Elhallgatott évszázad trilógia II. rész

Tarjányi Péter – Dosek Rita CSELSZÖVŐ Elhallgatott évszázad trilógia II. rész

Libri Kiadó Budapest

© Tarjányi Péter, 2015 © Dosek Rita, 2015

Borítókép © CULTiRiS / Bridgeman Art Library

Szaklektor Bodó Mihály

Az Elhallgatott évszázad trilógia folytatódik! El készületben: Diktátor

facebook com/tarjanyipeter

A történet egyes részei megtörtént eseményeken alapulnak, és valódi történelmi szerepl k is felbukkannak benne. Ugyanakkor a cselekmény egésze a szerz k fantáziájának a szüleménye, bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen műve.

Első rész

1917 decembere – 1918 márciusa A forradalom ösztönz inek a változások és átszervezések felfordulása az egyetlen éltet elemük. BORISZ PASZTERNAK

Az el szoba egyáltalán nem volt hivalkodó. Egyszerű székek és asztalok sorakoztak egymás mellett, mint egy mozdulatlan bútorhadsereg. „Ráadásul kényelmetlenek” – állapította meg magában Ostrymiecz altábornagy, és kissé hátrad lt a széken, hogy megtámassza a derekát. Fáradt volt, túl hosszú utat tett meg idáig. Nem a Bécst l számolt kilométerek távolsága fárasztotta el, hanem a háború kihívásai. Már négy éve vezette csatába hadosztályát az északi fronton. Az Osztrák-Magyar Monarchia titkosszolgálatának vezetését rég utódaira bízta. A Redl-fiaskó után ugyanis felfüggesztették, t téve felel ssé helyettesének árulása miatt. A politikusoknak kellett egy bűnbak, és Ostrymiecz altábornagy f hajtva vállalta a megaláztatást, hogy mentse a mundér becsületét. Ferenc Ferdinánd halála és a háború kitörése azonban mindent megváltoztatott. Szükség volt a stratégiai szakértelmére, ezért azonnal reaktiválták. El léptették altábornaggyá, majd harcoló csapatok vezetésével bízták meg az északi fronton. Bár az Evidenzbürónak is emlegetett hírszerzés már nem tartozott a hatásköre alá, továbbra is figyelemmel kísérte hírszerz i sorsát. A titkos akciók árnyoldala az volt, hogy soha senki nem tudta meg, a kémek milyen áldozatot hoztak a hazáért. Egy-egy küldetés során könnyen magukra maradhattak, elvágva minden segítségt l, az ellenséges terület szívében. Kiváló tisztje, Eszterházy Richárd gróf és Ritter István nyomozó felbecsülhetetlen tettekkel szolgálta a haza érdekeit, most pedig menekülni kényszerültek. Lenin beszervezése és visszajuttatása Oroszországba éppolyan veszélyes küldetés volt, mint forradalmat vezetni Szentpéterváron. Ez a küldetés a német hírszerzéssel közösen történt, k vállalták a pénzügyi terheket, míg a

feladatot Eszterházyéknak kellett elvégezniük. A vezet székbe juttatott kém, Lenin alkuja az volt a hatalomért cserébe, hogy Oroszország haladéktalanul békét köt Németországgal és a Monarchiával, megszüntetve ezzel a kétfrontos háborút. A terv beválni látszott, de amint Lenin magához ragadta a hatalmat, kiadta a parancsot Eszterházyék likvidálására, hogy soha ne derülhessen ki, kiknek köszönheti a pozícióját. Ostrymiecz altábornagy most éppen ebben az ügyben kért kihallgatást a német vezérkari f nökt l, Erich Ludendorff tábornoktól. Embereir l legutóbb Finnországból kapott életjelet, és biztos volt benne, hogy Németország felé menekülnek tovább. Segítséget akart nyújtani számukra, ezért is ment személyesen a tábornokhoz. Nem kedvelte különösebben Ludendorffot. Valójában egy pojácának tartotta, akit végtelenül érdekeltek a küls ségek. Tisztában volt vele, hogy a puritán el szoba csak színjáték, a vezérkari f nök éppúgy szerette a kényelmet és a pompát, mint minden magas rangú tiszt. Zár kattant, és a szoba másik végében két német szárnysegéd tárta szélesre az ajtószárnyakat. Ostrymiecz belátott a másik helyiségbe, ami inkább teremre hasonlított. Erich Ludendorff tábornok szálfaegyenesen állt a közepén, és a falra akasztott térképet tanulmányozta. Az egyik törzstiszt intett, hogy a Monarchia tisztje beléphet a terembe. Ostrymiecz felállt, megigazította egyenruháját és díszkardját, majd határozott léptekkel a szomszéd szobába ment. – Drága barátom! – tárta szét a karját negédesen Ludendorff, hogy a környezetében lév k tudtára adja, milyen jó viszonyt ápol az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezet ivel. – Vezérkari f nök úr – viszonozta a köszöntést Ostrymiecz, majd leakasztotta a fegyvert az oldaláról, és átadta Ludendorff segédtisztjének, aki katonásan tisztelegve magára hagyta a két tábornokot. – Látom, még az esélyeket latolgatod – biccentett Ostrymiecz a térkép felé. – Lényegében azt, amit az elmúlt két évben mindig – dörzsölte össze reménykedve a tenyerét Ludendorff. – Te mit látsz benne? – Egy állóháborúba merevedett frontvonalat Belgiumtól Franciaország svájci határáig – sóhajtott Ostrymiecz.

– Nézd meg jobban az állásainkat! – mosolygott rá Ludendorff. Ostrymiecz közelebb lépett a térképhez. – Áh – vette szemügyre az új karikákat és vonalakat az altábornagy. – Belgium déli és Franciaország északi részén csapatokat és tüzérséget vontál össze. Támadásra készülünk, igaz? – fordult a tábornok felé. – Mikorra is tervezzük? – Az attól függ, mikor érik be a fiaid elképzelése – ingatta a fejét kissé elégedetlenül Ludendorff. – Ha jól sejtem, Eszterházy grófra és Ritter nyomozóra gondolsz – bólogatott Ostrymiecz. – Éppen miattuk vagyok itt. – Az volt a feladat, hogy hatalomra juttassák Lenint, hogy majd egy számunkra el nyös békét köthessen. De a békeszerz dés csak késlekedik, és nekem a végs támadáshoz szükségem van a keleti frontról arra a harmincöt hadosztályomra és háromezerötszáz tüzérségi lövegre, ami nélkül lehetetlen az áttörés. Mi – nyomta meg a szót a tábornok a német hadvezetésre célozva – felkészültünk a végs támadásra. Már csak az kellene, hogy Lenin is tegye a dolgát! – Mi – hangsúlyozta Ostrymiecz is – elvégeztük a dolgunkat, és ezzel te is tisztában vagy. Eszterházyék beszervezték Lenint, és átadták az emberednek, Kriegburgnak. Onnantól kezdve ti pénzeltétek az akciót és szerveztétek meg Lenin visszaútját Szentpétervárra. Eszterházy és Ritter csak addig volt ott, amíg felügyelték a történéseket. Ahogy a bolsevikok hatalomra jutottak, el kellett hagyniuk a területet. De ezt te éppen olyan jól tudod, mint én, hiszen, ha jól emlékszem, te személyesen adtál engedélyt annak a diplomáciai védelmet élvez vasúti szerelvénynek az áthaladására Németországon, amelyik Lenint és társait visszajuttatta Oroszországba. Ludendorff feltette a kezét, hogy elhallgattassa Ostrymieczet, és lopva körbenézett, holott csak ketten voltak a szobában. Majd közelebb lépett, és halkan, de jól érthet en beszélni kezdett. – Soha, senki nem tudhatja meg Németország szerepét Lenin hatalomra jutásában! Legkevésbé az enyémet! – De mégis a békekötés elhúzódásáról panaszkodsz – tárta szét a karját Ostrymiecz. – Ha így van, a saját embereidet vond kérd re!

Max Kriegburg az egyetlen, aki jelenleg befolyással bír Leninre, hiszen a német hírszerzés f nöke, irányítja a pénzeket a bolsevik párthoz… – Kissé elakadtunk – sóhajtott fel a tábornok. – Úgy tűnik, Eszterházyék túl korán hagyták ott a kis barátunkat. De tulajdonképpen minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte Ludendorff, miközben hellyel kínálta az altábornagyot. – Pontosan ennek – sóhajtotta Ostrymiecz. – Eszterházy és Ritter a két legjobb hírszerz m. Menekülniük kellett Szentpétervárról, most valahol a német határ közelében lehetnek. Valószínűleg megpróbálják felvenni veletek a kapcsolatot. Arra akartalak kérni, hogy segíts nekik hazajutni. – Nem tehetem! – jelentette ki kategorikusan Ludendorff. – Tessék? – Ugyan, kérlek, te is tudod, hogy nem lehet semmi közöm hozzájuk. Ha valaha is kiderül, hogy Eszterházyék rángatták dróton Lenint, nem köthetik hozzájuk a német hadsereg vezérkari f nökét – gesztikulált lekezel en. – Egy italt? – nyitott ki egy üveget Ludendorff, de oda sem figyelt az altábornagyra. – Ha még rólad lenne szó, de k csak gyalogok a nagyok sakktábláján… – töltötte tele a saját poharát. – Fel kell áldoznunk ket, hogy megvédjük a királyt, ha már a sakknál tartunk. Esetünkben a hazánk becsületét. – Ugyan miféle becsülete lehet a hazának, ha elárulja az érte harcolókat? – mondta az altábornagy. – Könyveld el járulékos veszteségként egy nagyobb jó érdekében! – folytatta Ludendorff. – Lenin tulajdonképpen szívességet tesz, hiszen nekünk is az a legjobb, ha minél kevesebben tudnak err l a félresikerült akcióról. Ostrymiecz olyan ideges lett, hogy legszívesebben képen törölte volna Ludendorffot. – Még hogy félresikerült akció? Ha meglesz a békekötés, csakis Eszterházyéknak köszönheted, hogy az egész hadseregedet átvezényelheted a nyugati frontra! Egy csapásra kikerülsz a harapófogóból! Te meg likvidáltatnád azokat, akik ezt lehet vé tették?

– Nekünk el re kell néznünk, drága barátom! Mi vagyunk azok, akik irányítjuk az országainkat. Te is tudod, hogy a politikusaink csupán bábok az élet színpadán, de mi, tábornokok írjuk a szerepüket, és alakítjuk hozzá a hátteret – bökött újra a térkép felé. – Sajnálom az embereidet, de nekik ez volt a küldetésük! Nincs többé szükségünk rájuk. – Nekem van! – állt fel eltökélten Ostrymiecz. – Ne csinálj badarságot, August! – nézett rá Ludendorff gúnyosan. – Nem érdemes két bakáért veszélyeztetni a pozíciódat. Ostrymieczet szíven ütötte a burkolt fenyegetés. – Követelem, hogy hozzátok haza az embereimet, különben ország-világ el tt szétkürtölöm a szereped a bolsevik hatalomátvételben! – mondta jéghideg elszántsággal. – Még egy ilyen mondat, és hadbíróság elé állíttatlak becsületsértés miatt! – csapta az asztalra a poharát Ludendorff. – Ha megteszed, kiderül, milyen ember vagy valójában. – hajolt egészen közel Ostrymiecz a német tábornokhoz. – Régóta ismerjük egymást, tudok a baklövéseidr l. Arról, hogy múlt hónapban a legutóbbi átgondolatlan parancsod miatt háromszáz embert vesztettünk. És ez nem is a harctéren, hanem egy egyszerű felkészít hadgyakorlaton történt. Te pedig ahelyett, hogy vállaltad volna a felel sséget, egy szerencsétlen f hadnagyra kentél mindent, aki szégyenében öngyilkos lett! Szerinted mit szólnának hozzá a feletteseid? És ez csak egy a rengeteg hiba közül, amit elkövettél. Tízezrek haltak meg a rossz döntéseid miatt! – Nem tudod bizonyítani! – ütötte öklével az asztalt Ludendorff. Arca egészen vörös lett. – Nem is kell, elég, ha kételyt ébresztek a vezet k körében – folytatta Ostrymiecz. – Hindenburg tábornagy kényes a tisztjei feddhetetlenségére… – Te régimódi bolond! – üvöltötte idegesen Ludendorff. – Hiszen ez így működik, mindig is így működött! Valakinek el kell vinnie a balhét! Te tudod a legjobban, hiszen Redl bűneiért te vállaltad a felel sséget! – Mert az én emberem volt! Én feleltem érte! Éppúgy, ahogy Eszterházyékért is felelek – emelte fel a hangját az altábornagy,

majd lehiggasztva magát újra el vette megfontolt, parancsnoki modorát. – Intézkedj, hogy épségben hazaérjenek! – Te nem parancsolsz nekem! – sziszegte Ludendorff. – Tényleg nem. Ahogy te sem nekem. Én döntöm el, mit csinálok az információkkal, amiket tudok rólad! – Ez zsarolás! – szorította ökölbe a kezét Ludendorff. – Nevezd, aminek akarod! – Te vén bolond! Két semmirekell ért áldozod fel a barátságunkat? Az egyik még csak nem is katonatiszt! – Ritter nyomozó talán nem visel egyenruhát, de közülünk való. Mindegyikükért tűzbe teszem a kezem. – k csak katonák! Az isten szerelmére! – Az én katonáim – nézett farkasszemet Ludendorffal Ostrymiecz. A két férfi egy percig némán állt egymással szemben. – Jól van – adta fel Ludendorff. – Beszélek Kriegburggal, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. – Köszönöm – nyúlt a díszsapkájáért Ostrymiecz. Egy perccel sem akart tovább maradni a szükségesnél. – De mi a biztosítékom, hogy nem árulsz el kés bb? – szólt utána Ludendorff, miel tt a másik kilépett az ajtón. – Az, ami az enyém veled kapcsolatban – fordult meg Ostrymiecz. – A tiszti becsületszavam.

★ Az szi hegyoldalon egykedvűen legelésztek a tehenek. Az agancsszerű fakoronák büszke trófeaként álltak a legel peremén, alattuk bársonysz nyegként borították a földet a bíborvörös levelek. Felettük ködfelh be burkolóztak az égnek mered sziklák. A magasból lezúduló folyóvíz lebukott a sziklák mögé, hogy rejtve folytassa útját a mélybe. – Tartsa a fejét! – kiáltotta lihegve Eszterházy Richárd gróf, és jobb kezével sűrű karcsapásokkal próbálta tartani magát az er s sodrásban. Bal kezével er sen fogta Ritter István felölt jét, és igyekezett a víz fölé emelni a férfit, de még magának is nehéz volt a zubogó hegyi folyó felszínén maradni. A sebes sodrású víz egy vadászó fecske sebességével cikázott ide-oda a sziklák között, megmegrántva testét, betakarva arcát. Lábával igyekezett eltartani magát az éles sziklamedert l, de még így is jókora ütéseket kapott a benyúló kövekt l. Ritter köhögött, és er tlenül csapkodott jobb kezével, sérült balja használhatatlan volt. Eszterházy remélte, hogy a lövedék csupán a nyomozó karjába fúródott. Keze már elgémberedett, mégis er sen szorította barátja kabátját. Ritter hirtelen egy rántással a víz alá merült. Eszterházy kétségbeesetten kapott utána, de az er s szívó hatás t is magával rántotta. A tajtékos víztömeg beborította az arcát. – A fragrrrbbbbncbaaaagggrrrr! – nyelte le az orrába és szájába tóduló vizet. Köhögött, csapkodott, rugdosott, hogy felfelé mozduljon, de tehetetlen volt a természet erejével szemben. Aztán kicsúszott minden szilárd pont a lába alól, és zuhanni kezdett. Szorosan behunyta szemét, testét igyekezett összehúzni, és továbbra sem engedte el Ritter felölt jét, akármi is történjen. A becsapódás iszonyatos fájdalomként hasított a hátába, az utolsó leheletnyi leveg t is kiütötte a tüdejéb l. A karja kicsavarodott, és egy pillanatig úgy érezte, eltörött a gerince, de aztán az éget -szúró

fájdalom szétoszlott. Érezte, ahogy a tüdejéb l kiáramló leveg sűrű buborékok formájában tört felfelé. Most már is érzékelte, hogy megnyugodott a víz körülöttük. Lába újra talajt fogott. Összeszedte minden erejét, és elrúgta magát a meder aljától. Barátját maga el tt tolva igyekezett a felszínre. Ahogy kibukkant a feje, leveg ért kapkodott. A füle pattogott, mégis hallotta zihálásának visszhangját mindenfel l. „Egy barlangtóban lehetünk”, gondolta. – Él még? – kérdezte Rittert. – Nem tudom – hörögte vizet felköhögve Ritter. – Úgy tudtam, a pokolban meleg van… – Mindjárt kiderítjük – könnyebbült meg egy kicsit Eszterházy. Tett néhány tétova karcsapást a semmibe, míg újabb sziklanyúlványokat nem érzett lába alatt. – Itt nem olyan mély. Tudja tartani magát? – kérdezte. – Azt hiszem – zihálta Ritter. – Nyugodtan elengedhet. – Nem engedem el – ellenkezett a gróf –, ebben a sötétben soha nem találjuk meg egymást! – Van egy elemlámpa a mellényzsebében – mondta Ritter. – A bal fels be tettem, ott lesz a kése mellett. – Az most csak ballasztnak jó – lihegte Eszterházy. – Hacsak nem vízálló, mit sem érünk vele. – Vízálló – válaszolta Ritter. Eszterházy fél kézzel kigombolta a kabátját, és a mellénye zsebében kezdett kutatni. – Bevontam viasszal, de még csak a kádban próbáltam ki. – Nem is maga lenne… – dünnyögte a gróf miközben rátalált a lámpára. Kiemelte a vízb l, és kicsit megrázogatta. Nem hallott lötyögést, csak az elemek zörögtek a fémdobozban. Benyomta a kapcsolót, és a lámpa homályos fényt adva felizzott. Hitetlenkedve nézte a fénycsóvát, majd Ritter felé világított, végre meglátta elgyötört arcát. – Tudja, ezzel a találmányával sok pénzt kereshetne… – És akkor ki jönne magával barlangfürd zni? – d lt hanyatt a vízben Ritter, és hagyta magát egy kicsit lebegni. – Elengedhet, tartom magam! – Hát, jó – világított körbe Eszterházy. Valóban egy barlangban voltak. Egy benyúló sziklapárkány egészen közel volt hozzájuk,

nyilván ezért ért le ezen a részen a lábuk. – Jöjjön, itt kimászunk – indult el a mutatott irányba. Ritter fél karcsapásokkal követte. A gróf letette a partra a lámpát, aztán ügyesen kikapaszkodott a csúszós sziklákon, majd keresett egy biztosabb helyet, ahol megtámaszthatja magát, és segített társának kikászálódni. Ritter elcsigázva d lt el a laposabb sziklapárkányon. – Minden porcikám fáj – sóhajtotta. – Megvizsgálom – kezdte el lehámozni a kabátot róla Eszterházy, majd kipakolta a menetfelszerelésnek számító mellény zsebeib l a b rhólyagokba csomagolt holmikat, hogy végre hozzáférjen társához. Aztán mindkét kezével elkezdte végigtapogatni barátja sérült karját. – Tudja, miért jó ez a lámpa? Ha kimerül az elem, akár gyertyát is csinálhatunk bel le… auuu – ordított fel Ritter. – Maradjon nyugton, hallani akarom, hogy nem tört-e csontja! – csitította Eszterházy. – Azt hittem, épp most töri el – sziszegte Ritter. – Itt ment be a lövedék – emelte fel a nyomozó karját óvatosan Eszterházy, és alaposan végignézte a kar bels részét és a mellkast. Ritter ruhája mindenhol vérfoltos volt, így nem sokat látott. Nagyot sóhajtott, majd beledugta az ujját a sebbe… – Ááááá! Ki akar nyírni?! – ordította a nyomozó. – Nyilván azért cipeltem el idáig, hogy el tte még meg is kínozzam… – tolta végig az ujját a lövedék ütötte sebben a gróf. – Szerencséje van – szólalt meg végül. Nem ért artériát, és ha jól érzem, kijött a másik oldalon. Most levágom az ingujját, meg kell néznem, hol, vagy inkább hová távozott a lövedék – vett el egy kést a csuromvizes mellényéb l, és felhasította a vért l piros ruhadarabot, majd óvatosan az oldalára fordította Rittert. Nem akarta megijeszteni barátját, de sok olyan végzetes karlövést látott a fronton, ahol a felkarcsont bevezette a lövedéket a bels szervekhez. – Na, mit lát? Megmaradok? – kérdezte Ritter. – Csúnyán roncsolta az izmát, és kiszakított egy darabot a felkarjából, de szerencsére nem hatolt be a mellkasába. A hideg víz összehúzta az ereket, ezért csillapította a vérzést, de ha felmelegszik, még elvérzik itt nekem.

– Arra itt most nincs túl sok esély – vacogott Ritter. – Van magánál kötszer? – kérdezte Eszterházy. – Magánál is van – dünnyögte a nyomozó, és az apró b rbe burkolt csomagok felé biccentett. – Mindent tettem a mellényébe, amikor elindultunk. Eszterházy hátranyúlt, és magához húzott egy csomagot. A fogával feltépte a csomót, majd kigörgette bel le a kötszereket, aztán el vette a saját zsebéb l is, és ugyanígy tett. Két tekercs gézt a sérült részhez nyomott, majd er sen körbetekerte Ritter karját, hogy tamponálja a vérzést. – Kész. – Ennyi? Eszterházy megvonta a vállát. – És egy bordája is eltört – bontott ki egy újabb tasakot. A b rhólyagok használata Ritter ötlete volt. Eszterházy el ször kinevette, hogy mint egy öregasszony, mindent elcsomagol, de most igazán jó hasznát vette a száraz holmiknak. – Vegye be ezt – nyújtott át egy kis üvegcsét valami sötét lével. – Remélem, diópálinka – húzta meg az üveget Ritter, de azon nyomban eltorzult az arca. – Mi volt ez? – Fájdalomcsillapító és élénkít . Némi szárított kaktuszbels , gyömbér rleménnyel és… – Nem akarom tudni! – állította le Ritter. Eszterházy megitatta vele a maradék levet. Ritter lassan felült. – Maradjon veszteg – szólt rá a gróf. – Csak miután magát is átvizsgáltam – mondta ellenkezést nem tűr hangon Ritter. – Maga is megsérülhetett, tudja, az adrenalin meg a hideg víz csúfos tréfát űzhet velünk! Eszterházy elfintorodott, ahogy visszahallotta saját szavait Rittert l, és hagyta barátját, hadd tapogassa végig végtagjait és bordáit törés vagy sérülés után kutatva. – Úgy látszik, magát szeretik az angyalok! – mondta végül Ritter, miután nem talált semmit. – Dehogy, csak már rég eladtam a lelkem az ördögnek – sóhajtott Eszterházy. – Ha viszont nem melegszünk fel, akkor halálra fagyunk – dörzsölte meg a karját, miután levette a vizes

holmiját. – Nem csomagolt el véletlenül némi tűzifát, és egy kis gyújtóst? – Csak gyertyával szolgálhatok – vett el két vastag viaszhengert Ritter a gróf megdöbbenésére. – Ez is több a semminél – gyújtotta meg a kanócot. Eszterházy odatartotta reszket kezét a lánghoz. Ujjhegyein kellemes bizsergést kezdett érezni a láng melegét l. – Már csak egy szivar hiányzik – jegyezte meg. – Sajnos az nem része a túlél csomagnak – mondta Ritter. Eszterházy örömmel nyugtázta, hogy barátját nem hagyta el a humorérzéke. „Rendbe fog jönni”, gondolta. – Elárultak minket – sóhajtott végül, miközben barátja tekintetét figyelte. A nyomozó a gyertyalángba bámult, az arcára vetül fény kirajzolta nevetés vájta barázdáit. Eszterházyt jó érzéssel töltötte el, hogy ott van vele. Alig tudtak elmenekülni üldöz ik el l. A majd nyolc méter magas szikla peremér l nem volt merre menekülni, csak lefelé. ugrott, de Rittert egy pillanatra megrémítette a mélység. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy eltalálják. Eszterházy hallotta a dörrenést, és amikor visszanézett, Ritter már egyensúlyát vesztve zuhant a mélységbe. A víz vörös lett körülötte, amikor megtalálta a mélyben, de csak annyi ideje volt, hogy elkapja a felölt je gallérját, és hagyta, hogy magával ragadja ket a sebes sodrú hegyi folyó. – Ki csalt t rbe minket? – tette fel a legkézenfekv bb kérdést Ritter. – Úgy volt, hogy Kriegburggal találkozunk. Már korábban sem értettem, miért egy ilyen eldugott zugot határozott meg találkozási pontként, elvileg békét kötünk épp… – Talán t is megtévesztették – latolgatta a lehetséges válaszokat Eszterházy. – Lehet, hogy el sem jutott hozzá az üzenetünk, lehet, hogy megölték, vagy az is, hogy más csalt ide bennünket. – Artamanovra gondol? – emelte fel a fejét Ritter. Eszterházy el tt rögtön felsejlettek az egykori cári titkosszolgálat vezet jének szigorú arcvonásai. „Artamonov, a gyilkos kém”, futott át agyán. Bólintott. – Az eldugott kis ház, a mérgezett tea, amit felszolgáltak… – gondolt vissza a részletekre. – Nem az Ohranára vall.

– Igaza van, az orosz titkosszolgálatra inkább a balesetek jellemz k… Apropó, még meg sem köszöntem – tette hozzá Ritter. – Ha nem üti ki a csészét a kezemb l, már rég halott lennék. Honnan tudta, hogy méreg van benne? – Vékony olaj réteget láttam a tetején, mintha valami csepp még nem oldódott volna fel benne – felelte Eszterházy. – Persze jobb lett volna, ha némán tudok jelezni magának, de már épp az ajkához emelte a csészét, nem volt más választásom. Így viszont nyíltan kellett a fegyveresekkel szembeszállnunk. – Négyet elintéztünk – mosolygott elégedetten Ritter. – Igen, azóta nyilván negyvenen kutatnak utánunk – mutatott rá a dolog hátulüt jére a gróf. – Szerintem azt hiszik, meghaltunk – mondta a nyomozó. – Lehet. De ha én lennék a megbízó, biztosan meg akarnék bizonyosodni róla – ingatta a fejét Eszterházy. – Ki kell találnunk valamit. – Ide biztosan nem jönnek utánunk – nézett körbe Ritter, hangulata kezdett egyre vidámabb lenni. – Ebben nem értünk egyet, de akkor sem lesz jobb vége, ha itt maradunk – utalt a gróf lehetetlen helyzetükre. – Igaz, vízi hullák leszünk, mire megtalálnak – mosolygott Ritter. Eszterházy ezt elengedte a füle mellett. – Nézze csak – mutatott a lángra. – Mi az? – Maradjon csendben, és figyeljen! – intette le. Elhallgattak, és észrevették, hogy a láng az egyik irányba ferdül. – Itt huzat van – szólalt meg végül Ritter. – És ha légmozgás van, akkor kijárat is van – bólintott a gróf. – Álljon fel! Ritter nehézkesen talpra kecmergett, majd a grófot utánozva felemelte a gyertyát. Addig mozogtak el re-hátra, míg egy irányba nem húztak a lángok. – Arra kell mennünk – mutatott el re Eszterházy, a gyertyalángok állásával ellenkez irányba. – Tud jönni? – Ett l a szert l, amit adott, akár repülni is tudnék – felelte Ritter, ép kezével szárnycsapásokat utánozva.

– Talán sok volt els re egy egész üvegcsét adni – dünnyögte Eszterházy, barátja mosolygós arcát nézve. – Tudja mit, inkább várjon meg itt. Én körülnézek – kapcsolta be újra az elemlámpáját. Óvatosan lépkedett a csúszós köveken a pislákoló lámpa fényénél. Már jó néhány méterre elhagyta a barlangtermet, amikor egy sziklapadozathoz ért. Itt már nem volt szükség gyertyalángra, hogy érezze a betör leveg t. A vállán egy karikába akasztotta a zseblámpát, és felkapaszkodott a majd másfél méter magas sziklaképz dményre. Igyekezett a legjobb fogást megtalálni, hogy majd Ritterrel is megmászhassák ugyanezt az utat. A harmadik kinyúló sziklapadozat meghódítása után már látta a kürt t, ami feje felett rézsútosan a szabadba tört. – Talált valamit? – hallotta Ritter hangját odalentr l. – Maga meg mit keres itt? Mondtam, hogy várjon meg ott! – mordult rá a gróf. – Elég unalmas volt ott egyedül üldögélni. Szóval? – Van itt egy kürt . Elég hosszú és szűk, de összegörnyedve, ha kitámasztjuk magunkat a járatban, akkor fel tudunk araszolni. – Akkor hajrá! – indult neki az els sziklapadozat megmászásának Ritter. – Az ég szerelmére, óvatosan! – ugrott le hozzá Eszterházy. – Ugyan, már nem is fáj – legyintett Ritter. – Persze hogy nem fáj – csípett bele a fülébe Eszterházy. – És fogadjunk, hogy ezt sem érzi! – Hát, nem nagyon – lep dött meg Ritter, és elkezdte csipkedni a saját arcát. – Most kéne beneveznem egy bokszmeccsre – vigyorgott. – Ki se tudnának ütni! – Fogja vissza magát, még a végén szétszedi nekem a kötést a karján. Nem használhatja a bal kezét! Megértette? – Szeretem a kihívásokat – bólogatott Ritter. – Na, jöjjön, segítek! – húzta fel a jó kezét megragadva a gróf a kürt aljáig. Ritter belenézett a Fortuna szarvához hasonlító járatba. – Ez nem lesz egyszerű – mondta a karját tapogatva. – Mintha egy csúszdán másznánk felfelé. – Ki kell támasztani magunkat a hátunkkal és a lábunkkal – mondta Eszterházy, és már bele is mászott a nyílásba. Aztán

gondolt egyet, kihúzta a nadrágjából az övét, és ráhúzta Ritter ép kezének csuklójára. – A balját meg se mozdítsa! – kötötte újra a lelkére. – Kapaszkodjon ebbe, majd én magam után húzom! – indult el felfelé. – Rendben – mondta Ritter, és is utánamászott. – Egyébként szorult már be barlangnyílásba? – kérdezte viccesen. Eszterházy érezte, ahogy a karján kidagadnak az erek, de nem állt meg. Már egészen közel volt a felszín, szinte érezte a föld illatát. – Ezt nem most fogjuk megbeszélni! – sziszegte az er lködést l. – Maradjon csendben, már túl közel vagyunk a kijárathoz, meghallhatnak bennünket! Támaszkodjon meg, el kell engednem, hogy kikémlelhessek! Nem érkezett válasz, de érezte, hogy az öve meglazult a kezében, nyilván Ritter elhelyezkedett. Óvatosan feltolta magát a nyílásig. El ször csak a fejét dugta ki rajta. Egy ágas-bokros területet látott, távolabb pedig legel ket. Embert nem, ezért kidugta a karját, és megkapaszkodott, majd felhúzta a testét. A dereka alig fért ki a nyíláson, küszködnie kellett, hogy kihúzza magát. Aztán gyorsan leguggolt, és körbenézett. – Tiszta a leveg , jöhet – hajolt be a kürt be, és Ritter keze után nyúlt. A nyomozó nagy er feszítés árán átpréselte magát a szűk lyukon, majd is körbenézett. – Vajon hol lehetünk? – kérdezte suttogva. – Nézze – mutatott Eszterházy a mögöttük tornyosuló sziklákra. – Szerintem az a hegygerinc és a ház valószínűleg a másik oldalon van. A barlangjáratban nyilván átjöttünk alatta, úgyhogy annyi el nyünk lehet, hogy el ször azt az oldalt kutatják át. Az nem sok, de mégiscsak el ny. – Akkor hova tovább? – nézett rá Ritter. – Ahogy visszaemlékszem a térképre, van itt egy város egynapi járásra. Königsbergben van egy védett háza a Monarchia hírszerzésének. Odáig kellene feltűnés nélkül eljutnunk! Fogja bírni a gyaloglást? – nézte meg újra a kötést Eszterházy. – Ilyen pipogyának néz engem? – állt fel sértetten Ritter. Eszterházy nagyot sóhajtott, tudta, hogy a fájdalomcsillapítónak hangulatingadozás a mellékhatása. – A karom sérült meg, nem a

lábam – mondta a nyomozó, és határozottan elindult a lejt n lefelé déli irányba. – Na, mi van, nem jön? – vetette még oda a válla felett barátjának. – Gyerünk, gyerünk! Egynapi járás, nem azt mondta? – De igen – állt fel Eszterházy. – Ha a jó irányba indulunk – mutatott északnak a gróf. ★ A Szmolnij hideg épülete méltóságteljesen állt a zord id ben. A népbiztosok tanácsának elnöki irodájában még világított a lámpa. Lenin lassan tologatta a sakkfigurákat a táblán ide-oda, mindkét oldallal maga játszott. Egyedül volt a szobájában, és az elmúlt hetek történésein töprengett. Kilenc hónapja még nincstelenül húzta meg magát Svájcban, és arra áhítozott, hogy sikeres forradalmárként megszerezze hazájában a hatalmat, most pedig itt ült a székházban, mégsem volt felh tlenül boldog. A sikerrel járó felel sség és a veszély elképzelhetetlenül nagyobb teherként nehezedett a vállára, mint gondolta. A bolsevik hatalomátvétel nem ment zökken mentesen vidéken. Sok mensevik és volt cári bürokrata ott tett keresztbe Lenin pártjának, ahol csak tudott. – A hatalom csodálatos dolog – mondta, és lépett a világos királyn vel, majd megfordította a táblát, és rögtön sakkot adott magának a sötét futóval. – De állandóan figyelni a riválisokat, megtalálni, és ellehetetleníteni ket… – töprengett, majd feláldozta egy világos gyalogját, hogy kiüsse a futót. – Végtelenül fárasztó! – sóhajtotta. Pedig volt az, aki egykor állandó fenyegetést jelentett az orosz vezet kre. Azt hitte, ha helyet cserélnek, minden sokkal egyszerűbb lesz. De nem így történt. – A nép meg rögtön sikert akar – vette kézbe az iménti gyalogot –, békét, megélhetést, élelmet és nyugodt életet – beszélt a bábuhoz, miközben a szeme el tt forgatta. Csak most vette észre, milyen csodálatos kézi munka, elefántcsontból. A készlet a cári udvarból származott, és legalább háromszáz éves volt. Elmélkedését határozott kopogás zavarta meg. Lenin felpattant, és az

íróasztalához ment. Felemelt egy iratot, és maga elé tette, mintha olvasná. – Szabad – mondta hangosan az iroda el tt álló röknek. Az ajtó kinyílt, és egy széles vállú, sz hajú férfi jelent meg. Lenin szúrósan ránézett. – Jöjjön, Artamonov elvtárs! – mutatott a sakkasztal felé. – Üljünk inkább oda, jól fog esni egy kis változás, már beállt a hátam, annyit ültem az íróasztalnál. Artamonov bólintott, és helyet foglalt abban a fotelban, amelyben az imént még Lenin ült. Közben az r becsukta maga mögött az ajtót. – Ahhoz képest még meleg valakit l ez a szék – jegyezte meg halkan a volt cári ezredes. – Vagy volt még valaki magán kívül az irodában, vagy jó szokásához híven ismét hazudik. Lenint cseppet sem zavarta Artamonov megjegyzése. – A mondandóm nem magának szólt, hanem az röknek. Akik most is arról beszélnek az ajtó el tt, hogy hajnali két órakor Lenin elvtárs még mindig a haza ügyeivel foglalkozik – tárta szét a karját. – Fontos, hogy ezt tudják az emberek, a pletyka pedig gyorsan terjed. A cár egy rituálékkal teli zárt világban élt, ellenben én mindig itt vagyok és dolgozom. Artamonov gúnyosan mosolygott. – Most már tudom, kit l erednek azok a pletykák a városban, hogy Lenin állandóan a hazájáért dolgozik. El kell ismernem, szisztematikusan építi a „legendáját”. Azt is hallottam, hogy állítólag lyukas cip ben jár, mint annyian a nélkülöz k közül… – Ez így is van – fordult meg Lenin, és az egyik szekrény aljából egy pár cip t vett el , aminek az egyik talpán körömnyi lyuk tátongott. – Az ember legy zhet , a legenda nem. De ezt maga pontosan olyan jól tudja, mint én. Az ezredes a kezére nézett, és megmozgatta ujjait. – Csak akkor van gond, ha olyanok is hallatják a hangjukat, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogyan szerezte meg ezt a hatalmat. – Magára gondol, ezredes? – szólt vissza gúnyosan Lenin.

– T lem nem kell tartania. Alkut kötöttünk, és én tartom a szavam. Eszterházy grófra és az árnyékára, arra a Ritter nevű nyomozóra gondolok. – Akik kicsúsztak a híres Artamonov ezredes karmai közül – dobta a sakkasztalra a kezében tartott figurát Lenin. – Hatalmat és rangot kért a bosszújához, azt ígérte, végez ezzel a két magyarral, akik megölték az öccsét. Ehhez képest megszöktek az orra el l! – Pontosabban a maga lengyel test rf nökének, Dzerzsinszkijnek az orra el l! – mondta higgadtan Artamonov. – Folyamatosan követni kellett volna a magyarokat, amíg magával dolgoztak, és akkor hamarabb kiderült volna, hogy repül t rejtettek el Szentpétervár gyárnegyedében. – Senki sem gondolt arra, hogy repül jük van – válaszolta Lenin. – Eszterházy okosan segítette magát a hatalomhoz, nem kellett volna ennyire lebecsülnie a végén. Nyilvánvalóan vésztervet készített arra az esetre, ha maga ellenük fordul, és lássuk be, túljárt az eszükön. A cári titkosszolgálat nem hibázott volna ekkorát, mint a maga botcsinálta test rei. – Lehet – vonta meg a vállát Lenin. – De a cári titkosszolgálat végül képtelen volt megvédeni a cárt – éreztette Artamonovval fels bbségét. – De lépjünk inkább tovább – intett a kezével hanyagul. – Hírt kaptam arról, hogy hol lehetnek Eszterházyék. – Hol vannak? – villant bosszúszomjasan Artamonov szeme. – Königsberg mellett látták ket utoljára. Egyik jük állítólag megsebesült. – Tehát tudja, hogy megsebesült az egyikük – kezdett hangosan gondolkozni a volt cári ezredes. – Ezek szerint más is végezni akar velük – húzódott kárörvend mosolyra a szája. – Ez azt jelenti, hogy a maga monarchiabeli barátai szintén tehernek érzik Eszterházyékat. Lenin bólintott, és elégedetten ült le Artamonovval szemben. Örült, hogy a cári tiszt még mindig abban a hitben van, hogy az egész forradalmi akció mögött csak a Monarchia Evidenzbürója áll. „Soha nem tudhatja meg, hogy titkos alkut kötöttem a németekkel”,

villant át Lenin agyán. Aprólékosan megfigyelte Artamonov arcát. A nagydarab, er s férfi sziklának tűnt, de Lenin látta, hogy a fáradtság és az állandó bosszúvágy megviselték az idegeit. „Ha végez Eszterházyékkal – gondolta –, rá sem lesz már szükségem.” Artamonov közben folytatta iménti monológját, és hangosan gondolkodva tovább elemezte a Lenin által hozott információt. – Abból, amit mondott, az is nyilvánvaló, hogy az osztrákok is elhibázták ket. Valahogyan elmenekültek, és most bujkálnak. – Így van – bólintott Lenin. – Magának kell megtalálnia ket. Mindent megkap, ami ehhez szükséges. Dzerzsinszkij lengyelei szívesen a segítségére lesznek. – Nem kell a segítségük – pattant fel Artamonov. – A saját embereim kellenek! Már akiket életben hagytak a maga pribékjei. – Csak óvatosan a szavakkal – szólt hűvösen Lenin. – Még meggondolom magam, és mást küldök Eszterházy gróf után. Segít nekem, és én is segítek magának. Ez ilyen egyszerű. Szópárbajukat kopogás szakította félbe. Lenin az ajtó melletti állóórára pillantott. – Ah, el is felejtettem. Kérem, menjen a szomszédos szobába – intett Artamonovnak a másik ajtó felé. – Trockijjal van megbeszélve találkozóm, de utána még váltanék pár szót magával. A volt cári titkosszolga egy fintorral a szoba túloldalán nyíló tárgyalóba ment. Lenin megvárta, hogy bezáruljon mögötte az ajtó, aztán elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy Artamonovot váratlanul éri, hogy két r vigyázza onnan is a biztonságát. „Itt nem fog hallgatózni”, hunyorgott gyilkos tekintettel Artamonov után. – Igen – szólt hangosan, és az ajtó felé indult, szélesre tárva a karját. Trockij, a bolsevik párt második embere jelent meg a küszöbön. Lenin megölelte, és kétoldalt csókot lehelt az arcára. Trockij enyhe tartózkodással fogadta a baráti üdvözlést. – Hamar felvette a régmúlt vezet inek szokásait – jegyezte meg epésen. – A katonái nem engedtek be az ajtón, és várakoznom kellett. – Ugyan már, Trockij elvtárs – terelte barátian az asztalhoz Lenin a párttársát. – Ne legyél ilyen harapós. Híreket kaptam

Németországból, és ezeket a jelentéseket tanulmányoztam éppen. Tudom, mennyire szereted, ha a beszélget partnered felkészülten ül az asztalhoz. Ezért kértem, hogy várj még egy-két percet. Trockij a burkolt dicséret hallatán elmosolyodott. – Nem haragszom rád, Lenin elvtárs! Milyen új híreid vannak? Lenin felemelte az asztalról a jelentéseket. – A németországi munkás elvtársaink most már minimális ellen rzésr l számolnak be. Az egyoldalú békekötés miatt sokkal gyorsabban, és ami a legfontosabb, biztonságosabban tudnak velünk levelezni. Dzerzsinszkij emberei arról jelentettek, hogy a németosztrák-magyar er k komoly átcsoportosításokat hajtanak végre. Láthatóan a németek egy utolsó nagy offenzívára készülnek Franciaországban, a Monarchia pedig Olaszországban. – De még nem kötöttünk békét – vonta össze a szemöldökét Trockij. – Miért annyira biztosak abban, hogy nem gondoljuk meg magunkat, és támadunk nekik? – Mert tisztában vannak vele, hogy nem tudunk, és szükségtelen is – válaszolta Lenin. – Nem tudunk, mert azt ígértük az orosz nemzetnek, hogy véget vetünk az öldöklésnek. Szükségtelen, mert a németek elvesztették a háborút. És ezt k is pontosan tudják, mégis el nyös békét akarnak. – Ha aláírjuk a békeszerz dést így, ahogy van, a franciák és az angolok ellenünk fordulnak – érvelt Trockij. – Joggal fogják azt mondani, hogy mi, oroszok, a bolsevik párt tettük lehet vé a németek számára ezt a megújult támadást. – Igen és nem – ingatta a fejét Lenin. – Már erre is kidolgoztam egy tervet. Annyi csak a dolgunk, hogy olyan sokáig elhúzzuk a békeszerz dés aláírását, amíg csak lehet. – Trockij zavarában csücsöríteni kezdett a szájával. – Látom, nem érti, Trockij elvtárs, pedig egyszerű. Ha a németek most azonnal támadnának, képesek lennének megrendíteni a brit és francia hader t, de a teljes haderejük csak akkor lenne képes a nyugati fronton el retörni, ha a keleti frontról visszarendelhetik az embereiket. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha aláírjuk a békét. Amíg nem tesszük, addig el vigyázatosságból nem fogják a teljes haderejüket átcsoportosítani

nyugatra. Így tulajdonképpen egérutat adunk az antanthatalmaknak, hogy felkészüljenek a német támadásra. – És nem tart attól, hogy a németeknek elfogy a türelmük, és megtámadnak minket? – kérdezte bizonytalanul Trockij. – Nyilván lesznek fenyeget zések, néhány kisebb csapás, hogy észre térítsenek. Lehet, hogy meghal néhány ezer ember – legyintett Lenin, jelentéktelennek min sítve a véráldozatot. – De azt gondolom, elég lesz akkor aláírni a szerz dést. Számításaim szerint ezzel legalább két hónapot nyerünk. – Értem – bólintott még mindig bizonytalanul Trockij. – Szóval így a francia és brit hader id t kap, és hálásak lesznek ezért nekünk, mert nyilván valamilyen módon a tudomásukra hozzuk, hogy nem véletlenül történt így. – Nem – mondta határozottan Lenin. – Egy szó sem szivároghat ki ebb l! – Nem? – hökkent meg Trockij. – Ha tényleg elbukik Németország, akkor az európai békekötésben fontos szerepünk lehetne, hiszen a mi diplomáciai trükkjeinknek köszönhet en tudtak megfelel en felkészülni az antant-hatalmak. – Csakhogy, ha szólunk, a tervünk hamar leleplez dne a Monarchia és Németország el tt. Berlin és Bécs hírszerzési szempontból számtalanszor leiskolázta a franciákat. Ha kiderülne a tervünk, azonnal, akár tíz nap múlva nekünk esnének. Ezért húzzuk az id t, és majd két hónap múlva kötünk egy valószínűleg el nytelen békét. – De mit nyerünk így? – kérdezte Trockij. – Teljesen összezavartál, Lenin elvtárs. – Ha kihagynak a békekötésb l, nem kaphatunk jóvátételt Németországtól. A britek és a franciák újraosztják Európát. – Nem így lesz – jelentette ki Lenin megfellebbezhetetlenül. – Tavaszig még el tudjuk húzni a békeszerz dést, nyilván elég idegesek lesznek, de majd bevállalunk mindent, aztán a háború végén egyszerűen felbontjuk a németekkel az egyezséget – magyarázta olyan egyszerűséggel Lenin, mintha egy iskolás összetűzésr l lenne szó. – Számításaim szerint öt-hat hónapig kell az általuk szabta feltételeknek megfelelnünk. Utána visszatérünk azokra a területekre,

amelyeket elcsatoltak. Senki nem lesz, aki ezt megakadályozná, mert addigra a német hader t az id nyerés miatt felkészült francia-angol hader rommá veri. Így a mi rosszul felszerelt és gyenge Vörös Hadseregünknek nem lesz ellenfele keleten. És a legfontosabb – emelte fel a mutatóujját Lenin, és kicsit közelebb hajolt Trockijhoz, hogy lehalkítsa a hangját. Szinte remegett, annyira tökéletesnek találta a tervét. – Elég id t adunk a mi „láthatatlan hadseregünknek” hogy szétszóródjanak Németországban és a Monarchia területén. – Kire gondolsz, Lenin elvtárs? – ráncolta a homlokát Trockij. – A bolsevik párt által átnevelt hadifoglyokra, akiket hazaengedünk, és ott majd zavargásokat és forradalmakat robbantanak ki – tárta szét a karját elismer szavakat várva. – Trockij elvtárs, úgy hódítjuk meg Közép-Európát, hogy ki sem tesszük a lábunkat az országból. Gondolj csak bele, milliónyi változásra éhes ember, akik megélték nálunk a munkások és parasztok felemelkedését. Semmi mást nem kell tennünk, csak hazaengedjük ket. Elvtársam, nem érdekel, ha a nyugati nagyt kések most egymás között osztozkodnak, hadd higgyék, hogy gy ztek! A világforradalom láthatatlanul fogja legy zni ket. Én nyugodt vagyok, mert már most tudom, hogy két év múlva a mi bolsevik eszménk alatt fog egyesülni Európa, a Balkántól Ukrajnáig! – Ez felfoghatatlan – Trockij dermedten ült a Leninnel szemközti fotelban. Láthatóan teljesen az elhangzottak hatása alá került. Lenin élvezte a diadalt. Tudta, most végérvényesen maga mellé állította a bolsevik párt második számú vezet jét. Érezte, már csak egy utolsó manipulációs mozzanat kell, hogy Trockij örökre elfogadja helyét a hierarchiában. – Érted már, hogy pont ezért kell a tárgyalásokat a németekkel nagyon ügyesen vezetni? Az id húzás most létfontosságú, és ebben számítok rád! – folytatta Lenin. Trockij felpattant. – Támogatni fogom önt, Lenin elvtárs – mondta, és érezni lehetett, hogy a tisztelet jeleként tért át tegez désr l magázódásra a bolsevik párt vezérével. – Minden kételked t, rosszakarót meggy zök, akár er vel, hogy ön sikeres lehessen a németekkel folytatott tárgyalások során.

Lenin szintén felállt, és odalépett Trockijhoz. – Drága barátom – tette a vállára a kezét –, ez a feladat egy nálam ügyesebb emberre vár. – Ki az? – vonta össze a szemöldökét Trockij. – Te, Trockij elvtárs. Te… – nézett a szemébe szuggesztíven Lenin – sokkal jobban átlátod a diplomácia útveszt jét, jobban ismered az imperialisták gondolkodását és mohóságát… Trockij szinte elolvadt Lenin nagyvonalúsága láttán. – Köszönöm – nyögte akadozó nyelvvel. – Tudom, hogy ez óriási megtiszteltetés és lehet ség. – Így van – bólintott Lenin. – És óriási felel sség is – pontosított ujját tanárosan felemelve. – Nem hibázhatunk. A világforradalom most a tét. Trockij szinte remegett a pillanat nagyságától. – A-a-azonnal indulok, és elkezdek felkészülni a rendelkezésre álló jelentésekb l. Kidolgozom az id húzás tárgyalásos stratégiáját. – Rendben – mondta Lenin. – Bátran adj feladatot Dzerzsinszkij lengyel kémeinek. Hozzanak minél több információt a német vonalak mögül. Trockij láthatóan már sorra vette a feladatokat a fejében. A szeme ide-oda cikázott. – Megyek – mondta határozottan. – Rendben – nevetett fel Lenin –, jó munkát neked. Trockij az ajtó el tt még visszafordult. – És ki fogja a külföldi hadifoglyokat, vagy, ahogy te hívod ket, a láthatatlan hader t ideológiailag felkészíteni? – Egy fiatal párttársunk – válaszolta Lenin. – Egy meggy z ember, aki számos országban járt már, ezért pontosan tudja, hogyan gondolkodnak a külföldiek. A neve Joszif Visszarionovics Sztálin. Trockij a kilincset fogva eltűn dött. – Jó választás, Lenin elvtárs. Sztálin durva és faragatlan. Egy ilyen munkára tökéletes – bólintott, mintegy helybenhagyva Lenin döntését, és távozott. A bolsevik párt els embere elégedetten dörzsölte össze a kezét, majd a szoba másik ajtajához ment.

„És most jöjjön a második felvonás” gondolta. Az ajtót kinyitva megpillantotta a láthatóan bosszús Artamonovot, aki a szoba legtávolabbi sarkában álló egyetlen széken ült. – Köszönöm a türelmét, Artamonov elvtárs. Önök – fordult a két rhöz – most már elmehetnek. A test rök bólintottak, és távoztak a kis helyiségb l. Lenin megfordult, és a szoba közepén lév sakkasztalhoz sétált. Artamonov követte. – Üljön le – mondta Lenin, és nem kis elégedettséggel nyugtázta, hogy a volt cári kém engedelmeskedik. – Hol is tartottunk? Ja, igen. Az embereinél, akiket meg akar keresni – folytatta Lenin, mintha az iménti megbeszélés Trockijjal meg sem történt volna. Artamonov bólintott. – Eszterházy a legjobb hírszerz k közé tartozik, és az, hogy ketten összedolgoznak, még veszélyesebbé teszi ket. Nyilván mindkett jüknek vannak saját embereik. A grófnak külföldön, a nyomozónak bizonyára Magyarországon. Ha hazajutnak, elérhetetlenek és megközelíthetetlenek lesznek számunkra. Legalább tizenöt-húsz emberemre van szükségem – foglalta össze a cári ezredes. – És a cár négy kozák mestergyilkosára. – Lenint váratlanul érte a kérés. – Tudom, hogy fogva tartják ket. Azt is, hogy a legtöbb bolsevik és mensevik vezet t k négyen ölték meg az elmúlt tíz évben – folytatta Artamonov. – De velük biztosan sikerrel járunk. Lenin lassan bólintott. – Nem kevés, amit kér, ezredes! De a siker érdekében teljesítem. Javítsa ki a hibáját, találja meg Eszterházyt és Rittert, és végre ölje meg ket! ★ Az örvényl víz, sötétben felvillanó világos vonalak, dörrenés, kiabálás, szédít forgás feszültté tették Rittert. A képek kuszán villantak fel el tte. Egy vadászház kitömött fejű szarvasokkal teleaggatva, keserves gyaloglás, zsibbadás, vonaglás… Egyszer csak beúszott a gróf arca, ahogy átkötözi a karját… Aztán kiabálás, hogy

menjen tovább, és tovább… Az ezüstös hold hideg fénye a dombokon. Ágak és levelek a testén mindenütt, mintha élve temették volna levéltakaró alá. Egy szekér rázkódása, fájdalom és hányinger, hidegrázás, és újra az örvényl víz… Ritter zihálva ült fel az ágyban. Hosszú másodpercek kellettek, míg végre kitisztult el tte minden. Fehérre meszelt falú szobában ült az ágyon, kockás ing volt rajta, a derekán pokróc. Fogalma sem volt, hol van. Zajt hallott, felkelt, és kibotorkált a hang irányába. Eszterházy egy konyhaasztal mellett állva dolgozott. Különböz növényeket és magvakat vagdosott össze, majd az egészet összetörte egy pohár aljával, és a mérleg serpeny jébe helyezte. Jobb kezénél egy kis pengéjű kés hevert, mellette feldarabolt fűzfakéreg, talán ez az egy összetev volt, amit Ritter felismert. – Felébredt? – kérdezte felpillantva a gróf. – Már egy jó órája figyelem – legyintett lazán Ritter. – Persze – mosolyodott el Eszterházy, majd ismét a feladatára koncentrált. – Most épp mivel akar megmérgezni? – kérdezte Ritter. – Láz- és gyulladásgátló szert készítek… – Köszönöm, de a korábbi elegye eléggé kiütött – jegyezte meg még mindig kissé bódultan a nyomozó. – Elég furcsa álmaim voltak… – Igen, túlzás volt az egész üveget megitatni magával, elég lett volna pár csepp is – húzta el a száját Eszterházy. – De nem akartam kockáztatni, nem tudtam, meddig kell mennünk. Most viszont már itt sem maradhatunk tovább. Az üldöz ink nem hagyták abba a keresést, ha maradunk, megtalálnak. Id kérdése az egész… – Csak egy éjszakát vesztettünk… – töprengett hangosan Ritter. – Hármat – helyesbített a gróf. – Hogy mi? – döbbent meg a nyomozó. – Mint mondtam, nagy volt a dózis… de most már tovább kell állnunk. – T lem mehetünk, már teljesen jól vagyok! – veregette meg az arcát Ritter, hogy felébredjen, de ahogy felemelte a kezét, iszonyatos fájdalom nyilallt belé.

– Ez sem teljesen helytálló – mondta higgadtan a gróf. – A barlangban csak átmenetileg tudtam ellátni, aztán a sok gyaloglás és bujkálás során valószínűleg belekerült valami a sebbe, ezért gyulladt be a karja. – Sok gyaloglás és bujkálás? – Gondoltam, hogy nem nagyon emlékszik, talán nem is baj – fintorgott kínosan a gróf. – Nem voltam túl engedékeny magával, muszáj volt minél messzebbre jutnunk. Addig hajtottam, amíg fel nem bukott. Aztán egy vadászházban húzódtunk meg, pár órányi pihenést engedélyezve magunknak… – A kitömött állatfejek… – ráncolta a homlokát Ritter. – Sok vért vesztett, és a hideg sem volt magára túl jó hatással. Átkötöztem a sebét, csillapítottam a vérzést, magára aggattam néhány ruhát, amit találtam, aztán továbbindultunk hegyen-völgyön át. – Ritter magára pillantott, és nevethetnékje támadt, olyan szedett-vedetten lógtak rajta a több számmal nagyobb ruhadarabok. – Az öltöztetés nem az er sségem, legközelebb hozza magával a barátn jét – vont vállat Eszterházy. – Ha meglátna így, el sem engedne magával legközelebb – mondta Ritter. – Hisz már négy éve nem látta – ráncolta a homlokát a gróf. – Öt – javította ki Ritter. – Néha levelet küldök neki. – Látja, ezért nem jó elkötelez dni egy n mellett – ingatta a fejét Eszterházy. – Máshogy vagyunk összerakva – zárta le a témát a nyomozó. – És a vadászház után mi történt? – Másnap hajnaltájt értünk egy nagyobb településhez. Akkor már nagyon rossz állapotban volt, úgyhogy megkértem, várjon meg a bokrok takarásában – folytatta Eszterházy. – Betakartam avarral és ágakkal, hogy ne vegyék észre, ez valószínűleg nem tett túl jót a sérülésének. Aztán szereztem egy lovat szekérrel, mert képtelen lett volna tovább jönni a saját lábán. Jól jött az a negyven darab aranypénz, amit az övünkbe varratott – nézett Ritter felé hálásan. – Egy részét elköltöttem. Aztán idejöttünk, és már két napja alszik. Nagyon magas láza volt, mostanra sikerült lehúznom valamennyire,

de ha most gyógyszer nélkül indulunk el, néhány óra múlva megint sokkal rosszabbul lesz. Ritter álomképei most már mind értelmet nyertek. Hosszan fürkészte a gróf vonásait. Hihetetlen pókerarca volt, csupán a szeme sarkában megjelent ráncokból látta, mennyire fáradt lehet. Nyilvánvalóan nem aludt, amíg rá vigyázott, ebben teljesen biztos volt. – És hogyhogy nem találtak még meg bennünket? – vet dött fel benne egy újabb kérdés. – Tudja, ha én keresnék valakit, az erd átfésülése után azonnal a legközelebbi várost nézném át. – Valószínűleg így is tettek – válaszolta a gróf. – De mi nem a legközelebbi városban vagyunk. Közel hetven mérföldet gyalogoltunk éjszaka. Ezért nem engedtem, hogy pihenjen, és nyilván ezért is van ilyen rosszul – fordult bocsánatkér arccal Ritter felé. Ritter bólogatott. – Ne aggódjon! – vonta meg a vállát. – Legközelebb, ha maga sérül meg, én futtatni fogom. Akkor kvittek leszünk – figyelte, amint a gróf furcsa gumókat helyez egy edénybe. – Ugye azt nem akarja megitatni velem? – kérdezte gyanakodva. – Dehogy – válaszolta a gróf. Ritter megnyugodott. – Ezt enni fogja. Felmelegítem a tűzhelyen, amit l zselés anyag lesz bel le. Kéthárom óra, és leviszi a lázát. Ezzel a csomaggal pedig át kell kötni a sebét – mutatott egy el készített, gézb l készült tasakra. – A gyógynövények megakadályozzák, hogy a sebe elgennyesedjen. Valószínűleg csípni fog, felkészült a kezelésre? – nézett Ritterre. – Csak várja meg, amíg egyszer fordított helyzetben leszünk, akkor majd magának kell az én f ztömet ennie – húzta el a száját Ritter. – Egyébként van valami ötlete, kik lehettek a támadók? – Több elméletem is van – mondta a gróf. – Az nyilvánvaló, hogy az oroszországi akciók miatt volt az egész. Els sorban Artamonov akar holtan látni bennünket, a testvére haláláért. És mint kiderült, összedolgozik Leninnel – vette számba a tényeket Eszterházy. – Fogalmam sincs, hogy bírta rá a cári tisztet az együttműködésre, de zseniális húzás volt.

– Már akinek – morogta Ritter. – Nem értem, Lenin miért hagyja, hogy Artamonov bosszút álljon rajtunk. Mindent nekünk köszönhet. Mi fizettük a felesége gyógyíttatását, mi hoztuk össze a német hírszerzés vezet jével, és így kapott pénzt az áhított forradalmához. Nekünk köszönheti, hogy oda jutott, ahol most van. – Éppen ezért – bólintott Eszterházy. – Leninnek csak egyetlen dolog rendítheti meg a hatalmát, ha a nép rájön, hogy a németek és a Monarchia pénzelte. Ezért akarja elvarrni a szálakat. Ritter egészen új megvilágításból látta most a történteket. – Ez valóban kézenfekv – köszörülte meg a torkát. – De akkor miért nem öltek meg a hajón vagy a parton? Miért kellett a villába kísérni, és ott megpróbálni elkábítani? – Nem elkábítottak volna – szólt közbe a gróf. – Méreg volt a teában. Nemcsak az olajfoltot láttam, hanem jellegzetes illata is volt. Próbálták mézzel és gyümölcsillattal elfedni, de az orromat nem tudták becsapni. – De akkor sem tiszta számomra, hogy Lenin és Artamonov honnan tudhatta meg, hogy Finnországból melyik hajón jövünk Németországba. És hogyan tudhatták a titkos partraszállási helyet? Hogyan tudtak oda fegyvereseket szervezni a német titkosszolgálat tudta nélkül? – Látja, barátom, ez itt a legfontosabb kérdés – nézett rá gondterhelten Eszterházy. – Ha a korábbi elmélete igaz, akkor Kriegburg is Lenin ellensége… – Nem tudhatjuk, milyen megállapodások köt dtek a hátunk mögött… – sóhajtotta Eszterházy. – Kriegburg hozta neki a pénzt… Az ember nem támad rá a kenyeret adó kézre… De haladjunk inkább visszafelé – töprengett hangosan a gróf, miközben a tűzhelyre tette a fűzfaháncsból készített orvosságot. Lassan kavargatni kezdte, és folytatta a gondolatmenetét. – Ostrymiecz altábornagy és a Monarchia hírszerzése csak annyi jelzést kapott, hogy valamikor az elkövetkez tíz napban Bécsbe érünk, így ket kihúzhatjuk. Mivel Észak-Európában a német hírszerzési központokat kérjük már jó két éve segítségül minden műveletnél, nem is akartak többet tudni a Monarchiában.

– Tehát csakis a németekt l mehetett ki az információ – vágott közbe Ritter, miel tt a gróf elmeséli az egész szervezet felépítését. – Pontosabban legalább egy olyan német hírszerz , aki ismer bennünket, és köze volt az oroszországi akcióhoz. – Ilyen három van – bólintott Ritter. – Von Bock szárnysegéd, akivel maga majdnem összeverekedett idén júliusban, a genfi konzul, Von Berg és Kriegburg f tanácsos. – Nem tudom elhinni, hogy Von Bock annyira mérges lenne rám, hogy likvidálni akarjon bennünket – ráncolta a homlokát Ritter. – Ne becsülje alá a saját faragatlanságát. Nagyon is goromba tud lenni, ha akar – vágott vissza Eszterházy. Ritter figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Kriegburgnak nem lehet érdeke, felfogni sem tudom… – Az oroszországi akció nyilvánosságra hozatala nemcsak Leninnek, de neki is kínos lenne, ha Lenin megszilárdítja a hatalmát a háború után is – gondolkodott hangosan Eszterházy. – Másrészt ne becsülje le a pénz utáni sóvárgását és a karriervágyát! – Ez utóbbi túl egyszerű – szólt Ritter. – Miért? – kérdezte a gróf. – Két nappal ezel tt, idegenként, furcsa ruhában bejöttem ebbe a városba, és tizenegy aranyérmével megoldottam az ideszállításunkat, az elrejt zésünket, és az égvilágon senki nem kérdezett semmit. Mindenkinek megvan a maga ára, csak más szinten más a ráta… – Jól van, ezt értem, szóval senkiben sem bízhatunk. De hogyan tovább? – kérdezte Ritter. – Valakiben muszáj lesz – mondta Eszterházy. – Königsbergbe mégsem mehetünk, erre számítanak az üldöz ink. Galíciába kell jutnunk. Ott már a Monarchia védett házaiban elbújhatunk addig, amíg maga felépül. Utána irány Bécs. Beszámolunk az Evidenzbürónak, és a segítségükkel kinyomozzuk, hogy ki akar megöletni bennünket. – T lem mehetünk rögtön Bécsbe – vonta meg a vállát Ritter –, már alig várom, hogy újra dolgozzunk – dörzsölte össze a kezét.

– Az túl fárasztó út lenne magának – emelte le a gróf az edényt a tűzhelyr l – f leg, ha nem akarja megenni az orvosságot – tette Ritter elé egy tálra a rezg , kocsonyaszerű, bizarr anyagot. – Az egészet? – fintorgott Ritter. – Igen – mondta a gróf. Ritter gyűlölköd pillantást vetett barátjára. – Na, kezdje el kanalazni, nyomozó, úgyis tudom, hogy közben az édes bosszún jár az agya! ★ A berlini tél kihalttá tette a várost. Mindenki igyekezett valami meleg helyre húzódni, csak néhányan járkáltak az utcán, felhajtott gallérú felölt be húzott nyakkal a hideg szél el l. Kriegburg irodájában barátságosan ropogott a tűz a kandallóban, a hírszerzés f nöke mégsem volt elégedett. Már több hét telt el Lenin bejelentése óta, de még mindig nem írták alá a békeszerz dést. A német hírszerzés vezet jének bosszúságát csak fokozta, hogy a tárgyalásokra nem Lenint, hanem a bolsevik párt második emberét, Trockijt jelölték ki ügyviv nek. Kriegburg úgy érezte, tehetetlen. Ludendorff tábornok az egyik karosszékb l nézte a táncoló lángokat. Kriegburg bosszankodva ingatta a fejét a tábornokot figyelve. Csak koloncnak tartotta, olyannak, akit muszáj volt állandóan maga mellett tudnia. Már régóta manipulálta a német hader fejét. Végtelenül hiú ember lévén könnyű volt befolyásolnia, és szakmai hozzáértését is nagyon kevésre tartotta. A tábornok stratégiai döntései csapnivalóan rosszak voltak, de szüksége volt rá, mivel engedélyezte a hadsereg gazdasági beszerzéseit, amin Kriegburg már így is jókora profitot szerzett. A végs tervéhez, az uralkodóház megdöntéséhez pedig felétlenül maga mellett kellett tudnia a hadsereg f parancsnokát, vagy legalábbis a vezérkari f nökét. Persze Ludendorff jószerivel észre sem vette Kriegburg ténykedését. A hírszerzés vezet je igyekezett mindent úgy csinálni, hogy a tábornok úgy érezze, saját döntéseket hozott. Természetesen a katonai parancsaiba nem szólt bele, de a politika terén nagyon is könnyen tudta befolyásolni.

Most azonban a békekötés elhúzódásával kedvez tlenné vált a helyzet számukra. A fels vezetés megkérd jelezte az elhamarkodott katonai átcsoportosításokat, és Kriegburg sem jutott id ben hozzá azokhoz az értékekhez, amelyek titkos terveihez a megfelel hátteret biztosították volna. Visszament az íróasztalához, és a közepére hajította a kezében lév jelentést. – Bosszankodik, Kriegburg? – fordult felé Ludendorff idegesen dobolva a karfán. – Teheti is! Az az álnok kis szarkever Lenin átvágott minket – állt fel a székéb l. – Nem így szólt a megállapodás – mondta dühösen fel-alá járkálva. – Tálcán kapta t lünk a hatalmat, most meg belemar a segít kézbe! Legszívesebben világgá kürtölném, hogy mi pénzeltük a pártját, ha nem tennék ezzel keresztbe saját magamnak is! – Csak id kérdése, és aláírják a szerz dést – felelte Kriegburg. – Az id , amib l a legkevesebb van – mordult vissza Ludendorff. – Meg kell indítanunk a támadást. Kriegburg maga elé húzta az asztalán hever papírokat, és kivett közülük egy kimutatást, mintegy ellen rizve, mennyit költöttek eddig az oroszokra. A számok elkeserít en nagyok voltak. Iszonyú mennyiségű pénzt pumpáltak Lenin forradalmába. Soha nem derülhet ki – sóhajtott összeszorított fogakkal. Lenin olyan hatalmas propagandát épített fel az hátukon felkapaszkodva, ami sziklaszilárdan megalapozta vezet pozícióját. Csak az általuk fizetett Pravda el állítása milliókra rúgott. „Túll ttünk a célon”, állapította meg magában újfent. Lapozott egyet, de a következ oldal sem hozott számára megnyugvást. A hazavárt hadifoglyok száma több százezerre rúgott. „Lenin láthatatlan hadereje” jutott eszébe egy korábbi beszélgetés, ahol Lenin részletesen elmondta a hadifoglyokkal való tervét ideológiája terjesztésér l. „Az átmosott agyú katonák… vajon sikerülhet neki?” – vette komolyan fontolóra azt, amin akkor csak mosolygott. Ludendorffra nézett. Azon töprengett, vajon elmondja-e neki Lenin tervét. Tudta, hogy Ludendorff fel akarja szerelni a hadifoglyokat, hogy egy megnövelt erejű hadsereggel támadjon neki az angol-francia er nek. Az orosz béke után már csak egyfrontos háborúval számolt.

– Maga is tudja, amíg nem írják alá a békeszerz dést, nem vonhatjuk vissza csapatainkat az orosz frontvonalról – mondta végül. Ludendorff megfordult, és a falat borító térkép elé lépett, ahol az általa megálmodott terv színes karikái látszódtak még mindig. Kriegburg látta az arcán, hogy a tábornok már a zsebében érzi a sikert. – Látja, f tanácsos – mutatott a térképre a tábornok. – A balti népek, észtek, lettek, litvánok, lengyelek komoly része a mi fennhatóságunk alá kerül majd. – Ezért érdemes még egy-két hetet várni – vetette közbe Kriegburg. – A törökök megkapják a kaukázusi részt, mi pedig átvezényeljük a keleti frontról az embereinket a nyugatira, és az egészséges hadifoglyokat azonnal csatasorba állítjuk, hogy lerohanjuk a franciákat – folytatta Ludendorff. – Tökéletes terv volt. Ehhez most év végével vissza kellett volna kapnunk az elfogott katonáinkat. – Ez legalább másfél millió embert feltételez februárig – mondta Kriegburg. – És az is kérdés, vajon hajlandók-e fegyvert fogni! – Ugyan, f tanácsos, miket beszél? – csattant fel Ludendorff. – Ezek katonák. Nem kérdés, hogy fegyvert fognak, ha parancsot kapnak rá! – Kriegburg neheztelve sóhajtott, de nem szólalt meg. A tábornok fel-alá kezdett járkálni a térkép el tt. – Ha minden terv szerint történik, a nyugati fronton elhúzódhatnak a harcok a nyár végéig, de legkés bb sszel lezárhatjuk a háborút – legyintett könnyedén jobb kezével, mintha mindez csupán gyerekjáték volna. – Ugye tisztában van vele, hogy nem tudjuk megnyerni? – kérdezte óvatosan Kriegburg, és a Ludendorff-fal szemközti székre támaszkodott. – Jó, ha döntetlenre ki tudjuk hozni az er inket. – A gy zelem viszonylagos kérdés – legyintett ismét Ludendorff, majd visszaült a kandalló mellé, és elégedetten egy ezüst cigarettatárcát vett el a bels zsebéb l. Kipattintotta a fedelét, és hosszasan nézte, melyik szálat válassza. – A maga által említett döntetlen az országunknak gy zelem, higgye el! Mindehhez az kéne, hogy Lenin azt tegye, amiben megállapodtunk! – fogta meg az egyik

pedánsan csavart szivarkát, és az ajka közé illesztette. – Csak alá kellene írnia azt az átkozott békeszerz dést! – nyújtotta a cigarettatárcát Kriegburg felé, aki apró fejrázással jelezte, hogy nem kér. – Azért küldi Trockijt maga helyett az egyeztetésekre, hogy ne legyen jelen döntéshozó. Így Lenin mentesül a felel sség alól! – mondta Kriegburg, megszorítva a szék támláját, hogy levezesse titkolt dühét. – Lehetséges – gondolkodott el Ludendorff, miközben a zsebéb l el vett egy gyufaskatulyát is, és egymás után próbálta meggyújtani a szálakat, sikertelenül. – Talán szándékosan húzzák az id t. Oda kéne hatni valahogyan! – Nem utazhatok állandóan Szentpétervárra! – lépett hozzá Kriegburg megunva a tábornok ügyetlenkedését, és az öngyújtóját kipattintva tüzet adott a vezérkari f nöknek. Ludendorff mélyet szippantott a szivarkából, majd egy biccentéssel megköszönte. Kriegburg zsebre vágta az öngyújtót. – Ha Eszterházyék még ott lennének… – Nem! – állította meg egy kézlegyintéssel Ludendorff. – Eszterházyék túl sokat tudnak a befolyásunkról. Nem akarom, hogy világgá kürtöljék a szerepünket az orosz forradalomban. – De hiszen az számukra sem lenne kedvez – kémlelte a tábornok arcvonásait Kriegburg. Érezte, hogy Eszterházy neve olyan Ludendorffnak, mint bikának a vörös posztó. – Eszterházyék a Monarchia kémei, és mint olyan, ellenségek – szögezte le Ludendorff. – Az volt a leghelyesebb döntés, hogy likvidáljuk ket. Apropó, hol van a negyedik jelentés? – kérdezte sürget n. Kriegburg az ajtó felé fordult, és kiordított a titkárának. – Igen, uram – nyílt máris az ajtó. – Hol van a negyedik jelentés? – vakkantotta oda. – A titkár nagyot sóhajtott, miel tt megszólalt volna. Kriegburg arcán apró, kárörvend mosoly jelent meg, majd gyorsan megregulázta arcvonásait. – Ne is mondjon semmit, elszúrták az akciót! – Három embert vesztettünk, egy emberünk megsebesült, a célpontok pedig eltűntek.

– Hogy tűnhettek el? – kapta fel a fejét Ludendorff. – Egy istenverte elszigetelt erd ben voltak egy csapat katonával és bérgyilkossal körülvéve! A titkárnak egy pillanatra elakadt a hangja, kitágult szemmel bámult, mintha a halálos ítéletét várná. – Egy hegyi folyó barlangjában vesztették nyomukat. Az embereink szerint meghaltak – bökte ki végül. – Tehát meghaltak? – kérdezett vissza Kriegburg. – Valószínűleg – tette hozzá kissé félénken a titkár. – Mi az, hogy valószínűleg? Talán valami meteorológiai intézetet vezetek? – játszotta meg magát Kriegburg, hogy éreztesse Ludendorff-fal az ügy iránti lojalitását. – Nem prognózisokat, hanem tényeket akarok hallani! A titkár szemlesütve próbált kikeveredni kellemetlen helyzetéb l. – Nem tudtak utánuk ereszkedni a barlangba, így még nem találták meg a holttesteket. – Ha nincs holttest, nincs bizonyosság! – szögezte le Kriegburg. – Igen, uram, csak a körülményekre való tekintettel… – Milyen körülmények? – szólt közbe Ludendorff. – Miért nem végezték ki ket már a parton? – Az volt a parancsuk, hogy diszkréten hajtsák végre a feladatot, balesetnek beállítva a dolgot – fordult felé Kriegburg kimentve a titkárát, aki csupán a rossz hírt hozta, valójában fogalma sem volt a feladat részleteir l. – Úgy gondolom, nem fogták fel, kikkel van dolguk… – Ne beszéljünk már úgy két magyarról, mintha valami félistenek volnának! Az egyik még csak nem is hírszerz , az ég szerelmére! – nyomta el a szivarkát idegesen a hamutálban Ludendorff tábornok. – Nyilván szerencséjük volt – mondta bizonytalanul a titkár. – Nem hiszek a szerencsében! – vette vissza a szót Kriegburg. – Táviratozzon a parancsnoknak, hogy azonnal ereszkedjenek le a barlangba, és addig ne is szóljanak, amíg nem tudnak két hullát felmutatni! – Igen, uram! – válaszolta a titkár kissé gondterhelten.

– Leléphet – bocsátotta el Kriegburg. Megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd újra Ludendorffhoz fordult. – Mit akar tenni, ha nem találják meg ket? Elfogatóparancsot ad ki? – Ostrymiecz fenyegetésével a nyakamban? – ingatta a fejét bosszúsan Ludendorff, majd sértetten hátrad lt, maga el tt összeérintve ujjait. – Ha az a szentimentális altábornagy nem jött volna el hozzám, talán már lezárhattuk volna ezt az egész témát. Így most is célpont lett. Nem tudom, miért ragaszkodik annyira az embereihez. Amikor ott járt nálam, rájöttem, hogy Eszterházyék els útja Ostrymieczhez fog vezetni. Az a majom még mindig azt hiszi, hogy a tiszti becsületszóval valakit sakkban lehet tartani. – Úgy gondolja, eljárt felette az id ? – lépett vissza Kriegburg az íróasztalához, és fontoskodva összerendezett néhány papírt, hogy a tábornok értésére adja, ideje lassan távoznia, de Ludendorff láthatóan nem értette a jeleket. – Már rég! – legyintett Ludendorff. – Nem is tudom, miért helyezték újra vissza a Redl-fiaskó után. Az az áruló kiadott az oroszoknak mindent, Ostrymiecz pedig vállalta érte a felel sséget – állt meg egy pillanatig a beszédben, és elgondolkodott. – Talán pontot tehetnék az egész problémára úgy, hogy mégsem sérül a tiszti becsületem – fordult ismét Kriegburghoz. – Maga azt mondta, Lenin éppúgy vadászik Eszterházyékra, mint mi. – Igen, ez így van – felelte Kriegburg összeráncolt homlokkal. Fogalma sem volt róla, mit akar Ludendorff mindebb l kihozni. – Mi lenne, ha elhintené az orosz hírszerz k között, hogy Eszterházyék Ostrymiecz kastélyában vannak? – folytatta a gondolatmenetét Ludendorff. – Az oroszok biztosan lecsapnának az információra, és tennének nekünk egy szívességet azzal, hogy örökre elhallgattatják az én naiv altábornagy barátomat. – Meglátom, mit tehetek – bólintott Kriegburg, bár egyáltalán nem értett egyet a felvetéssel, ennek ellenére pontosan érezte, mikor nem szállhat vitába Ludendorff-fal. Nem fordíthatta maga ellen. Ludendorffnak nagyobb volt a hatalma még az övénél is, csak úgy ért számára valamit, ha használhatta, ezért számos rossz döntését támogatta, vagy legalábbis úgy tett, mintha támogatná. Miel tt folytathatta volna, kopogtattak, és a titkár kért újabb bebocsátást.

– Mi történt már megint? – kérdezte Kriegburg. – Semmi – tette fel a kezét a titkár. – Csak megkért, hogy azonnal szóljak, amint megérkezik a vendége. A különtárgyalóban várja. – Köszönöm! – sóhajtotta a titkosszolgálat vezet je. – Távozhat! A titkár szó nélkül kihátrált. – A vendége? – fordult felé Ludendorff. Kriegburg kissé kellemetlenül érezte magát, nem akarta Ludendorff orrára kötni minden lépését. – Anikszjuta kisasszony – válaszolta. – Még mindig azzal a kurtizánnal dolgoztat? – nevette el magát gúnyosan Ludendorff. – Tudja, a német hadseregnek is kiemelked szolgálatot tett. – Anikszjuta kisasszonynak figyelemre méltó érdemei vannak – köszörülte meg a torkát Kriegburg. – Olyan helyekre is bejut, ahová a hírszerz im nem, és nagy tisztel je vagyok a méregkeverési tudományának. Kevés bérgyilkos dolgozik ilyen hatékonyan és csendesen. – Nos, akkor nem is tartom fel tovább – nyúlt a tiszti sapkájáért a tábornok. Kriegburg ráhagyta, hadd gondoljon, amit akar. – A viszontlátásra! A f tanácsos megvárta, míg becsukja maga mögött az ajtót, majd az irodája lefüggönyözött részéhez lépett, elhúzta a függönyt, és kinyitotta a különtárgyalójába nyíló ajtót. Egy feltűn szépségű, elegáns hölgy tette le a teáscsészéjét Kriegburg megjelenésére. – Gondok? – kérdezte el zékenyen, és megigazította hosszú, fekete kesztyűjét. – Mib l gondolja? – kérdezte Kriegburg, majd miután eleget tett az etikett szabályainak, és kezet csókolt a n nek, leült vele szemben. – Különben miért kéretett volna ide? – mosolygott rá hamiskásan a n . Kriegburg soha nem tudta eldönteni, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit elhallgat. Anikszjutának mindenhova volt kapcsolata. Megértette magát az alvilág bűnöz ivel, de otthonosan mozgott a legmagasabb rangú hadurak mellett, vagy akár a császári udvarban is. El szeretettel üzletelt az információval, de Kriegburg titkait az élete árán is meg rizte. A német hírszerzés feje

maximálisan megbízott benne. – Azt csicseregték a madarak, hogy az emberei elszúrtak valami akciót – próbálta kihúzni Kriegburgból a történteket. – Azok nem az én embereim voltak, és én pontosan így terveztem ezt a rajtaütést. Tudtam, hogy életben marad Eszterházy gróf és Ritter nyomozó, és örülök a túlélésüknek, mert még szükségem van rájuk. – Nocsak, nocsak – mosolyodott el a n . – Ön felülbírálta a felettese döntését. – Nem a felettesem, de valóban felülbíráltam. Csupán azért, mert nem látja át a dolgokat úgy, mint én. – Nem gondolja, hogy az ön tudta nélkül újabb kivégz osztagot küldenek rájuk? – érdekl dött a n . – Nem – ingatta a fejét Kriegburg. – De jó, hogy eszembe juttatta ezt a problémát, mert levelet kell írnom ez ügyben. De beszéljünk inkább az ön feladatáról – hajolt közelebb Kriegburg, és a n keze alá csúsztatott egy borítékot. – ket, kett jüket kellene felkutatni. – A n kivette a papírt, és elolvasta a neveket. – Minden információt megkap hozzájuk, elérhet ség, szokások, amit csak akar… – Értem. Mi a feladatom? – A szokásos – nézett rá nyomatékosan Kriegburg. – Intézze úgy, hogy ne keltsen feltűnést a távozásuk. És természetesen semmi közöm nem lehet az ügyhöz. – Ez magától értet d – tette el a n a levelet az erszényébe. – Váltsunk pár szót a díjazásomról? – Szükségtelen – mondta el zékenyen Kriegburg. – Megkapja, amit kért, amint elvégezte a feladatát. Kötvényekben juttatom el önnek, amiket bármikor beválthat. – Nem – mondta a n határozottan. – Nem? – kérdezett vissza Kriegburg meglepetten. – Azt gondolom, busásan megfizetem a szolgálatait… – Nem az összeggel van problémám, hanem a fizet eszközzel. Ne haragudjon, de azt gondolom, a német birodalmi kötvények már nem sokáig rzik az értéküket. Ezúttal drágakövekben kérem a jussom.

Kriegburg, bár tudta, hogy a n nek igaza van, mégis sértésként fogta fel a hallottakat. – Épp azon dolgozom, hogy ez ne következhessen be, de legyen, ahogy akarja. Csak csinálja gyorsan! – Arra mérget vehet – nézett rá sejtelmesen a n , majd felállt, és a hátsó ajtón távozott. ★ A német kiköt város sikátorait átfújta a csíp s tengeri szél, megpörgetve a járdán eldobott újságpapírokat. Von Berg szerette a hideget, a svájci Alpok viharos éjszakáit idézte. Hamburg elit negyedének utcáin sétált. Gondolatai egészen máshol jártak, még mindig a délután kapott svájci hírszerzési jelentéseken bosszankodott. Franciaország és Nagy-Britannia még mindig ugyanolyan aktívan kívánta Németország bukását. Mi több, a svájci bankok eddigi zökken mentes ügyintézése érezhet en lelassult. Nyilván nem tetszett nekik a háború új fordulata és az, hogy Németország nyilvánvalóan nem akart békét kötni. Egy üzleti vacsorára igyekezett. Semmi kedve nem volt most a spanyol és svéd üzletemberekkel tárgyalni, de Kriegburg személyesen utasította, hogy találkozzon velük, és állapodjon meg az ország acélellátásának utánpótlásáról. A város harangjai elütötték az este hét órát, és a volt berni konzul meggyorsította lépteit. Nem akart túl sokat késni, csak épp annyit, hogy elfoglaltnak tűnjön, de még ne bosszantsa fel tárgyalófeleit. Gondolatait egyre er szakosabban törte át az utca valósága. A háta mögött egy fiáker kerekeinek csikorgása hallatszott, furcsa összhangban a kocsit húzó ló patáinak dobogásával. Von Berg fellépett a járdára, hogy utat adjon a ló vontatta taxinak. A kocsi elhajtott mellette, és a német diplomata szomorúan konstatálta, milyen vékony a ló horpasza. „Nincs élelem, és nincs elég takarmány sem”, csóválta meg a fejét. „Krumplival etetik a hadsereg lovait, az emberek meg marharépát kapnak fejadagban. Miel bb véget kell vetni a háborúnak!” A kocsi jó harminc lépésre el tte megállt, és egy karcsú

n szállt ki bel le. Olyan feltűn jelenség volt, hogy Von Berg egy pillanatra szinte meg is feledkezett a vacsoráról. A n kecsesen feljebb emelte a szoknyáját, formás lába kivillant, ahogy a fellép t kereste. Minden óvatossága ellenére megakadt a ruhája az egyik kiálló csavarban, és hangos reccsenéssel elszakadt. A ló nyugtalanul lépett egyet, az egész kocsi megmozdult. A n elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Von Berg odasietett. – Állítsa meg a fogatot – dörrent rá a kocsisra, és a n mellé guggolt. – Megütötte magát? – segítette fel udvariasan, a hóna alá nyúlva. A kocsis közben látható ijedtséggel leugrott a bakról, és hátrasietett. – Jaj, istenem, elnézést, asszonyom – kapta le a kalapját, és idegesen gyűrögette –, nem láttam, hogy kegyed lába beakadt a lépcs fokba. – Miért nem húzta be a féket? – vonta kérd re Von Berg. – A maga ügyetlensége miatt megsérült a hölgy! – Kérem, jól vagyok – szólalt meg visszafogott hangon a hölgy. – Én voltam ügyetlen, a sok fodor a ruhámon gyakran kellemetlen helyzetbe hoz – mosolygott zavarában. – De szerencsére mindig akad a közelben egy lovagias férfi – nézett hálásan a diplomatára. Von Bergnek a földbe gyökerezett a lába. Az el tte álló n gyönyörű volt. A karcsú alak tökéletességét csak hangsúlyozta a derékban szűk ruha. A kis prémmellény épp csak elfedte a n hátát és vállát. Elöl a szintén drága cobolygallér az esést l félrecsúszott, és látni engedte a rafináltan eltakart telt keblét. Von Berg zavartan megköszörülte a torkát, majd a n szemébe nézett, és teljesen elveszett. A mandulavágású szempár egy nagy ragadozó macskára emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy a n szénfekete pupillája szinte összeolvadt éjsötét íriszével. Soha nem látott még ilyet, egyszerre volt vonzó és félelmetes. Az asszony lassan kihúzta a karját Von Berg kezéb l. Von Berg zavarában nem tudott hova nézni. – Elnézést – mondta, és hogy esetlenségét palástolja, a n elgurult kalapjáért nyúlt. – Hagyja – szólt a n kellemes, búgó hangon, de Von Berg ett l még gyorsabban felvette a kalapot. – Rendben van, asszonyom? – kérdezte újból a kocsis.

