Joss Stirling
éld át a szi-terazo
szeiAA/edélMt!
Az éjszaka, ami örökre megváltoztatta az életemet egy csodás desszerttel kezdődött: málnás sajttorta étcsokoládé-öntettel. A nővérem és én éppen csak, hogy megérkeztünk Olaszországból Amerikába, és mindketten nagyon csúnyán küzdöttünk az időeltolódással: azzal a fajtával, aminél az embernek gyufaszálakkal kell kipeckelnie a szemhéját, és a fejét olyan nehéznek érzi, hogy félő, bármelyik pillanatban legurulhat a nyakáról. Tapasztalataink azt súgták, hogy meg kell próbálnunk ébren maradni, amíg a józan ész azt diktálja, különben a belső óránk sosem fogja utolérni magát. Ezért nem zuhantunk be egyből az ágyba, mint ahogy szerettem volna, hanem elindultunk vacsorázni. És ha már készek voltunk feláldozni az alvást a jó ügyért, igazán megérdemeltünk valami finom édességet kárpótlásul. Nem kellett csalódnom. Diamondnak nem volt étvágya, úgyhogy a vacsora végét azzal töltötte, hogy szép lassan felkoncolta a sütijét, és csak apró falatokat evett belőle. Én persze gyorsan végeztem a sajátommal. - Gondolkodtál már rajta, mihez kezdesz magaddal holnap, amíg én a konferencián leszek? - érdeklődött. - Beülhetsz hátra, de kétlem, hogy a „Savant Bűnözés: Hogyan Bánjunk a Bűnösökkel?” című előadás életed egyik legnagyobb élménye lehetne.
Túl jól ismert. Jól megvagyok anélkül, hogy egy rakás, varázslatos természetfeletti képességekkel megáldott fickót hallgassak, amint arról beszélnek, milyen jól megy nekik a világ problémáinak megoldása. Ha csak rágondoltam, egyből rám tört az ásítóroham, úgyhogy ha végig is kellett volna ülnöm ezeket az előadásokat, amikről amúgy szinte semmit nem tudtam, félő volt, hogy még a végén kómába esek. Lehet, hogy kihagyom. Nem hiszem, hogy érdekli őket. Diamond is átvette tőlem az ásítozást, de ő illedelmesen eltakarta a száját egy szalvétával. Kik azok az „ők”? De hiszen már mondtam. Tényleg ott fogja hagyni azt a fél sütit? - bámultam tűnődve, miközben a villát az ujjaim között forgattam. - Tényleg? Bocsi, biztos kikapcsoltam. Ismersz: néha olyan, mintha itt se lennék. Diamond nagyot sóhajtott. Már letett arról, hogy a szerinte fontos dolgokra megpróbálja felhívni a figyelmemet. Rájött, hogy nagyon csökönyös vagyok, és hogy emiatt csak azokra a dolgokra figyelek, amik érdekelnek. Kishúgnak sem vagyok egyszerű eset. Akkor jobb, ha elmondom újra, mert biztos, hogy összefutsz majd néhány emberrel a konferenciáról a különböző összejöveteleken. Hangjából, mint mindig, végtelen türelem áradt. - A konferenciát a befolyásos amerikai savant család, a Benedictek szervezték; sokan közülük rendfenntartóként tevékenykednek. És ez a befolyásos család szinte könyörgött a nemzetközi békekövetnek, Diamond Brooknak, hogy legyen a fő előadójuk. Rávigyorogtam. - Szerencsések, hogy megkaptak. Ne csináld, Crystal, nem úgy értettem. - Diamond egészen zavarba jött, amiért a zsenialitását dicsértem. - A Savant Hálózatban nincsenek sztárok. Mi mind együtt dolgozunk. Hát persze. Ne is hallgassatok rá - mindannyian tudtuk, hogy Diamond különleges. Nem úgy, mint én. Én csak a hordár voltam ezeken a kis kiruccanásokon, egy háttérmunkás a nagy Diamond turnén.
