Kínai törülköző
Akkor már két hónapja nem vitték el a szemetet a tömbház háta mögül, Lili a negyedikről, a konyhaablakból nézte a hatalmas fémkonténer körül körkörösen növekvő színtelen foltot, még szerencse, hogy hideg van, gondolta, mert nyáron nem lehetett ablakot sem nyitni hátra, olyan bűz jött be a negyedik emeleti lakásba, nemhogy a homokozóban vagy a csupa rozsdás vasból álló játszótéren meglenni, most csak néhány sovány kóbor macska keresgélt a kupacok közt, Lili aggódva figyelte ténykedésüket, aztán észrevette a szemközti tömbházból nagy kerülővel érkező férfit, aki előbb óvatosan körülnézett, kicsit várt, aztán gyorsan megszabadult műanyagvödre tartalmától, és elsietett, mert a hét lépcsőházból álló, L-alakú, 11-es blokk lakói ilyenkor már rendszerint a szomszéd blokk konténerébe hordták a szemetet, amit szintén nem vittek el, a 9. szám lakói pedig hozzájuk dobták a sajátjukat, s végül a két tartály körül arányosan növekedtek a kupacok, különösen ünnepek után, de Lili most ellépett az ablaktól és komoran közölte, hogy egy hónapja nem vitték el a szemetet, borrrrzalmas, tette hozzá gyakran használt kedvenc szavát, hosszú „r”-eket pergetve, csak az nyugtatta meg kissé, hogy azt a dolgot a sárga-rózsaszín csíkos, közepes méretű kínai törülközőbe csavarva neki még sikerült bedobnia a konténerbe, aminek szűk fedelét is rá lehetett még akkor tenni, de ugyanaznap éjszaka a sötét lépcsőházban, ahol rendszerint ellopták a villanykörtét, egy gyertyával a kezében lebotorkált, és a ruhafőző csipesszel kikotorta a csomagot a szemétből, mert eszébe jutott, hogy a kutyák vagy a macskák kiszedhetik, felvitte a negyedikre, nem bontotta ki a törülközőt, hanem az egészet belerakta egy erős nájlonzacskóba, amibe beleszórt még egy fél doboz büdös mosogatóport is, dérót, amit csak lépcsőházat felmosni használtak, s az egészet jó erősen dróttal is körbetekerte, és úgy vitte vissza, Kislányom, mondta két hónappal azelőtt, költözz le a téli vakációra a manzártba, Jucinak tanulnia kell az egyetemi felvételijére, ami tényleg élet-halál harc volt, hét hely, bejutás vagy gyári munka, s a még tizedikes kamasz lány azonnal csomagolni kezdett, bár nagymama télen kevésbé örült unokájának, mert ez azt jelentette, hogy fent a manzártban is fűteni kell, ezért állandóan a gázórát leste, féltette a havi néhány köbméteres kótáját, ahogy mondta a román szót: Mert akkor levágják a gázomat, és akkor alász-plajbász, nézhetjük magunkat, de nagyapa két patkómágnesből, amilyet régen a szabók használtak (kapni nem lehetett, túl nagy lett volna rá a kereslet), ügyes szerkezetet talált ki, s esténként, mielőtt befűtöttek, felrakták a verandán lévő gázóra tetejére, nappalra, miután a fürdőszobai kazánt is felfűtötték hajnalban és mindenki megmosdott, hacsak nem volt nagy ünnepi sütés-főzés, leszedték, mert féltek, mert náluk értékes, bár öreg és veszélyes kazán állt a fürdőben, és elvileg tehát bármikor lehetett 57
