Egy asszony, aki élni akart de nem bármi áron

Egy asszony, aki élni akart – de nem bármi áron (Lili naplója és további töredékek)

Forrásanyag és szerkesztés: Shacham Avri

Avrinak, a barátomnak, aki minden nehéz percben egy karnyújtásnyira volt tőlem. Te vagy az én szalmaszálam. Rajtad keresztül kapok levegőt.

I. Tisztelt Doktornő! Tisztában vagyok vele, mekkora terhet ró Önre munkakörének ellátása, mégis megkockáztatom kérésemet. Arra gondoltam, hogy ha megpróbálnám leírni, milyennek látom az életemet, biztosan megkönnyíteném vele az Ön dolgát, nem rabolnám munkahelyi idejét sem, ki tudja, tán még valamiféle terápiás jellegű hatással is lenne rám, ha átgondolom 51 évem történetét. A minap láttam Bertolucci Álmodozók című filmjét. Amikor kijöttünk a moziból, sírtam. Férjem megkérdezte: – Most meg mi bajod? – Hogy tetszett a film? – kérdeztem tőle, ő vállat vont, és azt mondta: – Hát, ezt még meg kell emészteni, elég meredek. – Ez nem romlottságról szólt, Kálmán, hanem a lázadásról – ezen elgondolkozott, de nem kérdezett, és én nem folytattam. A film, mintha tükröt tartott volna elém. eszembe juttatta kamaszkori énemet, a dacot, amivel szembe szálltam a világgal. Egyedül és önállóan döntöttem mindig, mindenben életem során, egészen kisgyermek korom óta. Nem párizsi forradalmi diákként, de a magam csendes módján szembeszegültem azzal, amit nem tartottam helyesnek, véghezvittem mindent, amiről úgy gondoltam, hogy jogom van hozzá, még akkor is, ha az engem körülvevő világ erről másképp vélekedett. Megláttam ebben a tükörben magamat most, egy cella magányába száműzötten, kiszolgáltatottan, tehetetlenül. Szánalmasnak, életképtelennek érzem magam. Kicsúszott a talaj a lábam alól, és nem tudok többet talpra állni. Nem tudok dönteni, már nincs józan ítéletem arról, hogy mi a rossz és mi a jó, hogy mit helyes tenni és mit nem. Segítségre lenne szükségem, de nincs kihez forduljak. Amennyiben kérésem túllép az Ön hatáskörén, szívesen veszek bármi javaslatot, amivel úgy gondolja, segítségemre tudna lenni. Előre is köszönöm. Tisztelettel: Szepessy Kálmánné U. i.: Most, hogy átolvastam, amit az elmúlt hetekben írtam, látom, tele van egy üzem életének olyan részleteivel, amely egy idegen érdeklődésére aligha tarthat számot. Én azelőtt sosem jártam még egy raktárban sem, el tudom képzelni, hogy nem lesz egy szórakoztató olvasmány. Ha mégis rászánná magát, kérem, kezelje szigorúan bizalmas anyagként a benne leírt céggel kapcsolatos információkat. Budakalász, 2004. 11. 15.

1

1/I És kiabálok és sírok és megyek utána és csak mondom és mondom hiába, utálom a hangomat, utálom a megalázkodásomat, nem tudom abbahagyni, mert megőrjít ez az igazságtalanság, bőszít, hogy hátat fordítva somfordál kifelé előlem, dühít, hogy becsapnak, ott állok egyedül, legszívesebben szétvernék mindent magam körül, vagy inkább a saját fejemmel megyek a falnak, de aztán mégiscsak ülök némán, tehetetlenségtől bénultan, egy leírhatatlan görccsel a gyomromban. Istenem, legyen már vége! Első férjem, amikor először meglátta a fényképét, azt mondta: – Ez egy aljas ember. – Hogy mondhatsz ilyet! Nézd, mennyire szeret.

2/I Belép az irodába: – Erzsiéket kirúgom. Ezek teljesen hülyére vesznek engem. Na, ebből elég volt. Két napra rá: – Azért itt csak két ember van, akikben meg lehet bízni. Az összes többi csak a markát tartja. Még aznap délután: – Ezek a románok olyanok, mint a cigányok. Vigyázni kell velük. Ezek mindenre képesek. Nagy Erzsi és Nagy Anna. Erdélyi magyarok, 3 éve csomagolók az üzemben. Bármelyik percben elküldheti őket.

3/I Kálmánnak 2 lánya van. A nagyobbikat 12 évesen a parkokban kiáltozva keresték esténként, mert szeretett letolt bugyival a bokor alá mászni a fiúkkal. 17 évesen egy egész napon át a boltokat járta vele, hogy combközépig érő csizmát vegyen neki. Végre találtak egyet, de másnap a gyerek bejelentette, hogy az nem jó, és elmentek egy másikat venni. Később, amikor kirúgták az iskolából, a gimnázium utolsó éveiben Kálmán hurcolta naponta, hogy legalább egy érettségit szerezzen neki. Most 24 éves. Együtt él gyereke apjával, egy kopasz szerb maffiózó fiúval. Elég gyakran idetelefonál, és pénzt kér. Ha nem kap, megzsarolja az apját. A patika 50%-os részesedése az övé lett, és bár fogalma sincs róla, hogyan működik egy gyógyszertár, van rajta annyi haszon, amennyiből munka nélkül is kényelmesen megélhet élete végéig. A patika másik fele Kálmán volt feleségéé, akitől 9 éve elvált. A kisebbik lányát még sosem láttam. Ő kapott volna 30%-ot az apja vállalkozásából. De amikor Kálmán aláírta, hogy lemond a patika ráeső részéről a nagyobbik gyerek javára, a volt feleség nem írta alá a lemondását a cég ráeső részéről a kisebbik javára. A manőverhez valószínű lefizette az ügyvédet, mert annak a közreműködése nélkül nem tudta volna ezt így kivitelezni. Amikor eladta a gyerek részét egy kereskedő zsidónak, a milliókat zsebre tette. Zseniális húzás volt, igaz, ezzel meglopta a saját gyerekét, de ezt majd ő elintézi magával, viszont elérte azt is, hogy Kálmán 50%-os tulajdonos lett a saját vállalkozásában, és ez a mai napig is megoldatlan nehézségként gyűrűzik az életünkben.

2

Kaptak egy házat is, nagy ház, drága ház, családok, generációk élhetnének benne gondtalanul. Volt felesége most azt is árulja. Na, ezt nem értettem. Miért adja el egy anya a fedelet a gyerekei feje felől? Talán, mert minden, amihez igazságtalanul jutunk hozzá, egy idő után égetni kezdi a zsebünket? Ez nem valószínű, Kálmán elmesélte, hogyan üvöltött vele az ügyvéd szeme láttára: – Nem azért güriztem egész életemben, hogy a kurváidé legyen mindenem! Sokkal valószínűbb, hogy nem érzi biztonságban magát a gyerekeitől sem. Ha eladja a házat, és vesz magának egy másikat, arra már senki sem teheti rá a kezét. Az már valóban az övé. Kálmán hatalmas mínusszal került ki ebből a megkésett kettéválásból. Azt hitte, meg lehet venni a békét, hát fizetett. De tévedett. Volt felesége tudatosan és könyörtelenül követte minden mozdulatát, mintha élete értelmét vesztené, ha nem sikerülne lerombolnia körülötte mindent, amit felépít. Bosszúszomja, mint árnyék követi volt férjét. Az a fajta nő, akit hideg acéllá, gátlástalanul kegyetlenné, gonosszá tett igazságtalan élete. Engem is meglepett, milyen rövid időn belül megértettem és megbocsátottam neki. Bennem nincs ilyen erő, énbelőlem hiányzik a versenyszellem, ha majd sor kerül rá, engem ez a szerelem el fog pusztítani. Kálmán a feleségét azért vette el, mert alig pár hónapos ismeretség után terhes lett. Azt állítja, sosem szerette. 3 éve voltak házasok, amikor először megcsalta. – Az üzemben rám akaszkodott egy elvált nő, és én nem mondtam nemet – mesélte még ismeretségünk kezdetén. – Persze kiderült, óriási botrány lett belőle, és égtem, mint a rongy. Egyszer volt egy komoly, hosszan tartó kapcsolata is egy elvált nővel, aki egyedül nevelte a kislányát. Az asszony éveken át várt rá, de Kálmán nem tudta magát rászánni a válásra. Szeretet nélkül, hazudozásban élte az életét. Aztán rájött, hogy a nőnek van valakije, és döntenie kellett, marad, vagy megy. Valószínű, hogy csak fél szívvel döntött akkor is, mert egy idő után visszaköltözött a feleségéhez és két kislányához, aztán megint meggondolta magát, de már késő volt, a valaki betöltötte a helyét. A bíróság megosztotta a ház tulajdonjogát közöttük, de feleségének esze ágában sem volt belemenni a ház eladásába. A fizetése 30 ezer volt, Kálmáné 800 ezer. Gyűlölködésben, veszekedésben tovább éltek egy fedél alatt. A gyerekek a szemére vetik, inkább ment volna el otthonról, akkor talán szebb gyerekkoruk lehetett volna. Ezzel én is egyetértek, igaz, mindenki elvárta volna tőle, hogy mindent otthagy nekik, mégis, akkoriban könnyebb lett volna újra kezdenie, még ha a nulláról is. Én sokáig mentegettem, egy ilyen életformára rá lehet szokni. Talán, ha sok-sok türelemmel kivárom, becsületes, rendes emberré válik, és mi normális életet fogunk élni, hiszen olyan leírhatatlanul szeretjük egymást, semmi oka nincs ilyen viselkedésre. Majd rájön magától is. 5 éve keres újsághirdetésekben társat, szeretőt, barátot. Néha akadt valaki, de aztán hol ő nem akarta folytatni, hol a másik. Én Athénban éltem, és egy házassági hirdetésre kattintottam rá az Interneten, amikor megismerkedtünk. Biztosak voltunk benne, hogy soha nem fogunk találkozni, 2000 km leküzdhetetlen távolságnak tűnt. – Levelezzünk, amíg nem találsz valakit! – mondtuk, és elmeséltük egymásnak életünket, sérelmeinket, bűneinket, lelkiismeret-furdalásainkat. Amikor az ember csak önmagát adja, önzetlenül, nem vár cserébe semmit, még önmagával szemben is őszinte tud lenni, mintha ezzel levezekelhetné bűneit. Két magányos ember sóvárgott a valahová tartozás után. Azok a levelek voltak közös életünk legszebb gyöngyszemei. Az első „szeretlek”-kel sok minden megváltozott, az őszinteség helyébe a tetszeni akarás lépett. Egymás kezébe kapaszkodtunk, ő a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit borította a lábaim elé, és én könnyes szemmel olvastam sorait a képernyőn. 3

Ma már tudom, hogy soha az életben nem olvasott. Sem verseket, sem semmit. Kiveszi az én kezemből is, felbőszíti, személyes sértésnek veszi, ha a jelenlétében olvasok. 2 és fél év alatt egy könyvet nem tudtam elolvasni. Ha van valaki, akit feltétel nélkül gyűlöl, az az értelmiségi.

4/I Kálmán 82 éves édesanyját szándékosan nem hívta meg az esküvőnkre. Az első házasságánál amama olyan cirkuszt rendezett a zsidó feleség miatt, hogy azt mondta, még egyszer nem adja meg neki ezt a lehetőséget. Nem volt nehéz megszabadulnia tőle, hiszen a majdnem 6 órás ebéddel egybekötött esküvői program túl nagy fizikai terhelés lett volna számára. Húga családja volt csak jelen, én a házibácsit kértem meg, hogy legyen a tanúm. Az esküvő reggelén vett egy csokor virágot, de nem adta ide, nem puszilt meg, érthetetlen volt, miért dühös. Lecsapta a virágot a konyhaasztalra, és bevonult a szobába. Mire a húga megérkezett a családjával, már alig tudtam nyelni a könnyeimet. Zsuzsi azt hitte, meg vagyok illetődve: – Nem lesz semmi baj! – biztatott, de a gyönyörű erdei út Esztergomba mást jósolt. Az egyik kanyarban alig tudtuk elkapni a kormányt, az út közepén egy halott őzike teteme feküdt. Zavart csend lett, csak a motor zúgását lehetett hallani, mindenki úgy tett, mintha nem látta volna, és amikor egy évvel később megkérdeztem a házibácsit, aki az én tanúm szerepét vállalta fel azon anapon, azt mondta: – Az nem őzike volt, hanem róka. Remélem, Lili, nem vagy babonás! Az esküvői tortán kezdett megolvadni a hab. Július vége volt, és meleg. Kálmán úgy gondolta, illene mégis megosztani örömünket a mamával. Ott álltunk tortával a kezünkben, megyünk megosztani örömünket a mamával, bejelentkezünk hozzá, és meglátogatjuk, de a mama lecsapta a telefont és nem fogadott minket. Ő ismerte a fiát, átlátott rajta. Talán úgy gondolta, hogy a kiporciózott morzsákkal nem éri be. És Kálmán bosszúja rajtam csattant. Attól kezdve minden mondatomban rosszindulatot vélt felfedezni. Az amúgy is kiszámíthatatlan kimenetelű szombat délutáni látogatásokról leszoktunk, és persze le kellett mondanunk a mama finom, még meleg süteményeiről is. Úgy egy évvel később egyszer zokogva felhívtam, mert úgy éreztem, meghalok, ha valakibe nem tudok belekapaszkodni. Azt mondta nekem: – Kiabál? Hát kiabál. Biztosan úgy viselkedtél, hogy ezt érdemled – kegyetlen volt a hangja, gonosz. Pedig tudta, nincs egy lélek a világon, akinek elmondhatnám, hogy már nem bírom tovább. Valamiféle elégtételt éreztem a hangjában.

5/I Nemrég láttam Piperkőcöt az utcán. Részeg volt, lompos, ápolatlan. Micsoda szégyene ez a társadalomnak! Csomagoló volt nálunk. Piperkőcnek hívtuk, mert valahogy nem illett oda. Szép volt, még így, 57 évesen is, vörös-szőkére festett haját mindig csinos kontyban hordta, óvatosan nyúlt mindenért, hajtogatta a zsugorfóliát a tubusok köré, lassan dolgozott, körülményesen, közben egyfolytában locsogott, mert otthon nem volt kihez szólnia. Nemrég halt meg a férje 12 év házasság után. Végül el kellett küldeni. Olyan magasak az adóterhek, hogy csak a legkülönbeket lehet megtartani, ha egy vállalkozás fenn akar maradni. Mikor utoljára bejött a fizetéséért, sírt. Elmesélte, hogy férje előző házasságából megjelentek a gyerekek és a férje nevén levő házukat egyszerűen elvitték a feje felől. Nincstelen lett, földönfutó.

4

Csak néztem karikás szemeit, hallgattam, és arra gondoltam, velem ilyesmi nem fog megtörténni. Én ezt úgysem fogom megérni. Aznap éjszaka írtam egy végrendeletet első férjemnek címezve: Apóca, az alábbi listán azok a tárgyak szerepelnek, amiket kivétel nélkül otthonról hoztam magammal. Nincs senki a környezetemben, aki felfogná értéküket, szépségüket. Ha férjem már nincs, és valami történne velem, nem szeretném, ha a személyes holmim idegenek kezébe kerülne, szeretném, ha te örökölnéd őket. Az alábbiakban tételesen felsorolom ezeket a tárgyakat: Valamivel több, mint 2000 kötet könyv. (A házban mindössze 22 db. könyv van, ami nem az enyém.) Több, mint 200 komolyzenei lemez, a legjobb előadások összeválogatva a zeneirodalom történetéből. – Annak idején Ojával tudatosan szelektálva gyűjtöttük őket 20 éven át, és amikor elváltunk, ezképezte talán egyetlen vitánk tárgyát. Végül is másolatot készítettünk minden lemezünkről, és én ezeket a másolatokat hoztam el, de mindegyikhez megvan színes fénymásolaton a borítója is, csak dobozba kellene tenni őket. Egyelőre még a fele sincs a helyén, de mert csak a tokok ára több mint 40 ezer Ft lett volna, apránként vásárolgatom őket, talán egyszer a helyére kerül majd mind. Sorrendben 3 dísztárgy következik, amiktől sosem tudnék megválni. Ha egy nap a tiéd lesznek, vigyázz majd rájuk, mint a szemed fényére: Egy sárgaréz öntvényű kariatida figurás asztali lámpa. Üvegburája a század elején készült speciális technológiával, hihetetlenül szép márvány mintázata van. Gyönyörű és meleg fényt ad, magányos éveim legmeghittebb darabja. Ugyanígy a faliórám. Félórákban kongat egyet, egész órákban annyit, amennyi a pontos idő. Téli estéken halk ketyegését elnyelik a szőnyegek, ha az ember szórakozott, meg sem hallja a kongását, talán épp, mert olyan szép meleg, barna hangja van. Az első világháború alatt készült Angliában. Sokat töprengtem, miféle világ ez. Háború van, sárgödörben öldöklik a fronton egymást az emberek, és közben valahol Angliában, egy szűk kis utca boltjában egy eladó letörölgeti az épp elkészült falióra bengáli-kristály üvegét, gondosan a falra akasztja – nagyon fontos, hogy függőlegesen álljon, mert különben rövidesen újra megállna – aztán felhúzza, előbb az óraműt, utána a gongját, ráhajtja az ajtaját, hátralép, és kritikus szemekkel megnézi az összhatást. Letörli a port még egy pár darabról, bár teljesen fölösleges, hisz kínos rend van és tisztaság. Főz magának egy teát, leül, és várja a vevőt, akinek valahogy sikerül majd megúsznia a lövészárkot és a háborút. (Kálmán nem szereti az órát, zavarja a hangja, nem engedi, hogy felhúzzam. Pedig nem tesz jót neki, ha áll, rozsdásodásnak indulnak az alkatrészei.) És ott van egy Monarchia korabeli „Gancz és társa” gyártmányú vas szobor, egy kölykeit szoptató anyakoca mahagóni fa alapon. Még Brüsszelben vettem egy antik kiállításon. Sokat kerestem hozzá hasonló darabokat, de nem igazán találtam. Van még egy pár kedves szobrom: egy 7 cm magas agyag, belga, utcai kenyérárus női figura, 2 db. vietnami csontszínű, kőből faragott 23 cm-es kontyos férfi szobor, mindkettő könyvvel a kezében, 2db. 10 cm magas kínai bronz öntvény férfialakok. 1 db. váza vörös színű fából, belül üregesre mart. 1m 10 cm magas, kb. 50 cm átmérőjű a legszélesebb pontján. Egy 40x15x50 cm-es fali polc, amit még Athénban egy fafaragóval készíttettem. Egy db. súlyos, tömör fából faragott Madonna, 75 cm magas.

5

Egy eozinos 40-es évekből való zsolnai ülő baba, gyári pecséttel az alján. Lámpák (imádom a lámpákat): Egy sárgaréz fali karos lámpa, viktoriánus stílusban. Ennek majdnem párja egy másik sárgaréz falilámpa, csak annak fekete a törzse. Remekül megy a szintén fekete és réz színű angyalkás csillárhoz, ami valószínű eredeti darab a század elejéről, de ha nem, akkor is gyönyörű – ezt már itt vettem, de sajátomnak tekintem ugyanúgy, mint a 3 karú réz asztali lámpát, ugyanabban a színkombinációban.

A konyhabútort nem az én pénzemből vásároltuk, azt ne kérd el, akármilyen szívfájdító is belegondolni, miféle emberek kezére kerül majd. Ami még maradt, az már számomra nem igazán fontos. Porcelán: Van egy nagy értékű komplett 6 személyes Rosenthal étkészlet, leveses tállal, kompótos tányérokkal stb. Egy komplett kék-fehér-arany Zsolnai teás és süteményes készlet, egy 6 darabból álló Kékmadaras Zsolnai kávéskészlet a cukortartójával, egy 20 cm magas Zsolnai kaspó – tán lótuszvirág mintás, de erre nem esküdnék meg – egy 10 cm magas Zsolnai vörös eozinos kaspó. Ezeket magyarországi látogatásaimkor vásároltam apránként az évek során, Oja nem tartott rájuk igényt. Talán így akarta a nála maradó könyvek árát kompenzálni. A komputerem 3 éves már, nincs baja. Egy Agfa Snap Scan-nel és egy már kiöregedett Sony Trinitron képernyővel. A festményeimet jobb lenne elégetni. Képeket, eredetit nem hoztam el otthonról, minden, ami a falon van bekeretezve, reprók, amiket én festettem át. Érdekes, milyen jól bírják az idő múlását. Kálmán 3 lusta tehene szétkapkodja majd a ruháimat, az ékszereimet. A kis kézzel festett miniatúra Madonna nyakéket azért megpróbálom megmenteni neked. Ha nagyítóval megnézed, igazi remekmű! Nagyitól örököltem 18 éves koromban. Ennyi. Ez minden, amit 50 évesen magaménak mondhatok. A büszkeség, amivel elhagytam otthonom 23 év házasság után, nem kamatozott annyit, amennyiről lemondtam kedvéért. Volt az életben, akit szerettem, olyan is akadt, aki szeretett. Érdekes, hogy mégis csak ezektől a tárgyaktól kell majd elköszönnöm. Vigyázz rájuk, és ha már te sem leszel, add valaki olyannak, aki megérti és szereti őket. *** Nem küldtem el a levelet. Gondoltam, közjegyző előtt kell hitelesíttetni, különben úgysem ér semmit. Aztán meg is feledkeztem róla. 6

Nemrég telefonált egy délelőtt. – Szia Picimama, Debrecenben vagyok egy találkozón. Gyönyörű ősz van, utána fogom a fényképezőgépet és kimegyek a Nagyerdőre sétálni egy nagyot. Hogy vagy? – Depresszió – mondom, és már sírnék is, de közbevág: – Ugyan mi bajod lehet neked? Nem mondtam el neki.

6/I Kálmán cége 2002 januárjában alakult. Megismerkedésünk idejében, még többnyire az üres épület csendjében ült, várt a termékekre, az épület működtetésére vonatkozó engedélyekre. Vacogva ült azirodának kinevezett ebédlő csupasz falai között, hogy velem legyen. Az üres épület csendjét felverte a kocsmában összeszedett román illegális munkások szitkozódása, ahogy a szétrohadt épület vakolatát kaparták le, húzták az új falakat, eltávolították a rozsdás vezetékeket, lecserélték a tetőszerkezetet. Órákon át képesek voltunk a képernyő előtt ülni. Többórás Internetes beszélgetéseinkben naponta pontosan beszámolt az eseményekről, tudtam, hogyan haladnak az építkezés dolgai, hogyan alakul a termékek első piaci bevezetése, vele drukkoltam és izgultam egy-egy tárgyalás sikeréért a világ végéről. A dolgozók felvétele, a csomagoló emberek betanítása, az első termékek lekerülése a gépekről, az örökké bukdácsoló szállítás, mert pénz hiányában, hol valamelyik alapanyag fogyott ki, hol csomagolóanyag nem volt raktáron. Év végére az árbevétel 18 millió forint volt, viszont nyereség helyett óriási adósságok halmozódtak fel a beszállítók felé kifizetetlen számlákból, bérleti díjjakból. Mikor annak az évnek augusztusában megérkeztem, rendkívül gyenge idegzete, határozatlansága megdöbbentett. Lépten-nyomon sírva fakadt, éjszakánként többször leizzadt, elöntötte a víz, de úgy hogy 2-3-szor is tiszta pizsamát kellett cserélnie. Erre nem készített fel, cseppet sem illett a róla kialakult képhez. Egy ember, aki egész életében munkásoknak dirigált: – Volt úgy, hogy 100 ember volt a kezem alatt – mondogatta. Valaki, aki gyárakat épít, Magyarország rendszerváltozás kori egyik legnagyobb sikertörténetének főszereplője és főhőse volt, most hogyan lehet ennyire összeroppanva, amikor végre a sajátját teremtheti meg, és nem mások glóriáját fényezi? Valószínű abban az időben jött rá, hogy mindezt tőke nélkül nem lett volna szabad elkezdeni. Vállalkozása borotvaélen táncolt, tartozásait mindenki zsarolásokkal próbálta behajtani, az örökös pénztelenség felőrölte az idegeit. Szeretet, szerelem, valakihez tartozás, nem tudni, de idővel enyhült a neurózisa, lassan visszanyerte a nyugalmát, önbizalmát, hitét. Ha ma mégis leizzad éjszaka, tudom, hogy fél, ismét túl nagy a teher rajta. Előre kibérelt nekünk egy kertes házat, megkérdezte, milyen színűre legyenek a falak festve, mit vásároljon, de szerettem volna, hogy együtt teremtsünk otthont magunknak, kértem, semmit ne vegyen. A 100 négyzetméteres lakás nem sokkal volt kisebb, mint az, amit elhagytam, valami csoda folytán a nap minden percében valahonnan besütött a nap a hatalmas ablakokon. Csak egy hűtőszekrény és egy régi gáztűzhely volt benne. Otthonról hozott a pincéből egy kerek étkezőasztalt, 4székkel, és vettünk egy hatalmas szivacsot, az lett az ágyunk, amin éjjel és nappal egyfolytában szeretkeztünk, mert évtizedek elmaradt örömeit kellett most sürgősen mindkettőnknek pótolnia. Hajnali háromkor még egymáshoz simulva táncoltunk halk zenére a fehér padlókövekkel borított üres szobában. Összeért a leheletünk éjszakánként, megtanultunk egymáshoz tapadva egyszerre fordulni álmunkban. Kézen fogva sétáltunk a környező hegyekben, hanyatt feküdtünk a sűrű avarban, és az ősz, mintha megérezte volna ennek a két ötven éves embernek a mámorát, teljes pompájával ajándékozott meg bennünket, felöltöztette az erdőt és bearanyozta minden percünket. 7

Már leesett a hó, mire a szerelem részegsége alább hagyott. Akkor berendeztük a lakást, saját magunk készítettünk könyvespolcot, kisasztalt. Az eredmény meglepett, mert a lakás furcsa mód kísértetiesen hasonlított athéni otthonomra, de úgy gondoltam, az a rengeteg könyv, könyv mindenütt, az nem is nézhet ki másként. Nem volt senkim és semmim rajta kívül. Sem fedél a fejem felett, sem nyugdíjam, még egészségügyi biztosításom sem. Mosolygós voltam mégis, kiegyensúlyozott, magabiztos. – Újra kezdjük az életünket, dolgozni fogunk egymás mellett, egymásért! – mondta. – Parazitának fogom magam érezni – mondtam, de megnyugtatott. – Annyi a feladat, egy percig sem fogod így érezni, megígérem. De aztán nagy meglepetésemre az első évben be sem léphettem az üzembe. Szerepem a háziasszony volt, naponta kétszer főztem, takarítottam, mostam és vasaltam, és amikor már minden vízcsap fényesre volt törölve, leültem és vártam haza. Keveset voltam egyedül, akkoriban napi 4 órákat dolgozott, pazar virágcsokrokkal állított be minden nap. A változás lassan indult, még így utólag is nehéz feltérképeznem a folyamatot. Az első, amire biztosan emlékszem, hogy szándékosan kellett a rossz érzést elhessegetnem magamtól, december végén volt. Két egymást követő estére is vett újévi koncertjegyet az akadémiára 60 ezer forintért, de az előadás alatt unatkozott, és végig egy csellós nőt bámult. Nagyon roszszul esett. Éreztem, hogy valami megváltozott, de mert nem értettem, mi ez, úgy tettem, mint aki nem látja, és hallgattam. Attól kezdve a változás kézzel tapinthatóvá vált. Úgy viselkedett, mint aki nem tudja, hogyan fokozza még tovább szerelmének bizonyítékait, de aztán egyik percről a másikra belefáradt ebbe a színjátékba, és elkezdett undokoskodni. Egyre kevésbé értettem, mi történik körülöttem. Ha szólt a telefonja, miért megy ki a házból pusmogni, miért, hová tűnik el délutánonként órákra. Észrevettem, hogy vezetés közben képes volt akár lelassítani is, hogy hátra tudjon fordulni, és előröl is szemügyre vegyen valakit a járdán. Ha a pénztárnál megállt mellette egy nő, mintha villamos áram cikázott volna rajta át, szinte tapinthatóvá vált, ahogy eluralkodott rajta a varázslat, és képtelen volt levenni a nőről a tekintetét. Azt hittem, ismerőse, de aztán ez egyre sűrűbben ismétlődött meg a legkülönbözőbb helyeken. Egy koncertteremben, az oldalpáholyban szúrt ki magának egyet, csakhogy közben nekem egyfolytában hátat kellett, hogy fordítson. Végül felálltam, kimentem az előadásról, és amikor visszajöttem megkértem, hogy cseréljünk helyet. Így közéjük kerültem és ha odafordult, felém fordult, én pedig rámosolyogtam. Máskor a dzsessz klubban bejött egy vékony, fiatal nő, és leült 3 asztallal odébb. Nekem kellett rábeszélnem, hogy menjen ki, és amikor visszajön, nézze meg jó alaposan magának, mert kezd roppant kellemetlen lenni, hogy 5 percenként odafordul. Kiment, és amikor visszaült mellém, éreztem, hogy ezzel így semmire sem fogok menni. Nem értettem. Átlagban napjában háromszor szeretkeztünk. Mi ez? Talán csak rossz szokás? Ezzel szemben, ha az én telefonom szólt, be kellett számoljak neki, kivel beszéltem és mit. Féltékeny volt, gyanakodott. Egyszer még a WC ajtaját is feltépte, hogy megnézze, mit csinálok odabent. Aztán, ahogy telt az idő, mintha meggyőzte volna magát, hogy én nem fogom megcsalni, de ez nem jelentett bizalmat az élet más területein is. Főleg az anyagi dolgokban volt feltűnően gyanakvó, átszámolta és leellenőrizte a számlákat, amiket fizettem, turkált a holmimban. Legjobban mégis két dolog bántott: nem mutatta be a gyerekeit és a vállalkozásával kapcsolatos dolgait dugdosta előlem. Mintha féltené tőlem a megmaradt tulajdonát. Ügyvédekhez járt, súlyos, az egész életünket befolyásoló kérdésekről döntött akkoriban, de sosem kérdezett meg, és sok mindenről csak utólag szereztem tudomást – gyakran igen kellemetlen helyzetekben, amikor már nem lehetett jóvátenni semmit. Gyanúsítgatásai megaláztak, szégyen és ön8

sajnálat kavargott bennem szerelemmel és testi vággyal. Megpróbáltam maximálisan alkalmazkodni hozzá, Bach helyett blues gitárosokat hallgattam vele, abbahagytam az olvasást, mert láttam, hogy idegesíti, ha könyv van a kezemben, távol-keleti főzési szokásaimat elhagytam, helyette zsíros pörkölteket főztem, úgy szeretkeztünk, ahogy ő szerette, és pirosra festettem a körmeimet, mert szerinte az úgy nőies. De már semmi sem jó, valami beindult, egy megállíthatatlan folyamat, hiába kerestem a hibát, nem értettem. Két fegyvere van, a hallgatás és a hazugság. Betegesen hazudik. Néha egészen jelentéktelen dolgokban is, fölöslegesen, ok nélkül. Olyan idétlenül csinálja, hogy 1-2 napon belül mindig el is szólja magát, belegabalyodik saját hálójába, még kérdezni sem kell. Választ amúgy sem kapok, csak hallgat. Nem néz a szemembe, beszélek hozzá, és ő egyszerűen hátat fordít nekem, elindul valamerre, hogy ne lássam az arcát. A konfliktusokat nem hogy nem sikerült feloldani, de hallgatása, mint egy jeges fal kúszott közénk. Ha nem hallgat, káromkodik és üvölt. A hangerő, mint nemi erőszak szorít a sarokba. Dear Alex! I think you do not remember me. We have talked sometimes on the ICQ. I do not remember why, but one day we stopped talking. It does not really matter, for it is not a continuation of something. I feel lonely and need a friend. Just to talk. Someone who has the time and patience to listen. I am alone and there is nobody else to turn to. I know it's offensive, but this is my last attempt to find a connection with the world. If it disturbs you, please do not hesitate to tell me, it'll be all right. Why? When I met you I talked to you about a love, someone I met on the Net who was speaking my lingua, with whom I was exchanging letters for almost 2 years. Just around that time he had disappeared from my life. I thought he got frightened. I was aching, but I believed it must be his decision. I loved him as only on the Net can love one another person. Perhaps because we build him from ourselves, without the negative responds of real life. Then one day he was back, confident, he offered his hand and asked me to spend the rest of our life together. He put me into his car and brought me to Hungary. To the place where he was living, the place where I was born. I thought I know him, I thought I'm coming home. And I was happy. I left my home, my wealthy husband, my empty life. I had no health insurance, no pension, and no roof over my head. And when my divorce was declared, I asked for anything but my freedom. Two months later, I had returned to Athens to pick up my personal belongings, clothing, discs and my 2000 volumes of books – all written in Hungarian. My husband was already happy with someone else. I understood that I could have left him 10 years ago, I was just flattering myself with the thought, that I am important for him and that he needed me. Now I know: he did not. All this happened in the year of 2002. Arriving after 23 years from the heat and the blue sky of Greece to the cold north, in the worst August storm, when the wind almost took me away. I wish it would have, but it did not. We were happy, we were in love, the new place was cleaned up for my coming, a pretty new house, it was absolutely empty and so we could start a new life, with white sheets… or so we thought. He turned out to be a strange person, I turned out to be too sensitive. He was trying to hide his problems so he lied. He lied and I started doubting him. He lied and I stopped believing him. His past was between us, he kept secret his present problems from me and we both 9

handled it the wrong way. We are both 50, I thought we have learned everything in life, it's up to us whether we are going to be happy or not. I asked him to sit down and talk but he stood silent. I was knocking on a wall. I was beating the wall. I was begging, but there was no response. I lost my confidence, love has faded away and fear moved into my heart. I do not want to bother you with details of a miserable marriage, you had it enough I guess. Alex, I'm lonely. I'm living in the suburb of Budapest, no friends, no one to talk to. Do you have some spare time for me? I promise not to start nagging, I will try to be funny, to be entertaining, anything you wish. If no, it's OK, but please, inform me. Bye bye, Lili March 11, 2003 *** De Alextől nem jött válasz, és én még mélyebbre süllyedtem a magányomba.

7/I Aztán egy év múlva, 2003. október elején csoda történt. A vegyésze megzsarolta. Azonnal felmondott neki, nem is esett nehezére, mert az illető trehánysága, megbízhatatlan munkája miatt már régen fájt a feje, csakhogy így egyik napról a másikra leállt minden az üzemben, a feladat megoldhatatlannak tűnt. És akkor megengedte, hogy segítsek neki. Az volt a szerencsém, hogy augusztusban, amikor mindenki szabadságon volt, bevitt a laborba, és én asszisztáltam neki az új termékek kifejlesztéséhez. Egy hónap alatt akkor megismerkedtem a termékekkel, az anyagokkal, a technológiával. Most persze másról volt szó. Az azokban a napokban beinduló bérgyártási kötelezettség a mély vízbe dobott a szó szoros értelmében. Elődöm napi egy, legfeljebb két bemérést végzett, ami abban az időben elég is volt, de most a hirtelen beindult rendelés kielégítéséhez ez nevetségesen kevésnek bizonyult. A teljes fejetlenségben, alapjaiban kellett megszervezni mindent, kipucolni a helyiségekből a millió apró koszos kis zacskót, rendszerezni az anyagokat, felszabadítani az anyagmozgatáshoz szükséges folyosókat. Első nap egy bemérés. Második nap kettő, aztán már 8, két hét alatt beállt a napi 10-14 bemérés. Reggel 6-ra jártunk be, este 8-kor már alig álltam a lábamon. Ráadásul megfáztam. 40 fokos lázam volt, de Kálmánt ez nem látszott izgatni, sosem segített. Ő volt az ügyvezető igazgató, ült az ügyfeleivel az üzem étkezőjében (akkoriban még olyan pici volt az iroda, hogy ott csak a titkárnőnek volt hely), órákon át eldiskurált velük, és engem úgy kezelt, mint bármelyik munkását. Nehéz fizikai munkát végeztem, kaptam segítséget a nehezebb zsákok emeléséhez, de a nagy, 10-15 kilós dobozok súlya a derekamban éles fájdalomként ott maradt a mai napig. Decemberben megérkezett az új gépsor. Férjem büszkén mesélte mindenkinek, hogy ezt még ő vette annak idején a Vir-Globe-nak, de csak én tudtam, milyen hősies körülmények között, hogy úttörő volt; egy megváltozott új társadalmi rend első sikertörténetének a hőse. A gép gyönyörű volt, hatalmas. Dermesztő hidegben álltunk egész éjszaka az óriási kamion mellett, és figyeltük a lepakolást, az emberek órákon át tartó erőfeszítését. A 8 méter magas raktárba még befért valahogy, de pár nap múlva ki kellett venni a falakat, hogy az előkészített, klimatizált gépterembe be lehessen szállítani. Hogy tud örülni az ember egy új lemezjátszónak! És mégis, hol van ahhoz az örömhöz képest ez a mostani! Egy gép, ami tonnaszám fogja onta10

ni magából a tablettákat, futószalagról bepörgetni őket a tubusokba. A kupakozástól most már nem fog felhólyagosodni a dolgozók keze, automatikusan lesznek ezentúl lezárva, sőt, ellenőrzi is a végsúlyát a csöveknek, ne legyen selejt. Kommunista iskolámnak milyen ostoba ötlete, hogy a gép elveszi a munkástól a kenyeret. Minél több termék van, annál nagyobb egy cég, annál több dolgozóra van szükség, annál kevesebb fizikai munkát kell végezni. Ez azért is fontos, mert fizikai munkára képtelenség embert találni, egy mai fiatal semmi pénzért nem emelne meg egy poros zsákot. Napjainkban túlképzettségben szenved az ország lakossága, munkanélküliségre panaszkodnak a fiatal diplomások, ugyanakkor nehéz egy jó gépkezelőt találni. Nem könnyű helytállniuk, munkájuk aranyat ér, és a lehetőségekhez képest meg is vannak becsülve. Csomagolóknak ideiglenesen felvettünk nyugdíjasokat. Egyik sem akarta bejelentetni magát, mondván, hogy ők már eleget adóztak ennek az államnak. Ekkorra a bemérést és az anyag előkészítését már sikerült folyamatosan működtetnem, Kálmán zseniálisan járult hozzá a termelés növekedéséhez azzal, hogy átállította a keverést a DIOSNÁ-ra, ami 40 percről 15-re csökkentette a keverési időt, nem kellett már kézzel kilapátolni a citromsavas maró port, elég volt elfordítani egy csapot, és vödrökbe felfogni a keveréket. Az új gép csakúgy nyelte az előkészített anyagot, tonnaszámra ontotta a csöveket. Az 5 fős üzem létszáma 15-re, majd 20-ra emelkedett. Ezt a robbanásszerűen beindult termelést gyakorlatilag semmiféle adminisztráció nem kísérte. Felfoghatatlan, hogyan volt képes működni az apparátus. Most a délutánokat azzal töltöttük, hogy bemérési lapokat kezdtünk írni. Először a bérgyártás termékeire, de a következő hónapokban lassan valamennyi termékhez elkészültek a gyártási lapok, bemérő lapok. December végére sikerült a sarkamra állnom, és hosszas vita után megkaptam első fizetésemet. Nem az összeg nagyságáról vitatkozott, hanem arról, hogy: – Minek neked fizetés? – Mert a te fizetésed elmegy a lakbérre és a bevásárlásra. Az autók biztosítási költségei, benzin, ruházkodás… miből fizessük? A munkaszerződésben, amit aláíratott velem, az áll, hogy mint vezető beosztású alkalmazott, nem tarthatok igényt túlóradíjra. Akkor merült fel bennem először, hogy ez az ember nem normális. Január elején pár forint miatt összekülönbözött egyik nyugdíjas munkásával, aki feljelentette a Munkaügyi Minisztériumban. Kövér, alkoholista titkárnője minden adminisztrációt kiszolgáltatott az ellenőröknek. Nagyon utálhatta a férjemet, mert ilyen árulásra nem minden ember lett volna képes, amikor látja, hogy milyen sziszifuszi munkát végzünk, micsoda erőfeszítésekkel próbálunk fennmaradni a víz színén. Persze neki is felmondott azonnal, és a másfél milliós büntetési pénzre részletfizetési engedélyt kért. Hirtelen ottmaradt az iroda egy butácska, nyugdíjas segéddel, muszáj volt beállni az irodába titkárnőnek. Ezek voltak a legrettenetesebb hónapok életemben. Iszonyatos súllyal nehezedett rám a felelősség. Kiderült, hogy a cég adminisztrációja legalább azon a szinten áll, mint az üzem állt, amikor oda beléptem. Ahány papír, annyifelé, semmiről nem lehetett kitalálni, hogy mi hol lehet, az iratok között kitépett képeslapok, semmi sem volt iktatva, rendszerezve, sem a termelés, sem az anyagmozgás nincs adminisztrálva. Most értettem meg, miért tornyozza férjem az egekig maga előtt a számlákat, a leveleket, a faxokat, az anyagrendeléseket és árlistákat az íróasztalán. Hiába kért bármit, nem találták, nem tudták neki odaadni. Könnyebb volt a saját kupacaiban turkálva megkeresni valamit. Persze sosem talált semmit, amitől dührohamot kapott, és még annak az egy szerencsétlen segédnek is ajtót mutatott egy reggelen. Nem volt mit tenni, kirámoltam a szekrényeket, napokig dossziékat címeztem, az iratokat első szinten szortíroztam, rendszereztem. Meg kellett ismerkednem a beszállítókkal, a vevőkkel, a termelés kiszolgálásával. Görögországban vezetett cégemben szerzett tapasztalataimnak úgy 11

éreztem, alig veszem hasznát. Meg kellett ismerkednem a Magyarországon előírt adminisztrációval, elszámolási rendszerrel, munka és pénzügyi előírásokkal; egy új szakma. Közben az üzem termelt, az irodának fennakadás nélkül kellett tovább működnie, el kellett látni a napi teendőket, anyagokat rendelni, kapcsolatokat tartani, bérszámot fejteni az időközben 25 főre emelkedett a létszámhoz, beindult a délutáni műszak… Férjem türelmetlen volt, hisztizett, úgy kellett lesni, nehogy eltüntessen egy faxot, egy számlát az íróasztalán, mert olyankor az többnyire csak akkor került újra elő, amikor már késő volt. Február közepén kértem, vizsgáztasson le, kérjen bármit tőlem. A 3 papírból mind a hármat elő tudtam húzni. A ráadást nem sikerült. Az egy cégalapítási adminisztrációval kapcsolatos irat volt, a második szekrénynek abból a szektorából, amire nem volt közvetlen szükség hónapokon át, sokáig halogattam a rendszerezését. Ez a rendteremtési folyamat egészen a nyár elejéig elhúzódott, és Kálmánt, ha nehezen is, de idővel sikerült meggyőzni, hogy bízzon meg az irodában, hogy nálam hamarabb hozzájut a keresett papírokhoz, mint az asztalán tornyosuló halmazban turkálva. A január másik nagyon nehéz feladata volt férjem pénztárkezelési szokásainak a gyökeres megváltoztatása. Isten tudja, miféle konspirációt látott próbálkozásom mögött megbújni. Hunyorogva kémlelő hideg tekintetéből áradt a gyanakvás, valahányszor szóba került a pénz. Heteken át tartó vita, veszekedés, érvelés és bizonygatás, kiabálás és könyörgés után végre ráállt, hogy elkezdi vezetni a pénztárat. Akkor derült ki, hogy majdnem 3 millió forintos pénztárhiány van, ami felelőtlen készpénzkezelésének az eredménye. Ő a szokásos hisztériás pánikba esett. Igaz, sosem tett el magának pénzt, de a bejelentetlen dolgozók túlóráját számla nélkül fizette ki a cég pénzéből. Ha Józsi megállította a folyosón azzal, hogy: – Főnök, még nem kaptam meg az elmaradt szabadságpénzt – ő belenyúlt a zsebébe, előhúzott 40 ezer forintot, és odaadta neki. Meg is feledkezett róla azonnal, úgyhogy Józsi ezt az összeget a titkárnővel később ismét elszámoltatta, és újra felvette. Eszébe nem jutott, hogy ez mind mínuszként fog jelentkezni a kasszában. Naivitása, primitív hozzáállása a dolgokhoz azóta is feldolgozhatatlan számomra. Olyan bonyodalmakba kerül miattuk lépten-nyomon, amiket aztán csak óriási erőfeszítések árán lehet utólag kezelni. Néha nagylelkűen bejelenti, hogy ő nem alkalmas erre a feladatra. Ilyenkor úgy véli, ezzel a nagylelkűséggel meg is szabadult a felelősségtől, és majd minden megy tovább tisztára mosva. Férjem ipari gyógyszerész, ismeri a munkáját, az üzemet, a termékeket, az anyagba, ha reggel belenyúl, vakon meg tudja mondani, mit kell a gépeken átállítani a levegő aznapi páratartalmának megfelelően. Nem ért az adminisztrációhoz, egy gyár vezetése nem egy vegyész feladata. Azt hitte, elég, ha elő tud állítani egy kitűnő, versenyképes terméket, nem mérte fel egy vállalkozással és a piaccal járó feladatok súlyát. Ma már tudja ezt is, mégsem adná ki a kezéből semmi pénzért. Inkább fizeti a tandíjat napról napra. Minél nagyobb a gyár, annál többen ólálkodnak körülötte, annál nagyobb tétre utazó szélhámosok veszik körül. Beteges gyanakvása nem párosul sem kombinatív készséggel, sem előrelátással. Úgy adta át például annak a bizonyos zsidónak, egy idegen embernek, vállalkozása 50%–át, hogy besétált egyedül Erdős ügyvédjének az irodájába, és aláírt egy szerződést, aminek a következményeit csak jóval később fogta fel.

