Egeresi Zoltán Francia–török kapcsolatok: az örmény népirtás problémája
Az elmúlt hetek egyik nagy (kül)politikai vihart kavart eseménye a francia törvényhozás döntése, miszerint ezután az örmény népirtás tagadása büntethetővé válik: egy év börtön és/vagy 45 000 eurós büntetés vár a törvénysértőre. A rendelkezést először a francia alsóház fogadta el 2011. december 22-én, majd a szenátus is jóváhagyta 2012. január 23-án. Mindez Törökország (és a franciaországi törökség) által kilátásba helyezett szankciók és filippikák ellenére történt. Noha a francia alkotmánytanács 2012. február 28-án alkotmányellenesnek találta a törvényt, amely így semmissé vált, a törvény okozta polémia a francia–török kapcsolatokban minden bizonnyal sokéves mélypontot jelent. Az örmény népirtás fogalma az Oszmán Birodalom keleti területein élő örmények első világháború alatti lemészárlását jelöli, amelynek keretében (a számok eltérőek) mintegy egymillió örmény vesztette életét. Az esemény a török és örmény nemzetépítésben elfoglalt szerepének megfelelően eltérő megítélést kap. A törökök számára a kérdés jellemzően tabunak számít, s ha az atrocitásokat el is ismerik, akkor örmény mészárlásról, vagy "úgynevezett örmény népirtásról," míg az örmények hatalmas tragédiáról, illetve népirtásról beszélnek. Nemzetközi jogilag is vitatott a kérdés, hiszen akkor nem létezett a népirtás fogalma (azt majd később jelent meg a második világháborúban lezajlott holocaust nyomán). A tanulmány rövid összefoglalást kíván adni az örmény népirtás hátteréről, az első világháborús eseményekről és azok hatásáról, végezetül arról, hogyan ítéli meg a kérdést a két nép. Nem kíván kitérni a török–örmény kapcsolatok 1990 utáni történetére sem. Viszont be kívánja mutatni a kérdés nemzetközi fejlődését, napirendre kerülését az 1960-as évek után, végezetül pedig a francia–török kapcsolatokban játszott szerepét és az aktuális kérdésnek a hátterét.
„Örmény népirtás”: szisztematikus népirtás vagy háborús veszteség? Történelmileg a soknemzetiségű Oszmán Birodalomban az örmények sokáig megbecsült kereskedőknek, iparosoknak számítottak, s köszönhetően a milletrendszernek: az örmény az egyik „kedvenc” keresztény kisebbség volt (megkapták a leghűségesebb nemzet, a millet-i salika titulust), és saját belső autonómiával, oktatási és egyéb jogokkal rendelkezett. A kedvező légkör miatt a birodalom utolsó évszázadai alatt annak szinte minden szegletébe eljutottak, s kisebb-nagyobb kolóniákat hoztak létre. Nagyobb, összefüggő tömböt viszont szinte sehol sem alkottak, kivéve a keleti vilajetek néhány régiójában (a jelenlegi Kelet-Törökországban) alkottak többséget, de
1
összességében ott is keverve éltek törökökkel, kurdokkal, más keresztényekkel.1 A békés egymás mellett élés a 19. század második felétől ért véget, amikor az Oszmán Birodalom mind nagyobb válságba került, és sorozatos területvesztéseket szenvedett el a perifériákon. E területvesztés jellemzően főleg a Kaukázus és a Balkán térségében történt, amely többszázezres muszlim (krími tatár, cserkesz, láz, török stb.) menekülthullámokhoz vezetett. Az oroszok ráadásul jelentősen segítették az elszakadni kívánó keresztény népeket, amelyek felkeléseinek élére a 19. század közepétől nacionalista elitek álltak. A függetlenné váló keresztény balkáni államokból aztán nagy létszámban menekültek el a muszlimok – feszültséget keltve az Oszmán Birodalomban is. E függetlenségi háborúk/felkelések receptje nem volt bonyolult: lehetőleg felkelést kirobbantani az Oszmán Birodalomban, amely az oszmán hadsereg és szerencsés esetben egy nagyhatalom beavatkozásával járt, ami esetleg elvezethetett a függetlenséghez. A felkelések internacionalizálásával, és ezt követően a nyugati (vagy éppen keleti) beavatkozás elvezethetett a hőn áhított független állam megteremtéséhez (lényegében ez az egyik legsikeresebb recept a kisebbségek önállóságának kivívására – legutóbb ezt Koszovóban, vagy Dél-Oszétiában láthattuk, de ez vezetett már 1831-ben Görögország függetlenségéhez is, ami képes volt felrázni a spleenből a ködös Albion lakosait). Ehhez természetesen szükség volt egy nagyhatalomra, amely hajlandó volt vállalni a beavatkozás terheit. Oszmán relációban erre leginkább az Orosz Birodalom volt hajlandó a 19. század második felétől kezdve – így jött létre 1878-ban a Bolgár Fejedelemség, mint ennek a politikának