EGY A Császár megóv Hosszú éjszaka A szférák zenéje
– Ott voltam – mondta Titus Cassar, s tétova hangja alig hallatszott el a terem túlsó felébe. – Ott voltam azon a napon, mikor Hórusz hátat fordított a Császárnak. Szavai nyomán egy emberként sóhajtott fel a Lectitio Divinitatus egyházközössége, és lehajtották fejüket e szörnyû gondolatra. A terem végébõl, mely igazából csupán egy elhagyatott lõszerraktár volt, mélyen a Hadúr zászlóshajója, a Bosszúálló Szellem mélyén, Kyril Sindermann figyelt, és arca megrándult Cassar szavai hallatán. A férfi távolról sem volt iterátor, de volt benne önbizalom és feltétlen hit, mely elárulta, hogy meg van gyõzõdve szavai igazáról. Sindermann irigyelte ezt a bizonyosságot. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára valamiben is bizonyos volt. A 63. Expedíciós Flotta Elsõ Iterátoraként Kyril Sindermann dolga volt, hogy hirdesse a Nagy Hadjárat Birodalmi Igazságát, hogy elvigye azt azokra a világokra, melyek a Birodalom nagyobb dicsõségére a Császár uralma alá ke9
rültek. Nemes feladat volt az észérvek fényét és a világi igazságot terjeszteni az állandóan terjeszkedõ emberi Birodalom legtávolabbi sarkaiban. De valahol menet közben valami félresiklott. Sindermann nem volt biztos abban, mikor is történhetett. A Xenóbián? Az Aureuson? Talán a Davinon? Valamely másik igába hajtott világon a több tucatnyi közül? Egykor úgy ismerték, mint a Birodalmi Igazság legfõbb szószólóját, de változtak az idõk, és azon kapta magát, hogy Sahlonumján mereng, a sumaturai filozófuson, aki azon töprengett, vajon az új tudomány fénye miért nem vet akkora világot, mint a régi varázslatok. Titus Cassar folytatta álmosító szentbeszédét, és Sindermann újra a férfira figyelt. A merev és szögletes Cassar egyenruhája elárulta, hogy moderati primus, a Dies Irae Imperátor-osztályú titán egyik rangidõs tisztje. Sindermann gyanította, hogy ez a rang, és az Euphrati Keelerhez fûzõdõ barátsága biztosította pozícióját a Lectitio Divinitatusban; ám ez a pozíció szemmel láthatóan több volt, mint amivel elboldogult. Euphrati Keeler: imagista, evangélista… …Szent. Jól emlékezett a percre, mikor elõször találkozott a harcias, elsöprõ önbizalmú Euphratival az indítófedélzeten. Még mielõtt elindultak volna a 63-19-esre. Amikor még nem tudták, miféle borzalmak várnak rájuk a Suttogó-hegyek közt. Loken kapitány oldalán õk is szemtanúi voltak Xavyer Jubal rettentõ metamorfózisának. Sindermann úgy próbált megbirkózni a látottakkal, hogy könyveibe temetkezett, és megkísérelte jobban megérteni a történteket. Ám Euphratinak nem volt efféle mentsvára, így a növekvõ Lectitio Divinitatus kultuszhoz fordult lelki megnyugvásért. 10
A Császár isteni mivoltát terjesztõ, kezdetben szerény kultusz idõközben olyan mozgalommá terebélyesedett, melynek tagjai már a világegyetem összes expedíciós flottájában ott voltak. A Hadúr haragja pedig nõttön-nõtt. A korábban gyökértelen kultusz Euphrati Keeler személyében megtalálta elsõ mártírját és szentjét. Sindermann jól emlékezett arra a napra, mikor Euphrati Keeler a szeme láttára szállt szembe a Hipertérbõl érkezett, rémálomba illõ jelenéssel, és visszaküldte oda, ahonnan jött. Látta, amint körbeveszi a gyilkos tûz, melybõl sértetlenül lépett ki, s kezébõl, melyben egy ezüst birodalmi sast tartott, vakító fény áradt. Mások is látták – Ing Mae Sing, a Flotta asztropatáinak úrnõje, és több tucatnyi a hajó fegyveresei közül. A szóbeszéd gyorsan terjedt, és