8/I Február végén tört ki a következő pánik, amikor az első kimutatásokat kezdtem csinálni a Vitafrut árbevételéről. Sándor, a pénzes ember egyik gagyi táblázatot gyártotta a másik után, amik nem csak félrevezetőek voltak, de drágák is, és sosem kaptunk választ a feltett kérdésre, hogy áll a cég anyagi helyzete. Ráadásul ellenőrzése alá akarta venni az adminisztrációnkat, amitől gyanús lett a viselkedése. Összeszólalkozott a férjemmel, ő is feljelentéssel fenyegetőzött az APEH-nál – ezt annyira nem várta tőle a férjem, hogy napokig hitetlenkedve kóvály12

gott tőle, pedig nem az a típus, akit egy ilyen esemény komolyabban megrendítene. Persze Sándor is ki lett rúgva, mint a többiek, mi pedig éjszakákon át dolgoztunk, hogy kikalkuláljuk a valódi költségeket, stoppoltuk a munkások teljesítményét, beszállítói árakat egyeztettünk termékösszetételekkel… – kiderült, hogy a megállapított ár veszteséges. A negyedéves ármódosítást a Tex-Farmosok elfogadták, de nem fizették ki. Egyáltalán, egyre rendszertelenebbül fizettek, és egyre kevesebbet. Manipuláltak a számlákkal, néha felment a tartozásuk 25-30 millió forintra, ami – ha belegondolunk, hogy a forgótőkénk 40 millió alatt volt – bizony néha nagyon kellemetlen helyzetbe hozott a beszállítókkal szemben. Hajnalban 5-kor még sötétben keltünk, éjszaka 11-kor, fél 12-kor mentünk haza. Napi 4, 4 és fél órát aludtunk. Április elejére teljesen kimerültünk. Át kellett állnunk arra, hogy 8-ra járjunk be és este 8-kor hazamenjünk, de a kimerült szervezetet nehéz helyrehozni, állandóan fáradtak voltunk, idegesek. Az új rendben aztán kiderült az is, hogy a könyvelő nem dolgozik. Fogalma sincs, mi zajlik nálunk, de már nincs is azon a felkészültségi szinten, hogy kövesse az eseményeket. Felmondott neki is Kálmán, ahogy megtalálta a megfelelő embert a helyére – egy egyetemet végzett könyvelő házaspárt. A felmondás agresszivitást váltott ki az előző könyvelőből és munka iránti közönyt. Az év végi zárásokat, az iratok átadását a végtelenségig húzta, piszkoskodott, zsarolt: nem adja át a papírokat, ha nem fizetünk ezt, meg azt, meg amazt… vagy 3 hónapon keresztül 2 könyvelői irodát fizettünk, az év végi adóbevallás annyira elkésett, hogy azon már nemigen lehetett volna utólagos módosításokat eszközölni. Az új könyvelők lelkesedéssel és lelkiismeretességgel láttak a munkához, éppen ideje volt, hogy szakemberek kezébe kerüljön az adminisztrációnk. 2004. májusára átépíttettük az üzem nagy részét, tágas csomagolót, női zuhanyozót, 2 új irodát alakítottunk ki, legyártottunk 800 ezer cső gyümölcsporos pezsgőtablettát, és az első félévet majdnem 200 millió Ft-os árbevétellel zártuk. Nem igaz, hogy munkanélküliség van ma Magyarországon. Hónapokon keresztül kerestünk titkárnőt, nyugodtan mondhatom, hogy szinte kizárólag szellemi retardált emberek jelentkeztek. A kövér alkoholista volt a 12. Azután elfogyasztottuk a 13.-at, a 14.-et és a 15.-et is. Rengeteg extra munka betanítani egy új dolgozót, mire rájön az ember, hogy ez sem alkalmas a feladatra, ebből sem lesz semmi. Március végén jött az 50 éves Edit. Szellemi képességei neki is igencsak behatároltak, de legalább rendelkezik egy 30 éves irodai gyakorlattal, lelki egyensúllyal és egyfajta lojalitással, amit eddig senkiről sem lehetett elmondani. Zsuzsát, a második titkárnőt, augusztusban találtuk, ő vette át a termelési adminisztrációt. Editre maradtak a számlák, a munkaügy. Csak akkor tudtam fellélegezni a felelősség nyomása alól, de már késő volt.

9/I Kálmán: – Az Isten bassza meg. Faszokkal vagyok körülvéve! – csapkod és kiviharzik az irodából. A titkárnő elfordítja a fejét. Nem szól semmit. Szégyellem magam, mentegetőznöm kellene, gondoltam, de nem tehetem.

13

10 / I 10 hónap elteltével a gazdasági, a termelési, a kereskedelmi, a könyvelői szálak mind, mind az én kezemben futottak össze, de nem volt beleszólásom semmibe. Kálmán rengeteg hibát követett el, szervezési hibákat, stratégiai hibákat és ezek a hibák nagyon sokba kerültek neki úgy emberileg, mint anyagilag. Beteges gyanakvása bizalmatlansággal párosult, mániákusan ellenőrzött mindenkit és mindent. Persze engem is, és nagyon nehéz volt kivívni a bizalmát kimutatásaim, táblázataim iránt. Időközben kialakult benne egyfajta szakmai féltékenység is, ami abszurd, hiszen a dolgozók azért fordultak hozzám, ha valamire szükségük volt, vagy valamit el kellett intézni, mert munkaköröm behatároltabb volt, mint az övé, nem voltam annyira szétszórt, így nálam hamarabb találtak orvoslást a problémáikra. Ezt úgy kezelte le, hogy lejáratott előttük. Összenevetett a csomagolókkal a hátam mögött, vagy grimaszokkal adta tudtukra, hogy velem valami nincs rendjén; elintézett valamit a titkárnővel, aztán kajánul figyelte, ahogy kiderül, hogy amivel egész nap küszködök, annak semmi értelme. Ilyenkor ártatlan arccal személyesen közölte velem a többiek előtt, hogy nem érti, mit csinálok, ez már rég el van rendezve. Nem tudom szavakba foglalni, milyen mélyen vágtak belém ezek a megaláztatások, megszégyenítések. Fizikai fájdalmat éreztem az igazságtalanságtól, hányingert, légszomjat. Kimutatásaimat, táblázataimat közönyösen zsebre vágta, aztán félrevonult, hogy átnézze őket, és mindent elkövetett, hogy a látszatot megőrizve a döntés az övé legyen. De nem csak az én véleményem nem érdekelte, aláírt szerződéseket szakember tanácsának a kikérése nélkül. Tavasztól kezdve például egyre többet járt hozzá egy törpe öregasszony és egy helyes, jól szituált férfi, Boncz úr. Csak hónapokkal később tudtam meg, amikor már alá volt írva a szerződésük, hogy 120 millió forint értékű gépeket vásárolt egy indiai gyártól, bankon át történő lízingeltetés formájában! Nem beszélte meg ügyvéddel sem, hogy a szerződést milyen feltételekkel kellene megkötnie, aminek az eredménye az lett, hogy pillanatnyilag egy 40 millió forintos kötbért nincs kin behajtani. Ha ügyvédeket emlegetek, a válasz az: – Csak nem fizetek ezeknek a zsiványoknak! A tárgyalásokról ki voltam zárva, sosem volt pontos információm az eseményekről, nap, mint nap értek a kellemetlen meglepetések, ráadásul, amit utólag elmondott, az mindig hamis volt és féligazság, főleg arról szólt, hogy ő milyen jól megmondta valakinek a magáét, vagy, hogy ő milyen ügyesen manőverezett a tárgyalás folyamán. Többnyire csak elszólásaiból sikerült kihámozni a hibákat, és többé-kevésbé elébe menni az okozott bajnak. Ez a dolog odáig fajult, hogy egyszerűen elküldött vidékre tárgyalni, hogy ne legyek útban, amíg ő aláír egy egyezményt, amiről pontosan tudta a véleményemet, hiszen hetek óta ezen vitatkoztunk. Akkor léptem be az irodába, amikor kicserélték az iratokat. A szóban forgó gépek szállítói, ahogy megláttak, beseperték a papírokat az asztalról, és egy pillanat alatt eltűntek az üzemből. Ez az aláírása 10 millió forintjába került a cégnek. Dél volt, 2 óra. Csalódottságom leírhatatlan volt. Megint becsapott, lejáratott mások előtt. Egyszerre szakadt rám a fáradtság, a tehetetlenség, a hiábavalóság érzése. Hazamentem, üldögéltem otthon egy darabig, közben összeszedtem a házban, ami gyógyszert találtam. Nem tudatosan, egyszerűen mintha csak beérett volna bennem valami. Az értelmetlenség, a reménytelenség, és a kiszolgáltatottság. Bevettem a gyógyszereket. Annyi volt, hogy csurogtak ki a szemek az ujjaim között. Tudtam, hogy csak késő este fog hazajönni, nem az első eset, hogy összevesztünk, ilyenkor csak azért is tovább szokott bent maradni, nem siet, hadd várjam. Aznap talán érezte, hogy túllőtt a célon. 4-kor hazajött. Sajnos, még éltem. Életem legnagyobb csalódásai mégis csak most következtek.

14

11 / I Amikor kijöttem a kórházból, megéreztem, hogy ki vagyok tessékelve az üzemből. Azt mondta, egyedül jobban fog menni neki. Forgott velem a világ. Attól kezdve nem éreztem az idő múlását, nem igazán tudtam, mi történik körülöttem.

12 / I Mióta ideköltöztem, reménykedtem. Én azt hittem, társak leszünk az életben. Egymás kezét fogva, egymásról gondoskodva, egymásra vigyázva. Azt hittem, amit magunknak most megteremtünk, az már a miénk lesz. Persze az ember érzi, tudja, látja, hogy nincsen rendjén az, ami van, de nem meri kinyitni a szemét, hazudik önmagának. A rengeteg munka és a hatalmas felelősség, ami a nyakamba zúdult, segít is, hogy ne nézzek, ne lássak. Aztán egy nap történik valami, ami elől már nem lehet elfordítani a fejemet. Kikerekedett szemmel nézek rá, a már jól ismert gombóc a gyomromban újra elindul felfele, összeszorítja a mellkasomat, érzem, ahogy a szemeimben túlnyomás keletkezik, megerednek a könnyeim, csak csorognak végig az arcomon… Rájöttem, hogy pénzt dugdos előlem. Sok pénzt, amit beosztásom miatt akár rajtam is számon kérhetnek. Persze hogy mennyit, az mindegy, mert akármennyi is az, kettéválik a hit, a bizalom utolsó szikrái is kialszanak, fagyos leheletet érez az ember a tarkóján végigfutni. Hogy ez kiderült, pár napja grimaszolva elkezdett modoroskodni, hogy ő ezt nem fogja tovább folytatni, ő nem akar semmit sem reszkírozni… Csak néztem, néztem… sugárzott róla a primitív képmutatás – hazudik. Mostantól kezdve maga akarja kezelni ezeket a manővereket úgy, hogy senki ne tudjon róla. Én sem. Nem bízik meg bennem sem. Az első perctől kezdve becsap, használ és kihasznál, de már tudja, hogy tudom, és fél tőlem is. Már nem szerelmes, már nem szeret. A pénz érdekli, a magántulajdon és talán mindennél inkább az, hogy bebizonyítsa, meg tudja csinálni egyedül is. Kinek? Úgy gondolom, a volt feleségének, aki egy életen át sulykolta belé, hogy Ő egy nulla, egy fabatkát sem ér; és a gyerekeinek, akik ezt hallgatták, ahogy felnőttek, és el is hitték róla mindezt, és testvéreinek, akik szegénységük fellegvárából néznek le rá. Kálmán továbbra is képmutatásban él, hazudik minden mozdulatával. Így élte le egész életét, nem is tudna más lenni. Amíg szüksége van rám, használ. Aztán majd kitesz az utcára. Nincs nyugdíjam, nincs otthonom. Szét fognak rágni a svábbogarak egy pincelakásban. Egyedül vagyok. Félek.

13 / I Várakozásra ítéltettem ma délután, és bár bőven lenne mit csinálnom, úgy döntöttem, inkább veled töltöm az időmet. Mit szólnál, Avri, ha mesélnék neked a gyerekkoromról? Nincs benne semmi érdekes, vagy különleges, lehet, hogy nagyon unalmas is, de szerintem az embernek a gyerekkorára épül az élete, és ha már rád bízom magam, jobb, ha teljes képet kapsz rólam.

15

Önéletrajz Néha hajlamos vagyok arra, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Sok minden van, amit szándékosan töröltem az emlékezetemből, ilyenek bizonyos időszakok, inkább a felnőtt korom legnehezebb évei, és azokkal együtt elvesztek olyan dolgok is, amikért kár, de ezen már nemigen tudunk segíteni. Az előttemi dolgokról: Gyulán születtem 1954. február 9-én és ennél pontosabb dátummal nem is tudok szolgálni a csillagok titkait fürkészők részére, mert hiába faggattam anyámat, még akkoriban, amikor beszélő viszonyban voltunk egymással, képtelen volt emlékezni, mikor is hozott a világra „pontosan”. Gyula akkoriban egy kisváros volt, városi rangját is csak inkább megtartotta, mint kiérdemelte; ez volt Békés megye székhelye, amíg a vasútvonalat ki nem építettek Békéscsabáig. Akkor Békéscsaba megkaparintotta a megye székhelye címet, vasúti gócpontjának kiépítésére hivatkozva. Gyulának megmaradt a kórháza, a piaca és a gyógyvize, ami köré az akkor még 3 medencéből álló strandja az évek során egy óriási, komplex fedett uszodás gyógyfürdővé fejlődött. Ez mentette meg az enyészettől, és ettől nőtt fel fokozatosan a városi státusz méretéhez. Családunk régi debreceni, vagyonos polgári család volt, ha egyszer Debrecenben járnánk, megmutatnám azokat a neoklasszikus épületeket, amik a nagyapáméké voltak a belvárosban. Az 50-es évek elején mindent elvettek a nagyszüleimtől, akik nincstelenségben és nélkülözésekben tengették le hátra lévő életüket, bár apám és főleg húga mindent elkövettek, hogy elviselhetővé tegyék számukra az elviselhetetlent. A szüleim pedig nehezen tudnák ma már elmondani, hogyan sikerült mégis befejezniük az orvosi egyetemet. De mind a ketten befejezték, amin gyakran elcsodálkozom, mert anyámat nem csak rossz embernek tartom, de végtelenül butának és primitívnek is. (Elnézést a személyes vélemény-nyilvánításért, de talán ennyi írói szabadságot megengedhetek magamnak időnként.) Állást azzal a feltétellel kaptak, ha elmennek a jelentéktelen vidéki kisvárosba a gyulai kórházba dolgozni, ahol, mint a történelem reakciós és kifosztott elemei, kevésbé számítottak veszélyesnek a kommunizmust építő nép számára. Oda vonultak vissza nagyszüleim is, akik a jómódú debreceni polgári családi életet zokszó nélkül váltották fel nincstelenségre, és költöztek a város szélén egy kertes házból leválasztott piciny hátsó lakrészébe albérlőknek. Anyámék a kórházban kaptak szolgálati lakást a Gyulai Kórház belgyógyászati épületének egyik felső emeletén, nemsokára megszületett a húgom is. Sok-sok ilyen 3-4 emeletes, neoklasszikus épület alkotta a kórház hatalmas területét. Hatalmas ablakaik mélyen ültek a falakban, az óriási fehér spaletták hajlataiban átszivárgó fényt, a Mikulászacskó pirosra színezte. Ehhez kertészet tartozott fóliákkal, üvegházakkal, a mosoda épülete, a konyháé, ahol a több ezer beteg és dolgozó részére főztek, mostak naponta. A kazánházat úgy csodáltuk gyerekszemmel, mintha óriási kohók lennének benne. A kertészek, a konyhai dolgozók, a futók, a nővérek, a nővérképző tanulói, az orvosok és ápolók, mind ismertek bennünket „orvos gyerekeket”, úgy beszeltek rólunk, mint az „ördöghad”. Voltunk vagy 15-en, talán 20-an is, akik a szemük előtt nőttünk fel ebben az óriási, kőkerítéssel körülvett paradicsomban, ahova idegenek csak a látogatási órákban léphettek be. Még az elmegyógyintézet betegeit is név szerint ismertük, némelyikkel jó barátságban voltunk, másokat addig maceráltunk, míg rohamot nem kaptak, és az ápolók értük nem jöttek. Játszóteret építettek nekünk, ahonnan rondán elmartuk a sétára kiengedett beteg gyerekeket. Nagyon korán megtanultunk könyökkel nyitni ajtókat, hogy valamelyest csökkentsük a fertőzések lehetőségét, és azt is megtanultuk túl hamar, hogy mi mások vagyunk, kiváltságosak, többek, mint a közönséges emberek, akik órákat várnak a folyosókon, hogy a szüleink elé kerüljenek, míg 16

mi csak úgy átfurakodtunk a lábaik között, hogy bejussunk a vizsgálóba egy forintot kunyerálni fagyira. Kórházi ágyneműben aludtunk, a kórház konyhájáról ételhordóban hordtuk az ebédet, vacsorát. Szüleim szigorlatoztak, ügyeleteztek. Gyerekkoromból alig pár kép van emlékeimben róluk. Mindig fehér köpenyben, nadrágban járt apám, télen, ha beteget hozott a mentő, egy vastag fekete posztóköpenyt terített a hátára, abban ment át az osztályra. A belgyógyászaton akkoriban 2 Ft-ot fizettek egy ügyeleti éjszakáért. Anyámra is csak fehér ruhában emlékszem, ebédelni feljött a rendelőből, olyankor fázósan nekidőlt a nagy csempekályhának, amit akkorra már befűtött Margitka, a bejárónő. Estére a 4 m magas szobákban teljesen átforrósodott a levegő, képtelenség volt a hőmérsékletet szabályozni. Ez a meleg is kísért emlékeiben, végigforgolódtam az éjszakákat, leizzadva hánykolódtam. Amúgy sem tudtam soha nyugodtan aludni, a húgom folyton meg volt fázva, idült hörghurutja, csaholó köhögése az egész gyerekkoromat egy egybefolyó álmatlansággá, kialvatlansággá tette. Mai napig is érthetetlenül ideges leszek, ha valaki elkezd köhögni. Később volt még Rózsika néni és Lonci néni is, akik felelősségteljes munkával megterhelt szüleink válláról levették a gyermeknevelés gondját. Legjobban mégis Bájukát szerettük, aki pici korunktól fogva vigyázott ránk, és később is, ha koncertre mentek, vagy vendégségbe a szüleink, őt hívták el éjszakára. Ő olvasott nekünk Weöres Sándor verseket, Grimm meséket, így ismerkedtem össze Micimackóval. Talán a legizgalmasabb dolog azért mind között a földalatti folyosók voltak, amik az épületeket kötötték össze, hogy ha havazik, vagy esik, a betegeket ezeken tudják szállítani egyik épületből a másikba – de ez csak elmélet volt, mert gyakorlatilag mi, gyerekek uraltuk ezeket a folyosókat. Nem is tudom, mit adnék, ha megtudhatnám, hány kilométer hosszú volt az a labirintus, amit úgy ismertünk, mint a tenyerünket, ahol vég nélküli bújócskázásokat folytattunk, ahol az első cigarettánkat meggyújtottuk, ma is emlékszem, egy benzinnel telt és száraz szalmába csavart éktelen nagy üveg demizson tetején ülve, ahol először megpusziltuk egymást. A lakások pedig 4 m magas szobáikkal fantasztikusan hatottak a mennyezetig érő karácsonyfákkal, a mély dupla ablakokkal, amiknek a spalettáját csak a bejárónő segítségével tudtuk kinyitni. Persze később már egyedül is, de ha ma arra járnék, nagyon szeretném tudni, valójában mekkorák voltak is azok a szobák, mert a gyerekek méretarányos emlékei sokszor meglepetést, csalódást okoznak a visszatérő felnőtteknek. Hát ez volt a gyerekkor. Nem volt ott apu, meg anyu. Pontosabban ott volt, de csak, mint egy rossz érzés, csak a meg nem írt házi feladatra gondolva, vagy amikor egy fáról épp átmásztam egy padlásra, de a gally kis híján letört, szóval úgy általában, ha épp olyasmivel foglalatoskodtam, amiről tudtam, hogy ezt most nem szabad, mert azt ugye egy gyerek mindig pontosan tudja, hogy mit szabad és mit nem. Az már karakter dolga, hogy mégis ki kell, hogy próbálja, vagy szót fogad. Hát én kipróbáltam mindent, és később már felnőtt fejjel, gyakran eltöprengek, hogy nem fulladtam a széntároló szénhegyébe, vagy, hogy nem vágta le a kezem a mosoda szárítójának az ajtaja egy-egy bizonyos kaland alkalmával… De furcsa módon a gyerekek sok mindent megúsznak. Ilyenkor többnyire holt koszosan kerültem haza, és többnyire a gondoskodó dadák, bejárónők sikeresen eltüntették az árulkodó nyomokat, mire valamelyik szülő hazakeveredett. A szüleim azért megjelentek időről időre az élet lapjain, ők voltak az elvárás, a felelősségtudat, a kötelességtudat. – Nehéz gyerek – mondogatták, és sokat térdepeltem a sarokban. Szemüveget hordtam és barna, magas szárú lúdtalpbetétes cipőt. 7 éves koromtól külön németórára járattak. Rettegésben éltem, féltem, hogy nem felelek meg az elvárásoknak, 3. osztályos koromban aztán világgá is mentem, mert 4-est kaptam olvasásból. Egy osztálytársnőmet 17

kísértem haza iskola után. Anyám jött értem, nem szólt hozzám egész délután, remegve vártam az estét. Akkor megjött apám, azt mondta, nem haragszik rám, de meg kell neveljen, mert becsületes embert akar faragni belőlem, és nagyon megvert az övével. Utoljára 13 évesen húzta le a bugyimat, hogy elfenekeljen. Majd meghaltam a szégyentől. Ha szép emlék után kutatok a gyerekkoromból, csendes délutánok jutnak eszembe. Apám dolgozószobájában vagyok, a falakat könyvek borítják, én leemelek valamit vaktában a polcról, aztán felmászok az ablak párkányára, nekitámasztom hátamat a spalettának és olvasok. A vastag sötétellő függöny eltakart, egyedül voltam, de nem voltam magányos, szerettem a könyveket. Talán a legjobban a zeneiskolától szenvedtem. Jó hallásom miatt 6 éves koromtól zeneiskolába jártam, de ami 6 éves koromban még jó kis szórakozás volt – emlékszem, írni és olvasni még nem tudtam, amikor már kottát írtam – idővel valami leírhatatlan undorba ment át, amihez nagyban hozzájárult egy szellemileg visszamaradott tanár néni, aki fülig pirult, valahányszor meglátta apámat, és azok a cirkuszi attrakciók amikor vendégek jöttek. Ilyenkor szégyenkezve pakoltam ki kottaállványomat a szoba közepére, hogy eljátsszak nekik valamit, mert „hallatlanul tehetséges a gyerek”. Amíg a többi gyerek lent játszott, én hegedűn gyakoroltam. 14 éves koromban zenekari próbákra jártam, ami csak tovább feszítette a megterhelést. Életem első lázadása ebben a korban volt. Már vagy egy fél éve nem jártam hegedű órára, amikor behívatták apámat az iskolába. Délután volt, hegedűórám lett volna, de most helyettem apám ment be a kis terembe, és én remegve álltam a folyosón, biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom túlélni. Nagy volt a meglepetésem, amikor végre kijött a szobából és azt mondta: – Nem kell többet ide jönnöd – de nem nézett rám. Nem tudom, vajon mit is mondhatott neki jótevőm, talán le is tolta egy kicsit a doktor urat, de erre akkoriban meg gondolni sem mertem. Talán azt, hogy: – Az ilyesmit nem szabad erőltetni, ez az utálat nem vezet sehova, hagyják békén a gyereket – mire ő valószínű azzal érvelt, hogy a tehetséget nem szabad hagyni elkallódni, egy gyerek nem tudja felmérni az ezzel járó veszteséget. – Heller úr, a közhiedelemmel ellentétben a művészet olyan, mint minden más, a tehetség csak 20% egy virtuóz zenész életében. 80% izzadságos, kemény munka. Apám soha nem bocsátott meg. Azt éreztem, hogy egy életre szóló csalódást okoztam neki. Mégis, jó ideig valami földöntúli lebegést éreztem ezután a délután után. „Talán ezt hívják boldogságnak?” – gondoltam, majd csak már 30 éves is elmúltam, mire rájöttem, hogy nem csak szeretem a zenét, de értem is. Hogy megvan a képzettségem ahhoz, hogy élvezzem, hogy már nincs ott a gyerekkor a zenekar hangjában, már a gyerekkor sem igen van itt… talán… Hát mindez nagyon szép. Csakhogy, ahogy az évek teltek, az iskolában kellett bizonyítani, hogy mi valóban többek vagyunk és mások, mint a földi halandók gyermekei. Lassan megtelt az élet szorongásokkal, magánnyal és az elvárások végeláthatatlan sorával, amihez nem volt soha egy simogató kéz, sem egy biztató szó, sem egy segítő hang, mert a bejárónő már nem tudott németül, hegedülni sem tudott, és a szolfézs sem ment neki, meg aztán meg is öregedett, és újak jöttek helyette, akik folyton árulkodtak anyámnak. Ha 4-est kaptam valamiből, kezemben az ellenőrző könyvvel, a konyhakőre sütött szemmel hallgattam anyám maró megjegyzéseit, csalódottságtól kifulladt idegrohamait, apám fáradt mennydörgéseit… Az év végi könyvjutalmakkal és gratulációkkal együtt, eljött mindig a nyár is, a szabadság, amikor az ördöghad, ha néha megfeledkeztek rólunk, este 8-ig is tombolt a „kórház udvaron”. 14 éves koromban még két fontos dolog történt: kitűnővel és dicsérettel simán felvettek a gimnázium matematika–fizika tagozatára. A vidéki kisváros összes szülője mindent elkövetett, hogy csemetéjével ebben az osztályban büszkélkedhessen. Az osztályt úgy válogatták össze a város eminens tanulóiból, és ide már nem jutottak be mind a velem egyidős kórházi

18

játszótársaim sem. A jó osztály inspirálóan hat a gyerekekre – s valóban, a 30 tanulóból 24 egyetemen folytatta tovább a tanulmányait. Talán kicsit sokáig elidőztem ezen a gyermekkoron, de úgy érzem, szerves része személyiségem kialakulásának. És még nincs vége, mert még ott van valami, ami kipótolta, behelyettesítette a hiányzó családot, az anyátlan, apátlan, szeretet nélküli gyermekéveket: az első szerelem. A szerelem a másik dolog, ami az egész életemet új vágányra terelte. Megismerkedtem Péterrel, aki akkor már 2. osztályos gimnazista volt. Attól kezdve volt társam, barátom, mélységes szeretetéhségem ő benne talált kielégülésre. Az iskola csodabogarai lettünk, idővel a tanárok is beletörődtek, hogy egymás kezét fogva ácsorgunk a szünetekben az impozáns épület folyosóján, délutánonként együtt tanulunk. Akkoriban odahaza már elviselhetetlen volt a légkör, szüleim egyfolytában üvöltöztek, a bejárónő kémkedett utánunk, és beárult anyámnak, aki esténként, ha hazamentem, fakanállal várt és sziszegett a fejem felett – te büdös kurva. 16 éves koromban a szüleim elváltak. Anyám megpályázta a kazincbarcikai szemészeti szakrendelés főorvosi állását, két lányára hivatkozva kapott hozzá egy háromszobás bérházi lakást is, hát menni kellett. Nem mertem megkérni apámat, hadd maradjak vele. Nem tudom miért. Nem értem. Pétertől való elszakításom szinte elviselhetetlen fájdalommal töltött el, és mégis, csak mentem, mint egy borjú, az anyámmal, akit alig ismertem, aki minden bosszúját, egész élete keserűségét rajtam töltötte ki, aki gyűlölt. Ki voltam szolgáltatva a szeszélyeinek, idegen volt az új környezet, ahonnan csak vasárnap esténként sikerült elmenekülnöm a helyi kultúrházba, ahol zenekar játszott és táncolni lehetett. Sosem táncoltam sem azelőtt, sem azután. 9 órára haza kellett menjek. A kazincbarcikai iskolába nem tudtam beilleszkedni. Nem is volt rá szükség, ahogy lezajlottak a válóper vagyonmegosztási tárgyalásai, anyám Miskolcon betett egy intézetbe, mondván, hogy kezelhetetlen vagyok. A hálóteremben 16 ágy volt, sikerült egy emeletes sarkot találnom, úgy bújtam meg a takaró alatt, mint egy sarokba szorított, félelemtől vacogó kis állat. Hamar rájöttem, hogy a falusi lányok között nem fogok találni senkit, akivel barátságot köthetnék. Nem érdekelt semmi, nem volt célom, nem tanultam, hétvégeken, míg a lányok hazautaztak a szüleikhez, én az utcán ténferegtem, magányom leírhatatlan volt 17 évesen ebben az idegen világban. Nyáron egy hónapot apámnál tölthettem, aki időközben megnősült, új felesége 3 évvel volt idősebb nálam. Pétert felvették az egyetemre fizikushallgatónak, és szeptembertől, amikor vissza kellett mennem a kollégiumba, a hétvégéket vele töltöttem Debrecenben. Az albérletében aludtam, összebújtunk, mint férj-feleség, együtt ebédeltünk a menzán – mindig akadt valaki, aki hazautazott szombaton, és nekem adta az ebédjegyét – a diákok befogadtak maguk közé; okoskodtak, vitatkoztak kvantumelmélettől kezdve a kínai írásjelek rejtelmein át; a szamizdat lapokig minden érdekelte őket. Nem tudom felfogni, hogyan sikerült négyesre leérettségiznem ennyi tanulás mellett. Történelemből kaptam hármast. Pont történelemből! Matematikából ötös lettem. Pont matematikából! Persze továbbtanulásról így szó sem lehetett, és amikor az érettségi után hazamentem, anyám összepakolta a holmimat egy bőröndbe, kitette a ház elé, és azt mondta: eredj apádhoz. Majd ő eltart. Apámat roppant kellemetlenül érintette, amikor a bőrönddel beállítottam hozzá, másfél szobás lakásában élt pici babával és új feleségével, de a nyarat kihúztuk valahogy. Akkor indult be egy aranyműves képző szakiskola Ózd mellett egy kis faluban, oda felvettek. Az ózdi albérlet egy mosókonyha volt, a vizet a sarki kútról hordtam, a háziaktól kaptam szenet a kis vaskályhába. Péter tanított meg fűteni, fát vágni. Télen, amikor vasárnap esténként megjöttem Debrecenből, a vödörben be volt fagyva a víz.

19

19 éves koromban terhes lettem. Apám erőszakkal vitt el az abortuszra. Annyira meg volt ijedve, hogy még a bizottsági aláírásokat is begyűjtötte helyettem. Így gondoskodott arról, hogy elvégezzem az aranyműves iskolát, és valami szakma legyen a kezemben. Debrecenben kaptam állást az Óra-Ékszer Vállalatnál. Albérletben laktam, szakadt nyakláncokat forrasztottam, kiesett köveket kellett visszatenni gyűrűkbe. Utáltam csinálni. Amikor az ember megtanul mindent, amit egy aranyműves tudhat, tervezni és az anyagból teremteni tud, nem egy felemelő dolog javító munkát végezni. De csináltam, és nem gondoltam arra, hogy meddig lesz ez így. Anyám időközben Debrecenbe költözött. A húgom vele élt érettségiig, aztán röntgenasszisztens lett, és egy gimnáziumi fiújához hozzáment feleségül. Amikor hazajöttek a nászútról, nem tudott bemenni a lakásba, anyám lecserélte a kulcsokat. Pár napig nálam lakott az albérletemben, aztán egy nap fogta a gyerekkori emeletes ágyunkat, és elköltözött a fiú szüleihez vissza, Kazincbarcikára. A házinéni másnapra kerített nekem egy kinőtt gyerekágyat, hogy legyen min aludnom. Két év múlva újra teherbe estem. Péter nem akarta, tiltakozott, de én féltem, hogy egy második abortusz után esetleg soha többé nem lesz gyerekünk, hát akarata ellenére megtartottam. Az albérletemből kitettek, nem volt mit tennem, elmentem anyámhoz és megkértem, hadd lakjam nála egy ideig. Nehezen, de ráállt. Négyszobás lakása szállodai luxusnak tetszett apró albérleti szobáim után, tudtam, hogy ezt is gyerekeire hivatkozva sírta ki magának a városi tanácsnál, mégsem éreztem soha, hogy otthon vagyok, idegenebbnek éreztem a lakását, mint az albérleteket, amikben kamaszkorom éveit töltöttem, ahol az életnek megvoltak a játékszabályai, és sosem éreztem semmi ingert arra, hogy ezeket a szabályokat megszegjem. Anyám kulcsra zárta a szobája ajtaját, amikor elment hazulról. Péter nagyon megszerette a kisbabát. Ott ült nálunk esténként, segített fürdetni, sétálni vittük a parkokba. Egy éves korában elvittem a bölcsődébe, hogy dolgozhassak, de állandóan beteg volt, aztán egyszerűen hazaküldték, maradjak vele, amíg megerősödik egy kicsit. Anyám egyre komiszabb volt. Takarítottam a lakást, főztem ránk, mindent elkövettem a béke érdekében, mégis dühöngve jött meg a munkából nap-nap után, felrúgta a felmosó vödröt, hogy kifolyt a víz az egész lakásban, letépte a kiteregetett pelenkákat. Aztán megismerkedett egy férfivel, akiről úgy gondolta, hogy társadalmi pozíciója megfelel neki, és egy hóviharos napon újra ott álltam az utcán. Most a bőrönd mellett egy kisbaba is volt a karomon. Hideg tél volt, sokat fáztam, éhes voltam, albérletről albérletre vándoroltam. Mindenki utálta a gyereksírást, a füle is mindig éjszaka kezdett el fájni, amikor már az utolsó villamos is elment, havas éjszakákon gyalog kellett áttolnom a babakocsit a városon. A gyesből alig futotta a lakbérre, reggelenként egy virslit vettem, azt ettem, amit a baba meghagyott. 48 kg voltam. Péter, mint frissen végzett fizikus, a gyulai napmegfigyelő állomáson kapott állást, én pedig adminisztrátorként egy fotóstúdióban. Hazaköltöztünk, összeházasodtunk, a rokonaitól bérbe kaptunk egy lakást, és ott éltünk, de már nem szeretett. Barátnői voltak, idegenben aludt, esténként meghagyta a telefonszámot, hol találom, ha a gyerek miatt szükség lenne rá. Mintha valaha is szükség lett volna rá. Én közben kitanultam a fényképész szakmát, retusáltam, fotóztam, eljártam riportot készíteni, mindez jól jött fizetés-kiegészítésként. Egy este aztán, amikor sírva kértem Pétert, ma ne menjen el, maradjon itthon velem, megütött. Másnap kerestem egy ügyvédet, és beadtam a válókeresetet. A bíróság elvette tőlem a gyereket. Férjem szülei a tárgyalás napjára ráíratták a házuk felét, volt lakása, dupla fizetése, ahogy a bírónő mondta: – A szociális háttér, amit az apa tud nyújtani a gyermeknek, megfelelőbb életkörülményeket tud biztosítani, mint az anyáé. 20

A tárgyalás után hazamentünk, és ott folytattuk az életünket, ahol előző nap abbahagytuk. Ő vitte reggel az óvodába, én mentem érte délután. Nincs drágább dolog a világon, mint egy ovis, aki hazamenet beszámol a nap történetéről, este fürdettem, éjszaka mostam, takarítottam. Még emlékszem egy virslis káposztalevesre, aztán megint összemosódik bennem az idő. Legközelebbi veszekedésünkkor fogta a gyereket, és hazavitte a szülői házba. Akkor fogtam fel, hogy elvették tőlem a kisfiamat, akit egyedül vállaltam, akit egyedül neveltem. Ott álltam az ablak előtt egész éjszaka, bámultam a sötét lakótelepi parkot a homokozóval, a nemrég ültetett csenevész fákat. Az volt az érzésem, hogy nem ide tartozom. Mintha valahol máshol kellene lennem, és csak tévedésből vagyok itt. Semmi nem az enyém, idegen tárgyak vesznek körül. Már hajnalodott. A gyógyszeres fiókban 3 üveg Tardilt találtam. Ha nem szalad be férjem reggel a munka előtt egy otthon felejtett esernyőért, sikerült volna meghalnom. Aztán az ember ott áll a kórház kapujában, semmi sem változott, megint ősz van, megint nincs albérletem. A munkahelyemen azt ajánlották, menjek el nyaralni, pihenjek, szedjem öszsze magam. Egész évben gyűjtöttem a pénzt, a tablók retusálásából az én mércémmel mérve rengeteg gyűlt össze. Kivettem egy havi fizetés nélküli szabadságot, és egy szeptemberi reggelen, egy 20 kg-os hátizsákkal a hátamon felültem a vonatra.

14 / I 1978. szeptember 1. Egész évben erre az utazásra készültem. Ha akkor valaki kikérdez a görög történelemről, bizony meglepődött volna. Pontosan kidolgozott útitervem volt, hol és mikor, mit fogok megnézni, pont úgy, ahogyan azt annak idején szüleimtől láttam, amikor még a normális emberek életét éltük, és ők hol Egyiptomba készültek, hol Ausztriába. A pénzemből csak kenyérre, gyümölcsre futotta, de nem érdekelt. Fiatal voltam, egészséges, erős, csinos, egy válással a hátam mögött. Helyjegyet csak Belgrádig kaptam, ott át kellett szállni. 40 fokos melegben, csak annyi hely volt a peronon, hogy egyik lábamról a másikra álljak. Egy férfi epilepsziás rohamot kapott, a nő, aki vele volt, sikoltozni kezdett, alig tudtak leszállni, mielőtt a vonat elindult. Ez így ment 14 órán át, csak az albán határ környékén ürült meg a vonat annyira, hogy le lehetett ülni a peronon a hátizsákra. Akkor néztem szét, két görög fiú értetlenül nézte a hátizsákomra felvarrt H betűt. Beszélgetni kezdtünk. Elmesélték, hogy egyetemi hallgatók, nyaralni mentek, egy hónap Spanyolországban, egy hónap Itáliában. Letelt az első hónap, Spanyolország gyönyörű, Velencében lekéstek egy vonatcsatlakozást. Tudták, hogy az olaszok lopnak, hát övükkel magukra szíjazták a hátizsákjukat és elaludtak. Amikor felébredtek, a szíj el volt vágva, a holmijuk hiányzott, az egyiknek még a szemüveget is lelopták a szeméről. Se pénz, se útlevél, nem volt mit tenni, be kellett menni a legközelebbi követségre, ideiglenes papírokkal, kölcsönpénzzel felülni az első vonatra, és hazaindulni. Végigbeszélgettük az éjszakát, persze alig értettem valamit, mégis hallatlan élmény volt annyi év után újra németül beszélni, felismerni a rég szunnyadó szavakat, rájönni, mire is jó a nyelvtanulás. Az egyik fiú leszállt Thesszalonikinél, a másikkal tovább utaztunk. Mennyire más volt az a diákélet, ami ennek a fiúnak a meséléséből bontakozott ki, mint az, amit odahaza Péter mellett megismertem! Izzott a politikától, a tüntetésektől, a rendőrségi összecsapásoktól. Lamiánál hajnal felé el kellett válnunk. Meteora volt utam első állomása, idáig szólt a jegyem. Felajánlotta, hogy aludjak nála, ha Athénbe érek. Ő nem lesz otthon, mert a szüleihez megy Patraszra, de a lakás üres, nyugodtan használhatom. Megköszöntem, de nem, én most nomád életre vágyom. Ott állt a vonat ablakában, integetett és valamit kidobott. Ott maradtam egyedül a csendes kis állomáson. Kibogoztam a papírgalacsint, amiben egy lakáskulcs volt, és egy cím. A hajnali borzongást lassan felváltotta a felbukkanó nap melege, az ég hatalmas magasba emelte kékjét. Mosolyogva eltettem a kulcsot, szinte azonnal meg is feledkez21

tem róla, pár óra múlva elviselhetetlen lesz a hőség. Meteora lélegzetelállítóan szép volt, a tengerparton aludtam, kempingekben, sosem voltam egyedül, ha egy konzervnyitóra volt szükségem, csak felálltam, 5 méterrel odébb kértem egyet egy svéd, vagy német turistától. Görögország új volt akkoriban mindenkinek, a diktatúra alatt határai le voltak zárva, csak pár éve indult be újra a turizmus. Mire Athénba értem, már annyira kívántam az ágyat, hogy előkotortam a címet a zsebemből, és megkerestem a lakást. Valóban nem volt otthon senki, de a konyhában akkora rendetlenség volt és annyi mosatlan, amennyi csak egy egyetemista lakásán lehet. Alvás helyett nekiálltam takarítani. Mire elkészültem, sikerült meggyőzni magamat, hogy én ezért a puha ágyért most már nagyon megdolgoztam, és másnap reggelig egyfolytában, mélyen aludtam. Reggel aztán nyakamba vettem a várost, rengeteg látnivalóm volt, pipáltam ki egyiket a másik után, észre sem vettem, hogy telt el a 3 nap. 4. reggel szépen rendbe téve hagytam a lakást magam mögött, kulcs a lábtörlő alá, siettem Pireuszba a kikötőbe. Szantorinire volt hajójegyem. Meglátogattam a Kükládikus szigeteket, Krétát, Naxoszon órákat bóklásztam a pici hófehér házak között, ahol, ha kinyújtottam két karomat, az utca két oldalán a falat el tudtam érni, úgy telt el a hónap, hogy észre sem vettem. Még 2 nap maradt, repülővel mentem vissza Athénba, már nem sokat gondolkoztam, hogy igénybe vegyem-e a garzonlakást, becsengettem. A fiatalember otthon volt. Megköszönte a rendet, nagyon kedves volt, most már együtt mentünk a még kimaradt Bizánci Múzeumba, este elvitt a Heródes Attikuszba, egy ógörög színházba, ahol egy fergeteges amerikai tánckar előadását néztük végig az Akropolisz lábánál. Hajnalig sétáltunk az utcákon, mesélt a politikáról, az egyetemi életről, ismerte a magyar mozit… hadarva, egymás szavába vágva beszéltünk, nincs sok idő, most kellene minden fontosat elmondani, mert holnap már késő. Mire a ház elé értünk, már derengett a fény, csomagolhattam is össze. Ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a vasútállomásra, hiába tiltakoztam. Aztán befutott a vonat, most volt hely bőven, kikönyököltem az ablakon, kínos percek következtek, amikor már nincs mit mondani, csak indulna már az a vonat. Az utolsó pillanatban felszól hozzám, nem akarok-e a felesége lenni? Közben elindul a vonat, most mit lehet erre felelni? – Jó – mondom, látom, hogy mosolyog, aztán lassan eltűnik a vasútállomás a szemem elől. Pesten zuhog az eső, amikor megérkezem, nem tudom pontosan megmondani a kék ég-e, ami hiányzik, a márványoszlopok, vagy a vidámság és mosoly, amiből olyan kevés jutott nekem az életemben. Aztán, amikor felteszem a Hadzidákisz lemezt, amit tőle kaptam ajándékba, már tudom, hogy újra csapdába estem, megint szerelmes vagyok. Első férjemet 7 évig ismertem. Másfél évig voltunk házasok. Második férjemet 2 napig ismertem. 23 évig éltünk együtt.

