ALDOUS HUXLEY: A RÚZS Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad

ALDOUS HUXLEY: A RÚZS „Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad.” Egy rövid, remek, de meglehetősen nyomasztó novella, amely megrázó csattanóval zárul, telezsúfolva jelentőségteljes részletekkel. A szerző, Aldous Huxley (1894-1963) angol regény- és esszéíró, akinek családja számos kiváló tudóssal és íróval büszkélkedhetett, így kivételes írói és szociológiai műveltsége mellett a természettudományokban is jártas volt. Fiatalkori novellái és regényei elsősorban a nagyburzsoázia léha és ostobán üres életvitele ellen irányulnak. Az igényesebb értelmiségi szemszögéből bírálja - a XX. század elején – az uralkodó osztály semmittevését és korlátoltságát. Mindez A rúzs-ra is igaz, de miért érdemes elolvasnunk most, egy évszázaddal később is? Röviden összefoglalva, az elbeszélés egy haldokló lelkiismeret utolsó lobbanásait, és végső kihunytát ábrázolja - kifinomult lélekrajz segítségével, a felszín alatt játszódó folyamatok bravúros rögzítésével. „Nehéz néked az ösztöke ellen rugódoznod” (Ap.csel.9:5.), mondta Jézus Saulusnak – ti. nehéz az embernek a lelkiismeret jóra való késztetését elnyomni, elhallgattatni, de ebben az esetben a kijelentés kiegészíthető: de sikerül, ha nagyon akarod. A rúzs egy francia, arisztokrata házaspár párizsi lakásán játszódó, háromszereplős, esti jelenet. A viták és párbeszédek résztvevői a férj, Hégésippe, aki 50-60 esztendős lehet, vele nem is találkozunk személyesen; 30 éves, szép felesége, akinek még a keresztnevét sem tudjuk meg, pedig ő a főszereplő, csupán a férje által használt nevén, „Heléne Fourment”-ként ismerjük; végül Sophie, a 48 esztendős szobalány. A lényeg a két nő között játszódó jelenetekben vár felfedezésre. A pár oldalas történet három felvonásra tagolható, a jeleneteket mindig a Madame (a későbbiekben Mme) ruhákkal kapcsolatos „megmozdulásai”, ill. szavai választják el, zárják le: I. Egy nyaláb ruha lógott a karján, s még nagyobb halom hevert az ágyon. II. Minek csomagolja be azt az utálatos zöld ruhát? I. Elfelejtette becsomagolni a kék estélyi ruhámat! Azt hiszem, ez a három mondat is sok mindent elárul – már elöljáróban - a főszereplő értékrendjéről és lelkivilágáról. Haladjunk tehát felvonásról felvonásra! Az első felvonás hosszadalmas előkészítés a következő két jelenethez, egyben tájékoztatja az olvasókat a házban uralkodó légkörről és a házastársak egymáshoz való viszonyáról. Maga a felütés is sokat mond: Már vagy háromnegyed órája veszekedtek. A novella egy zárt ajtók mögött zajló vitával indul, s így az író először mintegy „láthatatlanul”, hanglejtésük, modoruk, intonációjuk alapján mutatja be nekünk kettejüket – de úgy, ahogyan a szobalányuk látja, pontosabban hallja őket. Az ő „fülével”, az ő érzelmeivel közelít hozzájuk. A hosszúra nyúló veszekedés végén a férj elmegy, a nő pedig idegesen csönget a szolgálónak. Innen indul valójában a novella „új mozzanatokat hordozó” része, hiszen az eddigiek már százszor megtörténtek kettejük között. Az első felvonást kizárólag egyetlen nézőpontból, Sophie szempontjából éljük meg. Monsieur-t (a későbbiekben Msr.) és Madame-ot - ahogyan a szobalány gondolatban, távolságtartóan nevezi őket -, két részletben, mesteri módon jellemzi Huxley. Először „hangosan”, úgy is mondhatnánk, a „belső tartalom” vetül ki a zárt ajtókon túlra, majd pedig külsőleg, de ez is bravúros csavarintással történik. Bemutatásuk tehát egy „hangpárbajjal” indul: Sophie varrása fölé görnyedve minden különösebb kíváncsiság nélkül tűnődött, hogy ezúttal miről folyik a szó. Unalomig ismételt jelenet lehetett, mert a szobalány is közömbösen, izgalom és kíváncsiság nélkül hallgatja mindazt, ami eljut hozzá. Az, hogy „szavak nélkül”, pusztán a hangok alapján ismerjük meg Mme-ot és Msr-t, elárulja, hogy már nem a téma a lényeges - bármilyen indok elégséges, hogy parázs, de terméketlen vita robbanjon ki közöttük -, hanem főként kettejük váltakozó, bejáratott, egymásra reagáló indulatkitörései. Figyeljük meg, milyen kép rajzolódik előttünk – kizárólag a hangok alapján - Sophie benyomásai tükrében: Madame Monsieur - hol dühösen rikácsolt - hol hangosan, hol halkan beszélt - hol felháborodott zokogásban tört ki - egy-egy közbeszólása úgy hangzott, mint valami - ömlött belőle az indulatos szóáradat. robbanás - mint a kutyaugatás, csak vontatottabb annál. Csöppet sem hízelgő jellemzés. Úgy tűnik, a szobalány pártatlan, nem elfogult egyik féllel szemben sem, inkább közönyös, érdek és érzelem nélkül, mégis, nem kevés, de akaratlan iróniával fogalmazza meg a hangok alapján hasonlatait. Bár részéről ez az irónia egyáltalán nem tudatos, mégis rendkívül találóan, jól előkészíti a későbbi, külső bemutatást. Az író mintegy „lemezteleníti” előttünk a házaspárt, hiszen a veszekedés az egyik „legintimebb” tevékenységünk, leplezetlenül elárulja, „mi lakik az emberben”. Az ilyesfajta párviadalok során az indulatok, a szavak kikerülnek az önuralom fegyelmező, korlátozó hatalma alól, kiderül, ki mit hoz elő az ő szívéből. Bőven elég az utolsó „ütésváltás” szavait hallanunk, ebből már fogalmat alkothatunk a két ember kapcsolatáról, vitáik témájáról is: „… tévedsz, barátom, ha azt hiszed, hogy a rabszolgád vagyok. Azt csinálom, ami nekem tetszik. – Én is. Világosan kitetszik, hogy ez a házasság nem a szerelemről szól. Nem egymásért, még csak nem is egymás mellett, hanem egymás ellenében kívánják akaratukat érvényesíteni. Szópárbajaik tehát az önzések folyton megújuló párviadalai. A fenti szavak után már nincs több mondanivalójuk, egyikük sem érezheti magát győztesnek, a fegyverszünet csupán ideiglenes: becsapódott a lakás ajtaja. Az úr távozott. Sophie, a szobalány, aki fültanúja e jelenetnek, a lakás túlsó végéből hallja a veszekedést. Vele kapcsolatban a következő kép rakható össze az apró, utalásszerű jelzésekből: hideg kis szobájában, a folyosó végén lakott, tehát a ház legtávolabbi pontján, a lehető legmesszebb az arisztokrata házaspártól. Vagyis határozott távolságra utasítják maguktól a

