Egy ember mindenét hátrahagyta, átkelt a nagy vízen, eljutott Amerikába, és meggazdagodott. Nos, ennyi elég is a nagyapámról, akár Goljaczeknek (lengyelül), akár Koljaiczeknek (kasubul), akár Joe Colchicnak (amerikaiul) nevezte végül is magát. Meglehetősen nehéz egy közönséges, játékboltokban és áruházakban kapható bádogdobon kifaggatnom egy majdnem a látóhatárig fával megrakott tutajokkal zsúfolt folyót. Mégis sikerült kidobolnom a fakikötőt, a folyó öbleiben himbálózó vagy a nádasban fönnakadt hordalék fát, kevesebb fáradsággal felidéztem a Schichau hajógyár és a Klawitter hajógyár sólyáit, s sok, nagyrészt javítást végző csónakgyárat, a vagongyár ócskavastelepét, a margaringyár avas kókuszraktárát, a Speicherinsel valamennyi általam ismert búvóhelyét. Nagyapám halott, nem felel nekem, nem tanúsít semmiféle érdeklődést a császári hajók vízre bocsátása iránt, egy hajónak néha évtizedekig tartó, a vízre bocsátással kezdődő pusztulása iránt, amely hajónak adott esetben Kolumbus volt a neve, de a flotta büszkeségének is nevezték, természetesen Amerika felé indult, és később elsüllyedt, vagy önmagát süllyesztette el, később talán kiemelték, újjáépítették, átkeresztelték, vagy ócskavasként kiselejtezték. Lehet, hogy a hajó, a Kolumbus, csak a nagyapámat utánozta, víz alá merült, és most a maga negyvenezer tonnájával, dohányzójával, márvány tornatermével, úszómedencéjével és maszszázsszobáival, mondjuk, valahol hatezer méter mélységben bolyong a Fülöp-szigetek körül vagy az Emden-mélyedésben; utána lehet nézni a Weyer-ben vagy a flottakalendáriumokban – azt hiszem, az első vagy a második Kolumbus önmagát süllyesztette el, 38
mert a kapitánya nem akart túlélni valamilyen – a háborúval összefüggő – szégyent. A tutajtörténet egy részét felolvastam Brunónak, aztán, arra kérve, hogy legyen tárgyilagos, föltettem neki kérdésemet. – Gyönyörű halál! – jelentette ki lelkesen Bruno, és azonnal elkezdte vízbe fúlt nagyapámat spárgáiból torz alakká csomózni. Meg kellett elégednem válaszával, nem foglalkozhattam az esztelen gondolattal, hogy kivándorolok az USA-ba, és örökséghez jutok. Meglátogattak a barátaim, Klepp és Vittlar. Klepp egy dzsesszlemezt hozott ajándékba, mindkét oldalán King Oliverrel, Vittlar pedig pipiskedve átnyújtott egy rózsaszínű szalagon lógó csokoládészívet. Mindenféle bolondságot műveltek, jeleneteket parodizáltak a tárgyalásomból, én meg, hogy örömet szerezzek nekik, mint minden látogatási napon, vidám képet vágtam, s még a legostobább vicceken is sikerült nevetnem. Ily módon diszkréten, még mielőtt Klepp belekezdhetett volna elkerülhetetlen előadásába a dzsessz és a marxizmus összefüggéséről, elmeséltem annak az embernek a történetét, aki tizenháromban, tehát röviddel azelőtt, hogy elszabadult a pokol, egy szinte végtelen hosszú tutaj alá került, és nem is bukkant fel többé; még a holttestét sem találták meg. Kérdéseimre – fesztelenül, szinte unatkozva tettem fel őket – Klepp szomorúan megrázta a fejét hájas nyakán, kigombolkozott meg begombolkozott, úszó mozdulatokat csinált, és úgy viselkedett, mintha ő lenne a tutaj alatt. Végül fejcsóválva elhárította magától a kérdésemet, mondván, hogy kérdésemre azért nem válaszol, mert még túl kora délután van. Vittlar mereven kihúzta magát, keresztbe rakta a lábát, gondosan vigyázva nadrágja élére, és olyan fennkölt és bizarr önhittséggel az arcán, amilyet rajta kívül talán csak az égben ölthetnek az angyalok, így szólt: – A tutajon vagyok. Kellemes a tutajon. Csípnek a szúnyogok, s ez kellemetlen. A tutaj alatt vagyok. Kellemes a tutaj 39