15 / I Huszonhárom év történetét elmesélni nem kis feladat. Mióta hazatelepedtem, új férjem mellett olyan sebességgel zajlik az élet, hogy számba venni is nehéz egy nap eseményét. Vegyünk csak egy hónapot a naplómból. Legyen ez október.

2004. október 25. Szereplők: • Kálmán, a férjem, 40%-os tulajdonos a saját vállalkozásában, • Anna, a kisebbik lánya, 10%-ot kapott apjától a vállalkozásból ajándékba, • Erdős, a társ, 50%-os tulajdonához csalással jutott hozzá, 22

• • •

Szepessy Magda, a volt feleség, aki a háttérben kavar, Narrátor – feleség, termék menedzser – semmije sincs, Dénes – nemrég felbukkant régi ismerős, kereskedő – mindent elkövet, hogy bekerüljön a céghez. Pénze nincs, de dolgozik, ami nem baj, mert a termékeket teríteni kell.

Október 25. van. El sem tudom hinni, hogy már egy hónapja nem ültem le írni. Rettenetes időket élek, az időpontokra nem emlékszem, összefolynak bennem a napok, a hetek. Szeptemberben a kitessékelésemmel együtt kaptam egy kisebb irodát. Az üzem keskeny sárga épületével szemben, az újonnan raktárnak kibérelt romos épület végében van egy helyiség, derékmagasságtól mennyezetig érő ablakkal, csodálatos fény van bent, azt rendeztem be magamnak műteremnek, felszereltem, és nagyon hosszú idő után elkezdtem újra festeni. Az első három kép után annyira felpörögtek az események körülöttem, hogy hiába töltöm magányosan odabent a napjaimat, képtelen vagyok bármit is teremteni. Itt ülök reggel 7-től este 7-ig, 8-ig és várok. A stúdióból cella lett, fogságban élek. Ha nem fogadok szót, holnaptól nincs mit ennem. Minden újra kezdődött, amikor elment a lányához. Kölcsönfelvételhez a cég legalább két tagjának az aláírása kell. Tudták, hogy jön, felesége is hazament akkorra, és várta. A papírt olvasatlanul aláírta a gyerek, most nem érdekelte, mi áll benne, másra készült. A bomba, amit felrobbantott, az Erdőssel való kapcsolatteremtése volt. Hazudozott, blöffölt, fenyegetőzött, úgy tett, mint aki mindenről tud, ami az üzemben történik, mint akit társunk mindenbe beavat, sőt a véleményét kérdezi. Hála Istennek, annyira naivan, a fantáziájára hagyatkozott, annyira minden elképzelése az üzemről meg volt rekedve a két évvel ezelőtti képnél, amikor ide utoljára betette a lábát, hogy nem volt nehéz átlátni rajta. Kálmánban mégis beindult a pánikreakció. Mai napig is fél tőle, a hangjától, a megjelenésétől, az irigységtől, ami őrült gyűlöletként sugárzik ebből az asszonyból. Ez meg csak hadonászott, kiabált, Erdőstől tudja, hogy Kálmán sikkaszt… Elérte, amit akart, Kálmán elkezdett kiabálni, szidni a társát. Úgy kapálózott, mentegetőzött, mint 20 éven át egyfolytában, valahányszor ráfogtak valamit, teljesen mindegy, igaz volt-e a vád, vagy sem. Én egyszer már találkoztam ezzel a nővel, pár héttel a hazaköltözésem után. Ugyanezt a taktikát folytatta akkor is, Kálmán akkori társát, egy 20%-os befektetőt, Czakó Zoltánt hergelte fel ellene. A kapunk elé állt a társsal és a nagyobbik lányával. Rugdosták a kaput, visított: – Sikkasztó, börtönbe záratlak, gyere ki te szemét alak… – Istenem, ez egy egyetemet végzett gyógyszerész? Aztán be akart jönni a lakásba, kénytelen voltam közbelépni: – Jó, de akkor én most bezárom az ajtót belülről, és kihívom a rendőrséget, mert ez magánlaksértés – ott állt előttem, a hónomig, ha ért, szikrázott a gyűlölettől, zacskós szemei úgy forogtak, mint egy rajzfilmfiguráé. Valóban félelmetes látványt nyújtott. Határozottságom megzavarta, és visszavonult az utcára, de még egy fél óráig nyomták a csengőt. A rendőrség csak három órával később érkezett meg, az autót pedig le sem állították. – Nem indul be újra, ha leállítom – legyintett az egyenruhás fiatalember, és felvette a jegyzőkönyvet. Ez az új, csak könyvek lapjairól ismert világ megrémisztett. Napokig szégyelltem kilépni az utcára. Mit gondolnak most majd rólunk az emberek, mifélék vagyunk mi? De meglepetésemre attól kezdve sokan köszöntek, volt, aki rám is mosolygott. Talán úgy érzik, most már én is közibük tartozom. Most újra beindult egy lavina. Kálmán, amikor halálsápadtan beállított a műtermembe, nem gondolhatta végig szavainak következményét, mert mire elmesélte, mi történt a lányánál és 23

segítséget kért tőlem, kiderült az is, hogy valami 2 millió forint valóban nincsen lekönyvelve a vietnami pénzből, amiről nekem nem szólt. – Teljesen bepánikoltam, érted? – és látszott is rajta. Ilyenkor nem lehet józan érvekkel hatni rá, hiába mondtam neki: – Az az ember arra is lusta volt, hogy időnként ide jöjjön, és átnézze a könyvelésünket, tehát ilyesmit nem is mondhatott a volt feleségednek. Még akkor sem, ha valóban olyan jó pajtásokká váltak is a hátad mögött, amint azt állítja. Blöff volt az egész, ne aggódj – átmentem vele az irodába, a széfből nagy pakli pénz került elő, ez ide tartozik, az oda, erre ezt fizettem ki, arra azt… mindennek megkerült a helye. Manapság az a vállalkozás, amelyik nem kezeli okosan a kiadásait, tönkremegy. Ezt az állam is tudja, be is van kalkulálva az adórendszerbe, a becsület szó ma már kikopott a szótárból, minden arról szól, hogy mint egy bújócska játék, ki csinálja okosabban, mennyi büntetést tud az állam legálisan kiszabni egy-egy cégre, amikor elnéz valamit az örökösen módosított könyvelési szabályok útvesztőjében. Az sem számít, ha a büntetést védtelen nyakba sózzák, nap, mint nap tesznek így tönkre cégeket, mindig akad egy új vállalkozó, aki felveszi a stafétabotot és besétál a hálójukba. – Megvan mind, itt van mind, nem tettem el semmit – hajtogatta eszelősen a félelemtől. Hát igen, csak hogy az ilyesmit le is kell adminisztrálni, ugyebár, gondoltam, de nem szóltam semmit. Amikor visszamentem a stúdióba, teljesen lesújtott, hogy továbbra is hazudik, becsap, ráadásul ezeket a pénzeket, ha úgy alakul, rajtam is számon kérhetik, még akkor is, ha gyakorlatilag szeptember óta már nem enged be az irodába. Később átjött hozzám. Nem bírtam ki, hogy ne kérjem számon tőle a bizalmatlanságát. Elkezdett üvölteni, mint kocsis a lovával. Szinte remegtek a falak. Hiába csitítottam. Üvöltött és hazudott és korbácsként csapkodtak a szavai. Kinyitottam az ajtót és remegő hangon, nagyon halkan azt mondtam neki: – Takarodj innen. – Ezek a szavak aztán bántottak nagyon, de nem tudtam tovább eltűrni, amit művelt. Furcsa módon, 10 perc múlva visszajött, hogy bocsánatot kérjen. Pontosan fel tudja mérni, mikor van szüksége valakire, majd eljön az ideje a bosszúnak is. És én mindent elkövettem, hogy beálljon egy békehangulat, de ez a délután végérvényesen rányomta bélyegét a kettőnk kapcsolatára. Az elkövetkező napokban elkezdett félni. Idegesen, hisztériásan fél, kapkod össze-vissza, hogy még nagyobb lesz tőle körülötte a zűrzavar, mint volt. Közben agresszív, rugdos mindenkit maga körül, nehéz egy kis önfegyelmet és hidegvért erőltetni rá. Ilyenkor olyan, mint a megbolydult hangyák, zavarodott, semmi tartás benne, semmi büszkeség… Helyette kell gondolkodni, józannak lenni. Három napra rá fogadta Erdőst az irodájában. Előző nap vettünk egy diktafont, és kidolgoztunk egy stratégiát, hogy amennyire lehet, a férjem mondassa ki vele hangosan azokat az ígéreteket, amikre megkapta annak idején a vállalkozás 50%-át, és amelyeket nem teljesített. Ez fontos volt, mert azoknak a feltételeknek jó részét férjem nem foglalta annak idején írásba. – Ha igazad van, akkor megette a fene az egészet – mondogatta ilyenkor, és semmit sem tett. Hát most megette a fene, most megint utólag kell rendbe hozni valamit. Erdős nem 44 millióért kapta meg annak idején a részét. (Ennek a pénznek volt a nagyobbik része az, amit a volt felesége tett zsebre, amikor a kisebbik lány 30%-át eladta ennek az embernek.) Rippl-Rónait lobogtatott, meg rózsadombi házat, hogy Kálmánt megnyerje. Végül a feltétel az volt, hogy a tagokat kivásárolhatja ezen az áron, de hoz még 40 millió forgótőkét, amit tagi hitelként tesz be. A tagokat ki is vásárolta egy év alatt, de már az utolsó részleteket

24

mi fizettük ki helyette. Kiderült, hogy a nagy gazdasági lapokban sűrűn emlegetett üzletember nem más, mint egy simlis csaló. Nagy kaliberű senki. Most látogatása rövid volt és megdöbbentő. Később a felvétel alapján rekonstruáltuk a beszélgetést. Modorosan indított, előre begyakorolt szöveg lehetett, mert újra és újra megismételte ugyanazokat a mondatokat. Kálmán számon kérte tőle a beígért 40 milliós forgótőkét. Társát nem volt könnyű zavarba hozni, azt mondta, ő egy fillért többet ide be nem invesztál, amíg ő itt ügyvezető nem lesz. Különben szívesen eladja a részét Kálmánnak a vételáron 11%-os kamatfelárral. Kálmán megmondta neki, hogy tud a volt feleségével való dolgairól, hogy Erdős azt híreszteli róla, hogy sikkaszt… Erdős kiesett a szerepéből. – Nézd, te ismered a feleséged, te tudod, hogy mit hiszel el neki és mit nem… – és aztán meggondolatlanul elmesélte, hogy a volt feleség kereste meg telefonon, találkoztak, ő elmondott mindent a cég helyzetéről, a bérgyártásokról, és hogy ő ezt majd, mint ügyvezető sokkal okosabban fogja csinálni. Az asszony pedig összehordott neki mindent róla, hogy nem dolgozik és hogy itt bűntények folynak… Szepessy Magda mindent elkövetett, hogy összeugrassza férjemmel a társat. Erdős sokkal dörzsöltebb, mint Czakó Zoltán, az előző befektető volt annak idején, mégis bedőlt neki. A gyerek felkínált 10%-ának nem tudott ellenállni. Ezzel majd többségi tulajdonba kerülhet a cégnél, aminek be nem látható perspektívái lesznek. Kálmán miatt nem aggódott. Annak, akinek semmije sincs a vállalkozásán kívül, nincs más választása, minthogy kollaboráljon. Ezt persze nem mondta ki most hangosan, de nem volt nehéz kitalálni. Férjem felállt. – Ne haragudj, de ha te a hátam mögött akarod megszerezni a gyerekemnek ajándékozott 10%-ot, innentől kezdve ki van zárva, hogy mi valaha is együtt dolgozzunk. Nincs több mondanivalóm. Erdős, ahogy kiviharzott, újra felkínálta eladásra a részét, és még megígérte, hogy mindent el fog követni, hogy tönkretegye a Wellsaty-t. Végre valami átlépte a férjem ingerküszöbét. Most rájött, hogy mindent elveszíthet, szinte remegett a dühtől, amikor átjött hozzám és lehallgattuk a felvételt. Rossz volt hallgatni. Erdős gondosan kitervelt kerek mondatai mellett férjem szinte csak makog. Nincs alany, nincs állítmány a mondataiban, képtelen kifejezni magát. Istenem, ez egy tragédia! Words are all we have. Dénes úgy két hónappal ezelőtt tűnt fel az üzemben. Váratlanul toppant be, pontosabban nekem senki nem szólt róla. Attól kezdve rendszeres ostromlás alá vette Kálmánt, legyenek társak, neki remek kereskedői kapcsolatai vannak. Be is indult azonnal, különböző „piacokat szerzett”, amit nem egészen értek, mert ha van pénz egy belistázásra, akkor a terméket bárhová beveszik, ahhoz nem kell összeköttetés. Ha nincs pénz, akkor sosem kerülnek a termékek a polcokra, hiába is tüsténkedik valaki. Egy nagyobb kölcsönt viszont valóban elintézett a cég számára, Gyöngyösön, az egyik ottani bankban. Vidéken, úgy látszik, ez is könnyebben megy az ismeretségek révén. Megjegyzem, cégünk ma már akkorára nőtt, az idei mutatók annyira jók, hogy biztosan más bank is szóba állna velünk. Nagy szó ez ma Magyarországon, hiszen az elmúlt két évben minden forgótőke bővítésre irányuló próbálkozásunkat a bankok elutasították. Most egy 5 milliós Széchenyi kártya kölcsön mellé még kaphatunk 20 milliót banki hitel formájában. Kálmánnak újra le kellett ülnie kisebbik lányával, hogy írja alá a kártya felvételéhez szükséges kezességi papírokat, amiből 500 ezer Ft értékű felelősségvállalás jutott volna rá. Most jött az újabb meglepetés, lánya hajlandó volt ugyan négyszemközt találkozni vele, de nem írt alá semmit. Közölte az apjával, hogy nem bízik meg benne, és egy szavát sem hiszi el. Kálmánt 25

felbőszítette a dolog. Annak idején nekem nem mondta el, hogy maradék 50%-ából 10%-ról ajándék formájában lemondott a gyerek javára, hogy ne legyen szegény teljesen kisemmizve. Ezzel a lépésével került akkor kisebbségi tulajdonba a saját cégében. Én ezt csak az iratok rendezésekor tudtam meg véletlenül, amikor az irodába kerültem. De ha szól, akkor sem tudtam volna lebeszélni, beteges gyanakvása biztosan ellenem fordította volna. – Már csak rád számíthatok – mondta most nekem dühében és csalódottságában, és hogy bebizonyítsa, hogy ezen túl bizalmába fogad, másnap, először ismeretségünk óta, magával vitt az új ügyvédhez. A kocsiban ért minket utol a titkárnő telefonja: – Most jött egy fax a bankból, miszerint a gyerek oda is elküldött egy levelet, hogy semmiféle felelősséget nem vállal az esetleges kölcsön ügyében. Az ügyvédi irodába nehéz volt bejutni. Biztonsági parkoló rendszerrel ellátott irodaházba mentünk, a recepción ellenőrizték, hogy be vagyunk-e jelentve, belépőkártyával kellett átmennünk az újabb ellenőrzési ponton. Ehhez képest az iroda primitív volt, rosszul felszerelt és koszos. Az ügyvéd úr viszont éles-látóan szépen megfogalmazta helyettem is a hiba lényegét. – Szepessy úr, már megbocsásson, de magából csöpög a jóindulat. Gyereknek sosem ajándékozunk semmit. Különösen nem a vállalkozásunkból. Nem csak azért, mert nem fogja fel az értékét, de főleg azért, mert még kiforratlan személyiség, nem tudhatjuk, mivé válik, nem lesz-e pont ő holnap legnagyobb ellenségünk. Ameddig mi rendelkezünk a tulajdonunkkal, addig tudjuk segíteni, ha rászorult és meg is fogjuk tenni, mint ahogy idáig is gondoskodtunk róla. Az ügyvédet megbíztuk az Erdős ügy kezelésével. Mire Gyöngyösre értünk, a bank már azzal a bizonyos faxszal fogadott bennünket. Dénes könnyedén vette az akadályt: – Igen, tudjuk, és azon dolgozunk, hogy megváltoztassuk a tulajdonviszonyokat a cégen belül. Szép, kerek, odavetett mondata kicsit meg is ijesztett. Szerencsére mindez csak a kártyát érintette, a lízingelt folyószámlát megkaptuk. Estig maradtunk a kereskedő házában, rengeteg megbeszélnivaló volt. Mindenáron új céget akar alapítani, ami majd idegen néven forgalmazza a mi termékeinket. Erről már jó ideje tárgyal Kálmánnal, de én ki vagyok zárva a megbeszélésekről, és elég zavaros információim vannak a közös jövőjüket illető elképzeléseikről. Szükség van saját termékre, Dénes már be is indította az EcoMarketben a tárgyalásokat a sajátmárkás pezsgőtablettánkkal kapcsolatban, most a kiskereskedelmi hálózatban keres beépülési lehetőségeket, a fiókjából már húzza is elő az új címkék tervét… Kérdésem, hogy mindez hogyan fog működni, miféle megosztásban, szemmel láthatóan irritálja. – Hát, ő ezért 26%-ot kér a cégből. – És mit ad cserébe? – kérdezem megdöbbenve. Nagy, zavart mozdulatot tesz a kezével. – Szellemi tőkét tudok felkínálni, meg aztán majd valami pénzt is fogok gyűjteni – sikerült átevickélnünk a beállt csendet. Hazafele az autóban még dicsérjük, dolgozik, ügyes, meg is érdemelné. De éjszaka beindul az agyam. Majd leragad a szemem, mégis felkelek, mert zakatol bennem valami gyanú, itt valami nem stimmel. Többször is visszafekszem, felkelek, végre papírt keresek és ceruzát, meggyújtom a fotel melletti kis lámpát, és elkezdem felvázolni az események szerkezetét. Szép kis táblázat lesz belőle, mire 7-kor elkezd világosodni, már összeáll a kép. Kálmánnak nagyon lassú a felfogása, délelőtt diavetítéses stílusban legépelem az egészet és kinyomtatom, hogy lépésről-lépésre levezethessem neki. Csak az ebédnél találkozunk. 26

– Nem szabad új céget alapítani, mert az a Dénes cége költségeinek az átvállalásával járna, mert kicsúszna az adminisztráció a kezünkből, ami nem csak pénzvesztést jelentene, hanem veszélybe is sodorhat, mert a te vállalkozásodat ezek a termékek működtetik, anyagi szempontból borotvaélen táncolsz, ha elszívják a bevételt, itt leáll minden. A cég 25%-át kell bérbe adni befektetőnek azon az áron, amin Erdőst ki tudjuk vásárolni. Dénes vegye meg a gyerek 10%-át, ezzel kihúznánk a családi fullánkot is, és érdekeltté tennénk a kereskedelemben – férjem most az egyszer egyetért velem. Kálmán, ha bajban van, automatikusan átvált Kicsiszívemre, ahogy régen hívtuk egymást. Aranyos, simogat, kedveskedik, figyelmes is tud lenni, ha az érdekei úgy kívánják. Most, hogy a gyerekben ekkorát csalódott, mintha tényleg rászánta volna magát, hogy megajándékoz bizalmával. Talán úgy érzi, hogy ezt egyedül nem fogja tudni végigcsinálni, túl nagyok az ellenségek, és ő teljesen magára maradt. És én újra meghatódom a bizalmától, pedig már tudom, hogy csak addig tart, amíg a szükség úgy kívánja. A hónap eseményei ezzel még nem merültek ki. Az Indiából vásárolt gépek átadási és beüzemeltetési határideje szeptember 1., illetve 15. volt. A három gépből kettő érkezett meg egy hónapos késéssel szeptember végére. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy a kis öregasszony becsapta a férjemet. Ők akkor már tudták, hogy több hónapos késedelemre is számíthatunk, de nem szóltak. Ráadásul most már egyértelművé vált, hogy ezek ilyen munkát még sohasem végeztek. Nem is sejtik, mit vállaltak, mi vár még rájuk. Férjem tudja. Ez a harmadik gyár, amit felépít, az elmúlt húsz éve azzal telt, hogy gépeket vásárolt Európa legnagyobb profi cégeitől, a beüzemelés feladata mégis néha egy évig is eltartott a speciális anyagok miatt, amik speciális követelményekkel lépnek fel a gyártási technológiával szemben. A mi termékeinkre nehéz lenne átállítani egy nem kimondottan erre a feladatra készült berendezést. A gépek telepítéséhez átalakításokat kellett végezni az épületen, falakat bontani, álmennyezetet kialakítani, ami több tonnás motort hordoz, kezelőfolyosóval van ellátva, gőz és préslevegő rendszerhez csőhálózatokat kiépíteni. A Serv-Team azzal állt elő még 2004. tavaszán, hogy nem csak importálnak, de telepítenek is gépeket, vállalkozásuk épp arról szól, hogy egy 25 fős összeszokott szakembergárdával rendelkeznek, akik nagy gyakorlattal, megbízható munkát végeznek. Emlékszem, még engem is kivitt magával a Lenardo új üzemét megnézni, amit referenciamunkaként mutattak be. Férjem megelőlegezte nekik a bizalmat. Nyár végére már kiderült, hogy a kőműves gárda nem létezik. Egy vállalkozóval kötött szerződést az öregasszony, aki illegális ukrán munkásokat hozott ide. A munkájuk kritikán aluli volt, a felrakott csempéket maga a vállalkozó szedette le velük egy hét után; az előírásoknak megfelelő tükörsima falak helyett, a legócskább mázolmány készült, amit valaha láttam. Teltek a hetek, a hónapok. A gépek természetesen nem érkeztek meg, októberre lett módosítva az átadás szerződése. (Ez volt számomra az a bizonyos utolsó csepp a pohárban, amikor lemondott a szeptemberi 10 milliós kötbérről mindenféle magyarázat nélkül. Azt hiszem, nem látta át a szerződésmódosítás pénzügyi következményeit.) Amikor megjött az első két gép, beszállításnál a gépház lebetonozott aljába a targonca 10 cm-es árkot vájt – tehát kilopták belőle a cementet, bólintunk össze Sanyikával. Akkor végre a kőműves csoportot kirúgta a férjem, de a Serv-Team ragaszkodott továbbra is a munka folytatásához. Annak ellenére, hogy a gépeknek komoly motorikus alkatrészei még hiányoztak, hetekig ment a hisztériás követelőzés, hogy írjuk alá a leszállítást. Annyira erőszakosak, hogy Kálmán végül is aláírta az átvételt, de tettünk a bank felé egy kitételt, amiben részleteztük a hiányosságokat. Beállítani persze még azt a keverőt sem sikerült, ami teljesnek látszott, mert ahogy megpróbálták bekapcsolni, kiverte az áramot az egész épületben. Ezzel az öregasszony villanyszerelő „részlege” is leszerepelt. Aggasztó, hiszen a gépek finom műszerpanelekkel vannak ellátva, ha valami leég, nemcsak több milliós 27

kárról van szó, hanem esetleg újabb időbeli csúszásról, amit már nem engedhetünk meg magunknak. És az egész géptörténetnek a szépséghibája elsősorban ez. A cégnek ugyanis a legfőbb partnere a BT Hipermarket, létezésünk és működésünk ezen a kapcsolaton múlik. Nekik készítünk sajátmárkás pezsgőtablettákat, vitaminozott étrend kiegészítő kategóriában. Az új szerződés, ami a gépek árának pénzfedezete volt, a 6 új termék – új oblong és rágótabletták – november 15-i polcra kerüléséről szól. A konkurencia semmit nem tud a gépekkel kapcsolatos késésről, de a maga módján mindent megtesz, hogy még az utolsó percben is megakadályozza a termékeink megjelenését. Szerdára például be van rendelve Kálmán tárgyalásra a minőségbiztosító emberünkkel a BT Hipermarkethez, mert állítólag egy feljelentő levél azt kéri, hogy termékeink ne kerüljenek a Helf-Fitt termékcsalád kategóriájába, hanem csak BT standard néven fussanak, mert… ezt egy csomó olyan érvelés követi, ami nem állja meg a helyét szakmailag. Ezek az unalmas és fölöslegesnek tűnő részletek csak azért érdekesek, mert még mi jómagunk sem igazán fogjuk fel, mi zajlik a háttérben a konkurenciánál, mekkora a pánik az új termékeink megjelenése körül. Mi nem vagyunk vérbeli vállalkozók, végezzük a dolgunkat, mert nem lehet abbahagyni, nem lehet kilépni belőle. Értetlenül csodálkozunk, amikor valaki elmeséli, hogy a Haas osztrák tulajdonosát a gutaütés kerülgette, amikor kilistázták a BT-ből miattunk. Ők ebből presztízskérdést csinálnak, nekünk ez élet-halál kérdése. Ha minket kilistáznak, itt összedől minden. Nem csak a cég, de a kettőnk élete sincs bebiztosítva, nincs házunk, nincs tartalék. Ami van, az ott van ebben a vállalkozásban. Elképzelhető, mekkora volt a rémület, amikor november elején megérkezett a harmadik gép. Nemcsak, hogy hiányosan érkezett ez is, de egyszerűen nem felelt meg a technológiai elvárásoknak. Képzeljünk el egy gépet, aminek az a feladata, hogy beoldja a vegyszereket vízben, majd forró levegővel ezt az oldatot kiszárítja, és nincs rajta páratartalom szabályozó, nincs rajta levegőszabályozó. Aminek egymás mellett levő fűtő és hűtő blokkjai nincsenek leszigetelve. A Serv-Team nem hitt a férjemnek, saját szakembert hozatott szakvéleményezésre. A két ember valóban érti a dolgát. Két órán át elemezték a férjemmel mit, hogyan lehetne átalakítani, miféle kiegészítőkre lenne szükség ahhoz, hogy működésbe lehessen hozni a granulálót. Amikor a két ember elment, a Serv-Team emberei szinte azonnal nekiestek Kálmánnak, hogy írja alá a gép leszállítását igazoló iratokat. Férjem most meglepően határozott volt, és elkergette őket, de a másnapi újabb rohamnál megfenyegettek bennünket, hogy semmihez nem nyúlnak, amíg nem fizetünk. Én mondtam ki végül is: – Boncz Úr, nem értette meg tegnap a férjemet. Mindent el fogunk követni, hogy egy fillért ne kapjanak a banktól addig, amíg nem látjuk, mikorra lesznek működő gépeink, és amíg nem látunk fedezetet a valószínű 30 milliót is elérő kötbér kifizetésére. Sajnos, két nap múlva Kálmán újra kizárt a tárgyalásaiból, most Dénest ültette maga mellé tekintélynövelőnek, és együtt mentek a lízinget intéző bankba. Kértem, próbáljon meg valami szerződésbővítést kieszközölni, hogy amennyiben a Serv-Team becsődölteti magát, az indiai gyár továbbra is felelősséget vállaljon a gépekért, az alkatrész-utánpótlásért, a kötbér megfizetéséért. Este kérdeztem tőle, hogy mit írt alá, felsorolta-e írásban azokat a hibáit a gépnek, amik miatt az nem fog megfelelni a technológiának, nehogy a Serv-Team elbagatellizálja a problémákat a bank előtt. – Ne foglalkozz már vele! Elegem van a keresztkérdéseidből, hagyj már békén! Nem tudtam meg, mit írt alá megint. Viszont másnap, amikor átmentem cellámból az irodába valamiért, az asztalon megláttam az ÁNTSZ-nek készült cégszerkezeti felépítés táblázatát: 28

ügyvezető igazgató: Szepessy Kálmán, pénzügyi szakember: M. Dénes, minőségbiztosító: dr. Sz. Tibor, marketing és kereskedelem: M. Dénes, az én nevem ott volt legalul, gondolom, mint bejelentett dolgozóval el kell számolnia velem is. Maga mellé emelt egy vadidegen embert, és engem elnyelt a süllyesztő. Száműzöttként ülök cellámban a szemben lévő épületben. Este 8 körül beszól, hogy mehetünk. Otthon megkérdezte tőlem: – Szeretsz még, vagy csak mondod? – újra elkezdett folyni az a sós víz a szememből. Elfordí tom a fejemet, hogy ne lássa. A hallgatásom elárulhatna, de már nem figyel oda, gondolatban máshol jár. Én meg ülök, és piszkálom ki a fullánkot magamból.

16 / I Ojával leveleztünk, gyakran fel is hívott. Meglátogatott Magyarországon, aztán újra jött, és összeházasodtunk. Hozott görög tankönyvet, amit óriási lelkesedéssel kezdtem el tanulni. Majdnem egy évig tartott, amíg megszereztem a hivatalos engedélyt, hogy elhagyhassam az országot. Ahogy azt egy rendőrnő mondta akkor nekem: „Mi megnézzük, hová adjuk a lányainkat.” Mikor már egy papírra megszereztem öt aláírást, kitalálták, hogy még pecsétek is kellenek, de nem mondták meg, honnan. Írásban le kellett mondjak a gyerekről ahhoz, hogy megkapjam a kiutazási engedélyt. Arra gondoltam, ha már normális emberi életet élek, visszajövök érte, és elviszem magammal. Remélhetőleg a szociális háttér, amit nyújtani tudok majd neki, megfelel a hatóságoknak. Azt az egy-két évet ki fogom bírni, erős vagyok, és tudom mit akarok. Akinek célja van, az mindent elérhet. Végre úgy látszott, hogy megbirkóztunk minden várható nehézséggel, és kitűzhettük az esküvő időpontját. Az egyik telefonbeszélgetésünkben Oja – mintegy mellékesen – kibökte: – El ne felejtsd magaddal hozni a keresztleveledet! Az ortodox egyház nagyon szigorú ebben a tekintetben! Úgy éreztem, mint akibe villám csapott a derült égből. Ateista országban születtem és nőttem fel. Soha nem voltam templomban, és még azt sem tudtam, mi a vallásom. Felhívtam anyámat, és megkérdeztem: – Van keresztlevelem? – Nem tudod, hogy mi apáddal párttagok vagyunk? – felelte anyám csodálkozva. Teljesen kiborultam. Most mi lesz? Értesítsem Oját, hogy nem lesz esküvő? Mint mindig, amikor bajban voltam, Gyulára utaztam a nagyszüleimhez, és elmeséltem, mi történt. Nagyapám cinkos mosollyal kacsintott nagyanyámra: – Feltárjuk unokánk előtt „sötét” titkát? Mi volt a titok? Születésem után anyám visszatért dolgozni, és engem apám szüleire bízott, akik a város szélén egy kertes házban laktak. Ők más korban nőttek fel, és mélyen vallásosak voltak. Titokban, szüleim tudta nélkül, elvittek a katolikus templomba és megkereszteltek. Keresztény nevem Anna Mária lett. A keresztlevelet elrejtették, és most örömmel keresték elő számomra. Beilleszkedési gondjaim mindig voltak az életben, mégis meggyőződésem, hogy az új világ, amibe 1980. szeptemberében kerültem, a legsimulékonyabb embertípust is megleckéztette volna. Nemcsak arról volt szó, hogy mi disznózsírral főzünk, ők olívaolajjal, nem a 2000 km választotta el a két országot. Múltjuk, történelmük, kultúrájuk szinte áthidalhatatlan szakadéknak tűnt.

29

Újra össze kellett házasodnunk az ortodox vallás szabályai szerint, mert magyarországi esküvőnket a törvény nem ismerte el. Katolikus vallásomat megtarthattam, de csak azzal a feltétellel adtak össze minket, hogy ha gyermekünk születik, akkor azt ortodox vallásúnak kereszteljük. Nem vagyok vallásos, nem okozott gondot rábólintani arra, amire talán más ember sosem lett volna hajlandó. Utána viszont azonnal megkaptam az állampolgárságot kéretlenül is. Abban az időben még nem voltak idegenek az országban, könnyen lehetett állampolgársághoz és ezzel együtt munkavállalási joghoz jutni. Manapság a rengeteg távol-keleti bevándorló, különösen a Fülöp-szigetekről, ukránok, lengyelek hosszú sorokban állnak zöld kártyáért az állami hivatalok előtt. Fényképészként, retusőrként szinte azonnal sikerült elhelyezkednem. Szükség is volt rá, mert amikor megtudták Oja szülei, hogy idegen nőt vesz feleségül, megtagadtak mindenféle támogatást tőle. Ő egyértelműen kiállt mellettem, aminek tíz nagyon nehéz év lett a következménye. Ő tanult, én pedig dolgoztam. Ott a nők fizetése akkoriban messze elmaradt a férfiaké mögött ugyanabban a munkakörben. Volt főállásom, volt másodállásom, volt úgy, hogy még éjszaka is becsengettek hozzám, hogy a holnapi újságba még bekerülhessen valami. Rengeteget dolgoztam, nagyon szegények voltunk, és a remény, hogy egy nap érte mehetek kisfiamért, egyre távolabb került tőlem. Volt olyan év, amikor még egy kólát sem tudtunk meginni, de minden évben megvettük a tankönyveket és összekuporgattuk a pénzt a nyári egy hónapra, hogy amikor jön a gyermek látogatóba, el tudjuk vinni egy szigetre nyaralni. Azok voltak az év legszebb napjai. Kezdetben, amíg kicsi volt, Péter is jött vele. Balkonunk tíz méterre volt a tengertől, két férjem ott ült az árnyékban és sakkozott, míg én vele játszottam a vízparton. Amikor már nagyobb volt, jött repülővel magától. Nem hiszem, hogy sejtették, micsoda áldozatok árán teremtettük elő azokat a nyaralásokat, de nem is fontos. A fontos az volt, hogy jól érezze magát, és boldog legyen. Persze, amilyen a gyerek, egy hét múlva már hiányzott a kis bicikli, aztán, ahogy nőtt, hiányzott a barátja, aztán a barátnője, bele kellett törődjek, hogy ő oda tartozik, és nekem csak ennyi jut belőle, az az egy hónap minden nyáron. Férjemmel jól megvoltunk. Kerültük az embereket, berendezkedtünk úgy, hogy képesek voltunk heteken át ki sem mozdulni a házból. Rengeteget olvastunk, tanultunk, zenét hallgattunk. Mindez nagy feltűnést keltett abban a környezetben, ahol minden második trafikos analfabéta volt, ahol egy mai író novelláját legfeljebb 3000 példányszámban, ha kiadják, ahol az iskolában nincsen zeneoktatás, nincs az országnak egy hangversenyterme, a színházakban helyzetkomikumokba fulladó röhögéssel szórakoztatják olcsó ripacsok a közönséget, és ha mégis előadnának egy Ibsen darabot, a szövegét átírják, hogy „az egyszerű közönség követni tudja a cselekményét”! A szórakozást a görögök számára az éjszakai tavernázások, a buzuki, a tányértörés jelentették. Barátaink nem voltak. Csodabogaraknak számítottunk, és mi büszkén próbáltunk is megfelelni ennek a hírnévnek. Ojának be nem állt a szája, én pedig ittam a szavait. Amit egész nap olvasott, este, ha hazaértem, megemésztve, feldolgozva megosztotta velem. Évtizedekkel később tűnt csak fel, amikor egyszer rendeztem a fényképeket, hogy egyetlen fotója nincs, amin ne olvasna, vagy ne lenne könyv a kezében. Későbbi képeken a könyv mellé társult a pipája is. Az évek folyamán olyanokká lettünk, mint két egymás mellé ültetett fa. Összenőttek a gyökereink, összegubancolódott a koronánk. Azt hittük, együtt fogunk meghalni.