eklatáns példája. Ugyancsak 1878-ban került a mai Örményország, illetve még néhány szomszédos terület Oroszországhoz – jelezvén az orosz igényeket a birodalom keleti tartományaiban. Innentől kezdődően az örmények (és több más nép) elszakadási törekvései kettős interpretációt kaptak. Az ő szempontjukból függetlenségi harc zajlott, amely egy jogos, önálló nemzetállam megteremtésére irányult, míg az oszmán államhatalom megítélése szerint ezek az állam integritása elleni, szakadár akciók voltak, amelyeket akár katonai eszközzel is el kellett fojtani. Kelet-Anatólia azonban merőben különbözött a Balkántól. A szomszédos félszigettel ellentétben itt a keresztények néhány kisebb térséget leszámítva kisebbségben voltak, ráadásul az örmények pedig a keresztényeknek csak egy (igaz, meghatározó) részét tették ki. Emiatt a muszlimokkal (kurdok, törökök, illetve az orosz hódítás miatt a Kaukázusból folyamatosan beáramló cserkeszek, lázok stb.) elkeverve élő örményeknek sokkal nehezebb dolguk volt egy összefüggő, nagy területű felkelés kirobbantása esetén, mint a bolgároknak 1876-ban. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ne indultak volna próbálkozások. Ezekre az első nacionalista csoportok megszervezése után került sor (az első szervezet az oszmán fennhatóság alatt lévő Vanban jött létre 1885-ben, majd 1890-ben, az akkor az 1
A birodalom hat keleti tartományát, ahol örmények meghatározó számban éltek, Vilâyat-ı Sitte-nek hívták (törökül Altı vilayet). Ezeken a területeken élő örmények számáról megoszlanak a vélemények. A statisztikák pedig minden oldalról vitatottak (az örmények az örmény egyház írásaira, a törökök pedig az oszmán népszámlálásokra hivatkoznak). Ennek megfelelően az örmények létszámát 600 000 és egymillió körüli számra szokás tenni. 2
oroszokhoz tartozó Tbilisziben alakult meg az azóta is létező Örmény Forradalmi Föderáció – a Dasnak). Az első komolyabb örmény felkelés 1895–1896-ban tört ki. A várakozásokkal ellentétben az orosz támogatás elmaradt, így az oszmán hadsereg – a kurd, félig reguláris hamidije hadsereg aktív segédkezése mellett hamar letörte a keletanatóliai felkelést. A megtorlásban több tízezer örmény veszítette életét, a szultán, II. Abdulhamid pedig Nyugaton kiérdemelte a "véres" melléknevet (a nemzetközi visszhang nem maradt el, de a nagyhatalmak nem látták elérkezettnek az időt a beavatkozásra). A felkelés leverése után látszólag helyreállt a béke a keleti határvidékeken. 1908-as ifjútörök forradalom (hatalomátvétel) az örmények és egyéb kisebbségek helyzetében változással kecsegetett (annál is inkább, mivel az ernyőszervezetként szolgáló Egység és Haladás Bizottságában sok görög és örmény is helyet kapott). A nyugodt fejlődést azonban nagyban akadályozta, hogy az ifjútörök vezetésnek a következő években egyre súlyosabb bel- és külpolitikai válságokkal kellett szembenéznie, így a félreállított II. Abdulhamid 1909. évi puccsával (ekkor szakadt el Kréta, annektálta Bosznia-Hercegovinát a Monarchia és deklarálta függetlenségét Bulgária), majd 1911-ben Olaszország líbiai hadjáratával, s 1912–1913-ban két balkáni háborúval. Ez utóbbiak során végeredményben elveszítette maradék afrikai területeit, és Európából is szinte teljesen kiszorult a birodalom. E válságos években megerősödött az ifjútörökök nacionalista, pánturkista szárnya, amely 1913-ban végérvényesen megszerezte a hatalmat: ekkor hatalomra került az Enver–Cemal–Talat2 pasákból álló triumvirátus, amely a szultánt asszisztálásra kényszerítve lényegében egyedül irányította az országot a következő években. A folyamatos területvesztés végül megerősítette a török vezetést abban, hogy a törökség pozícióját, s annak hazáját, Anatóliát kell megvédeni. A feladott területekről érkező muszlimok tízezrei is elsősorban ott telepedtek le (akik magukkal hozták a keresztények körükben végrehajtott mészárlásainak emlékét), aminek köszönhetően az etnikai arányok eltolódtak a muszlimok javára. Az ifjútörök vezetés a modernizáció jegyében kötelezővé tette a török nyelv oktatását (ami bevett gyakorlat volt már az európai államokban), illetve egyre határozottabb telepítéspolitikát kezdett alkalmazni Kis-Ázsiában (a menekültek széttelepítése stb.). Az 1910-es évek közepére a török iparos-kereskedő rétegek felemelése is napirendre került – ekkor jellemzően a görögörmény gazdagabb rétegek kárára.
