. A lemeztelenítés, a kiszolgáltatottság, s egyben a védettség és kegyelem konnotációival bír Szent Ágnes képe is. A kéz, amely Bébé kamaszos fantáziájának fényében 56

57

20Q


valamilyen lepedőt húz le a térdelő lányról, egy angyalé, aki a szent meztelenségét ép pen egy lepellel takarja el Ribera képén. A festmény arra a jelenetre utal, amikor a kínzásokból sértetlenül kikerült gyermeklányt megfosztják ruháitól, mire hirtelen meg nőtt hosszú haja beborítja testét. A kép mögött rejtőző történet egyszersmind a haj miti kus erejétől való megfosztottság átmenetiségét is sugallja a hősöknek. A második festmény, melyre Medve fölfigyel, a művészet ön tükrözésének iskola példája . Velazquez Las Meninas-a azonban nemcsak saját tárgyát, önmaga kicsinyített mását tárja elénk, a művészet önérteimező funckióját szemléltetve: a tükör, mely éppen a földi hatalom birtokosait, a királyi párt mutatja a képen, akiket mintegy hatalmuk jel képeiként vesznek körül a festményen közvetlenül ábrázolt udvarhölgyek, a földi hívsá got is szimbolizálja. Velazquez műve tehát ugyanazt a Vanitas-gondolatot fejezi ki, mint az óra motívuma és Szeredy „fölösleges viszontagságai". A Las Meninas ebben a vonatkozásában a Rembrandt-képpel is rokonságot mutat, ahol a tanár neve (Tulpe - 'tulipán') a németalföldi festészet hagyományos Vanitasszimbólumán keresztül utal a földi dolgok hiábavalóságára és a halálra. De a két mű azonosságot mutat az (ön)megismerés kontextusában miféle férfiasan vonzó, a gyerekkorunknál való is, a velazquezi tükör ugyanis egyben a világ megis dibb és izgalmasabb világot sejtett vagy remélt itt találni, ahogyan írja, akkor sokkal jobban külön merésének s önnön lényegünk meglátásának eszköze böztünk egymástól, mint hittem volna".(35.) • is lehet. 55 „A reggeli jó dolog volt. A hipermangán A harmadik kép, melyet Medve oly részlete semleges. Az ébresztő rossz. Világos volt előttem minden..."(36.) • 56 „Magyarázni kezdte hát, sen ír le, egy hajdani katonaiskolai növendék festmé hogy menjek a fenébe, mit akarok tőle, a világhoz nye. A kép jelentőségét már az a puszta tény is jelzi, nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem új rarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanemhogy világhírű festményekkel említik együtt, s a hozzáadni mindig... szóval amit örökké magyaráz szemlélőben azokéval legalábbis egyenrangú hatást ni szokott".(357.) • 57 „Épp a hagyománnyal tud kelteni. A rajz - megnevezetlenül - a Gyöngyös való találkozás az, ami képes az előítéleteket így ingerelni." GADAMER, Hans-Georg, i. m. 212. 1. patak ma is meglévő - akkor még fából készült - át • 58 SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Ottlik Gé kelőhelyét ábrázolja. za, i. m. 122-125. 1. A rajz szimbolikus erejét már a víz, a patak megjelenése is sejteti: mintha két világot mutatna meg, melyet a kis patak elválaszt, míg a rajta átvezető deszkapalló összeköt. Nem vélet len, hogy ez a kép Medvének mutatkozik meg az első napon: az ő szökésének előrevetülése, tükörképe ez a rajz, mind a legkonkrétabb (Medve átmegy egy hídon, a pataknál találnak rá), mind pedig jelképes, a két világ közötti átmenetet, a létezés határát föltáró értelmében. S jelzi a szökés „eredményét", Medve megvilágosodását is: a fűzfa, mely a mitikus élet- vagy világfára is utalhat, a virágvasárnapi pálma európai megfe lelője, s Krisztus jeruzsálemi bevonulását jelképezi. A barka, a fűzfa örökké újra k i hajtó levágott ága az öröklétet, a megváltást, a „jó hírt" idézi: új szemléletmód, új horizont nyílik a szökés után Medve számára is. A z isteni kegyelem eme mozzanatát végül a rajz készítőjének keresztneve is mutatja, s mintegy előlegzi Medve számára: ő az, akit „ama(t) Deus". 58

Q04

T

A

R

T

A

L

O

M

Nagy Gáspár: Helyzetjelentés Vörösmartynak (vers)

3

Kiss Judit Á g n e s : (Mellékes c í m : A gyógyulás verse); [Most v a n a z éjnek rémjáró szaka...] (versek)

-

4

Mezei Balázs: P o s z t m o d e r n , modern, premodern a v a g y megjegyzések a filozófiai posztmodernről (tanulmány)

5

Mesterházi Miklós: A z égi computerről (előadás)

21

Szauer Á g o s t o n : B a l l a d a párbeszéd nélkül; Telek; Zivatar; Áttünések (versek)

45

Beck Zoltán: [az élet dolgai...]; [férfi é s nő egymás után néz, azaz...] (szövegek)

47

Barták Balázs: A közép-európai a b s z u r d d r á m a néhány vonása (tanulmány)

52

Deréky P á l : Kassák Lajos: E g y e m b e r élete című önéletírásának fogadtatástörténetéhez (tanulmány)

63

Martos Gábor: „Inkább e n garde, mint avantgárdé" (tanulmány)

93

Michael Markel: E x p r e s s z i o n i z m u s a romániai német irodalomban (tanulmány) J ó n á s T a m á s : Esték; [Szétmálló hegyként...]; [Én Istenem, jó Istenem...] (versek)

101 . . . . 135

Botár Attila: Atthisz töredékei; Örökség; Színezék egy faliképről; Testvéri csönd l e s z

(versek) T ó t h Péter: Fejezetek egy grammatika regényéből (tanulmány)

137 141

V . Molnár László: A z orosz kultúra m a g y a r sajtóvisszhangja a 1 8 - 1 9 . század fordulóján

(tanulmány)

152

Szentkirályi Attila: A z utolsó évszázad (esszé)

168

Nagy Szabolcs: A „miért" hatalma (Mircea Eliade: Vallási hiedelmek é s eszmék története

M l . ) (reflexiók)

174

S á g h y Miklós: Meditációk a cseresznyéskertben ( C s e h o v : Cseresznyéskert)

176

Sövegjártó Andrea: G ö m b ö c M a u p a s s a n t és Kosztolányi asztalán (Maupassant: Gömböc) (elemzés)

182

Horváth Kornélia: Ottlik Géza: Iskola a határon (tanulmány)

186

KOSZONTJUK. szeretettel az Olvasót. Ön egy új folyóiratot tart kezében. A cím - szándékaink szerint eltérő aszszociációkra

Recommend Documents