A TARTALOMBÓL: Elhallgatott adatok A véreskezû nép Antiszemita zsidók, vagy... 8 zsidó antiszemiták? Felségárulás a Downing Streeten

A TARTALOMBÓL: Elhallgatott adatok. . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 A véreskezû nép. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Antiszemita zsidók, vagy . . . . . . . . . . . . . 8 zsidó antiszemiták? Felségárulás a Downing Streeten. . . . . . . 9 A Munkáspárt már nem méltó . . . . . . . 10 a választásra A nyugalom jelentése. . . . . . . . . . . . . . . 11 A gázai kudarc – A szégyen teteje . . . . . 12 Elpihenés a vérben . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Részrehajlás és torz média tálalás . . . . . 14 Sárkánylovaglás és sas háton vitorlázás . 16 SHIT LIST . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Cunami Gázában . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Tegyük Amerikát olyan . . . . . . . . . . . . . 21 „biztonságossá”, mint Izrael Eladó a világ legkisebb „állama” . . . . . . 24 A Nibelung-ének magyar eredete . . . . . 25 Lehet-e béke egy génmanipulált . . . . . . 30 élelemmel teli világban? A „rendszerváltozás” igazi csodája . . . . . 34

Ön a Jó Ha Figyelünk külföldre is!!! címû alkalmi megjelenésû újság olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!

Az elsõ világháború után az egész nyugati kultúremberiséget megrázta a londoni Morning Post „földalatti összeesküvõk“ cikksorozata. Causes of World Unrest cím alatt H. A. Dwyenne a liberális történetírás által agyonhallgatott forrásmunkák alapján mutatta ki, hogy a francia forradalmat nem egészen az alsó rétegek elkeseredett hangulata idézte elõ. Már ebben az idõben is zsidó és szabadkõmûves kéz dolgozott, amely a gabona összevásárlásával mesterségesen idézte elõ az éhínséget és ezen keresztül a július 14-iki forradalmat. Ugyanebben az idõben, már 1776-ban megalakult Bajorországban a zsidó Weishaupt által életre hívott Spartacus szervezet, amely hirtelen ezerszeresre megnõve tûnt fel újból az elsõ világháború utáni forradalmakban. Gwyenne tanulmánya kimutatta a szabadkõmûvesség szervezkedését a XIX. század összes forradalmi mozgalmaiban, és a zsidóság szerepét a szabadkõmûvességben. Gwyenne ezt a kikeresztelkedett Lémann abbé könyve (L’Entrée des Israélites dans le Societé Francaise) és Albert Pike amerikai író adatai alapján állapította meg. Az ószövetségi nacionalizmus a pénz mellé egy új félelmetes fegyvert szerzett a keresztény népek elpusztítására. Ezt a fegyvert „forradalomnak“ hívták.A szocialista nemzetközi szervezkedés 1844-ben az Internacionálé megalapításával kezdõdött, amelynek mindkét vezére, Marx és Lassale zsidó volt. Ezzel az európai kultúra történelmében egy eddig ismeretlen tényezõ jelent meg: a szervezett gyûlölet és szervezett irigység, mint társadalmat formáló, romboló erõ prófétái szociális síkon pontosan azokkal a jelszavakkal, ígéretekkel és fanatizmussal dolgoztak, amelyekkel az Ószövetség ígérte saját népének, hogy az istenük elébük önti egyszer a föld minden gazdagságát. Az ószövetségi (nacionalizmus) félelmetes szövetségest nyert az európai, majd az amerikai proletariátusban, amely minden joggal el volt keseredve a kapitalizmus kizsákmányoló rendszere ellen. Csupán azt nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ennek a kapitalizmusnak igazi alkotói, hordozói és haszonélvezõi pontosan a zsidó nacionalizmusnak képviselõi, az internacionálé megalapítói voltak. Marx tanításában az abszolút egyenlõség hamis tanával, a proletár tömegek irigységének felkeltésével igyekszik lerombolni minden nemzsidó nép szellemi elitjét, az arisztokráciát, polgárságot, papságot, értelmiséget. Vezetõ nélküli tömeget csinálni az emberiségbõl. Ez már nem szocialista terv. Ez a zsidóság világterve! Az eltömegesedett ember vak eszköz és rabszolga lesz a világuralomra törõ (zsidó) nacionalizmus kezében. A tény az, hogy Marx nemzetköziséget hirdetett, de a zsidóság nem volt nemzetközi. Nemzetköziséget csak a proletariátustól kí2

vántak. Neki szánták azt a szerepet, hogy romboljon le minden hazát, minden vallást, hogy létrejöhessen a nemzetközi világállam, amelynek egyetlen elitje, uralkodó és vezetõ rétege lesz: a zsidó! A zsidó ott élt minden nemzet között. Beszélte mindenik nemzet nyelvét, de õ megmaradt zsidónak. Egyetlen faji gondolat, egyetlen nacionalizmus, egyetlen nemzetek fölötti (nacionalizmus) öntudatos képviselõjének. A magyarországi zsidóság hivatalos lapja, az Egyenlõség, melyet csupa jómódú polgárok olvastak, TrotzkijBronsteint magasztaló cikkében ezt írta már 1917. december 27-én. „A zsidó szellem, a zsidó tudás, zsidó szív és békeszeretet megmentette Oroszországot, megmentette talán az egész világ jövõjét. Soha még a zsidóság világtörténelmi hivatása oly éles fénnyel fel nem ragyogott, mint éppen Oroszországban. Trotzkij szavai bizonyítják, hogy a bibliai és prófétai zsidó szellem a nagy békeszerzõk Jezsajás, Micha prófétáké a szelíd talmudi bölcseké, mely eltölti ma Oroszország vezetõit.“ Jacob Schiff, az amerikai bankár, a Khun and Loeb bankház és az amerikai pénzemberek már a kezdet kezdetén hatalmas összegeket kölcsönöztek, avagy adtak számolatlanul a bolsevistáknak. Ezek a bankárok épp úgy tudták, hogy kik vezetik Oroszországot. A világ azonban még mindig azt kérdezi, miként lehet egyezség a látszólag két „halálosan“ ellentétes társadalmi forma, a bolsevizmus és a kapitalizmus között. A kérdésre döntõ feleletet adott a (az Amerikai) United Secret Service (2-nd Army Bureau) 1918-as jelentése, amely arról szól, hogy 1916-ban kik pénzelték a bolseviki forradalmat. A jelentést, amely szóról szóra rendelkezésre áll, csak röviden ismételjük. Az amerikai elhárító és hírszerzõ szolgálat szerint Leninéknek a következõ nagy amerikai bankárok adták a pénzt a forradalomra: Jacob Schiff, Guggenheim, Max Breitung, Khun, Loeb & Co. bankház, melynek igazgatói voltak akkor Jacob Schiff, Felix Warburg, Otto Kahn, Mortimer Schiff, S. H. Hanauer. Mint a jelentés megjegyzi: „All Jews“. Valamennyien zsidók. A jelentés mindjárt hivatkozik is a new yorki Daily Forward címû bolseviki zsidó lapra, amely már akkor nagy elismeréssel írta meg, hogy a jelentos dollár pénzösszegeket, hogyan utalták át a bolsevikoknak a WestphalianRhineland Syndicate nevû hatalmas zsidó vállalkozás vagyonából. A Brotheres Lazare, párizsi zsidó bankház, (ma a Free Europe egyik legfõbb támogatója) a szentpétervári Gunsbourg bankház, melynek filiáléi voltak Tokióban és Párizsban, a Londonban székelõ Speyer & Co. bankház, a stockholmi „Nya Banken“ küldötték a bolsevistáknak a pénzt egyedül Jacob Schiff 12 000 000 dollárt adott a bolseviki forradalom-

ra. Maga Lenin is csak formailag Uljanovics. Apja orosz kisnemes. Anyja azonban Blank német zsidó orvos lánya.Victor Marsden angol újságíró, aki az elsõ világháború idején mûködött Oroszországban, azt mondja Leninrõl: – Lenin olyan, mint egy kalmük zsidó, felesége zsidónõ és gyermekei jiddisül is beszélnek. A Morning Post 1919. március 17-i száma jogos megdöbbenéssel írhatta ezek után: „Az a tény, hogy majdnem valamennyi bolseviki vezér zsidó, iszonyú jelentõségû.“ A jelentõs angol lap akkor le is közölte az akkori szovjet kormány megalapítóinak és ötven uralkodó fõemberének álnevét és faji eredetét. Ezek csaknem 98 százalékban valamennyien zsidók voltak. Victor Marsden, Oroszországba akkreditált angol újságíró megállapította, hogy 545 hivatalos, élbolseviki közül 477 volt zsidó a bolsevizmus születésének pillanatában. „Irtózatos jelentõségû az“ – írta a Manchester Guardian, „hogy a bolsevizmus vezetõi Oroszországban csaknem valamennyien zsidók.“ De nincs-e vajon még iszonyatosabb jelentõsége annak, hogy akár Magyarországon, akár a földkerekség valamelyik pontján felüti a fejét az a titokzatos, rejtelmes és fanatikus bolseviki szekta, annak vezetõi épp úgy zsidók mindenütt, mint Oroszországban is. Hiszen Magyarországon a március 21-én kikiáltott „proletárdiktatúra“ vezetõi között ugyanolyan arányban foglaltak helyet Ábrahám szent magjának leszármazottjai. mint Oroszországban, – formailag – Magyarországon is a nemzsidó Garbai Sándor a forradalmi kormányzó tanács elnöke. Mint a humorizáló pestiek keserûen mondják, „csupán azért, hogy legyen, aki sábeszkor aláírja a halálos ítéleteket“. A bolseviki kormányzótanács tagjai Kun (Kohn) Béla külügy, Pogány (Schwarz) József hadügy, helyettesei: Szántó (Schreiber) Béla és Samuelli Tibor, Landler Jenõ belügy, Kunfi (Kunstatter) Zsigmond, helyettese Lukács (Löwinger) György közoktatásügy, Landler Jenõ kereskedelem, helyettesei: Rákosi (Roth) Mátyás, és Haubrich- Hamburger Jeno földmûvelésügy; Böhm Vilmos szocializálás; helyettesei: Hevesi (Honig) Gyula, Erdélyi (Ehrlich) Mór, közélelmezés, helyettesei: Illés (Braun) Arthur, Kalmár (Kohn) Henrik népbiztos. Itt szerepelnek azonban Vágó (Weisz) Béla, Hamburger Jenõ, Székely (Silberstein) Béla, Bokányi (Braun) Dezsõ, Fiedler Rezsõ, Pogány (Schwartz) József, Rónai (Reiner) Zoltán, Preusz Mór, Seidler Ernõ, Kalmár (Kohn) Henrik, Rabinovics József, Ágoston (Augstein) Péter. Fel sem sorolva a kisebbeket, még az amerikai statisztika szerint is 42 népbiztos és helyettes népbiztos közül 35 zsidó. Azok, akik a magyar parasztokat, katonákat, papokat akasztják, tömegsírba lövik, Samuelli Tibor, Korjó ha figyelünk

külföldre is

vin-Klein Ottó, Kohn- Kerekes Árpád és a terrorlegényeik 99 százalékban szintén csak zsidók. S vajon nem a mi embereink állnak-e a pár napos müncheni bolseviki diktatúra élén? A zsidó Eugene Levine és Axelrode orosz zsidók kergetik barikádokra a német proletárokat, hogy aztán 927 halottja legyen csupán a müncheni utcai harcoknak. Zsidók vezetik természetesen az 1919. évi Spartacus lázadást is. De vajon mivel lehet magyarázni, hogy a nyugati kapitalista zsidó és a keleti terrorista, olyan jól megértik egymást? Hogyan lehet, hogy az egész zsidóság hallgatagon és némán áll a zsidók által elkövetett tömeggyilkosságok láttán, pedig ami Oroszországban történik, az felülmúl minden képzeletet. A bolsevizmus elsõ idejébõl összeállított statisztika, amelyet felvettek az amerikai Congressional Recordba is, elárulja, hogy a cári családon kívül legyilkoltak az elsõ években 28 püspököt és érseket, 6776 papot, 6575 tanítót, 8500 orvost, 54 850 katonatisztet, 260 000 katonát, 150 000 rendõrtisztet, 48 000 csendõrt, 355 000 intellektuelt, 198 000 munkást, 915 000 parasztot. A hátborzongató statisztika után azt kellene hinni, hogy a zsidóság, amelyet a humanizmus népének állít be a kezei között lévõ sajtó, szent felháborodással és megvetéssel közösíti ki sorai közül a bolsevista zsidókat. A világzsidóság és annak nagy szervezetei, legjobb esetben is csupán hallgatnak. Ezzel szemben, talán nincs ország a világon, ahol a kommunista pártokat ne csupán zsidók, vezetnék. Argentínában már 1918-ban Salamon Haselman és felesége, Júlia Fitz kezdik meg a kommunista szervezkedést. 1919 januárjában már ki is tör az argentínai bolsevik forradalom, amelynek egyedül Buenos-Airesben 800 halottja és 4000 sebesültje volt. A puccs hivatalos vezetõje Pedro Wrid, alias Naleskovskij és hadügyminisztere Macari Ziazin keleti zsidók. A puccs leverése után tovább folytatott szervezkedés vezetõi ismét csak zsidók. A tanítók, az egyetemi tanárok között rengeteg a zsidó és kommunista. Siskin Asiemberg kezdi az argentin ifjúság bolsevista nevelését. A lapok közül a jiddis nyelvû Roiter Stern, a Roiter Hilfe, a BBT Poer és a Chivolt nevû lapok kivétel nélkül veszedelmes bolsevista propagandát folytatnak. Az 1931- es chilei és az 1932-es uruguayi bolsevista felkelések vezetõi szintén csaknem kivétel nélkül Ábrahám szent magjának leszármazottjai. Mikor 1935-ben leverik a rövid életû brazíliai bolseviki felkelést, kiderül, hogy ennek vezetõi, Louis Carlos Perestes, a névleges vezetõ kivételével csaknem mind zsidók. A Braccor nevû keleti zsidó organizáció szervezi a kikötõi munkásokat és a felkelés tényleges vezetõjét, aki Ewert néven szerepelt, valójában Harry Bergernek hívták. A lázadást a montevideói szovjet követségrõl irányította egy Minikin nevû zsidó borkeresjó ha figyelünk

külföldre is

kedõ. A brazíliai felkelõk vezetõi között sûrûn szerepeltek az Organiscao Revolucionaria Israelita Brazoor szervezet tagjai, többek között: Baruch Zell, Zatis Janovisai, Rubens Goldberg, Moysés Kava, Waldemar Rotenberg, Abrahao Rosemberg, Nicolau Martinoff, Yayme Gandelsman, Moisi Lipes, Carlos Garfúnkel, Waldemar Gutinik, Henrique Jvilaski, José Weiss, Armando Gusiman, Joseph Friedmann és így tovább. A délamerikai forradalmak közül rendkívül érdekes a mexikói, mert itt ismét egy zsidó milliárdos vezeti a bolsevikokat. Plutarco Elias Calles, a mexikói bolseviki forradalom diktátora szíriai zsidó és egy indián nõ leszármazottja, akinek 80 millió peso értékû vagyona volt. Barátja és egyik jelentõs alvezére Aron Saez, aki 40 milliós vagyonnal rendelkezett, szintén zsidó. Szinte szándékosan hagytuk legutoljára Spanyolországot, amelynek polgárháborújában mindennél világosabban felismerhetõ a zsidó szervezés. Amikor megindult a harc, a vezetõk: Zamorra, Dolores Ibauri szintén zsidók. S akik a világ minden tájáról Spanyolországba özönlenek, hogy még keservesebbé tegyék a spanyol nép véres küzdelmét, ugyancsak a (zsidó) nacionalizmusnak kiküldöttei, amely Oroszország fölött már gyõzött. Ilja Ehrenburg, KunKohn Béla, Gerõ Ernõ, Zalka Máté, a híres Rákosi-Roth brigád vezetõi és tagjai csaknem kivétel nélkül (ezen tébolyodott faj) küldöttei. (És) ha az óra üt, akkor lehull az álarc! Lángolnak a templomok, és ugyanúgy, (ugyanavval a szadizmussal) ugyanazok gyilkolják (a nemzsidókat), akik Oroszországban is ezt tették... A börtönhajókat elsüllyesztik az ellenforradalmárokkal, a bikaviadalok arénáiban tízezer számra lövöldözik le az elfogott keresztény túszokat. Egymillió-ötszázezer halott és mártír holtteste borítja a szerencsétlen Spanyolország csatatereit és véres tömegsírjait. S a szenvedély igájába fogott nyomorgó tömegek, az asturiai bányászok mögött, vagy elõtt, megint ott áll az a titokzatos hatalom, amely elõre hajszolta a kronstadti tengerészeket. Finom lelkû intellektuelek jönnek a véres (gaztettek) hátborzongató látványosságaira, progresszív bankárok küldik az aranyat, a fegyvert. Spanyolországon most ûzi szadizmusát a zsidó nacionalizmus, hogy aztán két évtizeddel késõbb az amerikai Jewish Congress deklarálja: a zsidóság még ma sem bocsátotta meg a spanyol nemzetnek a kiûzetést. A szerencse csupán az, hogy ekkor már vannak spanyol hõsök, vannak európai hatalmak, amelyek segítséget tudnak küldeni. A német Condor légió és az olasz Kék Nyíl hadosztály segítségével a spanyolok úrrá lesznek az elszabadult õrjöngõk felett, bizonyságául annak, hogy ugyanígy le lehetett volna verni a szovjet forradalmat is, ha azt a kritikus pillanatokban, titokzatos gombnyomásra nem hagyják magára az európai hatalmak

Oroszország nemzeti erõit. Az intervenciós háború idején egy rejtelmes kéz az angol szakszervezeteket mozdította meg, hogy a bolsevizmus elleni háborút megakadályozzák. Amikor a bolsevizmus megrohanta Lengyelországot, a párizsi Grand Oriens csehszlovákiai szabadkõmûveseinek segítségével megakadályozta a lõszerszállítást a lengyelek részére. Végül Magyarország utolsó lõszertartalékait küldték a Visztula frontra, amellyel Pilsudszky megnyerte a Varsói csatát. Amikor 1935-ben Yeats Brown megírja „European Jungle“ címû könyvét, annak 181-ik oldalán azt olvashatjuk, hogy „a kommunista párt központi bizottsága 59 tagjának 95 százaléka zsidó volt, tehát összesen 56 tag, míg a többi háromnak feleségeik voltak zsidók; ezek Sztálin, Labov és Ossinsky.“ Midõn úgy érzik, hogy a hatalmat már fitogtatni lehet, az amerikai Jewish Chronicle 1933. január 6-iki számának 19. oldalán írja többek között: „Oroszországban minden harmadik zsidó hivatali állásban van!“ Ez tehát azt jelenti, hogy Oroszországban lakó három és fél millió zsidó közül jóval több mint egy millió ül a szovjet hivatalokban és a bolsevista diktatúra kulcspozícióiban. Ezek a bolsevista rendszer leghûbb, legintelligensebb és legmeggyõzõdésesebb támaszai. Ok a népbiztosok, a pártvezetõk, a helyi szovjetek, a tartományok vezetõi, hivatalnokai, a hadsereg és MVD komisszárjai. A Sztálin elrendelte nagy tisztogatás után, 1936 végén 40 szovjet köztársaság vezetõi, vagyis a tényleges hatalmat birtokló titkárok arányszáma a következõ: 4 orosz, 2 örmény, 1 georgiai, 1 burját és 41 zsidó. (Welt-Dienst 1936. I. 1.) Amikor 1941-ben az európai csapatok átlépték a szovjet kínai falát, megdöbbenten látták, hogy a szovjet uralom sokkal inkább zsidó volt, mint azt a Streicher-féle propaganda hirdette. A lengyel határtól Sztálingrádig zsidók voltak a városok vezetõi, a kolhozok termelési biztosai, a rendõrség parancsnokai. A németek által foglyul ejtett összes szovjet komisszárok, a GPU tisztjei, a politrukok szinte kivétel nélkül ugyanabból a világhódító fajból kerültek ki. Nagyon figyelemre méltó a szovjet hadsereg vezetése, amelyrõl azt írja a „The Hebrew Impact On Western Civilisation“ címû, New York-ban, 1951-ben a Dagobert David Runes kiadásában megjelent könyv: „A Hitler ellen vívott háború során a szovjet generálisok között 313 volt zsidó.“ Nagyon természetes, hogy a szovjetnek ezek az egyfajta vezetõi, ahol csak tehették, elmenekültek az európai csapatok elõl. Azonban az orosz és ukrán lakosság megdöbbentõ adatokat tudott ezek szerepérõl, terrorjáról, rémtetteirõl. Itt nincs szükség semmiféle különösebb bizonyításra. Adatokkal szolgálni tud minden orosz fronton járt katona. Több mint egymillió zsidó hatalma alkotta az úgynevezett szovjet rendszert. Nevetsé3

ges tehát bizonyos propagandistáknak az az állítása, hogy a bolsevizmus nem felel meg a zsidóknak, akik ragaszkodnak a magán gazdasághoz, a kereskedelmi tevékenységhez, ami a bolsevizmusban gyakorlatilag lehetetlen. Mint mindenütt, ahol a bolsevizmus megvalósult, a zsidóság a kereskedelmet, ipari vezetést felcserélte a hivatallal. A szatócsból rendõrtiszt lett, az üzlettulajdonosból hivatalnok. Mindezt tudták az amerikaiak is. Hamilton Fish, New York város egyik képviselõje már 1933-ban a szovjet hatalom zsidó jellegérõl beszélt, és ezeket az adatokat kinyomtatták a február 29-iki Congressional Recordban. Ezek szerint a szovjet kormányzat, beleértve a tartományok kormányait is, összesen 503 tagból állott. Ezek közül 406 zsidó volt. A moszkvai helyi szovjet 23 tagja közül 19 tartozott a világhódító fajhoz. A hivatalos sajtó kiadói és szerkesztõi ebben az idõben 42-en voltak, és közülük 41 volt zsidó, élükön a Pravda kiadójával, David Zaslavsky-val és fõszerkesztõjével, Ilja Ehrenburggal. A nyugati propaganda, ha leleplezik a zsidók és bolsevisták kapcsolatait, szívesen hivatkozik arra, hogy Oroszországban antiszemita tendenciák észlelhetõk olykor. Az igazság azonban az, hogy a második világháború befejezéséig épp Szovjet-Oroszország volt az egyetlen állam, amelyben törvénnyel büntették az antiszemitizmust és halálbüntetést is igen gyakran szabtak ki érte. Mindez egyenesen következett abból a lenini tanításból, hogy az „antiszemitizmus az ellenforradalom eszköze“. Megfordítva a tételt: ez a legnyíltabb bevallása annak, hogy a bolsevizmus – zsidó uralom!" Az úgynevezett zsidókérdés 1944 végén és 45 elején vált ijesztõvé, és teljes méretûvé a magyarság számára. Mert hiszen, kik is voltak azok, akik, mint kommunista emigránsok visszaszivárogtak Moszkvából, hogy a Chorinok (kapitalista zsidók) helyett át vegyék a hatalmat Magyarország fölött? A moszkvai „hét nagy“, akik a szovjet árnyékában visszaóvakodtak a hatalomátvételre: Rákosi-Roth Mátyás, Gerö-Singer Ernõ, Vas-Weinberger Zoltán, Révai-Kahána József, Péter-Eisenberger Gábor, a terrorfõnök, Gábor-Greiner Andor, Farkas- Wolff Izrael, valamennyien zsidók. Szokásos magyarázat, hogy hitetlenek. De a hitetlen német, vagy ateista angol is elsõsorban angol, vagy német. És a „hét nagy“ megjelenése egymagában még nem is volna végzetes szerencsétlenség, mert amikor Moszkva 1943-ban, tagok és eredmények hiánya miatt felosztotta a magyarországi illegális kommunista pártot, annak alig volt több, mint száz tagja. Jönnek azonban a transistriai zsidók közé 1944-ben alámerült munkaszolgálatos ifjú ezrek, jönnek azok, akik munkaszolgálatban maradva, de mégis Magyarországon vészelik át a nekik nem kedvezõ idõket, jönnek az auschwitzi „elégetettek“, a mauthauseni deportáltak, 4

akik az indulásnál már a vörös zászlót tûzik ki a repatriáló vonatra. Jönnek a pápai menlevéllel, vagy a svéd protestáns egyházak menlevelével „átvészelt“ fajilag üldözöttek, akik most nem annyira a közvetlen ellenfeleknek vélt hungaristákkal akarnak leszámolni, hanem az egész magyar néppel. Keleten és Nyugaton most már világos a bolsevizmus 1919-es tendenciája, a talmudi parancs, amely azt hirdeti: „a keresztények legjobbját öld meg“. Biológiai osztályharc ez! A nemzsidó népek elitjének fizikai kipusztítása, hogy többé ne akadjon ember és szabadságharcos, aki veszélyeztetni meri ezt az uralmat. Az így megsemmisített magyar politikusok, tudósok, írók, újságírók nevét fel sem tudjuk sorolni. Azonban az egész akció jellege sokkal inkább apróbb jelenségekbõl ismerhetõ fel, népbírósági ítéletekbõl, amelyek népellenes bûnösnek minõsítenek, és egy évre ítélnek egy házmesternõt, mert állítólag nevetett, amikor a zsidókat deportálták. Népellenes bûnös több újságíró, akik 1938-1939-es tudósításaikban megjegyezték, hogy a csalás, sikkasztás miatt elítélt vádlott zsidó. Az újságírókra, akik valaha is szót emeltek az országhódítók uralma ellen, ráfogják, hogy cikkeikkel meghosszabbították a háborút, és ezért halálra, vagy kényszermunkára ítélhetõk. A keresztény kereskedõk egyesületének a Baross Szövetségnek tagjai kollektíve népellenesek, mert konkurenciát csináltak az országhódítók kereskedelmének. Ugyanezért dobják ki az ÁVH negyedik emeletérõl Wünscher Frigyest, a Hangya vezérigazgatóját, akit még a népbíróság sem tudna semmiféle jogcímen elítélni. A börtönökbe is sokan pusztulnak el, 1100 kalória értékû moslékot adnak a foglyoknak. A humanista fogházigazgató azt mondja a raboknak: „Önök azért vannak itt, hogy három éven belül megdögöljenek“, és a Vácra kiküldött orvosi bizottság megállapítja, hogy a foglyok testsúlya átlagban 48,3 kilogramm. A „szigorított fogságra ítélt foglyoknak hatórás kurtavasat kellett elszenvedniük mindennap három hónapig szalmazsák nélkül, a földön fekve, 450 kalóriás koszton. A hatórás kurtavas irtózatos kínjai közepette arra kényszerítik a foglyokat hogy magyar hazafias vagy egyházi énekeket énekeljenek. Akiket a börtönökben agyonvertek, arról dr. Halász és dr. Benedek fõorvosok kiállították a halotti levelet, hogy az áldozat influenzában, vagy tüdõrákban halt meg. Matolcsy Mátyást, a kiváló magyar szociálreformert, dr. Benedek (Blau) Imre ÁVHs százados fõorvos ölt meg akként, hogy midõn 1953-ban a börtönben megrohanta az angina pectoris, sóoldat injekcióval átszállította a másvilágra. Abuenos airesi Hatikvában dr. Dénes Béla az ÁVO elsõ fõorvosa 1955. március 28i számában írja: “Itt említem meg, hogy Be-

nedek a magánzárkában levõ betegekhez injekciós tûvel és sóoldattal ment be. Ezek a szerencsétlenek szintén megkapták a Benedek injekciót, s két óra múlva már szállították is õket a hullakamrába." Alig ötven évnek tíz magyar miniszterelnöke, 27 minisztere, megszámlálhatatlan katonája, hadvezére, hercegprímása, protestáns püspöke, középosztályának, szellemi gárdájának számos fia, leánya végzi életét az idegen institúció akasztófáin, börtöneiben, vagy a hontalanságban. Ennek a terroron kívül még egy másik eszköze is volt...Akiknek nagyapja 20-25 holdas kisbirtokos, vagy akinek apja 1945 elõtt állami kishivatalnok volt, azt egyszerûen „osztályidegennek“ minõsítették. Hiába rendelkezett valaki a legfelsõbb rendû orvosi, egyetemi tanári, jogi, vagy mérnöki képesítéssel, ha osztályidegen volt, nem dolgozhatott másként, mint egyszerû fizikai segédmunkás. Ezek helyére részben tanulatlan kommunisták, fõként azonban zsidók kerültek, akik a rendszer kulcspozícióit foglalták el. A befogadó ország intellektueljei közül 50 ezret vidékre – a legnyomorúságosabb körülmények közé deportáltak. 1953-ban kb. 95 ezer politikai fogoly dolgozott az internáló táborokban, 25 ezerre rúgott a börtönökben lévõ politikai foglyok száma és 1945- 56 között 15 ezer „hivatalos“ kivégzés történt. Az utóbbi adat csak akkor került nyilvánosságra, amikor 1956. november 1-én a szabadságharcosok a gyûjtõfogházat felszabadították. Irtózatos számok ezek, ha tudjuk, a százmilliós cári birodalomban összesen csak 40 ezer számûzött volt, s ha tudjuk, hogy Magyarországon 1867 és 1939 között sztrájkok, tüntetések, zavargások során összesen 17 ember halt meg a karhatalom fegyverhasználata következtében. A cél világos és tagadhatatlan volt: tömeget, megfélemlített, szellemileg elbutított rabszolgát csinálni a népbõl és nemzetbõl, hogy afölött a (Cion Bölcseinek) Jegyzõkönyvei útmutatása szerint szabadon uralkodhasson a zsidóság. Október 23-án ez ellen az uralom, a zsidó világkirályság ellen kelt fel a magyarság, amelyet mégsem lehetett megtörni és akarat nélküli embercsordává tenni. (addig)S ha a magyar „fasiszták“, „klerikálisok“, „csuhások“, „Jobboldali szociáldemokraták“ sorsa és barbár megkínozatása nem igazolná tételünket, amely szerint a magyarországi bolsevizmus 90 százalékban az idegen kisebbség diktatúrája, igazolja ezt a nemzsidó magyar kommunisták sorsa. Ha egy elkövetkezõ kor azt hinné, hogy e véres kínvallatásokban a „szocialista felvilágosodottság“ gyõz az egyházi, vagy ki tudja milyen reakcióval szemben, annak ellentételéül fel kell mutatnunk a Rajk tragédiát. Rajk László kommunista, azonban nem zsidó kommunista, elsõ felesége Weinberger Rózsi viszi bele a kommunista pártba, és fel kell tételeznünk, hogy úgynevezett „idealista“, akit ez az jó ha figyelünk

külföldre is

idealizmus sodor odáig, hogy mint belügyminiszter, nevét örökre beszennyezi a magyar mártírok vérével. Amit azonban Rajk László sem tud, csupán annyi, hogy a világméretû kommunista összeesküvésen belül milyen mértékû és hatalmú a belsõ mag, a zsidó összeesküvés, tehát a bolsevizmus tényleges hatalma. Rajk László részt vesz a spanyol polgárháborúban, mint a Rákosi brigád tagja. Azonban a frontról kikergeti és lezsidózza Gerõ (Singer) Ernõt, aki ennek a brigádnak Moszkvából küldött komisszárja. Persze nem azért, hogy harcoljon, hanem parancsoljon. Amikor Rajk belügyminiszter lesz és keze már véres, akkor is hisz abban, hogy van egy ideális kommunizmus, és hogy lehet szerinte „magyar kommunizmust“ csinálni. Meg is mondja Rákosinak, hogy mindez nem lehetséges, „ha túl sok zsidó nyüzsög az élen“, mert a magyar nép még nem felejtette el a kapitalizmus korában szerzett tapasztalatait. Ezzel a taktikai meglátással Rajk László kétségtelenül nem a jobboldali, hanem a kommunizmus jobb elterjeszthetésének ügyét akarta szolgálni. Rajk László a kommunista országhódítók számára ebben a pillanatban „antiszemita“ lett. Nem a kommunizmushoz nyúlt, hanem annak lényegéhez, az országhódítókhoz. Az „antiszemita“ Rajk László, a véreskezû kommunista belügyminiszter, egyik Rákosi és Gerõ ellen irányuló „antiszemita“ kijelentés miatt végzi életét akasztófán. A kivégzésekre váró véres, idegen csõcselék elõtt már ott állanak a zsidófeleséges Sólyom Lászlók, Shulkai Leventék, Pálfy Jánosok, hogy Rajk Lászlóval együtt az idegen hatalomnak akasztófáin végezzék életüket. Az Egyház és a magyar baloldal nagy hamvazószerdája volt, ami elkövetkezett. Ravasz László református püspök, aki szenvedélyesen lépett közbe Horthy Miklósnál a zsidókért, Ordass Lajos evangélikus püspök, aki ugyanezt tette szintén üldözve, vagy bebörtönözve nemcsak püspöki, de emberi méltóságukban is megalázva állnak szemben a zsidók uralmával. Mindazt, amit a magyar jobboldal megjósolt, elõrelátott, most már ok is látják. A magyar Golgota baloldalán bizony sokan állnak sort, akik hittek a szociális igazságtételben, mint dr. Juhász Nagy Sándor, Károlyi Mihály egykori igazságügyminisztere a magyarirtó akasztófák elõtt kiábrándul és magára talált a hungaristák által elég finom módszerekkel „bebörtönzött“ antifasiszta katolikus prímás, az ateista, zsidófeleséges Rajk László, a köztársasági meggyõzõdéséért oly kegyetlenül üldözött öreg Veér Imre, a szociáldemokrata Bibó István és az ugyanolyan magyar marxista, Szeder Ferenc. A Markó utcában és a Gyûjtõfogház udvarán felállított akasztófák, kivégzõ oszlopok láttán egyszerre eszmélkedni kezdenek azok is, akik gyûlölték, vagy legalább is nem szerették a kivégzett „háborús bûnösök“ politikai nézeteit. A magyar jobboldal tudatosan szenvedte el a jó ha figyelünk

külföldre is

mártíromságot, de a magyar baloldal tragédiája nagyobb volt, mert nekik meg kellett érniük a kiábrándulást saját, sokszor becsületesen hitt elveikbõl. A Rajk Lászlók, és mind-mind a többi baloldaliak ha magyarok voltak mélységes csalódással léptek az akasztófa alá, a kivégzõ oszlopok elé, egy életen át viselték a stigmát, hogy a baloldaliság egyenlõ a hazaárulással. S csak már az akasztófa alatt vették észre, hogy ezt a szégyenbélyeget jogtalanul azokért hordozzák, akik most felakasztják õket, mint magyart! Bizalmas beszélgetés, amely 1944. április 21én folyt le Czapik egri érsek és Mindszenty József veszprémi püspök között. Mindszenty: „ Úgy aggódom, hogy a zsidó munkaszolgáltatásokkal szemben is eldurvul majd a bánásmód. Most elrendelték a zsidók összeírását. Nyilván gettóba kerülnek. A sárga csillag után ez következik. Igaz, hogy gyakran nem volt szerencsés, néha provokatív volt a viselkedésük. Félek, hogy az idegen megszállással hozzánk is bevonul az embertelenség “Mindszenty József már Veszprémi püspök korában hevesen szembeszállt az akkori hungarista kormánnyal. Pápai menlevelekkel mentette a zsidókat, akiket, a németek deportálni akartak. Végül is a hungarista kormány kényszerült Sopronkõhidára internálni a németek ellenségét és a zsidók legnagyobb pártfogóját. Talán nincs megrázóbb emberi dokumentuma a kereszténységnek, mint Mindszenty József hercegprímás, 1946. július 20-án Magyarország szovjet cseléd miniszterelnökéhez, Nagy Ferenchez intézett levele. Az üldözött most kegyelmet kér a nem zsidóknak is: „Magyar földön, magyarok iránt, ráléphetnénk már közel két év után az engesztelõdés útjára. Arra kérjük mi, a magyar püspöki kar a magyar kormányt, szíveskedjék a közkegyelmet meghirdetni, a nemzet jövõje, a szebb jövõ érdekében, keresse meg a kormány a nemzeti egység és megbékélés útját.“ „Nincs béke!“ írja a hercegprímás. „A sok igazságtalanság, kegyetlenség, az elfogatások, kényszermunkák, erõszakos áttelepítések bennünk nem a béke ismérveit idézik fel.“ Ahogy ezt megtette a hungarista rendszer filoszemita bebörtönzöttjébõl íme egybõl „antiszemita“ lett. Az angliai Jewish Clarion írta 1949 februárjában: „Mindszenty kardinális, akiben a nyugati demokrácia a szabadság bajnokát és az elnyomás elleni harcost ünnepli, valójában notórius antiszemita. A fasiszta háborús bûnösöknek amnesztiát kért!“ Ez hát a rettenetes bûn„Bocsássátok el azokat, akik hónapok óta foglyok és nem kerülhetnek bíróság elé. A betegek, az öregek, a többgyermekes anyák, orvosok kiengedése csak jótékony hatást eredményezne a lelkekben“ követeli a prímás. Amikor 1949. február 4én a londoni Jewish Chronicle kommentálni kezdi a prímás „bûneit“, ezeket írja:

„Mindszenty kardinális, a római katolikus egyház magyarországi prímását, akit december 27-én tartóztattak le, négy magyarországi zsidó szervezet antiszemitizmussal vádol. Ezek azt állítják, hogy tûrte a nácik zsidóellenes üldözéseit, és most a háború elõtti zsidóellenes törvények visszaállítását tervezte. A fenti organizációk a nyilatkozatot a világ minden zsidó szervezetéhez szétküldték. A nyilatkozat szerint Mindszentyt a magyarországi zsidóság és a keleteurópai zsidóság fõ ellenségének tekintik. Sürgetik a zsidó szervezeteket, hogy még tévedésbõl se vállaljanak szolidaritást „népünk“ ellenségével. „Elég volt a filoszemita és zsidó-védõ Mindszentyt, aki tíz és tízezer magyarországi zsidó életét mentette meg, lebélyegezni az antiszemitizmus ostoba vádjával most már Keletrõl Nyugatról egyformán folyik a harc a keresztény fõpap ellen, akinek egyetlen “bûne", hogy embernek tudott maradni, midõn saját magyar fajtáját kezdték üldözni. Sehol úgy, mint a Mindszenty tragédiában nem domborodik ki a magyarországi bolsevizmus faji arcéle. Aki a harcot megindítja ellene, Rákosi-Roth Mátyás, kommunista diktátor s aki ezt ez irtó hadjáratot „ideológiai“ vonalon vezeti, Révai József nevelésügyi miniszter, eredeti nevén Kahána Mózes. A papjai között, akik elárulják, elsõ Balogh István, akit Bloch Israelnek hívnak. Akik a bizonyítékokat hamisítják ellene: Boldizsár- Bettelheim Iván sajtófõnök, Reissman propagandafõnök és Gera-Grünzweig segédpropagandista. A külön szovjet-hóhért, akit Moszkvából hozatnak, Kaftanov ezredesnek nevezik. Péter Auspitz Benjamin a fõvallatója, Kárpáti-Krausz zsidó birkózó-bajnok kínozza, Zipszer Imre zsidó fogházparancsnok ül mellette még a fõtárgyaláson is. A kábítószereket Balassa-Blaustein és Weil Emil adagolják neki. Mindszenty József, aki az eichmanni deportációk idején a zsidókat védte, aki 1944. október 15-ike után Serédi hercegprímással együtt aláírta a magyar püspöki kar Szálasi Ferenchez intézett levelét, nem az orosz és nem is a bolsevista szovjet hatalommal találja szembe magát, hanem azokkal (akiket megmentett). Vajon mit érezhetett a prímás, aki 1944-ben ezrével szerezte Angelo Rotta pápai nuncius útján a zsidóknak a menleveleket, most a 84 órás kínvallatás alatt, amelynek során ugyanazok a talmudi és bolsevista dühtõl eltorzult arcok vették körül, mint Krisztust, a római helytartó udvarán. Az Ugrinok, Tomoryak, Pázmány Péterek utódja biztosan tudta már ekkor, hogy nemcsak õ, hanem az ország és a fölötte való uralom idegen kezekbe esett. Mindszenty József nem a kommunista terror, hanem a zsidók áldozata, egyedül és kizárólag azért, mert a nagy vérengzés, a hátborzongató ke5

resztény-pogrom idején amnesztiát követelt a magyar tízezrek számára. Az 1956-os szabadságharc után elég hiteles helyrõl jött a bevallása és bizonyítása mindannak, amit a magyar nép amúgy is tudott. Tel Avivból, a Buenos Airesi Hatikvában cikket írt dr. Dénes Béla, az ÁVH-nak elsõ rabfõorvosa, miután a budapesti cionista perben elítélték, s a szabadságharc alatt onnan kiszabadult. „Akármilyen kínos is, de meg kell írni, hogy nemcsak Rákosi, Gerõ, Farkas és a moszkovita tábor vezetõinek jelentõs része volt zsidó, hanem jóformán száz százalékig zsidókból állt az ÁVH nyomozógárdája is. És az 1945 utáni egyre erõsebben élesedõ antiszemtizmusnak ez az oka.“ 40 000 munkaszolgálatos zsidó szállotta meg a magyarországi GPU-nak, és a rendõrségnek kulcspozícióit. A 40 ezer munkaszolgálatosnak jó része nyomban, mint rendõrõrnagy, rendõrezredes, rendõrhadnagy, vagy rendõrnyomozó ült be a budapesti és vidéki rendõrségekbe. (Szintén) ezek lettek a rendszer politrukjai, a városok vezetõi, a gyárak munkásigazgatói. 1945-46-ban a Zsidó Munkaszolgálatosok Bajtársi Egyesülete szállta meg a terrorrendõrséget. Ez a szervezet egy, korábban milliomos zsidó orvos, dr. Klár Zoltán, jelenleg amerikai „lapszerkesztõ“ vezetése alatt állt. Ezek egész csoportokat alakítottak, amelyek bejártak a fogházakba, hogy az ott letartóztatásban lévõ nõi foglyokat rendszeresen, naponta többször is megbecstelenítsék. A kínzásnak olyan bestiális módszereit találták fel, amelyek elképzelhetetlenek még a kínai kínvallatás dús fantáziájában is. A börtönökbõl kiszabadult és Nyugatra jött szabadságharcosok tíz és tízezer hasonló esetrõl hoztak hírt. Midõn pedig sikerült megszállni az ÁVH épületeit, azokban a terrornak olyan bizonyítékait találták meg, amelyekben nem hitt volna senki Nyugaton. Budapesten a Tisza Kálmán téren a félbehagyott földalatti villamos egyik fõpályaudvara helyén 3000 cellával ellátott titkos börtönt építettek, amelynek létezésérõl a szabadságharcig senki sem tudott. Földalatti börtönök voltak a vidéki városokban is, és egész alagútrendszereket fedeztek fel, amelyek arra szolgáltak, hogy forradalom esetén a „vezérek“ biztonságba menekülhessenek. A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá tíz-tíz gombostût vertek, s aztán gumibottal összes körmeiket leverték. Vagy: az áldo-

zatot seprûnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt. Vagy: az áldozatról lehúzták a harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is rákötöttek hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb „munkához“: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsöveket dugtak belé, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcsõ apró szilánkokként belepréselõdött. Az ilyen áldozat még két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyezõ nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy: az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásába tördelték. Vagy: az áldozat nemi szervére két-három gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották, és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, aztán általános.) Ha nõ volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, és az áldozat hónapokon belül szörnyû kínok között meghalt. Vagy: az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alatt patkányt kötöttek, a második vaslábosba föléje égõ parazsat tettek, s így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztül fúrja magát és elmeneküljön a megsüléstõl. (Dr. Bohm Ferencen kipróbált módszer.) Ilyen kínzások közben egyedül a Budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponta legalább 30-an, 40-en haltak borzalmas mártírhalált. A szadizmusnak errõl a különös fajtájáról érdemes tudni és megfigyelni, hogy az ószövetségi törvények szellemét „irtsd ki a magvát“ még szimbolikusan is követi, amidõn nemcsak az áldozat fizikai elpusztítására de az anya méhe és a férfi nemi szervei ellen irányul. A kihallgatásra hozott, a börtönökben kiéhezett férfi foglyoknak meztelenre vetkõzött ÁVH-s bestiák általi izgalomba hozása, aztán nemi szerveiknek egy bele dugott üvegcsõ, és vaskalapáccsal össze törése általi borzalmasan fájdalmas tönkre tétele, a XX. század barbarizmusának abszolút mélypontját jelentik. Százakról tudunk, akiknek heréit verték órákig gumibottal, s akik vagy belepusztultak ezekbe a kínzásokba, vagy örök életükre nyomorékok lettek. Egészen riasztó, hogy a bosszúhadjárat lelki és faji motívuma között milyen megdöbbentõ nagy szerepet játszik a szexuális. Mun-

kaszolgálatosok vagy ÁVH-s tisztek, akik rendszeresen bejárnak a börtönökbe, hogy ott sorozatosan meggyalázzák a nõi foglyokat, férfiak, köztük neves zsidó újságírók, csak azért mennek el a magyar mártírok kivégzésére, hogy ott szexuálisan kielégüljenek, sõt ilyen természetû élményeiket meg is írják, zsidó doktornok, akik (késõbb) az „ampulla apát“ propagálják, hogy ezzel is rombolják a keresztény anyák erkölcsét, és titkos célként igyekezzenek pótolni az elpusztult zsidó gyermekeket. A börtönökben, illetõleg egyedül a Gyûjtõfogházban négy-ötezer a letartóztatottak száma, s ezek az ÁVH tortúrái után is tulajdonképpen az 1867-ben emancipált országhódító kisebbség foglyai. Mindszenty József hercegprímást, aki ezer és ezer zsidó életét mentette meg, 83 óráig kínozzák, a börtönfal mellé állítják, ütik-verik, „Aktendron“-nal kábítják, mert mint a Sárgakönyv mondja „antiszemita“ volt. Kínzói közül egy sem tartozott valamely keresztény vallásfelekezethez. Kis Szalézt, a szentéletû pátert állítólagos összeesküvés vádjával forró tûzhelyre ültetik, s miután elégett egész alteste, agyonverik. Baranyay Jusztin, a magyar hittudomány egyik lángelméje, a rettentõ kínzások következtében a börtönben megõrül és meghal. Dr. Ferenc Sándor, a Hatikva 1955. március 28i számában ÁVH-s orvosõrnagyi ruhában lefényképezve azzal dicsekszik, hogy õ „pozitív zsidó“, tehát cionista volt, és mint ilyen 204 nyilas gyilkos kivégzésénél vett részt. „Mikor elhagytam Budapestet, még 51 halálra ítélt volt a siralomházban“ mondja. Egyedül az ÁVH hóhérja, Bogár József 3500 embert akasztott fel írja a Nation Europa 1962 szeptemberi számában Fiala Ferenc. Mindezekre a cselekményekre sem Marxnál, sem Leninnél nem találhattak eligazító utasításokat az ÁVH terroristái. Minderre „máshonnan“ jön az „ihlet“. A zsidó „proletár“ vörös álarcban és vörös hóhérpalástban tor minden gój népre. Azok, akiket nyomorúságos koldusként engedett be a magyarság, most a magyar földmûves, munkás és értelmiségi számontartási lapjait szortírozzák és a beengedõ magyarságot irtják kínozzák olyan undok és sötét módokon amit a nem-zsidóknak nehéz elképzelni. Forrás: http://suttogo.nspage.com/ konyv.php?x=orszaghoditok3

UTOLJÁRA A „VIZITDIJRÓL” AZ AMNÉZIÁBAN SZENVEDÕ VÁLASZTÓKNAK! Gyurcsány a TV nyilvánossága elõtt a következõket mondta Orbánnak: „Az,hogy itt valaki vizitdijat akar bevezetni én most mondom Önnek ez nem igaz. Erre a hazugságra Önök kampányt épitenek. Nem akarhat hazugságokkal választást nyerni, mert az nem igaz országhoz vezet“. Gyurcsány: „hazudtunk reggel-éjjel meg este“, megnyertük a választást. Bevezettük a vizitdijat:a nemigaz ország elérkezett ! Vizitdíj autómatákat állitunk fel /a hazugságot autómatákon keresztül terjeszteni eredeti ötlet! Tessék mondani ki hazudik kinek? Gyurcsány, magyarország miniszterelnöke „elöremegfontolt szándékkal és aljas indokból“ hazudozik! Ez az ember vezeti ma magyarországot akinek az SZDSZ-MSZP koalició teljes bizalmat szavazott ezzel tettestársai lettek a hazudozónak. Gratulálunk elvtársak! Kassai László Svájc 6

jó ha figyelünk

külföldre is

Valóban tönkreteszi a neokonzervatív fanatizmus Amerikát? » ÍRTA: PAUL CRAIGH ROBERTS A „sétagalopp” háború már két és fél éves. Az USA embervesztesége (halott és sebesült) 20 ezerre rúg. Mivel az USA katonai parancsnoksága szerint az iraki felkelõk száma is 20 ezer, minden felkelõ egy fõ emberveszteséget okozott az USA-nak. Az USA legénységének a létszáma Irakban kb. 150 000. Nyilvánvaló, hogy az USA katonái nem okoztak 150 000 fõs veszteséget az iraki felkelõknek. Valószínûleg a civil lakosságnak okoztak 150 ezres veszteséget, elsõsorban asszonyok és gyermekek között, akik az USA „igazságos” és „erkölcsös” betörésének a „velejáró veszteségét” képezik, a betörésnek, amely a demokrácia nevében szórja Mezopotámia szerte a halált. Vajon mi az, amit az USA még tehetett volna, hogy rosszabb hírbe hozza Amerikát, minthogy betört Irakba és gyilkolja a polgárait? A „Manufacturing and Technology News” szeptember elsejei száma szerint a Kormányzati Könyvelõ Hivatal arról számolt be, hogy a sétagalopp háború folyamán a katonaság által elhasznált kisméretû lövedékek mennyisége 1,8 milliárdra növekedett. Gondoljuk meg ezt a számot. Ha 20 ezer a felkelõk száma, ez azt jelenti, hogy az USA katonái minden egyes felkelõre 90 ezer lövést adtak le. Ebbõl nagyon kevés talált. Nem tudjuk, hány. Hogy elkerüljék a Vietnammal való összevetést, az USA katonasága szándékosan elkerülte az elesettek

megszámlálását. Ha 2000 felkelõt öltek meg, akkor mindegyik megölése 900 000 lövedékbe került. Az USA kormányának a birtokában lévõ üzemek és a kereskedelmi szállítók nem képesek olyan ütemben gyártani a lövedékeket, ahogyan az USA katonái ellövöldözik azokat. A Bush kormányzat kénytelen volt olyan külföldi gyártókhoz fordulni, mint az Izraeli Hadiipar. Gondoljuk végig. Az USA ipara nem képes elegendõ töltényt gyártani egy 20 000 fõs felkelés leveréséhez. Az amerikai katonai elemzõk egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, hogy a felkelõk megverték-e már az USA-t. A Bush kormány szóvivõi egyre jobban hasonlítanak a „bagdadi Bobra”. A szeptember 19-ei Washington Post számolt be arról, hogy az USA hadügyi magyarázó „meistere” a felkelõk elleni „óriási sikerként” értékelte a háború legtöbb áldozatát szedõ eseményt, melynek része volt a „biztonságos” Zöld Övezet három napos ostroma aknavetõkkel. Anthony Cordesman a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjában azt állítja, hogy: „Mi képtelenek vagyunk a repülõtéri utat biztosítani, nem tudjuk megakadályozni a Zöld Övezetbe ékezõ aknavetõ sorozatokat, nem tudunk véget vetni a gyilkosságoknak és emberrablásoknak.” Bagdadot és a szuni tartományokat a felkelõk tartják a hatalmukban.

A csalódottságtól elveszített ítélõképessége miatt az amerikai katonaság 40 000 irakit tart fogva – a felkelõk becsült számának a kétszeresét. Kik ezek a letartóztatottak? A „Washington Post” szerint „sokat a Tall Afarban a múlt héten letartóztatott emberek közül helyi tizenévesek szavára gyûjtöttek be, akik informátorként léptek föl akkor, amikor az amerikai katonák szerint csak helyi viszálykodásokkal kapcsolatos leszámolásokról volt szó”. Nyilvánvaló, hogy az USA, fogalma sem lévén arról, hogy merre vannak a felkelõk, csak vadul kapálózik, amivel csak tovább gerjeszti a felkelést. Az iraki kormány – annak ellenére, hogy az USA hadserege támogatja – képtelen ellenõrizni az iraki-szíriai határon keresztül történõ mozgást. Így aztán a Bush kormány áthárította a felelõsséget Szíriára. Kijelentették, hogy a kis Szíria a bûnös, mert nem teszi meg, amit az USA hadserege képtelen megtenni. Adam Ereli, az USA külügyminisztériumának ez az agyalágyult szóvivõje azzal rágalmazta a szíriai kormányt, hogy „megengedi”, hogy a felkelõk átlépjék a határt. Az USA kormánya képtelen megakadályozni az évente folyamatosan áramló egymillió mexikói törvénytelen határátlépését, de Szíriától elvárja, hogy képes legyen néhány száz külföldi harcost megakadályozni abban, hogy átlopakodjon a határán. Ereli „nemakarásként” magyarázza félre Szíria tehetetlenségét, amivel arra utal, hogy

együttmûködik a terroristákkal, de nem csak Irakban, hanem Libanonban és Palesztinában is. Nem úgy hangzik ez, mintha Szíriát már kiszemelték volna a lerohanásra? Hírlapi beszámolók szerint Ted Forstmannak a fontos emberekkel a múlt hét végén tartott éves találkozóján az USA iraki nagykövete, Zalmay Khalilzad megjósolta, hogy az USA csapatai hamarosan behatolnak Szíriába. Ezzel egy idõben a Bush kormány kétségbe esetten erõlködik, hogy összeszervezzen valami okot Irán megtámadására. Az iraki patthelyzet után a Fehér Ház félkegyelmûje még két újabb országot is meg akar támadni. Szeptember 9-én, az Emberi Jogok Értekezletén Malayzia korábbi miniszterelnöke, Mahathir Mohamad az amerikaiakat „véreskezû népnek” nevezte „Kik a terroristák” – kérdezte Mahathir – „az irakiak, vagy az amerikaiak?” Ezt a kérdést már az egész világ föltette. Paul Craigh Robertsnek több tudományos munkaköre volt és sok tudományos közlemény társszerzõje volt. A Reagan kormány idején pénzügyminiszter helyettesként szolgált. Közgazdasági végzettséget a Virginia Egyetemen, Berkleyben a California Egyetemen és az Oxfordi Egyetemen szerzett. Társszerzõje a The Tyranny of Good Intentions-nek (A jó szándékok zsarnoksága). Elérhetõsége: [email protected] Forrás: CounterPunch

BUDAPEST: SZÁZ LAKÁSBÓL TÍZ MÁR NEM MAGYAROKÉ Külföldieké lesz a budapesti piac? A Magyar Ingatlan Tanács kimutatása szerint száz budapesti lakásból 8-10 van külföldiek kezében, ez az arány még nagyobb Budapest luxusövezeteiben. A tendencia tehát az, hogy míg a magyarok vásárlóereje csökken, addig a külföldiek érdeklõdése és vásárlói kedve állandónak tûnik az elõzõ évekhez képest. A nem túl szívderítõ víziót az támasztja alá, hogy a Budapesten mûködõ nagy, lakóházépítésben érdekelt ingatlanfejlesztõ társaságoknak egyre kevésbé jelent piacot a magyar vásárló. Kinyílt a világ, az ingatlanközvetítõknek egyre jobb üzlet a potenciális vásárlókat külföldön keresni, olyanokat, akik megengedhetik maguknak a luxuskategóriájú otthonokat. A kereslet meghatározza a kínálatot, lakóingatlanok esetében a 100- 200 m²-nél nagyobb lakások iránt állandó az érdeklõdés, azokat lehet jó eséllyel eladni. Sz. Szõke László

jó ha figyelünk

külföldre is

7

Vészhelyzet: Erõsödõ antiszemitizmus – az amerikai zsidók között Johannes Rau, a Német Szövetségi Köztársaság államfõje mondta tavaly Berlinben az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetnek (EBESZ) anti-antiszemita konferenciáján: „Az elmúlt évtized folyamán az antiszemitizmus állt az izraeli kormánypolitika bírálatának a hátterében.” A résztvevõk, köztük Rau mellett Colin Powell, az USA külügyminisztere és Moshe Katsav izraeli elnök, azt is kijelentették, hogy „az izraeli-palesztin ellentét a világméretû antiszemita érzelmek leplezésére szolgál”. Ezek az emberek nagyon okosak. Nem olyan „vidéki mucsaiak”, mint én. Talán még a mi politikusainknál is okosabbak, pedig – tudjuk - az nem kis dolog. Biztosan nem is hazudnak, mert amilyen okosak, azt is tudják, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Azért is el kell hinnem, amit mondanak, mert ha nem hiszem el, nyilván én is antiszemita vagyok. De lehet, hogy a dolog tavaly nyár óta megváltozott? Rau azt mondta, hogy az „elmúlt tíz évben”. De ma? … Ma már más talán a helyzet? Mert miképp kell akkor értelmezni azt, hogy Rachel Corrie* halálának második évfordulóján, Amerikában, Kaliforniában, még közelebbrõl San Leandro-ban, a Caterpillar cég Peterson Traktorgyára elõtt, amely azokat a traktorokat gyártja, amelyekkel a zsidó állam a palesztinok otthonait rombolja le, azért tüntettek, hogy a Caterpillar szüntesse be a szállításait az USA Védelmi Minisztériumának, amely azokat az izraeli hadseregnek továbbítja. Érdemes arra is odafigyelni, hogy kik szervezték a tüntetést. Ha nem ülnek, kapaszkodjanak meg: a „Jewish Voice for Peace” nevû szervezet, azaz a „Zsidó Hang a Békéért”. Lehet, hogy már nem „az antiszemitizmus áll az izraeli kormánypolitika bírálatának a hátterében”? Hogy van ez, Rau elnök úr? Vagy antiszemita zsidókról** volna szó? A fejlett német technológiával sikerült fából elõállítani a vaskarikát? Mert ha Ön igazat mondott, akkor ez a helyzet. Esetleg igaza volna annak az izraeli antiszemita zsidónak, aki azt írta, hogy: „Manapság, ha nem neveznek valakit antiszemitának, az azt jelenti, hogy az illetõ rossz úton jár, mert beszorult valahová Sharon és Soros közé.” Bizony, elnök úr, ma már az amerikai zsidók sem bírják nézni azt a holokausztot, amit a zsidó állam folytat a palesztinok ellen, miközben ön az izraeli politikát magasztalja, a mi kormányunk pedig vidáman kvaterkázik Silvan Shalom izraeli külügyminiszterrel, mint ahogy annak idején Nastase-val ünnepelte Magyarország feldarabolását. (Csak zárójelben: a shalom héberül békét jelent. Nem humoros?) A szervezõk egyike, Penny Rosenwasser beszélt a Caterpillarok alkalmazásának a zord valóságáról. Felidézte, hogy 2001-ben Ramallahban járt, ahol az elõzõ éjszaka 200 házat gyalultak le a bulldózerek. A gyerekek halálra voltak rémítve. A bulldózerek a házak mellett az olajfákat és a kutakat is elpusztították. Egy másik zsidó hölgy, Kate Raphael arról beszélt, hogy a közelmúltban járt a megszállt területeken, ahol Rachel Corrie-t az arabok úgy emlegetik, mint a nemzetközi szolidaritás jelképét. – Sajnos, úgy tûnik, a magyarországi zsidók – ellentétben amerikai társaikkal - inkább az elnyomó rasszistákkal rokonszenveznek, mint a leigázottakkal. Israel Shamir a honlapján olvasható, Corrie esetével foglalkozó, két évvel ezelõtti írásában (The Maid and the Ogre – A lány és az emberevõ óriás) közzétette egy bulldózer zsidó vezetõjének a beszámolóját a jenini menekülttáborban szerzett élményeirõl. „Nem éreztem könyörületet senki iránt. Mindenkit legyalultam volna a D-9-essel, és rengeteget romboltam. Mindent le akartam rombolni. Rádión kértem a tiszteket, hagyják, hogy mindent összetörjek, a tetõtõl az alapokig. Mindent elsimítani. Ha azt mondták, hogy dúljak szét egy házat, megragadtam az alkalmat, és még néhányat letúrtam. Három napon keresztül csak romboltam és romboltam. Az egész területet. Más házakhoz is el akartam jutni. Annyihoz eljutni, amennyihez csak lehet. Saját szememmel nem láttam, hogy emberek haltak volna meg a D-9-es tolólapátja alatt. De ha 8

lettek volna, egyáltalán nem bánnám. Ha az ember összedönt egy házat, 40 vagy 50 embert eltemet. Ha valamit sajnálok, az az, hogy nem romboltuk le az egész tábort. Nagyon elégedett voltam Jeninben, nagyon elégedett. Senkitõl sem hallottam semmiféle helytelenítést a dologgal szemben. De ki merne beszélni? Ha csak kinyitaná valaki a száját, betemetném a D-9-es alá.” Sikerélmény! „Ez a vezetõ nem kivételes eset.” – írja Shamir. „A bulldózerek golyóálló szélvédõje mögött ülõk a cionizmus végtermékei. A cionista mozgalom induláskor a „fajnemesítõ” feladatukat egy ének fejezte ki: ’Mi dam umi eza Nakim lanu geza’, azaz ’vérbõl és izzadtságból tenyésztünk ki egy gyõzelmes és kegyetlen fajt’. (Nem olyan, mintha Hitlert hallanánk?) Rachel Corrie meggyilkolásakor a kísérlet már meghozta gyümölcsét. A ’kegyetlen faj’ már nem álom, hanem geopolitikai valóság.” Támogassuk meg a fentieket még néhány idézettel: „Mi nyíltan kijelentjük, hogy az araboknak sem miféle joga nincs arra, hogy Eretz Israelnek (Nagy Izrael – a Nílustól az Eufráteszig) akár egy centiméternyi darabján letelepedjenek. … Õk csak erõszakra képesek és csak azt értik meg. Mi a legszélsõségesebb erõszaktól sem riadunk vissza, amíg a palesztinok négykézláb nem csúsznak elibénk”. – Rafael Eitan, az Izraeli Véderõ vezérkari fõnöke, Yedioth Ahronoth, 1983. április 13. és New York Times, 1983. április 14. Izraelnek meg van a joga, hogy másokat bíróság elé állítson, de az biztos, hogy senkinek sincs joga a zsidó nép és Izrael állam fölött ítélkezni.- Ariel Sharon (A palesztinok) két lábon járó állatok. – Menachem Begin izraeli miniszterelnök, beszéd a Knessszetben, New Statesman, 1982. június 25. „A Szent Név (az Isten) verje meg az arab fejeket, szakassza meg magvukat és semmisítse meg õket. Nem szabad sajnálni õket. A rakétákat örömmel kell kilõni rájuk, meg kell semmisíteni õket. Ördögi népség, átkozott népség. – Ovadia Yosef izraeli rabbi, Ha’aretz, 2001. április 12. Hát nem csodálatos ez Bushféle békefolyamat és cionista humánum? Az amerikai zsidók – legalábbis a java - ezt már nem bírták elviselni, és kimentek az utcára tüntetni ellene. Sajnos, a MAZSIHISZ még nem zavartatja magát. A politikusaink sem. Sõt, Orbán szerint a Likud a Fidesz testvérpártja. (Madarat tolláról, pártot testvérpártjáról?) Példásan „toleránsak”. Ha egyszer fölébrednek a kábulatukból, és az amerikai „Zsidó Hang a Békéért” egyesület mintájára õk is szerveznek majd egy Izrael ellenes tüntetést, megígérem, hogy akkor majd velük és köztük leszek. *Rachel Corrie 23 éves amerikai lány volt, aki a zsidó Adam Shapiro által alapított nemzetközi mozgalomnak, az International Solidarity Movementnak (Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom) a tagjaként odaállt egy palesztin ház elé, hogy a földgyalu ne rombolja le. A gyalu vezetõi – két zsidó katona – nem zavartatták magukat, hanem kétszer átmentek rajta és betaposták a földbe. Utána Izrael kinyilatkoztatta, hogy Rachel terrorista volt. Az amerikai kongresszus megtagadta a szülõktõl az eset kivizsgálását. Hogy a zsidók mit meg nem tehetnek Amerika ellen, azt a USS Liberty nevû hajó esete példázza. 1967. június 8-án izraeli repülõgépek és torpedónaszádok több órás, többször ismételt, szabályos felderítés után rakétákkal, gépfegyverekkel és napalmmal megtámadták az USA-nak Izrael közelében, de nemzetközi vízen haladó Liberty nevû, fegyvertelen, hírközlõ és rádió felderítõ hajóját. Az elsõ légitámadás során nyolc amerikai tengerész esett el. Ezután a hajó segítséget kért a közelben tartózkodó amerikai flottától, ahonnan tizenkét repülõgépet indítottak el segítségül. A gépek azonban nem értek célba, mert az USA hadügyminisztere, Robert MacNamara – miután értesült a dologról – személyesen utasította visszatérésre a gépeket. Ezután következett az izraeli torpejó ha figyelünk

külföldre is

dóvetõk támadása. A hajót ugyan nem sikerült elsüllyeszteniük, de megöltek további 26 tengerészt, és jóvátehetetlen károkat okoztak a hajóban és annak óriási értéket képviselõ rádió berendezéseiben. Döbbenetes, de az amerikai kormányok azóta is igyekeznek eltussolni az ügyet. Isaac Kidd ellentengernagy hadbírósággal és börtönnel fenyegette meg a tengerészeket, ha elfecsegnék a történteket. Ezzel 20 évig sikerült elhallgattatni õket. Ami az ügy következményeit illeti, azt legjobban George Ball volt amerikai külügyminiszter helyettesnek megállapítása jellemzi: „A Liberty megtámadása az izraeli politikára sokkal nagyobb hatással volt, mint az Egyesült Államokéra. Az izraeli vezetõk azt a tanulságot vonták le, hogy semmi, amit õk egyáltalán meg tudnak tenni, nem sértheti Amerikát annyira, hogy megtorlást alkalmazzon. Ha az amerikai vezetõknek arra sem volt bátorsága, hogy Izraelt amerikai állampolgárok nyílt legyilkolásáért megbüntessék, abból világosan látszik, hogy Izrael amerikai barátai mindig el fogják intézni, hogy szinte mindent szárazon ússzon meg.” (Idézi James Atkins a „The Attack on the USS Liberty and its Cover-up” c. cikkében (http://www.ifamericansknew.org/us_ints/ul-akins.html). Ez a történet tulajdonképpen reményt ébreszthet minden szabadságszeretõ ember szívében. Az amerikai kormány ugyanúgy dolgozik az amerikai nép ellen, mint az I. Világháború alatt a német kormányba és a vezérkarba beépült szabadkõmûvesek Németország ellen. (Drábik János: Uzsoracivilizáció, 2. kötet) Remélhetõleg az eredmény is hasonló lesz: az imperialista Amerika bukása. **Ha valaki azt hiszi, hogy nagyon szélsõségesen fogalmazok, annak ajánlom figyelmébe a Masada2000.org nevû cionista honlapot. Több mint 7000 „rossz zsidó” nevét sorolják fel, többnyire az arcképükkel és a bûneikkel együtt. A (halál?)jegyzék neve SHIT List, azaz szó szerint „szar” lista. Azonban ez csak egy „szellemes” elnevezésnek, a Self Hating Israel Threatening-nek (öngyûlölö, Izraelt fenyegetõ) a rövidítése. Idézek egy tételt a hétezerbõl (remélem, fogják élvezni az autentikus zsidó humort): John Sigler (más néven Isaac Coleman) az egyáltalán föllelhetõ zsidó nácihoz a legközelebb álló valaki. A helyzet az, hogy mi nem volnánk meglepve, ha a nagyapja hasonló csizmákat használt volna a lengyel gettózsidók megfélemlítésére. Mi a Masada2000.org-nál megkerestük a három itt mûködõ proktológusunkat (a végbél megbetegedéseivel foglalkozó orvos), hogy megtudjuk, hogy mi késztethet valakit arra, hogy úgy forduljon a népe ellen, mint Sigler/Coleman. Az egyik azt mondta, hogy az anyja valószínûleg patkányméreggel kente be a mellbimbóját. A második azt mondta, hogy valószínûleg durván megerõszakolta a dajkája. A harmadik szerint csupán egy Öngyûlölö, Izraelt Fenyegetõ sz..rdarab, aki elpusztul a feltûnés kedvéért. Nos, itt van ennek a szörnyszülöttnek a bûnlajstroma:

1. Társalapítója a „Palesztina Zsidó Barátainak”, amely az alábbi címeken érhetõ el: http://www.eccmei.net/j/ és http:/www.jewishfriendspalestine.org. 2. Tagja a Colorado Palestine Solidarity Campaign- nek (Kolorádói Szolidaritási Kampány) 3. Tagja az Association for One Democratic State in Palestine/Israel (Egyesülés Egyetlen Demokratikus Államért Palesztina/Izraelben, amely véget akar vetni az izraeli népnek, és a zsidók fellelését és megölését akarja megkönnyíteni az arabok számára. 4. Most csatolják be a biztonsági övüket! Mûködteti az International Islamic Response site-ot (Nemzetközi Iszlám Válasz Honlap) amely 9.11. után érvényes egészségi bizonyítványt ad a moszlimoknak! 5. Aláírta a „United States culpability for Israeli Actions“ (Az Egyesüt Államok Bûnrészessége Izrael Bûntetteiben) c. beadványt, amelyben õ “elborzad az izraeli kormány és hadsereg folytatólagos viselkedésén a többségében védtelen polgári lakossággal szemben” és “visszataszítónak találja az Amerikai Egyesült Államok Izraelnek nyújtott folyamatos anyagi támogatását”. Természetesen a petícióban egy mukkanás sincs az arab terrorizmusról, ami kikényszeríti az erõteljes izraeli válaszcsapást. 6. Yasser Arafat õmocskosságát, mint békeszerzõt támogatja, és azt állítja, hogy képtelen ötlet az egyéni terrorista merényletekkel õt vádolni. Sigler/Coleman nyilván úgy gondolja, hogy az arab terroristák a holdbéli embertõl kapják a parancsokat. 7.Tevékenykedik az Al-Awidában, amely kiáll az arab menekültek visszatéréséért Izrael BELSEJÉBE. Ez olyan, mintha a lengyelek a német hadsereget hívnák vissza. 8. Támogatja a “Renounce Aliya” (Mondj le az Aliyáról – az Izraelbe való bevándorlásról) mozgalmat az Egyesült Államokban. Más szóval ellenzi, hogy Izrael megengedje az amerikai zsidóknak, hogy izraeli állampolgárok legyenek. Gondolják, hogy ez azért van, mert annyira szereti a zsidókat, hogy nem bírja nézni, hogy elmennek? 9. A Masada2000.org-hoz írt legutóbbi levelében úgy utalt a büszke zsidókra, mint “cio-nácikra” és azt írta, hogy „a cionizmusnak rengeteg zsidót sikerült vérszomjas neofasisztákká és szélsõségesen rasszista szörnyetegekké torzítania”. Sieg, Heil, Mr. Coleman Ilyesmit egyelõre nálunk még a fõ antiszemitának kikiáltott Csurkáról sem írtak, nemhogy egy amerikai zsidóról. Bár lehet, hogy ez csak idõ kérdése. Forrás: Vilanypostán érkezett