volna mosdani, fürdeni, akár naponta vagy hetente többször is megfürödhettek volna, nem úgy, mint otthon, a blokkban, egymás hajszálakkal és szürke szappanhabbal teli utálatos kádvizében, amelyet ruhafőző fazekakban melegítettek – Juci bezzeg mindig kiharcolta, hogy ő üljön be először, a mama szegény pedig utoljára maradt, de középsőnek lenni is undorító volt –, de nagymama, akármennyire szerette is unokáját, neheztelt volna a sok fürdés miatt, így aztán a lány is inkább lemondott róla, s a manzártbeli igazi saját szoba, a reggeli kávé Nagymival és Nagytival meg a hajnalig olvasás vagy irogatás, vagy déli felkelés 1988. január első napjaiban a legnagyobb ajándék lett, karácsonyt is beleértve, amit a mama most adhatott, azonnal le is költözött tehát, ahogy elhangzott az utasításszerű javaslat, Viszem az írógépet is, jelentette be, s a mama kivételesen nem tiltakozott, hogy neki azon dolgoznia kell, egyébként is ott volt neki a másik, a sajátja, az a régi traktor, de a lány most tudta, hogy bármit kérhet, csak menjen már: mert tíz nappal ezelőtt szó nélkül csukta be maga mögött az ajtót és csak késő éjszaka került haza: akkor lépett le sebtében, amikor a mama már ordította, Hát ezt érdemeltem!, és most is öngyilkossággal fenyegetőzött, Többet látni sem akarlak, hogy tehettél ilyet, és Juci dühében órákra bezárkózott a fürdőbe és hallgatott, Meg ne lássam itt még egyszer, mert megölöm, dörömbölt a mama és tovább fenyegetőzött a hálátlan dögnek, aki a sírba vitte őt, és akiért ő feláldozta az életét, mert Juci egy nappal előtte mondta el neki – nem az anyjának, akitől rettegett –, hanem a húgának, akiről hirtelen úgy érezte: valójában a nővére és nem a húga, s attól fogva az is maradt számára, mire a húga könyörögni kezdett neki, hogy beszéljen a mamával, mire vár, meg hogy: Egészen biztos?, kérdezte, de Juci csak hallgatott, és: Ő tudja?, és Juci megint csak hallgatott, Tehát nem tudja, zárta le a beszélgetést a húga, akkor megyek és megmondom mindkettejüknek, felhívom telefonon, ha te nem vagy hajlandó, mire Juci rávágta, hogy nem, hallgasson, de aznap este csend volt, Babérlevélfőzet, jutott eszébe napok múlva a manzártban a lánynak: Krisztina édesanyja, aki az egyes gyermekpoliklinikán dolgozott, mesélte, hogy egy lány babérlevélfőzetet ivott, hogy elhajtsa, öt babérlevél és kész, és elevenen elrothadt, El-rot-hadt, értitek?, tagolta a szavakat Krisztina mamája, csináltattak neki a kórházban egy különleges vászonágyat, meg egy idősebb falusi asszonyt úgy hoztak be, teljesen bebarnulva, cigifőzetet ivott, Cigerettát! – emelte égre a kezét Krisztina mamája, Inkább szűz maradok, döntötte el a lány, bár a barátnők gúnyolták, hogy nem jár senkivel, annyira ügyel a szüzességére, s hogy vele legfeljebb csak csókolózni lehet, egy bulin a jóindulatú lányok Leventét is óva intették, hogy felesleges vele próbálkoznia, a fiú ott is hagyta az első éjszaka után, amikor sátorozni mentek a tavakhoz, rögtön át is költözött Juci sátrába, pedig inkább csak azon kellett volna csodálkozni, hogy mindez most történik meg: nem azért, mert Levente már két éve rendszeresen náluk aludt, 58
hanem mert Juci eleve így született, táblával a nyakában, mint a gyerek, akit nem akartak, s aki maga sem akart gyereket, s akinek az anyja is nehezen született, s talán a sor még folytatható volna: Juci neki köszönheti az életét, mondogatta mindig nevetgélve a mama és a tévé felé bökött, mert Jucit nem vártuk, Juci Cé filmmel született, amit Pestről kaptunk, azt mondták akkor a legbiztonságosabb fogamzásgátlónak, na hát azzal született Juci, mert akkor már nem lehetett gyereket elvenni, ’66-ban bejött az elnöki rendelet, s a húga valahogy