alatt. Már nem csípnek a szúnyogok, és ez kellemes. Azt hiszem, egészen jól meg tudna lenni az ember a tutaj alatt, ha nem vágyna vissza a tutajra, ahol folyton molesztálják a szúnyogok. Vittlar szokása szerint hatásos szünetet tartott, alaposan szemügyre vett, aztán, mint mindig, ha bagolyhoz akart hasonlítani, még jobban felhúzta amúgy is elég magasan levő szemöldökét, és teátrális, átható hangon így szólt: – Gondolom, hogy ez a vízbe fúlt ember, aki a tutaj alá került, a nagybácsid volt, ha ugyan nem a nagyapád. Azért ment a halálba, mert mint a nagybácsid – s ha a nagyapád volt, még nagyobb mértékben – kötelességének érezte veled szemben, mert mi sem volna terhesebb számodra, mintha volna egy élő nagyapád. Te nemcsak a nagybácsid gyilkosa vagy, hanem a nagyapádé is! Mindenesetre meg akart egy kicsit büntetni, mint minden igazi nagyapa: nem engedélyezte unokájának azt az elégtételt, hogy büszkén mutogathasson egy felpuffadt, víztől feldagadt hullára, és olyanokat mondhasson, hogy: Nézzétek halott nagyapámat. Hős volt! A vízbe ugrott, amikor üldözték. – Nagyapád megfosztotta a világot és az unokáját a holttestétől, hogy az utókor és az unoka még sokáig foglalkozzon vele. Aztán, egyik pátoszból gyorsan a másikba menve át, könnyedén előrehajolt, és ravaszul, vigasztalást tettetve, hozzátette: – Amerika! Örvendezz, Oskar! Célod, feladatod van. Felmentenek, és szabadon bocsátanak. Hová mennél, ha nem Amerikába, ahol az ember mindent megtalál, amit elvesztett, még eltűnt nagyapját is! Akármilyen gúnyos és sértő volt is Vittlar válasza, nagyobb biztonságot adott nekem, mint Klepp barátom halál és élet között különbséget alig tevő visszautasítása, vagy ápolómnak, Brunónak a válasza, aki nagyapám halálát csak azért nevezte gyönyörű halálnak, mert röviddel utána a vízre siklott és hullámokat vert a Kolumbus. Ezért dicsérem Vittlar nagyapákat konzerváló Amerikáját, a célt és eszményképet, amellyel ismét munkaképessé tehetem magam, ha 40
belefáradva Európába, le akarom tenni a dobot meg a tollat: „Folytasd az írást, Oskar, folytasd dúsgazdag, de fáradt, Buffalóban fával kereskedő Koljaiczek nagyapád kedvéért, aki felhőkarcolójában gyufaszálakkal játszik!” Mikor Klepp és Vittlar elbúcsúzott, és végre elment, Bruno alapos szellőztetéssel hajtotta ki barátaim zavaró szagát a szobából. Aztán ismét fogtam a dobom, de nem a halált elrejtő gerendákról doboltam többé, hanem azt a gyors, kapkodó ritmust vertem ki rajta, amelynek 1914 augusztusától minden ember engedelmeskedni volt kénytelen. Így aztán elkerülhetetlen, hogy születésem órájáig ez a szöveg is csak futólag érintse annak a gyászoló társaságnak az életútját, amelyet nagyapám Európában maga után hagyott. Amikor Koljaiczek eltűnt a tutaj alatt, a fűrésztelep stégjén a tutajosok hozzátartozói közt ott aggódott nagyanyám is, leányával, Agnesszel, Vinzent Bronskival és Bronski tizenhét éves fiával, Jannal együtt. Kicsit odébb állt Gregor Koljaiczek, Joseph bátyja, akit kihallgatásra idéztek be a városba. Ez a Gregor a rendőrség minden kérdésére ugyanazt a választ adta: – Alig ismerem az öcsém. Tulajdonképpen csak abban vagyok biztos, hogy Josephnek hívják, s amikor utoljára láttam, talán tíz- vagy mondjuk