A delozsált és elhallgatott emlékmû

• Klein Rudolf •

A DELOZSÁLT ÉS ELHALLGATOTT EMLÉKMű

Klein Rudolf

A delozsált és elhallgatott emlékmû Az Élet Menete Alapítvány Holokauszt-emlékmûve az Erzsébet híd pesti hídfôjénél Napjainkban a szoborállítás reneszánszát éljük, az emlékezés, az elhallgatott vagy elhallgattatott múlt személyiségeire és eseményeire emlékezünk, miután a felejtés stratégiája, a múlt szônyeg alá söprése nem vált be. Érdekes módon az emlékmûvek formavilága is megváltozott: eltûnt a modernizmus. Az új-konzervativizmus – akár az amerikai liberális, akár a kelet-európai új-nemzeti – visszahozta a naturalista ábrázolást. A fôváros kültéri szobraiban, emlékmûveiben nem ritkán újraéled a 19. századi naturalizmus, esetenként nem a legmagasabb színvonalon, máskor szerencsésen beleilleszkedve az alapvetôen eklektikus építészet alkotta városi környezetbe.

Ám téves lenne azt hinni, hogy a modernizmus elutasítása a modernitás kulturális paradigmájának hanyatlásával függene össze a 20. század utolsó negyedében. Már vagy száz évvel ezelôtt mutatott rá Paul Schultze-Naumburg a német építészeti és mûvészeti hagyományok elvesztésére, majd Hans Severus Ziegler, a Führer kedvence megtalálta a bûnösöket a zsidókban, akiknek idegenszívû és képromboló hagyománya romba döntötte a német építészetet és kultúrát. Számukra a Bauhaus a német nemzeti hagyományok halála és degenerált, bolsevik, zsidó métely. Megszületett az entartete Kunst koncepciója, a degenerált mûvészet fogalma és kiállítása. A degeneráltak soraiba felvettek nem zsidó-

Az emlékmû az Erzsébet híd pesti hídfôjének déli lehajtójánál található, minden városképi prominencia nélkül (a képen a korláttól kicsit jobbra, kivilágítva)

• 17 •



Rálátás az emlékmûre a hídról, háttérben a Mátyás Pince

kat is, mint Picassót, Braque-ot, Hindemithet és még sok más alapvetôen baloldali mûvészt, zenészt (entartete Musik), illetve irodalmárt. A Szovjetunióban a „formalista mûvészet” kitételt biggyesztették a modernista alkotásokra, melyek mögött jobbára az orosz avantgárd (zsidó) mûvészei munkálkodtak, és a bolsevik diktatúra kultúrpolitikusai lándzsát törtek a naturalista, „tudatformáló szobrok” és más mûalkotások mellett. Sôt, a párt nem maradt tétlen, a Великий учитель (Nagy Tanító, azaz Sztálin) megbízta Zsdanov elvtársat (Андрeй Алексaндрович Ждaнов), hogy meggátolja a „bûnbeesést”, és bizottsága véleményezzen minden mûalkotást, mielôtt az megrontaná a munkás-paraszt állam lakosságát. Feljegyzésekbôl tudjuk, hogy olyan világhírû zeneszerzôk, mint Szergej Prokofjev vagy Dmitrij Sosztákovics félelemben éltek,