17 / I Most nagyon össze kell szedni magamat. Harminc oldalt írtam. Soknak tűnik, minden sorában újra kell élnem az életem. Mintha nem lett volna már elég belőle. Nem tudom, miért csinálom. Három hete szedem a gyógyszereket, már azt hittem, kezdem jobban érezni magam, mégis ma megint sírhatnékom van egész nap. Úgy látszik, innen már nehezebb visszamászni, mint gon30

doltam. A legmélyebb gödör az életemben akkor volt, amikor meghalt a kislányunk. 38 éves koromig kellett várnom, hogy úgy álljunk anyagilag, hogy megengedhessük magunknak egy gyermek luxusát. Az egyetemi évek elhúzódtak. Oja lassan nőtte ki infantilizmusát. Az állatorvosit otthagyta a harmadik évben. „Ez nem az igazi.” Csak ennyit mondott. Újra kellett felvételiznie, hogy orvosi egyetemre járhasson. Hiába vette maximális pontszámokkal az akadályt, nem nagyon járt be az órákra. Egyetemkerülése az első években aktív politikai életet jelentett, amit megérkezésemkor felváltott egy otthonülősebb lázadás. Spanyolul már beszélt akkor, otthon tanult meg az íróasztalánál, rádióállomásokat hallgatva. Most megismerkedett a magyar filmművészet történetével, kiforrott véleménye volt arról, hogy például melyik magyar operatőr mikor, melyik filmrendezővel talált igazán önmagára. Ezt, az akkoriban ijesztőnek tűnő mindennel foglalkozását semmi esetre sem kellene elpazarolt időnek tekintenünk. A legfontosabb hóbortja az angol nyelv tanulásában való elmélyedése volt. Ez a szenvedélye egy életre szólónak, és szakmai szempontból igen kamatozónak bizonyult. Szótára nélkül soha nem lépett ki a házból, rövidesen már csak angol nyelvű újságokat olvasott, a tankönyvei helyett méregdrága amerikai szakkönyveket vettünk, és azokból készült fel a vizsgáira. Ha nem volt biztos benne, hogy kitűnőre fog vizsgázni, egyszerűen elhalasztotta az időpontot. Néha egyik vizsgaidőszak anyaga átcsúszott a következőbe, egyik félév a másikba, de közben igazi értelmiségivé forrotta ki magát az évek folyamán, a régi politikai körökből leépítette a barátokat, teljesen magunkra maradtunk. Az orvosi diploma nem oldotta meg anyagi gondjainkat. Egy év katonaság következett, amit katonaorvosként töltött le az ország különböző pontjain. Hétvégeken, ha elutaztam hozzá, megbújtunk valahol egy park árnyékos padján és felolvasta nekem Borges Láthatatlan városai történetének egyikét. Ha nem tudtam menni, hosszú leveleket írt, teletűzdelte idézetekkel, teleragasztgatta újságkivágásokkal. Menekültem hozzá az élet elől. A kontraszt közte és a való világ között, amiben dolgoztam és éltem, leírhatatlan volt. Ez az ország bizony más volt, mint az, amit turistaként megcsodáltam. Nem az Akropolisz árnyékában éltem, hiába is pillantottam meg minden reggel, ahogy kinyitottam a szemem. Görögország területe duplája Magyarországénak, lakosai száma 10 millió. A magas hegyek kopárak, naptól égett száraz cserjén kecskék legelnek. Nem terem itt meg semmi, csak a bozót. Az árnyékos völgyekben pedig az olajfa. Olajbogyó és juhsajt. Ez a görög paraszt ebédje, vacsorája. Egy balkáni országba kerültem, ahol 400 éves török uralom után a világháború következett, aztán jött a második világháború alatt és után egy polgárháború, amit egy fasiszta diktatúra követett… az is kipusztult, ami még élt. A parasztok elmentek a fővárosba munkát keresni, a hegyi falvak kihaltak, megszűnt az élet. Athén nem volt felkészülve az invázióra. Nem voltak iskolák, sem kórházak, sem utak. Az új jövevények nyomornegyedekben laktak bádogházakban. Baj volt itt mindennel. Még a saját anyanyelvükkel is. A klasszikus ógörög nyelvet már Nagy Sándor korában sem igazán beszélték tisztán, már csak azért sem, mert maga Nagy Sándor is makedón hódítóként jött és tanulta meg a görögök nyelvét. De amikor birodalma Indiáig elnyúlt és Alexandria lett a székhelye, már annyi nyelvvel keveredett, annyi dialektusban beszélték, hogy nem is igen értették egymást az emberek, írni pedig már mindenhol latinul kezdtek. A bizánci birodalom egyháza, hogy rendet teremtsen, kidolgozott egy egyházi nyelvet, amiből évszázadok múltán az állami hivatalok katharevusza nevű nyelve lett. Ezen a nyelven írták a tudományos könyveket, az újságokat. Persze a nép ezt a nyelvet nem tanulta meg, tovább élt közöttük egy másik, egyszerűsített, fokozatosan elkorcsosult változata a görögnek. Amikor én megérkeztem, már 2 éve a nyelvújító progresszív elemek eltörölték az iskolakönyvekből a hivatalos nyelvet – csak néhány konzervatív újság ragaszkodott hozzá továbbra is – és erőszakkal tették hivatalossá a nép nyelvét. Kitört a botrány. Nem lehetett nem szembenéz31

ni a ténnyel, hogy egy tanulatlan nép nyelve nem alkalmas még általános iskolai könyvek tananyagának a megírására sem, nemhogy egyetemi tankönyvek fordítására. Ráadásul kölcsön is nehezen tud venni szavakat a tanult rokontól, mert grammatikája egészen más logika szerint fejlődött az elmúlt évszázadok során. Így talán érthetőbb férjem egyértelmű döntése is, hogy az angol nyelv mellett kötelezte el magát. Elég muris egy orvosi kongresszusra betoppanni, ahol az előadó minden második szava angol szakkifejezés. Azok az orvosok pedig, akik az iskolai évek során nem tanultak meg angolul, egyszerűen meg vannak fosztva a karrier lehetőségétől. No és akkor mit tegyen egy idegen ebben a káoszban? Hamar rájöttem, hogy angolul sokkal hamarabb el fogok jutni egy magasabb kommunikációs szintre, hát akármilyen furcsán hangzik is, hamarabb beszéltem angolul, mint görögül. Megtanultam modern görögül is persze, írni, olvasni. A görög ábécét egy délután alatt meg lehet tanulni, de a helyesíráshoz egy élet sem elég. Az, aki mégis meg akar tanulni kifogástalanul írni, annak ismernie kell a szavak katharevusza, vagy ó-görög eredetét és grammatikáját, különben aligha talál magyarázatot arra, hogy például a 6-féle i betű melyikét kell egy bizonyos helyen használnia. A magyar fülnek teljesen szokatlan dallamú nyelv sokáig összefolyt a fülemben. A hangsúly mindig a 3 utolsó szótag valamelyikére esik, sőt a ragozás során vándorol is. Hiába beszéltem már hosszú mondatokban, csak úgy egy jó év múlva pattant ki a fülem, estek szét a hallott mondatok szavakra, hangokra. Otthon szinte csak angolul beszéltünk. A férjem azt mondta, nem bírja hallgatni, ahogy kínzom az anyanyelvét. Ezzel még sokáig jópofáskodtunk társaságban, még akkor is, amikor már rég nem volt rá szükség. 1980. őszén a városi buszoknak fent pici ablakai voltak, faüléseik, jegyszedő ült a hátsó ajtó mellett, és a félóránként bedöcögő városi járatokra ötször annyi ember próbálta felpréselni magát, mint amennyi belefért volna. Káromkodás, taposás, fokhagyma és izzadtság bűze terjengett a levegőben. A stúdió és laboratórium, ahol munkát kaptam, mint retusőr, egy más világhoz tartozott, színészek, politikusok jártak oda, hangosan vihogó, idétlenkedő népség. Itt készültek a színházak bejáratai fölé az óriási sztár fotók, az előadások alatt készült felvételeket pedig vitrinekbe helyezték ki a színházak minden új évad elején, minden új darabhoz. Természetesen fényképésziskola sem létezett még, a riportereknek 8 általánosuk volt a legjobb esetben. Azok, akik újságoknak dolgoztak, hozzánk hozták be a filmeket kidolgozásra. Százával nagyíttatták ki a képeket, hogy aztán, ha sikerült egyet bejuttatni valamelyik lapba, akkor annak megkérjék a borsos árát. Már három éve dolgoztam ebben a tükörfalakkal körülvett stúdióban reggel 8-tól este 7-ig heti 6 napban, amikor rájöttem, hogy nem vagyok bejelentve, mint alkalmazott, ráadásul alig magasabb a keresetem, mint a munkanélküli segély, hát felmondtam az állásomat. És egy másik laboratóriumba költöztem dolgozni. Addigra már az ország összes színésze ismert, végigjártam őket, leadtam a címemet, és attól kezdve nemcsak rendszeresen volt otthoni munkám, de a szomszédok is nagy becsben tartottak, mert a TV sorozatokból ismert és imádott sztárjaik bármelyik percben leparkolhattak meredek, keskeny kis utcánkban. Később egy nagy reklámstúdióban a retus mellett tervezői, grafikusi munkákat kaptam, és akkora fizetést, hogy gyakorló orvos férjem elbújhatott mellette. Sosem volt rám sem féltékeny, sem büszke. Hol és miből élünk, anyagi helyzetünk, sosem érdekelték. Neki mindig valami fontosabb dolog kötötte le a figyelmét. A katonaság után Oja tüdőgyógyászatra iratkozott be, 4 év. Aztán egy év kötelező vidéki gyakorlat következett, amit az egyetem után elmulasztott. Az után jött az, hogy „ez a tüdőgyógyászat nem egy komoly dolog”, hát elvégzett még két évet, és intenzív osztályos szakorvos lett. A kórház, ahol tanult és a gyakorló éveit töltötte, örömmel fogadta be. Végre szóba jöhetett a baba. Nehezen sikerült összehozni, lelki kapcsolatunk sosem párosult különösebb testi érdeklődéssel, 13 év házasság után meg már szinte ízléstelennek is tekintettük a feladatot. Azért valahogy csak sikerült. Veszélyeztetett terhes lettem a 3. hónaptól, 32

a 7. hónapban, amikor hazajött és meglátta a feketére lilult lábamat, csak nézte, mint aki nem hisz a szemének. 40 fokos lázzal feküdtem napokig a szülőszobán, alig mertek megmozdítani, az elefántláb vastagságúra dagadt lábamba a rosszul feltekert fásli mélyen bevágott, iszonyatos fájdalmaim voltak. Hasüregi, mélyvénás trombózis. Heteken át két óránként vettek tőlem vért, előbb heparint, aztán sintromot kaptam. Három hét múlva, amikor beállították a véralvadásgátló gyógyszer adagját, hazamehettem a kórházból. A pocakomon feszülő bőrbe onnantól kezdve naponta kétszer kellett injekciózni magamat. A terhességtől megfeszülő hatalmas has fala kitágult erekkel volt átszőve, szinte képtelenség volt úgy beleszúrni, hogy közben ne találjon eret a tű. Fájt, és nyomában tenyérnyi lila véralvadás keletkezett. Három hét múlva férjem összetörve ejtette le fecskendős kezét. – Ne haragudj, de annyira sajnállak, hogy nem tudlak megszúrni többet – megértettem, onnantól kezdve én injekcióztam magamat. Rettenetesen néztem ki a 9. hónap közepére. Akkor befektettek a kórházba, infúziót kaptam, és vártam, hogy teljenek a napok. Oja mellettem volt éjjel-nappal, leste minden lélegzetvételemet, könyveket hozott magával és felolvasott vidám részeket. Senki nem mondta meg az igazat. A méhlepény kiszűrte a nekem beadott gyógyszert, védte a babát. Ha császármetszéssel szülhettem volna, talán nem lesz baj. Mindenki hitegetett, minden rendben van, ne aggódjak. Szülésnél a méhlepény levált, és a baba szervezetébe bekerült a gyógyszer. Alig pár órával a születése után elvitték a gyerekkórházba. Belső szervei szinte mind véreztek, amikor a vérzés elállt, a vérömlenyek funkcionális problémát okoztak. A következő hetekben újra és újra operálni kellett. Én a szülés alatt egy újabb trombózist kaptam, ismét 40 fok fölött volt a lázam, most már a másik lábamban is elzáródott a vér útja, nem tudtam lábra állni, nem is akartam. Néztem Oját, ahogy viszi ki alólam az ágytálat és majd megszakadt a szívem érte – mennyivel könnyebb dolgom van, mint neki. Vérképem megváltozott, már nem csak alvadási problémák jelentkeztek. Férjem a két kórház között, két haldokló között, mint holdkóros ingázott. Talán egy hónap telt el így, talán kettő. Egy nap felnyitottam a szemem, ott állt az ágyamnál: – Semmi értelme, – mondta csendesen – fel kell adni. Arra várt, hogy én is rábólintsak. A babát lekapcsolták a gépekről. A kislányomat nem láttam soha. Oja, mikor visszajött a gyerekkórházból, leült az ágyam szélére, kezébe vette kezemet, és azt mondta: – Van egy angyalkánk az égben.

18 / I Nem tudtam összeszedni magam. Ültem naphosszat az elsötétített szobában, vártam, hogy a férjem hazajöjjön, de ha hazajött, már nem volt fontos, már fárasztott a beszámolója, nem akartam hallani semmit sem a politikáról, sem a művészetekről, sem a kórházban történt dolgokról. Aztán egy nap beállított egy zongorával. Ez hogy jutott az eszébe, el nem tudom képzelni, de minden megváltozott egy pár nap alatt. Bementem a városba, beiratkoztam egy zeneiskolába, és mintha varázslat vett volna hatalmába, nemsokára Mozart szonátákat játszottam. Aztán elértem arra a szintre, hogy megértettem, én már ezt sosem fogom megtanulni úgy, ahogy azt tízévesen még megtanulhattam volna, hát abbahagytam. Soha többet nem ültem le a zongorához, de nem baj. Akkorra már újra egészséges voltam, a világnak nem nagy előadók kellenek, abból van elég, hanem jó közönség. És én ennek a feladatnak talán megfelelek.

33

Családunk bővült egy bokszer kölyökkel. Sosem volt kutyám, pedig mindig szerettem volna. Kinéztem egy magyar tenyésztőnek a díjnyertes kennelét, és amíg vártam, hogy megszülessen, felkészültem a nevelésére. Szerencsém volt, találtam egy könyvet, amelyből a rendőrségi kutyakiképző iskola oktatói tanulnak. Háromszor is elolvastam, kijegyzeteltem, „tudományos alapon” felkészültem a kölyök fogadására. Az első évet kizárólag közte és a zongora között osztottam meg, és ez később visszafizette nekem a befektetett időt és munkát, már ha lehet itt munkáról beszélni, hiszen mérhetetlen szeretettel játszottam vele, nevelgettem, tanítgattam. Nyár elején érkezett, a nappalok már melegek voltak, a fű már zöld, de ha kimostam a vászoncipőimet, éjszaka még megszáradtak a bekapcsolt radiátor alatt. Néha vitába szálltam vele, a cipő nem játék, egyáltalán, semmi sem játék, ami ruha, ami könyv. Lenyűgözött az értelmével. Amikor már nem működtek a radiátorok, a ruhákat a balkonon szárítottam, a cipőket viszont nem találtam meg a napon, ahol hagytam őket. De meglettek, ott voltak egymásra górva a radiátor alatt, mint azelőtt. Talán attól tartott, hogy majd azt hiszem, ő vitte ki őket, hát inkább elébe ment a bajnak, szépen behordta valamennyit a balkonról, vissza, oda, ahol a helyük volt. Csodálatos társ lett belőle, a legjobb barátom. Mindenhová elkísért, mindig megértő volt, szerényen és diszkréten visszahúzódott, ha érezte, hogy útban van, szeretetet kunyerált, ahogy megszimatolta, hogy van egy kis időm rá, ha sírtam, lenyalta a könnyeket az arcomról és bohóckodással próbált jókedvre deríteni. Az egész további életem őhozzá lett programozva, reggeli és esti sétái néha hosszú órákra elnyúltak, és akkor sem maradtak el, ha esett a hó, ha lázas voltam, vagy ha mások által fontosabbnak ítélt feladatom lett volna. Az első években az ágyunkban aludt, de a kutya nem gömbölyödik az ölünkbe éjszaka macskamód, merőlegesen fekszik ránk, mint a kölykök, akiket anyjuk szoptat. Ilyenkor gyakran taszított rajtam egyet, én meg a férjemen, hogy elférjünk az amúgy extra méretű ágyunkban. Aztán egy hajnalon óriási döbbenésre ébredtem, addig fészkelődtünk, míg Oja leesett az ágyról. Akkor Rú ki lett paterolva a konyhába egy óriási kipárnázott kosárba, de még sokáig, ha elaludtunk, besomfordált az ágy lábához, hogy velünk töltse az éjszakát. Férjem részt vett az egyetemisták oktatásában, az országos kongresszusokon, a szakmai találkozókon saját anyagából tartott előadásokat. Minden évben elmentünk Brüsszelbe az intenzívszakosok nagy nemzetközi kongresszusára, amiről aztán otthon népszerű beszámoló előadásokat tartott. Részt vett egy nemzetközi tudományos munkában, cikkei jelentek meg angol és amerikai szakkönyvekben… a férjem fontos ember lett. Nem volt vele nehéz együtt élni, szerettük egymást, és egy furcsa kölcsönös tiszteletben éltünk, amit más emberek életében ritkán tapasztalok. Ennyi év házasság után is kopogtunk egymás ajtaján, ha be akartunk lépni oda, ahol a másik tartózkodott, soha nem vitatkoztunk apró dolgokon, és ha meg kellett beszélni mégis valamit, olyan volt, mintha mindazt a másik épp helyettünk mondta volna ki. Esténként zenét hallgattunk, olvastunk, hetente legalább egyszer moziba mentünk, vacsorázni étterembe, néha egy-egy kollégája vacsorázott nálunk, vagy épp muszájból a tüdőgyógyászok országos szövetségének elnöke halálosan unalmas feleségével. Az időközben megépült nagy koncertterem csodálatos estéket szervezett a világ legnagyobb előadóival. Teltek az évek, és folyton azon gondolkoztam, mi hiányzik az életemből.

34

Palitól származó anyag: Lili: Amikor a görög férjemhez hozzámentem, fergeteges szerelem kezdődött, ami mély, tiszta és őszinte barátsággá alakult az évek során, és ezen az sem változtatott, hogy az első 5 év után már semmi házastársi kapcsolat nem volt köztünk. Egyszer megcsaltam a férjemet, nem meséltem még? Pali: Nem! Lili: Engedélyt kértem tőle. Egy villán dolgoztam, mint lakberendező, egy kikötőtervező mérnök házában, aki egyedül nevelte két nagy fiát. A lakberendezés igazi csemege volt, mert Angliában élt és tanult, és mivel én a Viktoriánus korra specializálódtam, az összhang tökéletes volt közöttünk. Szinte mindent én csináltam, festettem, függönyöket varrtam… A karnis aranyozását hetekig csináltam. Isteni volt. Ha néha későn fejeztem be, már haza sem mentem aludni, volt egy saját szobám, legalább nem kellett reggel korán kelnem. A férjem észre sem vette, ügyeletezett egyfolytában. A férfi már a második hét elején elhatározta, hogy megszerez magának, de reménytelen eset voltam. Hűségesnek neveltek, becsületesnek, és ami másnak természetes volt, az nekem elképzelhetetlen. Szóval semmi sem történt. A munka öt hétig tartott, a végén már minden este étteremben kellett vacsorázzak vele, de hiába etetett a tenger afrodiziákumaival, csökönyös vagyok. Igen ám, de aztán elkészültem, összepakoltam, szinte sírt, amikor elmentem. Én meg otthon, amikor elült bennem a munkaláz, kezdtem elgondolkozni azon, hogy hogyan telt az elmúlt 15 évem, és elkezdtem sajnálni magam. Ebből az önsajnálatból indult az egész, és lassan olyan szerelmes lettem ebbe az emberbe, ahogy csak egy 40 éves kielégítetlen asszony szeretni tud. Mondtam a férjemnek, de csak kinevetett, legyintett, megpuszilta a fejemet, és azt mondta, majd elmúlik. Teltek a napok, a hetek, és én lassan belebetegedtem a szerelembe. Már nem volt étvágyam, nem volt kedvem dolgozni… Az az ember meg csak hívogatott naponta háromszor telefonon, én meg letettem a kagylót. Aztán, amikor már fel sem keltem, csak feküdtem az ágyon, és sóhajtoztam, a férjem megsajnált, és azt mondta, hogy menjek el hozzá, aztán majd lesz, ami lesz. Nem kellett öt perc, összecsomagoltam, beültem a szép nagy Hondába, és elmentem a férfihez. Nem tudom, hogy jutottunk fel az emeletre, azt sem, hogy mi történt a következő három napban, csak azt tudom, hogy nem emlékszem semmire. Gondolom, a hormonok kiborultak.

35

Pali: Lili: Pali: Lili:

Aztán a negyedik napon felébredtem, körülnéztem, és megláttam magam mellett egy vadidegen embert, akiről szinte semmit sem tudok, akihez semmi sem köt. Szépen csendben felöltöztem, és hazamentem. Otthon a férjem nem kérdezett semmit. Megpuszilta a homlokomat, megkérdezte, hogy „Jól vagy?”, és aztán soha többet nem került szóba az egész. A telefon még egy ideig szólt, de a bejárónő vette fel, és a másik végén letették. Azt írta, hogy megvolt az összhang az ízlésben. Mégis vadidegen volt az az ember? Kuncsaft, munka, hol van az a szerelemtől? Az is megdöbbentett, hogy csak öt évig éltek házaséletet a férjével. Hiába lesz utána barátság, de a hiányt ő plántálta magába. Sokat szenvedtem miatta, 40 évesen már szinte elviselhetetlen volt. ***

Ráuntam a semmittevésre. Felkerestem legutóbbi cégem könyvelőjét és megkértem, segítsen nyitni egy vállalkozást. Grafikusi stúdiónak indult, végigjártam a legnagyobb reklámcégeket, és szerződést kötöttem velük esetenkénti tervezési megbízásokra. Hozzájuk mentek a cigarettagyárak, a ruha és mosógép importőrök, ők fizették a nagy irodaházakat, az üvegkalitkában ülő titkárnőket, a marketingeseket, az előttük levő telefonvonalakat és komputereket, statisztikai kimutatásokat készítettek alátámasztani érveiket, én eladtam nekik a grafikámat, ők pedig ötszörös áron tovább adták kuncsaftjaiknak. És ez így rendjén is volt, az volt az érzésem, a dolgok könnyebbik oldalát fogtam meg. Szerettem éjszaka dolgozni, a nappali hőségben mindenki alszik. Déli 2 és 5 között az országban mindenki pizsamába bújik, behúzzák a spalettákat és alszanak. Szabályos csendrendelet van, amit sokkal szigorúbban vesznek, mint az éjszakai csendrendeletet, amikor gyakorlatilag senki sem alszik. Ezt az európai turisták gyakran megmosolyogták, ha magyarok jöttek hozzánk látogatóba – egyszer például húgom elhozta a családját hozzánk – nem tudtak délben aludni, az éjszakai élet pedig pár nap alatt kiütötte őket. Holdkórosan dülöngéltek a régészeti ásatások forró kövei között. Nemsokára fel kellett vennem más grafikusokat, hogy besegítsenek, és olyanokat is, akik a munka kuli részét végezték, kifutó fiúkat, akik motoron szaladgáltak a városban egész nap, adminisztrátorokat, szinte észre sem vettem, és egy 14 fős cég volt a kezemben. Rú bejárt velem minden nap dolgozni. Külön sarkot készítettem neki az irodámban, néha feltápászkodott, tett egy kört, mint aki ellenőrző körútra megy. Mindenkit ismert, mindig tudta ki a jó és ki a rossz. Több megrendelő már egyenesen hozzánk jött, és nem a reklámcég hozta. Fényképeztünk, nyomdai előkészítést vállaltunk, és mert senki nem fizet egy ötletért, hát mi csináltattuk meg a nyomdával az anyagot. Egy kész brosúráért, reklám poszterért, lemezborítóért, amit a kezükbe nyom az ember, viszont már meg lehetett kérni az árát. Dőlt hozzánk a pénz. Amikor egy 240 négyzetméteres lakásba beleszerettem az Imitosz hegy lábánál, zsebből, készpénzben fizettem ki 50 milliót érte. Berendezéséhez a legszebb darabokat Brüsszelben az Eurantika kiállításain vettem, festményeket, szobrokat, bútort, de athéni, vagy londoni kis utcák régiségkereskedőinél is sok minden szépség volt, aminek nem tudtam ellenállni. Nem szórtam a pénzt, szinte minden elköltött fillért befektetésnek lehetett tekinteni. Ez volt a szerencsém. A görögök balkáni nép, szótárukban a „ravasz” szó pozitív előjelű. Ha becsapnak egy embert, nem szégyenkezve, hanem büszkén mesélik tovább. Talán legérthetőbben ezt Márai Föld, Föld című könyvében írja le: az orosz hadsereg, amikor Pest alá ért, nem messze a házuktól táborozott le. Egy nap egy orosz kiskatona bekopogott hozzájuk, hogy kölcsönkérjen egy baltát. Apja minden további nélkül adott neki egyet, és ő megígérte, hogy másnap visszahozza. De sem másnap, sem később a baltát nem hozták vissza, elveszett örökre. Minden magyar ember úgy gondolná, hogy a kiskatona ellopta a baltát. A magyar polgári családban úgy nőttek fel az emberek a két világháború között, hogy ha egy szabó megígérte, hogy péntekre készen lesz az öltöny, akkor az akkor is készen volt, ha tegyük fel, közben a héten 2 temetésre is el 36

kellett mennie. Elkészítette, mert megígérte! Ebben a gondolkodásmódban teljesedett ki az akkori európai, keresztény kultúra, erkölcs, a világ és a polgári családi élet megingathatatlanságába vetett bizonyosság tudata. Az ortodox világ erkölcsi normái másképp működnek. Az orosz kiskatonára nem szabad haragudni, ő úgy volt vele, hogy ha az az ember olyan hülye, hogy kölcsönadta a baltáját egy idegennek, akkor meg is érdemli, hogy elveszítse. Tanuljon belőle. Görögország Balkán, ortodox terület. Az itt élő idegennek rendkívül nehéz dolga van, mert túlélésre irányuló próbálkozásai során alapvető erkölcsi elveivel szembesül nap, mint nap. Ismertem például egy svéd hajótulajdonost, akinek hajói földközi tengeri utakra vittek gazdag turistákat. 3 hónap múlva bezárta az irodáját. Azt mondta, nem bírja tovább. Itt, ha kezet fogsz valakivel, az másnap már nem érvényes, ha rád mosolyog, sosem tudhatod, mi jár a fejében, ha megígér valamit, azt juszt is másképp fogja csinálni, de erről nem értesít. Akadnak, akik rendkívül dinamikusan egy-két év alatt beolvadnak ebbe az új világba, másoknak ez nehezebben megy, ragaszkodnak elveikhez, morális kérdést csinálnak mindenből, ők léptennyomon konfliktusokba sodródnak. Ezeket aztán kiveti a társadalom magából, mint idegen testet a szervezet. A manipulátorok nem tűrik a tisztességgel hencegőket maguk között. Én, aki annyi évig távol éltem Magyarországtól, hazatértemkor szomorúan konstatáltam, hogy ez a fajta balkanizálódás itt is beindult. Az ország, amit én 1979. őszén elhagytam, ma már nem létezik. Akik akkor itt éltek és így gondolkoztak, azok is jórészt megváltoztak. Lehet, hogy engem csak azok az idős emberek tudnak megérteni, akik életkoruk miatt már nem lettek rákényszerítve, hogy részt vegyenek az ország átalakulásával járó morális átértékelődésben. Athéni cégem szinte egyik percről a másikra dőlt össze. Pénzemberem figyelmeztetett ugyan, hogy nem jól állnak a dolgok, de nem nagyon izgatott. Mióta belekezdtem a munkába, állandóan harcban álltam a kuncsaftokkal, akik különböző trükkökkel kerülték és húzták a fizetési határidőket, a végén már külön embert alkalmaztam, hogy gondoskodjon számláik rendezéséről, még mielőtt megkapják a kész munkát. Kezdett a helyzetünk egyre szorongatottabb lenni. Többször megesett, hogy a csekkeket már nem tudtuk beváltani, mert a cég, amely tartozott nekünk, bezárt, és más néven nyitott új számlát magának. Nyomdai költségeink is, az úgynevezett forgótőke, milliókra rúgott, és ha valaki nem fizetett nekünk, azt mi már nem kaptuk vissza a nyomdától sem. Amikor egy júliusi napon behoztak nekem egy másfél milliós csekket, amire január elsejei kifizetési dátum volt írva, összehívtam a személyzetet és két órán belül bezártam a céget. Bár nem igazán voltam a valós helyzettel tisztában, az utolsó pillanatban tettem meg, amit meg kellett tennem. Kiderült, hogy hatalmas mínusszal tudunk csak kimászni a helyzetből, amibe annyi éven át társtulajdonosként viselkedő kollégáim most még csak mélyebbre nyomtak kártérítési követeléseikkel. Mindenki vitte, amit csak tudott, könyörtelenül tapostak el mindent, ami az útjukba került. A következő év a fuldoklás jegyében zajlott. Egy ideig még fizettem az ügyvédeket, hogy próbálják behajtani a tartozásokat, de azt hiszem, őket is lefizették, lassan feladtam a reményt. A lakást el kellett adni. Hihetetlen csoda folytán, szinte mint a mesében, férjem egyik kolléganőjének a férje Oxfordban tanított az egyetemen. Neki volt egy kollégája, akinek a lánya egy görög fiútól terhes lett a nyáron. A szülők pánikba estek, nem is annyira a jövevény miatt, inkább, mert lányuk bejelentette, hogy férjhez megy a göröghöz és Görögországban fognak élni. Megrémítette őket az ismeretlen, elmaradott országnak még a gondolata is. Amikor meghallották, hogy van egy nagyon szép eladó lakás Athén egyik jobb negyedében, azonnal elutaztak hozzánk. Megvizsgálták a porta biztonsági berendezéseit, végigjárták a lakást, ájuldozva nyitogattak be a szobákba, fel az emeletre. Leültek a vadszőlővel befuttatott pergola árnyékába, a pálmákkal és virágzó leanderekkel beültetett 5 x 14 m-es teraszon. Kábultan szürcsölték a jeges narancslét, amit Oxána készített nekik. Nézték az Akropoliszt a szikrázó délelőtti fényben, a kék éget, ami az angliai ember lelkét,

37

mint varázsvessző érinti meg. A képet talán csak a város felett elnyúló szmog rontotta, de hát ezen nem volt mit változtatni. Ma már minden nagyváros füstbe van burkolva. Megvették a lakást, megvettek mindent. A bútorokat, a képeket, a szobrokat, a vékony és vastag függönyöket, az ezüstöt és a szőnyegeket, a mosó- és mosogatógépet. Mindent. Csak az egyik autót tartottuk meg. Készpénzben fizettek, de egy fillért nem láttam belőle, könyvelőm és ügyvédem egyenesen utalta át az összegeket a kifizetetlen számlák törlesztésére, az iroda költségeinek, a dolgozóknak, az ügyvédeknek a végkifizetésére. Az irodát is sikerült továbbadni annak a cégnek, aki beköltözött a helyünkre, egy ceruzát nem hoztam el onnan sem. Férjem csodálatos volt. Mint mindig, most is úgy viselkedett, mint aki nem tudja, mi történik körülötte. Lekötötték az ügyeletek, a saját dolgai, úgy költözött át az új lakásba, amit a kórházhoz közel béreltem az északi negyedben, hogy el sem jött előtte megnézni, hová megyünk. esténként az íróasztalánál ült, és dolgozott, amíg én pakoltam ki a dobozokból könyveinket, ruháinkat. Oxána segített, az ukrán bejárónő, aki akkor már öt éve volt velünk, és akit tragédiánk sokkal mélyebben megrázott, mint minket magunkat. Megúsztuk a legrosszabbat, és kész. Férjem fizetése majdnem havi egymillió drachma, nincs gyerek a háznál, nincs mire költenünk. Majd újra kezdjük, ha egyszer lesz hozzá újra erőnk. De nem volt.

*** Életem utolsó szakaszához értem elbeszélésemben. 45 évesen megpróbáltam újra talpra állni. Reggel korán keltem, hogy férjemnek reggelit készítsek. Otthonról elmenet megállt a balkon alatt, ahová Rúval kiszaladtunk integetni neki, felnézett ránk, egy utolsó puszit dobott, és hatalmas táskájával eltűnt a ház körüli parkoló bokrai mögött. Olyanok vagyunk – gondoltam – mint Chaplin filmjében a munkába induló férj, a búcsúzkodó ifjú házaspár. Napjaim kutyasétáltatással teltek, tornaklubba jártam, szereztem három tanítványt komputergrafikai tudományom továbbadására, beiratkoztam egy rajziskolába, és elkezdtem olajjal festeni, éjszakánként lementem a tengerpartra fürdeni – a hűséges Rú mindenhová elkísért, mindig vigyázott rám… látszatra minden rendben volt. Pedig semmi sem volt rendben.

19 / I A babát, akit elveszítettünk, soha többé nem említettük. Mélységes gyászban éltünk, de mintha szentségtörést követnénk el, ha beszélnénk róla. Mind a ketten másképp próbáltuk elmozdítani a hegyet, a magunk módján próbáltuk feldolgozni, ami történt velünk, magunkba zártuk 38

a fájdalmat és az emlékét. Ma úgy gondolom, ez a magunkba fordulás volt eltávolodásunk első mérföldköve. Vállalkozásom is, munkája is olyan intenzitással izzott körülöttünk, hogy észre sem vettük a közénk álló távolságot. Csak akkor vettem észre, amikor újra megnyugodott életemben beállt a csend és a magány. Mint gyerekkoromban, apám könyvtárszobájában a hosszú délutánok. Megpróbáltam tudatosan felszítani köztünk az élet melegét, de elutasított. Fáradtságra hivatkozott, és én megértően békén hagytam. Egyre több időt töltöttem a komputer előtt, betegesen beszűkült a világ körülöttem, Oja egyre elfoglaltabbá vált, egyre ritkábban láttam, egyre kevesebbet mondtunk egymásnak. Négy év telt el így.

20 / I A férfit, akit megismertem az Interneten, 2002. márciusában láttam meg először Budapesten, a repülőtéren. Két napom volt megnézni közelebbről is azt, akivel olyan régen leveleinkből, beszélgetéseinkből mindent tudtunk egymásról, aztán tovább kellett menjek. Május elején eljött Athénba, hogy megnézze, hol élek. Férjemnek szóltam, hogy egy magyar látogatóm van, lemegyek vele az egyik szigetre tíz napra, de még azt sem kérdezte meg, honnan ismerem, ki az. És augusztus elején, amikor azt mondtam neki, az a férfi értem jön, és elvisz haza, Magyarországra, csak annyit kérdezett: – Biztos vagy benne? – Igen – mondtam neki. – Biztos hogy nem értem teszed? – Igen – mondtam. – És mit kérsz? – Semmit, csak a könyveimet és néhány emléktárgyat. – Jó. Egyezzünk meg abban, hogy egy évig küldök neked havi 400 eurót, nem tudhatod, mire lesz szükséged. – Jó – mondtam, és erről sem beszéltünk soha többet. Nem kérdezte, hová megyek, kivel, mi lesz velem. Kálmán eljött értem augusztus végén, bepakoltuk a ruháimat az autómba, Rú beült a hátsó ülésre, és hazajöttünk. Azt hittem hazajövök, de olyan szó, hogy haza, számomra akkor már régen nem létezett. Két hónappal később, októberben, amikor visszamentem a könyveimért, férjem már nem volt egyedül. A rákövetkező tavasszal a barátnőjével annak szülői házába, az egyik görög szigetre költözött, ahol a helybeli kórházban főorvosi állást kapott. Júniusban kimondták a válást Görögországban, attól kezdve a bankkártyám nem működött. Az utolsó két havi pénzt már nem kaptam meg tőle. Az ő esküvője két héttel hamarabb volt, mint az enyém. Néha felhívom telefonon, de nem válaszol.

39

II. 1 / II Semmi sem történik. Reggel bejövök, megetetem a madarat, aztán csak ülök a cellámban. Már csak így gondolok rá, pedig eleinte stúdiónak hívtam, sőt egy-két hétig „az én irodám”-nak. Képtelen vagyok bármit is tenni. Hiába hoztam át otthonról az óriás monsterát, meg a 2,5 méteres datolyapálmát, amit Katitól, a házi bácsi mamájától kaptam, mert nála már nem fért el a lakásban. Hetek óta csorgatja rám a téli ég monoton, szürke bánatát és rosszkedvét a berácsozott óriási ablakon át. Szemben a rendszerváltáskor szétlopkodott, kirabolt ipartelep lerobbant épületeinek egyike. Vakolatát az ablak alatti párkányrésznél támadta meg az idő, de aztán hosszában is több helyen megrepedt, ide-oda cikázó vonalban, ami a tető alatti fagerendától indul és a betonjárdából kinőtt fűcsomóban tűnik el, mintha titokzatos hajszálerekké válna lent, a föld mélyében, és ezek a szálak pányváznák ki és mentenék meg az egész épületet az összedőléstől. A másik oldalra nem látok ki. Ott húzódik el hosszan az üzem lapos sárga épülete. Elöl az irodák, azon túl már fehér köpenyben, láb- és fejvédővel szabad csak az üzem fehér területén közlekedni. A raktárak, a gépházak és az azokat összekötő folyosók, hulladéktárolók fekete területnek számítanak. A munka közben ide kilépő dolgozóknak cipőt kell cserélniük. Ez az előírás. Az épület előtt ott áll a vietnami fekete Mercédesze, Kálmán biztosan vele tárgyal. Tegnap mentek el az indiaiak, azt is csak az épület előtt parkoló vendégautókból tudom. Fogalmam sincs, mit beszélt velük, miről tárgyaltak. Egyáltalán, hogyan tárgyalt, hiszen egy kukkot sem tud angolul, és ha a gépgyár itteni képviselőire bízta a tolmácsolást, hát jól megnézheti majd, hogyan fog ahhoz a lassan 30 millió forintos kötbérhez hozzájutni. Időt veszít, piacot veszít, nagyon nem jól állnak a dolgai. Este bekopogtat az ajtómon. – Mehetünk haza – mondja, és megyek vele, utána, előtte. Nem kérdezi, hol voltam, mivel telt a napom, azt sem mondja, ő mit csinált, mivel telt a napja. Otthon zuhanyozik, és bekapcsolja a Tv-t. Háromszor is meghallgatja a híreket egyik csatornáról a másikra kapcsolgatva, utána bokszmérkőzést néz késő éjszakáig. Egyszer szabályosan rosszul lettem, amikor egy ökölvívó többször orrba és fültövön vágta a másikat, aztán – a már aléltan a ring kötelének zuhanó testre – még egyszer lesújtott öklével. A félrebillenő fejből spriccelt a vér és a kötél túloldalán, hanyatt billentve himbálózott egészen addig, amíg aztán a tehetetlen test súlya magával nem húzta és a kötélnek dőlve lassan le nem csúszott a padlóra. Idegenként ülök a lakásban. Ha előveszek egy könyvet, kiveszi a kezemből. – Most mi bajod van? – kérdezi. Ha elmegyek aludni, az kisebb gorombaságnak számít, hát inkább azt választom. Különben is, majd leragad a szemem. Csak tudnám, mitől vagyok enynyire fáradt. December 8. van. Ma ismét be kellett mennem a doktornőhöz beszélgetésre. Legutóbb ott hagytam nála ezt az önéletrajzot, hogy megismerjen, hogy segíteni tudjon. Egy hónapja azon 40

rágódom, hogy olyan információk vannak itt leírva, amiket nem is lett volna szabad soha senkinek látnia. Ahogy beléptem a szobájába, rögtön rákérdeztem. Az asztalán tornyosuló papírok között keresgélt, de ott volt a levéltartóban, ahová még akkor tette. „Hál’ Istennek”, gondoltam és visszakértem a lemezt, megkönnyebbülésem sértődöttségemmel viaskodott. Bele sem nézett. – Maga külföldön élt? Mennyi ideig? – kérdéseiből láttam, hogy még az asszisztens által felvett féloldalas életrajzi adatokat sem olvasta el. Kapkodva beszélek, próbálom pár szóban elmondani azt, amiről úgy gondolom, hogy fontos lehet. Türelmesen hallgat, röntgenszemei tolakodás nélkül, kutatva figyelnek. Megemeli a gyógyszeradagomat. – Ezek a depresszió elleni készítmények lassan hatnak, néha hónapokba telik, míg kifejtik hatásukat az agyban lezajló folyamatok kémiai összetételére. 2 hét múlva látni szeretném. És vissza a fehérfalúba. Ülök és várok. Hogy visszatérjen az életkedvem, a tettvágyam. Hogy rájöjjek az értelmére mindennek. Hogy megtaláljam a kiutat ebből a félelmetes csendből. Magányosabb vagyok, mint valaha.

December 18. Erdős aláírta az ügyvédnél a cég 50%-áról való lemondását, amennyiben megkapja cserébe az általa befektetett 45 millió forintot. Kálmán fizetési feltételeit az ügyvédnek nem sikerült érvényesíttetnie, így az első részletet, ami a tagi hitel 11 millióját is magába foglalja, péntekig kell kifizetni neki. A második részletet pedig március végéig. Kálmán letétbe helyezte a 25 millió forintot az ügyvédnél. Mire visszajövünk, készen kell lennie az új cégbejegyzésnek, miszerint Szepessy Kálmán 90%-os tulajdonosa a Wellsaty-nak. A maradék 10% a kisebbik lánya kezén marad. Honnan szerzett Szepessy Kálmán 25 millió forintot? És honnan lesz neki másik annyi márciusig? És megint ott ágaskodik a kérdőjel bennem: Mit keresek én itt?!

2 / II Az Új Szelek társkereső irodát az Interneten találtam. Sikerült a tulajdonossal megbeszélnem egy időpontot, leült velem fekete bőrnadrágban, tűsarkú fekete cipőben, hanyagul forgatva nagy fekete fotelét, és végighallgatott. Abban egyetértett, hogy igen nehéz ügy ez. Mert, ha előbb elválok, mi lesz velem? Ha nem válok el, és mégis találok magamnak valakit, beindul a hazudozás-lavina. Nem tudott jobb ötletet adni, minthogy iratkozzam fel, kezdjek el keresgélni, és ha úgy alakul, hogy találok valakit, hát akkor már úgyis mindegy, Szepessy Úr mit gondol az egészről. Különben 30 ezer forint a beiratkozás, és akármikor bemehetek az irodájába megnézni az új jelentkezőkről kitöltött adatokat, fényképeket. – Próbálkozzon. Nem lesz könnyű, de nem szabad feladni – mondta még távozóban, és én ott maradtam a csúnyácska öreglány titkárnővel, hogy kitöltsem az én adataimat is, és mellé téve 2 fényképet magamról, bekerüljek a siralmas 50-esek dossziéjába. Fizettem. Aztán az öreglány megkérdezte, melyik korosztályt szeretném átnézni a férfiak tömbjeiből, mondtam a 40-es, 50-es és az a felettit is. Kicsit lebiggyedt az ajka. – Azt azért előre mondom, ne nagyon higgye, hogy magánál fiatalabbat találhat. – A férjem is fiatalabb volt nálam 3 évvel – mentegetőzöm, de csak még nevetségesebbnek érzem magam. 41

Az 50-esek közül kiírtam négy nevet, megkaptam a telefonszámaikat és hozzá egy jó tanácsot: – Hívja fel maga őket, mert különben nem lesz belőle semmi. Szédelegve mentem ki, de most már nem csinálom vissza. Még másnap telefonáltam mind a négy címre, elmondtam, honnan kaptam a számukat, és hogy legyenek szívesek befáradni az irodába, megnézni a fényképemet, és ha úgy gondolják, hogy a külsőm nem zárja ki első körben a beszélgetés lehetőségét, akkor adjanak meg egy időpontot, hogy mikor találkozhatunk. Mind megkérdezte, minek azt megnézni, gondolom gondolkozás nélkül, inkább csak reménykedve, hogy megússzák a városi forgalom kellemetlenségeit. – Hogy ne bántsuk egymást fölöslegesen – válaszoltam, de a 4-ből csak egy kuncogott. Ketten már mindjárt másnap visszahívtak. Gábor megadta az e-mail címét, neki nem kellett bemennie az irodába: – Írjon magáról pár szót! Hello! 172 magas, 70 kg, szül.: 1954 febr. tervezőgrafikus idegen nyelv: angol, magyar, újgörög olvas, utazik, koncertre jár (kamarazene) és képtárakba (19.-20. század) Mozi Érzékeny, zárkózott, szomorkás, Jelenleg válófélben, jólétben élek (addig) (2 fénykép csatolva) Kedves Gábor, Nagyon remélem, hogy benéz az e-mailjére, mielőtt elindul otthonról, és nem fog a hidegben megfázni miattam. Tegnap egy bevásárlóközpontban elvitték a táskámat. Sürgősen pótolnom kell az eltűnt kulcsokat, kártyákat, okiratokat és mindent, ami egy női táskában lapul. A telefonommal együtt elveszett az Ön telefonszáma is, csoda, hogy egyáltalán van ez a cím. Elnézését kérem a történtekért. Ha sikerül jogosítványhoz jutnom egy-két napon belül, akkor jelentkezem. Ha az utazás előtt már nem találkoznánk, úgy kellemes ünnepeket kívánok. Üdvözlettel: Lili Kedves Gábor, Remélem nem szárad a lelkemen egy meghűlése. Megpróbálom néhány képpel kiengesztelni. Új telefonszámom: 06 30 xxxxxxx Köszönöm megértését. Üdvözlettel: Lili

42

Kedves Gábor, Igazán sajnálom a történtekért, sokat utazom, tudom, mennyi kellemetlenséget tud okozni a repülőtéri ellenőrzés, a csomagok eltűnéséről nem is beszélve. Legutóbb tavaly Vietnamból hazajövet kaptam meg a bőröndömet darabokra törve. Az Air France több bosszúságot okozott a kártérítéssel járó utánajárással, mint amennyit a csomag sérülése maga. Még van egy pici időm, és mert úgy látom, kicsit megzavartam a telefonommal, fényképemmel, szeretnék őszinte lenni Önnel. 23 évet éltem külföldön, azt hittem hazajövök, de már a fák sincsenek ott, ahol voltak. 2 éves házasságom egy totális kudarcnak könyvelhető el. Férjemmel utazom, az ő ötlete volt, hogy próbáljuk meg együtt eltölteni az ünnepeket. Tudom, hogy semmi értelme, nem kompromiszszumokról van szó, hanem alapvető emberi össze nem illésről, össze nem tartozásról. Ez jelezheti Önnek, válásunk milyen stádiumban van, és hogy nem lesz sem rövid, sem könnyű véghezvinnem. Nem tudom, Ön milyen szándékkal fordult ehhez az irodához, mik a tervei. Én szeretnék valakihez tartozni, akit, ha oldalba bökhetek, hogy – nézd, milyen szép, – akkor ő ugyanazt látja és érzi, amit én. Üdvözlettel: Lili Kedves Lili! Jó reggelt és jó hetet a stúdióban! Nagyon szívesen találkoznék Önnel személyesen, ennyi levélváltás után megismerkedhessünk. Amennyiben hajlandó felfedni fátylát, boldogan felhívom. Az én elérhetőségi lehetőségeim változatlanul: yyyyyyy, v. 06 20 zzzzzzz. Előre is köszönettel: Gábor Drága Lili! Köszönöm a hívását, de egy hülye boltban nem akartam ordibálni a háziasszonyok között. Visszahívnám, de nem jelezte a mobil az Ön számát, üzenetet nem hagyott, hogy hol és mikor tudok válaszolni. Kérem, tegye, ne féljen tőlem, nem lesz bántódása! Bízzon a véletlenben, furcsa, tehetetlen állapotban vagyok… (semmi baj), de érzem az Ön fenntartásait, biztos van oka rá. De nem tőlem. K. G. A Mamut mozi pénztáránál vártam, késett. – Hogy magának mekkora fülei vannak, de aranyos – akartam mondani, ahogy megláttam, de aztán valami miatt mégsem szólaltam meg. Beültünk egy presszóba, aztán ettünk ebédet is, be nem állt a szája négy órán át. – Nem, ne kísérjen le a parkolóba, még szeretnék vásárolni pár dolgot. Drága Lili! Nagyon vártam-várom a levelét! Nem fogok megsértődni, ha közli, hogy nem vagyok szimpatikus Önnek! De kérem, közölje… talán azt is, hogy miért, talán tanulhatok belőle. A meghívás a Műcsarnokba természetesen áll, csak ne a hétvégére, mert akkor iszonyatos a tömeg. Szeretném meghívni ebédre, vagy vacsorára, mert nem igazán realizáltam a múltko43

ri dolgot, és nem szokásom elfogadni hölgytől ilyen… hogy is mondjam-írjam… meghívásokat. Ha van kedve, főzök Önnek valami igen finomat. Csókolom a kezét: Gábor Kedves Gábor, Semmiképpen sem hagynám válasz nélkül találkozásunkat. A világon csak kétféle ember van. Az egyik dohányzik, a másik nem. Én is dohányoztam, kamaszkorom lázadásának eredménye volt, 30 évesen már napi két csomag cigarettát szívtam. Ragaszkodtam hozzá, azt mondtam: „Szeretek dohányozni, ez egy életforma, és én ilyen vagyok.” Aztán valami egészen jelentéktelen dolog történt, abbahagytam a kávét, utána két héttel a cigarettát. Nem volt nehéz, szavak, mint: szenvedély, rászokott szervezet, csak kitalálmány. 12 éve nem dohányzom. Szeretek nem dohányozni. Szeretem érezni a tiszta bőr illatát, a reggel levegőjét, ahogy kilépek a házból… ez is egy életforma, és sokkal jobban élvezem, mint a dohányzást élveztem annak idején. Mondhatnám, rászoktam a nem dohányzásra. Kétféle ember van, az egyik nem tud állatok nélkül élni, a másik kitiltja őket valahonnan. 13 éves bokszerem augusztusban halt meg. Velem járt dolgozni a munkahelyemre, vigyázott rám, ha éjszakánként lementem a partra fürödni, emlékszem, egyszer két hétre elmentem nyaralni és szinte kopaszon kaptam vissza a panzióból, kihullt a szőre bánatában, mert azt hitte, ott hagytam örökre. Ültem a fűben a kertben, karomban az élettelen test, és sorra vettem az elmúlt évek minden örömét és gondját, amit tőle kaptam. Az egyetlen társam és barátom volt. És azt hittem, belehalok a fájdalomba. A hét elején lekötöttem egy Bichon Havanese kiskutyát. Nem hasonlít Rúra, nem fog rá emlékeztetni. Kétféle ember van, az egyik, ha meglát egy pityergő nőt, megfogja a kezét és megkérdezi, mi a baj. A másik azt mondja, Lili, ezt hagyja abba, úgysem fogja megsajnálni senki. Kétféle ember van a világon, mindkettőnek igaza van, és általában leélik úgy az életüket, hogy nem is vesznek tudomást egymás létezéséről, ha csak egy ilyen furcsa véletlen össze nem hozza őket. Nagyon hosszúnak tűnő idő után először beszélgettem valakivel, aki érti, amit mondok neki, és ez nagyon jó érzés. Írhatnám, hogy „kérem, adjon nekem egy kis időt”, de döntse el Ön, van-e ennek értelme. Köszönöm, hogy rám szánta az idejét: Lili

Drága Lili! Tegnap egész nap egy Zita nevű hölggyel töltöttem az időmet. Ő egy meghatározatlan származású kislány kutyus. A szemerkélő esőben bejártuk az egész várost, roppant boldog volt. Megetettem disznósajttal. Megette. Nagyon okos a kutya, és ragaszkodik hozzám, bár csak néha kapom meg vendégségbe. Sajnálatos módon az Andrássy út 29.-be (művészbejáró-sztáráruház) nem vihettem be, de türelmesen várakozott. Ezt a boltot ajánlom a figyelmébe, kifejezetten érdekes. Próbáltam felhívni, de gépi hang közli, hogy nem kapcsolható. Holnap egy jó séta, vagy fényképalbumok nézegetése…? 44

Kézcsókkal: Gábor Kedves Gábor! Köszönöm az ebédmeghívást, struccal találkozni még egy tányérban is nagy élmény. Üdvözlettel: Lili Drága Lili! Szokatlan módon most sem válaszolt! Kézcsókkal: K. Gábor Kedves Gábor! Nem fogok Önnel többet találkozni. Ön nem csak dohányzik, de alkohol fogyasztása kifejezetten kellemetlen számomra. Kérem, ne zavarjon többet: Lili *** Épkézláb embereknek nem kell irodához fordulniuk, különösen egy jól szituált férfinak nem ebben az országban. Ha valaki itt van ezen a listán, az csak selejt, hulladék lehet. Megnéztem az Interneten pár társkereső oldalt, mindenhol, de különösen a 40 feletti korosztályban, a társtalan nők 75%-os arányban vannak a férfiakhoz képest. Ha elmegyek moziba, nőt látok nő mellett ülni, nőt egyedül, nőt a gyerekével. Volt olyan délutáni előadás, hogy egyetlen férfi nem volt a nézőtéren. Egyetlen egy sem! Befejezem a próbálkozást. Másnap bementem a közvetítő irodába, és töröltettem magam. Megkönnyebbültem, úgy látszik, terhemre volt mégis ez a keresés. Talán nem a szívemből jött az elhatározás, hogy meg kell szabadulnom ettől az embertől. Pedig jobban tenném, ha a józan észre hallgatnék.