szolgálót; a fizikai távolság a társadalmi különbségek nyomatékos kifejezője. Sophie kívülálló, nem családtag, alárendelt személy, a bizalmasság eleve kizárt. Még egy apróság: Huxley hideg kis szobáról beszél, s ez megint csak a hűvös, sőt rideg, távolságtartó kapcsolat tükre, már-már a szívtelenségé. Az emberi melegség hiánya, az emberszámba vétel hiánya, de az elemi, felebarát iránti kötelesség elmulasztásaként értékelhető, hogy a cseléd hideg szobában lakik. Nem csoda, ha Sophie fázik – nyilván nemcsak fizikailag, ha számára munkaadói gondolatban is csupán „Mme és Mrs” maradtak – bizonyára megkövetelték tőle ezt a megszólítást -, a feltételezhetően hosszú szolgálat után is. Érthető, ha közönnyel, érdeklődés nélkül szemléli életüket. Napjainak egyik fontos tartozéka a csengő, amely folyton emlékezteti függőségére, alárendelt szerepére; a Mme csengetéssel hívja őt, ha szüksége van rá: Mindig összerezzent ettől a mérges darázs-zümmögéstől. Egy újabb, negatív adalék az asszony és a szobalány viszonyához. Ez a kellemetlen hang az úrnő kifejezője, szinte beszédhangjának „meghosszabbítása”: Újabb dühös berregés. Előrevetíti, kifejezi a Mme hangulatát, lelkiállapotát, elárulja indulatosságát és türelmetlenségét. Sophie sztoikusan megállapítja magában: Madame türelmetlen. Munkájától este, sőt éjszaka sem szabadulhat: Madame fésülködőköpenyét javította, ami reggelre feltétlenül kell neki. Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy minden, ami a szobalányt körülveszi, rideg, örömtelen, barátságtalan. Kilenc bővített mondat összefoglalja egész életét: Nagyon fáradt volt; minden porcikája fájt. Nehéz napja volt ez, és így ment tegnap is, azelőtt is, időtlen idők óta. Minden nap nehéz nap, és ő már nem olyan fiatal, mint valaha. Még két év, és ötven esztendős lesz. Minden nap nehéz nap, amióta az eszét tudja. Visszagondolt azokra a krumpliszsákokra, amelyeket kislány korában cipelt falun. Lassan botorkált a poros úton, vállán a zsákkal. Már csak tíz lépés; ennyit még kibír. De sosem szakadt vége, mindig elölről kezdődött az egész. Szüntelen szolgaságban, fizikai megterhelés, sőt túlterheltség alatt elfolyt élet ez, örökös taposómalom, amelyből hiányzik a boldog gyermek- és ifjúkor. Háromszor ismétlődik a nehéz nap kifejezés, de egyetlen mondatban összefoglalható ez a közel öt évtized: Minden nap nehéz nap. Nincs ebben a röpke, pár gondolatnyi visszatekintésben semmi önsajnálat vagy érzelgősség; puszta ténymegállapítás, amely indokolja a szobalány fáradtságát. E rövid önéletrajz csak megerősíti a korábban megállapítottakat: örömtelen, szürke, egyhangú lét, elsuhanó fiatalság, amelyet az állandó szolgálat, leterheltség határozott meg; eredménye a kiszipolyozott életerő, a beszűkült élettér. A Dickens-regények hőseinek jut hasonló sors, mint Sophie-nak. Mindezek után nem csodálkozunk, hogy a fáradtságon túl egyéb fizikai problémák is jelentkeznek. Huxley részletesen leírja a szobalány látászavarának jellegzetességeit: Szín- és fényfoltok táncoltak a szeme előtt; mostanában ez gyakran előfordult. Férgeket és csillagokat lát, melyek zavarják a varrásban: a sárgás féreg tekergett és úszott; a csillagok szikráztak, villogtak és kihunytak. Ennek ellenére folytatja munkáját, de vágyai a fáradtság miatt a pihenésre összpontosulnak: Ha csak egy napot ágyban tölthetne – kényelmes, tollas, meleg, puha ágyban, egy egész napot… Ebből kiderül, hogy nincs kimenője, nem rendelkezik a héten egyetlen szabadnappal sem. Nyilvánvalóan nagyon puritán, minden kényelmet és fényűzést nélkülöző körülmények között él szobájában. Azt mondhatjuk, hogy a – XX. század elején – a rabszolgaságtól csak kevéssé térnek el Sophie életkörülményei és szolgálatának feltételei. Visszatérve az indító jelenethez, a fiatalasszony türelmetlenül becsengeti a szobalányt, akinek ilyenkor már nem dolgoznia, hanem pihennie kellene. A Mme rendre utasító szavakkal fogadja: Na végre, Sophie. Már azt hittem, sosem jön. Az eddigiekben a hangok domináltak, a szobalány most szembesül a „csata” után feldúlt lelkületű úrnőjével: Madame a nyitott ruhásszekrény előtt állt. Egy nyaláb ruha lógott a karján, s még nagyobb halom hevert az ágyon. Ez a pillanatkép jelenti az első felvonás végét, amely az alaphelyzet ismertetéseként is felfogható, ehhez képest lesz új a második és harmadik felvonás tartalma. Az eddigiek kizárólag Sophie személyiségén átszűrve érkeztek az olvasóhoz, mostantól „szemléletváltás” következik, mert az úrnő veszi át minden szempontból a főszerepet. A második felvonás a Mme – ezúttal külső – bemutatásával kezdődik, de a férj szemével, a férj szavaival ábrázolva: Szerette az ilyen pompás, nagy testű nőket. „Heléne Fourment-nak becézte.” Heléne Fourment Rubens második felesége volt, a művész gyakran megfestette. Figyeljük csak meg ezt az apró részletet: nem a feleségét szerette, hanema pompás, nagy testű nőket. Ez a két mondat mindenesetre elárulja, hogy a férfi értett valamit a művészetekhez, a felesége azonban annál kevésbé; saját magát így jellemzi, nem rejtve véka alá műveletlenségét: Különös, hogy valaki egész életét Párizsban éli le, és nem látta a Louvre-t. Nem gondolja? Szépsége ezzel szemben annál ragyogóbb: Arca kipirult; kék szeme szokatlan fénnyel ragyogott hosszú szempillái keretében, rövid, vöröses-barna haja zabolátlan lazasággal hullott homlokába. És még egy részlet: egy pillanatra megvillant díszes fehérneműje, fehér, duzzadó teste. Valóban rubensi szépségről van szó a ház úrnőjét illetően, aki drámai bejelentéssel fogadja a belépő szobalányt: Sophie, holnap Rómába megyünk. Ez az az újdonság, ami a következő két jelenet mozgatórugója lesz. Az előző felvonásban taglalt veszekedés eredményeként nemcsak a férj megy el otthonról – mint eddig mindig -, hanem ezúttal a feleség is elszánja magát, mégpedig visszavágni, bosszút állni készül: Azok után, amit ma este a fejemhez vágtak, nem jövök vissza ebbe a házba, amíg csak nem könyörögnek. Tehát meg akarja büntetni a férjét, aki büszkeségében megalázta őt. Míg egyrészről a Mme királynői szépsége, sértett önérzete az egész szobát betölti, addig Sophie-nak a háttérben le kellett hajolnia, míg nagy nehezen kiráncigálta a nehéz utazóbőröndöt. Szédült, amikor felegyenesedett. Maga után vonszolta a bőröndöt. Érezzük az ellentétet Mme fiatalsága, bosszúvágy fűtötte izgatottsága, temperamentuma, mindent uraló szépsége és Sophie elesettsége, fáradtsága között. Mme ekkor pillant rá belépése óta először szobalányára: Mint a halál, olyan ez a nő mostanában – gondolta. Látni sem bírta az öreg, csúnya embereket maga körül. De Sophie olyan hasznavehető, őrültség lenne elküldeni. Először a férj szemével látjuk a 30 éves, elkényeztetett fiatalasszonyt, aki tudatában van szépségének és társadalmi helyzetének, azután az ő szemével látjuk szobalányát: Égbekiáltó az ellentét! - Mint a halál: micsoda nyers, naturalista hasonlat! Azt jelenti, hogy Sophie borzalmasan lassú, ugyanakkor rossz ránézni, mert betegesnek, a sír szélén állónak látszik. - Öreg és csúnya: a halálra, a betegségre, az öregedésre, a gyengeségre emlékezteti a fiatalasszonyt, ezért irtózik tőle.