Miért kéne a királynõnek Tony Blair fejét leüttetni » ÍRTA: WARREN HASTINGS Tavaly, kb. ebben az idõben Britannia 4. csatornája közzétette egy felmérés eredményét, amely szerint tíz brit közül 9 Tony Blairt hazugnak és csalónak tartja. Az azóta bekövetkezett leleplezéseknek betudhatóan hatalmas meglepetés volna, ha a jellemérõl kialakult közvélekedés megjavult volna. Valószínûleg õ a legegyetemesebben lenézett miniszterelnök azok közül, akiket számon tart az emlékezet. A guantanamoi brit születésû rabok ügye. Ha a rabok nem vettek részt egy sajátosan jó ha figyelünk

külföldre is

Amerika ellenes bûntettben, hanem csak állítólagos kapcsolatban voltak egy nemzetközileg betiltott szervezettel, akkor vissza kellett volna küldeni õket bírósági eljárásra és esetleg bebörtönzésre Britanniába, nem egy pokolbugyorban bántalmazni õket, mindenfajta törvényesség és Õfelsége igazságszolgáltatásának a védelme nélkül. Nekik, mint brit alattvalóknak, ehhez joguk volt. Az által, hogy elmulasztotta ezeket az embereket a legelsõ alkalommal megmenteni a kínvallatástól és az igazságtalanságtól, Blair úr eredményesen felszámolta a fel-

ségjog érvényét Õfelsége alattvalói felett, ami súlyosan tilalmas. A felségjog felszámolása – ténylegesen a polgár ama jogának az elvesztése, hogy a Korona õt megvédelmezze – nagyon komoly ügy. Európai polgárok állampolgári jogaikat és a törvény védelmét utoljára a náci Németországban vesztették el. Ha II. Erzsébet királynõ nem képes az õ fõhatalmát megtartani az alattvalói fölött, nincs sok értelme, hogy egyeduralkodónk legyen, akár köztársaságunk is lehetne. >> 9

Blairt évekkel ezelõtt ki kellett volna hajítaniuk

Gilad Atzmon

» ÍRTA: GILAD ATZMON, LONDON Úgy áll a dolog, hogy két nap múlva a brit nép újabb öt évre miniszterelnökévé választ egy háborús bûnöst. Nem csak az, hogy Blair háborús bûnös, aki törvénytelenül háborút indított, hanem a brit sajtó szerint több mint világos, hogy az ember egy kényszeres hazudozó, aki erkölcsileg romlott tanácsadókkal és engedelmes cselédekkel vette körül magát. Még a fõügyésze, Lord Goldsmith, akirõl azt tartjuk, hogy fenntartja a kormányban a törvényességet, sem látszik igazán feddhetetlennek, ha tüzetesebben vizsgálat alá vesszük. De biztos, hogy ez nem nagy újság. Blair és juntája nem fedezett fel semmit. A politikusokról tudjuk, hogy meglehetõsen szörnyû emberek, és mintha ez sem volna elég, az egyszerû emberek hajlanak arra, >> Az elesett és megcsonkított brit katonák ügye. A fegyveres erõk a Királynõnek és az országnak esküsznek hûséget, nem a mindenkori kormánynak. Ez az eskü tartalmazza azt a feltételezést, hogy az életüket nem fogják elpocsékolni egy hazugságtömegre alapozott háborúban. A holtak azt kérdik az uralkodótól, hogy miért mészárolták le õket a washingtoni neokonzervatívok és az õ izraeli barátaik érdekében. Az anglikán egyház ügyében. Blair szereti hirdetni az õ buzgó kereszténységét, és rendszeresen jár templomba. Társa, Bush elnök, azt hiszi, hogy Jézus maga beszél hozzá és igazítja a következõ lépését. Okos dolog volna az Angol Egyháztól, ha összehívna egy egyházi bíróságot, hogy megvizsgálja, hogy valóban Jézus irányítja-e a tetteit oly mértékben, ahogy õ gondolja. Biztos vagyok abban, hogy közkeletû tétel az, hogyha a Messiás visszatér, a jelenlétét sokkal meggyõzõbb módon fogja köztudomásúvá tenni, semmint Blair úr útján. A közeledõ országgyûlési választások ügyében. Blair úr a parlamentet és a népet egy10

hogy a sorsukat piszkos politikusok kezébe helyezzék. Úgy látszik, van valami vonzó a tömeggyilkosokban. Sztálint és Hitlert sokáig szerette a népe. De aztán a demokráciáról tételezték föl, hogy mindent megváltoztat, rólunk meg föltették, hogy erkölcs által irányított, békeszeretõ teremtésekké válunk. Ez valahogy nem történt meg. Nemhogy nem történt meg, hanem most mi gyilkolunk a demokrácia nevében. Ha Britanniáról, mint egy erkölcsileg romlott demokráciáról gondolkodunk, akkor tanulhatunk Amerika és Izrael, a két, az erkölcsi romlásban kétségtelenül az élen járó demokrácia esetébõl. A jelenlegi izraeli miniszterelnök egy elítélt háborús bûnös. És ez még sem akadályozta meg az izraeli népet abban, hogy kétszer megválassza. Szükségtelen mondani, hogy Sharon sosem tette le a fegyvert, nap, mint nap részt vesz palesztin polgárok gyilkolásában és azok etnikai tisztogatá-

aránt szándékosan félrevezette. Õ megszegte az ENSZ alapokmányát és a támadó háború tilalmát. Õ valószínûleg háborús bûnös és áruló. Ha bûnözõket ismerünk fel magas beosztásban, az ítéletalkotás nem a választók dolga, hanem a rendõrségé és a bíróságoké. Egy demokráciában a Blair úrféléket el kell mozdítani a hivatalukból, mielõtt újra elfoglalják. Ha ezt nem lehet, akkor ellehetünk a parlamentáris demokrácia nélkül is, és lehetne helyette valami másféle rendszerünk. Az egyik politikai nagyágyúja a következõ választásra a kötelezõ személyazonossági igazolvány terve. Az igazolvány és annak a kötelezõ hordása csak egy figyelem elterelõ mûvelet. Ami valóban a szemük elõtt lebeg, az a kötelezõ azonosítási eljárás, amelynek a végeredményei különbözõ, változtathatatlan azonosítók lesznek, és egy életre szóló nyilvántartási szám, olyan kitörölhetetlen, mint egy koncentrációs tábori tetoválás. Blair úr eddigi múltjának az ismeretében ez egy valóban nagyon veszélyes lépés. Ha Blair úr indul az újraválasztásáért, valószínûleg a bojkott határát fogja súrolni

a részvétel. Biztos, hogy senki, akit ismerek, nem fog akkor szavazni, mert a kormánytól és az álnok ellenzéktõl egyaránt megundorodtak. A választási rendszer része az a nézet, hogy minden választó elfogadja a választás eredményét, akkor is, ha a pártja veszít. Ha a részvétel 50% alá esik, akkor a kormánynak nincs felhatalmazása a polgároktól. Ha valóban mélyre esik, akkor a politikai rendszerben nagy átalakítására van szükség. Asszonyom, le az áruló fejével! Természetesen megfelelõ bírósági eljárás után. Britannia tekintélye a világban egy csapásra helyre fog állni és a gazdasági kihozatala is jelentõs lesz. A nézõközönség a legnagyobb lesz a televíziózás történetében, a bevételek óriásiak. Javasolhatok a Tower Greenre (Zöld Torony) egy tartós anyagból készített vesztõhelyet és tõkét? Az utána következõ években turisták milliói fogják a véres tömböt megtekinteni fejenként tíz fontért. Elég jövedelmünk fog származni belõle mind az ön fenntartására, mind a közjó számára. jó ha figyelünk

külföldre is

sában, akiknek sikerült megmaradniuk. Ennek ellenére élvezi az izraeli nép nagyobb részének a támogatását. Messze népszerûbb, mint akármelyik hivatalban lévõ miniszterelnök az elmúlt évek során. Az sem meglepõ, ha azt találjuk, hogy Amerika nem különbözik Izraeltõl. Az utolsó amerikai választáson Bush sikere egyáltalán nem volt jelentéktelen. Õ elnyerte a nép szavazatát. Az amerikai nép többsége azt hiszi, hogy a háborúkeverõ kovboj a megfelelõ ember. Nyilván elégedettek Amerika közép-keleti, terjeszkedõ politikájával. Megállapíthatjuk tehát, hogy nem a brit nép az egyetlen, amely háborús bûnöst koronáz meg. A nép szereti, ha háborúkeverõk vezetik. De most álljunk meg egy pillanatra és kérdezzük meg magunkat: Britannia ugyanolyan rossz, mint Izrael vagy Amerika? Biztos, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy sokkal jobb. A valóságban fordítva van: Britannia sokkal rosszabb. Míg Amerikában a „jobboldal”, az un. „alsóbb osztályok” és a „tanulatlanok” szavaznak háborús bûnösökre, Britanniában a „bal-közép” teszi. Britanniában a „felvilágosultak”, a „tanultak” és a tájékozott újságolvasók teszik. Britanniában azok teszik, akik naponta olvasnak a miniszterelnök erkölcsi hiányosságairól. Azok, akik naponta olvasnak az iraki polgári áldozatok növekvõ számáról. Igaz, mindnyájan nyilvánosan elfogadják, hogy Blair úr egy rettenetes választás, de mégis elmennek a Munkáspártra szavazni. Továbbá, amíg Izraelben és Amerikában a jobbratolódás rá van kenve az amerikai és izraeli nép elleni közvetlen támadásokra, a brit népnek még hátra van, hogy közvetlen elrettentés áldozata legyen. A brit nép Blairre szavaz a bûntettei ellenére, mindazon szörnyûségek ellenére, amelyekért felelõs. A Munkáspárt támogatása erkölcsileg nem igazolható. Úgy látszik, mintha a Munkáspárt hívei a jogszerûség iránti vakság valami sajátos formáját fejlesztették volna ki. Azt mondják, igen, a Munkáspártra szavazunk Blair ellenére, mert az egészségügyre és közoktatásra szavazunk. Mintha bizony az NHS-nek (Országos Egészségügyi Szolgálat) és az iskolarendszernek az állapota dicsekvésre adna okot. Azt mondják, hogy mi a gazdaságra szavazunk. Nyilván Blaire virágzó gazdaságára utalnak, erre a csodálatos sikerre, amelyet kihasznált, embertelen körülmények között élõ és dolgozó törvénytelen be-

Az alábbi írás, bár nem a legfrissebb, nagyon jó adalék a “gazai kivonulás” megértéséhez. Ajánlom a „Szombat” szerkesztõsége figyelmébe és javaslom a fölhelyezését a www.antiszemitizmus.hu, a pártatlan tájékoztatás c. honlapjukra. » ÍRTA: ALISON WEIR Nos, megint letettem a telefont. Ez alkalommal a Los Angeles Times egy külföldi hírszerkesztõje volt. Nem árulta el a nevét. Felhívtam és a lehetõ legudvariasabb hangon megkíséreltem helyesbíteni a ma éjszakai honlapjukon olvasható történetet, mert az minden bizonnyal a címlapi hírek között lesz holnap reggel. A baj az, hogy a cím és az elsõ bekezdés egyszerûen nem igaz. Most pedig, természetesen, így marad a holnapi lapszámban. A szalagcím szerint „Palesztin öngyilkos merénylõ véget vet a nyugalomnak”. A kezdõ mondat azzal az állítással folytatja, hogy a merénylõ „véget vetett az egyhónapos viszonylagos nyugalomnak”. A tény ugyanis az, hogy a fegyverszünetnek és ennek a „nyugalomnak” jó ha figyelünk

külföldre is

vándorlók tömegei tartanak fenn. Ennek ellenére én nem szándékozom sem a brit szavazóknak, sem a Munkáspárt híveinek szemrehányásokat tenni, mert ez nem az õ hibájuk. A helyzet az, hogy a briteknek nincs nagy választékuk. Nekik a közt kell választani, aki kezdeményezte az iraki polgárok ezreinek a gyilkolását, és a közt, aki elsõsorban támogatta a törvénytelen háborút. Nekik választaniuk kell Blair, a kényszeres hazudozó, és Howard, a tudatos hazudozó között, aki populista harcot indít a bevándorlók ellen, miközben dicséri a brit népet, mert lehetõvé tette, hogy zsidó nagyanyja elszökjön a nácik elõl. A munkáspárt már egy halott eszme, de semmiképp sem állítom, hogy a baloldali filozófiának vége van. Az egyenlõség eszméje olyan élõ, mint valaha, csak azokkal az emberekkel van baj, akikrõl feltételeztük, hogy az eszmét beültetik a gyakorlatba. Õk azok, akik a bolondját járatják velünk. A Munkáspárt az, amelynek rég e kudarcra ítélt választás elõtt kellett volna Busht leváltania. A Munkáspárt, valaha nagy, baloldali, európai intézmény, manapság egy erkölcsi csõdbe jutott, hatalomra éhes társaság. Igaz, néhány munkáspáti képviselõ fellázadt egyszer; néhány még a kényelmes székét is otthagyta. De azok, akik nem voltak elég bátrak, hogy föllépjenek Blairrel szemben, azok ennek a történetnek a rossz emberei. Blairrel egyetemben elárulták magának a humanizmusnak a fogalmát. Uralkodó pártként pedig elárulták a brit népet. Nyilván a Munkáspárt volt, amelyrõl azt gondolták, hogy messze korábban ki fogja köpni Blairt. Meg kellene tenniük, nem csak a világbéke fenntartása érdekében, hanem, hogy segítsék a Munkáspártot visszaszerezni az erkölcsi alapjait. De már túl késõ, két nap múlva, amikor Busht újraválasztják, az nem csak a Munkáspárt erkölcsi csõdje lesz. Az egész brit társadalom fogja örökre elveszíteni az ártatlanságát. Gilad Atzmon Izraelben született és szolgált az izraeli hadseregben. Két regénynek a szerzõje: Az A Guide to the Perplexed (Útmutató az elképedtek számára) és a közelmúltban megjelent My One and Only Love (Az én egyetlen és kizárólagos szerelmem). Atzmon egyike Európa legjobb dzsessz szaxofonosainak is. A legutóbbi CD-jét, az Exile-t (Számûzetés) az év legjobb dzsessz CD-jének nevezte a BBC. Most Londonban él. Elérhetõsége: [email protected]

már régen véget vetettek. Az ezt megelõzõ utolsó öngyilkos merénylet 2004. november 1-én volt. (Azaz majdnem négy hónappal korábban – a ford.) Három Izraeli életet követelt. Azóta, miközben az izraeliek a „viszonylagos nyugalomban” sütkéreztek, 170 palesztin férfit, asszonyt és gyermeket öltek meg. A LA Times szerinti „viszonylagos nyugalom” idején további 379 palesztin férfit, asszonyt és gyermeket sebesítettek és rokkantottak meg. Bárki, aki a West Bank-en és Gazában járt, tudja, hogy ez mit jelent: szilánkokra tört lábcsontokat, kifordított beleket, összetört állkapcsokat. Emellett természetes, hogy a „nyugalom” ez idõszakában több mint 8000 palesztin ült izraeli börtönben, akiket rendszeresen bántalmaztak, és beteges módon megaláztak. Ezek közül 300 gyermek volt. Mindez nem számított a szerkesztõnek, akivel beszéltem. Megmagyarázta, hogy a cikk viszonylagos nyugalomról beszél. Mikor megpróbáltam megkérdezni, hogy mit jelent ez a jelzõ, letette a kagylót. Ezért úgy látom, hogy kénytelen vagyok most saját magamnak megmagyarázni. Biztos arra gondol,

hogy 170 palesztin halál semmi 7 izraeli halálhoz képest. Biztos arra gondol, hogy az izraeli gyászhoz képest a palesztin gyász nem hasonlítható. Biztos arra gondol, hogy az izraeli apák és anyák sírása mellett a sokszorta több palesztin apa és anya sírása elhanyagolható. Biztos arra gondol, hogy az õ hatalmához képest az én próbálkozásom a tényállás kiigazítására nevetségesen erõtlen. Mindent egybevetve, amit gondol, az viszonylag nyilvánvaló: Hogy mindent megtehet, amit csak akar, meghamisíthatja, amit jónak lát, félrevezethet a hazugságaival. Azt hiszem, úgy gondolja, hogy a tények nem számítanak, hogy az igazság érdektelen, a félrevezetés pedig az élet rendjéhez tartozik. Azt hiszem, azt gondolja, hogy az amerikaiak sakkbábúk, az olvasók birkák, és az emberek bármit lenyelnek, amit a média föltálal nekik. Remélem, megmondják neki, hogy téved: 213-237-3535, vagy readers.rep@ latimes.com Forrás: www.ifamericansknew.org

11

» ÍRTA: JENNIFER LOEWENSTEIN Egy óriási színjátékot játszanak a világmédia számára a gázai övezetben. Ez a 8000 zsidó telepesnek az õ törvénytelen, telepes otthonaikból történõ ütemezett eltávolítása, amelyet gondosan megterveztek egy olyan kép kialakítása érdekében, amely segíti, hogy Izrael az USA támogatásával átvegye a West Bank-et és kantonokra ossza a palesztinokat. Az égvilágon semmi szükség nem volt arra, hogy Izrael a hadseregét küldje a telepesek kiköltöztetésére. Az egész dolgot el lehetett volna intézni a médiaõrület számára szükséges melodráma nélkül, ha közöltek volna velük egy határidõt, amikor az IDF (a Zsidó Véderõ) kivonul a Gázai Övezetbõl. Holtbiztos, hogy egy héttel korábban valamennyi telepes elhúzott volna TV kamerák, síró kislányok és kínlódó katonák nélkül, anélkül, hogy tudósítók émelyítõ kérdéseket tegyenek föl arról, hogy miképp lehetséges, hogy zsidók képesek más zsidókat kilakoltatni az otthonukból, õk, a világ áldozatai és az õ szörnyû szenvedéseik miatti szívfájdalmak nélkül, akiket emiatt persze majd segíteni kell abban, hogy kiûzzék a palesztinokat a West Bank-rõl. A telepeseket átköltöztetik Izrael más részébe, esetenként a West Bank törvénytelen településeire, bõkezûen kárpótolva õket a kényelmetlenségekért. A helyzet az, hogy minden, a Gázai Övezetet elhagyó család 140 000 és 400 000 dollár közé esõ összeget kap csupán az elhagyott lakásáért. Ezeket a részleteket azonban nem nagyon emlegetik a „nagy szembenállásról” és a „történelmi pillanatról” szóló beszámolók viharában, amit Sharon és az a rabló, gyilkos telepeskultúra hozott ránk, amit õ segített létrehozni. Hétfõ este, az ABC televízió Nightline mûsorában egy tudósító beszélgetett egy fiatal, rokonszenves izraeli nõvel a legnagyobb gazai településen, Neve Dekalim-ban. Egy õszinte hangú lánnyal, könnyekkel a szemében. Õ nem tekinti ellenségnek a katonákat – mondja – és nem akar erõszakot. Õ elmegy, noha ez nagy fájdalmat okoz neki. Beszélt a fáról, amelyet õ a fivérével ültetett a ház elé három éves korában; hogy itt nõttek fel a házban, amelyet el kell hagyniuk, az emlékekrõl, hogy soha vissza nem térhet; ha esetleg mégis megtörténne, minden, amit õ ismert végképp eltûnne a színrõl. A kamera ezután az idõsödõ szülõket mutatta, ahogy komoran ültek a beládázott javaik között a helyzetet szemlélve, elkeseredetten és lemondóan. Az anyja óvónõ volt, ahogy mondták. Õ mindent tudott a gyermekekrõl, akik itt nõttek föl, a tenger mellett. A hódítás elleni palesztin felkelés Izrael általi állatias elnyomásának az öt éve alatt 12

egyszer sem láttam vagy hallottam egy ilyen hosszú, érzelmes, személyes részletekkel teli mûsorbetétet, mint ez. Nem emlékszem egyetlen tudósítóra sem, aki megengedte volna egy rokonszenves, fiatal palesztin nõnek, akinek akkor buldózerezték le a házát, és aki mindenét elvesztette, hogy beszéljen a fájdalmáról és a szenvedésérõl, az emlékeirõl és a családja emlékeirõl; sosem hallgatták meg a töprengését, hogy hová menjen, hogyan fog megélni. Csak magában Gázában 23 000 ember vesztette el az otthonát az izraeli buldózerek és bombák miatt 2000. szeptembere óta – gyakran csak egy, a helyszínen elhangzó bejelentés után, mely szerint „fenyegették Izrael biztonságát”. A lerombolt otthonok túlnyomó többsége túl közel volt valamilyen katonai elõõrshöz, vagy törvénytelen zsidó telephez, ezért nem tûrték, hogy megmaradjanak. Az áldozatok nem kaptak semmiféle kártérítést a veszteségükért és nem volt hely, amely az áttelepülésükre várt volna. Legtöbbjük az ideiglenes UNRWA (United Nations Relief and Works Agency – az ENSZ segélyezési és jószolgálati szervezete) sátorvárosokban végezte, míg menedéket talált valahol az agyonzsúfolt övezetben, ahol a legjobb földek negyed részén a lakosság 1%-át kitevõ zsidók laktak, akik a földet tõlük bitorolták el. Hol voltak filmesek Rafahban, 2004. májusában, amikor a menekültek másodszor is elveszítették az otthonukat egy éjszakai rajtaütés során, és semmit sem tudtak megmenteni abból, amijük volt? Hol voltak, amikor a buldózerek és tankok acél pengékkel tépték fel a burkolt utakat, széttörték a szennyvíz és az ivóvíz vezetékeket, elvágták a villanyvezetékeket és elpusztítottak egy parkot és egy állatkertet. Hol voltak, amikor mesterlövészek lelõttek két testvért, egy fiút meg egy lányt, amikor a házuk tetején a galambokat etették? Hol voltak, amikor a hódító hadsereg tankja ágyúval lõtt a békés tüntetõk közé és egyszerre 14-et, köztük két gyereket ölt meg? Hol voltak az elmúlt öt évben, amikor a rafahi nyári hõség olyan elviselhetetlenné teszi az életet, hogy az egyetlen dolog, amit az ember tenni képes, hogy mozdulatlanul ül a hullámbádog tetõ árnyékában, mert megtiltották neki, hogy a városközponttól tízperces sétával elérhetõ tengerpartra kimenjen? Vagy azért, mert ha nyíltabb terepre merészkedett, mozgó emberi célponttá vált. És amikor a lakók ellenálltak, hol maradt az elismerés és a bámuló média, hogy beszámoljon ezeknek a „fiataloknak” a „bátorságáról”, „akaratáról” és „rettenthetetlenségérõl”? Hol volt a 900 nemzetközi újságíró 2002. áprilisában, amikor a leplezetlen izraeli önteltség és szadizmus bemutatására egy röpke hét alatt a jenini menekülttábort törmelékké taposták? Hol volt a 900 nemzetközi újságíró

a múlt õsszel, amikor Gázában a Jabaliya menekülttábor izraeli ostrom alatt állt, és több mint 100 civilt megöltek? Hol voltak ez elmúlt öt évben, amikor a Gázai övezet összes közmûveit lerombolták? Melyikük számolt be arról, hogy miután Sharon bejelentette a kiürítési tervét – ezt az óriási lépést a béke irányában –, az izraeli hódítás mindenfajta bûnének a gyakorisága – kezdve a lakásromboláson, a célzott merényleteken és teljes zárlatokon át a civilek öldökléséig és az üzleti és közvagyon önkényes pusztításáig – jelentõsen megnõtt Gázában? Hol vannak a tudósítók százai, hogy beszámolnának a palesztinok és izraeliek sok-sok erõszakmentes tüntetésérõl az apartheid fal ellen? Az izraeli fegyveres erõk által végrehajtott erõszakkal és megalázással szembesülõ erõszakmentes tiltakozásokról? Hol vannak azoknak az újságíróknak a százai, akiknek be kéne számolniuk a palesztin Kelet-Jeruzsálem gazdasági és földrajzi bekerítésérõl, a West Bank kettévágásáról, és mindegyik területrésznek tucatnyi, elszigetelt minibörtönre való felosztásáról? Miért nem ostromolnak bennünket fölháborodott beszámolókkal a csak zsidóknak épült kerülõ utakról? Az oktalan ellenõrzõ pontok százairól? A palesztinai és izraeli börtönökben folyó kínvallatásokról és bántalmazásokról? Hol voltak ezeknek az újságíróknak a százai, amikor az izraeli hadsereg által lelõtt 680 gyereket helyezték örök nyugalomra a gyásztól összetört szüleik és családtagjaik? Erre a gyalázatra nincsen szó! Mindezek helyett riport riport után csak arról beszél, hogy „vége a Gazai Övezet 38 éves megszállásának”, hogy ez „fordulópont a béke ügyében”, és hogy „most az izraeliek számára törvénytelen, hogy Gázában éljenek”. Mi ez? Valami rossz vicc? Valóban, „törvénytelen az izraeliek számára, hogy a Gázai Övezetben éljenek” mint egy másik országból jövõ gyarmatosítók. A 38 év alatt is törvénytelen volt. (Ha oda kívánnak költözni és a palesztinokkal egyenlõkként és nem izraeli állampolgárokként ott élni, megtehetik.) Sharon egyoldalú „kiürítési” terve nem jelenti Gáza megszállásának a végét. Õk fenntartják a teljes szárazföldi, tengeri és légi határ ellenõrzését, beleértve még az un. Philadelphi folyosót is a Gáza-Egyiptomi határon, ahol megengedik, hogy egyiptomiak õrjáratozzanak Izrael figyelõ szeme láttára, Izrael legszigorúbb elõírásai szerint. Gáza 1,4 millió lakosa börtönlakó marad egy hatalmas büntetõgyarmaton mindannak ellenére, amit az õket támogató vezetõik megpróbálnak kikövetelni. Az IDF egyszerûen áttelepül a Gazai Övezet peremére, amelyet elektromos és betonkerítések, szögesdrót, figyelõ jó ha figyelünk

külföldre is

tornyok, fegyveres õrök és mozgásérzékelõk vesznek körbe, és fenntartja a jogot, hogy amikor neki tetszik, betörjön Gázába. Nyolcezer palesztin munkást, akik rabszolga bérért dolgoznak Izraelben, fognak hamarosan eltiltani a munkába járástól. Másik 3200-at, akik a telepeken dolgoztak a minimum alatti bérért, rövid úton elbocsátottak, minden végkielégítés vagy egyéb juttatás nélkül. Megint mások akkor fogják elveszíteni a megélhetésüket, amikor az izraeliek a gázai ipari területet Erezbõl valahová máshova, a Negev sivatagba költöztetik. A Világbank 2004. decemberében közölte, hogy a szegénység és a munkanélküliség a kiürítés után még a legkedvezõbb esetben is növekedni fog, mert Izrael teljes ellenõrzés alatt fogja tartani az árúk ki- és beáramlását Gázába, fenn fogja tartani a West Bank és Gáza kényszer szétválasztását és mindkettõ lakóit meg fogja akadályozni abban, hogy egymást fölkeressék. Mindkét övezetre más vámszabályokat fog megállapítani, hogy szétszakítsa az amúgy is megrendült gazdaságukat – de mindennek ellenére minket arra kényszerítenek, hogy éjjel-nappal errõl a történelmi békekezdeményezésrõl, Ariel Saron pályafutásának eme óriási fordulópontjáról, a testvérek, akiknek végre kell hajtaniuk bölcs és ostromlott vezérük fájdalmas parancsait, e nemzeti traumájának a meséjérõl szóló híreket hallgassuk. Mi lenne, ha az embereket megismertetnék az igazsággal? A fiatal nõt Neve Dekalimból, aki úgy tud beszélni, hogy szempillája sem rebben a zavartól vagy szégyentõl? Amikor a kamerák közel hozzák a dühös telepeseket, akik hevesen összecsapnak az izraeli hadseregben szolgáló „testvéreikkel”, ki fog törõdni az õ többi gázai „testvérükkel”? Mikor fog az 1948. és 1967. közötti palesztin történelem, vagy akármelyik erõszakkal, kitelepítéssel és embertelenséggel eltelt nap szalagcímet kapni az újságjainkban? Mindez egy beszélgetésre emlékeztet, amelyet a nyáron folytattam Husszein Nabluszival a Hizbollahtól, amely egy olyan szervezet, amelynek semmi köze sincs a palesztin felszabadításhoz, de szövetségben áll azokkal, akiket az amerikai és izraeli politika és hazugságok áldozatának tekint. Emlékszem a szorosan összecsukott szemére és ökölbe szorított kezére, amikor azt kérdezte, hogy meddig gondolják az arabokról és a moszlimokról, hogy elfogadják a vádat, hogy õk szednek áldozatokat és õk a terroristák. „Ez sértés” – suttogta szenvedéllyel. „Rettenetes sértés napról napra látni ezt az igazságtalanságot.” Majd folytatta annak a magyarázatát, hogy az amerikaiak és izraeliek elképesztõ katonai fegyverzetük ellenére miért nem fognak gyõzni. Jennifer Loewenstein ez õsztõl az Oxfordi Egyetem Menekültügyi Tanulmányok központjánál lesz vendégmunkatárs. Elérhetõsége: [email protected]. jó ha figyelünk

külföldre is

Sharon szembesül a teremtõjével » ÍRTA: GILAD ATZMON „Laurával együtt osztozunk az izraeli nép aggodalmában Ariel Sharon miniszterelnök egészsége miatt és imádkozunk a felépüléséért. Sharon miniszterelnök a bátorságnak és a békeszeretetnek a megtestesítõje.” George W Bush (az USA elnöke, a bátorság és békeszeretet megtestesülése) „Azt hiszem, mindenkit meglepett a bátorságával és államférfiúi nagyságával, amelyrõl az elémúlt években bizonyságot tett az Izrael és a palesztinok közötti, hosszú távú béke megállapodáson dolgozva.” Jack Straw (az UK külügyminisztere, a bátorság és békeszeretet megtestesülése) A béke megtestesítõje haldoklik. Imádkozzunk a gyors felépüléséért. Egy olyan emberért, aki már majdnem megújította az izraeli politikai világot, mindnyájunk számára helyreállította a cionista államot és annak a rasszista programját. A nagy ember súlyosan beteg. Ó, Istenünk, mentsd meg a mi messiásunkat, ó Istenünk, tudnál teremteni egy olyan igaz szamarat, amely képes volna az õ terhét hordozni? A békeszeretõ ember úton van a teremtõje felé. Az Úr valószínûleg már akkor megkérdezi õt, mihelyt belép a mennyek kapuján: „Hé, Arik papa, mitõl piroslanak a kezeid?” A Jóisten néha tudatlannak tetteti magát, mert szeret a választott híveinek alkalmat adni a bûnbánatra. Mert azok, hogy, hogy nem, hajlamosak elfeledkezni arról, amíg a földön járnak. Arik papa azonban nem olyan buta, hogy a Jóisten ilyen könnyen bolonddá tegye. „Hogyhogy piros? Még, hogy vér? Én csak úgy festegettem a te országodat a kedvenc színemmel. Gondoltam, tetszeni fog neked.” Arik papa ezzel rákacsint az Úrra. Az Úr azonban tartózkodó marad, nem hat rá a játék. Már nem kevés ideje szemléli elképedten a választott hívei viselkedését. Eközben lent a földön az izraeliták egy új megváltóért imádkoznak. A béke új megtestesítõjéért, egy könyörtelen tábornokért, akinek van hosszú távú elképzelése. Olyan hosszú távú, hogy soha senki sem láthatja meg a végét. Az izraeliták nem szeretik meglátni a fényt az alagút végén, mert az megmutatná, hogy alagútban élnek. Nem könnyû a papának helyettest találni. Amíg csak arról van szó, hogy a cipõjébe kell belelépni, a feladat kissé könnyebbnek látszik, de amikor a zakójára fordul a szó, a feladat szinte lehetetlen. Az izraeliták teljessége illik bele. Az egész héber nemzet akar beburkolózni Arik papa légoltalmi köpenyébe. Az télen meleg, nyáron árnyékot ad. Valahogyan hosszú éveken át a kedvére mûködött. Mindentõl megvédte, semmi sem tudott igazán ártani ennek az embernek. Sem a qibiai tömegmészárlás, sem Sabra és Shatila, sem a palesztin és izraeli civilek ezreinek a halála, amely az õ közvetlen parancsnoksága alatt esett meg. Még elsõ feleségének és fiának a gyanús halála sem. A papa elintézte, hogy mindenbõl kimásszon. Mármint lent a földön. A papa a fajtájának a legjobb és legutolsó példánya volt. Elkötelezett zsidó nacionalista. Számára a béke nem valaminek a lezárása volt, hanem cselvetés. Arik volt az utolsó héber bajnok. A követõi csupán hivatásos katonák. Tudnak ölni, ha kell, de nem igazán szeretnek már vérben fürdõzni. Elpuhultak. Köszönjük neked, te békeszeretõ öregember, hogy megtanítottad nekünk, hogy mit akarnak az izraeliták. Köszönjük neked, te békeszeretõ öregember, hogy búcsút mondasz nekünk. Különösen köszönjük neked, hogy megtanítottad nekünk, hogy mit szeretnek az izraeliek szeretni. Kissé szégyenletes, hogy ez olyan sokáig tartott neked, de ha fontolóra veszem az önfeltámasztási tehetségedet, csak azt mondhatom, hogy sosincs túl késõn. Gilad Atzmon Izraelben született és szolgált az izraeli hadseregben. Két regény szerzõje: „A Guide to the Perplexed” (Útmutató az elképedtek számára) és a közelmúltban kiadott „My One and Only Love” (Az én egyetlen és kizárólagos szerelmem). Atzmon egyike Európa legelismertebb jazz szaxofonosainak is. Legutóbbi CD-jét, a „Számûzetést” a BBC az év legjobb jazz CD-jének nevezte. Jelenleg Londonban él. Elérhetõsége: [email protected]. Forrás: CounterPunch, 2006. január 5.

13

Oroszország, Izrael és a média célzatossága » ÍRTA: ALISON WEIR Az AP (Associated Press, amerikai hírügynökség) Izraellel kapcsolatos hírszolgálata gyakran elmulasztja, hogy beszámoljon az orosz-izraeli kapcsolatokról, még akkor is, ha azokban az olajnak, vagy az USA-nak is szerepe van. Az Országjelentés elhangzását követõ napon két, az Interpol által körözött szökevény vett részt a Washingtonban tartott „Országos Imareggelin”. Ezek a szökevények az elõzõ napon a nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának a díszvendégeiként vettek részt egy egyórás megbeszélésen a Capitol Hill-en a magas rangú demokrata szenátornak, Tom Lantosnak (Kalifornia) a meghívására.