3 / II December 19. Ellopták a táskámat. Az elmúlt hetem azzal telt, hogy beszerezzem az iratokat, elveszett kártyákat, személyit és jogosítványt… egy vagyonba kerül mindent újra csináltatni, az irodákban való sorban állás megvisel. Kálmán szombaton velem akart jönni. Biztosan unatkozott, különben nem értem, mire kellettem neki. A Brico-ban fürdőkádat néztünk, gondoltam, kérek egy új vásárlói kártyát is az eltűnt helyébe. Bediktáltam az adatait a cégnek, aztán ő előlép, a Szepessy Kálmánnét kijavíttatja Szepessy Kálmánra, fontoskodva aláírja, és zsebre vágja a kártyát. Csak állok ott megszégyenülten, lehajtott fejjel. Egy ilyen kártyával még egy gonosztevő sem tudna visszaélni, hát miért? Istenem engedd, hogy vége legyen ennek a megaláztatásnak! De nem lett vége. Másnap elment a „mamához”, meg a húgához boldog Karácsonyt kívánni. Ilyenkor elviselhetetlen, hogy nem tartozom senkihez, sehová. Ez az ünnep nekik van, ehhez nekem semmi közöm. Magamba roskadtan, magamra hagyottan ülök.

45

December 20. Johanna telefonált. – Miért kerestél? – Boldog Karácsonyt akartam kívánni, nem leszünk itt az ünnepek alatt. – Hová, merre? – kérdi kíváncsian. – A Níluson töltjük az ünnepeket – mondom lehangoltan, de nem érti. – Akkor meg mi bajod? De én már tudom, hogy ott állok majd a piramisok előtt, és megint nem lesz kit könyökkel oldalba bökni. Oda sem fog figyelni. Egy 30 körüli nőnek fogja a melleit bámulni megbabonázottan, engem közben valószínűleg megint mindenki szánakozó tekintettel figyel majd, inkább odébb oldalgok, hogy kikerüljek a látóterükből. Hol lesz akkor már a piramis, a homok, a folyó? Rab vagyok, kezében a cellám kulcsa. Mindegy, merre járok, ő ott áll közöttem és a világ között. Nem látok át sem a válla fölött, sem a hóna alatt. Vánszorog az idő, nem tudom, mire várok.

4 / II Most, hogy átolvastam az út előtt írottakat, elhatároztam, hogy mégsem törlöm ki, mert bár tele van a kirándulással kapcsolatban képzelgésekkel, oktalannak, jogtalannak tűnő vádaskodásokkal, mégis csak az én személyiségem torzulásáról szól, amit írok. Ki tudja, milyen mélypontra fogok eljutni, mire ennek a naplónak a végére érek.

5 / II Minden másképp történt, mint előre gondoltam volna. Két csodálatos hetet töltöttünk együtt. Minden ott kezdődött, hogy a repülőről megláttam a tengert. Istenem, ugyanaz az ismerős „itthon vagyok” hullám csapott meg, amit valahányszor éreztem, ha leszállás előtt a gép ablakán kinézve megláttam Athén éjszakai fényeit, vagy, ha épp nappal érkeztem, a végtelen kék tengerből kirajzolódó Attikai-félsziget fehér szikláinak rongyos cikcakkját. A hourghadai repülőtér beduin sátorra emlékeztető apró épületei belemosódnak a kősivatag szürkéjébe. Nem lehet Athén új repülőterével összetéveszteni, nem is erre gondolok. Valami más van ott, ami Magyarországon nincs. A kék ég, a napsütés, a langyosan meleg szél. Ültem a tengerparton, bámultam a vizet, és minden erőmmel megpróbáltam magamba szívni a tenger illatát, emlékezetembe vésni, ahogy a nap melege átjárja a testemet, felmelegíti a csontjaimat. Arra gondoltam, hogy ha majd Magyarországon újra elered a könnyem, csak lehunyom a szemem, és mindez ott lesz előttem, csak ki kell érte nyújtani a kezemet. Rájöttem, hogy az én betegségem nemcsak a rossz házasságom, nem a munka és feladat hiánya, nem a társtalanság. Mindez elenyésző a honvágy sóvárgásához képest. Férjem is megváltozott. Volt a társaságban egy idős új-zélandi házaspár, ha tehettem, melléjük ültem, szinte kizárólag velük beszélgettem angolul, amiből ő egy szót sem értett. Megfordult a helyzet, most ő lett a kiszolgáltatott, nélkülem egy tapodtat sem tett, elveszettnek érezte magát, elbizonytalanodott. Szinte görcsösen kapaszkodott a kezembe, ragaszkodóvá vált, előzékennyé. Sokat szeretkeztünk. Ki halkan, ki hangosan jegyezte meg, hogy látszik rajtunk, mennyire szeretjük egymást; hogy összetartozunk. 46

Karácsony este kisebbik lánya üzent, boldog ünnepeket kívánt, de nem válaszolt vissza neki. Bementem a fürdőszobába, megkértem, keresse meg a fésűmet, és amikor váratlanul kiléptem, megláttam kezében a telefont. Idegesen zárta le, és dugta vissza a fiókjába. Aztán az utolsó este megkértem, kapcsolja be újra, hátha kereste valaki. Az üzenetekről azóta levette a hangot. Nem tudom, kik és mit küldenek neki, nem is ezt szeretném tudni. Azt szeretném tudni, miért a hátam mögött? Azóta, hogy hazajöttünk, hol nagyon jó, hol nagyon rossz. Megkértem, ne tegye ezt velem, tegye vissza a hangot, de a sors iróniája talán, ahogy visszaállította a telefonját, szinte azonnal jött is egy üzenet a volt feleségétől: „Unokádnak születésnapja van.” Nem válaszolt előttem, a lányát sem hívta fel előttem. Nem is tudom, hol töltötte a napot. Két nap múlva megkérdeztem, hogy van a kis unokája? Rám nézett a már jól ismert hideg tekintettel, amitől egyből elszorul a torkom. – Nem beszéltem velük. – Az hogy lehet? Csak felhívtad tán őket a születésnapon? – Nem, nem hívtam – mondja, és tágra nyílt szemmel bámul rám. – De hiszen ott van a telefonodban a hívás. Elfelejtetted kitörölni – mondom szomorúan. És tagadja, és elkezd kiabálni, hogy bízzak már meg benne, az Isten szerelmére! És hozom a készülékét, hogy megmutassam, és tagadja és kiabál és hadonászik, hogy biztosan akarta hívni, de meggondolta magát, már nem emlékszik, de különben is, végül is a gyerekéről van szó… Azóta megint rosszul alszom. Álmomban őt látom, hatalmas lilás-fekete pénisszel, ami kétszer akkora, mint ő és félek tőle, pedig nem is ember formájú, inkább a bábszínház felnőtt előadásainak otthontalan, rongyos koldusaira hasonlít, csak az a hatalmas lila pénisz ne lenne a kezében és maszturbál vele, és kiver a hideg verejték, ahogy ébredek. Soha nem láttam reális képeket álmomban, főleg nem történeteket, legfeljebb egy lehulló őszi sárga falevelet, ahogy zizzen a néma avaron.

47

6 / II Egy este hirtelen rossz érzésem támadt. Kézbe vettem a telefonomat, és küldtem neki egy SMS-t. Annyira sürgetően támadt bennem ez az érzés, hogy még szöveget sem volt türelmem beleírni, elküldtem üresen, szavak nélkül. Csend volt. A kabátja ott lógott a fogason, zsebében a telefon képernyőjének bal felső sarkában némán villogott az „Üzenete érkezett” kis borítékja. Vajon mi történt megint, ami miatt újra levette a hangot róla? Mi folyik itt a hátam mögött? Valószínű ilyenek azok a bizonyos utolsó cseppek az élet poharába, amitől aztán az ember már nem tudja, mit miért tesz, már nem kell a józan észhez fordulni mentegetőzést keresve. De vajon miért olyan fontos nekem ez a telefon dolog? Szinte szimbolikus. Pár nap alatt újra rám telepedett a szürkülés, nyirkos hideg vesz körül szinte állandóan. – Miért teszed ezt velem? Miért hazudsz? – faggatom. – Mert már félek tőled! – mondja, de nem néz a szemembe. – Mitől félsz? Tőlem? – összezsugorodik, mintha maga is meglepődne azon, hogy az elmúlt két és fél év folyamatos hazudozásainak idáig nyúlhatnak a következményei. Tapasztalatból tudja, hogy bármit is csinál, három-négy nap alatt úgyis megbocsátanak az emberek, és minden megy tovább a maga útján. Megbocsátottam én is idáig, mert elegem volt az értelmetlen, vég nélküli vitákból. Mert másnap már úgy néz ki, mintha pont én lennék az, aki elviselhetetlenné teszi az életünket, mert – Már megint kezded? – És magadtól nem félsz? – kérdezem. – Mi az, ami fontosabb lehet kettőnknél ezen a világon? Mi az, amiért feláldozol minket? Hallgat. Nem felel. Egy cementfal előtt állok, visszapattan róla minden. Nem igaz, hogy nem szeret. Nem igaz. Valami más baj lehet. Fél, hogy elveszem tőle a maradékot is? Fontosabb neki az, amije van, mint az, amit én adhatok neki. És ez a fontossági sorrend dönt el mindent nap, mint nap? Éjszakánként nem tudok aludni. Ülök a fotelben, a függöny csipkéjének mintáját felnagyítja a szőnyegen az utcai lámpa beszűrődő fénye, és már egy fél órája próbálok visszaemlékezni az athéni negyed nevére, ahol laktunk, de nem megy. Emlékszem a szomszéd körzetre, két kórháznak a neve is felrémlik hirtelen, félhangosan ki is ejtem a szavakat, mintha varázsigét mormolnék, úgy hatnak rám a sötétben, de sem az utcánk nevére, sem a negyedünkére nem tudok visszaemlékezni. El fogok hülyülni teljesen. Megpróbálok másra gondolni, valamire, ami a jelenből való, és nem kell félnem, hogy elfelejtettem, de csak az elmúlt napok kínlódásai vesznek körül. Napjában többször is eszembe jut Kálmán a legváratlanabb pillanatokban. Látom magam, ahogy megvonaglok a lelki fájdalomtól, valahányszor belém hasít egy-egy szava. Ilyenkor a gyomrom összeszorul, előregörbül a vállam, egész testemmel előre billenek, mint aki hányni készül, de valahogy hurkot vet az izomgörcs, nem távozik a testemből. Mintha egy Möbius-szalag lapján futna végig, és visszatér a gyomromba, át, le a belekbe, hogy ott ezer hajszálérként szertefutva magába fogadja testem a kétségbeesést. És tovább raktározódik bennem, úgy, mint minden hazugság és csalódás az elmúlt két és fél évben.

7 / II – Mi lenne, ha elutaznék egy időre? – Hová? Minek? Mi bajod, ne kezd már megint! – Reggel rám csukod az ajtót, délután 7-kor beszólsz a cellámba, hogy mehetünk. Neked teljesen mindegy, hol töltöm a napot. Csak addig gondolsz rám, amíg kitalálod, hogyan verj át. 48

De azt is olyan rosszul csinálod, hogy két napon belül mindig kiderül. Mintha ez is szándékos lenne. – Hagyd már abba, baszd meg! Nem látod, min megyek keresztül? Mi a fenét akarsz, baszd meg?! – befogom a fülemet, hogy ne halljam. Soha nem ejtettem ki csúnya szót a számon. Miféle ember ez, hogy így tud beszélni? Miből van ez belülről? Milyen anyagból gyúrták? De én gyorsan tanulok, és nem csak elsajátítom, amit hallok, de igen kreatívan mindenben tovább is fejlesztem újonnan szerzett ismereteimet. Megtanultam káromkodni nagyon rövid időn belül. Megpróbálok én is úgy üvölteni, mint ő szokott, dől a számon ki mindenféle trágárság, amit valaha olvastam, vagy filmen láttam. Meglepetten néz rám. – Honnan szeded mindezt? Te nem beszéltél így azelőtt!? – Minden egyes szóval te mocskoltál be, úgy tanultam tőled, mint az idegen nyelveket annak idején – alig hallom a hangomat, a szokatlan megerőltetéstől teljesen berekedtem. Egy idő múlva odajött hozzám, és azt mondta: – Megígérem, hogy soha többet nem hallasz tőlem ilyen szavakat. Elsírtam magam és megpusziltam. Miféle mágia rabja vagyok én, hogy azok után, amin eddig átmentem mellette, még mindig ilyen melegség, ennyi gyengédség jár át egy kedves szavától?

8 / II Kálmán bajban van. Vagy nem látja, vagy nem akarja látni. A dolgozói látják. Előbb kiíratják magukat táppénzre, amit természetesen a cégnek kell fizetnie a törvények szerint, közben elmennek próbaidőre valahová dolgozni. Ha bevált az új munkahely, lejárt a táppénz, felmondanak. Kálmán úgy tesz, mintha minden rendben lenne, pedig hol van már a két műszakban dolgozó 25 ember, a valamikor roskadásig megtelt raktárak, amelyek most üresen konganak. A vietnami berendelt, ott áll tízmillió Ft értékű termék készen a raktárban, de nem jön érte, nem viszi el, nem fizet. A tubusgyár szinte naponta telefonál, és követeli a csomagolóanyag árát. A Hipermarket lemondta az akciós rendeléseket, miközben visszavette a Haas-t és feltöltötte a polcokat Tex-Farmos pezsgőtablettákkal is. Kálmán már csak az új termékekkel tudna kereskedni náluk, de az indiai gépek még mindig fényévnyi távolságra vannak az átadástól. A ServTeam teljesen amatőr módszerekkel dolgozik – ha dolgozik, mert néha egy hétre is eltűnnek – spórolni akarnak, aminek mindig háromszoros kiadás a következménye. Amikor azt hitték, hogy most egy részét a gépeknek át tudják adni, kiderült, ahogy bekapcsolják a berendezéseket, elkezdenek melegedni a kábelek, mert rosszul számították ki az áramszükségletet. A következő átadási kísérletnél jöttek rá, hogy a gőz kapacitása egynegyede a szükségesnek. És ez így megy hónapok óta. Január vége van. Nem lehet kiszámolni a kárt, amit okoztak a Wellsaty-nak: a Tex-Farm elvitte a bérgyártást Németországba, elvész a Hipermarket piac is, és a legnagyobb baj, az, hogy a Tex-Farm feltöltötte a patikákat azzal a termékcsaláddal, amit Kálmán tervezett az idei piacbővítésre. Ezt valószínű Erdős lopta el nekik, de most már tulajdonképpen mindegy. A kereskedőjelölt Dénes, amikor meglátta ezt a patikai terítést, lelécelt. 2004-re még kiszámítható, hogy mindez kb. 200 millió forintos árbevétel-kiesést jelentett, de 2005-re már csak a Jóisten tudná megmondani, mekkora veszteséggel kell számolni. Mindez elejtett szavakból, szitkozódásokból állt össze bennem. Így aztán nem is tudom pontosan, mi folyik odaát. Amit nem tudok meg tőle, az fennakadt önkritikája szűrőjén, vagy olyan nagy tervekkel vannak összefüggésben, amelyekről úgy gondolja, hogy ha majd véghezviszi, kizárólag saját győzelmeként mutathatja majd fel. Bizonyíték lesz mindenki ellen, 49

aki valaha is kétségbe vonta alkalmasságát, képességeit. Velem már csak akkor ül le beszélni, ha pánikba esik, és nem tudja, hogyan hozza helyre a hibát. Kálmán bajban van, de úgy tesz, mint aki nem lát semmit. Végzi a dolgát megszállottan, szitkozódik, tervez, fenyegetőzik, élvezkedik a beszállítók hízelgéseiben… Minden megy a maga útján.

9 / II Barátok, testvérek, férj-feleség, akiket én ismertem, napokig készültek, hogy elmehessenek együtt venni valamit. Akár egy porszívót is. Az egész nap izgalmas, tervezgetnek, aztán otthon izgatottan bontogatják – hol kapunk hozzá majd porzsákot?… – Az új technikus beüzemelte a tasakoló gépet – veti oda nekem este a mondat közepén. Az a gép 5 milliót ér. Már egy fél éve porosodik a raktárban. Fóliaanyagot kellett hozzá beszerezni, amire nyomtatni lehet majd, heteken át kellett készülni hozzá, dolgoztak rajta. Tervezgetett, tárgyalt, hisz egy új gép mindig nagyon fontos még egy háztartás életében is, hát még egy üzemben, ahol a beállítása új termelési gondokkal jár, új terméket jelent, új partneri lehetőséget. Micsoda élmény, micsoda izgalom! Hogy lehet ezt csak úgy egy este az asztal felett odahajítani a másikhoz? Mit jelentek én ennek az embernek? Tegnap, ahogy meghoztam az ebédet, hátulról vittem be, a raktár felől, hogy ne kelljen a titkárnőkkel udvariaskodnom. Amikor véletlen szokásból kopogtam a raktár hatalmas vas ajtaján, megint rám jött a sírás. Úgy mentem végig a fehér folyosókon, nyitogattam az ajtókat, mint egy idegen, egy betolakodó, akinek semmi keresnivalója itt. Ott állt az irodája ablaka előtt, hátratett kézzel és nézett ki az ablakon. Letettem az ételhordót és kijöttem. Mindjárt éjfél van. A tarkómban napok óta hasogat a fájdalom. Kálmán ma sem jött át hozzám, pedig vártam egész nap. 2000 km-t gyerekjáték volt leküzdeni. Most 20 métert kellett volna megtennie a szemben lévő épületig, hogy napközben bármikor meglátogasson. Úgy látszik, ez már nem megy. Félek. Nagyon félek.

10 / II Belépett egy kiskutya az életembe. Nem vagyok felkészülve rá. Még itt van velem Rú, beszélek hozzá, hallom a lépteit magam mellett, a horkolását éjszakánként. Ha Kálmán figyelt volna rám, megérezte volna, de nem érdekelte. Adni akart, jóvátenni azt, amivel éppen megbántott. Így kaptam tőle téli kabátot is, ezüst gyűrűt, virágcsokrokat…

50

12 / II Szombat reggel van. Nem dolgozik ma senki az üzemben. – Ma itthon maradsz? – kérdezem tőle. Határozatlanul bólintott, mint mindig, amikor nem biztos benne, hogy nem tudna-e többet kihozni egy esetleges igen válaszból. – Nekem el kell mennem. – Hova mész? – Bemegyek a cellámba. Elmegyek homokot venni Pollynak, ha már ott vagyok, talán egy filmet is megnézek a moziban – nem könyörög, nem kér, nem is válaszol. Lehajtott fejét nem emeli fel, alulról sandít rám. Vajon mi jár a fejében? Ő már tudja, hogy nem sokáig maradok. Ha elválnának útjaink, valahogy mégis csak gondoskodnia kellene rólam, hiszen otthon hagytam mindent őérte. Azt sejti, hogy bennem nincs bosszú, hogy szégyellnék elvenni tőle bármit is. Olcsón megúszná, de őt már épp elégszer kifosztották, ő nem ad többet senkinek! Inkább vár, talán egy újabb öngyilkosságra. Laposan néz fel rám, anélkül hogy a fejét felém fordítaná. – Az első nem volt tudatos, arra nem számított. Most szinte izgatottan lesi miféle borzongással jár majd, készül a hős szerepre, az elhagyott, cserbenhagyott magyar vállalkozó, akinek a társadalmi igazságtalanságokra ráment a magánélete, zokogva hajol a sír fölé… micsoda szerep! – Nem vagyok normális. Kezdek én is megbolondulni. A hétvégét némán töltjük, hol egymás kényszerű társaságában, hol bemegyek a stúdiómba. Hétfőn reggel, mielőtt kilép a lakásból, még odalöki, gyere be, mert ma jönnek az indiaiak. Meghűl bennem a vér. Egyiptomban megbeszéltük, amire jönnek a gépek gyártói, előkészítjük a képviselet szélhámoskodásairól és hozzá nem értéséről szóló anyagot, körbejárjuk az épületet kettesben, sorra veszünk mindent, hogy minden gépről pontosan tudjam, milyen elvárásoknak nem felelnek meg, mire milyen javaslata volt a Serv-Teamnek, ebből mi az elfogadható, mi nem. Mibe kerül mindez, és kinek a számláját terhelik majd ezek az összegek. Nem beszél angolul, tehát ma megint le fog ülni tárgyalni számára és számomra élet-halál kérdésről valakivel, akinek a közéjük ékelődött képviselet emberei fordítanak majd? Ez az ember megőrült! Egymás mellett ültünk némán egész hétvégén, és egy szót nem szólt. Hogy bírta ki, hogy ne ossza meg valakivel? És akkor most miért hív? Mit vár tőlem? Kapkodva öltözöm. Odabent meglepetten fogadnak a titkárnők, már elszoktak a jelenlétemtől. Igaz, hogy szigorú vagyok, de kiszámítható, és ők pontosan tudják, mikor hibáznak. A férjem hisztériája, gorombasága sokkal kellemetlenebb számukra. – Most telefonáltak, hogy csak szerdán jönnek az indiaiak – mondja kérdésemre az egyik. – Jó, akkor még van egy kis idő – és beindul az apparátus, minden működik, csak vezényelni kell. Avri segít a fordításban. Ma újabb telefon jön, csak csütörtök délután érkezik a delegáció. Bosszankodom, de nem baj, megint nyertünk egy kis időt. És miközben rendezem az iratokat és a feladatot magamban, azon gondolkodom, milyen jó volt dolgozni, fontosnak lenni. Holnap, ha már nem lesz rám szükség, megint eltüntet a porondról, mehetek, ne vegyem el tőle a reflektorfényt.

51

14 / II A folyamat a következő: – fordítom Kálmán instrukcióit – az anyagot felmelegítjük, ez tíz perc alatt történik, közben az anyag lebeg a beáramló forró levegőben. Bejövő levegő hőmérséklete, kimenő levegő hőmérséklete, az anyag hőmérséklete, nem, kérem, az nem mehet 35 fok fölé, mert a vitaminok károsodnának, a C vitamin például 40 fokon már olvad, ez után a folyadékot nagynyomású pumpával szórófejek fújják az anyagra – ezért kellett 3 szórófej és nem volt jó az önök 1 fejes megoldása – még jó, hogy elmentünk júliusban Indiába, és átírattuk a legfontosabb paramétereket, ez most így jó, be lett építve a 3 fej. Szóval a zsákokat 2 percenként 10 alkalommal rázzuk – nem, kérem, nem a folyamat végén egyszer – nagyot néz a két indiai mérnök – és a levegő egyfolytában áramlik, mert különben, ha leül ez a poranyag, abban a pillanatban összeáll így nedvesen, és beköt. – Én nem vagyok hajlandó ezen önökkel vitatkozni, én a legnagyobb európai gépgyárak embereivel már kivitatkoztam magam 15 évvel ezelőtt, különben sincs most erre idő, maguk 6 hónap késéssel idejöttek 5 napra, holott tudják, hogy ez mit jelent, gyerünk tovább. – Nem, rázás közben nincs porlasztás, csak a forró levegő fúj be. 30 percre állítsa, kérem, az ezt követő szárítás 40 perc, a rázás egyfolytában megy 2 percenként a teljes granulálási folyamat alatt. Fel kellett cserélni a folyamatok sorrendjét – létezik ilyen, ennyire nem tudják, miről szól egy granulálás? Nincs ezeknek egy technológusuk, aki szakmailag segítené őket? Az indiai mérnök éjszaka dolgozik, másnap hozza a módosított programot, ez jó, ez olyan flexibilitást ad a dolognak, hogy ezzel valóban időt spórolunk, még az a szerencse, hogy ennyire egyszerűek a gépek. – Nem jó az, ha túl van bonyolítva – mondja Kálmán – aztán nem lehet belenyúlni a sorba, elég egy hiba, és leáll minden. Mind a három géppel végig kellett csinálni a programozás korrigálását, úgy tűnik, megy minden, mint a karikacsapás. Öt nap alatt elméletileg próbára készen volt minden. De semmi sem megy, a bevonó pöttyösen és egyenetlenül működik, kell a szakember, hogy megmondja mi a baj. Hétfőre meg is beszéljük, jöjjenek Bonczék, ha minden rendben van, azt már átadottnak is lehet majd tekinteni. A keverőgép a második fokozatban kileng, talán nincs kiegyensúlyozva, ettől tönkre fog menni, a granuláló nem rázza le a port, hiába cseréltettük le velük még Indiában a ventilátort jóval nagyobb kapacitásúra, az anyag jó része a zsákokban marad, ráadásul most már látszik, hogy a gőzfejlesztő az ¼-ét tudja annak, amire szükség lenne, a bejövő levegő nem tudja elérni a szükséges hőfokot. Állnak a gépkezelőknek kijelölt emberek, napok óta várják a betanítást. A Medimax nem szállítja az anyagot, hintőport elvinne, de a tabletták granulátumát meg sem tudja mozdítani, a teljesítmény itt is messze alatta marad a szükségesnek. – Erről is jegyzőkönyvet veszünk fel. Boncz Úr, ez teljesen alkalmatlan a feladatra, kérem, itt írja alá! – Hétfőre itt lesz a gőzfejlesztő – makacskodik Boncz. – Persze, hétfőn jövünk a bevonó átadására. Viszontlátásra, jó hétvégét! – a dagi és a másik embere már visszaültek a kocsiba. – Megszereztétek? – a dagi röhög, hogy persze, és beindul a piros Renault. Hétfőn reggel a bevonó-alapanyag gyár képviselője 10-re jön, Kálmánnak magas láza van, de muszáj bemenni, mert ez a szakember is aztán megint elmegy Moszkvába 3 hétre, ha most

52

nem sikerül beállítani a gépet, egy hónapot várhatunk rá. Mindenki döbbenten áll a bevonó előtt, a panel ki van szerelve, jönnek a fiúk, hogy kilopták a keverő panelét is. – Kik? – Hát Bonczék, pénteken, amíg a jegyzőkönyvet írták, főnök, a porelszívóról, hogy nem működik. Boncz nem tagad a telefonban. A rendőrség nem hajlandó kijönni, amennyiben gépek vételéről-eladásáról van szó, úgy bírósági ügy, oda forduljanak. Másnap megírom a jelentést az indiaiaknak, megint csak Avri segít, hogy ne legyen nagy késés, fordít éjszaka, nekem reggel már csak egy pár mondatot kell átírnom rajta. Még sosem írtunk nekik, betartottuk a szabályokat, csak az itteni képviselettel érintkeztünk. Nem tudom, mennyire volt ez helyes, végül is nem a Serv-Team fogja fizetni a kötbért, a gépgyár zsebére megy a játék, az itteniek meg csak a saját zsebüket féltik, de azt nagyon. Elmegy az e-mail Indiába, elmegy a fax is. Délutánra Boncz embere már hozza is vissza az ellopott paneleket. – A programot kellett átjavítani benne – magyarázza, nevetséges, az indiai mérnökökön kívül ebbe senki sem nyúlhat bele, jegyzőkönyvet veszünk fel, a szerelést már a mi embereink jelenlétében végzik Ezentúl a Serv-Team emberei csak felügyelet mellett léphetnek be az üzem területére. – Kitolok velük, nem fogok veszekedni. Folytassák csak egyedül, ahogy tudják, de lejáratom őket mindenhol. Szépen, lassan, módszeresen fogom tönkretenni őket – Kálmán petrezselymes krumplit eszik a sülthöz – ezt megemlegetik.

15 / II Avri Izraelben él 17 éves kora óta. Az Interneten találkoztam vele, 3 évvel korábban, mint Kálmánnal. Sokat beszélgettünk, a barátság gyorsan szövődik a hálón. 74 éves. Amikor Kálmán feltűnt a színen, panaszkodott, hogy hanyagolom, de hát a szerelem előrébb való a barátságnál. Évek óta nem hallottam róla. Most beleteszem a naplómat egy e-mailbe, és elküldöm neki. Pár nap alatt visszatér az életembe épp úgy, mint régen. – Jó reggelt Lilike, hogy aludtál? Aztán már jobban tudja, kivel épp mi történik a környezetemben, mint én. Persze, a nyugdíjas emberek mások életében élik tovább napjaikat – hát, azért ez nem így van. Avri ma is teljes értékű emberként dolgozik, szabadidejében ír, fordít, weblapokat gyárt, mindenkinek meghallgatja búját-baját, mozi, színház, koncertek nélkül nem telik el hét náluk, utazik és társadalmi munkát végez a közeli sakk klubban… de mindenek előtt a leghűségesebb barát. Kálmán üvölt, ahogy a torkából kifér, nekilendül, hogy megfojtsa Bonczot. Lefogom, testem teljes súlyával húzom vissza, az meg csak áll ott, néz rebbenéstelen szemmel, kényelmesen formálva a szavakat mondja: – Szepessy úr, maga túllépi a határokat. Rettenetes volt. Persze az indiaiak úgy tesznek, mintha nem is tudnának arról, ami itt történik. Átmegyek a fényképezőgépemért, és fényképezem a rozsdás gépet, amit idehoztak. – Akkor ez is megy Indiába – mondom közben szinte csak magamnak. – Teljesen fölöslegesen csinálja – szól közbe Boncz gúnyosan – ezzel semmire sem megy. 53

Tehát az indiaiak megkapják a leveleimet. Sosem válaszolnak, de talán épp ők szóltak nekik, és így kerültek vissza már másnap a panelek.

2005. január 30. Engem már az új emberek sem érdekelnek, Avri, sem a régiek, sem a holnap, sem az élet. Amikor elvesztettem Rút, elvesztettem az utolsó szálat is, ami az élethez kötött. Mindenem megvan, és magányosabb vagyok, mint valaha voltam, pedig az elől menekültem, de úgy látszik, az ember a magányt magában hordozza. Rajtam senki sem tud segíteni, nem olvasok, nem hallgatok zenét, nem élek. Az, ami számomra élet volt, az már nincs, azt, amit most csinálok, már nem számít.

2005. március 2. Avri: Itt vagyok. Lili: Köszönöm, hogy segítettél! Avri: Szívesen csinálom. Az, hogy ideges vagy, az baj. Lili: Az indiaiak az okai mindennek, mert ha ők elkészítették volna a gépeket időre és jól, akkor ezeket az alkatrészeket nem az ittenieknek kellene most pótolni. Az indiaiaknak fogalmuk sincs, mire kellenek a gépek, és mik az elvárások velük szemben. Lelopták a nyugati gépekről, amit le lehetett lopni, de attól még az nem működik. Hihetetlenül bonyolult dolog egy technológiai folyamatnak megfelelni. Avri: Nem nagyon bízok meg az indiaiakban, persze, csak zsidókat ismerek, de nem nagyon jól dolgoznak. Tudnak angolul, azért alkalmazzák őket. Lili: A két mérnök, aki idejött, fantasztikusan dolgozott, de az egy dolog. Nem ismerik a technológiát, az elvárásokat, hogyan is lehetne így megfelelni. Minden használhatatlan. Majd küldök fényképet a gépekről, nagyon impozánsak, mutatósak, de nem fognak működni. Ráadásul nincsen hozzájuk dokumentáció, a szabályzat szerint be sem szabad kapcsolni őket. Van időd egy kicsit beszélgetni? Elmesélek valamit erről a cégről. Mármint a Serv-Teamről. A Serv-Team tulajdonosa és főnöke egy öregasszony, jóval 70 fölött. Kicsi hegyes orra, mint egy csőr, 130 cm magas, hatalmas. Tűsarkú cipőt hord és farmernadrágot. Ez a nő Auschwitzból menekült meg, vagy legalábbis azt állítja, az egész családja ott veszett, ő pedig gyalog jött haza Magyarországra. Avri: Szegény. Sajnálatos, de ez nem mentség. Különben az én unokanővérem is ott volt, és a legnehezebb ember, akit ismerek, meséltem róla neked, azt hiszem. Lili: A könyvelőnk – teljesen véletlenül, ez is a sors iróniája lehet – ugyanaz könyvel nekünk is, mint nekik – mesélte, hogy mellműtéten esett át, plasztikai műtéten, ezen egy ideig kuncogtunk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy megnagyobbította-e vagy lefaragtak belőle. De egy ideje már nem nevetünk semmin. A nő egy maffiát tart a kezében. Öt vállalkozása van, az adót egyikből a másikba passzolja át, úgy, hogy a végén semmit se kelljen fizetnie az államnak. Még egy turista irodája is van, mert azzal fedezi a hivatalos utakat. Amikor minket elvitt egy gyógyszergyárba, azt hazudta, hogy ott ők telepítették a gépeket, de ez nem volt igaz. A férjem dühöng, azt mondja, ő már annyi disznóságot látott az életben, hogy egyszerűen nem érti, hogy nem ellenőrizte le őket jobban. Az indiai

54

gyár a Serv-Teamet ajánlotta, azt mondta, az ő emberüket képezte ki a telepítésre, és mi elfogadtuk őket. Avri: És most meg nem látjátok, hogy fog végződni. Lili: Nem merjük kimondani, de az igazság az, hogy a férjem tegnap az ebédnél elsírta magát. Azt mondta, ő ezt már Indiában megérezte, mert ha a gyártó ennyire nem érti a dolgát, ott biztosan baj lesz. De nem akarta elfogadni, reménykedett a saját tudásában, úgy volt vele, hogy majd ő átsegíti őket a technikai megoldások nehézségein. Valójában ő irányította helyettük a telepítéseket idáig is, mert ezeknek fogalmuk sincs az egészről. De az öregasszony mindent elkövet, hogy minden filléren spóroljon – a könyvelő szerint, ha két forint hiány van, hisztériás rohamot kap és fenyegetőzik, hogy kirúgja az egész személyzetet az irodájából. Most képzeld el, hogy például ez a gőzfejlesztő milliókba kerül. Úgy gondolta, hogy majd idehoz egy ócskát, az indiaiakon behajtja az új árát, a többit pedig lenyúlja magának. Avri: Van szerződés, új gépet kellett volna szállítaniuk, nem lehet őket beperelni? Lili: Ez egy maffia. Én tegnap figyeltem Bonczot, ahogy feldühítette a férjemet, aki már a szívét fogta, miközben kiabált. A férfinak egy arcizma sem rándult, sem izgalom, sem semmilyen érzelem nem látszott a tekintetében, sem a szája vonalán. Rájöttem, hogy éppen ezért kezelhetetlen az eset. Mert olyan elképesztően messzire el mernek menni, amit normális ember józan ésszel egyszerűen nem tud elfogadni. Valakinek elmondanám, hogy mit művelnek, azonnal rám fogná, hogy ezt én találtam ki. Avri: Az a férfi ki? Szerelő? Lili: Az első embere az öregasszonynak. Állítólag műszaki szervező és munkafelügyelő, de tegnap megtudtam, hogy még az ő iskolai végzettségéről sem látott itt senki papírt. Avri: Az nem jelent semmit, a papír, lehet diplomás csirkefogó is. Lili: Egyébként ez az, ami az őrületbe kergetett engem, a férjem butaságai, önteltsége, az összes hibát el lehetett volna kerülni. Avri: De most mar késő, most a kiutat kell keresni. Lili: Igen. Majd küldök egy pár képet, ha akarod. Összeállíttattam a férjemmel egy teljesen új termékpalettát valami 30 új termékről, olyat, amit a már meglévő gépekkel is tudnánk csinálni. Két hete elkezdtem levelezni egy svájci céggel doboz ügyben, az első 7 terméknek megcsináltam a tervrajzát, gyönyörű kis ékszerdobozba rejtett cukorkák lesznek, vitaminozottak, kalciumos, stb. Gyakorlatilag elvesztettük a piacot, és újra kell kezdeni mindent. Ha nem lenne a kivásárlási kötelezettsége a volt társsal kapcsolatban, nem volna baj, de így nem marad majd pénz az új termékek előállítására és bevezetésére. Avri: Csak vigyázz Lili, tudod, féltékeny a férjed. Mond mindenre, hogy az ő ötlete. Dicsérd inkább, hogy ne érezze magát hülyének. Lili: Tudom, azt már megtanultam. Mindenképpen kellene egy befektető. Avri: Azzal nem tudok segíteni. Lili: Persze hogy nem tudsz. Mi tárgyaltunk egy hónapja egy befektetői tanácsadóval, akinek Londonban van a székhelye, egy angol cég. Piszok nehéz volt, azok a kifejezések nekem teljesen hiányoznak a szótáramból. Avri: Ebben tudok néha segíteni, nekem a magyar nehéz. Lili: Köszönöm! Avri: Ne köszönd, én megmaradtam a barátod. Ezek indiai gépek? Vagy azok is külföldről veszik? Lili: Indiában két cég van. Az egyik tablettázó gépeket csinál, a másik keverőket, granulálókat, bevonókat. Amikor odamentünk, rájöttünk, hogy a tablettakészítő gyár első osztályú, minden szempontból, míg a másik, sajnos pont az, amire nekünk szükségünk volt, 55

olyan, mintha egy indiai szegénynegyed mocskos utcáiban járna az ember. A két cég tulajdonosai testvérek, és a két ember egészen különböző. A jó gyár tulajdonosa, egy rendkívül értelmes, tisztességes, becsületes képű ember, a másik egy sunyi képű róka. Avri: Nagyon hiszek az arcokban, van angol neve, tudomány, csak most nem jut az eszembe. Lili: Most azt csinálom, hogy a fordításokat és a jelentéseket elküldöm mind a kettőnek, de már arra is gondoltam, hogy „véletlenül” megküldeném valamelyik nagy indiai gépkereskedő cégnek. Ha ezek rájönnek, hogy a presztízsük forog kockán, és nem marad titokban, amit művelnek, talán rá tudnánk venni őket, hogy oldják meg mihamarabb a problémákat. Avri: Chamber of Commerce Lili: Biztos vagyok benne, hogy működne a dolog! Avri: Lilike, valamit kéne tenned, hogy ne legyél ideges. Lili: Szerinted ezt a stresszt mások jobban bírnák? Avri: Próbáltál reflexológiát? Lili: Aludni járok haza. A többi időben dolgozom. Ez nem panasz, mert most, hogy van feladatom, jobban érzem magam, még a bajok ellenére is. Nem is sejted, milyen állapotban voltam. Avri: Igen, de a testednek szüksége van rá. Ha tönkreteszed magadat, senkinek nem lesz haszna belőle. Lehet kora reggel is úszni. Lili: Avri, fáj a hátam, alig tudom mozgatni a csontjaimat, öregnek, fáradtnak érzem magam, de tudom, hogy lelki bajom van, és ezen nem tud senki sem segíteni. Azaz szedek gyógyszereket, azért vagyok még itt, de nem sok értelme van így itt lenni. Ráadásul sok a mellékhatásuk és közben 5 percenként elkezdek sírni, titkolom, ne lássa senki. Olyan egyedül vagyok, hogy azt leírni nem lehet. Avri: Ezt az orvosságok okozzák. Talán jobb lenne, ha nem szednéd őket. Lili: Az orvosságok állítólag azért vannak, hogy ne sírjak, és szebbnek lássam a világot. De aztán meg nyugtatókat kell szednem, hogy ne legyek tőlük ideges. Avri: Lili, ez rosszabb, mint az öngyilkosság. Nem lehet gyógyszereken élni. Megadom egy jó nevű pszichiáternek a nevét és telefonszámát. Nem ismerem, de hallottam róla, unorthodox módszerei vannak, de eredményeket ér el. Amit írtál arról az orvosnőről, nem jó benyomást keltett. Lili: A napokban voltam nála, másról beszélek én, mást hall ő, teljesen olyan, mint egy fal az a doktornő. Annak a nőnek naponta 10-15 betege van, mind szegény, nehéz sorsú ember. Szégyellem magamat, hogy odaülök közéjük a nyavalyámmal. Avri: Fáj nekem az állapotod. Lili: Egyébként erről a gyógyszeres megtűréséről az életnek nekem is az a véleményem, hogy így nem érdemes csinálni. Ott vagyok testileg, de lelkileg nem, szenvedek, mert a probléma ugyanúgy fennáll, mindenki azzal jön, hogy ezt nekem kell megoldanom, a gyógyszerek csak abban tudnak segíteni, hogy pozitívabban lássam, és álljak neki a dolgoknak. Avri: De nem vagy az, aki voltál. Vissza kéne valahogy szerezni az egyéniségedet. Lili: A múltkor elfogyott a gyógyszerem, és vagy 10 napig nem szedtem. Pár nap múlva elkezdtem kidolgozni, hogyan ölöm meg magam. Rájöttem, hogy ezekkel a mai nyugtatókkal nagyon nehéz, mert kicsi adagok, és nem úgy hatnak. Viszont arra is rájöttem, hogy a Paracetamolból 10 g elég a biztos máj-nekrózishoz. Vény nélkül lehet venni, tehát bárki hozzájuthat. 2 levél elég. 4 levelet fogok bevenni, kell még valami mellé, hogy ne hányjam ki, és egy kis nyugtató, hogy ha fájna valami, ne érezzem. Ha a következő 48 órán túl vagyok, az Isten se hoz vissza az élők sorába. Avri: Ne csináld Lilike, kérlek! Próbálj más utakat.