Euphrati egyetlen éjszaka alatt szentté vált a hívõk között, jelképpé, melybe az Impérium határán járó emberek kapaszkodhattak. Maga sem tudta már, miért is jött el erre a találkozóra. Nem is találkozó, javította ki magát, hanem szentbeszéd, vallási szertartás – mivel komolyan fennállt annak a veszélye, hogy felismerik. Tilos volt a Lectitio Divinitatus tagjának lenni, és ha felismerik, azzal vége az iterátori karrierjének. – Most pedig elmélkedjünk a Császár szavain! – folytatta Cassar, s felütött egy apró, bõrkötésû könyvet. Sindermannak eszébe jutottak a Bondsman 7-esek, melyekbe a néhai Ignace Karkasy írta botrányos verseit. Olyan verseket, melyek, ha Mersadie Oliton gyanúi igazak, a meggyilkolásához vezettek. Sindermann úgy vélte, hogy a Lectitio Divinitatus írásai sem kevésbé veszélyesek. 11
– Új hívõket üdvözölhetünk ma sorainkban! – mondta Cassar, és Sindermann érezte, hogy a teremben minden szem feléje fordul. Sindermannt, aki megszokta, hogy tömegek elõtt beszél, zavartan konstatálta, hogy a hívõk vizsla tekintete zavarba hozta. – Teljesen természetes, hogy az emberben kérdések merülnek fel, mikor elõször érzik szükségét, hogy a Császárt imádják – szögezte le Cassar. – Tudják, hogy a Császárnak istennek kell lennie, hiszen isteni hatalmat gyakorol az emberi faj minden tagja fölött, de ezt leszámítva a sötétben tapogatóznak. Sindermann, ha mással nem is, ezzel egyetértett. – A legfontosabb kérdésük az, hogy ha a Császár valóban isten, akkor vajon mihez kezd isteni hatalmával? Nem látjuk az égbõl lenyúló kezét, és csupán a kiválasztott kevesek áldattak meg Tõle eredõ látomásokkal. Nem törõdik tán alattvalóinak többségével? Azok, akik így vélik, nem látják tévedésüket. Óvó kezeit mindannyiunk fölé kitárja, és mindannyian alázatos imádattal tartozunk neki. Az õ erõs lelke csatázik szüntelen azon sötét dolgokkal, melyek, ha átjutnának a Hipertér sötétjébõl a mi világunkba, mindannyiunkat elemésztenének. A Terrán oly’ csodákat teremt, melyek elhozzák a békét, a megvilágosodást, és minden álmunkat valóra váltják. A Császár vezet, okít, és buzdít minket, hogy múljuk felül önmagunkat, de mindezeken túl… a Császár óv minket! – A Császár óv minket – ismételte a gyülekezet kórusban. – A Lectitio Divinitatus hitét, a Császár Isteni Szavát követni nem könnyû út. Míg a Birodalmi Igazság azzal nyugtat meg, hogy kérlelhetetlenül elutasítja a láthatatlant és az ismeretlent, az Isteni Szó megköveteli az embertõl, hogy higgyen mindabban, amit nem lát. Minél többet nézzük e 12
lángok tépázta, sötét univerzumot, annál erõsebb a felismerés, hogy a Császár istensége az egyetlen igazság, amely létezhet. Nem keressük az Isteni Szót; hanem meghalljuk, és kötelességünk követni. A hit nem a hûség zászlaja, vagy holmi vitatható elmélet; ez mélyen bennünk gyökerezik, mélyen és megkerülhetetlenül. A Lectitio Divinitatus e hit kifejezése, és csak az Isteni Szó elismerésével érthetjük meg azt az utat, melyet a Császár kijelölt az emberiség számára. Szép szavak, gondolta Sindermann. Rosszul, de szívbõl elõadva, amik mélyen megérintettek valamit a hallgatóságban. Egy képzett szónok egész világokat ragadhatna magával e szavak és a hit erejével. Mielõtt Cassar folytathatta volna, Sindermann hirtelen kiáltásokat hallott a terembe vezetõ folyosólabirintusból. Tompa, fémes döndülés kíséretében egy pánikba esett nõ zuhant be a mögötte levõ ajtón. A túloldaláról villámvetõk kerepelése hallatszott. A gyülekezet