-

Hasznavehető, őrültség lenne elküldeni: Mme nem tűri maga körül az elesetteket, ezért első gondolata, hogy elküldi. (Egy pillanatra sem jut eszébe, hogy milyen nehéz 48 évesen utcára kerülve új munkahelyet találni!) Pragmatikus szempontok alapján azonban legyőzi undorát, és megtartja Sophie-t. Tehát meg sem fordul a fejében, hogy ő maga javíthatna ezen az állapoton, a felmondás sokkal kényelmesebb megoldás. Ebben a megítélésben ugyanakkor benne rejlik, hogy ő maga képtelen a munkára, nem tudja azt elvégezni, amit Sophie-ra hárít. Ezt megerősítik a szobalány mondatai és ki nem mondott gondolatai is: - Madame, ne fáradjon. – Sophie tudta, hogy sosem lenne vége, ha Madame hozzáfogna a fiókokat nyitogatni, és kiszórni a holmit. Megpróbálja elküldeni aludni, de nem jár sikerrel. Megint egy írói bravúr, amelynél érdemes elidőzni: Céltudatosan olyan mondatokat ad hősei szájába, amelyek kiejtésére tulajdonképpen „illetéktelenek”, „hangoztatásuk” a másik szereplő feladata volna. Így azonban szatirikus - ironikus töltetet nyernek: Madame, ne fáradjon. A Mme valójában sohasem „fárad,” hiszen soha nem végez nehéz fizikai munkát. Az ő segítsége csak hátráltatná a tényleges úti előkészületeket. – Jobb lenne, ha Madame lefeküdne. Késő van. Ez akár szemrehányásnak is tekinthető, de Sophie szájából minden indulat nélkül hangzik, csupán hárítás – legalább egyedül maradhatna pakolás közben! Mégis, a szobalány vágyát fejezi ki, aki nagyon kimerült, neki kellene már lefeküdni. Mit válaszol a Mme? Nem, nem. Képtelen lenne aludni. Annyira kimerült. Ezek a férfiak!… Micsoda gyalázat! Az ember nem a rabszolgájuk. Így nem lehet egy emberrel bánni! „Önmegsemmisítő mondatok”, a Mme még sincs tudatában annak, amit kimondott. Hogy mennyire kimerült, azt a későbbi jelenetek bizonyítják: Micsoda tűzzel, hévvel gúnyolja férjét és apósát, van ereje fel-alá szaladgálni és beszélni és beszélni! Eszébe sem jut, hogy akaratlanul is gúnyt űz szavaival Sophie-ból, mintha szándékosan kést forgatna a szívében, de egyúttal ítéletet mond önmaga fölött: Az ember nem a rabszolgájuk. Így nem lehet egy emberrel bánni! Valójában egyik ember sem lehet rabszolgája a másiknak, egyetlen vonatkozásban sem. Tehát a Mmenak nincs joga a pihenéstől megfosztani szobalányát, még akkor sem, ha ő el akar költözni otthonról! Sophie, úgy tűnik, meg sem hallja a Mme mondatait, nyilván már unalomig ismeri az effajta kifakadásokat, egész lényét betölti a vágy: Egy egész napot ágyban. Nagy, puha ágyban, amilyen a Madame-é. Az ember szundikálna, egy pillanatra fölébredne, aztán tovább szundikálna. A Mme szemmel láthatóan semmit nem vesz észre – vagy nem akar észrevenni - a szobalány állapotából, egészen belemerül saját sérelmei tengerébe: ebből a „drámai” monológból megtudhatjuk, mi a házastársi veszekedések állandó tárgya. „Csak fukar, fukar, szörnyen fukar. És ha a változatosság kedvéért igyekezne tisztességes munkát végezni, ahelyett, hogy ostoba verseket firkál, és kiadja őket a saját költségén, volna pénze bőven, még félre is tehetne. – Madame felalá járkált a szobában. – Amellett – folytatta – ott van még az apja is. Hát ő mire való, szeretném tudni? – A „kórisme” egyetlen mondatban összefoglalható: „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” (I.Tim.6:10.) „A birtoklás-orientáltság a nyugati ipari társadalmak emberére jellemző, ahol a pénzsóvárság, a hírnév és a hatalom utáni vágy lettek az életben uralkodó toposzok.”1 A Mme nem is titkolja, hogy férjét és családját pusztán kimeríthetetlen „pénzes zsáknak” tekinti. „A szerzésvágy a birtokorientáltság természetes következménye. Az alapvetően a birtoklás köré rendeződő kapcsolatok szorongatóak, terhesek, telve féltékenységgel és konfliktusokkal.”2 E megállapítást alátámasztja az elbeszélést indító, „reprezentatív” hangpárbaj és annak témája. A férj karikatúraszerű bemutatása pedig világossá teszi az olvasó számára, hogy felesége egyértelműen anyagi érdekből, haszonlesésből kötötte ezt a házasságot: És ha az ember meggondolja, szegény Hégésippe kopasz, s festi azt a néhány szál megmaradt haját. – Madame felnevetett. – Ami meg azt a szenvedélyt illeti, amiről annyit fecseg undok verseiben – nevetett – az merő kitalálás! – E szavakból árad az undor és a megvetés – ugyanakkor sok tekintetben leleplezi a francia arisztokrácia életmódját és kedvteléseit. Kinek lehet igaza? A novella során újra és újra felbukkannak azok a „bizonyos ruhák”, amelyekből azonban a Madame szerint soha nincs elég: A fésülködőköpeny, a felvonásokat egymástól elválasztó nyaláb ruha, még nagyobb halom az ágyon; aztán kivett még egy ruhát a szekrényből; a szétnyíló pongyola, a díszes fehérnemű, az utálatos zöld ruha, a bundája, amely miatt mentegetőznie kellene, a hat pár selyemharisnya, és végül a kék estélyi ruha. „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága és az élet kérkedése.” (I.Ján.2:16.) Szemmel láthatóan e kívánságok töltik be a Mme egész lényét, és az a gyilkosnak szánt félmondata, miszerint férje igyekezne tisztességes munkát végezni, ő rá éppúgy igaz, sőt! A Msr-nek csakis azért kellene „tisztességes” munkával foglalatoskodnia, hogy anyagi alapot teremtsen felesége kívánságainak kielégítéséhez! Ha visszaemlékezünk a férj szavaira, ő fiatal felesége szép testét dicsérte elsősorban, valószínűleg ezért is vette el. Madame pedig a jelek szerint csakis a pénzéért ment hozzá a nála évtizedekkel idősebb arisztokratához. Hogyan próbálnak meg boldogok lenni? Egymást kihasználva, mohóságuk csillapításával. „A pszichikai mohóság telhetetlen, mivel a belső ürességet és unalmat, a magányosságot és a depressziót, amiken tulajdonképpen felül akarunk kerekedni, pusztán a mohóság kielégítésével nem szüntethetjük meg.”3 Az érdekházasság ékes példája – boldogság és békesség nélkül. Az alapját képező birtoklásvágy a férfi részéről kizárólag a fiatal, dús testre irányul, a nő részéről pedig férje vagyonára. A Mme indulatos, drámainak szánt – valójában nevetséges – szóáradata egyszerre csak megszakad, egyébként is inkább magának mondta, hiszen szobalányát a jelek szerint nem veszi emberszámba. A második felvonás megint csak egy szemrehányással zárul: De az Isten szerelmére, drága Sophie-m, mi jut eszébe?! Minek csomagolja be azt az utálatos zöld ruhát? E jelenet új eleme tehát, hogy kiderül, mi a viták forrása, illetve a Mme milyen „ellenlépésre” szánta el magát a pénz megtagadása miatt. Feltűnő és egyben szomorú, hogy ez az egyetlen felvonás, amikor Sophie megszólal, de csak mint szobalány. Emberként nincs mondanivalója. A következőkben pedig már szavát sem halljuk. 1