56

Menj máshoz, hívd fel azt, akinek a nevét megadom, nagyon ismert, és más módszereket használ. Ígérd meg, hogy ha nagyon rossz a közérzeted, felhívsz. Szívesen beszélek veled akármikor, ha megnyugtat egy kicsit. Lili: Ne aggódj, hajszálon múlt, de mégis elmentem, és felírattam a gyógyszert. A doktornő annyira idegenként viselkedett, hogy még két nap volt, amíg rászántam magam, hogy kiváltom. Aztán egy hét, amíg visszaállt bennem ez a langyos „nem érdekel” egyensúly. Mindennek össze kell jönnie ahhoz, hogy a nap végén el tudjak aludni. Igaz, hogy sírok még álmomban is, de most nem gondolok az öngyilkosságra. Éjszakánként felébredek, ülök a nagyszobában, nézem a kertet, és nem értem, hogy kerültem ide. Avri: Miért nem próbálsz olvasni? Lili: Nem tudok koncentrálni semmire. Előveszek egy könyvet, amikor már alszik, de nem tudok odafigyelni. Avri: Mert a saját bajoddal vagy elfoglalva. Lilike, annyira sajnálom, de mit segít, ha siránkozok? Lili: Avri, ne haragudj, megyek, nem érzem jól magam. Avri: Javulást, és beszélhetünk akármikor, ha segít! Lili: Azt hiszem, segít. Avri: Remélem, sok mindent megtennék érted. Lili: Végül is senkim sincs, nem is tudom, hogy kerültél elő a múltból. Talán csak képzelődöm.

16 / II 2005. március 31. A március hónap munkával telt. Előkészítettük a labort a fejlesztésre. Dolgoztunk Húsvétkor is, a márciusi ünnepen is. Elkészült szinte valamennyi cukorka összetétele, a 7 grammos gyógyszertári vonal pezsgőtablettáinak összetétele. Az új termékek csomagolását, grafikáját tervezem, 9-re érek be, este 8, fél 9-re vagyok otthon. Jó érzés dolgozni, még így is, hogy közben a hátam mögött bepróbál más csomagolóanyag beszállítókkal, versenyezve, hogy majd ő megmutatja, hogy azt ő is meg tudja csinálni. Ha kész egy címketerv, ide ül mellém, átírjuk véglegesre a szöveget. – Most már jó, látod? Érted? – széles mozdulatokkal hadonászik – A grafikának legyen koncepciója! – De hiszen pont ilyen volt az enyém is, csak átírtuk a végleges szövegre! – Na ne mond már! – Tessék, itt van, a cím, alatta a vitamin kék, nézd, kék lent az összetétel részletezése, egy oldalvonal köti össze őket.

17 / II Bajban vagyok. Itt valaki mindig bajban van. Mintha e nélkül már nem is lehetne levegőt venni. Venni akar a nevemre egy 7 millió forintos autót, de úgy, hogy csak 2 milliót fizetnénk be, be kellene tennem a céghez közös használatra, és a használat fejében a részleteket a cég törlesztené három éven át. Ez egy normális házasságban ideális megoldás lenne, hiszen a cég vá-

57

sárolna nekünk egy autót, teljesen legálisan. Nincs otthonunk, nincs semmink, a két meglévő autónk pedig mint két talicska, 9 és 14 évesek. Csakhogy ez nem egy ideális állapot. Ez az ember visszavásárolta 45 millió forintért a cége felét teljes egészében a saját nevére, fel sem merült benne, hogy legalább valamit adjon nekem, hogy enyhítse nincstelenségem, kiszolgáltatottságom szégyenét. Pedig ami ma itt van, azt ketten formáltuk, nem ő egyedül. Miféle ember az, aki ezt szemrebbenés nélkül zsebre tudja tenni? Bizalmatlan? Azért itt ennél többről van szó, hiszen így még el is adósodok neki! Lehetek ennyire ostoba? Öt millió forintos adósságot ró rám, egy újabb elkötelezettséget, amíg az autó ára nem lesz törlesztve. Persze, ha mégis kibírnám három évig mellette, amíg lejár a részletfizetés, lenne valami a nevemen, ha más nem, hát egy használt autó. Ha nem vállalom, lehet, hogy még ennyim sem marad. Tudja és zsarol. Tegnap este belenéztem a telefonjába. Beszélt a húgával, aki beteg, egyik hasműtéten esik át a másik után. Miért nem mesélte el, hogy van Zsuzsi? Beszélt Erdőssel, az egész életünket befolyásoló dolgok ezek, még 20 milliót kell kifizetni neki, miért nem mesélte el, hogyan lesz rendezve ez a nagy horderejű vásárlás? Szeretetet és szerelmet követel, közben tárgyként kezel. Néha már látni sem bírom. Ma reggel Pollyval az ablakban álltunk, csodáltuk a tavaszt, a reggeli már készen volt, a tea ott gőzölgött az asztalon, amikor felkelt. Elment mellettünk, mintha ott sem lettünk volna. – Jó reggelt! – mondtam, de nem válaszolt, csak botorkál tovább, át a szobán. Visszafordultam az ablak felé, a szemem megtelt könnyel. – Szar alak – suttogtam a kiskutya fülébe, de meghallotta. – Jóreggeltszaralakmitképzelsztemagadrólbaszdmeg! – és üvölt. – Nem azt mondtam – mentegetőzöm, de már csorog a könny az arcomon. Aztán hánytam, az erőlködéstől a vizelet folyik végig a lábamon, átáztatja a pizsamámat.

18 / II Délután van, bezörget az ajtómon. – Mit akartál? – Mi a programod mára? Ma is éjfélkor fogsz hazajönni? – Hát, itt van Teleki úr, csinálja az állványokat – vonogatja a vállát. – Tehát este nyolcig itt leszel. És holnap? – Hát, holnap dolgoznak. Miért kérdezed? – El akarok menni valahová. Hétvégére, pár napra, nem bírom tovább. nem vagyok jól, – hallgat – Reggel óta háromszor hánytam. Én ezt nem tudom elviselni, nekem ez fáj. – Hát, én sem vagyok jól, nem vagy éhes? – Mondd, miért nem írtad a nevemre ennek a visszavásárolt 50%-nak legalább egy pici részét? Együtt csináltuk, nem? Miért nem segítesz enyhíteni ezen a kiszolgáltatottságomon? – Hát, olyan bizonytalan ez az egész. – Bizonytalan? – kérdezem megdöbbenve, vonogatja a vállát, hallgat – Ha erre válaszolsz, tulajdonképpen nincs több kérdés, mindenre válaszoltál. Miért nem bízol meg bennem?

58

– Hát, folyton el akarsz menniiiii, válni akaaaaaarsz… – húzza a szavakat. Csend van, a szomszéd raktárhelyiségből a köszörű hangja áthallatszik. – Akkor ezen most már túl is vagyunk. Kinyitom az ajtót, tapintható a megkönnyebbülése, ahogy kilép. Hazamentem, bepakoltam a bőröndömbe, magamhoz vettem a készpénzt, ami otthon volt, de nem indultam, ülök, és várom, reménykedek, hogy megjön. – Nem akarom, hogy azt mondja, megszöktem, faképnél hagytam – hazudom magamnak, mert nem igaz, azt várom, hogy utánam jöjjön és bocsánatot kérjen és megpusziljon. Épp leültem levelet írni neki, amikor hazaért: Kicsim, szívem, Ne okold magadat. Az élet formál minket olyanná, amilyenek vagyunk. Elkövetjük a hibáinkat is, miközben belátásunk szerint megyünk a cél felé. Mindkettőért megkapjuk, amit érdemlünk. Ahogy elnézlek, ahogy itt ülök a bőrönd mellett, te pedig diót eszegetsz, hozzá kockacukrot, olyan ez, mint az egész kapcsolatunk. Az én hibám, hogy itt vagyok, és csakis nekem kell felelnem a következményekért. Kívánom neked, hogy elérd, amire vágysz, és ha utána leülsz majd megpihenni, tudj neki örülni, és legyen melletted valaki, akit nálam méltóbbnak találsz majd arra, hogy megajándékozd a bizalmaddal. Sajnálom, és szégyellem, hogy nem tudtam megfelelni neked. Szeretlek, Lili *** Soha senkinek nem tudtam megfelelni. Megint úgy érzem, rossz helyen vagyok, rossz időben. Mielőtt elindulok, megállok a hálószoba ajtajában. Ruhástól fekszik az ágyon, a mennyezetet nézi. – Megyek – mondom szinte könyörögve, aztán felkel, elkezd sírni. – Most hova mész, ebben a sötétben? – de fogja a bőröndömet, már viszi is, beteszi az autóba, rám se néz – Nem értelek, nem értelek – sír, és fordul vissza a ház felé. Az autópályán megint rám jön a hányinger, mi lesz most velem?

19 / II Fél egy elmúlt, amikor Szarvasra érek, halálosan fáradtnak érzem magam, az út menti panzió portálja egy utcára nyíló bár, bent a vidéki kocsmák füstös, áporodott szaga, fent a csinos szoba tiszta, a víz meleg, szinte azonnal álomba szédülök. Reggel tovább indulok, legalább azt tudom, hogy ma mit fogok tenni, meglátogatom Pétert, ő értelmes, sokat tudna nekem segíteni. Útközben felhívom: – Beszélni szeretnék veled, fontos – kérem, de kelletlen a hangja. – Rengeteg munkám van, na jó, egy órát tudok rád szánni – már nem sértődöm meg, úgy látszik, megedzi az élet az embert. – Egy óra múlva jövök. Nem ismerek rá a házra, a szomszéd elé parkolok véletlenül. Ki is jönnek. 59

– Kit keres? – mikor megmondom, kihez jöttem, elhúzzák a szájukat. – Álljon a másik bejáróhoz! Jézusom, csak nézem a jól ismert cementkerítést, vastagon belepi a zöld és sárga moha, az egyik helyen hosszában ketté is nyílt, van vagy egy öt centiméteres hasadás benne, a dupla vasajtó rozsdája között már csak sejteni lehet a hajdani olajfesték halványzöld színét, teljes testtel neki kell dőljek, hogy kinyíljon. Az udvarban földbe gyökeredzik a lábam. Pató Pál Úr kertjében állok, körülöttem szinte tapintható a rothadás. Péter ül a komputere mögött, és előadást tart a vidéki élet borzalmairól, brutálisan ecseteli, hogyan lövi le és mérgezi meg a szomszédok kutyáit, akik ugatásukkal megzavarják gondolatait, vagy álmát. Hisztériásan beszél, úgy érzem, el akar ijeszteni magától. A fiammal szerencsésebb vagyok, új barátnőjét ebéddel várja, boldognak látszik. A pénzt, amit odaadok neki, elrejti az agyag malacba a polcon. – Aranyos, csak az a baj vele, ha meglátja, hogy pénz van itthon, azt rögtön el is kell költeni – magyarázza, majdnem két méter magas, az apján is túlnőtt, de a mozdulataik teljesen egyformák. Jó gyerek volt mindig, érzékeny, sérülékeny. 29 éves. Borsodi sört szállít kisboltokba, teherautóval.

2005. június 29. Most újra egy régi történetbe kezdtél, és nem volt kedvem végighallgatni, de a megjegyzésemet túlértékeled. Nem akarlak elszomorítani, de én csak fél füllel vagyok itt. Valahol eljut a tudatomig, hogy töröd magad. és próbálsz vigasztalni, helyettesíteni a szeretetet és társakat, akik nincsenek sehol, de én mar olyan messze járok, Avri, hogy már ezt sem tudom igazán értékelni. Egy burokban töltöm a napjaimat, és ezen csak úgy jutnak át a szavaid, mint sűrű ködön a fény. Nem tudom, mit mondtam és mire. Nem is érdekel. Ne haragudj rám.

20 / II Jó reggelt, Avri, rettenetes hétvégém volt, azt hittem, belepusztulok. Az eredménye a szenvedéseimnek igencsak pozitív. Végiggondoltam mindent – ki tudja, hányadára. Elpusztít, ha hagyom, mert őt csak a célja érdekli. És én úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Egy idegen eszközeként a pusztulásnak nincs értelme. Ki kell várnom az időt, amíg el tudok menni innen, és nem szabad szeretni sem, mert az tesz gyengévé. Ha elmegyek a pszichológushoz, nem azt kell kérdeznem, mi bajom van, hanem azt, hogy egy szado-mazochista embert hogyan lehet kezelni, és mit tegyek, hogy a legkisebb fájdalommal tudjam eltűrni, és kivárni ezt az időt. Legyen szép heted, Avri, Lili

60

Szia Avri! Nagyon szép autót kaptam, luxus felszereléssel. Jó lett volna sötétzöldet venni, sajnos csak ezüst és fekete színben importálják ezt a fajtát – gondolom, az újgazdagok divatja diktál, hát nem volt mit tenni, a feketét választottuk. Még sosem sikerült olyan színben autót vásárolnom, amilyenben szerettem volna. Az első autóm egy 3 éves Honda Accord volt, a barátnőm tovább költözött Athénból Argentínába, és rám hagyta nagyon baráti áron. Akkoriban annyira szegények voltunk, hogy néha még benzinre sem tellett, hát még a méregdrága belvárosi parkolókra. Különben nem szerettem, Athén keskeny utcáiban keserves volt azzal a nagy autóval közlekedni, az ülése pedig süppedős, ha mégis elmentünk vele kirándulni, pár óra alatt megfájdult benne a derekam. A Nissan szinte megváltásnak tűnt utána, kemény ülésével, a mindössze 1400-as gazdaságos motorjával, hallatlan mozgékonyságával, kimondottan városi természetével. Amikor meggazdagodtunk, a férjem, aki addig sosem ült a volán mögött, vett magának egy Passat-ot. Hiába mondtam neki, hogy én a helyében egy Skodán gyakorolnék, kár tönkretenni egy ilyen szép autót, nem adta lejjebb. Három hónapig használta, aztán egy vasárnap reggel felborult vele. Ügyeletből jött haza, végigvirrasztotta az éjszakát az intenzív osztály kimerítő ütemében. A sugárúton, ahol a baleset történt, senki nem járt abban a korai órában, sem szembe nem jött autó, egyszerűen „megijedt valamitől”, elfordította a kormányt, kidöntött egy cement villanypóznát, két teljes bukfencet vetett, és végül a választó sáv leandereiben landolt, úgy száz méterrel odébb. Napokig nyafogott utána, hogy meghúzódott a nyaka. Ha rám hallgatott volna, és Skodát vesz, ezt nem élte volna túl. A kocsi totálkáros lett, annyit kapott a képviselettől az épen maradt csavarokért, hogy ki tudta fizetni belőle a kidöntött villanypóznát, amire valami miatt a biztosítója nem vállalta a fedezetet. A Nissant magammal hoztam Magyarországra, most 14 éves, ha valaki azt mondaná, nincs is benne motor, elhinném, még sosem nyitottam fel a fedelét. Talán egy kicsit sokat fogyaszt, de ebben a korban ez már megbocsátható. Mai napig sem kaptam meg rá a tulajdonjogi engedélyt a belügyminisztériumból. Az történt ugyanis, hogy az alvázszáma két jeggyel kevesebb, mint minden más autónak. Én sejtem, hogy ez miért van. Azokban az években nyitott a görögországi Volosban egy gyárat a Nissan, gondolom, így próbáltak bekerülni az európai piacra, hogy ne sújtsa őket a kívülállókra kivetett extra behozatali adó. Az ott készült kocsikkal feltöltötték a görög rendőrséget, az államapparátust, az önkormányzatokat, még mi, a lakosság is nagyon jó áron jutottunk akkoriban nemcsak Nissan autókhoz, de az alkatrészek ára is igen alacsony volt a többi európai autóhoz képest. De a görögök munkamorálja nem illett bele a japán ipar dolgozókról alkotott elképzeléseibe, ahogy azt egy konzervatív ismerősünk mondta: „Ezek előbb kezdenek el sztrájkolni, aztán találják ki, hogy miért sztrájkolnak.” A japánok hamar megelégelték a dolgot, és bezárták a görögországi gyárat. A pomázi önkormányzatnál az autóügyekkel foglalkozó hölgy egy ideig próbálta a komputerbe bediktálni az adatokat, de az automata követelte a 8 számjegyet, ennek meg csak 6 volt. Aztán vállat vont, és feladta. Egyszerűen átküldte a Belügyminisztériumba, hogy oldják meg ott. Átadtam nekik a vásárlási bizonylatot, ezt csatolták hozzá. A Belügyesek felhívták telefonon az itteni Nissan képviseletet, ahol egy ficsúr azt mondta nekik, hogy ilyen számmal a Nissan sosem gyártott autót. A belügy ezek után úgy gondolta, hogy ez az autó minden valószínűség szerint lopott, tehát nekik kapcsolatba kell lépniük a görög hatóságokkal. Azóta eltelt két év de nem intéztek semmit, ráadásul időközben elvesztették a vásárlási bizonylatomat is. Így nem tudom eladni, még a céghez sem tudom beadni, hogy legalább a fenntartását ne nekem kelljen állnom. Úgy látszik, ma nagyon beszédes vagyok. Pedig annyi dolgom lenne, hogy az csak na! Szia

61

21 / II Az autót, amit a nevemre vettünk, minden nap egyre irigyebben nézegeti. – De hát ez a kettőnké, nem? – kérdezem tőle, de látom rajta, hogy ő másképp érez. A következő hetekben sokat kirándultunk, hol ő vezetett, hol én, és egyre gyakrabban telt azzal a hétvégénk, hogy elegáns autót nézünk – neki! Egy hónap múlva ott állt a sötét bordó 2 literes benzin Nissan az üzem előtt, úgy, hogy az irodája ablakából rá lehessen látni. – Tetszik? – kérdezgeti – Ugye, milyen jó vétel volt? Nem baj, hogy ilyen a színe? – és mindig azonnal hozzá is teszi – Nagyon jó vétel volt, igaz? Nagyon tetszik a színe, de jó, hogy ezt vettük! Ámbár nem mondjuk ki, nem tetszik egyikünknek sem. A városi forgalomban nehézkes. Ha már ment, ment az gyorsan is, de az a fürgeség nem volt meg benne, mint a Kia-ban. – Szeretnél cserélni? Nekem ennek a színe jobban tetszik… – és ez így ment egy héten át. Most már négy autónk volt, én ajánlottam, hogy az enyémet, amit magammal hoztam, ajándékozzuk el a húgának, ha már nem lehet eladni, merthogy az a Zolika nevű finánc rátett fél millió forint vámot, amikor borravaló helyett Kálmán két tubus pezsgőtablettát ajándékozott neki. Milyen felemelő érzés volt nézni a boldog rokonokat, ahogy átvették az autót! – De jó is adni! – mondom neki, de ő ezt nem igazán érti, nem is szól semmit. Aztán egy csütörtökön le kellett mennünk Kecskemétre az M-Realhoz, mert a nyomda aznapra ígérte az új termékek címkéinek proof nyomatát. Több milliós megrendelésről volt szó, talán jobb, ha megnézzük az első darabokat; néha kifizetődik az ilyen óvatosság. 11 órára érünk oda, szinte a forr a levegő, ahogy kilépünk az autó légkondicionálójának a védőburkából – micsoda szerencse, hogy lejöttünk. A címkék fele hibás, elírások, hiányos grafikai elemek. A BT grafikusai Pesten még csak nem is mentegetőznek, fel vannak háborodva, amikor azonnali javítást kérünk, de hát nem lehet hagyni őket, sok tízezer címkét nem lehet hibásan kinyomtatni. Mire elrendeződnek a dolgok, este 6 óra van, egy közeli étteremben bekapunk valamit, de ebben a hőségben étvágya sincs az embernek, a hőmérő 39 fokot mutat még ebben a késő délutáni órában is. Hazafelé már rövidebbnek tűnik az út, még be kell menni az üzembe, amíg a kutyus eledelét előkotorászom az irodámban, Kálmán végignézi a riasztókat. Megyünk haza, a telepen a levegő még inkább megszorul a magas épületek között, megint a légkondicionálót keresem – ennek az autónak nincs műszerfala. A kormány mellett van egy asztallap, azon vagy 18 gomb, de ha valamelyiket megnyomom, nem szólal meg a rádió, hanem a képernyőn menüpontokból lehet választani, hogy most akkor végül is a rádiót akarom hallgatni, vagy a levegőt hűteni, vagy esetleg nézzük meg, mennyi kilométerre elegendő benzin van még a tartályban. – Mit csinálsz, baszd meg! – hallom, felkapom a fejem, a lassított felvételen látom, ahogy az autó orra nekicsapódik a cement lépcsőnek, ami keresztben áll az úton, hogy egysávnyira terelje a kétsávnyi telepi kapu előtt a kijáratot. Látom, ahogy kirepül a hűtőfolyadék az aszfaltra, ahogy a légzsák az arcomba csap, és szinte azonnal le is ereszt átláthatatlan füstöt hagyva az autó belsejében. Mi történt? Kálmán felé fordulok, csak néz rám. – Nem tudok kiszállni – mondja, én kiszállok, megtántorodom, aztán már csak darabos képek sorára emlékszem. Az ő ajtaja nem akart kinyílni, az én ajtómon segítem ki, látszik rajta, hogy teljesen megzavarodott, de amúgy jól van. A portások ott állnak tátott szájjal a bejáratnál, és hoznak neki egy széket, egy utcai lakás befele néző ablakából valaki kiszól, hogy hívja a rendőrséget, bólintok, hogy igen, a portás hívja a mentőt, remeg a kezem, ahogy a táskában keresem a biztosító telefonszámát – akármi is történjék, 24 órán belül be kell jelenteni, ez fon62

tos. Megkérdezem tőlük, tudnak-e autómentőt küldeni, de ők ezzel nem foglalkoznak, mindjárt visszahívnak, adnak egy számot, amin segítséget kérhetek. Az autómentő alkudozik, hogy készpénzben kell fizetni, hiába magyarázom, hogy a kocsira ingyenes autószerviz van kötve, motorszám kell, alvázszám kell, mikor vették, aztán, na jó, jövünk. Közben megjön a rendőrség, jogosítvány kell, ki vezetett, Kálmán odaszól a székről: – Az autóból vedd ki a lemezeket, meg a másik kocsi kulcsát. Az ajtó megint nem nyílik, másznék erről, de a két első ülés közti doboz fedele sem nyílik. Emelni nem tudok, valami rettenetes fájdalom hasít a mellkasomba. Mire kiszedem a holmiját, a mentősök már megvizsgálták Kálmánt – Ne aggódjon, semmi baj – nekem a mellkasomba nyomja az egyik a kezét, felszakad belőlem egy kiáltás. A kocsiban ágyra fektetnek. – Jön maga is? – kérdezik tőle, vonogatja a vállát, de aztán csak beül. Ott ül mellettem, de hátat fordít. Keresem a kezét a sötétben, de elhúzza. Sírok és könyörögni kezdek, hogy ne haragudjon rám, de már nem tudom, mit beszélek, csak azt tudom, hogy nincs ott velem, hogy baj van, és én egyedül vagyok. Az ügyeletes orvost nézem, Istenem, ti mindenhol egyformák vagytok. Oját figyelem az üvegfalon át, ahogy az intenzív osztály ketyegő műszerei közt fekvő betegek valamelyike fölé hajol, a szakállán most is elcsúszott a halványzöld maszk, vastag, böte ujjai közt sebesen varázsolódnak a sebész cérna görcsei. Türelmesen kivárom, amíg elkészül, éjszakánként, ha ügyeletes volt, gyakran vittem neki meleg vacsorát éjfél körül, amit a pici orvosi szobában együtt ettünk meg. Az asztalon egy pohárka állt mindig, abba tettem a virágokat, amiket az út mentén szedtem a vacsorához. – Megpróbál gyalog átmenni a röntgenbe, vagy tegyük kocsira? – A görög éjszakák mindig melegek voltak, de az intenzív osztálynak járt a légkondicionáló. Két éjszaka telt el így, fájt a vesém, fájt a májam, feküdni, fordulni, levegőt venni fájt. A harmadik nap reggelén ugyanaz az orvos adta át a papírokat – ha bármi probléma van, meg kell mutatni az orvosnak. – Legjobb lenne, ha ide jönne vissza. Kálmán a Kia-val jött értem. A hétvégét még otthon töltöttük. Hétfőn délelőtt, amikor átnéztem hozzá az üzembe, meztelen felsővel találtam, most semmit sem viselt a fehér köpeny alatt, gallérja szélesen kigombolva, mindenki jól láthatta az öv ütésétől sötétlilára elszíneződött mellkasát. Hetek múlva a biztosító bejelentette, hogy az autó totálkáros, és teljes kártérítést fizet érte.

22 / II Azóta fülsiketítő csend van a házban. Kettő, talán három hét is eltelt a baleset óta, átnéz rajtam, nem szól hozzám, hanyatt fekszik az ágyon, a bevetett ágyon, és nézi a mennyezetet. Rettenetes fájdalmaim vannak, ráadásul a nagyszobában alszom a kanapén, ami 1,4 méter, ha van, nehezen férek el rajta, össze kell kuporodnom, inkább ülök, mint fekszem, így nem kell fordulni legalább. Hosszúak az éjszakák. És hosszúak a nappalok is odabent. Fél 6 körül bekopog hozzám az irodába, akkor átmegyünk a szemközti étterembe ebédelni. Egymással szemben ülünk, mint mindig, a mogorva pincérek már megszoktak minket, mondhatnám, megtűrnek minket, de persze barátságról szó sincs. A vacsorát némán rágtam, kelletlenül, ő, mint mindig, pillanatok alatt eltüntette az ételt a tányérjáról. Fáradtabb lehetett a szokottnál, mert ahogy hátradőlt a székén, félig lehunyt szemmel vizsgálgatott. A falat elakadt a torkomon, amikor megszólalt. – Jól kitervelted te ezt! 63

– Mit? – kérdezem elámulva, nem vártam, hogy megszólaljon, de nem hallja. – Legjobb lesz, ha elköltözöm otthonról. Ekkor végigfutnak bennem az elmúlt hónapok építkezései, az irodámból nyíló új fürdőszoba és konyha, a hosszanti fal mentén a túloldalról a laboratóriumnak elnevezett három új helység, amit szintén a raktárból kanyarított le magának. Tehát ez az. Épített magának egy lakást az üzemen belül, ahol a lakbért a cég fizeti majd, és ő szemmel tarthat mindent napi 24 órában. Zseniális. És én? Velem mi lesz? – Jól kitervelted te ezt az Internetes haverjaiddal együtt. – Te megőrültél! – mondom, de a bordáimba nyilalló fájdalomtól még levegőt sem kapok. Lassan felállok, beülök az autóba és visszamegyek az irodába. Hová mehetnék? Görcsösen sírok és a mellkasomban mintha kést forgatnának. Mi fáj jobban, a testi sérülés, vagy az igazságtalanság? Jó reggelt Lilike! Hogy telt a hétvége? Nekem jól, és a mai nap is jól kezdődött. Meghosszabbították a szerződésemet további 6 hónappal. Mind az öt unokánk itt van nálunk 19 óráig. Ennyit magamról. Gondolkoztam egy kicsit férjed múlt heti kitörésén, furcsának találom. Egyszerre azt mondta: „Jobb, ha elköltözöm” és „Ezt jól kitervezted” out of the blue, vagy volt valami oka? Talán valamit olvasott, hallott a rádión, Tv-ben? Jó lenne, ha megtalálnád az okát, még az elmebeteg is egy bizonyos belső logika – torz logika – alapján cselekszik. Leszek délután. Legyen jó napod, viszlát, Avri Avri! A rettenetes hétvégék legrettenetesebbjén vagyok túl, a több hetes hallgatását és a múlt heti kitörését nem bírtam tovább, ráadásul – délután hamarabb hazaért, mint én, aki három órát ültem az orvosnál, hogy felírják a gyógyszeremet, aztán bevásároltam a szupermarketben. Sármosan, hízelkedően fogadott, előzékeny, de tekintetéből hiányzik az emberség, ahogy felém hajol. Megszólal bennem a vészcsengő, természetellenes, amit művel. Vacsora után a hírek helyett a DVD kapcsol be, egy pornólemez kellős közepén találom magam. Megzavartam, és zavarában udvariaskodni próbált? Végül is, láttam én már őt megalázkodni egy részeg alkalmi munkás előtt is – jut eszembe – csak, mert akkor délután be kellett fejezni valami munkát. Megalázkodott egy alkoholista szerelő előtt, és amikor az elkészült a munkával, pár nap múlva valami nevetséges ürüggyel kirúgta. És már én is kiabálok, választ követelek: – Mire jó ez a színjáték? – de csak fekszik, mint egy fatuskó, a megvetett ágyon, nézi a menynyezetet, és nem szól semmit. Az ideg-összeroppanás határán vagyok. Dühömben rácsaptam a lábára, és akkor valami nagyon érdekes dolog történt. A fal, a cementfal – amit évek óta döngetek, hogy választ kapjak a kérdéseimre, hogy utat találjak hozzá, mert hittem, hogy úgy majd meg lehet javítani mindent, és helyre lehet hozni az összes hibát, ami miatt nem tudunk kommunikálni, és ami közöttünk áll, a fal hirtelen leomlott, és mit gondolsz, mi volt ott? Semmi. Egy nulla. Hirtelen felugrott, elkezdett fel-alá szaladgálni, vinnyogott, mint egy sarokba szorított kis állat, felkapta a kis fekete táskáját. Úgy tartotta maga előtt, mint egy női ridikült, a nyakát a vállai közé húzta, arcát a táska mögé rejtette, és vinnyogott: 64

– Jaj ne, ne, nem tudom mit akarsz tőlem, hagyjál, hagyjál! – én döbbenten léptem felé, ő meg már visított. – Segítség, segítség, nem csináltam semmit! – és rohan ki a lakásból, ki az utcára, ősz, töpörödött kis ember, a táskát még mindig az arca előtt tartja, rémülten, többször is hátrafordul, mint aki attól fél, hogy követik. Annyi erőm nem volt, hogy a fotelig vonszoljam magam, lerogytam a szoba közepén.

2005. augusztus 2. Lili: A naplómból 23 oldal ott van nálad. Nagyon unalmas? Avri: Dehogy unalmas, érdekfeszítő, ahogy próbálod elemezni, miért fajultak el a kapcsolataitok és felvázolod a tüneteket. De én egy elfogult olvasó vagyok. És nem azért írtad, mert irodalmi díjat akarsz nyerni. Lili: A baj az, hogy egyre mélyebbre kerülök egy olyan világban, ahol még sosem jártam. Sosem jártam raktárban az életemben azelőtt. Avri: De ezt a részt sikerült meghódítanod, soha nem voltak ilyen emberi kapcsolataid. Nagyon jól megírtad, és annyira megértettelek, hogy alig maradt mondanivalóm. De amellett én lázadó típus vagyok, és soha sem fogadom el, hogy nincs megoldás. Lili: És, ha valakivel meg akarom értetni, mi folyik itt, jönnie kell velem, nem csak a raktárba, de az ügyvédek irodájába is, a tárgyalásokra… Avri: Azért gondolkodom lázasan, és javasoltam, amit az előbb mondtam. Csapdába kerültél, de mégis van közös múltad vele, szerettétek egymást, és talán most is szeretitek. Csak ő persze furcsán mutatja meg. Azért javasoltam, hogy próbálj ideiglenesen elköltözni, de tovább dolgozni nála. Lili: Hát pont ez lesz a befejezésem. Vannak emberek, mint te, és vannak, akik elpusztítják saját magukat, ha csapdába kerülnek. Avri: A baj, hogy te nem vagy a 'zsidó' felesége, és nem fogod tudni megszerezni, ami jár neked. A részedet a közös vagyonszerzésben. Lili: Olvasd el a folytatást! Abból nekem semmi sem jár. Avri: Tudom, megértettem, a szakmájában szakember. Lili: Egész életében dolgozott, építette, a szakmai tudása van benne, az ő pénzével teremtette meg az üzemet. Avri: A pezsgőtabletta nagy cikk. Láttam a Vitafrut hirdetéseket. Lili: Nekem annyi jár, amennyi a fizetésem, és abból nem tudok lakást bérelni sem, és ha elmegyek, el kell menjek végleg, és nem lesz lakásom, mehetek a híd alá! Ezt nagyon jól tudja. Ezzel él vissza. A kiszolgáltatottságommal. Avri: Egy egyeztetőhöz nem mehettek? Vannak ilyen emberek, akik a családi viszályokat próbálják megoldani. Lili: Itt? Aligha hiszem. Avri: Nem akarlak provokálni, de kutyát vett neked, más dolgokat is, talán maradt benne valami irántad. Lili: Igen. Avri: És talán meg lehet egyezni, ha más valaki be lesz avatva. Nagyon fonák helyzet. Lili: De kiszámíthatatlan ember, megbízhatatlan, veszélyes. Avri: Elhiszem! Lili: Majd ha a végére érek, megbeszéljük. Jó?

65

2005. augusztus 19. – Elmennék iskolába, ha nincs ellene kifogásod. – Elmehetsz iskolába, ha úgy gondolod, hogy az, amit itt kapsz, neked nem elegendő. – Gondoltam, hogy egy weblapkészítő tanfolyamra beiratkoznék, hogy legalább valami munka legyen a kezemben. – Nem értem, mi bajod, igazán jó állást kaptál tőlem. – És te azért hoztál ide engem, hogy dolgozzam neked, aztán visszavásároltad a vállalkozásod 50%-át és zsebre tetted az egészet? – A te idejöveteled nem arról szólt, hogy a vállalkozásomat megosszam veled. – Én biztonságot kértem tőled. De te „munkát adsz nekem”, és ha holnap megint hátradőlsz vacsora közben, és azt mondod, hogy „ezt aztán jól kitervelted”, akkor nekem nem lesz holnaptól mit ennem. Ennyire jó tartani a pórázt a másik nyaka körül? – Ezt még neked sem szabad odaadni, már ne is haragudj. Te nem azért jöttél ide, hogy a vállalkozásomat elvegyed. – Én úgy emlékszem, azért jöttem ide, hogy együtt élhessük le hátralévő életünket. Hátrahagytam mindenemet. A múltamat, a biztonságomat, hogy egy új, értelmes életet kezdjek veled, hogy együtt teremtsük elő magunknak azt, amire nyugodt öregségünkben szükség lesz. – Én egész életemben dolgoztam, és nem értem, milyen alapon állsz elő ilyen követelésekkel? – Te nem munkaadóként hoztál engem ide. Együtt határoztunk így, és egyedül viseljem minden következményét? Képes vagy eltaposni egy másik életet, hogy egy lépéssel előrébb tolakodj? – Nem értem, miről beszélsz, nincs meg mindened? Na, ebből elég volt. Pont ma van három éve, hogy megérkeztünk. Micsoda vihar volt, milyen hideg! A házibácsi megkérdezte, befűtsön-e. A konyha is, a szoba is fehér kővel volt borítva. – Pont olyan, mint otthon – gondoltam, amikor megláttam. Igaz, otthon márványból volt, meg egy kicsit talán nagyobb is.

66

III. Itt befejeződött Lili naplója. Körülbelül 2008. májusáig leveleztünk, chat-eltünk, de aztán valami apróság miatt összetűztünk. Mint ahogy Búcsúvétel című írásomban leírtam, 2010 áprilisában Pestre érkeztem, és megpróbáltam felújítani vele a kapcsolatot. Csak akkor tudtam meg, hogy az év februárjában, röviddel születésnapja után, megvalósította, amit már régóta tervezett: bevett egy rakás altatót, és örökre elszenderült. A következőkben csatolok néhány okiratot, levelet és chat-részletet, amelyeket megőriztem, sőt egy-két levelet is, amelyet más írt hozzá. Folytonos keresésében valaki után, aki szereti és megérti, furcsa emberekkel jött össze, és sok mindennel próbálkozott. Sajnos más, fontos leveleket töröltem, és örökre elvesztek, viszont kaptam néhány fontos adatot, beszélgetés-részletet utolsó barátjától, Palitól, és ezeket is csatolom kronologikus sorrendben. Ez egy nagyon felkavaró írás, Lilit a környezete sohasem respektálta, hanem inkább félreértette, nem fogták fel, hogy Ő más, nem egy tucat-ember. Barátnőm megrázó élettörténete csak akkor lehetne teljes, ha ő maga rendezhetné és egészíthetné ki ezeket a töredékeket.

1 / III Elmúlt a Pannonfíling – képes élménybeszámoló Nos, szombaton (2006. XI. 11.) Veszprémben lezajlott a Pannonfíling Filmfesztivál. Sok alkotó érkezett a találkozóra. Íme, egy kis képes ízelítő a rendezvényről. A díjazottak pedig: 1. díj: Alföldi opus – Bicskei Zoltán, Iván Attila 2. díj: Magyar ENTRÓPIA 2006 – Riskó Lili 3. díj: Csináljuk, csinálgassuk… – Herédy Ágnes Borbála Közönségdíj: Magyar ENTRÓPIA 2006 – Riskó Lili.

67

A filmek hossza maximum 15 perc lehetett. Bárki nevezhetett, akár több filmet vagy forgatókönyvet is. A téma: „Minden, ami pannon” – na, nem kizárólagosan a római provincia kapcsán; sokkal inkább úgy, mint „médinhángöri”, mint hungarikum, a filmnyelv révén a legvidámabb barakkból. Tehát bármi, ami a pannon életérzésről eszünkbe jut és filmnyelven megfogalmazható.

2 / III Kedves Avri, Már várt rám, kiszállt az autójából, össze-vissza puszilgatott ott helyben, úgy, mint amikor egy rég nem látott nagyon kedves baráttal az ember találkozik és megörül neki. Ez a bárgyú lelkesedés mindvégig kitartott nála, és vonatkozott a vacsorára, amivel vártam, fantasztikus, hihetetlen, hogy így főzzön egy nő, nem vagy nő, asszony vagy, csodálatos, és te festesz is drágám, hát ez hihetetlen, micsoda lakás – úgy közlekedett benne, mintha ő már itt született volna… felmérte a ház értékét – a kocsi mennyibe kerül, ja, ezt bérelni, az ám a rengeteg pénz, de neki megvan a havi egymilliója, hol a dugóhúzó édesem? Majd én elmosogatok, hagyd, ez a könyvtárad, ez hihetetlen, tudtam, éreztem, hogy jó lesz, te istennő, te szőke démon, akinek még a filmjét is meg kellett nézni két áthörgött lelkes csúcspont között. Fantasztikus boldogsága reggel egy telefonszám elkérésébe fulladt, mert különben nem ér el, kapkodva öltözött, mert 10-kor a külügyben tárgyalása lesz, pedig ő jön a jövő héten megint Pestre, mert egyébként Bécsben lakik. és szia drágám, puszi… Örülök, hogy ezt is kipróbáltam, örülök, hogy egy komplett elmebeteggel sikerült összefutnom megint, és semmilyen, sem élvezeti, sem érzelmi nyomot nem fog az este hagyni bennem. Ez az ember olyan szintre tökéletesítette a dolgot, mint egy profi, aki pontosan tudja, hogy mikor, mit kell mondania, csinálnia, hogy kapjon érte cserébe. Négy éve meghalt a felesége. Valószínű, hogy lehúzta az érzelmi redőnyöket, becsukta a spalettákat, és úgy bújik idegen ágyakba, ahogy éttermekben eszik. Valami érzelmi kötődés kell hozzá, mert ez így elképesztően csupasz, mint a sivatag. Amikor elment, visszamentem aludni, mert éjszaka nem aludtam semmit. Horkolt, szörcsögött, izzadt, röfögött, amire állandóan felrémültem, és hányingerem volt egyfolytában, mert egyik cigarettát a másikról gyújtotta meg, a bútor beszívta a füstöt, még a bőre is hamutartó szagú volt.