– Igen, köszönöm. Most már elmehet! – válaszolta a n . A kocsis biccentett, majd visszaült a bakra, és hangos ostorcsapással indulásra nógatta a lovát. Von Berg le sem tudta venni a szemét a hölgy mosolyáról. Mint egy kisiskolás, úgy nyújtotta neki türelmesen várakozva a kalapot. A n közben levette a kesztyűjét, és megigazította a szélt l borzolt haját. Puha, göndör tincsek hullottak az arcába, amiket gyakorlott mozdulatokkal újra kontyba tekert, majd hajtűjével a kezében a kalapért nyúlt. Hirtelen mozdulata megsértette von Berg kezét. – Jaj, bocsánat – kapta vissza sajnálkozva ügyetlen jobbját, és elejtette a kesztyűt. – Nem akartam – hebegte. Von Berg elmosolyodott, ahogy a megszeppent arcot látta. Megmozgatta ujjait, épp csak egy karcolás látszott a kezén. – Ugyan, semmiség – mondta nyugtató hangon, és lehajolt a kesztyűért. A n sóhajtott egyet, és hálálkodva átvette a finom holmit. – Most már rendben leszek – szedte össze magát. Von Berget elbűvölte a jelensége. – Megmondaná, kérem, a nevét? – szólalt meg, maga sem tudva, honnan vette a bátorságot. A szíve dübörögni kezdett izgalmában. Nem volt illend ilyet kérdezni az utcán egy finom hölgyt l. Megdöbbenve ébredt rá, hogy fél attól, hátha a n megfeddi merészségéért. – Gertrude von Schanks vagyok – mosolygott rá a kisasszony, eltekintve a bárdolatlanságtól. – És önben kit tisztelhetek, kedves megment m? Von Berget elöntötte a melegség, érezte, hogy az arca kipirul. – Giesbert von Berg, Németország svájci konzulja vagyok – hajolt meg illend en. – Á, innen volt olyan ismer s – csillant fel a n szeme. – Apám, Ottó von Schanks Spanyolországban volt b tíz éve nagykövet. Négy-öt éve a császár újévi bálján figyeltem fel önre. – Von Berggel madarat lehetett volna fogatni az örömt l. „Felfigyelt rám!”, gondolta. – Én biztosan nem felejtettem volna el egy ilyen igéz szépséget – bókolt Von Berg nyíltan.

– Ugyan, annyian voltak ott, nem jegyezhetett meg mindenkit – mondta a n kedvesen. – Köszönöm a segítségét – mondta végül. – Kérem, küldje el a névjegyét a Herdenstraße 78. alatti házamba. Három hét múlva estélyt adok, ahol szívesen látnám önt. A német csúcsdiplomata megsemmisülten állt a gyönyörű n el tt. Hinni sem merte, hogy ekkora kegyben lesz része. A fiatal n kezet nyújtott, és Von Berg a szája elé emelte, homlokával érintve a n kecses kézfejét. – Megtisztel, asszonyom – mondta –, feltétlenül ott leszek. A n bólintott, majd a járdával szemközti kapualjhoz lépett. Az oroszlánfejű kopogtatót megemelve zörgetett, és eltűnt a kinyíló ajtó mögött. Von Berg csak állt, és nézte az üresen sötétl kapualjat. Aztán észbe kapott, és a mellényzsebében lév órájáért nyúlt. – A hétszázát – dörmögte, majd gyors léptekkel a négy utcával odébb lév étterem felé indult. Most már nagyon is késésben volt, ezért úgy döntött, átvág egy keskeny sikátoron, mely az elit negyed nagy épületei között bújt meg. A hamburgiak nappal sem szerették ezeket a szűk utcákat, hát még éjszaka. A diplomata azonban nem félt, szinte szárnyalt az iménti találkozástól. A sikátor végén meredek lépcs vezetett fel az étterem utcájába. Von Berg elégedetten szedte a lábát, ezzel a rövidítéssel nyert legalább öt percet. Amikor odaért a lépcs höz, kettesével vette a fokokat, és már fent is volt a tetején. „Ez már a célegyenes”, biztatta magát, de hirtelen éles görcs szorította össze a mellkasát, kipréselve tüdejéb l a leveg t. Az iszonyatos fájdalomtól összegörnyedt, majd elesett. „Ne most!” Próbált mélyeket lélegezni, de képtelen volt rá. „Beszorult a leveg ”, gondolta, ám a következ görcs még er sebb volt. A kín a kézfejét l indult, és rémülten tudatosult, hogy nem tudja mozdítani a bal karját. A kezén lév kis seb szinte lángolt, és a diplomata ordítani tudott volna, ha nem érzékeli, hogy a nyelve és a torka egy pillanat alatt lemerevedett. Úgy érezte, mintha a testét kígyó szorítaná, és a láthatatlan hüll minden lélegzetvétellel szorítana rajta még egyet. „Méreg”, futott át az egyetlen logikus magyarázat az agyán. Újra látta az egész jelenetet, a n t, ahogy elesik, a kalapját, a hajtűt, ami

megkarcolja a kezét. „Átkozott boszorkány, megölt a tűjével”, nézett a kézfejére. Próbált felállni, de mintha mázsás súlyok lógtak volna rajta. Lassan eld lt, már nem bírta tartani magát. Nem kapott elég leveg t, agya és teste minden sejtje oxigénért küzdött. Hihetetlen volt, hogy még tudott egyáltalán gondolkodni. „Valamilyen idegméreg lehet. Megbénította a légz izmaimat” nyilallt belé a felismerés. „Meg fogok halni.” A gondolat egy utolsó, hatalmas er feszítésre sarkallta. Alig működ jobb kezével a zsebébe nyúlt, és akadozó, remeg ujjakkal el vette a noteszét. „Meggyilkoltak” akarta a papírra vésni. A teste remegni kezdett, de jobb kezével még maga mellé tudta dobni a kis füzetet. A benne lév irón a földre gurult. Iszonyú er feszítések árán sikerült megfognia. Ez új er t adott. A szeme el tt apró piros-arany pontok jelentek meg. „Oxigénhiány. De még meg… tudom… csinálni…” Egy mély, kellemesen búgó hang szólalt meg a feje felett. – Ugyan, Von Berg, erre nincs szükség. Egy kesztyűs kéz finoman kihúzta az irónt az ujjai közül. A diplomata felnézett, és a gyönyörű n éjfekete szemébe pillantott. Most már egyáltalán nem látta olyan szépnek. Tekintete egy minden életet elnyel halott szempár volt. Von Bergb l lassan kiszállt az élet, már nem érzett semmit. Sem a kínt, sem a görcsös mozgást. Nem is pislogott. Feje a járda kövére koppant. „Halott vagyok”, suhant át az agyán. Még látta, ahogy a n megfogja a noteszt, és a kanálisba hajítja, majd a grafitirónt visszahelyezi a zakója jobb bels zsebébe, de egyáltalán nem érezte. A n ezután odahajolt hozzá, és két ujjával az arcához közelített. Nyilván a nyaki pulzusát próbálta kitapintani. Aztán felállt, körbepillantott, majd eltűnt a lépcs n. Von Berg szeme el tt kezdett minden elhomályosodni, mígnem az utolsó kép is fehér köddé vált. ★

Az út menti fák kusza árnyékot festettek a kiszáradt sárrögökre. Eszterházy gróf gyanakvón figyelte az erd t, ami kiváló rejtekhelyei nyújtott a banditáknak. Kölcsönvett szürkéje el renyújtott nyakkal baktatott, Eszterházy rajta is érezte, hogy elfáradt. Tíz nappal korábban érték el a Monarchia hírszerzésének egyik északon lév védett házát. Ritternek szüksége volt egy nap pihen re, így a gróf legalább újra gondoskodni tudott fegyver- és l szerkészletük feltöltésér l és a felszerelésük rendbetételér l. Talált egy b rdíszművest, aki néhány óra alatt elkészítette annak a Ritter által tervezett, felszerelést tároló mellénynek a másolatát, amely a menekülésük során elveszett. Nem volt olyan profi, mint az eredeti, de a célnak tökéletesen megfelelt. Aztán kocsit és kocsist bérelt, meg egy hátaslovat magának. Jobban érezte magát nyeregben, így gyorsabban tudott reagálni, ha bármilyen akadályba ütköznének. Ritterre most nem számíthatott. A sérülése miatt szigorú pihen t rendelt neki, amit leginkább a gyulladáscsökkent kbe kevert altatókkal ért el. – Hol vagyunk? – jelent meg Ritter borzas feje a hintó ablakában. Álmos tekintete arról árulkodott, hogy végig aludt a hosszú úton. A gróf elégedetten vette észre, hogy a nyomozó mindenre felkészülve, teljes harci felszerelésben szunyókált az út során. – Nem vagyunk már messze – válaszolta Eszterházy, és a lovát a hintó mellé irányította. – Maga nem is pihent – mondta Ritter. – Még mindig támadástól tart, igaz? Eszterházy bólintott. – Túl sokat tudunk. Nehezen hittem abban, hogy egyáltalán kijutunk Szentpétervárról, de a támadások után igazi csoda, hogy idáig eljöttünk. Hogy van a karja? – Jól. Lassan mozgatva már nem fáj – válaszolta Ritter. – Ha Ostrymiecz altábornagy kastélyához érünk, azért jó lenne megmutatni egy orvosnak – mondta a gróf. – A varratokat is lassan ki lehet szedni. – Szerintem maga tökéletes munkát végzett – mondta Ritter, de láthatóan más keltette fel a figyelmét. Eszterházy is felnézett, és

észrevette, hogy a domb tetején, alig egy mérföldnyire feltűnt az Ostrymiecz család kastélya. – Miféle kastélyról beszélt nekem? – szólalt meg csodálkozva Ritter. – Ez egy er d! Vizesárokkal, bástyákkal, talán még parittyavet k is vannak az udvarán. A gróf el vette egycsövű messzelátóját, és Ritter kezébe adta. – Nézze meg jobban! Egykor valóban er s várként rizte a környék útjait, de ma már nem sokat ér katonailag. A vizesárokban nincs víz, s t teljesen ben tte az aljnövényzet. A bástyákat lakóépületekké alakították át, a kapu a mai robbanófegyverekkel két-három lövéssel átl het . Ódon hangulatú, de kényelmes kastély lett bel le már legalább ötven éve. Ritter elmélyülten nézte az útmutatások alapján a várat. – El tudnék egy ilyenben éldegélni – szólt végül, majd összecsukta a messzelátót, és visszaadta. – Gyorsítsunk! – mondta Eszterházy a kocsisnak, és el reügetett. Örült, hogy a százharminc mérföldes utat váltott lovakkal ugyan, de pihen nélkül meg tudták tenni. Könnyű ügetésben a távolság érezhet en csökkent. Lassan kivehet vé vált a kastély robusztus, acélveretekkel meger sített ajtaja. Korábbi kijelentésével ellentétben most Eszterházy is meglep dött, milyen jó állapotban van az épület, akár egy kisebb ostromot is kibírt volna. A kapu csikorgás nélkül nyílt ki, és Ostrymiecz altábornagy alakja rajzolódott ki a félhomályban. Eszterházy gróf vágtába ugratta a lovát, s az állat mintha érezte volna a pihenés és az istálló közelségét, mert hihetetlen gyorsan reagálva, szinte repítette a grófot. Az Evidenzbüro egykori vezet je kilépett a kastély elé. Arcán boldog mosoly látszott, ölelésre tárta a karját. – Eszterházy gróf, üdvözlöm az „Ökölben”! – kiáltotta. A gróf megállította a lovát, és azzal a lendülettel már le is pattant róla. Egyenesen az altábornagy elé lépett, majd barátian összeölelkeztek. – Nem hittem volna, hogy valaha viszontlátom – mondta Ostrymiecz altábornagy. – Mindennap imádkoztam a

hazatérésükért. Hogy van a társa, Ritter nyomozó? – kérdezte, kibontakozva az ölelésb l. Eszterházy a háta mögé mutatott. – A hintóban ül, korábban megsebesült, de most már jól van. Id kérdése, és meggyógyul. – Ezt örömmel hallom – nyugtázta Ostrymiecz. A hintó zörögve állt meg mellettük. Ritter kiszállt, és nem úszta meg az altábornagy medve erejű atyai ölelését. A nyomozó zavarában mukkanni sem tudott. – Ritter nyomozó – nevetett Ostrymiecz. – Örülök, hogy látom! Na, jöjjenek be, és meséljenek! A csomagjaikkal ne foglalkozzanak, a személyzet majd a szobájukba viszi. – Uram – szólt immár hivatalos hangon Eszterházy –, elég régóta úton vagyunk, ha van orvos a közelben, nem ártana, ha megvizsgálná Ritter nyomozó sebét. Én pedig, ha lehet, el bb megmosakodnék. – Rendben vagyok – tette fel ellenkezésképp a kezét Ritter. – De egy fürd nek én is örülnék. Ostrymiecz bólintott. – Rendben van, fél órát kapnak, de utána jelentést kérek! Híreket kaptam Berlinb l. Baljós híreket. Amint beszámoltak mindenr l, azonnal tájékoztatni akarom a bécsi központot távírón. Az új parancsnok, Ronge ezredes nagyon várja a híreket a keleti front kapcsán. – Értettem – mondta Eszterházy. – Rendben, kísérje fel a gróf urat és a társát a szobájukba! – fordult az altábornagy a komornyikhoz. – Amint rendbe szedték magukat, vezesse ket a kisterembe! És gondoskodjon a kocsisról és a lovakról is! A komornyik meghajtotta fejét, majd intett, mire két lovászfiú került el , és elvezették a lovakat. Eszterházy megkönnyebbülten követte a komornyikot. Elgémberedett lábbal nehezen vette a lépcs t a kastély hűvös falai között, de Ritter szinte szárnyalt a lelkesedést l. – Tetszik ez a hely – mondta egy hatéves gyerek vigyorával. – Még soha nem jártam igazi kastélyban.

– Én ilyenekben n ttem fel – mondta Eszterházy, fáradtan megnyomkodva combizmait. – Azért a hideg barlang és a vadászház után önnek is felemel , nem? És miért hívják ökölnek? – Kétszázötven éve a tulajdonos klán innen csapott ki rendszeresen a környéket fosztogató orosz és kozák csapatokra. Legtöbbször gy ztek, így Lengyelország öklének nevezte el ket a nép. Lengyelország eltűnt, de a vár és a legenda maradt – válaszolta Eszterházy. – Az lehetett az igazi élet, egy középkori csata a vár körül! Vajon milyen hírekre utalhatott az altábornagy? – csapongott Ritter. – Nem tudom, nyomozó, és kérem, higgadjon le, mert most olyan, mint egy izgatott kisgyerek – kérte Eszterházy. – Napokig pihentem, most újra er t érzek magamban, hogy akcióba lépjünk. – Nos, ez örömteli, de én nem lelkesedem annyira – hűtötte le a gróf. – Harcolnunk kell, és zavar, hogy nem tudom, ki ellen. – Nemsokára megtudjuk – mondta Ritter, akinek láthatóan nem lehetett kedvét szegni. Fél óra múlva a kastély egyik kis tanácstermében ültek. A szobát enyhe parfümillat lengte be. Eszterházy úgy érezte, újjászületett – tiszta ruhát kapott, és megborotválkozhatott, ez most felért számára egy kiadós pihenéssel. Ostrymiecz altábornagy megvárta, míg a komornyik behúzza maga mögött az ajtót, majd Eszterházyhoz fordult. – Mi a helyzet Oroszországban? Lesz békekötés? – A helyzet kétséges – tette az asztalra Eszterházy a kezében tartott kávéscsészét. – Én is így tudom – válaszolt az altábornagy, és kezét a háta mögött összekulcsolva járkálni kezdett. – A legutóbb olvasott jelentések szerint a bolsevikok leszámolnak minden politikai ellenlábasukkal. A napokban tartották a nemzetgyűlést, ahol Lenin pártja mindössze huszonöt százalékot kapott az eszerek hetvenöt százalékával szemben, erre Lenin emberei szétkergették a nemzetgyűlést. Mindenkivel leszámolnak. Megölik vagy börtönbe

zárják ellenfeleiket. Nem számít, ki szolgálta a cárt, és az sem, ki segített a megdöntésében. – Lenin és közvetlen környezete hozza a döntéseket – összegezte a helyzetet a gróf. – Meglep , de Lenin valahogyan megegyezett a cári hírszerzés egyik volt vezet jével. – Azt ne mondja, hogy Artamonov ezredessel! – vetette közbe Ostrymiecz megtorpanva. – Pedig így van – bólogatott gondterhelten a gróf. – Évekig üldözte Lenint, most meg szövetkezik az ellenségével? – Lenin a látszattal ellentétben nem a lojalitásáról híres. Meg akarja tartani a hatalmát, és ehhez a legjobb döntés volt Artamonovot maga mellé állítani. Nyilvánvaló, hogy most van a mi nyomunkban – sóhajtotta a gróf. – Visszatérve a lényegre, mindennek ellenére alá fogják írni a békeszerz dést, ez biztos. Gondolom, elkezdték a tárgyalásokat. – Igen, egy Trockij nevű bolsevik vezeti a delegációt – válaszolta Ostrymiecz, és újból járkálni kezdett. – Lenin után a második vezet – mondta Ritter. – Ez azt mutatja, komoly a megegyezési szándék. – Ha pedig kudarcba fullad a tárgyalás, akkor nem Lenin lesz a hibás – szólt közbe Eszterházy. – És mi lehet ennek a levélnek a háttere? – húzott el egy összehajtogatott papírt a zsebéb l Ostrymiecz, és letette az asztalra. El ször Eszterházy olvasta el, majd átadta Ritternek. A nyomozó szeme ide-oda cikázott a sorok között, majd láthatóan másodszor is elolvasta a levél tartalmát, aztán Eszterházyhoz fordult. – Ez nekem zavaros. Kriegburg miért figyelmezteti egy várható orosz vagy német anarchista támadásra az Evidenzbüro volt vezet jét? Honnan tudja, hogy támadás várható egyáltalán? És ha tudja, miért nem akadályozza meg? – Én sem értettem – szólalt meg Ostrymiecz. – A levél tegnap érkezett. Nincs benne utalás a támadó kilétére. Se egy helyszín, ahol feltűnhetnek, se egy személyleírás. Olyan, mintha nem tudna semmit. – Pont ellenkez leg – szólalt meg a gróf. – Ez a levél nagyon is beszédes. Az, hogy magának írta, egyértelműen közli, hogy az ön

tartózkodási helye a támadás f iránya. Kriegburg nem árul el részleteket, mert akkor leleplez dne, hogy mennyire ismeri a körülményeket, és miért nem tesz ellene valamit. Nyilván tart valakit l, de próbál segíteni. – Miért gondolja, hogy Kriegburg volt? – kérdezte Ritter. – Lehet, hogy valaki a nevében küldött egy levelet, hogy elcsalja innen az altábornagyot. – Nem – vetette ellen Eszterházy. – Ez egyértelműen figyelmeztet üzenet, ami alapján biztos, hogy nem tudja megállítani a támadást, csak abban segít, hogy felkészüljünk. – De miért akarná bárki is megtámadni ezt az er döt? – Természetesen miattunk – mondta a gróf. – Ugyan már – mondta Ritter. – Miért tenne ilyet a szövetségesünk? Gondoljuk végig, csak a logika kedvéért. – Nézze – kezdte a gróf –, adott egy alku Németország, a Monarchia és egy orosz forradalmár csoport között. Utóbbiakat segíti az el bbi két nagyhatalom. Nyilván ez már önmagában is nagyon értékes információ lenne, hát még akkor, ha a forradalmárok elérik a céljukat, és gy znek. – Kinek lenne érdekében ezt az információt kiadni? – kérdezte Ritter. – Nekem – szólt közbe Ostrymiecz. A gróf és a nyomozó egyszerre fordult felé. – Ne nézzenek ilyen furcsán – kérte ki magának az altábornagy. – Nem olyan régen meglátogattam a német vezérkari f nököt, Ludendorff tábornokot, és segítséget kértem t le, hogy önök épségben hazaérhessenek – sóhajtotta. – Ludendorff azonban elutasította a kérésemet, mert nem akarja, hogy kiderüljön, bármi köze van Leninhez. Csak hogy tudják: intézte el a diplomáciai jelzésű vonatot, amivel maguk hazáig kísérték Lenint és a csapatát. Szóval, én nem hagytam annyiban, ezért megfenyegettem, hogy mindent elmondok az újságoknak Lenin beszervezésér l. Súlyos csönd lett. Eszterházy nem tudta, hogy megköszönje, vagy lehordja az altábornagyot. Jóles érzés volt, hogy számíthattak rá, de ezzel csak magára hozta a bajt. Ritter elgondolkodva ütögette az ujjait a borítékkal.

– Ezért volt a támadás ott, a tengerparton. És most már biztos, hogy nemcsak az oroszok, hanem a szövetségeseink is meg akarnak ölni minket. Szép – mondta mintegy magának. – Ludendorff a tiszti becsületszavát adta, hogy nem fog önökhöz nyúlni! – bosszankodott Ostrymiecz. – nem is fog, valakit ránk küld – mutatott Eszterházy a levélre. – De legalább azt megtudtuk, hogy Kriegburgra számíthatunk – jegyezte meg Ritter. – Egyel re – töprengett Eszterházy. – Kriegburg nem az a fajta, aki lojalitásból cselekszik. Valamit akar, de még nem tudjuk, mit. – Tehát, uraim, azt mondják, hogy komolyan kell vennünk ezt a figyelmeztetést? – kérdezte az altábornagy. – Nagyon is komolyan – bólogatott Eszterházy. – Akkor azonnal táviratozom Rongénak Bécsbe, hogy haladéktalanul rejtsék el Lenin beszervezésének háttérdokumentumait – mondta Ostrymiecz. – Jelentéseket, a feleségének a kórházi számláit, utazási jegyeket, mindent. A német vezérkarnak nyilván nálunk is vannak beépített emberei, de nem fognak találni semmit. Ludendorff meglátja majd, hogy nem olyan könnyű engem kijátszani! – emelte fel fenyeget en a mutatóujját. – És mivel magyarázza majd, hogy két embere Oroszországban volt? – kérdezte Ritter. Az altábornagy újra megállt, és Ritter szemébe nézett. – Nem tudom, mir l beszél, Ritter nyomozó – mondta nyomatékosan. – Hát az oroszországi akcióról – magyarázta Ritter, és segélykér n Eszterházy felé fordult. – Nem volt semmilyen akció – nézett a barátjára a gróf. – Sosem szerveztük be Lenint. Sosem mentettük meg a bérgyilkostól. Nem jártunk Oroszországban, és soha, ismétlem, soha nem volt semmi közünk az orosz forradalomhoz. Ritter megsemmisülten ült a székén. – De ez azt is jelenti, hogy Lenint már nem tudjuk befolyásolni. – Eszterházy és Ostrymiecz egyszerre bólintott. – Akkor Lenin

túljárt mindenki eszén – suttogta Ritter. – Azt hittük, békét teremtünk, ehelyett egy szörnyeteget szabadítottunk a világra. – Ne ítélkezzen elhamarkodottan, fiam – szólt Ostrymiecz. – Haladjunk lépésenként. Lenin korántsem biztos, hogy meg tudja szilárdítani a hatalmát. A legfontosabb a béke a keleti fronton, ha ez sikerült, akkor esély van a háború gyors és eredményes lezárására. Ami a legfontosabb azonban, hogy gondoskodnunk kell a védelmükr l! – És az önér l. És a többiek védelmér l is – tette hozzá Eszterházy. – Kire gondol? – kérdezte az altábornagy. – Vannak más szemtanúk is – folytatta Eszterházy. – ket is meg kell találnunk. – Von Berg, a berni konzul, Von Bock, a hírszerzési összeköt , mi, és nyilván Ronge, az Evidenzbüro élén – sorolta Ritter. – És most már az is nyilvánvaló, hogy két bérgyilkos egység van. Egy német, amely várt minket a tengerparton, és egy orosz, amelyre figyelmeztették önt. Ostrymiecz összevonta a szemöldökét. – Ronge nem igazán vett részt a küldetésben, csak felületesen tudott a feladatukról, nem hiszem, hogy veszélyben lenne. A németeket hagyják rám. Az Evidenzbürónak küldött távirat után már holnap Berlinbe utazom. Személyesen fogok Ludendorff f nökével, Hindenburg marsallal egyeztetni. Önök pedig itt maradnak, amíg elül a veszély. Kirendelek egy zászlóaljat a közelben állomásozó gyalogezredb l. Hatszáz ember lezárja a kastély környékét. Egy lélek sem juthat se ki, se be. Nem lesz baj! – Tehát foglyok leszünk – szúrta közbe Ritter. – A vendégeim – helyesbített az altábornagy. – Addig, míg Hindenburggal megegyezem. – Mi lesz, ha nem jár sikerrel? – kérdezte Eszterházy. – Akkor Bécs összes lapja megkapja azt az információt, hogy ki pénzelte valójában Lenin bolsevik pártját. Higgyék el, nem akarja a német kormány, a német titkosszolgálat, s t maga a császár sem, hogy ez kiderüljön! Adjanak négy napot, addig húzzák meg magukat itt. Intézkedem a távírón, addig egyenek és pihenjenek, reggel

találkozunk – állt fel tettre készen Ostrymiecz. – Ja, míg el nem felejtem. A szobájukba került egy kis meglepetés. A legújabb német fejlesztés, remélem, örülni fognak neki – mondta, és elhagyta a termet. – És utána? – nézett a grófra Ritter. – Nyomozunk és vadászunk, drága barátom – mondta Eszterházy. – Nem bízom Ludendorffban. Kinyomozzuk, hogy kik a német bérgyilkosok, és levadásszuk az oroszokat is. – Jó kis program – nyögte savanyúan Ritter. – Ennek sosem lesz vége. – Nem maga akart b két órája harcot és akciót? Kérnie sem kellett igazán, és máris összejött. ★ A csillagokkal teletűzdelt égbolt jéghideg éjszakát ígért. Ritter csendben ült a kastély egyik lakóbástyájának a tetején. A januári hideg fagyos ujjai utat találtak kabátja résein, de ez egyáltalán nem zavarta. Kesztyűs kezében Ostrymiecz altábornagy ajándékát tartotta, egy vadonatúj Bergmann MP18-as géppisztolyt. A német fejlesztésr l hallott már néhány hónapja, de egészen más volt a fegyvert a kezében tartani. Az új technikai eszközök mindig felcsigázták, most mégis egykedvűen ismerkedett új szerzeményével. A sarokból motoszkálást hallott, óvatosan odahajolt, és meglátott egy egeret, amelyik Ritter sajtos kenyerét próbálta elcsenni a táskájából. Ritter felemelte a papírt, az egér rémülten befutott a kövek közötti járatba. – Ne félj, nem bántalak – mormogta maga elé. Letört egy darabot a szendvicsb l, és az egérlyuk elé dobta. – Épp elég teher nyomja a lelkemet – sóhajtotta. – Azt hittem, jót teszünk, és december végére befejez dik a háború, de már január van, és most egy másik országba toltuk át a gyilkolás poklát. Milyen naiv voltam – töprengett hangosan. – Elhittem, hogy a vérontásnak egy csapásra vége lehet, de csak további pusztulást okoztunk. – nézett vissza az egérre, amely id közben kilopózott a kenyérdarabhoz, és két mells

lábába véve falatozni kezdett. – Egyél csak! – kezdte el szétszedni és összerakni a fegyverét, hogy megismerje minden alkatrészét. Egyenként megvizsgálta a húsz darab Parabellum l szert tartalmazó bottárakat, ami hatalmas tűzer t biztosított. Nyolc tartalék tárat kapott a fegyverhez, egy kisebb csatához elegend munícióval. Ritter a kezére pillantva abbahagyta a monoton mozdulatsort. Undor fogta el. – Látod, már olyan vagyok én is, mint egy háborús gép. A fegyver a kezem meghosszabbítása – helyezte bele az utolsó alkatrészt a géppisztolyba, majd betöltötte az egyik tárat. Az egér közben érdekl dve figyelte. Ritter újabb darabot tört le a kenyérb l, és azt is odadobta. – Nehogy megfagyj! – mondta, majd kivett a csomagjából egy vastag prémköpenyt, és magára terítette. Jó volt így a köpenybe és a sötétségbe burkolózni – Ritter szinte eggyé vált az éjszaka sötétjével. A mellvéd takarásából rálátott a jó tíz méterre alatta futó kastélyfalakra. A bels udvaron már elcsendesedett minden. A lovászok bezárták az istállóajtót, a szakácsok segédei kihordták a konyhai szemetet a kastély távolabbik végén lév hulladéktárolóba. Csak az ablakok mögül kiszűr d fénycsíkok szabdalták a sötétséget. Ritter a vár el tti út és a mez irányába nézett. A hold csupán a környez szántóföldeket világította meg. A várárok egyfajta határként állta útját a hömpölyg éjszakának. Ritter tudta, hogy rossz gondolatai reggelre elmúlnak. Az élet gonoszságai miatt sokszor érezte így magát, de az egyedüllét és a belsejét átjáró önmarcangolás hamar átadta helyét a tettvágynak. Eszterházy az elmúlt öt évben megismerte ezt a szokását, és tiszteletben tartotta, hogy olykor magányra van szüksége. Hagyta, hogy társa magában rendezze gondolatait. Így volt a legegyszerűbb, ezzel sok vitát megspóroltak. A nyomozó megmozgatta sebesült karját. A varratokat a megbeszélés után kiszedte a gróf, és Ritter láthatta, milyen szépen gyógyul a sérülése, de Eszterházy figyelmeztette, hogy ne érezze még magát egészségesnek. A sebszélek húzódtak még, és ezért kerülnie kellett a hirtelen mozdulatokat. A balzsam, amit Eszterházy maga kotyvasztott, jóles n melegítette Ritter vállát. Tulajdonképpen jobb kézben volt a gróf mellett, mint bármelyik orvosnál. Mélyet lélegzett a hideg leveg b l. Visszagondolva az idáig

megtett útjukra, fogalma sem volt róla, hogyan menekültek meg. Szerencsére még nem jutott rá ideje, hogy mindent számba vegyen, de most ijeszt volt ráébredni, hogy noha vakon megbíznak egymásban, és általában jó döntéseket hoztak, mégis jókora szerencse kellett ahhoz, hogy életben maradjanak. – Talán ez a sebesülés egy figyelmeztet jel – beszélgetett tovább aprócska barátjával. – Hogy mi sem vagyunk sérthetetlenek. Pedig a harc még korántsem d lt el, s t most kezd dik igazán… – sóhajtotta, aztán gyorsan elhessegette magától a negatív gondolatokat. – A gróf biztosan kitalál valamit – nyugtatta magát. Ha Eszterházyra gondolt, mindig egy hatalmas sziklát látott. Úgy érezte, nincs olyan helyzet, amib l együtt ne tudnák kivágni magukat. – Jó élni – mormolta maga elé, és gyerekkori szokásához híven letört egy pici darabot a mellvédr l lógó jégcsapról. Halk, fémes pendülés hallatszott a kastély el tti út sötétjéb l. Ritter összeráncolta a homlokát, és letört még egy jégcsapot. Nyilvánvalóan nem az adott ilyen hangot. Kicsit el red lt, és kilesett a mellvéd mögül, de semmit sem látott az éjszaka tömör fala miatt. Megvonta a vállát, és visszaült, de újabb pendülés hallatszott, majd még egy. – Ez egészen biztosan nem jég – mondta már csak magának, mert közben az egér eltűnt. – Inkább valami fémes huzal – kezdett er sen gondolkozni. Tekintete körbejárt a kastély falain, majd megakadt a szemközti bástya tetején. – A távíróközpont vezetékei! – Ritter bármennyire hunyorított, a vezetékek ugyanúgy feszültek, mint korábban, így csak arra tudott gondolni, hogy a távolabbi póznák között vágták át ket, nehogy a kastély lakói id el tt észrevegyenek valamit. Minden zsigerében érezte, hogy támadás készül. Újabb pendülés hallatszott, de ez már a kastély fala fel l jött. Felpattant, és a mellvéd közelébe ment. Elég régen ült a sötétben, hogy a szeme hozzászokjon a fényviszonyokhoz, mégis sokáig kellett figyelnie, hogy ki tudjon venni valamit. A várárokban most már egészen egyértelműen alakokat látott mozogni. Nem tudta kivenni élesen, kik vagy mik azok, és hányan vannak, de biztos volt benne, hogy valami készül. Óvatosan el relépett, és a mellvéd fölött áthajolva az alatta futó kastély falát is megnézte. Két alakot látott hihetetlen sebességgel, kampós végű köteleken felkapaszkodni. A támadók sötét ruhát

viseltek, és már a fal tetején futó korlát csipkéi között másztak át. Aztán a fal takarásában eltűntek Ritter szeme el l, miel tt még célba vehette volna ket. – A francba! – töltötte cs re a géppisztolyát, és a vizesárok sötétje felé fordította a fegyvert. Tudta, hogy még többen érkeznek majd, figyelmeztetnie kellett a társait. Meghúzta az elsüt billentyűt. Az éjszaka békés némaságát szétszaggatta az MP18-as felkerepel sorozata. Ritter egyszerre vakult el a fegyver csövéb l kirobbanó fényt l, süketült meg az iszonyatos dörejt l és támolygott hátra a helytelenül tartott géppisztoly visszarúgó erejét l. Egyensúlyát vesztve hanyatt esett, de a prémköpeny valamelyest tompította az esés erejét. – A francba! – üvöltötte ismét. De ebben a pillanatban a várárokból már viszonozták is a tüzet. Ritter összehúzta magát, és most már hálát adott a sorsnak, hogy hanyatt esett, mert ha a mellvédnél állva marad, már rég szitává l tték volna lentr l. Megfordult, és a lakóbástya belsejébe vezet lépcs lejáróhoz kúszott. A kapuhoz akart jutni, hogy megakadályozza, hogy kinyissák. Felcsapta a lépcs lejáró fedelét, majd a fokokat kettesével véve a f kapu felé iramodott. Érezte, hogy valami meleg folyik végig a kabátja alatt. Nem kellett megnéznie, hogy tudja, felszakadt a karján lév seb, de most nem volt id ezzel foglalkozni. Lövéseket és kiabálást hallott az alatta lév emeletr l. Egy folyosóhoz ért. Óvatosan kikémlelt a lépcs házból, de nem látott mozgást, így fegyverét a vállához szorítva továbbment. A folyosóról nyíló szobák ajtói mind nyitva voltak. Az egyik a könyvtárba, kett pedig két kisebb szobába vezetett. Az utolsó helyiség a tárgyaló volt, ahol b két órája még Ostrymiecz altábornaggyal tanácskoztak. Belesett. A komornyik holtteste az asztal mellett hevert. Ritter szíve összeszorult. A fegyvertelen férfi nyilván az asztalon hagyott teáscsészéket szedte össze, amikor a támadók rajtaütöttek. Érezte, ahogy elönti a düh. Már ment is tovább, elfelejtve a sebét, a sérthetetlenségét, a béke iránti vágyát, most már csak igazságot akart szolgáltatni. Hirtelen több lövéssorozat hallatszott. Futni kezdett. Egy meredek lépcs höz ért, ami egy galériához vezetett a lakóbástya nagy terme felett. Ritter rémülten látta, hogy három sötét ruhás férfi rövid csövű puskával a kezében szétlövi a terem egyik

sarkából nyíló szivarszoba ajtaját. Megnövelt erejű l szert használhattak, mert az ajtóból kétökölnyi méretű darabok szakadtak ki. A válasz sem késett, mert az ajtó másik oldaláról valaki kil tt egy kurta sorozatot. Megkönnyebbült vigyor futott végig Ritter arcán. A fegyverhasználat, akár a kézírás, jellemz a tulajdonosára, és biztos volt benne, hogy Eszterházy van odabent. Közelebb húzódott, hogy jól megnézzen mindent. A három fegyveres nem akart a szobába lépni, és jól látható rutinnal elkerülte az ajtónyílást, így a szobában rekedt grófnak esélye sem volt kitörni. A három támadó közül kett letette a fegyverét, és az övükre akasztott gránátokért nyúltak. Ritter er sen markolta a fegyverét, és kitámasztotta magát, hogy ne essen megint hátra, majd a támadók térdmagasságába célzott, és elhúzta az elsüt billentyűt. A lövedékek iszonyatos er vel szakadtak ki az MP18-as torkolatán. Gyors fegyver volt, de rettent pontatlan. A lövések energiája most is felfelé mozdította a csövet, de Ritter már számított erre. A sorozat lekaszálta a két kézigránátost, ám a harmadik már fordult is Ritter felé. A galéria korlátja csupán rejtekhelyet nyújtott, fedezéket nem. A támadó lövései szétszakították Ritter mellett a mellvédet. Lehúzta a fejét, és továbbiramodott. Folyamatosan mozognia kellett, nehogy eltalálják. Szinte érezte a sarka mögött becsapódó lövedékeket. Csak periferikusan látta, hogy a gróf, kihasználva az elterelést, feltűnt a szivarszoba ajtajában, és csíp jéhez szorított géppisztolyával megölte a harmadik támadót. Ritter nem állt meg. Lerohant a legközelebbi lépcs n, és egyenesen Eszterházyhoz ment. – Jól van? – kérdezte zihálva. – Igen. És maga? – Én is. A kapuhoz kell mennünk – mondta kapkodva. – Tucatnyi támadót láttam a kastély el tti árokban és a falakon. – Hányan másztak fel? – kérdezte a gróf. – Akkor ketten – mondta Ritter. – Ezek hárman vannak – mutatott körbe Eszterházy. – Amikor rájöttek, hogy felfedezte ket, nyilván szétváltak, és többen jöttek be. Az egyik csapat a bástyán belül hajtotta végre a támadást, a másik már biztosan kinyitotta a kaput. Nincs értelme odamenni.

Újabb lövések hallatszottak, de most a másik bástya és a kiszolgáló épületek fel l. – Bejutottak – mondta Ritter megsemmisülten. Eszterházy bólintott. – Van magánál még l szer? – Hat teli táram van – válaszolt Ritter. – Adjon kett t! – kérte Eszterházy. – Kik ezek? – kérdezte Ritter, miközben átnyújtotta a muníciót, és is tárat cserélt. – Az egyik kozáknak néz ki – mutatott Eszterházy fegyvere csövével a kandalló el tt fekv holttestre. – Akkor ez tényleg az orosz kivégz osztag – állapította meg Ritter. Szerette tudni, kivel áll szemben. Hirtelen óriási dörrenések hallatszottak. – Mi a franc ez? – kérdezte Ritter. – Ostrymiecz – mosolyodott el a gróf. – Biztos bevette magát a vadászterem melletti fegyverszobájába. Ott vannak az afrikai elefántlöv puskái, annak van ilyen hangja. – Akkor mi a terv? – kérdezte Ritter. – Megpróbálunk kijutni és er sítést hozni, vagy megkeressük Ostrymieczet? – Nem hagyhatjuk magára az altábornagyot. Valahogy be kell jutnunk hozzá, és majd ott bevárjuk az er sítést – mondta Eszterházy. – Attól tartok, nem fog jönni – mondta Ritter. – Elvágták a telefon- és a távíróvezetékeket. – Mikor? – kérdezte idegesen a gróf. – Tíz perce. – Az jó. – Jó? – Igen, szerintem az altábornagy azonnal intézkedett, amint kilépett a szobából, nem szokta az ilyesmit kés bbre hagyni, úgyhogy nyugodjon meg, úton van az er sítés – mondta a gróf. Ismét lövések és ordibálás hallatszott. – De addig is ki kell tartanunk – fordult a hangzavar irányába Ritter. – Mi történik odakint?

– Nyilván összeterelik a személyzetet – mondta Eszterházy gondterhelt arccal. – Induljunk, mert egy-két perc, és itt az újabb támadóhullám! – Rendben – hajolt le Ritter az orosz holttestekhez, és kivette az övükre akasztott gránátokat. – Merre? – Az udvaron vagy a fal mellvédjén mehetünk. – A mellvéden – mondta Ritter. – Ott van fedezék, és felülr l látni lehet az udvart. – És vannak ott rök is – mondta Eszterházy. – De igaza van, arra van a legnagyobb esélyünk. Menjen el re! – mutatott a galéria felé. Ritter megfordult, és elindult abba az irányba, ahonnan jött. Felsiettek a rommá l tt falépcs n, majd az emeleti folyosóra jutottak. – Balról jöttem – mutatott Ritter a bástyatet re vezet lépcs felé. – Itt, jobbra kell lennie a mellvédre vezet kijáratnak. – Itt is van – mutatott Eszterházy egy jobbra forduló folyosórész felé. Ritter térdre ereszkedett, és kilesett. Tizenöt lépésre egy nyitott, vastag ajtót pillantott meg. Kilátott a mellvédre, és észrevett egy alakot, aki a kastély udvara felé nézett. – Itt az els r – suttogta, miközben a gróf megfordult, hogy a hátuk mögötti folyosót figyelve biztosítsa azt a részt, ahonnan jöttek. Így egymásnak háttal voltak. – Kell még ott lenni valakinek – mondta a válla fölött hátraszólva Eszterházy. – Nézze meg jobban! Ritter ismét kilesett, de nem látott másik alakot a mellvéden. Épp meg akart szólalni, amikor a tizenöt lépésnyire lév ajtókeret mögül szemmagasságban fehér párát látott gomolyogni. – Tényleg van még valaki az ajtó túloldalán – mondta halkan. – Az ember nem látszik, de a hidegben látom a lélegzetét. Közvetlenül a bejárat mellett lehet. Eszterházy bólintott. – Gránátot az ajtónyílásba! – mondta magától értet d en. Ritter már akasztotta is le az övér l a robbanóeszközt. Kihúzta a biztosítószeget, és újra felmérte a távolságot.

A tizenöt lépéshez nem kellett er sen dobnia, csak éppen meglendítette a kezét, és közepes er vel, a padlóval párhuzamosan elhajította a gránátot. Az három lépéssel az ajtónyílás el tt pattant egyet, majd továbbgurult. A hangra egy fej jelent meg a nyílásban, de már nem volt ideje cselekedni. A robbanás er s dörrenésével egy id ben Eszterházy megpördült, és a folyosóra lépett. Vállához emelte a géppisztolyát, és rövid sorozatokkal végigl tte a folyosóból nyíló mellvédet. Öt rövid sorozat után visszalépett Ritter mögé a fedezék biztonságába. Nem érkezett válaszlövés. Ritter még mindig térdelve kinézett. Két mozdulatlan alak feküdt a mellvéd kövén. – Gyerünk! – pattant fel, és már indult volna. – Dobjon még két gránátot az udvarra – szólt a gróf. – Tudják, hogy jövünk, lentr l l hetnek ránk. Ritter kézbe vette a gránátokat, és úgy haladt el re. Az ajtónyílásban egy pillanatra megtorpant. Két lépésre t lük egy fej és kar nélküli alak feküdt. – Mi a fene van ebben a gránátban? – hökkent meg. – Ez rombológránát, de hajítsa már el, Ritter! – szólt rá Eszterházy. A nyomozó késlekedés nélkül eldobta a kezében lév gránátokat. A mély dörrenés erejét a fal mögött is érezték. – Most – kiáltott Eszterházy. Ritter csak a jó ötven lépés hosszú, gránitkockákból kirakott mellvédet látta maga el tt. Teljes erejéb l futott, de lassúnak érezte magát. Félúton lehetett, amikor lentr l eldördült az els lövés. Igyekezett gyorsabban futni, ahogy csak a lába bírta. Hallotta maga mögött Eszterházy zihálását. – Még tíz lépés – mondta hangosan. – Ajtó! – kiáltotta önkéntelenül, amikor átlépte a szomszédos lakóbástya küszöbét, ami újabb fedezéket jelentett. Miel tt megnyugodhatott volna, Eszterházy keze satuként kulcsolódott gallérjára, és berántotta az ajtó melletti kis benyílóba. Egy pillanattal kés bb az ajtónyílás, amin az imént beléptek, porzott az udvarról leadott lövésekt l. – Mindjárt jönnek fentr l és az udvarról is – mondta a gróf leveg után kapkodva. – Akkor hogy jutunk fel? – kérdezte Ritter.

– Ez Ostrymiecz lakrésze, kell lennie itt egy cselédlépcs nek – mondta a gróf körbenézve, majd megfordult, és lenyomta a benyíló hátsó részén a burkolattal azonos színűre festett fakilincset. – Ezt hogy vette észre rohanás közben? – nyögte Ritter. – Jártam már itt korábban is – mondta a gróf, és máris belépett az ajtón. Ritter követte. Eszterházy intésére halkan becsukta maga mögött az ajtót. Elindultak felfelé. Fél emelettel járhattak feljebb, amikor a fal túloldaláról tompa dübbenéssel egy gránát robbanását érezték. – Most már k is rájöttek, hogy nem olyan egyszerű ez a támadás – morogta a gróf. Ritter tudta, hogy legfeljebb egy percük lehet, és az oroszok megtalálják a cselédlépcs t is. – Az ajtó másik oldalán a trófeaterem van – mondta a gróf, miközben tárat cserélt a géppisztolyában, a következ tűzharcra készülve. – Abból nyílik balra hátul a fegyverszoba. Ott lesz Ostrymiecz. Legalább négyen támadják. Maradt még gránátunk? – Egy – mondta Ritter. – Ha kinyitom az ajtót, dobja be! – mondta a gróf. Ritter bólintott, hogy érti, és felkészült. Eszterházy megfogta a kilincset, ebben a pillanatban kicsapódott az alattuk lév szinten a cselédlépcs ház ajtaja. A támadók vészesen közel jártak. – Most! – kiáltotta a gróf, és belökte az ajtót. Ritter dobott, majd megfordult, és azonnal megeresztett az alsó szint felé egy sorozatot. A robbanás a zárt térben iszonyatoson hangos volt. Mire Ritter feleszmélt, a gróf már be is lépett a trófeaterembe. Ritter nekivetette a hátát, és mint egy el re-hátra tüzel harci gombolyag indultak meg balra a fal mellett Ostrymiecz fegyverszobája felé. A teremben iszonyú rombolást végzett a gránát. Egy fegyveres a földön feküdt, egyet a gróf l tt le, a másik kett pedig elmenekült. – Altábornagy! – üvöltötte Eszterházy. – Mi vagyunk, engedjen be! – Jöjjenek – szólt Ostrymiecz elgyötörten. – Nem lövök! A fegyverszoba ajtaja szintén romokban volt. Átszuszakolták magukat a szétl tt keretek között. Az Evidenzbüro volt vezet je átl tt lábbal feküdt a földön. Eszterházy azonnal mellé guggolt, míg

Ritter a bejáratot biztosította. A gróf a késével levágott egy jókora darabot a mellette lév súlyos függönyb l. – Két nyílás van – hallotta Ritter a diagnózist. – Nem maradt benn a lövedék. De ez a fadarab már rosszabb. – Ritter egy pillanatra elfordította tekintetét az ajtónyílásról. Az altábornagy lábából egy legalább tíz centiméteres faszilánk állt ki. – Be tudtam csukni az ajtót magam után, de hiába a vasalt tölgyfa, egy gránáttal berobbantották, akkor állt belém ez a faszilánk – mondta az altábornagy. Eszterházy nem szólt. A keze gyorsan járt. Elszorította a combon az eret, majd további függönycsíkokkal bekötözte a l tt sebet. – Ezt most nem húznám ki – mondta végül a fadarabra mutatva. – Rendben – nyögte Ostrymiecz. – Tudott szólni az Evidenzbürónak? Jön az er sítés? – kérdezte Ritter. – Igen – mondta az altábornagy. – Ahogy kijöttem a megbeszélésr l, felhívtam a városban állomásozó ezred ügyeletét. – Azóta két óra eltelt, itt kéne már lenniük – mondta Eszterházy. Újabb lövések dörrentek kintr l. – Hányan lehetnek? – kérdezte Ritter. – Húszan-harmincan biztosan – válaszolta a gróf. – Az a szerencsénk, hogy a sarokszobában vagyunk, és most már bármelyik percben megérkezhet az er sítés. A rossz hír az, hogy megtalálták a cselédlépcs t, így már nem csak a terem f ajtaja fel l jönnek, amire innen eddig jól rá lehetett látni. – L ttem is ket ezzel – bökött maga mellé Ostrymiecz. Ritter egy hosszú csövű, gyönyörűen faragott, nagy kaliberű vadászfegyvert látott. – Orrszarvúra és elefántra vadásztam vele egykor – ütögette meg a fegyver tusát az altábornagy. – Oldalról fognak jönni – törte meg a múltidéz s hangulatot Eszterházy. – Amit innen képtelenség lefogni – utalt arra, hogy a fal mellett valaki észrevétlenül egészen a fegyverszoba bejáratáig juthat. – Ránk fogják robbantani a szobát – mondta kíméletlenül. – Nem fogják – mutatott a fegyverszoba kis ablaka felé Ritter. Vakítóan éles fény vetült a szoba falára. – Megjött az er sítés.

– Világítórakéták – mondta az altábornagy mosolyra húzódó szájjal. – Körbevették a kastélyt, és megvilágítják a környéket. Az oroszoknak nem lesz hová bújniuk. Kiabálás és rengeteg ember mozgása hallatszott a kastélyon kívülr l. Lövések dörrentek, de immár nem a kastélyon belül, hanem onnan kifelé. – Menekülnek – mondta maga elé Ritter. Furcsán érezte magát, a megkönnyebbüléssel együtt valami ólmos fáradtság telepedett rá. Térdelésb l lassan a földre csúszott. – Ritter, hall engem? – szólongatta a gróf, de mintha egy másik szobából beszélt volna hozzá, olyan távolinak tűnt a hangja. Érezte, hogy végigtapogatja a testét l tt sebek után kutatva. – A karom – mondta Ritter a sérülése felé mutatva. Eszterházy a késével szétvágta a kabátja vállrészét. – A szentségit! Szólhatott volna! – kiáltott fel. – Mióta vérzik? – A harc kezdetét l, de közben nem éreztem – motyogta Ritter. – Persze hogy nem, mert az adrenalin elnyomta a fájdalomérzetet. De sok vért vesztett! – bosszankodott a gróf. – Ezért érzi magát ilyen fáradtnak – nézett a szemébe, aztán mintha kissé megenyhült volna a tekintete. – Nincs nagy baj, csak szorítsa rá ezt a rongyot. Mindjárt átkötöm. Lábdobogás és csörömpölés hallatszott a trófeateremb l. – Ostrymiecz altábornagy – kiáltotta egy er s hang. – Itt vagyok – válaszolta az altábornagy. – Komansky kapitány vagyok, a 43-as hegyivadász-zászlóalj parancsnoka. A területet átvettük. Most átmegyünk magukhoz. Ne l jenek! – Jöjjenek, kapitány – mondta Ostrymiecz felszabadultan. – Senki nem l magukra. Ritter a falnak döntötte a fejét. Jólesett a hideg k érintése. Érezte, hogy kezek ragadják meg, és kitámogatják a fegyverszobából. Szeme sarkából körbepillantott, és tudta, hogy egy életre tudatába ég az elpusztított terem látványa. Groteszk és szürreális volt a kitömött és földre zuhant kafferbivaly-trófeák között holtan fekv két orosz teste. „Jaj, ne, már megint kitömött állatok”, gondolta. „Megint el

fogok ájulni!” A világ egyszerre forogni kezdett vele, és érezte, ahogy egy táguló fekete pont magába szippantja. Elvesztette az eszméletét. ★ A felkel nap a hátrahagyott csatatér látványára virradt. Egy varjú károgott valahol a messzeségben, talán hírül vitte, mi történt a kastélynál az elmúlt éjszaka alatt. A 43-dik zászlóalj katonái megállás nélkül, szorgosan dolgoztak. Összeszedték a támadók és áldozatok holttesteit, és hajnal felé nekiláttak a romeltakarításnak is. A folyamatos pakolás, káromkodás, fegyverzörgés egybeolvadt az éjszakával. Eszterházynak furcsa és zavaros álmai voltak, képtelen volt sokáig pihenni, pedig úgy érezte, ezer éve nem aludt már. Kora reggel felpattant a szemhéja, és jobbnak látta felkelni. Az elmúlt id szakban soha nem volt akkora biztonságban, mint most a 43. zászlóalj felügyelete alatt, mégsem pihenésre használta az id t. Megborotválkozott, és meglep dve látta, hogy az egyik inas valahonnan egy tiszta rnagyi egyenruhát hozott neki. Átöltözött, aztán nekilátott felmérni a helyzetet. A kastélyban keletkezett károk nem igazán érdekelték, el ször az emberveszteségekr l akart hírt szerezni. Kissé megnyugodott, amikor megtudta, hogy a személyzet nagyobb része túlélte a támadást. A komornyik és két lovász lelte halálát a tűzharcban. Életösztönükt l vezérelve a cselédség nagy része az els lövések után azonnal a borospincébe menekült. Most mindegyikük földre szegezett pillantással takarította el a romokat a folyosókon. Az udvar és a falon futó mellvéd leszakadt kövei és a törmelékek mindent elleptek. Eszterházy el tt most is élénken éltek a képek, amikor Ritter ledobta a gránátokat, hogy a robbanás elterelje róluk a figyelmet, míg átrohannak az altábornagyhoz. Körbenézett, és elképzelte a támadás lefolyását. Látta maga el tt a fekete ruhás alakokat, ahogy átnézik a szobákat. A falakon keletkezett lyukak és a gránát robbantotta rések egyértelműen mutatták, honnan merre tartottak, és kés bb hol ütköztek ellenállásba. A romok mindenr l meséltek. „Lesz munkájuk b ven”, nézte a szorgosan pakoló fehérnépet. Eszterházy szót váltott

néhányukkal. Érezte rajtuk a félelmet, biztos volt benne, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhagyják majd a kastélyt. De ezen nem az dolga volt rágódni. Átment az udvaron, ki a szétl tt kapun a vár elé. A katonák a korábbi utasításának eleget téve a kastély el tti árokba vitték a holttesteket. Ketten felügyelték a munkát, míg a többiek a kapu visszaállításában segédkeztek. Eszterházy szótlanul nézte az elesett támadókat. Kilencen voltak. Az éjszakai támadás feszültsége ismét végighullámzott rajta. Be kellett vallania magának, hogy pokolian elfáradt. Nehezére esett koncentrálni. Gondolatai minduntalan elkalandoztak egy békés nyári délutánra, amikor kedvenc szürkéjével kilovagol a Fert tó partjára… Nagyot sóhajtott. – Valami baj van, uram? – kérdezte az egyik katona. Eszterházy megrázkódott. – Csak hideg van – fordult hátra. – Az biz igaz – mondta egyikük. Ráncos, barázdált arca id s, sokat tapasztalt katonára utalt. – Megkínálhatjuk az rnagy urat egy kis szíver sít vel? A hideg miatt – biccentett az obsitos. – Elfogadom – mondta Eszterházy, és alaposan meghúzta a felé nyújtott kis kulacsot. A tiszta és egyszerű katonapálinka égette a torkát, mint a tűz, de a forróság mégis jóles n azonnal szétáradt a testében. – A keservit – nyögte –, mib l van ez? – Feny mag és gyógynövények keveréke, meg némi alkohol. – Némi? – mosolygott rájuk Eszterházy. – Lángra gyúlt még a hajam is. – Itt csinálják, nem messze a városban – mutatott délkelet felé a katona. – Majd észben tartom – mondta a gróf. – De most segítsenek! Hozzanak egy pokrócot, és terítsék oda le – mutatott egy közeli bokor mellé. Az id sebb katona intett fiatalabb társának, aki azonnal eliramodott a parancsot teljesíteni. – A halott támadók összes fegyverét idehozták? – Igen, rnagy úr. Ott vannak lepakolva a nagy fa mellett. Egy egész arzenál. Eszterházy a mutatott irányba nézett, és látta, hogy társa, Ritter nyomozó már a fegyverek mellett guggol.

– Rendben. Ha visszajött a társa, nézzék végig a támadók ruházatát. Az összes zsebbe, övbe, csizmába rejtett eszközt, pénzt, mindent rakjanak ki a pokrócra. Egymás mellé, személyenként, azt akarom tudni, hogy mi volt náluk… – Tudni akarja, kik k, igaz? – bólintott az id s arcú katona, miel tt Eszterházy tovább magyarázhatott volna. – Lánc, gyűrűk, papírok, utazási jegyek, bármi érdekes lehet. – Látom, érti a feladatot – bólintott elismer en Eszterházy. – Régóta szolgál? – Az els lövés óta – mondta az obsitos. – 1914 augusztusában Szerbia, utána Olaszország, most meg a muszkák ellen. – Hány éves? – nézte Eszterházy fürkész n a katona ráncos arcát, sz borostáját. – Huszonkilenc – mondta halkan a katona. – Tudom, ötvennek nézek ki – vonta meg a vállát beletör dve. – Ezt teszi a háború – nézett egyenesen a gróf szemébe. Eszterházy érezte rajta a határozottságot, és állta a pillantását. – Maga túlélte – szólalt meg lassan –, és higgye el, nemsokára hazamehet! – Talán – sóhajtotta a katona, majd balra nézett, ahonnan fiatalabb társa közeledett. – Távozhatok, uram? – kérdezte. – Igen – bólintott a gróf. – Legyenek alaposak! A katona tisztelgett, és már ment is a dolgára. Eszterházy töprengve indult Ritter felé. „Huszonkilenc éves… Egész korosztályok tűntek el…” gondolta. „És mit fog csinálni, ha egyszer hazajut? A többi százezer társáról nem is beszélve…” Továbbment Ritter felé, aki a fegyverek mellett guggolva vizsgálta az összehordott arzenált. – Maga sem tudott aludni? – kérdezte Ritter, amikor már hallótávolságba ért. – Nem igazán – ingatta a fejét Eszterházy. – Tudni akartam, hogy pontosan kik a támadóink. – És jutott valamire? – Kikérdeztem a személyzetet, de k nem sok mindent láttak. Amikor lemenekültek a pincébe, a maga lövései után úgy húsz-

harminc ember lehetett az udvaron. Tulajdonképpen sikerült id ben figyelmeztetnie ket, amiért hálás vagyok. Csak hárman haltak meg. – Egy ember is sok – állt fel Ritter. – Nem történt volna bajuk, ha mi nem jövünk ide. – Maga is tudja, hogy ez nem igaz – fojtotta el Eszterházy még csírájában az önmarcangolását. – Ostrymiecz egyértelmű figyelmeztetést kapott Kriegburgtól, hogy az oroszok vadásznak rá, nem emlékszik? Azért maradhattak ennyien életben, mert itt voltunk. – Minden csak néz pont kérdése – sóhajtott fel Ritter. – Inkább azt találjuk ki, kik voltak a támadóink, akkor talán eredményesebben vadászhatjuk le ket – irányította a feladatra társa figyelmét a gróf. – A kastélyban iszonyú rombolást végeztek. És nyilván mi is – tette hozzá –, de ami a lényeg, követtem a harc lefolyását. Úgy tűnik, három-hat f s csoportokban támadtak. Egyébként nagyjából úgy történhetett minden, ahogy mondta. Els lépésben elvágták a vezetékeket a kastély és a város között, aztán a falon és a kapun bejutottak a várba. A többit pedig már ön is tudja. Az a két katona – mutatott a várárok felé – kiforgatja a halott támadók zsebeit valami ismertet jel után kutatva, abból talán többet megtudhatunk. – Rendben – bólintott Ritter. – Azért ennél már most is többet tudunk – emelte fel az egyik fegyvert. – Nézze, mindegyikb l kireszelték a gyártási számot és az azonosítási lehet ségeket. Ennek ellenére a felszerelés egységes. Mindenkinél ugyanolyan fegyverek, tárak és megnövelt hatóerejű dumdum robbanógolyók voltak – vett ki egy lövedéket az egyik tárból. – Az altábornagynak szerencséje volt, mert t nem ilyen puskal szer találta el, hanem valószínűleg pisztollyal sebezhették meg. Ha egy ilyen fúrt lövedék találja el, már nem lenne lába – adta át a grófnak a furcsa formájú l szert. Eszterházy érdekl dve forgatta ujjai között a tetején kifúrt töltényt. Az ólommag belsejében valami fémes színű anyagot látott. – Valószínűleg higany – mondta Ritter. – Amikor becsapódik a lövedék, a higany kiszakad az ólommagból, és apró repeszként szétszakít mindent.

– Ezért szakadtak ki az ajtókból öklömnyi nagyságú részek – ráncolta homlokát Eszterházy. – Igen – bólintott Ritter. – Uram – szólalt meg Eszterházy mögött a koravén katona. – Azt gondoltam, ezt azonnal látni akarja majd. Eszterházy megfordult, a katonára nézett, aki tenyérnyi lapokat tartott a kezében. – Mik ezek? Kártyalapok? – kérdezte Ritter. – Ha azok is, elég ismer s figurák vannak rajtuk – válaszolta a katona, és megfordított két lapot. Eszterházy és Ritter a saját portréjukat pillantották meg. – Kicsinyített fényképek – mondta Ritter. – Rossz min ségűek ugyan, de felismerhet k vagyunk rajta. Olyan, mintha újságból másolták volna ki. Eszterházy elvette az egyik képmást. – Mindegyiknél volt ilyen, igaz? – Igen, rnagy úr – válaszolta a katona. – Köszönöm – bólintott a gróf. – Menjen vissza, mindjárt mi is odamegyünk. A katona megfordult, és elment. – Tudja, mit jelent ez? – kérdezte Ritter. – Igen – mondta a gróf. – Azt, hogy komoly célpontok vagyunk, nem fognak leszállni rólunk. – Meg kell találnunk ket – mondta Ritter. – Minél hamarabb! – Nézzük meg, mit találtak még a katonáink! – indult el a gróf vissza a holttestek felé. Amint odaértek, Ritter szakavatott mozdulatokkal még egyszer átnézte a támadók ruháját. Mivel a két katona alapos munkát végzett, egy bólintással nyugtázta, hogy minden bizonyítékot a pár lépésre lév pokrócokra helyeztek. Odalépett. Kilenc kupacba tették a talált holmit, láthatóan mindenki ugyanazt vitte magával. – Nézze, itt is egységes minden – mondta Ritter. – Szóval egy egységesen felszerelt, ismertet jel nélküli csoporttal van dolgunk. A fegyverzetb l ítélve katonák, akik bérgyilkosságra lettek kiképezve – guggolt le Ritter, hogy apránként szemügyre vegyen mindent. Eszterházy nem akart beleavatkozni a munkájába, mindig

érdekl dve figyelte egy-egy helyszínen, hogy válik társa rögtön rend r-nyomozóvá. – Minden támadónál volt egy térképlap a vár környékér l, és egy másik, nagyobb léptékű, ami egészen a frontvonalig nagyjából megmutatja, hol vannak komolyabb városok és vasútállomások – mondta Ritter. – Vannak papírjaik is – lapozott bele az egyik igazolványba. – Méghozzá újak… – Ezt honnan tudja? – kérdezte a gróf. – Mindegyik láthatóan gyűrött és kopott – vette el Ritter kezéb l az egyiket. – Igen, de nézze meg a kis szegecseket, amelyekkel a képeket rögzítették. Mindegyik új. Ha igaz lenne a dokumentumok kiállítási dátuma, akkor ezeknek a szegecseknek sárgává kellett volna oxidálódniuk. A papírok eredetiek ugyan, de néhány napja valaki kicserélte a fotókat az arcképeikre – mutatott a holttestek felé. – Ehhez el kellett törni a régi fotót rögzít szegecseket… Eszterházy is a szeméhez emelte az igazolványt, hogy jobban megnézze. Ujjával végigsimított a fényképek szélein, amik még élesen elálltak a papírtól. Nem törtek meg még a hátlappal együtt a sokéves használatban. – Igaza lehet – bólogatott elismer en, miközben Ritter egy újabb felszerelési tárgyat vett kezébe. – A derékszíjakat is átalakították – folytatta Ritter. – Mindegyiknek van egy bels zsebe. Olyan, amilyet én is varrattam – mutatta fel. – Kis karikákat is raktak rájuk a gránátoknak – vette el Eszterházy. – Nézze meg a varrást! – utalt egy újabb nyomra Ritter. A gróf aprólékosan forgatta a kezében az övét, de nem tudta, társa mire utal. – Szép munka – dünnyögte bizonytalanul. – Nem így értettem – szólt rá a nyomozó. – Cipészcérnával varrták, ami hihetetlenül er s. Gondoljon csak bele, a katonabakancsok talpát is milyen er sen tartja. – Igen… – szólt már-már sürget en a gróf. Most nem volt kedve Ritter rejtvényeihez. – Ez is új – adta meg a választ a nyomozó. – Nincs úgy elszínez dve, mint az eredeti varrás. Mind a kilenc támadó

derékövének belsejében felül régi zsineggel, alul új zsineggel varrtak. S t a csat mögötti kis zsebben… – Próbálta kirázni a beletömködött holmit. – Mi van benne? – kérdezte Eszterházy. Ritter végre kipiszkálta a belehajtogatott papírpénzeket. – Ötven márka ötösökben és tízesekben. – Ellátták ket pénzzel, vész esetére – mondta a gróf. – Részben, de nem is ez az érdekes, hanem a sorszámok – nyújtotta oda a nyomozó a pénzt. Eszterházy elvette a bankókat, összerakta az ötmárkásokat, megkereste rajtuk a számot, aztán hangosan olvasni kezdte. – T.Nr.410610, T.Nr.410611, T.Nr.410612, 13, 14, 15… Maga egy zseni! – Csak alapos – mondta Ritter elégedetten mosolyogva. – És tapasztalt. Talán éles eszű… – Szóval az akció el tt központilag kaptak pénzt – vágott közbe a gróf. – És nem keverték össze. Mindenkinél hat darab ötös és két tízmárkás van – mosolygott diadalittasan a nyomozó. – Értem – mondta a gróf. – Tehát egy egységesen kiképzett és felszerelt katonákból álló bérgyilkos csapattal állunk szemben, akiknek a valódi személyazonosságukról mit sem tudunk. Nyilvánvalóan nem zsoldosok, mert ha azok volnának, akkor a megkapott el leggel megléptek volna a kudarc után, de most törhetjük a fejünket, hol lehetnek azok, akik el tudtak szökni a felment seregünk el l. Miért örülünk ennek ennyire, barátom? – kérdezte. – Azért mert hihetetlenül egyszerű lesz megtalálni ket – válaszolta Ritter. – A támadás után nyilván volt egy gyülekezési pontjuk. – Így van – mondta a gróf. – És azt mondta, nem fognak menekülni, igaz? – kérdezte Ritter. – Igen. – Akkor nézzünk a térképre – hajtogatott szét egyet Ritter. – Kell egy ház, tanya, ahol elbújhatnak, és ahol új tervet kovácsolhatnak. Három falu és nyolc tanya van húsz mérföldes

körben – rajzolt kört az ujjával. – Ha nagyobb távlatban, ötven mérföldes körzetben nézzük meg, hét falu és vagy húsz tanya, illetve egy vasútállomás van, de nem hiszem, hogy olyan messze mentek volna ilyen rövid id alatt. Három nagy út szeli át a területet. A f bb csomópontok, ha automobillal vagy lovas kocsival mozognak, itt, itt és itt találhatók – bökött a térképre. – Csak le kell zárnunk a területet – állt fel elégedetten a nyomozó. Eszterházy egy pillanatra összezavarodott. – Ez óriási terület. Legalább százezer ember lakja. Két hatalmas erd ség és egy folyó szeli át. Hetekig eltarthat, mire mindet átvizsgálják! – Igen, de nem kell százezer embert átvizsgálni, mert tudjuk, mit kell keresni. Nézze meg a támadókat! – mutatott a holttestekre Ritter. – Húsz és harminc év közötti, er s testalkatú férfiak. Esetleg enyhe kozák beütéssel, de nyilván beszélnek németül. Ha ellen rz pontokat állítunk fel az összes településen és a három f közlekedési csomópontban, megtalálhatjuk ket. Csak az igazolványaikat kell megnézni, a szegecseket, esetleg kipakoltatni a zsebeiket, átvizsgálni a nadrágszíjukat. Nyilván mindenkinél ugyanolyan felszerelés van. – Ez jó – bólogatott most már bizakodón Eszterházy. – Mindemellett át kell kutatnunk a környék tanyáit, és repül gépeket kell küldenünk a déli erd k fölé, ha esetleg meg akarnak bújni, vagy máshol akarnak elmenni. Számításaim szerint háromezer-ötszáz katona és két-három repül gép megtalálhatja az orosz fejvadászosztagot. – A kutatást természetesen nekünk kell irányítani egy központi helyr l – mutatott a kastélyra Ritter. – Ennyire tetszik magának a vár? – kérdezte a gróf. – Hát, mit mondjak, tegnap még jobban nézett ki – bólintott Ritter. – Jól éreztem magam mindaddig, amíg szét nem l tték. – Még a végén nemesi javakra áhítozik – nevetett Eszterházy, és megszorította a vállát. – Jöjjön, beszélnünk kell az altábornaggyal. Ostrymiecz altábornagyra reggelizés közben találtak rá. Szakszerűen, friss kötéssel ellátott sérült lábát egy széken pihentette. – Jöjjenek, uraim, jöjjenek! – integetett vidáman az altábornagy. – Elnézést, hogy nem állok fel. Ettek ma már?

– Még nem – ült le Eszterházy közvetlenül Ostrymiecz mellé. – Hogy érzi magát? – Az ezredorvos is megnézte a sebeket, és helybenhagyta a maga diagnózisát – szorította meg barátsággal a gróf karját. – Azt mondta, hogy ezt a fadarabot egy kivételes tudású orvos távolította el. Nem is tudom, hogyan volt rá ereje, a támadások után! – Féltem, hogy nem kap id ben segítséget – mondta Eszterházy. – Nem tudtam, mennyi id alatt verik vissza a támadókat. – Mindenesetre a legjobb kezekben voltam. Az ezredorvos nagyon szeretett volna találkozni magával, de jobbnak láttam azt mondani, hogy elutazott. – Megértem – bólintott Eszterházy. – Egyenek velem. Isteni a szalonnás-sonkás rántotta – intett a fal mellett álló szolgálónak. Ritter gyomra hangosan megkordult. – Hozzanak még két terítéket, és süssenek vagy öt tojásból omlettet. Na, igyekezzen, mert nem szeretném, ha a barátaim éheznének! A szolgáló gyors léptekkel kisietett a teremb l. – Nem túl lelkesek – jegyezte meg Ritter. – Szerencsétlen civilek – mondta az altábornagy komoran. – Eddig csak hírb l hallottak a háborúról és a frontról. Láttak néhány gyászjelentést, sebesülteket, de hogy mellettük haljanak emberek, barátok, ahhoz nincsenek hozzászokva. Már csak miattuk is el kell kapnunk azt a halálosztagot. – Ritter nyomozó már megtalálta ket – szólt Eszterházy. Az altábornagy szeme tágra nyílt. – Hogyan, rnagy? Ezt nem értem. – Beszéljen, nyomozó – fordult felé Eszterházy. Ritter gyorsan összefoglalta, mire jutottak a reggel folyamán. Mire befejezte, a szolgáló visszatért az étellel. Lepakolt mindent Eszterházyék elé. A friss kenyér és a szalonnás tojás illata egy pillanat alatt betöltötte a termet. Az altábornagy intett a szolgálónak, hogy távozzon. – Egyenek, rnagy – biztatta ket Ostrymiecz. – Hadd gondoljam végig, amit mondtak. A két magyar farkaséhséggel esett neki az ételnek. Eszterházy látta, hogy az altábornagy a halottaknál talált igazolványokat, pénzt

és térképeket nézi. Közben a rántotta hihetetlen sebességgel fogyott el. – Úgy gondolom, nyomozó, hogy amit kitalált, végrehajtható – d lt hátra az altábornagy. – Bár kisebb módosításokat azért eszközölnék benne. Abban egyetértünk, hogy a támadók nem hagyták el a területet. Most felkészülnek egy újabb bevetésre. Nyilván azzal számolnak, hogy mi azt hisszük, elmenekültek. Én a helyükben nem mennék nagyon messzire, inkább minél közelebb maradnék, ebben a húsz mérföldes körben – mutatott a térképre. – A háromezer-ötszáz katona megvan. A kastélyt körbeveszi hatszáz, és a városban lév 43-dik zászlóalj mellé kirendelek még kett t a szomszéd járásba. A repül gépek mellé egy huszárzászlóaljat is megbízok az erd átfésülésével. Biztosra akarok menni. Hat óra múlva kezdetét veheti az embervadászat – mondta, és az asztalra csapott. – Néhány nap, és elfogjuk az ellenségeinket. Eszterházy megköszörülte a torkát. – Uram, ön ezt az egészet le tudja innen vezényelni, de mi nem maradhatunk itt. Ritter zavartan fordult a gróf felé. – Miért? Nem azt mondta, hogy el kell kapnunk ket? Az udvaron még arról beszéltünk, hogy mi irányítjuk az akciót! – Ön beszélt err l – válaszolta a gróf –, de ezt más is végre tudja hajtani. Nekünk fontosabb dolgunk van. Emlékeztetném önöket, hogy tegnap abban maradtunk, hogy az altábornagy úr beszél a német hadsereg f parancsnokával, Hindenburg marsallal. Nyilván az állapota miatt ez nem lehetséges, viszont mivel meghiúsítottuk a támadást, a rendelkezésünkre álló bizonyítékokkal megkereshetjük Ludendorffot – mutatott magukra. – S t meg is kell tennünk. A kastély elleni támadás híre már biztosan eljutott hozzá. Mindenki azt gondolja, hogy sok test rrel körbevéve itt meghúzzuk magunkat. Pont ezért kell most lépnünk. Kérem, altábornagy úr, írjon egy levelet Ludendorff tábornoknak, amiben ismét megfenyegeti, írja le, milyen lépéseket tett, és mi lesz akkor, ha nem állítja le a német bérgyilkos osztagát. Kicselezhetjük Ludendorffot és megzsarolhatjuk azzal, hogy a bizonyítékokat átadjuk a felettesének. Senki nem

gondolja, hogy besétálunk az oroszlán barlangjába. Arról nem beszélve, hogy fontos szövetségeseket tudunk szerezni. – Kire gondol? – kérdezte Ostrymiecz altábornagy. – Von Berg tanácsosra és Von Bock szárnysegédre. k is a halállistán lehetnek. Figyelmeztetnünk kell ket. És így támogatókat tudunk magunk mellé állítani a német hírszerzést l. Ritter és Ostrymiecz elgondolkodott. – A fenébe, rnagy! De hiányzik, hogy nem sétálhatok! Ilyenkor mindig segít a gondolkodásban a mozgás. Azonban, amit mondott, az kockázatos és eszement terv, de… Végre lehet hajtani. Ön mit gondol, Ritter nyomozó? – Azt, hogy szerintem is kockázatos és eszement terv – nyögte Ritter. – F leg egy ilyen finom reggeli után. Jó ötlet Von Berget magunk mellé állítani. Jó ötlet Ludendorffot megfenyegetni, de mi lesz a német fejvadászokkal? – Azok már úton vannak ide – mondta Eszterházy –, de mivel hermetikusan körbezárt minket a 43. zászlóalj, k nem érhetnek az altábornagyhoz, ezért kell nekünk eltűnnünk. – De hogyan tartjuk fenn azt a látszatot, hogy itt vagyunk? – kérdezte Ritter. – A tisztiorvos segítségével – avatta be a gróf a többieket tervébe. – Úgyis meg akart ismerkedni velem, most megteheti. Hívassa ide, hogy kötözze át a sebét, ez senkinek sem fog feltűnni, mert önr l köztudott, hogy az éjjel megsérült. Terjessze azt, hogy mi összeomlottunk a fáradtságtól, és hagyjanak minket pihenni. – De a két katona látott minket, és a személyzet is – mondta Ritter. – Ez így volt tökéletes. Ezért kell a két katonát azonnal a szobánk elé rendelni rnek, és a személyzetnek megtiltani, hogy elhagyják a várat. – De mit mondjak nekik? – kérdezte az altábornagy. – Nem tarthatom vissza ket er vel, ha menni akarnak. k nem katonák. – Ijesszen rájuk. Mondja, hogy a vár melletti ideiglenes katonai tábort támadás fenyegeti, és itt biztonságban vannak – válaszolta Eszterházy. – Higgye el, nem fognak kimozdulni a kastély falai közül.

– Ezt értem, de minek az orvos? – kérdezte Ritter. – Azért, hogy az egészségügyi gépkocsival kicsempésszen bennünket a várból. Néma csend lett. – Akkor – mondta Ostrymiecz – nincs más dolgom, mint hogy levezényeljem a hajtóvadászatot innen a karosszékemb l, és egyben sok szerencsét kívánjak önöknek! ★ A vonatút hosszú volt. Eszterházy kibámult az ablakon. Az elsuhanó falvak, legel k és erd k nemigen kötötték le a figyelmét, minduntalan a hegyi folyós menekülésbe forduló találkozón járt az esze, ahonnan minden indult. Megrázkódott. Rosszul érintették az élénk emlékek. Jobban kellett volna figyelnie Ritterre. Eszterházy a társára pillantott, aki a szemközti ülésen, kinyújtóztatott lábbal a tájat nézte. Egy napja jutottak ki Ostrymiecz altábornagy er djéb l, az ezred tisztiorvosának lezárt orvosi autója platóján. A közeli városba érve továbbmentek egészen Krakkóig, mert nem akarták, hogy a városban akár az oroszok, akár a németek által elbújtatott kémek kiderítsék, hogy két ismeretlen egy lezárt vagont rekvirált a hadseregt l. Krakkóban ez nem tűnt föl, mivel ott megszokott volt, hogy a Monarchia hadserege bizonyos utánpótlási és titkos szállítmányaihoz zárttá nyilvánított akár teljes vonatszerelvényeket. Az Evidenzbüróval történ kapcsolatfelvétel után Ronge, aki Bécsb l vezette az Osztrák-Magyar Monarchia katonai hírszerzését, engedélyezte, hogy egy személyszállító vonat utolsó két kocsiját lezárják Ritter és Eszterházy számára. Az utolsó el tti kocsiban katona test reik helyezkedtek el, és az utolsó vagonban rajtuk kívül nem volt senki más. Látható volt, hogy az Evidenzbüro új vezet je nem bízza a véletlenre a biztonságot, és nyilván pontosan tisztában volt azzal, hogy Eszterházyék milyen fontos információkkal bírnak. – Kriegburg jelölte ki a helyszínt – szólalt meg a gróf, újra számba véve a körülményeket. – Nem, ez így nem pontos, egy finnországi összeköt n keresztül jött a jelzés, hogy találkozzunk

Kelet-Poroszországban. Tulajdonképpen bárki lehetett – kocogtatta meg dühösen az ablakot. – A találkozóról beszél, a hajóút után? – fordult felé Ritter kíváncsi tekintettel. – Igen – mondta a gróf. – Arra szeretnék rájönni, hogy mit hagytam ki. Elvileg a németek intézték a hajót, ami áthozott bennünket Finnországból. Túlságosan elhagyatott volt az az erd vel körülvett öblös rész, ahová a találkozót szervezték. A francba, fel kellett volna, hogy tűnjön! – fintorgott idegesen. – Egyikünknek sem tűnt fel – mondta Ritter. – Ezzel nem nyugtatott meg – nézett rá Eszterházy. – Talán öregszem, vagy egyszerűen cserbenhagytak az érzékeim – hunyta be a szemét, és megpróbált visszaemlékezni minden apró részletre. – Amikor a parthoz közeledtünk, egy ismeretlen segédtiszt várt minket teljes felszerelésben. A ház a hegyoldalban állt, a fegyveres rökön kívül közel s távol egyetlen lélek sem látszott. Felkísértek minket. Abból gondolom, hogy katonák lehettek, mert a fegyvert úgy fogták a vállukra akasztva, hogy kitolták el re a szíjat, hogy kényelmesebb legyen. Így csak a katonák szokták tartani, akiknek állandóan a vállukon van a fegyver. – Igaza lehet – bólintott Ritter. – Amint beléptünk a házba, egy férfi jött elénk, komornyikféle lehetett, mert elnézést kért, hogy Kriegburg még nem érkezett meg – folytatta a gróf. – kínált nekünk forró teát, amíg várnunk kellett – helyeselt a nyomozó. – Már akkor éreztem valami hamisságot a mosolya mögött, de a komornyikok munkájához tartozik elrejteni az érzéseiket és kiszolgálni a vendégeket – mondta a gróf. – Aztán leültünk. Én hosszan kavargattam a csészében a teát, hogy alaposabban megnézhessek magamnak mindent. Két r is volt a komornyikok mellett a szobában, de a folyosón még legalább négyet láttam. Emlékszem, hogy azon töprengtem, vajon milyen nemzetiségűek lehetnek. – Most, hogy mondja, valóban furcsa nyelvjárásuk volt, de nem beszéltek sokat – bólogatott Ritter.

– Aztán miel tt belekortyoltam a teámba, észrevettem, hogy a tetején olajos hártya úszik – emlékezett vissza a gróf. – Akkor hasított belém a felismerés, hogy ez méreg. Szólni akartam, de láttam, hogy maga már a szájához emelte a csészét. – Úgyhogy felállt, és kiütötte a kezemb l. És innent l kezd dött a harc – vette át a szót Ritter. – A magához közelebb álló r arcába vágta a forró italt, az a szeméhez kapott. Én meg nekiugrottam a másik rnek, elvettem a sörétes puskáját, és leütöttem. Aztán az ajtó felé fordultam, ahol a folyosón lév fegyveresek akartak berontani, és l ttem. – Én közben kil ttem az ablakokat, és kiabáltam magának, hogy meneküljünk, mert túler ben vannak – egészítette ki Eszterházy. – Kiugrottunk a földszinti ablakon, és a ház hátsó része fel li lépcs höz rohantunk, be a fák közé, hogy legyen valami fedezékünk. – Golyók süvítettek el mellettünk, képtelenség lett volna visszatámadni – bólogatott Ritter. – A fák el ször biztonságérzetet adtak, de a mellettünk becsapódó lövedékek hamar rádöbbentettek, hogy rengetegen vadásznak ránk – gondolt vissza. – Csupán pár száz méter el nyünk lehetett. – Igen – sóhajtotta Eszterházy. – Az erd csak egy kis csíkban övezte a faház melletti rétet, mögötte sziklaperemek nyúltak egy vízesés fölé. – Ne is mondja – ingatta a fejét Ritter, és megborzongott, mintha újra átélné az érzést, amikor lepillantott az alattuk nyolc méter mélyben tóduló zuhatagba. – Maga elrugaszkodott, én meg hezitáltam – vágott kínos arcot. – És akkor eltaláltak. Úgy bucskáztam le a peremr l, mint egy sebzett vadkacsa. – Azok legalább tudnak úszni – jegyezte meg Eszterházy. – Maga olyan élettelenül csapódott a vízbe, mint egy k balta. – Megsérültem! – tárta szét a karját Ritter. – Azt hittem, meghalok, mozdulni sem bírtam. Ott, a barlangban egy fabatkát sem adtam volna az életünkért! Most meg itt ülünk egy luxuskocsi bársonyülésén a kényelemben – húzta végig a kezét az ülés huzatán. – Azért ne szokjon hozzá nagyon – válaszolta Eszterházy. – Sok dolgunk van még! Ritter felvont szemöldökkel nézett rá.

– Tisztában vagyok vele, hogy Bécsben új személyazonosságot fogunk kapni, és meg kell szerveznünk, hogy feltűnés nélkül eljussunk Németországba – mondta. – És ha ez megvan, akkor sem lesz egyszerű Ludendorff tábornok f hadiszállására bejutnunk. Csak jó kiengedni a g zt egy kicsit. – Nem err l beszéltem – mondta Eszterházy. – Az oroszok jó eséllyel fennakadnak Ostrymiecz katonáin. A németeket Ludendorff megfenyegetésével talán sikerül megreguláznunk, de így is túl sokan vannak a nyomunkban. Akárhányszor visszaemlékszem a menekülésünkre, azok a fegyveresek nem úgy tűntek, hogy a német titkosszolgálat emberei. Inkább katonák voltak, vagy katonákból lett bűnöz k, zsoldosok. Valahogy meg kellene találunk ket! – Nekem is élénken él az emlékeimben az a nap – mondta Ritter. – Kár, hogy nem készítettem fényképet róluk. Eszterházy szeme felcsillant. – Mondja csak, jól emlékszem, hogy közel két évet végzett a müncheni képz művészeti akadémián? – Elég gyorsan vált témát – jegyezte meg Ritter. – Igen, ha tudni akarja, Wagner Sándor tanítványa voltam. Nem lettem egy Szinyei, de nagyon ígéretes diák voltam. – Azt nem is kétlem – mondta a gróf. – Sokáig úgy volt, hogy művész leszek, nem rend r – sóhajtott Ritter elgondolkodva. – Rengetegszer lerajzoltam Alizt… – tűn dött el –, borzasztóan szerelmes voltam belé már tizenhat éves koromban. Még most is látom az arcvonásait… – tett néhány rajzmozdulatot a leveg ben. – Valóban? – d lt el re kíváncsian Eszterházy. – Akkor lerajzolhatná azokat az embereket, akiket partra szállva az erd széli villában láttunk. Mi is kioszthatnánk az arcképüket Ronge embereinek, ahogy az oroszok tették a mi képeinkkel! Ritter rámeredt. – Maga nem figyel rám! A kedvesem, Aliz arcképével feküdtem és keltem akkor, ezeket a katonákat csak egyszer láttam! Azt akarja, hogy emlékezetb l rajzoljam le ket?

– Azt mondta, ígéretes tehetség volt, nem? – ráncolta a szemöldökét kihívóan a gróf. Tudta, hogy Ritter él-hal a versengésért, ha bizonyíthat. – Maga meg rült – mondta Ritter. – És abbahagyhatja a manipulálásomat, már túl régóta figyelem, hogy felismerjem a hátsó szándékait. Nem tudok tizenkét embert lerajzolni emlékezetb l. – Csak az irányítókra lenne szükségem, maximum hárman vagy négyen lehettek – ütötte a vasat a gróf. – Emlékszik rájuk? – A szobában négyen voltak, két fegyveres r és két komornyik. Róluk nem tudom igazán, mi volt a szerepük. Egyiküknek egy furcsa anyajegy volt az állán… – gondolkodott el Ritter. – De ne is folytassa! – leplezte le ismét a gróf szándékait. – Utálom, hogy bele tud mászni az agyamba! – Eszterházy a mellette lév nagy táskából egy füzetet húzott el . – Jaj, ne mondja, hogy még papírja is van – vette el Ritter kelletlenül. – Nem csak papírom – mondta Eszterházy. – Grafitirónom is van. – Jó – adta meg magát Ritter. Eszterházy elégedett mosollyal hátrad lt. Ritter még vágott egy sértett fintort, de a szemén látszott, hogy gondolatai már messze járnak. Néhány pillanat múlva szorgalmasan dolgozni kezdett. Eszterházy nem szólt semmit, csak figyelte munka közben. Biztos volt benne, hogy semmit sem fog tudni lerajzolni, de még nem akarta elárulni a tervét. Inkább várt. Ritter egészen kimelegedett a feladatban, levette a kabátját, arca kipirult az összpontosítástól. Eszterházy észrevette, milyen finoman fogja a grafitot, és hol er sebben, hol gyengébben nyomja rá a papírra. Nem is vonalakat, hanem felületet rajzolt egy-egy vonással. Fél óra múlva Ritter azonban, mérgesen a mellette lév ülésre dobta az irónt. – Mondtam, hogy nem megy! Ahhoz valami kivételes zseninek kell lenni, hogy valaki emlékezetb l rajzoljon pár percre látott arcokat. Nézze meg ezt! – mutatta fel a papírt a nyomozó. – Nos, a szobát tökéletesen visszaadta – próbálta bátorítani Eszterházy.