Fromm, Erich: Birtokolni vagy létezni? – Bp.: Akad. K., 1994. – 29.p. I.m. – 115.p. 3 Fromm: I.m. – 115.p. 2

A harmadik felvonás ismét kellemetlen gondolatokkal indul – ne feledjük, csakis Madame szemével látjuk a világot -, mert az utálatos zöld ruháról másodszor is Sophie-ra esik a tekintete. Tökéletesen önmaga körül forgó, egocentrikus világát megzavarja a látótere perifériáján újra felbukkanó szobalány kellemetlen látványa. Tulajdonképpen nagyon hasonló gondolatok fogalmazódnak meg benne, mint röviddel ezelőtt. Minden „új” megállapításnak megvan az előző részletbeli megfelelője. - Miért látszik ez a nő pont ma este ilyen betegnek? = Mint a halál, olyan ez a nő mostanában. - Sárga az arca, feketék a fogai. = Látni sem bírta az öreg, csúnya embereket maga körül. - De végre is, a munkát el kell végezni. = De Sophie olyan hasznavehető, őrültség lenne elküldeni. Ugyanazokat a lépcsőket járja végig, de van egy új elem is a gondolatmenetben, egy „zavaró homokszem” a fogaskerekek között, mégpedig egy megoldási lehetőség: Ágyba kellene küldeni. Ez a – halódó – lelkiismeret által felröppentett gondolat azonban ellenkezik saját céljaival. Ha Sophie-t ágyba küldi, nincs, aki összepakoljon neki. Indulatai kerékvágásából, ti. a férj elleni bosszú megvalósításából kizökkenti ez a nő, ahogyan nevezi a neki alárendelt szolgálót. Milyen rideg, részvéttelen kifejezés arra a személyre vonatkozóan, aki évek hosszú sora óta végzi mellette – helyette a munkát! És van még egy érdekes momentum, még egy késztetés a lelkiismeret oldaláról: Ki tehet erről? Ez a háríthatatlanul, a lélek mélyéről fölbukkanó kérdés kényes pontra tapintana; töprengésre – gondolkodásra, sőt önvádra kellene késztetnie a Mme-ot. Meg sem áll ennél a lényegre törő felvetésnél, amely pedig feléje mutatna vádlón. Reakciója ehelyett a bosszúság, a mérgelődés: Egyre bosszúsabb lett. Megint egy olyan mondat buggyan ki belőle, amelyet egyszerűen nincs joga kimondani: - Borzasztó az élet. Hiszen nem az ő élete borzasztó, hanem a mellette szolgáló asszonyé. Számára csupán a látvány jelent kellemetlenséget. Ezek után következik egy első olvasatra „fölösleges” mondat – a rövid, de hibátlanul megírt elbeszélésekben azonban minden sornak rendkívül fontos szerepe van -, amely a Mme ágyára vonatkozik. Az ágy – miként a ruhák – is, többször felbukkan, részben valóságosan, mint e jelenetben, részben pedig váltakozva vagy párhuzamosan a két nő gondolataiban, mint a megoldás Sophie fáradtságára. Azonban ezúttal is a Madame kerül fizikai érintkezésbe az ággyal, neki van lehetősége leülni, nem a szobalánynak. A feszes rugók gyengéden meghintáztatták, aztán elnyugodtak. Az előbbi, zavaró látvány valódi bosszúságot, ingerültséget vált ki az asszonyból, és kizökken a férj elleni, mesterkélten felszított indulatkitörésből. A rugók „gyengéd hintáztatása” azonban megnyugtatja feszült idegeit, elaltatja lelkiismeretét, és alkalmat kínál arra, hogy gondolatai fonalát újra fölvegye, sőt tovább fontolgassa a bosszú lehetséges variációit. Mindenesetre, míg a Mme ül, addig Sophie áll, hajolgat, görnyed – és ágyba kívánkozik. Rendkívül sajátos indoklás vezeti be a férj elleni lehetséges lépés ötletét: Házasságban élni egy ilyen emberrel! Nemsokára öreg és kövér leszek. S egyszer sem csaltam meg. Mégis, látja, hogy bánik velem. Az öregedés legfeljebb húsz év múlva fenyegeti Mme-ot, a kövérség pedig csakis a túlzott jólét, illetve a semmittevés következménye lehet. (Hogy nem szégyelli ezt egyáltalán kimondani a sovány szobalány előtt? Csakis úgy, hogy nem veszi emberszámba őt.) Mégsem ezen indokok alapján fogja megcsalni a férjét, hanem egyszerűen azért, mert nem szereti. „Csakis én bírok versemnek tárgya lenni.” – írta nagy költőnk, és a Mme joggal elmondhatja ennek parafrázisát: „csakis én bírok gondolataim tárgya és alanya lenni.” Tulajdonképpen sajnálkozás csendül ki mondataiból, sőt önvád, hogy ezt a testet még nem adta másnak! Addig kell egy új kapcsolatra szert tennie, amíg vonzó és csábító! Nem erkölcsi megfontolások vezetik döntéseiben, ez világosan kirajzolódik a sorok mögött. Az, hogy éppen egy házasságtörés terve körvonalazódik előtte, semmilyen etikai akadályba nem ütközik lelkében. A düh, az önsajnálatból fakadó harag ismét lendületet ad neki: Megint fölpattant és céltalanul járkálni kezdett a szobában. A döntés megszületik: De nem tűröm tovább! – Az elhatározás tehát megfogant, és a kimondott szavakban testet öltött. A gondolatmenet azonban harmadszor is kisiklik kerékvágásából, ezúttal hosszabb időre. A most következő tükörjelenet a novella csúcspontjának tekinthető, amelyből kiviláglik, hogy a Mme miért ilyen színpadias: foglalkozását tekintve színésznő, akit – a jelek szerint - kizárólag szépsége miatt vett feleségül a Msr: Megállt a nagy tükörrel szemben, és színpadi tragikához méltó, pompás alakját bámulta. Senki sem hinné róla, hogy elmúlt harmincéves. A gyönyörű, tragikus hősnő mögött a tükörben egy szánalmasan sovány, öreg teremtést pillantott meg, sárga arcút, fekete fogút, amint az utazóbőrönd fölé görnyed. Kellemetlen. – Már kétszer rápillantott Sophie-ra, a tükörben azonban mindkettőjüket egyszerre látja. Az, hogy ő áll az előtérben, utalás arra, hogy ahol a Mme jelen van, ott mindig ő a középpont, mindenki körülötte forog, kizárólag érte létezik. Alig fokozható ellentétpárokat vonultat fel az író, ha az eddigi képkockákat egymás mellé illesztjük: Madame Sophie Gyönyörű, tragikus hősnő öreg teremtés Áll görnyed Elmúlt harmincéves még két év és ötven esztendős Duzzadó, fehér test szánalmasan sovány Vizsgáljuk meg ezek után részleteiben a „tragikus hősnő” belső küzdelmét – a legnehezebb harcot, amit ember vívhat-, az önző én és a lelkiismeret párharcát. Ki kerül ki győztesen, születik-e megoldás? - Sophie egészen olyan, mint hideg reggeleken a járda szélén álldogáló koldusasszonyok. A koldusasszonyok kint, az utcán várnak jótevőre, a szobalány azonban az ő házában él, feltehetően hosszú idő óta. „Mert a szegény nem fogy ki a földről, azért parancsolom én néked: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának a te földeden.” (V.Móz.15:11.) A Világbank 2002-es adatai szerint 1998-ban világszerte 1,2 milliárd ember élt kevesebb mint 1 dollárból naponta; és 2,8 milliárd pedig kevesebb mint napi 2 dollárból. Ez összesen 4 milliárd nyomorgót jelent Földünkön, vagyis a 6 milliárdnyi össznépesség 2/3-át! Megint csak fölmerül az olvasóban az a kérdés, amit már a Mme is megfogalmazott egyszer: Ki tehet erről? Isten senkitől nem vár világmegváltást, mert ezt Ő már megtette helyettünk;