2007. március 21. Fontosnak tartom az alábbiakat a tudomásodra hozni. Mérhetetlenül, végtelenül szégyellem magam. Nincs szavam, kifejezésem arra, hogy érzékeltessem azt, mennyire megbántam, amit műveltem. Azt tetted, amit kellett, és én ezt szeretném megköszönni Neked. Összeomlottam, megsemmisültem, mert rádöbbentem arra, hogy mennyire eldurvultam, mennyire más lettem, mint aki voltam, s mennyire nem létezővé vált számomra az a világ, amelyet sajátoménak tekinthettem volna, s amelyet, lám, Neked sikerült megőrizned magadban, és megvédened mindenkitől, méltósággal, de bizonyára sok-sok láthatatlan seb árán. Haragszom magamra, a sorsomra, a külvilágra, mert ilyenné váltam: érzéketlenné, önzővé, mást ok nélkül és öntudatlanul meg68

bántóvá. A mi találkozásunkat sorsom fordulójaként élem meg. Te az elszomorításod és bántalmad révén ráébresztettél arra, hogy vannak még érző, lélekben gazdag emberek, akikért érdemes jónak lenni, érdemes hinni az életben, a szépségben, az önzetlenségben és minden olyasmiben, ami a létezés szépségét és belső tartalmát adja. Nem kérek újfent bocsánatot Tőled, mert én sem bocsátom meg ezt magamnak. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy kicsúszott a számon egy rossz mondat. Bárcsak ennyi lenne. A baj az, hogy én érzelmileg elsekélyesedtem, nem tudok nyitott lenni másokra, nem veszem észre azokat a még csak nem is szubtilis jeleket, amelyekkel a környezet olykor figyelmeztet hibáimra. Nagyon szeretném meg nem történtté tenni, vagy legalább jóvátenni viselkedésemet, de nem várhatom el Tőled, hogy erre lehetőséget adj. A pillantásodat nem érdemlem már, nemhogy a jóindulatodat. Tudd azt, hogy rendkívül mélyen érintett a dolog, és nagyon remélem, hogy ma estétől én más, jobb, tudatosabb ember leszek. Visszatérek régi önmagamhoz, és nem hagyom, hogy a világ történései, mai állapota, más emberek negatív beállítódása definiálja az én jellememet, érzelmeimet, tudatomat, embertársaimhoz való viszonyomat. Könnyet csaltam a szemedbe nagy érzelmi butaságomban – de lehet, hogy ez a Te könnyed az én megváltó csillagom lesz. Én mindig így fogok gondolni rá. Te pedig egy földre szállt angyal voltál, vagy – ez nem kérdés. Gyönyörű vagy, szenzibilis, érzéki, művelt, értelmes, minden szempontból csodálatos és tüneményes. Olyan ember, akinek a lába nyomát megcsókolni sem érdemli a magamfajta. Kedves voltál hozzám, toleráns, jelezted felém, hogy a reakcióim inadekvátak, én pedig, bármit is mondtam, valójában nem értettem, mi a baj az én öncélú, ostoba és senkit figyelembe se vevő szócséplésemmel és egocentrikusságommal. Bármit is mondtam, írtam, hidd el, egyetlen rossz gondolatom nem volt Rólad vagy irányodba. Egy csodának tekintem, hogy megismerhettelek. Sose foglak elfelejteni. Őszinte, el nem múló tisztelettel, barátsággal és szeretettel, Dezső

2007. március 22. Nyilván utolsó levelemet írom Önnek, azzal sem törődve, hogy Ön esetleg soha nem olvassa. Elnézését kérem, amiért tegnap esti levelemben nagy lelki felindultságomban és zavartságomban tegezni merészeltem. Ezt csak most vettem észre, miután elolvastam, amit írtam. Minden soromat fenntartom. Szó nincsen könnyűvérű nőcskékre való vadászásról, mindig is egy ilyen fantasztikus hölgy ismeretségére, barátságára és szerelmére vágytam, mint Ön. Sajnos tény, hogy ugyanakkor méltatlannak és érdemtelennek bizonyultam még csak az Önnel való kommunikációra is, nemhogy bármi másra. Sajnos, évtizedek óta egy kulturális gettóban élek, munkám a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeihez köt, így az Önt jellemző lelki finomságnak fásultságomban nem tudtam megfelelni sem habitusomban, sem eszmecserénket illetően. Jelentéktelennek és alkalmatlannak bizonyultam az Ön lelki nagyságával, érzékenységével és megalapozott elvárásaival szemben. Ezt végtelenül sajnálom, és örökké hibáztatni fogom magam. Nincs – mert nem lehet – Önt illetően semminemű kérésem vagy elvárásom. Leveleimnek célja csupán az önmagammal való szembenézés, illetve annak a méltatlan helyzetnek az Ön által való feledtetése, amelybe sodortam, anélkül és ahelyett, hogy előbb tükörbe néztem volna. Mondogathatnám, hogy pusztán stiláris faragatlanság, olcsó csipkelődés lett volna a megjegyzésem, de a lényeg mégiscsak az, hogy egy tuskó vagyok Önhöz képest, akinél kedvesebb, szebb és lelkiekben gazdagabb hölgyet elképzelni sem tudok! 69

Mivel nem áll módomban és lehetőségemben sem reparálni a történteket, sem további gondolataimat megosztani Önnel, el kell búcsúzzak. Amennyiben elolvasta két utóbbi levelemet, remélem, hogy jogos felháborodása idővel oldódni fog, és megbékélve néz vissza rám. Maradok továbbra is tisztelő, szerető híve, Dezső

3 / III 2007. május 4. Írtam én is egy olyan történetet, amilyeneket te szoktál. Talán igaz, talán nem. De nem is ez a fontos: Hello! Jaj de elment a napom! Azért ehhez én is értek ám! Most egy szerelmes levél következik. Mert, hogy este van és Brahms hegedűversenyéhez ez illik. Anne-Sophie Mutter játszik. Így csak egy nő tud hegedülni. Nem is kérdeztem, szoktál te komolyzenét hallgatni? Nekem volt egy csodálatos gyűjteményem klasszikus zenéből, úgy húsz éven át gyűjtöttük, méghozzá figyelemmel kísérve a legjobb felvételek megjelenését a világban. Ismered a Gramaphon-t? – egy nagyon komoly angol nyelvű zenei lap, az sokat segített a válogatásban. Szóval szerelmes levél: Elmesélek neked valamit, amit soha senkinek nem tudtam elmondani. Merthogy az emberek nem is figyelnek másra, csak magukra. A maguk életét élik és nincs hely benne semminek, ami más, ami nem odavaló. Merthogy a nehéz és hűséges évek gyorsan telnek. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy 42 éves vagyok, két férjem volt – két férfi az életemben – ráadásul az elmúlt 10 évben jó, ha évente egyszer találkoztam a férjemmel a hitvesi ágyban. Ha valami véletlen „baleset” folytán összefutottunk egy második alkalommal is, az már nagyon szerencsés esztendőnek volt mondható. Így utólag meg kell, hogy állapítsam, hihetetlen, hogy egy szigorú erkölcsű nevelés micsoda eredményeket tud elérni egy nő egész életének boldogtalanná tételében. Soha nem jutott eszembe, hogy máshol keressem a boldogságomat, hogy egyáltalán az nekem járhatna is. Minderre ma gondoltam, amikor leírtam neked a görög éjszakák csendjét, a fullasztó meleget, amikor az ember a partra menekül, abban reménykedve, hogy ott megmozdul majd a levegő. Rú, a bokszerem, mindenhová elkísért, és mellette biztonságban éreztem magam. Ő vigyázott rám mindig, amikor a keleti part homokján a holdfényben kicsúsztam a ruhámból és besétáltam az alig észrevehetően mélyedő sós, langyos, tükörsima vízbe. Minden mozdulat egy halk csobbanás, csak úszom a hold fehér sávján, fölöttem a csillagos ég mélykék, hatalmas búrája, a víz összezárul a fejem fölött, lágy érintése a fekete mélységnek, ami kísértetiesen és mégis mint gyengéd szerető öleli a meztelen női testet. Imádom a vizet. És imádtam minden estét, amit ott töltöttem. Egyszer aztán valami furcsa dolog történt. Rú a parton elkezdett ugatni. Aztán elhallgatott. Ez szokatlan volt, mert sosem hívta fel magára a figyelmet ok nélkül. Elég messze a fürdőző helyemtől, volt ugyan egy taverna, de a hangok alig jutottak el hozzánk, a partot szegélyező fenyőkön túl pedig az elszórtan épült villáknak saját medencéik voltak magas kerítéssel körülvéve, ahová csak autóstól parkoltak be és távoztak a vendégek.

70

Kényelmesen visszafordultam, és kisétáltam a vízből. Hogy Rú nem volt egyedül, azt csak akkor vettem észre, amikor egészen közel értem hozzájuk. Egy nő ült mellette a fövenyen. Hoszszú fekete haja volt – és ha belegondolok, hogy a görög nőknek a többsége kicsi, gömbölyű és bajusza van – meglepően csinos volt abban a maga köré tekert vékony színes kelmében, amit ruha gyanánt viseltünk mindannyian azokban a forró hónapokban. Kényelmesen megtörölköztem, belebújtam én is a leplembe. Alig váltottunk egy pár szót. De az olyan közvetlen és kedves volt, hogy amikor Dáfnyí meghívott egy italra, eszembe sem jutott, hogy nemet mondjak. Lassan sétáltunk a villa felé, ahol lakott, a férjéről mesélt, aki pilóta az Olympic társaságnál, ritkán látja, és ebben a mindentől távoli házban rettenetesen egyedül van. Már hetek óta figyelt, végre ma rászánta magát, hogy megszólítson. Hát, ami a magányt illeti, arról nekem is lett volna mit mesélnem. De csak hallgattam azt a mély, búgó hangját, néztem a gömbölyű vállát, ahogy ment előttem a keskeny ösvényen, és úgy éreztem, hogy meg kell érintenem. Olyan szép volt, ahogy a holdfény megcsillant a barna bőrén. Meglepődve megállt, rám nézett, és én nagyon zavarba jöttem. Nem is tudom, hogy mentegetőztem, de nagyon suta lehettem, mert elnevette magát és megcsókolt. Életemben először érintett meg nő, de nem sikerült sem felháborodnom, sem tiltakoznom. A kertjében a dalmatája majd felborított minket örömében. Rú ilyenkor, mint a szemtelen gyerek, pillanatok alatt otthon érezte magát, el is tűntek rövidesen a hosszú fal irányában. A medence mellett a kerti lámpások körül apró bogarak felhője keringett, fátyolárnyékot vetve a frissen locsolt, zöld gyepre. A vibráló kék víz barátságossá tette a kertet, de nem ültünk le a medence mellett. Ott, ahol a nap süt és ahol a falak üvegből vannak, a kint és bent fogalma elveszíti jelentőségét. Csak fény és árnyék, hőség és hűvös létezik. A nappaliban találtam egy kényelmes, beépített ülősarkot, ott telepedtem le magam alá húzva a lábamat, amíg ő valami innivaló után nézett. Egy gyertyával tért vissza. Ismerős volt az illata, én is használtam otthon, mert valami mágikus erővel állítólag elüldözi a szúnyogokat. Amíg a koktélt kavargattam a szívószállal, lassan a lábfejemhez hajolt és megcsókolta. Aztán felkúszott a keze a combomon, óvatosan szétterítette a vékony ruhát rajtam és meglepetten kellett konstatálnom, hogy nem tiltakozom, nem próbálok menekülni. Kinyújtózkodtam, és úgy kínáltam fel neki a testemet, életemben először egy nőnek. Hajnalban, amikor hazaindultam, a névjegykártyámat otthagytam neki. Az elkövetkező hetekben többször is hívott, de mindig rossz alkalmakkor, vagy az Országos Tüdőgyógyászati Szövetség elnöke volt nálunk vacsorára a feleségével, hogy megbeszéljék a tüdőgyógyászati lap következő számának tartalmát, vagy a férjem kért meg, hogy vigyem be neki az ügyeletbe sürgősen valamelyik könyvét… Úgy egy hónap múlva, amikor épp Brüsszelből érkeztem haza, egy képeslap várt: A férjét áthelyezték Líbiába, és kért, hogy mielőtt elmennek, még egyszer látogassam meg. De már késő volt, későn kaptam meg a lapot. Soha többé nem láttam. Nem tudtam az új címét, és bár megpróbáltam megtalálni, nem sikerült kiderítenem, mert a légitársaságok ezeket az adatokat titkosan kezelik. Sivár házaséletem ott folytatódott, ahol abbamaradt. Eljártam továbbra is délelőttönként a klubba tornázni, a Dél-afrikai barátnőimmel a régiségpiacon tovább válogattunk a ritkaságszámba menő faragott bútorok és art novo lámpák között, hetente egyszer vacsoravendégeink voltak és mi is elmentünk hivatalos és baráti vacsorákra, és persze hetente egyszer a moziba is, amit a férjem ugyanolyan gourmet módon fogyasztott, mint én. És bár nem kívántam meg soha asszonyt sem azelőtt, sem azután, Dáfnyí hosszú fekete haját, dús nemi szőrzetét, a holdfényben megcsillanó barna bőrét, soha többé nem tudtam elfelejteni. Lili

71

IV. 1 / IV 2007. május 17. Szepessy Kálmán Jenőné alperes 3 oldal Tisztelt ügyvédnő! Tekintve, hogy a válóperi tárgyalás 2007. június 13-ára van kitűzve, úgy gondoltam, hogy esetleg írásban összefoglalva mondandómat, időhiányunkon ezzel valamelyest enyhíthetnék. Mellékelten megküldöm önnek Dr. Keresztúri Ferenc pénzügyi szakértő véleményezését férjemmel közösen kiépített vállalkozásunkról írt gazdasági értékelésével, valamint a felperes Szepessy Kálmán által benyújtott válókeresetet (fent említett bírósági idézést). Bemutatkozás: Személyes adatok: Név: Lánykori név: Szül.: Lakcím: Foglalkozás: Munkahely:

Szepessy Kálmán Jenőné Riskó Anna Mária 1954. 02. 09. Gyula 2013 Pomáz tervező grafikus vagyok, jelenleg filmrendezést tanulok (Duna TV, Sára Sándor Dunaversitas mesterkurzusán) Termék manageri vezető beosztásban, Wellsaty-Prod Kft. 2011 (2003. december 1. – 2007. május 2.)

Előzmények: 1979. óta Görögországban élek, görög orvos férjem mellett. 1982-ben született kislányunk halálát nem tudtuk feldolgozni, 23 éves házasságunk kölcsönös megegyezés után felbomlott. Felperessel 2001. novemberében ismerkedtem meg házassági hirdetése útján az Interneten. 2002. februárjában Athénból Svájcba utazva, megálltam 2 napra tranzitban Budapesten, hogy személyesen is találkozzunk. 2002. márciusában eljött hozzám pár napra Görögországba látogatóba. 2002. májusában eljött hozzám 2 hétre Görögországba látogatóba. 2002. júliusában eljött értem, bepakoltunk az autómba, és hazatelepedési engedéllyel vele jöttem Magyarországra. Egy üres lakásba költöztünk, amit albérlőként bérelt Pomázon. (2 hónappal később még hazamentem, hogy könyvtáramat és személyes holmimat elhozzam). 2003. július 12-én házasságot kötöttünk.

72

Lehet, hogy ezekkel a részletekkel a bíróság nem foglalkozik, de kihatásuk jelenlegi egzisztenciális helyzetemre kétségtelen, így ennek egyedi és szokatlan jellegére feltétlenül szeretnék hivatkozni. Vagyoni közösség: Hazatelepedésemkor férjemnek 300 ezer Ft személyes adóssága és kb. 8 millió Ft rendezni való tartozása volt, volt családja és üzlettársai felé. 2003. november 15-től a Wellsaty-Prod Kft. alkalmazásában – ahol férjem ügyvezető igazgatóként 40%-os tulajdonú részesedéssel bírt – munkába álltam teljes emberként, termék manageri vezető beosztásban. A cégnek ekkor kb. 20 millió Ft adóssága volt és kb. ennyi árbevétele. A következő 2 évben napi 14, 16 óra közös munka mellett a vállalkozás nemcsak beindult, de úgy gyártói, mint raktározási alapterületét megduplázva, gépparkja és annak kapacitása az eredeti többszörösére nőtt, árbevétele 2004. végére 300 millió Ft, 2005. végére 200 millió Ft volt. A cég 50%-át visszavásároltuk idegen kézről, aminek tulajdonjoga férjem nevére lett bejegyezve. Házasságunk alatt, mint az a bírósági idézésből is kiderül, a vállalkozásban keletkező profitból semmit sem használtunk fel, az utolsó fillérig minden vissza lett forgatva a vállalkozásba, az üzem építésére és bővítésére. 2005. augusztusában férjem azt mondta, már nem kell bejárjak dolgozni, mert most már ezt ő is tudja intézni. (Ekkor már végkifejletben voltak a tárgyalások egy nagy svájci céggel, akik vitték volna a számukra kifejlesztett termékeket nyugat európai piacra). Vásároltunk egy KIA Sportage autót, ami az én nevemre lett írva és a 3,5 millió Ft-os részletfizetés törlesztéséig a bank tulajdonát képezi. Én beiratkoztam iskolába, és elkezdtem építeni a saját érdeklődési körömnek megfelelő karrieremet. (A 2006. novemberében elkészült Magyar Entrópia 2006. című filmemmel megnyertem a Pannon Filmfesztivál 2. díját és közönség díját és felvételt nyertem Sára Sándor mesterkurzusára a Duna Televízióhoz). Férjem vezetése alatt elkezdődött a vállalkozásunk leépülése, egyidejűleg házasságunk elidegenedése. Felajánlottam neki többször is, hogy visszamegyek, segítek rendbe hozni a problémákat, de már be sem engedett az üzembe. Többször nem aludt otthon, édesanyjánál, húgánál kerestem, de nem tudtak róla. 2006. júniusában végleg elköltözött otthonról, lakbérünket továbbra is fizette, és kifizette a kocsi törlesztési részleteit is. 3 hónapja csak a fizetésem felét kapom kézhez (ez havi 90 ezer Ft). Jelenlegi állapot: Ott maradtam egy albérletben, 3,5 millió Ft adóssággal (jelenleg 1.800 000 Ft). Férjem 2007. május 2-ával felmondta a munkaviszonyomat. 53 éves vagyok, megtakarított pénzem nincs, nincs állásom, nincs nyugdíjam, nincs fedél a fejem felett. Hivatkozva korábbi találkozásunkra, tisztelt kérem ügyvédnőt, hogy a fentieket mérlegelve, szíveskedjen védelmemet elvállalni válóperem ügyében. Válaszára várva Tisztelettel Szepessy Kálmán Jenőné Pomáz, 2007. 05. 17. U. i.: Az idézésben említett autónak az értékét ügyvédje levelének keltezése előtt 2 héttel közösen felmérettük az autó márkakereskedésében. Az említett 6,5 millió Ft érték hamis adat. Az autót 4.040.000 Ft-ra becsülték.

73

Pomáz, 2007. július 24. Szentendrei Városi Bíróság Szentendre, Dózsa Gy. út 85. 2001 Tárgy: válasz felperes beadványára Hivatkozási szám: 5.P.20… Bíró: Dr. Módra Szilvia bíró Tisztelt Bíróság! Alulírott Szepessy Kálmán Jenőné (szül.: 1954. február 9., Gyula, an.: Dr. Gyöngy Ibolya), 2013 Pomázi lakos, férjem, Szepessy Kálmán Jenő felperes jogi képviselője útján, fenti számú válóperben benyújtott beadványával kapcsolatban az alábbiakat kívánom előadni. Felperes beadványának minden bekezdésére válaszolok, a szövegét idézem. Szepessy Kálmán Jenő a Szepessy Kálmán Jenőné alperes elleni 5.P.20.301/2007. sz. a. eljárásban az alperes 4. sorsz. beadványa kapcsán, jogi képviselőm útján az alábbiakat adom elő: Előre kívánom bocsátani, hogy én a házasságunk megromlásához vezető okokat nem kívántam feltárni, jelen részletes beadványt kizárólag azért vagyok kénytelen előterjeszteni, mivel az alperesi beadvány sok valótlan állítást, csúsztatást tartalmaz. Én fel kívánom tárni a házasságunk megromlásához vezető okokat, mert azok összefüggésben vannak anyagi követeléseim erkölcsi és jogi megalapozottságával. Az alperes beadványában hivatkozik arra, hogy pénzügyi szakvéleményt mellékelt, amelyet én nem kaptam meg, így kérem a T. Bíróságot, hogy azt részemre megküldeni szíveskedjék. A pénzügyi szakvéleményt nem adtam be, mert az első tárgyalás elnapolását indítványozó kérelmemnek a T. Bíróság helyt adott és nem akartam, hogy ennek az okiratnak az áttanulmányozására sor kerüljön, miközben én nem vagyok jelen (jogi képviselőm nem volt, és ma sincs). A pénzügyi szakértő által készített szakvéleményt az eljárás megfelelő fázisában, illetve a T. Bíróság kérésére be fogom nyújtani. Az alperes kérte, hogy részére T. Bíróság személyes költségmentesség engedélyezése mellett pártfogó ügyvédet kirendelni szíveskedjék, amellyel kapcsolatban, az újonnan tudomásomra jutott tények alapján az alperes ez irányú kérésének teljesítését ellenzem, az alábbiak szerint: Az alperes beadványát láthatóan jogi ismeretekkel rendelkező személy szerkesztette, különös figyelemmel arra, hogy az alperes vagyonjogi kérdésekre eddig csak utalást tett. A költségmentesség iránti igényemmel kapcsolatos igazolásokat a T. Bíróságnak benyújtottam. Nem értem felperes tiltakozását a pártoló ügyvéd részemre történő kirendelése ellen. Több ügyvédet is megkerestem, de olyan összegeket kértek a képviseletemért, amit én nem tudok kifizetni. Úgy tudom, hogy a jog előtti egyenlőség alkotmányos jog, így nekem is jogom van a jogi képviselethez. Amennyiben a T. Bíróság a pártoló ügyvéd kirendelésével kapcsolatban anyagi helyzetem további igazolására szólít fel, a szükséges dokumentumokat, bizonyítványokat be fogom nyújtani. Sajnos még nem kaptam meg a pártoló ügyvédet, ezért hiányos jogi ismereteim miatt köztisztviselő ismerőseim segítségét kell igénybe vennem. Őket kell kérdezgetnem, hogy pl. milyen beadványnak milyen legyen a hivatalos formája, hogy az megfeleljen az előírásoknak, vagy, hogy milyen jogi lehetőségeim vannak egy-egy adott helyzetben. Úgy tudom, hogy a hatósági 74

eljárásokhoz hasonlóan a bírósági eljárásokban is úgy van, hogy a beadványt a tartalma alapján kell megítélni, vagyis az jogilag lényegtelen, hogy a beadvány aláírója milyen segítséget vett igénybe. Továbbá hivatkozott arra, hogy én őt 1.800.000 Ft. (esetenként 2.000.000. Ft-ban jelölte meg) tartozással hagytam őt magára, és még munkahelyétől is megfosztottam. A megjelölt tartozásra teljesen alaptalanul hivatkozik alperes, mivel ez feltételezhetőleg a gépkocsin fennálló tartozásból adódik, amelyet bizonyíthatóan én fizettem mindvégig, a házastársi életközösség megszakadását követően is. Az autó fenntartója és használati tulajdonosa a cég volt, tehát nem tekinthettem tulajdonomnak. (Ahhoz, hogy vezethessem, a cég által kiállított írásbeli engedélyt kellett magamnál hordanom). Tulajdonosként lettem ugyan bejegyezve, de amit valójában kaptam, az nem más, mint az autóval járó tartozás a nevemen. Hogy ez mekkora összeg – ha már felperes nem érti hogyan lett a „2.000.000 Ft helyett most csak 1.800.000” – akkor a válaszom az, hogy időközben eltelt egy hónap, tehát egy havi részlet kifizetésével csökkent a tartozás. De ha úgy teszi fel a kérdést, hogy mekkora volt az adósság a nevemen, amivel a férjem itt hagyott, akkor a válasz a következő: 2007. 06. 18-án már csak 1.617.723 Ft volt rajta, de ő egy évvel előtte ment el, tehát amikor elment – a beadványa szerint 2006 júniusában volt kénytelen itthonról elköltözni – 13 havi törlesztéssel volt több az adósság, azaz 1.950.000 Ft-tal, összesen tehát 3.567.723 Ft adósság volt a nevemen azon a napom, amikor elköltözött itthonról. Azt, hogy ő, vagy a cég ezt fogja-e törleszteni, vagy sem, nem tudhattam, mint ahogy azt sem tudtam, hogy hazajön-e újra, vagy sem. Nem először ment el itthonról úgy, hogy napokig nem hallottam róla. A részleteket nem fizette időben, a bank majdnem minden hónapban fenyegető felszólításokat küldött, hogy fizessek, vagy elviszik az autót. Csupán most jutott tudomásomra, hogy az alperes a gépkocsit lecserélte, és jelenleg ő fizeti annak részleteit. Ha erre van megfelelő jövedelme, úgy valótlan azon állítása, miszerint semmi jövedelme nincs. Felperes állítása bizonyíthatóan valótlan. Felperes már ez év áprilisában tudtomon kívül elintézte a KIA autó márkakereskedésében, hogy a nevemen lévő, de a cég használatában lévő 2000 köbcentis 4x4-es terepjáró autónkat lecserélje egy kisebb autóra. SMS-ben közölte velem, hogy várnak a KIA szervizben az autóval, hogy felbecsüljék az értékét. A becslésre elmentem, de mivel mindössze 2.023.500 Ft-ot adtak volna érte, megüzentem neki, hogy én ilyen buta pénzügyi manőverben nem veszek részt. Amikor 2 hónappal később kiderült, hogy nem fizeti az autó részlettörlesztését, sőt, még a biztosítást sem fizette be, mint fenntartója az autónak, – ezt tekinthettem kényszerítésnek, hogy belemenjek az autó eladásába – együtt mentünk el a lízingelő céghez, együtt fizettük be a havi törlesztési tartozás egy részét, hogy 3 hét időt nyerve, le tudjam cserélni az autót egy kicsire. Én futkostam a papírok után, tárgyaltam a vevővel, szerencsére a KIA képviselet eladója, Kiss Miklós, igen szolgálatkészen átvállalta a feladat nagy részét. Így sikerült egy 1,400 köbcentis autót kapnom a 2,000 köbcentis luxusautó helyébe. 6 éves futamidővel, havi 20 ezer Ft törlesztéssel. Néhány nappal ezelőtt lett esedékes az első CASCO és kötelező biztosítás befizetése. Felperes SMS-ben értesített, hogy ezentúl az autóval járó minden költség az én költségem. Ahogy ő mondta: ő már kiszállt ebből. Ezt egy napon tudtam meg a beadványának kézbesítésével, tehát ő ezt már akkor eldöntötte, amikor elvitette velem az autót lecserélni. Az új (valójában használt tesztautó, hogy olcsóbban kapjam) autóval kapcsolatos, a cég és köztem fennálló szerződés eddig szóba sem került. Ha tudom, hogy ezzel nem neki teszem könnyebbé a részletek fizetését, hanem egyszerűen meg akar tőle szabadulni, nem vállaltam volna fel a tulajdonos szerepet az új autóra, mert ez az utolsó hónap, hogy fizetést kaptam a cégtől, és súlyos anyagi gondokkal kell szembenézzek a jövőben. Még akkor is, ha most már nem havi 150.000 Ft, hanem csak 20.000 Ft a havi törlesztési számla. 75

Fentieket tanúk és a mobiltelefonomban tárolt SMS-ek bizonyítják. Ahogyan már korábban is előadtam, az alperessel kb. 2002. nyár végén, ősz elején költöztünk együtt az albérletbe, amely lakás bérleti díját, rezsiköltségét – ahol elköltözésem óta kizárólag az alperes lakik – is én fizetem a mai napig, ami havonta kb. 100.000, Ft kiadást jelent számomra. Megismétlem azon előadásomat is, miszerint elköltözésemkor csupán személyes tárgyaimat hoztam el, minden közös ingóságot otthagytam, amelyek értékét kb. 1.000.000. Ft-ra teszem. Mindezeket egyébként az alperes is elismerte beadványában, de szükség esetén a bérbeadó tanúkénti meghallgatását kérem az általam előadottak igazolására. A lakás bérbeadója a napokban értesített, hogy szeptember 5-én el kell hagynom a lakást, mert felperes felmondta a bérletet. Hogy ez valóban így van-e, arról kértem felperest, hogy írásban tájékoztasson, de eddig ez nem történt meg. Kérem anyagi helyzetemre való tekintettel felperest kötelezni szíveskedjenek a bérleti díj megfizetésére mindaddig, ameddig végleges vagyonmegosztásunk és válásunk le nem zárul, különben fedél nélküliként az utcára kerülök egy hónapon belül. Kérem a T. Bíróságot, hogy szíveskedjen felperest felszólítani annak bizonylatokkal történő igazolására, hogy a lakbért és a rezsit a fenti időszakban egyedül ő fizette. Az együttélés és hazatelepedés végleges szándékával azonban csak 2002. októberében tért haza az alperes Görögországból, ahonnét egy teherautóval a személyes dolgait elhozta. Ekkor vált véglegessé magyarországi tartózkodása, és egyúttal kettőnk kapcsolata is. A döntést, hogy együtt fogjuk leélni hátralevő életünket, meghoztuk mindketten 2002. július 22-én, azzal, hogy értem jött Athénba, és közösen átléptük a határt. A lakás, amibe hozott, annyira üres volt, hogy egy matracot kellett venni, hogy legyen min aludnunk. 2 hónappal később fogadtunk egy kamiont, ami elhozta a könyveimet és értéktárgyaimat. Bár lezártam az ottani adóhivatali és egyéb dolgaimat, az autóm adminisztrációja pl. csak 2 évvel később zárult le Magyarországon véglegesen. Az alperes kérésére kerestem neki munkahelyet egy grafikai cégnél, azonban ő azt visszautasította, így én tartottam el. Dolgozni akartam. Egy barátja felvett volna a reklámcégébe tervezőnek, de 23 év távollét után – nyelvi problémáim miatt – nem mertem elvállalni az állást, viszont esténként elkezdtem magyar helyesírást tanulni. Ezt követően befizettem egy grafikai szoftverkezelő tanfolyamra, mivel ez érdekelte leginkább, azonban ezt követően sem helyezkedett el, saját döntése alapján. Megpróbáltam önálló vállalkozásba kezdeni, de a helyi önkormányzat nem adott engedélyt, hiába bizonygattam, hogy Görögországban saját grafikai stúdióm volt. Ezért iratkoztam be végül is egy lapszerkesztő tanfolyamra, gondolván, hogy az ott szerzett okmánnyal már megkapom az engedélyt a vállalkozás megnyitására. Hogy ezt felperes úgy fogalmazza meg, hogy „befizetett egy tanfolyamra” nem igaz, mert akkoriban a társai belső tartozásai miatt, vállalkozásában minden fizetését letiltották, és hónapokig az én pénzemből éltünk. Mivel közösen úgy láttuk jónak, ha ő is megpróbál valamilyen elfoglaltságot keresni magának, 2003. novemberétől alkalmazta őt a résztulajdonomban lévő társaság. Itt kívánom megjegyezni, hogy ez a társaság megismerkedésünk, együttélésünk előtt alakult, amelynek egyik alapító tagja voltam, így az különvagyonomat képezi. Döntésünk valóban közös volt. A társaságban felperes akkor 40%-os tulajdonjogot élvezett. 76

A kezdeti lendület után egyre több probléma alakult ki az alperes és a munkatársai, illetve a társaság üzleti partnerei között, emiatt a társaságot anyagi veszteség is érte a tervezett befektetési szerződés meghiúsulása miatt. Így hamarosan kiderült, hogy az alperes munkakörét megfelelően ellátni nem tudja, munkájával csak problémát, kárt okozott. 2004. év végéig az általa végzett adminisztratív munkájáért a munkabért megkapta, ezt követően nem is dolgozott, csupán a fizetését vette fel. A beadvány ezen pontja is hamis és szándékosan félrevezető adatokat tartalmaz. Közvetlen irányításom alatt állt az egész vállalkozás adminisztrációja, akkoriban sikerült lecserélnünk a hozzá nem értő könyvelőnket egy igen tehetséges, egyetemet végzett könyvelő házaspárra, akik újfajta kimutatásokat kértek a termelésről, a beszállítókról, a termékek összetételét képező alapanyagok felhasználási mennyiségeiről tételenként. Sziszifuszi munka volt, és csak ezeket a kimutatásokat felhasználva készültek el az első, valóban értelmezhető értékelések a cég munkáját illetően. Napi 12-14 óra intenzív munkát végeztem, miközben betanítottam és felügyeltem az irodai alkalmazottak munkáját is. A fő feladatot a vállalkozás működésének törvényessé tételében és a gazdálkodás átláthatóságának megteremtésében láttam. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem képes hatékonyan segíteni, sőt emberileg sem képes mellettem állni az egyre nehezebb időkben, ezért kérésére és a társaság engedélyével 2005. tavaszán egy művészeti stúdiót alakítottam ki számára a telephelyen, ahol festéssel, grafikai tervezéssel foglalkozott. Felperes itt már „társaság” néven emlegeti magát. A „társaság, aki így döntött”, nem más, mint felperes maga, aki akkor már 90%-ban volt tulajdonos a cégben. (Az év januárjában vásároltuk meg az 50%-át a cégnek, amit ő azonnal a saját nevére jegyzett be tulajdonként teljes egészében, így lett 90%-ban tulajdonos a vállalkozásban. 10%-a a vállalkozásnak 18 éves Szepessy Anna nevű kisebbik lánya nevén volt, aki nem csak, hogy nem dolgozott ott, de soha nem is járt az üzemben. Leányát mai napig sem ismerem, nem mutatta be nekem, mondván, hogy „az anyja befolyása alatt áll és nem kíván találkozni velem”). A közösen szerzett vagyon ily módon történt eltulajdonítása igazságtalan volt, érezte is, és beindult egyfajta, vagyonát féltő félelem benne, amit mindig nagyon igazságtalannak és megalázónak éreztem magamra nézve. Én sosem kértem tőle semmit. Fogta az irodámat és kitette a szemben lévő raktár végébe, ahol nem hogy „stúdiót”, de egy másfél szobás lakást alakított ki, zuhanyozóval, konyhával. Persze dolgozni kellett tovább, én intéztem továbbra is az idegen nyelvű levelezéseit (folyékonyan beszélek angolul és új-görögül, angol és görög középfokú nyelvvizsgám van), elő kellett készíteni a 2006-os tavaszi Svájci kiállításra a cég teljes anyagát, reklámfüzetét. A svájci kiállításon az általam készített angol nyelvű dosszié és termékkatalógus lapjaival mutatkozott be a vállalkozásunk, fordítottam neki mindent a tárgyalások folyamán. Amikor viszszajöttünk, folytattam a munkát, a cég arculatát terveztem, címketervek készültek az új termékekhez, weblap… reggel együtt mentünk be 8-kor és este 8 körül együtt jöttünk haza. Tehát a grafikai stúdió tulajdonképpen a cég stúdiója volt és annál sokkal több. Túlóra pénzt persze sosem kaptam, mert azt mondta, aki vezető beosztásban van, annak nem jár semmiféle juttatás. Tehát soha nem kaptam semmi extra jövedelmet, díjazást. Házasságunk a kezdetektől fokozatosan megromlott. Napi gyakorisággal voltak vitáink, amelyek gyakran csúnya veszekedésbe torkoltak. Igyekeztem türelmes és megértő lenni, annak ellenére, hogy nejem egyre nyíltabban vállalta a számomra megalázó helyzeteket. (2005. nyarán tudtom nélkül elment Izraelbe barátjához.) Házasságunk valóban megromlott. 2005. nyarán szabadságot vettem ki – ennek nyoma megvan a cég adminisztrációjában is – megspórolt pénzemből pedig nemcsak az én jegyemet vettem meg Izraelbe, de mindkettőnknek vettem jegyet Rodoszra 2 hétre és a szállodai szobát is kifizettem előre. 77

Izraeli fényképek: Jeruzsálem, Akkóban Avrival, fűszerek Megbeszéltem vele, hogy elmegyek 10 napra, lesz ideje gondolkozni, hogy akarja-e folytatni a házasságunkat, vagy sem, mert ennyi veszekedés senkinek sem jó. Ha úgy gondolja, hogy szeret még, akkor vegye fel a kifizetett repülőjegyét a turista irodában, és jöjjön utánam. Barátom és felesége mindent elkövettek Tel-Avivban, hogy jól érezzem magam. A férjem a megjelölt időpontban és az említett repülőjeggyel idejében megérkezett Rodoszra, és úgy látszott, hogy kapcsolatunk rendeződni fog. Tehát az, hogy tudta nélkül mentem volna el itthonról, ismét hazugság. Ő tette be a bőröndömet a taxiba, ami a repülőtérre kivitt. Feleségem többszöri próbálkozására sem hagytam őt ott, azonban 2006. júniusában összepakolta a holmimat egy bőröndbe, és kivitte az autóhoz. Férjem többször napokra eltűnt. Éjszakánként nem aludt otthon. Ilyenkor édesanyjánál kerestem, vagy húgánál, akikkel napi kapcsolatban állt, de nem tudtak mondani hollétéről semmit. 2006. júniusában egy éjszaka 11 órakor jött haza. Megkérdeztem tőle, hol volt? Azt felelte, az új unokájánál. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem telefonált, hogy a kórházban van, és ne várjam egész délután. Azt felelte, nem most született a baba, hanem két hete, csak nem szólt róla. Még aznap éjszaka elment otthonról. Pár nap múlva hazajött, és a legfontosabb dolgait összepakolva elköltözött otthonról. Novemberben, tehát pár hónappal később, amíg én Sopronban voltam a Filmszemlén és a filmemre kapott díjat átvenni, ő bement a lakásba, és öszszeszedte azt, amiről úgy gondolta, hogy az övé, és elvitte magával. Tudtommal akkor járt utoljára itthon. 2005. szeptemberétől beiratkozott egy film, illetve videó készítő iskolába, így régi álma teljesülhetett. A szükséges tárgyi feltételeket (videó kamerák, számítógépek, világítástechnika, programok, stb.) mintegy 1.500.000 Ft értékben biztosítottam számára. Tekintve, hogy ekkor már a cég dolgaiba semmi beleszólásom nem volt – a férjem be sem engedett a munkahelyemre – hogy ne üljek tétlenül, beiratkoztam egy iskolába, ahol filmrendezést és operatőri ismereteket tanultam, amelyek egybevágtak korábbi szakmai ismereteimmel. Nem tudom, felperes mit ért azon, hogy biztosította számomra a szükséges felszerelést? Ugyanis mindent, amire szükség volt az iskolában, saját fizetésemből megspórolva, én vásároltam meg. De a vizsgafilmem forgatásánál, szabad idejükben valóban nemegyszer segédkeztek az üzemi dolgozók.

78

A fentiek miatt érthetetlen számomra az alperes azon kijelentése, miszerint ő felajánlotta volna segítségét a vállalkozás problémáinak megoldásához, mivel ahhoz szakértelemmel nem rendelkezett, és szándékában sem állt az, hogy érdemi munkát végezzen. Felperes ismét hamis dolgot állít. 2006. nyara óta, nem hogy dolgozni nem enged, de elvette tőlem az összes kulcsomat, és az üzem területére sem léphettem be. Többször felajánlottam, hogy bemegyek dolgozni, próbáljuk meg együtt rendbe hozni, ami időközben teljesen szétfolyt a kezében, de hallani sem akart róla. Valóban nem értek mindenhez. A semmiből nőtt fel a vállalkozás és hozzánőttünk mi is a hétköznapi feladatokhoz. Ekkorra a cégnek már évi 300.000.000 Ft árbevétele volt, szinte középvállalkozásnak számított. Ilyen méretek mellett megfelelő szakembereket kellett volna alkalmazni minden területre (fejlesztés, technológia, gyártás, munkaügyi, beszerzési, gyártási adminisztráció, marketinges és kereskedelmi osztályt kellett volna felépíteni…). Ehhez egy ember nem is érthet egyedül. Sajnos a férjem betegesen bizalmatlan természete és az örökös pénzhiány miatt (megjegyzem, négy különböző banktól is felvett ez idő tájt 20-20 millió forint kölcsönt, amikről nem tudom, hová lettek, mert akkor már nekem régen nem volt rálátásom az adminisztrációra sem) ez akkor már szóba sem jöhetett. A munkámat és a segítségemet többször is felajánlottam neki, amit ő egyértelműen elutasított. A fizetésemért sem mehettem be, banki számlára utalta át, minden hónapban egyre kevesebbet. Jelenleg csak a fizetésből a cég tartozása felém meghaladja a 300.000 Ft-ot. (Ezt a bankszámla kivonatok egyértelműen tanúsítják.) Az alperes munkaviszonya csupán 2007. június végén, a cég igen rossz anyagi helyzete miatt került megszüntetésre – több alkalmazottal együtt – addig fizetést kapott, és ezen idő álláspontom szerint elegendő lett volna arra, hogy másik munkahelyet keressen magának az alperes, amelyre önhibájából nem került sor. A munkaviszony megszűnésére nem figyelmeztetett senki. Az, hogy ma egy magamfajta 53 éves nő nem tud a képzettségének megfelelő állást találni ennyi idő alatt, a mai Magyarországon sajnos természetes. Álláskeresési próbálkozásaimat igazolni tudom. Tudomásom szerint az alperes munkanélküli segélyre, és egyéb szociális juttatásokra is jogosult. Amennyiben mindezekre nem tart igényt, arra utal, hogy van jövedelme, amelyből megfelelően meg tud élni, és így költségmentességre nem jogosult. Abban az esetben pedig, ha ezen juttatásokat folyósítják részére, úgy arról nyilatkoznia kell. A vagyonjogi nyilatkozatom beadása 2 héttel ezelőtt megtörtént. Utolsó fizetésemet (az egy hónapos felmondási idő következtében) júliusban utalta át a cég, pontosabban ismételten annak csak 2/3-át. Az első munkanélküli segélyt e hónap 28-án fogják számfejteni, amiről semmiképpen nem szeretnék majd lemondani, tekintve, hogy semmilyen jövedelemmel nem rendelkezem. Más szociális juttatási lehetőségről pedig nincsen tudomásom. Hacsak nem a fedél nélkülieknek kijáró ingyenes étkeztetési és egyéb lehetőségekre gondol a felperes. (A munkanélküli segély havi 70.000 Ft. lesz). A fentiek alapján kérem a T. Bíróságot, hogy az alperes költségmentesség iránti kérelmét elutasítani szíveskedjék. „Fentiek” csupán rosszindulatú spekulációk és feltételezések, amelyekre hivatkozva felperes kérelmem elutasítását kéri. Én igazolásokkal támasztottam alá költségmentesség iránti kérelmemet. Egyebekben keresetemet és az abban foglalt egyezségi ajánlatot fenntartom, azzal a módosítással, hogy a közösen lízingelt autó visszaadásával

79

az alperes által megszerzett új autó tulajdonjogának megszerzésére is az alperest kérem jogosítani, arra nem tartok igényt. Felperes lemond az autóról, amelyet 1.200.000 Ft hitel terhel és eladása csak újabb veszteséggel járna. A közösen szerzett ingóságokról és az autóról való „nagyvonalú” lemondás csupán a valóságos, tényeken alapuló, jogszerű vagyonmegosztás perbeli lehetőségéről kívánja elterelni a figyelmet és nem utolsó sorban arról, hogy a cég pénzügyei és háztartási kiadásaink a perrel kapcsolatban törvényes vizsgálat tárgyává váljanak. Szomorú erkölcsi oldala a pernek, hogy felperes férjem a cél érdekében azt sem tartja megvetendő észköznek, hogy szellemi képességeimet, emberi kvalitásaimat lejárassa, és élősködő munkakerülőnek állítson be azok után, hogy tudta, milyen súlyos felelősséget vállaltunk mindketten azzal, hogy Magyarországra jövök hozzá feleségül, szép ígéretekkel, de – mint később kiderült – a teljes létbizonytalanságba. Mindezeken túl még a válóperben is növelni akarja egzisztenciális nehézségeimet, és igyekszik megfosztani a számomra elérhető jogi képviselettől. Pártoló ügyvéd kirendelésére és a költségmentességre vonatkozó kérelmemet fenntartom. Bízom abban, hogy a Tisztelt Bíróság nem a felperest motiváló irracionális indulatok és spekulációk, hanem bizonyítékok alapján hozza majd meg a döntését. Pomáz, 2007. július 24. Tisztelettel: Szepessy Kálmán Jenőné Alperes

2 / IV 2007. november 20. To whom it may concern! Areas related to art in which I engaged during the past 25 years: Photography, advertisement photography/graphics, interior decoration, film directing… In the past five years I worked in a production administrative, plant managing capacity. I am capable of accepting any employment, starting with driver / interpreter / personal secretary, through stores administrator and up to professional graphic artist, picture editor …, it is practically irrelevant to which of these tasks I’m assigned. Curriculum vitae: I’m 51 years old; I acquired my high school diploma in Hungary. At the age of 26 I left the country and only in 2002 – after 23 years – repatriated to Hungary. In Greece, I worked in the beginning, as a photographer for theatres, later in the advertising profession and simultaneously also served as a computer graphics instructor. In 1994 I founded in Athens an independent designer-graphic artist firm, while I personally specialized on book and disk/record cover designing and marketable graphic art works. In the six years the firm existed, at times up to 14 employees were on the payroll. Most of the experience and learning I acquired during that period can be utilized on the Hungarian market. I live at present in Pomáz and work at a dietary-supplement plant in Budakalász in a managing capacity – both in the production and administrative areas – but the firm’s inordinate investments exceeded its marketing capabilities and cash-flow difficulties have occurred. 80

In the past few years I graduated from a video film producing and editing OKJ school at the Népszabadság Educational Centre, my examination work “Hungarian Entrophy 2006” won the second prize and the grand prize of the audience at the Panonnfilm Festival. With the same film I was admitted to Duna TV’s one year long documentary master course, managed by Sára Sándor and given the option of producing and directing a documentary film. I speak fluently English, modern Greek and Hungarian, but my spelling is not perfect in any of these languages. I’m well versed in handling administrative, graphics and film PC programs: Photoshop / Corell / Painter / Premier pro. I drive my own car (a 2 l KIA Sportage jeep) and have extensive driving expertise. I’m Hungarian born and have double Hungarian/Greek citizenship. I’m open to any kind of employment and as I have no other obligations, I’m able to perform it anywhere, without any geographical attachment. Thanking you for your valuable time, Yours sincerely, Lili Riskó I may be reached at: Mobile phone 06 30 xxxxxxx E-mail: [email protected] Home address: 2013 Pomáz Czikó János utca 10.