– A bútorok elrendezése, a fény, a látószög minden egyszerű – rázta a fejét Ritter. Látszott rajta, hogy rettenetesen bosszantja a dolog. – Az alakokra egyszerűen nem emlékszem elég jól. – Ezen segíthetünk – dünnyögte a gróf. – Én például tisztán emlékszem rájuk, de két vonalat sem tudok párhuzamosan húzni. Gondolom, maga nem tud engem pár perc alatt megtanítani rajzolni, én viszont segíthetek önnek visszaemlékezni… – tartott szünetet, míg társa lassan rájön, hogy mik a szándékai. – Nézze, nem azzal van baj, hogy nem ismerném fel ket, hanem az apró részletek hiányoznak, amik egy képet képpé tesznek. A rend rségi rajzolók egy évig tanulják azt, hogy egy tanú vagy áldozat elmondása alapján miként lehet lerajzolni egy bűnöz arcát – gesztikulált vehemensen Ritter, majd tenyerével megtörölte verejtékez homlokát. Egy hosszú fekete csíkot sikerült magára kennie az ujjával. – Magának kivételes tehetsége van, ugye tudja? – mondta a gróf. – Tudom – felelte Ritter meggy z déssel. Eszterházy meg is döbbent az önbizalmán, ezért úgy döntött, nem árulja el, milyen nevetségesen néz most ki. – Biztos vagyok benne, hogy az információk ott vannak az agyában, a kérdés csak az, hogy hogyan tudjuk el hívni… – Sajnos a fejemet nem lehet belerakni egy képlaborba, hogy csak úgy el hívhasson egy képet… – dörmögte morcosan Ritter. – Én egészen más megoldásra gondoltam – csúszott el rébb az ülésen a gróf. – A kérdés csak az, hogy mennyire bízik bennem. Ritter ráemelte a tekintetét. – Hogy kérdezhet ilyet ennyi év után? – kérdezte sértetten. – Na, jó, van egy hosszú fekete csík az arcán – nyújtott át egy zsebkend t a gróf. Ritter az ablakhoz fordult, megnézte a tükörképét, majd morcosan kirántotta a zsebkend t Eszterházy kezéb l, és dörgölni kezdte a grafitport a homlokáról. – Nagyon vicces – fintorgott a grófra. – Nos, akkor – húzott el egy tubákosszelencét Eszterházy a táskája küls zsebéb l – hadd kínáljam meg ezzel. Picit felpörgetjük az agyát – csettintett csibészesen. Ritter a fejét ingatva kínosan mosolygott.

– Ez csak nem az a bizonyos tubák, amit a holland királyi család egyik tagjától kapott egy negyvenéves skót whisky társaságában? – kérdezte arra a szeánszra utalva, ahol el ször látta Eszterházyt hipnotizálni valakit. – Tudtam, hogy kitűn a memóriája – bólogatott a gróf. – Persze azt is tudja, hogy mindezt csak kitaláltam akkor, de a tubákom hatását maga is láthatta. – És megeskettem magát, hogy soha nem fogja rajtam használni! – nézett a gróf szemébe Ritter. – Ez az egyetlen esélyünk – mondta Eszterházy. – A por teljesen ártalmatlan. Nem fog érezni semmit, még csak nem is emlékszik majd rá. Csak bíznia kell bennem, és én visszavezetem oda, ahová kell. Ott fog állni a támadóinkkal szemben, annyi a dolga, hogy lemásolja, amit lát. – Épp csak fényképet nem tudok csinálni róluk – mondta morcosan Ritter. – Már megcsinálta az agyával – magyarázta Eszterházy. A nyomozó nagyot sóhajtott. – Egyetlen feltétellel vagyok hajlandó belemenni ebbe az egészbe – emelte fel a mutatóujját. – Ha a végén mindenre emlékezni fogok! – Rendben – bólintott a gróf, és átadta a szelencét. – Ne féljen, semmi olyat nem teszek magával, ami kellemetlen helyzetbe hozná. – Miért nem vagyok ebben olyan biztos? – sóhajtotta Ritter, majd az orrához emelte a tubákot, és mélyet szippantott bel le. – Mindkét orrlyukába szívjon fel egy keveset – kérte a gróf. – ígérem, valóban jól fogja érezni magát t le. Majd bemutatok magának egy embert Bécsben, ha vége ennek a hajcih nek. az, aki az elmét működtet dolgokkal foglalkozik, és fontos kutatásokat végez. – Hogy hívják azt az embert? – tartotta egy pillanatig magában a leveg t Ritter. – Sigmund Freudnak. Hallott már róla? – Igen – fújta ki a leveg t Ritter, és tágra nyitotta a szemét. Eszterházy tudta, hogy a por kellemesen bizsergeti az egész testét, a feje búbjától a kisujjáig. – Valamilyen újfajta tudományággal, az elmével és pszichológiával foglalkozik, azt beszélik, nagy sarlatán.

– Én meg azt gondolom, tudós ember – mondta a gróf. – Lassan, kellemesen el fog lazulni, és akkor majd átveszem az irányítást. Annyit kérnék csak, hogy csukja be a szemét, és hagyatkozzon a hangomra. – Rendben – hunyta le a szemét Ritter. – Beszéljen hozzám! – Azt fogja érezni, hogy az elkövetkezend percekben ellazul a homloka, az arca. Aztán ellazul a nyaka, a válla, majd a karizmai. Ez a kellemes érzés egyre lejjebb halad a testében. Ellazul a mellkasa, ellazul a törzse, a lába. Ellazul mindene, és úgy érzi, mintha súlytalanul lebegne egy meleg nyári napon a tó felszínén. – Ritter teste láthatóan reagált a gróf megnyugtató hangjára. Teste mintha belesüppedt volna a bársonyülésbe. Eszterházy elégedetten nyugtázta, hogy barátja követi. A vonat monoton zakatolása még segített is az ellazulásban. – Most pedig utazni fogunk – folytatta. – Képzelje, hogy újra ott áll a diplomáciai futárhajó fedélzetén. Hallja a sirályok vijjogását, érzi a tenger sós illatát, a parti szél hűvös érintését az arcán. Nincs egyedül, ott állok én is maga mellett. Mit lát? – A part szikláit – mondta Ritter furcsa, álmos hangon. – Látom azt is, hogy fegyveresek állnak mindenfelé, rzik az öblöt. – Fél valamit l? – kérdezte a gróf. Nem akarta olyan emlékbe vinni a barátját, ami kellemetlenséget okozhat. – Nem félek. Izgatott vagyok. Nagyon régóta várom már, hogy végre hazaérjünk. Eszterházy csüggedten bólintott. „Az még odébb lesz”, gondolta. – Lassan elindulunk fel a partra – vezette tovább Rittert. – Most képzelje azt, hogy el reugrunk az id ben. Felgyorsulnak az események. Már ott állunk a tengerparton, érezze, hogy a lába a homokba tapos. Most felmegyünk a fövenyen, mit lát? – Körbevettek bennünket. Négyen kísérnek. Rossz érzés kerít hatalmába. Ezek rök, de nem a védelmünkre jöttek. Mintha terelnének bennünket. Eszterházy maga is újra átélte ezt a kétes érzést, amikor felkísérték ket az eldugott kis házba. „Jobban kellett volna

figyelnem a bels hangokra”, jegyezte meg magában. „Én is ekkor kezdtem gyanakodni.” – Most átértünk a házba – folytatta nyugodt hangon. – Átvezettek bennünket egy nagy el szobán, és beléptünk a hallba. Hányan állnak a szobában? – Négyen. Ketten a kisasztal mellett. Egy az ablaknál, egy másik az ajtónál. – Tisztán látja ket? – Igen – hangzott határozottan Ritter álmos hangja. – Kérem, most lassítson, és mintha fényképet készítene, örökítse meg az elméjében a pillanatot. Képzelje el, hogy egy átlátszó tükörlap van a kezében – adta Ritter kezébe a füzetet. – Emelje ezt a tükörlapot a magához legközelebb álló ember arca elé. Menjen hozzá egészen közel. Megvan? – Igen – mondta Ritter, miközben felemelte a füzetet maga elé a semmibe. Eszterházy el rehajolt. – Fogja meg az irónt! – adta a kezébe a grafitot is. – Most másolja le a maga el tt álló ember arcvonásait. Kövessen végig minden vonalat, red t, ívet és hajlatot. Kövesse az orr, a szemöldök vonalát… Ritter maga el tt tartotta a táblát, természetellenes pózban a rajzoláshoz, de felemelte az irónt, és határozott mozdulatokkal rajzolni kezdett. Eszterházy csak figyelte, ahogy egy arc bontakozik ki a papíron. – Befejezte? – kérdezte Eszterházy, majd kicserélte a papírt a táblán. – Most menjen oda a következ höz, ahhoz, aki az asztal el tt áll, és másolja le ugyanígy annak a férfinak az arcát is! Ritter szótlanul tette a dolgát, Eszterházy közben alaposan szemügyre vette a már elkészült rajzot. „Maga tényleg kivételes tehetség” mondta magában társának. Nem akarta hangjával megzavarni. A következ fél órában a másik két ember portréja is elkészült. Eszterházy több mint elégedett volt az eredménnyel. Elvette Rittert l a rajzeszközöket, és visszaültette a helyére, mert a nyomozó közben valóban felállt, és amennyire az els osztály ülései engedték, odament az agyában látott ember elé.

– Rendben, most jól figyeljen a hangomra – folytatta a gróf. – Képzelje azt, mintha egy sz nyegen állva kirepülnénk ebb l a szobából. Az utazás csodálatos és kényelmes. Egy pillanat alatt a sz nyeg iderepít bennünket erre a vonatra. Háromig számolok, utána felébred. És mindenre emlékezni fog! Egy-kett -három – csettintette össze az ujját a gróf. Ritter kinyitotta a szemét, mintha mély álomból ébredt volna. – Hogy van? – Ez döbbenetes volt. Mennyi id telt el? – Majdnem egy óra – mondta Eszterházy. – Nekem csak perceknek tűnt – felelte Ritter hitetlenkedve. – És jutottunk valamire? Eszterházy szó nélkül a kezébe nyomta a rajzait. – Mondja meg maga! – Úristen – kapta a szájához a kezét Ritter. – Ez tényleg működik. – Persze hogy működik – mondta értetlenül Eszterházy. – Csupán azt kellett megtudnom, hogy magának tényleg fotografikus memóriája van-e. – Ezeket a trükköket én is meg akarom tanulni! – lelkesedett Ritter. – Ezek nem trükkök, drága barátom, hanem tudomány. De maga lesarlatánozta a tanítómat. Pedig volt az egyik mentorom, aki beavatott ezekbe a dolgokba. – Azért be kell vallanom, ez ijeszt is – mondta Ritter. – És most mit fogunk csinálni ezekkel a portrékkal? – Amint Bécsbe érünk, átadjuk Rongénak, majd intézkedik róla, hogy sokszorosítsák, és elküldjék Galíciába. Meglepjük vele az ellenfeleinket, fogalmuk sem lesz róla, honnan vannak a portrék. Azt fogják hinni, hogy más is volt ott a házban. Ludendorff nem lehet majd biztos benne, hogy nem bukott le az egész csapata. Ha szerencsénk van, a saját rendszerük számolja fel ket. Ha nem, akkor Ronge emberei segítségével megtaláljuk ket. – Azt hiszem, elég kemény napok várnak erre a német fejvadászcsoportra – nevetett Ritter. – Akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogy találjuk meg Von Bock és Von Berg urakat, és hogy vesszük rá ket, hogy bejuttassanak Ludendorffhoz.

– Remélem, Bécsben már megszerezték a címüket – mondta Eszterházy. – Von Berg nyilván Svájcban van, Von Bock, az én nagy barátom – jegyezte meg ironikusan Ritter – valahol a német hadsereg f hadiszállásán lehet. – Ezt nem tudhatjuk. Három találkozót kell nagyon gyorsan megszerveznünk, és ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a megfelel információkkal rendelkezzünk. A vonat éles fütyüléssel egyre nagyobb sebességre kapcsolt. – Úgy látszik – mondta Eszterházy –, átértünk a Kárpátok bércei között. Innen gyorsabban haladunk majd. Azt javaslom, próbáljunk meg aludni, mert Bécsben sok dolgunk lesz. Ritter lehúzódott, és kényelmesen karba öltve kezét elhelyezkedett. – Nagyon elfáradtam. Nem is gondoltam, hogy ez ennyi er t kivesz bel lem. Egy elmebeli utazás… mi a fene… Azért az a repül sz nyeg nagyon gyerekes volt – jegyezte meg. – Nem állíthattam egy repül gépet a nappaliba – vágott vissza a gróf. – Fogja be a száját, és aludjon! Az els három órában én rködöm, aztán cserélünk – mondta. – Hat óra múlva már Bécsbe kell érnünk. – Nyugodtan alhat, egy egész vagonnyi katona vigyáz ránk – mondta Ritter már csukott szemmel. – Én csak magunkban bízom – mondta halkan Eszterházy. – F leg, ha az életünk a tét. ★ Az osztrák f város szürkének és lehangolónak tűnt. A háború egyértelműen nyomot hagyott nemcsak a házak oldalán, de az emberek kedélyén is. Pár évvel azel tt még perg volt a forgatag, rikkancsok harsogták be a környéket, finom kisasszonyok beszélgettek a sarkon megállva hosszú, csipkés ruhában és naperny vel. Most csak fejüket leszeg emberek siettek a dolgukra.

Szürke kabátjukat összehúzták magukon, és nem néztek semerre sem. – Megváltozott ez a város – sóhajtott fel Ritter az ablakon kibámulva. Ronge ezredes az állomásra küldetett értük egy automobilt, ami egyenesen az Evidenzbüro f hadiszállására tartott velük. – Nem tudhatták, hogy a háború borzalmas dolog – dünnyögte Eszterházy. Ritter pontosan tudta, hogy társa arra az ujjongó tömegre gondol, amely az utcán masírozva üdvözölte Ferenc József császár ultimátumát. Azóta eltelt négy év. Az autó közben bekanyarodott a Hadügyminisztérium jellegzetes épülete elé. Ritter meghökkent a f bejárat elé épített homokzsákkordon és lövészállások láttán. – Mire készülnek ezek? – kérdezte a grófot. – Nem tudom, barátom, úgy látszik, félnek valamit l – nyitotta ki az ajtót Eszterházy, hogy kiszálljon. – De a front idáig nem terjedhet! – kászálódott ki Ritter is. – A front nem, de az elégedetlenkedés igen – igazította meg magán a ruhát a gróf, mint valahányszor, amikor a feljebbvalójához igyekezett. – Valószínűleg az Evidenz-bürónak, de a császári rend rségnek és a belügyminisztériumnak információi lehetnek arról, hogy elégedetlenked k vannak a városban. – Anarchisták? – kérdezte Ritter, és is lesimította a ruháját. – Akár azok is. Higgye el, barátom, a hátország legalább annyira forrongó és veszélyes hely, mint a frontvonal. S t lehet, hogy veszélyesebb, mert itt az ellenség láthatatlan – engedte el re el zékenyen Eszterházy. Az ajtónál álló rök szótlanul tisztelegtek a két férfinak, most már senki sem akarta megállítani Rittert, mint az els alkalommal. Úgy vonultak végig a folyosón, mintha hazajöttek volna, de hiszen így is volt. Ritter nosztalgiával nézett végig a hátsó szárnyra vezet lépcs n, ahol egykor egy egész termet kaptak a nyomozásukhoz, hogy rájöjjenek, milyen hadititkokat adott át az oroszoknak Alfred Redl ezredes, az Evidenzbüro egykori helyettes vezet je. A sors iróniája, hogy most épp ahhoz igyekeztek, akinek sikerült Redlt lebuktatnia. Maximilian Ronge Ostrymiecz egykori irodájában ült, a csodásan faragott íróasztal mögött. Kétoldalt

hatalmas irattömegek lepték el az asztalt, és Ronge szorgalmasan jegyzetelt valamit, amikor beléptek. – Gróf úr! Nyomozó! Örülök, hogy megérkeztek! – pattant fel, hogy barátként köszöntse a két utazót. – Mi is – sóhajtotta Eszterházy. – Hosszú utat tettünk meg idáig. – És nem is akármilyet – veregette meg a vállát Ronge. – Ostrymiecz altábornagy mindenr l tájékoztatott – fordult vissza az asztalához, és néhány papírt igazgatott. – Igyekeztem el készíteni mindent, amire szükségük lehet – vágott rögtön a közepébe. – Az altábornagy azt mondta, Ludendorff holléte a legfontosabb az önök számára. Az embereim jelentése szerint az elkövetkez két hétben a nyugati frontot járja, nyilván az új támadást készíti el a franciák és az angolok ellenében. Az új f hadiszállása az olasz frontvonaltól nyolcszázötven mérföldnyire van – görgetett ki egy térképet –, pontosan itt – bökött rá egy kisebb falura, amit már piros karika jelölt a tábornok nevével. Von Bock szabadságra ment, Bajorországban, a Nürnberg melletti birtokán találják meg. – Gondolom, ez is be van jelölve a térképen – húzta maga elé Eszterházy. – Természetesen. – És Von Berg? – kérdezte Ritter. – más kérdés – sóhajtott fel gondterhelten Ronge, és hellyel kínálta a két férfit. Maga is leült velük szemben az asztal túloldalán, és egy vékony paksamétát húzott el . – A berni konzul sajnálatos módon elhalálozott – tolta az asztal közepére az aktát. – Mikor? – nyitotta ki rögtön Eszterházy, és olvasni kezdte a papírokat. – A napokban – mondta Ronge. – Akkor jól sejtettük – mondta Ritter, és kivette azokat az oldalakat, amelyeket Eszterházy már elolvasott. – Minden szálat elvarrnak… – A jelentés szerint szívroham végzett vele, a nyílt utcán. Épp egy megbeszélésre tartott. Akár véletlen is lehet a halála – tette össze maga el tt az ujjait Ronge.

– Ezt maga se gondolja komolyan – nézett rá sokatmondóan a gróf. – Nem, de nincs módunk megbizonyosodni a gyanúnkról. – Talán mégis – mondta Ritter, és egy fényképet húzott el a halottkémi jelentésb l. – Látja, itt megsérült a keze – mutatott egy karcolást az ujjainál. – Elesett – bólintott Ronge. – A kérdés csak az, hogy el tte vagy utána szerezte a sérülést – dünnyögött tovább Ritter, és önkéntelenül elvett egy nagyítót Ronge asztaláról. Az ezredes a fejét ingatta, de mosolyra húzódott a szája. Ritter a szeme sarkából még azt is látta, hogy Eszterházy lopva odalegyint Rongénak. – Jól tudom, hogy már évek óta rajtam mulatnak, mert megmosolyogtatóak a módszereim, de higgyék el, hogy egy holttest pontosan elárulja, mi történt vele a halála el tti pillanatokban. – Tessék, itt van. Nézzék meg, milyen feketék az ujjai – adta át az ezredesnek a nagyítót. – Senki nem neveti ki magát – mondta Ronge jókedvűen, és a képre pillantott. – Csodáljuk a tudását és a precízségét. Csalódtam volna önben, ha nem szedi azonnal ízekre a jelentést. – Biztosan van már egy elmélete is – tette hozzá pikírten Eszterházy. – Van hát – fintorgott fölényesen Ritter. – Azok a fekete foltok a kezén grafittól származnak – mondta diadalittasan, amivel sikerült elbizonytalanítania Eszterházyt. is elvette a fotót. – Miért lett volna grafit a kezében? – ráncolta a homlokát, és közelebbr l is szemügyre vette a képet. – De valóban úgy néznek ki az ujjai, mint a magáéi a vonaton. – Beavatnának? – kérte Ronge. – Ez a férfi – kezdte Ritter – a halála el tt egy grafitirónt fogott a kezében. Valamit le akart jegyezni vagy rajzolni. Azt kellene tudnunk, hogy volt-e nála valamilyen írószerszám, esetleg papír vagy notesz… – Várjon csak! – emelte fel a mutatóujját Ronge, és a papírok között keresgélt. – Itt van a leltár, hogy mi volt nála. A zakójának a jobb bels zsebében találtak egy nagyon drága kínai selyem

zsebkend t és egy… nahát – kerekedett ki a szeme –, egy grafitirónt. Maga zseniális! – Nem zseniális, csak tapasztalt és alapos. Esetleg éles eszű… – szólalt meg a nyomozó mellett a gróf. – Látom, megjegyzi minden mondatomat – jegyezte meg Ritter egy félmosollyal, majd visszatért a képhez. – Tehát semmi jegyzetfüzet, papír, vagy ilyesmi. Nem hiszem el – folytatta. – Vagy a helyszínen jelen lév dokumentálók voltak nagyon hanyagok, vagy a leltár pontos, csak épp nem szívroham végzett Von Berggel. – És ezt ki meri jelenteni egy jegyzetfüzet hiányából? – nézett rá hitetlenkedve Ronge. – ? Ki! – bólogatott Eszterházy Ronge nem kis meglepetésére. – Akkor kifejtené jobban? – nézett Ronge a nyomozóra. – Épp azon vagyok – mondta Ritter, és egy tollat vett a kezébe, hogy jobban meg tudjon mutatni pár dolgot. Tudja, épp elég id t töltöttem egy arisztokrata mellett – vitt némi élcet a hangjába, miközben a gróf felé biccentett –, hogy tudjam, egy ilyen finom úr, mint Von Berg, egy igazi nemes, soha, semmilyen körülmények között nem tenné a grafitirónját a méregdrága kínai selyem zsebkend je mellé, hogy aztán azt összefogja. – Talán ad némi magyarázatot, hogy éppen haldoklott – mondta Ronge. – Nem, nem ad – rázta a fejét Ritter. – Ha még semmi baja sem volt, amikor valamit le akart írni, akkor egészen biztosan nem keveri össze a zsebkend t és az irónt. Ha már haldoklott, és teszem azt a gyilkosára akart utalni a nevével, vagy valamivel, akkor pedig nem bajlódott volna azzal, hogy eltegye a grafitot, hanem hagyta volna kihullani a kezéb l. És igen, nagyon is hiányzik az a jegyzetfüzet, mert így egyáltalán nem teljes a kép. Minek hordana magával egy grafitirónt, ha nincs mire írnia? – Mond valamit – bólogatott az ezredes. – De ez még kevés egy diagnózishoz. – A diagnózist az orvosoknak kell felállítaniuk, én csak az ellentmondásokra hívom fel a figyelmet. – Ritter fél szemmel látta, ahogy a gróf felvont szemöldökkel jelzett Rongénak, de ügyet sem

vetett rá. – Aztán van még itt valami – folytatta a nyomozó. – A képen látható, hogy Von Berg jobb karja egészen furcsán ki van tekeredve. Valószínűleg görcsöt kapott, ahogy az szívrohamkor lenni szokott – állt fel, hogy bemutassa, mire gondol. – Még ép kézzel is elég nehéz kivenni vagy betenni valamit a zakó azonos oldali bels zsebébe – próbálta bedugni a tollat, hogy megmutassa –, tehát semmiképp sem tudta volna kivenni a jobb bels zsebéb l az irónt, sem visszatenni oda. Arra pedig kevés esélyt adok, hogy leírt valamit, majd eltette rossz helyre, és utána jött a szívroham. Nem beszélve arról, hogy a nyílt utcán érte a halál, amikor egy tárgyalásra sietett. Ennek egyáltalán nincs értelme. Továbbra is az a véleményem, hogy Von Berget megölték. rájött erre, felismerte a gyilkosát, és le akarta írni, hogy ki volt a tettes. – És hogy került az irón a zsebébe? – kérdezte az ezredes. – Valaki odatette – válaszolta Ritter. – Talán éppen a gyilkosa. Nyilván látni akarta, hogy elvégezte-e a munkáját. – Ez számomra elég logikusan hangzik – szólalt meg végül a gróf. – És egybevág a karcolással. – Hogy jön ide megint a karcolás? – kérdezte Ronge. – Megmérgezték – csúszott közelebb az asztalhoz Eszterházy. – Minket is meg akartak mérgezni, talán vele is ugyanúgy akartak végezni. A méreg a legjobb megoldás. Nincsenek tanúk, nincs árulkodó jel, nincs támadás, nincs gyilkosság. És ezért nem intéztek el már a hajón bennünket, sem a parton – gondolkodott el. – Valamilyen csúnya betegségnek akarták beállítani a halálunkat, hogy a Monarchia hírszerz i ne gyanakodjanak – érvelt az összefüggések mentén. – A németek nem akarták, hogy a szövetségesük megtudja, k tették el láb alól az embereiket. – Mi az oroszokra gondoltunk volna – mondta Ronge szintén. – Igen, de biztosra akartak menni. Ráadásul, ha így történt volna, akkor maguk nyilván elégtételt akartak volna a halálunkért, legalábbis merem remélni – mondta nyomatékosan Eszterházy –, és akkor egyértelműen a német szövetségesek segítségét kérték volna a beavatkozáshoz Lenin embereivel szemben. Nekik viszont ez nem állt érdekükben, ezért kellett betegségnek beállítani a halálunkat. – Érdekes elmélet – mondta Ronge.

– Von Berget nyilván az utcán akarták eltenni láb alól, vagy csak így kerülhetett a közelébe a gyilkos – folytatta Eszterházy. – Vannak olyan mérgek, amikb l elég egy csepp egy penge élére, és csak meg kell karcolni vele az áldozatot. Ha meg tudnánk vizsgálni a holttestet, akkor szerezhetnénk bizonyítékot, és akkor kérd re vonhatnák hivatalosan a német titkosszolgálatot. – És ezt mégis hogy gondolta? – kérdezte Ronge. – Elég lenne egy szál haj vagy egy darab b r – er sködött Eszterházy. – Abból már ki lehet mutatni a mérget. Az ön összeköttetéseivel talán bejuthatnánk a hullaházba… – Már eltemették – vágott közbe Ronge. – Az sem lehet akadály – mondta eltökélten Ritter. – Nem olvasták el a jelentés végét – sóhajtott fel Ronge. Ritter hátralapozott, de az ezredes kivette a kezéb l a paksamétát, és az egészet megfordította. Az akta végén csak pár megjegyzés állt. – Elhamvasztották? – rökönyödött meg Ritter. – Hol vagyunk, az ókorban? Ki kérte ezt, a család? – Fogalmam sincs, de nem is változtat a lényegen – mondta Ronge. – Von Berg meghalt. Már csak Von Bock életét menthetik meg. Mit akarnak tenni, megkeresik el ször t, és figyelmeztetik, vagy rögtön Ludendorffhoz mennek, és leállítják a halálcsapatát? – Ha a tábornokhoz megyünk, talán elkésünk. A gyilkos vagy gyilkosok nyilván megkapták már a listát. Nem vagyunk rajta sokan. – Arról nem is beszélve, hogy Ludendorffhoz bejutni nem lesz egyszerű, hisz egy egész hadsereg tanyázik körülötte. Talán Von Bock tud némi bels információval szolgálni, hogyan közelítsük meg a tábornokot – mondta Ritter. – El ször magunk mellé kell állítanunk Von Bockot, majd rávesszük, hogy adja ki a tábornok szokásait. Klasszikus hírszerz i akció. – Rendben van, tehát Von Bock a következ állomás – nyugtázta Ronge. – Megkértem az embereimet, hogy biztosítsanak az önök számára egy automobilt tele tankkal, és hat kanna üzemanyagot elhelyeztek még a csomagtartókon, így megállás nélkül eljuthatnak Bajorországba. Ezenkívül bátorkodtam elkészíttetni az új igazolványukat, remélem, megfelel a nevük és a rangjuk – húzott el két igazolványt Ronge. – Önök mostantól az Osztrák-Magyar

Monarchia haditengerészetének tisztjei. Ön, gróf úr, korvettkapitányként, ön, nyomozó, egy naszád parancsnokaként látogathatja meg Ludendorffot. – Épp egy uszály elfoglalásánál kaptam meg az önök behívóját, és most ismét vízre szállok – jegyezte meg mosolyogva Ritter. – De miért pont tengerészek? Nincs sok dolog, amihez nem értek, de a hajózás kimeríti ezt a kategóriát. – Akkor azt ajánlom, ne bonyolódjon hosszas társalgásba tengeri csatákról – mondta Ronge. – Egyébiránt el vigyázatosságból kértem önöknek tengerészi beosztást. A szárazföldi hader ben szolgáló tisztjeink jó részét ismerik Németországban, s t egy-két telefonnal ellen rizni tudják bárki személyazonosságát. A tengerészek más lapra tartoznak, k mindig kint vannak vagy az Adriai-, vagy a Földközi-tengeren, és az ellen rzésük jóval nehezebb. Ha pedig mégis befutna egy telefonhívás a flottatámaszpontra, arról azonnal jelzést kapnék – felelte Ronge. – A legjobb fedés, ha önök most tengerészek lesznek. – Eszterházy átvette a papírokat. – Itt vannak az útvonalengedélyek is – mondta Ronge. – A Monarchia területén bárhol átjutnak vele. A német határon pedig ezekkel az úti passzusokkal tudnak átkelni. Onnan Von Bock bajorországi birtokáig már nem lesz gond. – Köszönjük – mondta felállva Eszterházy. – Ez a legkevesebb – nyújtotta a kezét Ronge. – Tehetek önökért még valamit? – Ami azt illeti, igen – kezdte Eszterházy. – Igazából egy orosz és egy német fejvadászcsapat is keres bennünket… – Tudok róla – mondta Ronge. – Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, ha minél kevesebb ellenséggel kellene harcolnunk – vette katonásra a mondandóját a gróf. – Ostrymiecz altábornagy hajtóvadászata, remélem, eredményre vezet, és akkor megszabadulunk az orosz fejvadászoktól. Azt szeretném, ha a másik csapatot az emberei megtalálnák. – Van valami információja róluk? Nevek, beosztások, rangok? – Az, sajnos, nincs, de az arcukat meg tudom mutatni – vette el a táskájából a portrékat, amiket Ritterrel rajzoltatott a vonaton.

Ronge láthatóan megdöbbent. – Honnan szerezték ezeket? Eszterházy a társára pillantott. Ritter finom kézmozdulattal jelezte a grófnak, hogy nem szeretne a hipnotizálásáról beszélni. Eszterházy elmosolyodott. – Megvannak a magunk módszerei – tért ki a kérdés el l. – Mert maguk tapasztaltak és alaposak – mosolygott Ronge. – Természetesen számíthat rám. Els intézkedésem lesz, hogy ezeket a képeket sokszorosíttassam, és eljuttassam minden a keleti fronton lév ezredünk parancsnokságára és Galíciába. Nem tudom, honnan szerezték ezeket, de szép munka volt! – Köszönjük – nyújtott kezet Ritter is. – Jó utat, és vigyázzanak magukra! – mondta Ronge. ★ A szántóföldeket borító makulátlan hótakarón szikrázott a napfény. A megtisztított utak fekete szalagként övezték át a tökéletes négyszög alakban megmunkált földeket. A vászontet s sportautó csak úgy száguldott a kopasz fákkal szegélyezett bajor mellékutakon. Ritter élvezte a hihetetlen harminc lóer s motor teljesítményét, még soha nem volt alkalma ilyen autót vezetni. – Már csak ezért megérte beállni magukhoz – vigyorgott, miközben könnyedén vette a kanyarokat. – Gondolom, egy hosszú sz ke hajú útitársnak jobban örülne – jegyezte meg Eszterházy a környéket figyelve. – Én a barnákat kedvelem – váltott vissza Ritter, hogy újabb gázfröccsöt adjon a motornak. Már egy napja úton voltak, de kevésbé volt meger ltet a hosszú utazás, mint korábban szekéren és lóháton. Felváltva vezettek, és Ritter kifejezetten élvezte a pillanatnyi szabadságot. Úgy tűnt, mintha egyedül lettek volna az utakon. – Nincs nagy forgalom – jegyezte meg. – Még repül gépek hangját sem hallani! – Talán mert vasárnap van – vonta meg a vállát Eszterházy, bár a napoknak soha nem volt semmi köze a háborús készültséghez.

Lassan megérkeztek Von Bock kúriájához. A kapuhoz óriási platánok álltak sorfalat. A kovácsoltvas kapu nyitva volt. Az udvaron egy lelket sem láttak. Ritter a bejárat elé hajtott, és leállította a motort. – Ez furcsa – jegyezte meg, de ebben a pillanatban egy ideges arcú komornyik futott ki eléjük. – Na, végre, hogy megérkeztek, az úr már nagyon várja önöket! – tessékelte ki ket szinte parancsolóan a kocsiból. – Ez felettébb furcsa – mondta Eszterházy is, majd kiszállt. – Hol van a gazdája? – kérdezte körülpillantva. – A nappaliban. Nagyon rosszul van, annyira, hogy nem bírtuk átvezetni a hálószobába. Ritter idegesen Eszterházyra pillantott. A gróf nem tétovázott, kikapta a csomagok közül az orvosi szereket tartalmazó táskáját, és a komornyik után indult. – Vezessen hozzá, gyorsan! – utasította. Ritter is bevágta a kocsi ajtaját, és futva csatlakozott társához. – Azt hiszik, orvosok vagyunk – sziszegte oda a grófnak, amikor utolérte. – De hiszen azok vagyunk – mordult rá Eszterházy. – Meg kell mentenünk Von Bockot. A komornyik el resietett a ház kiugró részébe, ami a hátsó udvar felé nyújtott kilátást. A nap tökéletesen átjárta a szobát, nyilván ezért szeretett Von Bock itt ebédelni. Az asztalon még ott voltak a sütemények és egy palack nyitott bor, amit nyilván az ebédhez fogyasztott a német tiszt. Von Bock a rekamién feküdt. Arca sárgásfehér volt, egy vödröt szorongatott a kezében, és percenként öklendezett. – Megérkeztek! – kiáltotta bátorítóan a komornyik, amint beléptek. Von Bock csak egy pillanatra nézett föl, és már fordult is oldalra, hogy ismét hányjon. – Mindjárt jobban lesz – tolmácsolta a komornyik, és egy másik vödröt adott gazdájának, a telit pedig odanyújtotta az ajtóban sorakozó cselédek egyikének. Láthatóan mindenki meg volt szeppenve.

– Maguk meg mit keresnek itt? – kérdezte keserves hangon Von Bock, hevesen kapkodva a leveg t. Nem volt elég jól, hogy éles hangon kérd re vonja ket. – Méltóságos úr, bátorkodtam értesíteni az orvost – szólt közbe a komornyik. – Az ön orvosa sajnos nem volt otthon, ezért a szomszéd faluban értem el valakit, körbetelefonáltam az egész környéket. Eszterházy nem várta meg, míg Von Bock lebuktatja. A komornyikhoz és a cselédekhez fordult. – Kérem, ne álldogáljanak ott tétlenül. Szükségem lesz egy nagy fazék forró vízre, meleg tejre, keserűsóra, most azonnal! – adta ki az utasításokat. A fehérnép rögtön elsietett. – Mit akar tenni? – kérdezte ijedten a komornyik. – Meghányatom – mondta a gróf, és levette zakóját, majd feltűrte az ingujját. – Menjen, és felügyelje a cselédeket! – küldte el az atyáskodó szolgát. – Már így is épp eleget hányok – öklendezett Von Bock. – Hagyjanak békén, maguk akarnak megölni. – Két perccel ezel tt érkeztünk… – tárta szét a karját Ritter. – Ha megvárja az orvost, biztosan meghal – mondta Eszterházy. – Magát megmérgezték! – Ugyan honnan tudja, ha csak két perccel ezel tt érkeztek – zihálta Von Bock. – Bízzon bennem. Tudom – vett el egy üvegcsét Eszterházy. Von Bock ellenkezve kapálózni kezdett. – Fogja le a kezét! – kérte Rittert, majd megragadta a német álkapcsát, és megszorította kétoldalt, hogy résnyire kinyíljon a szája. Ritter elfintorodott az üveget látva, pontosan tudta, milyen keserű íze van Eszterházy hánytató szérumának. – Nyelje le! Ez segíteni fog! – mordult rá Eszterházy Von Bockra. – Ki kell ürítenünk a gyomrát, hogy ne szívódjon fel több méreg! – Ritter nem látta jól Von Bock arcát, mert Eszterházy eltakarta el le, de azt látta, hogy ádámcsutkája mozdul egyet: ezek szerint engedelmeskedett. – Elengedheti – lépett hátrébb a gróf. – Még megfullad itt nekem – adta a kezébe a friss vödröt, és segített neki felülni. Von Bock kínos hangokat hallatott, ahogy a gyomra minduntalan görcsbe rándult. Ritter elfordította a

fejét. Végtelenül abszurd volt a helyzet. Bár százszor elképzelte Von Bockot kínok közt szenvedni, most mégis nagyon sajnálta. Olyan mélyr l jöv gyomorrángás hányatta a németet, hogy teljesen elgyengült t le. A homloka verítékezett, majd lassan visszad lt a párnákra, és felakadt szemmel remegni kezdett. – Mi történt? Elájult? Eszterházy felhúzta a szemhéját, és belevilágított a szemébe. – Csak kifáradt, és teljesen kihűlt a teste. Hozzon pokrócokat! Ez egy kegyetlen szer, de kiadta a gyomra teljes tartalmát. Majd valahogy pótolnunk kell a vízveszteségét, mert a végén még a dehidratáltság miatt veszíti el az eszméletét itt nekem. – De hát eddig is hányt – vitt oda egy takarót a szoba másik végéb l Ritter. – Igen, de nem eleget – mondta a gróf. – A méreg már nyilván bejutott a szervezetébe. Látja a színét? – mutatott a vödör tartalmára. Ritternek egyáltalán nem volt kedve belenézni. Ekkor érkezett vissza a komornyik. – Mindjárt jön a forró víz – mondta, és a sót letette az asztalra. – Te jó ég, mi történt? Meghalt? – rohant oda a gazdájához. – Ne sápítozzon, nem halt még meg! – terelte el onnan Eszterházy. – Csak pihen. Inkább segítsen! Mit evett utoljára? – A kedvencét készítettük el, szarvassültet, nagyon finom párolt gombából készült mártással. A hétvégén fogadásra készülünk, ezért Von Bock úgymond el akarta kóstolni az ételeket. Lehet, hogy a gomba volt rossz – tűn dött el a szolgáló. – Más is evett bel le? – kérdezte a gróf. – Nem vártunk vendégeket, csak Von Bock volt itt – ingatta a fejét a komornyik. – A cselédségre gondoltam… – fordult felé a gróf. – Ugyan, kérem! Ezt visszautasítom. Mi nem szoktunk enni az úr ételéb l! – Ez most élet-halál kérdése! – nézett rá szúrósan Eszterházy. – Minél többet tudunk, annál jobban tudjuk kezelni az urát. Úgyhogy, kérem, kérdezzen körbe! Fontos! A gazdája miatt! Egy fiatal, duci lány érkezett g zölg fazékkal a kezében. Óvatosan letette az asztalra, majd ijedt szemmel visszafordult.

– Én ettem a gombából – hüppögte könnyes arccal. – Hogy merészelted!? – förmedt rá a komornyik. – Kérem! – intette le a gróf. – A maradékból, amit ki akartak dobni – védekezett a lány. – Sajnáltam kiönteni. Most meg fogok halni? – Mikor evett bel le egész pontosan? – kérdezte Eszterházy. – Miután leszedtük az asztalt – mondta a lány. – Úgy másfél órája. – Forduljon felém, és emelje fel a fejét! – kérte a gróf, és megvizsgálta a lány szemét, majd megmérte a pulzusát, aztán egy határozott mozdulattal a szegycsontja alá nyúlt, a gyomrához. A lány megszeppent. – Ez fáj? – Inkább kellemetlen, de kibírom – válaszolta a cseléd. – Akkor mégsem gomba? – kérdezte Ritter. – Valami nem stimmel – nézett körbe Eszterházy, majd a szeme megállapodott az ebédl asztalon. A bor és a sütemény még mindig ott volt. – Ivott valamit az ebéd után? – kérdezte újra a lányt. – Vizet – felelte a cseléd. – Még véletlenül sem kóstolta meg Von Bock borait? – faggatta tovább a gróf. – Nem, uram, nem iszom alkoholt – sírta el magát újra a cseléd. – Én nagyon, nagyon sajnálom! Eszterházy odament az asztalhoz, és beleszagolt az üres borospohárba. – Úgy gondolja, hogy a borban volt a méreg? – kérdezte Ritter. – Ki nyitotta ki az üveget? – kérdezte a gróf. – Én magam, itt az asztalnál – mondta a komornyik. – Látott benne valami furcsa elszínez dést? – Nem, uram, szokás szerint leöntöttem a tetejéb l egy kortynyit, és csak azután töltöttem az uramnak. Eszterházy megfogta az üveget, és félig töltötte a poharat. A fény felé emelte, és kicsit meglögybölte a bordóvörös italt. Beleszagolt, majd beledugta az ujját, és összedörzsölte. – Mit talált? – érdekl dött Ritter. – Ez bor. Méghozzá nagyon jó min ség – állapította meg a gróf, majd beleivott a pohárba.

– Maga meg rült? – csattant fel Ritter. – Madeira – ingatta a fejét a gróf, és csettintett. – Vétek lett volna kihagyni. Nincs benne semmi – nyugtatta meg a barátját. – Mondja ezt másfél óra múlva, amikor majd itt öklendezik nekem – morogta Ritter. Von Bock váratlanul felült. – Jobban van? – Igen – lihegte, és láthatóan jobb színű volt az arca. – Azt hittem, meg akar ölni! – Valaki meg akarta – bólintott Eszterházy. – Mikor kezd dött a gyomorfájása? – Miután megittam a bort – mondta Von Bock. – Lefordultam a székr l, annyira görcsöltem, és a komornyikért kiáltottam. – Látja, maga idióta, minek kellett beleinni? – dörmögte alig hallhatóan Ritter. – Nem a borban volt a méreg. A gombában – jelentette ki Eszterházy. – De hiszen a lánynak kutya baja – tárta szét a karját Ritter. – Ez egy ritka fajta, ami alkohollal keveredve válik mérgez vé – mondta a gróf. – Aki ezt készítette, tökéletesen tisztában volt a maga szokásaival, és ismeri a növénytant is. Mondhatnám, igazi boszorkány. – A személyzetért tűzbe teszem a kezem – csóválta a fejét Von Bock. – Akkor az újakkal kell kezdeni – jegyezte meg Ritter. – Ha jól értesültem, valami fogadást akart adni. Nyilván felvett kisegít ket. Von Bock a komornyikra nézett. – Azonnal összeterelem a személyzetet, uram – mondta az id s szolga, és távozott. – Meg fogok halni? – kérdezte Von Bock. – Még nem tudom – ingatta a fejét gondterhelten Eszterházy. – Az attól függ, mennyi méreg jutott a szervezetébe. Az elkövetkezend huszonnégy óra kritikus lesz. – Akkor adjon még abból a hánytató cseppb l! – nyújtotta a karját Von Bock. – Nem tehetem, ekkora mennyiségben már az is méreg.

A komornyik váratlanul visszaérkezett. Szája remegett, szeme értetlenül cikázott ide-oda Ritter és Eszterházy között. – Mi történt, Klaus? – kérdezte Von Bock. – Uram, az imént érkezett egy autó. Azt állítja, az orvos, akit hívtam – mondta idegesen. – Küldje el! – intett Von Bock. – De én azt hittem, az urak az orvosok! – mondta értetlenül a komornyik. – A körülményeket tekintve értesítenünk kellene a csend rséget… – Hagyja, Klaus! – reccsent rá Von Bock. – Küldje el az orvost, mondja meg, hogy vaklárma volt. Köszönje meg, hogy idefáradt, és fizesse ki a fáradozását. A gróf úr régi barátom, és egyébként orvos. Egy másik ügyben jött meglátogatni, szerencsémre épp id ben ért ide. – Nem, nem, nézesse csak meg magát egy másik orvossal – ellenkezett a gróf. – Nem akarom, hogy a faluban rólam beszéljenek – rázta a fejét Von Bock. – Küldje el, és folytassa a cselédség kikérdezését. Tudni akarom, volt-e valaki új mostanság, beszállítók, takarítók, a tejes, a zöldséges, bárki! – Igenis, uram – távozott a komornyik. – Tudja, gróf úr, nem hittem, hogy egyszer még hálás leszek magának. – Még nincs túl a veszélyen – ingatta a fejét Eszterházy. – Pedig sokkal jobban érzem magam. – Nem sokáig – mondta a gróf, és nekikezdett kotyvasztani valamit, felhasználva a vizet, a tejet, a sót és még számos más szert, amit a táskájából vett el . – Készítek magának egy máj- és vértisztító italt. Ha megissza, újra hányni fog, és ramatyul lesz, de ha nem, akkor lassú halált hal. A gyomrából már kiürült minden, de a véréb l még nem. Von Bock nagyot sóhajtott. – Miért vannak itt egyáltalán? – Hogy figyelmeztessük – mondta Eszterházy. – Valaki meg akarja ölni. Von Bock elmosolyodott.

– Köszönöm, már tudok róla. – Minket is meg akartak mérgezni – folytatta a gróf. – Aztán hajtóvadászat indult ellenünk, és nagyon er s a gyanúm, hogy magára is ez vár. – És kinek állnak az útjában már megint? – kérdezte a német, visszaengedve fejét a párnákra. – Várjon, hadd találjam ki, az oroszoknak. Lenin mégsem volt olyan jó választás… – Részben igaza van – bólintott Eszterházy. – De leginkább maguk vadásznak ránk. – Tessék? Ez nevetséges – nevetett fel Von Bock. – Úgy néz ki, mindenkit likvidáltak, aki közvetlen bizonyítékkal szolgálhat Lenin beszervezésér l. Feleslegessé váltunk, ön is és mi is. – Ugyan már… – Von Berg már halott – szólt közbe Ritter. – Az utcán találtak rá. Állítólag szívroham végzett vele, de szerintem t is megmérgezték. – Von Berg fiatal volt és sportos. Egészen biztosan nem kaphatott szívrohamot – könyökölt fel Von Bock. – Magát egy szerencsétlen véletlen küldte volna sírba. Valaki mérgezett gombát szolgált fel. Mondja, történt már hasonló az elmúlt húsz évben a házánál? – Mint mondtam, tűzbe teszem a kezem az embereimért. Már a nagyszüleim alatt is itt szolgáltak. – Akkor hinnie kell nekünk – mondta Eszterházy. – Nem tettünk volna meg ekkora utat… – Értem, amit mond, csak nem tudom felfogni. – Segítsen kideríteni, hogy ki áll a támadások mögött! Segítsen bejutni Ludendorff tábornokhoz – kérte váratlanul Eszterházy. – Mi értelme lenne? – nézett rá Von Bock. – Úgy gondoljuk, áll minden mögött. Von Bock elnevette magát. – Ludendorff egy bohóc – csóválta a fejét. – Csak jól adja el magát. Az igazi parancsokat Kriegburg adja ki. Rá nem gondoltak? – Nos, úgy tűnik, inkább a segítségünkre volt – ráncolta a homlokát Eszterházy.

– Akkor valamit nyilván akar még önökt l. Kriegburg nem szokott önzetlenül segíteni – felelte. – De legyen, ahogy akarják. Mentsenek meg, és bejuttatom magukat a f hadiszállásra – állt kötélnek Von Bock. – Akkor is megmenteném, ha nem tenné – szólalt meg Eszterházy. – Orvos vagyok. – És egyébként hírszerz , kém és orgyilkos – tette hozzá Von Bock. – Igen, az is – bólintott Eszterházy. – Igya meg ezt – nyomott a kezébe egy nagy pohár g zölg , kesernyés illatú, zavaros állagú, áttetsz löttyöt. – Az egészet? – kérdezte Von Bock fintorogva. Ritter elmosolyodott, örült, hogy most nem az áldozat. – Az egész fazekat – mondta Eszterházy. – Vissza kell pótolnunk a folyadékot, hogy legyen mit kihánynia. Na, kezdjen neki! – Mennyi esélyem van? – kérdezte Von Bock. – Ötven százalék – vont vállat a gróf. – Nem tudok esélyeket latolgatni. Vagy meghal, vagy nem. – Ez biztató – szagolt bele a lébe Von Bock. – Ez meg gusztustalan. – Igya meg! – szólt rá erélyesebben a gróf. Kopogtattak, és a komornyik lépett be a kezét tördelve. – Három szolgálót vettünk fel két hete – magyarázkodott. – Csak k voltak újak. – Nagyszerű, beszélni akarok velük – mondta Ritter. A komornyik lesütött szemmel állt. – Sajnos az egyikük eltűnt. Sehol sem találják. Sajnálom, uram – kezdett menteget zni. – Ha tudtam volna… – Legalább megvan az elkövet – szólt közbe Ritter, majd Eszterházyra nézett. – Menjen csak, barátom, én itt maradok Von Bockkal – intett neki a gróf, kitalálva, hogy mit akar. Ritter biccentett, majd újra a komornyikhoz fordult. – Vezessen a szobájába, és írja le, hogy nézett ki a férfi! – N volt – mondta Klaus. – Kérem, jöjjön velem! Rittert a kiszolgáló-épületekhez vezette a komornyik.

A cselédszállások kicsik, de tiszták voltak, az ablakaik északra néztek, ezért jóval sötétebb volt, mint a kúriában. Amikor megérkeztek, egy n állt a szobában. – a szobatársa – mondta a komornyik. – Melyik volt az szekrénye? – kérdezte Ritter. – Az – mutatott a sarokban álló kétajtós szekrényre a n . Ritter kinyitotta, de csak két cselédruhát talált benne, és az ajtaján egy tükör lógott. – Ez az övé? – kérdezte, majd kivette az egyik ruhát, és a tükörre akasztotta, nagyjából megnézve, mekkora méret lehet. – Igen. Elég magas volt, úgyhogy újat kellett neki varratni. – Kérem, hozza be az automobilból a táskámat – mondta a komornyiknak, aki azonnal eltűnt. – Hogy nézett ki a szobatársa? – kérdezte Ritter, miközben lecsípett egy apró hajszálat a ruháról, és beledobta egy kis papírzacskóba, ami a zsebében volt. – Elég magas, vörös hajú, visszahúzódó. Kedves volt, de ugyanakkor ijeszt – mondta a n . – Helgának hívták, azt mondta, Dortmundból való. – Erre nem alapozhatunk – mondta Ritter. A komornyik visszaérkezett a táskával, és átadta a nyomozónak. Ritter kivett bel le egy üvegcsét, majd a mosdólavórhoz lépett, és beleöntött némi vizet a kancsóból. Aztán beledobta a hajszálat, és az üvegcséb l rácseppentett. – Ez a n valójában sz ke volt – mondta, ahogy a vörös festék leoldódott a hajszálról. – És egészen biztosan nem Helgának hívták. Olyanról meséljen, amit nem változtathatott meg magán! Miért volt ijeszt ? – Nem is tudom, a modora kedves volt, de a szeme… – gondolkodott el a n . – Egészen fekete volt, alig látszott a fehér rész. – Ez már jobb – bólogatott Ritter, majd ahhoz az ágyhoz ment, amelyik nem volt megágyazva. – Ez volt az helye? – Igen – bólintott a cseléd. – Ritter meggyújtott egy petróleumlámpát, és az ágy támlájához tartotta, hogy alaposan megnézze. Aztán letette a lámpát a földre, és a csomagjából el vett egy zacskó fekete port meg egy ecsetet. – Eszébe jut még valami? – kérdezte a n t, miközben akkurátusan beporozta az egész támlát.

– Hát… – gondolkodott a szolgáló – szégyenl s volt. Nem mert el ttem levetk zni. Egyszer véletlenül rányitottam az ajtót, amikor mosakodott. Maga elé vette a ruháját, és szembefordult velem, de a szekrény tükrében megláttam a hátát. Csúnya sebhelyek voltak rajta, mintha megverték volna. – Mit csinál? – kérdezte a komornyik. – Ujjlenyomatot veszek – magyarázta Ritter. – Ez itt rend rpor, és a segítségével egy üveglapra tudom rögzíteni az ujjlenyomatát. – De számtalan ember hozzányúlhatott ehhez az ágyhoz – jegyezte meg a komornyik. – Ezért fogok mindegyik jükt l ujjlenyomatot venni – mondta Ritter. – Köszönöm a segítségét, ezt magammal viszem – akasztotta le a ruhát a szekrényr l. Amikor visszatértek Von Bock nappalijába, a német hírszerz láthatóan jobban volt. Légzése szabályossá vált, és enyhe pír látszott az arcán. – Mit szerzett? – kérdezte a gróf a ruhára pillantva. – Ez az övé volt – mondta Ritter, és magához mérte a ruhát. – Nem az ön stílusa – jegyezte meg a gróf. – Legalább tudjuk a méreteit. Azt nem nagyon változtathatta meg. Talán egy kicsit magasabb, mint én – mondta Ritter –, vékony testalkatú – utalt a ruha szűk szabására. – Akartam, hogy maga is lássa, hogy elképzelhesse a n t. Az is kiderült, hogy valójában sz ke, végtelenül fekete a szeme, és régi sérülések forradásai vannak a hátán. Ha mindenkit l veszek mintát, akkor ujjlenyomatunk is lesz t le, miután kiszűrtem a többiekét. – Tegyék, amit jónak látnak – mondta Von Bock. Arca elgyötört volt, de már sokkal jobb színben volt. – Klaus, készítsen el két szobát a gróf úrnak és a nyomozónak, és lássa el ket mindennel, amit kérnek! – intett a komornyikjának, aki azonnal intézkedni indult. – Remélem, maradnak még egy kicsit, talán viszonozhatom valamelyest, amit értem tettek. – Erre semmi szükség – mondta Eszterházy. – De igen, van – nézett Von Bock most már Ritterre. – Félreismertem magát, és tavaly meg is sértettem. Elnézését kell kérnem! – Ritter bólintott. – Eszterházy grófnak már elmondtam,

amíg maga távol volt, hogy ha be akarnak jutni Ludendorffhoz, ne osztrák tisztként menjenek, csak megvárakoztatná magukat, órákig, napokig, majd hetekig, míg fel nem adják. – Akkor mit tanácsol? – kérdezte Ritter. – Német egyenruhát, fontos információkat, mondjuk, az olasz frontról – mondta Von Bock. – Át kell jutniuk a titkárságon, és azok a tisztek szeretnek f nökösdit játszani, még ha alacsonyabb rangban vannak is, mint maguk. – Ez mindenhol így működik – bólintott a gróf. – Ludendorff nagyon elfoglalt. Hogy mennyire tudják felkelteni az érdekl dését, az csak magukon múlik – mondta Von Bock. – T lem kaphatnak német egyenruhákat. – Rendben – bólintott Eszterházy. – Köszönjük a szállást, ma itt maradunk, de holnap korán reggel továbbállunk. – Már készítik a szobájukat – tért vissza a komornyik. Eszterházy egy fejbólintással köszönte meg. Majd visszafordult Von Bockhoz. – Magának pedig azt javaslom, utazzon el egy id re valahová, ahol nem találják meg. Ha híre megy, hogy életben van, újabb merényletet fognak megkísérelni ön ellen. – Ne aggódjon miattam, jó kezekben leszek – egyenesedett fel Von Bock. – A gazdám védelmét rám bízhatja – vett a kezébe egy sörétes puskát a komornyik, ami a nappali szobában volt kiállítva. – Ide nem jön többet senki se be, se ki! – Tökéletes – mondta Eszterházy. – Akkor ügyeljen arra is, hogy a gazdája megigya az egész fazék orvosságot a nap folyamán – kérte mosolyogva. – Úgy lesz, uram – bólintott a komornyik. – Klaus jobban vigyáz rám, mint egy test rcsapat. Már gyerekkorom óta – jegyezte meg Von Bock, és barátságos pillantást küldött az öreg komornyik felé. – Néha azt hiszem, parancsnoknak képzeli magát, talán még mindig tízévesnek gondol. – Ezt örömmel hallom – szedte össze a holmiját Eszterházy. – Nem zavarjuk tovább, pihennie kell, mint tudja, az alvás a legjobb orvosság – nyújtotta kezét Eszterházy, Von Bock er tlenül megrázta.

– Azért ha elül ez a vihar, adjon életjelet magáról, és nem ártana, ha kiderítené, ki állt a háttérben. – Úgy lesz – bólintott Von Bock. – Arra mérget vehet, hogy ezt nem hagyom annyiban! Vannak a családomhoz hű emberek Berlinben és a német hírszerzésben. Megpróbálok minél többet kideríteni a merényl r l és Kriegburg titkos tervér l. Mostantól figyeltetni fogom minden lépését! ★ Ludendorff f hadiszállásának környéke egy felbolydult méhkaptárra emlékeztetett. Már mérföldekre készenlétben álló csapatok táboroztak a falvakban, minden odavezet utat ellen rz átenged pontok zártak le. A Von Bocktól kapott információk és papírok segítségével azonban Eszterházy és Ritter könnyedén átkelt az úttorlaszokon. – Nem hittem volna, hogy egyszer Von Bock fog segíteni nekünk – jegyezte meg Ritter a felfegyverzett katonákat nézve, amint lassan kinyitották el ttük a palánkokat. Eszterházy rápillantott, és minduntalan mosolyra húzódott a szája. Ritter szemüveget és körszakállat viselt, zubbonya alá ruhából készített magának sörhasat, és az ellen rz tiszteknek vaskos bajor akcentussal felelt, amit el z nap Von Bock kúriájában sajátított el. – De furcsán érzem magam ebben a hacukában – nézett végig magán Ritter. – Vigasztalódjon azzal, hogy legalább magunknál tarthatjuk a szolgálati fegyverünket – mondta a gróf. – A sajátjaiktól nem veszik el. Egyébként meg egész jól áll magának a német egyenruha – ugratta. Von Bock komornyikja valóban tökéletes német tiszteket formált bel lük. Miután megmentették a gazdáját, roppant segít késznek bizonyult. Eszterházyt nem nagyon kellett elmaszkírozni, épp csak némi sminkkel öregebbé varázsolta a vonásait, és szre festette a haját. A katonás habitus és a kívánt akcentus már a vérében volt. Úgy nézett ki, mint önmaga jó húsz évvel kés bbi kiadásban.

Indulásuk el tt Von Bock egy hírszerzési kapcsolatán keresztül megtudta, hogy Kriegburg Königsbergbe távozott, így nem kellett attól tartani, hogy Ludendorffnál találkoznak vele, épp ezért azzal sem számoltak, hogy bárki felismerné ket, hiszen a német hírszerzésen belül csak három ember tudott a létezésükr l, ezek közül az egyik már halott volt, a másik pedig melléjük állt. Ludendorff f hadiszállása Ronge ezredes információinak megfelel en a francia határtól és a francia-német háborús arcvonalaktól kétszázhúsz mérföldre délre volt. Egy elzászi kastélyt foglaltak el, és neveztek ki irányító központnak. A szigorított ellen rzések ellenére óriási volt a sürgés-forgás az ódon kastély k csipkés falai között. Rengeteg futár, lovas és motorkerékpáros hozta-vitte a híreket, szakaszok jelentkeztek szolgálatra, orvosi és élelmezési egységek látták el feladatukat a kastélyba költözött vezérkar és állomány körül. Eszterházy leparkolt a kastélytól távolabb, ahonnan gyorsan ki tudtak hajtani, ha úgy adódik, és visszasétáltak a f épületbe. – Most, ha lehet, ne ámuldozzon nekem – bökte oldalba Rittert a gróf. – Maga katonatiszt, és már rengeteg kastélyt és villát látott életében. Biztosíthatom, ez sem lesz más, hatalmas terek, márványlépcs k, díszes stukkók, méretes olajfestmények… – Ja, pont, mint otthon – vágott vissza Ritter. – Ne nézzen már kisgyereknek! – Rendben – sóhajtotta a gróf. Beléptek a f bejáraton, és egy hatalmas aulában találták magukat, ahol hat asztal volt felállítva, amik mögött törzstisztek dolgoztak. Nyilvánvalóan az volt a feladatuk, hogy ellen rizzék az érkez k személyazonosságát, és a céljuk megtudakolása után a felel s tiszthez irányítsák ket. Eszterházy határozott léptekkel a hozzá legközelebb lév német gyalogos f hadnagyhoz lépett, és megköszörülte a torkát. – Ludendorff tábornokhoz jöttünk – mondta, és odacsúsztatott egy levelet, amit még Von Bock fogalmazott meg. A f hadnagy fölpillantott, és Eszterházy német ezredesi rendfokozata láttán felpattant és tisztelgett. – Az olasz frontról hoztunk híreket, már vár bennünket – folytatta kissé lekezel hangon Eszterházy.

– Elkérhetem az okmányaikat, uram? – kérdezte a f hadnagy. – Természetesen – adta át Eszterházy a Von Bocktól kapott papírokat. – Rennerbach ezredes, a társam Mernich rnagy – mutatott Ritterre, aki minduntalan a hatméteres márványoszlopokat bámulta. – A konkrét hírszerzési jelentéseket csak személyesen a tábornoknak adhatjuk át – veregette meg a kezében tartott b rtáskáját Eszterházy. – Értettem – mondta a f hadnagy, és magához intett a háta mögött álló altisztek közül egyet. – Haladéktalanul vigyék ezt a papírt Ludendorff tábornok titkárságára! Addig, uraim – fordult újra feléjük, visszaadva az iratokat –, megkérem önöket, várakozzanak abban a teremben – mutatott az aula végén lév ajtó felé. – Nyilván hosszú utat tettek meg, ha valamilyen frissít re van szükségük, az ott lév tisztiszolgák a rendelkezésükre állnak. – Köszönjük – bólintott Eszterházy, majd Ritterrel együtt a mutatott irányba ment. Az ajtónálló tizedes fegyelmezetten kinyitotta el ttük az ajtót, és döbbenten vették észre, mekkora terembe léptek. A falak mellett székek és asztalok, a terem közepén pedig fehér abrosszal leterített hosszú asztalokon frissít k, hideg húsok és pogácsák álltak halmokban. – Ejha – mondta Ritter. – Ezek tényleg megbecsülik a katonáikat… – A tiszteket – javította ki Eszterházy. – A fronton lév katonáknak jóval szegényesebb az ellátmányuk. – Nyilvánvaló – dörmögte Ritter, majd a teáskanna felé nyúlt, aztán meggondolta magát, és inkább a vizeskancsót választotta. – A teát inkább hanyagolom – borzongott meg. Kitöltötte a vizet, és egy pillanatra felemelte, hogy megnézze, teljesen átlátszó-e, aztán elvett egy szendvicset, és leült az ablak mellé. – Nem kell mindenhol méregt l tartania – ült le vele szemben a gróf. – Mondja az örök gyanakvó – jegyezte meg Ritter. – Mit gondol, mikor fognak beengedni minket a tábornokhoz? Lehet, hogy órákig, napokig váratnak, ahogy Von Bock mondta? – Szerintem Ludendorff pontosan tudni szeretné, mi van az olasz fronton. Az a levél, amit Von Bock megfogalmazott,

kell képpen ködös ahhoz, hogy felkeltse a tábornok érdekl dését a konkrétumok iránt. Alig ültek ott pár perce, már nyílt is az ajtó, és a f hadnagy lépett be. – Kérem, uraim, jöjjenek velem, Ludendorff tábornok azonnal fogadja önöket. Ritter mosolyogva felállt, majd ahogy észrevette Eszterházy kifejezéstelen arcát, is elkomorodott. – Vezessen hozzá – legyintett zavarában. – Kérem, kövessenek – fordult meg el ttük a f hadnagy, és lendületes léptekkel kivezette ket a folyosóra, fel a hosszú, márványoszlopos lépcs n az els emeletre. Kiváló műremekek vették körbe a termet. Rittert megbabonázták a csodálatos festmények, ámulva nézett körbe. Eszterházy elkapta a könyökét, és szinte tolta el re, hogy ne maradjon le. – Mondtam, hogy ne keltsen feltűnést! – suttogta a gróf. – Ezek csodálatos festmények, nem is tudtam, hogy a tiszteknek ilyen kifinomult ízlésük van! – Nincs. Azoknak volt, akikt l lefoglalták a házat. Hallgasson már! – formálta szinte némán a szavakat a gróf. A f hadnagy pár lépéssel ment el ttük, majd megtorpant egy zárt ajtó el tt, és bekopogott. – Én innen nem mehetek tovább, Ludendorff tábornok szárnysegédje vezeti tovább önöket – tisztelgett, majd magukra hagyta ket. Eszterházy benyitott a szobába. A titkársági helyiség még megdöbbent bb volt, mint a lenti terem. Legalább másfélszer nagyobb volt, egykor nyilván díszesen berendezve, de most a szép bútorokat a falak mellé tolták, mint egy váróteremben. Az egyetlen asztal a helyiség háromnegyedénél állt, ahol a szárnysegéd tartózkodott. Jöttükre felállt, és intett, megvárta, amíg odaérnek, aztán Eszterházyhoz lépett. – Öt percet kérek, uraim, a tábornok mindjárt fogadja önöket. Kérem, addig adják ide a hírszerzési jelentéseket. – Sajnos ezt nem tehetjük – mondta Eszterházy. – Olyan bels információkat hoztunk, amelyek csak a tábornokra tartoznak.

– Én a tábornok szárnysegédje vagyok, az a dolgom, hogy átvegyem a neki szánt papírokat – er sködött a szárnysegéd. – Nekem mindent látnom kell, miel tt a tábornok asztalára kerül. – Én pedig a német hadsereg felderít részlegének ezredese vagyok, és min sített titkos dossziékat hoztam a tábornoknak az olasz frontról – felelte ellentmondást nem tör en Eszterházy. – Nekem az a dolgom, hogy ezeket a papírokat kizárólag a tábornok kezébe adjam át. – Nyugodt lehet afel l, ha nekem átadja, az éppolyan, mintha neki adná át. – Ne akarja, hogy ismételjem magam, fiam – válaszolta Eszterházy. – Menjen, és szóljon a tábornoknak! Hacsak nem akarja a papírokat er szakkal elvenni… Az rnagy elsápadt Eszterházy fellépésén, láthatóan nem volt hozzászokva, hogy kioktassák. – Sajnálom, hogy így döntött, uram – szólalt meg végül. – Ezt mindenképpen jelentenem kell. – Tegye azt! – nézett vele farkasszemet a gróf. – Maga végzi a maga munkáját, én pedig az enyémet. – Akkor kérem, üljenek le – mondta zavarában a tiszt. – Nem, köszönjük, inkább állunk. Messzir l jöttünk, jólesik egy kicsit kinyújtózni. Ültünk eleget az automobilban. És mivel az ügy, amir l beszélni akarunk a tábornokkal, elég sürg s, azonnal indulnunk kell vissza a frontra. Úgyhogy, ha tényleg öt percr l van szó, azt inkább állva kivárjuk – mondta, majd a tábornok ajtaja felé fordult, demonstrálva, hogy csak arra vár, hogy kinyissák. A szárnysegédnek nem tetszett a hang, és kínosan érezte magát. Ludendoff tábornok ajtajához ment, kopogott, belépett, és gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. – Szóval ilyen egy született arisztokrata katonai vezet – mondta Ritter. – A véremben van, ezt akarta mondani? – vágott vissza Eszterházy. – Még most is remeg a lábam – jegyezte meg Ritter gúnyosan. – A bürokrácia id ev in vész el a legtöbb parancs és döntés. Elég sok ilyen bolonddal találkoztam, akik azt hiszik, azért, mert a

parancsnok mellett dolgoznak, már k is hatalmat kaptak. Jegyezze meg, soha nem a vezet khöz nehéz bejutni, hanem a kinevezett embereiken átverg dni. Ez a bürokrácia egyik szabálya. Végszóra kinyílt az ajtó, és a szárnysegéd intett, hogy beléphetnek. – A tábornok úr várja önöket – mondta kifejezéstelen arccal. Eszterházy szóra sem méltatta, csak belépett mellette, Ritterrel a háta mögött. A szárnysegéd behúzta mögöttük az ajtót. A teremben egyedül találták a tábornokot. Ludendorff az asztalánál ülve jegyzetelt valamit. – Jöjjenek! Még egy perc, néhány parancsot még alá kell írnom, aztán minden figyelmem az önöké. Eszterházy és Ritter megállt a tábornok el tt. Ritter már indulni akart, hogy valamilyet biztosítási pontot foglaljon el, de a gróf egy csuklómozdulattal megállította. El ször körbe akart nézni a teremben, arra volt kíváncsi, van-e másik ajtó, esetleg egy paraván, ami mögött katonák is lehetnek. Nem látott semmi ilyet, és a nagy függönyök sem lógtak teljesen a földig, biztosan látta volna, ha áll mögöttük valaki. A szobából még egy ajtó vezetett valahová, ezért mindenképp vállalni kellett a kockázatott, hogy valaki beléphet a terembe. – Most már mehet – intett Ritternek, aki azonnal a másik ajtó felé indult. Ludendorff a léptek hallatán felpillantott. Megbotránkozva nézett Ritterre. – Mit csinál, rnagy? Talán valami dolga támadt? – kérdezte olyan megvet hangsúllyal, hogy Eszterházy attól tartott, Ritter menten lelövi. Régóta tudta, hogy társának gondjai vannak a fels bbrendűséggel, de remélte, ezúttal nem cselekszik elhamarkodottan. – Nem tud fegyelmezetten várakozni? Elfáradt, vagy untatom esetleg? – folytatta a tábornok. Rittert láthatóan nem érdekelték a szavak, kinyitotta az ajtót, és kinézett. – Ez egy másik kijárat – mondta a grófnak. – Lépcs házba vezet. – Torlaszolja el! – utasította a gróf. Mire Ritter egy széket húzott oda, és kitámasztotta a kilincset. Ludendorff arca elvörösödött.

– Mit képzelnek maguk? – csattant fel. – Halkabban! – szólt rá Eszterházy, és a zsebéb l egy furcsa, henger alakú tárgyat vett el , amit rápattintott a német tiszti pisztoly csövére. Ludendorff megszólalni sem tudott. – Ez egy hangtompító. Igen, jól látja, nem a maguk fejlesztése, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiáé. Az a lényege, hogy nagyon halkan durran. Senki nem hallja meg, ha lelövöm magát, de egyel re nem akarom megölni – mondta Eszterházy, de a pisztolyt Ludendorff homlokának szegezte. – Azonban ha kiabálni kezd, vagy más módon riadóztatja az embereit, akkor kénytelen leszek használni. – Mit akarnak? – kérdezte Ludendorff. – Beszélgetni – válaszolta Eszterházy. – De még miel tt belecsapnánk, hoztam önnek egy üzenetet – vette ki másik kezével zubbonya oldalzsebéb l Ostrymiecz altábornagy levelét. A tábornok nem nyitotta ki azonnal a borítékot, csak nézte a kézírást. – Szóval az Osztrák-Magyar Monarchiáé… – id zött a gróf korábbi szavain Ludendorff, majd ráemelte a tekintetét. – Magát jóval fiatalabbnak gondoltam, mint ahogy kinéz – szólalt meg. – Mert hiszen elmaszkírozta magát… – mosolygott. – Az Evidenzbüro legjobb hírszerz je és bérgyilkosa áll velem szemben. A híre megel zi magát, Eszterházy gróf! – nézett rá Ludendorff keményen. A gróf bólintott. – És ha nem tévedek, azért jöttek el hozzám, hogy alkut ajánljanak – rázogatta meg a levelet. – Nyilván az alku háttere van benne. – Olvassa el a levelet – bökött a pisztollyal a borítékra a gróf. – Rendben, de jobb, ha tudja, ha bármi bajom történik, önök nem jutnak ki innen élve, de azt hiszem, ezt felesleges is említenem. – Jól hiszi – mondta Eszterházy. – Miattunk ne aggódjon, mindenre gondoltunk. Ludendorff kinyitotta a borítékot, és gyorsan elolvasta a levelet. Arca kifejezéstelen maradt mindvégig, még akkor is, amikor letette. – Pont, ahogy gondoltam. Ostrymiecz altábornagy nem igazán hagy más lehet séget, mint hogy végrehajtsam, amit kérnek. – Ahogy maguk sem hagytak számunkra más lehet séget. Az, ahogy a hadsereg bérgyilkosai fogadtak bennünket, egyáltalán nem volt korrekt szövetségesi eljárás.

– Korrektségr l beszél a háború közepén? – nevetett fel Ludendorff. – Azt hittem, hogy maga két lábbal áll a földön. – Ha kiderül, maga mit tett ellenünk, nemcsak a rendfokozatát veszíti el, de a feletteseim tesznek róla, hogy fel is lógassák hazaárulásért – fenyeget zött nyugodt hangon Eszterházy. Ludendorff arcán most el ször látszódott némi érzelem. – Aki a szövetségesét árulja el, a hazáját árulja el. Ha valami bántódásunk esik, Ostrymiecz tesz róla, hogy az összes újság megtudja, ki állt Lenin hatalomra jutásának hátterében! Ludendorff lassan felállt. – Elteheti a pisztolyt, rnagy – mondta nyugodt hangon. – Nem fogom magukat bántani, és az egységemet is leállítom. – Véletlen balesetnek kellett volna látszania, ugye? – kérdezte Eszterházy. – Pontosan – nézett vele farkasszemet Ludendorff. – És ne legyen hipokrita, maguk is így csinálták volna. – Erre azért ne vegyen mérget! – Azért, mert a Monarchia hírszerzése jobb lelkületű, mint mi? – nevetett. – Inkább csak gyengébb. – Maga életekr l beszél! – szólt közbe Ritter. – A saját emberei életér l. Úgy dobálózik velük, mintha csak sakkfigurák lennének, pedig k juttatták magát abba a székbe, ahol most ül! – Magának itt nincs szava, fiam – fordult felé megvetéssel Ludendorff. – Ez a nagy emberek játéka, és tudomásul kell venni, hogy mi mondjuk meg, hogy a világ merre menjen tovább. Ebben a játékban pedig szükségünk van sakkfigurákra. – Ne nevezzen a fiának! – emelte fel Ritter is a hangtompítós pisztolyát. – Nekem nincsenek hierarchiabeli aggályaim azzal kapcsolatban, hogy lel jem – szegezte egyenesen Ludendorff mellkasának a fegyvert. A tábornok elsápadt. – Eszterházy, szóljon az emberének, és küldje ki a teremb l! – Szólhatok neki, de mit sem érne – vonta meg a vállát a gróf. – Nekem éppúgy nincs felette hatalmam, mint magának. Az úr nem a beosztottam, hanem a társam. Mellesleg még igaza is van – nézett mélyen Ludendorff szemébe. – Elhoztuk önnek a figyelmeztetést, bejutottunk a f hadiszállására, és ne gondolja, hogy ezt nem

tudnánk megtenni újra. Szerintem önnek nem érdeke, hogy kiderüljön a franciák és angolok el tt, mi készül a nyugati fronton, és az sem, hogy mindenki megtudja, hogyan árulták el a saját szövetségesüket. Ha ez a Monarchia vezérkara és az uralkodó el tt napvilágot lát, lehetséges, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kilép a háborúból… s t maguk ellen fordul. – Erre kevés esélyt adok – mondta ismét könnyedebb hangnemben Ludendorff. – Szemben önökkel, a Monarchia tábornoki kara ugyanúgy gondolkodik, mint én. Hadd oszlassam el a kételyeiket, k is sakkfiguráknak tekintik a katonáikat. Ne gondolja, hogy velük nincs meg a külön paktum. – Azt akarja mondani, hogy k is tudtak a likvidálásunkról? – szisszent fel Ritter. – Nos, ezt nem mondtam, de érdekeltek abban, hogy a keleti fronton béke legyen, és hogy az orosz jóvátételb l üzletileg részesüljenek. Mellesleg, gróf úr, ez talán önt is érdekelné… – Maga elképeszt – horkant fel Eszterházy. – Rossz embernél próbálkozik, nem tudnék a tükörbe nézni, ha a háborúból szerezném a vagyonomat. – Nahát, ez érdekes – mondta a tábornok. – Nem azért kapja a zsoldját, hogy harcoljon? Ritter dühös lépést tett Ludendorff felé a pisztollyal, de a gróf megállásra intette. – Hagyja, csak provokál – mondta Ritternek, továbbra is a tábornokot figyelve. – Nem is engem, hanem magát. De nem fogjuk elveszíteni a fejünket holmi semmitmondó sértés miatt. Aki nem ér fel velünk, nem tud megsérteni, aki felér, az nem fog. Amiért jöttünk, elvégeztük. Tábornok úr – fordult Ludendorffhoz –, a Monarchia hírszerzése biztonságba helyezte az iratokat Lenin beszervezésér l. Ostrymiecz altábornagy volt olyan jó, és kiegészítette néhány írásos dokumentummal arról is, hogy miket hibázott maga az egyik közös hadgyakorlatukon, és hogyan tolta át a felel sséget az egyik törzstisztjére, aki a hadbírósági ítélet után öngyilkos lett. Ismerve a hadsereg álláspontját, ez a karrierjének a végét jelentheti. Ha velem vagy a társammal bármi történik, ezek az

iratok eljutnak az újságokhoz, és napokon belül tele lesznek a maguk forradalmával Szentpéterváron. – Csak blöfföl – nézett rá szúrósan Ludendorff. – Senki sem dobna sutba egy ilyen nagyszabású titkos akciót a célegyenesben. A Monarchia érdeke Lenin helyén maradása és a béke megkötése, nem fogják két ember miatt leleplezni az egészet. – Maga azt mondta, a nagy emberek irányítják a világot, és hogy a vezérkarnak kellene kormányoznia – idézte a tábornokot Eszterházy. – Hát Ostrymiecz altábornagy most úgy döntött, hogy mi életben maradunk, bármi áron. Csak mert megteheti! – Az a bolond, szenilis vénember – rázta a fejét dühösen Ludendorff. – Jól van, megteszem, amit kér, nincs más lehet ségem. De ne higgye, hogy ezzel végeztünk! – emelte fel a mutatóujját Eszterházy felé. – El bb vagy utóbb újra találkozunk, és akkor maga lesz szorult helyzetben, err l kezeskedem! – Azt még meg is kell érni, tábornok úr! – tette el a fegyverét a gróf. – Mindkett nknek! – Távozhatnak! – fordított hátat nekik Ludendorff, majd az asztalához lépett, és megrázott egy cseng t. A szárnysegédje máris belépett az ajtón. – Kísérje le ket! – parancsolta nyersen. – Tábornok úr, ne feledje a fenyegetést! – szólt még hátra Eszterházy. – Az olaszok bekeríthetnek minket! A szárnysegéd ijedt szemmel bámult, de Ludendorff meg se moccant. Eszterházyék kényelmesen lesétáltak a márványlépcs n, már nem volt miért sietniük. Az udvarra érve Eszterházy elégedetten konstatálta, hogy a f hadnagy id közben feltöltette a tankjukat üzemanyaggal. – Ez idáig tökéletes napnak ígérkezik – szállt be jókedvűen az autóba. – Akkor miért érzem úgy, mintha mindenhonnan ellenséges tekintetek követnének? – nézett fel az épületre Ritter, miel tt is beült. – Mert így is van – mondta Eszterházy, és beindította a motort. – Megint szereztünk magunknak egy ellenséget. – Ehhez valahogy különleges érzéke van, gróf úr – huppant be mellé Ritter.

– Biztosan a nemesi génjeimben van – vont vállat a gróf, majd egy határozott gázfröccsel kihajtott az udvarról. ★ A galíciai város útjai minden irányban rend rökkel és katonákkal voltak tele, minden járókel t megállítottak és igazoltattak. Míg az utakon nagy volt a sürgés-forgás, a várostól távolabb, a földeken valamivel nyugodtabb volt a helyzet. Az egykor jobb napokat is látott présház ablakait deszkák fedték. Kívülr l senki sem láthatta, hogy a padlástéren szűk körű megbeszélésre gyűltek össze hárman. Az orosz hírszerzés foglalta le több hónappal korábban ezt a helyet, és Artamonov emberei másfél hete alakították át maguknak biztonságos bázissá a raktárépületet. Az Ostrymieczkastély ellen indított sikertelen támadás után is ide húzódtak vissza. Akkor kilenc embert vesztettek, és noha a bázisuk továbbra is rejtve maradt, az elmúlt id szakban minden egyes kiküldött felderít jüket elkapták az ellen rz pontokon. Az utolsó, postagalambbal küldött kódolt üzenetük szerint már csak hárman maradtak, ekkor döntötte el a volt cári ezredes, hogy a helyszínre utazik. Artamonov most gondterhelten sétált fel-alá a padlástér poros padlóján. Jobb kezében egy övbe rejthet vékony dobót rt pörgetett. Ujjai hihetetlen gyorsasággal forgatták a kést. – Hogy történhetett ez? – kérdezte dühösen. A ház tet ablakán át bevilágított a napfény. Artamonov vonásai így különösen félelmetes megvilágítást kaptak. Két embere, az egykori cár mestergyilkosai a padlástér sötétjéb l szinte hipnotizáltan figyelték a penge leveg ben rajzolt íveit. – Mit nem veszünk észre? – Mindenhol ott vannak – szólalt meg az egyikük. – Olyan szoros hálót sz ttek körénk, hogy képtelenség átjutni rajta. A környéket még repül r l is pásztázzák naponta, különböz id pontokban. Húsz mérföldes körzetben több ellen rz -átenged pontba is beleakad az ember… – Ez máskor nem volt akadály! – morgott bosszúsan Artamonov. – Magyarázza el nekem valaki, hogy-hogy pont ti nem tudtok átverni

egy egyszerű katonai ellen rzést? Én miért tudtam átverg dni rajtuk, hogy idejöjjek hozzátok? – Egyel re fogalmam sincs – rázta meg a fejét a beszámoltatott. – Ha Oleg visszatér, talán többet megtudhatunk. – Ha visszatér! – csattant fel Artamonov, és dühében a szemközti gerendába vágta a t rt. A padlás csendjében félelmetes volt a becsapódott penge elhalkuló rezgése. – Miért a legjobbakat kell kiküldeni az ellenség közé, ha ilyen a helyzet? Kire számítsak, ha ti is odavesztek? – emelte fel az ujját Artamonov. – Már csak mi maradtunk – szólalt meg a másik férfi szemlesütve. – Mindenkit elfogtak. És úgy gondoltuk, Oleg a legjobb besurranó közülünk. Abban állapodtunk meg, hogy nem kockáztatunk. Egy-két ellen rz pontot kell csak elkerülnie, és a városi rend r rsre fog betörni. Talán arra nem számítanak, hogy befelé megyünk. – És milyen információra számít a rend rségen? – ráncolta a homlokát Artamonov. – Gondolja, hogy aktát vezetnek Eszterházyékról? – Nem, Artamonov elvtárs… – Engem te ne elvtársozz! – hördült fel Artamonov. – A kezem alatt tanultatok! A cár legjobb bérgyilkosai voltatok! Az elit gárda! És most szégyenszemre kifog rajtatok egy… egy… egy… – Hegyivadász-zászlóalj. A 43-dik. ket rendelte ki Ostrymiecz altábornagy. – Egy zászlóalj? – kérdezett vissza felháborodottan Artamonov. – Tejfelesszájú hadnagyocskákkal és tizedesekkel? Ilyeneket ettetek reggelire a kiképzésen! – Nem tudom, mi történt, olyan, mintha céltábla lenne a hátunkon – válaszolta az embere. Miel tt Artamonov még jobban felhúzhatta volna magát, furcsa reccsenéseket hallottak a tet r l, mintha valaki járkált volna felettük. Behúzódtak a sötétbe, csöndben maradtak, és füleltek. Egyszer csak kinyílt a padlástér els ablaka, és beereszkedett rajta Oleg. – Te meg miért a tet n át jössz? – kérdezték megnyugodva társai.

– Láttam egy ismeretlen autót az udvarban. Azt hittem, a katonák azok. – Artamonov ezredes meglátogatott minket – fordították a f nök felé. – Sikerrel jártál, Oleg? – kérdezte Artamonov, miután kezet fogott emberével. Elégedetten látta, hogy van, aki még nem felejtette el a tanultakat. – Igen, elhoztam egy parancsot, de nem fog tetszeni, amit találtam. Most már mindenki a padlás közepére gyűlt össze, hogy a tet ablakon beáradó fényben megnézzék a papírokat. – Mi ez? Személyleírás? – kérdezgették. – Rólunk? De hát nem is láthattak minket a sötétben! – Nem minket láttak – magyarázta Oleg. – Azokat, akiket hátrahagytunk. Nézzétek meg a parancsot. Minden be- és kilép t l el kell kérni az igazolványát, és kizárólag a fénykép szegecseit kell ellen rizniük. Mindenki, akinek a szegecsek újak, és az igazolványa öt évnél régebben került kiállításra, rizetbe veend ! – Ez meg milyen baromság? – Nem az, olvasom tovább – mondta Oleg. – Ki kell üríttetni mindenkinek a zsebeit. Akiknél egymás utáni sorszámozott öt- és tízmárkás pénz van, rizetbe veend k. Minden férfiember nadrágszíját át kell vizsgálni rejtett zsebek után, és alaposan át kell nézni a varratokat. Amennyiben egyszerre található új és régi fonál, valamint rejtett zseb, a személy rizetbe veend , és azonnal fogdába szállítandó… – Ki az az eszement, aki ilyen elfogatóparancsot ad ki? – Nyilván Ostrymiecz altábornagy adta ki a parancsot – mondta Oleg. – De ez csakis az álnok kis nyomozó műve lehetett. – Tulajdonképpen zseniális – dünnyögte Artamonov elégedetlenül ingatva fejét. – Régen nem fordulhatott ilyen el ! – korholta magát. „Az öcsém figyelt volna erre” hunyta be a szemét, és egy pillanatra megremegett a szája szeglete. Hihetetlenül nehéz volt egyedül eljátszani azt az Artamonovot, akit mindenki legendaként ismert, azt, akit k alkottak az ikertestvérével. A nyers er és az emberfeletti logika tökéletes egységét. volt az er , a

rettenthetetlen gyilkos, a testvére pedig az ész, a furfangos kém. Ketten együtt legy zhetetlenek voltak. Egy megfejthetetlen és f leg rettegett alakot teremtettek, és soha senki nem tudta, hogy ketten vannak. Most, hogy Eszterházyék megölték az öccsét, fogalma sem volt, hogyan játssza el mindezt egyedül. – Figyelmetlenek voltatok – szögezte le. – Kapkodva készültetek fel, és nem vettétek számításba a részleteket. Ilyenr l soha többet nem akarok hallani, világos? – hordta le a jelenlév ket. – Nem tudom, ki osztotta ki a felszerelést és a pénzt, de lesz egy-két szavam hozzá! A tagbaszakadt, er s férfiak néma csendben figyelték a vezért. Senki sem mert megszólalni. – Van még más is? – fordult oda Artamonov Oleghez. – Vannak képek is – folytatta Oleg. Artamonov kezdett újra feldühödni. – Azt akarod mondani, hogy megláttak titeket? – Nem, a képek nem rólunk készültek – mondta Oleg a fejét rázva. – Furcsa, el ször azt hittem, nem értem jól a parancsot, de ezeket az embereket keresik még, és úgy körözik ket, mintha a csapatunkhoz tartoznának – hajtogatta szét a zsebébe gyűrt másolatokat. Artamonov alaposan megvizsgálta mindegyik portrét. – Felismertek valakit? – kérdezte. – Talán csak félrement a nyomozás, és összekeverték a rend rök – találgatott egyikük. – Miért kevernék össze ket velünk? – gondolkodott hangosan Artamonov. – Itt az áll, hogy az egész országban keresik ket, nem csak itt. Valamit nem veszünk észre! – Én ezt ismerem – húzta ki a képet az egyik embere, amely egy bibircsókos arcú férfit ábrázolt. – Bels berkekben Hurkosnak hívják. Bérgyilkos is, de nem nálunk. – Biztos vagy benne? – Teljesen – bólintott. – Akár fénykép is lehetne, nagyon jól lerajzolták az arcát. – Egy orosz bérgyilkos, akir l nem tudok? – ráncolta a homlokát Artamonov.

