Az áldozat Hát persze: Dani. Előhúzott egy kis fehér műanyag tárgyat az ingzsebéből. Danit, egy kopott jegesmedvét. Kövér kis hátulján ült és fehér mancsait maga elé tartotta, minthacsak áldást osztana. Dani maradt utolsónak abból a gyűjteményből, amelyet annak idején még az apjától kapott, gyerekkorában. Volt az állatok közt olyan is, üreges ólomból, amellyel még apja játszott valaha. A többi gumiból készült. Ezek teljesen jellegtelenek voltak, valamilyen természetellenes mozdulatba merevedve. Dani semmiféle mozdulatba nem merevedett, csak ült, medvemódra, elégedetten, szinte kenetteljesen. Mint egy apa. Daninak bizony nagyon nehéz lesz. Hiszen már jő fél évszázada kísérgette a gazdáját mindenhová. Mindig együtt voltak. Érdekes, hogy a családja milyen könnyen napirendre tért Dani fölött. Még Ilona is, az első felesége, aki pedig soha semmi fölött nem tért napirendre szépszerével. Lobbanékony, haragjában sebezni akaró asszony volt, szeretetre vágyó, agyonszerető, fojtogató, meg nem értő. Kötelességtudó. De Danival szemben még ő is furán engedékeny volt. Lehet, hogy lassacskán benne fedezte fel azt a gyermeket, aki medő testében soha meg nem fogant, akit nem tudott szeretetével elnyomni, megfélemlíteni. Az is lehet, hogy azt hitte, férje örökké be fogja érni ezzel az aprópénzzel: azzal, hogy tűri Danit. Ilona szemében Dani nemcsak gyerekpótlék volt a férje számára, nemcsak holmi csörgő egy felnőtt férfi kezében, hanem saját nagylelkűségének is a jelképe. Annak a félrevezető jele, hogy lám, hajlandó eltűrni egyetlen parányi rendbontást saját jól körülhatárolt, rendezett, merev, érzelmileg túlfűtött világában, amely úgy vette körül a férfit, úgy fogadta magába és nyomta el, mintha az arra kényszerült volna, hogy belakja Ilona néptelen méhét. Ilona, a tanító. Ilona, idegen méhekből hullott magzatok nevelője. Ilona, a hótestű madonna, akinek nyúlánk, hosszúcombú, golyómellű, gyéren bokrozott teste többet ígért, mint amennyit adni tudott. Ilona, a fegyelmezett szerető, akinek szerelme az értelem elvont vágya volt, olyan távol a vágytól, mint a vágy az értelemtől vagy a fegyelemtől. A férj volt az a gyermek, akit Ilona sohasem tudott világra hozni, és Dani volt az egyetlen játékszer, amelyet ez a gyerek a magáénak mondhatott. Azt nem tűrte, hogy beszéljen hozzá, vagy hogy Danit beszéltesse. Dani brummogó, kissé bolondos hangja, amelyen hol koraérett, hol sületlen gondolatokat fogalmazott meg, csak később alakult ki, boldogabb időkben. Ilona atmoszférájában nem volt hullámhossz, amelyen egy műanyagból készült jegesmedve megszólalhatott volna. Olyan jegesmedve, amely a fiú apja és az apa fia egy személyben. Vajon mi lesz vele? Az igazi jegesmedve, a jeges sivatag tevéje, szilárdtarajú hullámok hajósa, véres és erőszakos halál hordozója, nem érezne rettenetet a halál jelenlétében. De Dani, a talizmán, az apa- és fiúhelyettes örökké árva marad, rothadatlanul, halhatatlanul, örökké emlékezve, örökké sajgó szívvel, mint a háborgó lelkiismeret megtestesítője, Ilona furcsa szövetségese. Házassága Ilonával merő tévedés volt, mondhatni: háborús kár.Golyózáporban találkoztak. A golyók a szemközti nagy épület felső emeleteiről és tetejéről záporoztak, a tér túlső oldaláról. Mindketten egyszerre ismerték fel a nagy, nehéz fémkukában az életmentőt. Két oldalról egyszerre akarták mögé vetni magukat. Ő, aki természettől fogva nem volt bátor, csak jólnevelt, látszólagos lovagiassággal várt, amíg Ilona elhelyezkedik a kuka mögött. Ez a töredékmásodpercnyi ósdi udvariasság könnyen az életébe kerülhetett volna, és Ilona félreértette. Azt hitte, hogy valami határtalan bátorság, a romantikus gavallér nagyvilági nemtörődömsége húzódik meg