Nem tudom, mi lesz, lehet, hogy vásárolni megyek. - A villámmal levakartam a csokoládészósz utolsó maradványait is, nagy, művészi spirálokat hagyva magam után a tányéron. - Kéne egy új farmer, és szerintem Denverben jó kis akciókat lehet levadászni. Sokkal olcsóbban, mint otthon. Legalább a vásárlásban jó vagyok. Terveim komolytalansága miatt Diamond felöltötte azt a bizonyos arckifejezését, ami csupa szív barna szemeit mély aggodalommal töltötte meg. És persze nem úsztam meg a testvéri fejmosást: nem tudta megállni, még úgy sem, hogy mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy csak kókadoztunk a székünkön. -Tudod, Crystal, azt reméltem, hogy a következő néhány napban majd tényleg komolyan elgondolkozol a jövődön. Hoztam neked egypár prospektust néhány egyetemről, ha esetleg újra megpróbálnád a vizsgákat. A hotelben maradtak a csomagomban. Megborzongtam. Nagyon nem akartam visszamenni oda, főleg addig nem, amíg még a számban éreztem a csoki ízét. Vagy ha nincs kedved pótvizsgázni, beállhatnál valaki mellé dolgozni. Mindig is érdekelt a divat és a tervezés. Megkérdezhetnénk Signora Carrierát, nincs-e szüksége segítségre, a Karnevál idejére. Biztos jó tapasztalatszerzés lenne, ha megtanulnád, hogyan lehet ennyi különféle ruhát ilyen gyorsan megvarrni. Éppenséggel tudom, hogy most rengeteg a munkája, mert jövő hónapban Velencében kezdik forgatni azt az új hollywoodi filmet, és nekik is készít jelmezeket. Ez elég érdekesnek hangzott, de épp ekkor jött oda a vigyori pincér, hogy színpadias mozdulatokkal újratöltse a kávésbögréinket. Lehet, hogy ő is két munkahely között tengett-lengett, mint én. Bár, hogy őszinte legyek, így tizenkilenc évesen a karrier-rakétám el se hagyta még igazán a kilövő állomást. Hogy ízlik a vacsora, hölgyeim? - kérdezte, miközben apró dicséretmorzsákat remélve le sem vette a szemét a nővéremről. Láttam rajta, hogy máris teljesen beleesett Diamondba, hasonlóan a legtöbb Y kromoszómával rendelkező egyénhez. Csodás volt, köszönjük. - Kedvesen rámosolygott, és ahogy felnézett, rövid tincsei is meglibbentek kissé. Rövid, sötét hajá-
val és csinos vonásaival Diamond Elizabeth Taylor Kleopátrájára emlékeztetett. Esetében a királynőhöz való hasonlóság nem volt olyan meglepő, mivel édesanyánk egyiptomi. Apa pedig brit diplomata volt, aki egy kairói kiküldetése során szeretett bele anyába, hogy aztán egyből meg is lépjen vele, mint újdonsült feleségével. Ilyen egy igazi nemzetközi család: Diamond és én most Velencében élünk, nagyjából félúton a gyökereinket jelentő London környéki zöldellő dombok és a Nílus homokos partja között. Nem igazán éreztem, hogy nagyon buzogna bennem a nemzeti érzelem. Olaszország csak a nevelő- és nem a szülőhazám volt. Lehet, hogy ez a gyökértelenség-érzés is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire elégedetlen voltam magammal? A pincérnek, aki maga volt a megtestesült udvariasság, végre eszébe jutott, hogy engem is megkérdezzen: - És, ízlett a deszszert? -Ja, isteni volt. - Rámosolyogtam, de közben a figyelme már újra a nővéremre irányult. Végül elégedetten visszavonult, de tekintetét még mindig Diamondra szegezte, és nem rám. Nem hibáztattam, mivel én meglehetősen fáraós kinézetet örököltem: határozott orr és hangsúlyos szemöldök mindenféle kecsesség nélkül, mivel ezeket a