– Nem, uram, nem orosz – mondta a nagydarab. – Német rohamosztagos volt, de kegyetlenkedésért elítélték és leszerelték. Egy észak-németországi munkán futottam össze vele egy kocsmában. Akikkel baja volt, azt megfojtotta egy hurokkal. Akkor, amikor én láttam, a német hadseregnek dolgozott. – A német hadseregnek? – kapta fel a fejét Artamonov. – Biztos, hogy nem az osztrákoknak? – Egészen biztos – bólintott az embere. Artamonov eltűn dött, és újra fel-alá kezdett járkálni. Teljesen elfelejtette, hol van, tudomást sem vett az embereir l. A német hadsereg rohamosztagosa rátámad Eszterházyékra? Nem is egy, legalább három – nézett a kezében lév képekre. – Egy német fejvadászosztag? – érthetetlen volt számára, hogyan tudják az osztrákok ilyesmire mozgósítani a német hadsereget. – Ez teljességgel kizárt – rázta meg a fejét. – k a német hadsereg megbízásából dolgoznak – szögezte le magában. – De miért akarnák a németek Eszterházyt? És ha az a cél, hogy ne tudódjon ki, ki pénzelte Lenint, akkor a Monarchia miért védelmezi ket? – próbálta feloldani az ellentétes információkat. – El ször ki akarják ket végeztetni, aztán pedig hajtóvadászatot indítanak az embereim ellen? Talán csapdába csaltak! – nézett körül a sötét pajtában. – Engem akarnak – emelte fel újra a képeket. – De akkor miért keresik a sajátjaikat is? Itt valami nagyon nem stimmel – ingatta a fejét. – Lenin egyfolytában a németekkel tárgyal. A Monarchia sehol sincsen… – jutott eszébe még egy fontos momentum. – Hiszen velük köti az el nytelen békét – kezdett egyre jobban kibontakozni a magyarázat. – Azért megy bele az országát ellehetetlenít feltételekbe, mert nekik dolgozik! – nyert értelmet egyszerre minden. – Dehogy akarja a Monarchia megöletni a sajátjait! A németek vadásznak Eszterházyékra, Lenin a németekkel üzletel! k fizették a hatalomra jutását, az osztrákok csak rájöttek, és most ezért akarja mindenki megöletni ket! – értette meg az egyetlen lehetséges választ. Egyszerre érezte magát lesújtva és felemel n. Felemel n, mert átlátott Lenin játékán, lesújtva, mert maga is a manipulációjának áldozata lett. Kés n jött rá a lényegre: Lenin

német kém! – Az a hazug kis senkiházi! – fortyogott magában. – A cár trónjára fájt a foga, és ezért békét ajánlott a németeknek. Eszterházyék veszélyeztetik a feddhetetlenségét, és velem végezteti a piszkos munkát! – vonta össze a szemöldökét. – És ha kész vagyok, én is feleslegessé válok. Hát ez nem fog összejönni! Ha úgy, hát én is úgy! – szorította ökölbe a kezét. – Megvezetett a testvérem halálával, kihasználta a gyászomat, de majd meglátja, hogy én is tudok olyan agyafúrt lenni, mint a testvérem! – fogadkozott magában. – Meg kell er sítenem a helyemet a bolsevikok mellett – bólogatott új tervet latolgatva. – Kell valaki, aki majdnem olyan befolyásos, mint Lenin. Akin nem léphet át, aki sértetlenséget biztosít számomra! Aki legy zheti Lenint! – döntötte el a megbuktatását. – Talán Trockij lenne az? – gondolkodott máris a megvalósításon. – túlságosan elitista. Ráadásul nem fogja elfelejteni nekem és az embereimnek, hogy mi vadásztuk le az elmúlt tíz évben a párttársait. S t ha elmondom, hogyan került Lenin hatalomra, a saját hiúsága miatt nem fogja elhinni. nem engedheti meg magának, hogy Lenin átvágja. Kiállt Lenin mellett. Ergo, ha most elhinné, hogy Lenin áruló, csak a saját butaságát bizonyítaná be. Rá biztosan nem számíthatok. Valaki más kéne, aki elég értelmes, hogy felfogja a kínálkozó lehet séget, és elég gátlástalan, hogy meg is ragadja… – Mit teszünk? – kérdezte egyik embere. Artamonov felkapta a fejét. A padlástéren mindenki rá figyelt, észre sem vette, hogy eltelt az id . Már legalább húsz perce járkálhatott gondolkodva. – Itt és most semmit sem tehetünk – jelentette ki megköszörülve a torkát. – Más alapokra kell helyeznünk az egész küldetésünket… Visszatérünk Oroszországba, és egy egészen más stratégiát alkotunk. – Feladjuk? – kérdezte Oleg. – Mi soha nem adjuk fel! – dörrent rá Artamonov. – El kell kapni Eszterházyékat, ez nem kérdés! Csakhogy nem most. Pakoljatok össze! Égessétek el az igazolványaitokat és a pénzeteket! Kivételesen használjátok a saját okmányaitokat. – És az öv?

– Tűzbe vele! A fegyverekkel is! – mondta határozottan Artamonov. – Mindent, ami egységes volt, meg kell semmisíteni. Csak egy kés lehet nálatok! És lássuk be, az b ven elég nektek! – nézett bátorítóan embereire. – Szétválunk, és a vészterveknek megfelel en tíz nap múlva találkozunk Szentpéterváron. Menjetek haza, ne jelentkezzetek senkinél, ne menjetek a bolsevikokhoz, majd én jelentek nekik személyesen. Ha tíz nap múlva nem hallotok fel lem, az azt jelenti, hogy Lenin elfogott. Ebben az esetben vadásszatok le annyi bolsevik vezet t, amennyit csak tudok, aztán tűnjetek el! Ne kérdezzétek, hogy miért, csak tegyétek, amit mondtam! Én indulok els ként. – A három mestergyilkos bólintott. Artamonov elégedetten látta az elszántságot és a feltétlen hűséget szemükben. – Szentpéterváron találkozunk! ★ A rideg, szürke tárgyalóban tizenketten ültek az ovális asztal körül. A hangulat komor volt, a résztvev k feszültek. A megbeszélést idáig Dzerzsinszkij vezette, de az egyenrangú feleknek titulált népbiztosok semmiben sem tudtak dűl re jutni. Lenin épp csak pár perce érkezett, és a tárgyaló sötét hátsó részét kihasználva megállt az ajtónyílásban, és figyelt. Emberei annyira egymással voltak elfoglalva, hogy észre sem vették, amikor benyitott. Dzerzsinszkij dühösen felpattant, és a kezében lév paksamétát teátrálisan az asztal közepére dobta. – Trockij elvtárs nem járt sikerrel – folytatta korábban kezdett szidalmazó monológját. Lenin nem tudta eldönteni, hogy a lengyel biztonsági f nöke a többiek el tt akarja lejáratni helyettesét, vagy valóban ennyire feldúlták az események. – Ennyi id n keresztül képtelen volt megegyezni a németekkel. És közben mi történt? – mutatott haragosan az aktákra. – A német hader megindult ellenünk! Lenin elvtárs békét akart, és a maga tehetetlensége miatt újabb háborúba sodródunk! – emelte fel a hangját. – Ha egy kicsit is értene hozzá, láthatná, hogy a Vörös Hadsereg és fronton lév alakulataink harcképtelenek. És ha ez nem lenne elég ok, közlöm,

hogy nincs elég élelem! Nyilván ön is olvasta a jelentést, hiszen Lenin elvtárs utasítására felmértük a helyzetet. Csak Szentpéterváron három hét alatt elfogy minden élelmiszer, a többi városról nem is beszélek! Hogy akarja ebb l a hadsereget és a hátországot ellátni?! Gondolkodott volna el bb, már hónapokkal ezel tt aláírhattuk volna a békeszerz dést, és akkor meglenne az utánpótlás! De, gondolom, az is elkerülte a figyelmét, hogy Ukrajnában a nemzeti er k fegyvert fogtak, és a németekkel együtt azon vannak, hogy kikiáltsák az Ukrán Köztársaságot. Tudja, mit jelent ez? – állt meg Trockij el tt. – Azt, hogy Oroszország gyomrában a német-magyar szövetség mellett egy lengyel-ukrán szövetséggel is számolnunk kell! – Akkor maga örülhet, hiszen maga is lengyel – vágott vissza gúnyos dühvel Trockij. – Kikérem magamnak ezt a gyanúsítgató hangnemet! – sziszegte vissza Dzerzsinszkij. – Többet vártam önt l, Trockij elvtárs! Maga cserbenhagyta Lenin elvtársat, és cserbenhagyta a hazáját is. Trockij most már nem bírta tovább, dühösen az asztalra csapott, és felállt. – Pontosan azt tettem, amire Lenin elvtárs utasított. Talán egyeztessen vele, miel tt nyilvánosan a torkomnak esik! Lenin elvtárs id húzást kért t lem, kizárólag ezért nincs aláírva a békeszerz dés! – Lenin elvtárs nem adhatott ilyen utasítást – szólt közbe a népbiztosok közül egy dörmög hangú férfi. – Egyszerűen azért, mert ez nem logikus lépés, hiszen így egy sokkal el nytelenebb helyzetbe sodor bennünket. – Ugyan, mit tud maga a nemzetközi politikáról, Sztálin elvtárs? – perdült Trockij a hang irányába. – Magának az a dolga, hogy a hadifoglyokat instruálja. Lenin elvtárs nem véletlenül választott egy tanulatlan rablót erre a feladatra. Kellett valaki olyan, aki szót ért velük, aki közéjük való. Nem is értem, miért juthatott be a népbiztosok közé! A szobában egy pillanat alatt megfagyott a leveg . Lenin a dörmög hangú férfira nézett, aki magába fojtotta az érzelmeit, mert azon kívül, hogy összevonta a szemöldökét, és néhányat húzott a

bajuszán, semmilyen érzelem nem látszott rajta. A felülr l jöv fényben kirajzolódtak az arcán lév apró kráterek. Valószínűleg himl b l visszamaradt, régi hegek nyomai, még gyermekkorából. Úgy látszott, senki nem mondta neki, hogy ne kapargassa, akkor sem, ha viszket és fáj. „Talán tényleg egy érzéketlen bunkó”, fordult meg Lenin fejében. „De pontosan ilyenre van szükségem.” – Nos, azt gondolom, elég sokat fizettem a pártnak, hogy maga most ott lehessen, ahol van – szólalt meg hosszas gondolkodás után Sztálin. – És magával ellentétben elég sok mindent tudok a háborúról és a száműzetésr l. Nem arról, Trockij elvtárs, amit maga és a társai voltak kénytelenek átélni Párizsban és az Egyesült Államokban, hanem arról, ami Oroszország jégvermében vár a kitaszítottakra. Én tudom, milyen a szibériai tajgán nap nap után fát vágni azért, hogy az ember ne fagyjon halálra. És azt is, milyen érzés, amikor a meleg ellenére sem múlik el a reszketés, mert a testet tovább kínozza az éhség. Dzerzsinszkij elvtárs ezekre a következményekre utalt korábbi szavaival, de magának nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy mir l beszélt. Nem tudja, milyen éhezésre ítélni a népét… – Nyugodjon meg, Sztálin elvtárs – lépett közbe Lenin. Eleget hallott, nem akarta, hogy tovább fajuljon a vita. Hangja er s volt és parancsoló. Mindenki elnémult, és egyként fordult felé. – Valóban én adtam utasítást Trockij elvtársnak, hogy húzza az id t – sétált el re. Trockij fels bbrendű pillantást vetett az egybegyűltekre, mintha kiváltságos helye lenne mellette. – Köszönöm, Lenin elvtárs, hogy megvédi a becsületemet – szólt nyájasan Leninhez. – Természetesen vállalom a döntéseimet – felelte Lenin. – Itt a teremben mindenki tudja, hogy számomra a világforradalom a legfontosabb cél, ezért egy fedett akciót készítettünk el , ami miatt szükséges volt ez a lépés. – Hogyhogy nem tudok err l? – szólalt meg kissé sértetten Dzerzsinszkij. – Talán nem bízik bennem, Lenin elvtárs? – Mindnyájukban bízom ebben a teremben – beszélt még mindig mindenkihez Lenin. – De mindenkire annyi információt bízok, amennyi a feladatához szükséges – fordult Dzerzsinszkijhez.

– Felesleges lenne annyi apró részlettel terhelnem, hiszen önnek is megvan a saját kötelessége. Én tökéletesen elégedett vagyok, ha csak azzal foglalkozik – hagyta ennyiben a biztonsági f nök leteremtését, majd a többiekre nézett. – Elvtársaim, nyugodjanak meg! Azonnal intézkedem arról, hogy egy újabb béketervvel keressük fel a németeket. Nyilván most azt mondják, ez sokkal rosszabb lesz Oroszország számára, de bízzanak bennem! Ígérem, hogy kivezetem nemzetünket a sötétségb l! – emelte fel az öklét eltökélten. – Dzerzsinszkij elvtárs, arra kérem, hogy pontosítsa a jelentéseket, és tudja meg, hol járnak pontosan a német hader k. Trockij és Sztálin elvtárs maradjon itt, a többiek, akik a hadsereg, a gazdaság, illetve a lakosság és a kommunikáció Pravdához kapcsolódó kérdéseiben jöttek, kérem, fáradjanak át a másik szobába! Velük kés bb szeretnék beszélni. Lenin az asztalf n lév székre támaszkodott, míg az emberek szó nélkül felálltak, és egymás után kisorjáztak a tárgyalóból. Elégedetten nézett utánuk. Megvárta, míg becsukódik az ajtó, majd helyet foglalt. Kényelmesen hátrad lt, egyik öklét az asztalon pihentette, majd Trockijhoz fordult. – Trockij elvtárs, meg kell hogy feddjelek! – mondta lesújtó hangon. – Nem megengedhet , hogy a két legmeghatározóbb és legfontosabb emberem egymás között így civakodjon a népbiztosok el tt! – Nem civakodtam – védekezett Trockij. – Csak felháborítónak tartom, hogy Dzerzsinszkij elvtárs így kérd re von mások el tt. És felháborít az is, hogy Sztálin elvtárs semmifajta jelentést nem ad arról, hogy áll a hadifoglyok ideológiai felkészítésével – mutogatott Sztálinra. – Nyilván azért nem teszem – szólalt meg ridegen Sztálin –, mert nem rád tartozik. Ezen a téren egyedül Lenin elvtársnak tartozom számadással. – Mint mondtam, ez nem elfogadható! – csattant fel magát ismételve Trockij. – Én vagyok ennek a pártnak a második embere. Kezdem magam úgy érezni, mintha Lenin elvtárs lenne az új cár! – Ne beszélj butaságokat! Ha így lenne, Trockij elvtárs – szólalt meg Lenin –, akkor nem álltam volna ki melletted, hanem

egyenesen a kivégz osztag elé küldetnélek – mondta figyelmeztet hangon. – Hogy lásd, mennyire bízom benned, azért kértem, hogy itt maradjatok, hogy együtt hallgassuk meg Sztálin elvtárs jelentését. Kérlek, Sztálin elvtárs, kezdd el! – intett, mint egy uralkodó. – Hogy állunk a hadifoglyokkal? Sztálin hátrad lt, el vett egy pipát a zsebéb l, átfújkodta, eközben le sem vette a szemét Trockijról. Lenin érezte a két ember között a gyűlöletet. Nem állította le Sztálint, akarta, hogy valaki megleckéztesse Trockijt, és nagyon fontos volt, hogy az ne legyen. Így lehetett a megért és kegyes vezet , aki Trockijt egy életre lekötelezi. Szinte élvezettel nézte, hogyan táncol Sztálin Trockij idegein. A grúz komótosan megtömte a pipáját, és hosszasan szipákolt, ahogy meggyújtotta, hogy jól felizzon az édes-savanykás, cseresznyeillatú pipadohány. Lenin ki nem állhatta, ha valaki dohányzik a közelében, kizárólag Sztálinnak engedte meg, mert nem cigarettát vagy szivart szívott, hanem pipázott. A pipadohánynak egészen más illata volt, még tetszett is Leninnek, ez az apró kiváltság pedig nyilvánvalóan súlyos gondolatokat indított el a többi népbiztos fejében. „Minek ráncba szedni ket, ha megteszik k maguk”, pillantott fél szemmel Trockijra, aki idegesen dobolt ujjaival a combján. Ahhoz volt szokva a Vörös Hadsereg egyik vezet jeként, hogy tábornokai tisztelegve, haladéktalanul végrehajtják a parancsait. De Sztálin felett nem volt hatalma. – Na, kezdd már el, barátom! – szólt rá Lenin, miel tt újabb dühkitörésnek lehetett volna szemtanúja. – Jól állunk – kezdte Sztálin. – A német hadifoglyok úgy tekintenek a forradalmunkra, mint világmegváltó folyamatra. Ha visszatérnek a hazájukba, eszük ágában sem lesz engedelmeskedni a hadvezetésnek. Azonnal munkát és kenyeret, a vidékiek pedig földet fognak követelni. És persze jóvátételt a borzalmakért, amit k éltek át, de amin keresztül a hadi iparmágnások gazdagodtak meg. Családtámogatást, új segély- és nyugdíjrendszert fognak követelni, és demokratikus államformát a császárság helyett. Már jóval korábban születési helyük szerint helyeztettem át ket, így egy-egy német területre egységes csoportként fognak visszatérni. Ugyanazt hallották, ugyanazt akarják. Mint apró sejtek terjesztik majd az új

ideológiát, amit nálunk láttak – fújta ki a füstöt Sztálin. Hangja nyugodt volt, Lenin pedig elégedett. – Ugyanezt megtettük a magyarokkal, csehekkel, románokkal és a szerbekkel – folytatta Sztálin. – Arra is odafigyeltünk, hogy a szláv nemzetiségűeket a Monarchia ellen hangoljuk. A célunk ezen a téren kett s volt. Nemcsak az eszménk terjesztése, hanem a császári és királyi szövetség szétzilálása. A Csehszlovák Légió már a háború kezdete óta velünk együtt harcolt a Monarchia ellen. Most azonban hátráltatják a magyar foglyok hazaszállítását, mert állandó összeütközésbe keverednek az útnak indított hadifoglyokkal. Talán érdemes lenne feloszlatni a légiót, de legalábbis lefegyverezni ket. – Azt bízza csak rám, Sztálin elvtárs – mondta Trockij még mindig fels bbrendű hangon. – Rendben – nézett rá gyűlölködve Sztálin. – Ha a foglyok hazatérhetnek, és a propagandánk sikerrel jár, hamarosan felbomlik a Monarchia. Megszűnik az egység. A szétforgácsolt népeket pedig könnyebb lesz meggy zni. – De így létrejön Lengyelország is – szólt közbe Trockij. Lenin úgy érezte, valamibe mindenképpen bele akart kötni. – Pontosan – mondta Sztálin. – Ezzel tartozunk Dzerzsinszkijnek, és bár tudom, hogy Oroszország soha nem akart egy er s Lengyelországot, de ezzel tudjuk a lengyel barátainkat magunk mellett tartani, az orosz vezet ket pedig sakkban. Gondoljon csak a lengyel zsoldosainkra… – Remek terv – bólintott Lenin. – A foglyoknak pedig teljesen felesleges fegyvert adni. Nyitottunk két gyárat, ahol nyomdai eszközöket gyártattunk le. Ezeket viszik magukkal a foglyok, és használják majd fegyverként, éppúgy, ahogy Lenin elvtárs eltervezte. – Erre nem is gondoltam – szólalt meg elgondolkozva Trockij. – Hazaérnek, és újságot fognak nyomtatni? – Igen, a világforradalomhoz szükség van sajtóra, olyanra, ami a mi kezünkben van – bólintott Lenin. – Ezek az emberek nem értenek a nyomdagépek kezeléséhez, ezért orosz bolsevik szakemberek mennek velük minden országba – folytatta Sztálin. – Így mindent ellen rizni tudunk majd, ami a

nyomdába kerül. Els kézb l kapunk információt, és befolyásolhatjuk, hogy mi jelenjen meg. – Tökéletes – bólintott Lenin. – Miel bb haza kell engednünk ket. Csak erre vártam – fordult Trockij felé. – Els sorban emiatt kellett húzni az id t. A legfontosabb, hogy készen állnak a világforradalmi csapataink – nézett maga elé Lenin, és már látta is egy egységes, kommunista Európa szovjetekbe való tömörülését. – Megkötjük a békét, és két-három héten belül útnak indítjuk a láthatatlan hadsereget! Trockij maga elé bámulva bólogatott, majd felállt, és odament az ablakhoz. Az üveget csodálatos rajzolatú jégvirágok sz tték be, lehetetlen volt átlátni rajtuk. Rálehelt az ablakra, és egy foltban megtörölte a zakója ujjával, de továbbra is csak a sűrű köd látszott odakint. – Soha nem gondoltam, hogy ez sikerülhet – vallotta be még mindig az ablakot bámulva. – Lenin elvtárs, a terved csodálatos! Most már hiszem, hogy a világforradalom csupán id kérdése! Lenin felállt, és odament a barátja mellé. – Európa szinte már a miénk – mondta halkan. – Bízzál bennem, együtt minden sikerülni fog. Bármire képesek vagyunk! – ölelte át harcostársát. Ahogy meglapogatták egymást, Lenin meglátta Sztálin arcát az ablaküvegben. ket nézte. Hideg tekintete kegyetlen, számító emberr l árulkodott. Lenin megborzongott a látványtól, és gyorsan Sztálin felé fordult. De immár megint azt a kifejezéstelen arcú népbiztost látta, aki mindig is volt. „Remélem, ez csak Trockijnak szólt”, gondolta, Sztálint figyelve. „Azért biztos, ami biztos, jó lesz odafigyelni erre az emberre.” ★ A német f hadiszállás emeletén feszült csönd telepedett a folyosókra. Az ablakokból beszűr d napfény hosszan elnyújtotta a k szobrok alakját a padlólapokon. Még a légy zümmögését sem lehetett hallani. Bár a beosztottaknak fogalma sem volt róla, miért olyan rosszkedvű az utóbbi id ben a tábornok, igyekeztek nem

zavarni feleslegesen. Ludendorffnál most Kriegburg f tanácsos járt látogatóban, és a tábornok még az ajtók mell l is elküldött mindenkit. A tanácskozás a legnagyobb diszkréció mellett folyt. – Eszterházyék mindent tudnak – mondta Ludendorff az ablakon kibámulva, majd Kriegburghoz fordult, és megsemmisít pillantást vetett rá. Kriegburg lesújtott arcot vágott, ám nem érte meglepetésként a hír. – Pontosan tudják, hogy bérgyilkosokat fogadtunk föl, pontosan tudják, hogy kiket, és azt is, hogy én adtam utasítást minderre. Hogyan fordulhatott el ? – Mégis honnan gondolja, hogy… – kezdte Kriegburg, de Ludendorff közbevágott. – Itt voltak nálam, míg maga Königsbergben intézkedett – folytatta a tábornok. – Nagyon remélem, hogy az orosz és ukrán rekvirálási műveleteket nagyobb szakértelemmel végezte, mint ennek a két magyarnak az elhallgattatását, akik a maga piszkos kis üzletei közben a saját f hadiszállásomon látogattak meg – hergelte magát egyre jobban. – Ez nonszensz! Megszégyenítették a személyes védelmemre kirendelt katonákat, a maga hírszerzését és az én hatékonyságomat! – rázta fenyeget en az ujját. – Betörtek a privát szférámba! Egy vezérkari tábornok hivatalába! Épp ott álltak, ahol most maga! – Mondtam önnek korábban is, hogy nem lesz egyszerű dolgunk velük – sóhajtott fel Kriegburg. – Mégis hogy lehet az, hogy mindig túljárnak az eszünkön? – Eszterházy gróf különleges kiképzésben részesült, és talán jobban ismeri a gondolatainkat, mint mi magunk! – érvelt mellette Kriegburg. – Ne csináljon már legendát bel le! – morgott Ludendorff. – is csak egy katonatiszt. – Nem, uram, azt kell mondanom, Eszterházy gróf nem csak egy katonatiszt. volt Ferenc József császár legjobb kémje. Csak az uralkodó tudta megzabolázni. Amióta a császár meghalt, nincs, aki megállítsa, és mi felhergeltük. – Badarságokat beszél, Max – dühöngött tovább Ludendorff, aki láthatóan személyes sérelemként fogta fel, hogy a két magyar kém még életben van. – Olyan nincs, hogy ne fogjon rajtuk a golyó. Ne

mondja már, hogy nincs gyenge pontjuk. Biztosan van családjuk, vagy egy szeretett n , pénz, amivel meg lehet fogni ket. – Egy átlagembernél működnek ezek a dolgok, de nem Eszterházynál. Az édesapja gazdag volt, óriási földbirtokokkal rendelkezett Magyarországon, kisebbségi részesedéssel egy svájci bankban, vállalatokkal a Monarchia területén, a tengerentúlon is terjeszkedett, kávéültetvényeket vett Brazíliában és gyárakat Amerikában. Pénzzel nem lehet megfogni a grófot. – Akkor próbálkozzon a családjával – intett Ludendorff. – Azt nem ajánlanám, tábornok úr – csóválta a fejét Kriegburg. – Miért? – Kevesen tudják, de hat évvel ezel tt Palesztinában a brit kormányzónak az jutott eszébe, hogy a Monarchia hírszerzését úgy tudja megfékezni Egyiptomban és kiszorítani a Közel-Keletr l, ha a családján keresztül nyomást gyakorol a Monarchia f hírszerz jére. – Eszterházyra. És? – sürgette Ludendorff. – Eszterházy unokahúgát meglátogatták a britek emberei Magyarországon, és életveszélyesen megfenyegették – foglalta össze a történetet Kriegburg. – Tíz napra rá lángba borult Palesztina, és a brit konzulra a segédtisztjeivel együtt rárobbant egy szálloda emelete. Mindenki meghalt. Eszterházy egyszerűen gondolkodik. A család szent és sérthetetlen. Ludendorff komolyan elgondolkodott a hallottakon. Kriegburg biztos volt benne, hogy is hallott a robbanásról, ami a brit konzul megközelíthetetlen rezidenciáját érte. A hírek akkor balesetr l számoltak be, a német hírszerzés azonban tisztában volt a valósággal. Ugyanakkor Nagy-Britanniának is érdekében állt, hogy eltussolják az ügyet. A brit konzul ugyanis nem kapott engedélyt Ferenc József császár kegyeltjének ilyen módon történ megfékezésére. – Ez az ember tényleg veszélyes – morogta Ludendorff. Kriegburg érzett némi félelmet hangjában. Ezek szerint sikerült ráijeszteni. – Igen – mondta Kriegburg. – Ha megfenyegeti a gróf családját, csak a jóisten tudja, mit fog művelni. És az, hogy ide bejutott, arra enged következtetni, hogy elég találékony is.

– És a n k? – kérdezte Ludendorff. – A gróf nagyon kedvelt a fiatal kisasszonyok körében, és ki is használja a vonzerejét. Mindazonáltal nagyon ügyel rá, hogy ne köt djön túlságosan senkihez. – Talán bevethetnénk Anikszjuta kisasszonyt – csillant fel Ludendorff szeme. – Talán. De Anikszjuta kisasszonyt most egy nagyon fontos feladatra béreltem fel, hosszan tartó és távoli küldetésen van, ami sokkal fontosabb Németország számára, mint Eszterházy kiiktatása. – Ugyan, f tanácsos, csak van rá mód, hogy elintézzük ezt a két kalandort! Mi a helyzet Ritterrel? – t ugyanolyan kevéssé érdekli a pénz, mint a grófot. Bár nagyon kényes a munkájára és a sikereire, mégsem hajhássza a hírnevet vagy a karriert. Tekintélyes rend ri beosztásra számíthatott volna, ha az Evidenzbüro nem kéri fel együttműködésre. Redl leleplezése után kiléphetett volna, de maradt, és kiváló hírszerz vé vált. A n k terén nála egészen más a helyzet, hosszú ideje tartós kapcsolatot ápol a gyerekkori szerelmével, mégis azt mondom, is zsákutca – sorolta Kriebgurg. – De hiszen több gyenge pontja is van! – értetlenkedett Ludendorff. – Valóban – bólintott Kriegburg. – Viszont Eszterházy t is családtagnak tekinti. Ha bármit próbálnánk ellene, ugyanott lennénk, ahol korábban. – Maga nem is akarja likvidálni ket, igaz? – fordult felé Ludendorff. – Úgy gondolom, most nem ez a legnagyobb problémánk – köszörülte meg a torkát Kriegburg. – Természetesen, ha kívánja, rájuk küldök egy újabb likvidáló csapatot, de én nem javasolnám. – Isten ments – tette fel a kezét Ludendorff. – Hogy aztán megtudják, hogy nem tartottam a tiszti becsületszavamat, és kitudódjanak a bolsevik forradalom részletei? Dehogyis! Más módon kell pontot tennünk a történet végére! – gondolkodott el Ludendorff. – De milyen problémát emlegetett? Talán az Ukrajnától elkobzott gabonaszállítmányokkal van baj? Kérem, ne mondja, hogy

nem kaptunk semmit. Már jókora részt ígértem a hadtápért felel s tábornokoknak. – Nem, uram, a jó áron megvásárolt gabonaszállítmányok megérkeztek. Akartam kérni, hogy szíveskedjen intézkedni arról, hogy a szállítmányokat a német hadsereg átvegye, de mint hallom, már vártak rá – célzott Kriegburg arra, hogy a tábornok egójánál csak a mohósága nagyobb, és azok a szállítmányok, amelyeket lefoglaltak és átadtak a német hadseregnek, óriási bevételt jelentettek nemcsak a Ludendorff családnak, hanem több más tábornoknak, akik a hadtápért és a hadsereg élelmezéséért voltak felel sek, így sokan tartoztak hálával és szívességgel a tábornoknak, és az mindig jól jött ebben a pozícióban. A mostani üzletnél Kriegburgnak még a túlszámlázások miatt sem kellett aggódnia, hiszen a császár számvev széki ellen rei már nem figyeltek annyira ezekre az ügyekre, mint a kezdetekkor. – Legalább valamennyi megtérül a Leninbe fektetett márkákból – jegyezte meg Ludendorff. – Szóval, milyen problémát emlegetett? – Von Bock eltűnt – sóhajtott fel Kriegburg. – Az emberem nem járt sikerrel, valahogy megmentették, miel tt hatni kezdett volna a méreg. Pedig mindent megtettünk, az orvosát eltávolítottuk, a szomszéd falu doktora pedig csak jelent s késéssel érkezett, de már nem volt rá szükség. Azt hittük, azért, mert elkésett, de nem így történt. Von Bock környezetéb l azóta semmilyen információt nem kaptunk, az utolsó jelentések szerint abban az id pontban két ember járt a birtokán. – Gondolja, hogy Eszterházyék? – Meglehet. De épp ön mondta az imént, hogy ne csináljak bel lük legendát. Megjegyzem, többet profitálnánk a képességeikb l, mint az elhallgattatásukból. – Ezzel egyetértek, ennek ellenére a megleckéztetésük számomra már presztízskérdés! – kezdett fel-alá járkálni a tábornok. – Nem fogom már megöletni ket, de visszavágok nekik, és Ostrymieczcel kezdem. Kérem, vegye fel a kapcsolatot az osztrák-magyar hadügyminisztériummal, és intézze el, hogy Ostrymiecz altábornagyot váltsák le a galíciai fronton, és helyezzék át egy olyan

harcoló alakulathoz, amelyik párhuzamosan támadást fog indítani a mi nyugat-európai franciaországi offenzívánkkal együtt! – Ostrymieczet az olasz frontra akarja helyeztetni? – próbálta kihámozni a szavait a f tanácsos. – Pontosan úgy. – Bocsásson meg, tábornok úr, de nem értem, miért oldja ez meg a problémánkat. Tudtommal Ostrymiecz altábornagy már így is egy harcoló alakulatot vezetett. A befolyása az Evidenzbüróra mindössze abból állt, hogy a régi kapcsolatain keresztül tájékoztatta ket. Mi lenne másképp ezzel a lépéssel? – Meg akarom leckéztetni – fordult újra az ablak felé Ludendorff. – Keményen! Egy lehetetlen feladatot adok neki, ami derékba töri a karrierjét. Érje el, hogy a császári és királyi vezérkar tábornokai egyöntetűen szavazzák meg Ostrymiecz áthelyezését. És Kriegburg – nézett vissza a f tanácsosra –, egy kudarcra ítélt küldetést adjanak neki! Az sem érdekel, ha elveszíti az egész alakulatát! – Már megbocsásson, uram, de mégis hogyan kéne mindezt elintéznem? Ha valaki, akkor éppen ön ápol jó kapcsolatot a császári és királyi vezérkarral. – Ugyan, f tanácsos, ne szerénykedjen – legyintett Ludendorff. – Biztos vagyok benne, hogy talál rá megoldást, hogyan tegye a tábornokokat érdekeltté a szomszédságunkban. Fizesse le vagy zsarolja meg ket! Csinálja úgy, ahogy a német hadseregben is mozgatja a szálakat… – mosolygott kárörvend n Ludendorff. Kriegburg udvariasan visszamosolygott. Hagyta, hadd élvezze ki Ludendorff az apró kis szurkálódását. Csekély ár volt ez azért, amit ebb l az emberb l profitált. Esze ágában sem volt elárulni, hogy már így is hatszoros hasznot szerzett az Ukrajnában elkobzott árukon. Ludendorff nem tudhatta, hogy a gabonaszállítmányok csak a rekvirálások kis részét jelentették. Kriegburg emellett a bankjain keresztül már értékesíteni kezdte az elkobzott mez gazdasági gépeket és eszközöket a német gazdák között. Az extra bevétellel akár az uralkodóházat is lefizethette volna, de ezzel nem akart felvágni. Teljhatalom nélkül mit sem ér a pénz, ahogy pénz nélkül sem ér semmit a hatalom. „Mindent a maga idejében” intette magát.

– Értem – vette tudomásul Kriegburg a hallottakat. – És mir l tud beszámolni az Ostrymiecz kastélyánál történt tűzharccal kapcsolatban? – váltott témát Ludendorff. – Az oroszok sem jártak sikerrel – felelte Kriegburg. – S t azóta egy osztrák egység egyenként kapja el a fejvadászcsoport tagjait, mintha listájuk lenne arról, ki vett részt az akcióban. – A mieinkr l is pontos képmásokat osztottak szét – dünnyögte Ludendorff. – Lehet, hogy besúgó van közöttünk… – Azt kétlem – ingatta a fejét Kriegburg. – Nagyon kevesen tudtak a feladatról, fogalmam sincs, Eszterházyék hogy csinálják, de biztos vagyok benne, hogy a mi esetünkben nem belülr l ment ki az információ. A nagyobb baj az, hogy az orosz összeköt im szerint Artamonov ezredes kezébe kerültek a képek, így leleplez dött el tte, hogy mi is ki akarjuk vonni Eszterházyékat a forgalomból. Ez nyilván felvetett benne néhány kérdést. – Gondolja, hogy mostanra már rájött, ki pénzelte tulajdonképpen a hatalomátvételt? – kérdezte a tábornok. – Artamonov kiváló stratéga – tárta szét a karját Kriegburg. – Csodálkoznék, ha nem így lenne. De most nem a legfontosabb, róla majd kés bb gondoskodom. – Rendben – bólintott Ludendorff. – És a német vezetésben sem maradhat senki rajtunk kívül, aki tud a Leninhez kapcsolódó ügyeinkr l. – Von Bockra céloz – nyugtázta Kriegburg. – Természetesen rá. Eszterházyék nem voltak annyira gondosak, hogy t is megemlítsék a kis beszélgetésünkön, úgyhogy rá nem kell tekintettel lennem. – Intézkedem – mondta Kriegburg. – De el bb meg kell találnunk. Lehet, hogy ez hosszú id t vesz igénybe, de egyetértek a döntésével. Visszatérve Eszterházyékra, hogyan döntött velük kapcsolatban? Biztos vagyok benne, hogy van már terve. – Még gondolkodom rajta – mondta Ludendorff. – Csak emlékeztetném, ha bármelyiküknek is valami baja esik, a dokumentumok kikerülnek a világsajtóhoz – mondta Kriegburg.

– Ostrymiecz nem olyan bolond, hogy a békekötés el tt megszell ztessen bármit, ennyit még a két kedvence sem ér meg a haza ellenében. – Erre azért én nem vennék mérget – jegyezte meg Kriegburg. – Ne aggódjon, nem áll szándékomban nyíltan ellenük menni – állította le Ludendorff. – Különben azért is óvatosnak kell lennünk, mert az Osztrák-Magyar Monarchia meger sítette azt, amit Eszterházyék mondtak, hogy az Evidenzbüro az összes titkos Leninaktát eltüntette. Eszterházyékkal majd a körülmények bánnak el, csak jó helyre kell küldeni ket, a megfelel id ben. De ket bízza rám, f tanácsos. Most már a személyes ügyemnek tekintem ket – nézett bosszúszomjasan maga elé. – Akkor, ha nincs más, gondoltam, érdekli, hogy a békekötéssel lassan eredményre jutunk. A támadások megtették a hatásukat. Lenin megbízottja, Trockij már be is jelentkezett, hogy azonnali hatállyal hajlandók aláírni a szerz dést. Most már k sürgetik az ügyet. Ez nyilván sokkal kedvez bb helyzetet teremt nekünk. Azt gondolom, hogy egy héten belül elkezdheti átcsoportosítani az alakulatait a nyugati frontra. Szerintem március közepét l már minden er nket Franciaország megtámadására összpontosíthatjuk, és elkezdhetjük érvényesíteni a jóvátételi igényünket. – Helyes – mondta Ludendorff. – Végre mindketten azzal foglalkozhatunk, amihez igazán értünk. Maga a pénzzel, én pedig a háborúval. ★ Az Evidenzbüro különleges irodája most kellemes érzésekkel töltötte el Rittert. Tetszett neki a mennyezetig ér könyvespolcok közé ágyazott lift, a finom bútorok, a napfény, ahogy betűzött Ronge irodájába. Olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Ludendorffnál tett látogatásuk egészen felszabadította a lelkét. Pár napot eltöltött a családjával és a kedvesével, akik kérésére Bécsbe utaztak. Az ablak fel li karosszéken könyökölve bámult bele a napsütésbe. A kezében egy csipkés fehér zsebkend t szorongatott.

Újra és újra beleszagolt, hogy eltöltse Aliz parfümjének illata, felidézve magában az elmúlt napok édes pillanatait. Egészen feltölt dött, most újra úgy érezte, bármire képes lenne. Kintr l lépéseket hallott, gyorsan zsebre vágta a kend t, nem akart túl szentimentálisnak látszani. Nyílt az ajtó, és Eszterházy lépett be. – No lám, megel zött – köszöntötte barátját, és az egyik székre helyezte díszegyenruhájához tartozó csákóját. Ritter mindig megmosolyogta, hogy a hadügyminisztériumban mindenki díszegyenruhát visel. – Minek örül annyira? – kérdezte a gróf. – Az életnek – húzta mosolyra a száját Ritter, és egy gyűrűt vett el a zsebéb l. – Megkérte Aliz kezét? – kérdezte döbbenten Eszterházy. – Még nem volt rá alkalmam, de amint hazajutok, megteszem – mondta Ritter. – Maga az els , aki tud róla. Érzéseit nem tudta jobban kifejteni, mert megérkezett Ronge ezredes is. Velük ellentétben az arca gondterheltnek látszott. – Rossz hír? – kérdezte gyanakodva Eszterházy. – Nem, csak újabb feladat – mondta Ronge. – Ha lehet, távol az oroszoktól – kérte félhangosan Ritter. – Ezúttal Franciaországba mennek – folytatta Ronge rögtön a tárgyra térve. – Néhány órán belül megkezd dik a német támadás, olyan hatalmas er ket vontak össze, ami záloga a biztos sikernek… – Biztos siker a háborúban? – fogadta kétkedve a kijelentést a gróf. – A túler mindenesetre biztosított – válaszolta Ronge. – Gondoltam, tudni akarják, hogy Ostrymiecz altábornagyot is leváltották, és áthelyezték az olasz frontra – sóhajtotta. – Egy egész hadtest vezetésével bízták meg. Ritter értetlenül nézett a két tisztre. – Már elnézést, én nem ismerem annyira a hadsereg felépítését, de úgy tudom, a hadtest háromszor nagyobb alakulat, mint az altábornagy eddigi hadosztálya – a gróf bólintott. – Ez akkor tulajdonképpen el léptetést jelent, vagy rosszul gondolom? – Minden bizonnyal néhány héten belül újabb tábornoki csillagot kap – felelte Eszterházy.

– Akkor ez jó hír, nem? – kérdezte a nyomozó. – Igen, de az olasz front nyugati részére került, a bérghemi kiszögellésbe – tette hozzá Ronge. – Ah – komorodott el Eszterházy arca. – Ah, mi? – kérdezte türelmetlenül Ritter. – Ott a legrosszabb a fronthelyzet. Egy katlanba küldték, körbevéve az ellenséggel – magyarázta a barátja. – Nyilvánvalóan azért helyezték oda, mert volt az egyetlen, aki erre alkalmas lehet – találgatott Ritter. – Ez azért nem olyan egyszerű – mondta Eszterházy. – Nagyon nehéz helyzet elé állítja a vezérkar az altábornagyot. – A Redl-fiaskó után nem engedhet meg magának egyetlen apró hibát sem. De egy ilyen harctéren képtelenség kizárólag jó döntéseket hozni. – Maguknak sem lesz egyszerű a feladatuk – szólt közbe Ronge. – A francia vonalak mögé fognak utazni álnéven, és valahogy be kell épülniük az ott állomásozó Csehszlovák Légió emberei közé. Meg kell tudniuk, mik a terveik az Oroszországban maradt egységeikkel. Honnan kapnak fegyvert, mikor, merre és hogyan fogják egyesíteni az er iket. A Csehszlovák Légió már így is épp elég borsot tört a Monarchia orra alá. Úgy tudjuk, hatvanezres, jól felszerelt csapatuk van. – k nem a mieink? – kérdezte Ritter. – Azok voltak – mondta Ronge. – De már a háború eleje óta ellenünk harcolnak. Függetlenedni akarnak a Monarchiától. Egy részük Oroszországban ragadt, és újból felesküdtek II. Miklósra, de a bolsevik hatalomátvétel óta nem tudjuk, mik a további terveik. Derítsék ki, mit terveznek! Egy ilyen átmozgósításban nem szeretnénk, ha hátba támadnának a sajátjaink. A legjobb lenne, ha elérnék, hogy újra csatlakozzanak a Monarchia hadseregéhez. Elkelne most némi er sítés. – Értem – bólintott Eszterházy. – Mikor kell indulnunk? – Azonnal – sóhajtotta Ronge. – Ne vicceljen, erre fel kell készülni papírokkal, az utazás megszervezésével… – Minden össze van készítve – válaszolta Ronge, és egy nagyalakú csomagot tett az asztalra.

– Ezúttal gyors volt a hírszerzés – ráncolta a homlokát Eszterházy. – Azt hittem, ilyenkor velünk is egyeztetik a részleteket, de egyetlen műveleti vezet vel sem beszéltünk idáig. – Most beszélnek velem – mondta Ronge. – És jobb, ha tudja, hogy ezt a kiküldetést nem a hírszerzés rendelte el, hanem egyenesen a vezérkar. k készítettek el mindent, és magukat akarják a feladatra. – Ez nem nagyon tetszik nekem – vált óvatossá Eszterházy. – Miért baj az, hogy közvetlenül a vezérkar adta ki a parancsot? Hát nem azért vannak? – kérdezte Ritter. – Ez nem így szokás – mondta a gróf. – A vezérkar igazából aktát tologat, a gyakorlati döntéseket azok hozzák, akik megjárták a harcteret, és van fogalmuk az efféle titkos akciókról. Nem illik átnyúlni a hírszerzés felett. Természetesen a vezérkari f nök írja alá a megbízólevelet, de az Evidenzbüro terjeszti és készíti el a feladatot – nézett Rongéra. – Pontosan tudom, mit érez – bólintott az ezredes. – De én is parancsot teljesítek. – Inkább nyissuk ki a csomagot – tanácsolta Ritter, és már fel is tépte az oldalát. A Csehszlovák Légióról szóló terjedelmes jelentések voltak benne, vonatjegyek, pénz, egy kis dobozka és amerikai útlevelek. Ritter rögtön ez utóbbi után nyúlt, és átlapozta. – Nem tudom, mit l fél, gróf úr, én ilyen tökéletes munkát még életemben nem láttam – mondta elismer en. – Ezek eredeti útlevelek, bárhol átkelhetünk velük. Nem találok bennük hibát. szintén szólva csak azért tudom, hogy hamisítvány, mert az én fényképem van benne. – Lehet, hogy a vezérkar már nem bízik az Evidenzbüro munkájában? – dünnyögött Eszterházy, aki eddig a papírokat futotta át. – A Redl utáni id szakban ez indokolt lett volna, de most… – rázta a fejét Ronge. – Láthatóan átvették a munkájukat, mert valóban alaposan összekészítették az iratokat. A fedésünk szerint a Pinkerton magánnyomozó-irodának dolgozunk. Párizsban egy olyan összeköt vel kell találkoznunk, aki majd bemutat a franciáknál állomásozó törzstiszteknek, akikkel információt cserélhetünk. Még

egy érmét is mellékeltek, hogy felismerjük egymást – emelt fel egy félbetörött koronát. – Pontosabban egy felet. A másik fele az összeköt nél lesz. – Ahogy a nagykönyvben meg van írva – dünnyögte meglepetten Ronge. – Ki az összeköt ? – Nem ismerjük – mutatta meg az aktáját Eszterházy. – Ide az van írva, hogy még egyáltalán nem használta a hírszerzésünk. – És ez mi? – húzta maga elé a dobozkát Ritter, és kinyitotta. Apró, csillogó kövek gurultak szét az asztalon. – Azt a mindenit! – kiáltott fel. – Úgy értem… Ejha! – jött zavarba Ronge el tt. – Gyémántok – emelt fel egyet a gróf. – Nagyon fontos lehet ez a küldetés valakinek… – Itt vannak a hajójegyek – mondta Ronge. – Bordeaux-ba érkeznek, onnan vonattal mennek tovább Párizsba. – Van pénzünk, csiszolt gyémántunk, mit akar még? – kérdezte Ritter. – Bizonyosságot – mondta Eszterházy. – De azt általában csak a feladat végén kapom meg – tette el a holmikat. – A parancs, az parancs – sóhajtotta, majd Rongéra nézett, aki egyetért en bólogatott. – Biztosítok maguknak egy termet, ahol felkészülhetnek, és természetesen mindenben állok rendelkezésükre. Tehetek még önökért valamit? – Tájékoztasson, ha hall valamit Ostrymieczr l – kérte Eszterházy, és felállt. – Természetesen – állt fel Ronge is, és a kezét nyújtotta. – Ha nincs más, akkor sok szerencsét kívánok önöknek!

Második rész

1918 márciusa – 1918 júniusa Mindenki azon igyekezik, hogy a tapasztalattal mérje magát, a hatalom birtokosai pedig a tulajdon csalhatatlanságuk meséje kedvéért teljes erejükb l elrugaszkodnak az igazságtól. BORISZ PASZTERNÁK

A csatornafedelek fölött sűrű pára gomolygott a hideg reggelen. A boltok épp nyitottak, mindenfel l rácsok és zsalugáterek zörgése hallatszott az utcán. A cukrászdából ínycsiklandó kávéillat csapta meg Ritter orrát. Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy egy jó er s fekete mellett elmajszoljon egy igazi francia croissant-t, de Eszterházy, mintha sejtette volna, elkapta a könyökét, és sietve továbbvezette. – Grófom, így semmit nem látunk Párizs szépségeib l – jegyezte meg viccesen, mert a városnegyed, ahol jártak, nemigen különbözött más európai várostól. A szűk utcák, komor falak eltakarták a látnivalót, és Ritternek egyáltalán nem volt olyan érzése, hogy Párizs a fények és a művészetek otthona. – Egyáltalán, miért sietünk ennyire? – Mert követnek bennünket – mondta Eszterházy. – Épp ezért kellene jóval természetesebben viselkednünk – mondta Ritter, de engedett a gróf unszolásának, és megszaporázta lépteit. – Egy amerikai nyomozóiroda munkatársai vagyunk, és elvileg Amerikának kémkedünk. Nyilván a franciák sem most kezdték a szakmát, természetes, hogy figyelnek. Én is észrevettem a kalapos úriembert a hosszú kesztyűs barátn jével. Nem igazán illettek bele ebbe a városnegyedbe. – Ahogy mi sem – dörmögte Eszterházy. Ritter érezte rajta, hogy jobban tart valamit l, mint azt a helyzet indokolná. – Ezek nem egyszerű figyel k voltak – folytatta a gróf, és még siet sebbre fogta. – Már tegnap is láttam az egyiket a szállodában. – Úgy gondolja, nem franciák? – ráncolta homlokát Ritter. – Maga szerint Ludendorff emberei ide is utánunk jöttek? – igyekezett lépést tartani a nálánál majd egy fejjel magasabb gróffal.

– Ludendorff vagy Artamonov, teljesen mindegy. A lényeg, hogy nem vagyunk biztonságban! – Sosem voltunk – jegyezte meg Ritter a lábait kapkodva. – És most hova rohanunk? – Innen el – mondta egyenesen el renézve a gróf. – A következ utca a Rue de Turenne, a sarkon van egy magas ház – mondta Ritter. – Jó tájékozódási pont. – Pontosan tudom, hol vagyunk – mondta Eszterházy, továbbra is valami menedék után kutatva a szemével. – Ha bemegyünk, lerázhatjuk ket, ráadásul a tet r l belátjuk az egész környéket – mondta Ritter. – Megnézhetjük, hányan követnek bennünket. Ez az! – nézett Eszterházyra. – Jó ötlet! Gyerünk! – tolta befelé a gróf a kapun, aztán megel zte, és kettesével szedte a lépcs fokokat. Pár forduló után felértek a padlástér bejáratához. Eszterházy lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Idegesen megrázta, de a zár nem engedett. – Nyugalom – tolta el Ritter, és el vette a zsebéb l az álkulcskészletét, ami mindig nála volt. – Ha kinyitjuk, könnyebb lesz. – Igyekezzen! – topogott Eszterházy. – Még elveszítjük ket. – Azt hittem, az a lényeg, hogy k veszítsenek el minket – nyitotta ki a zárat Ritter. Eszterházy berontott, és már mászott is ki a tet re a padlástér oldalán lév kijáraton. Ritter követte. Elképeszt látvány tárult elébük. A távolban az Eiffel-torony csúcsa magasodott a tet rengeteg fölé, és a szárnyait próbálgató er tlen napsugarak fakó fénybe vonták a várost. – Ez csodálatos! – nézett körbe Ritter. Eszterházy mit sem tör dött vele, a tet széléhez rohant, és lenézett. – Innen fentr l legfeljebb csak a kalapjukat látjuk – bosszankodott a gróf. – Nem az arcuk érdekel – mondta Ritter, és a gróf mellé lépett. – Hanem az, hogy milyen formációt választottak, így megtudhatjuk, hogyan kerüljük ki ket – mutatott le Ritter. – Látja, a pár, aki követett minket, civil ruhát visel. A segít ik a konflisok, innen látjuk

az elhelyezkedésüket, a mozgásukat, kitalálhatjuk, mi a céljuk, merre folytatják a keresést… – Értem – bólogatott halvány mosollyal Eszterházy. – Ez olyan, mint egy terepasztal! – figyelte a környez utcák mozgását. – Ha valóban minket akarnak, akkor pillanatok alatt felbolydul a környék. Pár percig némán szemlélték a történéseket, de semmi szokatlant nem vettek észre. – Lehet, hogy egy kicsit eltúloztam – köszörülte meg a torkát a gróf. – Talán mégsem vagyunk annyira érdekesek… – Várjon! – emelte fel Ritter a mutatóujját, és mer n nézett egy sétáló párt. A n váratlanul behúzódott egy kapualjba. Eltűnt a szemük el l, csak a kalapja karimáját lehetett látni. Férfi partnere hirtelen megfordult, és az utca másik vége felé kezdett futni. – Túlságosan is érdekesek vagyunk – dünnyögte Ritter. Érezte, hogy összeugrik a gyomra. A férfi egy konflishoz futott, majd három jármű hajtott be a párhuzamos utcába, és civil ruhás emberek szálltak ki bel lük. Mindenki másfelé indult, szétszóródva az épülettömböt körülölel utcákban. – Ezek rend rök – mondta meggy z déssel. Rögtön felismerte a „kollégákat” a mozgásukról. – Jó sokan vannak – csóválta a fejét Eszterházy. – Körbevették az épülettömböt! Ha most lemegyünk, a karjukba futunk. – Ha itt maradunk, el bb-utóbb megtalálnak – mondta a gróf, némi kétellyel a hangjában. – Ennyi emberrel nem tudunk szembeszállni! Ritter végigtapogatta a zakója alatt a mellényébe rejtett eszköztárát. – Egy pisztoly, két tár, gránát és egy háromcsövű bódító tűlöv , amit egy állatorvostól szereztem. Talán elég lesz, de er sítést hívhatnak. – Nem harcolhatunk! – állította le Eszterházy. – Jó, akkor eltűnünk! – bólintott Ritter. Ez a megoldás neki is jobban tetszett. Eszterházy széttárta a karját, és körbefordult. – Hol a léghajó?

– Ne léghajózzon nekem! – morogta Ritter. – Én városi gyerek vagyok!. A mellettünk lév ház elég közel van – mutatott a túloldali tet vonalára. – A padlásokon keresztül a hátsó utcába jutunk, a figyel k mögé. Eszterházy körülnézett, hogy felmérje a terepet. – Ez működhet! – Csak egy a bökken – gondolkozott el Ritter. – Valahogy át kell jutnunk oda. – Átugrunk – választotta a megfelel helyet Eszterházy. – Maga megy el re. – Az ki van zárva! – tiltakozott a nyomozó. – Csak három-négy lépés távolságra van! – unszolta a gróf. – Közben négyemeletnyi mélységgel – vitatkozott Ritter. – Gondoltam, keresünk valami kötelet vagy létrát… – nézett körül. – Esetleg kérünk a figyel inkt l, akik nemsokára ideérnek – bólogatott Eszterházy. – A legutóbbi ugrásom sem sült jól el – érintette meg alig gyógyult vállát Ritter. – Mert akkor megl tték – mondta Eszterházy, és maga mellé húzta Rittert, majd el renyújtotta a karját, a szemközti tet re szegezve a tekintetét. – Nézze, ott a padlástér ajtaja. Van egy apró párkány el tte, ami épp elég ahhoz, hogy talajt fogjon. Az ajtó mellett van kapaszkodó is, látja? Arra fókuszáljon, hogy azt kapja el. Ne tör djön a mélységgel, ha a földön lennénk, meg se kottyanna magának ezt a távolságot átugrania. – De nem a földön vagyunk! Már sajnálom, hogy említettem – mondta Ritter, és érezte, ahogy ereiben hevesebben lüktet a vér. Rettegett a magasban. – Gyerekjáték lesz! – biztatta Eszterházy, és már hátrált is, majd nekifutott, és elrugaszkodott. Olyan könnyedén kapta el a másik oldalon a korlátot, mint egy légtornász. – Látja, nem nagy ügy! Na, jöjjön! – Ugye tisztában van vele, hogy nem a pár méternyi táv zavar, hanem az az ötemeletnyi mélység, ami alattunk van! – szólt utána Ritter.

– Csak négy! – fordult vissza Eszterházy, aztán el vette a kését, és feltörte a másik épület padlásterének ajtaját, és bement. – Nem jön? – hallotta még Ritter a gróf hangját. – Persze, hagyjon csak magamra – dünnyögte a nyomozó fejcsóválva, és lépett párat hátrafelé. Aztán er t vett magán, nekifutott, és a tet szélénél teljes erejéb l elrugaszkodott. A legszívesebben behunyta volna a szemét, de az most nem vezetett volna semmi jóra. Az ugrás túl nagyra sikerült, a padlásbejárat lépcs jén érte a lába a talajt. A lendülett l megbotlott, és el rezuhant. Összehúzta magát, és gurulva tompította az esést, óriási port verve fel maga körül, majd felállt és körbenézett, de csak a gróf méricskél pillantását látta. – Most mit néz, pont így terveztem – vonta meg a vállát Ritter. – Persze – hajtotta be mögötte az ajtót a gróf. – És most merre? Ritter leporolta magát. A padláson a középs fagerendák kopottak voltak. – Arra – mutatta Ritter. – A kopások nyilván az ajtó felé vezetnek. Azt kell követnünk. Az egybeépült sorház tetejét csupán néhány egyszerű ajtó választotta el egymástól, így pár zár feltörése és némi egyensúlyozás után eléggé eltávolodtak az utcától, amin jöttek. – Most már elég messze vagyunk – bökte ki Eszterházy, és a következ ajtónál a lépcs felé indult. – Várjon! – állította meg a nyomozó, amikor felfedezte, hogy a szűk csigalépcs a cselédlépcs házba vezet. – Ha itt megyünk ki, nagyon feltűn ek leszünk – nézett el kel ruháikra. – Mit számít az most, csak menjünk, a por rettenetesen csavarja az orromat – indult el lefelé a gróf, de Ritter elkapta a vállát. – Nem, menjünk tovább! Az összes tolvaj a cselédlépcs n oson ki, ha bárki meglát, fellármázza az egész környéket – indult el vissza a tet felé Ritter, most már ment elöl, Eszterházy meg utána. A következ lejáró egy jómódú bérházba vezetett. Ritter itt már nem tétovázott, elindult a lépcs n lefelé. Útközben két emberrel is találkoztak, de azok ügyet sem vetettek rájuk. Ritter a grófra pillantott, aki egy bólintással köszönte meg az el relátását. Elegáns ruhájuk illett a környezetbe. A kapuhoz érve határozottan léptek ki

az utcára, és olyan céltudatosan mentek tovább, mintha csak a napi rutinjukat végeznék. – Fogalmam sincs, hol vagyunk – mondta Eszterházy pár sarokkal odébb. – Hát, nekem sincs – nézett körbe Ritter, majd az Eiffel-torony csúcsára mutatott. – Kezdjük a kályhától… Alit tettek pár lépést, rend röket láttak kifordulni az utca végében. Ritter ereiben szinte megfagyott a vér. – Volt egy szélesebb gyűrű is – suttogta. – Mi is épp így csináltuk Pesten. Kett s zárás, ezek értünk jöttek. – Gyorsan berántotta a grófot egy kapualjba. – Nincs sok id nk! Hol vannak azok a bódítólövedékek? – vette el a mellényéb l a vékony, háromcsövű pisztolyt, ami egy fogpiszkálóhoz hasonló, rövid ideig ható idegméregbe mártott nyilacskával volt megtöltve. – Magánál is van egy. Adja ide! Én megpróbálok a hátukba kerülni, amíg ön magára vonja a figyelmüket. – És ha észreveszik? – Ezek rend rök – ellen rizte Ritter a saját pisztolyát. – Csak el re látnak, higgyen nekem! – Miért nem maga marad itt, és én támadom hátba ket? – kérdezte a gróf. – Mert ez most az én akcióm – nézett rá Ritter. – A rend röket én lövöm le! Eszterházy fintorogva átadta a fegyvert. – Csak hat lövése van, ne szúrja el! Ritter eltette a pisztolyt, és az épület pillérei között a falhoz simulva el rébb osont, a rend rök felé. Azok nem láthatták egy kiugró kapubejáró miatt. Amint odaért, visszafordult, hogy barátjára nézzen. A gróf nem rá figyelt, hanem fennhangon beszélt valakihez. Csak Eszterházyt lehetett látni, a beszélget partnerét nem. – Micsoda primadonna – csóválta a fejét Ritter, de már hallotta is a futó lépteket az utca másik végéb l. Éles sípszó hallatszott, majd kiáltozás. Ritter még a lélegzetét is visszatartotta. Négy rend r rohant el mellette, vissza sem néztek rá, egyenesen Eszterházy felé tartottak, fegyverrel a kezükben. Ahogy Eszterházy hevesen gesztikulált, nyilván azt hitték, is ott van mellette. Amint a

rend rök már elég messze voltak, kilépett, és a szeme elé emelte a háromcsövű pisztolyt. Igyekezett pontosan célozni, tudta, hogy nem hibázhat. Nem akarta, hogy bárki megsérüljön, akkor az esetleges elfogásuk esetén semmi esélyük nem lett volna. A rend rök már majdnem odaértek a grófhoz, amikor meghúzta az elsüt -billentyűt. Halk pukkanás hallatszott, az els nyílvessz cske kisüvített a szerkezetb l, és a leghátsó ember nyakába fúródott. A férfi a nyakához kapott. A fegyver kiesett a kezéb l, és el rerogyott. A többiek észre sem vették társuk esését, mindenki Eszterházyval volt elfoglalva. Ritter még kétszer l tt, amikor a gróf felemelte a sétapálcáját, hogy leüsse az els t, aki odaért hozzá. Dulakodni kezdtek. Ritter pisztolyt váltott, és hosszasan célzott az utolsóra, de nem mert l ni, mert nem akarta Eszterházyt eltalálni. A gróf végül a rend r mögé keveredett, és karjaival elszorította a nyaki ver erét. Eszterházy óvatosan a járdára fektette az eszméletlen rend rt, majd Ritter felé nézett. – Futás! – kiáltotta, és az el ttük lév forgalmasabb utca felé biccentett. A forgatagban senki nem figyelt rájuk. Eszterházy leintett egy taxifiákert, és újra az úriember álcáját öltve magára bemondta az amerikai követség címét. A kocsis bólintott, majd nyikorogva megindultak. – Ez meleg helyzet volt – suttogta Eszterházy, amint távolabb értek a leütött rend rökt l. – Túlságosan is – helyeselt a nyomozó. – A szobánkat már biztosan átkutatták. Nem mehetünk vissza a szállodába – mondta a környéket pásztázva az ajtófa takarásában. A kocsis el ször lehajtott a Szajna partjára, itt már rengeteg fiáker és automobil közlekedett, a járdákon járókel k siettek a dolgukra. Katonákat és rend röket lehetett látni mindenhol, de nem velük voltak elfoglalva. A forgalom elnyelte az lovas kocsijukat is, a helyzet mégsem volt megnyugtató. – Azonnal el kell hagynunk Párizst – mondta Eszterházy. – A pályaudvarokat kihagynám – felelte Ritter. – És, gondolom, most nincs titkos repül je sem – fordult a gróf felé. Eszterházy a fejét ingatta. Ritter érezte, hogy a gróf most feszültebb, mint valaha. Eddig minden kínjukat el tudták ütni némi humorral, még a legkilátástalanabb helyzetben is, de most valami megváltozott, és ez

Rittert is elgondolkodtatta. – Mi aggasztja ennyire? – kérdezte halkan. – Hadiállapot van – nézett most már maga elé Eszterházy, mintha csak a szemközti ülésnek beszélne. – Ha kémként elkapnak, azonnal kivégeznek. – Ritter érezte a gróf szavainak súlyát. Eszterházy barátja felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. – Ígérje meg nekem, ha bármi történik velünk, nem szólal meg magyarul! – okította Rittert a legrosszabb helyzetre felkészítve. – Csakis angolt és franciát használjon, még akkor is, ha a saját nevén szólítják. Inkább higgyék amerikainak, k szövetségesek, velük máshogy bánnak. – Hiszen elmenekültünk! – De még nem vagyunk biztonságban – mondta Eszterházy. – Ha kiderül, hogy honnan jöttünk, most nem léphet közbe a Monarchia… – Eddig sem szorultunk rájuk – vonta meg a vállát Ritter. – Ez igaz – bólintott Eszterházy. – De a tudat azért segített, hogy ott vannak mögöttünk. – Most szintén! – nézett rá kétked n Ritter. – Ha valaha is olyan lehetetlen helyzetbe került volna, gondolja, hogy bárki kiállt volna magáért? Hogy alkut ajánlanak az épségéért, esetleg egy cserét, hogy hazahozhassák? – Ostrymiecz megtette – suttogta Eszterházy. – És a császár is megtette volna. – Lehet, nem tudom – mondta Ritter. – Azt viszont igen, hogy maga soha nem hozta volna ilyen helyzetbe t, sem az országát. Nem kompromittálta volna a saját hazáját. Ismerem magát, inkább a halált választotta volna, mint hogy folt essen a becsületén vagy a lojalitásán. Nem értem, most mi változott! – Tulajdonképpen semmi. És minden – sóhajtotta Eszterházy. – Nem tudom, miért vagyunk itt – nézett barátjára. – Megértettem a parancsot, még azt is átlátom, miért volt ezekre az információkra szüksége a Monarchiának, de fogalmam sincs, miért mi vagyunk itt. Miért kellett ilyen gyorsan és felkészületlenül idejönnünk? Úgy érzem, cserbenhagytak minket – csóválta meg a fejét. – Mintha mindenki a halálunkat akarná.

– Maga mondta, hogy csak magunkra számíthatunk – mondta Ritter. – És nekem az éppen elég biztató! Eszterházy némán bólogatott, míg a kocsi egyhangúan zötyögött az úton. – Dél-Franciaországba kell jutnunk, Marseille-be. Ott tudunk szerezni hajót – bökte ki végül. Ritter elégedetten bólintott. Mégis, valahogy az hangulata is nyomottá vált a gróf szavaitól. Felrémlett el tte az elmúlt néhány hét eseménye. Egy portugál hajón utaztak Bordeaux-ig, majd vonattal Párizsba. A hamisított ajánlóleveleknek köszönhet en azonnal fogadták ket az amerikai követségen. Az akcentusuk senkit sem zavart, Ritter meg is jegyezte, hogy a Pinkerton nyomozóiroda rengeteg küls munkatársat foglalkoztat. Az Evidenzbüróban kapott anyagok szerint az amerikaiak el szeretettel használták a nyomozóiroda szolgáltatásait külföldi hírszerz feladatoknál. Így igazán titkosan gyűjthettek információt. A követségen még csak nem is kérdez sködtek a munkájuk fel l, Ritter úgy érezte, hogy a magánnyomozókat valami néma elismerés lengheti körbe. Mindenki kedves volt velük, és visszafogott. Mindenben segítettek, de semmit sem kérdeztek. Pillanatok alatt megszervezték például, hogy találkozhassanak a francia külügyminisztérium hivatalnokaival, s t két diplomatatalálkozóra is belépést biztosítottak nekik a követségr l, mint az amerikai diplomáciai képviselet konzultánsainak. Az egyeztetéseken Eszterházynak szinte ujjgyakorlat volt a hírszerzés. Végtelen rutinnal kérdezte ki és altatta el a gyanakvást a francia államférfiakban. Ritter kissé önteltnek látta a franciákat. Senki nem kételkedett abban, hogy a britekkel karöltve fölényesen megnyerik a háborút, és arról is tudtak, hogy a németek még egy utolsó támadásra készülnek. Lenint szinte mindenki árulónak tartotta, miután végre aláírta Breszt-Litovszkban a békeszerz dést a németekkel. Ez azonban nem törte le a franciák jókedvét. Elkötelezettek voltak a háború végkimenetelét illet en, és egyáltalán nem volt reális esély arra, hogy esetleg újabb harcok helyett Németországgal tárgyalóasztalhoz üljenek és k is békét kössenek. Végül eljutottak a Csehszlovák Légió párizsi parancsnokságához is, ahol biztosították ket, hogy Oroszországban

lév csapataikat ellátták fegyverrel és munícióval, és számítanak rájuk abban, hogy harapófogóba kényszerítsék a Monarchia er it. – Tudja, mindenben igaza volt – szólalt meg végül Ritter. – Tudom – vágta rá Eszterházy, anélkül, hogy értette volna, társa mir l beszél. Ritter mosolyogva bólogatott. Ezt az Eszterházyt nagyon is jól ismerte, örült, hogy a pillanatnyi elkeseredés hamar tovatűnt. – Az elmúlt id szak történésein gondolkodtam, és arra jutottam, hogy annak ellenére, milyen rengeteg vér folyt a frontokon, a diplomaták és a politikai vezet k egyáltalán nem józanodtak ki. – Miért tennék? – kérdezte a gróf. – Nekik üzlet a háború. – Amíg nem találkoztunk, nem is értettem a világot – vallotta be Ritter. – Nem láttam az összefüggéseket, biztos voltam abban, hogy a kormányok kizárólag a polgáraik érdekében cselekednek. Én megszoktam azt, hogy csak egy kis szeletet látok mindenb l, és azt derítem fel alaposan, és csak most jöttem rá, hogy mennyire tudatlan és szűk látókörű voltam – nézett a grófra. – Tulajdonképpen még most sem látok át mindent, de már megkérd jelezem azt is, amit tudok. – Ez egy átok – sóhajtott fel Eszterházy. – Felnyitottam a szemét, de nem lett t le boldogabb. – Pontosan – bólintott Ritter. – „Boldogak a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” – idézte. Most már tökéletesen értem, mit jelent ez. – Ha most visszaforgathatná az id t, akkor legszívesebben nemet mondana a felkérésre az Evidenzbürónak – mondta Eszterházy. – Elvenné a n t, akit szeret, és családot alapítana. Lenne egy háza valahol a város szélén, és elismert f felügyel ként dolgozna. – És maga? – kérdezte Ritter. – Az én sorsom már tizennégy évesen elrendeltetett – vonta meg a vállát a gróf. – Nem ismertem más életet. A belém nevelt értékrend szerint az a h s, aki jól forgatja a fegyvert, védelmezi az ártatlanokat, és kiáll a hazájáért. Nagyon egyszerű elvek mentén n ttem fel. Nekem ez az életem!

Ritter egyszerre érzett tiszteletet és sajnálatot Eszterházy iránt, de tudta, a társa a sikereiben éli ki magát. A fiáker monoton imbolygása lassulni kezdett. Eszterházy óvatosan kipillantott, arca újra elkomorult. – Katonai ellen rz pont – szólt hátra. – Készítse el a papírjait! – Melyiket? – nézett rá Ritter. – A franciát! – Ritter el vette a bels zsebéb l a francia nyelvű papírjait, és megvárta, míg a katonák odalépnek az ajtóhoz. Eszterházy keze ökölbe szorult. – Kérem, szálljanak ki! A gróf engedelmesen kiszállt. – Valami baj van, rmester? – kérdezte. – Nincsen semmi baj – mondta a katona, és alaposan megnézte az arcukat. – De úgy gondolom, hogy az önök útja itt véget ért. – Hogyhogy? – kérdezte döbbent hangon Eszterházy. – Üzletemberek vagyunk, és sürg sen vidékre kell utaznunk. Ritter látta, ahogy körbeveszik ket a fegyveres katonák. Egyre jobban szorult a hurok körülöttük. Az rmester gúnyos mosolya nem ígért semmi biztatót. – Nyilvánvalóan el akarják hagyni a várost, de önök egészen biztosan nem francia üzletemberek. – Két kártyát vett el a zsebéb l, majd feléjük fordította. Ritternek szinte lélegzete is elakadt, amikor meglátta a fényképét a katonánál. – Ezt a két embert keressük, és önök nagyon hasonlítanak rájuk! – intett az embereinek. – Fogják el ket! Lódobogás hallatszott, egyre er sebben verték vissza a házfalak a dübörgést. Négy férfi lovagolt feléjük. Ritter felismerte az els ben azt a férfit, akit már korábban a szállodában is észrevett, csak nem tulajdonított jelent séget neki. A grófnak megint igaza volt. A férfi odaléptetett Eszterházy elé, és lovaglópálcájával megemelte a gróf állát. Ritter már a mellényébe rejtett pisztolyért nyúlt, de Eszterházy leintette. Az egyértelmű túler ellen értelmetlen lett volna a harc. – A Francia Köztársaság nevében letartóztatom önöket! Vigyék el ket!

★ Kriegburg egy félig telt pohárral a kezében állt az ablaknál, és a szemerkél es cseppjeit nézte az üvegen. A gyomra maroknyira zsugorodott, és ezen még a jófajta skót whisky sem segített. Ideges volt, a keze remegett. Nem sok választotta el attól, hogy mindent Ludendorff fejére olvasson. A pökhendi tábornok az egyik karosszékben terpeszkedett, Kriegburgtól várva a megoldást. Ludendorff az elmúlt hetekben teljesen Kriegburg kézi vezérlése alá került, bár ezt soha nem ismerte volna el. A német hírszerzés f nöke igyekezett a maga módján helyrehozni a parancsnoki hibákat, de a hadügyi döntésekbe közvetlenül nem szólt bele. „Mit ért ön a háborúhoz?” emlékezett a tábornok kioktató szavaira. Kriegburg mostanában egyre gyakrabban gondolta azt, hogy jóval többet, mint Ludendorff. A nyugati front ugyanis összeomlani látszott. Ludendorff szétforgácsoló taktikáját az összes hadosztályuk megszenvedte. A tábornok nem volt hajlandó összehangolni az antant elleni támadásokat, így mindenhol veszteségeket könyvelhettek el. Ludendorff amat r húzásai megtizedelték a seregeiket, az orosz fogságból hazatér k pedig nem voltak hajlandók fegyvert fogni. Kriegburgot most éppen ez utóbbi bosszantotta jobban, mert valahol a lelkiismerete legmélyén tudta, hogy ebben az keze is benne van. Idegességét csak fokozták azok a jelentések, amelyeket pár perce a hadifoglyok közé beépített ügynökeit l kapott. Mind egyszerű bakának adta ki magát, beszédük, életstílusuk tökéletesen beleillett a harcteret megjárt katonák szokásaiba, mégis mindannyian rettegtek visszatérni a foglyok közé. Nyolcan indultunk, hárman maradtunk, idézte fel magában a jelentés sorait. Lenin választottja, Sztálin, kiváló agymosást végzett a hazatér katonák fejében. Már hazatérésük el tt egy fogolytáborba terelte az ugyanonnan származókat, így mindenki ismeri egymást. Szinte lehetetlenség közéjük férk zni. Csak arról beszélnek, milyen csodálatos Oroszország. Elzavarták a nemeseket, az iparmágnásokat, és mindenki abból él, amiért megdolgozik. Lenint megment ként tisztelik, aki a népnek adott mindent. Itt

sincs miért engedelmeskedni a parancsnak, ami hónapokig, s t évekig fogolytáborba kényszerítette ket. A hadifoglyok forradalmat akarnak, orosz mintára. – Börtönbe velük – szólalt meg türelmetlenül Ludendorff. Kriegburg megfordult, keze egyre jobban reszketett az idegességt l, hangját csak hatalmas er feszítések árán sikerült kordában tartania. – Egymillió emberr l beszél, akik ellenállnak – mondta Kriegburg. – Januárban leállították a hadianyag-termelést, a háború kell s közepén! Állandósultak a sztrájkok, mindenki békét akar, orosz mintára! – ingatta a fejét. – Lenin titkos hadserege. Soha nem hittem el, hogy tényleg képes rá… – tette hozzá halkan, és kiitta az utolsó kortyot a pohárból. Az alkohol marta a nyel csövét, de Kriegburg úgy érezte, megérdemli a fájdalmat, hiszen a szálak már rég kicsúsztak a keze közül. A bolsevik felfogást röpiratokon hirdették a hazatér k. Minden héten új szlogennel árasztották el az utcákat: „Tömegsztrájk – forradalom – népköztársaság!” „Földet a népnek!” „Vegyük el, ami megillet minket!” „Kövessük a nagy Oroszországot!” „Világ proletárjai, egyesüljetek!” A lázongó hangulat nemcsak a nemeseket és az uralkodóházat veszélyeztette, hanem a vállalattulajdonosokat és a bankárokat is. Az „újraprogramozott” nép nem kért bel lük sem. – Micsoda csürhe – méltatlankodott Ludendorff – Azt hiszik, a lázongásukkal bármit is el tudnak érni. Meg akarják félemlíteni az uralkodócsaládot, hogy önként távozzanak. Fogalmuk sincs, mit akarnak pontosan, hogy mi lesz utána. Csak a jelenlegi helyzetet akarják uralni, de nincs semmi stratégiájuk a jöv re nézve! – Ezért kell, hogy átvegyük az irányítást felettük – határozta el Kriegburg, hogy végre beavatja Ludendoffot a tervébe. Le akarta váltani az uralkodócsaládot, de magánál akarta tudni a vezéri pálcát. Ehhez pedig szüksége volt a hadsereg támogatására. – Nem várhatunk semmit a hazatér katonáktól. Hadifoglyok voltak, a jöv jüket sokáig csak a négy fal vagy a munkatábor jelentette – ingatta a fejét Kriegburg. – Gyűlölik a rendszert, ami ebbe kényszerítette ket. Szükség van a változásra, de nem úgy, ahogy k gondolják – próbálta óvatosan megkörnyékezni a tábornokot. –

Maga is azt mondja, hogy a monarchiák ideje leáldozóban van. Mindig is egy szakért k vezette államot vizionált… – Katonai vezet k által irányított államot – javította ki Ludendorff mutatóujját felemelve. – Mi legalább értünk a vezetéshez, de kétlem, hogy ennek a hitevesztett csürhének ezt a fejébe lehet verni. Ha így lenne, meg is oldhatnák számunkra a hatalomátvételt. Kriegburg kényszeredetten mosolygott. – Nyilván ön is elismeri, hogy a katonai elit sem érthet mindenhez, a gazdasági irányítást gazdasági szakemberekre kell bízni! – Bankárokra – bólintott kelletlenül Ludendorff. – Be kell indítanunk a gazdaságot, csak így maradhat fenn az országunk – folytatta Kriegburg. – Maga is tudja, hogy a gyarmatosításról lemaradtunk. Piacot kell szereznünk, nélkülözhetetlenné kell válnunk! – De mindenekel tt szükségünk lenne valakire, aki a megfelel propagandát tölti bele az ostoba fejekbe! – méltatlankodott Ludendorff. – Ebben véletlenül egyetértünk – mondta Kriegburg. – El ször is meg kell szüntetnünk az uralkodóház befolyását a gazdaságban. Egyel re minden nagyvállalatban és bankban tulajdonrészük van. Ha el is kergetik ket, még mindig övék marad a vagyon. Ehhez pedig meg kell értetnünk az emberekkel, hogy nekünk köztársaság kell, nem kommunizmus! – És ezt hogy akarja elérni? – kérdezte érdekl dve a tábornok. Kriegburg fel-alá kezdett járkálni. – Azt kell híresztelnünk, hogy a kommunisták miatt vesztettük el a tavaszi offenzívát. Enyém a média, én irányítom a híreket. Elég csak párszor leírni, hogy az ténykedéseik miatt kényszerülünk fegyverletételre. – Na, várjon csak, azért ott még nem tartunk! – csattant fel sért dötten Ludendorff. – Ne legyen már ennyire rövidlátó, pár hét vagy hónap, és kapitulálnunk kell – fordult felé Kriegburg. – Vereséget szenvedtünk, és mindezt tetézni fogja az az óriási mennyiségű

jóvátétel, amit majd Németországtól kérnek az antant-hatalmak. Ha nem teszünk valamit a jöv nkért, belerokkanunk! A hazatér kommunistákra kell kennünk mindent! Ludendorff elgondolkodott. – Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi katonai vezérkart nem érné semmilyen felel sségre vonás? – kérdezte. – Akár azt – bólintott Kriegburg. – Akkor a kommunisták felelnek mindenért – egyezett bele megkönnyebbülten Ludendorff. Kriegburg meg sem lep dött, milyen gyorsan váltott hangot a tábornok. Végül is az hibáit készültek eltussolni. – És a liberális, szocialista habozó politika – folytatta a gondolatot Ludendorff. – Elárulták a tábornokaikat a nyugati fronton… – élte bele magát az t felment propagandába. Gondolatmenetét kopogtatás zavarta meg, majd miel tt bárki egy szót szólhatott volna, nyílt az ajtó, és Anikszjuta kisasszony jelent meg. A n olyan magabiztosan lépett be Kriegburg irodájába, mintha az övé volna. – Érezze otthon magát – szólalt meg Kriegburg, de hangja inkább csipkel d volt, mint megbotránkozó. A n csak egy pillantásra méltatta. A tábornok azonban láthatóan ideges lett a nem várt vendég érkezésén. – mit keres itt? – kérdezte felháborodottan. – Magának is jó napot, tábornok – ült le a n a kanapéra, és kecsesen lehúzkodta a kesztyűjét. – Anikszjuta kisasszonyt én hívtam ide – nézett Kriegburg parancsolón a tábornokra, hogy türt ztesse magát. – Olyan helyekr l hoz információt, ahová egyetlen profi ügynököm sem tud beférk zni. – Az ellenség ágyába? – vágta oda sért n a tábornok, de a n elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Nagy baj lehet a hírszerzésében, ha kurtizánokra támaszkodik! – célozta szavait Kriegburgnak, de továbbra is a n re szegezte a szemét. – Most épp azokat a hibákat igyekeztem kiköszörülni, amiket a maga hozzá nem értése eredményezett – szólalt meg higgadtan a n . Kriegburg elfordult, hogy Ludendorff ne lássa a vigyorát, majd a n re nézett.

– Mit mondott Clemenceau? – Azt, hogy a kedvemért hajlandó figyelembe venni az érdekeinket. Németország el fogja veszíteni Elzászt és Lotaringiát, de nem zilálja szét a területi egységet. Természetesen a jóvátétel iszonyú mértékű lesz. – Maga a francia miniszterelnökhöz küldte a kémjét? – horkant fel Ludendorff. – Egy lépéssel ön el tt járok – vágott vissza Kriegburg. „Vagy öttel”, tette hozzá magában. – Sokkal egyszerűbb úgy tárgyalni, ha tudom, mi jár a másik fél fejében. – És ett l a pártfogoltja persze busásan meggazdagszik – jegyezte meg Ludendorff a n re nézve. – Én is pénzb l élek – szólt közbe Anikszjuta. – És a problémamegoldásokból. – Ett l még nem oldódott meg a problémánk a bolsevikokkal – fordult újra Kriegburg felé a tábornok. – Talán mégiscsak ki kellene szivárogtatni, hogy Lenin német kém, vagy használjuk ki Anikszjuta kisasszony másik képességét, és gyilkoltassuk meg. – Magunk alatt vágnánk a fát – mondta Kriegburg. – Ezt az embert most már képtelenség megölni, csak mártírrá tennénk. A helyébe lépne valamelyik helyettese, és folytatná a munkáját. Az egyetlen megoldás, ha a gazdaságukat verjük szét, meg a hadseregüket. – Ahhoz hader re van szükség, ami jelen helyzetben nem áll rendelkezésünkre – ingatta a fejét Ludendorff. – Alig rendeltük vissza a keleti frontról a katonáinkat, nem küldhetjük újra oda ket! – Nem – rázta a fejét Kriegburg. – Ezért kell rávenni a franciákat és a briteket, hogy k menjenek neki Oroszországnak. – Ne nézzen rám – tette fel a kezét a n . – Nincs ekkora hatalmam Clemenceau felett. – Nem is önre gondoltam – mondta Kriegburg. – De azt azért elsuttoghatná az államf nek, mennyi gond van a bolsevikokkal. Tábornok, maga hozza össze, hogy a vöröskereszt átvigyen egy nagy csoport bolsevik propagandával megfert zött hadifoglyot – fordult vissza a tábornokhoz.

– Hadd szervezkedjenek odaát is. Akkor majd rájönnek a francia vezet k, mekkora fenyegetést jelentenek az oroszok által küldött propagandisták, ha a saját b rükön tapasztalják! – Ráküldi az ellenségre az ellenségünket? Okos gondolat – simogatta meg az állát Ludendorff, mintha a saját ötletér l beszélne. – Rendben, maga pedig intézze a sajtót! – állt fel indulásra készen. – A népnek mindenképpen meg kell tudnia, hogy ha nincs ez a visszahúzó er a hátországban, akkor a német hadsereg gy zedelmeskedett volna. – Csak ne élje bele magát olyan nagyon, mert én és a vezérkari tisztek tisztában vagyunk a maga felel sségével! – emlékeztette Kriegburg a tábornokot. – Természetesen mindent elintézek – sóhajtotta. – Maga csak menjen, és tegye, amire kértem! – Kisasszony – biccentett oda a sért dött Ludendorff a hölgynek, majd katonásan távozott. – Szóval, Herr Kriegburg – csóválta a fejét Anikszjuta –, el ször létrehozza ezt a szörnyeteg Lenint, hogy legy zhesse az antantot, majd miután cs döt mondtak a tábornokai, a franciákkal akarja levadásztatni az oroszok vezet jét? – Mindenkit arra használunk, amire való, és addig, amíg szükség van rá! – bólintott Kriegburg, még mindig a tábornok után becsukódó ajtót bámulva. – Akkor mi értelme volt Eszterházyékat elidegeníteni? – kérdezte a n . – k megfékezhették volna Lenint! – Ludendorffnak azt kellett hinnie, hogy parancsol, nem szólhatok bele mindenbe. – Hagyta, hogy kiadja a likvidálási parancsot, és rájuk küldte a hadsereg bérgyilkosait – mondta a n . – Szerencsére a gyengébbeket – vonta meg a vállát Kriegburg. – De miután Eszterházyék meglátogatták Ludendorffot, ami egyébként engem is meglepett, visszavonta a parancsot. Így a tábornok vonta vissza az utasítást, de az történt, amit én akartam. Eszterházyék most szabadok, és majd nekem fognak segíteni. – Valóban? – hajolt el re a n . – Akkor vajon miért buktatta le ket a hatóságoknál?