tizenkét éves lehetett. Ő pucolta a cipőm, és ő ment sörért, ha anyám meg én sörre szomjaztunk. Ha kiderült is, hogy dédanyám szerette a sört, Gregor Koljaiczek válaszával nem sokra ment a rendőrség. Viszont annál nagyobb segítséget jelentett Anna nagyanyámnak az idősebbik Koljaiczek létezése. Gregor, aki addig Stettinben, Berlinben és legutóbb Schneidemühlben élt, Danzigban maradt, munkát vállalt a lőporgyárban, a „Nyúl-bástya” mellett, és egy év múlva, miután minden bonyodalom – például nagyanyámnak az ál-Wrankával való házassága – tisztázódott, és ad acta került, elvette nagyanyámat, aki nem akart elszakadni a Koljaiczekektől, és soha nem ment 41
volna feleségül Gregorhoz – vagy legalábbis nem ilyen hamar –, ha nem lett volna Koljaiczek. Az, hogy Gregor a lőporgyárban dolgozott, megmentette a tarka és nem sokkal később a szürke uniformistól. Hármasban laktak ugyanabban a másfél szobás lakásban, amely évekig a gyújtogatónak nyújtott menedéket. Csakhogy kiderült, hogy az egyik Koljaiczek nem feltétlenül olyan, mint a másik Koljaiczek, mert nagyanyám pontosan egyévi házasság után kénytelen volt kibérelni Troylban a bérház éppen üresen álló, utcára nyíló pincehelyiségét, és a gombostűtől a káposztáig mindenféle vicket-vackot árulni, hogy egy kis pénzt keressen, mert igaz ugyan, hogy Gregor a lőporgyárban sokat keresett, de még a legszükségesebbre valót sem adta haza: mindent elivott. Gregor – nem úgy, mint Joseph nagyapám, aki csak ritkán kívánt meg egy korty pálinkát – komolyan iszákos volt, s ezt a tulajdonságát valószínűleg dédanyámtól örökölte. Gregor nem azért ivott, mert szomorú volt. Még ha vidámnak látszott is, ami ritkán fordult elő, mert melankóliára volt hajlamos, nem azért ivott, mert boldog volt. Azért ivott, mert alapos ember volt, aki szeretett mindennek a mélyére nézni, így a pohárnak is. Amíg élt, senki se látta, hogy Gregor Koljaiczek csak egy fél pohár borovicskát is otthagyott volna. Mamám, akkoriban gömbölyded, tizenöt éves lányka, a ház körül is hasznosította magát, s az üzletben is segített, élelmiszerjegyeket ragasztott, szombatonként kihordta az árut, és ügyetlen, de fantáziadús leveleket irkált, amelyekben a hitelre vásárlókat felszólította, hogy fizessék ki tartozásukat. Kár, hogy egyetlen ilyen levél sincs a birtokomban. Milyen szép volna, ha ezen a ponton idézhetném néhány, részben gyermekes, részben nagylányos segélykiáltását egy félárvának – Gregor Koljaiczek ugyanis semmiképpen sem volt teljes értékű mostohaapa. Sőt: nagyanyám és leánya csak nagy nehezen tudta a többnyire csak rézgarassal, mint ezüstpénzzel teli 42
kasszát – amely két egymásra borított pléhtányérból állott – a mindig szomjas lőpormolnár mélabús koljaiczeki tekintete elől elrejteni. Csak amikor Gregor Koljaiczek tizenhétben influenzában meghalt, kezdett kicsit jobban jövedelmezni az üzlet. De nem nagyon, hiszen mit lehetett már tizenhétben árulni? A másfél szobás lakás kisebbik helyiségét, amely a lőpormolnár halála óta üresen állt, mert Mamám félt a kísértetektől, és nem akart oda beköltözni, később Jan Bronski, Mama unokatestvére foglalta el, aki akkor körülbelül húszéves lehetett, elköltözött Bissauból és apjától, Vinzenttől, s miután Karthausban sikeresen letette az érettségit, és a járási városka postáján elvégezte a tanulóéveket, a danzigi főpostán lett kistisztviselő. Bőröndjén kívül Jan magával vitte nagynénje lakásába