úgy képzelte, hogy a nővére csuklójára gézzel rákötött kartonon nem a neve állt, hanem az, hogy C film, alatta meg nem a születési dátuma, vagy hogy hány kiló, hanem Decretul 770 pe 1966 (1966/770-es rendelet), mintha az újszülöttet nevezték volna el így – Cé?, tűnödött a lány, vajon mit jelent?, és miért pont C?, miért nem valami más betű, C mint… –, a kis kartont aztán Juci egész életében viselheti, a lány zavaros képzeletében szegény Jucit úgy hajtották végig a városon, szekéren, tollkoszorúval a fején, ezzel a C filmes táblával a nyakában, mint akit örökre megbélyegeztek, most a kolozsvári hóhér kíséri ki őt a városból, mint egykor a bujasenyvtől szenvedő rossz lányokat, mert elhajtani egy gyereket azt jelentette: a hóhér fényes nappal bélyeget üt a vállukra, aztán kiűzi a városból őket és nem térhetnek vissza, mert ha igen, egyenesen az Akasztófadombra mehetnek, Jucikám, ismételte magas hangon csivitelve a mama, te személyesen Neki köszönheted az életed: Juci ugyanis dekrét-gyerek volt, egy dékrécél, ahogy nevezték, ártatlan kicsinyítőképzővel, mintha egy kis segélytelen ügyefogyottról vagy csillogó szemű nyálcsorgató mongolidiótáról lenne szó: mert a Legfelsőbb Tanács 1966-ban adta ki a 770-es számú dekrétumát, amely szerint csak rendkívüli, orvosilag indokolt esetben lehetett elvenni gyereket, egyébként börtön járt mindenkinek: anyának, orvosnak vagy bárkinek, aki megszakít terhességet, csak az apákról nem rendelkezett senki, a törvény szigorú betűje is megfeledkezett róluk, mintha ők gyakorlatilag nem is vettek volna részt a teremtésben, egy lehetséges gyermek életéről szóló döntésben, az igenben meg a nemben, csak azok a bűnös anyák, a kéjvágyó anyák, a telhetetlen anyák, a felelőtlen anyák, akik nem is akartak anyává lenni, akik végül mind magukra maradnak szörnyű terhükkel, mert az 1966/770 szerint apák eleve nincsenek, így nem is büntethetők, ahogy most sincs Levente, csak három nő, kettő ebből még gyerek, és a rákövetkező két évben valóban látványosan megnövekedett a gyermekszületések száma az országban, a szülészet, a Pap utca-Magyar utca sarkán lévő Stanca doktorról elnevezett kórház tömegszállássá változott, mert olyan volt ez a C film, mint egy ráolvasás, bélyeg, önbeteljesítő jóslat: a nem akart gyerek, aki maga sem tudhatott gyereket akarni, hiszen egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy megtarthatná – Most? Hova? Tizennyolc évesen? Egyetem előtt? Levitől? – peregtek volna a kérdések, mint az a bizonyos C film pergett 1966 59
óta egyfolytában, mert az indokok, hogy miért ne, végtelenül sorolhatták volna, olyan kérdés, hogy miért igen, egyszerűen nem létezett, mert a hóhér most már kérdezés nélkül, saját kezével fojtotta meg a meg nem születetteket –, de a húga úgy érezte, hogy ő, aki ’71-ben, a júliusi tézisek előtt két nappal látta meg a fényes napvilágot, a szerencse fia, azaz lánya, mintha ekkor már nem lett volna érvényben semmilyen rendelet, az emberek megfeledkeztek róla, vagy csak egyszerűen megszokták és beletörődtek, mint minden másba, ebbe a tiltásba is, s a lány úgy hitte: törvényen kívül született, valamelyes szabadságban, amit a mama azért finoman körülárkolt, mert a mama, állította, nagyon is várta és akarta őt, De ha fiú lettél volna, a kórházban hagylak, tette mindig hozzá