– Hogy mi? – csattant fel Kriegburg. – Milyen hatóságoknál? Hol vannak Eszterházyék? – Egy francia börtönben – húzott el egy papírt a n . – Amerikai magánnyomozóknak adták ki magukat, de egy hírszerzési jelentés alapján, ami mellesleg a német vezérkartól szivárgott ki, vállalati kémkedésért fogták el ket. A kivégzésükre még nem került sor, mert nem bíznak az információk helyességében, de már csak napjaik lehetnek hátra. Kriegburg kikapta a kezéb l a franciául írt letartóztatási parancsot. A mellékelt képek egyértelműen Eszterházyékról készültek, de több lehetséges nevet is tartalmazott a parancs. Nem tudták egyértelműen azonosítani ket. Kriegburg iszonyú haragra gerjedt. – Annak a tábornoknak titulált baromnak nem volt elég, hogy Ostrymiecznek visszavágott? – tört ki bel le. – Akarja, hogy kihozzam ket? – kérdezte a n . Kriegburg tudta, hogy ez a kérés sokba fog neki kerülni, ráadásul nem akarta a n inkognitóját veszélyeztetni. Erre a feladatra mást kellett találnia. – Maga csak maradjon Clemenceau mellett. Ezt majd én elintézem! ★ A hat négyzetméteres cella már három hónapja tartotta fogva Eszterházyt. A lósz r matrac és a pokróc a tizenöt évvel azel tti harctéri éjszakáira emlékeztette, csak akkor nyirkos hidegben kellett az erd ben meghúzniuk magukat. Az ellenség alig egy mérföldre ásta be magát el ttük, és hetekig tartott, amíg századuk átverekedte magát az ellenséges arcvonalon. Az emlékek most édes-kesernyés érzéseket idéztek fel benne. A felh tlen fagyos éjszakák ezernyi csillaggal borultak rájuk, és Eszterházy minden éjjel azon tűn dött, hogy az ellenségeik ugyanezt látják az erd n túlról. „Vajon mi határozza meg, hogy épp melyik oldalról nézzük a csillagokat?” Most csak fehérre meszelt falakba ütközött mindenfel l, és ha felhúzta magát a plafonhoz közeli bevilágítóhoz, akkor végtelennek tűn

földek fájdították szívét a szabadság illúziójával. Az egyetlen vasszéken ült, amit hozzácsavaroztak a padlóhoz, ezenkívül még egy ütött-kopott kübli állt a sarokban. Már hozzászokott a szaghoz. Nem panaszkodott, a körülményekhez képest jól bántak vele, napi háromszor kapott enni, és a küblit is rendszeresen ürítették. Tisztálkodni azonban nem volt lehet sége, ami az els napokban jelentéktelennek tűnt, hiszen minden pillanatban a kivégz osztagra számított, de most már nyilvánvalóan hónapok teltek el. Ezt nemcsak a madarak csicsergéséb l és a szántóföldeken növekv búzakalászok magasságából érzékelte, hanem szakálla hossza is az id múlásáról árulkodott. Ez csak egyet jelentett, nem akarják kivégezni ket. Legalábbis még. Ez némileg elbizonytalanította. Fogalma sem volt róla, mi járhat a franciák fejében. Abban biztos volt, hogy elárulták ket, de azt nyilván nem tudták, kik k valójában, mert a Monarchia kémei a másnapot sem élték volna meg az ellenség földjén. Információra lett volna szüksége, hogy valami tervet kovácsoljon, de azt sem tudta, mi folyt a világban, és fogalma sem volt, mi történhetett Ritterrel. Ezerszer is végiggondolta a hibalehet ségeket, de el sem tudta képzelni, mi buktatta le ket. Az okmányok tökéletesek voltak, az összeköt a megbeszélteknek megfelel en tette a dolgát, de érthetetlen volt, miért bánnak így velük amerikaiként. Az egész fiaskó beillett volna Ludendorff bosszújának, de akkor a franciáknak nyilvánvaló lett volna a kilétük, és nem hagyták volna ket életben, lyukadt ki mindig ugyanoda. Az állandó bizonytalanság kis híján fel rölte. Csak pár elejtett mondat elég lett volna, de nem beszélhetett senkivel. Az rök a résnyire nyitott ajtón csúsztatták be az ebédet, igazából alig látta ket. Jól ismerte már mindegyiket a járásukról, a lépteik alapján nagyjából megbecsülte az életkorukat és a termetüket, valamint tisztában volt a beosztásukkal. Rajtuk kívül egy tisztiorvos jelent meg id r l id re, hogy megvizsgálja, de bel le sem tudott kihúzni egy szót sem. Az orvosi ellátás is azt er sítette, hogy figyelnek az épségére, tehát életben akarják tartani. Biztos volt benne, hogy el bb-utóbb valaki meg fog jelenni nála, csak id kérdése volt, mikor. Hogy ne rölje fel a fogság, minden reggel és este tornagyakorlatokat végzett, és régen tanult verseket szavalt

magában, hogy elterelje gondolatait a monoton újraelemzésekr l, amikt l olykor aludni sem tudott. A széken ülve most épp Seneca leveleit idézte magában, amikor különös hangokra lett figyelmes. Egy elegáns b rtalpú cip egészen más hangokat keltett, mint a megszokottak. Minden második lépésnél egy apró koppanás volt hallható. – „Sétapálca” – egyenesedett fel Eszterházy, és megigazította magán viseltes ingét, hogy rangjához és származásához méltó képet mutasson még a fogságban is. Az ajtó reteszeit hangos kattanással elhúzták, majd egy elegáns férfit pillantott meg szivarkával a kezében, a másikban aktatáskát cipelt, amihez most hozzáfogta a sétapálcát. Eszterházy nem állt fel, csak figyelt. A férfi el ször végigmérte a helyiséget, éppen úgy, ahogy tette volna, majd megállapodott a tekintete a széken ül grófon. Jobb kezével intett, mire az egyik id sebb r egy egyszerű széket tett a cellába, majd bement, hogy megbilincselje Eszterházyt. – Arra nem lesz szükség – szólalt meg a férfi tört franciasággal. Az r bólintott, majd kiment, és rájuk zárta az ajtót. A férfi még hezitált egy kicsit, miel tt leült. Eszterházy alaposan megfigyelte a ruháját, a b rét, a mozdulatait. Az elegáns öltöny, a drága arany zsebóra és a sétapálca gazdag hátteret sejtetett. A kézmozdulatok, ahogy az rrel kommunikált, nem európai gesztusok voltak, a tört francia pedig csak er sítette ezt. Eszterházy úgy vélte, a férfi üzletember, ügyvéd vagy diplomata lehetett, vagy mindhárom egyszerre. Látogatója végül leült. – Nyilván már számolt azzal, hogy valaki érkezik önhöz – szólalt meg angolul. – Allen Dulles vagyok, ügyvéd… Többek között. – Eszterházy összeráncolta a homlokát, amit a férfi azonnal észrevett. – Talán már hallott rólam. – A gróf nem akart még válaszolni, nem tudta, mire vélje a találkozót. Csak biccentett, hogy így van. – Nyilván azt is kitalálta már, hogy magukat elárulták, Eszterházy gróf. Eszterházynak egy rezdülés sem látszott az arcán, pedig nagyon meglep dött a neve hallatán. Eddig úgy vélte, senki sem tudja, kik k.

– Gondolom, tudni akarja, miért van itt, de nyilván már ezer variációt vett számba… – Mi van a társammal? – kérdezte váratlanul Eszterházy. Dulles elmosolyodott, mert sikerült kibillentenie a grófot a hallgatásból, de ez most mit sem érdekelte Eszterházyt. – Ugyanaz, mint önnel – vont vállat az amerikai. – A cellája ugyan nem ilyen szép, mint a magáé, de ugyanúgy telnek a napjai. Tornagyakorlatokat végez és verseket szaval, csak hangosan. Latinul és ógörögül – mondta az amerikai, mintha belelátna Eszterházy lelkébe. – Tudta, hogy a sok együtt töltött id mennyire eggyé formálja a társakat? – Mit akar t lem? – kérdezte Eszterházy, félretéve az udvariaskodást. – Hoztam magának egy kis ajándékot – dobott a lába elé francia és német nyelvű újságokat az amerikai. A dátumok 1918 márciusától júniusig haladtak, ezek szerint nyár eleje volt, több mint három hónap telt el, mióta bezárták ket. – Olvasgasson, aztán beszélgetünk – mondta Dulles, majd rágyújtott a szivarkájára. – Kér? – A gróf megrázta a fejét, pedig összefutott a nyál a szájában a dohány illatától. Kezébe vette a lapokat, megtapogatta a papírt, és elolvasta a fejléceket. – Az újságok valódiak, nem magának készítettük – oszlatta el Dulles a kételyeit. A papírok valóban különböz tapintásúak és színűek voltak, nem volt értelme kételkedni a hitelességükben. A gróf átböngészte a vezet híreket. A márciusi újságok azzal foglalkoztak, hogy nagy erejű támadások indultak a német fronton, támadás indult az olasz és a belga-francia harcvonalon… árulónak bélyegezték Lenint és kormányát… Fél óra alatt újra tökéletesen tisztában volt a világban folyó eseményekkel, ez szinte felpezsdítette a vérét. Elégedetten letette a lapokat, és Dullesra nézett. – Mi a véleménye? – kérdezte az amerikai. – Az, hogy a németek elvesztették a háborút – felelte. – Pedig a bolsevik békekötéssel megszűnt a kétfrontos háború, és jó esélyekkel indultak a német és osztrák-magyar er k az antanttal szemben. Aztán valahogy fel rl dtek a francia-angol vágóhídon. Ha Ludendorff tábornok nem szabdalja szét az er it több

kisebb támadásra, hanem egy nagy offenzívát indít, máshogy alakultak volna az er viszonyok, de ez óriási hiba volt. Az olasz fronton pedig tökéletesen kudarcot vallottak. – Ön kitűn elemz – bólintott Dulles. – Persze ez egyáltalán nem lep meg. Gondoltam, érdekli, hogy a pártfogóját nyugdíjazták. Ostrymiecz altábornagy nem kap többé magas rangú katonai vagy hírszerzési posztot, így rá már nem számíthat. Eszterházy feleslegesnek látta tovább titkolni inkognitóját, az amerikai láthatóan mindent tudott róluk. – Ez volt Ludendorff bosszúja – dünnyögte maga elé. – De még mindig nem tudom, mit akar t lem – emelte fel ismét a tekintetét. – Kiköszörülni egy csorbát – mondta Dulles. – Valóban Ludendorff miatt vannak most ilyen helyzetben, de vannak mások, akik értékelik a maguk képességeit, és számítanak magukra a kés bbiek során. – Azt akarja, hogy Amerikának kémkedjünk? – nevette el magát Eszterházy. Dulles megvonta a vállát. – Ez még eszembe sem jutott, de nem elvetend ötlet. Én most csak küldöttként vagyok itt. Azért, hogy kivigyem magukat innen. – Ki akar minket ilyen nagyon? – kérdezte Eszterházy. – Problémák adódtak a kis felfedezettjükkel, és nem ártana ráncba szedni, miel tt még nagyobb galibát csinál – válaszolt sejtelmesen Dulles. Eszterházy meg volt gy z dve róla, hogy az amerikai Leninre gondol, de nem akart rákérdezni, nem volt biztos benne, hogy Dulles nem csak cs be akarja húzni, hogy színt valljon. – Hogyan tud kivinni minket innen? – kérdezte végül. – A franciák ugyan megkapták a képeiket, de fogalmuk sem volt róla, kik maguk. Csak leellen rizetlen információk álltak a rendelkezésükre – közölte Dulles a tényeket. – A szállásukat átkutatták, és megtalálták azt a rengeteg fegyvert, gyémántot és túlél felszerelést, ami egyébként nagyon ötletes, viszont ezekkel bármilyen vádat alátámaszthatnak maguk ellen. Akár azt is, hogy merényletet terveztek a miniszterelnök ellen. Ugyanakkor megtalálták az amerikai útlevelüket is, ami olyannyira tökéletesre sikerült, hogy még a konzulátus is elbizonytalanodott a kilétüket

illet en. Hivatalos nyilatkozatot kértek t lünk, hogy önök a mi embereink. A szövetségesek hírszerz it nem lógatják fel azonnal. – És maga valamiért hajlandó igazolni, hogy amerikaiak vagyunk? – ráncolta a homlokát Eszterházy. – El rebocsátom, nem vet jó fényt ránk, hogy miért is küldtük ide magukat. A szállodában talált arzenál után nem mondhatjuk azt, hogy maguk diplomaták, ezért valamilyen gazdasági kémkedésben vettek részt nagyvállalatok ellen, a Pinkerton nyomozóiroda megbízásából. Ez természetesen kisebb diplomáciai botrányba keveri a konzult, akit nyilván majd leváltanak, és önöket azonnali hatállyal kiutasítják az országból, de még mindig jobb, mint meghalni. – A legnagyobb örömmel hagyom el ezt az országot – mondta Eszterházy. – De nem hallottam az alku másik részét – nézett egyenesen Dulles szemébe. – Semmi sem lehet olyan rossz, mint a halálos ítélet, gróf úr – válaszolta az amerikai. – Ebben én nem vagyok olyan biztos – felelte Eszterházy. – Nem szeretem a kétes üzleteket. Másrészt magának is jobb lenne, ha tisztában lenne a hozzáállásommal. Mib l gondolja, hogy ha most kiszabadít innen, akkor valóban megteszem majd, amit kérnek? – Azért, gróf úr, mert ismerem a maga fajtáját. Ön vérbeli nemes, megtartja a szavát! – Köszönöm, inkább maradnék – mondta a gróf. Dulles nem tudta leplezni megillet döttségét. Elkerekedett a szeme, aztán elnevette magát. – Ön aztán kemény dió – csóválta a fejét. – Kriegburg f tanácsos kérésére vagyok itt – adta meg magát. – Neki még mindig fontos a maguk élete, úgyhogy most Ludendorff háta mögött cselekszik. – És mit akar cserébe? – kérdezte Eszterházy. Egy percig sem hitte, hogy Kriegburg bármit önzetlenül tenne. – Azt, hogy segítsenek neki felszámolni a hazatért bolsevik forradalmárokat – mondta az amerikai. – Maguk jobban ismerik az észjárásukat, a szokásaikat. Az emberei képtelenek felgöngyölíteni a szálakat. Senki nem tud elvegyülni köztük, már négy emberét elvesztette, és egyre fenyeget bb a népfelkelés lehet sége. Az

emberek zúgolódnak, és az uralkodóház megdöntését követelik. Kriegburg félti a helyét – tette hozzá Dulles, jól érezhet en ez már a saját véleménye volt. – Mindenre választ kapott, amit akart? – Majdnem – mondta Eszterházy. – Már csak azt nem értem, mi köze egy amerikai üzletembernek a német hírszerzés vezet jéhez. Tudtommal az országaik még csak nem is szövetségesek! – Furcsa világot élünk – mondta Dulles. – Amelyikben akármi megtörténhet. Például az is, hogy egy amerikai üzletember közbenjár a francia hatóságoknál két magyar szabadon engedéséért. – Értem – vette tudomásul Eszterházy, hogy erre a kérdésére nem kap választ. Legalábbis nem most. – Megmondhatja Kriegburgnak, hogy számíthat ránk. – Mondja meg maga – állt fel Dulles. – Két nap múlva már szabadok lesznek. ★ A dolgozószoba zsúfolt könyvespolcokkal fedett falai visszaverték a döbbenet csendjét. A sűrű szemöldökű férfi a bajuszát rágva maga elé bámult. Artamonov szinte hallotta bels monológját. „Lenin német kém!” „A férfi, akinek a képe uralja az irodák falát, áruló.” Artamonov hagyta, hadd eméssze a hallottakat. Sztálin végül hümmögve maga elé húzta a g zölg fekete teát, és beleszagolt. Még pár méter távolságból is érezni lehetett az illatáról, hogy különlegesen er s fajta. Artamonov biztos volt benne, hogy Sztálin nemcsak az ízéért, hanem a hatásáért issza. Ez felpörgette az embert, nemcsak a testét, de a szellemét is. A díszes kistányér szinte elveszett Sztálin óriási tenyerében. „Igazi kétkezi paraszt – suhant át Artamonov fején –, a célra tökéletesen megfelel.” – Hadd foglaljam össze, amit mondott, Artamonov elvtárs, csak hogy jól értem-e – szólalt meg a vaskos alkatú grúz. – Maga azt a feladatot kapta Lenin elvtárstól, hogy intézze el azt a két tanácsadót, akivel tavaly a bolsevik párt elválaszthatatlanul együtt dolgozott, és maga ebb l arra következtet, hogy Lenin elvtárs német kém? Azt

akarja mondani, hogy a németek bent ültek az összes egyeztetésünkön? – Nagyjából, de nem egészen – sóhajtott nagyot Artamonov. Nem tudta, hányszor kell még elmagyaráznia a dolgokat. – k a monarchiának dolgoztak, az igazi nevük pedig gróf Eszterházy Richárd és Ritter István. – Osztrákok? – Magyarok. Sztálin mérgesen összevonta a szemöldökét. – Se füle, se farka annak, amit mond! Mib l gondolja, hogy Lenin elvtárs a németeknek kémkedett? – Mivel lenyomoztattam a pénz útját – mondta Artamonov olyan nyilvánvalóan, mintha magától értet d volna, hogy valaki figyelteti a Népbiztosok Tanácsának elnökét. – Senki nem képes támogatás nélkül forradalmat csinálni. A pénz Németországból érkezett, és egy lengyel ügyvédi irodán keresztül jutott el Lenin elvtárshoz. Ugyan mi másért fizetnének a németek, ha nem azért, hogy a saját emberüket ültessék a trónra? – És akkor mit keres itt ez a két osztrák? Magyar… Osztrákmagyar? Az elmélete szerint k is a németeknek dolgoznak? – Úgy gondolom, igen – vonta meg a vállát Artamonov, csak hogy ne bonyolítsa tovább az ügyet. – Ugye tudja, hogy mindennek ellentmond, hogy korábban azt állította, nemcsak a maga, de a németek fejvadászai is dolgoznak rájuk. És most éppen egy francia börtönben ülnek… – Talán túl sok információt borítottam magára, Sztálin elvtárs – ismerte el az egykori cári tiszt a hibáját. – Artamonov elvtárs, maga is beláthatja, hogy ennek semmi értelme! Úgy beszél, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenünk! – Össze is fog, ha mindez kitudódik – bólintott Artamonov. Arca kimért és nyugodt volt. Rengetegszer látta a testvérét, hogyan manipulálja az embereket, de neki nem volt türelme ehhez. a harchoz értett igazán, nem a szavakhoz. Hozzászokott, hogy a neve hallatára mindenki összerezzen, ha beszélt valakihez, nem mertek a szemébe nézni, még kevésbé visszakérdezni. Sztálin volt talán az

egyetlen, akinél Artamonov nem érezte ezt a hatást. „Nyilván végtelenül egyszerű ahhoz, hogy tudja, egy legendával beszél”, bosszankodott magában, mert a grúz tudatlansága hatásos fegyvernek bizonyult ellene. Muszáj volt mással próbálkoznia. – Itt a lehet ség, hogy lebuktasson egy csalót, és el relépjen – próbálta motiválni, de Sztálin csak megfontolt arcot vágva töprengett. – Épp az el bb mondta, hogy ha a világ megtudja, hogy Lenin elvtárs áruló, mindenki ellenünk fordul – válaszolta. – Nem törhetjük össze a hírnevét, azzal magunk ellen tennénk. „Talán mégsem olyan primitív, mint mutatja” húzta össze a szemét Artamonov. Nem tudott kiigazodni az el tte ül férfin. – Ki tud még err l? – kérdezte Sztálin. – Egyel re ön és én – mondta Artamonov határozottan. – És nyilván a német hírszerzés. – Valamint a Monarchia kémei – folytatta Sztálin. – Talán nem véletlen, hogy így alakult, talán össze akarnak velünk fogni… – És irányítani minket – próbálta ecsetelni a helyzet súlyosságát Artamonov, mert Sztálin mintha valami álomvilágban gondolkodott volna. – Le kell állítania Lenint! Meg kell szabadulnunk a német befolyástól! A két magyar kémet bízza csak rám, ket elintézem. De Lenin hatalomra jutását meg kell akadályoznia! – Tulajdonképpen mit vár t lem? – kérdezte Sztálin. – Hogy tisztítsa meg a bolsevik pártot az árulóktól – vágta rá Artamonov. – Ez esetben magával kezdeném – d lt hátra Sztálin. – Próbáljuk meg még egyszer! És ne jöjjön nekem pártunk és nemzetünk érdekeivel, mert mindketten tudjuk, hogy személyes célok vezérlik! – Akárcsak magát – könyökölt az asztalra Artamonov. Cseppet sem tetszett neki a bolsevik párt harmadrangú tisztvisel jének pökhendi viselkedése, akinek épp ezüsttálcán kínálja a hatalom átvételének lehet ségét. – Maga, Sztálin elvtárs, az én embereimnek jelentett, amíg az Ohrana besúgója volt. Terjedelmes kartotékok állnak rendelkezésemre a cseppet sem tiszta múltjáról – nézett egyenesen a szemébe. – Én a cár katonája voltam, és felforr a vérem, ha azt látom, hogy senkiházi forradalmárok szaggatják darabjaira a

hazámat. Azt gondoltam, maga más, de lehet, hogy tévedtem. Úgyhogy jobb, ha elgondolkodik az ajánlatomon, miel tt valaki mást keresek, aki rátermettebb a feladatra! Sztálint cseppet sem hatották meg a kemény szavak. is el red lt, és összekulcsolt kezét az asztalra tette, hogy er t demonstráljon. – Mindketten tudjuk, hogy a cár mint hatalom már nem létezik. Maga abban a pillanatban feleslegessé válik Lenin elvtárs számára, amint elvégezte a feladatát, ezért szövetségest keres. Trockijhoz nem mehetett, mert egy sznob, nem mellesleg utálja az egyszerű embereket. Dzerzsinszkij lengyel, és gyűlöli az oroszokat. Ezért választott engem. Nagyon is labilis a jöv je, ezért amíg csak lehet, húzza-halasztja a feladatát, és olyan hibákat vét, amilyent a cári id kben sosem engedett volna meg magának. Artamonov szeme szinte szikrát hányt. – Az a két magyar a kezem között fogja kilehelni a lelkét! – ütötte keményen mutatóujjával az asztalt, mintha csak belevéste volna a szavakat. – A jöv m miatt pedig ne aggódjon, van épp elég ötletem! – No, lám, mégiscsak van valami személyes indíttatása – mosolyodott el Sztálin. – Tudja, az a cári tiszt, Artamonov, akir l én hallottam, soha nem állt volna át egy forradalmár botcsinálta kormányába hajlongani! Artamonov fortyogott dühében. – Magának fogalma sincs, hogy ki vagyok, és mire vagyok képes! – sziszegte. – Ebben tökéletesen igaza van – hajolt még közelebb Sztálin. – Ugyanis az egyik emberem látta, amint az igazi Artamonov katonához méltón végez magával, ahelyett, hogy az ellenfelei segítségére szoruljon! Maga csak egy dubl r, átvette a szerepét, hogy betölthesse a helyét, de rég megbukott! – Miket beszél? – h költ hátra Artamonov. A hír sokkolta, a keze remegni kezdett. – Nem buktattam le a kis színjátékát, mert meg akartam tudni, mik a szándékai, de régóta figyelem magát! – húzta egészen szűkre a szemét Sztálin. – A hátamon akar a hatalomba jutni, de ebb l nem

eszik! Egyik megbízható emberem éppen Artamonov harcosai közül való. Ott volt vele az utolsó pillanatig. Épp Lenin osztrák tanácsadóit csalták t rbe, amikor azok gránáttal robbantották be a pincét maguk mögött, ahová menekültek el lük. A bejárat beomlott, és maga alá temetett mindenkit. Az emberem azért élte túl, mert egy fahordó felfogta az ütéseket, de az arca csúnyán megégett. Látta, amikor a két magyar visszamászik a csatornából, hogy megnézzék a pusztítást, amit csináltak. Az emberem halottnak tettette magát, azt hitte, csak így élheti túl a katasztrófába fulladt üldözést. Látta, amint a két férfi odamegy Artamonovhoz, aki akkor még magánál volt. Egy hosszú vascs állt ki a tüdejéb l, de még lélegzett, és hörögve beszélni is tudott. Az emberem azt hitte, azért mennek oda hozzá, hogy végezzenek vele, ehelyett el akarták látni a sérülését – nézett mélyen Artamonov szemébe Sztálin. – Az igazi Artamonov ezredes olyan híres hadvezér és kém volt, hogy még az ellenségei is megadták neki a tiszteletet. De nem kért a segítségükb l, méltóságán aluli lett volna, így utolsó erejével kirántotta a mellkasából a csövet, és menthetetlenül elvérzett. A harcmez n, büszkén, talán az egyetlen vesztes csatájában… – Ez nem igaz, megkínozták – dadogta Artamonov. – Lenin azt mondta, elfogták és megkínozták – rázta a fejét maga elé bámulva. Most már Sztálin határozottsága is alábbhagyott. – Hogy? Lenin elvtárs tudta, hogy Artamonov meghalt? Artamonov csak némán bólogatott, de még mindig a hallottakon járt az esze. Emlékezett arra az estére, amikor elkapta Lenint a hintójánál. Amikor leleplezte. Amikor azt mondta, hogy a testvérét Eszterházyék elfogták és megkínozták, hogy katonai titkokat szedjenek ki bel le. Mindez nem vallott a testvérére, mindaddig Artamonov úgy gondolta, k ketten legy zhetetlenek. Most, hogy hallotta a másik történetet is, valahol mélyen érezte, hogy csakis ez lehet az igazság. – Akkor csak azért van mellette, hogy fenntartsa a látszatot? – kérdezte Sztálin. – Ki maga egyáltalán? – Artamonov… a katona. De nem a kém – vallotta be összetörten a legféltettebb titkát – Az ikertestvére. Sztálin kihúzta magát, és vizslatni kezdte az arcát.

– Maguk ketten voltak? A katona és a kém? – nevetett hitetlenkedve. – Szóval a legenda nem is létezett? – csóválta a fejét. – Tulajdonképpen túl sok is volt annyi érdem és kitüntetés egyetlen emberre – gondolkozott hangosan. – A legenda most is létezik – mondta Artamonov még mindig maga elé bámulva. – Egy legendát lehetetlen elpusztítani! Ez volt a terv… Az terve… A fivéremé… – Csodálatos – mondta elismer en Sztálin. – Ez döbbenetes! Amit maguk elhitettek az emberekkel… Zseniális! Lenyűgöz ! – Most már tudja a titkomat – nézett fel rá Artamonov. – Remélem, ennyi elég ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok. Mint kiderült, a testvérem kezdte el figyeltetni Lenin pénzeit, de erre csak nemrég jöttem rá. Meghalt, miel tt beavathatott volna a nyomozásába – sóhajtotta. – Ahogy visszatértem a legutolsó küldetésemr l, átnéztem a hátrahagyott papírjait. már hónapokkal ezel tt rájött Lenin titkára. Pontosan tudta, honnan és mikor jön a pénz, ki adja át, és az mire megy el. Lenint a németek fizették, és a Monarchia tartotta a kezében – nézett egyenesen Sztálin szemébe. – Nem hagyhatjuk, hogy egy német kém legyen az országunk élén! – Mindezt értem – d lt ismét el re Sztálin, most már sokkal barátságosabbra véve a hangját. – De Lenin elvtárs éppen azon fáradozik, hogy a bolsevik nézeteket elterjessze Németországban és Kelet-Európában a visszaküldött hadifoglyok segítségével. – Ha Lenin ezt teszi, akkor azt a németek tudtával és jóváhagyásával teszi – mondta Artamonov. – Nyilván a németek akarják irányítani egész Kelet-Európát, és velünk végeztetik el a piszkos munkát. Nem szabad hagynunk, hogy ez a forradalom kiteljesedjen, különben soha senki nem tudja megfékezni a terjeszkedésüket. Lenint pedig az egész világ hatalmas uralkodónak fogja tartani, mit sem tudva a dolgok hátterér l. És ha egyszer oda eljutunk, akkor magára sem lesz már szükség! Most kell tenni ellene! – Ráadásul, ha Németországban is forradalom lesz, akkor nem kell sok hozzá, hogy a nyugati hatalmak rájöjjenek, mi folyik itt, és együttes er vel támadnak ránk, még miel tt visszatámadhatnánk.

– Pontosan! – Rendben van, Artamonov elvtárs. Gondolkozom az ötletén – állt fel Sztálin a kezét nyújtva. – Talán az lenne a legjobb, ha most elbukna ez a német forradalom. – Megteszem, amit tudok – rázott kezet vele Artamonov, majd az ajtóhoz indult. – Azt még mindig nem értem, mit keres maga Lenin mellett – szólt utána Sztálin. Artamonov megfordult. – Közel akartam kerülni a testvérem gyilkosaihoz, hogy bosszút állhassak rajtuk. – Úgy tűnik, alábecsülte ket. – Ezután nem fogom. Sztálin bólogatott, majd újra Artamonovra emelte a tekintetét. – Pedig k is csak katonák és kémek, mint maga és a testvére – szólalt meg. – A bosszú elhomályosíthatja az elméjét. Inkább használja ket! A testvére igazi gyilkosa nem az, aki a gránátot dobta, hanem az, aki politikusként a szálakat mozgatja. – Lenin – bólintott Artamonov. – t most már képtelenség megölni. – Akkor használjuk t is! Van egy ötletem, hallgasson meg! Maga akadályozza meg az id el tti forradalmat Németországban, Leninnel pedig ne foglalkozzon, róla majd én gondoskodom! És most figyeljen rám… ★ A pincerendszer föld alatti labirintusként kanyargott. A bevilágítókon át beszűr d fények elnyújtott rácsos árnyékot vetettek a falakra, felidézve Ritterben a francia börtönben töltött hónapokat. – Mit keresünk mi itt? – dörmögte Eszterházyra pillantva. Kriegburg fülesére egy titkos bolsevik propagandaüzemet készültek felszámolni, de nem tudták, hány ellenállóra számítsanak. A pincerendszer az birodalmuk volt, Ritterék nem ismerték a helyet,

túlságosan veszélyes volt el remenniük. Ritter tudta, hogy a grófot továbbra is gyötri a bűntudat Lenin miatt, ezért képtelenség volt lebeszélni err l az öngyilkos vállalkozásról. – Vigyázzon! – kiáltotta Eszterházy, de a következ lövedék döreje elnyomta hangját. Ritter dobhártyája szinte beszakadt a falakról visszaver d hanghullámoktól. – El refutnak! – válaszolta Ritter. Amint elült a dörej, tisztán lehetett hallani a lábdobogást. – Csak óvatosan! – fogta meg Eszterházy a vállát. – Hátrahagyhattak valakit, hogy feltartóztassanak. Ritter el vett a mellényéb l egy fáklyát, és egy lendülettel végighúzta a végét a földön. A vakító fényszikrával egy id ben pattogó sercenés hallatszott, és a fáklya vége lángolni kezdett. Ritter el rehajította, amennyire csak tudta, hogy bevilágítsa a falakat. Még látta, ahogy páran elkanyarodnak a folyosó végén. – Mehetünk! – kiáltotta, és el refutott pár métert, majd megvárta, hogy Eszterházy megel zze, addig lesben állt, hogy ha meglát valakit, azonnal tüzet nyithasson. Egymást váltogatva haladtak így a folyosó végéig, majd Eszterházy felemelte a kezét, és megtorpantak. – Maga is hallja? Ritter még a lélegzetét is visszafogva fülelni kezdett. – Nem hallok semmit. – Éppen ez az – bólogatott Eszterházy. – Túl nagy a csönd! – Talán megálltak – suttogta Ritter. Eltette a pisztolyát, és a hátán lév pántból kiemelte a rövid csövű sörétesét. Mindenre felkészült. – A francba, nem látunk semmit! – bosszankodott a gróf. – Van még egy fáklyája? – Van, de ha meggyújtom, akkor k is rájönnek, hogy mi hol vagyunk – húzta el a következ gyújtóst Ritter. – Csak dobja el re, és álljon fedezékbe! – mondta Eszterházy. – Nem maradhatunk itt örökre! Ritter meggyújtotta a fáklyát, és elhajította, majd felemelte a puskáját, és a falnak simult. Hiába várt, nem történt semmi. A fáklya

párszor pattant a földön, el regurult, majd egy hatalmas lyuk el tt állapodott meg, amit korlát szegélyezett. – Mi a…? – dadogta Ritter, miközben el rement, hogy megvizsgálja a nyílást. A mennyezetre csigák voltak er sítve, és kötelek lógtak le a mélységbe. A falon egy csörl be futott a végük. – Lefelé menekültek – lépett mellé Eszterházy, majd körbenézett. – Egy sörf zde pincéjében vagyunk. Ott lent tárolhatják a hordókat. El remegyek. – Túl nagy kockázatot vállaltunk már így is – állította meg Ritter –, szóljunk inkább Kriegburg embereinek! – Ha mi elveszítjük ket, k soha nem találják meg a lázadókat. Ez a pincerendszer több mérföld hosszúságú is lehet. Teherautókkal szoktak ide behajtani. Nincs vesztegetni való id nk, utánuk megyek! Ritternek nem volt választása, megvárta, míg társa leér, majd elkapta az egyik kötelet, és lecsúszott is. Az alsó teremben valóban hatalmas söröshordók tornyosultak, és öt kijárat is nyílt bel le. Mindegyik akkora volt, hogy két teherautó is elfért egymás mellett. – És most merre? – kérdezte Eszterházyt, aki furcsa vigyorral nézett rá. – Mi van? – Észrevette, hogy kezd kigyógyulni a tériszonyából? Ritter felnézett, és csak most látta, hogy vagy négyemeletnyi magasságból ereszkedtek le. – Legalább ne emlékeztessen rá folyton! Szóval, merre? – Fogalmam sincs! – állt tanácstalanul a gróf. – Legfeljebb két alagutat tudnánk átvizsgálni, de nem tanácsos kettéválnunk. Csak a jó szerencsén múlik, hogy melyiket választjuk. Ritter felkapcsolt egy elemlámpát, és letérdelt, hogy a porban megvizsgálja a lábnyomokat, de túlságosan sok nyom mutatott mindenfelé. A fejét ingatta, amikor váratlanul két dörrenés, majd jajveszékelés hallatszott. Felpattant, és Eszterházyval egyszerre indultak meg a t lük jobbra es alagút felé. – Egymásra támadtak? – kérdezte Ritter futás közben. – Vagy csak el akarták terelni a figyelmünket? – Mindjárt meglátjuk – válaszolta Eszterházy. Óriási raktárhelyiségbe értek. Lassítottak, és a fal mellé húzódtak, miel tt

beléptek volna. Valahonnan dereng fénynyaláb világított meg egy sávot. Egy nagydarab férfi kezében puskával guggolt az áldozata mellett. Egy másik test valamivel odébb feküdt élettelenül. Ritter egy kattanást hallott, amint Eszterházy kibiztosította a fegyverét. A férfi is nyilván meghallotta, mert felegyenesedett, és megfordult. Ritternek nagyon ismer s volt a sziluettje. A férfi pár lépést közelített, és a fénynyalábban megcsillant egy szes tincs a hajában. Artamonov!, nyilallt Ritterbe a felismerés, és szinte az egész teste megbénult. – Úgy látom, lelassultak – szólalt meg az ismer s, dörmög hang. – Magának rengeteg arca van – mondta Eszterházy. Ritter érezte társa hangján, hogy némi id t akar nyerni. – Ahogy önnek is, gróf úr – válaszolta az orosz, és még néhány lépést közelebb lépett. Eszterházy puskája egyenesen rászegez dött. Artamonov nem fogott rájuk fegyvert. Ritter nem értette, mi történik. Sem azt, hogy Eszterházy miért nem l , sem azt, Artamonov miért nem ellenséges. – A nyomdát, amit keresnek, már megsemmisítettem – folytatta. – Az az érzésem, elkél önöknek egy kis segítség. – És miért lenne ilyen kegyes hozzánk? – kérdezte Eszterházy. – Mert ugyanaz az ellenségünk – lépett még közelebb Artamonov. – Meg kell állítani Lenin ámokfutását. – Értsem úgy, hogy félreteszi minden ellenszenvét, míg el nem lehetetlenítjük Lenint? Ez nem vallana magára! – ingatta a fejét a gróf. – Mindeddig le akart vadászni minket. – Azóta megtudtam az igazságot a fivérem haláláról – mondta Artamonov. – Úgy hallottam, önkezével vetett véget az életének. – A körülmények úgy hozták – bólintott Eszterházy. – És választott. Katonához méltón. – És most hirtelen félretette minden bosszúvágyát, hogy szövetkezzen velünk? – kérdezte a gróf. – Bocsássa meg, ha egy szavát sem hiszem – emelte meg nyomatékosan a puskáját Eszterházy. Artamonov megállt. – Nincs miért bíznom a szavában. – Akkor miért nem l le? – kérdezte Artamonov.

– Tényleg, miért? – suttogta Ritter, és remeg kezével is az oroszra célzott. – Mert nem fog rám fegyvert – válaszolta a gróf. Artamonov felnevetett. – Maga tényleg vérbeli arisztokrata! Ugyan már, a katonai etikett csak lányregény, maga is tudja, hogy a valóságban nem így megy. – Más iskolát végeztünk – felelte a gróf. Artamonov széttárta a karját, a puskát a csövénél fogva lógatta kezében, jelezve, hogy nem fog l ni, majd hátrálni kezdett. Amikor a kijárathoz ért, benyúlt a zsebébe, és el vett egy összehajtogatott papírt, majd a földre dobta. – Ezt tekintsék el legnek! – mondta mély, dörmög hangján. – Gondolja át, gróf úr, amit mondtam! Még találkozunk! Ritter mindvégig az elsüt billentyűn tartotta az ujját, amíg Artamonov el nem tűnt a szemük el l. – Maga meg rült? – kérdezte feldúltan. A gróf csak ráemelte nyugodt, barna szemét. – Maga sem l tt – válaszolta egyszerűen. Ritter dühös volt, de ezzel az érvvel nem tudott vitatkozni. – Soha sem tudhatjuk, mit hoz a jöv – tette hozzá Eszterházy. – A barátaink már cserbenhagytak, lehet, hogy most már csak az ellenségeinkre számíthatunk. ★ A berlini iroda most barátságosabbnak tűnt. Legalábbis Eszterházy most nem érezte azt az ingert, hogy különböz terveket találjon ki a menekülésükre, ha egy osztag netalántán rájuk tör. Megelégedett azzal az eggyel, amit már a szobába lépésükkor kitalált. Az ablakon át az ereszcsatornán lefelé. Ritter az ablaknál állt, talán is hasonlókon törte a fejét. Kiszabadulásuk óta nemigen volt alkalmuk beszélgetni. Igazából nem volt mir l. Olyan mókuskerékbe kerültek, amib l nem lehetett kitörni. Kriegburg még mindig a kezében lév jelentést olvasta, valószínűleg harmadszor,

mert a fejcsóválásából Eszterházy arra következtetett, hogy nem hiszi, amit lát. – Artamonov átadott maguknak három nyomdát? – kérdezte újfent hitetlenkedve. – Odadobott egy papírt, amire három cím volt felírva – bólintott Eszterházy. – A bolsevik anarchisták földalatti bázisai. Ott kellene lecsapni rájuk. – Ez valami csapda? – kérdezte joggal Kriegburg. – Lehet – bólintott a gróf. – Vagy egy gesztus, valami nagyobbért cserébe. Kriegburg járkálni kezdett, láthatóan szüksége volt a mozgásra, hogy rendezze a gondolatait. Aztán megállt az italszekrény el tt. – Mit akarhat maguktól Artamonov? – fordult meg gondterhelt arccal. – Önök megbíznak benne? Év elején még egy orosz fejvadászcsapatot küldött magukra, ugyan mi változott azóta? – sorolta a kérdéseket, amik megválaszolatlanul keringtek fejében. – A világ – válaszolta Ritter. – A háború, az er viszonyok és az helyzete – húzott ki egy széket Kriegburg asztala mellett, és leült. – Azt kérdezi, bízunk-e Artamonovban? Nem. De az alapvet emberi tulajdonságaira számíthatunk – vett el egy almát az odakészített gyümölcsöstálról, és dobálni kezdte. – Ne jöjjön nekem a becsülettel – legyintett Kriegburg. – Eszembe sem jutott – rázta a fejét Ritter. – A hiúságára és a hatalomvágyára gondoltam. Neki most útban van Lenin, és ki mással kellene szövetkeznie, ha nem az ellenség ellenségével? – Bárkivel – tárta szét a karját Kriegburg. – Az antanttal, a cáriakkal… nem hiszem el, hogy Leninnek nincs épp elég ellensége a saját pártján belül is. – De van – mondta Eszterházy az ablakon kibámulva. – És az, hogy minket megkeresett, nem zárja ki azt sem, hogy Artamonov kett s játékot játszik – fordult a többiek felé, és derekával az ablakpárkánynak támaszkodott. – Nyilvánvalóan nem mi vagyunk az egyetlenek, akikkel felvette a kapcsolatot. Én Kamenyevre vagy Trockijra voksolnék, de ez nekünk most mellékes. Azt kell eldöntenünk, mit kezdünk azzal a három címmel, amit átadott.

Kriegburg újra felvette a papírt, és hosszan nézte, mintha valami újdonságot akart volna kiolvasni bel le, pedig mostanra már kívülr l kellett tudnia minden egyes szót. – Elég rosszul állunk a bolsevik felforgatok felkutatásával ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjuk ezt az információt – sóhajtotta végül. – De soha nem bocsátanám meg magamnak, ha az embereimet csapdába küldeném. Az a karrierem végét is jelentené egyben. – Ebben nem vagyok olyan biztos – jegyezte meg Ritter. – Fejek mindig hullanak, de soha nem a felel söké. Ludendorff tábornok is rendre megússza a rossz döntéseit. akár nyíltan hátba szúrhatja a szövetségeseit, és soha nem kell számolnia a következményekkel – dobta vissza az almát a tálra. – Ludendorff tábornok sajnos nem tartozik a befolyásom alá – válaszolta Kriegburg. – Hivatalosan nem – kontrázott Ritter. – a német hadvezetés vezértisztje, és nagyon önfejű tud lenni… f leg, ami magukat illeti – adta meg magát Kriegburg. – Állandó veszélyforrásnak érzi az önök jelenlétét. De azt gondolom, mostanra tisztában kell lenniük azzal, hogy nekem semmi közöm nem volt a tábornok intézkedéseihez. Egyébként is én hoztam ki önöket a franciáktól, vagy nem? – Ezért vagyunk most itt – bólogatott Eszterházy. – De csak egy okot mondjon nekem, hogy miért ne látogassam újra meg Ludendorffot. – Mert jobb ma egy olyan katonai vezet , akinek ismerjük a hibáit és a gyenge pontjait, mint egy olyan, akir l nem tudunk semmit – felelte Kriegburg. – Önnek mondjam, gróf úr? Verseny közben nem váltunk lovat! Ha most ellehetetleníti Ludendorffot, széthullik minden, amit eddig építettem. – És az nekem miért fáj? – tette karba kezeit maga el tt Eszterházy. – Azt hittem, hálásak lesznek, mert mozgósítottam minden kapcsolatomat, hogy kihozzam magukat – mondta kissé sértetten Kriegburg.

– Azok lennénk, ha nem éppen az ön tevékenységéb l adódna a meghurcoltatásunk – felelte a gróf. – Maga éppannyira felel s a történtekért, mint mi, magát mégsem akarja senki elmozdítani a pozíciójából. – Hagyjuk most a személyeskedést, és térjünk vissza a feladathoz – zárta le a vitát a német. – A legfontosabb a teljes béke. Ha továbbra is hagyjuk, hogy a bolsevik agitátorok elárasszák a várost a propagandáikkal, akkor el bb-utóbb itt is polgárháború lesz, és elűzik a császárt, ami tulajdonképpen nem is lenne akkora baj – köszörülte meg a torkát Kriegburg, és az íróasztalához lépett, papírokat böngészett rajta. – A despotikus rendszerünk felett eljárt az id . Az uralkodók a területszerzésben érdekeltek, de most olyan háborúba sodornak minket, amit képtelenség megnyerni. Ugyanakkor nem hagyhatjuk, hogy a tanulatlan nép vegye át a hatalmat. Magunk mellett kell tudnunk a hadsereget, hogy egy működ köztársaság jöhessen létre. Arra gondoltam… – Ne haragudjon, de ez nem az én harcom – szólt közbe Eszterházy. – Egyébként sem értek egyet önnel mindenben, de ez az ön hazája, az ön élete. Elintéztük a nyomdát, amit kért, és szereztünk még három címet hozzá. Azt hiszem, most már ledolgoztuk a tartozásunk. Mi a társammal már szeretnénk hazatérni. – Ne higgye, hogy ott más a helyzet – nézett fel Kriegburg. – Ugyanez történik Budapesten, Bécsben, Prágában, Kolozsváron, mint most itt, Berlinben. – tolt el re néhány napilapot. – Maga is láthatta, hogy a Monarchia feloszlóban van, állandóak az elégedetlenkedések. A nemzetek önállóságot akarnak, legf képp a cseh és szlovák kisebbségek zúgolódnak… – Ezért küldtek minket Franciaországba, de láthatta, mi lett a vége. Haza kell mennünk, hogy végre a saját hazánk érdekeit szolgáljuk – húzta ki magát Eszterházy. – Én ostoba meg azt hittem, hogy pihenhetünk végre – szólalt meg Ritter. Kriegburg hosszan nézte ket, majd az íróasztalára támaszkodva nagyot sóhajtott.

– Borzasztóan sajnálom, de most nem térhetnek haza – kezdte lassan. – Ludendorff kapcsolatai messze elérnek. Elintézte azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hírszerzését l átkerüljenek a német hírszerzéshez. Amikor meghallotta, hogy maguk visszatérnek, be akarta biztosítani magát. Így, miután a mi állományunkba kerültek, csak arra vár, hogy maguk itt hagyják Németországot. Akkor dezertálásért azonnal hadbíróság elé állíthatja önöket, ami miatt jobb esetben börtönbe, rosszabb esetben azonnal kivégz osztag elé kerülnek. Értsék meg, önöket már senki nem védi a Monarchiától. Öngyilkosság lenne figyelmen kívül hagyni a német hadsereg vezérkari f nökének gyűlöletét és bosszúvágyát. – Ludendorff mindenáron el akar minket lehetetleníteni – ingatta a fejét Eszterházy. – Haza sem tudunk menni, és itt sem vagyunk biztonságban? – kérdezte Ritter. – Tökéletesen látja a helyzetet – bólintott Kriegburg. – És fogadjunk, hogy már ki is gondolt valamit a számunkra – fejezte be helyette a mondatot a gróf. – Bár véleményem szerint az uralkodócsaládnak mennie kell, a cári család fogva tartása egész Európa méltóságait felháborította. Furcsa, de ebben a kegyetlen háborúban is köt dnek egyezségek az ellenségek között. Naprakész jelentésekkel rendelkezünk a britekt l a cári család feltételezhet hollétét illet en. – Ugye nem akar visszaküldeni minket Oroszországba? – hökkent meg Eszterházy. – Ott lennének a legnagyobb biztonságban. Ott nem keresné magukat senki – tárta szét a karját Kriegburg. – És talán befejezhetnék a franciaországi küldetésüket is, minthogy a Csehszlovák Légió még mindig ott állomásozik. S t ha a cárt kiszabadítják, adott lenne egy hadsereg, amivel hátba támadhatják a bolsevikokat. De magukra bízom a választást, vagy kiszabadítják II. Miklóst és családját, vagy megölik Lenint. – Na, álljunk csak meg egy pillanatra – rázta meg mutatóujját Ritter. – Én még mindig nem értem. Épp mi segítettük hozzá a bolsevikokat, hogy elfogják a cárt. Nem kérheti, hogy most helyezzük vissza!

– Kiköszörülhetnék a csorbát… – A döntéshozóknak el bb kellene gondolkozniuk, aztán parancsot kiadniuk! – emelte fel a hangját Ritter. – A legjobb lett volna, ha nem csinálunk semmit! Még mindig Pesten fülelhetném le a rosszfiúkat! Azt a munkát legalább értékelték! – Nyugodjon meg, Ritter nyomozó, senki nem mondta, hogy felesleges volt mindaz, amit végeztek – folytatta Kriegburg. – Senki nem láthatta el re, mi lesz Leninb l, ha hatalmat kap. – A békeszerz dést aláírták, és nekünk ez volt a feladatunk – mondta Eszterházy. – Ami azután történt, már nem a mi lelkünkön szárad. – Nekem maga ne mondja, hogy nem érzi felel snek magát! – mordult rá Ritter, de meg is bánta a kemény hangot. Eszterházy pontosan érezte a nyomozó felindultságát, hiszen valóban régóta nyomta a lelkét ez a baklövés. – Pontosan tudja, hogy mi a véleményem – mondta a gróf. – Azonban ez már nem ugyanaz a helyzet, mint volt. – Hogyhogy nem? – kérdezte továbbra is felindultan Ritter. – A britek már márciusban partra szálltak Murmanszk mellett. Háború van továbbra is. Lehet, hogy az uralkodót most nem Miklós cárnak hívják, de Lenin emberei ugyanazt csinálják, csak más köntösbe bújtak. Új elitet hoztak létre, de a nép számára nem változott semmi, csak a nevek. Ugyanúgy éheznek, ugyanúgy hadba szólítják ket, és a vezet k ugyanúgy embereket végeznek ki kényükre-kedvükre. Diktatúra van továbbra is, akárhogy nevezik is. – És ha nem teszünk valamit ellene, begyűrűzik hozzánk is – tette hozzá Eszterházy. – Jól van! Akkor mondjuk el az igazat! Tudja meg a világ, hogy Lenin német kém! Akkor rögtön átrendez dnek a viszonyok! – Azt nem lehet – ingatta a fejét Kriegburg. – Miért, mert maga is belebukik? – Az országunk bukik bele – vette át a szót Eszterházy. – Az emberek csalódnának bennünk. A katonáikban, a hírszerzésükben, a vezet ikben. – Épp maga fenyegette meg Ludendorffot, hogy nyilvánosságra hoz mindent! Mi változott?

– Semmi. Csak blöfföltem – vont vállat Eszterházy. – Ezeket az információkat soha nem szabad kiadnunk. – Ha most hallgatunk, óriási hazugságlavinát indítunk útjára, és sokkal nagyobb károkat fog okozni hosszú távon, mint rövid távon az igazság – vitatkozott vele a nyomozó. – Sajnálom, Ritter, de nem engedhetem, hogy kiderüljön az igazság. Túl sok forog kockán, ez szétzilálhatja a Monarchia egységét. Mindazt, amit Ferenc József felépített. – Ferenc József halott! A Monarchia már így is szétes ben van! – Nem igaz! Ez csak a szokásos zúgolódás – dörzsölte az állát elgondolkodva a gróf. – Az embereket egységbe lehet fogni, még megmenthetünk mindent! – Maga álmodik – ingatta a fejét a nyomozó. – Ha most kiderül az igazság, az polgárháborúhoz vezet a Monarchián belül. Én békét akarok! – És mégis hogy lesz béke attól, ha kiszabadítja a cárt? – Uralkodókat nem foghatnak el! Vissza kell állítani a rendet! Egyetlen országot sem vezethetnek bűnöz k. F leg olyanok nem, akit mi juttattunk hatalomra – magyarázta a gróf. – Leninnek el kellett volna buknia a békekötés után! – Ugye nincs semmi esélyem, hogy lebeszéljem err l az rült tervr l? – kérdezte a nyomozó. Kriegburg meg sem várta a választ. Elhúzott egy függönyt a falon, ami mögött egy térkép lógott. – Nézzék meg, ezek a legutolsó hírszerzési jelentéseink. Rengeteg hadifogoly mozog Oroszországban, egy részük már itthon van, de nagyon sokan vannak még Ukrajnában, Szibériában. – Azt hittem, már mindet hazaküldték, hogy terjesszék Európában az új rendet – jegyezte meg a gróf, és érdekl dve a térképhez ment. – Nehezen tudják ket mozgatni – válaszolta Kriegburg. – Vannak szállítmányok, de a legtöbbjüket lábon indították útnak. Három-négyezer mérföldet kellett volna gyalogolniuk. Gyakran összecsaptak az ket kísér bolsevikokkal, és végigrabolták a környez településeket. Valójában már nem is katonák, hordává váltak.

– Hol a legsebezhet bbek a bolsevikok? – állt fel Ritter is, és közelebb ment a térképhez. – Itt – bökött Eszterházy a térképre. – A transz szibériai vasútvonalon. – Pontosan. És ismét visszatértünk a Csehszlovák Légióra – nézett rá Kriegburg. – Ott hatvanezer emberük felügyeli az egész vonalat, rabolnak és fosztogatnak. Egy kísérletet megér, hogy a cár mellé állítsa ket! Ez az új parancsa, gy zze le Lenint. – Ez nonszensz! – mordult fel Ritter. – Lehetetlen, amit kérnek t lünk! Bedobnak az oroszlánok közé, hogy vegyük rá ket a zöldségevésre. – Ha eddig nem tudta volna, ez a társa er ssége – jegyezte meg Kriegburg. Ritter éppúgy tudta, hogy mindez csak a gróf manipulálására szolgál, mint az érintett maga. – Gróf úr? – Zöldséget az oroszlánoknak? – hümmögött Eszterházy. – Azt nagyon gusztusosan kell tálalnunk. ★ A Kreml gigantikus falai megnyugtató érzéssel töltötték el Lenint. A huszonhét hektárnyi terület mintha állam lett volna az államban. A hatalmas terek, fás parkok, hivatali épületek és hagymakupolás székesegyházak egy kisebb város érzését keltették, egy magánvárosét, ami most Lenin kezében volt. A Szenátus palotájában rendezkedett be, ezt találta a legbiztonságosabbnak, mindazon túl, hogy az arannyal dekorált tapéták, a márványoszlopok, az intarziás parketta és az aprólékosan faragott fabetétek igencsak legyezgették a hiúságát. Korábban fellengz snek érezte az uralkodók különcségét, mára tudta, hogy a falak els sorban a védelmüket szolgálták, a díszítés pedig tisztelgés a nagyságuk el tt. „Óriási hatalomra tettem szert” gondolta Lenin. „De már megszámolni sem tudom, hányszor akartak megölni” emlékezett vissza a januári kísérletre, amikor egy hajszálon múlt az élete, meg

egy jó barát lélekjelenlétén, aki önfeláldozón felfogta a golyót a nép megment je el l. Most is álmatlan éjszakákat okozott, ha csak rágondolt. Éppen emiatt hagyta ott Szentpétervárt, már nem érezte magát biztonságban. Sztálin folyamatosan tájékoztatta a különböz fenyegetésekr l, és kénytelen volt bevallani magának, hogy egyre jobban kezdett bízni a grúz származású népbiztos tenni akarásában. Amint lehetett, áthelyezték a bolsevik párt székhelyét Moszkvába. Bár Lenin sokáig ódzkodott, hogy az egykori cári rezidenciára költözzön, most hálás volt III. Ivánnak, hogy ilyen el relátóan építtette meg az orosz vezet k fellegvárát. „A kiválasztottak szentélye” nézett körül elégedetten a dolgozószobában. Úgy érezte, egy fels bb hatalom részese lehet. „A legfels bb hatalomé…” ízlelgette magában az elégedettség és büszkeség érzését. Mélyet szippantott a leveg b l, és hátrad lt a székében, úgy, ahogy egy vezet höz illik. Gondolataiból hangos kopogás térítette magához. Nyílt az ajtó, és Sztálin lépett be. – Jöjjön csak, már vártam – állt fel Lenin, és beljebb tessékelte kollégáját. Barátságosan megszorította Sztálin felé nyújtott kezét, majd összeölelkeztek, és arcon csókolta. Lenin számára kimondhatatlanul fontos volt, hogy az emberei érezzék a bizalmát, még akkor is, ha csak színjáték volt az egész. – Üljön le! – kínálta hellyel a látogatót, majd visszaült az íróasztal mögé. Arrébb tolt néhány újságot és könyvet, hogy jobban lássa párttársát, aki érdekl dve nézte a szétpakolt folyóiratokat. – Igyekszem tájékozódni a világról – válaszolta meg Lenin a fel nem tett kérdést. – Milyen híreket hozott nekem, Sztálin elvtárs? – A németországi események eszkalálódni látszódnak, Lenin elvtárs – ült le Sztálin vele szemben. – Több nyomdánkat is lefoglalták a németek. Ugyanakkor a helyzet biztató, még mindig kiváló munkát végeznek az agitátoraink – közölte tárgyilagosan. Hangja alázatos volt, és Leninnek tetszett Sztálin visszafogottsága. – Akkor jó úton haladunk – dicsérte meg a munkáját. – Mindig számítanunk kell némi ellenállásra. Ez a hatalom velejárója – mosolygott elégedetten. – Ennél azért aggasztóbb a helyzet – folytatta Sztálin.

– Tájékoztatnom kell arról is, hogy feltűnt egy régi ellenségünk. Mindez arra enged következtetni, hogy a cár szimpatizánsai Németországban szervezkednek ellenünk. – Kire gondol? – ráncolta homlokát Lenin. – A jelentések szerint többen látták Artamonov ezredest és egykori cári mestergyilkosait a berlini nyomdáink környékén. Talán éppen segíti a németek munkáját. Nem tudom, hogyan juthatott át a vonalainkon, tudtommal Szentpétervár a mieink ellen rzése alatt áll. Nyomozást fogok indítani, hogy megtaláljuk a bels árulókat. – Nem hiszem, hogy ez lenne a legnagyobb problémánk – legyintett Lenin. – Inkább arról számoljon be, hogy állunk Berlinben. És nem arra vagyok kíváncsi, amit a lapokban is elolvashatok. – Mint említettem, a nyomdákat egymás után derítik fel és zárják be a németek. A kapacitásunk napi tízezer példányra csökkent a százezerr l. További nyomdákra, szakemberekre van szükség, és persze pénzre. – Lenin bólintott, tudomásul véve a hallottakat. – A németek nem tudták mozgósítani a hazatért foglyokat, és Magyarországra is megérkeztek az ideológiánkkal meger sített embereink. A világforradalom következ fejezete ott kezd dik. A mostani állapot szerint azt jósolnám, hogy augusztus-szeptember hónapra össze fog omlani a nyugati front, és a németeknek nem lesz elég erejük a franciákkal szemben. – Ezt örömmel hallom – bólogatott Lenin. Sztálin nagyot sóhajtott, Lenin érezte, hogy a kellemetlen híreket a végére hagyta. – De? – unszolta. – Mi a gond? – Itthon súlyosbodó problémáink vannak – folytatta Sztálin. – Az emberek egyre feszültebbek… zúgolódnak… – Merényletr l beszél? – kapta fel a fejét Lenin, és végigsimított a mellkasán. – Egyel re csak az elégedetlenked kr l beszélek. Az emberek éheznek, és nem látszik, hogy megoldódna az élethelyzetük. Szeretnének normál körülményeket, ha eltörölnénk a jegyrendszert, ha lenne b ven ellátmány… Továbbá nincs hader nk, pénznek, nyersanyagnak híján vagyunk. Az eszer vezet k pedig a hátunk mögött szervezkednek…

– Gondolja, hogy nem tudom!? – csapott az asztalra Lenin. – Alig távolítottuk el a mensevikeket, most az eszerek jelentik a gondot. Sztálin némileg elbizonytalanodott Lenin kitörésén, pillanatnyi szünetet tartott, majd mégis folytatta. – Azt is tudnia kell, hogy az eszerek és a régi cári parancsnokok mára közös hangot találtak. Bármikor kirobbanhat egy forradalom. – A forradalomhoz pénz kell – dünnyögte Lenin. Kizártnak tartotta, hogy a jelenlegi helyzetben bárki is olyan forrásokkal rendelkezne, mint korábban . Arról mindenképpen tudna. – Lenin elvtárs, engedje meg, hogy meger sítsem a Kreml védelmét az ön érdekében! – Ugyan már, a Kreml maga a védelem. Másfel l nem mutathatunk félelmet – legyintett Lenin, kissé megjátszva magát. – A bolsevik pártot bármelyikük el tudja kormányozni. Az eszmét nem tudják megfélemlíteni, csak az embert. Ha velem valami történik, ott van Trockij vagy Kamenyev. Sztálin kissé hátrad lt, kihúzva magát, látszott az arcán, hogy nem tetszik neki, amit hallott. – Lenin elvtárs, azt gondolom, ön rosszul látja ezt a dolgot – tette fel a kezét Sztálin. – Ön az, akit tisztel a nép. Ön az egyetlen, aki el tudja látni a vezetéssel járó feladatokat, elviselni a terheket. Ön keménykezű, mégis felvilágosult döntéseket hoz. Önb l csak egy van. Ha önnel valami történne, itt óriási káosz szabadulna el, és azt nem tudná helyrehozni sem Trockij, sem Kamenyev. Hallgasson rám, és er sítsük meg a személyes védelmét! – Lenint legyezgették a méltató szavak, de nem akarta kimutatni elégedettségét. – És azt javaslom, tiltsa be az eszer pártot is. – Ezt maga sem gondolhatja komolyan – intette le Lenin. – Ha az utolsó pártot is kitiltom a parlamentb l, a nép azt fogja hinni, diktatúrát építek. – Ezt a népet vezetni kell, és ön erre a legalkalmasabb személy – mondta Sztálin. – Javaslom, a legközelebbi ülésen szavazzuk meg egy új, er s Vörös Hadsereg létrehozását. – De hiszen most hirdettünk békét – ingatta a fejét Lenin. – A háború viszont még nem ért véget – érvelt Sztálin.

– A bels ellentéteket is orvosolnunk kell. A hadsereg meger sítésére mindenképp szükségünk van, ha nem a küls ellenséggel, akkor az elégedetlen néppel szemben. – Az emberek majd lecsillapodnak – mondta Lenin. – Az utánpótlásról gondoskodtunk, Szibériából folyamatosan kapjuk a szállítmányokat. – Egyel re így van, csakhogy ott a brit fenyegetés Murmanszknál, a Csehszlovák Légió meg a transz szibériai vasút vonalán garázdálkodik – mondta Sztálin. – Akkor kergessék szét ket! – tárta szét a karját Lenin. – Nem volna tanácsos a jelen helyzetben – jegyezte meg Sztálin. – A hadseregünk er tlen. A Csehszlovák Légió pedig egy összeforrott sereg, és segített nekünk a Monarchia elleni harcokban. A mi oldalunkon küzdöttek, bármikor szükségünk lehet rájuk. Nem szeretnénk, ha ellenünk fordulnának. Jelent s er r l van szó. – Akkor miért nem adunk parancsot nekik, hogy hagyjanak fel a randalírozással? – Mert k a cár oldalán harcoltak. Nekünk nincs felettük parancsnokságunk. Illetve… – fojtotta magába a szót Sztálin. – Illetve? Mit akart mondani? – faggatta tovább Lenin. Sztálin kényelmetlenül fészkel dött a székében. – Nem akarok beleszólni, hiszen a hadsereg Trockij elvtárs parancsnoksága alá tartozik. Számomra mégis érthetetlen, hogy Trockij elvtárs miért tartja a seregünket harcképtelen állapotban, miközben a Csehszlovák Légió kedvére fosztogatja a falvainkat. Ha jól emlékszem, az feladata lett volna lefegyverezni a légiót is. Fogalmam sincs, mik a szándékai, de ez így nem mehet tovább. – Trockij nem fegyverezte le a légiót? – kérdezte meglepetten Lenin, mert még is emlékezett a megbeszélésre, ahol Trockij ígéretet tett erre. – Lehet, hogy megpróbálta, talán csak kicsúszott a kezéb l a dolog – találgatott Sztálin. – Mindenesete is beláthatná, hogy muszáj lesz meger sítenünk a hadsereget. Csak egy hajszálon múlik, hogy ne d ljön össze mindaz, amit eddig felépítettünk. Hadseregre nemcsak a háborúban van szükségünk, de a bels rend fenntartására is.

Lenin elgondolkodott a hallottakon. – Milyen er s hadseregr l beszél? – kérdezte végül. – Legalább kétmillió katonáról. Lenin kétkedve rázta a fejét. – Az rengeteg ember. Nincs pénzünk felszerelni és ellátni ket. Most nincs. A háború minden tartalékunkat felemésztette. – Ott vannak még az aranytartalékok – vágta rá Sztálin. Lenin érdekl dve nézett rá. – Maga mir l beszél? A cári kincstár üres. – A szibériai bányákról – mondta Sztálin. – Rengeteg ásványkincsünk van, csak újra kell indítani a kitermelést. Szállítási útvonalakat kell felállítanunk. B ven van tartalékunk, csak meg kell szervezni, hogy hozzájuthassunk. Lenin összeráncolt homlokkal gondolkodott a hallottakon. A bels feszültséget valóban kezelni kellett valahogy. – Tényleg azt gondolja, hogy össze tud hozni egy új, er s hadsereget? – Adjon felhatalmazást, és megszervezem – ajánlkozott Sztálin. – Tegyen próbára, engedje, hogy bizonyítsak! – Rendben van. Bevallom, kissé szkeptikus vagyok a hadsereget illet en, de teljhatalmat adok önnek, hogy felépítse hozzá a gazdasági hátteret, megszervezze a cári aranytartalékok felkutatását és a nemesfémbányák újraindítását. – És az ön védelme? Lenin elmosolyodott. – Mint mondtam, nem mutathatok félelmet, de kezdje el figyeltetni az eszereket. Tudni akarok mindenkir l! Ki, mikor mit csinál, kik a f hangadók, akik a bolsevik pártot akadályozzák. Sztálin meglep dött. nyilván egyszerűbben gondolta rendezni a helyzetet. – De hát az legalább hatvanezer ember! – hördült fel. – Sztálin elvtárs, épp most akar meggy zni a szervezési képességeir l. Szükségem van a nevekre. Ha hatvanezer emberr l van szó, akkor hatvanezer nevet kérek. Kezdje el minél el bb! Tudni akarom, kik állnak a háttérben – rázta meg a mutatóujját Lenin. – Igaza volt, példát kell statuálnunk.

– És Artamonov ezredes? – kérdezte ismét Sztálin. Lenin úgy érezte, próbára teszik. Túlságosan feltűn lett volna, ha nem foglalkozik egykori legnagyobb ellenségével. – Bár azt gondolom, elég messze van ahhoz, hogy ártson nekünk, és nem ez a legf bb feladatunk most, de felhatalmazom, hogy megölesse Artamonovot a mestergyilkosaival együtt! – Értettem, Lenin elvtárs – hajtott fejet Sztálin, majd felállt, és az ajtó felé indult. – Nem fog csalódni bennem! ★ Berlin utcáin gyér volt a forgalom. Az esti órákra már elcsendesült a város. A nap még utolsó sugarait próbálgatta a horizonton, vöröses-bordóra festve az ég alját a feltámadó meleg szélben. Az automobil egyhangú robogása már fel sem tűnt Kriegburgnak, annyira belemélyedt az ülésen szétteregetett iratokba. A vászontet s kabin megóvta a szélt l a fontos számításokat, a sof r azonban a szabadban ült, egyenruháját szorosan összegombolta, fején sapkát, arcán üvegbetétű szemüveget viselt a szél okozta könnyezés ellen. Kriegburg mindig kés n indult haza a császári hírszerzést l. Az utóbbi id ben szokásává vált hazavinni a munkát, és egy perc pihenést sem engedélyezett magának. A nyugati front Ludendorff baklövéseit l függetlenül is összeomlani látszott. Az oroszokkal kötött béke túl kés n köttetett meg, hogy megfelel hadi lépéseket tegyenek az antanthatalmakkal szemben. A jóvátételi sarcok is nyitott kérdésként lebegtek még a fejük felett, nem állt túl jól az ország. Minden porcikájában érezte, hogy baj van, rajta állt vagy bukott Németország további sorsa. Már azokat a gazdaságélénkít csomagokat fontolgatta, amelyeket majd a háború után kell elrendeltetnie. Többféle alternatívát is kidolgozott, de egyik sem tűnt teljes megoldásnak. Épp egy különbéke költségeit számolgatta, amikor egy hirtelen fékezés lesodorta az ülésr l a papírokat. Kriegburg megtámasztotta magát a sof rt l elválasztó üvegen, és felnézett. A sof r sajnálkozva emelte fel a kezét, és egy defektes járműre mutatott az út mellett, majd lenyitotta az ablakot.

– Elnézését kérem, uram! A kanyar mögött nem láttam a lerobbant járművet. Ha megengedi, megnézem, mi a probléma. – Menjen csak – legyintett Kriegburg, és nekiállt összeszedni a papírjait a padlóról. A sof r visszacsukta az ablakot, és leszállt az autóról. Kriegburg a számokat magában dörmögve rendezgette az iratokat, mire végre sorba állította. Távolról beszélgetésfoszlányok szűr dtek be, némi fémes hang, talán ajtócsapódás vagy halk puffanás, de Kriegburg nem foglalkozott semmivel. Fél szemmel még látta, ahogy az egyenruhás sof r visszaül a volán mögé, majd hirtelen két férfi szállt be mellé az autóba. – Na de kérem, err l nem volt szó! – csattant fel Kriegburg idegesen, és igyekezett összegyűjteni az államtitkokat tartalmazó dokumentumokat. Csak akkor kezdte felmérni helyzetét, amikor egy harmadik férfi is beszállt, és vele szemben foglalt helyet. Kriegburg felnézett rá, és hirtelen jeges félelem járta át a testét. Csak most fogta fel, hogy az elakadt autó utasai tulajdonképpen elrabolják. – Úgy látom, felismert – szólalt meg mély hangon a magas, er teljes férfi. Levette a kalapját, és a füle mögé simította a szemébe hulló sz tincset. – Ne aggódjon, nem akarom bántani! – kopogtatta meg az ablakot, és az automobil elindult. Kriegburg odanézett. Az egyenruhás férfi nem az sof rje volt. Ki akart nézni az oldalablakon, de túlságosan zsúfolt volt az autó, meg sem tudott mozdulni, hogy el rébb hajoljon. – A sof rjét kis id re pihen re fogtuk. Holnap valószínűleg rettenetes fejfájás fogja gyötörni. – Milyen humánus – jegyezte meg Kriegburg páni félelemmel szívében. – Tekintse tárgyalási alapként – bólintott a férfi. – Nem az a hír járja, hogy ön az a tárgyalós típus – mondta Kriegburg némi nyugalmat er ltetve magára. – Új id k járnak – mondta a férfi. – Azt hittem, megkapta az ajándékomat a nyomdák címét illet en. Kriegburg még most sem fogta fel, hogy személyesen Artamonov ezredes ül vele szemben. Azt pedig végképp nem, hogy még egy haja szála sem görbült.

– Mit akar t lem? – kérdezte. Rengeteg válasz keringett a fejében a menedékjogtól a vagyontárgyakig, de egyik sem tűnt megfelel nek. – El ször is mutatni akarok valamit. Azt viszont nem árulhatom el, hogy hova megyünk, remélem, megérti – mondta Artamonov, majd biccentett, és a Kriegburg mellett ül férfi sötét kend t kötött a szemére. A férfi ezután hátracsavarta a karját, és megkötözte. Kriegburg úgy érezte, a szíve majd kiugrik a mellkasából. Biztos volt benne, hogy a kocsiban mindenki hallja a szívdobogását. Igyekezett fülelni, hogy valamennyire követni tudja, merre haladnak, de a bels hangjai elnyomták az érzékeit. nem hírszerz volt, csak a hírszerzés f nöke. Soha nem képezték ki efféle helyzetekre. Az autó egyenletesen haladt, sokat kanyarogtak, fékeztek és gyorsítottak, de Kriegburg képtelen volt kitalálni, hová mehetnek. Sokáig senki sem szólt hozzá, csak utaztak. Lassan lecsillapodott, és várt. „Ha meg akarnának ölni, már megtették volna”, kapaszkodott az egyetlen épkézláb gondolatába. Az autó fél óra múlva megállt, a motort leállították. Valaki leoldotta a fejér l a kend t. Kriegburg szíve újra hevesebben kezdett dobogni. Körbenézett. Egy gyárcsarnokban álltak. Darukat és emelvényeket látott, mindenhonnan láncok és csörl k lógtak le. „Mi van, ha hazudtak, hogy együttműködjek?” költözött agyába egy kellemetlen gondolat. – Jöjjön velem – segítette ki Artamonov a kocsiból. Kriegburg engedelmeskedett. Semmi értelmét nem látta az ellenállásnak. Nem volt különösebben jó céllöv , sem a közelharc mestere. Artamonov egyedül is le tudta volna gyűrni, pláne három mestergyilkossal körülvéve. Egy lépcs felé terelték, ami a gyárépület galériájára vezetett. Hétköznapokon innen figyelték a munkafelügyel k a dolgozókat. – Itt akar velem beszélni? – kérdezte Kriegburg a mélységet vizslatva. – Itt – válaszolta Artamonov. – Ha a megfélemlítésemen dolgozik, abbahagyhatja – mondta Kriegburg.

– Az együttműködésén dolgozom. Nem akarom ledobni a magasból, csak mutatni akarok valamit. – Jól van – mondta idegesen Kriegburg. – Hadd lássuk! – Türelem! – nyugtatta Artamonov, és egy széket hozatott az egyik emberével. A férfi Kriegburg mögé tette a széket, majd eloldozta a kezét. A hírszerzés f nöke megdörzsölte a csuklóját, és körbenézett. – Egy kicsit még várnia kell. Üljön le! A „kicsi” elég sokáig tartott, mert lassan besötétedett. Senki nem kapcsolt villanyt, csendben ültek a sötétben. A rendkívül groteszk helyzet lassacskán kínossá vált. Kriegburg azon törte a fejét, vajon az ezredes bele rült-e testvére elvesztésébe. Nem akarta bosszantani, inkább hallgatott. Szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Artamonov némán bámulta a bejáratot, majd egyszer csak felemelte kezét, és az alsó ablakok felé mutatott. Kriegburg odanézett, és látta, hogy emberi alakok sietnek át az udvaron az ajtóhoz. A mozgásukból ítélve hivatásos katonák lehettek, nyilvánvalóan támadásra készültek. Kriegburg idegesen kapta vissza a tekintetét Artamonovra, de az ezredes csak felemelte a mutatóujját, hogy hallgasson. A gyárcsarnok sötét volt, csupán a sarokban elkülönített szoba ablakán szűr dött ki fény. A kívülr l érkez katonák egyértelműen azt a helyiséget vették körbe, puskáikat készenlétbe helyezték. Végül megjelent az irányító is, nem szólt, csak kézjelekkel kommunikált a katonáival. Kriegburg visszafojtotta a lélegzetét. A galérián sem , sem Artamonov nem mozdult. Amíg így ültek, jó eséllyel észrevétlenek maradtak. Az események hirtelen felgyorsultak. Az irányító intésére két katona megindult a helyiség ajtaja felé, és szó nélkül berúgta. Alig értek az ajtóhoz, óriási robaj hallatszott. Lángcsóva és füst tört el a helyiségb l, majd géppisztolyok kattogtak. Váratlanul vakító reflektorfény árasztotta el a csarnok azon részét, ahol a támadást tervezték. A lámpák fénye mögül egy géppuska összetéveszthetetlen hangja ugatta túl a géppisztolyok kelepelését. Kriegburg önkéntelenül is összehúzta magát. A tűzharc nem érte ket, de az er s dörrenésekt l sajgott a dobhártyája. Már-már úgy érezte, valami ókori gladiátorviadalt néz a Colosseum páholyából, ahogy odalent halomra l tték egymást az emberek.

– Kik ezek? – kérdezte az ezredest. – A támadóink – felelte Artamonov, túlkiabálva a fegyverropogást. – Nem voltak olyan ügyesek, mint amilyennek látszottak – vonta meg a vállát. Kriegburg csak ingatta a fejét, nem tudta, mit gondoljon. A helyiség el tt holttestek feküdtek. A géppuska a hátuk mögül kíméletlenül tűz alatt tartotta az egész csarnokot. A páncélpajzs és az emelet vasbeton lemeze pedig tökéletes védelmet nyújtott a kezel jének. Egyenl tlen küzdelem volt, Artamonov nyilván csapdát állított valakiknek, csak még azt nem tudta, kiknek és miért. A még életben maradt támadók a golyózápor el l a megtámadni készült helyiségbe menekültek. Váratlanul onnan is lövések dördültek. – Maga beküldte az embereit abba a szobába? – kérdezte megrökönyödve Kriegburg. – Ügyesek a fiúk – bólintott Artamonov. – Az ajtóra robbanótöltetet helyeztek, és megvárták, amíg a géppuskás társuk megtizedeli az ellenséget. A támadók hihetetlen módon nem adták fel, addig záporoztak a lövések, míg mindenki a földön nem végezte. Amikor elcsendesült minden, két férfi jött ki a helyiségb l, az a kett , akik az autóban Kriegburgot közrefogták. Artamonov csupán három emberrel leterített legalább egy tucatot. Ehhez persze tudnia kellett, mikor és hol támadnak. – Na, most már beszélgethetünk – fordult a döbbent Kriegburghoz az ezredes. – Ugye még életében nem látott tűzharcot? – vigyorgott rá Artamonov. „Nem, nem láttam, és nem is akartam!”, üvöltötte volna Kriegburg, de semmit sem mondott. Csak ült megkövülten, és nézte a kíméletlen cári mestergyilkost a jobb oldalán. – A háborút a legtöbb vezet csak terepasztalról ismeri – mondta kissé lekezel en Artamonov. – Pedig nyilvánvalóan más döntéseket hoznának, ha tudnák, mire kényszerítik az embereiket. – Nem vagyok katonai vezet – mondta halkan Kriegburg. – És fogalmam sincs, miért kellett mindezt páholyból végignéznem! Nem tudom, kik támadtak magukra, de biztosíthatom, hogy nem az én embereim.

– Ó, ez fel sem merült bennem – húzta mosolyra a száját Artamonov. Kriegburg érezte, hogy az ezredes nagyon is élvezi a helyzetet. ezt kicsit sem mondhatta el magáról. – Azok ott Lenin emberei – mutatott a holttestek felé Artamonov. – Bár gyakorlatilag önök alá tartoznak. Láthatja, mostanra én is kegyvesztetté váltam a szemében. – Maga tudta, hogy Lenin magára támad, és elhozott ide, hogy ezt végignézzem? – kérdezte megbotránkozva Kriegburg. – Tudom, hogy mesterkéltnek tűnik – bólintott Artamonov. – A részletekhez a testvérem értett, de tulajdonképpen így van. Szerettem volna meggy zni, miel tt az együttműködésünkr l tárgyalunk. – Szövetséget akar velem kötni? – kérdezte kétkedve Kriegburg. – Magának elég gyorsan vág az esze. – Mindezt elmondhatta volna a kocsiban – mondta még mindig idegesen gesztikulálva Kriegburg. – Nyilván azt is be akarta mutatni, hogy nem érdemes magával ujjat húzni. – Kétségem sem volt afel l, hogy ezzel ön már tisztában van. – Így viszont azt is a tudtomra adta, hogy van bels embere a bolsevik pártban – fejtegette tovább Kriegburg Artamonov szándékát. – Különben nem tudott volna így felkészülni erre. Artamonov intett, mire egyik embere néhány igazolványt adott át neki, amit a holttestekt l vett el. – Ezek német katonák – adta át a bizonyítékot Artamonov. – Hadifoglyok, akik nemrég tértek haza. És mint láthatja, Lenin parancsát teljesítik. Azt akartam, hogy a saját szemével lássa, mekkora hatalma van. „A láthatatlan hadsereg”, botlott bele úton-útfélen Lenin tervébe Kriegburg. – És mióta akarja maga ezt a hatalmat megdönteni? – Amióta maga is – felelte Artamonov olyan önbizalommal, mintha csak a veséjébe látna. – Bolond, ha hagyja, hogy ezek az emberek maguk ellen szervezkedjenek. Láthatta, mi lett a forradalomból Szentpéterváron. Gondolja el, mi lesz itt, ha nem veszik elejét a gondoknak. Ezek nemcsak a császárt fogják letaszítani a trónról, de a katonai vezet ket, s t a bankárokat is – próbált rá

hatni Artamonov. Kriegburg most már személyesen is meggy z dött róla, hogy valóban nem a kém Artamonov áll vele szemben. Egy hírszerz egészen más köntösbe csomagolta volna a mondanivalóját. – És most tulajdonképpen mit akar t lem? – kérdezte lassan magára találva a német hírszerzés vezet je. – Információt. És persze gazdasági segítséget. Tudni akarunk az antant lépéseir l. Bár a háború vége már csak id kérdése, maga már az új békeszerz déseken töri a fejét. Maguk is vesztettek, mi sem állunk túl jól. Most d l el, kik lesznek Európa hangadói. Nem hagyhatjuk, hogy a csiga-zabálók és az angolok nyerészkedjenek ebb l a háborúból. Ketten er sebbek vagyunk. Szükségünk van egymásra! – Ki mondja ezt? – kérdezte fejét ingatva Kriegburg. Artamonov elmosolyodott. – Még nincs itt az ideje, hogy neveket áruljak el. Egyel re csak az üzenetet hoztam. – Nem tárgyalok olyanokkal, akikr l nem tudom, kicsodák – válaszolta rosszallóan Kriegburg. „Ilyen lépésre nem sokan szánják el magukat. Leninen kívül csak páran vannak a pártban, akiknek van elég eszük és hatalmuk, hogy mindezt meglépjék. Trockij túlságosan konzervatív, Kamenyev pedig egy gyáva nyúl. Magával még beszélni se lenne mersze, nemhogy paktumot kötni. Zinovjev egy bohóc. Sztálin…”, gondolkodott magában Kriegburg. „Sztálin elég nyers és egyszerű ahhoz, hogy ne bonyolítsa túl a kapcsolatfelvételt. Csakis lehet a háttérben.” – A megbízómnak fel kell építenie a hatalmát, ahhoz pedig információ kell – tért ki a válasz el l Artamonov. – És pénz – vágott közbe Kriegburg. – De azzal magának is tisztában kell lennie, hogy mi is meghúztuk a derékszíjat. Egy újabb forradalom kirobbantása mostanra lehetetlen. – Nem kell forradalom. Bels hatalomátvételre törekszünk. Soha semmi nem fog kiderülni abból, amit maguk tettek Lenin hatalomra juttatásában. Vállaljuk, hogy eltüntetünk minden nyomot, ami önökhöz vezet. Békét akarunk, a bels ügyeinket határainkon belül tartjuk majd, s t felhatalmazásom van, hogy kizárólagos piacot biztosítsunk a német termékekre.

Kriegburg úgy érezte, mindez egy jel. Oroszország óriási piacot jelentett, de túlságosan megbízhatatlan volt eddig bárki, akivel ott üzletelni akart. – Honnan tudjam, hogy megtartja a szavát? Mi biztosítja a hatalomátvételt? Hisz Lenin is elbukott az elején! – Az a mi gondunk. Lenin el fog tűnni. A segítségemmel felszámolhatja az országába begyűrűzött bolsevikokat, és biztosíthatom, hogy nem nyílik újra a keleti front. – Mit akar tulajdonképpen? – Hadifelszerelést és élelmet. – Nekünk sincs elég – csóválta a fejét Kriegburg. – Nem a maguké kell, hanem a miénk vissza. Letettük a fegyvert, maguk pedig elkoboztak mindent. Gabonát Ukrajnából, felszerelést a hadseregt l. Semmi más nem kell, csak adja vissza nekünk. – Az kizárt – jelentette ki Kriegburg. – Nem fogom ismét felfegyverezni az oroszokat, hogy aztán hátba támadjanak! – Lenin így is hátba támadta, szüksége sem volt fegyverre hozzá, maguk adtak a visszatér katonáknak fegyvert – mondta Artamonov. – Ha megegyezünk, kiadok minden információt a maguknál szervezked bolsevik megmozdulásokról. A bolsevikok minden lépésér l tudni fog. Nem kell beküldenie az embereit, Moszkvából kapja majd a híreket. Megállíthatja a forradalmat, még miel tt az elkezd dne. Kiépíthet egy politikai ellener t, hogy megfékezze a bolsevik nézetek terjedését. Kriegburg maga sem hitte, amit hall. Artamonov úgy duruzsolt a fülébe, mint valami kis ördög, aki az örök életet kínálja fel. – Milyen politikai er r l beszél? – kérdezte. – Maga egy megújuló Németországon dolgozik. A régi berendezkedés elvesztette a háborút, a bolsevikokat nem akarja. Most a kezébe adom a lehet séget, hogy felépíthessen egy olyan ideológiát, amilyet szeretne. Maga mögött lehet a hadsereg, az információ, mindenre rálátása lesz, gazdasági, hírszerzési és belpolitikai folyamatokra. Nélkülözhetetlen irányítója lehet az új hatalomnak, és a felszerelésekért hajlandók vagyunk fizetni. – De hát nincsen semmijük – mondta Kriegburg.

– De van, nemesfém. Arany, Szibériából. Amink nincs, az hadianyag és élelem. Az aranyat nem tudja a nép megenni, és a katonák sem tudnak ölni vele. – De hiszen azt még ki kell termelni, az rengeteg id – mondta Kriegburg. – Folyamatosan bányászunk, de van egy aranyszállítmányunk a kazanyi állomáson, azt rögtön mozgósítani tudom, ha kell. – Kezd kecsegtet vé válni az ajánlata – gondolkodott el Kriegburg. – Szóval puccsot készítenek el Lenin ellen? – Vezet váltást – helyesbített Artamonov. – A bolsevikok pedig maradnak? – Maradnak. – Nos – csücsörítette a száját Kriegburg, az utolsó szavakat fontolgatva –, ha Lenin eltűnik az útból, az új Németország hajlandó lesz üzletelni magukkal. – Kiváló – bólintott Artamonov. – Vegyük végig akkor a megbízóm által javasolt lépéseket.

Harmadik rész

1918 júniusa – 1918 augusztusa A forradalom önkényesked i nem úgy félelmetesek, mint a gonosztev k, hanem mint az irányítás nélküli gépezetek, mint a kisikló vonat BORISZ PASZTERNAK

A hajó lassan úszott a Volgán felfelé. Ritter a tat korlátjánál állt, és a hátrafelé fodrozódó hullámokat figyelte. Kissé szédült. A leveg jót tett kótyagos fejének. – Na, kipihente magát? – tette vállára kezét a barátja. Szavai mintha apró szilánkokként hatoltak volna halántékába. – Úgy nézek ki? – emelte rá a tekintetét Ritter. Eszterházy elmosolyodott. – Ne akarja, hogy hazudjak magának. Van még két napja, hogy összeszedje magát. – Maga mellett egy élet sem elég hozzá. – Ne morogjon, drága barátom – támaszkodott meg Eszterházy is a korláton. – Talán kicsit túl sok volt a pálinka. – Inkább túl hosszú az út a léghajóval… Tudja, értem én, hogy a lehet leggyorsabban akart ideérni, de zeppelinnel? – méltatlankodott még most is Ritter. – Nem vágyom én ilyen kiváltságokra. Én egy egyszerű pesti rend r vagyok. Jó nekem a vonat, a szekér vagy a saját lábam. Nem lehetne elfelejteni mindent, ami a leveg be emelkedik? – De hisz ezek fantasztikus szerkezetek – mosolygott még mindig Eszterházy. – Vonattal még Ukrajnát sem értük volna el, most meg már Kazany felé tartunk. – Nem igazán vágyom oda – morogta Ritter. – Egyenesen az ellenfelünk karjába rohanunk. Ha nem a bolsevikok kapnak el, majd a saját csapataink, amelyek átálltak az oroszokhoz. Miért kell magának mindig a legsűrűbbjébe tartani? Csak pár nap pihen t adhatna az rangyalának! – Maga az én rangyalom, és eddig tökéletes munkát végzett. Ritter nem is értette, miért van Eszterházynak olyan jó kedve.