hogy a Gulágon találhatják magukat. Az elôbbi zsidó felesége, Mira, egy éjjel el is tûnt mindörökre. Paradox módon az elsô holokauszt-emlékmûvek is naturalisták voltak: Nathan Rapoport Varsói gettó-emlékmûve (Pomnik Bohaterów Getta), 1948; Glied Nándornak a Jad Vasemben található nagy emlékmûve és belgrádi illetve szabadkai emlékmûvei végül is narrativitásuk révén mind-mind beleillenek egy liberálisan felfogott Zsdanov-doktrínába, azaz áttételesen ugyan, de megfelelnek a ждановщина követelményeinek. A jövô mûvészettörténészei elgondolkodhatnak majd azon, hogy mi hajtotta „ábrázolási kényszerbe” az alapvetôen nonfiguratív beállítottságú zsidó mûvészeket. Ám az Élet Menete Holokauszt-emlékmûve az Erzsébet híd pesti hídfôjénél ebben az összefüggésben renegát, elveti mind a kodifikált, naturalista holokauszt-emlékmûvek, mind pedig az „irányított mûvészet” monumentalitásának és historizmusának paradigmáját. „Tartalma”, a holokauszt adott, de a közlés már sokkal áttételesebb, ami az üzenet(ek) továbbgondolását is kiprovokálja a nézôbôl. Az alkotás mentes a szokványos „formai címkéktôl”, ötvagy akár hatágú csillagoktól, illetve a keresztektôl, csontoktól, szögesdrótoktól. Híján van minden egyértelmû narratívának, szájbarágásnak, a holokauszt tragédiája leginkább helységnevek – Auschwitz, Sobibor, Jasenovac, Buchenwald – olvasása révén, közvetett utalásként jelenik meg. Ezek nyílt rendszert képeznek, tovább lehet gondolni ôket. A tölcsér formájú fehér felületre festett számok is csak tapintatos utalások a számokra redukált emberi egzisztenciákra a soá során. De ugyanakkor gondolhatunk másra is: a számok a zsidó hagyományban nagy jelentôséggel bírnak. Továbbá, a számok képvers-szerû elhelyezése is számos új olvasatot kínál. Nagy valószínûséggel feltételezhetjük, hogy Zsdanov elvtárs bizottsága nem engedélyezte volna az emlékmû felállítását, a Führer pedig kiárusítatta volna azt az entartete Kunst szemléjén. Talán a Duce körében lett volna némi esélye, ameddig a zsidó Margherita Sarfatti hatással volt a vezérre, és a fasiszta Olaszországban suba alatt ellehetett a modernizmus is. Az út, mely ezen emlékmûhöz vezet, rögös volt. Az eredeti helyszín a Tüköry utca–Arany János utca–Akadémia utca által határolt terület volt, ami tulajdonképpen a mostani Emberi Erôforrások Minisztériuma parkolója. A meghívott mûvészek e területre tervezték meg a pályázati anyagot, egyeztetve az V. kerületi önkormányzat építészeti irodájával, és még helyszíni bejárás is volt. 2012 áprilisában zsûriztették a tervet a Budapest Galériában, és a hónap végén Kelemen Zénó szobrászmûvész feszített tempóban elkezdte kivitelezni a szobrot.

• 18 •



Az emlékmû zárt tömege és a nyílt ív; elôtérben a tipegôkövek

Az emlékmû ívelt szárnya – háttérben a híd alatti parkoló

• 19 •



A fûbe rejtett esti világítás, számok az emlékmû tölcsér-oldalán

Az adott helyszínen 2012 májusában letették az alapkövet, annak rendje és módja szerint, állami pompával, sajtótájékoztatóval. Ám 2012 szeptemberében valahogy kiderült, hogy a parkoló alatt lévô minisztériumi levéltár felett „túl vékony a födém”, és ahhoz, hogy bármilyen munkálatok megkezdôdhessenek, a jelenlegi mûszaki elôírások szellemében meg kell erôsíteni a födémet, ami olyan költséggel járt volna, amit az V. kerületi önkormányzat nem vállalhatott. Ez egy váratlan fordulat volt, hiszen sem az Élet Menete Alapítvány, sem a mûvész nem gondolta volna, hogy az önkormányzat mindenféle elôzetes helyszíni vizsgálat és/vagy tanulmány nélkül felajánl egy területet, mely alkalmatlan, vagy annak nyilváníttatik. Ekkorra a szobor már olyan készenléti állapotban volt, hogy nem lehetett a kivitelezését leállítani, és az alapítvány is kifizette már a költség nagy részét. Kompromisszum született: 2012 októberében új helyszínt ajánlott az önkormányzat, amit az alapítvány tulajdonképpen a helyszín frekventáltsága miatt örömmel elfogadott. Az új helyszín az Erzsébet híd pesti hídfôjénél található, és emlékmûállításra majdnem teljesen al-

• 20 •



Az emlékmû és mögötte a parkoló, háttérben a Belvárosi templom

kalmatlan, kivéve, ha éppen ott lelôtt áldozatokról lett volna szó. És noha Pesten nem nehéz olyan helyet találni, ahol a Magyar Királyság végnapjaiban zsidókat gyilkolt meg a karhatalom, csak úgy, út mentén, híd alatt, Duna-parton, ez a hely éppen nem rendelkezik ilyen prominenciával.

kel közösen kitalálva átalakítani úgy, hogy, a szoborból a legtöbbet hozzuk ki. De mivel sajnos ez a terület egy már egy elfogadott és építés alatt álló EU-s pályázati pénzbôl megvalósuló projekt volt, nem lehetett az eredeti terveken változtatni, így hát nem volt választásom, bele kellett törôdnöm.”