2
Enver pasa (1881–1922) az első világháború alatt hadügyminiszter volt, akit 1918 októberében a szultán leváltott posztjáról. A mudroszi fegyverszünet után elmenekült az országból. 1919-ben török bíróság elítélte azért, mert az országot valós ok nélkül háborúba vitte, és az örmények deportálásáért. Az ítéletet nem tudták végrehajtani. Végül a bolsevikok elleni harcban, Közép-Ázsiában esett el pántürkista álmainak valóra váltása közben. Cemal pasa (1872–1922) a szír front vezére volt a háború alatt, majd 1918 végén elmenekült. Távollétében őt is halálra elítélték 1918 után (az arabok ellen elkövetett tettei miatt). 1922-ben örmények végeztek vele Tbilisziben. Talat pasa (1874–1921) belügyminiszter, majd pedig nagyvezír volt. 1918-ban ő is távozott az országból, így 1919-ben távollétében ítélték halálra a háborúbalépésért és az örmények ellen elkövetett mészárlások miatt. 1921-ben, Németországban egy örmény gyilkolta meg. 3
Az első világháborús belépés 1914 őszén, a központi hatalmak oldalán a török vezetés részéről a fenyegető orosz–angol harapófogóból történő kiszabadulást és az elveszített területek visszaszerzését jelentette (volna) a birodalom számára. Azonban az oszmán hadsereg, illetve az állam erőforrásai nem voltak elegendőek tartós sikerek eléréséhez. 1916-ban kitört az arab felkelés, s 1918-ra lényegében a mai déli országhatárnál állt az antant – ezzel az összes arab terület elveszett a birodalom számára. A kaukázusi orosz front hasonlóan balszerencsés volt a törökök számára. 1914/1915 fordulóján Sarıkamışnál a török haderő súlyos veszteségeket szenvedett, s kénytelen volt visszavonulni az előretörő oroszok elől. A feladott területeken pedig megindult az örmény szabadcsapatok tevékenysége a muszlim lakosság ellen. A keleti anatóliai területvesztés után a török vezetés úgy határozott, hogy az ország keleti területein élő örményeket deportálni kell a birodalom távolabbi, szíriai területein kialakítandó táborokba.3 Ezzel akarták megelőzni az oszmán csapatok hátában kirobbanó esetleges örmény felkelést. Ennek megfelelően 1915. április 24-én Isztambulban letartóztattak kb. 250 örmény értelmiségit (ez a nap azóta az örmény népirtás napja), illetve május 27-én elfogadták az áttelepítési törvényt (Sevk ve İskân Kanunu), amellyel elkezdődött az örmények összegyűjtése az összes keleti területről (ezek viszont a frontvonaltól jóval távolabbi területre is kiterjedtek). Az összegyűjtött embereket azután megindították dél felé. A táborokat főleg a mai Szíria és Libanon területén hozták létre. A veszteségek súlyosak voltak: a menetelés, az embertelen bánásmód, az elégtelen tábori ellátás és olykor a rablóbandák támadásai miatt rengetegen vesztették életüket. A létszámot illetően megoszlanak a vélemények. Örmény történészek 1-1,5 millió közé teszik az elhunytak számát, a nyugati történészek 800 000 körülire, míg a törökök néhány százezer főben állapítják meg, s kiemelik, hogy az oroszok által megszállt területeken az örmény csapatok több százezer muszlimot öltek meg. Ugyan a törvényt 1916 elején eltörölték, a régió népeinek szenvedése nem ért véget. A keleti, kaukázusi régióban még folytatódtak a harcok: noha 1915-re az oroszok jelentős területet hajtottak az uralmuk alá, ahova az örmények is visszatértek,4 az Oszmán Birodalom összeomlása után, 1918 végére az oszmán haderő visszavette az elveszített 3
4