– Ugye tudja, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztunk? – Aki egyszer felkötötte a sarkantyút, pengesse! – Ne jöjjön nekem közmondásokkal! Ez az egész elképzelés egy rémálom – zsörtöl dött tovább. – És mi lesz, ha sikerrel járunk? Megtaláljuk a cári családot, Lenint leváltják, és visszakerülnek a trónra. És azután? Soha nem történik semmi pont úgy, ahogy elképzeljük. Aztán megint félresiklik valami, és találhatunk egy újabb forradalmárt, aki megdönti a hatalmukat. – Nem mi hozzuk a döntéseket – mondta a gróf. – Valóban. De azok, akik hozzák ket, azok jobban átgondolhatnák, miel tt ráteszik valakire vagy valamire a célkeresztet. Semmit sem lehet ugyanúgy visszacsinálni! – A katonai vezet kre meg a politikusokra gondol? k is csak emberek. – Ráadásul mire végrehajtunk egy feladatot, már megváltozik a világ. Vezet k jönnek, vezet k mennek. Országhatárok és érdekek változnak… – Ki akar szállni? – kérdezte Eszterházy. Ritter megállt egy pillanatra, és barátja szemébe nézett. Szerette volna is érezni azt a kihunyhatatlan tüzet, ami a grófot hajtotta. – Nem – mondta halkan. – Csak olyasvalamit szeretnék csinálni, aminek értelme is van. És nem csak az adott pillanatban. – Ezt majd az id fogja eldönteni. Jöjjön, innen úgysem fordulhat vissza. Még rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. Két nappal kés bb egy bérelt autóval hajtottak a Csehszlovák Légió ideiglenes hadiszállása felé. Ritter sokkal jobban érezte magát, bár még mindig nem volt meggy z dve arról, hogy valóban itt kell-e lenniük. Az utazás, a léghajó okozta kellemetlenségekt l eltekintve, zökken mentesen történt. A török oldalon a saját irataikkal, míg az oroszoknál az amerikai papírjaikkal jutottak át könnyedén. Ahogy közeledtek a Csehszlovák Légió táborához, Ritter gyomra nyomban görcsbe rándult. A jelentések szerint vagy hatvanezer felfegyverzett katona állomásozott Oroszországban, akik mind a Monarchia ellen fordultak, és az antant oldalán harcoltak a háborúban. A fegyverszünetet várták, hogy csatlakozhassanak a Franciaországban állomásozó er ikhez. Messzir l már látni lehetett a házakat. Ritter

keresgélni kezdett a csomagjában, majd el húzott egy parókát és egy kis párnát, amit az inge alá kezdett tömködni. – Maga mit csinál? – kérdezte Eszterházy, egy pillanatra levéve szemét az útról. – El készítem az álcánkat – mondta Ritter visszagombolva az ingét az álpocakja felett. – És mégis minek akar látszani? – kérdezte a gróf, aki a monarchiabeli egyenruháját csupán egy hosszú, egyszínű köpennyel takarta el magán. – Egy jóllakott amerikai nyomozónak? – Például – vont vállat Ritter. – De semmiképpen sem a Monarchia tisztjének. – Ne aggódjon, ahhoz nem kell álruhát húznia – bökte oldalba a könyökével Eszterházy. – Nagyon vicces. Maga szed valamit? – kérdezte még mindig kétkedve Ritter. – Az oroszlán barlangjába megyünk, és azon kívül, hogy egy köpennyel álcázza a kilétét, nagyon is báránykinézete van. Egyébként mi a terve? – Semmi különleges. Bemegyünk az ezredparancsnokhoz, és elbeszélgetünk vele. „Megint a hipnotizálás” gondolta Ritter, de már nem is ellenkezett, hiszen számtalanszor látta Eszterházy sikerét. – Oda be is kell jutnunk valahogy – mondta. – Kellene szereznünk néhány szakadt egyenruhát, hogy elvegyüljünk a katonák között – gondolkodott hangosan. – Ezek nem hivatásos különítmény, hanem a Monarchiától leszakadt csapatok. A mi egyenruhánkat hordják, a mi taktikáinkkal harcolnak ellenünk. A legjobban akkor vegyül el, ha osztrák bakának öltözik. – Ebben van valami – bólogatott Ritter, majd eltette a parókát, és kikönyökölt az ablakon. – Úgy hallottam, most k a legfelszereltebb különítmény az oroszoknál – bökte ki azt, ami a szívét nyomta. – Ez így is van – bólintott Eszterházy. – A bolsevikoknak jelenleg nincs se fegyverük, se muníciójuk. A légiót viszont a franciák szerelték fel. Vlagyivosztokból küldték nekik a fegyvereket és a l szert.

– Nem gondolja, hogy kellene valami terv, vagy elterelés, amíg bejutunk az ezredeshez? – kérdezte Ritter. – Ön kiváló katona és hihetetlen stratéga, de nem hiszem, hogy több ezer egyszerű fegyveressel szót ért. – Csak figyeljen – állította le az autót Eszterházy, amint elérték a Csehszlovák Légió állomáshelyét. A bakák az elfoglalt házak között az udvaron dohányoztak, csak néhányan fordították feléjük a fejüket, nem keltett túl nagy érdekl dést az ismeretlen autó érkezése. Eszterházy levette a köpenyét, és talpig díszegyenruhában, az összes kitüntetésével a mellkasán szállt ki a kocsiból. Ritter szeme elkerekedett, azt sem tudta, mit mondjon, a gróf máris odalépett a kapunál álló egyik bakához, megvillantva el tte az Osztrák-Magyar Monarchia rnagyi ruháját, és megszólította. – Ki itt az ezredparancsnok? – kérdezte határozottan, ahogy egy rnagytól a laktanyaudvaron várják. A baka éppúgy meglep dött, mint maga a nyomozó. Ritter az autó mögé lépett, és cs re töltötte a pisztolyát. Lopva körbenézett, hogy felmérje a lehet ségeiket. Az udvaron legalább hatvanan voltak, neki pedig csak hat l szer volt a tárában. „A gróf meg rült”, gondolta, de máris készenlétbe helyezte magát, hogy olyan sokáig kitartson, ameddig csak lehet. – Jan Sloboda – válaszolt nyeglén a baka. – Ki kérdezi? – Gróf Eszterházy Richárd rnagy, a császári és királyi hadsereg tisztje. A Monarchia vezérkara személyesen küldött ide, hogy tárgyaljak az ezredparancsnokkal. Haladéktalanul vezessen hozzá! A baka ráemelte szuronyos puskáját, és a mellkasához nyomta. Ritter el húzta a pisztolyát. Eszterházy meg se moccant. – Álljon le, katona – szólalt meg valaki a háttérben, és egy rmester lépett elé. – Maga az ellenség! – közölte a gróffal. – Mégis hogy képzeli, hogy beviszem a parancsnokhoz? – Ahhoz képest, hogy én vagyok az ellenség, magán is a császár egyenruhája van – mondta Eszterházy. – Nem visszük magát sehova – mondta sértetten az altiszt. – Itt nyomban lepuffanthatom, ha úgy tetszik! Eszterházy nem vesztette el a hidegvérét. – És hogy számol el a felettesével, aki azt sem tudja, miért jöttem? Lepuffant egyetlen hírhozót, mert veszélyesnek találta? Úgy

gondolja, én és a barátom igazi veszélyforrást jelentünk magára és a sok száz felfegyverzett társára? – mutatott körbe a gróf. – Nos, ez csak az én hírnevemet öregbíti, hiszen ha nem jelzek estig vissza a Monarchia parancsnokságára, híre megy, hogy a Monarchia követét kivégezte a Csehszlovák Légió. Mindenki tudni fogja, még a franciák is, hogy ez nem is hadsereg, csak egy rablóbanda, és eszük ágában sem lesz beengedni magukat! Az altiszt elbizonytalanodott, Ritter pedig azt sem tudta, mit gondoljon. Eszterházy most az egyszer az igazsággal érvelt, és tökéletesen csinálta. – Várjon itt! – szólt végül a katona, és elsietett. Néhány perc múlva három társával tért vissza, és bekísérték ket a parancsnokhoz. Az ebédl asztal mögött kopaszodó, bajszos férfi ült, arcáról megvetés és pökhendiség sugárzott. Amikor Ritteréket bevezették elé, kelletlenül felállt. – Ha jól értesültem, ön az imént leharamiázta a katonáimat – mondta sértetten. Eszterházy az ajtónál állt meg, ezért Ritter is így tett. – Csak feltételes módban beszéltem – válaszolt a gróf. – Azt hittem, arra sem képesek, hogy egy egyszerű követet a parancsnokukhoz kísérjenek. A férfi intett, és kitessékelte a fegyvereseket. – Azért ne higgye, hogy egy szavamra nem törnek be és intézik el magukat. – Fel sem merült bennem – mondta Eszterházy. – Azt azért tisztázzuk, hogy ha nem jelentkezem be a felettesemnek Bécsben, minden este pontban hat órakor, akkor tudni fogja, hogy maguk nem katonához méltón fogadták a küldöttét, és megteszi a szükséges lépéseket – nézett az ezredes szemébe. – Teljesen összecsináltam magam – válaszolta gúnyosan az ezredes. Eszterházy körülnézett, majd az asztal melletti székre mutatott. – Szabad lesz? – Letette rá az aktatáskáját, és néhány dossziét vett el . – A nevem gróf Eszterházy…

– Richárd, igen, jelentették – fejezte be az ezredes. – Még soha nem hallottam magáról. Nyilván valami aktatologató tiszt a hadügyben. Nem mondták magának, hogy veszélyes idejönni? Eszterházy nem is tör dött az ezredessel, céltudatosan és határozottan beszélt. – Mint mondtam, csak egy futár vagyok. A társam, Ritter István – mutatott a gróf a nyomozóra, aki csak egy fejbólintással reagált. Az ezredes végignézett rajta, és megállapodott a szeme Ritter óriási pocakján. – Jól tartják magukat odaát a hadügyben. Az enyéim meg éheznek. Eszterházy hátranézett Ritterre, és csak most látta, hogy még mindig viseli a hastömést. Ritter bocsánatkér grimasszal megvonta a vállát. – Nos, igen. Talán térjünk a tárgyra. Híreket hoztunk a hátországból. – Amennyiben nem a szabadságunkat elrendel papírt hozta, ne is folytassa, nem érdekel! Eszterházy a pökhendi ezredes szemébe nézett, majd kihúzta az asztal melletti széket, és leült. Kiemelt néhány irattartót a táskájából, és szétteregette a tartalmukat. – Ha nem tévedek, ön a szentpétervári hadiakadémiát gyorstalpalón végezte el. Nem járta végig a ranglétrát, hanem kapva kapott az alkalmon, hogy egy szedett-vedett csapat irányítója legyen, nem volt sem f hadnagy, sem százados, hadnagyból azonnal rnagy, majd ezredes lett. – Most fel akarja olvasni az egész élettörténetemet? Olyat mondjon, amit nem tudok. – Rendben – lapozott Eszterházy. – Az édesanyja Maria Sloboda, és a testvére, Jozef, hónapok óta tettlegességig fajuló harcban áll a szomszédjukkal, aki el akarja foglalni a maga apjának a földbirtokát. Az édesapja halála után rendezetlenek maradtak az örökösödési papírok a maga távozásával, és a szomszéd igényt tart a birtokra. A jogvitát a Monarchia hivatalnokai hivatottak eldönteni, nem tudom, mennyire befolyásolná ket az az aprócska tény, hogy az örökös éppen a hazája ellen harcol. El tudom képzelni, hogy egy

tollvonással földönfutóvá teszik a családjukat – emelte fel a tekintetét a gróf. Az ezredes leült, és összevont szemöldökkel hallgatta a híreket. – Na mármost, a bátyja rokkanthadisegélyb l él, amit nyilván azonnal megvonnak, amint tudomást szereznek az ön kilétér l. Földönfutóként nehéz ellátni egy apró gyermekes családot és egy súlyosan beteg édesanyát, de, gondolom, ön már megszakított velük minden kapcsolatot, amikor átállt az ellenséghez. – Ezt kiké… – A bátyja írt is magának egy szívhez szóló levelet. Olvassa el – húzott ki egy borítékot a papírok közül Eszterházy. – Ne higgyen nekem, higgyen a fivére szavainak. Az ezredes kikapta a gróf kezéb l a papírt, és mohón olvasni kezdte. Ritter megesküdött volna, hogy egy apró könnycseppet látott megjelenni a szeme sarkában, de a tiszt egy laza kézmozdulattal letörölte. – Nekem az a rész tetszett a legjobban, amikor három soron keresztül kéri, hogy térjen haza a frontról, és segítsen a családon. Azt sem tudják, hogy maga átállt, igaz? – Az ezredes most már csöppet sem hatott pökhendinek és beképzeltnek. Összetörten könyökölt az asztalon, és újra meg újra elolvasta az ismer s kézírást. – Ugye most már érti, miért olyan fontos, hogy minden este bejelentkezzem? – Lehetetlen helyzetbe hoz engem! – ingatta a fejét kétségbeesetten az ezredes. – Nem tudom visszarendelni az embereimet, nem kérhetem meg ket, hogy álljanak vissza a császár seregébe. Senki nem fogja letenni a fegyvert. Hacsak nincs még hatezer ilyen levél a táskájában, ez nem fog sikerülni! – Még el sem mondtam, hogy mit kérek – hajolt közelebb Eszterházy. – Azt akarom, hogy segítsenek nekem egy nyomozásban. – Tessék? – Keresünk néhány embert. Egy házaspárt és öt gyereket. A bolsevikok valahová Szibériába száműzhették ket. – Maga a cári családról beszél? – Tudják, hol vannak? – Fogalmunk sincs – rázta meg a fejét az ezredes.

– Nos, akkor jó néhány falut fel kell forgatnunk, és ahhoz emberekre van szükségünk. – Nem, nem, nem – rázta meg a fejét ismét az ezredes. – Mi nem avatkozhatunk belügyekbe. Ha megkeressük a cári családot, elveszítjük a semlegességünket. – De hisz önök a cárra esküdtek fel – mondta Eszterházy. – Meg Ferenc József császárra is – jegyezte meg gúnyosan Ritter. – Ezt maguk nem értik! Nem elég engem meggy zniük. A katonáimnak is kell hogy tudják, miért harcolnak. Én húszezer emberért vagyok felel s, de a vasút mentén még negyvenezer emberünk van szétszórva. Mit gondol, mit csinálnak majd, ha kitudódik, hogy magánakcióba kezdtem? – Értesse meg velük, hogy ezt a szövetségesekért teszi. A franciák és az angolok hálásak lesznek, ha kimenekítik a cárt és a családját. Ha visszahelyezik ket a trónra, az orosz arisztokrácia is hálás lesz. Történelmet írhat. H sként fogják tisztelni az egész világon! Ritter tágra nyitott szemmel hallgatta Eszterházy lelkesít szövegét, de nagyon kételkedett benne, hogy ez beválik. – Hacsak nem ölnek meg el bb, mint hogy ezt megtehetném – mondta Sloboda. – Ezek a katonák egyszerűek – mutatott az ablak felé. – Nem azért harcolnak, hogy bekerüljenek a történelemkönyvekbe. Nekik kézzelfogható okok kellenek. Eszterházy elmosolyodott. – Riadóztassa az embereit, és adja ki a parancsot az indulásra – mondta. – Adok okot önöknek, hogy legyen miért harcolniuk. ★ A Kazany felé tartó páncélvonat madártávlatból tüskés hernyónak tűnt. A kúp alakú, acéllapokkal meger sített mozdony két löveggel volt ellátva, a további szerelvényeket is acéllemezek borították, ahová pedig nem jutott fém, oda homokzsákokat tornyoztak fel a vagonok oldalára. A vonat szinte bevehetetlen volt, a

nyitott vasúti kocsikban úgy álltak a katonák, mint a heringek, és hosszú puskáik szuronyai kilátszottak a tetején, mintha egy óriási sündisznót vagoníroztak volna be. Ritter szinte fel sem fogta, hogy egy vonatnyi ellenséges katonával együtt utaztak Kazanyba. Az egynapos út mégsem volt annyira kimerít , mint a hajón vagy a leveg ben. és Eszterházy az ezredessel együtt a mozdonyon tartózkodott. A vonat lassított, és begördült az állomásra, ahol több szerelvény is várakozott. A páncélvonat Eszterházy parancsára egészen a legels peronig futott be, majd lassan, nyikorogva, nagyot szisszenve megállt. – Engedje még egy kicsit! – kérte Eszterházy a masinisztát. – Még egy lóvontányit el re – intett, miközben az állomást szemlélte. Ritter igyekezett abba az irányba nézni, amerre a gróf, de nem értette, miért fontoskodik azon a pár méteren. – Jó, jó lesz! Itt álljon meg! – Parancsára – mondta gúnyos hangon a masiniszta, de végrehajtotta az utasításokat. – És most? – kérdezte Sloboda ezredes. – Most elfoglaljuk az állomást – mondta Eszterházy. – Maga meg rült? – lépett közelebb az ezredes, és halkra fogta a hangját. – Nyíltan szembe akar szállni a bolsevikokkal? Az egész vonalon ellen rzésük alatt tartják az állomásokat. Eszterházy újra kilesett az egyik l résen. A pályaudvar egyáltalán nem bolydult fel a páncélvonat láttán, mindenki tette tovább a dolgát. – Ha jól sejtem, legfeljebb kétszáz katona rzi az állomást, maguk pedig vannak vagy háromezren. Mit l tart? – Hogyhogy mit l tartok? Természetesen a következményekt l! – fortyant fel Sloboda. Eközben a helyettese leszállt, és a vonat mellett hangos vitába keveredett az állomásf nökkel. – Mit képzelnek, hogy csak úgy megállnak? A menetrend szerint maguknak csak két nap múlva kellett volna megérkezniük. Addig van még hat szerelvény, amit át kell engednem. Tolassanak vissza arra a mellékvágányra, és várják ki a sorukat!

– Új parancsot kaptunk. Azonnal tovább kell indulnunk! – mondta a helyettes tiszt. – Töltsék fel szénnel és vízzel a vonatot! – Én meg ezt a parancsot kaptam! Be kell várniuk a Moszkvába tartó gabonaszállítókat. Azok prioritást élveznek. Álljanak félre, és rakodják fel a szenet. Itt útban vannak! – Hamarosan felfigyelnek ránk – mondta az ezredes. – Van egy olyan gyanúm, hogy hamarosan magát mindez cseppet sem fogja érdekelni – hunyorított Eszterházy, és még mindig az egyik mellékvágányon állomásozó nyolcvagonos szerelvényt figyelte. Ritter közelebb lépett hozzá. – Látja azt a nyolc kocsit, barátom? – kérdezte halkan Eszterházy. – Persze hogy látom – bólintott Ritter. – Már nézegetem egy ideje. – Mit vesz észre rajta? – kérdezte a gróf. Az ezredes bosszúsan konstatálta, hogy senki nem foglalkozik vele. Megfordult, és is az adott irányba figyelt. – A páncélmozdonyt az elején, legf képpen – mondta Ritter. – És azt a sok fegyverest, aki rajta van. – Sok páncélvonat jár errefelé – mondta az ezredes. – A vonat teljesen száraz – folytatta Ritter. – A kéményeken egy csepp pára sem csillog. Nem fűtötték fel. – Maga kiváló megfigyel – bólintott Eszterházy. – A katonák mégis ott vannak a közelében, pedig nem indulnak sehová. – Valamit riznek a vagonokban – mondta Ritter. – Ugye nem gondolják, hogy a cári családot? – nevette el magát az ezredes. – Inkább a vagyonukat – felelte Ritter. – Hogy mit? – kérdezett vissza Sloboda. – Nincs azoknál már semmi, a bolsevikok szétlopkodták a vagyonukat. Eszterházy a bels zsebébe nyúlt, és egy selyempapírba csomagolt lapocskát vett el . – A maga helyében én azért ezt ellen rizném – mondta, és kicsomagolt egy apró aranyrudacskát. A szépen formázott nemesfém rúd közepén a cári címer díszelgett. – A kocsikon nyilván nagyobb és értékesebb darabok vannak. – Az ezredest szinte megbabonázta az

arany csillogása. Összedörgölte ujjait, de mégsem merte kivenni a gróf kezéb l. – Parancsolja meg az embereinek, hogy szakaszokban szálljanak le a vonatról feltűnés nélkül, és menjenek el a szeneskocsikért, vagy vételezzenek vizet. Szépen lassan kerítsék körbe az állomást, biztosítsák a vonatot. Az ágyúit forgassa a páncélvonat felé, és majd ha jelt ad, egyszerre támadjanak. Ha olyan kiválóak, ahogy hallottam, ellenállás nélkül átveszik a felügyeletet az állomás felett. Tegnap azt mondtam, adok okot az embereinek, hogy miért segítsenek nekünk. Nyolcvagonnyi okot tudok mondani, hogy miért tegyék azt, amit kérek – mutatott Eszterházy a vonatra. – Szóval ezért irányította olyan aprólékosan a mozdonyt – értette meg Ritter. – Így tökéletesen célba lehet venni a másik páncélmozdonyt az ágyúkkal. Az ezredes a lövegek felé fordult. A másik páncélvonat tökéletes szögben és tüzel távolságban volt. – Mi a terve az arannyal? – kérdezte az ezredes. – Az a maguké – mondta Eszterházy. – Ha cserében segítenek megkeresni a cárt. – Még miel tt azon gondolkodna, hogy megkaparintja a vonatot, és itt hagy veszni minket, közlöm, hogy azonnal tájékoztatom a bolsevik hader t, és elintézem, hogy még Vlagyivosztok felé se tudják elhagyni ezt az országot. A Feketetenger a Monarchia felügyelete alatt van, nyilván tudja, hogy amint tengerre szállnak, elsüllyesztik a hajóikat. Se embere, se aranya nem marad! Az egyetlen kiútjuk a Csendes-óceán felé van. Hosszabb, de biztosabb – tartott rövid szünetet. – Azt pedig mindketten tudjuk, hogy miért nem tanácsos megölnie. Ha ma nem hallanak fel lem a Monarchiában, nemcsak a családja bánja, de a bolsevikokat is magára uszítják. Higgye el, többet érek magának élve, mint holtan. – El bb nézzük meg, mi van azon a vonaton – mondta Sloboda ezredes Eszterházy szemébe nézve, majd leviharzott a mozdonyról, és készültséget rendelt el. – Honnan tudta, hogy itt van az arany? – kérdezte Ritter. – Csak szerencsém volt – vonta meg a vállát Eszterházy. – És kaptam Kriegburgtól egy telexet Törökországban, miel tt leszálltunk

a léghajóval. Csak maga túl rosszul volt, hogy a részletekkel traktáljam. Ritter elfintorodott. – És most mi a terve? Tényleg odaadja az egészet a légiónak? – Mihez kezdenénk vele? – vont vállat Eszterházy. – Itt még csak el sem tudjuk költeni, de k sem – biccentett a csendben leszálló bakák felé. – És mi lesz azzal, hogy újraegyesítse a Monarchia csapatait? – kérdezte Ritter. Eszterházy a fejét ingatta. – Aki egyszer áruló, mindig áruló – sóhajtotta. – Kriegburg tulajdonképpen azt akarta, hogy miután a hadvezetés átcsoportosította a teljes haderejét a nyugati frontra, ne nyíljon újabb front keleten. Hatvanezer jól felszerelt katona a hátunkban komoly veszteségeket tudna okozni. Ritter hosszan nézte a grófot, és sokadszorra futott át az agyán, hogy ez az ember egy zseni. – És maga éppen most fizette le ket, hogy Vlagyivosztok felé távozzanak. Eszterházy arcán halvány mosoly jelent meg, miközben ártatlanul megvonta a vállát. – Ezt hívják közvetett manipulációnak. Borzasztó neve van. Az ezredes visszatért, el vette fonott arany zsinórjára kötött sípját, és a szájába tette. Eszterházy kinézett a l réseken. Az emberek id közben szép félkör alakban körbevették a mozdonyt. Éles sípszó hallatszott, olyan fülsért hangon, hogy még az állomás végében is lehetett hallani. Pár másodperc múlva eldördült az ágyú. Az aranyszállító vasúti szerelvény mozdonya darabokra szakadt. A másik páncélvonatról fejvesztve menekültek az emberek. A légió katonái lefegyverezték a vörösöket, abszolút fölényük volt, mindenkire jutott vagy három ember. – Tökéletes kivitelezés – bólintott Eszterházy. Ritter kitágult szemmel figyelte, mennyire hatékony a légió. Sloboda ezredes arcán apró, elégedett mosoly futott át. De rögtön úrrá lett az arckifejezésén.

– Akkor talán nézzük meg, hogy van-e egyáltalán mir l tárgyalnunk – mutatta kifelé az utat. Ritter els nek ugrott le a vonatról, és izgatottan ment át a vagonokhoz. A leplombált kocsikat óriási vaslakat zárta le. Az egyik katona valahonnan szerzett egy acélvágót. Ritter megállította, kivette a kezéb l a szerszámot, és csak k hárman mentek oda az els vagonhoz. Ritter ügyesen befogta a vastag acélpántot az alkar méretű fogóba, és egy mozdulattal levágta a lakatot. Eszterházy elhúzta az ajtót, majd mindhárman felszálltak. Faládák sorakoztak egymásra pakolva. Ritter feltörte az els t, és kinyitotta a fedelét. Alig hitt a szemének: a katonás sorba rendezett aranyrudakon a cár pecsétje díszelgett. Az ezredes, ha akarja, se tudta volna leplezni a vigyorát. Kiemelt egy rudat, a fogához emelte, majd ráharapott. Ritter megbotránkozva ingatta a fejét. – Ez arany! – kiáltott fel Sloboda örömében. – Még soha nem láttam ehhez foghatót! – Ez elég fizetség lesz a segítségükért cserében? – kérdezte Eszterházy. – Hol akarja kezdeni a kutatást? – A jelentések Tobolszkról szólnak. Azt gondolom, onnan kell kiindulnunk. De sietnünk kell, ezredes – mondta a gróf. – Pakoltassa át a ládákat, és rendeljen ide egy másik osztagot, amely a távozásunk után is felügyeli az állomást. Ha meg akarja tartani az aranyat, azonnal tovább kell indulnunk! ★ Sztálin f hadiszállása távol esett a bolsevik párt vezet inek szokásos útvonalától. Artamonovnak tetszett a helyválasztás, Lenin embereit l távol, mégis közel a Kremlhez. Az ablakok egyenesen a hatalmas vörös falra néztek, ami Moszkva fellegvárát vette körül. – Sikerült megállapodnia a németekkel? – kérdezte Sztálin. – Azt hiszem, eléggé egyértelmű voltam – bólintott Artamonov. – Ha Lenin megy, az új Németország hajlandó üzletelni velünk. S t az aranyszállítmány helyét is elárultam nekik. – És maga bízik ebben a… hogy is mondta, Kriegburgban?

– A mohóságában bízom. A lojalitásában nem – érintette össze az ujjait maga el tt Artamonov, miközben kényelmesen megtámaszkodott a szék karfáján. – Nyilván is több vasat tart a tűzben. Megjegyzem, kiváló gondolat volt önt l, hogy egy elejtett információval ellen rizze leend partnerünket – bólogatott elismer en Artamonov. – És ki is derült, hogy tényleg több vasat tart a tűzben – mondta Sztálin mert itt van a jelentés, hogy a Csehszlovák Légió már le is csapott az aranyszállítmányra, aminek pontos helyét maga mondta meg Kriegburgnak, egy b héttel ezel tt. De miért nem Ludendorff tábornokot környékezte meg? – Ludendorff a nyugati fronttal van elfoglalva. valóban jóval egyszerűbb lett volna, hiszen bármit megtenne a saját dics ségéért – helyeselt Artamonov –, Kriegburg azonban átlátja a dolgok mindkét oldalát, és szeret háttérben maradni. Higgye el, a mi emberünk. mozgatja odaát a szálakat. – Még a vezérkari f nököt is? – kérdezte Sztálin. – Még t is – bólintott Artamonov. – Kriegburg nagyon agyafúrt. Jobb az ilyet a saját oldalunkon tudni. Több éve figyelem a munkáját, igazi cselszöv . Sztálin el red lt, és a sötétb l hirtelen kirajzolódott irigységet tükröz arca. – Majd meglátjuk, melyikünk a nagyobb cselszöv – mondta olyan jéghideg szemmel, mintha megsértették volna. – Nyilván mi – mondta Artamonov a homlokát ráncolva. Nem sokan voltak, akik meg tudták lepni, de Sztálin most elbizonytalanította. – Ám Kriegburgot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Még sok borsot törhet az orrunk alá. – Amennyiben? – vonta fel a szemöldökét Sztálin. – Biztos vagyok benne, hogy Lenin árulásával rengeteg hírszerz szivárgott be hozzánk, nemcsak t lük, de a Monarchiából is. Megjegyzem, ez a cár idejében elképzelhetetlen lett volna – fényezte magát, de leginkább a testvérét Artamonov. – Most abból kell kiindulnunk, hogy Kriegburg és a császári hírszerzés mindenr l tud, ami a népbiztosok tanácsában elhangzik. – És vajon mit l tartanak?

– szintén? Attól, hogy újra megnyitjuk a keleti frontot, és hátba támadjuk ket. Ugyanakkor számítani kell rá, hogy k err l el bb fognak tudni, mint mi. – De hiszen épp azt akarjuk, hogy adják vissza a hadsereg fegyvereit. Err l szólt az alku – mondta Sztálin. – Igen, de biztos vagyok benne, hogy Kriegburg Lenin után már óvatosabb lesz. Van B terve is, ha netalántán rosszul sülne el a dolog. – De mi az? – koppintotta meg öklével Sztálin az íróasztal lapját. – Fogalmam sincs – rázta a fejét Artamonov. – Én a helyében kiszabadítanám a cárt, és visszaültetném a trónra, így két gondot oldana meg egy csapásra, Lenint és egész Európa szimpátiáját. – Sztálin szeme összeszűkült, látszott, hogy végtelenül bosszantja, amit hall. – Ön szerint tehát elképzelhet , hogy ezért adta a Csehszlovák Légiónak az aranyat? – kérdezte. – Fizetségként, hogy megkeressék a cárt? Ha tényleg ezt tette Kriegburg, nem mondanám szavatartó embernek. Artamonov egy pillanatra összezavarodott. – Ez nagyon merész feltételezés – válaszolta óvatosan. Sztálin arcát fürkészte, mert a grúz nagyon elgondolkodott valamin. – F leg azért, mert ehhez egyrészt tudni kellene, hogy Lenin hol rejtegeti a cárt, másrészt ki kellene tudni szabadítani. Csak egy szűk kör tudja, hogy hol van a cári család. Szibéria óriási, egy emberölt is kevés hozzá, hogy minden szegletét átkutassák, és biztos vagyok benne, hogy akárhol van is a cár, még mindig nagy er kkel védik. Szóval ez elég nehéz feladatnak tűnik, de nem lehetetlen. Sztálin maga elé bámulva töprengett. – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy ha Lenin a trónon akar maradni, akkor meg kell öletnie a cárt – jutott egy végtelenül egyszerű következtetésre. – Jaj, dehogy – ingatta a fejét Artamonov. – A cárnak élnie kell – szögezte le az egykori cári tiszt, talán kicsit er teljesebben megnyomva a mondat végét. – Lenin bolond lenne a legutolsó üt kártyáját elégetni. Elveszítené minden kivívott tiszteletét az európai uralkodókkal szemben. Soha nem fogadnák el Oroszország

vezet jeként, sem az államot, amit éppen létrehozni készül. A cár csak addig értékes neki, amíg életben van. – De egyben fenyegetés is, hogy visszaveszi a trónt – vitatkozott Sztálin. – Ha Kriegburg kiszabadíttatja a cárt, akkor a bolsevikoknak végük. – Mint mondtam, nem hiszem, hogy ez reális veszély lenne – jelentette ki Artamonov. – De azt is mondta, hogy nem lehetetlen – pontosított Sztálin. Artamonov bólintott. Sztálin szeme továbbra is ide-oda járt, miközben gondolkodott. – Maga tudja, hol van a cári család? – kérdezte váratlanul. – Fogalmam sincs – rázta a fejét Artamonov. – Úgy tudom, hogy a mensevikek a nyári palotából Szibériába vitték ket. Err l még beszámolt a testvérem, de azóta nincs róluk információm. – Jól van – bólogatott Sztálin. – Mi van jól? – Hogy tegyük félre ezt az ügyet, hiszen csak merész feltételezés – felelte Sztálin Artamonov korábbi szavait használva. – Térjünk vissza inkább a hadsereg kérdésére. Mindenképp fel kell szerelnünk a katonáinkat, nem hagyhatjuk, hogy idegenek portyázzanak a mi vidékünkön. Mit is mondott, hol állomásozik most a Csehszlovák Légió? – Ha jók az értesüléseim, akkor Tyument vették be, és Jekatyerinburg felé tartanak – mondta Artamonov. – Végigfosztogatják a falvakat. Nem tudtak hazamenni a Feketetengeren keresztül, úgyhogy nálunk ragadtak. – Elég sok borsot törhetnek az orrunk alá – mondta Sztálin. – Az meglehet – bólintott Artamonov. – Jól felfegyverzett, összeszokott egység. Talán jobb lenne egyszerűen átengedni ket Vlagyivosztok felé. Sztálin felkapta a fejét az ötletre. – Ez egészen jól hangzik – húzott el egy aláírt papírt az íróasztala fiókjából. – Tegyen meg nekem egy szívességet, és vigye el ezt a nyílt parancsot Jekatyerinburgba, Jakov Jurovszkij parancsnoknak. Mondja meg, hogy már közel vannak a Csehszlovák

Légió katonái, és tegye meg, amit kell, hogy a legkevesebb veszteség érje a bolsevikokat! – Sztálin elvtárs – vette el a semmitmondó, ám mindenre felhatalmazó parancsot Lenin aláírásával Artamonov –, ha kívánja, konzultálok a Csehszlovák Légió vezet ivel, és elhárítom magam a bajt. – Nem kell – mondta Sztálin. – Jurovszkij tökéletes lesz a feladatra. Bízzon bennem – tárta szét a karját Sztálin. – Maga ennél sokkal magasabb rangban van. Azt akarom, hogy ezt a bolsevik parancsnokok is lássák. Maga csak a parancsot viszi egyenesen Lenint l. Jurovszkij majd intézkedik a többir l – mondta negédesen Sztálin. Artamonovnak jólestek a dicsér szavak, mégis érzett némi színjátékot mögöttük. – És Kriegburg? – kérdezte Artamonov. – Folytassa az egyeztetéseket. Valami azt súgja, nemsokára jóval olajozottabban fog tárgyalni velünk. ★ A távolban ágyúdörgés és puskaropogás hallatszott. Eszterházy és Ritter Sloboda ezredes katonai sátrában állt, és a térképeket nézte. Eszterházy igyekezett behúzkodni a vonalakat, hogy hol vannak a Csehszlovák Légió csapatai, és honnan jelentették az ellenség l állásait. Arca gondterheltnek tűnt. Ritter csak annyit értett az egészb l, hogy elég távol vannak még a várostól. – Mi aggasztja ennyire? – Túl nagy er kkel védik a várost – rajzolt ceruzával egy ívet az arcvonalak feltételezett helyzetére a gróf. – Az ezredes eddig pár nap alatt be tudta venni az összes várost körös-körül, már Tyument is elfoglalták, most pedig megtorpantak Jekatyerinburgtól húsz mérföldre – ingatta a fejét. – Talán valami fontos keresztez dés van itt. Védik az élelem útját, ami Moszkvába megy – gondolkodott hangosan Ritter. – A jelentések szerint a síneket végig felrobbantották – tett kereszteket a vonatsínt jelöl vastag vonalra a gróf.

– Úgyhogy valami egészen más lesz itt, mint utánpótlás – nézett sokatmondóan Ritterre. – Persze még beletelik jó pár napba, hogy err l megbizonyosodhassunk. Az ezred csak gyalogosan és lóval tud el retörni, a páncélvonat sem tudja támogatni az els csapatokat, és az arany miatt az ezredes biztosan hátrahagy egy rz különítményt. Ritter elgondolkodott. – Valóban azt hiszi, hogy közel vagyunk a cári családhoz? – kérdezte, aztán el túrt egy nagyobb léptékű térképet. – Amikor Kerenszkij átvette a hatalmat, Carszkoje Szelóba vitette ket, a nyári palotába – keresgélt a térképen. – Gondolom, egy kicsit színpompásabb börtön volt, mint a mi cellánk Franciaországban – dünnyögte. – Itt van – helyezett a nyári palota helyére egy papírgalacsint. – Most pedig itt vagyunk – bökött Jekatyerinburgra. – Ez óriási távolság, mintha a császárt Sevillába űznék. – A Kriegburg által átadott hírszerzési anyagok szerint a családot még Kerenszkij utasítására átszállították Tobolszkba – mutatott egy valamivel közelebbi helységre Eszterházy. – Ahhoz pedig át kellett utazniuk Jekatyerinburgon. Lehet, hogy nem is vitték tovább ket. Bár ez ellentmond a jelentéseknek – utalt a terjedelmes aktákra, amiket átolvasott. – De azt is kizártnak tartom, hogy Lenin ott hagyja a cári családot, ahová az ellenfele vitte. A legnagyobb üt kártya a kezében, nyilván nem akarja, hogy tudják, hol helyezték el ket. – Ez esetben valószínűleg jóval messzebb vitette ket. Én azt tettem volna a helyében – érvelt Ritter. – Igen, de ne felejtse el, hogy tél volt, és a fagyban igen nehéz mozogni – csóválta a fejét Eszterházy. – Egyébként is kizártnak tartom, hogy feltűnés nélkül tudják költöztetni a cári családot ide-oda az országban – folytatta a gondolatmenetet Ritter. – Ha ilyen fontosak, akkor legalább egy hadsereg kell, ami kíséri ket. – És miért tűnne fel bárkinek egy osztag a háború kell s közepén – tette hozzá Eszterházy. – De igaza van. Az Evidenzbüro meg nem er sített forrásokból úgy tudja, hogy a cárt és a családját átállt magyarok rzik itt, Jekatyerinburgban, de szólnak információk Omszkról is.

– Ennek se füle, se farka! – rázta a fejét Ritter. – Nyilván mindenkit dezinformáltak, hogy még véletlenül se bukkanhasson rá senki az uralkodóra. – Lehet – bólintott Eszterházy. – De Tobolszk és Jekatyerinburg nem olyan nagy távolság, talán háromszázötven, négyszáz mérföld. Azt egy-két nap alatt meg lehet tenni fogattal. Vonattal meg még gyorsabban. Omszk már keményebb dió… – Nyilván csak akkor tudjuk meg, ha átvizsgálunk minden házat a városban – sóhajtott fel Ritter. – Pontosan – bólintott Eszterházy. – Higgye el, ez a hirtelen nagy ellenállás egészen biztosan jelent valamit! – És most mit akar tenni? – tárta szét a karját Ritter. – Odakint l nek mindenre, ami mozog – mutatott a hangok irányába. Eszterházy ajkát beharapva gondolkodott. Láthatóan nagyon zavarta a tehetetlenség. Elment a táskájáért, és el vett egy vastag mappát, majd fellapozta. Ritter látta, hogy ceruzával aláhúzott sorok, karikák, megjegyzések voltak odafirkálva minden fontos rész mellé, egyértelműen a gróf kézírásával. – Még nem is láttam ilyen aprólékos munkát végezni – jegyezte meg Ritter. – Magától tanultam – dünnyögte Eszterházy, majd feltartotta a kezét, hogy Ritter várjon egy kicsit, aztán kihajtotta az egyik oldalnál. – Itt van. Az Evidenzbüro legalább negyven hírszerz t küldött át a bolsevik hatalomátvétel után Szentpétervárra és Moszkvába. Tucatnyian Szibériáig is eljutottak. Rendszeresen jelentettek, komoly anyag gyűlt össze a cári család mozgásáról. Hallgassa csak! Magyar származású vöröskatonák állnak rt egy helyi mérnök házánál. Az épületbe nem mehetnek be, csak kívülr l vigyázzák. Elmondásuk szerint a házban egy család lakik, öt gyerek és szüleik. Három komorna és egy orvos él velük – nézett fel diadalittasan Eszterházy. – Ki tart otthon egy háziorvost? És akkor itt vannak a korábbi jelentések. A cárnak és családjának el kellett hagynia a nyári palotát. Egy vöröskatonákból álló különítmény szállította el ket, híresztelések szerint Tobolszkba. A nagyszámú kiszolgáló személyzetet hátrahagyták, csupán néhány nevel és egy orvos tartott velük. Látja, nyomozóm, ez is összevág!

– Persze, mert maga azt akarja, hogy összevágjon – gesztikulált hevesen Ritter. – Bevallom, kísértetiesen hasonlítanak a számok, a város, az rség, az orvos. De háborús id ket élünk, miért ne lakhatna egy jómódú mérnökember házában egy orvos? Miért ne fizethetné meg az amúgy is ott állomásozó katonákat, hogy védjék a házát? – Ezt maga sem gondolja komolyan! – mondta Eszterházy. – Nem. Csak nem akarom, hogy készpénznek vegyen mindent, és valami rültségbe kezdjen! Ritter elharapta az utolsó mondatot, mert Sloboda ezredes lépett be a sátorba. – Á, hát itt vannak – mondta. – Gondoltam, tudni akarják, hogy táviratoztam a legközelebbi egységünknek, és er sítést kérek. – Tökéletes – mondta Eszterházy. – Mennyi id , míg ideérnek? – Egy hét, minimum – lombozta le a hírrel a két barátot az ezredes. – Legalább nyolcszáz mérföldre vannak t lünk, és a bolsevikok mindenfelé felrobbantották a síneket. – És ha ideérnek, mennyi id , míg elfoglalják a várost? – kérdezte Eszterházy. Sloboda kétked n csóválta a fejét. – Akkor már legalább tizenhatezren leszünk. De tudniuk kell, hogy az ellenségnek géppuskákkal és ágyúkkal felszerelt egységeik vannak. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, lehet pár nap, vagy ha történik valami, akár hónapokig is elhúzhatják. – De hiszen már körbezárták a várost – mondta Eszterházy. – De nem tudjuk, mi van bent – felelte az ezredes. Ritter Eszterházyra nézett, majd az ezredesre, majd újra a grófra, aztán feltette a kezét. – Na jó, a biztonság kedvéért megtisztítom a fegyvereinket. – Sarkon fordult, és kiment a sátorból. Minden porcikájában érezte, hogy Eszterházy valami egészen eszement ötlettel fog el állni, és azt is tudta, hogy bármi lesz is az, vele megy. ★

A zaklatott álmokon átszűr d lövések hangja távoli rémálomnak tűnt egészen addig, amíg Ritter meg nem hallotta Eszterházy káromkodását. – Azt a tetves keservit neki, Ritter, ébredjen gyorsan! – üvöltötte a gróf, mit sem tör dve a pihen katonákkal. – Mi történt? – pattant fel Ritter, magára kapta a zakóját, és kirohant a sátorból. Eszterházy nyúzott arca elárulta, hogy nem sokat aludt az éjszaka. Ritter is menetfelszerelésben pihent le, hiszen soha nem lehetett tudni, mikor kell harcolni. – Ezt olvassa – dugott az orra alá egy darab papírt a gróf. – Megölték ket! A Munkás-Paraszt és Vöröskatona küldöttek Uráli Szovjetje VB-jének határozata. Tekintettel arra, hogy a csehszlovák bandák fenyegetik az Urál vörös f városát, Jekatyerinburgot, és figyelemmel arra, hogy a koronás hóhér esetleg megszökhet, és megmenekülhet a népbíróság ítélete el l, a Végrehajtó Bizottság, a nép akaratának végrehajtójaként elhatározta a számtalan véres gaztettben bűnös Nyikolaj Romanov egykori uralkodó agyonlövését. Az orosz nép és a bolsevik párt döntése alapján II. Miklós cárt és feleségét, Alekszandra Fjodorovna cárnét a forradalmi bizottság nevében a hajnali órákban kivégezték. – Ez lehetetlen! – rázta a fejét Ritter. – Ez csak elterelés! Kell nekik kiút, hogy elvihessék ket másik helyre. Ez nem lehet igaz! – ismételgette. – Gondolja? Három helyr l is visszajött az üzenet. Kihirdették, csakúgy mint egy újságcikket – felelte a gróf idegesen. Magánkívül volt. – Ugyan ki hirdetne ki ilyesmit? – kérdezte Ritter. – Higgye el, grófom, épp azt akarják, hogy mindenki elhiggye. Valószínűleg igaza volt, valószínűleg jó helyen járunk! Megijedtek, és id t akarnak nyerni! Lenin fél attól, hogy a csehek visszaállítják az uralkodót. De attól jobban fél, hogy ha a cárnak baja esik, az egész világ dühével kell szembenéznie. Maga Kriegburg mondta el, ebben az egy dologban még a németek és az angolok is egyetértenek. A cárné Viktória királyn unokája és a hesseni nagyherceg lánya. Lenin nem olyan ostoba, hogy kivégeztesse a cárt!

– Ez igaz – bólintott kissé lehiggadva Eszterházy. – Lenin nem olyan ostoba. De akkor is személyesen kell meggy z dnünk róla. Ha valamelyik túlbuzgó bolsevik katona rájön, hogy mégsem haltak meg, még a végén a saját kezébe veszi a rendcsinálást. A cári család élete veszélyben van! Oda kell mennünk! Most! – Hova? – kérdezte széttárt karral Ritter. – A harcvonalakon keresztül, egy ismeretlen mérnök ismeretlen házába? Azt sem tudjuk, hol keressük! Legalább reggelizzünk meg! – Nincs vesztegetni való id nk! – válaszolta Eszterházy, visszaindulva a sátrához. – Fogja a felszerelést és egy kolbászt. Indulunk! – Tegnap még maga is azt mondta, hogy öngyilkosság – perlekedett tovább Ritter, miközben magához vette a fegyvereit, majd követte a grófot a sátrához. – Az tegnap volt – mondta Eszterházy, majd hátranyújtott egy kicsire hajtott térképrészletet. – Éjjel átnéztem a lehetséges behatolás pontjait. A lápon keresztül fogunk bejutni – vette fel a saját holmiját. – Most tényleg? A mocsárban? – kérdezte Ritter. – Iszonyú most ott a h ség. – Épp azért senki nem lesz arrafelé. Ezt is hozza magával – nyomott Ritter kezébe egy pár teniszüt szerű fonatot. – Ne nézzen így rám, ezzel fogunk átkelni a mocsáron. Hogy ne süllyedjünk el. Majd a talpunkra kötjük. – Maga tényleg nem tudott aludni éjjel, ugye? – akasztotta a hátizsákjára Ritter a nádtalpakat. – Azon sem csodálkoznék, ha már megnézte volna a helyszínt. – Fűzfás, zsombékos, árnyas terület, nem fognak észrevenni – kapta fel a hátizsákját Eszterházy is, és megindult el re. Két óra múlva már a zsombékos partján kötötték magukra a nádból készült, nagy felületű talpakat. – Tudja, ezekkel az sem baj, ha észrevesznek, legfeljebb azt hiszik, hogy él madárijeszt k vagyunk – zsörtöl dött továbbra is Ritter. A lövések zaja viszont csak a távolból hallatszott. Itt a bogarak ciripelése uralta a környéket. A táj mozdulatlan volt, a perzsel napon megrekedt a h ség. Ritter letörölte homlokáról a

verejtéket, majd óvatosan felállt. Nagyon sutának érezte magát a méretes talpakkal. – Húzza össze a ruháját, ez biztosan tele van piócákkal – szólt hátra Eszterházy, miközben kötelet kötött a dereka köré. – Itt fogunk átkelni. Ha Sloboda térképe nem csal, akkor egyenesen a városszéli házakhoz jutunk. A nádasban nem láthatnak meg. – Az biztos – nézett Ritter a kétméteres nádra. – De mi sem látjuk majd egymást. – Ezért fogja ön is magára kötni ezt a kötelet – nyújtotta át a másik végét Eszterházy. – Ha feszül, jöjjön, ha lelóg, álljon meg. A talppal lassan kell lépkedni, majd ráérez. Próbálja meg mindig mer legesen lerakni, hogy a legnagyobb felülettel érjen le, és függ legesen kihúzni, hogy a legkisebb felületet kelljen kiemelnie, ez a titka. Pár lépésnyi távolságra leszünk csak. Ha az egyikünk elsüllyedne, a másik a kötéllel kihúzza. – Rendben – bólintott Ritter. – Akar el remenni? – kérdezte a gróf. – Ó, nem. Figyelem a mestert! – tessékelte el re Ritter Eszterházyt. – Azért most egy kicsit örülök, hogy anyám nem lát így – tette még hozzá félhangosan. – Biztos eladna képeskönyvfigurának. A gróf lemerészkedett a láphoz, leült egy fa mellé, és óvatosan beletette az egyik lábát a növényekt l zöldell vízbe. Aztán a másikat is, és a fa ágaiba kapaszkodva megpróbált lassan, egyensúlyozva felállni. Egy ideig úgy dülöngélt el re-hátra, mint egy gyatra kötéltáncos. A lába belesüppedt a nyálkás vízinövényekbe. – Lehet, hogy nem elég sűrűre fonta – jegyezte meg Ritter. Eszterházy felkapott egy hosszú nádpálcát, és a combjáig ledugta a vízbe. – Ez ilyen mély – mondta. – Szerintem, ha csak bokáig süllyedünk, az elég jónak mondható. – Valóban – dörmögte Ritter. Most már igazán tartott ett l az átkelést l.

– Fogjon egy hosszú botot, amire támaszkodhat – mondta a gróf. – És szerezzen egyet nekem is. Lehet, hogy nem gondoltam át elég alaposan ezt az utat. – Nem mondja – hümmögött Ritter, és letört két hosszú, er sebb ágat a fáról. Majd is megkapaszkodott, és odanyújtotta barátjának. – Itt van. Na, menjünk, miel tt meggondolom magam! – Ó, ismerem már jól. Soha nem tenne olyat – nevetett rá a gróf. Ritter elfintorodott, és biccentett a barátjának, hogy induljon már. Tulajdonképpen alig várta, hogy kipróbálja a lápjárót. Ahogy leült a vízpart szélére, valami megmagyarázhatatlan jó érzés töltötte el. Mint egy csínytev kamaszt, aki megszökött otthonról. Pár másodpercre elfelejtette az ágyúkat, a háborút, és csak az el tte lév feladattal foglalkozott. Óvatosan a víz felszínére helyezte a talpakat, és a botra támaszkodva lassan felállt. Illetve csak fel akart állni, mert az egyik lába rögtön lesüllyedt, megbillentve a testét. Reflexb l csapkodni kezdett a karjaival a leveg ben, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de ehhez maga alá kellett volna lépnie, a talpak viszont beleragadtak a hínárba. A vízinövényekkel teli, iszapos meleg víz elöntötte a testét, ahogy elvágódott. Undorodva törölgette az arcát, hogy megszabaduljon a nyálkás, síkos érzést l, majd hasra fordult, és a partra evickélt. – Minden rendben? – hallotta Eszterházy hangját a nád közül. – Persze, csak ellen riztem a ruhámat, hogy tényleg nem jutnake be a piócák – felelte Ritter. – Akkor jön már? Addig nem tudok haladni, amíg feszül a kötél – mondta a gróf. – Megyek – veselkedett neki Ritter újra az útnak. A szájába vette a botot, és most Eszterházyhoz hasonlóan a mocsár fölé nyúló fa ágaiba kapaszkodott. Így sokkal egyenletesebben, és f leg függ legesen tudott ráereszkedni a talpakra. Addig tartotta magát, míg nem érezte, hogy nem süllyed tovább, majd óvatosan elengedte az ágat. Most már odafigyelt, hogy ne hadonásszon. Kivette a szájából a botot, és óvatosan leszúrta maga mellett, hogy ne billenjen újra ki az egyensúlyából. Csak akkor kezdte el emelni az egyik lábát, amikor biztos volt benne, hogy legalább két ponton tud támaszkodni. A talp nehéz volt a ráakaszkodó növények és a víz

súlya alatt, addig kellett kitartania, míg le nem csurgott róla minden, és egészen lassan helyezte el re, hogy újabb felületet fogjon. Egész testét meg kellett feszítenie, hogy az apró megingásokat ellensúlyozza. Lassú mozdulatokat tett, mint egy kínai „tajcsi”mester. Bár csak képeket látott err l a sportról, most már el tudta képzelni, hogy a rizsföldek melletti lápos folyók ihlették a mozdulatokat. A láptaposó végül egész használhatónak bizonyult. Miután Ritter is ráérzett, hogy milyen ritmusban kell lépkednie, jól tudta követni a kötél mutatta utat. Nem látta a grófot, és nem is beszéltek egymással, nem tudhatták, merre szóródtak szét leszakadt katonai egységek, akik meghallhatják ket. A nád összezárult felettük, az éles levelek hozzá-hozzáértek Ritter arcához, ahogy a meleg szél hullámot keltett a bugákban. Iszonyú h ség volt, de nem ez volt a legrosszabb. A láp közepe táján orrfacsaró bűz ütötte meg az orrát. Valamilyen dög lehetett a közelben, ami miatt legyek és vérszívó böglyök hada rebbent fel minden egyes lépésénél, ellepve az arcát és a kezét. A legszívesebben csapkodott volna, de nem akart a bűzös vízbe borulni. Lehetetlen volt egyszerre egyensúlyozni és a vérszívókat elkergetni. Vastag ingét a fejére húzta, arcát leszegte, és óriási önuralommal kényszerítette magát arra, hogy a legyek zümmögése közepette lassú, csusszanó lépésekkel haladjon el re. Talán háromszáz lépést mehettek rettent lassan, amikor a nád ritkulni kezdett, a talp pedig süllyedni. – Itt már víz van – mondta Eszterházynak, amikor utolérte. Ritter elégedetten látta, hogy a gróf fején is ing van. – Kiértünk. Vegye le a láptaposót, és ússzunk át oda! – mutatta a gróf egy ház hátsó falát. Csak egyetlen kicsike ablak volt rajta, valószínűleg a kamráé. A ház mellett vékony ágakból összetákolt karámban marhák álldogáltak egykedvűen. Kissé távolabb egy töltés futott végig. – Az lesz az út, ami bevezet a városba. – Nyilván amellett ásták a csatornát, ami beleürül a tóba – jegyezte meg Ritter. – Akkor ne igyon bele! – vetette bele magát a vízbe a gróf, és megcélozta a másik partot. Úszva sokkal gyorsabban haladtak. Elérve a partot a ház mögé szaladtak, és megbújtak a fal árnyékában.

– Bejutottunk – mondta hitetlenkedve Ritter. – De visszafelé azzal megyünk! – mutatott a ház mellett a partra húzott karcsú csónakra. – Az túl unalmas – felelte Eszterházy, majd levette a mellényét, kivett bel le némi pénzt, elemlámpát, a pisztolyt és egy kést. – A felszerelést nem vihetjük magunkkal – mondta. Ha belefutunk egy ellen rzésbe, végünk. Ritter bólintott. is magához vette a legszükségesebbeket, a felszerelést pedig a töltés aljában egy kis gödörbe tették, és letakarták ágakkal és levelekkel, majd Ritter kinézett magának két pontot, ami által majd visszatalál ide. – Jól van, menjünk. Amíg beérünk a városközpontba, meg is száradunk. A töltés mellett kis földút vezetett. Kétoldalt elhagyatottnak látszó kalyibák, karámok és baromfiudvarok sorakoztak. A harcvonalon már túljutottak, de a város még így is messze volt. A nyári napban most kellemesen hűtötte ket a vizes ruha. Ahogy sétáltak, néhány kisebb szakasz katona menetelt az úton, nyilván a frontvonal felé irányították ket. Ritter és Eszterházy leszegett fejjel ment el mellettük. Lenge öltözetükben senki nem gondolta, hogy veszélyesek, így meg sem állították ket. Ahogy közeledtek a város központja felé, a házak sűrűsödtek, és egyre szebbek lettek. – Rendben, megjöttünk – nézett körül Ritter. – Mit keressünk? – Egy kocsmát vagy szállót, bármit, ahonnan híreket szerezhetünk – mondta a gróf. Pár mérföldet még gyalogoltak, hogy a központ közelébe jussanak, aztán néhány perc keresgélés után megakadt a szemük egy „Amerika” nevű szállodán. Egymásra néztek, majd elindultak arrafelé. A szálló eléggé kihaltnak tűnt. A portás a helyén volt, és a bár is nyitva állt. – Lehet itt inni valamit? – kérdezte a gróf oroszul. A portás szótlanul a bár felé mutatott. Nem látszott rajta, hogy túlságosan érdekelné, kifélék, mifélék. A bárban csupán egy ember ücsörgött, egy fiatal fiú. Átlátszó folyadékkal teli kétdecis poharat szorongatott.

– Lefogadom, hogy az nem víz – dünnyögte Ritter. – De nem ám. Meglátjuk, szóra tudjuk-e bírni – indult meg Eszterházy a bárpult felé, és leült a fiatal férfi mellé. – Nekem is azt, amit neki – kérte a csapost. – Kett t – követte Ritter a grófot. – Hát maguk mi járatban errefelé? – kérdezte a csapos meglepetten. – Itt ragadtunk – mondta Eszterházy. – A vonatunkat megállították jóval a város el tt. Eluntuk a várakozást, a barátommal elindultunk gyalogosan, azt remélve, hogy majd a városban egy másik szerelvényre szállhatunk. Merre van a pályaudvar? – Amarra – mutatott a csapos nyugati irányba. – De nem hiszem, hogy indul vonat mostanában. Hova tartanak? – Vlagyivosztokba indultunk, hogy Amerikába hajózzunk – mondta Eszterházy. – Hát, bizony be kell érniük ezzel – nevetett a csapos kissé kárörvendve, a szálló nevére célozva. A gróf visszanevetett, és meghúzta a poharat. – Ez jólesett – csapta le a poharát üresen. – Adjon még egyet! – kopogtatta meg a pultot. A csapos elismer grimasszal újra az üvegért nyúlt, és megtöltötte a gróf poharát. Ritter rögtön látta rajta, hogy a gróf elnyerte a tiszteletét. Már négy éve együtt dolgoztak, de soha nem tudta, hogy csinálja ezt Eszterházy. Egy pillanat alatt felmérte a környezetét, és rögtön ráhangolta a stílusát. A beszéde, a hanglejtése, a mozdulatai, a gesztusai, egyszerre minden tökéletes volt ahhoz, hogy elérje, amit akar. Ritter biztos volt benne, hogy ez nem tanulható képesség, egyszerűen vele született tehetsége volt, hogy ráérezzen, mikor hogyan kell viselkedni. maga általában hallgatott ilyen alkalmakkor, és igyekezett társa keze alá dolgozni. is megfogta a poharat, és jó nagyot húzott bel le. A jéghideg ital el ször kellemes bizserget érzéssel árasztotta el a száját, aztán felégette a torkát, és a következ pillanatban azt hitte, menten megfullad. Er s köhögésben tört ki, arca elvörösödött, és leveg után kapkodott.

– Lassan, komám, ehhez ide kell születni – veregette hátba Eszterházy párszor, miközben gúnyosan együtt nevetett a csapossal. Nyilván ez is a színjáték része volt. – A barátom külföldi – magyarázta. – Ó, mondhatta volna, akkor valami gyengébbet választok – nevetett tovább a csapos olyan vehemensen, hogy még a könnye is kicsordult. A fiú mellettük azonban komoran maga elé bámult, mintha meg sem hallotta volna, mit beszélnek mellette. – Ebbe meg mi ütött? – biccentett felé Eszterházy. – Ja, reggel óta ilyen – legyintett a csapos. – Amióta megtudta, hogy meggyilkolták a cárt. – Azt én is hallottam – ingatta a fejét Eszterházy. – Ezt terjesztik a vörösök, hogy levakarják magukról a fehéreket – intett hanyagul, majd felhajtotta az italát. Ritter örült, hogy végre kitörölte a könnyeket a szeméb l, és újra rendesen kap leveg t. Megszólalni esélye sem lett volna. – Szerintem csak pletyka az egész. – Nem az – szólalt meg a fiú, továbbra is maga elé bámulva. – Velük kellett volna mennem. – Leonyid, hagyd már abba – szólt rá a csapos. – A fiút pár napja elbocsátották. Azóta megállás nélkül iszik. Mindenkinek azt meséli, hogy a cári családot szolgálta. Ugyan már, egy paraszt? Ne nevettess – nézett rá a csapos, miközben eltörölt egy elmosott poharat. – Azoknak a komornája is nemesi származású volt, nemhogy az inasuk. – Ez érdekes – kért újabb kört Eszterházy. – Adjon neki is – biccentett a fiú felé, és egy nagyobb címletű pénzt tett az asztalra. A csapos széles mosollyal eltette, és nyomban teletöltötte az összes poharat. – Akkor igyunk a cárra – emelte koccintásra a poharát Eszterházy. Ritter csak gubbasztott mellettük, és figyelt. Kissé kellemetlen lett volna egy pohár vizet kérnie, és nem akarta félbeszakítani a grófot sem. A fiú most el ször ránézett, és hozzáütötte a poharát Eszterházyéhoz, majd kiitta fenékig a tartalmát, és lecsapta az asztalra. – A cári családra. Isten nyugosztalja a lelküket!

– Jól van, jól van – nyugtatta a gróf, és intett, hogy töltsenek még. – Ha tényleg ott szolgált, akkor meséljen valamit róluk, hogy el is higgyük. Azt sem tudtam, hogy itt voltak. – Itt mindenki tudta, de nem volt szabad beszélni róla – mondta a csapos. – Igazából senki nem látta ket. Jól rzött teherautókban hozták ket, be se lehetett látni. Lehet, hogy csak mese, hogy itt voltak. – Nem mese, itt voltak – mondta Leonyid. – És valóban olyan büszkék és g gösek, amilyennek mindenki ismeri ket? – kérdezte Eszterházy. – Jaj, dehogy – rázta a fejét a fiú. – Az emberek teljesen félreismerték a cárnét. nagyon finom teremtés, tartózkodó és igen érzékeny. De óriási szíve van, imádja a gyerekeit… – révedt a messzeségbe a fiú tekintete. – Sokat dolgozott, a fogságban is csodás terít ket hímzett, és egyt l egyig elajándékozta az útjuk során. – Ugyan már – legyintett a csapos. – Ha szolgáltad is ket, soha nem kerülhettél ilyen közel a cárnéhoz! – De igen! – vágott vissza mogorván a fiú. – t nem érdekelte a rangom, velem mindig kedves és megért volt. – És a gyerekek – köszörülte meg a torkát Eszterházy. Ritter pontosan tudta, hogy minden információt ki fog sajtolni a fiúból. – A kis Alekszej volt a szemük fénye – mondta Leonyid. – Óvták, még a szélt l is. volt a trónörökös, négy lány után érthet , hogy volt a legnagyobb kincsük. Sokat játszottam vele, értelmes, kedves kisfiú, csak szegény nagyon beteges volt. Sokszor úgy éreztem, nem is a mosogatás miatt alkalmaztak, hanem hogy Alekszejnek legyen játszótársa – sóhajtotta. – A cárkisasszonyokat nem igazán ismertem. Olga és Anasztázia leginkább az apjukkal voltak, a cárné pedig Tatyjanával foglalkozott a legtöbbet. Maria inkább magának való volt. Velem mindegyikük tisztelettudóan beszélt, és mindig megköszönték, ha tettem értük valamit, pedig nekem volt megtiszteltetés, hogy ket szolgálhattam – bámult újra a poharába. – Ez csak cifra álmodozás – legyintett a csapos, majd hátat fordított, és a raktárba ment. – És mib l gondolja, hogy meghaltak? – kérdezte Eszterházy. – Azt mondta, hogy magát pár nappal korábban elbocsátották.

– Az a szemét Jurovszkij. jött és mondta, hogy mostantól már nem tartanak igényt a szolgálataimra – mondta morcosan a fiú. – Jurovszkij? – Jakov Jurovszij. volt a család rizetének parancsnoka Avgyejev után. Július elején váltották le az rizetet, és teljesen új emberek jöttek. Hét lett és három orosz, ket már nem ismertem meg nagyon, mert engem ez a Jurovszkij egyszerűen elküldött. – Hogyhogy lettek? – kérdezte a gróf. – Mit kerestek itt lettek? – Hát, nem tudom, hogy lettek-e, de nem oroszok, az biztos – törölte meg az orrát Leonyid. – Bolseviknak álltak. Olyan koronaszerű valami volt a gallérjukon. – Ilyen – rajzolta le Eszterházy egy szalvétára. – Igen, pont ilyen – bólogatott Leonyid. A gróf Ritterre nézett. – És mit mondott még ez a Jurovszkij? – Azt, hogy megint átszállítják a családot valahová, Lenin elvtárs parancsára. – És gondolja, hogy hazudott? – Nem tudom – ingatta a fejét Leonyid. – El tte való nap jött egy lovas futár nagy fekete lovon. Fura egy férfi volt. Nagyon délcegen lovagolt, nem is úgy, mint egy futár. Átadott egy levelet Jurovszkijnak, aztán elment. Láttam, mert éppen akkor mentem élelemért. A cárné libát kívánt. A szakács narancsos mártásban készíti… – És ez a férfi? – faggatta tovább Eszterházy. – Milyen egyenruhája volt? – Nem bolsevik, az biztos, azokat ismerem. Valami magas rangban lehetett, sok volt az arany a váll-lapján. A kalapja is cifrább volt, mint a mi tisztjeinké. Hosszú sz tincs lógott a szemébe, amikor levette. Ritternek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Mintha egy tizedmásodpercnyi döbbenetét Eszterházyn is érzett volna, de a gróf tovább faggatta a gyereket. – És utána mi történt? – A szakács megsütötte a libát. Jó nagy madarat szereztem, a legnagyobbat a városban…

– A családdal mi történt? – rángatta vissza Eszterházy. – Nem tudom – rázta a fejét Leonyid. – Engem elküldött Jurovszkij. El se köszönhettem. Nem akartam messze menni, ezért itt szálltam meg a legközelebbi szállodában, ahol mindenki más is lakott. – Jurovszkij itt van? – kérdezte Eszterházy döbbenten. – Itt volt, meg az rök is. De pár napja senki sem látta ket. – És a ház? – Az Ipatyev-ház, az ott, szemben, a magas deszkakerítéssel, látja? – mutatott ki az ablakon a fiú. Ritter érezte, hogy gyorsabban dobog a szíve. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan megtalálják a villát. – A mérnök úr átadta a bolsevikoknak. Jártam ott ma reggel is. Be akartam menni, de nem engedtek. Két katona áll még mindig a kapunál. Csak ket láttam, ez furcsa is volt. – Miért? – kérdezte Eszterházy. – Mert sokkal többen szoktak lenni – mondta a fiú. – A háznál és az udvaron nem láttam senkit, csak a bezárt kapu el tt. – És nem lehet valahogy bejutni? – kérdezte lehalkítva a hangját Eszterházy. – Megnézhetnénk, hogy mi történt a házban – nézett a fiúra sejtelmesen. – Úgy érti, törjünk be? – nézett rá Leonyid hatalmas, barna, ártatlan szemeivel. – Úgy – bólintott a gróf. – Lehet, hogy a barátom nem bírja a vodkát, de kiváló nyomolvasó. Nem akarja tudni, mi történt valójában? – De igen – bólogatott a fiú. – Hátul a kertben van egy rész a kerítésen, ahol lazák a deszkák. Át tudunk menni rajta, csak nehogy észrevegyenek. Ha szerencsénk van, nyitva lehet a hátsó lejárat a pince fel l. Ott be tudunk menni. – Akkor mire várunk? – kérdezte Eszterházy. A fiú izgatottan felpattant, és kirakott a zsebéb l néhány meggyűrt papírpénzt. – Indulhatunk! Rittert vészjósló érzések töltötték el, ahogy átmentek a szedettvedett deszkakerítéshez, ami egészen a ház fels ablakáig elzárta a belátást, csak a réseken lehetett benézni. Az impozáns sárga épület a

kor szellemének megfelel díszítésekkel az egyik legszebbnek számíthatott a környéken. Ritter úgy vélte, a ház óriási, ám ez csak néz pont kérdése volt, valószínűleg olyan méltóságoknak, mint Oroszország uralkodója, igencsak szerénynek tűnhetett. Az utca szokatlanul csendes és kihalt volt, gyorsan végigmentek a kerítés mellett a fiút követve. A deszkákat valóban könnyen el lehetett fordítani, így gyorsan bejutottak az udvarra. – Ez nem a legbiztosabb kerítés egy börtönhöz – szólalt meg Ritter kétked n. – A családtagok csak kettesével jöhettek ki az udvarra, egyórányi leveg zést engedélyeztek nekik, és több r is vigyázott rájuk – magyarázta a fiú. – Senki nem tarthatott igazából attól, hogy megszöknek. A cár nagyon elvhű ember, méltósággal viselte a meghurcoltatását. Alekszandra cárné pedig nagyon gyenge, nem beszélve Alekszejr l. Senki nem akarta hátrahagyni a családját. – Értem – bólintott Ritter. Megsajnálta Leonyidot. Úgy érezte, ez a mosogatófiú a saját családját vesztette el, nem az uralkodót. Eszterházy megálljt intett, és óvatosan körbekémlelt. Ritter is végignézte az ablakokat, a beugrókat, de nem látott sehol senkit. – Üresnek tűnik a ház – szólalt meg végül a gróf. – Teherautókerék-nyomok – mutatott Ritter a földre, a széles guminyomokra. – Szoktak ide teherautók járni? – Megesik – felelte Leonyid. – De nem jellemz . – Mutassa az utat! – küldte el re a gyereket Eszterházy, és kezét a derékszíjába dugott pisztolyán tartotta. – Azért csak óvatosan! Átmentek a meglep en kicsi udvaron a ház hátsó bejáratához. Leonyid olyan lendülettel nyitott be, mintha csak hazamenne. Ritter meglepetésére az ajtó nyitva volt. Eszterházy félreállította a fiút, és csendre intette. El vette a pisztolyát, és a fal mellett haladt. Ritter ugyanígy tett, csak a másik oldalt vizsgálta át, úgy, hogy vész esetén segítséget nyújthasson a társának. Az épületben csend honolt. Az els szoba, ahová benyitott, a nappali lehetett. Az arannyal díszített kazettás mennyezetr l hosszú csillár lógott alá. A falakat aranykeretes, életnagyságú képek díszítették. Alattuk faragott bútorok, melyek összhangban voltak az asztalokkal és a székekkel. Az ablaknál burjánzó növényritkaságok zöldelltek. Az étkez még

ennél is pompásabb volt. Az asztal igazi mestermunka, a szélén és a lábain csodálatos faragások díszítették, csakúgy mint a tálalószekrényt. A mennyezetr l egyedi készítésű, hatalmas csillár lógott, a melegr l egy cifrán díszített kandalló gondoskodott. A tapéta színes virágos, íves, mintás, aranyozott motívumai eleganciát sugároztak. Az ablakokat ötméteres csipkefüggönyök takarták. Minden pompa ellenére a ház rendkívül rideg volt. Hiányzott bel le az élet. – Ezen a szinten nincs senki – mondta Eszterházy. – Viszont elég nagy a felfordulás. Mintha hirtelen távoztak volna. – Felfordulás? – kérdezte Ritter. Neki úgy tűnt, minden katonás rendben van. – Az ott hátul az rök szobája – mutatott Leonyid az ajtók felé, amelyeket Eszterházy épp kinyitott. – Jól van, itt nincs semmi. Menjünk le! Leonyid megfordult, és kiment a házból. A pincébe a kerten keresztül lehetett lemenni. A másik ajtó mögött egy lépcs vezetett lefelé. Eszterházy megragadta a fiú vállát, és maguk mögé utasította. Óvatosan lépkedett, Ritter biztosította fegyverével. – Nem értem – mondta kissé felháborodva Leonyid. – Itt nem volt ennyi homok – nézett a koszos folyosóra. – Lehet, hogy a cselédeket is elbocsátották? Eszterházy megállt, és barátjára nézett. Ritter bólintott, és megfordult. – Leonyid, jobb lenne, ha maga itt megvárna minket. – Miért? – kérdezte a fiú. Ritter sóhajtott. Nem akart hazudni. Felesleges lett volna hiú reményt ébreszteni benne. – A homokot arra használják, hogy felitassanak vele valamit, olajat vagy… – Vért – mondta tágra nyílt szemmel a fiú. – Nem állok meg, tudni akarom, mi van ott bent! – Jobb lenne, ha itt maradna! – ingatta a fejét Ritter. – Nem! Maguk mondták, hogy nézzük meg, mi történt! – Így van, és bejöhet majd – mondta a gróf. – Akkor, ha szólunk magának. Engedje, hogy el remenjünk, és alaposan megnézzünk mindent. A társam nagyon alapos. Még összetaposna valami fontos nyomot. Ugye maga sem akarja, hogy így legyen?

– De hisz nem is tudják, mi van ott bent – mutatott a kamrával szemközti szobára, ahonnan a homokcsíkok indultak. – Maradjon ott vele, nyomozó! – szólt erélyesen a gróf, és el rement. Ritter figyelte a mozdulatait. Amikor benézett a szobába, egy pillanatra elkerekedett a szeme, aztán bement, hogy átnézzen minden helyiséget, majd visszatért. – Azt hiszem, barátom, ez innent l már a maga terepe – sóhajtotta. Nem lépett be a küszöbön, csak megállt az ajtóban. Ritter újra érezte a szorítást a gyomrában. Óvatosan lépkedett, hogy ne járjon össze semmit. A legrosszabbra készült fel. Amikor benézett a kamrával szemközti szobába, a látvány szinte sokkolta, pedig a boltíves, csíkos tapétás szoba üres volt. A szemközti ajtó melletti fal óriási részen ki volt lyuggatva. Nem kellett hozzá különösebb nyomozói véna, hogy bárki lássa, itt kivégzés történt. A padlón szanaszét törmelék és vérrel átitatott homok. Az oldalsó falakon is jókora golyó ütötte nyomok látszottak. – Hát megtették – hallotta a háta mögül a fiú hangját. – Itt ölték meg ket – mondta összetörten. Ritter bólintott. Annak örült, hogy a fiú nem lát holttesteket, de felmerült a kérdés, hogy hol lehetnek. – Tényleg maradjon kint – kérte, és óvatos léptekkel megközelítette a helyet, ahol a legtöbb lövés szétrobbantotta a falat. Egészen közelr l vizsgálta a padlót és a nyomokat. Volt ott összetört székdarab, állványláb, ruhadarabok, leszakadt leped csík, kitépett hajcsomók, vakolat és fadarabok. A homokban mellette rengeteg cip nyomot látott. A falon óriási lövésnyomok, amik átütötték a válaszfalat, és több olyan, ami csak kiszakított egy darabot, de nem ment át rajta. Karcolásokat is látott, mintha késsel hadakoztak volna. Az apró törmelékek nagyon sok információt hordoztak. Szinte látta maga el tt, mi történhetett. – Mit lát? – kérdezte türelmetlenül a gróf. – Itt nem csak két embert l ttek le – sóhajtotta Ritter. – A lövések egy-kett kivételével nagyon alacsonyan vannak, és a fal teljes hosszában – mutatta az irányokat. – Az els lövéseknek mindenképpen célzottnak kellett lenniük, ezért azt gondolom, hogy vagy gyerekekre l ttek, vagy az áldozatok ültek. Mivel a család gyermekei Alekszej cárevics kivételével már feln ttek, ez utóbbit

tartom valószínűbbnek, ráadásul vannak itt összetört székdarabok, s t egy állvány részeit is látom. – Milyen állványét? – kérdezte Eszterházy. – Fotóállvány – egyenesedett fel Ritter. – Szerintem a család nem tudta, mi vár rájuk – nézte végig a helyszínt, szemügyre vette a l irányokat, a padlón lév karcolásokat, amiket a széklábak okozhattak. – Bizonyára azt mondták nekik, amit Leonyidnak is – sorolta tovább a benyomásait. – Hogy el kell utazniuk. Ezért lehetett minden összepakolva fent, az rök szobáját kivéve. k nem készültek elutazni. Aztán – magyarázott – valaki talán kitalálta, hogy csináljanak még egy családi fényképet, hogy legyen bizonyíték rá, hogy élnek. Rávették ket, hogy jöjjenek le ide – nézett a bejárati ajtóra. – A család gyanútlanul bejött, mivel sem a folyosón, sem az ajtókon nem látszik er szak nyoma, hogy bárkit kényszeríteni vagy vonszolni kellett volna. A szoba más részén sem látok erre utaló nyomokat – nézett körbe ismét. – Gondolom, berendezték a helyszínt a fotózáshoz – mutatott Ritter a fal elé. – Talán a cár, a cárné és a trónörökös ült, míg a többiek mögöttük álltak, nem tudom. De a lövések egyértelműen mutatják, hogy mindenki ezen a kis részen zsúfolódott össze, ezért biztos vagyok benne, hogy valamivel rávették ket, hogy idejöjjenek. Az ajtón nem látszik sérülés, még csak egy találat sem, ezért biztos vagyok abban is, hogy senki nem akart arra menekülni, nyilván nem is tudott volna. – Ritter elborzadt a falon látható sérüléseket nézve. – Aztán bejöttek onnan, ahol most maguk állnak – mondta tovább. – A lövések kétféle fegyverb l származnak, pisztolyokból és puskából – rúgott arrébb egy töltényhüvelyt. – Ugyanakkor nem haltak meg rögtön, legalábbis nem mindenki – sóhajtotta. – Ezt mib l gondolja? – kérdezte a gróf. – Ez a hátsó fal elég gyenge. A legtöbb lövés áthaladt rajta, de az oldalsó falakon látok olyan nyomokat, ahol a lövedékek gurulatot kaptak. Valami eltérítette ket. Valami lehetett az áldozatokon, vagy el ttük, amin megpattantak a lövések – tartott ki szünetet. – Ezért kerülhettek aztán el a kések – tette hozzá végül. – Micsoda? Megkéselték ket? De hisz itt rengeteg lövésnyom van! – mondta szinte magánkívül Leonyid.

– Igen – hajtotta le a fejét a gróf. – De ha a lövések nem érnek létfontosságú szervet, akkor az ember tovább küzd. Ráadásul ilyen kis helyen óriási füst lehetett. A kivégz k nem láthatták egyb l, hogy nem halt meg mindenki, ez segítette az áldozatokat, hogy küzdjenek. Ritter újra leguggolt, és pisztolycsövével széttúrta a törmeléket, majd beleakasztotta egy fehér fűz s mellénykébe, és felemelte azt. Zsebek voltak rajta, és át volt lyuggatva. A szakadások körül vérfolt látszott. – Ezek pengét l származó lyukak – mondta lesújtva, mert a mellényke olyan pici volt, hogy csakis egy gyerekre ülhetett. – Aztán megtapogatta a zsebet. – Ebben van egy gyöngyszem – mondta furcsállón. – Az ékszerek – mondta elcsukló hangon Leonyid. – A gyerekek magukon viselték. Az anyjuk varrta rá a zsebeket. – Akkor már érthet , miért nem haltak meg rögtön. Az ékszerek eltéríthették a lövedékeket – mondta a gróf. – Mit tud még mondani? – nézett Ritterre. – Itt legalább tízen-tizenöten lehettek – felelte fejcsóválva a nyomozó. Rengeteg a különböz lábnyom. A nagyobbak valószínűleg a katonáké, a kisebbek a családé, de ott sem stimmel a szám. Lehet, hogy a cselédek is velük voltak. – Ó, te jó ég – rémült meg Leonyid. – A katonákról beszéljen, mit lát? – mondta Eszterházy. – Sajnos a talpukra nincs ráírva az egységük – dünnyögte Ritter. – De az biztos, hogy az egyik sántított. – Azt hogy tudja megállapítani a k padlón? – kérdezte a gróf. – Mert a csizma sarkából hiányzik egy rész, amit eljárhatott – mutatta Ritter a homokban a csorba talplenyomatot. Elég er teljesen sántíthat a bal lábára. Ez az egyetlen, amib l kiindulhatunk. – És a holttestek? – Valószínűleg kivitték ket, leped re fektetve – bökött a leszakadt leped csíkra Ritter. – Az ajtón kívül nem láttam vonszolás nyomait, sem vért. – Eláshatták ket a kertben – szólt közbe a fiú.

– Nem hiszem, azt láttuk volna – mondta Ritter. – Gondolom, teherautóra rakták ket – jutott eszébe a kertben lév keréknyom. – A teherautó tegnap hajnalban – borzongott meg Leonyid. – Mir l beszél? – kérdezte Eszterházy. – A portás látott hajnalban egy teherautót jönni. Meg is kérdezte t lem reggel, hogy ilyenkor hozzák-e az élelmiszert. Én nem tudtam, mir l beszél, azt gondoltam, elbóbiskolt az öreg, és csak álmodott valamit. De aztán azt mondta, délután is látta azt a teherautót. Biztos volt benne, hogy ugyanaz, mert nagyon magas hangon volt az alapjárata, fülsért en magasan. Azt mondta, teljesen fehér poros volt az alja, a kerekei meg csupa sár – magyarázta a fiú. – Fehér por? – gondolkodott el a gróf. – Mész? Vagy valami k porladék? Van itt valahol bánya? – Van – bólintott a fiú. – Az erd n túl. Elég zsombékos arra a terep. – Az megmagyarázná a sáros kerekeket – bólogatott Ritter. – Akkor menjünk, és nézzük meg azt a bányát – mondta Eszterházy. – Jó, csak egy pillanat – ment át a másik szobába Ritter, hogy körbenézzen. A szobában látszólag üres bútorok álltak. A falak össze voltak firkálva. Dátumokat, neveket, obszcén kifejezéseket véstek rájuk oroszul. – Mit talált? – lépett be a gróf. Ritter a falra mutatott. A cári családról felvésett vulgáris és gyalázkodó megjegyzések rendkívül egyszerű emberekre utaltak. – Nem csodálom, hogy ekkora pusztítást csináltak – jegyezte meg Ritter. – Alig várták, hogy leszámolhassanak a cárral. Eszterházy sóhajtott. – A háború legmocskosabb része mindig az emberek egyszerű indulatából fakad, akik minden el zetes képzés nélkül fegyvert kapnak a kezükbe. A pusztításhoz soha nem kell sok ész – olvasgatta a feliratokat. – Ez egyébként itt tradíciónak számít. Az indiánok skalpokat gyűjtöttek, itt a katonák belevésik a nevüket a falba, hogy valamilyen nyomot hagyjanak a tetteikr l.

Ritter szeme hirtelen megakadt néhány szón. Verhas András 1918.VII/15e rségen. – Nézze csak! – bökte oldalba Eszterházyt. – Ez egyértelműen nem cirill betű. A gróf közelebbr l megnézte a gyerekes írást. – A Leonyid által említett „lettek” – sóhajtotta. – Mármint magyarok – javította ki Ritter. – Itt tényleg magyar katonák rködtek, vagy… gyilkoltak. – Nekem b ven elég volt ennyi, menjünk innen! – mondta a gróf. – Máris, csak egy pillanat! – kezdett b szen keresgélni Ritter. Kinyitogatta a szekrényeket, kihúzkodta a fiókokat. – Mit keres? – kérdezte Eszterházy. – Meg is van – vett el egy nagyobbacska fényképez gépet Ritter. – Ha ott az állvány, lennie kellett hozzá gépnek is. Sajnos a felszerelésünk még a mocsár mellett van, úgyhogy ezt most lefoglalom – ment vissza a másik szobába. – Csak készítek néhány fotót a helyszínr l, hátha kés bb szükségünk lesz rá. – Igyekezett hátrább menni, hogy az egész falat bele tudja foglalni a képbe. – Na jó, de siessen – hagyta rá Eszterházy a nyomozósdit. – Még fel kell vennünk a felszerelésünket, miel tt a bányába megyünk. Ha oda vitték a holttesteket, biztosan lesz rség. ★ A nyári nap perzsel n szikrázott az égen. A folyó élénk színekkel tükrözte vissza Moszkva fellegvárának vörös és fehér színeit. A Kreml magasztos falai magukba zárták Lenin tomboló dühét. – Ennek a gyilkosságnak soha nem lett volna szabad megtörténnie! – kiabálta fel-alá járva az irodájában, miközben egy összetekert friss napilappal csapkodott. – Európa összes uralkodóháza mind ellenünk lesz! Az antant, az amerikaiak, még a japánok is elfordulnak t lünk. Senki nem fog nekünk megbocsátani! Elvesztettük az egyetlen alapot a tárgyalásra! Most, amikor még túlságosan gyengék vagyunk! – Trockij, Sztálin és Szverdlov némán

hallgatta a vezér kitörését. – Hogy történhetett ez meg? Jószerivel az újságból kell megtudnom, hogy a katonáim kivégezték a cári családot? A mai világban, amikor már feltalálták a telexet? Még jó, hogy van hírszerzésünk! – Nyugodj meg, Lenin elvtárs – köszörülte meg bátortalanul a torkát Trockij. – El ször is ki fogjuk deríteni, hogy valóban úgy igaze a hír, ahogy mondják. – Hogyne lenne igaz? A világsajtóban olvastam! – vágott vissza Lenin. – Meg se jelenhetett volna ilyesmi! Mondjátok meg nekem, ki tehet err l az egész helyzetr l? Ki adott erre parancsot? – Sajnos nem tudjuk – válaszolta lehajtott fejjel Szverdlov. – Nem tudjuk, ki ölte meg a cárt? – állt meg Lenin, és vérben forgó szemmel nézett az embereire. A vezetésb l csak k tudhatták, hová vitték a cárt és a családját. – A kivégzést Jakov Mihajlovics Jurovszkij elvtárs vezette – pontosított Szverdlov, és Lenin asztalára tett egy listát, hogy kik vettek részt a likvidálásban. – A Csehszlovák Légió már napok óta ostromolta a várost, és te is tudod, Lenin elvtárs, hogy korábban már beszéltünk arról, mi legyen a családdal, ha Jekatyerinburg elesik. – Beszélgettünk! – förmedt rá Lenin. – Mint értelmiségiek, hogy milyen megoldások lehetnek. De az ég szerelmére, nem döntöttük el véglegesen, hogy megöljük ket! Ez csak egy lehet ség volt! Senki nem kapott felhatalmazást, hogy ebben a kérdésben döntsön! – Jurovszkij elvtárs azt állítja, t led kapott rá parancsot, Lenin elvtárs. – T lem? – tette a mellkasára a kezét Lenin megbotránkozva. – Micsoda elmebeteg baromra bíztátok a cári családot, Trockij elvtárs? – Jurovszkij az egyik legmegbízhatóbb katonánk – védekezett Trockij. – Azt mondta, egy futár vitte neki a parancsot, közvetlenül Moszkvából. – Jó, hogy nem postagalambra hivatkozik! – nézett Trockijra Lenin. – Ha már eldöntöm, hogy megsemmisítem a Romanovokat, akkor kivégz osztagot küldök oda, nem egy futárt! – Értem, Lenin elvtárs, ki fogjuk nyomozni az ügyet! – Nem nyomozol te ki semmit! Épp eleget tettél! – mondta megvetéssel Lenin. Úgy érezte, a hozzá legközelebb állók hagyták

cserben. – Egyébként sem változtat semmin, ha megtaláljuk az értelmi szerz t, a baj már megtörtént. A hír kitudódott – mutatta fel az újságot. – Kiszállunk a szerkeszt ségekhez, letartóztatjuk ket, és lefoglaljuk a nyomdát – ajánlotta Trockij. – A világ akkor is bizonyítékot fog követelni, hogy élnek – ingatta a fejét Lenin. – Honnan szerzünk egy hús-vér Miklóst, aki mosolyogva integet a tömegnek? – Szerzünk hasonmásokat – javasolta Szverdlov. – Korábban kellett volna gondolkoznotok! – rjöngött Lenin. – Nekem olyan ember kell, aki nem csinálja, hanem megoldja a problémákat! – Trockij elvtárs – szólalt meg váratlanul Sztálin. – Milyen futárról beszélt tulajdonképpen Jurovszkij elvtárs? Trockijt láthatóan kizökkentette a kérdés. Zavartan fordult Sztálin felé, majd kérd n Leninre nézett. Leninnek cseppet sem tetszett ez a visszakozás, zsebre dugta a kezét, és várta a választ. – Öö… egy lovas futárról – szólalt meg végül Trockij. – Azt mondta, régimódi katonás tartással lovagolt be Jekatyerinburgba egy fényes sz rű fekete ménen. Nem a katonaságnál besorozott lovak közül való volt, az biztos. – Tényleg, Trockij elvtárs? – kérdezett vissza kissé lekezel en Sztálin. – Egy ló alapján akarja azonosítani az állítólagos futárt? Trockij dühös lett. – Magának aztán semmi alapja nincs itt engem kérd re vonni! De ha tudni akarja, Jurovszkij biztos volt benne, hogy a férfit Moszkva küldte. Nagydarab volt, elegáns, fekete hajú. És a homlokába egy sz tincs lógott – fordult vissza Leninhez. – A leírás Artamonov ezredesre illik, akivel köztudottan jóban voltál az utóbbi id ben, Lenin elvtárs. Lenin szinte ölni tudott volna a tekintetével. – Mit akarsz ezzel mondani, Trockij elvtárs? Hogy elküldtem Artamonov ezredest a parancsommal, aztán most kérd re vonlak benneteket? – emelte fel újra a hangját. – Hát milyen embernek gondolsz te engem?