összezavarodva pillantott Cassarra, magyarázat reményében, de a férfi épp olyan értetlennek tûnt, mint õk. – Megtaláltak titeket! – kiáltotta Sindermann. – Mindenki, kifelé! – bõdült el Cassar. – Szétszóródni! Sindermann átverekedte magát a pánikba esett tömegen a terem túlsó felébe, Cassarhoz. A gyülekezet néhány tagja fegyvert húzott elõ, és katonás testtartásukból Sindermann arra következtetett, hogy a Birodalmi Hadsereg gyalogosai lehetnek. Néhányan egyértelmûen a hajó legénységéhez tartoztak, és Sindermann eleget tudott a vallásokról ahhoz, hogy biztosra vegye, ha kell, erõszakkal is megvédik a hitüket. – Gyere, iterátor! Ideje eltûnnünk innen! – közölte Cassar, és a terembõl kiinduló számos folyosó egyike felé von13
szolta Sindermannt. – Ne aggódj Kyril testvér, a Császár megóv! – tette hozzá, mikor meglátta az aggodalmat a másik arcán. – Õszintén remélem! – felelte Sindermann elfúló hangon. Lövések robajlottak végig a folyosókon, és felvillanó torkolattüzek világították meg a falakat. Sindermann hátra lesett a válla fölött, és még látta a terembe belépõ astartesek szögletes, páncélozott alakját. Majdnem megállt a szíve a gondolatra, hogy ilyen harcosok ellenfele legyen. Sindermann sietõsen Cassar nyomába eredt. Útjuk folyosókon és szervizalagutakon át vezetett egyre mélyebbre a hajó gyomrába. A Bosszúálló Szellem hatalmas jármû volt, és az iterátor még soha nem járt ezeken a csupasz, rozsdamarta folyosókon és csarnokokban, melyeket össze sem lehetett hasonlítani a felsõbb szintek fényûzésével. – Tudod, merre megyünk? – lihegte Sindermann. Minden lélegzetvétele tûként szúrt a mellkasába, és vén teste is tiltakozott a szokatlan megerõltetés ellen. – A gépházba – válaszolta Cassar. – Odalent olyan az egész, mint egy útvesztõ, és vannak barátaink a gépészek között. A szentségit, miért nem tudnak minket békén hagyni? – Mert félnek magától – mondta Sindermann. – Ahogy én is féltem.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte a Hadúr, a Hórusz Fiai Légió primarchája, s hangja betöltötte a Bosszúálló Szellem barlangszerû stratégiumát. – Amennyire csak lehet – felelte Ing Mae Sing, a 63. Expedíciós Flotta asztropatáinak úrnõje. 14
Mélyre süppedt, vak szemek ültek csontos, ráncos arcában, s a több száz, a galaxison át elküldött telepatikus üzenet terhe meggörnyesztette a hátát. Az övéhez hasonló, halottfehér köntösû asztropata akolitusok vették körül, halk zsolozsmázásuk mentális fehérzajként keringett a teremben. – Mennyi idõnk van még? – kérdezte Hórusz. – Mint minden olyan dolog esetében, ami kapcsolatban áll a Hipertérrel, nehéz pontosan megbecsülni – válaszolta Ing Mae Sing. – Sing úrnõ – mondta Hórusz kimérten –, én éppen hogy pontosságot várok tõled, most még inkább! A Hadjárat menete drasztikusan megváltozik majd erre a hírre, és ha tévedsz, akkor nem a jó irányba. – Nem adhatok pontos választ, nagyuram, de úgy vélem, hogy a gyülekezõ Hipertér-viharok napokon belül eltakarják elõlünk az Astronomicant – mondta Ing Mae Sing, aki elengedte a füle mellett a Hadúr burkolt fenyegetését. Bár látni nem láthatta õket, mégis érezte a Justaerin terminátorok fenyegetõ jelenlétét, akik a stratégium árnyékai közt várakoztak. – Néhány napig aligha fogjuk látni. Még a mi elménk is alig képes átjutni az ürességen, és a navigátorok azt állítják, hogy hamarosan képtelenek lesznek átvezetni minket az immatériumon. A világegyetem teljes sötétségbe burkolózik majd. – Érzed ennek a súlyát? – csapott Hórusz öklével nyitott tenyerébe. – Ennél veszélyesebb dolog nem is történhetne a Hadjárattal! – Csupán azt adom tovább, amit látok, nagyuram. – Viszont ha tévedsz… Ez nem csupán üres fenyegetés volt – a Hadúr sose beszélt a levegõbe. Volt idõ, mikor Hórusz még legvadabb 15