alatta. Vagy, amint később a férfi sajátmagának megfogalmazta, éretlen, fiús hetvenkedés. A lövöldözés nem akart szűnni. Hallották, amint a kövezetről felvágódó golyók eszelős makacssággal dörömbölnek a kuka falán. Tudták, hogy telitalálat esetén a kukában rothadó szemét nemigen állja útját puskagolyónak. Amikor aztán a lövések zaját lassanként felváltotta a sebesültek jajgatása, az épen maradtak szitkozódása és a mentőautók sivalkodása, előbújtak a kuka mögül. Tagjaikat még bénította a félelem, de máris kezdte átadni a helyét a gyilkos dühnek, a bosszúszomjnak, az azonnali megtorlás vágyának, annak az agykéreg-feszítő haragnak, melyet csak az ismer, akire lőttek már valaha. Fegyveres férfiak és nők rohantak a nagy épület felé, amely egyszerre olyan csendes lett, mint egy kimerült tűzhányó. Ők is arra indultak, Ilona megbotlott a golyóverte köveken, ő megragadta a kezét és, amint Ilona sokszor mondta később öntelten, soha többé nem engedte el. Soha többé? Csakhamar felfegyverkeztek. Azokban a napokban bőven akadt fegyver, minthacsak hét sorvasztó esztendőn át, amíg sosem jutott elég húz a felnőtteknek és elég tej a csecsemőknek, az egész gazdaságpolitika arra irányult volna, hogy mindenkinek jusson fegyver, amikor majd fontosabb lesz ölni, mint húst enni vagy tejet inni. Először nem is tudták, hol használhatják a fegyvereiket. Kéz a kézben járták a várost, ellenség után kutatva. Napszálltára megtalálták az alkalmat a vérontásra. Beálltak egy hevenyészett úttorlasz mögé másokkal együtt – idegenekkel, fiúkkal, lányokkal, akiknek csak keresztnevük volt, egy-két idősebb férfival, akit Karcsi bácsinak, vagy Tatának szólítottak. Idegenekkel, akik lőttek és akikre lőttek, akik öltek és haltak. Idegenekkel, akik végül egyenként eltűntek és magukra hagyták őket, ahogyan apálykor a visszahúzódó tenger apró pocsolyákat hagy maga után a fövenyen. Egész éjszaka és a rákövetkező nap egy pillanatra sem merte elárulni félelmét és kimerültségét. Ilona több volt, mint bajtárs: kielégíthetetlen, mohó közönség, aki nem veszi észre, hogy a fiút csak bénító félelme tartja a tűzvonalban, aki csak utánzhatatlan bátorságát csodálja. Végül egy szétlőtt kődarab szilánkjai olyan szerencsésen sebesítették meg, hogy erősen vérzett, de semmi komolyabb baja nem történt. Nem volt hová hazamennie – az anyja vidéken lakott – így hagyta, hogy Ilona bekísérje a kórházba, ahol bekötözték, aztán hazavigye a saját szüleihez. Sok évvel később is keserűen gondolt arra, hogy az Ilona anyjától elbúcsúzott, de a sajátjától nem, amikor együtt külföldre menekültek. Bécsben volt az esküvőjük. Már nászúton voltak, amikor Ilona felfedezte Danit. Salzburgba mentek, hogy megnézzék Mozart szülőházát, azon a pénzen, amelyet a közjegyző, meg a tanúként szereplő két rendőr adott össze nekik. A barikádon bizony jobban szerepelt, mint Bécsben. Ilona tanítóképzőbe