vonásokat esetemben az apámtól örökölt oroszlánsörény koronázta meg. A savantoknak általában elég sokszínű a családfájuk, és ez alól mi sem voltunk kivételek. Apa édesanyja velencei volt, olyan hajjal, ami leginkább az északolaszokra jellemző: kesze-kusza fürtök a legkülönbözőbb színekben, a földbarnától egészen a napsütötte szőkéig. Néha látni hasonlót a reneszánsz mesterek festményein, de az én hajam sajnos nem olyan, mint a Madonnák sima hullámzó loknijai, inkább hasonlít egy borzas szénaboglya-tengerre. A nővérem társaságában mindig úgy éreztem magam, mint egy csapzott szőrű anyaoroszlán egy karcsú és gyönyörű kiscica mellett. A Hard Rock Café nevű turista-mágnes lassan megtelt diákokkal és átutazókkal: a zaj szint egyre csak nőtt, a pincérünket pedig ide-oda rángatták a különböző rendelések miatt. Azon kaptam magam, hogy a tekintetem egy vitrinnek szegeződik, amelyben állítólag egy eredeti Michael Jackson-féle kato-
nai kabát volt. Egyre csak bámultam a különös optikai illúziót, ami miatt a tükörképemen olyan volt a fejem, mintha a nyakam mélyéről bukkant volna elő. Megint rám jött az ásítás. Miről is volt szó? Ja, igen. -Tényleg azt szeretnéd, ha Signora Carrierának dolgoznék? Tiszta rabszolgamunka lenne. - Elég jól ismertem a Velencében a miénk alatti lakásban élő varrónőt, mert gyakran sétáltattam a kutyáját, amikor épp nem ért rá. Szomszédnak egész kellemes volt, de tudtam, hogy főnökként szörnyen követelőző lenne. Már attól is összerezzentem, ha arra gondoltam, hogyan osztaná be az időmet. Diamond félretolta a desszertjét. - Nem bírom nézni, hogy így elpocsékolod az életedet. Pocsékolni én is utálok. Add csak ide! Ez a sajttorta zseni. Milyen? Zseniális! A nővérem sóhajtott egyet és magába fojtotta a megjegyzést, ami arra vonatkozott, hogy közel 180 centisen illene ügyelnem a súlyomra. Nem mintha kövér lennék, de - hogy is mondta? - ó igen, olyan vagyok, mint egy amazon, a többi testvéremhez képest, akik teljesen átlagos ruhamérettel voltak megáldva. Nem érdekel. Kinek is akarnék tetszeni? Soha egy fiú sem hívott randizni, mert mindegyiküknél magasabb voltam, és féltek, hogy cikizni fogják őket. „Égimeszelő”: ez volt még az egyik legbarátságosabb becenév, amit el kellett viselnem a bentlakásos iskolában, ahová Angliában jártam. Crystal, ne hidd, hogy nem értem. Iszonyú lehetett neked, hogy apát pont végzős korodban veszítettük el - folytatta óvatosan Diamond. Újabb falatot szúrtam fel a villámra, hogy elnyomjam a hullámokban rám törő fájdalmat, amit a szavai idéztek elő. Az iszonyú még csak távolról sem írja le azt az érzelmi kizsigerelést, amit átéltem. Apa volt az egyetlen rajongóm a családban, aki mindig az én pártomat fogta, ha a hat idősebb bátyámmal és nővéremmel szemben valami igazságtalanság ért. Lenyűgözőnek találta a magasságomat és mindig „kicsi lánynak” hívott, annak ellenére, hogy amikor egymás mellett álltunk,