de vajon nem szégyen-e, ha bárki, „aki a te kapuidon belül van” (V.Móz.5:14.), úgy néz ki, olyan elesett, szánalmas látványt nyújtó, mint egy koldus? Ma, amikor a világ kisebbik fele már demokráciában él – legalábbis Európában, könnyedén elhessegethető ez a probléma: nekem nincs szolgám vagy szobalányom. Embertársunk, esetleg rokonunk azonban nemcsak külsejében hasonlíthat a koldusokra. Közvetlen közelünkben, a családunkban is élhetnek elepedt lelkű emberek, akik szeretetre, megértésre, irgalmas szavakra és tettekre vágynak. Megadjuk-e mindezt – örömest - nekik, vagy megtartóztatjuk magunkat? „Kicsiny könyörületességek, csekélynek látszó önmegtagadások, segítő, egyszerű szavak: ez a kereszténység.”4 A hasonlat, amely azonban a Mme-ot nem vezeti efféle önvizsgálatra, „önálló életre kel”, és szembesíti egy újabb problémával, amellyel nyilván már többször találkozott: - Siessen el mellettük az ember, és igyekezzen nem odanézni? Ez a lehetőség az ember magának kedvező természetéből fakadó, „reflexszerű” válasz. Ha sietek, ha kitérek az útból, nem látok semmit, ahogyan Jézus irgalmas samaritánusról szóló példázatában a pap és a lévita – ürügyet találva magában elhaladt a félholtra vert ember mellett. (Lk.10:30-37.) - Vagy álljon meg, nyissa ki a pénztárcáját, és adjon nekik néhány fillért, sőt esetleg egy kétfrankos bankjegyet, ha nincs aprója? Ez már a lelkiismeret szava, amely megállásra késztet, de meglehetősen félszívű, durvábban fogalmazva „zsugori” adakozás, hiszen néhány fillérre, esetleg egy kétfrankosra korlátozódik. Ez azonban még mindig önféltő, félmegoldás - hol van belőle az öröm, hogy segíthetek valakinek? „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a sötétségben a te világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél.” (Ésa.58:10.) Próbáltuk-e valaha, hogy megvontuk magunktól az utolsó falatot egy másik ember javára? A Mme is „érzi”, hogy ez nem az igazi, mert gondolatban így folytatja: - De bármit csinál, mindenképp kellemetlen, és úgy érzi, mentegetőznie kell a bundája miatt. Megint ez a szó: kellemetlen. Úgy látszik, ennél mélyebbre képtelen jutni, mert nem akar kilépni saját személyiségéből. Neki kellemetlen a szituáció, de képtelen beleélni magát a másik helyzetébe: a beleérző és együttérző képesség teljes hiányáról tesz tanúságot. Ugyanakkor ott a mentegetőzés kényszere a bunda miatt: A gazdag férj vagyona lehetőséget nyújt számára, hogy Mme-nak szólítsák, és bundában járjon. „Az állítólagos keresztény világban annyit költenek a pazarló hivalkodásra, hogy abból el lehetne látni az összes éhezőt, sőt mi több, fel lehetne ruházni minden mezítelent. Sokan vallják Krisztus nevét, miközben önző élvezetekre, erős italokra, költséges csemegékre, pazar házakra, bútorokra és ruhákra költik az ő pénzét. Ugyanakkor a szenvedők alig kapnak egy-egy sajnálkozó pillantást, együttérző szót… Micsoda nyomorúság él az úgynevezett keresztény országok szívében! Gondoljatok a szegények életkörülményeire nagyvárosainkban.”5 Rendkívül lényeges, hogy e gondolat merre vezeti tovább az asszonyt - esetleg az okok után tapogatózik, netán megoldást keres? - Így van ez, ha az ember gyalog jár. Ha kocsija lenne – de mindig közbeszól Hégésippe fukarsága – akkor behúzná a függönyt, úgy hajtatna el mellettük, és egyáltalán nem kellene lelkiismeret-furdalást éreznie. Ez a fajta „hárítás” előrevetíti a Sophie-val kapcsolatos későbbi megoldást is. A színésznő gondolatai csak a felszínen mozognak, nem keresi a miértekre a választ, nem törekszik – legalább eszmei síkon – a gyökeres megoldásra. Egocentrizmusát egyszerűen zavarja a csúnya látvány – hogy mi van mögötte, nem érdekli. A fizikai távolság növelésében látja a helyzetből való kiemelkedés lehetőségét. Ahogyan Sophie is a lehető legtávolabb lakik tőle, úgy a koldusasszonyoktól is a kocsi és a függöny adja számára a létező legnagyobb távolságot. Ha nem látja, nem fáj neki, nem zavarja énközpontú világát. Az előbb említett „hárítás” kétszeres: Nem az arisztokrácia kizsákmányoló létezési módja, a társadalmi igazságtalanság, nem az ő személyes, élősködő élete az oka mindennek – hanem Hégésippe fukarsága. Visszajutunk a kiindulási pontra: „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme”- ugyanakkor ennek következménye is érzékelhető: „átszegezik magukat sok fájdalommal.” A fiatalasszony telhetetlensége fölidézi a mesebeli szegény halász feleségét is, aki egyre többet követel a férje által megmentett aranyhaltól: A Mme sem csupán ruhákat akar, hanem saját kocsit, fogatot, hogy ne kelljen gyalog járnia. Ha meggondoljuk, Jézus – a mindenható Istenfia - még jeruzsálemi, „királyi” bevonulásához is kölcsönkért szamarat használt… Pedig azt gondolnánk, milyen nagy lehetőség a gazdagság: mennyi jót lehetne tenni. Erről elmélkedik Krúdy Gyula is Karácsony este c. rövid írásában: „Mintha csak a gazdagok engedhetnék meg maguknak a szeretet luxusát, mutatja a világ képe, mert hiszen napjainkban egyedül nekik van módjuk szeretetüket kézzelfoghatóan is bizonyítani. Ajándékot venni, ajándékot adni, (…) megfogni az elkeseredett kezet, megállítani a bűn felé tántorgó lépést, fölemelni a fejét annak, aki lehajtott fővel keresi a legmagasabb ágat, amire felköthetné magát – ez volna a gazdagok dolga a világon. – Nem, ez a dolog a szegényeké, akiknek maguknak sincs semmijük.”6 A gazdagság kötelez – és itt ne csak az anyagi javakra gondoljunk! Valamennyi képességünk, „talentumunk,” amelyekkel gazdagabbak vagyunk a többieknél, kötelez minket az irántuk való szolgálatra: „Azért vagyunk e földön, hogy aki szintén e földön van, segítsük élni” – írja Csorba Győző. Visszatérve a Mme-hoz, azt láthatjuk, hogy a részvétnek még a csíráját sem lehet fölfedezni viselkedésében. A megoldás az egocentrizmus szemszögéből nézve tökéletes volna: a kocsi megmenti a Mme-ot a kellemetlen látványtól, de nem a koldusokat a koldulástól. Mindebből egyenesen következik a színésznő következő mozdulata: - Elfordult a tükörtől. 4