A görögök ellen már 1914 őszén megtörténtek az első fellépések és jóval kisebb mértékű deportálások. Az első világháború kaukázusi eseményeinek részletes bemutatására jelen tanulmány nem vállalkozik, de a rövid áttekintéstől nem zárkózhat el: az oroszok az Oszmán Birodalom elfoglalt keleti tartományain 1915 és 1917 között Nyugat-Örményországi Közigazgatási Terület néven alakítottak egy – örmények által irányított – speciális területet a fronton inneni hátország irányítására. A bolsevik forradalom után a kaukázusi területek kikiáltották a Transzkaukázusi Föderációt, amely lényegében a mai Örményországot, Grúziát és Azerbajdzsánt foglalta magába. 1917 végén Erzincanban fegyverszünetet kötöttek az oroszok és az törökök: az 1918 márciusában aláírt breszt-litovszki béke nemcsak a háború alatt megszállt, de az 1878-ban megszerzett három keleti tartományt (Batumi, Kars és Ardahan) is visszajuttatta Isztambulnak. Az oszmán csapatok hamarosan meg is indultak, hogy visszaszerezzék a területet. Hamarosan a föderáció szétesett, az örmény relációban létrejött egy köztársaság, amely nemcsak az oszmánokkal, de az azeriekkel is harcba keveredett (márciusi napok). A válságos helyzeten a mudroszi fegyverszünet enyhített, de a török függetlenségi háború végén Örményország minden nyugati területét elveszítette (csak az oroszok által 1829-ben megszerzett területeken alakulhatott meg az állam). 4
tartományokat. A pánturkista álmokat azonban nem sikerült valóra váltani: az 1918. október 30-i mudroszi fegyverszünet a birodalom összeomlását és az Enver–Celal–Talat triumvirátus távozását jelentette. A török csapatok a fegyverszünet miatt lassan kivonultak az 1914 előtt az Orosz Birodalomhoz tartozó területekről, ahol megalakult az (I.) Örmény Demokratikus Köztársaság. A sèvres-i békében az örmények jelentős területeket kaptak az Oszmán Birodalomból (lényegében az oroszok által 1915-ben megszállt tartományokat), de ezek elfoglalására már nem volt erejük. Sőt. Kemal Atatürk vezetésével 1920-ban megindult a török függetlenségi háború (1920–1923), amely az örmény és a görög csapatok kiszorítását és a lausanne-i békében megnagyobbított Törökországot eredményezett. Ebben a háborúban az örmények voltak az első (gyengébbik) célpont: a Kazım Karabekir vezette 3. török hadsereg 1920 derekán–őszén az ország több mint felét megszerezte (ekkor került török fennhatóság alá Kars), amit az 1920. december 2-án aláírt gömrüi (alexandropoli) békében szentesítettek. A következő pár napban pedig szovjet csapatok vonultak be a maradék örmény területre, s létrehozták az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságot. Az önálló örmény államalakulat bukása és az addig viszonylagos békében élő szállásterületet érő támadások miatt az 1920-as években több százezer örmény hagyta el a régiót, s keresett magának új hazát. Az 1923-as lausanne-i béke (amely azóta is Törökország egyetlen kisebbségi törvényi szabályozását tartalmazza) 37–45. pontja5 biztosítja az örmények (és a többi vallási kisebbség, a zsidók és görögök) számára az alapjogokat, illetve támogatást a török állam részéről. Az örmények száma 1923 után viszont csak töredéke volt már a kilenc évvel korábbinak: nem érte el a 100 000 főt (ennek is jelentős része Isztambulban élt). A keleti területeken maradók vagy emigráltak, vagy felvették a muszlim hitet, s beolvadtak a volt örmény falvakba betelepülő kurdokba. A viszonylag megkímélt isztambuli örmény közösség gazdagabb részét komolyan sújtotta az 1942-ben elfogadott vagyonadó, majd pedig a ciprusi helyzethez kapcsolódó, elsősorban görögök ellen irányuló 1955-ös isztambuli pogromok késztették újabb exodusra az amúgy is alacsony számú örménységet. Jelenleg 60 000-70 000 főre teszik a Törökországban élő örmények létszámát. Jelentős részük viszont csak 1990 után vándorolt be, s jellemzően vendégmunkásként dolgozik.