tisztán ráláttam a feje tetején a fürtjeivel körülvett kopasz foltra. Nem csoda, hogy olyan siralmasan lebőgtem a vizsgáimon. A halálával az én jobbik felemet is magával vitte. Diamond gyengéden megérintette a csuklómat és megpróbált megnyugtatni, de a fájdalmat ekkor már nem lehetett ilyen gesztusokkal lecsillapítani. - Anya megkért, hogy vigyázzak rád. Nem szeretné, ha hagynám, hogy ilyen értelmetlenül töltsd az idődet. Azt szeretné, ha valami olyasmit találnál, amiben tényleg örömödet leled. Szép próbálkozás, Diamond. Mindketten tudjuk, hogy anya, mire titeket hatotokat felnevelt, annyira kimerült, hogy miattam már nem ér rá úgy aggódni. - Tíz évvel Diamond után születtem - aki amúgy a hatodik legfiatalabb volt a fészekaljból - mindenki meglepetésére, főleg anyáméra, aki már túl volt a szerinte gyerekvállalásra alkalmas évein. - A nagymamaságot persze imádja. Hányan is vannak összesen? -Tizenketten: Topaznak van hat, Steelnek kettő, Silvernek egy, és Opalnak három. Örülök, hogy számon tartod, mert én borzasztó nagynéni vagyok. Tehát tizenkét cuki kisunoka, akiket elkényeztethet, és akikért nem kell felelősséget vállalnia - nem hiszem, hogy anya nagyon izgatja magát miattam. Diamond, aki nemcsak a világban, de a családunkban is mindig a békekövet szerepét töltötte be, megrázta a fejét. Az ujjával intett a pincérnek, aki azonnal ugrott, hogy hozza a számlánkat. Anya igenis törődik veled, csak mostanában nincs olyan jól. Azóta, hogy apa meghalt. Szóval akkor ezért költözött Topazék mellé, a kis házba, ahol még egy vendégszoba sincs, ugye? Hallod egyáltalán, amit mondasz, Diamond? - A hangom keserűen csengett. Abba kellett hagynom. Diamond nem tehetett erről az áldatlan állapotról. Apa halálával anya nemcsak a férjét, de a lélektársát is elvesztette, ahogy mi savantok hívjuk azt, aki társunk egy életen át. Nem igazán értettem, mit jelent ez, mivel nekem sosem volt, de felfogtam, hogy az elvesztése olyasmi lehet a savantok számára, mint a halál.
Amikor apa meghalt, mindig anya gyásza volt a középpontban, és Diamond volt az egyetlen, aki kiállt értem és kézen fogott, amikor kibuktam az iskolából egy csomó karóval és mindenféle jövőkép nélkül. - Ne haragudj, fáradt vagyok. Igazad van: majd átgondolom a varrónős ötletedet. Nem hiszem, hogy képes lennék visszamenni vizsgázni. - Örülök. Annyira sok lehetőség rejlik benned. Csak szeretném, ha végre megtalálnád a saját utadat. - Diamond rám villantotta különleges mosolyát. Nagyon értett hozzá, hogyan kell megnyugtatni a zaklatott lelkeket. Képtelen voltam ellenállni neki, és egyből kicsit jobban éreztem magam nyugtató erejének érintésétől. Képességei nagyon keresettek voltak a savant közösségben, és gyakran hívták, hogy közvetítsen a szembenálló felek között. Mi, savantok, olyan emberek vagyunk, akik mind egy kis extrával jöttünk a világra: ez lehet a jövőbelátás, vagy a tárgyak elmével való mozgatásának képessége, de akár telepátia is. Persze ebből sok vita is származhat, mert ha ezek a különleges képességű ember összejönnek, néha egészen olyanok tudnak lenni, mint a rivaldafényért versengő dívák a Fenice operaházban. Nálunk a családban Diamondnak jutott a legjobb képesség. Öröm volt nézni, ahogy egyszer az egyik alperes nyáladzó őrkutyájából hízelgő ölebet csinált. Minden bátyámnak és nővéremnek volt valamilyen különleges képessége. Csak nekem nem. Én voltam az, akit Harry Potter világában muglinak hívtak volna. Egy átkozott mugli. Mint hetedik gyerektől, mindenki azt várta tőlem, hogy valami igazán nagy dobással rukkolok majd elő. Ehelyett kaptak egy lányt, aki meg tudja mondani, hol hagytad el a kulcsaidat. Igen, jól hallottátok. Én vagyok a pittyegős kulcstartó emberi megfelelője. Úgy látom az emberek különböző cuccait, mint az űrszemetet, ami a Föld körül kering, és ha kell, meg tudom mondani, hogy körülbelül hol kell keresned azt, amit elhagytál. Nem tudok telepatikusan kommunikálni, mert ha megpróbálok kapcsolatba lépni más savantokkal, az olyan, mintha berepülnék egy lerobbant műholdakkal teli felhőbe, és egyből letérek a pályáról, így szinte teljesen haszontalan vagyok, a képességem pedig alig