Egy szobornak illetve emlékmûnek kell, hogy legyen elôtere, ahol a megemlékezôk gyülekeznek, és egy háttere, mely azt megnyugtatóan keretezi, kiemeli, perspektívát ad neki. Ilyen lett volna az említett minisztérium modernista homlokzata, melynek tektonikus ritmusa ellenpontozza a szobor organikus formáit, nyers betonfelülete és szürke színe segít kiemelni a fehér, fényes felületû emlékmûvet.

A helyszín kérdése arra is kiterjed, hogy ki az emlékmû „célközönsége”. Ilyen szempontból a helyszínváltozásnak még elônye is lehet: a nap mint nap arra járó, és a modernista látványt elutasító vagy legalábbis elfásult minisztériumi alkalmazottak helyett a hely – az Erzsébet híd pesti hídfôje – igen frekventált voltából adódóan sok turista megy el felette, mögötte, bár közvetlen elôtte nem. Más szóval összeadódik egy jelentôs emlékmû és egy valójában kitüntetett hely, de a dolog mégsem mûködik. Az új helyszín legnagyobb hátránya, hogy átjáró tér, mely nem invitál megállásra, nem vonzó. Így elhelyezni egy szobrot azt üzeni a szemlélônek, hogy „ugyan essünk már túl rajta”, ha már elkerülhetetlen. Az átjárás az emlékmû elôtt is és mögötte is meghatározó: elôtte a híd dübörgô közlekedése, mögötte a hídról lehajtó jármûvek zavarnak. Az egyetlen intim kapcsolat a híd alatti parkolóval alakul ki, és a parkoló autókban várakozók számára bonta-

A helyszínváltás fatális egy már elkészült szoborkoncepció számára. A mûvész így ír: „Tudtam, hogy ez a helyszín megöli a szobrot, és próbáltam a kerületen belül más helyszíni ajánlatokat tenni, érvelve azzal, hogy a szobor nagyrészt elveszíti az eredeti megfogalmazását, és csak mint egy kompromisszumos adaptáció jelenik meg, de sajnos nem sikerült a próbálkozásom, és maradt a mostani helyszín. Gondoltam arra is, hogy ha már ez a terület marad, akkor legalább megpróbálom tájépítészek-

• 21 •



kozik ki az emlékmû tisztes távolságban, és válhat vonzóvá. A gyalogos turista hiába látja meg a szobrot, mert ha a Mátyás Pince elôtti járdán áll, átmenni nem tud, ha a hídon jár, akkor viszont nem világos számára, miként is juthat oda, tehát elmegy mellette tisztes távolságban, és nem vesz tudomást annak üzenetérôl. A legfrekventáltabb látványt mégis a Mátyás Pince elôtti járda elôtt nyújtja, vizuális káoszt kínálva. A szemlélô elôtt vibrálnak az autók – a fehér túrabuszok ívelt visszapillantó tükrei nem kívánt kapcsolatba kerülnek a szobor szintén fehér és ívelt részeivel. A háttér megosztott: lent a sötét parkoló, fent a hídról lehajtó közlekedés, és leghátul emelkedik a Belvárosi templom gótikus-barokk tömege, mely maga is küszködik a világvárosi forgalommal, elvesztve keresztény méltóságát és nyugalmát. Az emlékmû igazán csak este élvezhetô, amikor a zavaró vizuális ingerek javarésze eltompul a jól megvilágított formák eleganciája révén. Ajánlatos a látogatást munkaszüneti napra idôzíteni, amikor életünk kockáztatása nélkül átmehetünk a tilosban, hogy közelebbrôl szemügyre vegyük az emlékmûvet. Az emlékmûnek meghatározott szimbolikáját a szemlélô teljességében nem érzékeli. Annyit leolvas a formákból, hogy itt ellentét feszül egy kompaktabb és egy légiesebb rész között, melyek fent egy csavarvonalas tagban kapcsolódnak. Íme, a mûvész leírása: A plasztikát egy zárt geometrikus alakból (téglalap-sír) egy nyitott organikus átalakulása jellemzi. A kialakult szobrot a tömeg-forma viszonyrendszerében két részre lehet osztani. Egy viszonylag zárt, tömbszerû formára és egy légies, szinte csak a vonal rajzolata által létrejövô ívre. A tömeggel rendelkezô forma a holokauszt történelmi súlyosságát, az ív az alapítvány hitvallását szimbolizálja. A két forma természetesen szorosan összefügg egymással, hisz az ív a csavarodás által örökös körforgásban visszatér az eredeti és az abból származó formába, mint ahogy az alapítvány is a helyszínen évrôl évre megemlékezik a borzalmakról. A tömegek és formák szimbolikája mellett megjelenik a stabilitás-instabilitás kérdéskör is, hisz a vékony, tömeggel alig rendelkezô ív megtámasztja az éppen lebilleni készülô tömeget/történelmet. Így szimbolizálva az alapítvány küldetésének fontosságát, hisz e civil pillér nélkül a tömegek közömbösségükkel, intoleranciájukkal agyonnyomnák e problémákat. (Holokauszt, másság stb.). A formai szimbolika mellett megjele-