hatalmas bélyeggyűjteményét is. Egész kiskora óta gyűjtötte a bélyeget, a postához tehát nemcsak hivatali szálak fűzték, hanem magánemberként, gyöngéden is vonzódott hozzá. A cingár, kissé görnyedten járó fiatalembernek csinos, ovális, talán egy kicsit túlságosan is édeskés arca volt, és olyan kék szeme, hogy Mama, aki akkoriban tizenhét éves volt, könnyen beleszerethetett. Jant már háromszor behívták sorozásra, de mindegyik alkalommal fölmentették, siralmas állapota miatt. Ez azokban az időkben, amikor minden férfit, aki csak némileg is ki tudta húzni magát, Verdun alá küldtek, hogy Franciaország földjén örökre vízszintes helyzetbe kerüljön, sok mindent elárult Jan Bronski testalkatáról. Szerelmeskedésük tulajdonképpen nyilván már akkor megkezdődhetett volna, amikor együtt kezdték nézegetni a bélyegalbumot, összedugott fejjel vizsgálni a különösen értékes példányok fogazatát. De igazában csak akkor kezdődött, illetőleg tört ki elemi erővel, amikor Jant negyedszer is behívták sorozásra. Mamám, akinek egyébként is be kellett mennie a városba, elkísérte a kerületi parancsnokság elé, ott várt a népfelkelő által őrzött faköpönyeg előtt, és Jannal együtt meg volt győződve róla, hogy Jannak ezúttal el kell 43
mennie Franciaországba, hogy satnya mellkasát annak vas- és ólomtartalmú levegőjében kúrálhassa. Lehetséges, hogy Mama a népfelkelő gombjait többször is megszámolta, mindig más eredménnyel. Könnyen el tudom képzelni, hogy a gombok minden egyenruhán úgy vannak elhelyezve, hogy az utolsónak leszámolt gomb mindig Verdunt jelenti vagy esetleg egy kis folyót: a Somme-ot vagy a Marne-t. Mikor a negyedszer is sorozott fiatalember pontosan egy óra múlva megjelent a kerületi parancsnokság kapujában, lebotorkált a lépcsőn, a nyakába borult Agnesnek, a Mamának, és a fülébe súgta az akkoriban olyan kedvelt szólást: – Se komisz, se babgulyás, még egyévi halasztás – anyám először ölelte meg Jan Bronskit, és nem tudom, a későbbiek során valaha is ölelte-e boldogabban. Ennek a frissen sarjadt háborús szerelemnek nem ismerem a részleteit. Jan eladta bélyeggyűjteménye egy részét, hogy kielégíthesse Mama igényeit, akinek erős érzéke volt minden iránt, ami szép volt, jól állt neki és drága volt, és akkoriban állítólag naplót vezetett, ami sajnos később elveszett. Nagyanyám, úgy látszik, elnézte a két fiatal ember kapcsolatát – amely föltételezhetően jóval több volt rokoni kapcsolatnál –, mert Jan Bronski a szűk lakásban maradt a Troylon még a háború után is egy ideig. Csak akkor költözött el, amikor egy Matzerath nevű úr létezését nem lehetett többé letagadni, és nem is tagadták. Ezzel az úrral Mama minden bizonnyal tizennyolc nyarán ismerkedett meg, amikor segédápolónőként teljesített szolgálatot a Silberhammer-kórházban, Oliva közelében. A Rajna-vidékről való Alfred Matzerath könnyű comblövéssel feküdt a kórházban, és a maga vidám rajnai természetével hamarosan valamennyi ápolónő kedvence lett – Agnes nővért is beleértve. Mikor egy kicsit felépült, hol egyik, hol másik ápolónő karján végigbicegett a folyosón, és segített Agnes nővérnek a konyhán, mert Agnes nővér kerek kis arcához nagyon jól illett a kis 44