járt, olyan parányi ösztöndíjjal, amely neki is alig volt elég, kettejüknek pedig egyáltalán nem. Ő mindenféle munkát elvállalt, hol söröshordókat gurított, hol kuglibabákat állítgatott fel. Mosott tányért és autót. Cikkeket írt emigráns lapokba. Ilona ösztöndíja éppen csak arra volt elég, hogy egyetlen szobácskát béreljenek egy nyugdíjas köztisztviselő lakásában. A vénember mindig Ilona hosszú lábait csodálta, amikor azt hitte, hogy nem veszik észre. Ilona előbb csöndben, majd később lármásan is letett arról, hogy a férjéből valaha legyen valami. Mivel még a legelemibb úvszerekre sem volt pénzük, állandóan a hideg rázta, hogy teherbe esik. Félelmében a katolikus naptár „biztonságos” éjszakáira korlátozta a férfit, aki a végén ugyanolyan félénk sóvárgással meredt a feleségére, mint Obermayer, a háziúr. Amikor ráeszméltek, hogy az asszony meddő, Ilona sohasem tudta megérteni a férje gyűlölködő haragját, amiért oly soká
I/2
szomjúságra volt ítélve óceánnyi édesvíz közepette. Újra meg újra elmagyarázta, hogy éppúgy nem tehet meddőségéről, mint ha süketnek, vagy vaknak született volna. Amikor a férfi valahára állást kapott egy külföldi rádiónál, mindketten ujjongtak. Ilona úgy érezte, hogy férje végül megkapja, ami után évekig sóvárgott, önbecsülést évek kudarcai után, teret kihasználatlan alkotóereje számára, s mindehhez olyan jövedelemet, amelyből végre igazi otthont teremthetnek maguknak. Neki ezzel szemben egyetlen gondolata volt csak. A szabadulás. Csak az tette elviselhetővé számára a kétévi várakozást a válás lebonyolódására, hogy ezer kilométer választotta el a fájdalomtól és a fegyelemtől – attól a két fogalomtól, amelyek azonosultak agyában Ilonával. A levelekkel szemben azonban nem nyújtottak védelmet a kilométerkövek. Haragos, könnyes lebelekkel, rosszindulatú, fenyegető levelekkel, vagy ami még ennél is rosszabb volt, vágyakozó, könyörgő levelekkel szemben. Záporoztak, szőnyegbombázásként hullottak rá a levelek, követték, olykor egyszerre kettőt is hozott a postás. Egyik azt lobbantotta a szemére, hogy mihelyt nem volt többé szüksége a felesége anyagi támogatására, azonnal elhagyta, a másik követelte, hogy térítse meg az Obermayernak fizetett házbér felét. Némelyik levél a szemére vetette, hogy elhegyta beteg feleségét. Mások emlékeztették, hogy milyen boldogok voltak együtt, hogy milyen körülmények között találkoztak. Voltak levelek, amelyek azonosították a házasságukat a szabadságért és függetlenségért vívott szent harccal, megint mások „Forradalmunk” (mindig a miént, mindig nagy betűvel) vérbefojtásához hasonlították hűtlenségét. Érkeztek levelek, amelyek szemérmetlenül emlékeztették közösüléseik mámorára. A mámorra, amely, mint a férfi keserűen emlékezett, soha egyetlen sóhajban, még csak észrevehetően felgyorsult lélegzésben sem jutott kifejezésre Ilona részéről. Jöttek pedáns és jogi köntösbe öltöztetett levelek, szíveszakadt és szívet szakasztó levelek, mint elsietett, rosszul célzott lövések egy menekülő után az éjszakában, mint őszi levelek a szomorúság fájáról. Ő a maga részéről bevezette, hogy havonta csak egyszer válaszol, már később már fel sem bontotta az olyan levelet, amely négy hétnél hamarabb követte az előzőt. A bécsi ügyvéd intette, hogy ne tűnjön el nyomtalanul, mert az ártana a