E G Y APOLOGÉTA L E V E L E (I.) V A R G A
Z O L T Á N
Tullius Valerius üdvözletét küldi testvéröccsének, Verus Valeriusnak. H á l a a hivatalos futárszolgálat gyorsaságának, levelem érkezése kor n a g y b á t y á n k tragikus h a l á l á n a k híre minden bizonnyal m á r rég eljutott h o z z á d . Figyelembe véve ezt, soraimmal elsősorban e szomorú esemény körülményeivel k í v á n l a k megismertetni. M i n d azon dolgokkal tehát, melyekről szólva mindenekelőtt elnézésedet kell kérnem, ha türelmedet, s mindazok türelmét, akik rajtad kívül még e levél olvasói lehetnek, huzamosabb ideig igénybe veszem. Teszem ezt pedig annak okából, hogy n a g y b á t y á m , Claudius Vale rius, Gallia legátusa h a l á l á n a k okai oly mértékben bonyolultak és szövevények, hogy éppen megértésük kedvéért kell óvakodnunk m i n d e n n e m ű elhamarkodott következtetés levonásától, mindenek előtt pedig azon nagyon is kézenfekvőnek tetsző sommás ítélettől, miszerint n a g y b á t y á n k a krisztiánusok á l d o z a t a lett. A n n a k elle nére, hogy szinte mindenki így vélekedik — k i felháborodottan s még hevesebb üldöztetésre uszítva e szerencsétlenek ellen, k i pedig k á r ö r ö m m e l vagy éppenséggel azt tartva, íme, az igazságnak ez egyszer elég tétetett. Tartok tőle azonban, hogy nem csupán maguk a krisztiánusok vélekednek így, hanem társaságunkbeli zavaros fejű ifjak és kerge leányzók is hasonlóképpen, olyanok, akik e b a b o n á k tól mételyezett lelkek bolondériáinak m a g u k é v á tételére hajlanak, vagy ha nem is fogadják el azokat, előszeretettel k é r k e d n e k hirde tőik i r á n t érzett rokonszenvükkel. Vagy azért, mert isteneinkben nem hisznek többé, de szellemük túl tompa bármiféle filozófia meg értéséhez, vagy pedig, mert egyszerűen megcsömörlöttek a léha él vezetektől. Ennek ellenére ne hidd, hogy minden tekintetben elíté lem őket, amiért részvétet és csodálatot éreznek az a r é n á b a n szen-
v é d ő k és kiszenvedők iránt. Teszem ezt pedig annál kevésbé, mivel sokukban éppen azt az együttérzést és csodálatot érzem az egyedüli rokonszenves tulajdonságnak, ami ugyan csak kivételes esetben készteti ő k e t arra, hogy maguk is az amfiteátrumok p o r o n d j á r a lépjenek, de amitől bevallom neked, magam sem vagyok mentes egészen. Elképzelhető h á t , hogy sokban magam is hasonlóképpen éreznék, azt tartva n a g y b á t y á n k r ó l , hogy egy napjainkban igen divatos érzésnek, a megbánásnak esett á l d o z a t á u l . Igen, feltétlenül így vélekednék. Feltéve, hogy életem legutóbbi másfél esztendejét n a g y b á t y á n k közvetlen közelébe töltve el, nem t u d n é k a r r ó l , hogy amit kezdettől fogva nem akart tenni, de tennie kellett, úgyszólván előbb b á n t a meg, semhogy megtette volna. Legfőképpen ezért tartom h á t szükségesnek leírni h a l á l á n a k nem annyira okait, i n k á b b előzményeit és körülményeit, különös tekin tettel azokra, akik n a g y b á t y á n k a t holmi provinciabeli Caligulának vagy N é r ó n a k tartják. N e m érezvén ugyanis okvetlenül képtelen ségnek azok jövendölését, akik a győzelem pálmáját a krisztiánusoknak ítélik, lehtőségeimhez képest elejét szeretném venni, hogy szeretve tisztelt n a g y b á t y á n k alakjának az elkövetkező századok számára krisztiánus krónikások legyenek egyedüli megőrzői. Lévén, hogy a győztesek krónikásai csak ritkán igaz papjai K l i ó n a k , még h o z z á minél i n k á b b úgy érzik, hogy ü g y ü k győzelmével az igazság győzedelmeskedett, annál kevésbé.