Az örmény népirtás a nemzetközi erőtérben Az 1923 után létrehozott Török Köztársaságban az örmény népirtás ténye tabuvá vált. Erről lényegében konszenzus alakult ki jobb és baloldal között, amely a húszas évek óta is tart. Köszönhető ez annak, hogy az örmény népirtás kérdését nem vetették fel hosszú időn keresztül (az örmény kisebbség jobbnak látta nem beszélni róla), és az eljövő török nemzedékekben sem dolgozták ezt fel. Tehát a hivatalos török szervek folyamatosan nemleges választ adtak a népirtás kérdésére, s igyekeztek elejét venni annak, hogy ebből nemzetközi téma legyen. Ez különösebb gondot a két világháború között nem okozott, mivel ekkor nem volt olyan hatalom, amely firtatta volna a kérdést; az első világháború előtti gyarmatosítás során 5
A béke teljes szövege: http://wwi.lib.byu.edu/index.php/Treaty_of_Lausanne 5
pedig minden hatalom követett el különböző népcsoportok ellen olyan cselekedeteket, amelyek felvethetik a népirtás problematikáját. Az örmény népirtás kérdése nagy visszhangot kiváltva 1933-ban „robbant be” az európai és az amerikai köztudatba: ekkor jelent meg Franz Werfel műve, a Musza Dagh negyven napja. A regény valós alapokon álló történetet dolgoz fel: 1915-ben Kilikiában hét örmény falu népe másfél hónapra egy közeli hegyre (Musa dağı) vonult vissza a török deportálások elől, s valóságos ostrom alakult ki a francia szállítóhajók megérkezéséig. Az örmények hősiességét bemutató könyv Németországban és az Egyesült Államokban is a sikerlisták élére került. Amerikában felmerült, hogy filmet is készítsenek belőle, de török nyomásra végül elhalt az ötlet. A nemzetközi helyzet az 1960-as években kezdett megváltozni. Ez jelentősen összefüggött az örmény diaszpóra mobilizációjával (míg a török nemzetépítésben a téma tabu, az örményben az egyik központi elemmé vált), s a kérdés újra napirendre került. 1965-ben az örmények világszerte nagy megemlékezéseket rendeztek. Ezek egyik legfontosabb színtere Jereván volt, ahol 1965. április 24-én 24 órás tüntetések zajlottak többszázezer ember részvételével. A cél a népirtás tényének elismertetése volt a szovjet hatóságokkal. Az eredmények nem maradtak el: a rákövetkező évben megindultak a nemzeti emlékmű építési munkálatai. 1967-ben át is adták a monumentális emlékművet (Tsitsernakaberd), amely nemcsak az áldozatokról, de az elveszített 12 törökországi örmény tartományról is megemlékezik.6 Újabb, nagy nemzetközi nyilvánosságot kapott eseményre 1973-ban került sor, amikor a Los Angelesben lévő török konzult egy örmény szőnyegkereskedő (a deportálások áldozata) segédjével együtt meggyilkolta. Ez akkoriban elszigetelt eset volt, azonban későbbi fegyveres akciók nyitányává vált. Az 1970-es évek derekán megjelentek az örmény terrorista/gerilla szervezetek, amelyek legfőbb célja az örmény népirtás tényének nemzetközi elismertetése és egy Nagy Örményország létrehozása lett (ezek a szervezetek jellemzően baloldali csoportosulások voltak, és főleg a franciaországi és a libanoni örmény diaszpóra tagjaiból – az utóbbiban az 1915-ben létrehozott táborok túlélőinek leszármazottai közül – kerültek ki). Nagyobb szerepre az ASALA és az Örmény Forradalmi Hadsereg tett szert. Ezek jellemzően az 1970-es évek második felétől az 1980-as évek végéig működtek. Céljaik megvalósítására elsősorban török diplomaták ellen követtek el merényleteket, illetve az 1980-as években sor került néhány civil áldozatokat is követelő merényletre, így 1982-ben az ankarai Esenboğa reptéren, majd a nagy visszhangot kiváltva a párizsi Orly reptéren történt támadás. Ez utóbbi után az amúgy is kétes nemzetközi szimpátia szertefoszlott, s a szervezeteken belül is szakadásokra került sor. Eme tényezők, a török titkosszolgálat sikeres fellépésének köszönhetően, végül e szervezetek eltűnéséhez vezettek.7
6
7
Ez utóbbi tény török aggodalmakat ébresztett a területi követeléseket illetően. Az örmény népirtás az 1990-ben függetlenné váló ország alkotmányába is bekerült, illetve 1995-ben megnyitotta kapuit az Örmény Népirtás Múzeuma. E szervezetek működése nem tett jót az örmény–török kapcsolatoknak. Amikor 1984-ben a szintén marxista hátterű PKK megindította támadásait Törökország ellen, a török sajtóban 6
Az örmény népirtás kérdése azonban nem tűnt el a napirendről. Az egyre aktívabb diaszpóra, s az 1991 után függetlenné váló Örményország mint állami aktor a népirtás ténye elfogadtatásának letéteményeseivé váltak. Nem véletlen, hogy az elismerésekre javarészt az 1990-es és 2000-es években került sor. Eddig csak olyan országokban sikerült törvényileg elismertetni az örmény népirtás tényét, amelyekben jelentős az örmény diaszpóra, ugyanakkor az adott állam nem tart fenn szoros kapcsolatokat Törökországgal.8 Eddig 21 ország tette ezt meg, Franciaország 2001-ben.9 Emellett fogadott el nyilatkozatot az Európai Parlament, az Európa Tanács (igaz, csak a parlamenti képviselők egy része írta alá a nyilatkozatot), illetve több nemzetközi think tank nyilatkozott úgy, hogy népirtás történt, így a Genocídium-szakértők Nemzetközi Egyesülete (IAGS) is. Természetesen a népirtás tényét vitatók csoportja is hallatja hangját. Ennek egyik leglátványosabb jele 1985-ben mutatkozott meg, amikor 69 amerikai történész nyilatkozatot jelentetett meg a The New York Times és a Washington Post hasábjain, amely arra szólította fel a Kongresszust, hogy ne fogadjon el olyan határozatot, amely elismerné az örmény népirtás tényét. (Föderális szinten még nem született döntés azóta sem, de az amerikai tagállamok legtöbbje állami szinten elismerte a népirtás tényét.)