csigalassúsággal haladó válópernek. Ugyanezért kínos gonddal fizette hozzájárulását Ilona költségeihez, noha az asszony sohasem nyugtázta a küldeményeket. Aztán egyszercsak megjött a szabadulás egy hivatalos irat formájában, amely értesítette, hogy a bécsi bíróság véglegesnek nyilvánította a válást. Az ügyvéd közölte vele, hogy amíg a bíróság által megítélt tartásdíjat lelkiismeretesen fizeti, ezután nem szükséges értesíteni volt feleségét a lakhelyéről. Erre azonnal felmondott a háziasszonyának és szállodába költözött, amíg végleges lakást nem talál, ahol biztonságban lehet Ilonától. Havi átutalásait két bankon át folyósította, nehogy Ilona ezek alapján rátaláljon. Cé meg fogja érteni. Cé mindig megértett mindent, még azt is, amit nem helyeselt. Jó természete volt, világosfejű egyenes gondolkodású, mégis volt érzéke ahhoz, hogy megértőn és együttérzőn kövesse mások kacskaringósabb észjárását. Igen, az ő számára a felesége becenevéül szolgáló Cé nemcsak Connie-t jelentette, a Constance rövidített formáját – Cé mindig útálta a saját nevét és sosem használta – hanem a szó angol jelentését kis betűvel is: a hűséget, és ugyanígy még számos angol szót, a megértés, az együttérzés, az elégedettség, a lojalitás szavait. Sőt, szégyenkezve be kellett vallania, hogy még egy mási, angolul c betűvel kezdődő szót is, olyat, amelyben a cét mindössze három betű követi. Céből hiányzott ugyan Ilona hűvös és
I/3
nyúlánk eleganciája, de fiatal korában, amikor találkoztak, áradt belőle a nőstény kívánatosság, s ezt évek terhességein, betegségein és elhasználódásán át is mindvégig megőrizte számára. Cé Ilona tökéletes ellentéte volt. Ilona könyörtelen, minden dévajságot nélkülöző, száraz, makacs szerelme helyett a maga csapongó, jókedélyű, örökderűs szeretetével ajándékozta meg. Ilona pedantériája helyett a maga ausztráliai, közvetlen, megtévesztően könnyed életstílusát ajánlotta a férfinak. Ilona zártajkú, klinikus közösülési stílusa helyett visítozó, vinnyogó, vonagló vergődéssel, lihegve, harapva, nyöszörögve nyugtázta szerelmeskedését. Földanyai termékenysége örökös emlékeztető volt Ilona szikkadt meddőségére. Barátságuk kezdetétől fogva világos volt előtte, hogy Cé, bármilyen szenvedélyesen fogadja is az ő szenvedélyét, nem szerelmes belé. Már a humorérzéke, természetes életkedve és alapjában véve tökéletes szellemi és érzelmi önállósága is kizárta az önzés és önzetlenség valószínűtlen vegyületét, amely nélkül nincs igaz szerelem. Ezzel szemben őszintén és mélyen szerette. Ő viszont megismerkedésük első pillanatában szerelmes lett Cébe, aki mint kutató lépett be a rádióhoz. Amikor összeházasodtak, gyors egymásutánban három gyerekük született. Sokkal időzebb volt a feleségénél – tíz évvel, egy háborúval és egy forradalommal öregebb, szokta mondani – és így érthető volt, hogy jobban vágyott gyerekek után, mint a legtöbb harmincas éveinek közepén járó férfi. Cé rájött, hogy otthon éppolyan jól tud dolgozni, mint a szerkesztőségben, s a maga komplikálatlan módján könnyen össze tudta egyeztetni az anyaságot a munkájával. A gyerekekről hamarosan kiviláglott, hogy szerencsésen keverednek bennük a szülők génjei, apjuk szellemes, de borongós, kissé durva intellektualitása anyjuk finoman csiszolt intelligenciájával. Cé reálisan gondolkozott, elemezte