N a g y b á t y á n k h í v á s á r a Lugdurrumba érkezve jó ideig ú g y hittem, olyan ember mellé kerültem, aki m i n d k é t lábával a földön áll, min dent a valóságnak megfelelően lát és értékel, röviden szólva nin csenek illúziói. M a azonban m á r i n k á b b úgy vélem, bennem igye kezett csak felkelteni ennek látszatát, minden bizonnyal fiatal ságom és tapasztalatlanságom folytán tételezve fel, hogy sok min dent hiszek egyszerűbbnek vagy éppen szebbnek is a valóságnál. Alighanem joggal is vélekedve így, mert h á t végtére is m i voltam akkor. Felfelé ívelő hivatalnoki pályafutásról á b r á n d o z ó zöldfülű ifjonc, filozófusok tanításaitól t ú l t ö m ö t t fejjel, de híjával az élet ismeretének, hatalmas málnájával h á t a m o n mindazon tulajdonsá goknak, melyektől az I m p é r i u m szolgálatába lépőnek — legyen bár legátus vagy annak személyi t i t k á r a csupán, m i k é n t j ó m a g a m — ajánlatos mielőbb megszabadulni. M a viszont gyakran úgy érzem,
túlságosan is sokat tudok ahhoz, semhogy az I m p é r i u m szolgálatá ban megmaradni t o v á b b r a is képes lehessek. N é h a meg éppenséggel öregnek is érzem magamat, olyannyira, hogy a k á r még n a g y b á t y á n k a t is akkori tejfelesszájú ö n m a g a m h o z l á t o m hasonlatosnak. Így, ahogy mondom — anélkül, hogy a legkevésbé is tiszteletlen k í v á n n é k lenni emléke iránt. Dehogyis, éppen ellenkezőleg. — Egy dolgot, ha csakugyan eredményesen k í v á n o d szolgálni az I m p é r i u m o t , minél előbb meg kell tanulnod — figyelmeztetett nagy b á t y á n k , emlékezetem szerint alig n é h á n y nappal megérkezésem u t á n . — N e m lehetsz mindig jó, sokszor pedig a szó k ö z n a p i értel mében véve, kimondottan rossznak kell lenned. Nemcsak a rosszak kal, hanem gyakorta a jókkal is, olyanokkal szemben, akiket a j ó szándék vezet, valójában tehát jók is, éppen csak olyan lehetetlen formájú m o z a i k k o c k á k r a emlékeztetőn azok, hogy sehová sem i l leszthetők be. N e m ö n m a g u k b a n véve rosszak, hanem szándékuktól függetlenül, tetteik következtében. Ezért kell rossznak lennünk hoz zájuk, olykor még kegyetlennek is. Lehetőség szerint szigorúnak, de igazságosnak, egyúttal azonban igazságtalannak is, mivel minden olyan intézkedés, melyet elszenvedője nem érez igazságosnak, bizo nyos szempontból nézve csakugyan nem is lehet más, mint igazság talan. Főleg b ü n t e t ő intézkedések esetében látszik érvényesnek ez, őszinte sajnálatára az intézkedések, meghozójának, aki nagyon is tisztában van vele, hogy a megbüntetett mindössze félelemből tesz úgy, mintha büntetését elfogadná igazságosnak. Léikében azonban gyűlölettel és bosszúvággyal viseltetik megbüntetője iránt, korábbi útjáról is azért térve le csupán, mert annak folytatásától félelme visszariasztja. Ezért végzünk valójában félmunkát, mégis elégedett nek kell lennünk, amennyiben b ü n t e t ő rendszabályaink a k á r csak m á s o k a t is visszarettentenek hasonló tettek elkövetésétől. Hatalmas többségükben olyanokat természetesen, akik egyáltalán nincsenek meggyőződve káros és megengedhetetlen voltáról mindannak, amit büntetéstől való félelmükben nem követnek el. A z a tisztségviselő tehát, aki valóban az I m p é r i u m érdekeit tartja szem előtt, legjob ban teszi, ha pusztán afelett töpreng, hogy akik intézkedéseit igaz ságtalannak tartják, mennyire veszedelmesek, ami egyben azt is je lenti, hogy mások véleményét ú g y kell semmibe v e n n ü n k , hogy közben nagyon is odafigyelünk rájuk, s anélkül, hogy a m a g u n k é t csalhatatlannak hinnénk. Szüntelenül figyelnünk kell, m á s o k a t és ö n m a g u n k a t egyaránt, méghozzá nem is csupán azt mérlegelve, hogy amit tenni készülünk, valóban az I m p é r i u m érdekeit szol-
gálja-e, hanem arról sem feledkezve meg, hogy maga az I m p é r i u m is szolgál valamit, mindazok összességét, akik számára békét, ren det és jólétet hivatott biztosítani. Igen, Tullius, így van ez, ezért kell sokszor igazságtalannak és kíméletlennek lennünk kevesekhez, hogy sokakhoz annál i n k á b b jók és igazságosak legyünk . . . Gyakran oktatgatott ekképpen, filozófusi hajlamai és ismeretei folytán olykor kissé bőbeszédűen, kellemes nyári estéken a hely t a r t ó i palota kertjében lévő öreg p l a t á n o k alatt tett sétáink közben. Esős őszi vagy hideg téli napokon viszont dolgozószobájában üldö gélve, ahonnan ilyenkor többnyire a napi munka, a különféle jelen tések vagy levelek és rendelkezések megírása u t á n se t á v o z t u n k mindjárt, nemegyszer még g y e r t y á t hozatni is elfelejtettünk. O l y kor meg szándékosan elégedtünk meg a k a n d a l l ó b a n ropogó faha sábok táncoló fényével a falon és a hópelyhek játékával az abla kokon t ú l ; errefelé gyakrabban és bőségesebben havazik, mint ott hon mifelénk, néha heteken át borul fehér lepel a földre és a tetőkre, el sem képzeled, milyen szép ez a város ilyenkor . . . Attól tartok egyébként, azért emlegette annyit a büntetések kiszabását és a különféle elkerülhetetlen megtorlásokat, mert valamennyi köte lessége közül ezeket érezte legterhesebbnek. Mintha előre sejtette volna, m i következik. Annak ellenére, hogy ekkor vajmi kevés jele mutatkozott még a krisztiánusok okozta későbbi z ű r z a v a r o k n a k . — Szerencsére mifelénk csak kevesen vannak — jegyezte meg róluk egy alkalommal, átnézve az asztalára tett delátori jelentéseket. — És b á r m e n n y i fejfájás okozói legyenek is egyes keleti t a r t o m á n y o k ban, semmiképpen sem kell elhinni azt a sok szörnyűséget, amit róluk mesélnek. A m i ó t a i t t vagyok, vagyis i m m á r ötödik eszten deje, rendszeresen kapom róluk a bizalmas jelentéseket, emellett pedig még elődöm i r a t t á r á b ó l is elolvastam mindent, amit csak róluk t a l á l t a m . Megbízottaink közül többen beépültek közéjük, fel vették a keresztségét is, részt vettek legtitkosabb szertartásaikon, de, holmi zavaros jövendöléseken túl, semmi gyanúsat sem tapasztal hattak. N e m beszélve arról, hogy elutasítják az isteneknek szóló á l d o z a t o k bemutatását, s nem fogyasztanak áldozati húst. ő s z i n t é n szólva a pontifexek húsüzlete kedvéért semmi kedvem zaklatni őket. — Értelek — vetettem közbe. — De vajon megbízhatsz-e min dig a delátoraid jelentésében? Bizonyos-e, hogy mindent elmonda nak neked?