Franciaország, a diaszpóra és az örmény népirtás Mint láttuk, az örmények tömegesen az első világháború után menekültek Nyugatra. Franciaország esetében a hagyományos örmény–francia gazdasági kapcsolatok adták a hátteret (nem túl népes, de gazdag örmény csoportok jöttek létre már korábban Franciaországban, amelyek tárt karokkal várták a menekülteket), illetve az a tény, hogy a szíriai területeket francia csapatok szállták meg, így a menekülési útvonalak adottak voltak. A kilikiai területről visszavonuló francia csapatokkal sok örmény is távozott, illetve Szmirna/Izmir 1922-es leégése után is több ezer örmény menekült Franciaországba.10 Az 1920-as évek elején Párizsban (és Ile-de-France területén), Lyonban és Marsaillesben nőtt meg látványosan az örmények száma. A két világháború között már azonnal összemosták e szervezeteket, s Abdullah Öcalant is megpróbálták örménynek beállítani. Az 1990-es években is születtek írások, melyek a PKK és az örmények összejátszását fejtegették. 8 Ennek megfelelően igen kényes az Amerikai Egyesült Államok helyzete, ahol a legnépesebb örmény közösség él. Köszönhetően annak, hogy a Közel-Keleten Törökország évtizedek óta az Egyesült Államok stratégiai szövetségese, az amerikai elnökválasztás alkalmával a jelöltek jellemzően felvetik, hogy megválasztásuk esetén az örmény népirtást beveszik a nemzeti törvényhozásba, azonban eddig erre még nem került sor. Barack Obama ígéreteivel ellentétben eddig csak addig jutott, hogy „szörnyű tragédiának” nevezze a történteket. 9 Az népirtás tényét hivatalosan elismerő országok: Argentína, Belgium, Chile, Ciprus, Franciaország, Görögország, Hollandia, Kanada, Lengyelország, Libanon, Litvánia, Németország, Olaszország, Oroszország, Örményország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Uruguay, Vatikán és Venezuela. 10 Erről lásd bővebben: http://www.webaram.com/webaram/?q=node/21 7
százezrekben mérhető franciaországi örménység első alkalommal 1965-ben hallatta hangját, amikor a népirtás 50. évfordulóján hatalmas tüntetést szervezett. Ennek ekkor egyáltalán nem sikerült elnyernie a De Gaulle-i vezetés tetszését. A helyzetet rontotta, hogy az ASALA örmény terrorszervezet Franciaországban szolgáló török diplomaták ellen „rendszeresen” követett el merényletet: 1975-ben sikerült meggyilkolniuk a nagykövetet is. A francia–örmény viszony 1983-ban jutott holtpontra, amikor a szervezet az Orly-reptéren követett el merényletet, amelynek francia áldozatai is voltak. A francia jobboldali elnökök alapvetően elutasították az örmények ügyének felkarolását, már csak azért is, mert az Örmény Szocialista Tagköztársaság kommunista pártja igyekezett minél jobb kapcsolatot kialakítani a Francia Kommunista Párttal és a diaszpórával. Mivel az örmények körében népszerű volt a baloldali ideológia,11 így a francia baloldallal alakítottak ki jobb kapcsolatokat. Nem véletlen, hogy jellemzően a szocialista párt (SFIO) vetette fel az örmény népirtás elismerésének kérdését. A parlamentben először 1998-ban nyújtottal be törvényjavaslatot az örmény népirtás elismeréséről, de csak 2001. január 29-én lépett életbe a törvény. Nem meglepő módon a 2001-es törvény is óriási felháborodást váltott ki a török fél részéről. Sor került néhány üzlet visszamondására, azonban a gazdasági-pragmatikus megfontolások egy idő után felülírták a kényelmetlen helyzetet: a következő években folyamatos volt a török–francia kereskedelem bővülése, a 2005 után induló nagy török privatizációs hullámból pedig a franciák is részesülhettek. A francia–török kapcsolatok 2000-es évekbeli normalizálódása azonban nem tartott sokáig. Köszönhetően a nagyszámú muszlim bevándorlónak (elég a 2005 őszén zajló zavargásokra gondolni) a francia társadalom jelentős része kezdte komoly problémának látni a