a problémákat, mí ő inkább ösztöneire hallgatott. Cé vakmerő, szókimondó, ő félénk és a nehézségeket szerette tekervényes úton megközelíteni. Cé, bár Sidney egyik kertnegyedének szülötte, az ausztráliai pusztaság leányának messzenéző tekintetével látta az életet. Az ő megszokott látóhatára viszont a ravasz városi gerilláé volt, aki örökké golyókat kerülget, inkább bekerít, semmint rohamoz. Tammy félénk és ravasz volt, de sokkal jobban kezelte az embereket és a helyzeteket, mint a gúnyos, örökké ellentmondó, jegesen brilliáns Amos, a született matematikus, elemző, módszeres, és teljesen képtelen arra, hogy harcoljon az érdekeiért. A harmadik gyerek, Jeremy, barátságos, simulékony egoista, aki bár költséges magánelemibe, méregdrága középiskolába, majd a világ egyik leghíresebb egyetemére járt, mindig meg tudta játszani az önerejéből felkapaszkodott embert. Könnyed nemtörődömsége mögött céltudatos ravaszság rejtőzött, s ez az igazgatósági ülésterembe juttatta, míg kortársai még folyamodványokat körmöltek, hogy menedzseri képzésre jussanak be egy céghez. Gyerekeit – a srácokat, ahogyan Cé nevezte őket – három elemhez szokta hasonlítani. Tammyt elkerülhetetlenül a földhöz, Amost ragyogó intellektusával a tűzhöz, Jeremyt megtévesztő átlátszóságáért és minden ellenkezést elmosó kitartásáért a vízhez. A gyerekek általában Cét tartották többre. Sosem hánytorgatták fel az apjuknak, hogy kicsi korukban sokszor dogmatikus és túl szigorú volt hozzájuk, csak éppen nem tudták komolyan venni. Hangoskodó mókázását szerették, de komolyságát sosem értékelték. Szeretetreméltó, sokszor aranyos, máskor nyűgös, de mindent egybevetve jelentéktelen embernek tartották. Kissé lekezelő szeretetükből éppúgy hiányzott a tisztelet, mint Cé szeretetéből a szerelem. Cének ezzel szemben volt hitele a szemükben, sőt néha még féltek is tőle egy kicsit. Az ő dühkitörései sem voltak ritkábbak, sem indokoltabbak a férje kifakadásainál, mégis rendszerint ijedt
I/4
engedelmességet váltottak ki belőlük, míg az apjuk dühöngését bosszankodó vállvonással intézték el. A család életeleme kényelmes, legömbölyített, puhán bélelt fészek volt, amelyen csak nagyritán villant át némi átmeneti türelmetlenség. A három fiatal jókedvűen tudomásul vette a szülők rigolyáit és időnként el-elhangzó intelmeit, mint amelyek nyilvánvalóan előítéletekből erednek, de nem bosszantóbbak az izületek hangos meg-megroppanásainál, és éppúgy az öregedés jelei. A szülők hasonló bölcs megértéssel fogadták el az újonnan lelt csalhatatlanságból fakadó félsütetű prédikációkat. Aztán néhány napja levél érkezett Bécsből. Az ügyvéd, aki több mint harminc évvel korábban kiharcolta számára a válást Ilonától az asszony kétségbeesett hátvédharca s a császári és királyi bürokrácia maradványai ellenére, most értesítette, hogy váratlan örökség hullott az ölébe. Az összeg elég nagy ahhoz, hogy érdemes legyen miatta Ausztriába utazni. A levélből kiderült, hogy a pénzt előző felesége hagyta rá, aki harminchárom éven és hét hónapon át sosem nyúlt az Angliából küldött pénzhez, hanem mindvégig a volt férje javára nyitott bankszámlára utaltatta át. Három nappal később Bécsbe repült. Amikor megérkezett a szállodájába, kurta üzenet várta Dr Lustigtól, hogy másnap regge 8:40-kor jöjjön az irodájába. A