N a g y b á t y á n k kissé elhúzta a száját: — Ismerem őket. Tudom róluk, hogy az igazságnál általában többet mondanak. Igyekeznek megszolgálni a dénárjaikat. Ekkoriban ritkán emlegettük még a krisztiánusokat. Valójában pedig a k ö v e t k e z ő tavaszon se tapasztaltuk sok jelét annak, hogy éppen velük v a l ó gondjaink készülnek megnövekedni. A z o k r a a h ó n a p o k r a gondolok i t t , melyeknek során főleg a tar t o m á n y keleti részében t e t t ü n k u t a z á s o k a t , Argentoratumot, D i v o dorumot, Remit l á t o g a t v a meg, valamint a h a t á r m e n i erősségeket, végig a Rhenus folyása mentén, utunk egy szakaszán hajón vitetve magunkat észak felé a folyó hullámaival, j o b b á r a az innenső part közelében maradva, de tekintetünkkel a túloldal sötét germán e r d ő ségeit p á s z t á z v a végig. N a g y b á t y á n k legalábbis alig vette le szemét a sűrű e r d ő b o r í t o t t a h e g y v o n u l a t r ó l ; tekintetét kezével b e á r n y é kolva, szüntelenül úgy fürkészte az idegen partot, mintha csak tudni a k a r n á , vajon a sötétzöld fenyvesek hátterében h a l v á n y k é k , de az ég kékjével t a l á l k o z v a barnásszürkére v á l t ó füstoszlopok serény fegyverkovácsok tüzeiről á r u l k o d n a k - e vagy csupán családi tűzhe lyek készülő vacsoráiról. Pillantása az egymást sűrűn k ö v e t ő halász falvak és a túlsó part mentén sikló csónakok l á t t á n is aggódónak t ű n t ; annak ellenére, hogy a parton állók és a csónakokban ülők tiszteletteljesnek tetsző érdeklődéssel b á m u l t á k aranyozott császári sassal ékesített hajóinkat, fedélzetükön fegyveres k a t o n á i n k k a l . Bőrbe öltözött szőke emberek voltak, látszólag barátságosan több ször integettek is, kiáltásaik egy-egy foszlányát a szél olykor felénk sodorta. — A h á n y s z o r csak megteszem ezt az utat — jegyezte meg n a g y b á t y á n k elgondolkozva — , o d a á t mindig több falut látok. Szaporodnok és terjeszkednek, akárcsak eső u t á n a gombatelepek . . . Beszéd közben valami kesernyés fáradtsággal mosolygott. M i n d untalan f e l b u k k a n d ó mosolya n y o m á n ú g y tetszett, minta h a t a l m á t kissé szégyellné, mintha képtelen volna végleg megszokni, hogy élet és halál u r á n a k kell lennie az I m p é r i u m legnagyobb t a r t o m á n y á b a n . A r c á n a k e kifejezését főleg m ű v e l t és h o z z á hasonlóan bölcselke désre hajlamos emberek t a l á l t á k rokonszenvesnek, ellentétben az úgynevezett keménykötésű férfiakkal, főleg k a t o n á k k a l , akiknek, noha mindig kellő tisztelettel beszéltek hozzá, mintha nem tudott volna imponálni igazán. Valószínűleg ezektől s z á r m a z o t t az a nézet is, miszerint viselkedése szándékolt és a z é r t ilyen, mert az Impe r á t o r h o z k í v á n hasonlítani, amely állítás legfeljebb annyiban lehe-
tett igaz, amennyiben n a g y b á t y á n k az I m p e r á t o r t teljes szívéből vallotta eszményképének. U t u n k során is többnyire ez a mosoly játszott ajkai körül, nyomokban még olyankor is megmaradva, ha a felsorakozott cohorsok felett tartott szemlét, v a l a h á n y s z o r pedig az ú t b a ejtett városok római és gall előkelőségeit üdvözölte, éppen a benne rejlő p a r á n y i kellemes g ú n y n a k v o l t köszönhető, hogy szívélyessége nem hatott teljességgel üresnek és tartalmatlannak. M i n denkihez figyelmes volt, s az újonnan bemutatottakat ugyanolyan barátságosan köszöntötte, mint az m á r régebbről ismerteket, akiket viszont sohasem mulasztott el n e v ü k ö n szólítani. K i v á l ó a n emlé kezett mindenre, figyelmét egyetlen új h í d , fürdő vagy amfiteátrum sem kerülte el, e tulajdonságára kissé mintha büszke lett volna, újdonságokat észlelő megjegyzéseivel szívesen előzte meg kalauzoló vendéglátóit. N e m kevésbé emlékezett az időközben eltűnt dolgokra: — I t t tavaly még mocsár volt, ha jól emlékszem — mutatott pél d á n a k o k á é r t egy, a folyó menti g á t a k védelmében meghúzódó olajfaültetvényre — , amott meg — nyújtotta k i karját bal felé — , látom, az erdőt m á r k i i r t o t t á t o k . . . — Amerre csak m e n t ü n k , a városok kétfelől éljenzőkkel szegélyezett utcái m i n d e n ü t t ugyan olyan tisztán ragyogtak, mint a lelkesedők keresztben tartott lánd zsáikkal illő távolságban t a r t ó legionáriusok sisakjai vagy a bronz