több, mint jópofa bűvésztrükk és segítség a feledékenyeknek. Ennek ellenére a családom így is könnyen hasznát tudja venni. Vegyük például a tegnapot. Amíg a reptéren voltunk, Topaz hívott, de nem azért, hogy rólam beszélgessünk. - Crystal, Felicity valahol az iskolában hagyta a kabátját. Lennél olyan tündér és megmondanád, hogy hol van? - A nővérem, Topaz, a világ egyik legfeledékenyebb kislányának az anyukája. A képességem ésszerű távolságból még működik, ami ebben az esetben tíz mérföldet jelentett, mivel épp a Heathrow-n szálltunk át egy másik gépre. Behunytam a szemem. Egy kicsit elmanővereztem a Felicity fejében kavargó dolgok között és... - Beesett a festőasztal mögé. - Mi a csudát kereshet ott? Mindegy. Köszönöm, drága. Majd beszélünk. Többnyire ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket folytatok a testvéreimmel. Én vagyok a jelzőfény az élet útvesztőjében. A képességem így inkább nyűg, mint áldás. Ez főleg azért bosszantó, mert savantnak lenni amúgy sem sétagalopp: arra rendeltettünk, hogy megtaláljuk a szerelmet, ami összeköt bennünket a másik felünkkel, a savant lélektársunkkal, pont, mint a szüleim esetében. Ők hihetetlenül szerencsések voltak, hogy megtalálták egymást, mivel a lélektársaknak valahol a világon éppen egy időben kell foganniuk. Életünket ennek a másiknak a keresésével töltjük, de elég kicsi az esély rá, hogy megtaláljuk, mivel bármelyik ország bármelyik népéhez tartozhat. Még belegondolni is rossz, hogy elveszítheted a társadat, és akkor ugyanúgy összetörsz, mint anya apa halála után. Vagy az is lehet, hogy mire megtalálod az igazit, ő már rég házas. Hallottam sztorikat olyan lélektársakról is, akik csak öregkorukban találtak egymásra. Sőt, az is lehet, hogy még csak nem is ugyanazt a nyelvet beszélitek. A testvéreim sorsa elég vegyesen alakult: Steel megütötte a főnyereményt, mert egy direkt savantokra specializálódott társkereső ügynökségen keresztül már 25 évesen megtalálta japán lélektársát. Az ikertestvére, Silver, viszont nem várta meg, hogy
rátaláljon a szerelem, és már túl is volt egy viharos váláson. Topaz boldog volt a férjével, aki tényleg remek fickó, de mindannyian tudtuk, hogy nem ő „az igazi”. Opal Johannesburgban talált rá a lélektársára, és most is ott él. A legfiatalabb bátyám, Peter pedig azt tette, amit Diamond és én: várt. Nem voltak nagy reményeim magammal szemben: ha létezik is a másik felem, biztos, hogy vagy elképesztően tehetséges (annak kell lennie, ha pótolni akarja az én hiányosságaimat), akkor pedig arra lennék ítélve, hogy örökre az árnyékában éljek, vagy pedig hozzám hasonlóan neki is olyan gyengék a képességei, hogy meg se éreznénk egymást. Komolyabb mellékhatások nélkül nem vagyok képes a telepátiára, két elme találkozása nélkül viszont még a savantok se tudják, hogy megtalálták-e a párjukat. Elég szívás. Mivel tisztában voltam a hiányosságaimmal, inkább kerültem a többi