Tom Lantos Az ember azt gondolná, hogy az európai rendõrségek által üldözött, körözött személyek felbukkanása az USA-ban, különösen a Capitol Hillen és olyan eseményeken, amelyeken az USA elnöke is részt vesz, óriási hír kellene, hogy legyen. Nos, egyetlen AP híradás sem számolt be az USA-ban egyikrõl sem.1 Egyetlen országos televízió hálózat vagy rádiós hírmûsor sem említette meg az eseményeket. A tény, hogy négy nappal késõbbi a Google és LexisNexis keresõ szolgálatok mindössze három újságcikket találtak róla az egész országban. Kik ezek a törvény elõl menekülõ, az Interpol által körözött szökevények, akiket az USA kormányának legmagasabb szintjén fogadnak? És errõl mi miért nem hallunk? Alább található a történet. Kiderül, hogy ez a két ember egy óriási jéghegynek a csúcsa. Ráadásul e jéghegy tömegének nem a 90%-a rejtõzik a víz alatt, ez a jéghegy majdnem teljes egészében a víz alatt van. 14

Õk Mihail Brudno és Vlagyimir Dubov, az óriási, orosz olajtársaságnak, a Jukosznak társtulajdonosai. Õket, egy csomó cimborájukkal együtt, azért körözi az Interpol, mert állítólag dollár milliárdokat csaltak el az orosz állampolgároktól. Ezek az emberek, hogy elkerüljék az orosz bírósági eljárást, Izraelben telepedtek le. Az izraeli lap, a Ha’aretz magyarázata szerint: „Az elmúlt években az orosz hatóságok elkezdték vizsgálni (a Jukoszt), a vezetõit és a legnagyobb részvényeseit, akik közül sok zsidó származású. A vizsgálatok a vezetõk némelyikét arra késztették, hogy Izraelbe szökjön, és végül Hodorkovszkij (Jukosz fõnök) letartóztatásához és a Kreml Jukosz elleni támadásához vezettek.” Az a helyzet, hogy az Oroszországban folyó, az egész népet megrázó hatalmi harc egy fontos tényezõje Izrael. Az AP azonban gyakorlatilag sosem számol be errõl az összefüggésrõl. Példaként álljon itt egy jellemzõ AP beszámoló e hatalmi harcról. „Jelentés: Oroszország megint vádaskodik Berezovszkij ellen.” Az AP moszkvai irodájának a vezetõje, Judith Ingram sehol sem tesz említést arról, hogy Berezovszkij izraeli állampolgár, sem a töméntelen izraeli kapcsolatáról. Az AP efféle kihagyásai, és az Amerikai médiafelhajtás az amerikaiakat elõnytelen helyzetben hozza annak megfejtésében, hogy mi folyik Oroszországban, és annak micsoda mélységes jelentõsége van a világ számára. Hogy megértsük az orosz hatalmi erõpróbát és annak a jelentõségét a mi számunkra, meg kell értenünk annak a rendszerint elhallgatott izraeli vonatkozását. Ha ezt megértettük, akkor az olyan, Izrael párti kongresszusi képviselõknek a menekült orosz olajmágnásokhoz fûzõdõ barátsága is kezd értelmet kapni. Hogy feltárjuk ezt a hátteret hasznos az izraeli sajtóhoz fordulni. Júliusban egy nagy izraeli kiadvány, a Jerusalem Post cikket közölt a következõ címmel: „Borisz Berezovszkij: Putyin Oroszországa veszélyes Izrael számára.” Mielõtt ismertetnénk a tartalmát, vessünk egy pillantást a háttérre. AZ OLIGARCHÁK Borisz Berezovszkij egyike a hét „oligarchának”, ahogy õket Oroszországban és másutt ismerik: határtalanul gazdag, nagyhatalmú cselszövõk, akik erõszak, lopás és vesztegetés útján mamutrészesedést (a beszámolók 70-85 százalékról beszélnek) szereztek Oroszország természeti kincseibõl, kezdve az olajon a gépkocsi iparig és a tömegtájékoztatási piacig.

Mihail Hodorkovszkij Ezzel egy idõben a csoport lassan megszerezte az irányítást az ország politikai szervezeteinek a nagy része fölött. Rendkívüli pénzügyi forrásokkal és bennfentes kapcsolatokkal az oligarchák válogatták össze a miniszterelnököket és a kormányzati vezetõket, és még azzal sem zavartatták magukat, hogy mindezt a színfalak mögött tegyék. A Jukosz alapítója, Mihail Hodorkovszkij, a csoport egyik tagja és olykor- olykor Oroszország leggazdagabb embere (néhány oligarcha egymás között cserélgette ezt a helyet a csúcson) mondta egy tudósítónak, mielõtt Putyin a múlt évben letartóztatta és bebörtönöztette: „Ha az emberi tevékenységeket a jövedelmezõségük alapján rangsoroljuk, akkor a politika a legjövedelmezõbb üzlet.” Kiderül, hogy az oligarchák szinte mindegyike nagyon jelentõs izraeli kapcsolatokkal bír. Tény, hogy maga Berezovszkij izraeli állampolgár, ami Watergate arányú botrányt okozott 1996-ban Oroszországban, amikor egy orosz újság felfedte. Valóban számít Berezovszkij kettõs kötõdése? Igen. A világuralom birodalmában Izrael és Oroszország érdekei jelentõsen eltérnek. Izraelnek érdekében áll, hogy olyan kormányt juttasson hatalomhoz Oroszországban, amely barátságosabb Izraelhez, mint a Putyin vezette jelenlegi, amelyrõl az izraeli vezetõk azt gondolják, hogy az ellenfeleiket támogatja. Nemrég pl. Putyin szíriai vezetõkkel találkozott, ami Izraelt nagyon zavarba hozó lépés volt. Ha az orosz kormány felsõ szintjein egy Izraeli állampolgár található, az Izrael szempontjából eszményi helyzet. A Jerusalem Post említett cikke tényfeltáró. Úgy jellemzi jó ha figyelünk

külföldre is

Berezovszkijt, mint az „oligarchák keresztapját” és az „oroszországi politika királycsinálóját”, és beszámol Berezovszkij kijelentésérõl, mely szerint „Putyin Oroszországa veszélyes Izraelre”. Berezovszki annak a bizonygatásával folytatja, hogy Putyin a Közép-Keleten „támogatja a terrort” Oroszország korábbi iraki és jelenlegi iráni kapcsolatai révén. Míg az izraeliek valószínûleg el vannak ragadtatva Berezovszkij Oroszországban elfoglalt helyzete miatt, nem meglepõ, hogy az orosz polgárok valahogy kevésbé voltak lelkesek. Felfedezni, hogy a nagyhatalmú vezetõ és az Orosz Biztonsági Tanács tagja izraeli állampolgár, a legenyhébb esetben is meghökkentõ volt. A Berezovszkij izraeli állampolgársága miatti média felzúdulás és egyéb események miatt az oligarchák izraeli kapcsolatai széles körben ismertek Oroszországban és másutt. Izraelben gyakran foglalkoznak velük, gyakran bámulattal, mint a legutóbbi „Az Oligarchák” elnevezésû, sikeres TV sorozatban. Az izraeli író, Uri Avnery szerint „néhány történet egyszerûen hihetetlen, vagy az lett volna, ha nem egyenesen a kútfõtõl származna: a történet hõseitõl, akik vidáman hencegnek visszatetszõ hõstetteikkel. A sorozatot oroszországi bevándorlók készítették.” Avnery azt írja, hogy az oligarchák „csalással, megvesztegetéssel és gyilkossággal” is éltek, amikor „kihasználták a szovjet rendszer szétesését, hogy ellopják az állam kincseit és dollár százmilliárdokra rúgó zsákmányt harácsoljanak össze. Hogy biztonságosan állandósítsák az üzletüket, felügyeletük alá vonták az államot. A hétbõl hat zsidó.8 Oroszországban szívbõl utálják az oligarchákat, bûnözõknek tekintik õket, akik azon ügyködnek, hogy kivéreztessék az országot. Az uralmuk alatt rengeteg orosz állampolgár megélte, hogy egész élete munkájának az eredménye egyik napról a másikra semmivé vált. Egy új szót alkottak az uralmuk megnevezésére, a „szemibankirscsinát” (hétbankár uralom), és tudják, hogy kis létszámú, gyilkos magánhadseregeket is tartanak. Azt is suttogják, hogy Berezovszkij, az AP hódolatteljes cikkének az alanya, egy amerikai újságírónak, a Forbes moszkvai szerkesztõjének, Paul Klebnyikovnak a lelövéséért is felelõs. Noha senkit sem vádoltak meg Klebnyikov megölésével, aki Berezovszkijról írt egy könyvet, sokan gyanakszanak arra, hogy Berezovszkijnak volt köze hozzá. Klebnyikov egy barátja írta: „Tapasztalt orosz kivándorlók egyetértenek egy lényeges szabályban: Ne keresztezd ezeknek a milliárdos vadállatoknak az útját, mert akkor valószínûleg dobozban visznek haza.”10 A CSECSEN KAPCSOLAT Vannak adatok arra, hogy Berezovszkij felelõssége halál és tragédiák vonatkozásában minden bizonnyal sokkal nagyobb. jó ha figyelünk

külföldre is

„Berezovszkij azzal hencegett, hogy õ ütötte össze a csecsen háborút” – adja elõ Avnery, - „amelyben tízezreket öltek meg és egy egész országot elpusztítottak. Õ az ottani ásványkincsekben és egy jövõbeli csõvezeték építésében volt érdekelt. Hogy ezt elérje, véget vetett a béke-megállapodásnak, amely adott az országnak valamelyes függetlenséget. Félreállították és tönkretették Alexander Lebegyet, a népszerû tábornokot, aki a megállapodást tetõ alá hozta, és a háború azóta is folyik tovább.” „A végén csak volt egy válaszlépés” – írja Avnery – „Vladimir Putyin, a hallgatag és szívós volt KGB ügynök megerõsödött, kézbe vette a médiát, az egyik oligarchát (Mihail Hodorkovszkij) lecsukatta, a többieket szökésre bírta (Berezovszkij Angliában van, Vlagyimir Guszinszkij Izraelben, egy másikról, Mihail Csernojról azt gondolják, hogy itt bujkál).” Mindazonáltal, a Washington Post kivételével, az amerikai média említést sem tesz minderrõl. Helyette az amerikai sajtóbeszámolók úgy mutatják be Berezovszkijt és a bandáját, mint amerikai stílusú vállalkozókat, akiket üldöz az orosz kormányzat, amelynek a lépései, hogy a média általában használt kifejezését ismételjük, „politikai indíttatásúak”. A hírlapi történetek az USA-ban, ha alkalmanként céloznak is megkérdõjelezhetõ ügyekre, elõszeretettel használják az oligarchák jellemzésére az olyan kifejezéseket, mint „életerõs, fiatal kapitalisták”.11 Például a FRONTLINE és a New York Times által közösen összeállított sorozat „eszes üzletemberekként” utal az oligarchákra, és föltette a kérdést: „Milyen lehet fiatalnak, orosznak és újgazdagnak lenni?”12 A gátlástalan erõszak, a kettõs kötõdések, a természeti kincsek birtoklása, ha olykor említésre kerül is, nagyon ritkán része a képnek. Amikor az AP moszkvai hivatalvezetõjét, Ingramot e cikk miatt megkérdezték Berezovszkij izraeli állampolgárságáról, azt állította, hogy nem tud róla. Sajátos kijelentés olyan valakitõl, aki 1999. óta az AP hírszerkesztõje Moszkvában. Amikor tovább faggatták, letette a telefont. Ingram beszámolója a fent idézett Berezovszkij történetrõl komoly kérdéseket vált ki. Noha Moszkvában van a székhelye, csak két embert hallgatott meg a cikke miatt: Berezovszkijt, aki Londonban él, és Berezovszkij társát, Alex Goldfarbot New Yorkban. Az ember kíváncsi, hogy miért nem kérdezett meg egyetlen, a környezetében élõ oroszt sem. Hasonlóan kíváncsivá teszi az embert, hogy egyetlen AP híradás sem írta meg Berezovszkij elgondolkodtató izraeli kapcsolatait. Ingram cikke nem beszél az oligarchák mûveleteinek a gátlástalanságáról sem, vagy

a vagyonuk jelentõségérõl, beleértve a média irányítását is. Azt sem említi meg Ingram írása, hogy annak tárgya és az utóbbi oligarcha társa, Vlagyimir Guszinszkij, Oroszország két leghatalmasabb médiamágnása volt. Putyin beavatkozása elõtt a Washington Post szerint az oligarcháknak sikerült megragadniuk „a nyomtatott és sugárzott média hajtószárát, ami létfontosságú az ország bimbózó demokráciája és most születõ civil társadalma számára”. Berezovszkij cimborája, Guzinszkij, aki Rupert Murdoch közeli barátja, épp azon volt, hogy létrehozzon egy mûholdas hálózatot, amikor kiderült, hogy le fogják tartóztatni és Izraelbe szökött.”13 Érdekes, hogy az AP iroda fõnöke láthatóan errõl sem tud. SZÁMÍT EZ AZ AMERIKAIAKNAK? Az AP a legfontosabb hírforrása azon új hírlapok ezreinek szerte az országban, amelyek nem tudják megengedni, hogy külföldi tudósítójuk legyen. Ha az AP úgy dönt, hogy valamirõl nem számol be, ezt a mulasztást az egész ország megérzi. Amikor az országos hírhálózatok is kihagyják, akkor a leplezés majdnem tökéletes. Oroszországnak a mai bizonytalanság ellenére óriási hatalma van. Természeti erõforrásai mérhetetlenek: a világ legnagyobb földgázkészletével rendelkezik, a második legnagyobb szénkészlettel és a nyolcadik legnagyobb olajkészlettel. Õ a világ legnagyobb földgáz szállítója, a második legnagyobb olajszállító és a harmadik legnagyobb energiafogyasztó.14 Oroszország jelentõsége a világszínpadon most is, miként a múltban, óriási. Ehhez hasonlóan az Egyesült Államok pillanatnyilag a leghatalmasabb ország a földön. Ebbõl következik, hogy nem lényegtelen, hogy a polgárai pontosan legyenek tájékoztatva a jelentõs dolgokról. Az izraeli polgárok, az orosz polgárok, a földkerekség népeinek a polgárai tudják a fent részletezett dolgokat. Fontos, hogy az amerikaiak se legyenek rosszabbul tájékozódva. A neokonok háborús törekvéseit hosszú éveken át felfedte az amerikai média. De a neokonok szoros kapcsolatait Izraellel a vonalas amerikai hírelemzések még hosszabb idõn át említés nélkül hagyták. Ennek az eredménye, hogy nagyon kevés amerikai tudja, hogy azokat, akik a tragikus Irak elleni támadásért és a hódításért felelõsek, milyen mértékben befolyásolták az izraeli aggályok. Az Irakkal kapcsolatos hiányos tájékoztatás mélységes szerencsétlenségnek bizonyult mind a Közép-Kelet, mind az amerikaiak számára. Igaz, hogy valószínûleg csak a történelem fogja megmutatni ennek az igazi mértékét. Nagyon zavarba ejtõ, hogy ugyanez a fajta hiányosság tapasztalható Oroszország esetében is. A ford. kiegészítése: Hodorkovszkij letartóztatása után a nyugati média tele volt 15

azzal, hogy Oroszország visszatért a kommunista útra, támadást intézett a magánvállalkozás ellen és államosítani akarja a privatizált ipart. Ennek része volt egy párbeszéd a BBC News-ban Moszkva polgármesterével, aki szintén Oroszország leggaz-

dagabb embereinek egyike. Az illetõ elég jól beszélt angolul, ezért nem kellett tolmács a beszélgetéshez. A riporter kérdésére, amely szerint Putyin lépése nem volt-e támadás a magántulajdon ellen, úgy válaszolt a nem sokkal korábban kirobbant amerikai adó-

csalásokra célozva, hogy nem lát különbséget az amerikai és orosz adócsalók letartóztatása között. Ezzel a válasszal látható csalódást okozott a tudósítónak. Forrás: www.ifamericansknew.org és a CounterPunch (amerikai napilap)

Az USA gazdasági hanyatlása és Kína felemelkedése » ÍRTA: DAN SMITH „Miközben gazdasági törvényekrõl fecsegnek, emberek halnak éhen. Le kell szögeznünk, hogy a gazdasági törvényeket nem a természet alkotta. Azok emberkéz mûvei.” (Franklin D. Roosevelt)

„Mindenek joga van saját véleményalkotásra, de nem tényalkotásra.” (Daniel Patrick Moynihan)

Egyszer volt, talán igaz sem volt, hogy hitelezõk „egy font húst” követeltek azoktól, akik magas kamatra kölcsönt vettek fel és képtelennek találták magukat arra, hogy a kölcsönt idõben és teljesen visszafizessék. Jon Perkins, a „Confessions of an Economic Hit Man” (Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai) c. könyv szerzõje, a PBS televízió „NOW” (MOST) c. mûsorában 2005. március 4-én fellépve elõadta ennek az ördögi körnek a jelenkori torzulását a nemzetállamok szintjén. A II. Világháborút követõen az Egyesült Államok szándékosan úgy befolyásolta a fejlõdõ országok gazdasági és politikai életét, hogy egy új, a szélsõséges eladósodottságon alapuló világméretû birodalmat hozzon létre, hogy az sok-sok „hús” követeléséhez szolgáljon alapul. Egy baráti érzelmû szakértõ szerepét játszva a gazdasági bérgyilkos azt tanácsolja, hogy nagy amerikai vállalatokkal hatalmas programokra kössenek szerzõdéseket, amelyeket nemzetközi pénzügyi szervezetek kölcsöneibõl pénzelnek, azzal érvelve a program mellett, hogy annak megvalósítása nélkülözhetetlen az egyszerû polgárok megélhetése szempontjából. De a kölcsön olyan nagy, a kamatok oly magasak, hogy a pénzt képtelenség visszafizetni, és az egyszerû ember nem jobb, hanem kétségbeejtõbb helyzetbe kerül. Az áldozatul esett országokban az egyénileg választott tisztségviselõk ellenállása „balesetekhez” (merényletekhez) vezethet, a társadalmi ellenszegülés vagy nem fizetés pedig katonai beavatkozáshoz. Perkins szerint az életben maradás ára, hogy el kell fogadni az USA „vezetését”. GAZDASÁGI TÚLTERJESZKEDÉS Azonban az adós nemzetek leigázására épített USA birodalom maga is veszélybe kerülhet a gazdasági túlterjeszkedés miatt. Miközben a tanult közgazdászok mondogathatnak okos véleményeket az USA-nak a pénzügyi és monetáris politikája miatti szövetségi adósságáról (ha van), sok nem közgazdász, internacionalista és hétköznapi polgár meg van gyõzõdve arról, hogy az Egyesült Államok egyre sebezhetõbb a hitelezõk nyomása és érdekei által, és akik a jelenlegi kormányzatot úgy tekintik, mint a porcelánboltba tévedt hebehurgya bikát, amely felelõtlen lerombolással fenyegeti azokat az egyezményeket és intézményeket, amelyek évtizedeken keresztül gondoskodtak a nemzetközi kapcsolatok egyensúlyáról. Számolva a statisztikai kábítás kockázatával tanulságos lehet az USA gazdaságának néhány tényét kiemelni a Kongresszus és a Pénzügyminisztérium adatai alapján: 2001. januárja és 2004. júliusa között az USA adósságának külföldi magánkézben lévõ része 30%-ról 42%-ra nõtt. 16

2003. szeptembere és 2004. szeptembere között a külföldi tulajdon 1,46 milliárd dollárról 1,86-ra, azaz 400 milliárddal nõtt, fedezve lényegében a 2004-es pénzügyi év költségvetési hiányát. Az USA Pénzügyminisztérium 2004. júliusi adatai feltárják, hogy a két legnagyobb külföldi hitelezõ közül öt ázsiai, Japánnal (696 milliárd $) az elsõ, és Kínával (167 milliárd $) a második helyen. (Az ötödik, hatodik és hetedik helyen álló másik három ázsiai Dél-Korea 62 milliárddal, Tajvan 58 milliárddal és Hong Kong 50 milliárddal.) A külföldi befektetéseknek a 2004-es naptári évi általános növekedése ellenére decemberben hirtelen lecsökkent az állampapírok és kötvények vásárlása. A külföldi központi bankok vásárlásai zuhanórepülésben kétharmaddal estek (21-rõl 7 milliárdra) miközben a külföldi magán vásárlások majdnem 75%-kal mentek le (32,8 milliárdról 8,4 milliárdra) A nem a központi bankban lévõ japán vagyon 3,1 milliárddal csökkent (714,9-rõl 711,8-ra) 2004. novembertõl decemberig. Dél-Korea részesedése kissé csökkent. Ezzel ellentétben Kína az összesített vagyonát 2,7 milliárddal növelte (191,1 milliárdról 193,8 milliárdra). 2005. február vége felé Dél-Korea központi bankja bejelentette azt a szándékát, hogy „diverzifikálni” fog, azaz a dollárról más valutákra tér, kétségtelenül az euróra, amely erõsödött az elmúlt években. Ezeket a gazdasági tényeket azért érdemes megemlíteni, mert a túlságos eladósodás egy nagy adós számára úgy hathat, mint egy visszirányú „nukleáris elrettentés”. Az adós képessége, hogy a világszíntéren lépéseket kezdeményezzen, vagy elkerüljön, korlátozott (kevesebb a tér a „könyöklésre”), mivel a hitelezõknek a fontossági sorrendje különbözhet az adósétól, és a hitelezõk dönthetnek úgy, hogy kihasználják a gazdasági helyzetüket a saját fontos ügyeiknek az elõmozdítására, vagy az adósénak az akadályozására. Ha ez a szorultság „létfontosságú nemzeti érdekek” miatt „kritikussá” válik, csak az irányított vagy általános erõszak marad végsõ erõfeszítésként az adós ország hatalmának a visszaszerzésére, vagy legalább a megõrzésére. NÉPSZERÛSÉGI VÁLSÁG Az olyan gazdasági csapások, mint a valuta gyengesége, az égbe szálló adósság és a fenntarthatatlanul nagy kereskedelmi mérleghiány nem kizárólagos mutatói a birodalom építményén jelentkezõ töréseknek. Nemzetközi közvélemény kutatások sora – ez éppen 2004. december 4-én volt – vizsgálta az Egyesült Államok és Kína szerepét a nagyvilágban. Közel 23 000 személyt kérdeztek meg 22 országban, Ázsiában (6), Európában (8), Észak- és Dél-Amerikában (6), a Közel-Keleten (1) és Afrikában (1). 14 országban Kína szerepét a többség pozitívnak ítéli – míg az összes ország átlagában 48%-ban. Ezzel ellentétben az Egyesült Államokat csak 6 országban ítélik meg pozitívan és 15-ben negatívan, az átlagok 38, ill. 4%. 6 térségbeli szomszédjánál Kína jó megítélése a Fülöp Szigetek 70%-ától Dél-Korea 49%-áig terjed, csak Japán marad le 22%-kal. Figyelemre méltó, hogy Kína valamennyi szomszédja közül csak Japánban (35%) jegyeztek föl a többséginél alacsonyabb támogatást egy gazdaságilag erõsebb Kína iránt. jó ha figyelünk

külföldre is

Katonai erõ tekintetében a 22-bõl 17 ország lakói mondták, hogy egy erõsebb Kína nem volna pozitív fejlemény – átlagosan 59%-os negatív vélekedéssel. Ennek ellenére Indiában egyértelmû többség (56%) pozitív fejleménynek tekintette Kína erõteljesebb katonai szerepét. A negatív válaszok az ausztráliai 79%-tõl a Fülöp szigeteki 46%-ig terjedtek. Annak a tükrében, hogy Európai Unió most halasztotta el azt a tervét, hogy megszüntesse a Kína elleni fegyver embargóját, hasonlóan érdekes, hogy mind az öt európai országban a határozott többség úgy érzi, hogy egy katonailag erõsebb Kína negatív fejlemény volna. Csupán Törökországban, amely évek óta próbálkozik az EU tagság folyamatának a megindításával, esett 50% alá a negatív válasz egy jobban felfegyverzett Kína tekintetében. Még azok sem, akik nem törõdnek az „utcai” közvéleménykutatással, mondván, hogy az csak a tömegek kormánypropaganda iránti érzéseinek vagy emlékének az eladása, találhatnak sok vigaszt abban a tényben, hogy Kína befolyása Ázsiában növekszik. KÍNA JÓSZOMSZÉDSÁGI POLITIKÁJA A számos térségi egyezmény Kína és a szomszédjai között jelzi, hogy Kínának sikerült enyhítenie a legtöbb ország félelmét és gyanakvását. Ez a legnyilvánvalóbb Kínának a Délkelet Ázsiai Országok Szövetségének (ASEAN) a 10 tagjához – mind a szárazföldi, mind a szigetországokhoz – való viszonyában. 2002. novemberében Kína és az ASEAN aláírta a Gazdasági Együttmûködés Keretszerzõdését, amely – egyéb intézkedések mellett – szót emel Kína és az eredeti 6 ASEAN országra (Brunei, Indonézia, Malysia, Fülöp Szigetek, Szingapúr és Thaiföld) kiterjedõ szabadkereskedelmi övezet érdekében. Az ASEAN és Kína 2003. októberében kezdeményezte a „Stratégiai Együttmûködést a Békéért és Biztonságért”, amellyel egyidejûleg Kína elfogadta az ASEAN „Barátsági és Kereskedelmi Egyezményének” a feltételeit. 2004. novembere két újabb, fontos lépést hozott. Az egyik egy megállapodás a kereskedelmi viták rendezésére, a második megerõsítette a résztvevõknek azt a szándékát, hogy a Dél-Kínai Tenger területén a területi és fennhatósági vitákat „fegyveres fenyegetés nélkül” fogják megoldani. Kína északi és északnyugati határait is megerõsítette. Az 1996-os Sanghaji Ötök (Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán) megállapodás elismerte Kína törekvését az újraegyesítésre (Makao, Hong Kong, Tibet és Tajvan odacsatolására), megnyitotta az utat az ötök között megmaradt nemzetközi határviták megoldására, kezdeményezte a közös határok fegyvermentesítését, és megerõsítette az állami önrendelkezés és az országok belügyeibe való be nem avatkozás elvét. Üzbegisztán 2001-es csatlakozásakor az átnevezett Sanghaji Együttmûködési Szervezet (SCO) a térségi gazdasági intézkedések és terrorizmus ellenes kérdések felé fordult. Azzal a kinyilvánított szándékkal, hogy ellenzik a „terrorizmust, a szélsõségeket és az elszakadási törekvéseket”, az SCO mind a hat tagja számára egy soknemzetiségû politikai alapot biztosít arra, hogy szembeszegüljenek az USA-nak a politikai liberalizációra és az emberi jogok bõvítésére vonatkozó követelésével. Érdekes, hogy India és Pakisztán jelezte az érdekeltségét, hogy csatlakozzék az SCO-hoz, azonban az ajánlat elfogadásában a jelenlegi tagok habozni látszanak. A hat SCO ország közül valószínûleg Kína volna a kibõvítésnek a legnagyobb nyertese, mert bizonyos mértékig zavarná az amerikai törekvéseket egy Kína körüli „szigetelõ gyûrû” létrehozására. A maga részérõl Peking az USA ezen lépéseit sokkal tevékenyebb diplomáciával ellensúlyozza azon a téren, amelyet sokan az USA „hazai pályájának” gondolnának. 2002. október 10-én a NATO Békepartnerség tagjai közé tartozó volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokkal együtt Kína hivatalosan kérte a „stratégiai párbeszéd” megnyitását. (A NATO 2004. júniusi isztambuli csúcsértekezletén a szövetség a szorosabb viszony lehetõségét jelezte annak a kijelentésével, hogy Közép-Ázsia és a Kaukázus „hadászatilag fontos térségek”.) jó ha figyelünk

külföldre is

Hosszú évek erõfeszítései és az USA-nak a tilalom fenntartása érdekében kifejtett súlyos nyomása ellenére Kína már azon a határon volt, hogy meggyõzi az Európai Uniót az 1989-es Tiananmen téri vérengzés után kivetett fegyverszállítási embargó feloldására. Az elszakadás ellenes törvény elfogadása után, amely tartalmazza Peking fenyegetését, hogy erõszakot fog alkalmazni, ha Tajvan nyilvánvaló lépéseket tesz a függetlenség felé, vagy azt kinyilvánítja, döntött úgy az EU, hogy még legalább 6 hónapig késlelteti az embargó föloldását. A maga részérõl Kína kijelentette, hogy nem vásárolt volna „drága” és „elavult” európai fegyvereket, de az USA elemzõit aggasztja, hogy Kína hozzájuthat olyan technikához, mint az EU Galileo helymeghatározó mûholdja. Sokat mond, hogy Ausztrália – a térség fõ „nyugati” országa és az USA rendíthetetlen szövetségese – sosem tiltakozott az EU embargó megszüntetése ellen. Canberra többet kíván tudni az EU fegyverkereskedelmének az „erkölcsi kódexérõl” és azt kéri, hogy az EU országok tájékoztassák minden eladásról. (Ausztrália a maga embargóját 1992-ben feloldotta és ma annak a feltételeirõl tárgyal, hogy uránium ércet szállítson a kínai atomenergia ipar számára.) Hasonlóan Izrael és Oroszország, amelyek mindegyikének múltja van a Kínának történõ fegyverszállításokban, sem támasztott soha semmiféle kifogást az EU által képviselt csúcstechnika versenye ellenére. Kína legelõször 2004-ben telepített ki egyenruhás alakulatokat ENSZ békefenntartó küldetéssel, amikor 1000 rohamrendõrt küldött Haitiba. A Nemzetközi Irodagépgyártó Vállalat (IBM) eladta a személyi számítógép gyártó egységét a kínai Lenovo Group Ltd.-nek, amelyben a kínai kormánynak is van részesedése. Az eladás véglegesítése Washington jóváhagyásától függ, amelyet végül megadtak néhány megszorítással, nem USA-beli személyek belépésének a korlátozásával az ugyanott levõ, de attól független csúcstechnikai programok színhelyére. A Képviselõház Fegyveres Szolgálatok Bizottsága elõtti beszámolójában 2005. március 9-én az USA Déli Parancsnokságának a vezetõje megjegyezte, hogy kínai védelmi tisztviselõk 20 látogatást tettek Latin-Amerikába és a Karibi Térségbe (amelyek 9 viszontlátogatást eredményeztek Pekingbe). Néhány ezek közül abba a 11 országba irányult, amelyek felé az USA megszüntette a katonai segítségnyújtást, mert a kormányaik megtagadták annak az egyezménynek az aláírását, amely az USA polgárait mentesítette volna a Nemzetközi Bûnügyi Bíróság igazságszolgáltatása alól. ÉSZAK-KOREA ÉS TAJVAN Nem csak a világ véleménye és a gazdaság az egyetlen területe Washington gondjainak. Ott van Észak-Koreának és Tajvannak a láthatóan kezelhetetlen ügye, amelyekben az USA központi szerepet játszik. Észak-Korea atomfegyverei – valahol kettõ és 15 között, attól függõen, hogy melyik USA felderítõ szolgálat leltározza – nem csak az USA-t aggasztja. Annak ellenére, hogy Kína nem akarja, hogy akár Dél-, akár Észak-Koreának (esetleg az újraegyesített Koreának) atomfegyvertára legyen, a lehetõség korántsem izgatja annyira, mint Washingtont. Tény, hogy kínai politikusok kérdésessé tették Washington értékelését Pyongyang maga-kikiáltotta atomhatalom voltáról. Észak-Korea „problémáját” tekintve Kína egyedülálló helyzetben van, mint az egyetlen állam, amely természetes módon képes közvetíteni és elõrevinni a tárgyalásokat. De ahogyan azt a „hatoldalú tárgyalások” története bizonyította, a kínai küldöttek kemény próbának voltak kitéve, hogy egyáltalán fenntartsák a tárgyalásokat. Például 2005. február 10-én Észak-Korea bejelentette, hogy visszavonul a tárgyalásoktól, amelyek 2004. augusztusában megszakadtak az USA ama követelése miatt, hogy Észak a további segítség elõfeltételeként teljesen számolja föl az atomprogramját. Vezetõ kínai politikusok 4 napi tárgyalása után mondta csak ki Kim Dzsong Il, az északi vezetõ, hogy kész a hatoldalú tárgyalások újrafelvételére, ha Washington „bizalomra érdemes õszinteséget” tanúsít. Csak az maradt meghatározatlan, hogy mi számít „õszintének”, de Pyongyang korábbi követeléseiben írásbeli biztosítékot kért arra, hogy Washington nem törekszik 17

rendszerváltásra, továbbá jótállást a segélyre (beleértve az üzemanyagot), és a békeszerzõdés aláírását, amely hivatalosan lezárja a koreai háborút. Az USA katonaságának a lehetõségei az elnyúló iraki háború és Észak-Korea atomlétesítményeinek a helyével és sebezhetõségével kapcsolatos felderítési hiányosságok miatt nagyon korlátozottak, továbbá a súlyos csapások miatt, amelyet Dél-Koreának (Különösen Szöulnak) el kellene viselnie egy Északra irányuló megelõzõ vagy megtorló csapás esetén. Mindazonáltal a Bush kormány szóhasználatát, személyesen Kim Dzsong Il, vagy Észak-Korea, mint politikai egység vonatkozásában – pl. „bûnözõ állam”, a „zsarnokság elõõrse” – láthatóan arra tervezték, hogy felkavarva tartsa a légkört, és meghatározatlan távolságba tolja a hat fél következõ ülését. Washingtonnak a tárgyalásokhoz való viszonya miatt a kínai vezetõk minden bizonnyal hamarosan úgy fogják értelmezni az USA végjátékát, mint Kína Észak-koreai határának a védtelenül hagyását az állandóan fenyegetõ, tömeges bevándorlással szemben, akár Pyongyang gazdasági csõdje, akár egy Dél elleni háború esetén. Ez illeszkedne Peking azon felfogásához, hogy Washingtonban Kínát sokan fölemelkedõben lévõ nagyhatalmi vetélytársnak tekintik, amellyel az Egyesült Államoknak már a 21. sz. elején fel kell vennie a harcot. Porter Goss CIA igazgató szókimondó volt e kérdésben, amikor azt állította, hogy „Peking haderõ korszerûsítése és fejlesztése felbillenti az erõegyensúlyt a Tajvani szorosban”. Pedig a Kína által erõltetett négyfajta korszerûsítés közül még a katonai van az utolsó helyen. FESZÜLTSÉG A TAJVANI SZOROSBAN Mindez azt jelenti, hogy Kína nem ejti Tajvant és a katonai erõt. Sem Peking, sem Washington figyelmét nem elkerülve, a Tajvani szorosban az elmúlt 13 hónapban egy sor összefüggõ eset észrevehetõen növelte a feszültséget. Az elnökválasztási rohamban, 2004. márciusában a tajvani elnök, Chen Shui-bian azt ígérte, hogy átírja a sziget alkotmányát és megszabadítja attól a „képtelenségtõl”, hogy Kína részének bélyegezzék. Azt is javasolta, hogy a függetlenségre vezetõ „folyamatot” népszavazás útján keressék, sõt a népszavazás lebonyolítását – az alkotmány megkerülésével – a márciusi szavazás idejére tette. Chent kis híján újraválasztották, a népszavazást nem hagyták jóvá. Az USA nyomására, hogy fogja vissza a megnyilatkozásait, Chen a május 20-i beiktatási szónoklatában visszakerekezett a függetlenség dolgában. 2004. júliusában Kína, amely szintén ostorozta Chent a tajvani elnökválasztási kampányban, kiterjedt hadgyakorlatot tartott a Tajvani szorosban, miközben a Csendes óceánon az „Operation Summer Pulse 04” elnevezésû nagyszabású gyakorlatot tartották. A 2004. decemberi tajvani törvényhozási választások elõkészületei során Chen ismételten megígérte, hogy elõbbre fog lépni a függetlenség ügyében egy 2006-os népszavazással és 2008-as életbe léptetéssel, ha a pártja nyer a decemberi választásokon. A pártja veszített, de a tény, hogy Chen újra fölvetette a függetlenség kérdését, arra ösztökélte a szárazföldi Kínát, hogy az Országos Népi Kongresszus útján bevezesse az „elszakadás ellenes” törvényt. Peking szilárdul ragaszkodik ahhoz, hogy Tajvan és helyzete a kínai nép belügye, amelynek semmi szüksége nincs más országok „közremûködésére”. A japán külügyminiszter és az USA védelmi minisztériumának a 2005. februári közös nyilatkozata, mely szerint a Tajvani szoros helyzete „közös stratégiai kérdés” támadás volt az egységes Kína önrendelkezése ellen, amelyet mind az Egyesült Államok, mind Japán elfogadott az „egy Kína” politika részeként. Védelmi Minisztérium pénzeléséhez ráadásként, a Tajvani Amerikai Intézetbe – amely láthatóan egy nem hivatalos nagykövetség – egyes jelentések szerint Washington katonatiszteket tervez a Pentagon hivatalos képviseletében Tajvanba küldeni. A kongresszusban az évek során sokan szót emeltek Tajvan ENSZ tagsága mellett, holott az csak törvényes nemzeti kormányoknak adható meg. 2005. február 17-én a Képviselõház öt tagja beadott egy azt 18