díszek frissen faggyúzott bőrpajzsaikon; szandáljaik szorosan láb száraikra tekert szíjazatának feszessége versenyre kelt arcuk fe gyelmet sugárzó merevségével. Rend és tisztaság fogadott bennün ket m i n d e n ü t t , hellyel-közzel az ügybuzgó sietség á r u l k o d ó jelei nek kíséretében. — I t t mintha még a verejtékszag is érezhető volna egy kissé — fordult felém az egyik kisvárosban —, sőt mintha a tisztek és a felügyelők k á r o m k o d á s á n a k visszhangja sem ü l t volna még e l . — Figyelmét sohasem kerülték el a k a p k o d á s nyomai, ami kor azonban megkérdeztem tőle, nem volna-e jobb bejelentés nélkül érkezni, mosolyogva így felelt nekem: — M á s haszna sem lenne, mint hogy i d ő m e t a mulasztások megbüntetésére fecsérelhetném, azon t ö r v e fejemet, hogy a l e v á l t o t t a k helyére kiket ültessek. Így viszont az utolsó percekben sok minden mégis elkészül. Legalább egy része mindannak, ami rég készen á l l h a t n a . . . Colonia A g r i p i n n á b a n i d ő z t ü n k , mikor az u t á n u n k k ü l d ö t t futár beért b e n n ü n k e t . — Bekövetkezett, amitől tartottam — jegyezte meg n a g y b á t y á n k szárazon az üzenetet végigolvasva. — Szeren csétlenek. N e m tudtak békén maradni.
V á l t o t t lovakkal és kísérettel hajtattunk vissza. A l i g tizenhárom nap alatt téve meg az utat Gallia fővárosáig. * Idehaza Lugdunumban rosszabb volt a helyzet, semmint gondol tam. N a g y b á t y á n k tekintete ennek ellenére nem á r u l k o d o t t külö nösebb megdöbbenésről. Pedig mialatt a város főútvonalán végighaladtunk, mindenünnen kiáltások hangzottak: — Valerius, védelmezd meg isteneinket! N y ú j t s oltalmat gyermekeinknek! Állj bosszút az istenek meggya lázom! O r o s z l á n o k elé a krisztiánusokkal! — N a g y b á t y á n k a ko csiban felállva a tömeget többször is csendre intette. De amikor a palota erkélyéről szólva tudatta az egybegyűltekkel, hogy a b ű n ö sök m i n d e n k é p p e n elnyerik méltó büntetésüket, R ó m á n a k azonban törvényei vannak, melyeknek betartása mindenekfelett v a l ó , a t ö meg újra zúgásba kezdett. — Éhesek az oroszlánok! — hangzott fel többfelől a kiáltás, eleinte összevissza csak, majd szabályos k ó russá rendeződötten. — É-he-se-ka-zo-rosz-lá-nok! É-he-se-ka-zorosz-'lá-nok! — s k a n d á l t a az embertömeg ütemesen és szűnni nem a k a r ó n , a z u t á n is még, hogy t á v o z t u n k az erkélyről. Testőreinknek kardlappal kellett szétkergetniük a h a n g o s k o d ó k a t . — O r o s z l á n o k a t akarnak — csukta be n a g y b á t y á n k az ablakot. — Meg sem kérdik, vannak-e oroszlánjaink. Nyugodtnak, h a t á r o z o t t n a k látszott, és nem sietett. Legkevésbé éppen az oroszlánokkal. A lugdunumi krisztiánusok m á r megér kezésük előtt b ö r t ö n b e vetett szám szerint százharminchét főnyi gyülekezetét azonban, ideértve az asszonyokat és gyermekeket is, élükön a vénségesen vén Pothinus episzkoposszal, t o v á b b r a is fogva tartotta. Nehogy az oroszlánokat követelő csőcselék maga váljék ismét oroszlánokká. Ú j r a k e z d v e azokat a vérengzéseket, melyekre a gyülekezet bebörtönzése előtt került sor és melyeknek nem keve sebb, mint huszonhat személy esett áldozatul. J o b b á r a a krisztiá nusok és krisztiánusgyanúsok soraiból, b á r a megvadult tömeg által agyonvertek k ö z t olyanok is akadtak, akik a helybeli krisztiánusokat nem is ismerték. Ezekben a forró napokban szakadatlan veszély fenyegette a városban t a r t ó z k o d ó idegeneket; főleg a keletről jötte ket, akik a latint vagy a gallok nyelvét nem vagy csupán törve beszélték. N e m utolsósorban azért, mert a városi magisztrátus alá rendelt őrség többnyire olyankor lépett közbe csak, amikor m á r