ápolónői főkötő, s azért is, mert szenvedélyes szakács lévén, értett hozzá, hogy érzelmeit levesekké változtassa át. Mikor begyógyult a sebe, Alfred Matzerath Danzigban maradt, és azonnal munkát is talált, mint régi Rajna-vidéki cégének, egy nagyobb papírfeldolgozó vállalatnak a képviselője. A háború önmagától kimerült. Békeszerződéseket kontárkodtak össze, ürügyet teremtve további háborúkra: a Visztula torkolatának vidékét – nagyjából a homokturzáson levő Vogelsangtól kezdve a Nogat mentén Pieckelig, le a Visztulán Czattkauig, balra derékszögben Schönfliessig, aztán megkerülve a saskoschini erdőt az Ottomin-tóig – Matternt, Ramkaut és nagyanyám Bissauját kihagyva – Klein-Katznál térve vissza a Keleti-tengerhez – Szabadállammá nyilvánították, és a népszövetségnek rendelték alá. Lengyelország magában a városban szabad kikötőt kapott, a Westerplattét a lőszerraktárral, megkapta a vasútigazgatást és egy saját postát a Heveliusplatzon. A Szabadállam bélyegein Hanza-szövetségi vörös-arany, hajókat és címereket ábrázoló rajz ékeskedett, a lengyelek viszont leveleiket gyászlila bélyegekkel bérmentesítették, amelyek Kazimir és Báthory életéből ábrázoltak jeleneteket. Jan Bronski átállt a lengyel postához. Átállása spontánnak hatott, akárcsak az, hogy felvette a lengyel állampolgárságot. Sokan azonban a lengyel állampolgárság felvételének igazi okát Mama viselkedésében látták. Ezerkilencszázhúszban, amikor Piłsudski marsall Varsónál megverte a Vörös Hadsereget, és a visztulai csodát Vinzent Bronski és a hozzá hasonló emberek Szűz Máriának és Sikorski és Weygand tábornokok katonai szakértelmének tulajdonították, ebben a lengyel évben Mama eljegyezte magát a birodalmi német Matzerathtal. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy Anna nagyanyám, Janhoz hasonlóan, nem értett egyet ezzel az eljegyzéssel. A Troylon levő üzlethelyiséget, amely időközben valamivel jövedelmezőbb lett, lányára hagyta, és Bissauba, vagyis Lengyel45
országba költözött bátyjához, Vinzenthez, átvette a tanya, a répaés krumpliföldek gondozását, mint a Koljaiczek előtti időkben, hagyta, hogy a kegyelemtől egyre inkább megszállt bátyja nyugodtan társalogjon Lengyelország Szűz Királynőjével, s ő maga beérte azzal, hogy négy szoknyában megint kint üldögéljen az őszi krumpliszártüzek mögött, a látóhatár felé pislogva, amelyet még mindig részekre osztottak a távíróoszlopok. Jan és Mama között csak akkor javult meg a viszony, amikor Jan Bronski megtalálta és feleségül vette Hedvigjét, egy kasub lányt, aki a városban lakott, de még volt egy darab földje Ramkauban. Mama állítólag egy táncmulatságon mutatta be Jant Matzerathnak a Woyke-kávéházban, ahol véletlenül találkoztak. A két nagyon különböző természetű, de Mamával kapcsolatban egyetértő úr megkedvelte egymást, bár Matzerath Jan átlépését a lengyel postához hangosan, Rajna-vidéki módon kerek perec ostobaságnak nevezte. Jan táncolt Mamával, Matzerath meg a csontos, tenyeres-talpas Hedviggel, akinek kifürkészhetetlen tehénszeme környezetét állandóan arra a gondolatra késztette, hogy állapotos. Még sokat táncoltak egymással meg a másik párjával, az egyik tánc közben már a következő táncon járt az eszük, kicsit elsiették a polkát, és lassítottak az angol keringőnél, de végül a charlestonban önmagukra találtak, és a slowfoxot már szinte a vallásosság határát súroló érzékiséggel járták. Mikor Alfred Matzerath huszonháromban, mikor egy skatulya gyufáért járó bankókkal ki lehetett tapétázni egy egész hálószobát, feleségül vette a Mamát, Jan volt az egyik tanú, a másik egy Mühlen nevű gyarmatáru-kereskedő. Erről a Mühlenről nem sokat tudok mesélni. Csak azért méltó említésre, mert amikor bevezették az adómárkát, Mama és Matzerath átvett tőle a Langfuhr nevű külvárosban egy rosszul menő, a hitelbe vásárlók által tönkretett gyarmatáru-kereskedést. Mamának, aki a Troylon, a pincehelyiség46