dühében se ragadtatta volna magát ilyesmire, de a primarcha hangjában bujkáló durvaság egyértelmû jele volt annak, hogy ezek az idõk elmúltak. – Ha tévedtünk, szenvedni fogunk. Ez sosem volt másképp. – És primarcha fivéreim? Róluk semmi hír? – kérdezte Hórusz. – Még nem tudtuk megerõsíteni a kapcsolatot az áldott Sanguiniusszal – közölte Ing Mae Sing –, és még Leman Russ sem adott hírt az Ezer Ifjú elleni hadjáratáról. – Ez nem lep meg! – kacagott föl Hórusz kemény, chtoniai nevetéssel. – A Farkas figyelmét nem lehet egykönynyen elterelni, mikor esélye van rá, hogy megleckéztesse Magnust. És a többiek? – Vulkán és Dorn visszatérnek a Terrára. A többi primarchát lefoglalja a saját hadjárata. – Végre valami jó hír – mondta Hórusz. – És mi a helyzet a Legfõbb Fabricatorral? – Bocsáss meg, nagyuram, de semmi hírünk a Marsról. Megpróbálunk a hagyományos kommunikációs csatornákon is kapcsolatba lépni velük, de ez hónapokba is beletelhet. – Vagyis ebben kudarcot vallottál, Sing úrnõ. A Marssal való egyeztetés létfontosságú. Ing Mae Sing számos kódolt, telepatikus üzenetet továbbított a Bosszúálló Szellem és Kelbor-Hal, a Mechanicum Legfõbb Fabricatora között az utóbbi néhány hétben. Bár tartalmukkal nem volt tisztában, az általuk tartalmazott érzelmek a napnál is világosabbak voltak a nõ számára. Bármit is tervezett a Hadúr, abban a Mechanicum kulcsfontosságú szerepet játszott. Hórusz ismét megszólalt, megzavarva ezzel gondolatait. – A többi primarcha megkapta már a parancsot? 16
– Igen, nagyuram – felelte nyugtalanul Ing Mae Sing. – Guilliman, az Ultramarinok Lordja egyértelmû és határozott választ adott. Közeledik a calthi seregszemle, és az üzenet szerint minden egység indulásra kész. – És Lorgar? Ing Mae Sing elhallgatott, mintha nem lenne biztos abban, hogyan is fejezze ki magát. – Az üzenetben büszkeség és engedelmesség nyomait találtam. Nagyon erõs, csaknem fanatikus érzelmekét. Jelezte, hogy vette a támadási parancsot, és jó ütemben halad Calth felé. Ing Mae Sing büszke volt erõs önkontrolljára, amely illett egy olyan személyhez, akinek minden érzelmét ellenõrzés alatt kellett tartania, különben a Hipertér menthetetlenül megváltoztatná õket. Egyes érzelmek felszínre kerülését azonban még õ sem tudta megakadályozni. – Talán zavar valami, Sing úrnõ? – kérdezte Hórusz, mintha belelátott volna a fejébe. – Nagyuram? – Mintha nyugtalanítanának az utasításaim. – A parancsaid megítélése nem az én dolgom, nagyuram – közölte Ing Mae Sing színtelen hangon. – Pontosan – értett egyet Hórusz. – Valóban nem, mégis megkérdõjelezed az általam kijelölt út bölcsességét. – Nem! – tiltakozott Ing Mae Sing. – Csupán arról van szó, hogy nehéz nem érezni a vér és halál súlyát, amely minden üzenetet áthat. Mintha mindegyikkel forró füstöt lélegeznék be. – Bízz bennem, Sing úrnõ! Bízz abban, hogy minden tettem az Impérium javát szolgálja! Értesz, ugye? – A megértés nem az én dolgom – suttogta az asztropata. – Az én kötelességem, hogy teljesítsem a Hadúr akaratát. 17
– Így van, Sing úrnõ, de mielõtt utadra bocsátalak, lenne egy kérésem. – Igen, nagyuram? – Mesélj Euphrati Keelerrõl! – mondta Hórusz. – Arról, akit egyesek szentnek hívnak.