mindössze a hullaszállítókért küldhetett vagy az á l d o z a t o k házairól felcsapó lángok továbbterjedését g á t o l h a t t a meg. N a g y j á b ó l ilyen v o l t a helyzet mindaddig, amíg n a g y b á t y á n k a magisztrátus hatal m á t felfüggesztve katonai ellenőrzést nem vezetett be a város falai között. H a t á r o z o t t intézkedései n y o m á n csend következett. O r o s z l á n v á r ó csend, ugrásra kész és fogcsikorgató. Ennek ellenére láthatólag b í zott még a kedélyek megnyugvásában és a hangulat változásában. N é h á n y a t a foglyok közül a város fórumán megvesszőztetett. H a d d lássák a polgárok, hogy valami mégis történik. Köziben pedig megpróbált szót érteni a gyülekezet élén állókkal. N a g y o b b á r a négyszemközt igyekezett rávenni őket, hogy pusztán a látszat kedvéért hódoljanak az I m p é r i u m istenei vagy legalább az I m p e r á t o r képmása előtt. Tömlöcéből elsőnek Pothinust hozatta fel, a gyülekezet roskatag vén episzkoposzát. Véletlenül éppen azon a napon, melynek délutánján Lugdunumra és környékére szörnyű séges jégeső és felhőszakadás zúdult, rettenetes szélvihar kíséreté ben, amely ítéletidőnek számos emberélet is áldozatul esett. N a p o kon át tartott a mentés, s hetekig a k á r o k helyrehozása, nagy b á t y á n k , ahol csak lehetett, személyesen jelent meg a helyszínen, ellenőrizte a helyreállító m u n k á l a t o k a t , gabonát és egyéb élelmi szert osztatott a rászorulóknak. Pothinusról így m á r csak azután esett szó újra, hogy a halálát jelentették nekünk. — Jobb, hogy így történt — jegyezte meg n a g y b á t y á n k elgondolkodva. — Legke vésbé szívesen tisztes a g g a s t y á n o k a t k í n o z t a t o k m e g . . . — Bízott benne, hogy a fiatalabbakkal könnyebben dűlőre juthat. Ennek re ményében kisértette fel börtönéből több ízben is a h á r o m d i a k ó nust, Sanctust, Maturust és Attalust, hol m i n d h á r m u k a t együtt, hol külön-külön, hosszan a lelkükre beszélt. Szó szerint így, mivel szo bájának csukott ajtaja mögül legtöbbször ő t hallottam beszélni csupán, akaratlanul is el-elkapva n é h á n y a t hol indulatosan felcsapó, hol pedig valósággal könyörgőnek tetsző szavai közül. Bízvást állít hatom tehát, hogy ilyen magas tisztséget betöltő férfiú sohasem szólt még ennyi türelemmel és megértéssel olyan alacsony sorú em berekhez, mint amilyenek e szerencsétlen foglyok is voltak. Minden személyes érdek nélkül, s bizonyos mértékig még az I m p é r i u m ér dekeit is háttérbe szorítva, mivel azok, elsősorban és mindenekelőtt, a rövid ú t o n való elintézést követelték volna meg — ahelyett, hogy hasztalanul igyekezzen meggyőzni e szerencsétleneket annak a szönyűséges h a l á l n a k az értelmetlenségéről, melyet azok láthatólag
minden más dicsőségnél többre becsültek. — K e z ü k van, fejük, lá buk és törzsük — sóhajtotta értetlenül és csüggedten az egyik ilyén t a l á l k o z ó u t á n . — Embereknek látszanak. Embereknek, akik ké pesek a gondolkodásra . . . K é r d e m tehát, h i b á z t a t h a t ó - e , amiért e m e d d ő rábeszéléseket nem folytathatta a végtelenségig. A n n á l kevésbé, mivel a vihar keltette z ű r z a v a r elülte u t á n az utca népének ismét eszébe jutottak a krisztiánusok. Most m á r magát az ítéletidőt is nekik, illetve a bosszulatlanul maradt istenek m ű v é nek tulajdonítva. A z o k h a r a g j á n a k , akiknek pontifexei, amint arról a k ö z h a n g u l a t alakulásáról szóló jelentések beszámoltak, igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy a város utcáin egyre gyakrabban hang zott föl az éhes oroszlánokat emlegetők kiáltozása. Lecsillapításuk érdekében kérette m a g á h o z n a g y b á t y á n k Livius Trobust, a lugdunumi Jupiter-szentély főpapját, aki a galliai paság nesztorának is számított, s nem kis befolyással b í r t a pontifexek testületében. Vele is hosszabb ideig t á r g y a l t z á r t ajtók mögött. Ahogy azonban a magas, szikár, sértődötten összepréselt ajkú öregember a palotából t á v o z o t t , arckifejezése merőben Pothinus és a többi, börtönébe viszszakísért krisztiánus fogoly arcára emlékeztetett. — Egészen jól megértettük volna egymást, ha beszélgetésünkből nem derül k i vég leg, hogy ezek a boldogtalan papok olyképpen féltik befolyásukat és gazdagságukat, hogy közben azt hiszik, csakugyan az isteneiken esett gyalázat miatt vannak felháborodva — mondta róla később n a g y b á t y á n k egyre i n k á b b szokásossá v á l t hangján. Közben írt az I m p e r á t o r n a k . Más nekem d i k t á l t vagy á l t a l a m is fogalmazott levelekkel ellentétben, természetesen saját kezűleg. Tar talmáról így annyit tudhatok csupán, amennyit egy k o r á b b a n el ejtett m o n d a t á b ó l következtetve sejtek belőle. H o g y a legszeren csésebb megoldás alighanem az lenne, ha a bebörtönzötteket a biro dalom valamely más, minél távolabbi részébe szállítanák el. Enynyiből gondolom, hogy levele is erről szólhatott.