ben megtanulta, hogyan kell bánni a hitelbe vásárlókkal, ráadásul vele született üzleti érzéke, humora és gyors észjárása volt, sikerült a tönkrement üzletet rövid idő alatt ismét annyira talpra állítania, hogy Matzerath kénytelen volt feladni közvetítői állását az amúgy is túlzsúfolt papírszakmában, hogy az üzletben segíthessen. A két ember csodálatosan kiegészítette egymást. Amit Mama a pult mögött állva ért el a vevőkkel, ugyanazt érte el a Rajnavidéki az ügynökökkel való tárgyalások és a nagypiacon való bevásárlása során. Ehhez járult még Matzerath vonzalma a kötény és a konyhai munka iránt, még a mosogatást is beleértve, s ezzel nagyot könnyített Mamán, aki nem sokat értett a sütés-főzéshez. Az üzlethez csatlakozó lakás szűk volt ugyan, és rossz beosztású, de a Troylon levő lakással összehasonlítva, amelyet én csak hallomásból ismerek, elég kispolgári jellegű, úgyhogy Mama – legalábbis házassága első éveiben – kétségtelenül jól érezte magát Labeswegen. Volt egy hosszú, eléggé nyomorúságos előszobája, amelyben rendszerint egymásra tornyosodva álltak a persiles dobozok, meg egy tágas konyhája, bár az is nagyobbrészt áruval volt tele: konzervekkel, liszteszsákokkal meg zabpehely-csomagocskákkal. A földszintes lakás központja a kétablakos nappali szoba volt, amely az utcára meg a nyaranként tengeri kagylókkal díszített kis előkertre nézett. Borvörös volt a tapétája, s a heverő majdnem bíborszínű. A kék szőnyegen egy kihúzható, négy sarkán legömbölyített ebédlőasztal, négy, fekete bőrrel bevont szék meg egy kis kerek dohányzóasztal állt – amely állandóan változtatta a helyét –, valamennyi fekete lábakon. A két ablak közt egy fekete, aranyozott állóóra. A bíborszínű sezlonnak tolva meg egy fekete zongora, amelyet kezdetben csak béreltek, később részletre megvásároltak, a forgatható zongoraszék alá valamilyen állat hosszú szőrű, sárgásfehér bőre volt terítve. A zongorával szemközt állt a tálaló. A tálaló is 47
fekete volt, fekete tojás alakú faragványokkal szegélyezett, metszett tolóablakokkal, ajtajait, amelyek mögé az edények meg az abroszok voltak elzárva, nehéz, fekete faragott gyümölcsök díszítették, fekete karmos lábai voltak, és fekete faragott párkánya, s a párkányon a díszgyümölccsel teli kristálytál meg egy lottón nyert zöld serleg közt egy üres hely, amelyet később – hála Mama üzleti ügyességének – egy világosbarna rádióval töltöttek be. A hálószoba fala sárga volt, és a négyemeletes bérház udvarára nézett. Kérem, higgyék el, hogy a széles házastársi ágy fölött világoskék volt a baldachin, s hogy az ágy fejénél a baldachin kékes fényében egy bekeretezett hússzínű bűnbánó Mária Magdolna feküdt üveg alatt egy barlangban, a keret jobb felső széle felé sóhajtozott, és olyan sok ujjat tördelt a keble előtt, hogy az ember mindig kénytelen volt újra megszámolni, attól tartva, hogy több tíznél. Az ággyal szemben állt egy fehérre lakkozott, tükörajtós ruhaszekrény, tőle balra egy fésülködőasztalka, jobbra egy márványlappal fedett fiókos szekrény, a mennyezetről meg kétkarú, réz hálószobalámpa lógott, és árasztotta a világosságot, nem szaténnal behúzva, mint a