követelõ törvényjavaslatot, hogy a Bush kormányzat állítsa helyre a teljes és hivatalos diplomáciai viszonyt Tajvannal. Egy ilyen lépés felbátorítaná Chen Shu-biant, akit a tajvani nép józan ítélete és Peking állhatatossága a sziget Kína többi részével való békés újraegyesítésére, már eltántorított Tajvan függetlenségének a kikiáltásától. Washington azzal próbálkozik, hogy rákényszerítse Tajvant 8 milliárd dolláros új „védelmi fegyverek” elfogadására és kifizetésére, amelyeket elõször 2001. áprilisában engedélyeztek. Hogy a szárazföldi Kína elfogadta az „elszakadás ellenes” törvényt, az új lökést adott a Tajvani törvényhozásnak, hogy megvitassa ezt az USA segélycsomagot. Jelentések szerint Kína úgy gondolja, hogy a Bush kormányzat egyik célja, hogy szembefordítsa egymással Kínát és Japánt. De Kína ma Japán egyes számú kereskedelmi ügyfele, emellett Kína kitárta a kapuit a japán befektetések elõtt. Japán is elismeri Kína szerepét az Észak-Koreával folytatott hatoldalú tárgyalásokban az utóbbi bizonyított atomfegyver és nagy hatótávolságú rakéta programjával kapcsolatban. Ugyanakkor Japán bõvíti az együttmûködését az Egyesült Államokkal a hajóról indítható védelmi rakétákban, ami azt jelzi, hogy Tokyo aggodalma az Észak-Koreai rakéták miatt kibõvült azzal a 700-800 rakétával, amelyek a kínai szárazföldön, Tajvannal szemben vannak. Továbbá a 12 500 katona kivonása Koreából, a maradék áthelyezése a fegyvermentes övezettõl távolabbra, az USA Csendes óceáni parancsnokságának olyan kijelentései, hogy a Dél-Koreában hagyott csapatok regionálisan bevethetõk és az a kettõs lehetõség, hogy az összetett koreai ENSZ parancsnokság megszûnik, miközben az Egyesült Államok újjászervezi a japáni fõparancsnokságát, mind azt sugallja, hogy Washington alapvetõen átrendezi Ázsiában az érdekeltségének a súlypontját, mégpedig a koreai félszigettõl távolabbra. Ez a politikai eltolódás emlékeztet Dean Acheson külügyminiszter 1950-es beszédére, mely szerint Korea (és Tajvan) kívül esik az USA védelmi érdekkörén. Noha az efféle húzások nem fogják Pekinget arra csábítani, hogy katonai kihívást alkalmazzon Washingtonnal szemben, azonban Kína növekvõ gazdasági és diplomáciai jelenléte a világszínpadon megnöveli a kínai vezetõknek az önbizalmát. Pl. az USA bírálatát Kína emberjogi ügyeivel kapcsolatban a kínai kormány egyik szóvivõje egyáltalán nem jellemzõ módon viszonozta, hanem kihangsúlyozottan felidézte az amerikai katonai és polgári személyek által Abu Ghraibban, Guantanamóban és más iraki és afganisztáni börtönökben végzett fogolykínzásairól szóló beszámolókat. A belátható jövõben Kínának az USA-val kialakult gazdasági viszonya és az észak-koreai atomtárgyalásokban betöltött szerepe az USA-kínai kapcsolatok kulcskérdése marad. A gazdaság terén, mivel Kína gyors növekedését az USA-ból érkezõ importtal szembeni hatalmas exporttöbblete hajtotta, nem számítanak arra, hogy Peking leállítaná a kereskedelmet Amerikával, amikor Taivan világosan deklarált jogi függetlensége nyomán feltûnt a láthatáron egy csaknem elkerülhetetlen fegyveres konfliktus veszélye. Peking harc nélkül szeretné megszerezni a Tajvan fölötti gazdasági ellenõrzést és ennek érdekében Kína folytatni fogja a gazdasági kapcsolatok hálójának a szövögetését a sziget körül, amelyeket Taipei egyre nehezebben lesz hajlandó föláldozni. Mint minden elnök mióta Richard Nixon „megnyitotta” Kínát, kezdeti habozás után Bush is azt választotta, hogy meglovagolja a kínai sárkányt – de sarkantyúval a csizmáján. Miután sikerült fölmásznia, nem tud lejönni annak a kockázata nélkül, hogy levetik. A maga részérõl Kína úgy döntött, hogy a sason fog vitorlázni az ég pereméig. Peking azt hiszi, hogyha „stoppolni” tud a sason, míg az gazdaságilag kimerül, és végül Kína kivásárolja az USA befolyását Ázsiában. Ahogy a régi dal szól: „a sárkányok örökké élnek”. Daniel Smith ezredes West Pointon végzett vietnami veterán, a Foreign Policy in Focus rovatvezetõje. Elérhetõsége: [email protected] Forrás: CounterPunch, amerikai politikai napilap

jó ha figyelünk

külföldre is

Self Hating Israel Threatening Jews (azaz Öngyûlölõ, Izraelt Fenyegetõ zsidók), rövidítve SHIT List, azaz „SZAR” Névjegyzék. Megtalálható a http://masada2000.org/index.html címen. A honlap olyan képet közöl Atzmonról, az Izraeli Véderõ volt katonájáról, amelyen náci tiszteknek zenél és az alábbiakat tartja fontosnak közölni róla: Atzmon, Gilad: Amikor ez az izraeli születésû zenész nem a szoprán szaxofonját vagy klarinétját fújja új hazájában, Angliában, akkor az arab és moszlim nácik seggét nyalja. Gilad Atzmon nem szereti Izraelt, a szülõhazáját pedig „erkölcstelen, gyarmatosító államnak” tartja. Sok mást is mondott õ. Ami a lényeg, hogy egyes-egyedül korszerûsítette Cion Bölcseinek a Jegyzõkönyveit. Idézetek tõle: A CIONIZMUSRÓL: „A cionizmus egy egyedülálló módszer, amelynek célja, hogy tökéletessé tegye a világszerencsétlenségeknek és az emberi fájdalomnak az átalakítását zsidó haszonná.” „A cionizmus valahogy mindig kész volt bármely vezetõ hatalom gyarmatosító érdekeinek a kiszolgálására.” IZRAEL ÉS A CIONIZMUS KORRUPT ÜZELMEIRÕL: „Amerika már a függetlensége elvesztésénél tart. Most úgy látszik, hogy a cionista érdekcsoportok irányítják Amerika külpolitikáját. Az Amerikai Egyesült Államok hosszú ideig tartó függetlenség után egy nála jóval hatalmasabb államnak válik a távoli gyarmatává, a zsidó államnak.” „A kérdés, amit föl kell tenni, hogy ki fogja megvédeni az amerikaiakat az anyaországuktól.” „Úgy látszik, hogy a zsidó nép egyenjogúsítása vezetett a cionizmus megszületéséhez: egy rasszista, gyarmatosító és nacionalista államhoz, amely most alakul át a végsõ formájába: a szadista végkifejletbe.” „Ha meggondoljuk, elrettentõ, hogy egy aprócska államnak egy ilyen kis érdekcsoportját ennyire ûzi az a vágy, hogy a világ többi részét véget nem érõ viszályokba hajszolja.” AZ IZRAELI KORMÁNYRÓL ÉS HADSEREGRÕL: „A választott izraeli kormány csak azért van, hogy az izraelieket ellássa palesztin vérrel. Arra szakosodtak, hogy az izraeli nyilvánosság számára gondoskodjanak a minél nagyobb palesztin halálozási arányról. Taktikai fogalmakkal ezt az „elrettentés erejének” nevezik, de a valóságot jobban kifejezné, ha nyers vérszomjat mondanának.” IZRAEL ERKÖLCSTELENSÉGÉRÕL ÉS AZ EMBERI EGYÜTTÉRZÉS HIÁNYÁRÓL: „Hasonlóan bibliai õseikhez az izraeliek halálra verve szeretik látni az ellenfeleiket… bármilyen szörnyen is hangzik, az izraelieknek jó ha figyelünk

külföldre is

Gilad Atzmon, izraeli születésû, ma az Egyesült Királyságban élõ klarinétmûvész és publicista örömöt okoz a mások szenvedése. Az együttérzés fogalma teljesen távol áll tõlük.” „Izrael a palesztin nép nap-nap utáni megfélemlítésével van elfoglalva. Ha a megfélemlítés unalmassá válik, akkor öldöklésbe fognak. Ha az öldöklést is megunják, akkor megalázzák a haldokló Arafatot. Izrael … minden elképzelhetõ embertelen indulatnak az öntetszelgõ megtestesülése. A kegyetlenség megdicsõülése.” Arafatról, az õrültrõl, akinek negyven éves zsidóölõ múltja van: „Élete utolsó tíz napjának a folyamán a világ lélegzet visszafojtva figyelte azt, ami a szabadságharcosok óriása és a halál angyala közötti, örökké tartó csatának tûnt. Sokan követték közülünk aggodalommal a híreket, sokan imádkoztak az elnök felépüléséért.” IZRAEL JÖVÕJÉRÕL: „A történelem azt tanítja, hogy amikor a szadista öntetszelgés felfedi az arcát, akkor már közel van a vég. Izrael napjai meg vannak számlálva.” Mindenkit arra kérünk, hogy bojkottálja az „Öngyûlölõ, Izraelt Fenyegetõ” (Self Hating Israel Threatening, röviden SHIT, azaz SZAR) zsidók eme beteg példányának a muzsikáját. Gilad Atzmon munkáinak az olvasásakor a fentiek is kéretnek figyelembe vétetni. Azt nem tudom, hogy mire utalnak a Cion Bölcseivel, de olvastam egy olyan írását, amelynek a „London Bölcseinek a Jegyzõkönyvei” címet adta. 19

» ÍRTA: ISRAEL SHAMIR Miközben az egész világ küldi a segítséget a cunami sújtotta Délkelet-Ázsiába, Izrael is megbízott egy csapatot egy egészen egyedülálló feladattal. Nem sok izraeli turistát sodortak el a hatalmas hullámok – a hivatalos veszteségjegyzék háromra rúg, és valami húsz eltûnt. Nem sok a százezernyi indonézhez, vagy akár a háromezer svédhez képest. Ennek ellenére az izraeli csapat nagyon tevékeny volt a helyszínen. A Meshi Zahav rabbi vezette, magasan képzett szakértõk nem azért mentek, hogy csapdába szorult túlélõket mentsenek, vagy, hogy milliók szenvedését enyhítsék. A feladatuk az volt, hogy a halott zsidókat a halálnál is rosszabb végzettõl mentsék meg – attól, hogy goyokkal közös sírba temessék õket. A napi Haaretz1 beszámolója szerint: „A thaiföldi izraeli mentõalakulatot csütörtökön két részre osztották: az egyik csapat Krabiban dolgozott a holttestek azonosításán, míg a másik ugyanezt a feladatot Phuketben végezte. Az izraeli legénység – a rendõrségtõl és a Zaka-tól (egy önkéntes csapat, amely balesetek áldozatainak az azonosítására szakosodott) – próbálja meg megkeresni a halott izraelieket, mielõtt eltemetik õket. Nyomást gyakoroltak a thai kormányra, hogy halassza el a tömeges temetést, noha az nagyon sürgõs a járványok elterjedésének a megelõzésére, és Bangkok engedett. Minden zsidó holttestet Izraelbe kell vinni, vagy legalább a tisztátalan nemzsidóktól elkülönítve kell eltemetni. A szellemes Gilad Atzmon megjegyezte: „az ’emberbarát’ zsidók … pánikban vannak, mert mi mindnyájan tudjuk, hogy a halott zsidók nagyon értékesek és különleges temetést érdemelnek. Az a kilátás, hogy 5-10 zsidó elveszhet 125 000 nemzsidó között, valóban elrettentõ. Remélem, képesek felfogni a súlyát.” Ez a zsidó hit velejárója, annak parancsnak, hogy „A Népnek Magában Kell Laknia” a teteje – mert a zsidóknak nem az a dolga, hogy nem zsidókkal együtt éljenek vagy haljanak. Az elkülönített eltemetésük azért fontos, hogy biztosítsa a testi feltámadásukat, ha a Messiás megérkezik. Az a zsidó test, amelyet beszennyezett egy nemzsidó közelsége, a zsidók szerint nem fog feltámadni. Még a vallástalan zsidók is minden hátsó gondolat nélkül betartják ezt az elkülönülési szabályt. Ez az émelyítõ magatartás különösen visszatetszõ: valahányszor a zsidók felfedezik, hogy egy kétséges zsidóságú személyt az övéik közé temettek, eltávolítják a tetemet, és valahol másutt lerakják. Ez történt egy izraeli állampolgárral, Teresa Angelowitz-cal. A zsidó temetõbe temették, de a késõbbiekben a zsidó vallási illetékesek rájöttek, hogy bár egy 20

Israel Shamir zsidó felesége volt, maga nem volt zsidó. Az éjszaka leple alatt kiemelték a holttestét és elföldelték a szemétlerakóban. Ez történt sok orosz katonával is, akik védelmezték Izrael zsidó jellegét, mégis visszautasították az eltemetésüket. Most, a délkelet-ázsiai szörnyû természeti csapással a háttérben, különösen felháborító annak a kihangsúlyozása, hogy „minket ne soroljanak a goyok közé”, mert ez már közös emberségünk tagadása. Vajon mi olyan rossz a thaikban, a franciákban, a kínaiakban, akik a halálukat lelték a csapásban, hogy az ember nem hagyhatja a halottait mellettük nyugodni? Ezt a mocskos kizárólagosságot tekintetbe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a gazai visszatelepítés hosszú ideje folyó izraeli színjátékát. Sharon kormánya vissza akarja vonni a csapatait az övezetbõl annak a kerületére. Nagyon jó: ez (az õ szempontjából) nagyon ésszerû döntés: sokkal könnyebb Gázát kívülrõl, izraeli csapatokkal bekerítve zár alatt tartani. A visszatelepítés sem nem jó, sem nem rossz a palesztinoknak, mert a zsidók bárkit, akit akarnak, meg fognak tudni ölni a keskeny övezeten kívüli álláspontjaikról, de ezt a húzást úgy mutatják be, mint egy fontos lépést a Palesztin állam létrehozásához vezetõ úton. Most a visszatelepítés helyett az izraeliek néhány (valószínûleg kétezer) gazai zsidó telepes sorsát vitatják. Sharon ki akarja telepíteni õket és kemény vigaszdíjat fizetni nekik: õk viszont ellenzik a kitelepítést. Az egész izraeli társadalom azt vitatja, hogy ki lehet-e õket költöztetni; mennyi erõszakra volna szükség; vajon „szabad-e zsidóknak zsidókat áttelepíteni”; vajon a kitelepítést megtiltó rabbiknak a döntése felülírja-e a kormány döntését. Senki, de egyáltalán senki sem hajlandó arra, hogy fontolóra vegyen egy (a nem zsi-

dók számára) kézenfekvõ megoldást: vonuljon vissza a hadsereg és hagyja ott a telepeseket, ahol vannak. Ha Gázában akarnak maradni, maradjanak. Egy fillért se kapjanak az elköltözésükért: õk szabad emberek; tudták, hogy mit tesznek, amikor elfogadták a földeket és házakat Gázában. Százával vannak amerikai zsidók, akik meg akarják vásárolni a házaikat, vannak palesztinok is, akik készek megvásárolni – nincs itt semmi nehézség: aki akar, marad, aki menni akar, eladja a házát, és megy. Ha komiszak lesznek a szomszédaikhoz, el fognak menekülni; ha jó szomszédok lesznek, boldogulni fognak. Tény, hogy amikor a Brit Birodalom kivonult Palesztinából, Indiából vagy Afrikából, nem telepítették ki erõszakkal a polgáraikat. Bárki, aki úgy érezte, hogy túl sok fájdalmat okozott a bennszülötteknek, Angliába távozott, aki a maradást jobbnak gondolta, maradt. Kenya egy jó, megfontolandó eset. Az országnak jelentõs angol telepes közössége volt. Volt továbbá egy nagyon tevékeny mau-mau bennszülött ellenállás. Sokkal erõszakosabb, mint a palesztin. Mégis, amikor Kenya megkapta a függetlenséget, a telepesek maradtak. Találkoztam velük a Rudolf tó melletti felföldön: jómódú gazdálkodók, erõsek és napbarnítottak, hasonlók a régi vágású izraeliekhez, a helyi nyelvet beszélik, és benne vannak a helyi közéletben. Sokuknak van egy kis repülõgépe, hogy beugorjanak Nairobiba egy esti italra, ha már belefáradtak a rózsaszín flamingók nézegetésébe a tóparton. A telepesek igyekeznek a bennszülöttek jó szomszédai lenni, miután a Kikuyuk és a RAF kezében lévõ hatalom valószínûleg nem védelmezné meg õket ellenük. Ez olyan példa, amelyet az izraeli telepesek követhetnének, ugyanakkor az izraeli kormány nem mondaná meg nekik, hogy mit tegyenek és hol éljenek. A telepeik nem „kizárólag zsidók” lennének. Lennének õshonos szomszédaik, nem csak napszámosok, hanem õshonos hivatalnokok, õshonos rendõrök és õshonos bírók. Ez a kilátás nem gátolta meg britek, franciák portugálok, spanyolok, oroszok és németek ezreit, hogy ott maradjanak az újonnan függetlenedett országokban. A kiürítési vita, amely majdnem a polgárháború szélére sodorta az országot, nem érthetõ meg a zsidó kizárólagosság általános, mocskos képe nélkül. Csak olyan emberek nem tudják elképzelni, hogy a felsõbbségüket kikényszerítõ hadsereg és gyarmati közigazgatás nélkül, egyenlõkként maradjanak, akik nem bírják elviselni a gondolatot, hogy egy sírba temessék õket egy goyjal. Azmi Bisharának, a mi betlehemi képviselõnknek igaza volt, amikor nem volt hajlandó támogatni Sharon kezdeményezését, miközben Peres és Barak Munkapártja jó ha figyelünk

külföldre is

» ÍRTA: ALISON WEIR Mielõtt tanácsot kérsz, akár ingyen, akár pénzért, ajánlatos a forrást megvizsgálni. Valószínûleg nem a legjobb dolog, ha az ember kancsal optikust, sánta ortopéd orvost, vagy fogatlan fogászt választ. Ha szívsebészre van szükség, és a régebbi betegei után nyomozva túl sok sírra derül fény, talán érdemes újra megfontolni a dolgot. Ha az is kiderül, hogy az illetõnek szívpanaszai vannak, figyelmes dolog, ha ajánlunk neki egy orvost. Érdemes ebben az országban ilyen értelemben megvizsgálni egy mindjobban erõsödõ irányzatot. Amerikai közhivatalnokok, még mindig megszédülve a 9-11-tõl és növekvõ utórezgéseitõl, egyre gyakrabban fordulnak izraeli „biztonsági szakértõkhöz” segítségért. Néhány havonta fel-feltûnik egy beszámoló arról, hogy valahonnan az országból, Rhode Islandról, Kaliforniából, New Jerseybõl, a helyi rendõrök Izraelbe utaznak kiképzésre azért, hogy Amerikát biztonságosabbá tegyék. Érdekes, hogy ezeket az utazásokat az ADL (Rágalmazás Ellenes Liga) fizeti, egy olyan szervezet, amelynek a hajdani értelmes, bigottság ellenes célját már nagyon rég túlnõtte egy egészen más tevékenység: Izrael ügyeinek a képviselete. Ez a képviselet zabot és ostort használ. A mi köztisztviselõink, talán érthetõen, a zabon kérõdznek. megint növelték szégyenteljes tetteik sorát, amikor csatlakoztak Sharon kormányához, hogy végrehajtsák a „kitelepítést”. A gázai telepesek ügye felhasználható volna arra, hogy aláássa és felszámolja „az állam zsidó jellegét”. Semmi értelme, hogy még rájátsszanak a zsidó kizárólagosságra, akár Thaiföldön, akár Gázában. http://www.haaretz.com/hasen/spages/521450.html

JOHN ALLAN DAVIES VÁLASZA. Tisztelt Israel Shamir, az évad minden áldását kívánom önnek és megköszönöm az igazságnak ezt a ragyogó felfedését. Amikor a sajtóban olvastam, hogy az izraeli csapat volt elsõnek a helyszínen, szeretettel gondoltam a zsidóság liberális, humanista oldalaival kapcsolatos emlékeimre. Az a mód, ahogy metaforaként felhasználta a zsidó elkülönülésnek és felsõbbségnek még a halálban is érvényesülõ eszméjét az élõkre, és alkalmazta a gázai települések ügyére, és ellentétbe állította a nemzsidó gyarmatosítókkal, hiteles és ragyogó volt. Az elmismásolt következtetés bizonyítva van: a zsidók azok, akiknek nehézséget okoz, hogy közönséges emberek legyenek, és nem kiválasztottak, és õk tagadják meg, hogy más népekkel, mint egyenlõkkel legyenek meg, nem pedig fordítva, ami benne van az antiszemita elméletekben. Ez az émelyítõ cionista üzenetnek, az áldozat megjátszásának/felsõbbrendûségnek nagyszerû ellenszere. Köszönöm. Elküldtem ezt egy barátomnak, akinek nagy levelezõ listája van, de néha nem szíjó ha figyelünk

külföldre is

Miközben ezek a közpénzen utazók Izraelbe kirándulgatnak, itthon egyre több izraeli biztonsági szakértõt alkalmaznak, hogy megmondják, miképp lehet az országunkat biztonságosabbá tenni. Mindenütt fel-felbukkannak: helyi szinten, a tagállamok szervezeteiben és mindenütt a szövetségi államigazgatásban. Ajánlgatják a szolgálataikat a Külügyminisztériumnak, és katonatisztek látogatják a Pentagon legmagasabb köreit. Az izraeli szakértõk külföldön is támogatnak bennünket. Õk segítettek nekünk, például, az abu ghraibi rabok kihallgatásában, most pedig Guantanamoban fokozzák a biztonságunkat. Bizonyos szinteken ez nem meglepõ. A pénzügyileg megbénított önkormányzataink számára magától értetõdõ a kísértés, hogy hasznot húzzanak a maguk számára egy lobbycsoport nagylelkûségébõl, élve az olyan közhelyek bölcsességével, mint pl., „ajándék lónak ne nézd a fogát”. Én azonban gyanítom, hogy ebben az esetben valószerûbb az a régi mondás, mely szerint „Krisztus koporsóját sem õrizték ingyen”. Még ennél is zavarba ejtõbb, hogy a túlméretezett szövetségi kormányzat és a kínlódó helyiek komoly pénzeket fizetnek ki olyan szakértõknek, akiknek a hozzáértése a legjobb esetben is kétségesnek mondható. >>

vesen küld szét zsidókkal kapcsolatos anyagokat azok miatt a személyes támadások miatt, amiket visszakap (ahogy én is voltam, amikor egy nagy listával dolgoztam), de ezt azonnal továbbította mindenkinek. John Allan Davies

RAJA CHEMAYELTÕL, HOLLANDIA Nagyszerû anyag, Shamir, mint mindig!! A „Brian élete” befejezõ jelenetére emlékeztet, amikor egy kereszten haldokló zsidó „teljesebb elkülönítést” kért, úgy értve, hogy „ekszkluziv keresztrefeszítést” akar, egymagában. Biztosan látta a filmet… Boldog 2005-öt Raja

ROBERT ROSETÓL, MOSZKVA Szia, Israel! Ez a kiröhögés a javából! Annyira nevettem, hogy a szomszédok biztos azt hitték, hogy valami nagyon vicces történt. Minden jót,

mindkettõbõl komoly készleted van. Köszönöm, Barátom. Bear

BEVERLYTÕL, WASHINGTON: KIVÁLÓ, mind az ÁTFOGÁSA, mind a SZEMHATÁRA, mint mindig… Izrael felajánlott „segítsége” a cunami térségben mindenki segítését kéne, hogy jelentse, valamennyi bulldózerének az odaszállításával, hogy segítse az Élõket .. az ÚJJÁépítesben, ahelyett, hogy gyilkos politikájának a folytatására használná azokat és LEépítésre. Shalom … Beverly ALISON WEIRTÕL Mikor fogja azt a nagyszerû cikkét, „Cunami Gázában” föltenni a honlapjára? Alison Weir ügyvezetõ igazgató Ha Az Amerikaiak Tudnák www.ifamericansknew.org

Rob

Nekem nem tetszett ez a cikk. Nagyon rámenõsen érvel. Elias Davidson, Izland

Kedves Israel! Egy újabb ragyogó fény, amely a szívedbõl fakad. Így van! Eljön az idõ, amikor a hozzászólásaid már nem sok figyelmet fognak kelteni, mert az emberek azt fogják mondani: „Csak józan ész, amit mond.” Mi a csuda történt a józan ésszel? Most nem mindennapi bátorság kell ahhoz, hogy józanul beszéljünk, de Neked

Derekasan átvágott minden álszentségen – jól van. Egy napon majdcsak felébred USreal népe és odafigyel végre. Ne tartsa vissza a lélegzetét, de ne adja föl a reményt. Az Újévben is várom az Ön tarvágását a hazugságok elõttünk lévõ erdejében. Köszönettel, Eric Walberg, Taskent

DENNIS HAYMANTÓL

Forrás: www.israelshamir.net

21

Nekem úgy tûnik, hogy mielõtt az amerikai polgárok biztonsága érdekében teljes mellbevetéssel rohannánk az izraeli szakértelem után, nem ártana megkérdezni, hogy az izraeli szakértõk és a politikájuk mennyire tette biztonságossá az izraeli polgárok helyzetét. Természetesen bárki, aki kicsit is figyeli a híreket, tudja a választ. Az igazság az, hogy Izrael óriási katonai ereje ellenére (amelyet az amerikai adófizetõk tartanak fenn napi több mint 10 millió dollár költséggel), az izraeliek a föld legjobban rettegõ népe. Az izraeliek veszélyben érzik magukat a kávéházaikban, az utcáikon, az otthonaikban. Rémülettel tölti el õket, hogy a saját, városi autóbuszaikon közlekedjenek. (A gazdagok természetesen kivételek. Õk taxin és magán autóval járnak.) Izraelben sokfelé egy áruházba bemenni olyan élmény, amelynek a honosítására nem sok amerikaiban volna hajlandóság. Hogy harci felszerelésbe öltözött, fegyveres katonák motozzák meg az embert, mielõtt megengedik, hogy belépjen, utána pedig a játékosztályt vizslató, a hátukra szíjazott, élesre töltött fegyvereket viselõ emberek között kelljen vásárolnia, az nem egy olyasfajta élvezet, amelyet közülünk sokan kívánnának átélni. Persze, rá lehet mutatni, hogy az izraeliek luxus körülmények között élnek a palesztinokhoz képest. „Csak” kb. ezer izraelit öltek meg az elmúlt öt évben, nem pedig 3500-nál is többet. „Csak” kb. 100 izraeli gyereket öltek meg a több mint 600 palesztin mellett. „Csak” 7000 izraeli sebesült meg, nem 28000. A munkanélküliség is csak 10%-os, nem pedig 50. Az izraeliek nem nélkülöznek, nem táplálkoznak hiányosan, és nem börtönözik be õket újra és újra, nem alázzák meg és kínozzák õket rendszeresen beteges módszerekkel. Nincsenek köztük tucatszám sérült és kilõtt szemû gyerekek, és noha növekszik a kerekes székes izraeliek száma, még csak meg sem közelítik a palesztinok százait, akiket az izraeli golyók bénítottak meg. Noha sok a megcsonkított, hiányzó karú, elvesztett lábú, eltorzított arcú, megnyomorított izraeli, mindez csak töredéke annak, amit az ember Palesztinában talál. Mindezek és a viszonylagos jólétük ellenére az Izraeliek nem élnek olyan feltételek között, amelyeket én utánozni szeretnék. A tény az, hogy az izraeli kormány biztonsági és politikai „szakértõi” hosszú ideje olyan könyörtelen és kegyetlen gyakorlatot vezettek be, hogy az áldozataik egy kisszámú, de halálosan veszélyes része végül elkezdett visszacsapni. A mostani intifáda során 140 palesztint öltek meg az elsõ, izraeli földön történt, hasonló zsidó haláleset elõtt. 84 palesztin gyereket öltek meg az elsõ izraeli elõtt. Most, amikor a palesztin halálesetek tovább szaporodnak, az izraeliek is, noha a számuk sokkal kevesebb, ugyancsak növekszenek. Ez egy nagyon egyszerû egyenlet. Az izraeli „szakértõk” minél inkább fokozzák a tevékenységüket az izraeliek „védelmében”, annál többen halnak meg. A végeredmény a valóságban az, hogy az izraelieket olyan nagyszerûen szolgálják a tisztségviselõik, hogy tömegével hagyják el Izraelt (ezért gyanítom, hogy a sok „biztonsági tanácsadó”, aki manapság az USA-ban az árújával batyuzik, ugyancsak tudja, hogy mikor kell a süllyedõ hajót elhagyni). Az elmúlt években körülbelül a lakosság 10%-a távozott és néhány korábbi amerikai diplomata arra gyanakszik, hogy az országukból elmenekülõ izraeliek száma könnyen lehet ennek a kétszerese. Én személyesen büszke vagyok Amerika történetére amiatt, hogy menedéket adott azoknak, akik „vágytak arra, hogy szabadon lélegezhessenek”, és hiszek abban, hogy a legjobban tesszük, ha szívesen látjuk azokat, akiket a rendkívüli szükség a partjainkra ûz. Azt azonban nem akarom, hogy bárki a mi országunkba hozza azt a „biztonságpolitikát” és „szakértelmet”, amely arra kényszerítette õket, hogy elmeneküljenek a sajátjukból. Nem lep meg, hogy oly sok izraeli költözik az Egyesült Államokba. Csak egy dolgot kívánok, hogy szüntessük meg a tanácskérést tõlük arról, hogy miképp tegyük az országunkat olyan biztonságossá, mint az az ország, ahonnan most menekülnek. A fordító utószava: 22

Olyan hírek járnak, hogy az Izraelben járt Fidesz küldöttség új, Izraeli lakótelepek magyarországi építésérõl állapodott meg. A fenti cikk alapján úgy érzi az ember, hogy a hír nem alaptalan. Van azonban ezzel egy nagy baj. Israel Shamir tette a következõ megfigyelést a zsidók történetének a kezdetektõl a jelenkorig tartó tanulmányozása alapján: „Végy egy hangyát, és az hangyabolyt épít. Végy egy zsidót, és az gettót épít.” A zsidók, mióta nem volt államuk, kétezer éven keresztül, de lehet, hogy már régebben is, a saját maguk által épített gettókban éltek, és most sikerült nekik Izrael államát is egy életveszélyes, embertelen gettóvá alakítani. Õk nem csak a palesztinokat zárják be, de magukat is. Ezt tették az egész történelmük folyamán. Ezt teszik Amerikában is, ahol védett lakónegyedekbe költöznek össze. A „zsidó elmeállapotú” (ld. késõbb) Amerika ezt tervezi most Bagdadban, ahol egymilliárd dolláros költséggel, de az irakiak pénzén, akarja megépíttetni a saját nagykövetségét, amely biztonságosabb lesz, mint a Pentagon. Öt méter magas, robbantásálló falak és bunkerek, nehogy a „sebészi pontossággal” végzett amerikai légitámadások véletlenül kárt tehessenek a személyzetben, kaszárnyák és védelmi fegyverek, föld-levegõ rakétákat is beleértve, fogják alkotni a világ legbiztonságosabb gettóját, ahonnan a fölszabadítók igazgatni fogják a hálás fölszabadítottakat. Budapesten is gettót, vagy gettókat fognak építeni, mert történelmileg csak ehhez értenek, különösen, ha Eva M. Amichay, az izraeli önjelölt budapesti fõpolgármester ül majd be Demszki megüresedõ székébe, és elkezdi – ahogy õ mondta – „Judapest” rekonstrukcióját. Minden országra, amelyben valaha is meghatározó szerephez jutottak, romlást hoztak. Ránk is. Karöltve a „zsidó elmeállapotú” Károlyival. Most éppen az USA-t és Izraelt teszik tönkre. Izraelben az okosabbak már érzik a veszélyt, és menekülnek. De bárhová is mennek, a végzetüket magukkal hordozzák, mert a judaizmus, mint világszemlélet, amely az önazonosságukat meghatározza, elkerülhetetlenné teszi ezt a fajta önsors-rontást. Egy lehetõségük volna a menekülésre: az asszimiláció. Erre viszont – a tiszteletre méltó kivételektõl eltekintve - nem hajlandók, tehát marad a gettó és a goyok gyûlölete. Meir Kahane egy nagynevû rabbi volt. Az alábbi részletek az õ beszédeibõl valók: „Ma Izraelben az arabok kitelepítésének a programja – higgyenek nekem – teljesen elfogadott. Mindenki akarja.” (Tudjuk, ez volt Hitlernek is a programja.) „Mi azért csak mondjuk ezt, csak mondjuk ezt, csak mondjuk ezt, egyre többször és többször … mert beszélni kell róla, noha az emberek idegesek és dühösek lesznek, és ellenkezni fognak, mert nem akarják hallani. Emlékszem, hogy egyszer Roslynben, Long Islandban beszéltem és azt mondtam, hogy ez (mármint a holokauszt) itt is megtörténhet, amikor valaki hirtelen felugrott és azt kiabálta: „Ez nem igaz! Maga hazudik!” Erõsen zsidós kiejtése volt, és én megértettem, hogy mit akar valójában mondani: „Én átéltem! Ne mondja nekem, hogy az itt megtörténhet.” Ezt mondta nekem. Ez a tragédia! Amikor lelövik a hírhozót. Ha valaki igazán szereti a zsidókat, megmondja nekik a fájó dolgokat. A fájó dolgokat, amelyek megmentik õket” (Jelen esetben a várható amerikai holokauszttól.) „A világtól való félelem tartja vissza Izraelt attól, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen az arab terrornak.” (A hitleri „végsõ megoldással”?) „A goyoktól való félelem az, ami ágyútöltelékké teszi a gyalogos katonáinkat, mert nem adják meg nekik a szükséges légi támogatást, nehogy „ártatlan arabokat” öljünk.” (Lám, lám, a „szentéletû” rabbi válogatás nélkül ölné az arabokat. Nyilván az „Isten parancsára”, mint elvtársa, Bush.) „Ahelyett, hogy azt az üzenetet plántálnánk el, hogy az Istenben kell hinnünk, nem Bushban, azt látjuk, hogy a nemzeti tábor az ellenkezõ üzenetet erõsíti. A tüntetéseiken gyakorlatilag azt kérik Bushtól, hogy folytathassák a terror elleni háborút. Szánalmas erõfeszítéseket tesznek, hogy kimutassák, hogy Izrael és Amerika egy csónakban ül. … Ennek az üzenetnek a kései hatása rettenetes lesz. Arra hangol minket, hogy az higgyük, hogy a zsidó nép sorsa az Amerikához fûzõdõ viszonyunktól függ. Arra jó ha figyelünk

külföldre is

hangol minket, hogy azt higgyük, hogy George Bush nagyobb, mint a Burning Bush (az Égõ Csipkebokor – angol szójáték). De zúzzuk szét a kapcsolatainkat! Ez a valódi tsheuva! Istenhez ragaszkodni és elkülöníteni magunkat azoktól (mármint a goyoktól). Az ember nem ragaszkodhat Istenhez anélkül, hogy elkülönítené magát tõlük. A kettõ együtt nem megy. Ez a helyzet. Ez nem könnyû. Az elkülönülés mindig nehéz volt. Ez olyasmi, ami mindig aggodalmat okozott. De meg kell lennie! Mi vagyunk „a nép, mely egymagában él”. (Am livadad yishkon – BaMidbar, 23:9) Az emberek olvassák ezt a verset. Mily szép! Mi szép a hangzása! De ez nem dal, sem egy szép mondás. Ez a zsidó törvény. Az elkülönülés törvénye.” … és így tovább! Remélem, élvezték. (Forrás: http://www.kahane.org/meir/index.html )