* Vettius Epegathust később fogadta csak. A z t követően m á r , hogy levelét R ó m á b a k ü l d t e . Eme Vettiusról egyébként tudnod kell, hogy lovagi rangban álló ember v o l t és természetesen római polgár. Közepes nagyságú bir toka v o l t a város környékén, befolyásos és sokak által tisztelt em-
bérnek számított, személyes ismeretségben állt n a g y b á t y á n k k a l is. K o r á b b a n az elmúlt évek során többször kapott meghívót a palo t á b a n rendezett ünnepi fogadásokra, emellett pedig bizonyos római k ö r ö k k e l is voltak kapcsolatai. Ugyanakkor azonban egyike volt azon krisztiánusság gyanúja alatt álló személyeknek, akiket szem mel tartottunk. Társasági körökben meglehetősen hóbortos ember nek vélték, mégpedig, amennyiben az a szokása, hogy b i r t o k á n egy asztalnál étkezett rabszolgáival, s hozzájuk hasonló térdig érő durva vászonból készült t u n i k á t viselt, napkeltétől n a p n y u g t á i g ugyanúgy dolgozva velük együtt a földeken, mintha csak k ö z ü l ü k v a l ó lenne, h ó b o r t n a k számít, nem is egészen alaptalanul. Negyvenes éveinek vége felé j á r h a t o t t , családja nem volt, magánéletéről megtudni úgyszólván m i t sem sikerült; annyit sem, tart-e fenn élettársi kap csolatot rabszolganőinek bármelyikével, valójában pedig az is csu p á n valószínűnek látszik, hogy kicsapongó ifjúi évek u t á n váltott á t k ü l ö n c k ö d ő életmódjára, amely azonban egyáltalán nem a k a d á lyozta meg abban, hogy a városba l á t o g a t v a felkeresse rangjabeli b a r á t a i t és ismerőseit, elfogadja ebédmeghívásukat, meghallgassa és t o v á b b mesélje R ó m á b ó l frissen érkezett és t ö b b n y i r e Faustináról szóló vicceiket, melyek évekkel a császárné halála u t á n , szennyesen és kiapadhatatlanul, t o v á b b r a is á r a d n a k felénk, egyszóval minden tekintetben úgy viselkedjen, mintha közénk tartozna. Szajhákhoz nem járt ugyan, lerészegedve sem l á t t á k sohasem, bort alkalmasint nem is fogyasztott, feltehetőleg azért, mert valaha nagyon is i v o t t . Megfordult viszont a nyilvános fürdőkben, s m á s olyan helyeken is, ahol krisztiánusoknak nemcsak tilos volt megjelenniük, hanem a h o v á , mint bűnösnek tekintett helyekre, ő k maguk sem k í v á n t a k ellátogatni, olyan dolgokkal pedig, hogy vajon az étel, amellyel vendéglátói megkínálják, áldozati húsból készült-e, legkevésbé sem valószínű, hogy t ö r ő d ö t t volna. T ö b b , mint kétséges tehát, hogy valaha is átesett volna a keresztelés szertartásán, az a feltevés pedig, miszerint helyeselte volna a Mercurius-szobor meggyalázását, vagy éppen része is lett volna benne, s z á m o m r a egyszerűen hihetetlennek látszik. Tagadhatatlan viszont, hogy voltak bizonyos kapcsolatai a városbeli gyülekezettel, tudtuk róla, hogy k é t - h á r o m ízben is részt vett szertartásaikon és társasvacsoráikon, olykor meg a b i r t o k á r a l á t o g a t t a k k i többen a gyülekezetből, főleg Pothinus vikáriusához, a sokak által k i v á l ó értelműnek és nagy .tudásúnak tartott Irenaeushoz fűzték szoros baráti szálak. M á s dolgairól, mindenekelőtt arról, hogy t ö b b nagy létszámú keleti gyülekezet elöljárójával, elsősorban
Melitonnal, Sardes episzkoposzával is levelezést folytatott, később, letartóztatása u t á n szereztünk t u d o m á s t csupán. A r r ó l , hogy évek ó t a megfigyelés alatt áll, valószínűleg pontos értesülései lehettek, ettől azonban nemcsak nem zavartatta m a g á t , hanem b a r á t i k ö r ö k ben állítólag még élcelődött is afelett, hogy krisztiánusgyanúsnak, s ennél fogva az I m p é r i u m ellenségének tartják. Eltérően ugyanis az igazi krisztiánusoktól, akik tudvalevőleg a szünet nélküli k o m o r s á g r a hajlanak, erénynek tekintik a könnyek ontását, a nevetésnek pedig csupán legártatlanabb gyermekein tiszta fajtáját vélik megengedhetőnek, Vettius a jelek szerint nem veszí tette el érzékét a humor és általában az élet dolgainak nevetséges oldala iránt. Bármi furcsának találd ugyanis okoskodásomat, Vet tius s z á m o m r a sokban rejtélyesnek tetsző alakján t ű n ő d v e sehogyan