szigorúan, Köszönöm, uram, akarom mondani: asszonyom, hogy lánynak teremtettél, hajlongott szemtelenül a Mama előtt születésnapján, de a Mama nem értette, és még mindketten kicsik voltak, a Dohány utcában laktak, válás után történt, amikor a Mama egyszer csak hirtelen befizetett egy méregdrága budapesti kutyakiállításra, Zolti bácsinak táviratot küldött, hogy érkezik, előtte az anyjával meg az apjával bezárkóztak a nagyszobába, behúzták a szárnyas ajtót, amit egyébként sohasem csuktak be, nem is csukódott rendesen, s a beszélgetés megint ordibálásba fulladt, anya hangja kihallatszott: És téged hányszor kapart ki Fazekas doktornő?! Hogy már azt mondta, hogy többet hozzá ne menj, mert olyan vékony a méhed?!, és nagymama valamit visszakiabált, talán hogy neki nem lehetett több gyereke, és hogy akkor micsoda nyomor volt, de a Mama szülhetne még, mire a Mama gúnyolódva felnevetett és folytatta, És most szerinted nincs nyomor? És nekem nincs két gyerekem?! Hová szüljek még most?!, de végül kapott kölcsön nagyapa dugipénzéből, hirtelen vonatra ült, mert akkor még lehetett hirtelen utazni és útlevelet kapni egy hét alatt, később már gyásztáviratot kellett küldenie Zolti bácsinak Pestről, hogy Mari mama meghalt, mert ő volt az egyetlen, akiről még bizonyítani lehetett, hogy nagyapa részéről közvetlen rokon, pedig Mari mama akkor már tizenöt éve halott volt, csak egy ilyen táviratra adtak már útlevelet, mert anyának sürgősen megint menni kellett, és szerencséjére akkor éppen nem vizsgálták meg a nőgyógyászok a határon a nőket, pedig beszélték, hogy szokták, Miért nem az édesapja utazik? – faggatták a Mamát a rendőrségen, amikor útlevelet kért, hiszen az ő rokona halt meg, Öreg és szenilis, nem igazodik el Pesten (E senil şi nu se descurcă) – hazudta a Mama gondolkodás nélkül, de ’87 telén egy hét alatt útlevelet kapni már lehetetlen volt, és amikor tényleg meghalt Zolti bácsi, a temetésére nem engedték már ki nagyapát meg Nagyanyát, pedig Marika néni hivatalos táviratot is küldött, egy ismerőssel láttamoztatva a belügyminisztériumban, de a rendőrségen azt mondták, hogy első unokatestvérek nem számítanak közvetlen rokonságnak, és hogy várják ki a sorukat, pár hónap, de ’85-ben még a 770-es dekrétumot is megszigorították, akkor 60
már csak az úgynevezett tízgyermekes hős anyáknak és 45 év feletti nőknek vehették el a gyereküket, és hogy négy hónaposnál idősebb terhesség megszakítása már emberölésnek számít, de ez a törvény már semmit sem változtatott, a nők észre sem vették, addigra ki-ki megtanult élet és halál fölött egymaga uralkodni, s egyébként a hős anyák e rendelet szerint egy ARO terepjárót kaphattak, elvileg, és kivéve persze a cigányokat, akik akármennyit szülhettek, nem járt semmi nekik, és a hős anyák ingyen utazhattak a vasúton és évente egyszer beutalóban részesültek hévizekre, Akkor én is hős anya vagyok, Mama Eroină, állította anya büszkén és nem csak viccből, mert ’87 telén tényleg bizonyított, és a kisebbik lány még aznap délután keményen ráparancsolt nővérére, a magabiztos szüzek és kockáztatni nem akarók keménységével: Ha nem mondod meg Mamának azonnal, én mondom meg, érted, meddig akarsz várni?!, suttogta, mert rettegett, hogy kétségbeesésében Juci is babérfőzetet iszik vagy cigilevet, és el fog feketedni, és Juci csak egy nap haladékot kért, a