3 / IV Palitól származó anyag: Kezembe került – persze nem véletlenül – Lilinek egy írása. Azon felül, hogy önmagában érték, megtudható belőle az is, hogy mire elvégezte az iskolát, és így elkezdett pénzt keresni, minden tartalékát felélte. (Annyira, hogy már akkor tartozott a lakbérrel és – mesélte – volt, amikor csak cukros kenyeret tudott enni.) Makacsul hitte ugyanis azt, hogy páratlan tehetségét díjazni fogják, és sorba állnak majd azért a magas szintű munkáért, amit Ő végzett. Ezért nem ment el dolgozni máshol. Illetve egyszer volt alkalmazott Visegrádon egy irodában, 3 másik nő mellett, de nem bírta azt az igénytelenséget, amit azok képviseltek. Irritálta a rádióból folyamatosan szóló, rossz könynyűzene is. Persze összeveszés lett a vége, s Ő felmondott.

Lepkekert 2007. őszén sokat töprengtem, mihez kezdjek az életemmel, mert hát az újrakezdés izgalmas dolog, nem szabad elkapkodni, aztán mégis csak adtam magamnak még egy év haladékot, és az iskola mellett döntöttem. Hogy addig se üljek tétlenül, amíg elkezdődik majd az oktatás, szeptemberben önkéntes munkát vállaltam az állatkertben.

81

A Lepkekertbe osztottak be, kék pólóingemen „önkéntes” felirattal szorgoskodtam. Magányos életem csendjét mozgalmas hétköznapokra sikerült cserélnem. Sok volt a turista az évnek még ebben a szakaszában is – még görögökkel is beszélgettem néha – pedig elég ronda az Állatkert. Mindenhol építkeznek, minden fel van túrva. Nos, a Lepkekert olyan, mint egy üvegház, tele trópusi növényekkel, párával és meleggel. Az egésznek vastag fakéreg réteg borítja az alját. Vannak nektár-dús virágok és broméliák, de olyanok is, mint a házaink kertjében. A lepkék bábállapotban érkeznek – ez az egyetlen módja a szállításuknak – Costa Ricából és Maléziából, trópusi lepkefarmokról. 2-3 hetente volt szállítmány. Én vigyáztam a bábokra, amikből naponta 5-6 kelt ki. Árgus szemekkel izgultam végig a kikelés egész folyamatát. Egy hatalmas potrohú valami bújik elő a 3x2 cm-es „rozsdás falevélből”, olyan, mint egy gyűrött, vizes rongy. Azután, már a levegőn, ebből a potrohból elkezdi pumpálni a testnedveket a szárnyakba és a testébe. Maga a kikelés mindössze pár perc, de amíg a szárnyak kifeszülnek, megszáradnak, és megkeményednek a repüléshez, az 2-3 óráig is eltart. Csak ez után lehet kiengedni őket a klimatizált bábszekrényből a „szabadba”, ami maga a lepkekert. Kezdetben még nagyon idétlenek, gyakran a földre kerülnek, és olyankor, ha nem jól vigyázok, a látogatók rájuk léphetnek. A be- és kijárat zsilippel van megoldva, hogy ha a szabadon röpködő lepkék egyike megszökne a látogatók érkezése, vagy távozása közben, még utol lehessen érni. Erre a célra a zsilipekben egy-egy hatalmas lepkeháló van a falnak támasztva. (Ha most valaki vigyorogva elképzel maga elé, ahogy a lepkehálóval kergetek a parkban egy színes trópusi lepkét, akkor nem szólok az illetőhöz többet!) Egyébként nekem kellett locsolnom is a kertet (ezeknek a mai műanyagoknak már szinte semmi súlyuk nincs), megbabonázva figyeltem, ahogy a nagy rózsafejből mossa a víz a sötétzöld leveleket, mint a trópusi esőcseppek. Egyszer épp lehuppantam az egyik padra, amikor mellém ült egy idős angol úr. Nézte egy ideig a banán és filodendron leveleken áttörő ősziesen sárga napsütést, a párától nedvesen csillogó virágokat, a körülöttük röpködő színpompás lepkéket, aztán mosolyogva felém fordult, és azt mondta: „Ön egy nagyon szép helyen dolgozik.” A Lepkekert télen zárva van, gyorsan hűlt a levegő, október elején jöttek a munkások, hogy felássák a talajt, medencéket alakítottak ki benne, hogy ott teleltessék a flamingókat. Kár, mert abban az évben jó földet kaptak, és a madarak tavaszig tönkreteszik.

82

Nekem is el kellett köszönnöm az állatkerttől és beülni az iskolapadba. Nehéz év következett, intenzív megterhelés – nappali tagozat, heti 5 napon, napi 6 órában hordták ránk az információt egy éven át. Szeretek tanulni, de már ennek is vége. Most kezdődik az új életem. Pont jókor jönne valaki. Lili

4 / IV Visszaemlékezés Katitól Mint Lili jelezte, 2008-ban egy tanfolyamot kezdett el. Megkértem egyik volt osztálytársát, Katit, írja le, milyen benyomást tett rá Lili.

A MI ÉLET ISKOLÁNK 2008. január. Újra iskolába járunk. Felnőttképzés keretében multimédiás programozóvá válhatunk, ha belefér a sok részletes és logikailag nehéz tananyag a fejünkbe. 19-en jelenünk meg egy felnőtt oktatást szervező és támogató intézet 5. emeletén. Különféle helyekről jöttünk, különböző végzettséggel, változatos családi háttértámogatással kezdünk bele egy új, számunkra részben ismeretlen, de nagyon izgalmas, technikainak tűnő tudás megszerzésébe. Papír szerint ide tartoznak a képszerkesztő programok, animáció készítés, filmvágás, zene és hangvágás, hangfelvétel (riportkészítés keretében), honlap készítés web programozással, vállalkozói ismeretek, MS Office program használata. Legnehezebb ebből nyilvánvalóan a programozás, ehhez programozói észjárás kell. Ha kész programokkal meg is segítjük magunkat, a különböző kereső felületeknek (Internet Explorer, Mozilla Firefox, Google, Opera, stb.) való megfelelés külön időt, elmélyülést igényel. Ebben a rohanó világban, minden multimédiás vásárlói igénynek egyénenként szinte lehetetlen ele83

get tenni. De egy jó üzleti marketing hozzájárulhat a multimédia programozó agyszüleményének az eladásához. Ezt biztos nem itt fogjuk megtanulni. A tanfolyam célja, hogy képesek legyünk a multimédia területén elhelyezkedni, remény maradhat, hacsak csoda nem történik. Ha már a felnőttképzés keretében lehetőséget adnak ennek a területnek az elsajátítására, talán mégis megtörténik a csoda. De legalább elindulunk ezen az úton. Ez már reálisabb cél, főként a fiatalok számára. Meglepő, hogy hány művészi képzettségű álláskereső kerül ebbe a csoportba. Emellett érettségizett, művelődési menedzser, tanító, kereskedő, építészmérnök-zenész, irodista választja ezt a 10 hónapos tanulást, munkán kívüli, feltöltődésre, elmélyülésre is alkalmas más állapotot. Hamarosan kiderül, ki, mi célból, hogyan használja fel ezt a támogatott, ezért pillanatnyi lélegzetvételre, alkotásra, buzgásra, kiemelkedésre, teljesítményfokozásra, vagy akár lógásra, bulizásra alkalmas intervallumot. Ezen a napon csak a mellettem ülőkkel érzem a sorsközösséget, de mindenki röviden beszél magáról. Várjuk a megmentő huszadik személyt, csak vele indulhat el a csoport. Két hosszában elnyújtott, párhuzamos asztalsornál egymással szemben ülünk. A merőleges asztalnál Schlett Zoltán a Csepeli Műszaki Iskolából ismertet meg a programmal, az iskolával, saját bemutatkozásunkat vezényli és velünk izgul, hogy elindul-e a csoport oktatása. Lili is röviden beszél magáról és hogy mi a célja ezzel a végzettséggel. Egy görög származású, magyarul beszélő nő közelében ül velem átellenben. Tőlem egy fejjel magasabb, kb. 175 cm magas, sudár, egyenes testtartású, arányos alkatú, telt, hosszú lábú, szőkített hajú, nem tudom megítélni, hány éves. Halk szavú, komoly, határozott egyéniség. Utóbbi vonása a folyosói várakozások, szünetek, becsöngetések előtti percekben már-már vezéregyéniséggé növi ki magát. Diktálja a társakba a tudás fontosságát, buzog benne az állandó kritika, önmagával szemben is, a bizonyítási vágy, a teljesítés öröme, a formák, tartalmak örömteli felhasználása. Nyitott s egyben zárkózott is. A mondatai egyszerre tárják fel pillanatnyi konfliktusait, fanyarságát, a sors elleni lázadását. Irigylem és sajnálom, felnézek rá és hibáztatom, nem tudok semleges lenni vele. Beszélgetni mindig tudunk. Tartalmas, érdekes életet feltételeznek elejtett szavai. Felmérjük egymás képességét, ismereteit, hitelességét. Angolul és görögül is beszél, ír. Panaszkodik a diszlexiájára. Alig találok súlyos hibát nála, mégis zavarja, ha elír valamit. Nagyon tud koncentrálni, míg mások bohóckodnak, egymást szórakoztatják, be-beszólnak vagy segítséget kérnek munka közben. Különösen rajzolás, képalkotás idején öntevékeny, leköti a kreatív munka. Úgy tűnik, folyamatosan ihletett állapotban van, nem érdekli mások ügyetlenkedése. Ha már végzett a feladattal, akkor néz föl, figyel a szomszédjaira. Megfontoltan dicsér, hümmög. Az állandó késés, affektáló magatartás, lemaradás, a többiek várakoztatása kiveri nála a biztosítékot. Keményen beszól ilyenkor. A magánéletében nehéz küzdelmei, kudarcai vannak. Fiát nem nevelhette, édesanyja nem engedte be pici fiával a lakásába az első házasság megfeneklése során. Férjei hűtlenek voltak. Harmadik férje úgy kisemmizte, hogy ételre sem jutott, hát még az albérletét kifizetni. Innenonnan kap segítséget, de ez nem elég a biztonsághoz. Így neki az állásként minimális bérrel finanszírozott tanulás a lélegzetvételhez jutást is jelenti. Szívja magába az animálási és programozási ismereteket. Kenyérkereső foglalkozást vár tőle. Erőteljes szorgalommal oldja meg a feladatokat, éjszakázik, konzultál a tanárokkal. Grafikai megoldásaival meglepi őket. Még tanári állást is ajánlanak neki, de a diploma hiánya miatt végül el is marad a kínálkozó lehetőség. Hiába van gyakorlata, munkatapasztalata, szépérzéke, gyors megoldási készsége, tanítási tapasztalata, filmkészítésben díjazott munkája. Menet közben figyeli a lehetőségeket. Egy perui indián holmikat árusító üzletben felajánlja, hogy megtervezi és kivitelezi a honlapjukat. A Flash technika és a programozás elején kb. a negyedik hónap végén vagyunk. Megmutatja nekem is a variációkat. Elbűvöl vele. Két kontinens, Amerika és Európa között 84

az óceán fölött egy kondorkeselyű röpül pánsíp zene kíséretében. A szabadságot és a magaslatokat idézi nekem a látvány és a hangzás. Válóperes tárgyalásai előtt beszél a félelmeiről, a gyűlöletről, hogy lelkileg beteg férje nevét nem tudja letöröltetni, mert nincs elég pénze hozzá. Nekünk Riskó Liliként mutatkozott be. Nem derült ki, hogy az eredeti neve Anita volt. Kiszolgáltatottságát sérelmezi, még a bíróság sem védi meg. Férje üzemében vezetőként, dizájnerként dolgozott, az ő ideje alatt jól mentek az üzemben a dolgok. A hála ezért, hogy egy kocsival távozhatott a házasságból – a munkát, kenyeret jelentő, alig néhány éves ígéretes házasságból. Első férjétől fogad el anyagi segítséget ekkortájt és a programozásban is bízik. Ez kisegíti majd a bajból, fizetni tudja az albérletet és a kocsit, önálló munkája lesz. Ebben vele kapcsolatban szinte biztos voltam. Csábított is a gondolat, hogy esetleg vele dolgozom majd. A magam képességeimben nem voltam ilyen biztos. A programozás eléggé beindult neki, otthoni tanulással, gyakorlással hamar ráérzett, szépek voltak a megoldásai is. A húsz emberből kb. három volt képes olyan erőfeszítést tenni, hogy a programozást integrálja egy figyelemre méltó forma- és ízlésvilágba, valamint, hogy ezzel valódi megbízásokat is szerezhessen magának. Lili volt az egyedüli, aki már a tanfolyam közben tényleges honlap készítésre szóló megbízást szerzett, dolgozni kezdett rajta. Okoz más meglepetéseket is. A tavaszi szünet idején elutazik, randira megy egy Angliában élő magyar mérnökkel a francia tengerpartra. Akkori barátja, Endre, nem jelent biztonságot. Időnként meglátogatja, Lili szavaival élve prostituálja őt. Kovácsoltvas tárgyakat készít, állítólag szépen. Lili állandó és hűséges partnert keres. Többször nekivág az ismerkedésnek, kéri, hogy drukkoljunk neki. De utána csak legyint. A francia tengerpartról egy csomaggal érkezik. Benne fénylő nagy legyező formájú kagylóhéjak. Mindenkinek az asztalára tesz egyet. Sejtelmesen mosolyogva mondja, voltak rezdülések, jó pillanatok. Feldobja az utazás, az újdonság felfedezése, a szép látványként megőrzött fotózás. Örökkévalóság a táj, a házak, a fények, a levegő rezdülése. Mint a régi fotóin a honlapján. Csak ott a keret fekete. Nem értem miért. Kontrasztnak, kiemelésnek vélem csupán a meleg nyári és őszi színekkel szemben. Keleti tájak, hegyek, tenger, két saját kutya, férfi és önportrék váltakoznak festményekkel, csomagoló anyag dizájnnal, CD borítóval, egy filmmel és link ajánlóval a honlapon. Egy karrier bemutatkozása. A Vatera licitáló oldalon az általa kézzel festett folklorisztikus konyhabútort árulja. Egy papírfotót mutat az albérleti lakásáról, épp orchidea virágzik rajta. Csoporttársunk egy alkalommal nem haza vonatozik, hanem nála alszik Pomázon egy éjszaka. Másnap álmélkodva meséli, hogy milyen szép a lakás, ráadásul még a festményei is tehetségesnek mutatják. A tény, hogy Lilivel és néhány más alkotóval egy csoportban tanulunk, nagyon motiváló. Még ha a saját, élvezettel készített terveim giccsesek is, tapasztalok egy olyan látható szintet, amit vágyok elérni. Már a Photoshop alapjain túl vagyunk. Lili gyakorlott ennek a tanításában, Görögországban is, ahol huzamosabb ideig élt második férjével, voltak tanítványai. Lendületet akar adni a kezdőknek a képszerkesztésben, úgy, ahogy szerinte ez hatékony és bátorítólag hat. Feladatokat ad nekünk, ahol gusztusos, formás rajzok, képek bújnak elő a mértani alakzatokból, gyümölcsökből percek alatt. Mi magunk megdöbbenünk, mennyire kombinatívan lehetne használni azt a kevés szerkesztési tudást, ha kreatívan használnánk a Photoshopot. Utazása Franciaországba és a tavaszi iskolai szünet megszakítja ezt a folyamatot. Jönnek a további modulok, arra kell fordítanunk energiáinkat. Ő pedig csendben lemond a mérnökkel való további kapcsolatról. A Flashhez, mint animációhoz is jó érzéke van. Itt derül ki, hogy a zene és a képkockák nála ritmust alkotnak. Leheletfinom motívumaira Zsú itt figyel fel először. Szabó tanár úrnak, aki általános ismereteket, Excelt, zene programokat és filmvágást tanít, Lili elejétől fogva a ki85

rálylány. Okos, szorgalmas, őrzi a szépségét, büszkeségét. Filmezésben, vágásban remekül otthon van. Az itteni feladatok gyerekesek számára. Kovács tanár úr, a programozó az, akire Lili felnéz. Imponálóan könnyeden, elegánsan magyarázza a logikai, matematikai alkalmazásokat. Ugyanakkor Kovács tanár úr fel tudja mérni a csoport programozásbeli antitalentumát. Mégis igyekszik mindenkihez eljutni, segíteni, bátorítja a kérdezőket és a jó képességűeket. A www.kobakbt.hu kimeríthetetlen forrás. Őszinte velünk a vizsga előtti napokon, buzdítja a kétségbeesett csapatot. Liliből kibukik a végső kérdés: Mi lesz, ha nem sikerül mégsem boldogulni ezzel a frissen szerzett tudással? Kovács Laci válaszában a pozitív hozzáállást emeli ki, azon múlik az élet. A Ctrl-C-t és Ctrl-V-t fogjuk a legtöbbet használni, mondja. Néhány saját összeállítású feladatkönyvet hoz magával. Lili bizalma és érdeklődése jeléül vesz belőle. A gyakorlati vizsgán egy csoportot alkotunk Lilivel, Mónival, Péterrel és Janival a Flash feladat megoldására. Előzőleg felosztjuk a feladatokat. Lili vállalja a programozás részét. A Tisza-tó turisztikai bemutatását választjuk. Elegáns, logikus megoldást készít elegáns dizájnnal. Ez mindannyiunknak feltornázza az osztályzatát. A szakdolgozatomon sokat dolgozom és izgulok, nem bírom legyűrni friss szakításom miatti érzéseimet. Több tanácsra van szükségem, bejárok konzultációra, de Lilivel nem futok össze. Be kell azonban mennünk az utolsó pillanatokban a suliba, az új vizsgarend szerint a Project Manager programot meg kell még tanulnunk. Lili a Skype-on írja, minek ez az új program, majd bent folytatja a lázadást. Tönkremegy az ország a világválság miatt, nekünk már úgyis mindegy. A bizonyítványosztás utáni záró bulin Móniéknál megnézzük egymás szakdolgozatát, Lili és a szakdolgozata is hiányzik. A bizonyítvány eredménye nem tükrözi a valódi befektetett 10 hónapi munkát. Lili nem szereti az átlagosat, föl is szisszen, hogy csupán négyes az átlaga. A vizsgát, a drukkot, az egész hangulatát úgy tűnik, élvezi. Én is nagyobb mellénnyel állok ki, talán az elméleti mese átbillenti a mérleget a gyakorlati hiányosságok oldaláról. A felszabadultságunkon még csak haloványan szűrődik át szorongásunk a jövőtől. A vizsgával megszűnik a minimálbéres támogatás is. Buli után néhány levélváltás, és a kapcsolatok halványodnak, többnyire megszűnnek. IWIWen és Netlog-on tartom a kapcsolatot Lilivel. Kevés írást kezdeményez. Kiderül, hogy komoly műtéten esett át, nem volt, aki otthon ránézzen. Aztán újra nekilendül, vállalkozásba kezd. Egy jó ötletét akarja megvalósítani. Tetszik nekem, újra jó ízléssel kialakított, most otthont szépítő különféle üvegekre ragasztható díszes címkéket árusít a honlapján. Apró, nem drága, testre szabható, mindenféle méretben készül, sőt Lili ki is nyomtattatja a saját költségén, és bizományba adja pici ajándékboltoknak. Ez a kezdet. A cél, hogy mások is föltehessék munkáikat, grafikáikat a honlapjára. Igényes webshop, webáruház lesz belőle, ha beindul egyszer. De belezuhanunk a gazdasági világválságba, a legnehezebb egyéni korszakunkban. Nem elég a megszokott rutin sem lélekben, sem energiában, sem kitartásban, sem emberi kapcsolatokban, sem szerelemben. Lili nem akarta lejjebb adni, még jobban megalázkodni. Panaszai nem találtak orvoslásra. Igényeit nem tudta megmásítani. Mást nem akart bajba sodorni. Kérlelhetetlen volt magával szemben is. Vitte magával értékes tudását, egy szerelem csíráit, azt írta utoljára: szép élete volt.

86

5 / IV És szórakozottan lóbálva lábát, ül Marson és Vénuszon az átok (Megjelent az Interneten 2008. 02. 12. http://laporello.blog.hu/page/2) A Nő: 2008. 02. 03. Már megint ott tartottam, hogy leiratkozom a lapról – ennyi erővel lottót is vehetnék – amikor beleolvastam a naplójába. – 3 nap és 105 levélke után még mindig nem kaptam tőle egyetlen goromba választ, intelligens szarkazmusa lenyűgöz, válaszai mosolyt lopnak a szemembe… 3 nap és 105 levélke után – ha ez sem, akkor semmi! – Mozi? – küldöm reményem utolsó sugarát az elektronikus posta fénysebességével. – Jó – jön a következő lélegzetvételre a válasz, és elküldöm a film kritikáját előzetesnek. Még az utolsó este kellemetlen témába tévedt levélkének is örülök, legalább túl vagyunk rajta. *** A pénztártól tovább lépve, jeggyel a kezemben állok, ő 3 méterre előttem. Ideális távolság felmérni valakit tetőtől talpig, kicsit magasabb, mint vártam, kicsit sötétebb a bőre, de a pillanat tört része után felismerem a fényképe alapján, azokat a ráncokat a szája körül. A kávé mellett pechemre elkezd mentegetőzni a tegnapi levélke miatt. – Hagyjuk – kérem, de nem jól. Rosszul megválasztott szó? A kézmozdulat, mellyel a bögre melegéhez bújok? Ki tudja. Elmélyülnek a ráncok az arcán, zavarban van, próbál körüljárni, de nem talál rajtam fogást. Hiába kérem, már kérdezni sem mer. Belekezdek elmúlt 5 évem kálváriájának történetébe, de ahogy felnézek rá, elakadok. – Ha nem érdekli, szóljon – biztatom, mert hát rettenetes dolog mások terhére lenni. – Dehogynem, ennél érdeklődőbb kifejezést nem tudok vágni – mondja, ami egy levélkében aranyos lenne, de így élesben elvágja a mese fonalát. A jegyszedő ment meg bennünket a kellemetlen helyzetből, és a mozi sötétjében már minden rendben van. Gondolom én. De pár perc múlva ránézek, és rémülten látom, hogy elaludt. Hol felriad, hol újra elalszik, úgy 20 perc múlva megsajnálom. – Ne menjünk?– próbálkozom – Ez hosszú lesz és kényelmetlen. – Nem, ne – rázza a fejét kábán, és újra elalszik. A harmadik próbálkozással sikerül kivinnem a moziból. – Hogy maga milyen erőszakos, asszonyom – mondja, most először magázva. – Akkor éreztem volna magamat erőszakosnak, ha végignézetem veled a filmet – mondom neki, most először tegezve. – Akkor most te hívj meg valahová. – Hová? – kérdezi, miközben hunyorogva tornázza magát kabátja ujjába. – Cukrászda? Van egy a közelben. 87

– Rendben – mondja, de már visszavonult elefántcsont tornyába, ott fent a 190 cm felett. – Baj van? – kérdem. – Csak zavar, hogy elaludtam. – Tarr Bélától még a kimondottan filmes körökben is többen elalszanak – sietek a segítségére. – De én még egy akciófilmen is el tudok aludni. – Azon én is – hagyom rá, és mindent elkövetek, hogy lecsalogassam a toronyból. Kezdetben a művészetek egyéb ágaival próbálkozva, de már késő. Szája egyre lefitymálóbban ejti a szavakat, amitől én egyre dühösebb leszek. Lankadó lelkesedésem a virághagymák témánál kifogy. Olyan érzésem támad, mintha szotyola magokat köpködne fentről, nem is énrám, csak úgy, szórakozottan, ki a torony ablakán, amiben nemsoká térdig fogok gázolni. Megállok a körúti szitáló esőben, még mindig reménykedve, hogy bosszúságom nem látszik rajtam: – Tudod mit? Forduljunk vissza. Valahol arra van a kocsim. De visszafele menet, a kudarc egyre csak munkál bennem. – Olvasni sem szoktál? – nézek rá egy könyvesbolt kirakatának tükrén át. – De, azt szoktam. – Mit? – komiszkodok. Levélkében megengedte volna magának a Micimackót, de most csak egy „ami jön” a válasz és repül a szó után a napraforgó mag. A sarkon elköszönök. – Itt kell, hogy legyen valahol az enyém is, – mondja – egy fekete Mondeo. Ez a mondat annyira nem illik szerepéhez, hogy elnevetem magam. – Én még így sosem fogtam mellé senkivel – legyintek és már elszállt a haragom, 40 perc az út hazáig. Derékból hajolt meg, ajkán gúnyos mosoly. Ez még mindig itt van velem. *** Aztán másnap belenézek a naplójába, bejegyzés találkozásunk előtt pár órával: A férfi: 2008–02–02 Nagy, vidám játszótér ez itt… – gondolom – hát akkor gyerünk, ki ne maradjak belőle… Gép bekapcs, bejelentkez, hátradől, kapcsolati listáról egy jelenlevő áldozat kiszemelése, élénk vagyok, akár villanyszerelő a jakuzziban, könnyed, mint egy kereskedelmi tétel luftballon, megszólítom és finoman vegzálni kezdem, azt szeretném én látni, hogy a négyévi rutinommal itt bárki is lenyom… Hajrá, kössünk bele… „Tegnap a gyerekeidről kérdeztelek, de elmismásoltad a választ… Ők hol vannak?” Na. Így kell ezt. Egy vizsgálóbíró félszeg retardált hozzám képest. 88

Kicsit várni kell, de ezt most nem tudja kikerülni… már villog is a válasz… „A kislányom meghalt.” Game over, letiltott a gép. Itt, belül. És pár órával az után, hogy hazaért: Mi a franc lehet a telefonommal?!? UPC csomagom van, tel./fax+kábelTV+chello. Ez eddig nem büntetendő… Viszont a vezetékes telefon csöng, ha hívnak, de egy nyekket nem hallani benne. Ha én hívok róla vezetékest, ki sem csöng. Tárcsahang van. Ha mobilt hívok róla, a mobil kicsöng… Semmit nem dugtam át, semmit nem húztam ki, igaz, mostanában a házban furkált a DigiTV. Kurva technika. *** Pár nap múlva születésnapom van. A reglapom fejlécében újra ugrani fog éveimnek számlálója. Game over. Vagy csak itt, belül? Pedig milyen jól ír! Ki érti ezt?

6 / IV Palitól származó anyag: Szegény Lili legalább 4 évig küzdött a pokollal, amiben élt. Igaz, előtte sem lehetett rózsás a helyzete, nekem egyszer azt mondta, hogy a házasságkötés után fél évvel már tudta, hogy egy lelketlen emberhez ment hozzá. Azt is elmesélte, hogy volt, amikor Ő teljesen kiborult és sírt, a „balesete” – ahogy nevezte Kálmánt – meg csak szenvtelenül nézte, nemhogy jó szava nem volt hozzá, de még szidta is. Sőt, még azt is mesélte, hogy – még leírni is borzalom – többször meg is erőszakolta. Idemásolok 3 beszélgetés-részletet, ami talán segít megérteni Lili végzetét:

2009. november 22. Pali: Ha minden közel optimális, természetesen messzire kell hajítani az elméleti könyveket. Csak az a baj, hogy nagyon sokszor nem minden optimális. Nem akarom megbántani, de ha Ön megvizsgálta volna a 3. férjével a viszonyát, lehet, hogy megmaradt volna a pénze. Tudta volna, hogy Ön biztosítja a körülményeket, nem a férje. Ezt összeveti a tulajdonságaival, és rájön, mire megy ki a játék… 89

Lili: És lemaradtam volna életem legnagyobb szerelméről. Mennyivel lett volna könnyebb a döntés? Ráadásul utólag még számon is kérhettem volna magamtól a butaságom. Pali: Azt nem mondta, hogy ez volt a legnagyobb! Azt mondta, hogy az első szembejövő! Lili: Pedig csak arról van szó, hogy valaki becsapott, akiben hittem. Egy előre nem látható elem a történetben. Ritka egybeesés. A Csapda. Pali: Nem akarom a sárba rántani a nemes érzelmeket. Éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, ha minél kevesebben élnének vissza velük. A kérdésre én nem tudom a választ: Megérte-e Önnek az, hogy a legnagyobb szerelmet érezte, úgy, hogy egy arra érdemtelent részesített azzal? Lili: Erre még visszatérhetünk, mert szerintem teljesen mindegy, hogy a másik mit érdemel és mit nem. Amit én megélek, az akkor is az enyém, ha ő nem méltó rá.

2009. november 29. Lili: Én nagyon élet-igenlő vagyok, bár az életet nem tartom fontosnak. Ez ellentmondásosnak tűnik, de nem az. Pali: Értem én ezt… Egyébként nincs semmi baj a vallásossággal, a keresztény hit nagyon is élet-igenlő. Lili: Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már muszáj itt lenni, akkor minden cseppjét meg kell kóstolni. Amúgy meg semmi sem volt előtte, és semmi sem lesz utána, tehát, hogy ez a kicsi meddig tart, az nem fontos. Nem akartam megbotránkoztatni, ne haragudjon! Pali: Nem botránkoztat meg… Mert Önben van erkölcs… Tehát azért mégsem minden cseppet kóstolt meg. Lili: Érdekes, hol kell meghúzni a határvonalat. Pali: Pontosan tudja, melyek a legédesebb cseppek. Ezért lett kultúrafüggő… Ami a legszebb betegségek egyike.

2009. december 21. Lili: Nagyon nem szeretek költözködni, sem élőben, sem virtuálisan. Mondhatnám, viszolygok még a gondolatától is. Pali: Ennek ellenére országokon keresztül költözött. Lili: Na jó. Lehet, hogy pont ezért. ... Lili: Ma kaptam egy levelet az ügyvédemtől. Pali: ? Lili: Elküldte a válás bontását, amit november elején állított ki a bírónő. Ő is elárult. Talán féltek, hogy fellebbezek. A hamis iratok a kölcsönről meg sincsenek említve a tárgyalási jegyzőkönyvben. Pali: Benne volt a fellebbezési határidő, amit most már lekésett? Lili: Lassan 1 hónapja lejárt. Pali: Nyílik a bicska a zsebemben… Lili: HA FELLEBBEZEK, MOST ÁTKERÜLT VOLNA MINDEN MÁSODFOKRA, ÉS NÉZHETIK MAGUKAT. 90

Pali: Van ügyvédem. Beszéljünk vele! Lili: Nincs értelme, egy vasam sincs! Feljelenthetném okirat hamisításért, „ami miatt elvesztettem a pert”, de le kell tenni az összeg egy részét előlegben, készpénzben, és az 10 millió forint. Pali: Csak tanácsot kérjünk tőle. Jó ismerősöm, együtt voltunk katonák. Igaz, tőlem is kért pénzt, de lelkiismeretes. Talán baráti tanácsot ingyen is ad. Lili: Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy már el is tüntették a peranyagból. Pali, ennek vége van, bele kell törődni, 3 éve csinálom, nem megy tovább! Pali: Tudja, maga ezt végigszenvedte. Megértem, hogy feladja. Nekem viszont új. Fel vagyok háborodva. Lili: Senki sem állt mellettem, csak az örökös megaláztatás, a lefizetett pojácák szánalmas cirkuszi előadásai. Pali: Igazságérzetem háborog nagyon. Lili: Jogszolgáltatás! Az igazság senkit sem érdekel. Most lenne otthonom. ... Lili: Az életünket mi rontjuk el, de csak részben. Mindig ki vagyunk szolgáltatva másoknak, akik csalnak, lopnak, kijátszanak bennünket. Az igazság pedig csak bennünk él, a környezetet ez nem érdekli. És ha összeroppan valaki, odébb tolják, mint selejtet. Pali: Ez sajnos így van. Éppen ezért kell olyan barátokra, ismerősökre szert tenni, akik nem ilyenek. De kevesen vannak. És nehezen ismerszenek meg, mert szerények is. Lili: Nagyon kemény világban élünk. Néha az az érzésem, hogy háború van. Pali: Néha nekem is… Felértékelődnek a jó barátok. Persze a legtöbbször azt látom, hogy ők is szenvednek ettől a világtól. Lili: Nekem senkim sincs, és az ember inkább elbújik a többiek elől, mint hogy terhelje őket velük. Pali: Néha azonban nem lehet elbújni. Ki kell mondani valakinek, aki legalább együtt érzően meghallgat. Lili: Magának biztosan sok ilyen ismerőse van. Pali: Az ember tudja, hogy a másiknak kényelmetlen, éppen azért, mert segíteni szeretne, de nem tud. Mégis jó igénybe venni a barátságát. Lili: Én nem ilyen vagyok. ... Lili: Ma elmentem a postára gyalog, mert nagyon hideg volt, és sétálni akartam. Visszafele a simogatós utcákon jöttem. Olyan jó volt. Pali: A helyek, ahol jó emlékek ébrednek bennünk, mindig kedvesek maradnak. De ahová csalódás fűz, mindig rám kiabálnak. Lili: Azokban az utcákban van egy-egy ház, ahol várnak a kutyák. Nagy böhömök, bőszek és csorog a nyáluk… de a szemükben annyi hála és szeretet van, valahányszor megállok, hogy összedugjuk a fejünket, és simogassam őket, és ők táncra perdülnek örömükben és bohóckodnak, csakhogy még egy picit maradjak. Én már nagyon régen ilyen szeretettel érem be. ... Lili: De ha egyszer annyi pénzhez jutok, hogy nem kell dolgoznom 3 hónapig, befejezem azt a naplót. Ennél nagyobb büntetés nem lenne… és tudja, nem a férjemet utálom legjobban. Pali: Hanem? Lili: Az egy mentálisan torzult, beteg ember. Pali: De nem itt lenne a helye. Lili: A bűnösök az olyan emberek, mint az a 3 lefizetett ügyvéd és a bírónő, akik emberek életét teszik lelkiismeretlenül tönkre, hogy minden egyes élettel egy-egy új téglát rak91

Pali: Lili: Pali: Lili: Pali: Lili: Pali: Lili: Pali: Lili: Pali: Lili:

Pali: Lili:

hassanak a családi otthonuk falába… ezeket a szörnyetegeket soha senki sem bünteti meg, ezek mindent megúsznak, pedig ők szabályosan tarolnak, nap mint nap! Ez igaz. Ők még a törvény szerint is sokkal inkább bűnözők, nemcsak bűnösök. A férjem csak engem tett földönfutóvá. Csak nehéz rájuk bizonyítani a bűnösséget. Nem kell ide bizonyíték. Én tudom, hogy mit tesznek… én vagyok a bizonyíték! Igen, de ahhoz, hogy ne ússzák meg, kellene a bizonyíték... Egy jó könyv azonban segíthetne... Minek? Hogy egy újabb bírósági tárgyaláson felmentsék egymást?… Így van. Erre gondoltam... Tényleg meg kellene írnia. És tudja, elég, ha pár mondatban, az utószóban lezárja az ember a történetet velük. Ha van egy felkavaró könyv, és mellette a bizonyíték, nagyon be lehetne fűteni nekik. Egy frappáns és elgondolkoztató befejezés. Hiszen vannak is dolgok, amiket a közvélemény bizonyíték nélkül is ismer… Például a becsődült vállalat tulajdonosa luxus körülmények között él. Vagy legalább elgondolkoznának azon, hogy mi folyik itt. Tudja, hány ember lett öngyilkos az elmúlt 20 évben, a hatóságok és munkaadók, meg a törvény igazságtalansága miatt? Róluk mindenki hallgat. Nem hallgat mindenki, csak az a baj, hogy ebből is politikát csináltak… Az egészet mindig csak a másik oldalra akarják kenni. Holott ez a pártfüggetlen és nem politikai az indíttatás. Pl. … a libatollakból? Nincs is túloldal. Csak körök, érdekeltségek… még politika sincs.

7 / IV Palitól származó anyag: Közkeletű tévedés, hogy a szerelem mindent legyőz. Nem a szerelem az, hanem a hit. Egy olyan okos nő, mint Lili, azonban nem képes vakon hinni. Tele volt ötletekkel, azonban mindegyikről bebizonyosodott, hogy hónapok szükségesek ahhoz, hogy egyáltalán hozzon valami pénzt. S ez teljesen rendjén is van, csak Neki nem voltak hónapjai. A tavasszal ki kellett költözzön. Február elején szereztem munkát Neki, csak az volt a baj, hogy részletekben, hónapokon keresztül tudtak volna fizetni. Neki meg azonnal kellett a pénz. Így visszagondolva, ez volt az az utolsó, amúgy is gyenge szalmaszál, ami elszakadt. Mert igaz ugyan, hogy valamikor decemberben határozhatta el, hogy elmegy, de még egy csekély lehetőséget adott a sorsnak. Nem mondom, hogy csodára várt, mert nem hitt a csodákban. Hiába akart hinni, hiába tudta, hogy lenne miért, nem akart mások terhére lenni. Nem tudta elviselni, hogy mások (akik szeretik), nagy áldozatot hozzanak érte. Ezzel a teherrel a vállán nem akart élni. Úgy gondolta, hogy túl nagy árat kellene fizetni azért, hogy Ő élhessen. Neki is, másoknak is. Lili persze nem mondta, hogy vége, nincs tovább… A pontos helyzettel ekkor még nem voltam tisztában, és amikor az utolsó nap elmondta, arról biztosított, hogy megoldja. Az energiáit ismerve arra gondoltam, hogy talán Gyulán, a fiánál húzza meg magát, vagy valahol máshol.

92

Igen, mert az ember a halállal nincs jó viszonyban, még a gondolatát is hárítja. Ezért mondhat a halálra készülődő olyan mondatokat, amik világosak, de csak akkor értjük meg, amikor már bekövetkezett a jóvátehetetlen. Ezt Lili is tudta, és ügyelt arra, hogy ne fogjak gyanút… Pedig látni kellett volna, ahogy Veronában Rómeónak és Júliának nem volt semmilyen más észköze, mint a halál, úgy Lilinek sem maradt már más… Lili két búcsúlevele. Az elsőt egy füzetbe írta, azt kihajtva odarakta a nagy asztalra az előtérbe, a belépőnek fordítva, úgy, hogy azonnal észrevegye. Amikor azon a napon beléptem a lakásba, csak megláttam a füzetet, és egyből arra gondoltam, hogy ez egy búcsúlevél. Nem is olvastam el rögtön, hanem körbejártam a lakást, nem tudom, mit remélve. De aztán csak fel kellett emelnem a füzetet…

93

94

A másodikat Nála találták meg, a ridikülben volt. Majd két hétig ázott, a barna foltok a ridikültől vannak. Feltételezésem szerint ezt a búcsúlevelet az orvosoknak írta, ha még életben találják. De nem sok esélyt adott nekik, mert a rendőrök szerint levette a kabátját és a cipőjét, hogy minél gyorsabban végezzen vele a hideg.

95

„Hozzám ne merjenek érni!!! A férjem földönfutóvá tett. A lefizetett Mikus Zsuzsa bírónő, a megvásárolt ügyvédek, meghamisították a jegyzőkönyveket, eltüntették a hamisított zsaroló okiratokat, és mind otthon alszik a hazugságokból és bűnösségből épített falaik között. Hozzám ne merjenek érni!!! Nem vagyok hajlandó hajléktalanok között élni, vizeletszagú híd alatt megfagyni, alkoholistákkal bélelt nyomortanyákon vegetálni. Hozzám ne merjenek érni!!! Hacsak nem fogad be az otthonába, nem ad munkát, értelmeset, hacsak nem tudja elhitetni velem, hogy fontos lehetnék még bárkinek is.”

8 / IV Palitól származó anyag: Dobogókőn megmutatták nekem a pontos helyet, ahol Lili utoljára álomra hajtotta a fejét. Egy kidőlt fa, aminek az ágai fölé borultak. Nekem az jutott az eszembe, hogy ez volt Lili utolsó hajléka. Nyilván Ő is azt akarta, hogy észrevegyük az üzenetet, hogy neki csak ez jutott. Nem tudom, akkor milyen lehetett az alkony, de most gyönyörű vörösben izzott a naplemente. Csak remélem, hogy Lili látta ezt. Őt ismerve, utoljára még találkozni akart a szépséggel.

96