sem tudok szabadulni annak feltevésétől, hogy nagyon is sok dol got, talán mindent nevetségesnek tartott, különbséget legfeljebb ne vetséges és kevésbé nevetséges dolgok k ö z ö t t tett, amiért is a krisz tiánusok együgyűséget mindössze kevésbé tartotta nevetségesnek az I m p é r i u m isteneit övező tisztelet ürességénél, vagy éppen magánál az I m p é r i u m n á l . Viselkedésében legalábbis mindig volt valami, ami arra vallott, hogy semmit sem képes igazán komolyan venni. Vagy inkább í g y : valahol a lelke mélyén valami arra késztette, hogy úgy viselkedjen, mintha a legbelül komolyan vett dolgokat se venné komolyan. T a l á n mert a túlzott komolyságot érezte komolytalan nak. Gyerekesnek, olyasvalaminek, ami nem méltó felnőtt emberhez. Hogyan is gondolhattuk volna h á t , hogy tulajdon komolyságát egyszer majd végzetesen komolyan veszi. Legfőképpen azonban a város polgárai közt elfoglalt előkelő helyére való tekintettel igyekeztünk t a r t ó z k o d n i közvetlen zakla tásától. — Vettiusnál ez a t ü n t e t ő b a r á t k o z á s a krisztiánusokkal olyasmi csak, mint némelyeknél a színházimádat, a költők istenítése vagy a rajongás a kocsiversenyek i r á n t — jegyezte meg egyszer róla n a g y b á t y á n k , jóval k o r á b b a n , mikor a városban még rend és nyugalom honolt. — Sokkal értelmesebbnek tartom, semhogy ko moly válság esetén ne tudjon józan maradni. És h á t v a l ó b a n . A vérengzések napjaiban a városiban senki sem látta. Sokáig még azután is l á t h a t a t l a n maradt, hogy a gyülekezet börtönbe került. Ezért lepődtem meg, amikor egy délelőtt az egyik k a p u ő r be jelentette. — N a g y b á t y á d d a l lenne beszédem. Tullius — ü d v ö z ö l t benn-
fentes fesztelenséggel. Azzal a szokásos, némileg hetykének ható, távolról sem krisztiánusnak tetsző mosolyával tekintett r á m , amely valahogy rokonszenves volt számomra, s amely a r c á n a k kifejezését kissé éppen n a g y b á t y á n k é h o z tette hasonlatossá. Máskor csak egész ségesen sovány n a p b a r n í t o t t a arca viszont beesettnek t ű n t , a szeme alatti, álmatlanul töltött éjszakákról á r u l k o d ó mély lilás árkok pedig még csak t o v á b b fokozták megviseltségét. Alapjában véve olyan benyomást keltett, mint a k i hosszú őrlődés u t á n szánta rá m a g á t csupán erre a látogatásra. Á m b á r végtére is k i tudhatja ezt: lehetséges, hogy a történtekre visszagondolva képzelődöm csak. Teljesen bizonyos egyedül abban lehetek, hogy v á r a t l a n felbukka nása, p u s z t á n a k é p is, ahogy ott áll előttem és furcsa, szinte köte k e d ő mosolyával bejelenti, n a g y b á t y á n k k a l lenne beszéde, minden kertelés nélkül, m á r - m á r a felelősségrevonás hangsúlyával fordulva h o z z á m , u g y a n ú g y azoknak a jeleneteknek egyikét képezi, mint ahogyan alakja egészében is a lugdunumi eseményeknek azon sze replői közé tartozik, akiket sohasem fogok elfelejteni. A l i g n é h á n y pillanatig álltunk szemben egymással. N a g y b á t y á n k szinte azonnal megjelent az ajtókeretben. Valószínűleg mert bent ről felfigyelt az ismerős hangra. — Üdvözöllek, Vettius — nyújtotta kezét barátságosan. — M i n t ha csak megérezted volna, hogy üzenni készülök érted. — Megtisztelsz, Claudius — válaszolta Vettius látszólag ugyan olyan szívélyesen, de hangjában érezhető gúnnyal is egyben. — M i n d i g örülök, ha valamilyen fáradságtól megkímélhetlek. N a g y b á t y á n k tekintete láthatólag úgy ü d v ö z ö l t e a Vettius sza vaiban rejlő élt, mint egy közeli ismerős olyan hibáját, ami nélkül ez az ismerős m i n d e n k é p p e n csak csonka lehetne. A z u t á n becsukó dott m ö g ö t t ü k az ajtószárny, kirekesztve abból a beszélgetésből, amelynek valamennyi közül talán leginkább szerettem volna tanúja lenni. Halaszthatatlan levél megírása ürügyén maradtam az előszobá ban. De az ajtó mögül hosszú ideig a csend hallatszott csak. K é sőbb az egymást v á l t o g a t ó hangok m i n d i n k á b b felerősödtek; egye lőre annyira csupán, hogy felismerhessem, k i beszél éppen. Elsőnek n a g y b á t y á n k egy m o n d a t á t sikerült megértenem. Hangja rábeszélő v o l t : — Kíséreld meg, Vettius. Kíséreld meg legalább! Vettius válasza és a benti párbeszéd még n é h á n y mondata azon ban beleveszett két k i n t sétáló katona v á r a t l a n u l felcsapó neveté sébe. Sietve keltem föl és csuktam be az ablakot. De a nevetés