kellemesen ódon ház láthatólag abban az időben épülhetett, amikor az Ellenreformáció feszes barokkja a lágyulás, leszerelés, romlás hosszú folyamata végén a rokokó virágos háziköntösébe bújt. Alacsony, kitaposott lépcsőkön ment fel az első emeletre, ahol az egyszerű ajtót csak a villamos csengő gombja, meg egy réztábla ékesítette. A táblán ugyanaz a szűkszavú információ állt, mint a kapu alatt: Dr Anton Lustig, Rechtsanwalt; alatta, kisebb betűkkel, a nemzetközi praxisra célzó angol nyelvű felirat: Attorney at Law. Dr Anton Lustig olyan megfélemlítően kimért volt, amennyire csak bizarr külseje engedte. Az ügyvéd olyan mélységből ráncolta rá a homlokát, amilyet általában cak elemi iskolában, vagy cirkuszban látni. Ez a békaperspektíva minden méltőságtól megfosztotta a parányi ember ridegségét, míg végül csak modortalan barátságtalanság maradt belőle. Dr Lustig a nevét meghazudtoló komor fontoskodással azonnal a tárgyra tért. „Volt felesége azon a napon, amelyen a bíróság véglegesnek mondta ki válásukat, közölte velem, hogy nem kívánja felhasználni a bíróság által megítélt tartásdíjat. Egyben megtiltotta, hogy ezt az Ön tudomására hozzam. Az volt a kívánsága, hogy Ön csak szenvedje hűtlensége következményeit, ő azonban nem akart ennek hasznoélvezője lenni. Ellenkezőleg, intézkedett, hogy az Ön által küldendő összegeket arra külön betétszámlára utalják át, amenlyen az Ön által a válóper tartama alatt Angliából átutalt összegeket is tartalékolta az Ön számára. „Arra is utasított, hogy az ő halála esetén bocsássam ezt a betétszámlát az Ön rendelkezésére.” Az ügyvéd szavainak jelentése lassan kezdett az agyába szivárogni. Az elmúlt három évtized alatt ritkán gondolt Ilonára. De ha mégis eszébe jutott, akkor mindig az élő Ilonára gondolt. A korholó, szapuló Ilonára, az életét és ösztöneit kényszerzubbonyba erőltető Ilonára. Arra az Ilonára, aki fájó falat emelt az egyetlen olyan baleset útjába, amely őket soha nem érhette. De sosem az üveges szemű, mozdulatlan mellkasú, kiapadt szenvedélyű Ilonára, akinek sebző nyelve örök békébe merevedett. „A feleségem … azaz … Gara kisasszony mikor halt meg?”
I/5
„Sándorné kilenc napja húnyt el a szó szoros, de pontatlan értelmében. Én azonban inkább azt mondanám, hogy harminchárom éve, pontosan két nappal azután, hogy megkapta a válás véglegessé nyilvánításáról a hivatalos értesítést. Abban a pillanatban, amikor a járdára zuhant, három emelettel a hálószobája ablaka alatt. Soha nem nyerte vissza az eszméletét. A kórházban a nővérek nem engedhették, hogy meghaljon. Isten engedte meg, kilenc nappal ezelőtt.” „Dehát miért nem mondták meg nekem, hogy a feleségem … vagyis a volt feleségem …” Dr Lustig apró termetébe nem sok méltóság szorult, de nagy barna szeme haragos megvetést árasztott. „Azért, kérem, mert már nem volt az Ön felesége. Azért, mert titokban tartotta tőle a címét, két országban két bank mögé bújt, hogy elhagyott felesége Önre ne találjon. Azért, mert bár mint ügyvéd lelkiismeretesen teljesítettem Önnel szemben a kötelességemet, a lelkem mélyén megvetettem Önt, amiért elhagyta ezt a nagylelkű, odaadó asszonyt, akivel a legnagyobb kincsen osztozott, amelyet férj és feleség valaha a magáénak mondhat: hogy együtt harcoltak a szabadságért. Azért nem értesítettük, mert sem