A zsidónak a goytól még a halálában is el kell különülnie, mert ha goyjal kerül egy sírba, akkor az ítéletnapon nem fog feltámadni. (Ld.: Cunami Gázában) Robert Fisk, az angol Independent bejruti tudósítója írja le a beszélgetését egy izraeli rabbival. „Amit nekünk tennünk kéne – mondja a rabbi – az bemenni ebbe a görénylukba és elkapni ezeket a terroristákat és gyilkosokat. Görényluk, igen, azt mondtam görények, állatok. Megmondom, mit kéne tennünk. Ha valaki egy menekült táborban feldob egy követ, hoznunk kéne a bulldózereket, és az elsõ húsz házat a földdel egyenlõvé tenni. A második kõ esetén újabb húszat. Hamar megtanulnák, hogy ne dobáljanak köveket. Figyeljen, én azt mondom magának, a kövek halálosak. Ha engem megdobna egy kõvel, én lelõném magát. Jogom van arra, hogy lelõjem magát.” Fisk válaszára, hogy ha õt dobná meg a rabbi, õ nem lõné le, mert joga van nem lelõni, a rabbi azt felelte: „Akkor azt mondom, hogy ön elvesztette az eszét.” A rabbi kimondta a „zsidó elmeállapot” lényegét: aki nem áll bosszút ezerszeresen, aki nem rombol le húsz házat egy kõdobás miatt, aki nem lövi le azt, aki követ dob felé, az nincs észnél. Ennek az elmeállapotnak a következménye látható abban, amit Philip Habib, Reagannak a bejruti különmegbízottja mesélt el. Elborzasztotta az a dühödtség, ahogy Sharon lövette a várost, ezért felhívta az izraelieket, hogy hagyják abba a folyamatos tüzelést. A válasz az volt, hogy õk nem lõnek. Felhívta Sharont, aki szintén azt mondta, hogy nem igaz, hogy lõnek. „Az az átkozott ember azt mondta nekem a telefonba, hogy amit látok, az nem igaz.” Ezután az ablakhoz vitte a telefont, hogy Sharon is hallhassa a robbanásokat. Mire Sharon felháborodva megjegyezte: „Micsoda telefonbeszélgetés az, amikor a valaki a kézibeszélõt kidugja az ablakon.” Nem olyan, mintha a kormányunkat és a sajtóját hallanánk? A gazdák mondják, hogy nem kapták meg a pénzüket. Õk azt mondják, hogy kifizették. Az iskolák nem kapják meg a törvényes támogatást. Azt állítják, hogy nem igaz. Az idõsgondozó intézmények nem kapják meg a támogatást. Azt állítják, hogy többet kapnak, csak igazságosabban. A vállalkozók nem kapják meg az ÁFA visszatérítést. Õk azt mondják, hogy támogatják a kisvállalkozókat. Látjuk a szegénységet és a munkanélküliséget. Õk azt mondják, hogy dübörög a gazdaság. Látjuk, hogy lemaradunk minden szomszéd országtól. Õk hirdetik, hogy „lendületben az ország”. Shamir írta, hogy a holokauszt mítosz egyik fontos szerepe, hogy mint egy mumussal, engedelmesen tartsák vele a kis zsidókat: „Ha nem teszitek, amit mondunk nektek, akkor jön a holokauszt, betesz a zsákjába, és elvisz!” Ezért nagy bûn a „holokauszt tagadás”. Ezért nem szabad megkérdezni, hogy miként lehet, hogy az auschwitzi áldozatok számát hivatalosan lecsökkentették három millióval, azaz négy millióról egy millióra, a hatmilliós végösszeg mégis maradt. Láttuk, Kahane rabbi még a zsidó uralom alatt álló Amerikában is ezzel az infantilis mesével rémítgette hitsorsosait. Sharon ugyanezzel a francia zsidókat ijesztgette. Vásárhelyi Mária Magyarországon teszi ugyanezt, amikor azt írja, hogy attól való félelmében, hogy a szomszédjai lámpaernyõt fognak készíteni a bõrébõl, mindig útra készen tart egy bõröndöt. De ennek ellenére nem megy Izraelbe, mert jövedelmezõbb itt lenni zsidónak, mint ott, mert ott nem jó ha figyelünk

külföldre is

részesülne „pozitív diszkriminációban”. Kahane szövegéhez nem igazán kell magyarázat: magáért beszél. Kiss János írt egy könyvet, amelynek a címe „Zsidónak lenni ténykérdés”. Ezzel szemben Israel Shamir véleménye, hogy „zsidónak lenni egy elmeállapot”. Kibontva: „Tényleg, mi is egy zsidó? Mindenkinek van a személyiségében egy kis darab, amely akadályozza, hogy elfogadja Krisztust. Ez a túlzott törõdés a tulajdonával, közösség ellenesség, istentelenség és harc Isten, azaz Krisztus ellen, becstelenség, önfelértékelés és mások lenézése, az alkotókészség bizonyos fajtái, a közömbösség mások iránt. Ez a bennünk lévõ kis zsidó.” Fontos megérteni, folytatja, hogy „a zsidóság a célból született meg, hogy harcoljon Krisztus és a kereszténység ellen. Más célt is talált: a pénzszerzést és a befolyásban részesülést.” (Four Blind Man, de ugyanezt mondta Marx is: „A zsidó féltékeny istene a pénz”.) A „Zeno’s Arrow” c. cikkében pedig a következõt írja Shamir: „Egy zsidó személy helyzete sokkal jobb, mint más nemzeti közösségek tagjaié. … Neki egyáltalán nem kell zsidónak lennie. Mindenki, aki zsidónak mondja magát, rendelkezik egy másik azonossággal is. Õ egyúttal amerikai, vagy izraeli, vagy francia is. Ekképp Palesztina barátainak nem a zsidó származásúak ellen kell harcolniuk, hanem a zsidóság ellen, amely azokból áll, akik a „zsidóságukat” választják az õ legfontosabb azonosítójukul.” Ezek eredetüket tekintve nem mind zsidók, de „aki elfogadja a zsidó viselkedésmódot, zsidóvá válik”. Erre a legjobb példa Bush, aki „újjászületett kereszténynek” (born again Christian) mondja magát, ugyanakkor azt állítja, hogy a kereszténységnek az ellenség szeretetét parancsként elõíró Istene súgta meg neki, hogy támadja meg Irakot, gyilkoljon meg és tegyen nyomorékká százezernél több ártatlan embert, romboljon le és döntsön nyomorba és reménytelenségbe egy országot, és mindehhez a lakossága támogatását tervszerû ijesztgetéssel és hazugságokkal szerezze meg. A zsidó tömegek engedelmességre szorításának az eszköze a holokauszttal, az amerikaiaké pedig a terrortámadásokkal való ijesztgetés. Ez is a „zsidó elmeállapot” része. Mindez nem egészen vág egybe Kiss János predesztinációként ható könyvcímével. Hogy mi a megoldás, azt Shamir a „Trockij és az Egyház” c. írásában adja meg. Az írás oly rövid, hogy az egészet érdemes idézni: Israel Adam Shamir, Jaffa: TROCKIJ ÉS AZ EGYHÁZ A „Cion Bölcseinek a Jegyzõkönyveiben” egy fontos rész az a vád, hogy a zsidók el akarják pusztítani a kereszténységet. A valóság azonban ennél bonyolultabb: véleményem szerint a zsidók nincsenek tisztában azzal a kárral, amelyet a kereszténység elutasításával okoznak. Ugyanúgy, ahogy az európaiak sem voltak tisztában azzal, hogy különbözõ betegségeket õk hoztak Polinézia bennszülött népeire, mert õk immunisak voltak a bajjal szemben. A bennszülöttek mégis tömegével haltak meg. Ezt ösztönösen érzik az ortodox zsidók, amikor a lehetõ legcsekélyebbre csökkentik a nem zsidó világgal való kapcsolataikat. Ezt ösztönösen érzik az antiszemiták, akik szívesebben látnak egy ortodox zsidót a shtreiml-jével és a pejoth-jával, mint egy asszimilált zsidót. Azonban kevesen értik meg, hogy miért okoznak az asszimilált zsidók akaratlanul is olyan sok kárt a nemzet szövedékének. Ennek egy gyászos példáját nyújtotta Lev Trockij, aki születésére zsidó volt, de teljesen elutasította a judaizmust, és magát „nem-zsidó zsidónak” nevezte, de részese volt az orosz templomok tömeges lerombolásának. Õ nem is álmodott arról, hogy azért rombolja a templomokat, hogy Soros Györgynek, vagy Ariel Sharonak a zászlóját emelje a magasba. Õ nem volt filoszemita. Õ szerette a goyokat, és nem szerette a zsidókat. Õ úgy gondolta, hogy a zsidók olyan sokáig foglalkoztak pénzzel, hogy a lelkük majdnem, hogy javíthatatlanul megromlott. Õk megõrizték, mondta, a kispolgári felfogásukat, a zsidó értelmiségiek pedig „ingatag, megbízhatatlan fél-külföldiek”. Õ büszke volt arra, hogy igazi orosznak tekintették, nem pedig zsidónak. Õ oroszul beszélt és úgy tûnt, hogy el is felejtett jiddisül. De akkor mi23

ért lett az orosz templomok elleni támadásnak a lelke? A lehetõ legjobb okból. Õ ösztönösen tette, mert érezte, és helyesen érezte, hogy Krisztus áll az orosz néppel való teljes egyesülésének az útjában. Õ nem nõtt föl ahhoz, hogy Krisztust elfogadja (kiemelés tõlem), hát megpróbálta félreállítani az akadályt. Az orosz templomok ezreit rombolták le, és ezzel aláásták az orosz kommunizmus jövõjét. A kommunizmusnak és az egyháznak ez a szakadása okozta Soros György és Mark Rich óriási sikerét Oroszországban 1991. után. Európában és Amerikában nagyon sok zsidó származású derék ember követi el ugyanezt a hibát. Harcolnak az egyház ellen, mert azt hiszik, az áll közöttük és a nép többi része között. Pedig akár tetszik, akár nem tetszik, ahogy Trockij példája bizonyítja, nincs más út: vagy elfogadják, vagy jóvátehetetlen károkat okoznak azon emberek lelkének, akiket szeretnek.”

A hirdetés talán így folytatódhatna: kilátással a tengerre, és csakis a tengerre. Az Északi-tengeren található, ötszáz négyzetméter területû Sealand saját pénzzel, nemzeti lobogóval, bélyeggel és kormánnyal, potom egy milliárd dollárért vevõre vár. A címben szereplõ mondattal nem mindennap találkozhatunk az apróhirdetésekben. Az említett terület a Sealandi Hercegség, a világ legkisebb „állama”, amely Nagy-Britannia keleti partjai elõtt található.

A Roughs Tower, azaz Seeland Hercegség Habár ilyen áron akár alkalmi vételnek is tûnhet, az új tulajdonosnak nem éppen egy makulátlan hercegség pottyan az ölébe. Sealandet ugyanis eddig még – a sajátján kívül – egyetlen kormány sem ismerte el, pedig már negyven éve fennáll. A miniállam tulajdonképpen egy tengerben álló platform, amelyet a britek építettek a második világháború alatt Anglia partjaitól valamivel több mint hét tengeri mérföldre, nemzetközi vizeken (akkor Anglia még csak hárommérföldnyi körben tekintette a tengert felségvizének – partjaitól számítva). Az erõd a német támadások ellen szolgált légelhárító bázisként. A HÁBORÚ UTÁN IS CSATÁROZÁSOK SZÍNHELYE A világháború után a legtöbb ilyen létesítményt lebontották, de a Roughs Tower „valahogy” ott maradt. Így aztán óriási megle24

Nem hiszem, hogy Kiss János ezt meg fogja szívlelni. Nagyon elszomorítóan tapasztalható ez a jelenség az amerikai, un. baloldali sajtóban. Nagyszerû elemzések, erkölcsös, a szenvedõkkel együtt érzõ szemlélet, a hatalmasok bátor bírálata, de a palesztin szabadságharccal olykor képesek egy szintre tenni a „melegek jogait” csak azért, hogy támadják a kereszténységet, elsõsorban a katolikus egyházat. Ezt állapotbeli kötelességüknek érzik. Ez a sajátos vakság, vagy világnézeti alapú értelmi beszûkülés sajnos annyira általános, hogy akár el is nevezhetnénk a jelenséget Trockij komplexusnak. Pedig a képlet nagyon egyszerû: aki nem tudja elfogadni és értékelni a szeretet vallását – és most nem arról van szó, hogy buzgó híve legyen –, hanem harcolni kezd ellene, az akarva-akaratlan a gyûlölet uralmának a felépítésén dolgozik. Forrás: www.ifamericansknew.org, továbbá Counterpunch, 2005. február 3.

petést keltett, amikor a mintegy 200 négyzetméteres alapterületû (de több emeletes) szigeterõdöt 1967. szeptember 2-án Paddy Bates, a haditengerészet egykori õrnagya elfoglalta: kitûzte zászlaját és kikiáltotta a Sealandi Hercegséget. A Bates család 1968-ban „visszaverte” a brit haditengerészet egységeit (pár lövést adtak le), s miután egy angliai bíróság illetéktelennek minõsítette magát az ügy megítélésében, merthogy az nemzetközi vizeken történt, Sealand szerint de facto elismerte a hercegséget. 1969 óta, a platform fenntartási költségeinek fedezésére az ország saját útlevelet és bélyeget bocsátott ki. Nagy-Britannia azonban 1987-ben kiterjesztette fennhatóságát a partjaitól 12 mérföldre lévõ tengeri területre, így a platform már brit felségvizekre került. ÁLLAMALAPÍTÓK VAGY DEMONSTRÁLÓK? Sealand nincs egyedül ebben a különleges helyzetben. Nemrégiben hasonló kis „államot” hoztak létre a homoszexuálisok jogaiért küzdõ szervezetek az ausztráliai Nagykorallzátony egy szigetén, szintén saját zászlóval, bélyeggel. 2004-ben azért szánták rá magukat erre a jelképes lépésre, mert az ausztrál parlament nem szavazta meg az egynemûek házasságkötését engedélyezõ törvényjavaslatot.

Szintén Ausztráliában került sor 1970ben egy államalapításra, amikor a kormány mezõgazdaság-politikája elleni tiltakozásul farmerek megalapították Hutt River Province-t. Az „államalapítók” minden igyekezete ellenére a nemzetközi világ nem ismerte el egyik újdonsült jövevényt sem. Jelenleg hivatalosan még mindig Vatikán számít a világ legkisebb államnak, a maga 0,44 négyzetkilométerével. A sorban ezt követi Monaco, San Marino és Andorra.

MITÕL LESZ ORSZÁG EGY ORSZÁG? David Miller, a National Geographic Társaság térképészeti osztályának vezetõje az amerikai National Geographic Onlinenak elmondta, ahhoz hogy egy állam felkerüljön a hivatalos térképekre három feltételnek kell teljesülnie. Szárazfölddel kell rendelkeznie, ellenõrzést kell gyakorolnia e fölött, és nem utolsó sorban más államoknak is el kell ismerniük, mint független államot. „Sealand esetében pedig nincs szó se szárazföldrõl, se nemzetközi elismerésrõl” – tette hozzá a szakértõ, és mivel 1987 óta brit felségvizeken van, a brit királyság részének számít. A bizonytalan jogi helyzet, és a sziget korábbi szoftverbirodalomként befutott olykor kétes hírneve talán jól magyarázza, hogy a potenciális vevõk miért nem állnak tömött, rendezett sorokban, habár a helyet a tulajdonosa „Michael herceg”, a „honfoglaló” Paddy Bates fia szép kilátással hirdeti.

National Geographic Online

jó ha figyelünk

külföldre is

» ÍRTA: KÚR GÉZA ELÕSZÓ Ezt a nagyon érdekes kis tanulmányt kár lett volna a feledés homályába temetni nemcsak azért, mert a kb. 200 esztendõ óta fel-felbukkanó irodalmi kérdéshez szól megfontolásra érdemesen hozzá, amidõn azt egészen más oldalról világítja meg, mint a többi, vele foglalkozó írók, hanem azért is, mert olyan történeti tények feltárását teszi szükségessé, amelyek mellett megjegyzés nélkül haladt tovább a történet-irodalom. Magyar Adorján megállapításai általában helyesnek látszanak és különösen erõteljesek, ahol a Nibelung-Ének története egyik írójának, Jiriczek professzornak a munkáját boncolja. Nincsen ezekben semmi, aminek ellentmondhatnánk, mert az utalások pontosak és a levont következtetések konzekvensek. A szövegbe kivánkozik azonban ott, ahol thierry Amadée, „Histoire de Atilla” címû mûvébõl idéz, e munka II. kötet 200-201 oldalain olvasható történeti igazság is, amelyben arra mutat rá a francia történetíró, hogy mi történt Nagy Károlynak az avarokon vett gyõzelme után Hunnia lakóival. Ezt a részt ezért, mint igazi és tökéletesen jellemzõ helyzetképet a megfelelõ helyen közöljük. Hozzáfûzzük azonban itt még azt, hogy Nagy Károly sem semmisítette meg az avarokat, mert azok a vereségük után csak a Rába folyóig húzódtak vissza. A hátramaradt, fajtánkbeli lakosságot pedig a rájuk rohanó szlávság nem tudta kiirtani, mert mint természetesnek látszik az Annales Mettenses adatai alapján: „Chaganus princeps Hunnorum propter necessitatem populi sui imperatorem adiit, postulans sibi locum dari ad habitandum inter Sabariam et Carnuntum quia propter infestationem Sclavorum in pristinis sedibus manere non poterat.” ad.ann. 805 Jelentékeny részük Szombathely és Petronell közötti területre tömörült össze, ahol aztán szervezett egységben sikeresebben védekezhettek a rabló hordák támadásai ellen. Több észrevételt igényel Magyar Adorjánnak az a megállapítása, hogy a „ker. papság sehol sem üldözte annyira a mult emlékeit, mint nálunk.” Kétségtelenül igaz ez is, de félreértések elkerülése végett tudni kell, hogy ez nem a magyar kat. papság büne volt. Azok az adatok, amiket idevonatkozólag ismerünk, bizonyítják, hogy a magyar írók Anonymustól kezdve, az elsõ világi krónika-íróig, Thuróczi-ig mind papi rendûek voltak, akik azonban magyarságukat meg nem tagadták, sõt a magyarságért sokszor nagyon is erõsen kiálltak Róma ellen. Anonymus például azt írja munkája IX. fejezetének utólsó mondatában: „Joggal nevezhették Pannonia földjét a rómaiak legelõjének, hiszen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból…” és nagyon érdkes tudni ezzel kapcsolatban azt, hogy Lodomér esztergomi érsek az egész papsággal együtt szembeszállt Rómával, mikor ez II. Endre harmdik feleségének, Estei Borbálának (akit IV. Béla hûtlenséggel vádolt és utószülött fiát, Istvánt nem ismerte el az Árpád-ház törvényes tagjának, unokáját, a Velencében nevelkedett II. Endrét a magyar trónra juttatta. Amikor pedig III. Endre halála után VIII. Bonifácius pápa Róbert Károlyt akarta magyar királlyá tétetni és az akartával makacsul ellenkezõ, a szabad királyválasztáshoz ragaszkodó budai polgárokat egyházi átokkal sujtotta, ezek viszont a pápát átkoztatták ki 1302-ben. (Szilágyi S.: Magyarország története IV.k. 15.l.) A kat. magyar papságot a mult, itt említett emlékeinek megõrzésében az 1297-ik évi budai zsinat határozatainak 8.-ik pontja gátolta meg, amely nemcsak a korcsmázást és a szerencsejátékokat tiltotta meg szigoruan nekik, hanem a regõsök színjátékainak nézését és a hegedõsök hallgatását is. Természetes, hogy az ilyen törvényekhez akarva-nem akarva alkalmazkodott a papság különösen a Mohácsivész után következett Habsburg uralkodók alatt. jó ha figyelünk

külföldre is

Valószínünek látszik az a feltevés is, hogy az egész XVII. –ik századbeli, majd a XVIII. század elején volt Rákóczi-féle szabadságharcok hatása alatt felelevenedett magyar mult emlékek esetleges kat. papi vonalon való ápolása megakadályozásáért adták ki 1742-ben Bécsben, a budai zsinat határozatait a „Sacra Concilia’-ban és presentálták Mária Teréziának Kovács János kanonokkal megiratott és ugyancsak 1742-ben kiadott „Krónika”-val együtt. Az utóbbiról ugyanis az ajándékozók hirhedt mondásából: „a büszke faji öntudatot fojtja meg ez a könyv, ha a magyarok kezébe adjuk”, tudjuk, hogy miért jött világra, tehát ez meg nyilván azért, hogy a papoknak a magyar-mult emlékeivel szemben köteles magatartásáról tájékoztassa az uralkodót… Meggyõzõdésem szerint Magyar Adorján Nibelung-Ének címû tanulmánya nemcsak érdekes, hanem igazában értékes is, ezért a magyar olvasó közönségnek figyelmébe szeretettel ajánlom. Warren, 1963. május » ÍRTA: MAGYAR ADORJÁN A NIBELUNG ÉNEK MAGYAR EREDETE Ez a germánnak ismert mitologia – sejtelmem szerint – az északi árja-elõtti õsnépektõl: finnektõl, esztektõl, livektõl stb., tehát magyar rokonoktól vette eredetét, illetve alapjait. Ezeket a népeket ugyanis a náluk sokkal harciasabb árják nagyrészt leigázták, majd nyelvüket elárjásítva, mûveltségük nagy részét is elsajátították. Hosszadalmas volna itt felsorolnom ennek teljes nyelvi bizonyítékait, hogy például a germán mitologia fõistenének ODIN-nak (romlottabban: WOTAN) neve, ami egy, egyen szavunkból származott és hogy ez a fõistenség tulajdonképpen az egész Mindenség, tehát az Ég egyetlen nagy Egészbe való bölcseleti egyesítése és költõi megszemélyesítése volt. Bevezetésül tehát csak néhány idevonakozó szóra mutatok rá, amelyek az értelmi rokonság mellett hangtanilag is azonosak egymással. EGY Egység, Egy-Isten EGÉSZ A Mindenség egysége, egésze IGAZ Egy-az ÉG A Mindenség OK A létezõ Mindenség emberi ésszel föl nem fogható, OKA,létrehozója, teremtõje. ÜK Az Õs-Ok megszemélyesítõje: õs-apa, õs-istenség AGG Öreg. A népek fõistenségét, illetve annak örökkévalóságát öreg férfi alakjában személyesítik meg. De csak magyarban azonos az öreg és az örök szó. Ismeretes, hogy ODIN régebbi nevét a germánok YGG-nek írják. (Lásd például a svéd Frans G. Bengsston, „Röde Orm” címû könyvében). E nevet pedig akár IGG-nek, akár ÜGG-nek olvassuk, mindenképpen a mi ÉG, EGY, ÜKK szavunkkal egyezik. Megjegyezzük, hogy kb. 900 éves „Halottibeszédünkben” az IG még egyenlõ az EGY-el. A finn mitologia fõistenségének neve UKKO, egyezik az ÜK és OK szavainkkal, de azonos a régi okiratainkban fönnmaradt UKKON névvel is, amelyben némely tudósunk õsi fõistenségünk nevét sejtette. A germán mitologiában szerepel az IGGDRAFIL-FA, amelyet óriásinak, égbeérõnek képzeltek. Az IGG szótagban itt is az ÉG, illetve ÉG-Isten nevére ismerhetünk azért is, mert a mi népi hagyományainkban is szó van ISTENFÁRÓL, számtalan népmesénkben pedig az égigérõ fáról. A germán mitologia õslényeit AS-oknak (Asz, vagy Az) nevezik, ami egyezik az ÕS szavunkkal, amelyet északi rokonaink szintén ÁSZ-nak ejtenek. 25

A germán mitologiában szerepelnek az „Isteni szüzek” (Göttliche Jungfrauen), akiket azonban IDISI (Idiszi) néven is neveztek (Pl. Mayers Lexicon: Deutsche Mytologie). Ez az elnevezés teljesen egyezik a mi édes, tájszólásban ides, a csángó-magyaroknál iedesz szavunkkal. Lehetetlen tehát, hogy a magyar SZÜZ szónak véletlenül volna tökéletes megfelelõje a német „SÜSS”–ÉDES, amikor a mitologiai szüzek neve IDISZI. A szüzesség-édesség, eszmetársulás érthetõ. A germán mitologia IDÕ-istennõje IDUN volt. A germán mitologia HALÁL-istennõje HOLDA, HALJA, NEHALENNIA neveken ismeretes. ezek a nevek a magyar HALÁL és HOLT szavaknak felelnek meg. Az utóbbival kapcsolatban megemlítem még, hogy a régi magyarban a jelzõ gyakran a jelzett szó után következett (Pl. Dunántul: Hegymagas – Magas hegy, Becskerek – Kerek vár, ugyanis õseink nyelvében a bács, becse, pécs, bécs szavak jelentése vár volt.). Eszerint tehát a NE-HALENNIA jelentése HALÁLNÕ. Elképzelhetetlen, hogy a germán mitologia ennyi neve a magyar nyelv ilyen sok szavával csak úgy véletlenségbõl volna egyezõ. A Nibelung-Ének felületesen szemlélve kereszténynek látszik, de igen sok kereszténység elõtti õselemet is tartalmaz, tehát – mint már azt mások is észrevették – kétségtelen, hogy részleteiben, külön-külön meg volt és hogy ezeket a régi anyagokat csak késõbb foglalták egybe, hozzáalakítva a kereszténység fölfogásához. Több mint ötven esztendeje olvastam egy magyar értekezést, amely szerint az ének anyaga az õsmagyar csallóközi eredetû, kereszténység elõtti magyar regékbõl származik. És hogy a németek ezeket a regéket próbálták a maguk és a kereszténység felfogásához átformálni. Sajnos, ennek az értekezésnek már sem a szerzõjét, sem a címét, megjelenési helyét megnevezni nem tudom, de megállapításainak valószínõségét sok kétségbevonhatatlan adattal igazoltnak látom. Ismeretes, hogy Siegfriedet, az ének fõalakját, Északon Sigurd-nak nevezik, s hogy az ének, az összes szaktudósok szerint, Délen és pedig Ausztriában született, s onnan került Németországba, majd Skandináviába – igen régen ugyan – de már irodalmi uton. Ez a megállapítás egészen közel hozza a dolgot Magyarországhoz, annyival is inkább, mert pl. a Bécsi Síkság (Marchfeld) és az ettõl délre esõ hegyvidék, még az avarok korában is Hunniának neveztetett, ahová – az avarok legyõzése után, az ottani fajunkbeli õslakosságot részben elûzve – csak Nagy Károly telepített keresztény bajorokat és szlávokat. Dr. Otto L. Jiriczek tanár, „Die Deutsche Heldensage” (Sammlung Göschen. G.J. Göschensche Verlag, Berlin u. Leipzig, 1913) címû mûvében a 111. oldalon ez olvasható: „Nach ‘Frankenland’ reitet Sigurd, als er zu dem Walkürenfels kommt; er heisst ‘der südliche, der hunnische Held’… “ Valamilyen germán ének tehát Siegfriedet „déli” és egyenesen hun hõsnek mondja. Sajnos Jiriczek nem árulja el, hogy melyik ének ez és hol található, de kétségtelenül a forrást akarja magyarázni, mikor zárjelben megjegyzi, hogy szerinte a „hun” alatt németeket kell érteni!... De elmulasztja megmondani azt is, hogy milyen alapon. Pedig valószinütlen, hogy az északi germánok, akik egy ideig maguk is Atilla uralma alatt voltak, olyan tudatlanok lettek volna, hogy még azt sem tudták, mi a hun és mi a német…, hiszen a germán hõsénekek is sokat foglalkoztak a hunokkal és Atillával… Ha tehát egy germán hõsköltemény Siegfriedet hun-nak mondja, akkor az mást nem jelenthetett, mint hogy a hajdani germánok õt ilyennek ismerték és csak késõbb, önkényesen, ujabb-irodalmilag tették meg német hõsnek. Megemlítem még azt is, hogy Sigurd név a régi magyar Zoard névvel feltünõen egyezik. Abban az idõben, amikor még nem volt

1

26

nemzeti sovinizmus, ha a néphagyomány Sigurdon hun-nak tartotta, nem jutott eszébe senkinek sem õt németre hamisítani. Ellenben az említett könyv szerzõje már akár német, akár más szempontból (Jiriczek név szláv származásra vall) a tényt elhomályosítja, sõt meghamisítja. Pedig a germán mitologiával és hõsénekekkel foglalkozva, kétségtelenül tudta, hogy a germán hõsénekek Atilláról és a hunokról csupa dicséretes dolgokat emlegetnek, illetve az énekekben alig akad olyan állítás, ami nem válik Atillának és a hunoknak dicsõségére, viszont a német, vagy germán hõsökrõl, fejedelmekrõl általában csak rosszat mondanak. Még Siegfriednek alattomos gyilkosairól is megmondják, hogy azok németek voltak. A Nibelung-Ének éppen ugy, mint más germán hõsiének a hu1 nokról szép és dicséretes dolgokat regél, magát Atillát pedig valósággal isteniti, s ODIN, germán fõisten fiának nevezi. Viszont Jiriczek a hunok hadait „bestialisch”-oknak mondja, mintha a Nibelung-Éneket soha sem olvasta volna. Érdekes lenne tudni, hogy mire támaszkodik ez a kétségtelenül gyûlölködõ megállapítás?! Ismeretes ugyanis, hogy a német, a latin „bestialis” szót az „állatiasnál” sokkal súlyosabb értelemben használja. Szerinte ez, az állatiasság mellett rosszindulatút és erkölcstelent is jelent. Jiriczek õrizkedik annak a megemlítésétõl is, hogy a hunok vezetõ, uralkodó, uri osztály voltak, hadaiknak nagy többsége pedig meghódított népekbõl, fõképpen germánokból állott. Ha tehát Siegfriedet a germán hõsiének déli hun hõsnek mondja, ez egyezik azzal az említett értekezéssel, amely a Nibelung-Ének anyagát az õsi magyar Csallóközbõl eredõnek állítja, hiszen ahhoz sem fér semmi kétség, hogy Siegfried regebeli, mitologiai személy, akinek ilyen voltát csak a keresztény felfogás tüntette el, illetve formálta át. De egyezik az említett értekezéssel még más is. A Nibelung-Ének befejezésében ezt olvassuk: Getichtet man ez sit hat dicke in Tiuscher zungen dei alten and die jungen erkennt wol diu macre sugt der Dichter der Klage von dem Kampfe und Untergange der Burgunder im Hunenlande. Ezt Kurz Heinrich: „Geschichte der deutschen Literatur” (Leipzig 1876, I. kötet 479. oldal) mûvében így találjuk németre fordítva: Gedichtet Mensch das später hat dicht in deutscher Zunge Die alten und die Jungen erfahren wohl die Erzåhlung… stb. Tudjuk, hogy a burgundok németek, tehát azok voltak a Nibelungok is, akik Siegfriedet meggyilkolták. A költemény végén levõ sorokat, amiket a Nibelung-Ének magyar fordításához (Budapest, Lampel R. kiadása) Szász Károly a bevezetésében is idéz, magyarul így olvashatjuk: A passaui püspök, Pilgerin Öcséihez való jó szive szerint, Leiratá a gyász-mesét, Hogy tudja minden, hogy esék; Latin betükkel még pedig: Ezt mindenkinek elhihetik…

A hun király nevét azért nem írom Attila-nak, mint a nyugatiak, mert ez ellenkezik a magyar kiejtéssel. Atilla pedig nem volt sem latin, sem görög, sem német. Viszont a régi magyarban megvolt az –illa, -elle kicsinyítõ rag, aminek fennmaradt nyomai például: cip-ellõ, és mint Erdélyben az ügyetlen gyerekre mondják: idilló. Az oroszok a legutóbbi idõkig „atyácskának” nevezték cárjukat, ami valószinüleg valamelyik õsnépünktõl származott hozzájuk. E szerint Atilla is atyácska. Tény, hogy a germán hõsénekekben Atilla jóságos, igazságos, tehát atyai indulatú uralkodóként van feltüntetve.

jó ha figyelünk

külföldre is

Azt sorba leírta mind, Maga s világ tudásakint Konrád mester, iródiák. Azóta aztán átirák S megvan németül is a dal… Szász Károly ezekhez többek között még hozzáfûzi a megjegyzést: „Konrád íródeák latinul írta meg a munkát, s azt utána más fordította le, vagy dolgozta át németre.” Bizonyos tehát, hogy az eredeti Nibelung-Ének, illetve annak õsalakja nem volt német, hiszen akkor nem kellett volna azt németre fordítani. Kitûnik ellenben, hogy Pilgrin passaui püspök Konrád nevû íródeákja a püspök megbízásából, valamilyen rege, vagy regék (szerintem magyar regék) alapján fordította le latinra, majd ugyanazt az anyagot, talán még Konrád életében és tudtával, valaki – valószínüleg költõ, vagy énekmondó – lefordította németre is. Vannak, akik azt vitatják, hogy az ének latin-elõtti õs szövege, vagy anyaga francia volt. Ennek azonban semmiféle bizonyítéka nincsen. Ellenben tény az, hogy Pilgrin nevü püspök volt az elsõ Magyarországon járt hittérítõ, aki többek között azt írta a pápának a magyarokról: „…nem tiltják alattvalóiknak a keresztelkedést és a papoknak megengedik közöttük a szabad járást-kelést. Annyira egyetértenek a pogányok és keresztények, oly bensõ közöttük a barátság, hogy teljesedettnek látszik Ézsaiás jóslata: együtt legelnek a farkas és a bárány, az oroszlán és az ökör szénát esznek…” Ebbõl kitünik az is, hogy milyenek voltak azok a „pogány magyarok”, amikor nem volt harc és hogy a vallást illetõleg olyan türelmesek voltak, amilyent más népekrõl még a mai idõkben sem mondhatunk el. Pilgrin és íródeákja sokat járt a magyarok között, s a térítés érdekében bizonyosan megtanultak magyarul és alkalmuk volt a magyar mese-, énekmondókat, regõsöket is hallgatniok mindenfelé az országban, így bizonyosan a Dunántulon és Csallóközben is. A regõsök énekeinek szépsége valószínüleg mindkettõjüket annyira megihlette, hogy Pilgrin megbizta Konrádot, hogy azokat latinul jegyezze fel. Érdekes tudni, hogy Dunántul énekmondó magyar regõsök egészen napjainkig voltak még. Róluk Sebestyén Gyula, aki az énekmaradványokat is összegyûjtötte, két könyvet is írt: „Regõsök” és „Regõs Énekek” címeken. Köztudomásu, hogy Pilgrin püspök nem Atilla, hanem a magyarok megtérítésének idejében élt, a Nibelung-Ének õt mégis Atilla korában szerepelteti. Lehet, hogy Konrád, ura iránti hódolatból szõtte nevét az elbeszélésbe, hiszen tény, hogy a költõi szabadság nevében ilyesmitõl a regeirók már akkor sem riadtak vissza, ha ezzel valamilyen célt akartak elérni. De megtehette ezt a Konrád latin feljegyzését felhasználó és azt németre fordító valamely költõ a késõbbi idõben, aki aztán még más hozzátoldásokkal is szaporította, bõvítette az anyagot. Ezeknek a nem népi rege- és mesemondóknak ugyanis egyik célja mindig az volt, hogy mondókájukat hosszúra nyujtsák, s ezzel egyrészt tekintélyüket növeljék, másrészt a hallgatóságot minél több estén át lekössék és így több adományt kaphassanak. Jiriczek is említi könyve 93. oldalán, hogy a fordító sok mindent beletoldott az énekbe. Tudjuk, hogy abban az idõben az avarokat és magyarokat ugy a németek, mint más nyugati népek hunoknak nevezték, így Pilgrin püspöknek a hunok közötti szerepeltetése az akkori közönség elõtt nem tünhetett fel helytelennek. Az azonban a Nibelung-Ének szövegébõl világosan látszik, hogy mindenáron hosszulére igyekeztek ereszteni, ami az igazi népköltészetnek nem sajátsága. Vannak ugyan, akik a Nibelung-Ének szerzõjéül a még késõbben élt Kurenbergi Konrád költõt tartják, mert ez hivatásos költõ lévén, ilyesmi megalkotására képesebb lehetett. Valószínû azonban, hogy õ is csak tökéletesítõje és hosszabbítója volt az éneknek, amely a mai