nappaliban: a villanykörtéket halvány rózsaszínű porcelángömbök alatt, tisztán lehetett látni. Ma egy egész hosszú délelőttöt végigdoboltam, mindenféle kérdést téve fel a dobomnak, tudni akartam például, hogy hálószobánkban negyven- vagy hatvanwattosak voltak-e a villanykörték. Nem ez volt az első eset, hogy ezt a számomra oly fontos kérdést feltettem magamnak és dobomnak. Néha órákig tart, amíg sikerül visszatalálnom azokhoz a villanykörtékhez. Mert nem kell-e vajon mindig sok ezer fényforrást elfelejtenem, amelyeket sok ezer világító szerkezet kapcsolójával kellett felgyújtanom vagy eloltanom, mikor számtalan lakásba beléptem vagy távoztam, hogy minden cifraság nélküli dobolással kijussak a világítótestek erdejéből, és visszataláljak labeswegi hálószobánk fényforrásaihoz? 48
Mama otthon szült. Mikor rájöttek a szülési fájdalmak, még az üzletben állt, és cukrot töltögetett egy- meg félfontos, kék staniclikba. Végül is túl késő lett, nem lehetett a klinikára szállítani, egy idős bábát kellett hívni a szomszédos Hertastrasséról, aki már csak néha fogta kézbe kis táskáját. A hálószobában segített nekem meg Mamának megszabadulnunk egymástól. Két hatvanwattos villanykörte alakjában pillantottam meg hát a napvilágot. Ezért tartom még ma is az Osram cég legsikerültebb reklámszövegének a Biblia szavait: „Legyen világosság: és lőn világosság.” A szokásos gátszakadástól eltekintve simán folyt le a születésem. Minden nehézség nélkül szabadultam ki az anyák, embriók és bábák által annyira nagyra becsült „fejjel előre” helyzetből. Egyúttal nyomban közölnöm kell: azok közé az éles felfogású csecsemők közé tartoztam, akiknek szellemi fejlődése születésükkor már befejeződött, utána már csak tartaniuk kell ezt a színvonalat. Amennyire minden külső befolyástól mentesen csak magamat figyeltem, és önnön tükörképemet nézegettem a magzatvízben embrióként, annyira kritikusan lestem szüleim első spontán megnyilatkozásait is a villanykörték alatt. Kifinomult fülem volt. Ha kicsi, gyűrött, ragacsos is – de mindenesetre bájos –, megőrizte ezeket a számomra olyan fontos, hiszen első benyomásoknak számító szavakat. Sőt: amit fülem felfogott, parányi agyammal rögtön ki is értékeltem. S miután a hallottakon elgondolkoztam egy darabig, bizonyos dolgokra elhatároztam magam, másokra meg nem. – Fiú – mondta Matzerath úr, aki apámnak gondolta magát. – Ha felnő, majd átveszi az üzletet. Végre tudjuk, miért strapáltuk agyon magunkat. Mamának nem annyira az üzleten járt az esze, mint fia felszerelésén: – Ó, tudtam én, hogy fiú, még ha néha azt mondtam is, hogy lány lesz. 49
Egyszóval igen korán megismerkedtem a női logikával. Következő szavai ezek voltak: – Ha a kis Oskar hároméves lesz, kap majd egy bádogdobot. Miközben gondosan összevetettem és mérlegre tettem az anyai és apai ígéreteket, én, Oskar, egy éjjeli lepkét néztem és hallgattam, amely berepült a szobába. Közepesen nagy, szőrös lepke volt, körüludvarolta a két hatvanwattos villanykörtét, árnyékokat vetett, amelyek szárnyainak szélességéhez mérten túlságosan nagyok voltak, s rezgő mozgással töltötték be és nagyobbították meg a szobát meg mindent, ami benne volt. Engem azonban nem is annyira a fény- és árnyjáték ragadott meg, hanem sokkal inkább az a zaj, amelyet a lepke és a villanykörték közti párbeszéd idézett elő. A lepke úgy csattogott, mintha sürgősen meg akarna szabadulni attól, amit tud, mintha