– Mindenki megértené a döntésedet, hiszen nem hagyhattuk, hogy a cár visszaszerezze a trónját, és a Csehszlovák Légió, amely, ugye, a cárra esküdött fel, vészesen közel járt Jekatyerinburghoz – hozakodott el Szverdlov. Lenin forrt a düht l. Úgy érezte, mindenki ellene fordult. – Úgy? – kapkodta a leveg t dühösen. – Akkor most mindenki hagyja el a szobát, és csak akkor jöjjön vissza, ha valami értelmes elképzelése van a következ lépésünket illet en! – zavarta ki az embereit. Tanácsadói bólintva elindultak az ajtó felé. Lenin olyan gyűlöletet érzett Trockij és Szverdlov iránt, hogy a legszívesebben kést döfött volna a hátukba. – Sztálin elvtárs – kiáltott utánuk. – Maga maradjon itt, kérem! – szólt nyájasan a legnagyobb ellenlábasuknak. Lenin látta egy villanásra Trockij arcán a sértett dühöt. Arra is megesküdött volna, hogy Sztálin arcán gúnyos mosoly suhan át, de nem vett róla tudomást. – Szeretném megbeszélni magával a Csehszlovák Légió ügyét. – Lenin megvárta, míg az ajtó becsukódik Trockij mögött, majd kifakadt – Az az átkozott! – Kir l beszél? – kérdezte Sztálin. – Viktor Alekszej Artamonov ezredesr l, ki másról? – ült le az asztala mögé Lenin. – A volt cári tiszt – bólintott Sztálin. – Pontosan – mondta Lenin. – Beférk zött a bizalmamba, hogy aztán ellenem forduljon. Két osztrák kémet kellett volna kiiktatnia, ehelyett úgy fest, inkább szövetkezett velük. Ellenem fordítja a németeket! Azt sem tudtam, hogy az országban van, nemhogy én küldtem volna Jekatyerinburgba. – Hiszek önnek, Lenin elvtárs – mondta Sztálin. – Az az ember nyilvánvalóan meg akarja dönteni a bolsevik hatalmat, belülr l igyekszik szétbombázni a pártot. Nem csodálkoznék, ha rendezte volna úgy az eseményeket, hogy mindenkit összezavarjon. Elég volt csak néhány tippet elhintenie a Csehszlovák Légió vezet inek. Ha jól tudom, megszereztek egy aranyvonatot is. – Úgy érti, maga szövetkezett a Csehszlovák Légióval, hogy menjenek Jekatyerinburg felé? – gondolkozott el Lenin. Ez korábban eszébe sem jutott, de így egész logikusnak tűnt az események láncolata. – Ez épp elég felbolydulást okozhatott az

Ipatyev-házban, Jurovszkij nyilván azt hitte, ki akarják szabadítani a cárt. A parancs ennek tükrében teljesen érthet volt. De vajon honnan tudta Artamonov, hogy ott helyeztük el a cárt és a családját? – ingatta a fejét Lenin. – Azt nem tudom, de Artamonov egy legenda – felelte Sztálin. – Kiváló hírszerz és hadvezér hírében áll. A volt cári kémnek biztosan a rendelkezésére állnak a régi kapcsolatai. Nyilván vannak emberei a vezet ségben – gondolkodott hangosan. Lenint szíven ütötte ez a válasz. Az utóbbi id ben több atrocitás is érte, merényleteket kíséreltek meg ellene. Egyáltalán nem volt biztonságban, és már régóta ott motoszkált a fejében, hogy talán a hozzá legközelebb állók árulhatják el. – A Csehszlovák Légiónak már nem is lenne szabad itt lennie – ingatta a fejét maga elé bámulva. – Trockij mintha szándékosan odázná el a parancsaimat. És azt is tudta, hogy ott van a cár. – Ha jól emlékszem, szorgalmazta azt is, hogy az eszerek maradjanak bent a parlamentben – tette hozzá Sztálin. – Persze ezzel nem akarok semmit mondani, de emlékezzen vissza, Lenin elvtárs, a januári merényl je is eszer volt, és nagyon hevesen mozgolódnak ellenünk. – Mit tegyek most? – nézett fel tanácstalanul Lenin. – A nép zúgolódik, ezzel a húzással pedig egész Európát magunk ellen fordítottuk. Nem élünk túl egy küls és bels támadást egyszerre. Sztálin sétálni kezdett az íróasztal el tt, mintha nagyon törné valamin a fejét, vagy talán csak bátortalan volt el hozakodni az ötletével. – Mondja nyugodtan. Maga már korábban felhívta a figyelmemet a biztonságra és a Csehszlovák Légióra. Úgy látszik, ön az egyetlen, akiben bízhatok. Sztálin zavart mosoly kíséretében kissé meghajolt, mintha megköszönné Lenin szavait. – Ha kíváncsi a véleményemre, nem vetném el Szverdlov elvtárs ötletét a hasonmásokról – szólalt meg végül. – Az újságcikkek csak a cárról és a cárnéról szólnak. Intézkedem, hogy bukkanjanak fel a cár gyerekei különböz nagyvárosokban külföldön. Így valamelyest enyhíthetünk a hírek okozta katasztrófán.

Lenin eltöprengett. – Ez jól hangzik. Ha különböz országokban bukkannak fel, akkor nem nekünk kell bemutatnunk, hogy élnek, hiszen elmenekültek – bólogatott. – A végrehajtókat is meg kell találnunk, és nyilvánosan megbüntetni ket. Lássák, hogy nem ön adta ki a parancsot – folytatta Sztálin. – Rendben, akasszák fel ket! – Több külföldi katona van közöttük, akik átálltak hozzánk – finomított Sztálin az elgondolásán, és a kezébe vette a listát, amit korábban Szverdlov tett Lenin asztalára. – Németek? – Horvát Lajos, Fekete Emil, Nagy Imre… – olvasgatta a neveket Sztálin. – Leginkább magyarok, úgy vélem. – És ez miért érdekes? – kérdezte Lenin. – Ki tudja, hogy alakul, lehet, hogy kés bb még jó szolgálatot tehetnek nekünk – lebegtette meg a papírt Sztálin. – Jól van – hagyta jóvá Lenin. – Küldjük ket inkább a frontra. Aztán majd kés bb eldöntjük, hogy h sök vagy bűnbakok lesznek. – Mindemellett tovább kell építenünk a hadseregünket – folytatta Sztálin. – Ha mégis megtámadnak, vissza kell ütnünk valahogy. – Pontosan emiatt kell sürgetnünk a bolsevik forradalmat Németországban és Kelet-Európában – nézett fel Lenin. – Ez a maga feladata volt. – Mint korábban említettem, Artamonov Németországban is felbukkant. Akkor nem vett róla tudomást, de a tények tükrében talán elgondolkodhatna azon, hogy mégis hiúsította meg a sikerünket Németországban. – Lehet – mondta Lenin. – De ne kibúvókat keressen, hanem oldja meg a problémát! Itt vannak a jelentések – csúsztatott át az asztalon egy nagy paksamétát. – A nyugati front összeomlóban van. A katonai elemz k szerint már csak id kérdése, hogy a németek kapituláljanak. Pontosan az ilyen elvhű, Nagy Imre-féle hadifoglyokat kellett volna hazaküldenünk, hogy kirobbantsák ott is a forradalmunkat. Ha ez megtörténik, nem lenne erejük velünk

foglalkozni. Belülr l terjeszthetnénk az ideológiánkat, és figyelmen kívül hagyhatjuk azt a kikényszerített békeszerz dést, amelyet kénytelenek voltunk aláírni – nézett maga elé Lenin, majd felsóhajtott. – Ez a kivégzés most nagyon rosszul jött! Tökéletesen kidolgoztunk mindent, de ezzel most hiteltelenné váltam az európai nagyhatalmak el tt. – Lenin elvtárs, ugye tudod, hogy most még kiélezettebb a helyzeted itthon is. Félek, hogy újabb merényletet terveznek ellened. A legjobb lenne, ha mostantól nem hagynád el a Kremlt. Itt vagy a legnagyobb biztonságban. – Az félelmet mutat – ingatta a fejét Lenin. – Inkább nagyságot – mondta Sztálin. – Te vagy a szovjetek legf bb vezet je, te nem foglalkozhatsz holmi, csip-csup ügyekkel, azokat bízd az embereidre! – Ugyan kire? – kérdezte Lenin, felhúzva a vállát. – Azokra, akik azt gondolják, voltam olyan rült, hogy kiiktattam a cári családot? – Bízd rám! – mondta Sztálin. – Trockij megérdemel egy kis leckét, mi sem lehet jobb annál, ha engem kérsz meg, hogy lássam el a feladatot, amire képtelen volt. Leninnek tetszett Sztálin elszántsága. A korábbiakkal ellentétben most úgy érezte, hogy Sztálin valóban aggódik az épségéért. Talán rosszul ítéltem meg, gondolta. – Rendben van – bólogatott. – Teljhatalmat adtam neked, hogy a bolsevik párt gazdasági hátterét megteremtsd. Emellett az új Vörös Hadsereg toborzását is kezdd meg! Csak nekem vagy köteles beszámolni. – Megértettem – hajtott fejet Sztálin. – Tehetek még érted valamit, Lenin elvtárs? – Igen – bólintott Lenin türelmetlenül. – Tüntesd el végre a föld színér l Artamonovot! ★ A dombba vájt mészk bánya élénk fehér színével óriási sebhelyként virított a zöld lombú erd közepén. Eszterházy és Ritter

a bánya fels pereménél hasalt a bokrok takarásában, és távcs vel figyelték az alattuk kivájt mesterséges mélyedést. A külszíni fejtés helyén négy katona ült egy tűzrakás körül, és háromlábú fémállványon melegítettek ételt maguknak, közben beszélgettek. Fel voltak fegyverezve, nyilván riztek valamit. A k fejt falai visszaverték a beszélgetésük foszlányait. Nem lehetett érteni a szavakat, de a dallamos beszéd nagyon ismer snek tűnt. Leonyid eközben a városból jöv utat figyelte, a megbeszéltek szerint madárhangot utánozva jelzett, ha újabb katonákat látott közeledni. A négy katona még nem tűnt legy zhetetlen ellenfélnek, de nem tudhatták, mikor érkezik váltás, vagy esetleg egy egész század, hogy a fehérek elleni harcban rejtekhelyet találjanak a bányánál. Ritter örült, hogy a fiú nincs mellettük. A házban látottak után nagyon zaklatott lett, láthatóan megviselte a cári család elvesztése, és kiszámíthatatlanná vált. Ritter nem látta, hogy mi lehet alattuk, de a nyomokból legalább három tárnabejáratot feltételezett. A domborzat adottságaiból egy víznyel nek is kellett lennie, ami tovább nehezítette a helyzetet. – Itt soha nem találjuk meg ket – sóhajtotta. – Lehet, hogy ezek a barlangok több emelet mélyen egy labirintusban végz dnek. – Nem keresgélni fogunk, hanem kikérdezni – mondta Eszterházy. – Gondolom, észrevette, hogy az egyik katona sántít – nyújtotta át a távcsövet. – Nézze meg a gallérját is. Ezek magyar királyi honvédek. – Nem azok – mondta hideg hangon Ritter, miután megnézte magának a sántító katonát. – Már nem. Csak a ruhájukat hordják. – Mit gondol? – kérdezte Eszterházy. – Jó helyen vagyunk – bólintott Ritter. Nem látta ugyan a sánta férfi csizmatalpának lenyomatát, de már rég nem hitt a véletlenekben, és itt minden összevágott. A bánya, az egyenruhák, a beszéd, a sántaság. – Akkor én most lemegyek, maga pedig biztosít – jelentette ki a gróf. – Ez nem túl jó ötlet – húzta el a száját Ritter. – Ez a hely ott lent teljesen nyílt terep, sehol sincs fedezék, ami mögé elbújhatna, ha magára támadnak. Márpedig abból kell kiindulnunk, hogy ezek

hidegvérű gyilkosok. Nem sétálhat csak úgy közéjük! Nyilván jó okuk van védeni ezt a kietlen helyet… – hadarta, majd abbahagyta, mert barátja eltökélt arcára pillantott. – De teljesen mindegy, mit mondok, mert maga mindezt már felmérte, és úgyis le fog menni, és mivel csak ketten vagyunk, azt akarja, hogy én err l a rejtekhelyr l figyeljem, ahogy belesétál a csapdába, miközben halálra izgulom magam, mert onnantól csak rám számíthat, hogy ha kell, márpedig szinte mindig kell, közbe tudjak lépni, és id t nyerjek magának, hogy ki tudjon jönni élve. – Akkor megbeszéltük – szögezte le Eszterházy, és már fel is térdelt, hogy nesztelenül elhátráljon a k fejt peremét l. Ritter maga elé húzta a puskáját, és ellen rizte, hogy csövön van, majd a katonákra célzott. – Hát persze… – dörmögte, hogy kiadja a maradék dühét. Vett néhány mély lélegzetet, hogy csillapítsa a szívverését. Majd belenézett az irányzékba, és kizárt minden zavaró tényez t. A barátja élete múlhatott az eszén, hiába feküdt pár száz méterre a céltól, a szíve ott volt lent, ahová Eszterházy tartott. Hosszúnak tűntek a percek, talán negyed óra is eltelt, mire meglátta a grófot a fák takarásában. Eszterházy sétált, nem osont, nem állt meg az erd nyújtotta fedezékek mögött, hogy kikémleljen, csak céltudatosan ment el re. – Jaj, grófom, már megint mit vett a fejébe – dünnyögte Ritter. Pillantása visszatért az rökre, akik még nem vették észre a közeled grófot. Az egyik cigarettázott, a másik az ételt kevergette, a harmadik egy kulacsból ivott valamit, nyilván nem vizet, mert megborzongott, amikor elvette a szájától a butykost. A negyedik az edényeket összeütögetve játszott idegesít ritmust, közben dudorászott. – De jó végre embereket látni! – kiáltotta el magát Eszterházy magyarul olyan hangosan, hogy Ritter is tökéletesen értett minden szót. A katonák azonnal eldobtak a kezükb l mindent, és a fegyverüket el reszegezve felpattantak. Ritter ujja megfeszült az elsüt billentyűn, az agya minden rezdülésre reagált, de az ujjának megálljt parancsolt. Most nagyobb er kellett ahhoz, hogy ne lépjen közbe. Robbanásig feszülten várt. – Elszakadtam az egységemt l, már három napja bolyongok ezen a vidéken – folytatta a gróf,

miközben feltett kézzel közeledett a táborhely felé. A fegyvereket tartalmazó mellény még rajta volt, a fels zsebekben a póttárakkal, amik adott esetben eltéríthettek egy találatot, és a hátára volt szíjazva a puskája, de ezen kívül semmi védelme nem volt. Ugyanakkor ebben a felszerelésben nem nyújtott épp barátságos képet. – Szibériából szállítottak minket haza, de a Csehszlovák Légió rajtaütött a csapatomon. Úgy tudtam elszökni, hogy ruhát cseréltem – ment még mindig tovább határozottan a gróf. A katonák közben egymástól távolodva egy ökörszarvba álltak fel, ami a lehet legrosszabb támadási forma volt a gróf számára. Ez összeszokott emberekre vallott, vagy legalábbis kiképzettekre. Mind a négyen a grófra céloztak fegyvereikkel. – A francba, mit csinál? – harapta be idegesen a száját Ritter, mert nem tudta, hogy melyik rt vegye els ként célba. – Négyet nem tudok egyszerre leszedni! – Ti is magyarok vagytok, nem? – beszélt tovább megállás nélkül a gróf. – Csak nem fogtok egy honfitársatokkal végezni!? Én is itt ragadtam, csak egy kis élelmet szeretnék, meg egy biztos helyet, ahol végre leülhetek. Letehetnétek a fegyvert. Ritter azt várta, mikor torpan meg a gróf, de csak ment tovább, egyenesen bele az ökörszarv közepébe. Amikor áthaladt a két széls r vonalán, végre felfogta, mit akar. Azzal, hogy bement közéjük, egymás ellen fordította a fegyvereket. – Állj meg! – szólt rá a sánta r magyarul. A fegyver egy pillanatra megemelkedett kezében, Ritternek ahhoz kellett sok önuralom, hogy ne l jön. Pontosan a férfi szívére célzott. – Hol szolgáltál? – A dragonyosoknál – válaszolta Eszterházy. – Már két éve fogságban vagyok. Minden vágyam elhagyni Szibériát, de a Csehszlovák Légió felrobbantotta a vonatsíneket, így leállt a szerelvény, amivel hazamehettünk volna. Gondolom, ti is hazafelé tartotok – tett még egy lépést feléjük. – Azt mondtam, megállj! – üvöltött rá újra a sánta. Ritternek már viszketett az ujja az elsüt billentyűn. – Van igazolványod? – kérdezte a férfi. – Persze, itt van a bal bels zsebemben.

– Ne nyúlj hozzá! – szólt rá a férfi. – Testvér, mi a gond? – kérdezte meglepett arcot vágva Eszterházy. – Túl sok nálad a fegyver. Majd mi megnézzük – biccentett a hozzá legközelebb es társának. – Vedd el a fegyvereit! A másik katona hátulról közelítette meg a grófot. Ritter vett még egy nagy lélegzetet, majd kifújta. Most már csak pillanatok kérdése volt, hogy közbeavatkozzon. A férfi odaért Eszterházy mögé. A bal kezébe vette a saját fegyverét, hogy jobbjával kihúzza az Eszterházy hátára er sített puskát. Alig ért a puska csövéhez, Eszterházy villámgyorsan megfordult, lesöpörte a puskáról a férfi kezét, majd bal kézzel a bordáira mért egy jókora ütést, aztán, biztosítékként, a másik kezével megütötte a gégéjét, és már mögé is került. A katona szinte fel sem eszmélt, hörögni kezdett, Eszterházy pedig egy kést fogott a torkához, és él pajzsként tartotta maga el tt a férfit. – Ha megmozdultok, átvágom a torkát! – kiabált. – Tegyétek le a fegyvert! A sánta ráemelte a grófra a puskáját. Ritter l tt. A fegyvert tartó vállát célozta. A lövés hangja feler södve visszhangzott a katlanban. A férfi a puskáját a földre ejtve hátratántorodott. Mindenki felfelé nézegetett, de a visszhangok miatt nem tudták, hol keressék a löv t. – Még egyszer mondom, tegyék le a fegyvert! – üvöltötte a gróf. – Nem egyedül jöttem! Körül vannak véve! – Persze, bokrokkal meg fákkal – dünnyögte Ritter. A jobb szélen álló katona kezében megremegett a pisztoly, Ritter azonnal célba vette a lábát. A katona feljajdult, majd összerogyott a porban. A pisztoly kiesett a kezéb l, kétségbeesetten kapkodott utána. – Ácsi, kiskomám – l tt a pisztoly elé egy figyelmeztetést Ritter. A katona szinte megdermedt, ahogy a lövedék el tte csapódott be a földbe, kisebb porfelh t kavarva a szeme el tt. – Ne próbálkozzanak tovább! – kiabálta a gróf. – Az embereim kiváló céllöv k, a következ találat már a szívükbe megy! – Tegyétek le a fegyvert – szólalt meg a sánta vérz vállát markolva. – És dobják el re – tette hozzá a gróf. A három katona engedelmeskedett a vezet jük parancsának. – Na ugye, hogy szót

tudunk érteni! – vett vissza a hangjából Eszterházy. – Most mindenki hátráljon három lépést! A katonák mint idomított kutyák tették, amit mondtak nekik. Eszterházy ekkor elvette a kést a túsz nyaka el l, aztán óriási ütést mért a tarkójára a kés nyelével. A férfi eszméletlenül esett össze. – Mit akar t lünk? – kérdezte a sánta. – Beszélgetni – válaszolta Eszterházy. – Tizedes, jöjjön le hozzám! A többiek tartsák a pozíciót! – kiabálta. – Ez, gondolom, nekem szólt – morogta Ritter. Alighogy felállt, megjelent mögötte Leonyid. – Neked az utat kellene figyelned. – Lövéseket hallottam – mondta rémült arccal a fiú. – Azok mi voltunk – felelte Ritter. – Most már ne menj vissza. Nekem le kell mennem, hogy segítsek a barátomnak, ha nem mutatkozol, itt biztonságban leszel – vett el egy pisztolyt. – Nesze, csak vész esetén használd! Megértetted? A fiú bólintott. – Megtalálták ket? – kérdezte szomorúan. – Még nem – felelte Ritter. – El bb kikérdezzük ezeket a… letteket. Még az sem biztos, hogy jó helyen járunk. Maradj itt! Nekem mennem kell! – hagyta magára Leonyidot, és Eszterházy után eredt. Nem akart sokat váratni magára, egyenesen leszaladt a dombon. Mikor a nyílt terepre ért, lassított, és el reszegezett fegyverrel a földön hever puskákhoz ment, és összeszedte mindet. Ezután megkötözte a sértetlen katonát, és letérdeltette, utána odalépett a lábon l tt társához. – El fogok vérezni – szorította kínkeserves arccal a sebét a katona. Ritter iszonyú dühöt érzett a cár gyilkosaival szemben, de nem szólhatta el magát. Egy pillantást vetett a sérülésre. – Ahhoz f eret kellett volna érnie a lövedéknek. Az embereink pontosak, ne akarjon átverni a nyavalygásával! – mondta sajnálat nélkül. Mégis leszakított egy csíkot a katona zubbonyából, és átkötözte vele a combját, majd jó er sen meghúzta, hogy elszorítsa a vérzést. – Maga barbár! – nyöszörögte a katona. – Ez rohadtul fáj! – Ritter nem volt szószátyár kedvében, megragadta a puskáját, és állon vágta a tussal, hogy hallgasson. A katona elájult.

– Érzéstelenítettem – dünnyögte maga elé, majd behúzta az egyik tárna lejáratához, hogy fentr l ne lehessen látni ket. Az Eszterházy által elintézett katonát is odavonszolta. Majd beterelte azt is, aki sértetlenül megúszta. – Mi legyen, uram? – kérdezte Eszterházyt egyszerű stílusban. Fogalma sem volt, hogy beszél egy tizedes. Eszterházy ránézett, és sokat sejtet n bólintott. A katona halálra váltan fordult hátra Ritterhez. – Mit akar csinálni? Ritter lökött rajta egyet. – Nem pofázik, továbbmegy! – utasította. – Kérem, ne öljön meg! – Térdre! – rúgta meg a lábát, és a vállánál fogva a földre nyomta. – Van itt még valaki? – kérdezte. – Nincs – ingatta a fejét rémülten a katona. – Egy egész század vesz körül titeket, ha hazudsz, az anyád se fog rád ismerni. – Nincs itt senki más – dadogta a könnyeit nyelve a férfi. – A váltás három óra múlva érkezik. – Tökéletes – mondta Ritter, majd felemelte a fegyverét, és tarkón vágta ezt a katonát is. Miután mindhárman eszméletlenül feküdtek a barlang takarásában, a tárna felé irányította a puskáját, és hármat l tt a sötétségbe. Az éles hangba szinte belesajdult a füle. Visszafordult, és kiment a grófhoz, aki eközben fegyverével sakkban tartotta a sánta férfit. – Vigyétek a fegyvereket és a pénzt – mondta. – Engem hagyjatok futni. Vannak nálam értékes ékszerek is. Kössünk alkut! – Nem alkudozni jöttünk – nézett rá megvet en Eszterházy. Ritter odament a sánta férfihoz, és megnézte a sebét. – Akkor meg minek túráztattok itt? – A lövedék átment a vállán. Ha tisztán tartja, hamar begyógyul. Ha elfert z dik, annak csúnya vége lehet – közölte vele tárgyilagosan. – Ugyan mit foglalkoztat az téged? – kérdezte a sánta katona. – Engem egy cseppet sem, gondoltam, magát – mondta hanyagul Ritter, majd letérdeltette a férfit a földre, és neki is

hátrakötötte a kezét, aztán megnézte a csizmasarkát. A bal talpának a széle egy ferde csíkban le volt törve. Ritter keze ökölbe szorult, nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne tegyen semmit. Felnézett a grófra, és bólintott. Nem kellettek szavak, hogy a társa értse. – Ti öltétek meg a cári családot – nézett a férfira gyilkos tekintettel a gróf. – Fogalmam sincs, mir l beszélsz – nézett maga elé a férfi. Hirtelen lövés dördült, Ritternek szinte beszakadt a dobhártyája, ahogy még mindig a férfi mögött guggolt. Eszterházy kezében füstölt a pisztoly. A férfi elé l tt figyelmeztetésképpen, de arcára az volt írva, bárcsak rá célzott volna. – Próbáljuk meg még egyszer. Ti öltétek meg a cári családot. Nemcsak a cárt és a cárnét, hanem a gyerekeket is. Olgát, Mariát, Tatyjanát, Anasztáziát és a tizennégy éves Alekszejt. – Most rám akarsz kenni egy gyilkosságot? – nevetett rá gúnyosan a férfi. – Mondd lassabban, mert nem tudom megjegyezni a neveket. Ritter agyát elöntötte a düh. Megragadta a férfi vállát, és a hüvelykujját belemélyesztette a friss l tt sebbe. A férfi ordított a fájdalomtól, és az oldalára d lt. – Te nézted meg, hogy élnek-e még, miután a társaiddal tüzet nyitottatok a mit sem sejt családra. Azt hitték, fényképezni fogják ket, ehelyett bevonultál tíz társaddal, és egyszerűen lel ttétek ket. Még csak céloznotok sem kellett, mert egy sarokba ültettetek mindenkit. Aztán amikor elült a füst, meglep dtél, hogy még mindig hallod a hörgésüket meg a nyöszörgésüket. Odamentél, és közvetlen közelr l rál ttél a nagylányra, de nem fogta ket a golyó. Akkor elrendelted, hogy tegyék fel a bajonetteket, és halálra késeltétek a gyerekeket. Közvetlen közelr l! – hajolt a füléhez, hogy a hangja áttörje a férfi ordítását. Még mélyebbre nyomta az ujját a sebben. – Aztán kifosztottátok a halottakat, és most azokkal az ékszerekkel akartál minket lefizetni!? – köpött a földre megvetésében. – Milyen ember vagy te? – Jól van, jól van – adta meg magát fájdalmában a férfi. Ritter engedett egy kicsit a szorításán. – Ott voltam, igen, ott voltam. Nem

tudom, ki mondta el, de nem én rendeltem el a bajonetteket, hanem Jurovszkij. Én csak parancsot teljesítettem. – Milyen parancsot? – kérdezte megvetéssel Eszterházy. – A császár soha nem adott ki parancsot az orosz cár megölésére. – A császár nekem nem parancsol – lihegte a férfi. A fájdalom elvette minden erejét. – Már a háború elején elfogtak, és Szibériába hurcoltak. Vártam a felment sereget, de nem érkezett értem senki. Három évig senyvedtem ott. Majdnem meghaltam. Két választásom volt, vagy halálra dolgoztatnak, vagy beállok a vörösökhöz, hát beálltam. – De most már hazaengedik a foglyokat, te meg itt maradtál, és kivégezted a cári családot egy bolsevik parancsára – mondta Ritter. – Nekem már nincs hová hazamennem. Itt ragadtam ebben az országban, nem volt választásom! – Mindig van választás – felelte a gróf. – Most pedig válaszolsz a kérdéseinkre, vagy a barátom tovább ápolja a sebedet. – De hiszen már mindent tudtok. Jurovszkij rendelte el a kivégzést 18-án este. El ször úgy volt, hogy átszállítjuk ket egy másik városba, aztán éjszaka megváltozott a parancs. Hajnalban végeztük ki ket. Az rséget elküldtük, hogy figyeljék az utcát, hátha feltűnést keltenek a lövések. De senki nem riadt fel rá. Rohadt szívósak voltak a kis cárhölgyek, egyik sem halt meg azonnal. Nekünk támadtak, karmoltak, rúgtak. A komorna majdnem kimászott kett nk között. – A komornát is megöltétek? – A vörösök nem szeretik a szemtanúkat – lihegte tovább a férfi. – Tele voltak ékszerekkel. Arannyal, rubinnal, gyémánttal. Az egész ruhájuk tele volt varrva drágakövekkel, úgy akarták magukkal csempészni, amit a népt l elvettek. Azért nem fogott rajtuk a puskagolyó. Még a kések is megcsúsztak a gyémántokon. – Te és a három barátod? – kérdezte Ritter. – Ezt csináljátok? Ezért álltatok be a vörösökhöz? A férfi kínjában nevetni kezdett. Arcán összekeveredett a por a nyálával, mintha sáros lett volna. – k nem is voltak ott – nézett Ritterre. – Rossz katonákat l ttél le! ket csak ideküldték rizni a helyet.

– Akkor kik voltak ott? – kérdezte Eszterházy. – Neveket akarok! – Minek, hiszen nem ismersz senkit! – vakkantotta vissza a férfi. Ritter újra megszorította a sebet. – Jól van! – ordított fel ismét a fájdalomtól. – A Horvát Lajos meg a Verhas András volt ott a századomból, meg én. Grinfeld Viktor a másikból. Fischert és Edelsteint nem nagyon ismertem, csak a Nagy Imrét még. – És téged hogy hívnak? – Fekete Emil – mondta halkan a sánta. – Ennyi? – mordult rá Eszterházy. – Mi voltunk ott magyarok, meg négy orosz, Medvegyev, Vagamov és Nyikulin, na meg Jurovszkij. A kamrában kellett várnunk, míg Jurovszkij leülteti ket, aztán azt mondta, bejön a fényképez gépért. Ez volt a megbeszélt kódszó. Aztán kimentünk, és… – És lel ttétek ket – fejezte be a gróf helyette a mondatot. – És utána mi történt? – Azt már elmondtam – ingatta a fejét a férfi. – Azután, hogy megöltetek mindenkit? – Jurovszkij parancsára leped b l és karókból hordágyat készítettünk, és kivittük a hullákat a teherautóra. Aztán elhozták ket ide, a bányába. Nekem meg a három zöldfülűnek kellett rizni a helyet. Azok azt sem tudták, kik az áldozatok. – És most hol vannak? – kérdezte Eszterházy. – Itt ástátok el ket? Ritter már azon gondolkodott, hogyan készítsen felvételt a sötétben. Semmi kedve nem volt halottakat fényképezni, de szükség volt a bizonyítékra. – Követ kötöttek a lábukra, és bedobták ket a vízzel teli bányagödörbe, de nem süllyedtek el. Csak utólag derült ki, hogy mellig ér a víz. Ezért kellett itt maradnunk rizni a helyet, amíg ki nem találnak valamit. De túl nagy volt erre a mozgás. Új parancs jött. Még az éjjel jött egy csapat, kézi szekerekre pakolták a hullákat, és elvitték máshová. Féltek, hogy itt megtalálja valaki ket. – És hová vitték ket? – Fogalmam sincs – mondta a férfi. – Hoztak egy csomó kannát, kénsavat, és elmentek. Nem kötötték az orrunkra, hova mennek.

Nekünk nem mondtak semmit. Mivel új parancsot sem kaptunk, itt maradtunk. – Fel nem foghatom, hogy tehet ilyet egy ember – mondta Ritter. – Úgy, ahogy az imént te. De ezek elnyomták a népet, és mindenkit Szibériába száműztek, vagy fellógattak. Csak azt kapták, amit megérdemeltek. – Ezt nem a te tiszted eldönteni – mondta Eszterházy. – Mi legyen vele? – nézett fel a grófra Ritter. – Vigyük be t is a tárnához a többihez. Kötözzük be a szájukat, és hagyjuk itt ket. A Jóisten majd eldönti, hogy küld értük egy megment t, vagy hagyja itt pusztulni ket. – Mi? – a férfi megint nevetni kezdett. Ördögi kacaj volt, de egy vesztes kudarca. – Te nem is ölted meg a társaimat, igaz? – csóválta a fejét a földön fekve. Mostanra már fehér por lepte az arcát. – Csak rám ijesztettetek, hogy beszéljek. Kik vagytok ti egyáltalán? – A legrosszabb rémálmod – mondta Ritter, majd felállt, és megragadta a férfi kabátját, hogy felrángassa a földr l, amikor újabb lövés dördült. A pisztolyához kapott, miközben érezte, hogy a férfi súlya egyre nehezebben húzza a karját. Leonyid lépett ki a fák közül, pisztolyát el retartotta, remegett a keze. Még egyet l tt. – Hagyja abba! – kiáltott rá Ritter. – Nem! k is azt kapják, amit megérdemelnek! – emelte újra maga elé a fegyvert. A szeme vérben forgott, mint aki nincs teljesen magánál. – Tegye le a fegyvert, már meghalt! – üvöltött rá Ritter. Az el tte fekv férfi már nem mozdult, Leonyid a fejét és a mellkasát találta el. – Az ilyen nem tud elégszer meghalni – szorította meg újra a pisztolyt a fiú. A lövés azonban elmaradt, egy üres hüvely keresztbe fordult a szánban, elakasztva a fegyvert. Eszterházy rögtön ráfogott a cs re, és kicsavarta a gyerek kezéb l. – Elég volt! – kiáltott rá. – Csak ránk hozod a jár röket. – Nincs itt senki! – üvöltötte a fiú. – Most nincs, de nemsokára visszajönnek. Ha itt találnak minket, akkor mi is meghalunk!

– Egy fenét – ingatta a fejét Leonyid, és a következ pillanatban kés pengéje csillant meg a markában. – Hol vannak? Látni akarom ket! – Nincsenek itt – mondta Eszterházy. A fiú hirtelen felé fordult, és közelebb lépett. Ritter ráemelte a pisztolyát, hogy vész esetén ártalmatlanná tehesse. De Leonyid a sánta férfi holttestéhez ment. – Leonyid, tedd le a kést! – beszélt hozzá tovább a gróf nyugodt hangon. – Bosszút akartál állni, hát megtetted! – Mégsem érzem jobban magam. – Nem is fogod – mondta a gróf. – Ez nem így működik! – Mondja meg, hol vannak! – követelte a fiú. – A holttesteket elvitték. – Akkor keressük meg ket! – Nem – mondta határozottan Eszterházy. – Már nincs mit tennünk. Legjobb, ha elmész innen! – Nekem nincs hová mennem – mondta szomorúan a fiú, és térdre rogyott. A kés kicsúszott a kezéb l. – Tűnjünk el innen végre! – mondta Ritter. – Meg kell keresnem ket. Talán a lányokat életben hagyták. Szükségük lehet rám – mondta Leonyid. Ritter tanácstalanul Eszterházyra nézett, a gróf a fejét ingatta. – Valószínűleg az erd be vitték ket – mondta végül. – Kövesd a szekérnyomokat, és maradj láthatatlan. Ha megtudja bárki, hogy a holttesteket keresed, megölnek téged is. – Ugyan miért tennék? Hiszen világgá kürtölték, amit tettek. – Te ezt még nem értheted – mondta a gróf. – Most már mennünk kell. Gyere inkább velünk – kérte Eszterházy. – Nem – pattant fel a fiú. – Megkeresem ket! Kösz mindent – tette fel a kezét, aztán elszaladt az erd irányába. – Utána kellene menni – mondta Ritter. – Nem – döntött Eszterházy. – jobban ismeri ezt az erd t, mint mi. Nekünk más dolgunk van. Menjünk vissza. Új tervre lesz szükségünk. ★

A kastélyhoz ill toronnyal összeépített villa nyilvánvalóan nemesi család tulajdona volt egykor. Az ajtókon és a falakon még látszottak a lövések nyomai, ahogy a bolsevikok elfoglalták az épületet. A vezér a könyvtárszobába kérette az ebédjét, és a hosszú asztal végében foglalt helyet, a családf helyén. A súlyos faasztal akár húsz f t is ki tudott szolgálni. Mellette méretes, trónszerű, faragott székek sorakoztak. Nyilván kényelmetlenek, de annál elegánsabbak. Már ahhoz is er kellett, hogy akár megmozdítsa valaki. Artamonov a galériáról figyelte, ahogy Sztálint kiszolgálják az emberei. Iszonyú gyűlöletet érzett a szívében, ugyanakkor össze volt zavarodva. „Ennek a parasztnak van stílusa” – nézett körül. A legszebb házat választotta ki, és a legértékesebb szobába fészkelte be magát. A könyvtárba. A mennyezetig ér polcokon a legnagyobb gondolkodók művei sorakoztak. Artamonov látta, hogy a bolsevik katonák csak látszólag raktak rendet, miel tt Sztálin megérkezett. A latin művek keveredtek a görögökkel, és egyenetlenül álltak a könyvek összevissza. A katonák mit sem értettek hozzá, de Sztálin kifinomult ízlésér l árulkodott, hogy amikor magára maradt, kicserélt pár kötetet, ami nagyon bánthatta a szemét. Ez hozzáértésr l tanúskodott. Artamonov nem tudta megérteni, miért játssza akkor az egyszerű parasztot. Trockij és társai ki nem állhatták Sztálint a származása miatt, de Artamonov azon tűn dött, talán csak színjáték minden, ami az alacsony grúz körül forog. Ugyanakkor a disznósült illata nem illett a könyvek közé. Sztálin komótosan evett, alaposan megrágva minden egyes falatot. Látta, ahogy rágóizmai megfeszülnek, és szétroppantják a porcokat. Talán a nyugati helyzeten gondolkodott. A tányérok el tt széthajtogatott kémjelentések voltak a nyugati frontról érkezett információkkal. „Van egy saját embere a franciáknál”, fogalmazódott meg a gondolat Artamonovban, mert ha a szöveget nem látta is, a címer néhány papír tetején igencsak eredetinek tűnt. Lépések hangja vonta el a figyelmét, beljebb húzódott a galéria polcai közé. Két lengyel katona jár rözött Sztálin nyugalmát óva, húszpercenként mentek körbe a galérián. Artamonov a szemközti polcok felé nézett, és némán bólintott. A következ pillanatban a két lengyel katona holtan zuhant át a

korláton, egyenesen az ebédjét költ Sztálin hosszú asztalára. A vezér kezében egy pillanatra megállt a villa, de nem nézett fel, csak konstatálta, hogy kiiktatták az reit, majd bekapta a következ falatot. Artamonov mestergyilkosai ekkor maguk is leugrottak a galériáról, és Sztálin mellett értek földet. Kett fegyvert fogott rá, a harmadik egy hosszú láncot tekert a kétszárnyú ajtó kilincsére, hogy Sztálin katonái ne tudjanak betörni. – Már vártam magát, Artamonov elvtárs – vett be még egy falatot a szájába Sztálin, majd ivott rá egy kortyot. Artamonov maga is lesétált a galériára vezet vas csigalépcs n, míg emberei hátrakötötték Sztálin kezét. Artamonov nem volt ideges, de nagyon meglepte Sztálin higgadtsága. – Maga átvert engem! – mondta gyűlölettel hangjában, amint leért. Sztálin bólogatott. – Velem küldette el a parancsot a cár kivégzésére. Velem, aki a cárra esküdtem fel! – Ugyan, ezredes, maga több hatalmat is kiszolgált az utóbbi id ben – nevetett Sztálin. Artamonov megállt egy pillanatra, és gyilkos tekintetét Sztálinra emelte. – Megmondaná, miért volt erre szükség? – Hát, én nem adhattam ki ezt a parancsot, Lenin bizalmasa pedig éppen kapóra jött. – A célunk az volt, hogy Lenint intézzük el, nem egymást. És f leg nem a cárt! – Két legyet egy csapásra – mondta Sztálin. – Lenin ezek után kegyvesztett az európai vezet k szemében. A cár pedig nem lehet többé Kriegburgnak opció. Ezt akartuk, nem? – Ezek szerint maga attól tartott, hogy Lenint a cár váltja majd le – mondta Artamonov. – Hiszen éppen maga hívta rá fel a figyelmemet. Elindultunk egy irányba, nem rángathatjuk a népet ide, oda. Nem ülhet vissza a trónra az, aki egyszer már elbukott! Higgye el, hosszabb távon ez magának is kedvez. – A cár megtanulta a leckét – sóhajtotta Artamonov. – Lemondott volna egy másik uralkodó javára, és mindenki megtarthatta volna a becsületét.

– A cár egy gyenge kezű, elkényeztetett nemesi sarjadék volt, az egész pereputtyával együtt. Olyan, akit nem tűr meg ez az er s nép. – Maga kegyetlenebb, mint Lenin. – Inkább reálisnak mondanám magam – vett mély lélegzetet Sztálin. – Nézze, itt vannak a jelentések. A németekkel egyezkedünk, de a franciák egy utolsó, mindent elsöpr támadásra készülnek ellenük, és nekem meggy z désem, hogy abba beleroppan a nyugati front. Ha most kemény kézzel átvesszük az irányítást, id t nyerünk, hogy kell képpen meger södjünk a következ ütközetig. – Miért nem öleti meg akkor Lenint? Ha úgyis tesz a szabályokra, ugyan mi tartja vissza attól, hogy megölesse azt, aki az útjában áll? – kérdezte Artamonov feldúltan. – Most már megtehetem – bólintott Sztálin. – Éppen a cár kiiktatása teszi lehet vé, hogy most már ne okozzon akkora sokkot, ha Lenin ellen egy fanatista merényletet kísérel meg. – Ó, igen? Csak nem egy volt cári tisztre gondol? – kérdezett vissza Artamonov. – Sokkal inkább egy eszer n re. – Hogy kire? – Ha nem kötöztek volna a székemhez, magam adnám át az aktát, amiben minden össze van gyűjtve róla, de most meg kell kérnem az egyik mestergyilkosát, hogy halássza le a bal hátsó szekrény tetejér l azt a dossziét. – Ez valami csapda? – kérdezett vissza Artamonov. Alighogy kimondta, a galériáról csattanás hallatszott, az egyik szekrény hátulja kivágódott, és hat fegyveres jött be rajta, kétoldalt álltak fel, és mindegyikük célba vette ket. A nappaliban is lábdobogás hallatszott, ajtónak csapódó kezek és fegyverek, de a vastag faajtóra tekert lánc kitartott. – Dobják el a fegyvert! – üvöltöttek lefelé. – Ugyan, uraim, ez egy könyvtár – szólalt meg Sztálin. – Ne hangoskodjunk, kérem! Teljesen félreértik a helyzetet, az urak a vendégeim! – Szerintem nekik nem úgy tűnik – jegyezte meg Artamonov, akit összezavart Sztálin színjátéka.

– Talán említettem, hogy számítottam magára – mondta még mindig végtelen nyugalommal Sztálin. – Ugye nem gondolta komolyan, hogy hagyom magam elfogni egy volt cári mestergyilkos csapata által. Ez a ház tele van titkos folyosókkal, nem csak a könyvtár miatt választottam. Na, oldozzanak már el! Artamonov biccentett a hozzá legközelebb álló társának, aki egyetlen mozdulattal átvágta a kétujjnyi vastag kötelet, amivel Sztálin kezét összekötötték. – Élesek az eszközeik, er sek az embereik – dörzsölgette meg Sztálin a csuklóját. – Mindig is tiszteltem az elhivatott kozák katonákat. De azért remélem, rájöttek, hogy most szitává lövethetném magukat. – Csak ha maga is meg akar halni – válaszolta Artamonov. – Ne higgye, hogy csak mert nem lát fegyvert a kezünkben, ne tudnánk legalább nyolcféle módon kioltani az életét, miel tt eltalál minket az els lövedék. Sztálin elnevette magát. – Látja, ezt szeretem magában, hogy olyan elszánt és gyakorlatias. Nem éhes? – mutatott az asztal melletti székekre. – Talán foglaljon helyet, és ebédeljen velem. Közben megbeszélhetnénk, hogyan tovább. Artamonov bosszúsan látta, hogy Sztálinnak kötélb l vannak az idegei. Csak remélni tudta, hogy is legalább ennyire bosszantja a grúzt. – Inkább állnék – hárította a meghívást. – Rendben – vette újra kézbe az ev eszközöket Sztálin. – Akkor térjünk vissza a tárgyra. Uraim, magunkra hagynának? – nézett körül. A katonák lassan kivonultak a galériáról. – Hol van az az akta? – mondta embereinek Artamonov. Egyikük máris odaadta neki a mappát. Artamonov belelapozott. – Fanni Jefimovna Kaplan? a maga titkos fegyvere? Komolyan? – rázta meg a papírokat. – Ez a n nemrég szabadult tizenegy éves szibériai fogságból. Nyilván többször félholtra verték. Gondolom, éppen emiatt lett ópiumfügg . Abból, amit olvasok, szerintem már a nevére sem emlékszik. – Tökéletes gyilkos, nem? – kérdezte teli szájjal Sztálin.

– Alig tud mozogni, és szinte teljesen vak! – De megvan az indítéka. Mindenért Lenint okolja. Egyszer már megpróbálta megölni. Higgye el, az ópium csak felbátorítja, hogy végre rendesen cselekedjen. – És ezt mégis hogy gondolta? – Úgy, hogy maga és az emberei megkeresik a n t. Ha kell, átkutatják Moszkva összes ópiumbarlangját, és ha megvan, akkor szépen felkészítik. – Adjak neki l leckéket? – kérdezte felháborodva Artamonov. – Ez a n akkor sem találná el a célt, ha Lenin egy kétajtós szekrény lenne, és három méterre állna t le. – Szerintem meglep dne – vágott le magának egy újabb falatot Sztálin. – De éppen ezért kell magának biztosítani a merényletet, elég nyomot hagyva Dzserzsinszkijnek, hogy megtalálja kés bb a gyilkost, aki az eszerekkel szimpatizál. – Nem szokásom a tetteimet másokra kenni – mondta Artamonov. – Mert magának fikarcnyi érzéke sincs a politikához – folytatta az ebédjét Sztálin. – Tudja, néha azon tűn döm, bárcsak az öccse maradt volna életben. Vele talán könnyebb lenne megértetni a célt. A bolsevik párt elég er s, hogy irányítsa a nemzetet. Már csak az eszereket kell kitenni a nemzetgyűlésb l, és egy megfelel vezet t rakni az elnöki székbe. Lenin már megolajozta a gépezetet, csak jókor kell átvenni az irányítást. – És én miért is tenném ezt meg magának? – kérdezte Artamonov. – Mondjon csak egy okot, miért ne öljem meg itt és most! – Mert abba mindannyian belehalunk – tárta szét a karját Sztálin. – És akkor Lenin addig marad a trónon, amíg csak akar. Az pedig egyikünknek sem érdeke. Akkor már inkább a cár, csakhogy t már kiiktatta. Vagy esetleg szívesebben szövetkezne Trockijjal vagy Szverdlovval? Artamonov érezte, hogy sarokba szorították. Más választása nem maradt, csak összejátszani Sztálinnal. – Nem bízom magában! – közölte Artamonov.

– Az jó. A kapcsolatunk amúgy sem a bizalomra épül, hanem az érdekeinkre! Artamonov biccentett az embereinek, hogy indulnak. – Ja, miel tt elmennének, ne felejtsék elvarrni a szálakat! Túl sok volt itt a szemtanú – intett a késével a galéria felé Sztálin. – Velünk akarja kivégeztetni a saját embereit? – kérdezte undorral Artamonov. – Nem nekem lesz kellemetlen, amikor arról beszélnek majd, hogy maga megkötözött, hogy kiszedje bel lem, hogyan férk zzön Lenin elvtárs közelébe. Talán elfelejtettem mondani, de Lenin kivégz parancsot adott ki magára. Csak magának tesz szívességet, ha megöli az embereimet. Holnap szerzek egy másik osztagot magamnak. Artamonov keze ökölbe szorult. Gyűlölte, hogy Sztálin a saját kénye-kedvére játszadozott vele. – Maga egy beteg állat – jegyezte meg. – Magának semmit nem számít az emberélet. – Mindenki pótolható. Még maga is, barátom – nevetett. ★ A félrees falucska megfelel rejtekhelyet nyújtott az inkognitóban Oroszországba utazó német hírszerzési parancsnok számára. Eszterházy igencsak furcsának találta, hogy Kriegburg személyesen jött el ilyen messzire, hogy els kézb l kapjon információt a cári családdal történt eseményekr l. és Ritter teljes harci felszerelésben voltak, míg Kriegburg utcai ruhát viselt, mint mindig. Olyan fajta ember volt, akinek g ze sincs a harcművészetekr l. alkukkal emelt fel vagy épp tiport el életeket, nem er vel. Eszterházy nem bízott benne, de most volt az egyetlen szövetségesük. Hárman kezdték ezt az egészet, és most nekik kellett döntésre jutniuk. Miután a gróf röviden összefoglalta az elmúlt hetek történéseit, a szobában néma csend honolt. Kriegburg összekulcsolt kezére támasztotta az állát, és a szemközti falra bámult. Eszterházy látta a szemén, hogy nagyon gondolkodik,

mintha egy többismeretlenes egyenlet megoldását akarná megfejteni. – Zseniális! – szólalt meg végül. Eszterházy felvonta a szemöldökét. – Zseniális, ahogy a Csehszlovák Légiót leszerelték egy vagonnyi arannyal. – Azt hittem, neheztelni fog emiatt. Azt az aranyat nyilván önmagának szánta – mondta a gróf. – El ször igen, de maguk befektették – lépett át könnyedén a tényen Kriegburg, hogy közel négyszázmillió dollárt ér aranytól esett el. – Tulajdonképpen vettek rajta egy hadsereget. – Még szép, azzal az arannyal egy kisebb országot is tudtunk volna venni – mondta Ritter. – Talán k meg is teszik. – Ne higgye, itt és most semmit sem tudnak kezdeni vele – nézett rá Kriegburg. – Gondoljon csak bele, mindenki az arany közelében akar maradni. Védik még egymástól is. Nem mernek elmenni a kincs közeléb l, nem mernek aludni, mert nem bíznak egymásban, és egyenként félnek attól, hogy kimaradnak az osztozkodásból. Ezért képtelenek elhagyni a vagonokat, ugyanakkor félnek hajóra szállni vele. Most úgy érzik, az egész világ az aranyukat akarja, ezért tartanak mindent l. Azt hiszem, még egy jó darabig itt fognak vesztegelni a transz szibériai vasútvonalon, és eszükbe sem jut hátba támadni minket – foglalta össze a német. – Gróf úr, maga mindig meg tud lepni engem. És higgye el, ez a mondat nem vet rám jó fényt a hírszerzés fejeként. – Eszterházy udvarias mosollyal válaszolt, miközben Kriegburg arcát nézte. Nem tudta, mire vélje ezt a negédes elismerést. – Mesteri húzás volt, az tagadhatatlan. A gond csak az, hogy közben elvesztettük a háborút. – Tudtommal még csaták folynak a nyugati fronton – kapta fel Ritter a fejét. – Napok kérdése, és áttörnek a vonalainkon – legyintett Kriegburg. – Ott már nincs mit tenni. Már meg is írtam a hírszerzési háttérjelentést, amit augusztus közepén megkap majd a császár. – Nyilván megnevezi a felel söket – szólalt meg Eszterházy. Kriegburg bólintott. – Hadd találjam ki, a bolsevikokat és a jelenleg hatalmon lév liberális vezet ket hibáztatja majd a rossz döntéseik miatt. Azért ez nem ilyen egyszerű!

Kriegburg elmosolyodott. – Legutóbb azt mondta, az én hazám, az én problémám. – Maga jóval el rébb jár már, a következ vezetés összetételét állítja össze a háttérben – ingatta a fejét a gróf. – Maga éppúgy manipulálja most a saját országát, mint akkor az oroszokat. – Érdekes önt l hallani a megvet hangnemet, amikor épp maga adta nekem az ötletet – fordult felé Kriegburg. – Tudom – sóhajtotta Eszterházy. – De azt gondoltam, tanult a hibákból. Ne csinálja! És ezt a legjobb szándékkal mondom magának. Sosem úgy történik semmi, ahogy azt eltervezzük. – Szóval csak hagyjam, hogy valaki helyettem válasszon? – kérdezett vissza Kriegburg. – Gondolja, hogy mások jobban választanak? – Nem lenne szabad, hogy bárki is válasszon – felelte Eszterházy. – Mert egy ország vezet jének születni kell, valami királyi vérvonalú családba? – vitatkozott Kriegburg. – Ön is láthatta, milyen politikát folytatott II. Miklós, Isten nyugosztalja. Hiába volt a legel kel bb család sarja, fikarcnyit sem értett a vezetéshez. Egy egész nép sorsát pecsételte meg a gyengekezűsége. Azt akarja mondani, gróf úr, hogy aki cipészcsaládban születik, legyen cipész, aki arisztokrata, az pedig nemes? Épp önök ketten cáfolnak rá erre a szemléletre. És lássuk be, a mai változások idejében nem lesz túl népszerű, aki ezt hangoztatja. – Valakinek nem a népszerűség számít – mondta Eszterházy. – Egyébként ön mi alapján érzi magát felhatalmazva arra, hogy ilyen döntéseket hozzon? – Ha nem én, akkor ki? – tárta szét a karját Kriegburg. – Bízzam rá magam valakire, várjam mástól a megoldást? De ki lesz az? És honnan tudja majd, hogy cselekedni kell? Azt gondolom, jobban átlátom Németország jöv jét, mint bárki más. Iszonyú nagy jóvátétel elébe nézünk, amit ki kell valahogy gazdálkodni. Mindeközben meg kell akadályoznunk, hogy a bolsevik eszmék elterjedjenek a hazánkban, és fel kell lendíteni a gazdaságot. Németország most ugyanúgy szétes ben van, mint a Monarchia – tapintott Eszterházy érzékeny pontjára. – Csehszlovákia már önállósodott, a románok és

a horvátok követni fogják a példájukat. Pont ez történik nálunk is. Annyival egyszerűbb a helyzetünk, hogy itt mindenki egy nyelvet beszél, de a franciák és az angolok el szeretettel asszisztálnak ahhoz, hogy szétzilálják az államunkat. Ne mondja nekem, hogy ha tehetne valamit a Monarchiáért, akkor nem tenne meg mindent, ami a hatalmában állna. Eszterházy csak meredten nézte Kriegburgot. Sajnos sok mindenben igaza volt. – Akkor ne válasszon hozzá senkit, hanem üljön maga abba a bizonyos székbe – mondta végül a gróf. – Úgy nem érheti meglepetés, és valóban azt tehet, amit akar. Csak vállalnia kell a vezetés terhét, de nem kellene többé senkit manipulálnia, nyílt döntéseket hozhatna. – De hisz azt maga sem tenné – nevette el magát Kriegburg. – Én a Habsburg-házat szolgálom. Soha nem akartam megdönteni az uralkodót – mondta Eszterházy. – Talán Ferenc Józsefet nem akarta, de már azt sem tudja, mi folyik a hazájában. Négy éve úton van, hogy a Monarchiát szolgálja, mire hazaér, talán már nem is fog létezni. – Más indokok motiválnak – felelte Eszterházy. – Én inkább a háttérben maradok, és próbálom helyrehozni, ami félresiklott. – Pedig a maga képességeivel… – tűn dött el Kriegburg. – Egy bankár nem elég jó szimbólum – utalt önmagára. – A népnek olyan vezet kell, akiben hisz, akire felnéz, aki közülük való. Aki megjárta a csatateret, aki kiváló stratéga, aki átlátja a gazdaságot, érti a parasztokat és a nemeseket, és mindenki számára megfelel döntéseket tud hozni, de ilyen nem létezik. Ezért kell hátulról segíteni a folyamatokat. – Nem értünk mindenben egyet – zárta le a vitát Eszterházy. – De pillanatnyilag nem tudok jobb megoldást. Kriegburg bólogatott. – Akkor térjünk vissza arra a félresiklott feladatra. – Lenin – mondta Eszterházy. – Nem maradt más megoldás, el kell távolítani – mondta Kriegburg.

– Jól értem, hogy arra kér minket… – szólt közbe Ritter, aki eddig némán figyelte a két férfi vitáját. – Jól – szögezte le Kriegburg. – A cári család kivégzése végzetes hiba volt. Lenin megsértette az európai uralkodókat, hiszen tulajdonképpen a rokonukat gyilkoltatta meg. – És a földalatti bolsevik mozgalom felszámolása? – kérdezte Ritter. – Az most már elég kevésnek bizonyul – morogta Kriegburg. – Ráadásul abból, amit mondtak, kiderült, hogy Artamonov kett s játékot játszik. Nem bízhatunk benne. A bolsevikok Leninhez hűek Oroszországban is és nálunk is. Egyetlen módja van, hogy megfékezzük a térnyerésüket, ha levágjuk a kígyó fejét… – De miért mi? – kérdezte Ritter. – Mert maguk ismerik a legjobban a gyenge pontját, a környezetét, a hátterét. Senki sem lehet alkalmasabb az elpusztítására, mint az, aki létrehozta – nézett kihívón Eszterházyra Kriegburg. – A szokásos egyezség, gróf úr, emlékszik? – Maguk hozták, én fizettem. Most tüntessék el a föld színér l! ★ Végtelen sötétség borult a kis városkákra. A házak ablakából kiszűr d fények mint megannyi lámpás díszítették az éjszaka sötétjét. Az öreg szálloda ablaka nyitva volt, a szél megmeglibbentette a függönyt, kellemes nyári hűvösével felfrissítve a leveg t. Eszterházy egy karosszékben ült, és egy pohár drága whiskyt forgatott a kezében. Közben Rittert figyelte, aki valamivel távolabb t le az asztalnál nézegette a legújabb iratokat, amiket Kriegburgtól kaptak. Az asztal fölé görnyedt, nagyítóját a szeme elé tartva vizsgálta az igazolványok árulkodó jeleit, a papírszéleket, a vonalak vastagságát, a feliratokat és a szegecseket. – Tudja, értem, hogy Kriegburg minél gyorsabban el akarja távolítani Lenint a hatalomból, de megint csak az orráig lát. – Ezt kétlem – mormolta maga elé a gróf. – Arról nem beszélt, hogy mi lesz utána.

– Csak nem akart beavatni bennünket – mondta Eszterházy. – Ne gondolja, hogy a német hírszerzés feje ne tudná pontosan, hogy ki lesz a következ vezet . – És maga szerint ki lesz az? Trockij, Zinovjev vagy Kamenyev – találgatott Ritter. – Fogalmam sincs, kivel szövetkezett, de ne higgye, hogy nincs pontos terve. – Ez persze megint felvet egy újabb kérdést – mondta Ritter. – Nem is egyet – bólintott Eszterházy. – Például hogy hogyan fogunk életben maradni. De egyel re csak egy feladattal foglalkozzunk. Ez például tökéletes munka – dünnyögte még mindig maga elé, le sem téve a nagyítót Ritter. Eszterházy megmosolyogta barátját, majd ivott egy kortyot, és hagyta, hogy az els osztályú nedű végigmelengesse a torkát. Nehéz döntésen volt túl. Már csak a barátját kellett beavatni a részletekbe, de tudta, hogy ez nem lesz egyszerű. Ritter végtelenül csökönyös és elvhű tudott lenni. – Nem tudom, ezek a németek honnan szerzik az eredeti papírt, de ez kiváló hamisítvány – folytatta a nyomozó. – Pedig igazából meg sem nézik az igazolványt – mondta Eszterházy maga elé bámulva. – Soha nem ellen rzi senki. Csak egy pillantást vetnek a pecsétre vagy a címerre, és máris mindenki vigyázzba vágja magát. – Attól még nekünk tökéletességre kell törekednünk – válaszolta Ritter. – Mi nem hibázhatunk! – Már így is rengeteget hibáztunk – sóhajtott fel Eszterházy. – Tudom – emelte fel tekintetét a papírokból Ritter. – Ennek nem lett volna szabad idáig fajulnia – ingatta a fejét a gróf. – Soha nem volt még olyanban részem, hogy nekem kelljen eltakarítani a szemetet, amit csináltunk. – De hisz maga mondta, hogy nem volt minden hiábavaló – mondta Ritter. – Hogy akkor ott az volt a helyes, amit tettünk. Egy nagyobb jó érdekében. Eszterházy keserűen mosolygott. – Tudja, Kriegburgnak igaza volt. A Monarchia szét fog hullani, és nem tudom, mit hoz a jöv . A következ hatalom szemében lehet,

hogy én ellenség leszek, egy mihaszna nemes, aki elnyomta a polgárságot. – Aki ismeri magát, pontosan tudja, hogy maga a kivétel – fordította a gróf felé a székét Ritter. – Az emberei ki fognak állni maga mellett. – Nem kérhetek ilyet t lük – ingatta a fejét a pohárba bámulva Eszterházy. – És nem is fogok. Ritter a távolba révedve fáradtan elmosolyodott. – Tudja, az a legironikusabb és legszomorúbb egyben, hogy ha tudnák, hogy maga segítette el a bolsevik forradalmat, önt éltetné egy egész nemzet, ehelyett most itt szégyenkezik emiatt, és lehet, hogy épp azok az emberek akarják majd meghurcolni, akiket lehet séghez juttatott. – A világ már csak ilyen – bólogatott Eszterházy. – Megtartja az egyensúlyt. Még ha ezt egészen groteszk módon teszi is. Tudomásul kell vennem, hogy az uralkodóházak ideje lejárt, és egy egészen másfajta társadalom formálódik, amiben én kívülálló vagyok. – De még megállíthatjuk – mondta Ritter a feladatukra célozva. – Lenint igen – bólintott Eszterházy. – A társadalmi változásokat nem. Azt hiszem, túl naiv voltam, amikor azt gondoltam, hogy két magyar befolyásolhatja a történelem menetét. – De hiszen megtettük – tárta szét a karját Ritter. – Csak épp nem úgy sült el, ahogy vártuk. – Pontosan err l beszélek – nézett rá Eszterházy. – Minden el re elrendeltetett, és bármennyire próbáljuk megváltoztatni a sorsunkat, akkor is az fog történni, ami meg van írva. Ritter hátrébb csúszott a széken, és kihúzta magát. A homlokát ráncolva nézett a grófra. – Maga nem szokott így beszélni – ingatta hitetlenkedve a fejét. – Mir l van szó? Eszterházy a poharát a két tenyere között görgetve hosszan barátja szemébe nézett. Rengeteg er kellett, hogy kimondja, vége. Hogy mostantól külön kell válniuk. Aztán inkább letette a poharat, el húzott a bels zsebéb l egy összehajtott papírt, és átnyújtotta Ritternek. A nyomozó még mindig összevont szemöldökkel vizsgálta az arcát, aztán kihajtogatta a papírt, és elolvasta a szöveget.

– Mi akar ez lenni? – kérdezte végül. – Ami rajta áll. Úgy tudtam, beszél németül. – Ez egy bankszámlakivonat a nevemmel és akkora összeggel, amit még életemben nem láttam – rázta meg a dokumentumot Ritter. – Honnan szerezte? – Svájc legnevesebb bankjától – d lt hátra Eszterházy, összeérintve az ujjait. – A papír els osztályú, az aláírás pedig eredeti. Tanúsíthatom, el ttem írták alá. – Maga nyitott a nevemre egy bankszámlát? – próbálta értelmezni Ritter a látottakat. – És elhelyezett rajta egy kisebb vagyont? Eszterházy azon gondolkodott, talán jobb, ha valami hihet hazugságba csomagolja a célját. Ha Ritter úgy érzi, a segítségére van szüksége, talán könnyebb lesz meggy zni. – Igen – mondta. – Gondoltam, magánál rejtem el a pénzem. Tudja, mindig számoltam azzal az id vel, hogy mi lesz, ha már nem leszek fiatal, vagy esetleg valami sérülés miatt nem tudom már ellátni a feladataimat, ezért mindig félretettem egy kis pénzt. A mostani változások során – tárta szét a karját, miközben a fejét ingatta – nem lehet tudni, ki akarja rátenni a kezét a pénzemre. Jobb, ha magánál van. Arra szeretném kérni, hogy utazzon Svájcba, és tegye valami biztonságosabb helyre az egészet. – Baromság! – hordta le Ritter. Eszterházy nyelt egyet. Tudta, hogy ez élete egyik legrosszabbul sikerült hazugsága volt. – Jól van – eresztette le a vállát a gróf. – Mivel árultam el magam? – Már öt éve dolgozunk együtt, és magát soha nem érdekelte a pénz – olvasta rá a nyomozó. – Lehet, hogy most jött el az ideje – vágott vissza Eszterházy. – Ezt a bankszámlát három évvel ezel tt nyitották – emelte fel a papírt Ritter. – Mert el relátó voltam. Mib l gondolja, hogy… – Balra felnézett, mint mindig, amikor hazudik – leplezte le Ritter. – Kereste a szavakat. Most találta ki az egészet. Szóval, mi ez az egész? – nézett rá úgy, mintha vallatná.

– Rendben – emelte fel a tenyerét a gróf. – A pénzt valóban magának szántam. Én rángattam bele ebbe az egész rémálomba öt évvel ezel tt. És most azt akarom, hogy kiszálljon! – nézett egyenesen Ritter szemébe. A nyomozó kemény tekintete elbizonytalanította egy pillanatra. – Az állam nem fizette meg eléggé a fáradozásait, ezért én megtettem helyettük. Ez a jöv je és a családja jöv je. Akármi történik is a világban ezután, azt akarom, hogy magának biztosítva legyen a boldogulása. – Nem a pénzért vállaltam, amit vállaltam – mondta sértetten Ritter. – És, csak hogy pontosítsunk, nem maga rángatott bele, hanem az Evidenzbüro. Ha magán múlt volna, én még aznap, amikor találkoztunk, visszautaztam volna Pestre. – Ez igaz – bólintott Eszterházy. – A mostani küldetésünknek azonban már semmi köze sincs az Evidenzbüróhoz. Fogalmam sincs, hogy kerülhetek újra Lenin közelébe, és utána hogy jutok ki élve Oroszországból. Ez egy öngyilkos küldetés, amit nekem kell befejeznem. És csak akkor tudom véghezvinni a feladatomat, ha tudom, hogy mást nem veszélyeztetek vele. Egy ember kiiktatása amúgy sem rend rhöz méltó feladat. Nem akarom, hogy besározza a nevét. – Ennek semmi köze nincs a névhez. Úgy beszél, mint aki feladta… – mondta csalódottan Ritter. – Nem, azt soha – válaszolta Eszterházy. – Csak vannak helyzetek, amikor be kell látni, hogy szűkösek a lehet ségek. De erre a feladatra magának már nem kell velem jönnie! – bökte ki végül Eszterházy. – Most el akar küldeni? – Igen – bólintott a gróf. – Maga jó barát és jó bajtárs volt mindvégig, és hűen, tisztességgel szolgálta a hazáját, de ez már nem a hazáról szól. – Mi ez, valami öngyilkos önbeteljesítés? – kérdezte Ritter. – Ferenc Józsefnek akar még mindig megfelelni? Mi a fene baja van magának? – Végül is k kezdték ezt az egészet, k ölették meg Ferenc Ferdinándot… – A cári család is halott – mondta Ritter.

– De új vezet lépett a helyükbe. – Ez már rég nem a maga harca! – érvelt a nyomozó. – Mindig is az enyém volt – rázta a fejét a gróf. – A kezem között halt meg a trónörökös. Akkor siklott ki minden. Fogja már fel, hogy nem az vagyok, akinek lát. Maga a tisztesség mintaképe, én csak egy jól képzett kém vagyok, és mestergyilkos – tette hozzá halkan. – Épp, mint Artamonov, csak én Ferenc Józsefet szolgáltam. Talán az én igazi árnyam… – Ahogy én látom, ön most épp a saját maga árnya – mondta Ritter. – Ezt az egészet együtt kezdtük el, együtt is fogjuk befejezni! Maga csak ne aggódjon az én lelkiismeretem miatt, tökéletesen el tudok vele számolni. És nem Lenin meggyilkolása lesz az, ami miatt nem tudok majd tükörbe nézni! – Nem! – emelte fel Eszterházy a hangját. – Nem akarom, hogy velem jöjjön! – Pedig nem lesz más választása – mondott ellent Ritter. Eszterházy feje vörös lett. – Maga most csak hátráltatna! – Ha így van, majd lel het engem is – állta Ritter a gróf tekintetét. Szeméb l sértettség és düh sugárzott. Némán felállt, felemelte a papírt, amit kapott, majd olyan apró galacsinra gyűrte, amennyire csak húsos tenyerét l telt, majd egy er teljes mozdulattal az asztalra dobta, és szó nélkül elhagyta a szobát. ★ Az összefirkált épület falába szinte beleolvadt a szűk lépcs sor, ami a pinceszinthez vezetett. A nyári melegben er s húgyszag terjengett a lejáró mellett, kétoldalt eldobált italosüvegek és papírszemét rontotta az utcaképet. Artamonov kissé kétkedve lépkedett lefelé a lépcs n, majd egy hosszú, egyenes folyosót látott. Odalent sötét volt, csak húszlépésenként pislákoltak halványan petróleumlámpák a falmélyedésekben. – El remegyek – ajánlkozott mestergyilkosa, de Artamonov felemelte a mutatóujját, maga mögé tessékelve tanítványát. Ahogy

haladtak el re, a folyosó végén már látni lehetett egy nagy fekete fémajtót, amit több petróleumlámpa is megvilágított. Nyilván azért kellett itt a fény, hogy ellen rizni tudják, ki akar bemenni. Artamonov hármat koppintott az ajtón, mire motoszkálás hallatszott belülr l, és egy fémes hang kíséretében valaki elhúzta a szemmagasságban lév kukucskáló fedlapját. – Kit keres? – szólalt meg egy mély hang, majd egy vágott, rideg szempár társult hozzá. – Alekszandr Prototipovot. Sztálin küldött – mondta Artamonov. A kukucskáló ajtaja egy csattanással bezárult. Artamonov meghökkent, de rögtön utána a zár kattanása hallatszott, és az ajtó kinyílt. Egy id sebb férfi tartott maga elé petróleumlámpát, és félreállva betessékelte ket. A küszöböt átlépve tömény, édes illat telítette el Artamonov orrát. – Én vagyok Prototipov – mondta. – Sztálin azt mondta, maga tud nekem segíteni. A nevem most nem fontos. Egy n szolgálataira lenne szükségem. Egy eszer forradalmárn ére. – Maga Artamonov ezredes, azonnal felismertem – mondta a férfi. A n , akit keres, arra van – mutatott a félhomályban dereng folyosóra a férfi. Artamonov furcsállta, hogy az ópiumbarlang vezet je ilyen tájékozott, de inkább nem kérdezett semmit. Az ilyesmit nem kérdésekkel szokta elintézni. Csak megköszörülte a torkát, mert még nem szokott hozzá a tömény szaghoz. – Leghátul fekszik, a neve Fanni, Fanni Kaplan. Artamonov bólintott, és elindult a mutatott irányba. A folyosó egy darabig még egyenesen haladt, aztán bal felé egy terembe fordult. Itt is félhomály volt, néhány falra akasztott lámpa fénye derengett. A földön matracok voltak szanaszét, megannyi révetegen fekv emberrel. Legtöbbjük úgy festett, mintha ébren álmodna. A tömény ópiumillat elnyomta a tisztátlanságuk szagát. Sehol nem látott ablakot vagy szell z t. Úgy tűnt, ezek az emberek itt ragadtak a föld mélyén, egy egészen másik világba képzelve magukat.

– Tudunk vele beszélni? – kérdezte Artamonov kétked n, elnézve a testüket hátrahagyott lényeket. – Már a végén járhat – mondta a férfi. – Az álom végén. Talán pár percet várni kell. – De képes lesz felfogni, amit mondok? – türelmetlenkedett Artamonov. – Amennyire ez nála lehetséges, igen – bólintott a férfi, majd egy másik helyiség felé mutatott. – Ott van, az a barna hajú. Artamonov a hátsó szoba falnál lév matracára pillantott. Egy csontváz vékony, csapzott hajú n t látott, aki lehetett éppúgy huszonnyolc éves, mint hetven, amennyinek valójában kinézett. A háta görnyedt volt, tele sebhellyel, a Szibériában szerzett veréseknek köszönhet en. – Ébredjen! – rázta meg Artamonov a n t, aki váratlanul hangos, vinnyogó hangot adott ki. – Majd én felébresztem – ajánlkozott a férfi. – Hátul van egy raktárhelyiség, várják meg ott! Artamonov bólintott, és a test rével együtt a raktárhelyiségbe ment. A n csak b tíz perc múlva jött utánuk. Mintha alva járt volna, a szeme világított, a pupillája kitágult, de mintha mégsem látott volna. A szeme alatti gödrök sötétre színez dtek, az arcb re sárgás volt. Kissé sántított, és furán mozgatta a kezét. Tétován markolta a sötétséget, mindig a hangok után fordulva. – Maga teljesen vak? – kérdezte Artamonov. A n felé fordult, meg akarta tapintani az arcát, de Artmonov elütötte a kezét. – A világ túl otromba ahhoz, hogy látni akarjam – felelte a n . – Pedig azt mondták, rendesen kivette a részét bel le – mondta megvet en Artamonov. A n nyitott szájjal nevetni kezdett, olyan ordenáré hangokat kiadva, mintha meg rült volna. – Mi olyan vicces? – kérdezte türelmetlenül Artamonov. – Az, hogy a nagy Viktor Alekszejevics Artamonov jött el értem. Pedig hányszor bujkáltam el le, de végül rám talált a barlangban. – Szóval mégiscsak lát – nyugodott meg Artamonov. – Csak annyit, amennyire szükségem van – felelte a n .

– Mit akar t lem? Visszaküldeni Szibériába? – Az csak magától függ! – vette el a keményebbik hangját Artamonov. – Már nem tud rám ijeszteni! Nekem már tökéletesen mindegy, hol vagyok – válaszolta a n . – Csak nézzen rám! Nemsokára meghalok! – Akkor adjon még értelmet az életének! – felelte Artamonov. – Úgy tudom, van egy közös ellenségünk – vett el egy forgótáras pisztolyt, és a n kezébe adta. Fanni végigtapogatta a fegyvert, majd egy hirtelen mozdulattal Artamonovra fogta. – Nincs megtöltve – mondta Artamonov. – És ha töltve lesz, akkor sem én leszek a célpont! – Akkor nincs mir l beszélnünk – fordult meg a n . – De én úgy gondolom, van! – kapta el a kezét Artamonov. A vékony alkar cseppet sem volt törékeny, olyan er t érzett a n ben, ami hirtelen eloszlatta minden kétségét. – Most megadom a lehet séget, hogy értelmet nyerjen az élete. Annyi a dolga, hogy összeszedje magát, és ne vétse el a lövést – suttogta Artamonov. – Bejuttatom az rségen belülre, magának csak annyi lesz a dolga, hogy közvetlen közelr l lel je Lenint! A n szeme felcsillant. – Áll az alku – fordult meg, egészen közel hajolva Artamonovhoz. A kezét nyújtotta. – Megmentjük Oroszországot! Artamonov keserű gúnnyal fogta meg a csontos kezet. – Mert Oroszország felfoghatatlan… – Mert Oroszországban hinni kell! – mondta a n átszellemültem ★ A vörös téglaépületek kéményei alig-alig ontottak füstöt. A Sarló és Kalapács gyár nagy része már a háború közepén leállt. Eszterházy egy háromemeletes épület tetején feküdt puskával a kezében. Ritter mellette távcs vel kémlelte a területet. A hátukra terített koszos rongy szinte egybeolvasztotta ket a szürkésfehér tet lemez

borítással. A hosszú kémény mellett teljesen láthatatlanok voltak, legalábbis ezt remélték. – Árnyékosabb helyet is választhatott volna – dünnyögte Ritter letörölve homlokáról az izzadságot. – Már három órája itt szaunázunk. – Mondtam, hogy maradjon ki ebb l – morogta vissza Eszterházy. – Most már ne panaszkodjon! – figyelte továbbra is a gyárépület bejáratát és a környékét. – Lát valami mozgást? – Csak azt látok – mondta Ritter. – A munkások a gyárudvar szélére tolják a felhalmozott acélszerkezeteket és ládákat, hogy szabaddá tegyék az utat. Az asszonyok székeket hordanak be a gyárcsarnokba, az asztalokat fehér abroszokkal terítik le… – A lényeget! – kérte a gróf. – Az épület körül tizennégy katonát látok fel-alá sétálgatni – folytatta a nyomozó. – Elég idegesek – dünnyögte. – A merényletkísérletek óta Lenin alig tette ki a lábát a Kremlb l. Nyilván újabb támadástól tartanak. – Nem alaptalanul – hangolta finomra a puska optikáját Eszterházy. Két hetet töltöttek azzal, hogy Lenin közelébe férk zzenek, de képtelenség volt megközelíteni az elnököt. Úgy értesültek, hogy Sztálin közbenjárására a Kremlbe helyezte át székhelyét, és az utóbbi id ben jóformán el sem hagyta azt. A helyzet csak tovább romlott, miután az eszerek júliusban tüntetések miatt körbezárták a Kremlt. Elég nagy volt az elégedetlenség az ellenzéki pártban, és több támadás indult a pártvezér ellen, de egyik sem járt sikerrel. – Én azt is el tudom képzelni, hogy az eddigi merényleteket Lenin rendezte meg maga ellen, hogy növelje a népszerűségét – felelte Ritter. – Lehet – adott igazat barátjának a gróf, mert Lenin hírnevének valóban jót tettek a vele foglalkozó hírek, hiszen azóta százak látogattak el naponta a Kreml kapuihoz azt várva, hátha a vezér elhagyja a bolsevik palotát. Eszterházyék is köztük voltak, elmaszkírozva magukat, koldusnak öltözve, de soha nem volt szerencséjük. Mindössze egyszer látták kilépni Lenint a hatalmas vörös falak közül, de akkor is egy harmincf s test rgárda

gyűrűjében. Esélyük sem volt megközelíteni. Így amikor Kriegburg arról értesítette ket, hogy Lenin augusztus végén beszédet fog tartani a gyárban, máris nekiláttak felmérni a terepet. Egyértelmű volt, hogy a legnagyobb csarnokot fogják választani a gyűlés központjának. A hatalmas alapterületű épületet két emeletig átláthatatlan fal vette körbe, a harmadik emelet pedig vastag üveggel volt körbevéve, ami a nappali fényt biztosította az összeszerel üzemnek. Eszterházy a legközelebbi magasabb épületet választotta l állásnak, aminek a tetejér l belátott az üvegtáblákon át a csarnokra. A gépek elrendezéséb l és a terület átrendezhet ségéb l adódóan jó eséllyel kitalálták, hova helyezik majd a székeket, és hol építik fel a pódiumot a pulpitussal. Fentr l a csarnok háromnegyedét belátták, és nem is volt többre szükségük. Eszterházy maga akarta elintézni a feladatot. Csak pár másodpercnyi tiszta célpontot szeretett volna, hogy egy villanásra lássa fels testét vagy csak az arcát, hogy egy tiszta lövés erejéig beússzon a halántéka a puska célkeresztjébe. Erre a pillanatra készült már több hete. Egyre nagyobb mozgolódás látszott odalent. Az emberek szállingózni kezdtek a gyárba, a katonák szervezetten irányították ket a csarnokhoz. Az autóknak egyetlen út vezetett ki és be, megkerülve az egész gyárat. A csarnoknál egyre gyülekezett a tömeg. – A francba! – szólalt meg Ritter. – Mi történt? – kérdezte a gróf. – Máshol építették fel a szónoki asztalt! Eszterházy elvette Rittert l a távcsövet, és a pulpitust kereste, de sehol nem találta, pedig már biztosan felépítették az ünnepi helyszínt. – Ki az az idióta, aki nem középre teszi a szószéket? – morogta bosszúsan a gróf. Az emberek arcából, és abból, amit látott, illetve nem látott, is arra következtetett, hogy közvetlenül a fal mellé helyezték az asztalokat, épp arra a falra, ami hozzájuk közelebb esett, így nem volt rálátásuk. – Most várhatunk itt a beszéd végéig – mérgel dött. Eszterházy elvette arcát az optikától, és összeszorította a szemét, hogy kicsit felfrissítse magát. Gyűlölte a megfigyelést, f leg, amikor ilyen kényelmetlen helyzetben kellett várnia. els sorban nem bérgyilkos volt, hanem hírszerz . A kisujjában volt

az elvegyülés, a színjáték, a manipuláció és az elemzés, a mostani feladat azonban a munkája kellemetlen részét képezte, és élete során mindig arra törekedett, hogy ha lehet, ezt elkerülje. Néha azonban nem adódott más megoldás. Lenin az választottja volt, neki is kellett semlegesíteni, akkor is, ha ez lesz élete utolsó küldetése. Három lehetséges támadási pontot dolgoztak ki. Els ként azt, amikor Lenin megérkezik. A sikerre itt volt a legkisebb az esély, mert tapasztalataik szerint ilyenkor túl sokan vették körbe a vezért. Másodikként, és erre készültek leginkább, a beszéde közben. A szónoki asztal elhelyezésével ez a lehet ség is kiesett. Utolsó alkalomként az kínálkozott, amikor Lenin újra az autójához megy. Ekkor is sokan veszik körbe, de Lenin szeretett még a kocsi küszöbére állva néhány szót szólni, kiváló célpontot kínálva a támadásra. Ez utóbbi azonban leszűkítette menekülési esélyeiket, mert így Lenin minden test re a gyárudvaron volt, és gyorsan körbezárhatták ket. – Ugye tudja, hogy innen nem lesz egyszerű elmenni? – mondta végül Ritternek. – Megint el akar küldeni? – kérdezte a nyomozó. Eszterházy a fejét ingatta. – Különben csináltam egy vésztervet – folytatta barátja, és egy deszkára er sített négykerekű kocsira mutatott a kémény másik oldalán. Az oldalából egy kar állt ki, valami huzalhoz er sítve, látszott, hogy sokáig barkácsolhatta, hogy kész legyen. – Azzal meg mit akar? – nézte a gróf. – Míg maga a merényletre összpontosított, én a menekülésen dolgoztam – magyarázta Ritter, aki mindig tűzbe jött, ha a találmányairól beszélt. – Na mármost, ez az épület a szénraktár, és egy zárt cs rendszer fut végig a szomszédos épületek kazánjához… – Ugye nem azt akarja mondani, hogy azzal fogunk lecsúszni? – kérdezte Eszterházy. – Miért? – vont vállat Ritter. – Csak betesszük a cs be, ráfekszünk, és ellökjük magunkat, a többit elvégzi helyettünk a gravitáció. Ha elfekszünk rajta, akkor simán elférünk. És biztosan gyorsabb, mintha a bels létrákon másznánk le – utalt a nyomozó arra, hogy a tet re csak az épület belsejéb l lehetett feljutni két csapóajtón keresztül. – A kijáratokat eltorlaszoltuk és

kitámasztottuk, hogy senki ne jöhessen utánunk, de ha menekülni akarunk, akkor az minket is akadályoz. Higgye el, ez a leggyorsabb kiút. Magának is csináltam egyet. Ezzel egérutat nyerünk a katonák el l, akik nyilván el ször majd a tet re fognak mászni, amíg mi már a másik épület kazánrendszerénél leszünk. – És onnan? – kérdezte Eszterházy. – Hogy megyünk ki a kazánházból? – Lábon – felelte Ritter. – Csak el nyt akartam biztosítani, nem vettem hajójegyet Argentínáig! – Arra nem is lesz szükség – fordult vissza a fegyver optikájához Eszterházy, hogy újra ellen rizze a terepet. Végre három autót látott közeledni. – Kezd dik! – figyelmeztette társát, majd vett két nagy lélegzetet, és szinte eggyé vált a fegyverével. Hálás volt Ritternek, hogy vele tartott, és azért is, hogy vésztervet dolgozott ki, de úgy gondolta, akkor nyerik a legtöbb id t, ha minél el bb elvégzik a munkát. Végigkövette, ahogy az autók befordulnak a csarnok mellé, és megállnak. El ször a test rök szálltak ki. Az emberek, mint valami felbolydult tömeg, az autóhoz rohantak, és éljenzéssel köszöntötték Lenint. A test rök alig bírták hátrébb kényszeríteni ket. – Semmit nem látok a tömegt l – hallotta Ritter hangját a bal válla fel l. Eszterházy nem szólalt meg, nem akarta, hogy a legkisebb mozgás is befolyásolja a lövést. A tömeg hangja egyetlen zsongássá folyt össze a fejében, Eszterházy a középs autóra koncentrált. Az emberek ujjongtak, és mindenki tülekedett. – Most száll ki! – jött az újabb információ. Eszterházy egy másodpercre meglátta Lenin jellegzetes kopasz fejét. A szíve talán meg is ugrott egy pillanatra, ujja ráfeszült az elsüt billentyűre, csak egyetlen apró mozdulat hiányzott még, de nem volt tiszta a célpont. Síró asszonyok vették körül Lenint, csókolgatták a kezét, mindenki felé nyújtotta a karját, mintha meg akarnák érinteni egy pillanatra a vezért. A test rök nem bírták visszatartani a tömeget, így velük együtt haladt Lenin a csarnokba, ahol újra elvesztette szem el l. – A francba! – engedte le a fegyvert, aztán az órájára nézett. – Ez iszonyú sokáig fog tartani! – nézett barátjára.

– Pihenjen egyet, addig átveszem – mondta Ritter, pontosan tudva, milyen kimerít pattanásig feszülten várni a megfelel pillanatot, óriási teherrel a vállon. A felel sséggel, hogy ne tévesszen célt, a diktátor meghaljon, és ártatlan ne sérüljön. Eszterházy átadta a fegyvert, és két kezébe temette az arcát, hogy újra felfrissüljön. Aztán elvette a távcsövet, és újra körbenézett. Nem volt mit figyelni, nem is látott semmit. A beszédet sem hallotta, csak a tömeg felhördüléséb l, a kihallatszódó tapsból és fel-felzúduló éljenzésekb l szűrte le azt, amit már eddig is tudott, hogy Lenin kiváló szónok. – Gondolta volna öt évvel ezel tt, hogy az a kis szürke ember, akit mi vakartunk ki az önsajnálatból, itt fog beszédet tartani? – mondta bosszúsan. – Lekéste a saját forradalmát, képtelen volt munkát találni és eltartani a családját, még a feleségét is mi gyógyíttattuk meg! – Már akkor is dúlt benne a hatalomvágy – válaszolta Ritter. – Mindent megtett azért, hogy az ujja köré csavarjon minket. – Látnom kellett volna el re – dohogott Eszterházy. – Persze láttam is – vallotta be –, tudtam, hogy abban a pillanatban megváltozik, amint megkaparintja a hatalmat, de nem hittem volna, hogy meg is tudja tartani. Azt gondoltam, hogy amint kiállunk mögüle, és Kriegburg elzárja a pénzt, elbukik, de nem így történt. Totális kudarcot vallottunk. – Mir l beszél? – kérdezte Ritter, elvéve arcát a fegyvert l. – Mi jöttünk rá, hogy Redl ezredes eladta a haditerveinket az oroszoknak. Mi jártunk utána, hogy kikhez kerülhetett. Meg is hiúsítottunk pár orvtámadást. Ráadásul mi fedeztük fel, hogy merénylet készül a trónörökös ellen, figyelmeztettük is rá. Mi jöttünk rá arra is, hogy Artamonov állt minden mögött… – Mi találtuk meg Lenint, és segítettük hatalomra – szólt közbe Eszterházy. – Még a cári családot nem tudtuk megmenteni. És ne jöjjön nekem a trónörökös elleni merénylettel, mert Ferenc Ferdinánd halott. – Mert nem volt elég bátor, hogy higgyen magának – er sködött tovább Ritter. – Egyébként nem találja ironikusnak, hogy a cáriak

terveztek merényletet Ferenc Ferdinánd ellen, és végül a cári család magyar katonák áldozata lett? – Nem – ingatta fejét Eszterházy. – Ami ott történt, az tragédia volt, embertelen mészárlás. Nincs rá bocsánat. Csak annak örülök, hogy a császár már nem élte meg mindezt. Micsoda szégyen! – szorult ökölbe a keze. – Ferenc József büszke lenne magára, mindig is az volt – mondta Ritter. – Lenint pedig azért segítettük hatalomra, hogy megkösse a békét, amit meg is tett. – És most ott lent szónokol, mert mi lehet vé tettük neki. Az elmúlt fél év igazi katasztrófa volt – ingatta a fejét Eszterházy. – Nem teheti magát mindenért felel ssé – mondta Ritter. – Tudja, az egyetlen dolog, amit nem bánok az elmúlt öt évben – sóhajtott fel Eszterházy –, az a barátságunk. Ezért is akartam, hogy kiszálljon, menjen haza, és vegye el azt a lányt. Legalább az egyikünk csinált volna valami jót, ahelyett, hogy itt fekszünk egy tet n, és arra várunk, hogy Lenin befejezze a beszédét. – Annak is eljön az ideje – biccentett Ritter az udvar felé, ahol újabb mozgolódás kezd dött. – Adja vissza a puskát! – húzta Eszterházy maga elé a fegyvert, és újra belefúrta tekintetét az optikába. Csak nyolcvan lépésre lehetett a csarnok el tti területt l, így szabad szemmel is kiválóan látott mindent, de az optikán keresztül leszűrte azt is, mit árul el a várakozók arcjátéka. A fergeteges taps és az izgatott tekintetek a csarnok bejárata felé arról árulkodtak, hogy Lenin mindjárt kilép az ajtón. Ez volt az utolsó esélye. Teste szinte automatikusan tette a dolgát. Egy utolsó mély lélegzet, aztán lelassult a szíve, hogy tökéletesen l hessen két szívdobbanás között. Élete talán legfontosabb lövésére készült, ami arra volt hivatott, hogy visszacsináljon mindent, miközben tudta, hogy ez lehetetlen. Figyelte az rök mozgását, az autók helyzetét, a fény és árnyék játékát. Kiszámolta, hol a legjobb l ni. Szinte már látta maga el tt, hogy Lenin, mint valami ünnepelt filmcsillag, belekapaszkodik a kocsi vászontetejébe, és feláll a küszöbre, hogy még egyszer elkiáltsa magát és integessen a híveinek. Erre a pillanatra várt.