White, E.G. E.G.White: Válogatott bizonyságtételek II., 557.p. 6 Az ünnep angyala: Magyar írók karácsonyi novellái. – Bp.: Palatinus, 1999. – 222.p. 5

Ezzel egyben elfordul az egész problémakörtől, mint ami nem rá tartozik, s a kocsi lehetséges birtoklásának gondolatában talál kapaszkodót, hogy semmit ne kelljen önmagából és vagyonából odaadnia: „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt.” (Lk.9:24.) Mit is jelent ez a látszólag önmagának ellentmondó kijelentés? „Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad. (…) aki attól retteg, hogy hátha elveszít valamit, lélektanilag szólva tönkrement nincstelen, akármennyije van is. Aki viszont önként tud adni, az gazdag. Az adás legfontosabb szférája nem az anyagi dolgok világa, hanem sajátosan emberi tartomány. Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Nem azért ad, hogy kapjon; adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik személyben, és az visszasugárzik rá; ha őszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás.”7 Azzal, hogy a Mme elfordult a tükörtől, kifejezte, bár távolról sem szándékosan, mennyire szegény. Ismeretlen tartomány számára a mások felé forduló, őszinte érdeklődés, a másik ember szükségleteinek fölismerése, és az ebből fakadó adakozás öröme. Pedig milyen kevés elég lett volna ahhoz, hogy Sophie-t ha nem is boldoggá, de legalább elégedetté tegye! Szinte látjuk, ahogyan a színésznő hátat fordítva vállat von. Metakommunikatív eszközökkel is kifejezi: Ki tehet erről? Nem csak gondolataiban próbálja meg elhessegetni magától a kényelmetlen témát, szavaival is kifejezésre juttatja ezt a vágyát: kétszer ismétli hangosan a „Nem tűröm” mondatot, amely látszólag a férje viselkedésére vonatkozik, valójában azonban a benne támadt zavar és lelkiismeret-furdalás elnyomására tett – sikertelen – kísérlet. E felkiáltással, mellyel megpróbálja a férje elleni lázadás tüzét újra fellobbantani lelkében, egyben kötelezi is magát, hogy szándékát végigvigye: „Ne engedd a te szádnak, hogy bűnre kötelezze a testedet!” (Préd.5:6.) Lényegében ekkor döntötte el véglegesen, hogy meg fogja csalni a férjét. A „kellemetlen téma” azonban tovább kísérti, nem hagyja szabadulni: De szeretőt elképzelni, amikor itt kísérti ez a sárga arc, ez a fekete, egyenetlen fogsor! Nem tudom, érzékelhető-e a mondatból áradó, látszólagos részvét az író részéről a bosszús és szenvedő asszony iránt, amely a valóságban metsző gúnyt és megsemmisítő iróniát takar! A Mme bosszúsága mármár igazi szenvedésbe csap át: Behunyta a szemét, és megborzongott a gondolatra. Még az elképzeléstől is rosszul lesz az ember. A mai este folyamán már háromszor esett pillantása Sophie-ra, de az első két esetben még különösebb erőfeszítés nélkül ki tudott lépni a zavaró, önvád gerjesztette feszültségből, és újra fel tudta venni a bosszúterv fonalát. Ezúttal azonban – a harmadik és negyedik pillantás között – nincsen megszakítás a szobalányra vonatkozó gondolatokban, egészen a novella utolsó mondatáig: Akarva, akaratlanul újabb pillantást vetett Sophie-ra; szeme ólomszínű, eltűnt belőle minden élet. A lelkiismeret hangja tehát állandó ingerültséget, bosszúságot vált ki belőle, mert azonnal és ismételten lerázza magáról a felelősséget: De mit tehet ő erről? – Nagyon érdekes, hogy ez már egy árnyalattal személyesebb kérdésfelvetés, mint az előző, általános „Ki tehet erről?” Vagyis azt vizsgálná, mi a színésznő személyes szerepe, felelőssége, esetleg bűne a szobalány jelenlegi állapotában. Ez azonban mégsem válik valódi kérdéssé, megint csupán hárítás születik a nyomában. Szinte látjuk, ahogyan egy vállrándítással elintézi magában a dolgot. Mégis, érezhető, hogy a vád továbbra is ott lappang a kérdés mögött, ezt kitűnően érzékeltetik a következő, érdekes mondatok: Sokszor el kell olvasnunk őket ahhoz, hogy biztosan eldönthessük, kire vonatkoznak. Ha nem volna vezérfonal számunkra a tény, hogy a második-harmadik felvonást egyedül a színésznő optikájából közvetíti Huxley, akkor bajban lennénk, kinek is tulajdonítsuk e gondolatokat. Így megint csak elmondható, hogy bizonyos megállapítások „illetéktelen személyhez” kerültek: Az asszony arca csupa szemrehányás, csupa vád. Ez utalhat – első olvasatban - magára a Mme-ra is, aki bosszús a szobalányra, mert megzavarta tervének végiggondolásában. Valójában azonban Sophie arcára vonatkozik, amelyről egy sorral előbb azt olvastuk, hogy eltűnt belőle minden élet. Tehát már az ájulás szélén áll, nem lehet ereje titkolt véleménynyilvánításra, csakis arra összpontosít, hogy kötelességét teljesítse. Vagyis csupán a Mme gondolja, hogy szobalánya vádolja, amikor saját lelkiismerete hangját hallja, és „az ösztöke” kellemetlen nógatását érzékeli. Szinte pofonként hat a következő kijelentés: Neki meg valósággal kavarog a gyomra a látványtól. A lényeg tehát a látvány kiváltotta rosszullét, és nem a szenvedő ember, akinek látványa a rosszullét okozója! Az önzés félelmetes, kisarkított leleplezése, alig emberi megnyilatkozás – tükröt tart az olvasó elé; fölvillantja a lehetőséget, hová juthatunk, ha egyszer-kétszer megengedjük magunknak, hogy elfojtsuk magunkban a lelkiismeret jóra való késztetését. Az énközpontúság torzító optikáján keresztül undorító lényként jelenik meg előttünk az az ember, akiben Jézus szelíd és alázatos, sőt szenvedő személyét kellene felfedeznünk! A harmadik mondat jelenti a jellemzés csúcsát, és rendkívül mély emberismeretre vall az író részéről: Sohasem volt ilyen határtalanul kimerült. A megállapítás magától értetődő természetességgel vonatkozhatna a beteg Sophie-ra – ehelyett ismét a Mme lelkiállapotát rögzíti. A „hárítás” újabb mesteri fogása: ha fáradt, sőt határtalanul kimerült vagyok, jogom van nem törődni a másik bajával! Sátáni kiút a részvét és az irgalmasság „zsákutcájából”! A színésznő tehát gondolatban már saját, állítólagos fáradtsága biztos védelmet nyújtó bástyája mögé menekülne, mégis tovább kell néznie szobalánya kínlódását: Sophie lassan felállt, sajgó térde miatt csak nehézkesen; fájdalom szántott végig az arcán. Lassan odament a fiókos szekrényhez, kiszámolt hat pár selyemharisnyát. Majd visszajött az utazóbőröndhöz. Ebből a pár percet igénybe vevő, könnyen elképzelhető jelenetből árad a szenvedés: minden másodikharmadik szó a fájdalom szinonimája. A Mme mindezt szótlanul végignézi, következtetése így hangzik: Ez a nő két lábon járó hulla! A „tragikus hősnő” meglehetősen szegényes szó- és gondolatkinccsel rendelkezik, legalábbis ami szobalánya állapotának leírását illeti. Ugyanoda tér vissza, ahol már kétszer időzött, enyhe fokozással: míg korábban hasonlattal élt (olyan mint a halál), most már teljes metaforát alkalmaz (két lábon járó hulla). S a kifejezés, amellyel szenvedő embertársát illeti (ez a nő!), bizonyítja, hogy a részvét és irgalom szikrája is hiányzik belőle. Szinte unalmas az a gondolatbeli „egy helyben topogás”, amellyel a problémát újra és újra körüljárja - megint kimondja azt, amire a legkevésbé sincs joga: Borzasztó az élet! – Számára csakis annyiban borzasztó, amennyiben zavarja őt a másik ember hányingert keltő látványa. Másodszor is ugyanarra a megoldásra jut: Ágyba kellene küldeni a nőt. De ő sosem lenne képes egyedül becsomagolni. A 7

Fromm, E.: A szeretet művészete, Bp.: Háttér K., 1993. – 36, 37.p.