lassan elülő hangjai még néhány mondatot magukkal vittek. Főleg mert arcomat lángba b o r í t ó szégyenérzetem m e g a k a d á l y o z t a , hogy egészen közel menjek az ajtóhoz. A z u t á n újra tisztán hallottam, ismét csak n a g y b á t y á n k hangját: — N e m arra kérlek, hogy megkönnyísd, hanem hogy segítsd az el kerülését. Segíts megkímélni azokat, akik közé tartozol. — A t t ó l félek — hangzott Vettius válasza — , nem érted, hogy csak annyira tartozom közéjük, amennyire egyetértek velük. Attól a pillanattól kezdve, hogy észreveszik, le akarom téríteni őket a végsőkig v a l ó k i t a r t á s útjáról, nem tartozom közéjük többé. Közé jük csak az tartozhat, aki a hitükkel azonosul és csakis ezért. — Szerinted t e h á t bezárult a kör? — N a g y b á t y á n k most mintha sóhajtott volna. Vettius hangja viszont olyan volt, mintha élvezné a helyzetet: — M i n d i g is z á r v a volt, csak te nem vetted észre. N e m mene külhetsz. — De te még igen. N e m k í v á n o m az utadat állni. — H a ezt k í v á n o m , nem jövök h o z z á d . — A z t hittem, egy kéréssel akarsz h o z z á m fordulni. — Előre tudva, hogy nem teljesítheted. Tévedsz viszont, ha úgy hiszed, engem kihagyhatsz a történetedből. — Vettius, ami i t t történik, velem is csak történik csupán. — M i n t ahogy az is csak történni fog, hogy h o z z á m se lehetsz irgalmas. — K ö n n y e n meglehet, hogy csakugyan nem lehetek az. E z é r t kellene sok mindenről még idejében elgondolkodnod. — Kezdettől fogva ezt teszem. E g y á l t a l á n nem véletlen, hogy csupán m o s t . . . — hangzott fel Vettius válasza, beleveszve a k i n t ről felhallatszó szekérzörgésbe. E g y m á s u t á n több szekér állt meg a palota előtt, valószínűleg a testőrség élelmiszer-szállítmánya ér kezett. Később a lerakodás zajának elcsitulta u t á n m á r újra csend v o l t odabent. Szavukat ismét halkra foghatták. Vagy csupán n é m á n , tehetetlenül néztek egymásra. S z á m o m r a mérhetetlenül sokáig, ú g y hogy arcpirító szégyenkezésem mind kevésbé bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy legyőzője lehessen a szabályszerű, ajtóra tapasztott fül lel történő hallgatózás kísértésének. Székemről felemelkedőben voltam m á r , amikor mozgást és nagy b á t y á m hangját hallottam: — . . . b á r m e n n y i r e kedveltelek is min dig, Vettius, ezúttal azt kell k í v á n n o m , ne kerüljön sor k ö z ö t t ü n k
egyhamar újabb találkozásra. K í s é r d k i vendégünket, Tullius — fordult a z t á n h o z z á m az ajtón kilépve. Szava most éles volt és h a t á r o z o t t , majdnem p a t t o g ó . Lényétől idegen és számomra új, de olyan, amilyennek az elkövetkező hetekben egyre többször hal lottam. Vettius arcán ugyanaz a mosoly ült, mint megérkeztekor. De va lahogy erőszakkal életben tartva, mondhatni dermedten, m á r - m á r r á f a g y v a vonásaira. Saját külön „ v e t t i u s i " módján fejezve k i ugyan azt a megkövesedett hajthatatlanságot, ami szinte valamennyi arcon ott t ü k r ö z ő d ö t t a n a g y b á t y á n k k a l folytatott beszélgetések u t á n . A tömlőéből felhozatott foglyokén éppúgy, mint azokén, akik a beb ö r t ö n z ö t t e k vesztét k í v á n t á k . M i n t h a csak valamennyien egyet akartak volna. A z t , amit legkevésbé n a g y b á t y á n k k í v á n t . A z t á n megjött az I m p e r á t o r válaszlevele. N a g y b á t y á n k előttem vette át a R ó m á b ó l érkezett futár kezéből, törte fel a pecsétet és csavarta szét a tekercset türelmetlen mozdulatokkal. Tekintete rög tön a lap alját kereste. Pillanatokkal előzve meg csupán f á r a d t a n l e h a n y a t l ó k é z m o z d u l a t á t , mellyel a levelet az asztalra dobta. — Minden hiába, Tullius. A cirkuszt meg kell rendezni. (Befejezése
a következő
számban)