soha többé nem lenne alkalma fényforrásokkal társalogni, mintha ez a lepke és villanykörték közti párbeszéd a lepke utolsó gyónása volna, s miután a villanykörték a maguk módján föloldozták, soha többé nem bűnözhetne és bolondozhatna. Oskar ma egyszerűen megállapítja: a lepke dobolt. Hallottam nyulakat, rókákat és peléket is dobolni. A békák képesek fergeteget összedobolni. A harkályról azt mondják, hogy férgeket dobol ki rejtekükből. Végül az ember is dobol: lavóron, cintányéron, üstön és dobon. Beszélnek revolverdobról, dobpergésszerű zárótűzről, kidobolják, összedobolják, sírba dobolják az embert. Vannak kisdobosok meg nagydobosok. Akadnak zeneszerzők, akik concertókat szereznek vonós és ütőhangszerekre. Megemlíthetném a dobon kivert riadókat meg takarodókat is, utalhatnék Oskar eddigi próbálkozásaira is a dobon. De mindez semmi ahhoz a doborgiához képest, amit az az éjjeli lepke két közönséges hatvanwattos villanykörtén rendezett születésem alkalmából. Lehet, hogy vannak négerek a legsötétebb Afrikában, talán Amerikában is, akik még nem felejtet50
ték el Afrikát, akik ilyen ritmusérzékkel vannak megáldva, s hasonlóan vagy ugyanolyan fegyelmezetten és fékevesztetten tudnak dobolni, mint az én lepkém, vagy az afrikai lepkéket utánozzák – amelyek tudvalevően nagyobbak és sokkal szebbek, mint a kelet-európai lepkék; én azonban csak kelet-európai mértékkel tudok mérni, vagyis születésem pillanatának ezt a közepesen nagy, barna hímporos éjszakai lepkéjét tekintem mértéknek, és nevezem Oskar tanítómesterének. Szeptember első napjaiban történt. A Nap a Szűz jegyében állt. Késő nyári vihar hatolt át az éjszakán a távolból, s megremegtette a ládákat meg a szekrényeket. Merkúr kritikussá tett, Uránusz leleményessé, Vénusz kényelemszeretettel, Mars becsvággyal ajándékozott meg. A Mérleg éppen akkor volt emelkedőben az ascendens házában, ami érzékennyé és túlzásokra hajlamossá tett. Neptunusz a tizedik házba, az élet derekának házába lépett, ennek köszönhetem, hogy a csodákban való hit és a kiábrándulás közt lebegek. Szaturnusz volt az, aki oppozícióba kerülve a harmadik házban Jupiterrel, kétséget támasztott származásom iránt. De ki küldte oda azt a lepkét, és ki engedte meg, hogy egy késő nyári vihar derekán – amely úgy bömbölt, mint egy gimnáziumi igazgató – felébredjen bennem a vágy az anyai részről ígért bádogdob iránt, s hogy egyre ügyesebben és mohóbban bánjak vele? Látszatra bömbölve, kékesvörös csecsemőt játszva, arra az elhatározásra jutottam, hogy apám tervét – mármint a fűszerüzlettel kapcsolatban – elvessem, Mama óhaját viszont, amikor elérkezik az ideje, vagyis harmadik születésnapomon készségesen teljesítsem. Mindeme jövőmet illető tűnődés közben hamar rájöttem: sem Mamának, sem Matzerath papának nincs érzéke ahhoz, hogy kifogásaimat és elhatározásaimat megértse, és adott esetben respektálja. Oskar magányosan és meg nem értve feküdt a villanykörték alatt, s arra a következtetésre jutott, hogy így lesz ez még hatvan-hetven 51
évig, amikor egy végleges rövidzárlat minden fényforrást kiolt, így aztán elvesztette minden lelkesedését, mielőtt ez az élet ott a villanykörték alatt elkezdődött volna; s csak a kilátásba helyezett bádogdob akadályozott meg abban, hogy erélyesebben is kifejezést adjak vágyamnak az anyaméhbe való visszatérés után. Egyébként a bába már elvágta a köldökzsinóromat. Többé nem volt mit tenni.