nik egy másik jelentésréteg, mégpedig a faktúrában/felületen. A nulla és kilenc között folyamatosan, randomszerûen keveredô számok karakterükben az auschwitzi áldozatok tetoválásait idézik fel, ezzel mintegy az identitás elvesztésének a szimbólumaiként jelennek meg. A számok egy pontból, örvény/spirálszerûen bomlanak ki, mely pont a történelem horizontján a tragédia kezdô/kiinduló pontját jelöli, míg az emberiség horizontján épp ellenkezôleg, egy örvény végét. Ha a teljes belsô képet nézzük, még egy fontos asszociációs kép jelenik meg, ez pedig az ujjlenyomat mint az identitásuk egyik legfôbb azonosítója.” Semmit nem von le a mû értékébôl, hogy nem rendelkezik mindenki számára egyértelmû olvasattal. A „hivatalos”, a mûvész által szándékolt olvasat mellett a szobor kettôsségébôl, zárt-tömör és nyíltátlátszó részekbôl fakadóan a legkézenfekvôbb olvasat a jin-jang, annak további szellemi, metafizikai szétágazásaival. Tudjuk, a mûvészetben nem létezik csupán csak egy interpretáció – ha léteznék, akkor a szocialista realizmus Sztálin-szobrai is mûvészi alkotásoknak számítanának. A zsidó hagyomány jelentôsége éppen a párhuzamos interpretációk léte, lehetôsége, szemben az irányított gondolattal, mintha a zsidók már eleve dekonstruktivisták lettek volna. Nem véletlen, hogy a dekonstruktivizmus atyja, Jacques Derrida zsidó volt, bár fôképp csak az iszlám és kereszténység vonalát emlegette olyan koncepciók mentén, melyek a legtöbb fejlett vallásban elôfordulnak. Az emlékmû elegáns tömegével, vonalaival, fehér felületével méltón emelkedik a sikeres, alapvetôen non-figuratív holokauszt-emlékmûvek sorába. A csigavonalba írt számok, a fûbe helyezett és haláltáborok nevét viselô tipegôkövek utalnak a tartalomra, a többi pedig nyílt, befogadó, hogy mindenki megtalálja saját útját egyéni értelmezéséhez, a holokauszthoz és annak mindenkori politikai és kulturális implikációihoz. Az alkotásnak nem volt sajtóvisszhangja, a zsurnaliszták talán csak autójukból láthatták, de nem álltak meg, nem parkoltak le az emlékmû elôtt, pedig hely szokott lenni bôven a híd alatt. Az elhelyezés annyira jellegtelen, hogy még a vandálok, a zsidóság iránt nem rajongó polgártársak sem tisztelték meg még egy filctollas „bejegyzéssel” sem. Ez az írás az elsô, mely megtöri a csendet, ugyan halk szavúan.

• 22 •

A delozsált és elhallgatott emlékmû

Recommend Documents