pragmatikus, önző szempont ismét győz, a saját célok serpenyője súlyosabb a mérlegen, mint a lelkiismeret felkínálta lehetőség, ezért képes felvenni negyedszer is terve fonalát, és hosszú késleltetés után végiggondolni bosszúját: És olyan fontos, hogy reggel elinduljon. Amikor azt mondta Hégésippe-nek, hogy elmegy, a férfi egyszerűen csak nevetett, nem hitte. Ezúttal meg kell leckéztetnie. Rómában találkozik majd Luiginóval. Olyan kedves fiú, és a tetejébe még márki is. Talán… Tehát nemcsak elhagyja férjét, de úgy tűnik, legalábbis elméletileg, megtalálta az alkalmas szeretőt is. Ha megfigyeljük, csaknem ugyanolyan beszűkült világban él – persze a Föld napfényes oldalán, mint amilyenbe szobalányát is beszorította: a pénz, a ruhák, a fogat, a fukar férj – most a szerető kínálkozik számára, mint kitörési lehetőség. Nem tudott azonban megnyugvást találni ezekben a gondolatokban, mert a lelkiismeret még mindig „élt”, sürgetően és kellemetlenül gyötörte: De nem tudott egyébre gondolni, mint Sophie arcára, az ólmos tekintetre, a fekete fogakra, a sárga, ráncos bőrre. Ezúttal már rá sem kell pillantania, mert annyira beleivódott a borzalmas kép, hogy szüntelen maga előtt látja. Érezhető, hogy valamilyen végleges, megnyugtató megoldást kell találnia annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon nemcsak a sárga arc víziójától, de a lelkiismeret késztetéseitől is. E ponton dől el – tovább már nem halogatható -, hogy a Mme milyen emberi minőséget képvisel: - Sophie – szólt rá hirtelen; erőt kellett vennie magán, hogy ne kiabáljon -, nézze csak, az öltözőasztalomon van egy arcrúzs, huszonnégyes Dorin. Tegyen belőle egy kicsit az arcára. És ott van egy szájrúzs is a jobb oldali fiókban. (…) – Köszönöm, Sophie. Mindjárt nem látszik olyan fáradtnak. – Fölugrott. – Most aztán sietnünk kell. – Élénken, energikusan a ruhásszekrényhez szaladt. Ez a fajta megoldás az önző én totális diadala, a lelkiismeret megcsúfolása és végleges kioltása. Ez az „ördögi” ötlet, ahogyan a Mme egész gondolkodásmódja is, csupán a felszínt érinti, a zavaró látványt igyekszik kozmetikázni a rúzsokkal, a belső lényeget azonban nem tárja föl, nem oldja meg a problémát gyökerestül. Nem a fáradtságra szeretne gyógyírt találni, hanem a sárga arcbőrt akarja eltüntetni. Az emberi méltóság teljes sárba tiprása zajlik a szemünk láttára, több lépcsőben: Sophie előtt hangsúlyozza az arcrúzs márkáját (huszonnégyes Dorin), holott ez az ő fáradtsága szempontjából édesmindegy, viszont kellően érzékelteti a kettőjük közötti társadalmi különbséget. Szándékosan kerüli a szobalány egészségére, egyáltalán emberi mivoltára utaló, részvétteljes kérdéseket. Végül pedig mindkettőjükkel el akarja hitetni, hogy a rúzsok felrakása után Sophie sokkal gyorsabb munkára képes, mint előtte - tehát még szemrehányás is rejlik mögötte, a nő „tüntető” lassúsága miatt. A szobalány szótlan megadása, amellyel teljesíti e megalázó parancsot, a vágóhídra lépő juhok magatartására emlékeztet – „és száját nem nyitotta meg.” (Ésa.53:7.) Mme a látszat fokozása érdekében szinte ördögi gonoszsággal képes kimondani: - Köszönöm, Sophie. Mindjárt nem látszik olyan fáradtnak. A látszat megőrzése az élet minden területén rendkívül fontos számára. Mindezek után következik a harmadik felvonást lezáró, „szokásos” felkiáltás: - Jóisten! – kiáltott föl, és széttárta karját. – Elfelejtette becsomagolni a kék estélyi ruhámat! Hogy lehet ilyen ostoba, Sophie? – ez a befejezés – a Mme részéről – hangsúlyozni kívánja, hogy a szobalány problémáját a maga részéről véglegesen megoldottnak tekinti, nem fog több gondolatot pazarolni e témára, törölte a kínosan kísértő képeket is. Ő telve van energiával, tettvággyal és elégedettséggel: sikerült megölnie lelkiismeretét. Hogy ez mennyire nem túlzás, bizonyítja a következő idézet: „Úgy kell beírnunk lelkiismeretünkbe, mintha vastollal vésnénk sziklába: aki semmibe veszi a könyörületet, a szánalmat és az igazságos tettet, aki elhanyagolja a szegényeket, a szenvedőket, aki rideg és visszautasító, viselkedése kizárja Isten közreműködését