savant társaságát, úgyhogy lehet, hogy a varrónői karrier mégse lenne olyan rossz választás a számomra. Diamond rendezte a számlát, összeszedtük a cuccainkat és elindultunk. A mérföld-magas Denverben hidegek az őszi éjszakák, úgyhogy kis időbe telt, míg teljesen begombolkoztunk és felvettük a kesztyűt és a sálat. Kilépve az utcára egy pillanatra összezavarodtunk az idegen környék miatt. Olyan ritka itt a levegő. — Diamond a felhőkarcolók között felbukkanó csillagos eget kémlelte. - Velencében mindig tudod, mi az, amit belélegzel. Persze, mert a tengerszint közelében minden nyirkos és csatornaszagú. Ha még tovább maradunk ott, szerintem tuti kopoltyúnk és úszóhártyás lábunk nőtt volna. Karomat Diamondéba kulcsolva elindultam, hogy visszavezessem a hotelbe. Csak néhány háztömbnyire voltunk tőle, és mivel éreztem, hova tettem a csomagomat, nem esett nehezemre odatalálni. Furcsa volt a hűvös és lélektelen üveggel borított toronyházak szegélyezte kanyonban sétálni a díszes, cikornyás és omladozó utcácskák után, amiket már úgy megszoktunk. Diamond kérdés nélkül követett, mert tudta, hogy olyanok az ösztöneim, mint egy postagalambnak.
-
És honnan tudod, hogy nekem nincsenek máris úszóhártyák a
lábujjaim között? Én régebb óta élek a nagyi lakásában, mint te. Nagyinak tuti voltak - kuncogtam. - Mint igazi született velencei, biztos, hogy részben sellő volt. Hát, Denvernél már nem igazán kerülhetsz messzebb a tengertől. - Diamond megszédült egy kicsit, a kimerültségtől félig kótyagosan. - Furcsa, de úgy érzem, mintha otthon lennék, mintha egy részem mindig is idevágyott volna. Diamond! - A vészjelző rendszerem túl későn jelzett. Három férfi lépett elő egy sötét sikátorból a bedeszkázott boltokkal övezett kis térre, elvágva a menekülési útvonalat. Csak egy pillanatra láttam a sötét kapucnikat, a szájuk elé húzott sállal elfedett arcokat, és a késeket, de tudtam, hogy sötét, piti gazemberekkel van dolgunk. Az egyik megragadta Diamond kézitáskáját, és elvágta a szíját. Diamond buta módon belekapaszkodott és megpördült, ahogy a rabló dühösen megpróbálta kirángatni a kezéből. Segíteni próbáltam, de a másik kettő az utamat állta. Végül mindannyian a csatornafedőn kötöttünk ki, ahol én kerültem alulra, miközben a két rabló a táskámmal matatott. Amikor felálltak, az egyik a gyomromba könyökölt, a másik pedig a járda szélébe verte a fejemet. Ezek után már minden homályos volt. Lábdobogás. Egy hang, ami leginkább egy dühös bestia üvöltésére hasonlított. Rendőrség! - A tölténytár kattanása a pisztolyban. Menjen onnan! Káromkodás, majd három pár puhatalpú sportcipő gyors trappolása. A hátamon feküdtem, zavartan, félig ájultan, félig ébren, csillagok mindenütt. A férfi, aki a segítségünkre sietett, a nővérem mellett térdelt. Diamond a földön ült, a táskáját a hasának szorítva. Lüktető fejjel feltápászkodtam és felhúztam magam a járdára, nehogy még egy arra járó autó is átmenjen rajtam. -Jól van, hölgyem? - kérdezte a Diamond mellett guggoló megmentőnk. Igen, igen, köszönöm. Csak egy kicsit megijedtem. - Diamond szemei könnyel teltek meg és reszketett: ez pedig bárme-