Loken még mindig lenyûgözte Mersadie Olitont. Az astartesek akkor is elképesztõen néztek ki, mikor háborúra készülve magukra öltötték vértjüket, de az a látvány sehol nem volt ahhoz képest, mikor az ûrgárdisták – ez esetben Loken – levették azokat. A derékig meztelen, világos terepszínû nadrágot és csizmát viselõ Loken felsõteste izzadtságtól csillogott, amint elhajolt és lebukott az edzõ-szervitor végtagjai elõl. Bár csupán egy maréknyi memorátor volt elég kiváltságos ahhoz, hogy saját szemével láthasson egy astartest a csatatéren, mégis úgy tartották, hogy legalább olyan hatékonyan képesek puszta kézzel gyilkolni, mint villámvetõvel és lánckarddal. Mersadie, aki lenyûgözve figyelte, hogyan szedi ízekre Loken a szervitort, nem is kételkedett ebben. Félelmetes erõt látott a harcos széles, túlfejlett izomzatú felsõtestében, és erõs összpontosítást éles, szürke szemében. A férfi egy gyilkológép volt, ölésre létrehozva és kiképezve, de Mersadie mégsem tudta gyûlölni, vagy megállni, hogy figyelje, és pillanatképekben örökítse meg emberfölötti alakját. – Nincs már így is elég képed Garvielrõl? – kérdezte a mellette ülõ Kyril Sindermann. Loken letépte az edzõ-szervitor fejét, majd feléjük fordult, és Mersadie a várakozás örömét érezte. Túl rég volt már a Technokráciával vívott háború vége, és túl kevés idõt töltött a Tizedik század parancsnokával. Történetíró18
jaként pontosan tudta, hogy a hadjárat után kevesebbet tudtak beszélni, de az elmúlt néhány hónapban Loken jobban szeretett egyedül lenni. – Kyril, Mersadie – köszönt Loken, mikor elvonult mellettük a fegyvertárolójához. – Mindig öröm barátokat látni! – Örülök, hogy itt lehetek, Garviel – bólintott Sindermann. – Nagyon örülök! Az Elsõ Iterátor idõs férfi volt, és Mersadie biztosra vette, hogy a tûzeset óta, amely majdnem végzett vele a Hármas Archívumban, a kelleténél jóval többet öregedett. – Mersadie volt olyan kedves, és magával hozott. Az utóbbi idõben a kelleténél jobban megerõltettem magam, és már nem vagyok olyan erõs, mint egykor. „Az idõszekér közeleg”1. – Egy idézet? – kérdezte Loken. – Töredék – felelte Sindermann. – Egyikõtöket se láttalak túl gyakran az utóbbi idõben – jegyezte meg Loken lemosolyogva rájuk. – Lecserélt egy érdekesebb beszélgetõpartnerre, Mersadie? – Távolról sem – rázta meg a fejét a nõ –, de egyre körülményesebb számunkra a hajón való közlekedés. Biztosan ön is hallott Maloghurst rendeletérõl. – Hallottam – biccentett Loken, miközben felemelte páncéljának egy darabját, és kinyitott egy fegyverzsírral teli tégelyt –, bár nem foglalkoztam a részletekkel. A fegyverzsír illata a boldogabb idõket idézte fel Mersadie-ben, mikor nagy gyõzelmek és csodás dolgok emlékét rögzítette, de számûzte elméjébõl az efféle nosztalgikus gondolatokat.
1
Módosított idézet Andrew Marvell Rideg úrnõjéhez (To His Coy Mistress) c. versébõl (fordította: Vas István – a ford.)
19
– Csak a saját kabinunkba és a Pihenõbe mehetünk. Ha máshová akarunk menni, ahhoz már engedélyre van szükség. – És mégis kitõl? – kérdezte Loken. – Nem is tudom – vont vállat a nõ. – A rendelet szerint a kérvényeket a Lupercus Udvarának Hivatalába kellene beadni, de eddig még senki sem kapott választ, bármi is legyen az. – Ez biztosan nagyon idegesítõ – vonta le a következtetést Loken, Mersadie pedig érezte, hogy felhorgad benne a harag a hûvös ténymegállapítás hallatán. – Hát még szép, hogy az! Képtelenek vagyunk lejegyezni a Nagy Hadjárat eseményeit, ha nem beszélhetünk a harcosokkal! De látni is alig látjuk õket! – Ide sikerült eljutnia – mutatott rá Loken. – Na, igen. Ha az ember olyasvalaki közelébe akar jutni, mint ön, Loken kapitány, megtanulja, hogyan kerülje a feltûnést. És az sem hátrány, hogy épp egyedül edz. Loken sértett tekintetének láttán Mersadie azonnal megbánta a szavait. A kapitány gyakorta edzett a tiszttársaival, akik között ott volt a vigyorgó Sedirae, akinek kemény, halott szeme egy tengeri ragadozóra emlékeztette Mersadie-t, Nero Vipus, vagy a mournivalbeli testvére, Tarik Torgaddon, de Loken most egyedül harcolt. Hogy így alakult, vagy így akarta, Mersadie nem tudta. – Akárhogy is – folytatta a dokumentarista –, a lényeg az, hogy egyre nehezebb a dolgunk. Senki se beszél velünk. Már azt sem tudjuk, mi folyik körülöttünk. – Hadiállapot van – közölte Loken, és páncélját letéve egyenesen a szemébe nézett. – A flotta a találkozási pont felé tart. Csatlakozunk a többi Légió astarteseihez. Nehéz hadjárat lesz, és lehet, hogy a Hadúr csupán erre akar felkészülni. 20