jellemének terén.”8 Ha pedig Istent kívül rekesztettük, többé senki nem képes a kőszívet megtörni. Bár Huxley itt lezárja a novellát, nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy továbbgondoljuk a történetet: Már éjfélre járt az idő, amikor a hatalmas utazóbőrönd végre megtelt. Sophie előtte térdelt, vértelen arcán a huszonnégyes Dorin pirosítóval. Elsimította a bőrönd tetején az utolsóként berakott estélyi ruhát, és éppen le akarta zárni a fedelét, amikor hang nélkül előreroskadt. A Madame türelmetlenül fel-alá járkált a szobában, de a szokatlan neszre megfordult. – Sophie! Az istenért! Mit képzel! A ruháim! Összegyűri a ruháimat! – Irtózattal a szobalány fölé hajolt, de képtelen volt megérinteni az élettelennek tűnő testet. – Jaj, mit tegyek? Ez borzasztó! Orvost! Sophie, azonnal hívjon orvost! Mit is beszélek?! – Dühösen odarohant a telefonhoz. – Halló, kapcsolja, kérem, doktor Sauvoire-t! Nagyon sürgős! – Az orvos tizenöt perc múlva megjelent. Sophie-n azonban többé már nem lehetett segíteni. Halott volt. Nyilvánvaló, csupán idő kérdése, mikor jut e végkifejletig a történet. Ahogyan a túlhajtott szervezet sem élhet pihenés nélkül, a lélek sem vegetálhat sokáig öröm és szeretet nélkül. Sophie-nak egyszerűen bele kellett halnia az emberhez méltatlan bánásmódba. És a Mme? Ő legfeljebb csak bosszankodik a hasznavehető szolgáló halála fölött, amely miatt két nappal el kell halasztania római utazását. Hamarosan azonban új, fiatal munkaerőt talál, és meg sem fordul a fejében, hogy ő – Sophie gyilkosa. Többszörös gyilkos: a testi erő és egészség totális kizsákmányolása mellett szavai is ölnek. A hideg, szeretetlen és lekezelő viszonyulás, az énközpontúság mind-mind hozzájárult a szobalány korai halálához. „Minden embert a reá jellemző légkör vesz körül. A bennünket körülvevő légkör – tudatosan vagy öntudatlanul – kihat minden emberre, akivel érintkezünk. Ezt a felelősséget nem tudjuk lerázni magunkról.”9 Érdemes elgondolkoznunk azon, hová juthat a színésznő ezen az úton – hogyan látja majd az életét húsz év múlva? „Nekem semmiben nincs örömöm – mondta a színésznő. – Minek örüljek? Annak, hogy sikerem van? Fütyülök a sikerre. Az egésznek nincs semmi értelme. Az egész életnek nincs semmi értelme. Vagy talán van? – Hát… van – mondta az öreg színész. – Nem tudnám pontosan megfogalmazni neked, de biztos, hogy van. (…) – Másokat pesztrálni, az a boldogság, ugye? – Hát, tudod… igazán nem tudom, miért éppen tőlem kérdezed ezt. De ha már kérdezed… Jól van, pesztrálni. Bánom is én, legyen pesztrálni. Törődni valaki mással, Anna. Nekem is voltak rossz napjaim, elhiheted. Olyankor fogtam magam és másokkal törődtem. – És ez jó volt? – Még mindig jobb, mint magammal törődni –mondta az öreg halkan. – Hidd el, Anna. Még 8 9

White, E.G.: BT.VI. 261.p. White, E.G.: Krisztus példázatai, 234.p.

mindig jobb másokkal törődni, mint magunkkal. Érted, hogy gondolom. – Értem – mondta a színésznő, és elindította a motort.”10 Ez a színésznő másnap reggelre halott volt: öngyilkosságot követett el. Huxley novellája – ahogyan a bevezetőben említettük – az arisztokrácia pellengérre állítását szolgáló társadalomkritika, tehát szándékosan túlzó, szatirikus, olykor karikatúraszerű. Első látásra könnyedén „eltolhatjuk magunktól”, mint ami nem érint minket. Mégis rendkívül tisztán, lépésről lépésre nyomon követhető az emberi lelkiismeret küzdelme az önző természettel; olyan harcot, ellenségeskedést rögzít, amit mi is megélünk naponta többször, még ha nem is veszünk róla tudomást. Ezekben az apró, mások számára láthatatlan harcokban hozott döntések határozzák meg személyiségünk értékét. Végül is – miért tesszük ezt, vagy nem tesszük amazt? Boldogok akarunk lenni, gyakran minden áron. Kérdés, hogyan sikerül elérnünk az áhított célt: másokon átgázolva vagy önmagunkat feláldozva? Meg kell győződnünk a kétezer éve elhangzott kijelentés igazságtartalmáról: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”(Mt.5:7.)

10

Rónay György: A színésznő és a fiatalember = Szeptemberi halászat. – Bp.: Magvető, 1983. – pp.301-302.