én, sem a jó nővérek nem akarták, hogy belépjen abba a kórházi szobába, ahol ez a meggyötört, elárult teremtés szenvedte napról-napra azt a megaláztatást, hogy fém- és műanyagcsöveken át táplálják, csapolják le testének salakját az ima vigasza, az értés, az érzés, vagy legalább a halál adománya nélkül. Egyszóval azért, mert semmi köze sem volt hozzá.” A kis ember láthatóan kiadta magából olimposzi haragját. „De azért van még hátra valami. Legyen szíves, írja alá, hogy átvette ezt a levelet.” Olcsó, szürkés borítékot húzott elő a dosziéból, amelyben a visszaadott pénzre vonatkozó okmányok voltak lerakva. „Ezt az íróasztalán találtuk. Szíveskedjék elolvasni, hogy mi van ráírva.” Ilona jólismert, rettegett kézírásával ez állt németül: „Temetésem után átadandó volt férjemnek.” „Hálás lennék, ha az asszisztensem irodájában, az ő jelenlétében aláírná a szükséges iratokat. A pénz rendelkezésére áll a bankban, utasítottam az asszisztensemet, hogy kísérje el és legyen segítségére a formaságokban.” Az ügyvéd felállt, és hirtelen mintha ő lett volna a magasabb. A férfi átvette tőle a levelet és kiment, de mielőtt az asszisztens irodájába lépett volna, leült az üres várószobában és feltépte a borítékot. „Szerelmem! (A fura, idegenes felkiáltójel a megszólítás végén új, különleges jelentést kapott és a szívébe markolt.) „Mire ezeket a szavakat olvasod, már nem leszek az utadban. Nem tudom, mik a terveid, de sok boldogságot kívánok Neked. Magamról csak annyit, hogy egyszerűen nem bírom. Milyen furcsa ez – emlékszel? – itteni életünk első hónapjaiban mindig azt hittem, és úgy hiszem, Te is, hogy Te vagy az, aki nem tudnál egyedül boldogulni. Úgy látszott, hogy Te vagy az, aki ott hagytad csodálatos erődet és bátorságodat a barikád romjain (különös, már nem is emlékszem azokra, akik mellettünk haltak meg) és én, aki, talán éppen a Te páratlan hősiességeden felbárorodva, mindkettőnkért magamra öltöm a Te fiús vakmerőségedet. És lám, most, amikor tudom, hogy soha többé nem láthatlak, a bátorság éppúgy elhagyott, mint ahogyan Te elhagytál. De nem akarok szemrehányást tenni Neked ebben a levélben, mert, megvallom, titokban abban reménykedem, hogy örökre megtartod. Ez az utolsó remény az életemben. Bocsásd meg, amit tenni készülök, de nagyon fáj, nem tudok Nélküled bátor lenni. Ne haragudj, hogy megmondtam Neked. Isten áldjon meg, és Isten Veled.
I/6
„U.I. Úgy szerettem volna egyszer elmenni Veled Stratford-on-Avonba.” Aláírás nem volt. A délelőttöt és a délután elejét azzal töltötte, hogy megtalálja a temetőt s benne Ilona sírját. Lassan bandukolt a koraesti napfényben. Ujjai az ingzsebben rátaláltak a kis műanyag testre. Remegtek, amint megérintették, s ez azt a téves jelzést küldte az agyának, hogy Dani reszket. Ilona sírja nem volt messze a főbejárattól. Faragatlan, teljességgel alkalmatlan imát mormolt. Megérintette az újonnan háborított földet, amely pucér sebnek látszott a sok zöld közepette, még egysze utoljára megsímogatta a kis medvét a zsebében, majd előhúzta és nagy gonddal elhelyezte a hervadó virágok és földmorzsákkal lepett szalagok között. Aztán Káin rogyadozó lépteivel elindult, üres kézzel, medvétlen, apátéan, fiútlan, vigasztalan. Olyan egyedül érezte magát, mint egy csillag nélkül maradt bolygó a végtelenben.
I/7