– Nem, Garviel – ingatta a fejét Sindermann –, ennél többrõl van szó. És elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, te sem hiszed el ezt az egészet. – Tényleg? – horkant föl Loken. – Azt hiszed, ilyen jól ismersz? – Elég jól, Garviel. Elég jól. Ránk másztak, méghozzá keményen. Nem annyira, hogy mindenkinek nyilvánvaló legyen, de igenis ez történik. És tudom, hogy te is tudod. – Valóban? – Ignace Karkasy – vetette közbe Mersadie. Loken elfintorodott, és félrenézett. Nem volt képes elrejteni Karkasy, a hirtelen haragú költõ halála felett érzett szomorúságát. A férfi az õ védelme alatt állt. Ignace Karkasy csak bajt és kellemetlenséget okozott, ugyanakkor olyan ember volt, aki nem félt kimondani a csúf igazságot. – Állítólag öngyilkos lett – folytatta Sindermann, nem hagyva, hogy Loken gyásza más irányba terelje a beszélgetést. – Én azonban még sosem ismertem olyan embert, aki ennyire meg lett volna gyõzõdve arról, hogy az egész galaxisnak hallania kell a mondanivalóját. Mérges volt az indítófedélzeti mészárlás miatt, és ezt meg is írta. Sok mindenért dühös volt, és ezt nem félt szóvá is tenni. És most halott. És nem õ az egyetlen. – Nem õ az egyetlen? – kérdezte Loken megütközve. – Ki még? – Petronella Vivar, az az elviselhetetlen dokumentarista nõ. Állítólag mindenki másnál közelebb került a Hadúrhoz, erre most õ is elment, és kötve hiszem, hogy vissza a Terrára. – Emlékszem rá. De vékony jégen táncolsz, barátom! Mondd ki nyíltan, mire gondolsz! Sindermann állta Loken tekintetét, és bólintott. 21
– Rendben van. Szerintem mindenkit, aki szembeszáll a Hadúr akaratával, meggyilkolnak. Mersadie még sosem volt ilyen büszke rá, hogy ismerheti a törékeny, idõsödõ férfit, mint most, ahogy dacosan állt az astartes elõtt, és olyasmit mondott, amit a másik nem akart hallani. Sindermann hatásszünetet tartott, elég idõt adva ezzel Lokennek, hogy megcáfolja a szavait, és eszükbe idézze, hogy a Császár azért választotta Hóruszt Hadúrnak, mert egyedül õt tartotta elég megbízhatónak arra, hogy fenntartsa a Birodalmi Igazságot. Hórusz volt az, akire a XVI. Légió minden egyes tagja több százszor felesküdött. Loken azonban semmit sem felelt, és Mersadie csalódottságot érzett. – Többször olvastam errõl annál, mint hogy mindegyik esetre emlékezzek – folytatta Sindermann. – Például az Uranan Krónikákban. A zsarnokok elsõ tette mindig az, hogy megszabadulnak mindazoktól, akik fel mernek szólalni ellenük. A Sötétség Korának yndonesiai hûbérurai is ugyanezt tették. Jól figyelj rám, a Harckor is csak akkor jött el, mikor a kétkedõk elhallgattak, és most itt is ugyanez történik. – Mindig is mértékletességet tanítottál, Kyril – mondta Loken –, mérlegelted az érveket, és sosem tetted félre õket pusztán a találgatás kedvéért. Háborúban állunk, és már így is épp elég ellenségünk van anélkül is, hogy te újabbakat keresnél! Nagy bajba fogod sodorni magad, és a válaszok, ha meg is kapod õket, nem fognak tetszeni. Nem akarom, hogy bármelyikõtöknek baja essék! – Ó! Most már te oktatsz ki engem, Garviel – sóhajtott Sindermann. – Annyi minden megváltozott. Már nem csupán harcos vagy, ugye? – Te pedig már nem csupán iterátor. 22