2

alakjában mestermû, akár egy ember szerkesztette különálló elbeszélésekbõl, énekekbõl össze, akár több, egymásután következõ ember mûve is az. De bizonyosra vehetõ, hogy a sok véres és borzalmas elbeszélés mind késõbbi betoldás. Ilyesmit csak az olyan harcias népek izlése, amilyenek a régi germánok voltak, követelt meg, mert ilyenek nélkül számukra a regék nem lettek volna elég érdekesek. A régi germán hõsköltemények mind tele vannak hihetetlenül borzalmas, véres öldöklésekkel, gyilkosságokkal, kegyetlenségekkel és bosszúállásokkal. A magyar nép õsi, kereszténység elõtti fölfogása szerint – mint ezt a máig élõ népmesékbõl tudjuk – a Tulvilág, vagy Másvilág a Tejútban látszó sziget (Fehérköz), vagyis a mennyei Tündérország (a mennyei Tejfolyóban lévõ Csallóköz), ahová a földi életbõl elköltözött igaz emberek jutnak, ahol Tündér Ilona gyönyörûséges kertjében örök boldogságban élnek. A germán mitológiai Tulvilág lényege a Walhalla, egy mérhetetlen nagyságú épület 500 ajtóval, amelyben a harcokban elesett hõsök lelkei laknak. Ezek minden reggel, idõtöltésbõl, egymással harcra kelnek, délig azonban sebeik begyógyulnak, azután Odin asztalánál lakomához ülnek, méhsört isznak és vadkanszalonnát esznek. Minden egyébtõl eltekintve tehát – amint azt már Ipolyi Arnold mitologusunk is megjegyezte – megállapíthatjuk, hogy a mi ilyen regéink õsibb jellegûek. Itt is a kert kétségtelenül õsibb, mint az 500 ajtós óriási épület. Könyve 48. oldalán Jiriczek is úgy ír, mintha a Nibelung-Éneket franciából fordították volna németre. Nagyon valószinûtlen azonban, hogy a germánokról, hunokról és Atilláról ily sokat beszélõ hõsköltemény a franciáknál születhetett, sõt ha ilyen francia nyelvû hõsköltemény mégis lett volna, úgy azt csak tõlünk, vagy a németektõl átvett szöveg fordításának lehet tartanunk. A mi irodalmunkban ilyen dolgok fönn nem maradhattak, mert egyrészt a háborús pusztítások sehol sem voltak olyan mérvüek, mint nálunk (tatárjárás, százötven éves török uralom, aztán pedig a több százados osztrák elnyomás), másrészt mert a keresztény papság sehol sem üldözte annyira a mult 2 emlékeit, mint éppen nálunk. Érthetõ tehát, hogy nemcsak a rege és mondavilágunk nem juthatott irodalmi fejlõdésre, hanem a pogány ízû történetek feljegyzései sem maradhattak meg, hanem csak meséinkben, amikben azonban a Nibelung-Ének több õsalakját ma is megtaláljuk. Pedig az a tény, hogy Pilgrin püspök és íródeákja magyarországi hittérítõk voltak, tehát okvetlenül tudtak magyarul, továbbá, hogy a germán hõsénekek Siegfriedet még hun-nak is mondják, már önmagukban erõs bizonyítékok a mellett, hogy a Nibelung-Ének õseleme magyar nyelvû kellett, hogy legyen. A Nibelung-Énekbõl kitünik még az is, hogy Atilla és Krimhilda násza Bécsben volt, valamint, hogy Atilla Krimhildának Tuln városáig („Osterland”-ban, azaz Ausztriában) elébe ment. Ez a földterület akkor nemcsak Atilla birodalmához tartozott, hanem Hunniának olyan része volt, ahol hun és fajunkbeli lakosság élt. A történelmi feljegyzésekbõl tudjuk, hogy az egész bécsi síkságról és az ettõl délre esõ hegyvidékrõl csak sokkal késõbb, az avar birodalom bukása után – mint említettük – Nagy Károly ûzte el a „hun” õslakosságot és telepített helyükre keresztyén, tehát „megbizhatóbb” bajorországi németeket és szlávokat. Ezért van az, hogy az ausztriai németek tájszólása még ma is egyezik a bajorral. Thierry Amadée „Histoire d’Attila” címû mûve II. kötet 193-194. oldalán írja, hogy Nagy Károly telepítésének célja a hunniai katonai támpontok biztosítása volt. Idézi, hogy ennek érdekében: „Coeperunt populi sive Sclavi, sive Bajoarii inhabitare terram unde expulsi sunt hunni.” (Auc. Anoym. Vita S. Virgil., Ann. 798). Tudjuk azonban azt is, hogy az ilyen elüzetéseknél inkább csak a legyõzöttek vezetõ rétegét ûzték el, mint a hódítókra esetleg veszedelmeseket, a nép alsóbb rétege azonban részben helyén maradt és hogy meg ne öljék, vagy el ne ûzzék, elfogadta a hódítók vallását és talán jól-rosszul megtanulta azoknak a nyelvét is.

lásd az Elõszóban közölt idevonatkozó adat utalásokat.(K.G.)

jó ha figyelünk

külföldre is

27

Thierry említett könyve II. kötet 200. oldalán azt írja: „Hunnia (vagyis Magyarország és a hozzátartozó bécsi síkság) Nagy Károly gyõzelme után vad szomszédai, a szlávok és bolgárok számára azzá lett, ami vadászaton a halálra sebzett állat a rátámadó és õt széttépõ ebek számára. Vendek, szorábok, fehér horvátok, csehek, lengyelek törtek be a nyugati átjárókon és az Al-Dunán át. Állandóan vérszomjas bandák rohantak a falvakra, a lakosságot legyilkolva, gyujtogatva, az 3 állatokat elrabolva és magukat a föld uraivá téve… stb.” Német tudósok határozottan állítják, hogy a Nibelung-Ének szerzõje, vagy szerzõi ausztriaiak voltak, mert az ének az ausztriai (akkor még Hunnia) földrajzi helyzetét helyesen írja le, ellenben az északibb német tájakét hibásan és zavarosan. Más arra valló adat, hogy a Nibelung-Ének eredetije „hun” nyelvû, vagy a tulajdonképpeni magyarság költészetébõl való volt az is, hogy benne a burgundok, tehát a németek igen rossz megvilágításban szerepelnek. Elõször a kis törpék nemzetségét, az eredeti nibelungokat támadták és írtották ki, hogy kincseiket elrabolhassák, és mikor azt egy hegy mélyébõl valóban el is rabolták, így a legyõzöttek örökébe léptek, õk vették fel a nibelung nevet (a rablók régi szokása volt ez, hogy így jogos örökösöknek lássanak). Ezután pedig elõre kiszemelt terv szerint, alattomosan, hátulról meggyilkolták Siegfriedet. A mi népi hagyományaink szerint is a törpék sötét erdõkben, vagy földalatti barlangokban laknak és gazdag arany kincsek, drágakövek birtokosai, aki azonban tõlük kincset rabol, arra az, miként a Nibelung-Énekben is, bajt, szerencsétlenséget, sõt halált hoz. Itt is látszik tehát, hogy a Nibelung-Ének feljegyzõi, fordítói az ének meghosszabbítása kedvéért valósággal gyûjtötték bele a rege motivumokat, amelyekrõl késõbb, a néprajzi tudományban járatlanok azt hitték, hogy a Nibelung-Énekbõl valók. Pedig a bajt okozó kincs magyarázata egyszerûen az, hogy a gazdagnak sok az ellensége, akik kincseire vágynak és hogy elvehessék, igyekeznek elveszíteni, mégpedig ahogyan az irigyek szokták, gonosz alattomossággal. Másrészt õseink felfogása szerint az örök Törvény, az Isteni Igazság minden jót megjutalmaz, de ugyanugy megbüntet minden gonoszságot is, vagyis jelképesen szólva: a rablással, gyilkolással szerzett kincs az illetõre romlást, halált hoz. A „Niebelung” név szószerinti értelme „Ködfiak”, de tulajdonképpen „Homályfiak” is, amely elnevezés a földalatt, vagy sötét erdõben lakó törpékre valóban ráillett, de ráillik az e nevet felvevõ, alattomosan gyilkoló burgundokra is. Ezzel szemben az énekben Atilla jó és nemes uralkodónak van feltüntetve. Siegfriedet a burgund, tehát német Hagen és egy társa alattomosan, hátulról gyilkolják meg, és késõbb a nibelungokat, köztük Hagent is az alattomos bosszu öleti meg. Siegfried özvegye, a szintén német Krimhilda gyilkoltatja le õket. Krimhilda csak azért lett Siegfried halála után Atilla nejévé, hogy bosszúját végrehajthassa. Ravasz módon meghivatta magához a gyanutlan Atillával a nibelungokat, mint kedves vendégeit, akiket aztán a vendégségben jelen volt hun harcosokkal összeveszített, felingerelte õket egymás ellen annyira, hogy a hunok a nibelungokat megtámadták és megölték. A nibelungok gonoszságait az ének németre fordítója, majd a Siegfried mondák késõbbi skandináv továbbmondói is, igyekeztek szépíteni azzal, hogy a nibelungok veszte okozójátul Atillát próbálták vádolni, és még inkább erre törekednek a mai hazafias német írók. Az énekbõl azonban ezeknek ellenére is kitünik, hogy eredetileg a hunok ellen elkövetett gonoszságról volt szó, mert hiszen Siegfiedet a „hun hõst” gyilkolják meg, aztán pedig az õket gyanutlanul vendégeiként

3

28

fogadó Atilla kedves fiacskáját. De kitünik az elrejteni próbált valóság még abból is, hogy a nibelungok a homály, a sötétség fiainak mondatnak, Siegfried, a hun király pedig, amint majd alább látjuk: „a világosság fia” és Odin fõisten származéka, ugyanugy, mint Atilla is. A Siegfried mondák behatóbb tanulmányozása és a tények el nem hallgatása révén tehát kitünik, hogy Siegfriednek, vagy Sigurdnak (talán Zoárd) német hõsként való kisajátítása teljesen önkényes, a tényleges adatokkal ellenkezõ cselekedet. Láttuk, hogy a „nibelung” szó magyarul „ködfiak”-at jelent és bizonyára valamilyen „homályfiak”, vagy más hasonló értelmû elnevezésnek csak németre fordítása. A német nyelvben Nebel, a latinban, olaszban nebula, nebbia, nebuloso, köd, ködös, homályos, borus, felhõs jelentésû, mivel a nubes felhõt jelent. Ez megfejti azt is, hogy a Nibelung-Ének fordítója miért mondja, hogy a nibelungok burgund germánok voltak. Azért, mert a magyar boru, borulás, a köd, ködös szavainkkal azonos értelmû, úgyhogy ebbõl világosan kitünik még az is, hogy az eredeti magyar regében a gonosz gyilkosok nemzetségét, akik a „világosság fiát” meggyilkolták, még boru, vagy buru fiainak is nevezték. Nem kétséges az sem, hogy a boru, vagy buru szó azonos a borít, beborít, leborít, burkol, beburkol szavainkkal is, tehát boru szavunknak felhõ, homály, sötétség jelentése is volt. Az pedig közismert, hogy a finn és vogul rokonaink az Északot tartják mitologiájukban a sötétség és gonoszság hazájának, amit egyébként észak, helyesebben éjszak és éjszaka szavaink azonossága is tanusit. Az észak és a gonoszság eszmei azonositását a legtökéletesebben kifejzve a finn Kalevalában találjuk meg, ahol „Észak urasszonya” vén, csuf, gonosz boszorkányszerû nõalakban van megszemélyesítve. A görög Boreas – Észak, teljesen egyezik „boru” szavunkkal. Feltünõ mindenesetre a boru, buru, burkol szavaink egyezése a burgund névvel, továbbá a poroszok régi magyar burkus és általában használt prusz nevével. A latinban az ország neve is Borussia. Az pedig tény, hogy régen ugy a germánok, mint a szlávok a hunoktól csak Északra éltek. A Nibelungok hazáját az ujabb, skandináv mondákban is Nifelheim és Nifelhel néven nevezzük. Az elsõ értelme Ködhon, de a másodiké „homályos alvilág” is lehet, sõt halálországnak is magyarázható, mivel a germánok halálistennõjének neve: Hel, Halja, és Nehalennia volt, amely név nem csupán a mi halál szavunkkal egyezik, hanem a német „Hõle” (barlang) és „Hölle” (pokol) szóval is. Ez a német „Höle” szó a barlang, üreg, üresség értelmével (amelynek megfelel a mi hõle – hüvely és üres jelentésü, valamint a hólyag szavunk is) visszavezet bennünket a barlang és boru és így a sötétség burgund nevére, azaz a homály fiaira, a nibelungokra. Õsnyelvünk egyik sajátsága és nyelvtörvénye volt az egytagu szavak megfordíthatása. Az említett hõl, hól – üreg, üres, barlang, szóalak megfordítása képezi a magyar luk (lyuk) és a német Loch – lyuk szavakat, holott az árja nyelvekben e megfordítás törvénye nincsen meg. Meglepõ tehát, hogy a finn mitologiában Észak megszemélyesítõje, a gonosz boszorkány Louhi, ami szintén a hõle és halál szó megfordítása és a luk szóval azonos. Barlang szavunk tulajdonképpeni értelme is homály és sötétség volt, amit bizonyít, hogy a székelymagyarok nyelvében ma is barlang (kopott kiejtéssel: ballang) az igen sötét erdõ, erdei homály és a homály általában is. Mindezekkel ellentétben Siegfried nemzetségének, amelyrõl azt is mondja az ének, hogy Odintól származik, a neve „Wölsung”. Maga Siegfried pedig a világosság fiaként van bemutatva. Nem

Lásd az Elõszó megjegyzését. Thierry Amadée megállapítása szószerint a következõ: La Hunnie abattue par le bras puissant de Charlemagne fut pour ses sauvages voisins. Slaves at Bulgares, ce qu’est l’animal blessé a mort dans une chasse pour les chiens qui s’abattent sur lui et le dépècent. Vendes, Sorabes, Croates, blancs, Bohêmes, Polonais, occoururent a la rurée par tous les passages occidentaux des Carpathes, tandis que les Bulgares forçaient les passages occidentaux at traversaient le Bas-Danube. A chaque instant, des bandes altérées de sang, fondaient sur un village, le brûlaient, tuaient les habitants, prenaient les troupeaux, et se prétendaient maîtres de la terre. (K.G.)

jó ha figyelünk

külföldre is

kétséges tehát, hogy a „Wölsung” név völ töve a mi világos, tájszólásban: velágos szavunk tövével, valamint a sumir „vul” – tûz szóval azonos. Ismeretes ugyanis, hogy õsnyelvünk „u” magánhangzója gyakran „ö” hanggá is változott. Ha pedig a Nibelung-Ének német, vagy germán eredetû, úgy bizonyára nem adták volna önmaguknak a nibelungok és Hagen oly nem szép szerepét, sem önmagukat „sötétség fiai”-nak el nem nevezik. Még kevésbbé fordulhatott volna elõ, hogy a „világosság fiát” és Odin származékát „hun hõsnek” nevezzék. Valószínû, hogy a Nibelung-Ének fordítója az énekben elõforduló magyari személyneveket, azoknak értelme szerint lefordította, de még valószínûbb, hogy ezek közül többet csak a német kiejtéshez alkalmazott. Nem bocsátkozom az elõforduló nevek etimologizálásába, ami az eddigiek után már felesleges, de mégis megemlítem, hogy a Hagen név, azaz Siegfried gonosz és alattomos gyilkosának neve feltünõen emlékeztet a bibliabeli Kain névre és még inkább a magyar kaján szóra, aminek „haján” kiejtése is volt valamikor. Viszont az, hogy Sigurd, vagy Siegfried meg a világosság megszemélyesítõjeként szerepel, arra mutaat, hogy itt õsrégi eredetü mitologiai motivummal van dolgunk, vagyis a Világosság és Sötétség, a Nap és az Éj örök küzdelmével: a wölsungok és a nibelungokéval, de amirõl a Nibelung-Ének fordítójának már sejtelme sem volt. Köztudomásu pedig, hogy ez az egyiptomiaknál is megvolt Ozirisz és Szet mitoszában. Mint a bibliai hagyomány szerint a gyilkos Kain (kaján) saját testvérét, Ábelt ölte meg, ugyanugy az egyiptomi hitrege szerint Szet is a testvérét. Szet neve pedig nem más, mint a mi setét, sötét szavunk, amely azonos a Sátán névvel. De egyezik az ördögnek ez a neve még a settenkedik szavunkkal is, amely ismét az alattomosságot, gonosz szándékkal hátulról való támadást, tehát Hagent, a kajánt juttatja eszünkbe. A mély és a magas magánhangzós szavaink gyakori hangzó váltakozásai alapján mondhatjuk, hogy a settenkedik szavunknak volt sattankodik (sátánkodik) kiejtése is, ami nemcsak a sátán nevét õrzi, hanem a német Schatten – árnyék szónak az õse is. A „Szet”, sötétség értelmét Burgsch Henrik német tudós anélkül, hogy magyarul tudott volna, megállapította és Hathor istennõnek Bubasztiszban tisztelt megnyilvánulását, amit „Schetat” néven neveztek, õ „dunkle”, „verborgene”, azaz sötét, rajtett értelmünek fordította. (Brugsch H., „Religion und Mythologie der alten Egypter” Lepzig, 1885. 702. oldal.) Eredetileg Oziris Hold-isten volt, de késõbb Napistenként is tisztelték, aki ellensége volt a Sötétségnek, és aki tehát mindenképpen a világosság megszemélyesítõje volt. Az eredeti õsregékben Siegfried még a Napisten lehetett, amire következtethetünk abból is, hogy a germán regékben nemcsak erõsnek, de igen szépnek is mondják. Ez eszünkbe juttatja a magyar nép által még ma is emlegetett Szépistent, valamint a görögök mindig igen szép arcunak ábrázolt Apollonját, aki szintén Napisten volt. Siegfried azonban még az erõ és világosság együttes megszemélyesítõje volt, a görögöknél ellenben már külön volt az erõnek is istene. A német népi hagyományokban (nem az irodalmiban és nem az irodalmivá tett Nibelung-Énekben) Siegfried hatalmas óriás ugyanugy, mint a mi népi (és nem irodalmi) hagyományainkban toldi Miklós (Lásd: Bán aladár, Toldi-monda alaprétege, 1917, 21-35. oldal). Népi regéinkben Toldi még nem harcol karddal, hanem hatalmas doronggal, miként Heraklesz, és bár rettentõ erõs, a szíve jóságos, békés indulatu. Mintha tehát a Siegfried név is csak fordítás volna: Sieg és Friede – gyõzelem és béke. De lehetséges az is, hogy egy régebbi Szigurd, vagy Zoárd nevet e két német szóhoz 4

csak hozzá alakították, hogy a „hõs” nevébe a „gyõzelem” és „béke” értelmet belemagyarázhassák. Jiriczek említett könyvében a 118. oldalon pedig hivatkozás van arra, hogy még a XVII-ik század elején is Wormsban az egyik templomban õriztek egy hatalmas fenyõfa-dorongot, amelyrõl azt tartották, hogy a „hürnen Seyfried” fegyvere volt. Ez is azonosítja Siegfriedet a magyar Toldival és Herkulessel is. És kétségtelen az is, hogy a dorong, a bunkósbot õsibb fegyver, mint a kard. A „hürnen” szó a német „Horn” – szarv, szaru-anyag jelentésü szóból származik és „szarubõrüt” jelent. A Nibelung-Ének szerint ugyanis Siegfried, sárkány vérében megfürdött, s ettõl a bõre úgy megkeményedett, hogy sebezhetetlenné vált a háta közepén levõ kis hely kivételével, ahová fürdéskor egy hársfalevél tapadt. Ezt Hagen tudta és dárdájával itt döfte keresztül. A görögök nemzeti hõsét Achillest a Stix vízébe mártották bele és lett a bõre az egyik sarka kivételével, melynél fogva a vízbemártáskor az anyja tartotta, a teste sérthetetlenné. Ilyen formában van ez a németeknél is. a vogul, tehát a magyar-rokon nép regéi között azonban az elsõ emberpárnak még „körömbõre” volt, ami õt páncélként védte, de amit Kuláter, azaz a Halálisten, más változat szerint az ördög cselvetése következtében elveszett annyira, hogy csak az ujjak hegyén maradt meg a köröm-páncél. Ez a hagyomány, bár a magyar és a vogul egymással évezredek óta nem érintkeztek, elkeresztényesítve meg van nálunk is. (Kálmán Lajos: „Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban”, és Kandra Kabos: „Magyar Mitologia”). A magyar hagyomány ezt mondja: „Ádámnak eleintén olyan kemény bõre volt, mint a köröm, de mivel vétkezett, ezt elveszitette és csak a keze, meg a lábaujjain 4 maradt meg a köröm.” A vogul és magyar hagyományok jellege õsibb, mert itt még az egész emberi nemrõl van szó, míg a német és görög hagyományok már csak egy-egy nemzeti hõsrõl beszélnek. Az elõbbiek az õskezdetben, az utóbbiak pedig már a késõi ember-társadalmi korban mozognak. a német hagyományból azonban a mi mitologiánk Siegfriedet, aki valamikor Napisten volt, visszavezeti az õsi eredethez, amikor az emberiség atyjaként is szerepelt és e szerint Ádámmal azonos volt. Valószínû, hogy mint ilyent öltöztette fel a nép képzelet az elsõ embert védõ páncélbõrbe, de mert a „jó” és „rossz” örök küzdelme mindig lelki probléma volt, hézagot hagyott a „jó” páncélzatán, hogy a rossz, ravasz, alattomos módon valahol beleköthessen a jóba. Jiriczek könyvének 95. és az azt követõ oldalain azt is mondja, hogy a Nibelung-Ének elsõ része mindenesetre a régibb, mivel ez még egészen mitikus, rege, vagy meseszerü, a második rész ellenben inkább a történelmi-monda jellegét viseli a burgundok, hunok és Atilla szerepeltetésével. Megállapítja ez utóbbiról, hogy kétségtelenül késõbb lett hozzáfüzve az eredetihez. De másutt azt állapítja meg Jiriczek, hogy a Nibelung-Ének az 1200-as években keletkezett, azonban „az eredetét homály fedi” (67. oldal)… Ehhez a megállapításhoz csak annyit adjunk hozzá, hogy a „homály” igen gyakran „elhomályosításból” ered, ha kellemetlennek mutatkozik a világosság. A Nibelung-Énekben egyébként is igen sok olyan motivumot találunk, amelyek népmeséinkben is megvannak, de egyszerûbben és õsibb jelleggel. Szembetünõ például a nõ, akit a férfi csak ugy nyerhet el, hogy elõbb legyõzi a küzdelemben. A Nibelung-Énekben ez tulságosan komplikált. Nálunk a mesehõsnek a nõt, vagy az anyját egyszerüen le kell gyõznie. a másik ilyen a fürdõzõ tündérek esete, akiknek ruháit ellopa a hõs. Nálunk a mesehõs a fürdõ tündérnek a víz melletti füben csillogó pártáját viszi el, amiért aztán a tündér a fe-

Ezek a hagyományok egészen közel visznek bennünket a babiloniai O a n n e s mitologiához, mely szerint a mai emberiséget egy más, régebbi emberiség elõzte meg, amely nem emlõs, hanem kétéltû, tehát a békához hasonló volt. Eszerint a bibliai Ádám és Éva alatt is más testalkatu õsök értendõk. Tény az, hogy az õsidõkben éltek a stegocephal kétéltüek, melyek nevüket onnan kapták, hogy testük elõrészét páncélszerüen körömhöz hasonló, szaruanyag pikkelyek borították. Ezekkel egyidõbeliek a velük rokon chiroteriumok (kézállatok) is, melyeknek egész testét szarupikkely-páncél borította ugyanugy, mint még régebbi õseiket az õshalakat. A mai halak testét borító pikkely is az egykori vastag páncélzat maradványa. Érdekes tudni ezzel kapcsolatban, hogy ma is élnek hal fajták, melyek a vastagabb, köröm anyagu páncélzatot megtartották. Ilyen pl. a tok-hal, melynek fiatal korában az egész testét szaru-páncél borítja. Innen kapta a „tok”-nevet is, mely a dalmáciai „toka” szóban, amely páncél-t jelent, mind máig megõrizte eredeti értelmét.

jó ha figyelünk

külföldre is

29

leségévé lesz, mert a párta a szüzesség jele, s elvivõje birtokosává, férjévé lett annak, aki azt addig viselte. Az ilyen értelmekrõl azonban sem Konrádnak, sem a Nibelung-Ének késõbbi átiróinak, bõvítõinek nem volt tudomása. A láthatatlanná tevõ sapka szintén meg van népmeséinkben és meg van a madarak nyelvének megértése is. Legérdekesebb azonban Brunhilda esete, akit Odin fõisten, engedetlensége miatt büntetésbõl egy hegy tetejére varázsolt, s akit Siegfriednek sikerült onnan megszabadítani. De mégsem lesz övé a nõ, nyilvánvalóan azért, mert az ének további összeállítása érdekében a költõ azt másnak, Siegfriednek pedig Krimhildát szánta feleségül és mert a keresztény felfogáshoz illetlennek látszott, hogy ezeket az eltervezett házasságokat megelõzõen Brunhilda és Siegfried már egy-

máséi lettek volna. Kétségtelen, hogy eredetileg Brunhilda és Krimhilda egyazon személy, tehát két nõrõl nem is volt szó az énekben, azonban ezt a „további költõk” nem tudták. Jiriczek szintén azt mondja könyvének 107. és 108. oldalain, hogy az énekben ez olyan zavaró valami, amit a költõnek legjobb lett volna elhagynia, de ezt azért nem tehette meg, mert az eredeti népköltésben, a Siegfried mondákban benne volt, tehát elhagyása a hallgatóságban megütközést kelthetett volna. Kétségtelenül igaza van Jiriczeknek, csak azt kell hozzátennünk, hogy a költõ az ének meghosszabításáért követte el a betoldásokat és ezek miatt az olyan változtatásokat, amelyek a népi hgyományokkal ellenkeztek, a kihagyás tehát az ének átíróinak eredeti céljával is ellenkezett volna.

» ÍRTA: WILLIAM ENGDAHL „Az erkölcs bátorsága“ (Mut zur Ethik)[1] XIII. kongresszusán, melyet az idén tartottak Feldkirchben, William F. Engdahl, publicista és író bemutatta a legújabb könyvét. Ennek címe: „A pusztítás vetõmagvai. A genocídium geopolitikája“. (Horvátországban már a bestsellerlista elsõ helyén áll; rövidesen megjelenik német és angol nyelven.) A génkezelt élelem és a béke közötti összefüggésrõl tartott riasztó beszámolója fontos hozzájárulás volt a kongresszus idei témájához: „Mi kell ahhoz, hogy békésebb legyen a világ?“ A végkövetkeztetése: Nem lesz béke, ha nem sikerül tényleges érvényt szerezni a genocídiumra vonatkozó nemzetközi törvénynek. A cím, amelyet választottam, némelyek számára talán különösnek tûnik. De biztosíthatom önöket, hogy az minden csak éppen nem különös. Tekintettel arra, ami ma a genetikailag módosított organizmusoknak (élõ szervezeteknek) – rövidítve GMO-nak nevezik õket – az egész emberi táplálkozási láncban való tömeges elterjesztése miatt kockán forog, egy elõre beprogramozott hadiállapottal számolhatunk, amennyiben nem cselekszünk gyorsan, és nem változtatunk a helyzeten. Szeretném az új könyvem (Seeds of Destruction: The Geopolitics of Geneocide; – Die Saat der Zerstörung: Die Geopolitik des Genozids; – A pusztítás vetõmagjai. A genocídium geopolitikája) néhány vonatkozásával megvilágítani, hogy ezen mit értsünk. Ha a mércét a nürnbergi perekhez igazítjuk, akkor a génkezelt gabonaféléknek és a GMO-élelemnek az egész világon való elterjesztését az „emberiség elleni bûntettek“ közé sorolhatjuk, és oda is kell sorolnunk. Mindaddig, amíg ennek a problémakörnek az igazi természetét tudomásul nem 30

vesszük, semmiféle béke nem lehetséges, a legkevésbé pedig egy igazságos béke minden nép számára. Ebben az összefüggésben a leglényegesebb a genocídiumnak (a népirtásnak) a kérdése. Idézek az Egyesült Nemzetek 1948-as, „a népirtás bûntettének megelõzésérõl és megbüntetésérõl“ szóló egyezményébõl. Ennek II. cikke meghatározza a népirtás fogalmát: „A jelen egyezmény népirtáson a következõ cselekmények valamelyikének, valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti: a) a csoport tagjainak megölése; b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; c) a csoportra olyan életfeltételek szándékos ráerõszakolása, amelyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának elõidézése; d) olyan intézkedések elrendelése, amelyek a csoporton belüli születések meggátolására irányulnak." A III. cikk így szól: „Büntetendõk a kö-

Kiadta az A FÁKLYA) Warren Ohio, USA.

vetkezõ cselekmények: a) a népirtás; b) a népirtás elkövetésére irányuló összeesküvés; (...) e) a népirtásban való bûnrészesség." A IV. cikk pedig: „Büntetendõk mindazok a személyek, akik népirtást vagy a III. cikkben felsorolt más cselekményt elkövetnek, függetlenül attól, hogy ezek államvezetõk, közhivatalnokok vagy magánszemélyek.“[2] A génmanipulált szervezetek felhasználásával kapcsolatos három esettel szeretném szemléltetni, miért kell követelnünk a genocídiumra vonatkozó nemzetközi törvények betartását. Pert kell indítanunk olyan kormányok, tudományos kutatók és magánvállalkozók ellen, amelyek részt vesznek a GMO-mezõgazdaságnak a lakosságunkra tukmálásában. Az elsõ példa az iraki GMOgabonára vonatkozik. Ezután feltárom, hogyan rohanták le Argentínát GMO-növényekkel, végül egy kis San Diego-i biotechnológia-céggel foglalkozom. IRAK MEGKAPJA AZ AMERIKAI „DEMOKRÁCIA MAGJÁT” „Mi azért vagyunk Irakban, hogy elvessük a demokrácia magvait, hogy az ott gyarapodjon, és elterjedjen az önkényuralmi rendszerek egész területén.“ (George W. Bush) Amikor George Bush a „demokrácia magvainak“ elvetésérõl beszélt, csak kevesen gondoltak arra, hogy õ ezen a Monsanto vetõmagját értette. Irak amerikai megszállását követõen, 2003 májusában, Paul Bremer III., Henry Kissinger hajdani munkatársa, az Ideiglenes Koalíciós Hatóság (Coalition Provisional Authority – CPA) igazgatója lett. Bremer felügyeletet gyakorolt az ország egész területén, és mindig jelentést tett Donald Rumsfeldnek. 2004 áprilisában Bremer 100 új, hosszú távon kötelezõ érvényû törvényt bocsátott ki, hogy Irakot ellenõrzés alatt tartsa. Az Egyejó ha figyelünk

külföldre is

sült Államok által elrendelt törvények vagy ahogy nevezték õket: rendeletek - azt voltak hivatva biztosítani, hogy Irak újjáépített gazdasága a „szabad piac“ kedvenc amerikai modelljének új kiadása legyen. „A terv az, hogy belõle egy teljesen szabad piacot csináljunk“ mondta a USAID-nál (US Agency for International Developement az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala) Irak Újjáépítése Irodájának egyik szóvivõje. A 81. SZÁMÚ RENDELET Bremer rendeleteinek egyike a 81. számú: „A szabadalmakra, az ipari formatervezésre, a titkos információkra, az integrált áramkörökre és a növényfajtákra vonatkozó törvény“. E rendelet bizonyos növényfajtákra vonatkozó szabadalmak birtokosainak, hatalmas külföldi multinacionális cégeknek, húsz évre kizárólagos jogot adott arra, hogy vetõmagvaikat az iraki mezõgazdaságban használják. A védett növényfajták genetikailag módosított élõ szervezetek (GMO) voltak. Az irakiak már 8000 évvel Krisztus elõtt foglalkoztak mezõgazdasággal, és csaknem minden búzafajt és búzafajtát létrehoztak, melyeket ma a földön termesztenek. Egy olyan rendszerben dolgoztak, amelyben a vetõmagot megõrizték, abból vetettek, és az idõk folyamán természetes ellenállóképességgel bíró hibrideket nyertek. A 81-es rendelet értelmében ma mindez gyakorlatilag törvénytelen. Az irakiak ezekbõl az értékes természetes vetõmagfajtákból sok esztendõ óta mintákat õriztek egy Abu Graibban levõ vetõmag-bankban. Az Egyesült Államok megszállása idején ez a rendkívül értékes vetõmag-bank eltûnt. Az Ideiglenes Koalíciós Hatóság (CPA) 81. számú rendelete Irak jövõbeni táplálását globális multinacionális magáncégekre bízta. A 81-es rendelet részleteit Paul Bremernek a Monsanto-konszern írta meg, amely a világ egyik vezetõ GMO-vetõmagés GMO-gabona-szállítója. NINCS VETÕMAG A VETÉSHEZ A háborút követõen az iraki parasztok arra kényszerültek, hogy vetõmagért az állami mezõgazdasági minisztériumhoz forduljanak. A 81-es rendelet állítólagos célja az volt, hogy „jóminõségû vetõmagot biztosítson Irak számára és támogassa az ország belépését a WTO-ba“ (a Kereskedelmi Világszervezetbe). Hogy mi a „jó minõség“, azt a megszálló hatóság határozta meg. Mihelyt a 81-es rendeletet kibocsátották, a USAID megkezdte több ezer tonna Amerikából származó „igazoltan kiváló minõségû búzavetõmag“ szállítását, amelyet szubvencionáltak, és a mezõgazdasági minisztérium eleinte csaknem ingyen osztotta ki a kétségbeesett iraki parasztoknak. A USAID független tudósokjó ha figyelünk

külföldre is

tól megtagadta az engedélyt annak a megvizsgálására, hogy vajon nem GMO-vetõmagról van-e szó. A 81-es rendelet célja egy új iraki vetõmagpiac létesítése volt, ahol a nemzetközi konszernek az õ - génmódosított - vetõmagjaikat eladhatják, és amelyet a földmûvelõk minden idényben ismételten meg kellett vásároljanak. A régi iraki törvények tiltották, hogy biológiai nyersanyagok magántulajdonban legyenek. Az új, az Egyesült Államok által kikényszerített szabványtörvény a vetõmagokra vonatkozó monopóliumok jogának rendszerét vezette be. „ADJATOK NEKIK FÕTT TÉSZTÁT, HADD EGYENEK!” Irak számára hatféle búzavetõmagot kellett elõállítani. Ezek közül a parasztok három olyat kell használjanak, melyek termésébõl csak tésztát lehet készíteni. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok segítségével 2004 után Irakban termesztett a búzának az 50%-át exportra szánták, mert a tészta az iraki táplálkozási szokásoktól idegen étel. Amikor 2004 tavaszán a 81. számú rendeletet Bremer Ideiglenes Hatósága kihirdette, a fiatal radikális pap, Moqtada al Sadr hívei tiltakoztak az al Hawza címû lapnak az amerikai katonai rendõrség által történt betiltása ellen. Az Ideiglenes Hatóság azzal vádolta a lapot, hogy „hamis cikkeket“ közölt, amelyek „erõszakos cselekmények valódi veszélyét“ idézhetik fel. A példaként idézett cikk állítása szerint Bremer „politikája arra irányul, hogy éhezni hagyja az iraki népet, így az embereket a mindennapi kenyerük gondja foglalja le, és ne legyen alkalmuk politikai és egyéni szabadságukat követelni“. „DON’T CRY FOR ME, ARGENTINA”[3] Egyetlen ország mezõgazdasága sem élt meg olyan radikális átalakítást, mint Argentínáé. A hetvenes években Argentínának figyelemreméltó életszínvonala volt. Mezõgazdasági rendszere sokoldalú volt, produktív, és fõleg kis családi vállalkozásokból állt. Akkoriban az argentin marhahús olyan jó minõségû volt, hogy versenyre kelt a texasival. A gazdagon termõ földeken a farmok oly nagy többlettermést értek el, hogy az jóval meghaladta a hazai élelmiszer-szükségletet. A mezõgazdaság nem igényelt állami támogatást, a farmerek adósságai pedig elenyészõek voltak. Mindez megváltozott a 80-as évek adósságválsága következtében. 1989-ben Carlos Menem elnökkel, idõsb George Bush elnök és David Rockefeller közeli barátjával, az ország gazdasági tönkretételének újabb fázisághoz érkezett, amelynek lefolyásához hasonlót John Perkins írt le igen szemléletesen „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai“ címû könyvé-