bevándorlás kérdését és az integrációt (ez a szélsőjobb – a jelenleg Marine Le Pen vezette Front National megerősödéséhez vezetett). A jobbközép pártok nem engedhették meg maguknak, hogy ne foglalkozzanak a kérdéssel, Nicolas Sarkozy (akkor még belügyminiszterként) a 2005-ös zavargások idején komoly népszerűséget szerzett határozott fellépésével. Nem meglepő ezek után, hogy a muszlim lakosságú Törökország EU-csatlakozásának perspektívája komoly aggodalmakat keltett a francia társadalomban (noha a relatíve csekély létszámú, mintegy 300 000-es török népesség elég jól integrálódott), amelyek aztán a 2007-es elnökválasztáson mindkét esélyes (a szocialista Ségolene Royal és a konzervatív Sarkozy) programjában testet öltöttek. Az a választás sem múlhatott el az örmény népirtás felvetése nélkül: 2006 elején egy szocialista képviselő nyújtott be törvényjavaslatot az örmény népirtás tagadásának büntetéséről (ez lényegében a mostaninak az elődje volt: tartalmazta a 45 000 eurós bírságot és az egy éves szabadságvesztést). Bár 2006 októberében a Nemzetgyűlés elfogadta a módosítást, s a törökök fel is háborodtak, végül nem került a Szenátus elé. Ugyan 2007-ben az elnökválasztás előtt Sarkozy megígérte, hogy támogatja a törvényt, de megválasztása után nem tett semmit – legalábbis egy ideig. Az örmény népirtás tagadásának büntetése lekerült a napirendről. Noha ez ügyben sokáig semmilyen lépés nem született, az állandó Törökország-ellenes kirohanásoknak 11
Az ASALA-nak is a PKK-hoz hasonlóan erős baloldali kötődése volt. 8
köszönhetően a francia–török kapcsolatok megromlottak. Sarkozy elnök legutóbbi, 2011. február 25-i törökországi, öt-hat órás látogatása is inkább az elhidegülést mutatta, mint az élénk párbeszédet. Ha az örmény népirtás a francia elnök számára le is került a napirendről, a szocialista képviselők továbbra sem mondtak le a törvénymódosításról. A Nemzetgyűlés 2011 tavaszán elfogadta a tagadás büntetéséről szóló módosítást, amelyet viszont akkor a Szenátus leszavazott. Úgy tűnt, hogy az ügy ezzel véget ér. Nem így történt. 2011. október végén egy marseille-i francia kormánypárti képviselő beadott indítványa lényegében a 2006-os verzió átdolgozásaként ugyanazokat a büntetéseket követelte. A francia politikában történt változást jelezte, hogy Sarkozy októberi örményországi látogatása alkalmával kijelentette, hogy Törökországnak el kellene számolnia a múltjával. A török külpolitika november–december folyamán már „támadásba” lendült: a francia–török gazdasági kapcsolatok leépítését és a diplomáciai viszony elhidegülését helyezték kilátásba. Ezzel párhuzamosan – a személyeskedésig menve – a török miniszterelnök emlékeztetett a franciák algériai ténykedésére, mondván, hogy ott a franciák népirtást követtek el, s helyesebb volna először Párizsnak szembenéznie a múltjával, mielőtt bárki mást kritizál. Mindezek ellenére a francia Nemzetgyűlés 55 képviselő részvétele mellett (a teljes létszám 577) megszavazta a módosítást. Ez természetesen még hangosabb török ellenállást váltott ki. A nagykövetet hazahívták. A francia törvényhozás gyorsított üzemmódban, 2012. január 23-án lépett tovább: ekkor a Szenátus 127 igen és 86 nem mellett elfogadta a törvényt. Néhány napra rá a francia–török parlamenti baráti csoport aláírásgyűjtésének eredményeként az alkotmánytanácshoz fordultak (az ehhez szükséges hatvan szavazatnál is több gyűlt össze egy hét alatt), hogy vizsgálja meg a törvény alkotmányosságát. Ezáltal a köztársasági elnök nem írhatta alá a törvényt, bár igaz, hogy Sarkozy nem is sietett ezt megtenni. Az Alkotmánytanács február 28-án hozta nyilvánosságra döntését: a véleménykifejtés szabadságára való tekintettel alkotmányellenesnek találta a törvényt. A reakciók nem maradtak el: Sarkozy bejelentette, hogy kezdeményezi a