– Nem, azt hiszem, nem – biccentett Sindermann. – Egy iterátor a Birodalmi Igazságot hirdeti, nemdebár? Nem keres hibákat a rendszerben, és nem terjeszt pletykákat. De Karkasy halott, és… van itt még más is. – Keeler? – kérdezte Loken. – Talán – hezitált Sindermann. – Nem tudom, de úgy érzem, köze van hozzá. – Mihez? – Hallottad, mi történt az Archívumban? – Euphratival? Igen. Tûz ütött ki, és csúnyán megsérült. Végül kómába zuhant. – Én ott voltam. – Kyril! – vágott közbe Mersadie, s a hangjából csak úgy sütött az aggodalom. – Semmi baj – csitította Sindermann. – Tudom, mit láttam. – Mégis, mit láttál? – kérdezte Loken. – Hazugságokat – suttogta Sindermann. – Életre kelt hazugságokat. Egy lényt. Valamit a Hipertérbõl, amit Keeler és én hoztunk át az anyagi világegyetembe Lorgar Könyvével. Én is hibás vagyok az ügyben. Ez… ez boszorkányság volt, márpedig én egész életemben azt tanítottam, hogy mágia nem létezik. Hogy hazugság. Ám ott és akkor szembesültem vele, hogy mégis létezik, és az a lény úgy állt ott elõttem, ahogy most én állok itt elõtted. Végeznie kellett volna velünk, de Euphrati megküzdött vele, és túlélte. – Hogyan? – Ez az, amire nincs semmiféle ésszerû magyarázatom, Garviel – hajtotta le a fejét Sindermann. – Akkor mit gondolsz, mi történt? Sindermann összenézett Mersadie-vel, és bár a nõ láthatóan azt akarta, hogy ne áruljon el többet, az iterátor mégis folytatta. 23
– Mikor elpusztítottad szegény Jubalt, azt a fegyvereiddel tetted, de Euphrati fegyvertelen volt. Csupán egyvalami volt nála: a Császárba vetett hite. Én… azt hiszem, hogy a Császár fénye zavarta vissza azt a szörnyet a Hipertérben. Az, hogy Kyril Sindermann hitrõl és a Császár fényérõl beszél, Mersadie-nek már túl sok volt. – De Kyril – vitatkozott –, biztosan van más magyarázat is! Logikus és tudományos magyarázat. Például arra, ami Juballal történt. Maga a Hadúr mondta el Loken kapitánynak, hogy a lény, amely végzett az õrmesterrel, valamiféle idegen volt a Hipertérbõl. Hallottam a tanításaidat arról, hogyan torzítják el a gondolatainkat a babonák, a varázslatokba vetett hit, és mindazok a dolgok, amik elkendõzik elõlünk a valóságot! Mert ez a Birodalmi Igazság. Nem hiszem el, hogy Kyril Sindermann iterátor többé nem hisz a Birodalmi Igazságban. – Hinni, kedvesem? – mondta erre Sindermann, egy halovány mosoly és egy fejrázás kíséretében. – Talán maga a hit a legnagyobb hazugság. Az elmúlt korokban a régi filozófusok megpróbálták megmagyarázni a csillagok mozgását és az univerzum mûködését. Az egyikük olyan elmélettel állt elõ, hogy a világegyetem csupán óriási, felaggatott kristályszférákból áll, melyeket egy hatalmas gép irányít. Így nyer magyarázatot a mennyek mozgása. Kinevették, és azt mondták neki, hogy egy efféle masina olyan óriási és zajos lenne, hogy mindenki hallaná. Erre egyszerûen azt felelte, hogy már eleve beleszülettünk ebbe a zajba, és annyira megszoktuk, hogy egyáltalán nem is halljuk. Mersadie leült az öreg mellé, átkarolta remegõ vállát, s meglepetten vette észre, hogy könnyek csillognak a szemében. 24
– Kezdem meghallani, Garviel – folytatta Sindermann remegõ hangon. – Hallom a szférák zenéjét. Mersadie a Sindermannra meredõ Loken arcát figyelte, és látta tekintetében az intelligenciát, amelyre az iterátor is felfigyelt. Az astarteseknek azt tanították, hogy a babonák okozzák a Birodalom vesztét, és csakis a Birodalmi Igazságért éri meg küzdeni. De ez a rendíthetetlen építmény most a szeme láttára ingott meg. – Varvarust megölték – mondta végül Loken. – Egy villámvetõ robbanólövedéke végzett vele. – Hektor Varvarust? A hadsereg parancsnokát? – hüledezett Mersadie. – Azt hittem, az auretiániak tették. – Nem – szögezte le Loken. – Mi voltunk. – De miért? – kérdezte a nõ. – Mert azt akarta… hogy hadbíróság elé álljunk az indítófedélzeten történt mészárlásért. Maloghurst úgyse ment volna bele. Varvarus pedig nem hátrált meg. És most halott. – Tehát igaz – sóhajtott föl Sindermann. – Elhallgattatják a tiltakozókat. – Még mindig maradtunk néhányan – tiltakozott Loken csendes határozottsággal. – Akkor tegyünk is ez