Egy elhallgatott terrorakció Az ötvenes-hatvanas évek fordulójának vitathatalanul legagitatívabb felszabadulási emlékműve kitűnő helyre épült. A balatoni üdülőhely szakszervezeti beutaltjainak a vasútállomásról kilépve azonnal a látószögébe esett, emlékeztetve a nap minden percében őket boldogító Pártra és a Nagy Szovjetúnióra. Az akkoriban még csekély forgalmú országút méltóságteljesen kerülte meg, finoman késztetve lassításra-elgondolkodásra az autótulajdonosságból kitetszően burzsujabb beütésű utasokat. A szemközt magasodó Tulipán Szálló ablakai épp rátekintettek, s a szálló Bisztrójának Rock-Ola gépzenéjébe bódult pesti huligánok számára a látvány felért egy keményebb KISZ-taggyűléssel. Maga az emlékmű impozáns vala. Hatalmas obeliszk állott a közepén, veres csillaggal a tetején, s körbefogta féltucatnyi, öles láncokkal összekapaszkodó oszlop. Mindez természetesen az ideológiailag helyes vörösszínű berényi terméskőből épült. Alkotói gondosan ügyeltek arra, hogy mind az obeliszk, mind a féltucatnyi összekapaszkodó kőoszlop közepére a munkásmozgalom jeles ünnepeire transzparenseket, zászlókat, hangosító berendezéseket lehessen szerelni. Az építőmunkások természetesen kommunista műszakban, a harcosságukat károsan lohasztó sörözés és templomozás helyett építették, merő lelkesedésből, az Ügynek megfelelő gondossággal. Fizetést természetesen nem fogadtak volna még akkor sem munkájukért, ha véletlenül Pap János, a tisztakezű és humanista megyei párttitkár elvtárs dugta volna a zsebükbe. Nos, ezt az emlékművet ma hiába keresi a Jámbor Utazó. Megvan a Tulipán (bevásárlóközpont és Meki lett belőle), az állomás is áll – az országutat rég kiszélesítették. Csak egy nagynagy üres térség, amelyen néha alkalmilag összetákolt bódékban árulnak echte kínai fehérneműt, ezt-azt. Ugyanis az emlékmű egy gaz merénylet áldozata lett. A titokzatos eset máig felderítetlen – pedig többszáz ember előtt történt, fényes nappal, s ráadásul egy mozgalmi seregszemle legszebb pillanataiban. A vakmerő időzítés, a felhasznált hangtalan robbanóanyag, a nyomozás tökéletes eredménytelensége mind 1
azt bizonyítja, hogy egy profi módon végrehajtott horthystafasiszta-imperialista (terrorista) kommandós akciót hajtott végre néhány elszánt gazember. Vezetőjükről elég használható személyleírás is készült. Délről észak felé haladván ígyül: elvásott „Szingapúr” márkájú strandpapucs, elnyűtt „százforintos”cowboynadrág, züllött küllemű, napszítta sárga trikó – és a nyilvánvalóan brutális arcvonásokat emberivé enyhítendően háromdioptriás, fekete keretes napszemüveg. + + + Óh, Ti boldog hatvanas évek! A Bisztróban egy forintért szólt a Rock-Olából a You Are My Destiny, mi egyhatvanas Utasüdítőt szopogatva kerültük váltig a fizetőpincér tekintetét. Arisztokratikus társaság voltunk: valamennyien örök időkre eltiltva-kizárva a Világegyetem összes felsőoktatási intézményeinek még a felvételijétől is, a Kalefon készült színes fényképeink ott lapultak minden derék rendőr zsebében. A rendszer enyhe rosszallását többnyire egy bizonyos Antall tanár úr diákjaiként érdemeltük ki, de közénk tartozott börtönben ülő újságszerkesztő, s akasztott katonatiszt fia is, aki még apja nevét sem viselhette és más hasonló lézengő ritter. Nem szőttünk világmegváltó álmokat. A lányokat gusztáltuk, s szidtuk azokat a srácokat, akik a KISZ-fertőzöttnek tekintett Földvárt részesítették előnyben. Leginkább persze azokat a kollaboránsokat, akiket felvettek egyetemre, főiskolára. Egyedül Ivánt