ben. Azzal az indokkal, hogy az adósság megfizetéséhez szükség van a GMO-szójabab-kivitelre, Menem Argentína mezõgazdaságát egy exportot szolgáló új monokultúrává alakította. 1991-ben Argentína titkos kísérleti területté változott, ahol géntechnikailag átalakított növények mezõgazdasági termelésben való hasznosíthatóságát vizsgálták. Menem egy Biotechnológiai Tanácsadó Bizottságot hozott létre, hogy felülvigyázza a génkezelt kukorica-, napraforgó-, gyapot-, búza- és fõleg szójababfajták szántóföldi kikísérletezésére szóló licencek kiadását. Arról, hogy ezek a GMO-növények vajon biztonságosak-e, sem a kormány, sem pedig a bizottság nem kezdeményezett nyilvános vitát. Egyébként génkezelt növényeket addig sehol nem termesztettek ilyen mennyiségben. A Biotechnológia-Bizottság találkozói titkosak voltak, kutatási eredményeiket soha nem hozták nyilvánosságra. Külföldi transznacionális GMO-konszernek megbízásából tevékenykedtek. Nem meglepõ, hogy a bizottság tagjait végül a Monsanto, a Syngenta és a Dow AgroSciences alkalmazta. 1996-ban Menem licencet adott a St. Louis-i (Missouri) Monsanto konszernnek, amely a génmanipulált szójababnak, ennek a világ mezõgazdasága számára stratégiailag fontos takarmánynak a legnagyobb elõállítója. Miután a GMO-szójabab-vetõmagot 1996-ban bevezették az argentin mezõgazdaságba, nagy külföldi cégek, mint a Cargill, a külföldi biztosító társaságok és konszernek, például a Seabord Corp. megkezdték az ettõl kezdve (dollárban kifezezett értékben) potom áron kapható argentin termõföld tömeges felvásárlását. Argentína földjét a vetõmag óriási ipari termelõhelyévé alakították át. A gazdasági válság következtében a bankok a legjobb termõföldek hektárjainak millióit bocsátották árverésre. Az egyedüli vásárlók, amelyek dollárt tudtak befektetni, külföldi társaságok vagy magánszemélyek voltak. A kisbirtokosoknak filléreket ajánlottak fel a földjükért; ha visszautasították, gyakran megfélemlítéssel vagy karhatalommal ûzték el õket. 2001-ben az Adeco Agropecuria nevû argentínai vagyonkezelõ társasága (holding company) révén Soros György New York-i milliárdos, hedgefond-spekuláns volt a legnagyobb földbirtokos Argentínában. A profit növelése céljából kansasi mintára úgy készítettek elõ hatalmas földterületeket, hogy az óriási mezõgazdasági gépeket a nap mind a huszonnégy órájában üzemeltetni tudják. A berendezést gyakran GPS-mûholdak (GPS - Global Positioning System = Globális Helymeghatározó Rendszer) segítségével távirányították úgy, hogy a földmûvesnek egyetlen egyszer sem kellett a traktort vezetnie. A termelõ csalá31

di gazdaságok alapján mûködõ hajdani mezõgazdasági rendszert visszavetették egy újfeudális állapotba, melyben egy maroknyi latifundista stílusú, nagyhatalmú, reakciós, gazdag nagybirtokos uralkodik. A génkezeltszója-forradalom tíz év alatt teljesen átalakította Argentínában a mezõgazdaságot. A 70-es években a szójabab semmilyen lényeges szerepet nem játszott az országban. 2004-ben, Monsanto nyolc ottani éve után, több mint 14 millió hektáron termesztették a génkezelt szójababot. Hatalmas gépekkel irtották ki az erdõket. A mezõgazdasági sokféleség a legrövidebb idõn belül egy monokultúrának adta át a helyét. Több mint egy évszázadon át az argentin szántóföldek, mindenekelõtt a pampák, kiterjedt kukorica- és búzatáblákból álltak, közöttük zöld legelõkkel, amelyeken marhacsordák legeltek. A talaj minõségének megõrzése érdekében a földmûvesek vetésforgót alkalmaztak, a gabonatermesztés után hagyták, hogy a föld füvet hajtson a marhák számára. A szójababtermesztéssel az ország egy monokultúrává változott, és mivel a szójabab fontos tápanyagokat von ki a talajból, a növények mind több mûtrágyát igényelnek Monsantótól. A nagy hús- és tejtermelõ gulyákat, amelyek évtizedeken át szabadon kóboroltak a legelõkön, most az Egyesült Államokban szokásos módon, szûk tömegtakarmányozott parcellákon karámokban tartják, hogy több helyet teremtsenek a jövedelmezõbb szójabab számára. Walter Pengue argentin agrárökológus, a génkezelt szójabab hatásainak szakértõje, a várható helyzetrõl ezt mondta: „Ha ezt így folytatjuk, ez a föld talán már ötven év múlva egyáltalán semmit nem fog teremni.“ A szójabab már 2004-ben az összes argentínai megmûvelt területeknek csaknem a felét, azaz 48%-át foglalta el, és ennek 97%-a Monsanto-féle génmanipulált szójabab volt. A tejtermelõ szarvasmarhát tenyésztõk száma 1988 és 2003 között a felére csökkent. Elõször történt, hogy tejet kellett importálni – meglehetõsen magas áron Uruguayból. Mivel a szójababtermesztés százezreket ûzött el a földjükrõl, a szegénység és a hiányos táplálkozás gyorsan terjedt. Argentína 1970-ben még a világ legmagasabb életszínvonalú országai közé tartozott. Akkor a lakosságnak mintegy öt százaléka élt a szegénységi szint alatt. A szegények aránya 1998-ban elérte a 30%-ot, 2001-ben pedig már 51 % volt. Az Argentínában régebben teljesen ismeretlen alultápláltság a becslések szerint 2003-ban a 37 milliós összlakosságnak már 11-17%-át érintette. Az államháztartás hiányaiból eredõ mélyreható nemzetgazdasági válságok közepette az argentinoknak be kellett látniuk, hogy többé nem képesek a megélhetésüket – úgy, mint régebben – egy kis földdarabon biztosítani. Az ország föld32

jét óriási szójatáblák borítják, amelyek az élethez szükséges gabonafélék termesztését megakadályozzák. A feudális nagybirtokosok tevékenységüket az erdõk tömeges letarolásával kezdték, hogy a tömegméretû szójatermelés számára helyet biztosítsanak. A földmûvelõ közösségekkel egyszer csak közölték, hogy a földjük már valaki másnak a tulajdona. Ha vonakodtak önként távozni, fegyveres csoportok elrabolták a marháikat, felgyújtották a gabonájukat, és még további erõszakoskodással fenyegették meg õket. Néhány esztendõ alatt több mint 300 000 (háromszázezer) kisbirtokost és farmert ûztek el a földjérõl. Miután a GMO-szójabab-forradalom tönkretette a hagyományos mezõgazdasági termelést, az argentinok drámai változást tapasztaltak a hozzáférhetõ élelmiszerek terén. Az új szójabab-monokultúra révén a 2002-es gazdasági válság a lakosságot már reménytelenül kiszolgáltatott helyzetben találta. Mind többen éheztek az országban. A kormány az élelmiszerhiány miatt felkelésektõl tartott, és a Monsanto, valamint az óriási szójabab-felvásárlók, mint a Cargill, a Nestlé és a Kraft Foods a „segítségére siettek“ ebben a helyzetben. Noha a szójababot állati takarmányként termesztették, az éhezõknek jótékonykodva szójából készült ételeket osztottak, hogy elõmozdítsák a nagyobb szójababfogyasztást. Vidéken a szójabab-monokultúra következményei még szörnyûbbek voltak. A hagyományos földmûvelõ közösségeket az óriási új szójababültetvények közelében súlyosan érintette a glifozátnak, a Monsanto Roundup Ready néven használt gyomirtó szerének repülõgéprõl való szórása. A Lom Senes-i földmûveseknek, akik ott a saját szükségletükre különbözõ zöldségeket termesztettek, egész termése elpusztult, miután a szomszédos területeket Roundup Readyvel bepermetezték. Ez a szer minden növényt megöl, kivéve a különleges, génmanipulált Monsanto-növényeket, amelyek „gyomirtószer-rezisztensek“. Egy 2003-ban készült tanulmány kimutatta, hogy a permetezés hatása nem korlátozódik a termések elpusztítására. Az ott élõknek megdöglöttek a tyúkjaik, és más állataik is károsodtak, különösképp a lovak. A kiszórt gyom irtószer az embereknél súlyos rosszullétet, hasmenést, hányást és bõrkisebesedést okoz. Egyes jelentések GMO-szójaföldek közelében fejlõdési rendellenességekkel született állatokról szólnak. Torzul fejlõdött banánról és édesburgonyáról, hirtelen elpusztult halakkal teli tavakról is hallani. Földmûves családok jelentik, hogy gyermekeik testén a közeli szójaföldek permetezése után különös foltokat találnak. EGY SPERMAÖLÕ KUKORICÁVAL TELI ÜVEGHÁZ Egy Epicyte nevû kis biotechnológiai magáncég 2001 szeptemberében San Diegóban saj-

tókonferenciát tartott. Az Epicyte bejelentette, hogy sikeresen kifejlesztettek egy újabb GMO-gabonát – a fogamzásgátló kukoricát. Ehhez egy ritka sajátossággal, az immunális terméketlenséggel bíró nõk szervezetébõl antitesteket nyertek ki. Ezt követõen izolálták a terméketlenségért felelõs antitestek létrehozásában illetékes gént, és a géntechnika segítségével beépítették a közönséges kukoricába. „Van egy üvegházunk tele kukoricával, amely spermiumok elleni antitesteket termel“ – büszkélkedett Mitch Hein, az Epicyte elnöke. Az Epicyte éppen akkor kötött egy kutatási és licencegyezményt a Dow Chemical nevû géntechnológiai óriáscéggel, amely hajdan a vietnámi háborúban alkalmazott Agent Orange lombtalanító szert gyártotta, és egyike a három génmanipulált vetõmagot termelõ agrobusiness-óriásnak az Egyesült Államokban. Ennek a joint-venture- nek az a célja – ismertették -, hogy a gabonafélék génmanipulálásának a területén az Epicyte technológiai áttörését egyesítsék a Dow AgroScience erejével. Az Epicyte a Syngentával, a GMO-vetõmagvak területének svájci óriásával is együttmûködésbe lépett. 2002 októberében a CBS-News hírül adta, hogy az Egyesült Államok mezõgazdasági minisztériuma is országszerte finanszírozott szántóföldi kísérleteket különbözõ növényekkel, amelyekbõl a gyógyszerészetben felhasználható anyagok nyerhetõk, köztük az Epicyte spermaölõgabona-technológiáját is. Az Epicyte úgy mutatta be spermaölõ kukoricáját, mint egy hozzájárulást a világ „túlnépesedése“ problémájának megoldásához. Feltételezhetõ, mondták, hogy azt már 2006-tól vagy 2007-tõl a kereskedelemben is forgalmazni fogják. A sajtóértekezlet után az Epicyte „frontáttörésérõl“ többé nem esett szó. Magát a céget 2004 májusában átvette egy pitsborói (Észak-Karolina) biotechnikai magántársaság. Az Epicyte Pharmaceutical céget megvásárolta a Biolex. A tömegkommunikációban többet nem lehetett hallani a spermaölõ kukorica kifejlesztésérõl. A téma eltûnt a színrõl. Jól értesült körökbõl azonban kiszivárgott, hogy a kutatás titkos alapokon tovább folyik, mivel a kukorica, amelynek a fogyasztása a férfiak spermáját terméketlenné teszi, robbanékony politikai jelentõséggel bírhat. A mexikói farmerek egyszer már fellázadtak a génmanipulált kukoricának Oaxacában, Mexikó kukoricatermelõ kincseskamrájában történt tiltott forgalomba hozatala miatt. El lehet képzelni, milyen hatása lenne, ha megvizsgálnák a kukoricát, a legtöbb mexikói fõ táplálékát, és kiderülne, hogy az Epicyte fogamzásgátló antitestjeit tartalmazza. „Kér az úr egy fogamzásgátló kukoricacsövet, vagy esetleg jó ha figyelünk

külföldre is

Az élet könyve spirális alakban a dezoxiribonukleinsav, azaz a DNS egy gyilkostortillát?“ Vagy még egy tál kukoricapelyhet? A terminátor-öngyilkosvetõmagtól[4] a fogamzásgátló hatású génmanipulált kukoricáig jutás hamarosan világossá tette, hogy az Egyesült Államok nagyhatalmú elitkörei, elkötelezett neomalthusiánusok, miért választották elsõdleges stratégiai céljukként a génmanipulált növényeknek a világ élelmezési láncaiba való bevezetését. Ezt az elitet nemcsak a Rockefeller és a Ford Foundation, valamint más, Amerika leggazdagabb családjainak magánvagyonával összefonódott alapítványok alkotják. Ide tartoznak még az Egyesült Államok Külügyminisztériuma, a Nemzetbiztonsági Tanács, az USA Mezõgazdasági Minisztériuma, továbbá a Nemzetközi Pénzügyi Alap (International Monetary Fund), a Világbank (World Bank) és az Egyesült Államok hivatalainak – beleértve az Egészségügyi Világszervezetet (WHO – World Health Organization) és az Élelmezési és Mezõgazdasági Szervezetet (FAO – Food and jó ha figyelünk

külföldre is

Agriculture Organization) – vezetõ körei is. A népesség csökkentése és a génmanipulált növények ugyanannak az átfogó stratégiának a részei: drasztikusan leredukálni a világ lakosságát. Némelyek, mindenekelõtt a katolikus egyházhoz és annak vonzásköréhez tartozó emberek, valamint az Egyesült Államok és más országok kisebbségi szervezetei elég bátrak voltak ahhoz, hogy a folyamatot annak nevezzék, ami valójában: genocídiumnak, amelynek során tudatosan megtervezett eljárással, a „világot fenyegetõ éhség problémája megoldásának“ nevében, egész népcsoportokat módszeresen kiirtanak. A génmanipulált vetõmagvak globális elterjesztésének az Egyesült Államok és Anglia kormányai részérõl történõ támogatása valójában a Rockefeller Alapítvány 1930-as évek óta érvényes politikájának a folytatása. Akkoriban a nácik eugenikai kutatásait finanszírozták: a népességszám tömeges és olcsó csökkentése – fajtisztaság az eugenika révén. Winston Churchill, egy gonosz rasszista, 1925-ben helyeslõen nyilatkozott a biológi-

ai hadviselés lehetõségérõl. „Ragályok, melyeket módszeresen bevetnek, és célzottan emberekre és állatokra irányítanak [...], lisztharmat a növények elpusztítására. Lépfene (anthrax) a lovak és a marhák megölésére [...]“ – írta. Ted Turner, CNN-alapító és milliárdos, akinek az ENSZ-alapítványa a „népességszabályozás“ céljaira egymilliárd dollárt adományozott, 1996-ban azt fejtegette, hogy a világ eszményi állapota az lenne, ha nem lakná 225 milliónál több ember. Ez a gondolkodásmódja a túlságosan gazdag, hatalommal bíró és paranoid embereknek. Sajnos ezek óriási befolyást gyakorolnak a normális világra. A Sunshine Project (Napfény Tervezet), amely a biológiai fegyverek és a genetikai manipuláció leleplezésére irányuló kritikai szellemû kutatási terv, arról adott hírt, hogy „az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Oroszország és Németország kutatói olyan genetikailag manipulált biológiai hadi hatóanyagok fölött rendelkeznek, amelyek új halálos válfajokat hoznak létre [...]. A génmanipulációt a klasszikus biofegyverek arzenáljának bõvítésére lehet használni [...].“ Az 1980-as években, amikor a Rockefeller Alapítvány a génmanipulált rizs létrehozására irányuló, a génmanipuláció kezdetét jelzõ nagy projektjét beindította, az amerikai Pentagon észrevétlenül a biotechnológia katonai alkalmazásával kezdett foglalkozni. 2001-ben a Bush-adminisztráció a génmanipulált spermaölõ kukorica és a génforradalom más fejleményeivel kapcsolatban jellemzõ módon megtagadta a biofegyverek kifejlesztése nemzetközi tilalmának az elfogadását. Jogilag kötelezõ biofegyver-megegyezésrõl lett volna szó, de az Egyesült Államok vonakodása a nemzetközi megbeszéléseket zátonyra futtatta. 2004-ben a British Medical Association (a Brit Orvosok Szövetsége) egyik tanulmánya, miközben a „genetikai haditechnológia“ területén tett haladásra hívta fel a figyelmet, arra a következtetésre jutott, hogy a világot csak néhány év választja el „borzalmas biofegyverek létrehozásától, amelyek képesek lesznek csak azokat az embereket megölni, akik egy bizonyos etnikai csoporthoz tartoznak“. „Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy józan esze birtokában ezeket senki soha nem használná fel“, jegyezte meg Steven Block professzor, a Stanford Egyetem biofizikusa, egy férfi, akinek többéves tapasztalata van a Pentagon és a kormány titkos biológiai kutatásairól. „De“ – tette hozzá – „nem mindenki bír józan ésszel [...].“ Egy olyan világban, amelyben élelmiszer-biztonságunk révén az élet és halál fölötti ellenõrzést négy magántársaság tartja a kezében, békében élni lehetetlen.[5] Zeit Frage, 43/2005 (2005. október 31.) Lásd: http://www.zeit-fragen.ch/ ARCHIV/ZF_135a/INDEX.HTM Fordította: Tóth Károly Antal >>

33

A FORDÍTÓ MEGJEGYZÉSEI: [1] Ez a szervezet európai munkacsoportnak mondja magát. A német név jelentése szó szerint „Bátorság az erkölcshöz“. Más nyelveken az elnevezés bizonyos határok között változik. Angolul például „Courage to Take Moral Stance“ (Bátorság az Erkölcsi Állásfoglaláshoz), franciául „Oui a l’Ethique“ (Igent az Erkölcsre). [2] A hivatalos magyar szöveget nyelvhelyességi szempontok és a tartalom iránti hûség igénye miatt (az angol eredetivel is összevetve) néhány helyen megváltoztattam. [3] A Don’n cry for me Argentina (Ne sírj értem Argentína) egy híres dalnak a címe, amelyet Madonna mint fõszereplõ énekelt az Evita címû, Eva Perónról, a XX. századi argentin politika nagyasszonyáról 1996-ban készített filmben. [4] A terminátorgén megöli annak a génkezelt növénynek a magvait, amelyikbe beépítették. Ezért a vetõmagot minden évben újra az elõállító cégtõl kell megvásárolni. [5] Köszönöm Bruckner Zoltán segítségét, aki kitûnõ német nyelvtudásával hozzájárult egyes szövegrészek pontosításához.

Süllyesztõbe az értékkel! A magyarországi politikai „elit“ maradéktalanul végrehajtotta a szabadkõmûves páholy vezéregyéniségeinek, a globalizált világ karmestereinek elképzeléseit. Hazánkban az igazi nemzeti értékek a süllyesztõbe kerültek, a nép agymosása a befejezéséhez közeledik. Szilveszterkor tízezrek gajdolnak Budapest frekventált helyein, az augusztus huszadiki estéken százezrek vizslatják, ajándék „csillagszórókat“ lesve, fõvárosunk légterét, a buzik és leszbikusok felvonulásán is, a százezerhez is közel vannak a másságukat hirdetõk, de a bámész közönség még a környezõ utcákat és tereket is ellepi. Szilveszterkor, a tiltás és a törvény ellenére, dobhártyaszaggató, kézfejleszakító petárdáktól, rakétáktól hangosak tereink, utcáink, miközben a rendõrök, hogy az Isten áldotta nép szórakozását nehogy zavarniok kelljen, fejüket leszegve, szemüket becsukva, fülüket a rendõrõrsön hagyva posztolnak õrhelyeiken. Szolgálnak és védenek mindenkit, aki a törvény ellenére tesz. Bezzeg, ha más napokon, más alkalmakkor, más helyen és más céllal, saját- és nemzete érdekeit megvédendõ, ötven-hatvan ember összejön, lovas rendõröket, kutyákat uszítanak rájuk, kigyúrt agyú, állig felfegyverzett, tûzparanccsal rendelkezõ készenlétiekkel kell szembenézniök. S ilyenkor, a most trombitát fújó, petárdát puffogtató népség fülét- farkát behúzva eltûnik a panelrengetegben. Védi azt a még meglévõ pár négyzetméterét, amirõl azt hiszi, meg is tudja õrizni magának. Pedig nem, már az õ napjai is meg vannak számlálva. A lakásköltségek mérhetetlen mértékû emelésével, a munkahelyek megszûnésével fizetõképtelenné teszik, jönnek a behajtó nyakas legények, és az utcán találják magukat. A jövendõ háziurak pedig „megveszik“ tartozásaikat, s birtokon belülre kerülve, garázdálkodnak a máséval. Érdemes hát csöndben maradni, a mindenkori hatalommal szemben lojálisnak maradni! Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy itt nálunk csupán Gyurcsány és sleppje a bûnös. Bûnös itt mind, kokárdától és nemzeti színû zászlótól függetlenül, hiszen a felelõsségük közös. Mind csak szavazógépet lát a népséggé züllesztettekben, akikkel elhitetik, polgár vagy a javából. Ugyan kérem, nálunk semmi sem történt véletlenül a mögöttünk hagyott több mint másfél évtized alatt. A sok-sok százezer, de mondhatnám több millió munkahely megszüntetése is része a szabadkõmûves páholytagok által parírozott „elit“ árulásának. Elõbb csak a gyárat adták el, aztán bezárták a gyárkaput, ezzel együtt munkanélkülivé téve a százezreket. Az utcára került egy darabig még tartotta magát, talán még volt valami felélhetõ tartaléka is, eladnivaló, ami az ántivilágból megmaradt. Aztán, egyszer csak ott maradtak põrén, csupaszon, lemeztelenítve, erkölcseiktõl, akaratuktól megszabadítva. Kezdetben még alkalmi munka után jártak, késõbb meg belenyugodtak, hiába is mennének, úgysem találnának. Meg egyébként is, milyen jó, hogy még reggel nyolckor is az ágyban lehet nyújtózkodni, lustálkodni. A népséget, szisztematikusan, elszoktatták a kötelezettségek teljesítésétõl, marionett bábukat csináltak belõlük, hogy ké34

nyük-kedvük szerint rángathassák õket. És ez a balga népség még ezt is eltûri, még most sem észleli a veszélyt, józan ítélõképessége teljesen cserbenhagyja. Nem érdekli már semmi sem, se haza, se gyár, se család. A napi betevõért még küszködik egy keveset, meg aztán mozgatóik is azon vannak, az még meglegyen, nehogy elkeseredésükben az utcákra menjen. Nehogy éhséglázadás legyen, mert egy ilyen megmozdulás elsöpri, elsöpörheti a mai hatalmasokat, semmivé lehet az elorzott, titokban felhalmozott, a népségtõl ellopott vagyon. Mi lenne akkor az úszómedencés 3-400 négyzetméteres, vagy még annál is nagyobb luxuslakásokkal, s fõleg tulajdonosaikkal? Ezért aztán a napi morzsákat még meghagyják, sajtórabszolgáik közremûködésével még inkább eladósítják, plázafüggõkké teszik õket. Karácsony elõtt reklámok özönét zúdították a népségre. Ezt is, azt is megveheted magadnak, csak ki kell töltened a hitelkérõ ûrlapot. A bankba még be sem kell menned, az uzsorakölcsönt a helyedbe visszük, csak minél hamarabb szabadulj meg a pénztõl. Ha rövid idõn belül visszafizeted, kamatot sem kérnek tõled, ám ha kiszaladsz az idõbõl, negyven százalékot, vagy még többet is rátesznek arra a néhány fillérre, amit rád erõszakoltak. Akkor aztán magadra húzhatod a vizes lepedõt. Saját magad, s gyermekeid sírásója leszel. Hiszen azt a néhány milliárd forintot, amit botor módon így eldorbézoltál, soha nem tudod visszafizetni. Már luxusautóhoz is juthatsz, csak akarnod kell. Akár a mesében, meglátod a kirakatban lévõ csodakocsit, s fizetség nélkül azonnal a kezedben az indítókulcs. S aztán száguldozhatsz nyomorult álmaid után. Legalábbis egy darabig, mert ennek a mesének is nagyon hamar vége lesz, s aztán következik a kényszerû kijózanodás. Mivel fizetésképtelen vagy, elveszik tõled a csillogó-villogó játékszert, miközben a fizetni való milliós részleteket valahonnan elõ kell teremtened. Rohangálsz banktól bankig, ismerõstõl ismerõsig, s máris nyakig benne vagy a pácban. Engedelmes és szolgálatkész rabszolga lettél a saját Hazádban. Nyomorult pária, aki pedig, néhány pillanattal megelõzõen úgy érezted, ezek a jó emberek elhozták neked a Kánaánt. De a markodban, a csoda helyett, csak egy nyomorult üveggolyót szorongatsz csupán. Amíg azt is ki nem csalják tõled. Aztán elveszik az álmaidat, meggyöngülsz, szellemileg és fizikailag is, s a népségbõl soha többé nem emelkedhetsz fel a nép rangjáig, a nemzet mindent elsöprõ erejét meg már talán nem is érezheted többé. A József Attila által megénekelt proletár, talán egyszer erre magadtól is rájössz, hozzád képest egy magyar nábob volt. Még mindég nem veszed észre, népséggé alázott nemzetem, hogy itt nem a te egyéni boldogulásod, léted vagy nem léted, itt már a nemzet, a Haza sorsa a tét. De nem akarlak bántani, fõleg azt nem akarom, hogy azt érezd, lenézlek, csak azt tudakolom, ismered-e még ezt a fogalmat, NEMZET? Mondd még neked valamit ez a szó, HAZA? Vagy csak a félig telt lábost, meg az üvegbõl szõkén kibuggyanó sört látod magad elõtt, s az éjszakai kéjes sikolyokat hallod csupán. Pedig tudnod kellene, lassan már a szerelmed sem lehet a jó ha figyelünk

külföldre is

régi. Ellopatják véled marihuánás cigarettáikkal, alkoholmámoros gõzökkel. Lassan már nemzeni is képtelen leszel, s diadalittas tort ül fölötted, fölöttünk árulóid hada, s ellenséged -látszólag- baráti jobbot nyújt neked. S te nem jössz rá, hogy a Sátán kezét szorongatod. Nevet rád a Sátán, barátodnak mond, csak kábulj el alantas akaratától. S akkor bizony véglegesen õ gyõz. Ne nevezd õt MSZP-nek, SZDSZ-nek, FIDESZ-nek és MDF-nek. Nevezd csak õket a nevükön, szólítsd õket együttesen hazát áruló politikai elitnek. De hívhatod Antallnak, Borossnak, Hornnak, Orbánnak, Medgyessynek és Gyurcsánynak, miközben szólongathatod a melléjük csapódott siserehadat is. Õk is a kifosztásodra szövetkeztek. Együtt, egymásért, ellened! Érted már, utad hová vezet? Még mindég nem? Idézzem neked Izrael elsõ miniszterelnökét, Ben Guriont, 1948-ból, aki a palesztinokról, merthogy saját Hazánkban belõlünk is palesztinokat akarnak csinálni, azt mondta, amikor az anyaföldet elrabolták tõlük, hogy „Mindent meg kell tennünk, hogy a palesztinok soha ne térjenek vissza! Az öregek kihalnak, a fiatalok pedig felejtenek.“ Ez utóbbi mondatot, mert fontosnak tartom, megismétlem, „Az öregek kihalnak, a fiatalok pedig felejtenek.“ Mit is mondott Antall, az ötvenhatos hõsökre gondolva? –„lassan kihuny az õ gyertyájuk is”. Orbán és vazallusai meg azt hirdették, negyven fölött már nincs is szükség senkire. S lám, már õk is túl vannak a negyvenen. Aztán azt is mondták, akkor lódul majd meg az ország szekere, ha az ötvenesekhatvanasok örökre lehunyják a szemüket. Ha már kint lesznek a temetõben. Persze, lehet benne igazság, csak nem az õ észjárásuk szerint. Valóban el kell menni az öregeknek, s valóban ezt akarják, mert velük együtt eltûnnek az emlékezõk is. Akik ismerik az eldugott milliárdok eredetét. Ha ez a korosztály sírba száll, elõvehetõ az ellopott vagyon. S jöhetnek õk, a „nemzetmentõk”. Gyurcsánnyal, a pápai gyerekkel együtt Ám, ha be akarják tartani saját szavukat, õk is vehetnék már a sátorfájukat. Egyébként is, elegünk van abból, hogy az alig tagsággal rendelkezõ pártok diktáljanak nekünk, basáskodjanak fölöttünk, mondják meg, mire van szükségünk, mi az, ami nekünk jó. Magyarázza már meg nekem valaki, ezeknek az aranyásóknak mitõl lett hirtelen olyan sikeres az életük? Mibõl telik nekik jachtokra, gyárakra, szántók, szõlõk hektárjaira, mallorcai, horvátországi nyaralókra, sok milliárdos dugipénzekre? Napi száztízmilliós jövedelmekre! Csányi, Széles, Demján Várszegi, Leisztinger és a többiek. Megadják-e egyszer erre a választ? Csányi, az egykori KISZ-es fiú, a mai leggazdagabb magyar már odáig jutott, miniszterelnöki vágyakat dédelgetett magában. Politológusokat, gazdasági szakembereket, elemzõk sokaságát rendelte magához, megéri-e neki a kormányrúdhoz állnia. Volt olyan, a meghívottak között, aki azt mondta az aranycsinálónak: „Sándor, te vagy az, aki ki tudja vezetni az országot a válságból.“

Csányi osztott, szorzott, számba vette a miniszterelnökség elõnyeit és hátrányait, s úgy döntött, egyelõre még pénzmágnásként fialtatja tovább milliárdjait. Az egyik elemzõ, nevezhetnénk mameluknak is, így világította meg a nagyvezír döntésének hátterét: „Csányi nagy stratéga, akkor lép be egy térbe, ha az összes lehetõséget, következményt és kitörési pontot számba vette.“ Így tehát a miniszterelnöki ambíciók, Csányi által jelenleg jegelve. Döntésében lehet, hogy közrejátszott egy, a közelmúltban nyilvánosságra kerül lajstrom is, amely szerint, majd hatszáz embert rangsorolva, ismertség terén õ a 380. helyet foglalja el. Demján a 427., Leisztinger Tamás a 487., Széles Gábor meg a 489. Várjunk még azzal a nyomulással, figyelmeztették talán egymást is az önmagukat óriásnak, s halhatatlannak képzelõk. Õk, az értéküket és nem a pénzüket tekintve, a helyükre kerültek. De mit mondjak a többi számba vettrõl: ezen a listán, mármint a legismertebb magyarok listáján, az elsõ helyen Bochkor Gábor, a másodikon Palik László áll. Valaki, akit Ripli Zsuzsának hívnak, a negyedik, Molnár Ferenc Karamell a hatodik, Friderikusz pedig a nyolcadik. Görög Zita, akirõl mostanában azt olvasom, hogy egy most elkészült filmben legtitkoltabb testrészét is bátran, mûvészien megmutatja, a tizedik. De nincs még vége a listának: Majka a tizenharmadik, Rokobauer Havas Henrik a tizennegyedik, Bartók Eszter a tizenkilencedik, Jáksó László a huszonkettedik, Fekete Pákó a 26.,Torres Dániel 28., Michelle Wild 29., Maya Gold 49. Csupa „ismert és értéket teremtõ“ ember. A késõbbi helyeket olyan ismeretlenek foglalják el, mint a harminchatodiknak rangsorolt, Kossuth-díjas színmûvész, Eperjes Károly, Törõcsik Mari 181.,Cserhalmi György 219., Sára Sándor 262. Ha a világban járunk, s megtudják, hogy magyarok vagyunk, azonnal mondják, Puskás. Nos, a foci állócsillaga, Puskás Ferenc, ezen az ismertségi listán a 193. helyet foglalja el, de több nagyszerû embert elõz meg egy Segal nevû fiatalember, aki valamikor rendszeresen látható volt a televízióban. A legutolsó, róla szóló hír az volt, hogy kábítószer terjesztéséért a rendõrök lefülelték, jelenleg is az õ vendégszeretetüket élvezi. Ilyen tehát a mi, értéket megbecsülõ Magyarországunk. Pornószínésznõk, pornó filmet rendezõk, különbözõ valóság showk szereplõi az ideálok, az idolok. Hozzájuk igazodik, rájuk akar hasonlítani ifjúságunk jelentõs része. Újságírók és politikusok, egyelõre nyerésre álltok. A Haza veszni látszik, pedig évszázadok óta tudjuk, „A haza minden elõtt!“ De, hogy ez utóbbi legyen igaz, ahhoz a népségbõl megint nemzetté kellene válnunk. Vajon eljön-e egyszer ez az idõ? Vagy diadalmaskodik fölöttünk, s lehúz bennünket a szabadkõmûvesség? Páholyok, és páholytagok akarata érvényesül, s üli torát nemzetünk felett, s az éppen Soros-rablócsapatok engedelmes prédáivá válunk? Ezt akarjuk? Forrás: Lakatos Pál – Magyar Világ

TELJESEN EREDMÉNYTELENEK A FÉLPÁLYÁS ÚTLEZÁRÁSOK

Minden tisztelet azoknak, akik a téli hideg és apátia idején másodszor, másodjára még nagyobb számban vonultak az utakra január 20-án. A félpályás módszer felett azonban eljárt az idõ, mert az teljesen eredménytelennek bizonyult, a rezsim meg sem remegett. Elsõre, figyelmeztetésnek jó volt, egy kicsit be is tojt a GyurcsányBene-Görényi bagázs, de másodszorra már kiröhögi. A kommunistáknak ez nem nyomás. Betartani a törvényeket egy minden törvényt megszegõ diktatúrával szemben bizony haszontalan dolog, saját szempontjából joggal nevetgél rajta a libbolsi söpredék. Egyszerûen nem éri meg azt az idõt, energiát, fáradtságot, pénzt, amit a hazafiak beleölnek. Nyugat-Európában, de Lengyelországban is, pláne Libanonban csakis egész pályással operálnak az elégedetlenek, és általában el is érik céljukat. Lengyeléknél általában már azelõtt engedett a korábbi posztkomcsi kormány, hogy az elindított traktorok elérték volna a fõvárost. Néhány teljes útlezárás és követeléseik teljesültek. Harmadik félpályás blokádot szervezni ezért ne igyekezzetek. Vagy maradjatok otthon, vagy tényleg teljesen zárjátok le az utatokba kerülõ utakat. Az ilyen akció gyakran egy nap alatt célt ér, mert mindent megbénít. Endre László – Kuruc.info

jó ha figyelünk

külföldre is

35