ügyben valamit, Garviel! – mondta Sindermann. – Meg kell tudnunk, mit hoztak a Légióba, és meg kell állítanunk. Legyõzhetjük, Loken. Az oldalunkon állsz te, az igazság, és nincs okunk azt gondolni, hogy ne tudnánk… A gyakorlóterem kicsapódó ajtaja, és súlyos, fémes léptek fojtotta belé a szót. Mersadie már azelõtt tudta, hogy az astartesek egyike az, mielõtt rájuk vetült a lehetetlenül széles árnyék. A tengerzölddel szegett, krémszínû tunikát viselõ Maloghurst állt elõtte. Nem véletlen, hogy a Hadúr kamarását a Torz gúnynévvel illették, amit csavaros elméjével és a testét kifacsaró borzalmas sebekkel érdemelt ki. 25
Arcáról szinte sütött a harag és a rosszindulat. – Loken – mondta vészjósló nyugalommal –, ezek civilek. – Kyril Sindermann iterátor, Mersadie Oliton a Nagy Hadjárat hivatalos memorátora, és tudom õket igazolni – húzta ki magát Loken, hogy egyenlõ félként nézhessen Maloghurst szemébe. Mivel a Torz Hórusz nevében beszélt, Mersadie elcsodálkozott Loken bátorságán. – Talán nem vagy tisztában a Hadúr rendeletével, parancsnok – mondta Maloghurst, s hangjának kellemes semlegessége csak tovább mélyítette a két astartes között kialakult feszültséget. – Ezek a hivatalnokok már így is épp elég bajt okoztak. Ha valaki, hát te megérthetnéd ezt! Senkivel nem kivételezhetünk. Loken szemtõl szemben állt Maloghursttel, és egyetlen ijesztõ pillanatig Mersadie azt hitte, meg fogja ütni a Hadúr szárnysegédjét. – Mindannyian a Nagy Hadjáratban szolgálunk, Mal – mondta Loken ellentmondást nem tûrõ hangon. – E férfiak és nõk nélkül sosem vihetnénk véghez mindezt. – A civilek nem harcolnak, parancsnok, csak kérdezõsködnek és panaszkodnak. Lejegyezhetnek, amit csak akarnak, amint megnyertük a háborút, és terjeszthetik a Birodalom Igazságát, amint meghódítottunk egy népet, aminek hallania kell. De addig nem részesei a Hadjáratnak. – Tévedsz – rázta meg a fejét Loken. – Tévedsz, és ezt tudod jól. A Császár nem azért hozta létre a primarchákat és alapította a Légiókat, hogy tudatlanságban küzdjenek. Nem azért vágott bele a világegyetem meghódításába, hogy egy újabb diktatúrát teremtsen! – A Császár – intett az ajtó felé Maloghurst – messze van innen. 26
Egy tucat katona masírozott be a gyakorlótermekbe, és Mersadie felismerte a Birodalmi Hadsereg egyenruháját. Azonosítót és rangjelzést azonban egyikükön sem látott. Egy arcot azonban így is felismert – Petronella Vivar aranyszemû testõrének jéghideg vonásait. Eszébe jutott, hogy Maggardnak hívják, és lenyûgözte a férfi puszta mérete, mivel teste ormótlanabb és izmosabb volt az õt körülvevõ katonákénál. Ahol izmait nem borította ruha, ott gyógyulófélben levõ friss hegek borították bõrét, és a koponyája az astartesekéhez hasonlóan megnõtt. Kiemelkedett az egyenruhás közkatonák közül, és jelenléte csak megerõsítette Sindermann vad elméletét arról, hogy Petronella Vivar eltûnésének semmi köze nincs a nõ Terrára való visszatéréséhez. – Vigyétek vissza az iterátort és a memorátort a kabinjukba! – adta ki a parancsot Maloghurst. – Állítsatok õröket az ajtajuk elé, és gondoskodjatok róla, hogy máskor ne kószáljanak el! Maggard bólintott, és elõlépett. Mersadie megpróbált elhúzódni elõle, de a férfi gyors és erõs volt, s a gallérjánál fogva az ajtó felé lódította. Sindermann nógatás nélkül felállt és hagyta, hogy a többi katona elvezesse. Maloghurst Loken és az ajtó közé állt. Ha a kapitány meg akarta állítani Maggardot és az embereit, akkor azt csak a kamaráson át tehette volna. – Loken kapitány! – szólt vissza Sindermann, miközben kifelé menetelt a gyakorlóterembõl. – Ha szeretnél többet megérteni, olvasd újra az Ursh Krónikáit. Abban megtalálod a válaszokat. Mersadie megpróbált hátranézni. Loken úgy állt Maloghurst elõtt, mint egy támadásra készülõ, ketrecbe zárt állat. 27
Aztán az ajtó bezárult, és Mersadie már nem küzdött tovább Maggarddal. Hagyta, hogy Sindermannal együtt viszszavezessék õket a kabinjaikba.
28