– A test rök megtisztítják a területet – mondta Ritter, ahogy Lenin emberei a kint várakozó embereket hátrébb parancsolták. Ez kapóra jött nekik, de Eszterházynak rossz érzése támadt. – Nem gondolja, hogy túl kevesen vannak itt? – kérdezte Ritter ugyanazt, ami a gróf fejében is megfogalmazódott. Túlságosan üresnek találta is a gyárudvart. Eszterházy elvette arcát a puskától, és körbenézett. A szemközti gyárépület már árnyékban volt, oda halmoztak fel ládákat és elhasznált rongykupacokat. Ott nem álltak emberek, éppúgy, ahogy az autó el tt sem. Egészen a következ épületig szorították vissza a várakozókat. – De nagyon is! – mondta. A grófot nyugtalanította a helyzet, mintha valamit kihagyott volna a számításból. – Mi van a másik oldalon? – kérdezte Rittert, arra gondolva, talán Lenint arra akarják kivinni. – Semmi – felelte Ritter. – Se autó, se ember. Még rök sincsenek. – Nem tetszik ez nekem! – bosszankodott a gróf. Ekkor a csarnok bejáratánál mégiscsak megjelent Lenin. Két r ment el tte és mögötte is, sokkal nagyobb távolságot hagyva, mint egyébként szoktak. Úgy tűnt, a többi test r a csarnokban maradt, hogy visszatartsák a tömeget. Föntr l jól látszódott, hogy csak harmincnegyven ember ujjongja körbe a vezért százak helyett, persze Lenin ebb l mit sem vett észre. Önelégülten lépkedett, megrázva egy-két felé nyúló kezet. Eszterházy követte az optikán keresztül, amíg fel nem lépett a kocsi küszöbére, hogy még egy pár lelkesít szót szóljon. Eszterházy szokatlanul ideges lett, hallotta lassú szívverését a fülében, lélegzete, mint a repül k zúgása töltötte be az elméjét. Úgy izgult, mint amikor els lövészeti vizsgájára készült, pedig a célpont tökéletesen tiszta volt. Eszterházy nemcsak egy foltot látott bel le, hanem az egész embert. Ujja az elsüt billentyűn feszült, és már csak egyetlen mozdulat hiányzott, hogy egy életre eltörölje a föld színér l legnagyobb hibáját. Valami mégsem engedte, hogy megtegye. – Mi van már? L jön! – noszogatta Ritter.

Eszterházy koncentrált, minden porcikája megfeszült, de az a bizonyos hatodik érzéke nem engedte. Túlságosan tökéletes volt minden. – Ez csapda – suttogta alig hallhatóan. – Tudják, hogy itt vagyunk! – mondta Ritternek. A nyomozó hallható ficergése arra engedett következtetni, hogy újra alaposan körülnéz. – Senki nem jön erre, nem nézeget fel – válaszolta kis id múlva. – Megszámoltam, az összes r a helyén van. Kifutunk az id b l! Csinálja már! – Valami nincs itt rendben – mondta újra Eszterházy. – Lenin a legjobb helyen, a fénybe állítva, az embereket távol tartva t le, el sem téveszthetem – hezitált egyre jobban meggy zve magát. – Most azért nem l , mert túl tökéletes a célpont? – kérdezte Ritter meglep dve. – Kriegburg átvert, az ott nem lehet Lenin – mondta valami magyarázatot keresve érzéseire a gróf. – Az ott egy hasonmás, és alig várja, hogy hibázzak – nézte továbbra is a tökéletesen felkínált célpontot. Ekkor a szeme sarkából mozgást vett észre a szemközti gyárépület aljában. Váratlanul megelevenedni látszott egy rongycsomó. Eszterházy odafordította az optikát, hogy jobban lássa, mi történik. A rongykupac vontatottan vánszorgott ki a világosra. – Odanézzen, hat óránál – mondta társának. – Mi az ott? – Talán egy kutya – fordult oda Ritter is. Az árnyékok miatt nehezen lehetett kivenni a mozgó alakot, aztán ahogy kiért a fényre, tisztán kirajzolódtak egy nagyon vékony n vonalai. Egészen közel ment Leninhez, és a rongyos köpenye alól el vett egy pisztolyt, és egyenesen Lenin fejére célzott. Eszterházy szeme elkerekedett. – Áruló vagy! – hallották a dühös kiáltást odalentr l, és látták, ahogy a n megszorítja a markolatot, hogy l jön. – Uramisten – bukott ki Ritterb l. Eszterházy is megdöbbent, a n olyan eltökélt volt, mintha valamilyen szer hatása alatt lett volna. Három dörrenés hallatszott. Lenin a nyakához kapott, vér szűr dött át az ujjai között. Összeesett, test rei kapkodva ugrottak mellé, hogy felsegítsék. A döbbent tömegben a gróf egy füstfelh t vett észre, nem tudott nem odanézni. Átfordította a puskát a füstgomolyag felé.

– Mit lát? – kérdezte barátja, és ugyanabba az irányba fordult. Egy férfi állt az egyik láda tetején. Bal könyökét még mindig maga el tt tartotta, valami fémes henger volt rajta, amit a jobb kezében lév fegyverre er sítettek. A henger végéb l még mindig füstfoszlányok törtek el . – Némított lövések? – törte a fejét a gróf. A férfi gyorsan leengedte a fegyvert, és elrejtette a köpenye alá. Eszterházy csak egy pillanatra látta az arcát, amikor elfordult, és elvegyült a tömegben. – Artamonov volt az! – Hogy ki? – értetlenkedett Ritter. – Mit keres itt? Eszterházy ismét Leninre nézett, de már nem látta jól, mert az emberek eltakarták el le a földön fekv elnököt. A merényl n t közben Lenin test rei a földre teperték, és megbilincselték. Odalent pánik tört ki, a tömeg felbolydult, n k sikítoztak, férfiak kiabáltak. Aki látta az esetet, minél távolabb akart menni, aki nem, az közelebb akart férk zni. – Utána kell mennünk! – döntött a gróf. – Ki után? – Artamonov után! – lökte le magáról a koszos rongyot, és felguggolt. Most nem kellett attól tartania, hogy valaki meglátja ket, hiszen mindenki a merényl vel és Leninnel volt elfoglalva. – De miért? – t is felhasználták – ment át a másik oldalra, hogy megnézze, merre ment Artamonov, aki az épületek között igyekezett kiválni a tömegb l. Eszterházy most vette csak észre az id közben odaállt automobilt, afelé tartott. – El fog tűnni, sietnünk kell! – És Lenin? – kérdezte Ritter. – Biztos meghalt – legyintett Eszterházy. – A nyakán érte az egyik lövés, nem élhette túl – kapta fel a Ritter által fabrikált kocsit. – Hogy működik ez a szerkezet? – Mint a ródli, de ahhoz le kell mennünk egy emeletet – követte társa, és kiriglizte a csapóajtót. A felszerelést a tet n hagyták, csak a pisztoly volt náluk, ami elfért a mellényükben. – Nincsenek véletlenek, egyszerre voltunk itt Artamonovval, s t itt volt az a n is, akit elkaptak – hadarta a gróf, miközben lefelé mászott a létrán. – Lehetetlen, hogy mindhárman ugyanazon a

helyen, ugyanabban az id pontban, ugyanazt akarjuk. Valakik összefogtak a háttérben! – Minket Kriegburg küldött ide, de ki küldte Artamonovot? – kérdezte Ritter. – Ezt a nevet akarom megtudni t le – mondta elszántan Eszterházy, és leugrott az utolsó létrafokokról, majd a széncsúszda torkolatához lépett. Felemelte a guruló szerkezetet, és behelyezte a csúszda elejébe. – És most? – kérdezte a gróf. – Rá kell feküdni, és lökje meg magát. A végén meg ne felejtsen el fékezni, azért van a kar – mutatta. – Lent találkozunk – ugrott rá hassal a deszkalapra Eszterházy, és ellökte magát. Nem akart több id t vesztegetni. – Várjon! – hallotta még Ritter hangját, de amint elérte a d lésszöget, már be is indult a kis szerkezet. A kiskocsi egyre gyorsult, kerekei vészjóslóan csikorogtak, a cs szinte dongott belülr l. Eszterházy minden porcikája remegett, az út a veséjét is kirázta bel le, ráadásul nem látott semmit, és már olyan gyorsan ment, hogy le sem merte tenni a kezét. Megmarkolta a fékkart, és maga felé húzta. Fémes hang vágott a fülébe, a szerkezet szikrát hányt, de csak egy kicsit lassult, aztán a kar megadta magát. – Elszakadt a bovden! – kiáltotta Eszterházy, de Ritter úgysem tudott segíteni. Er sen megmarkolta maga el tt a falapot, és megfeszítette magát, várta az ütközést a csúszda végén. Egyszer csak világos lett, a kocsi elakadt alatta, meg egy rántással továbbrepült. A kézfeje és a könyöke ért el ször földet valami puha, porszerű anyagban. Aztán újra sötétség vette körül. Elmerült. Most már lábával és kezével érezte a talajt, felállt, és köpködni kezdett, mert a szeme és a szája telement szénporral. – Vigyázzon! – hallotta. A következ pillanatban Ritter huppant ki a csúszdából, de lábbal ért földet, és nagyot lökött rajta. – Mondtam, hogy vigyázzon! – segítette fel újra a szénporból. – Valamit még akart odafent mondani – nézett rá Eszterházy. – Igen, hogy háttal ráfeküdni jobb lett volna – porolta le magát Ritter, és kimászott a szénporos tartályból. – Dolgoznak itt feketék is? – akasztott le egy rongyot a gép mell l, megtörölte az arcát, aztán odadobta a grófnak. – így nem mehet ki! – nézett körbe a nyomozó.

Az ajtó mellett meglátott egy munkáskabátot és egy vékony sapkát, mindkett t odaadta Eszterházynak, aztán sietve kiléptek a gyárudvarra. Még mindig hullámzott a tömeg. Furcsamód nem a kijárat felé, hanem az ellenkez irányba haladtak. – Lel tték Lenin elvtársat! – kiabáltak mindenhonnan. – Gyertek! Megvan a merényl ! A gróf a bejárat melletti farakás mögé húzta Rittert. – Artamonovék szembe mennek ezzel az emberáradattal, id ben érkeztünk – mondta. Ritter bólintott, és a fafedezék mögül kinézve próbálta kiszúrni a cári ezredes kocsiját. – Hogy akarja megállítani ket? – kérdezte. – Mert legalább ketten vannak, és a sof rje. Ha megtámadjuk ket, fél , hogy átgázolnak az embereken! Eszterházy az ajtó mellett felhalmozott kacatok között keresgélt. Jó pár petróleumlámpát talált, üres üvegeket, fémrudakat, szétvágott rongyokat, rozoga székeket. – Jönnek! – hallotta barátját. – Milyen az autó teteje? – kérdezte Eszterházy. – Vászon vagy kemény tet s? – Vászon, de miért nem nézi meg maga? – fordult meg Ritter. – Maga meg mit csinál? – kérdezte. – Egy tűzkoktélt – fogta meg az egyik üveget Eszterházy, és a szétcsavart lámpákból beletöltötte a petróleumot. Majd fogta a rongyot, amivel korábban letörölte az arcát, és beletömködte az üveg szájába. – Másszon fel! Hol járnak? Ritter visszamászott a farakás tetejére, és kilesett a tömeg felett. – Harminc lépésre lehetnek t lünk – jelentette. Eszterházy is felkapaszkodott a farakásra, hogy maga is megnézze, hová kell dobni. Az izgatott tömeg morajában alig hallatszott a kocsi dudájának tülkölése. A sof r folyamatosan tekergette a kormányt, az embereket kerülgetve. – Rossz menekülési módszert választottak – mondta a gróf. – Nem lehet mindenkinek széncsúszdája – jegyezte meg Ritter. – Vegye el a pisztolyát – mondta Eszterházy. – Én meggyújtom a rongyot, és rádobom a kocsi tetejére az ég palackot. Az utasok ki fognak ugrani bel le, akkor l jön! Lábra célozzon!

– Rendben! – húzta el Ritter a pisztolyát. – És ha többen vannak? – Akkor ne kímélje ket – válaszolta Eszterházy. – Nem hibázhatunk! A kocsi lassan araszolva érkezett eléjük. A farakás másfél embernyire magasodott a vászontet fölé. Eszterházy meggyújtotta a rongy végét, és feltérdelt, majd meglódította az üveget, és teljes erejéb l a kocsi motorházára dobta a lángoló palackot. Az üveg ezer darabra tört, a sof r rémülten emelte a tekintetét Eszterházyra. A petróleum szétfolyt, óriási robaj hallatszott. A forró leveg mellen lökte a grófot. – Mi volt benne? – kérdezte Ritter. – Valami átlátszó volt még az üveg alján, talán vodka – húzta le a fejét egy pillanatra a gróf a h löket el l. A kocsi eleje és a vezet fülke lángokban állt. A sof r ijedtében a szemben lév farakásnak kormányozta az autót, a jármű bal oldala beékel dött a rönkök közé. Eszterházy is el vette a pisztolyát. Hihetetlen pánik keletkezett az utcán. A tömeg a tűz miatt a gyár kapuja és a csarnok bejárata felé tódult. Kivágódott az autó egyetlen szabad ajtaja, és egy sörétes puska levágott csövéb l lövések dördültek. A becsapódó lövedékek faszilánkok tucatjait lökték a leveg be. – A betyárját, többen vannak – mordult fel Ritter. – Pisztollyal semmire se megyünk! Eszterházy a záporozó lövedékek ellenére átpillantott a rönkök felett. – Elfutnak! – mondta, látva, hogy Artamonov és három embere fejvesztve távozik. – Itt van az egész csapata! – térdelt fel újra, és pisztolyát felemelve Artamonovra célzott. A távolság gyorsan n tt. A jól rejthet rövid csövű pisztoly hat-nyolc lépésen belüli tűzharcra volt alkalmas, Artamonov tízszer ekkora távolságra volt már. A gróf lassan kifújta a leveg t, és elhúzta az elsüt billentyűt. A cári ezredes elterült. Ritter elégedetten kiáltott fel, de Artamonov már fel is állt, és egyik társába kapaszkodva továbbfutott. – Gyenge volt a l szer – jegyezte meg a nyomozó. A gróf bólintott, és leugrott a farakásról. – Jöjjön, Ritter, utánuk kell mennünk!

Futni kezdtek a volt cári likvidáló-különítmény után. Az egyik kozák megfordult, és több lövést adott le Eszterházyék felé, de a lövedékek elkerülték ket. – Hogy az a… – káromkodott Ritter. – Csak lassítani akarnak minket, nem céloznak! – szólt hátra Eszterházy. – A kapu el tt meg kell fogni ket! – És mégis hogy akarja utolérni ket? – kérdezte Ritter. – Magán nem fog a golyó? Legalább egy puska kéne ide! Hirtelen egy alak lépett Artamonov elé. Eszterházy el ször azt hitte, csak egy járókel , de lövés hallatszott, és a volt cári ezredest támogató kozák összerogyott. Támasza nélkül Artamonov is elesett. Eszterházy el sem hitte, hogy ekkora szerencséje legyen, még gyorsabban kezdett futni, mert látta, hogy a másik két kozák már nem rájuk, hanem az új támadóra koncentrál. Több lövést is leadtak, de az alak ezzel nem tör dve Artamonov mellé térdelt. Újabb lövés csattant, majd még egy. A két cári bérgyilkos holtan rogyott össze. – Fedezékbe! – torpant meg Eszterházy, átgondolva a szerencse fogalmát, majd beguggolt egy hatalmas kupac fémhulladék mögé. Ritter két es vízzel teli hordó mögé vet dött, az út másik oldalán. – A kapu melletti ház tetején van egy mesterlövész – kiáltotta vissza a nyomozó. – Még egy bérgyilkoscsapat? – ráncolta a homlokát Eszterházy. – Ez egyre durvább! A lazán egymásra dobált vascsövek rejteke mögül a gróf óvatosan kikémlelt. Azt látta, hogy Artamonov dulakodik támadójával, hirtelen a nyakához kap, majd lehanyatlik a keze. A támadó láthatóan keresett valamit, mert elkezdte kiforgatni a cári tiszt zsebeit. Felfoghatatlan volt, miért tűri ezt a cári ezredes, de pár pillanat múlva a gróf mindent megértett. Artamonov lába remegni kezdett, és a csizmája sarkával fura, kaparászó mozdulatokat tett a földön. – Méreg – gondolta Eszterházy. Artamonov egyik keze lassú, er lköd , kaszáló mozdulatot tett, és a támadója sapkája lecsúszott. Sz ke hajtincsek borultak a vállára, Eszterházy legnagyobb meglepetésére a támadó egy n volt.

– A méregkever n – hallotta barátja hangját, aki meggondolatlanul kilépett a hordók mögül. Egy lövés, amit a lába elé kapott, újra fedezék mögé kényszerítette. A támadó n hirtelen felállt, és határozott léptekkel a kapu felé indult. Eszterházy kiugrott a vascsövek mögül, és fedezékt l fedezékig haladva Artamonov mellé ért. A cári ezredes arca hófehér volt, pupillája óriásira tágult, és láthatóan nehezen kapott leveg t. Teste görcsbe merevedett, de felismerte a grófot. Ritter érkezett fújtatva Eszterházy mellé. – Hogy van Artamonov? – kérdezte. Eszterházy a fejét ingatta. – Nézzen rám! – rázta meg a haldokló vállát a gróf. – Nézzen rám! Hall engem? Ki küldte ide? – Artamonov szeme rászegez dött. – Kriegburg? – kérdezte a gróf. – Elég, ha a szemével jelez! – Artamonov szemhéja nem mozdult. – Ludendorff? – kérdezgetett tovább, de semmi reakciót nem látott. – Érti egyáltalán, amit mondok? – Artamonov behunyta a szemét, és ajka egy szót próbált formálni. – Ssszt… – Szverdlov? – kérdezte Ritter. Artamonov tovább er lködött. – Sssz sszt… – Ki lehet még? – gondolkozott hangosan Eszterházy. – Csak nem Sztálin? Artamonov aprót biccentett. – Jól van – szedte össze magát a gróf. – Meg kellett ölnie Lenint? Ugye azért volt itt? Artamonov ismét biccentett, aztán újabb görcsroham rázta meg a testét. – Nem lesz ez így jó – nézett tehetetlenül Ritter. Artamonov hirtelen elkapta a gróf kezét, és a nyakához húzta. – Már nem tehetünk semmit – mondta Eszterházy, de hagyta, hogy a cári tiszt görcsbe rándult keze megmarkolja az övét. – Ki volt ez a n ? – kérdezte Ritter. Artamonov sűrű pislogásba kezdett. Mellkasa emelkedett, mintha összeszedné minden erejét. – Annnnnn… xjuuuta… – hörögte. – Nem értem – ingatta a fejét Eszterházy, de már nem kapott választ. Artamonov szeme kihunyt, a remegés abbamaradt, a feje hátracsuklott. Eszterházy lefejtette csuklójáról a cári ezredes ujjait,

majd finoman megérintette a halott homlokát. Lezárta a szemét. Aztán óvatosan elfordította Artamonov fejét, és meglátott egy tűszúrást a nyakán. „Tényleg méreg”, gondolta, majd észrevett egy piros vonalat is, mintha valami bevágott volna a b rébe, mintha egy láncot viselt volna. – Mennünk kell! – sürgette Ritter. – Egy pillanat! – pörgette vissza magában a gróf az elmúlt percek eseményeit, Artamonov hadonászott a n vel, az átkutatta a zsebeit, újra látta maga el tt, ahogy a cári görcsös ujjai megragadták a kezét, és a nyakához húzták. – Nem segítséget kért – mondta. – Tessék? – kérdezte Ritter. – Adni akart valamit – mondta Eszterházy, és kigombolta Artamonov magas, kemény gallérját. Egy ezüstlánc lógott a nyakában. A gróf óvatosan kihúzta az inge alól. A medál helyén szilvamag méretű kulcs lógott. Hirtelen teherautók motorja hallatszott a kapu fel l. A gróf letépte a láncot Artamonov nyakából, és felállt. Három csapatszállító fordult be a gyárba. Eszterházy lehúzta a kulcsot a láncról, és a szájába vette, majd nyelt egyet. Ritter bólintott, és a közeli csarnok felé indultak. – Állj! – hallották a hátuk mögül. Nem néztek hátra, hanem futni kezdtek. A géppuskasorozat két lépéssel el ttük vágódott a földbe. Megálltak, majd lassan megfordultak. Egy fiatal bolsevik tiszt állt az egyik teherautó mellett. Közelebb lépett. Nyolc kiskatona kísérte, majd legyez alakban körbevették Eszterházyékat. – Fussunk? – kérdezte Ritter. Eszterházy az egyik teherautó tetején lév géppuskára biccentett. – Semmi értelme – emelte fel a kezét. – Jól döntöttek! – mondta elégedett vigyorral a bolsevik. – Önök mostantól Sztálin népbiztos foglyai. Letartóztatom önöket! ★ A sötét cellába két magasan lév ablakon szűr dött be a fény. Eszterházy és Ritter egymással szemben ült. A falból kiálló

kampóhoz bilincselték ket egy lánccal. Kényelmetlen volt, de legalább nem a tűz napon aszalódtak. – Igazam volt, egyedül kellett volna ezt a küldetést végrehajtanom – törte meg a csendet a gróf. – És akkor meghalt volna – felelte Ritter. – Ha holtan akartak volna látni, már halottak lennénk – ingatta a fejét Eszterházy. – Kelepcébe csaltak bennünket, és egy hajszálon múlik az életünk. Artamonovot is felhasználták, és ahogy elvégezte a munkáját, azonnal likvidálták. – Ha a tet n maradunk, elkerülhettük volna Sztálin pribékjeit – jegyezte meg Ritter. – Nem hiszem, az a gyár az egyetlen kapujával egy halálcsapda volt – mondta Eszterházy. – És a n a mesterlövészével azt várta, hogy elhagyjuk a gyár területét. Egyszerűen kifutottak az id b l. Nem számoltak a tömeggel, a tűzzel és a gyorsan kiérkez bolsevik rendcsinálókkal. Artamonovék is ebben hibáztak. Hiába kiváló a kiképzés, ha elárulnak, és a menekülés körülményei is kedvez tlenek, biztos a bukás. Nekünk szerencsénk volt. – De miért álltak össze a cáriak Sztálinnal? – kérdezte a nyomozó. – Nem tudom – rázta meg a fejét Eszterházy. – Nagyon sok változót nem ismerünk, és ez rettenetesen zavar. A boszorkányról nem is beszélve. – Hallott már valamit err l a n r l? – kérdezte Ritter. – Nagyon keveset – válaszolta a gróf. – Néhány éve tűnt föl egy méregkever bérgyilkos Olaszországban, ahol elszámolási vitába keveredett családok között tett jó pénzért „igazságot”. Úgy látszik, már nem örökösödési ügyekkel, hanem politikai játszmákkal foglalkozik. Nyilván volt az, aki Von Berget és Von Bockot is megmérgezte. Lépteket hallottak, kattant a zár, és egy bolsevik katona lépett be. – Álljon fel! – rántotta fel Eszterházyt a láncainál fogva, aztán kinyitotta a bilincset. – Törölje meg az arcát! – nyomott a mellkasához egy nedves törülköz t. Eszterházy hálás volt ezért az apróságért, bár a nedves rongy dohos pinceszagot árasztott, de

legalább felfrissítette az arcát. Hosszan dörzsölgette magát, hogy id t nyerjen. Ki kellett találnia valamit, de nem látott túl sok esélyt a szabadulásukra. – Hova viszik? – állt fel Ritter is, de t nem engedték el. – A parancsnokunk látni kívánja – mondta a katona még mindig Eszterházynak címezve szavait. – És vele mi lesz? – kérdezte Eszterházy. – A kihallgatása után találkoznak. Na, induljunk – lökte az ajtó felé a katona. A gróf Ritterre nézett, látta barátja szemében az aggódást. Szerette volna azt mondani, hogy nyugalom, nemsokára találkozunk, de maga sem hitte volna, amit mond. Magára er ltetett még egy bátorító mosolyt. Ritter visszabólogatott. Nem is kellettek szavak. Eszterházy újabb lökést érzett a vállán, megindult el re. A vasretesszel ellátott ajtó fémes csapódására összeugrott a gyomra, de nem nézett már vissza. A katona kivezette a börtön folyosójáról, felmentek két emeletet, ahol egy másik katona várta, a kezében szorongatta mindazt, amit elvettek t le. – Ez a magáé – nyomta a kezébe a felszerelését. Eszterházy megszólalni sem tudott a meglepetést l, csak gyorsan magára öltötte a zakóját és az elmaradhatatlan mellényét, ami tele volt kötszerrel, l szerrel, tárakkal és a fegyverével is. Szinte kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy miért adnak a kezébe fegyvert fogolyként, de inkább nem kérdezett. – Erre – mutatta az utat a kiskatona. Még néhány lépcs és forduló következett, majd beléptek a f épületbe. Eszterházy arisztokrata családban n tt fel, de az a pompa, amit ott látott, még t is mellbe vágta. Az oroszok láthatóan szerették az óriási tereket és a drága díszítéseket. A katona egy hatalmas boltíves csarnokon vezette át. A falak, a beugrók, a lámpák, a faldíszítések, mind arannyal voltak borítva. A padlót márvány alkotta, aprólékos munkával ismétl d mintára összecsiszolva, kék, bordó, halványsárga és az arany színével. Eszterházy felnézett a mennyezetre. Minden szeglet tökéletesen kidolgozva, a márványoszlopok, a képkeretek, a berakások, összhangban a padló mintájával. A csillárok egyenként vetekedtek egy vagon súlyával, látszólag tömör aranyból készültek. A csarnok másik végében újabb

folyosók és lépcs k következtek, de már az el kel fajtából, mígnem egy kétszárnyú ajtó el tt megálltak. A kiskatona kopogtatott, majd el zékenyen kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy beengedje a grófot. Els látásra egy barátságosan berendezett iroda volt, kényelmes karosszékek, íróasztallal, rengeteg papírral a munkához, a szobát körülölel polcok pedig tele voltak könyvekkel. Eszterházy kétes érzésekkel lépett a dolgozószobába. A polcok el tt egy vastag bajuszos, dús szemöldökű férfi állt, épp megtömte a pipáját. Amint beléptek, felnézett, és egy kézmozdulattal elbocsátotta a katonát, majd meggyújtotta a dohányt, és hangosan pöfékelt párat. Az ajtó bezárult. Eszterházy akaratlanul is hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, nem áll senki fegyvert tartva mögötte, de csak ketten voltak a szobában. – Üljön le – mutatott egy karosszékre a férfi, majd maga az íróasztal mögé ült, és kényelmesen a karfára könyökölve újra bekapta a pipa szárát. Az er s meggyillatú füst jófajta dohányról árulkodott. A férfi egész lényéb l áradt az önbizalom, a fels bbrendűség és az eltökéltség. A megjelenése er teljes volt, de láthatóan nem a Lenin-féle értelmiségi körb l került ki. Eszterházy az ilyen típusú embereknél azt tapasztalta, hogy az egyszerű származásuk zavarja ket, de ett l még inkább veszélyesek lettek. Nyilvánvaló volt, hogy tudásbéli hiányait igyekszik pótolni, hiszen a polcok roskadásig voltak értékes művekkel. Szinte minden megtalálható volt, ott Puskin, Gogol és Csehov neve mellett meglátta Cervantes, Shakespeare és Schiller műveit is, de a gróf szeme mégis inkábba a politikai társak, vagy inkább ellenfelek nevén akadt meg. Lenin, Trockij, Buharin, Zinovjev művei mind ott sorakoztak, és persze a nagy filozófusok sem hiányoztak a polcokról, mint Marx, Engels, Kautsky, Plehanov, Lafargue, Rosa Luxemburg, Radek és Platón. A könyvgerincek meg voltak törve, így látszott, hogy nem csak díszít elemnek használják ket. A férfi tájékozottnak és értelmesnek tűnt, a testtartása, mozdulatai, szeme pedig határozottságot és kegyetlenséget sugároztak. „Értékessé kell válnom a számára”, választott azonnal taktikát Eszterházy. – Ha jól emlékszem, gróf úr, még nem volt alkalmunk személyesen találkozni – nézett rá a férfi a pipája fölött.

– Még nem – köszörülte meg a torkát Eszterházy –, de hallomásból ismerjük egymást. – Akkor tudja, hogy ki vagyok. – Maga Joszif Visszarionovics Sztálin – mondta Eszterházy, el ször megpróbálta lenyűgözni. – Lenin jobbkeze és… – várt pár tized másodpercet, de aztán úgy döntött belevág a közepébe – most, a halála után, gondolom, az utóda is egyben. Sztálin elmosolyodott, úgy látszott, Eszterházy szavai bármennyire provokálóak voltak, a hiúságát legyezgették, ezek szerint jó hangot ütött meg. – Lenin elvtárs nem halt meg – válaszolta végül. – Ez lehetetlen – mondta Eszterházy, majd eszébe jutottak a kétségei a tet n. – Szóval jól sejtettem – ingatta a fejét. – Mégiscsak hasonmás volt, igaz? – Nem – felelte Sztálin újabb füstöt fújva ki. – Bár nem is rossz gondolat. Lenin elvtárs maga tartotta a beszédét, és túlélte a támadást. – De hisz ott voltam – mondta Eszterházy, sutba dobva minden el vigyázatosságot. – Magam láttam, hogy spriccel a vér a nyakából. Legalább hat lövést kapott, képtelenség, hogy túlélte. – Ön téved. Lenin elvtársat a mai napon egy elvetemült eszer n megtámadta, és háromszor rál tt – helyesbített Sztálin. – S t már a vallomása is megvan – vett el egy papírt az asztalról, majd beleolvasott. – A nevem Fanni Kaplan. Ma rál ttem Leninre. Egyedül cselekedtem. Nem mondom meg, hogy kit l szereztem a revolverem, és nem közlök több részletet. Már régen elhatároztam, hogy megölöm Lenint, mert a Forradalom árulójának tartom – olvasott fel pár mondatot bel le. – Ugyan, még ki sem hallgathatták azt a n t – jegyezte meg Eszterházy. – Artamonov ezredes l tt rá Leninre, ezért eredtem utána, de mire beértem, már halott volt, egy bérgyilkos n ölte meg. Ekkor fogtak el az emberei. Artamonov volt az igazi merényl , de ezt ön is pontosan tudja. – Rengeteg tanú van rá, ahogy Fanni Kaplan odalép Leninhez, és háromszor rál – jelentette ki Sztálin ellenkezést nem tűr hangon. – Hagyjuk is ezt a dolgot!

Eszterházy összevonta a szemöldökét. – Tehát valóban maga küldte oda Artamonovot – kockáztatta meg a kijelentést. – Ne akarjon többet tudni, mint amennyit muszáj. Artamonov halott – figyelmeztette gyilkos tekintettel Sztálin. – Fanni Kaplan pedig fogoly, csak alá kell írnia a vallomását. Lenin él, most is a lakosztályában pihen. Pár nap múlva olvashatják a sajtóban a csodával határos megmenekülését. S t – vett fel egy másik papírt az asztalról – az újság is itt van már. Lenin, akit kétszer megl ttek, s akinek kilyuggatott tüdeje vért lövellt, visszautasítja a segítséget, és a saját lábán jár. Másnap, még a halál árnyékában, újságot olvas, hallgat, tanul és figyel, hogy lássa: a bennünket a világforradalom felé repít g zmozdony motorja hogyan működik tovább… – olvasta hangosan. – Nagyon hangzatos – bólintott Eszterházy. – Eltekintve attól a pár apró tévedést l, hogy a tüdeje közelébe sem ment találat, és hogy még csak pár órája történt az esemény… – Részletkérdés – legyintett Sztálin. – Holnap már úgy fogják ünnepelni, mint egy h st, pedig csak annyit tett, hogy nem halt meg. Eszterházy kiérezte Sztálin hangjából az enyhe csalódottságot. – Nyilván nem így tervezte – nézett a szemébe a gróf. – Nem, de így talán jobb is – vonta meg a vállát Sztálin. – Nagyobb h s lesz Leninb l, mint valaha is lehetett volna! – húzta mosolyra a száját. – Gondolta volna, hogy januárban csak huszonöt százalékot kapott a pártunk, most pedig már az egész nemzet mögöttünk áll? Azt sem hittem, hogy egy merénylet felkelti az emberek szimpátiáját. rült lennék, ha ezt a hihetetlen támogatást nem használnám ki. Túl sok id lenne mindezt újra felépíteni. Eszterházy csak lassan értette meg a bújtatott információkat. Már régóta megtanulta eljátszani, hogy mindent tud, bár igazából csak most kezdte rendszerezni magában az apró mozaikdarabokat. Sztálin, akir l mindig úgy olvasott a jelentésekben, hogy Lenin pártfogoltja és barátja, ezek szerint épp megpróbálta megöletni a saját vezérét.

– A n – mondta ki, amit gondolt. – A bérgyilkos n . t is maga küldte – nézett Sztálinra rezzenéstelen arccal. – Szjuta kisasszonyra gondolok – tette hozzá, amire emlékezett Artamonov hörgéséb l. – Anikszjuta kisasszony rendkívül tehetséges, de nem én vagyok a gazdája – bólintott Sztálin. – Persze sokat segített a maga kis elterelése, és az, hogy lábon l tte a volt cári ezredest, ezzel korábban nem számoltunk. Maga tényleg nagyon tájékozott – tette hozzá Sztálin. – Viszont én is az vagyok. Maguk is azért voltak ott a gyárnál, hogy lel jék Lenint – kezdett bele Sztálin a találkozó valódi témájába. – Ironikus, hogy ennyi mestergyilkos közül egynek sem sikerült eltenni t láb alól – mondta gúnnyal hangjában. – Nekem mint Lenin jobbkezének óriási fejtörést okozott, hogy mit kezdjek magukkal. – Ismerve a tényeket – próbálkozott Eszterházy –, igazából velünk nincs sok tennivalója. Hiszen Fanni Kaplan l tt rá Leninre, ezt rengeteg tanú is meger síti, ha jól emlékszem arra, amit az imént mondott. Így mi csak szívességet tettünk magának, hiszen segítettünk elkapni Artamonovot. – Ne legyen ironikus! Ha akarnám, magukat is belekeverhetném az ügybe, és a merénylet háttere még színesebb és érdekesebb lenne az orosz emberek számára. Két ellenséges kém a valószínűsíthet felbujtók, egy volt cári tiszttel közösen szervezték meg a merényletet. Nem rossz, igaz? – kérdezte Sztálin. – De másként döntöttem – folytatta. – Ugyanis arra jutottam, hogy nagyobb szolgálatot tehetnek nekem élve, mint holtan – nézett egyenesen a gróf szemébe. Eszterházy nem tudta, megkönnyebbüljön vagy most kezdjen el félni. – Mégsem kezdhetem azzal a Max Kriegburggal kötött egyezségemet, hogy kivégzem az embereit. Eszterházy egy pillanatra a semmibe meredt, szinte látta magát, ahogy tátva marad a szája a döbbenett l. „Tehát jól sejtettem, Kriegburg kicserélte Lenint Sztálinra.” A többéves rutin azonban akaratlanul is kordában tartotta testbeszédét, arca rezzenéstelen maradt, csak épp a fejében fordult meg vele a világ. – Nos, igen, ezt jól látja – köszörülte meg a torkát. – Valóban rossz kezdet lenne.

– Úgyhogy hazaengedem magát, hogy els kézb l adja át az üzenetemet Kriegburg f tanácsosnak: Megtettem, amit kért, félreállítottam Lenint a hatalomból. – Épp az el bb mondta, hogy él – jegyezte meg Eszterházy. – A lapok is megírják holnap. – De már nem lesz a régi önmaga – ingatta fejét elégedetten Sztálin. – Három merényletkísérlettel a háta mögött, körbevéve az általam biztosított test rökkel, valamint egy golyóval a testében, gondoskodom róla, hogy ne hagyja el gyakran a Kreml területét. El fogom mondani neki, hogy a forradalom motorja, és állandóan újabb merényletekre számíthat – mosolygott. – Én leszek az els titkára, a kinyújtott keze a külvilág és a palota kínálta börtöne között. Néhány hónap, és senki sem fogja észrevenni, hogy nem uralkodik már. Németország végre elérte azt, amit egy éve akart. Egy barátot Oroszország élén, olyat, aki tartja magát a megállapodásokhoz. És hogy err l végérvényesen meggy zzem Kriegburgot, együttműködésem jeléül vigye el neki ezt a kis ajándékot – vett fel egy borítékot az asztaláról, és átadta Eszterházynak. – Mi ez? – kérdezte Eszterházy. – Lenin láthatatlan hadserege – húzta ismét mosolyra a száját Sztálin. – A németországi bolsevik mozgalom tagjai. Alapítókkal, szervez kkel, pénzügyi központokkal. Eszterházy maga el tt tartotta a borítékot. – Azt akarja, hogy Lenin forradalma elbukjon? – kérdezte. – Kriegburg akarja leváltani a német arisztokráciát, békésen, bolsevik forradalom nélkül. Nekem most egy er s német szövetségesre van szükségem. Semmit nem érek azzal, ha épp akkor esik szét az ország, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk. És azt sem szeretném, ha Lenin világforradalmárként tetszeleghetne. Kriegburg megnyugodhat, én nem akarok más területeket elfoglalni. Éppen elég nagy a saját országom. – És a Monarchia? – kérdezett vissza Eszterházy. – Hozzánk is begyűrűztek a bolsevikjai. Mi is Németország szövetségesei vagyunk. Ránk nem gondolt?

– A Monarchiával más a tervem – válaszolta Sztálin. Eszterházynak cseppet sem tetszett, amit hall. – Tudja, mivel vehet rá egy engedetlen gyereket az együttműködésre? Ha végignézeti egy másik gyerek példáján, hogy mi történik vele, ha nem engedelmeskedik. Németország látni fogja, hogyan hullik darabokra egykori szövetségese. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnik létezni. Apró, egymással szemben álló államok jönnek létre, és akkor majd hálásak lesznek a németek azért, hogy nem hagytam, hogy ez velük is megtörténjen. – És így persze nem marad számukra más szövetséges, csak maga – fejezte be Eszterházy a gondolatot. – Igen – bólintott Sztálin. – Ugyanakkor mindig szükség van int példára, egy történelmi mementóra, hogy az uralkodók lássák, mire képes a nép, ha pusztítani akar. Eszterházyban a düh kezdett felülkerekedni megfontolt hírszerz i énjén, keze ökölbe szorult, lábát maga alá húzta, készülve a támadásra. – Ne legyen meggondolatlan! – figyelmeztette Sztálin felemelve ujját. – Visszaadta a fegyvereimet, és elküldte az rséget. Mondja meg, mi tartson most vissza attól, itt és most, hogy megöljem? – kérdezte Eszterházy. – A barátja a zárkámban? – kérdezte könnyed gúnnyal a hangjában Sztálin. – Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet önt együttműködésre bírni. Végigtanulmányozva az aktáját – bökött az asztalon álló másik irathalomra a bolsevik vezet –, megértettem, mi mozgatja magát. Hűség és elkötelezettség. De nem olyan elvont fogalomként, mint a haza vagy a nemzet, hanem konkrét személyek kapcsán. Ilyen volt magának Ferenc József, és most a barátja, Ritter nyomozó is. Nézzen ki az ablakon! – Eszterházy lassan felállt, és tétova léptekkel az ablakhoz ment. Félt attól, hogy mit fog az épület bels udvarán látni. Sztálin a másik ablakhoz lépett, és félrehúzta a függönyt. – A barátját most viszik egy biztonságos, minden kényelemmel ellátott helyre. Amíg maga együttműködik velem és Kriegburggal, addig a barátjának haja szála sem görbül. De ha nem, akkor másként fogunk beszélni.

Eszterházy érezte, hogy nincs esélye. Az ablakon kipillantva látta, hogy barátját hátrabilincselt kézzel egy hintó belsejébe tuszkolják. Dühe lassan elpárolgott, hideg, számító érzelemmé változott. Visszament a székhez, és leült. – Tehát a folyamatok már elindultak. Nekem az a dolgom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy maguk szeretnék – szólalt meg kimérten. – Tudja, maguk olyanok, mint a pókok, csendben szövik a hálójukat. – Ne mondja, hogy erre a munkája során még nem jött rá! – nevetett a gy ztesek kacajával Sztálin. – Mi, cselszöv k irányítjuk a világot. – Viszont a saját háza táján még nem tett rendet – szólt vissza Eszterházy. – Holnap lehet, hogy sajnálják Lenint, de tíz nap múlva már zúgolódni fognak. B egy hónapja körbevették a Kremlt, és akkor Lenin halálát akarták – érvelt elemz módon. – Lehet, hogy a merénylettel er södött a hírneve, de ez csak kérészéletű fellendülés. Az ellenzék nem fog leállni. – Azt hiszi, hogy erre nem gondoltam? – kérdezte Sztálin. – Mit gondol, miért volt fontos, hogy az eszerek közül kerüljön ki a merényl ? Lenin és az összes népbiztos boldogan fogja aláírni a javaslatomat, hogy távolítsuk el ket a nemzetgyűlésb l. Öt nap múlva az összes eszer vezet halott lesz. Egész Oroszország megtudja, milyen a vörös terror – nézett jéghideg, számító tekintettel a grófra. – Senki nem állhat az utamba! A cár halott, Lenin bezárkózik a Kremlbe, az eszerekkel néhány nap alatt elbánok. Az összes ellenfelemet el fogom tüntetni a föld színér l. – Tízezrekr l beszél! Nem ölhet meg mindenkit! – válaszolta hitetlenkedve Eszterházy. – Csak figyeljen! – mondta Sztálin. – Azzal elvesztené a most szerzett politikai el nyét – vitatkozott a gróf. – Nem azt mondta korábban, hogy Lenint épp azért szeretik, mert merényletet kíséreltek meg ellene? Mert meg akarták ölni? Maga most ezrekkel akarja ugyanezt tenni. – Ön tényleg naiv. Hát nem jött még rá? – kérdezte még mindig magabiztosan Sztálin. – Egy ember halála tragédia, ezreké statisztika. Ilyen egyszerű!

Eszterházy olyan mély, hideg gyűlöletet érzett, amilyet még életében sosem. Most már nyilvánvalóvá vált számára, hogy Sztálin azért hívatta magához, hogy rajta keresztül végérvényesen meggy zze Kriegburgot. Eszterházy akármit tett is, egyre mélyebbre süllyedt a négy éve elkövetett hibájában. Tudta, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor képes lenne meghalni egy ügyért, de azt nem gondolta, hogy olyan mélyre süllyed, hogy muszáj lesz életben maradnia azért, hogy legalább kontrollálni tudja az eseményeket. Bármennyire szeretett volna az el tte álló ember fejébe golyót ereszteni, Sztálinnak igaza volt, semmit sem oldott volna meg vele. A barátja fogságba került, és a folyamat elindult, nem tehetett ellene semmit, de volt az egyetlen, aki átlátta mindezt. Id t kellett nyernie, hogy legyen esélye kidolgozni egy tervet a Monarchia és a barátja megmentésére. Így életében el ször kénytelen volt tűrni ellensége kárörömét, és csendben maradni azért, hogy kés bb tehessen valamit. – Úgy látom, végre megértettük egymást – nézett rá Sztálin. Eszterházy keserűen bólintott. – Mint mondtam, szabadon távozhat. Nem kell alternatív utat kitalálnia, sem rejtett repül t szereznie. Az embereim elkísérik magát a vonatállomásra. rmester! – kiáltott ki. Az ajtó el tt álló katona belépett. – Kísérjék Eszterházy grófot a vonathoz! Az elvtárs elhagyja Oroszországot. Intézkedjen, hogy az útja zavartalan legyen! – Igen is, Sztálin elvtárs! Eszterházy elvtárs, kérem, jöjjön velem! Eszterházy felállt, és magához szorította a borítékot, de még utoljára Sztálin felé fordult. – Az országa hatalmas, és valószínűleg gy zni fog. Remélem, végre békét is teremt majd! – Ne aggódjon, tudom, mit kell tennem – válaszolta Sztálin. – Mert Oroszországnak er skezű béke kell! ★

A kremlbéli kisterem tele volt bolsevik vezet kkel és orvosokkal, amikor Sztálin benyitott. Lenin egy emelvényen ült, faragott háttámlájú trónnak látszó széken, és a népbiztosok úgy vették körül, mintha az alattvalói volnának. Lenin fél válla be volt kötözve, és a nyakán is volt egy vastag merevít . Láthatóan fájdalmakkal küzdött, de amikor meglátta Sztálint, felcsillant a szeme, és magához intette. A népbiztosok szó nélkül hátraléptek, megnyitva Sztálin el tt az utat. – Sztálin elvtárs, már hiányoltunk! – szorította meg a kezét Lenin. – Hogy vagy, Lenin elvtárs? – Az orvosok szerint kórházba kellene mennem, de én már nem bízom senkiben. Ki tudja, kik várnak ott rám! – Ilyen körülmények között viszont nem tudjuk eltávolítani Lenin elvtárs nyakából a lövedéket, mert túl közel van a csigolyákhoz. Ahhoz steril körülményekre lenne szükség, és altatásra – szólt közbe az orvosa. – Nem megyek sehová! – jelentette ki ellentmondást nem tör en Lenin. – A Dzerzsinszkij vezette test rségem csapnivaló, Trockij katonái sem tudnak megvédeni – mutatott az érintettekre dühösen. – Egyedül Sztálin elvtárs volt az, aki már hónapokkal korábban figyelmeztetett, hogy legyek óvatosabb. Rá kellett volna hallgatnom. Kérlek, Sztálin elvtárs, gyere ide a jobbomra – intette maga mellé Lenin, így már ketten álltak a népbiztosok tanácsának vezet i fölött, és Sztálin minden porcikájában élvezte a gesztusokból áradó hatalmát. – Örülök, hogy túlélted a merényletet, Lenin elvtárs – tette rá a kezét az elnök vállára, amit senki sem engedhetett meg magának. Sztálin minden mozdulata üzenet volt Trockijnak és Dzerzsinszkijnek. Kamenyevvel és Szverdlovval már nem is foglalkozott. – Mostantól meger sítjük a védelmedet, és csak egy századnyi test rrel körülvéve hagyhatod el a Kremlt. A tettest elfogtuk, egy eszer n volt az. – Tudom, Trockij elvtárs már beszámolt róla – mondta Lenin. – Arról mesélj inkább, hogy mi van a forradalmunkkal és a világban?

– Most is dolgozol? – mosolygott rá Sztálin. – Nyugodj meg, Lenin elvtárs, kézben tartom az ügyeket. A világforradalom a legjobb úton halad – hazudta egyenesen a szemébe. – Azt javaslom, fókuszáljunk inkább a belügyeinkre, nem élhetsz folyton fenyegetésben. – Igazad volt, Sztálin elvtárs, kell valamit tennünk az eszerekkel – bólogatott Lenin. – Ezt is el re megmondtad, csak én nem akartam vérontást. De most szabad kezet adok. Statuálj példát az ellenálló vezet kön! Nem hagyhatjuk szó nélkül az efféle atrocitásokat! – Ne aggódj – húzta elégedett mosolyra ajkát Sztálin. – Megfelel képpen fogom kezelni a helyzetet. Rendeletet adunk ki, mely alapján holnaptól bevezetjük egész Oroszországban a vörös terrort! Aki a bolsevik párt ellen fegyvert fog, vagy akár csak felemeli a szavát, az életével fizet! ★ A szikrázó nap átmelegítette a berlini házak falát. Az utcákon megrekedt a h ség, az épületek ablakait sötétít k takarták el. Eszterházy egykedvűen sétált a rá vigyázó katonák kíséretében. A könnyű, világos nyári zakó, a hozzáill ing, kalap és sétapálca új fejezetet nyitott a küldetésében. A vonaton volt alkalma mindent átgondolni, amit az elmúlt fél évben megtapasztalt. Szembe kellett néznie vele, hogy totális kudarcot vallott. Az a rengeteg befektetett energia, menekülés és felderítés mind csak az ellenfelei javát szolgálta, nem a sajátját. Ráadásul ott állt Leninnel szemben, egyetlen lövéssel végezhetett volna vele, mégis visszakozott. Az egész hiábavalónak tűnt jó darabig, és a hosszú út során végig Ferenc József szavai forogtak a fejében. „Isten útjai kifürkészhetetlenek. Semmi nem történik véletlenül. Istennek célja van veled, ezért fogadd el, amit kapsz az élett l.” Csak tizenhat éves volt, nem is értette, mit akar mindez jelenteni. Úgy gondolta, a császár azért mondja mindezt, hogy feldolgozza apja halálát, de a mondatok minden helyzetben más jelentéssel bírtak. Sok ideje volt ezen

gondolkodni a hosszú út alatt. Barátja kapcsán csak remélni merte, hogy Sztálin tartja a szavát. A mellé adott katonák mindennap jelentettek hollétér l, és egészen Németországig követték, a pályaudvaron pedig Kriegburg katonái vették át a figyelését. Rá kellett jönnie, hogy nem küzdhet tovább a történésekkel, hanem a saját javára kell azokat fordítania. Újra hírszerz vé kellett válnia, hogy pontosan megtudja, mire készülnek ellenségei. Már nem állt mögötte Bécs, és egyedül nem volt hatalma ahhoz, hogy megállítsa Sztálint vagy Kriegburgot, ezért minél közelebb kellett kerülnie hozzájuk, hogy majd a megfelel id ben cselekedhessen. Csak erre tudott gondolni. Azért maradt életben, mert volt az egyetlen, aki tudta, kik határozzák meg a következ éveket Európa történetében. Kriegburg titkos irodája a f utcából nyílt. Az épület el tt Eszterházy megállt, és párszor végighúzta sétapálcáját az aszfalton, mintha ráragadt volna valami. – Azt hiszem, innen már egyedül is boldogulok – köszönt el a katonáktól. – A távozásunkról Kriegburg f tanácsos úr adhat csak parancsot – közölte vele hidegen az egyik. – Értem – sóhajtotta Eszterházy akkor el remegyek – lépett be az épületbe. A lépcs ház nagyon sötét volt, egy kicsit tapogatózott a jobb oldalon a levelesládáknál, végigkarcolva azt, majd az egyik kiskatona felkapcsolta a villanyt. – Köszönöm – mondta Eszterházy. – Nálunk a másik oldalon van a kapcsoló – mondta szórakozottan. – A negyedik, ugye? – Menjen el re – mondta a katona. – Persze – indult meg Eszterházy Kriegburg legfels emeleti lakásához. Miel tt bekopogtatott, megigazította zakóját, és igyekezett a legegyüttműköd bb énjét el venni, noha legszívesebben megfojtotta volna a németet. Szokatlanul maga Kriegburg nyitott ajtót, és betessékelte. – Eszterházy gróf – rázott vele kezet. – Örülök, hogy újra látom. Kérem, fáradjon be, vár önre egy kis meglepetés, nekem még beszédem van az rökkel. – Rendben – mondta Eszterházy, és belépett az ajtón. A lakásból átalakított iroda most hidegebbnek tűnt a rolók résein átszűr d

fényben. Eszterházy a nappaliba ment, ahol három férfi várta. A gróf a legrosszabbra felkészülve sétapálcáját az el tte álló férfi mellkasára szegezte. A fémes csattanás, ami a pálcából kiugró penge megjelenését követte, egyértelművé tette, hogy nem adja olcsón életét. – Nyugodjon meg, gróf úr – szólalt meg a háta mögött az id közben a szobába lép Kriegburg. – Az urak abban szakért k, hogy megtaláljanak minden apró kis elrejtett holmit, amit egy ember akár a ruhájában vagy máshol elrejthetett. – Mit akarnak t lem? – kérdezte a gróf. – Szeretnénk, ha a szomszéd szobában meztelenre vetk zne, és átadná a ruháit a magasabbik úrnak. – Ehhez nem kellenek hárman – felelte Eszterházy –, és ha kell, itt is levetk zöm. – Nos, a vizsgálat nem csak a ruhájára fog kiterjedni. Nyilván hallott már Röntgen orvosi képalkotó berendezésér l – mondta Kriegburg. – Arra vagyok kíváncsi, hogy van-e önnél valami érdekes. – Nem tudom, mir l beszél – mondta Eszterházy. – Mindegy is – válaszolta Kriegburg. – Együtt kell működnie velem, vagy… – Vagy értesíti új moszkvai barátját – fejezte be Eszterházy helyette a mondatot. – Nyugodjon meg, nem fogok ellenkezni. Nincs nálam semmi olyan, ami érdekelhetné, hacsak nem ez – vette el zakója zsebéb l a Sztálin által Kriegburgnak küldött borítékot. – Igen, ezt kérem – mondta nyájas mosollyal Kriegburg. – Kérem, fáradjon a szomszéd szobába. Tíz perc az egész, és utána beszélgethetünk. Eszterházy átment a szomszéd szobába, és levetk zött. A három férfi szakavatott mozdulatokkal végezte el ruhájának átvizsgálását, és készítettek róla egész alakos röntgenfelvételt. – Végeztünk – szólt az egyik férfi, és a gróf ruhái felé intett, jelezve Eszterházynak, hogy felöltözhet. A szobából kilépve Kriegburg kurta félmosollyal üdvözölte. – Gróf úr, megtisztel , hogy újra találkozunk. Tudja, nem hittem, hogy viszontlátom önt élve. – Tudom – válaszolta hideg hangon Eszterházy.

– Isten kegyelmében vagyunk mindannyian – folytatta a német hírszerzés vezet je. Eszterházy nem reagált, mert magán érezte Kriegburg figyel tekintetét. – Tudom, hogy a feladat, amit kaptak, kissé túlzásnak tűnt… – kezdte a német. – Tulajdonképpen a halálba küldött minket – pontosított Eszterházy, aztán leült a felkínált karosszékek egyikébe, és maga el tt összeérintett ujjakkal hidegen bámulta Kriegburgot. A testbeszéde óriási bels fegyelemr l árulkodott, bár nehezére esett fékezni indulatait. A mostani kilátástalannak tűn helyzetében Kriegburgnak oroszlánrésze volt, de nem most volt itt az ideje a számonkérésnek. A gróf csak Sztálin szobájában értette meg, hogy Kriegburg mindvégig saját céljait tartotta szem el tt. El tudta képzelni azt az óriási vagyont, amelyet Kriegburg felhalmozott az elmúlt években, kihasználva a háború lehet ségeit. Valószínűleg volt most az egyik legtehet sebb ember Európában, és pénze révén a leend béketárgyalások egyik f irányítója lehetett. Sztálin és Kriegburg volt a jöv alakítója, és ahhoz, hogy Eszterházy cselekedni tudjon, bent kellett maradnia ebben a körben. – A háború ilyen – sóhajtott Kriegburg. – A halálba küldünk minden katonát, nap mint nap. Ezért is kellett véget vetni ennek – folytatta. – Már régen nem a területfoglalásról szóltak a csaták, hanem az idejétmúlt uralkodók hatalmi harcáról. Nem így gondolja, gróf úr? Eszterházy nem válaszolt, csak felállt, odalépett az italosasztalhoz, és a konyakra mutatott. – Szabad? – Tessék csak! Fogott két poharat, és töltött. Majd az egyiket odavitte Kriegburgnak. – Köszönöm – vette el a poharat a német. – És akkor most vége? Beadta a derekát, gróf úr? – kérdezte a kémf nök. Eszterházy bólintott, és úgy érezte, Kriegburg elhitte, hogy beletör dött sorsába. Pontosan tudta, hogy nem változtathat ezen a viselkedésén. – De Lenin nem halt meg – mondta Kriegburgnak. – Valóban nem – bólogatott a német. – De Sztálin személyében egy jobb szövetségesre tettünk szert, és képes lesz irányítani

Lenint. Legalábbis reméljük. Megszerezte nekem a bolsevik felforgatók névsorát. Hatékony csapást mérhetünk földalatti szervezeteikre Németországban. Minden rendben is lenne – mondta Kriegburg. – De hol a kulcs? – Csak ezeket a papírokat kaptam Sztálintól – terelt Eszterházy. Ebben a pillanatban a szobába lépett a motozást végz egyik férfi, és a hírszerzés vezet jének fülébe súgott valamit. Kriegburg felvonta a szemöldökét, és kezével elbocsátó mozdulatot tett. A magas férfi elhagyta a szobát. – Tényleg nincs magánál semmi – mondta a német. – Ezt mondtam én is – válaszolta Eszterházy. – Azt hittem, valami rejtett fegyvert keres. Megtakaríthattuk volna ezt a kis közjátékot, ha hisz nekem. – Mindegy, nem fontos – mondta Kriegburg. – Tudja – ragadta magához a szót Eszterházy –, nem voltam benne egészen biztos, hogy valóban magával találkozom. Hiszen volt már erre példa – célzott a Ludendorff által elrendelt támadásra, amib l épphogy megmenekültek. – Biztosíthatom, hogy ez többet nem fordul el – mondta Kriegburg. – Az ön munkája és a háttere felbecsülhetetlen számomra, ezért maradhattak életben. Ludendorff tábornokot pedig leváltattam. – Nyilván megvan már az utódja – szólt közbe a gróf. – Igen – bólintott Kriegburg. – Remélem, ezúttal jobb stratégát sikerült választanom. – Mihez? A béketárgyalásokhoz? – kérdezte Eszterházy. – A háborúhoz – válaszolta Kriegburg. Eszterházy gyomra összeszorult. Bár már tisztában volt vele, hogy Kriegburg a folyamatos konfliktusokban érdekelt, de egészen más volt ezt az szájából hallani. – Ugye nem képzelte, hogy Németország vereségét ennyiben hagyjuk? – kérdezte. – Ezt a csatát elbuktuk, a Monarchia is és mi is. 1915 óta tudom, hogy egy nagyobb összecsapásra kell készülnünk. Az elmúlt három év háborúja és az elért eredmények ahhoz voltak szükségesek, hogy felkészüljünk a következ világháborúra. Megfelel fegyverekkel, megfelel szövetségessel. – És megfelel érdekekkel – ingatta a fejét Eszterházy.

– Ó, igen, gróf úr, tisztában vagyok vele, hogy ön az elejét l ellenezte az egészet, de még a maga császára is tudta, hogy a világnak szüksége van a háborúra. – Hogy elpusztuljon? – Nem, hogy megmérettessen és megtisztuljon – tárta szét a karját Kriegburg. – Régóta mondom már, hogy a megkövült arisztokrata elitet muszáj leváltani az egész világon. Vagy ön azt hitte, hogy a maga nyolcvanhat éves császára majd gy zelemre viszi a Monarchiát? Ugyan, dehogy. Ezek a harcok nem területekért folynak már, hanem egy új uralkodói osztály létrejöttéért. Ami most történik, az csak egy kis szünet, mert Európa belefáradt a harcokba, de az új világégés még csak ezután következik majd. – Miért szorgalmazza a háborút? – kérdezte Eszterházy. – Leválthatja a német császárt békés úton is! – Meg is teszem – bólintott Kriegburg. – De a harc el l egyikünk sem futhat el. Így inkább irányítom, mint megélem. A világ újrarendez dik, és én ott leszek a gy ztesek között egy új, er s Németországgal. – Mir l beszél? – kérdezte a gróf. – A következ háború soha nem látott pusztítást fog hozni. Még nagyobb csatahajók, messzebb jutó repül k, többet bíró automata géppuskák – magyarázta Kriegburg megfeledkezve magáról. – Mostanáig nem voltunk rendesen felkészülve, olyan ellenségekkel kellett szembenéznünk, akikr l azt hittük, a közelünkbe se tudnak jönni. De hirtelen megjelent mellettük Amerika, és kialakult egy új Oroszország. A jöv róluk szól, nekünk pedig megfelel egyezségeket kell kötnünk, hogy legközelebb a gy ztesek szövetségében legyünk. És higgye el, nem az gy z, aki messzebb jut, hanem az, aki többet profitál. Fel kell készülnünk az újabb ütközetekre, óriási hadihajókat kell építenünk, bombázókat, tankokat, autópályákat, hidakat, még több vasutat. Németország nagyhatalommá fog válni, akkora hatalommá, ami képes lesz felvenni a versenyt bárkivel a világon. Számtalan kiaknázatlan lehet ség áll el ttünk, csak megfelel en kell kijátszani a kártyáinkat. – Mindehhez az kell, hogy maga a helyén maradjon – tette hozzá Eszterházy. – Magának létfontosságú, hogy forradalom legyen

Németországban, és a császár elbukjon, de ezt a forradalmat nem hajthatják végre Lenin itteni bolsevikjai. Ehhez kellek magának? – Nem egészen – fogta össze ujjait Kriegburg. – Már nincs szükségem magára a németországi bolsevik mozgalmak leveréséhez – ezt megoldom a saját embereimmel, és hathatós segítséget kapok egy új baráttól – kopogtatta meg az asztalon lév borítékot, amit Eszterházy Sztálintól hozott. – A grúz is azt hiszi, hogy magát erre a feladatra akarom használni. De az új gazdasági hatalmon alapuló rend kialakításában szükségem van önre és arra, hogy Ausztriában és Magyarországon az új politikai elit hozzám hű emberek közül kerüljön ki. – Nem értem, mir l beszél – tárta szét a karját Eszterházy gróf. – Én nem politizálok. – Ez igaz – válaszolta Kriegburg. – De óriási vagyona van. Pontosan felmérettem, mekkora értéket képvisel az édesapja révén önre maradt Eszterházy-örökség. Tudom, hogy Brazília egyik legnagyobb kávéültetvénye a magáé. Két bank Kanadában, egy közepes bank Svájcban, szénbányák Magyarországon és Horvátországban, és ami a legérdekesebb, kiváló kapcsolatokat ápol több Közel-Keleten él arab arisztokrata családdal. – A néhány éve indult olajvállalataimra gondol, igaz? – kérdezte Eszterházy. – Pontosan – válaszolta Kriegburg. – Azt akarom, hogy ezek a vállalatok az új császár nélküli Németország érdekeit szolgálják. Meg fogom határozni, hogy ezekb l a cégekb l kiket és hogyan finanszírozzon Ausztriában, Magyarországon, és azokban a kis országokban, amelyek a Monarchia szétesésével létrejönnek. Elég volt abból, hogy Németország fizet, és ön hozza az információkat. Ön fog fizetni, és hoznia kell az eredményeket. A hírszerz és kém Eszterházy Richárd megszűnik létezni, és megszületik Eszterházy gróf, az üzletember. Els pillanattól fogva ezt akartam magától. Felhasználni a cégeit és az arisztokrata hátterét. – És mi lesz a társammal? – kérdezte Eszterházy. – Ne féljen, nem esik bántódása – tette fel a kezét Kriegburg. – Jóval nagyobb dolgokat kell most végrehajtanunk, lehet, hogy még tetszeni is fog némelyik lépés önnek.

– Meg fogja kapni, amit akar – mondta Eszterházy. – Szépen sorban. Tudja, a munkám során megtanultam, hogy az embernek legyenek biztosítékai. Az összes vállalatomat átíratom az ön nevére, de hozassa vissza a társamat Oroszországból! – Ez elég gyenge próbálkozás volt, gróf úr – mosolygott Kriegburg. – Nekem nem a vagyona kell, hanem a személye az ügy mellett. A pénze az új jöv re fordítódik. Azt hiszi, elhittem, hogy nem tombolnak magában az indulatok? Hogy egyik pillanatról a másikra csak így elfogadja a helyzetet? Maga született harcos és túlél . Segíteni fog nekem, mert ha nem, a társa meghal. És amikor elvégezte a feladatát, akkor majd hazatérhetnek Magyarországra. El bb nem! – És mi a biztosíték arra, hogy Ritter még életben van? – kérdezte Eszterházy. – A szavam, gróf úr – válaszolta Kriegburg. – És mivel nem vagyok arisztokrata, ennél többet is kap. Havonta egyszer beszélhet a barátjával. Nem személyesen, persze, csak telefonon. – És a csendes forradalma után az új Német Köztársaságnak maga lesz a miniszterelnöke? – Hízelg felvetés, hogy én legyek a vezet , mégis inkább úgy gondolom, jobban járok, ha a háttérb l irányítok. Egy barátom lesz a miniszterelnök. – Remélem, tanult a múltbéli hibákból – sóhajtotta Eszterházy. Muszáj volt tudnia, mit tervez Kriegburg. – Ha Leninre gondol, az kontroll nélküli elengedése valóban óriási hiba volt – bólintott a német. – De úgy érzem, az elgondolásunk tökéletes volt, csak rossz embert választottunk hozzá. A beszélgetésük kezdett szakmaivá válni. Eszterházy igyekezett tartani ezt a hangvételt. – Nem tud senkit el re kipróbálni – ingatta a fejét. – Tényleg nem. De a körülményekre oda tudunk figyelni. A barátom, az új miniszterelnök megfékezésére is lesz egy emberem. Így az összes folyamatot kézben tartom majd, a kormányzó er t és az ellenzéket is – lépett oda Kriegburg az egyik szekrényhez, és kihúzott egy fiókot. Kilenc mappát vett el , és az asztalra tette. – Úgy gondoltam, olyasvalaki kell ellenlábasnak, akivel az emberek

szimpatizálnak, de annyira azért nem, hogy képes legyen egyedül kormányozni. – Mióta készül erre? – nézte Eszterházy a vaskos dossziékat. Precízen összeválogatott anyagoknak tűntek. – 1917 októbere óta, amióta Lenint hatalomra segítettük – vallotta be Kriegburg. – volt a f próba, a premiert Németországban terveztem! – nézett diadalittasan. – Természetesen kiküszöbölve a korábbi hibákat – tolta a gróf elé a mappákat. – Ahogy korábban is mondtam, ez a maga országa – játszotta meg magát Eszterházy, pedig nagyon is tudni akarta, kik szerepelnek a dossziékban. – Tekintse gesztusnak – mondta Kriegburg. – Tényleg szeretném önt az oldalamon tudni, és remélem, egy id után túszra sem lesz szükség ahhoz, hogy együttműködjön velem. Egyébként valóban kíváncsi vagyok a véleményére az ellenzék vezet jét illet en. – Szóval olyat akar, akiben megvan a lehet ség, tud beszélni, a nép gyermeke, de folyamatosan irányításra szorul, ezért szüksége van magára ahhoz, hogy a politikában elfogadják – nyitotta ki az els mappát Eszterházy. – Nagyjából – bólintott Kriegburg. – Ez már egy szűkített lista, tulajdonképpen ezeknek a kritériumoknak megfelel en állítottam össze. – Akkor versenyeztesse meg ket – ajánlotta Eszterházy, miközben már falta a betűket. – Arra nincs id m – mondta Kriegburg. – Egy embert felépíteni is évekbe telik. Nem engedhetek meg magamnak üresjáratokat. – Ön melyiket választaná? – kérdezte Eszterházy. – Bármelyiket – vonta meg a vállát Kriegburg, miközben le sem vette a szemét a gróf arcáról. Eszterházy érezte, hogy neki kell el hozakodnia valamivel. – Akkor legyen – húzott ki egy életrajzot a többi közül. – Miért pont ? – kérdezte Kriegburg. – Ránézésre elég szerencsétlen – válaszolta Eszterházy a fényképet nézve, ahol egy kis termetű, vékony férfi állt oldalra fésült hajjal és rendezett bajusszal. – Nyilvánvalóan egyszerű származású, látszik, hogy tele van komplexusokkal, ugyanakkor megjárta a

háborút, vaskereszttel tüntették ki, tehát elég elszánt katona. Meg is sérült, így tudja majd, hogy mir l beszél, ha a háborúról van szó, és el is hiszik neki. A háborús jelentések kivonataiból kitűnik, hogy a felettesei elégedettek voltak vele, ez azt jelenti, hogy ismeri és elfogadja a katonai hierarchiát, azaz hajlandó parancsot teljesíteni. Minden kritériumnak megfelel. – Ez a többire is igaz – mondta Kriegburg inkább kíváncsian, mint ellenkezve. Eszterházy továbbra is úgy érezte, hogy tesztelik. – Mondjon csak egy dolgot, amit l más, mint a többi. – Szabadidejében festeget – vonta meg a vállát Eszterházy. – Művészlélek. A művészek szeretik, ha elismerik ket, így mindig kapaszkodni fog abba, akit l önigazolást nyer, azaz magába. Ráadásul így talán nem a hatalom megragadása lesz az egyetlen, amiben kiéli magát. – Érdekes meglátás – tűn dött Kriegburg, és elvette a papírt. – És osztrák – tette hozzá Eszterházy. – Ejnye, gróf úr, maga még most is hazabeszél! – mosolyodott el Kriegburg inkább elismeréssel, mint megvetéssel. – Én magyar vagyok – javította ki Eszterházy. – De megismerve magukat, németeket, a honfitársai soha nem fogadnák el, hogy egy osztrák uralkodjon felettük. Tökéletes ellenzéki vezet . Egész életében magára lesz utalva! Kriegburg egy pillanatra elgondolkozott, aztán széles mosolyra húzódott a szája. – Ez tetszik – bólogatott önelégülten. – Látja, gróf úr, meg is van a választottunk. – Az öné, én csak véleményt alkottam – tette fel a kezét Eszterházy. – Tehát együttműködik velem az új, er s Európa megteremtésében? – kérdezte Kriegburg. – Nem hagyott más lehet séget – mondta beletör d n Eszterházy. – A bizalmat apránként kell felépíteni – mondta Kriegburg. – Jóindulatom jeleként nem fogom figyeltetni. Az elkövetkez hetekben a gazdasági szakért imt l megtudja, milyen lépéseket kell végrehajtania a vállalatainál. Szabadon mozoghat Berlinben, de új

társat kap maga mellé a külföldi útjaira. – Eszterházy kérd n felvonta szemöldökét, de nem szólalt meg. – Anikszjuta kisasszony nemcsak csinos, de bizonyos helyzetekben nagyon meggy z is – folytatta Kriegburg. Higgye el, legalább annyira jó szakember, mint az el z társa. A gróf felállt. Csak rossz vagy rosszabb helyzetb l tudott választani, azonban a mostani állapot még mindig jobb volt így, mintha semmi nem lett volna a kezében. Felvette a kalapját, magához vette a sétapálcáját, és az ajtóhoz ment. – És ezzel mit fog kezdeni? – kérdezte még az akták felé mutatva. – Intézkedem, hogy a német titkosszolgálat azonnal felvegye a kapcsolatot a választottunkkal, Adolf Hitlerrel. Egy er s kézben tartott ellenzékre van szükségem. Elkezdjük megfelel irányba terelgetni a báránykánkat! – mosolygott Kriegburg. Eszterházy mélyet sóhajtott. – Csak nehogy farkas legyen bel le! ★ Az éjszaka sötétjét foltokban törte meg a lámpák fénye a téren. A kellemes nyári szél néhány elszáradt levelet görgetett a köveken. Eszterházy átsétált a tér közepén, levágva az utat. Már olyan sokszor járt Berlinben, hogy kívülr l ismerte a terepet. A negyedik keresztútnál befordult egy sötét kis utcába, aminek a közepén egyetlen tábla volt megvilágítva: „Két szürke fogadó”. Belökte az ajtót, majd átverekedte magát a lerészegedett emberek tömegén. – Egy sört kérek! – kiáltott oda a pultoslánynak, aztán lehuppant a sarokban lév asztalhoz. Teljesen magába roskadt, az elmúlt napok feszültsége elemi er vel tört rá. Fogalma sem volt, hogyan tud segíteni a barátjának, csak abban reménykedett, hogy megérzései nem hagyták cserben. Kisvártatva egy férfi ült le mellé. – Azt hittem, már sosem ér ide – könnyebbült meg Eszterházy. – Észrevette az embereimet? – kérdezte a férfi.

– Nem, de bíztam abban, hogy megfogadta a tanácsomat néhány hónapja, és figyeltetni kezdte a volt f nökét. – Jól gondolta – mondta a férfi, és kalapját levéve kényelmesen elhelyezkedett a gróf mellett. Von Bock sokkal jobban nézett ki, mint legutóbbi találkozásukkor. – Látom, túlélte a mérgezést – állapította meg Eszterházy. – Köszönhet en a maga csodálatosan keserű gyógyszereinek – felelte Von Bock. – Tudja, zseniális volt, ahogy háromszor végighúzta Kriegburg háza elé érkezve sétapálcáját a földön. Az emberem rögtön észrevette a titkos jelzést. – Akkor észrevette a háromszögjelzést, és meg is értette – bólogatott elégedetten Eszterházy. – Kémiskola els osztály tananyaga – bólintott Von Bock. – Egy titkos tárgy elhelyezésére felhívó jel – tett ki egy kulcsot az asztalra. – Ezek szerint a levelesládán is megtalálta a karcolást! – Igen – válaszolta Von Bock. – Gondolom, súlyos titkokról ránthatja le a leplet. – Azt nem tudom – vette a kezébe Eszterházy az aprócska kulcsot. – Artamonov titkai vannak elzárva valahol, de fogalmam sincs, hogy mit keressek és hol. Csak egy biztos, hogy Kriegburgnak nagyon fontos volt, hogy megtalálja nálam ezt a kulcsot. – Még jó, hogy maga mellett tudhat egy kiváló nyomozót – felelte Von Bock. – Nem igazán – sóhajtotta a gróf. – Oroszországban tartják fogva túszként. Most nélküle kell boldogulnom, és az érdekében minél gyorsabban rá kell jönnöm, hogy találok fogást Kriegburgon. Eszterházy röviden összefoglalta az elmúlt hetek történéseit. Von Bock figyelmesen hallgatta, és már nem lep dött meg semmin, mint korábban. – Kriegburg tehát áruló – összegezte a német. – Áruló? Ha minden sikerül neki, akkor inkább h s – válaszolta Eszterházy. – Hallhatta, egy nagyobb, er sebb, dics ségesebb Németországot akar. Igaz, hogy ez az út embermilliók halálán keresztül vezet. És ami a legnagyobb probléma, nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg mindezt. Von Bock elgondolkodott.

– Tudja… – kezdte óvatosan – két éven keresztül voltam Kriegburg f tanácsos szárnysegédje, elég jól ismerem. Számára legfontosabb a profit és a vagyon. Azt, amit Németországban tervez, nem hajthatja végre egyedül, segítségre van szüksége. – Ott van neki Sztálin – szólt közbe Eszterházy. – Nem rá gondoltam. Sztálin er s, de veszíthet is – magyarázta Von Bock. – Kriegburg mindig biztosra megy. Az igazi szövetségese nem itt van Európában. Tudta, hogy van egy testvére, aki Amerikában a szövetségi bankrendszer vezet je? Higgyen nekem, a maga és Kriegburg pénzeinek mozgatásához kell egy harmadik ország. – Az Egyesült Államok – suttogta Eszterházy. Von Bock bólintott. – Gazdaságilag kell tönkretennie Kriegburgot. Ha ez sikerül, maga fogja kiszabadítani Rittert Sztálin keze közül. Úgy kell tennie, mintha együttműködne Kriegburggal, miközben én segíteni tudok a német hírszerzésen belül lév emberein keresztül. Eszterházy fejében új terv kezdett körvonalazódni. – Meg kell akadályoznunk, hogy egy újabb háború törjön ki, és ehhez Kriegburg tönkretételén keresztül vezet az út – mondta. – Ha megtudjuk, hol van a legnagyobb részesedése, cs dbe vihetjük a cégeit… – Segíteni fogok magának, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljunk ezzel a két cselszöv vel – mondta Von Bock. – Tudja, jó volt a tervük, de nagyot hibázott Sztálin is és a német hírszerzés vezet je is! – Mire gondol? – kérdezte értetlenkedve Eszterházy. – Életben hagyták magát! ★ A fehér kavicsos sétálóút beleveszett az örökzöld lombú fák sűrűjébe. Az út mellett tiszta vizű patak csörgedezett, belerohanva a vízirózsákkal tarkított k medencébe. A felszín alatt bíborvörös aranyhalak surrantak a kövek közé, ahogy az úton sétáló emberek

árnyéka rávetült a dísztóra. A nap er sen sütött az égen, de a sűrű lombkorona megszűrte az éget sugarakat, kellemes árnyékot nyújtva az alatta sétálóknak. Ritter még soha nem látott ehhez foghatót. A tizenkét hektárnyi parkot magas, fecskefarkban csipkézett k kerítés ölelte körül. A palotának beill vadászházat nyilvánvalóan hercegi leszármazottak használták egykor, most viszont volt az aranykalitka foglya. Nem volt rajta bilincs, nem zárták szűk cellába, nem kínozták, és nem vonták meg az élelmet t le, de minden lépését katonák kísérték. Négy napja tartották itt, teljesen összezavarva érzékeit. Amikor Moszkvából az állomásra hurcolták, azt hitte, itt a vég, de senki nem nyúlt hozzá egy ujjal sem. Egy vagonba tuszkolták, láncra verve. A vonattal délkelet felé indultak, és csak fél napig voltak úton. Ebb l legalább azt leszűrte, hogy nem a rettegett szibériai fogolytáborba viszik, de kell en messze a várostól. A vonatút után átadták egy katonának, aki Koroljov kapitány néven mutatkozott be. Koroljov er s, jó felkészültségű, középkorú tisztnek tűnt. Els pillanattól látható volt, hogy normálisan fog vele bánni mindaddig, amíg Ritter nem ad rá okot, hogy er szakot alkalmazzon. A vonatról leszállva intézkedett, hogy bilincseit is vegyék le, ami rejtett jelzésként arra utalt, hogy lehetetlenség megszöknie. Egy úri hintó várta az állomáson, csodásan megfestett kabinnal, bíbor bársonyülésekkel és különleges rugózással. No meg egy csapat katona, legalább hatvanan, akik a kastélyig kísérték az útját. Ritter nem tudta eldönteni, hogy ennyire fontosnak vagy ennyire veszélyesnek tartják. Els pillanatban megértette, hogy nem akarják megölni, legalábbis még nem. Két napig utaztatták zötyög s utakon, míg elérték a vadászkastélyt. A hatalmas, zegzugos épületben a nappalikat és a hálószobákat faragott, aranyozott faberakás díszítette, míg a személyzeti rész falait egyszerű fehérre meszelték. Mindenhová bemehetett. Kísérettel. Az ajtók nyitva álltak el tte a falakon belül, de bárhová fordult, mindenhol rökbe botlott. Elnyűtt ruháit elvitték, helyette a f úri ruhatárból kapott másikat. Úgy nézett ki, mint egy herceg a szakadt katonák között. – Tudja, nem is olyan rég éppilyen kastélyról álmodoztam – kezdeményezett beszélgetést az t követ Koroljovval. A kapitány

ritkán szolgált társaságul, csupán a délutáni sétákhoz csatlakozott. volt az egyetlen, aki beszélgetett vele. Valószínűleg megtiltotta a katonáinak a fogollyal való beszélgetést, így Ritter igyekezett t le megtudni minél többet. Nyilvánvaló volt számára, hogy a kapitány részletes jelentést ír róla mindennap. – Akkor most teljesült a kívánsága – felelte Koroljov. Ritter udvariasan nevetett. – Legközelebb jobban meggondolom, mit kívánjak – nézett a park végében kikötött lovak felé. Az els ámulatból feleszmélve most már arra használta a délutáni sétákat, hogy felmérje szökési lehet ségeit. Világossá vált számára, hogy valamiért fontos, hogy életben tartsák, és mivel nem kértek t le semmit, csakis Eszterházy sakkban tartására használhatták. A gróf nyilván megegyezett velük abban, hogy egy haja szála sem görbülhet, gondolta át logikusan a történéseket. Sokáig tartott attól, hogy barátját kivégezték, de ezt a lehet séget már a második nap után elvetette. Bántotta a tudat, hogy a gróf miatta kényszerül olyan dolgok elkövetésére, amiket nyilván soha nem tett volna meg. Egyetlen módon segíthetett Eszterházynak, ha megszökik. – Nekem az a feladatom, hogy vigyázzak magára – mondta Koroljov. – És kifejezett utasítást kaptam, hogy figyeljek a jóllétére, így ha bármire szüksége van, akkor csak szóljon nekem. – Nos – használta ki a lehet séget Ritter –, gyönyörű ez a kastély, de elunja magát az ember. Talán elintézhetné, hogy lovagoljak – puhatolózott. – Sajnálom, de azok a lovak az ügyeletes katonáknak vannak. – Én meg azt hittem, a cári istállóba valók – próbált rájönni, hol is vannak tulajdonképpen. – Ez egy hercegi vadászkastély volt, most Sztálin népbiztos felügyelete alá tartozik – felelte Koroljov. – És mire vadásztak? – kérdezte Ritter. – Nem nagyon látok errefelé erd t. – Több száz mérföldes körzetben sztyeppe vesz minket körbe – hűtötte le a kapitány. – Ha ki is jutna innen, napokig tartana, mire lakott területre érne. A katonáim hamar utolérnék. Ne próbálkozzon!

– Ön túl sokat gondol rólam – legyintett Ritter, azon bosszankodva, hogy a kapitány átlátott a szándékán. – Ha a lovaglás élvezetét nem kérhetem, mivel szolgálhat a kényelmemért? – terelte a témát. – A pince óriási, a legjobb borokat tartjuk odalent. Ha ételkülönlegességre vágyik, a szakács elkészíti, és hozathatok fehérnépet is a szórakoztatására… – Ó, nem, köszönöm – tette fel a kezét Ritter. – Én másmilyen elfoglaltságra gondoltam. Elmehetnénk például horgászni… – Kizárt – szögezte le a kapitány. – A léghajózást akkor fel sem hozom – próbálta megnevettetni Koroljovot, aki csak enyhe grimasszal válaszolt. – A könyvtár is óriási, találhat benne kedvére olvasnivalót – felelte a kapitány. – Vagy a f herceg másik hóbortja a fényképezés volt… – A fényképezés? – kapta fel a fejét Ritter. – Vannak itt hozzávalók? – Egy egész labor a hátsó traktusban – bólintott Koroljov. – Csodálom, hogy nem vette még észre, pedig olyan akkurátusan végigjárta még a konyhát is. – Túl nagy ez a hely egy magamfajta városi fiúnak – fordult felé Ritter. Pontosan érezte, hogy nem lesz egyszerű Koroljovot átvernie. – Megnézhetném azt a labort? – kérte. – Erre – mutatta az utat a kapitány, és a hátsó bejáraton keresztül egy alagsori helyiségbe vezette a nyomozót. A tágas szoba sötét volt, a fal melletti pulton nagy, négyszögletes tálak álltak. A mennyezet alatt hosszú zsinegeket feszítettek ki csipeszekkel, amikre a képeket aggathatták. Még most is lógott ott pár fénykép vadászatokról és vadállatokról. Ritter levette az egyiket, és elismer en bólintott. Aztán tovább vizsgálta a helyiséget. A polcokon vegyszerek sorakoztak az el híváshoz. Alattuk tíz különböz típusú fényképez gép volt szépen elpakolva, az egészen régiekt l a legutóbbi modellekig. – Ez a sorozat tényleg igazi gyűjt re vall – lépett oda Ritter a polchoz, és az egyik felé nyúlt. – Szabad?

– Tessék csak – vonta meg a vállát a kapitány. – Önön kívül nemigen ért senki hozzájuk. Ritter megbabonázva forgatta a gépet. Furcsa alakú masina volt, amilyenhez még nem volt szerencséje. – Tudja, ezzel akár mozgóképet is lehet rögzíteni, még sosem volt alkalmam ilyet megszemlélni – mondta csillogó szemmel. Aztán megfordult, és a másik oldalon lév polcokat vette szemügyre. Filmalapanyagokat látott töméntelen mennyiségben. Aztán tovább sétálgatott, a fényképez k mellett az egyik sarokban felfedezett egy gramofont is néhány poros lemezzel, meg egy lyukkártyás zenegépet. A gépkülönlegességek mindig felvillanyozták az elméjét. Minden a rendelkezésére állt, amib l egy ezermester alkothatott. „Most már biztos, hogy kijutok innen”, gondolta. – Ezek szerint találtunk olyan foglalatosságot, amihez nem kell mindenáron elhagynia a házat? – kérdezte fogva tartója. – Igen, találtunk – nézett körbe elégedetten Ritter, és máris egy terv kezdett körvonalazódni fejében. „Nyugodjon meg, grófom – gondolta. – Nemsokára érkezem!”

Ismerd meg szerz inket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! Felel s kiadó a Libri Kiadó ügyvezet je A Libri Kiadó az LS Kiadói Csoport tagja

Felel s szerkeszt Huszti Gergely A szöveget gondozta Palkó Katalin Olvasószerkeszt Györke Mária A borítót tervezte Tillai Tamás Műszaki szerkeszt Széplaki Gyöngyi Készült 2015-ben az Alföldi Nyomda Zrt.-ben Felel s vezet György Géza vezérigazgató ISBN 978-963-310-560-3

TARJÁNYI PÉTER rend rségi és biztonságpolitikai szakért , üzletember és író, aki több mint 7 évig dolgozott a Magyar Rend rség Különleges Szolgálatánál. Számos kiképzést vezetett háborús övezetekbe induló speciális egységeknek.

DOSEK RITA végzettségét tekintve épít mérnök, de szerz társának köszönhet en részt vett speciális katonai és rend ri felkészítésekben is. Els közös munkájuk A Balkán Angyalai című kétrészes történelmi kalandregény volt, ami már az Egyesült Államokban is sikert aratott. Könyveiket angol, spanyol és héber nyelvre is lefordították. A Cselszövő immár a hetedik közös könyvük.

A kiadónál eddig megjelent könyveik: A pápa emberei A pápa hagyatéka Forradalmár

www.tarjanyipeter.com