törvény átdolgozását és újra napirendre tűzését. Ankara ezzel szemben megnyugtatónak nevezte a probléma lezárását. A török miniszterelnök-helyettes, Bülent Arinç szerint ezzel sikerült elkerülni egy súlyos válságot a két ország kapcsolatában. Másnap, február 29-én Jean-François Copé, az UMP főtitkára már óvatosan fogalmazott: szerinte az újabb törvényre már csak a következő parlamenti ciklus alatt lehet számítani, mivel már nincs idő újra napirendre tűzni. A szocialista elnökjelölt, François Hollande nyilatkozatai alapján szintén nem számol a törvény választások előtti kanonizációjával. Arról beszélt már február 28-án, hogy megválasztása esetén mindenképp felveti a kérdést, de úgy, hogy ezzel ne sértse meg a török közösséget. Úgy tűnik, hogy az örmény kérdés lekerül a napirendről, de számíthatunk rá, hogy a következő választás előtt újfent a törvényhozás elé fog kerülni egy hasonló tervezet. Magától vetődik fel a kérdés: miért volt jó ez Sarkozynek? Az örmény népirtás kártyájának elővétele a választási logikába illeszkedik. Mint ismeretes, 2012 májusában
9
és júniusában francia elnök- és parlamenti választásokat tartanak, ahol a jelenleg alacsony népszerűségnek örvendő (januárban 23% körüli támogatottságról azóta közel 30%-ra tornázta fel magát az UMP elnökjelöltje) elnöknek komoly mobilizációra van szüksége. A népirtás tagadásának büntetése egyrészt nagyon jó üzenet az országban élő félmilliós örmény diaszpórának (bár az kérdéses, hogy a jellemzően baloldalra szavazó örményeket mennyire tudja maga mellé állítani), de a francia törökellenes közvélemény felé is jó gesztusnak tekinthető. Ez annál is inkább fontos lehet, hogy ha a jelenlegi szocialista jelölt, Hollande nem tudja megnyeri az első fordulóban az elnökválasztást (aminek nagy az esélye), akkor a második fordulóban már vélhetően Sarkozy és ő fognak megmérkőzni. Ez viszont azt fogja jelenteni, hogy megindul a harc Marine Le Pen jobboldali szavazóiért, akik „vevők” a bevándorlásos és török kártyára. A 2001-es „válság” lecsengése bizonyította, hogy a látványos nyilatkozatháborút relatíve gyorsan felülírja a reálpolitika, s ezek alapján a jelenlegi konfliktus is viszonylag hamar véget érhet. Ennek ellentmond, hogy 2001–2002-ben Törökország gazdasági válságon és egy drasztikus kormányváltáson ment keresztül (a 2002-es választásokon az addig hatalmon lévő kormánypártok közül senki sem került be a Nagy Török Nemzetgyűlésbe!), míg jelenleg mind gazdaságilag, mind politikailag sokkal stabilabb állapotban van az ország. Az Alkotmánytanács döntése minden esetre valószínű, hogy a sérelmek ellenére rövid időn belül az eredeti mederbe tereli vissza az amúgy terhes török–francia viszonyt. Az eset jól példázza, hogy rövidtávú belpolitikai célokért mennyire veszélybe lehet sodorni a külpolitikai kapcsolatokat – mindez valóban felveti a kérdését annak, hogy a francia külpolitikai stratégiában mennyire szánnak fontos szerepet Ankarának. Mindazonáltal az sem lenne meglepő, ha a kulisszák mögött hamarosan visszaállna a status quo (az nem valószínű, hogy ezek után a török állam francia megrendeléseit visszamondaná), miután mind Sarkozy, mind a haza és törökség védelmében fellépő török kormány learatta az ügyből származó babérokat. Az örmény népirtás kérdése még évtizedekig a figyelem középpontjában marad. Török részről várhatóan nem fogják elismerni, míg az örmények nem fogják feladni ennek a forszírozását. Ez a 2009-ben kezdődő két ország közötti diplomáciai közeledésben is kulcsfontosságú kérdés volt – amit nem sikerült megoldaniuk. Noha Törökországban az elmúlt években látványosan javult a nem muszlim kisebbségek helyzete, illetve társadalmi mozgalmak is megindultak az örmény népirtás tényének elismerését követelve, hivatalos deklarációra aligha lehet számítani.
10