Mama pedig a cirkusz után, amikor napokig nem szólt egyetlen szót sem a nagyobbik lányához, intézkedett: 4500 lejt kellett összeszedni az orvosra, aki felrakja a szondát, meg egy kiló kávé annak, aki a címet adta, pontosan Anya egyhavi fizetése, és a Mama felvett egy tíz hónapos kölcsönt, amit nem a vállalat adott, hanem a kollégák fizettek be havi részletekben a kasszába, mintha csak egy rendes, mégis teljesen illegális házibankot működtetnének, könyveléssel, kimutatással, kamatokkal, a vállalat pedig nem vett tudomást róla vagy szemet hunyt felette, mert a Mamának sohasem volt félretett pénze, nem gyűjtött semmire, az otthoni pénz is legfeljebb egy hétre volt elég, de három munkahelyen dolgozott, A felét te állod, mondta már megnyugodva Juci barátjának, Levinek, akit egyébként imádott és folyton etetett, beszélsz anyáddal vagy apáddal, nekem mindegy, vagy eladod a kocsit, vagy a külön susztáidból csinálod, de holnapután itt legyél a pénzzel, és többet soha egyetlen szót sem ejtettek arról, mintha csak hallgatni tudtak volna és ordítani, a kettő között pedig intézkedni kellett, elintézni a dolgot, Levivel, a sármos szépfiúval azonban senki sem ordított, mintha ő nem vett volna részt a történtekben, mintha minden csak a Juci hibája volna, de Levi gyorsan meghozta a pénz felét, a kocsit sem adta el, az anyjáékkal sem beszélt, a felét az ószeren csinálta meg dezodorból, szappanból és kávéból, a saját farmernadrágjából meg a dzsekijéből, ez volt Levi áldozata, a hiányzó részt kölcsönkérte egy barátjától, aki nyulat tenyésztett tömbházban, és végül nem orvos, ahogy anya hitte, hanem egy ápolónő jött házhoz, amikor a kisebbik lányt már leköltöztették a manzártba, másnapra már vége is lett, a Mama pedig rózsaszín-sárga csíkos törülközőbe csavarta és levitte, mert a vécé eldugult volna, s egy hétre rá a mama letelefonált a nagymamának, hogy a lánya hazaköltözhet, de ő még maradni akart, és kivételesen a Mama sem veszekedett meg parancsolgatott, csak az nem fért a lány fejében, 61
hogy eddig mindig neki kellett minden családi sebet bekötözni, még Juci fekélyes nyelvét is ő kenegette, amikor elfertőződött, mert a Mama elájult a vértől, egy sebtől vagy tócsa hányástól az utcán, most pedig mégis a mama csavarta be kínai törülközőbe és vitte le hátra, mert Anya csak egy van, gondolta, bár nem tudta, hogy a Mama miért nézi olyan mereven a szemetet, mert a történetet sem Juci, sem a mama soha nem mesélte el végül, mintha meg sem történt volna, és őt is megfenyegették, a „fosósszájút”, hogy el ne fecsegje a nagymamának, de csak így történhetett és csak a Mama tehette, csak ő vihette le a szemétre, mert az már nem az ápolónő dolga volt, csak így történhetett, egyébként február végén, amikor már kezdett enyhülni a hideg és olvadni a piszkos hó, a Mama nem várta volna olyan idegesen, hogy végre elszállítsák hátulról a szemetet, s hogy az üres konténerbe belelapátolják, ami körülötte összegyűlt, mert a szemetesek pénzért sem voltak hajlandók összeszedni, ezt a heti váltásban dolgozó lépcsőházfelelősöknek kellett, s mire a lakók belehordták, a végre üres konténer már színültig meg is telt, s az újabb szemét ugyanúgy kezdett gyűlni a rozsdás tartály körül, és kezdődhetett elölről minden, sosem volt vége, a nem akart születéseknek és a mégis megszületőknek.