tűrtük meg közülük: rehabilitált édesapja egykori hamis tanuja lévén az illetékes miniszterasszony, gond nélkül elfogadta a papa által személyesen kézbesített fellebbezését. Iván ezt is a szolidaritás megsértésének érezvén az egyetem mellett ipari tanulónak állt, így vezekelve előttünk kényelmes helyzetéért… Egyszóval ültünk a Bisztróban, jókat kacagtunk P. Sanyi fanyar viccein, egy szót se értettünk K. Csabi mély filozófiai fejtegetéseiből. De csaknem mind vitorláztunk, leginkább Iván barátom. Itt most illik megállnom. Ugyan, tudja-e a mai Nyájas Olvasó, hogy mi volt az a Rock-Ola? Az Utasüdítő? A Kalef? Megpróbálkozom a magyarázattal. Az Utasüdítő a boldog emlékezetű Bambi unokatestvére volt. Kátrány szülőktől származott ő is, színe sárga, olyas, mint a sokat 2
szopogatott olcsó savanyúcukoré. Az íze is… Sikeres konstrukció volt: a Ceausescu Romániájában rosszul mosott sörösüvegben árult Auróra szörp még sokáig emlékeztetett megejtően az Utas ízére…A Rock-Ola volt az első zenegép a Barakkban, beállításakor bírt még néhány hallgatható számmal egykori belga kisvárosi szolgálatának emlékeként, de rövidesen elfogytak ezek, s adták át helyüket a Zárai-Vámosi házaspár dalainak. A Kalef? Cifra ügy. A Széll Kálmánról joggal elnevezett tér egyszercsak a Moszkva („csillogó drágakő”, ugye) tér nevet vette fel. Mi erről nem vettünk tudomást, továbbra is magyar nevén becéztük. Érdekes, hogy mai ország- és városvezetésünk szemét nem csípi a rendületlenül Moszkva név… bezzeg csípte az egykori Berlini téré – de mi a csuda a baj szegény Széll Kálmánnal? Történetünk időpontjában tündöklő tavaszunk volt. A hétvégeken boldogan repültünk le Almádiba – ki a frissen beszerzett lengyel autóstop-igazolvánnyal, ki vonattal. (A stopot ekkoriban találtuk ki, mi voltunk az NSAS Autóstop Klub heten. Izgalmat bőven nyújtott az utazási forma, mert a rendőrök előszeretettel tartóztatták le a veszedelmes országúti huligánokat, de a motorosok hamar felvettek pár falunyira – ez még a bukósisak előtti időszak vala.). Egyenruhánk nekünk is volt: a százforintos Szingapúr papucs (a hős vietnami nép kétpántos papucsa előtt volt kapható ez a lábujjak közé illő pántú), a százforintos hasított bőr cipő s a szintén százforintosként becézett cowboynadrág. Az évad divatszíne a sárga volt, P. Sanyi ingei-trikói voltak a legmenőbbek, mindenki azokban feszített – néha maga Sanyi is. Aludni ismerőshöz jártunk. Akinek nem volt, aludt a vitorlások „kantanyáján”, s ha ott se, hát az állomásfőnök engedélyével a váróteremben. Mondom: tündöklő tavaszunk volt, május elseje közeledett. A munkásosztály legnagyobb ünnepe minket akkoriban egyedül azért érdekelt, mert néha kettős ünnep lévén hosszú hétvégével nyithattuk meg a nyarat. Így volt ez most is. Hárman stopoltunk együtt, harmadikunk, egy bizonyos Janó vitte aztán a legtöbbre közülünk: könnyűbúvár lett a Riviérán. Később fontos lesz az az apróság, hogy megszólalásig hasonlítottunk egymásra. 3
Almádiban hova is mehettünk volna? Kitalálták. Bisztróban tehetetlen bánat uralkodott: a holnapi felvonulásra való tekintettel délig nem mehet ki senki a vízre… Janót érdekelte a legkevésbé: Fontos Elvtárs lányának udvarolt, várta a vacsora s a biztos éjjeli menedék. Hajnali kilencre beszéltük meg a találkozót – helyszínül s az időt agyonütni pedig választhattunk ugyebár a Bisztró és a Bisztró közül. Mi többiek záróráig tivornyáztunk néhány üveg utasüdítő mellett, aztán elszivárogtunk aludni. A kantanyán hatalmas tömeg – csupán a verandán vackolhattuk be magunkat páran a Meteorológiai Szolgálat alatt. (Ez utóbbi egy szamárfarok volt, alatta pontos tájékoztató: „Ha a szamár farka lángol, belecsapott a ménkű”) Pocsékul telt el az éjszaka. Iván volt a jobb erőben, ő ki tudott csikarni magának egy rozzant fotelt, nekem csak egy méternyi asztal jutott. Másnap jó korán, ámde gyűrötten, kialvatlanul, mélységes világfájdalommal indultunk a délelőttöt agyoncsapni. Az ősparkba érve már bömbölt a Bunkócska meg a Vörös Csepel – a felszabadulási emlékmű oszlopairól öles hangszórók osztották a malasztot, s az obeliszkre ízléses transzparenseket álmodott a Párt. A térséget betöltötte a szelíden hullámzó tömeg – még nem jött el a virsli és a sör osztásának kegyelmi pillanata… Barátainkat kerestük, mindhiába, végül a központi helyre: az Emlékmű elé plántáltuk magunkat. Ott biztosan meglátnak, amikor majdan minden szem a szónokot lesi – gondoltuk balgán. Rettenetes fáradtnak éreztem magam. A bömbölő mozgalmi dalok, a tömeg zaja még inkább elkábított. Úgy döntöttem, hogy leülök a kőoszlopokat összekötő láncra, s szundítok egyet. Lőn. Szörnyű robajra, majd jótékony, áldott csendre riadtam. A földön találtam magam, köröttem vörös kőkockák, s a mindenséget beterítő porfelleg. Iván rángatott fel: - Futás! Még mindig nem fogtam fel, mi történt, s vétlenségem tudatában kirántottam a kezemet. Ekkor – afféle „Deus ex machina”ként – egy barna Wartburg állt meg mellettünk. 4
- Gyerünk, fiúk, ugrás! – s máris csapta be az ajtót, söpörtünk Füred felé. - Tudjátok, mit csináltatok? Statárium van! Ezért felakasztanak! Lassan derengett fel előttem a tényállás – a jószívű wartburgos ezalatt mellékutakon kuszálta össze nyomainkat. A teljes Balatont megkerülte velünk, s Földváron (óh, borzalom! épp Földvár!), az állomáson tett ki a kocsiból. Megváltotta a vonatjegyeinket, s ellenőrizte, hogy békében felszálltunk-e. Sose tudtuk meg a nevét. Ezalatt Almádiban… Mint az ép bőrrel szabadult barátaink később elmesélték, a pokol elszabadult – a pillanatnyi sokk után ezer civilruhás rendőr zárta le a környéket s tartóztatott le minden szemüvegest. A cselekmény tetőpontján érkezett meg kedvesével a karján Janó. (Mint mondottam volt, hasonlítottunk ám nagyon – s ezt a hasonlóságot ruházatunkkal is hangsúlyoztuk, ahogy tisztességes ikrekhez illik.). A tömeg egy emberként üvöltött fel, s mutatott rá: – Ő volt! A többit borítsa feledés… Tán annyit elmesélhetek, hogy Janót a Fontos Elvtárs még kiszabadította, de a románcnak ezennel vége szakadt. Az almádi srácok pedig? Néhány héttel később, bölcsen Tapolca felé kerülve látogattam meg füredi gimiigazgató nagybátyámat. Csodálatos ember volt – klasszika-filológus, aki napokat tudott regélni Saguntum ostromáról Nagyon szigorúan nézett rám. - Látod, mindig óvtalak a haszontalan almádi barátaidtól. S most tessék, hetek óta nem járnak iskolába! + Tartozom még a felszabadulási emlékmű sorsának ismertetésével. Természetesen új helyre építették fel ismét: az állomástól kicsit feljebb, nagyon helyesen az út baloldalára, egyenesen a helyi pártbizottság kertjébe. Erős kerítés védelmezte évtizedekig. Aztán eljött az Idő, az épületet privatizálták, ha jól emlékszem, cukrászda is működött benne valameddig. A kertben sok 5
helyet foglalt el a sok vörös kő, lebontották, átlényegült építőanyaggá. Istenem – másutt a római légiók építette paloták jártak így – ne becsüljük alá a sorsot! Sic transit gloria mundi. 2004. Mindszent Havának 10.-11. napján Sárközy Csaba
6