lyik férfiben felkeltette volna a védelmező ösztönt. A megmentőnk kinyúlt, hogy felsegítse. Nem hiszem, hogy engem észrevett, mivel az utcalámpák közti árnyékban voltam, míg Diamond épp a fénykörben állt. Amikor a kezük összeért, mindkettejük lélegzete elakadt, és valósággal talpra ugrottak. Istenem, te vagy az! Hallom a hangod a fejemben! - Diamond úgy nézett megmentőjére, mintha ő lenne az összes karácsonyi és szülinapi ajándéka egybegyúrva. Ha rájuk pillantottam volna a savant látásommal, biztos vagyok benne, hogy láttam volna, ahogy a Diamond körül kavargó űrszemét úgy összpontosul a férfi köré, ahogy a mágnes vonzza a vasreszeléket. Igen, tényleg én vagyok — mondta, aztán se szó se beszéd átölelte és megcsókolta a nővéremet. Remek. Nem is tudtam, hogy tapsoljak vagy nevessek. Olyan volt, mintha valami klisés romantikus film rögtönzött jelenetét látnám. Szerelem első látásra, mint azon a híres fotón, amin a tengerész lekapja a nővért a Times Square-en. Hogy irigykedtem-e? Még szép. Aztán végre elengedték egymást. Mi a neved? - A nővéremnek eszébe jutott, hogy még nem is mutatkoztak be egymásnak. Trace Benedict. És a tied? Diamond Brook. Úgy fogta közre a tenyerével az arcát, mintha a világ legértékesebb kincsét tartaná a kezében. - Ismerős a neved. A konferenciára jöttél te is. Örülök, hogy megismerhetlek, Diamond. Én is, Trace Benedict. - Tekintete megint a fiú szájára tévedt. Jaj, ne, már megint. Trace előrehajolt, és ezúttal egy hosszú és édes csókkal köszöntötte a lélektársát. Mozdulni se mertem. Nem akartam olyan önző lenni, hogy elrontsam életük legszebb pillanatát azzal, hogy az agyrázkódásom, vagy a csatornából rám ragadt undorító izék miatt panaszkodom. Egy pöccintéssel levakartam a lábamhoz tapadt McDonald’s-os zacskót. Fúj. Diamondnak majdcsak eszébe jutok. Egyszer.
Nem hiszem el, hogy csak így besétáltál az életembe. Olyan régóta vártalak! - Trace végigfuttatta ujjait Diamond arccsontján, és gyengéden cirógatta a szája sarkát. - Be kell vallanom, reméltem, hogy így lesz, amikor megláttalak a vendéglistán és láttam, hogy egykorúak vagyunk... Mindig reménykedünk, nem igaz, amikor egy olyan savanttal találkozunk, aki akár az igazi is lehet? - Diamond szégyenlősen rámosolygott. Olyan sokakkal találkoztam már, akik a születési idő alapján szóba jöhettek volna. Hála Istennek, hogy végül te lettél a lélektársam. Felsóhajtottam, miközben sajgó halántékomat dörzsölgettem. Bár a történetük nem volt épp a legeredetibb, a fejfájásért igazán nem lehetett őket okolni. Amikor elfogadtam a meghívást, a legkevésbé sem számítottam arra, hogy épp itt fogom megtalálni a lélektársamat. - A nővérem hangja nagyon kedvesen csengett: boldog és szégyenlős volt egyszerre. Trace lehajolt, hogy felvegye a táskát, majd Diamond felé nyújtotta. Te vagy a békekövet, igaz? Igen, van egy kis tanácsadó cégem Velencében. Mármint Olaszországban? Van másik Velence is? - Finoman incselkedve, csillogó szemmel nézett rá. Amerikában? Persze. Legalább hét vagy nyolc. Olaszország, mi? - A már ismerős módon, finoman megcsókolta; egy pillanatra sem tudta elengedni. - Én a denveri rendőrségen dolgozom. Ezt vajon hogy fogjuk megoldani? Azta! Ez aztán gyorsan ment. Jó, ha öt perce találkoztak, és máris összeköltöznének. Én a világon bárhonnan tudok dolgozni. Csak Crystal miatt kell... - Hirtelen, mivel végre rájött, hogy én is a világon vagyok, felém fordult. - Istenem, Crystal, jól vagy? Erőtlenül intettem feléjük:
Persze. Csak folytassátok. Nem akarom elrontani a nagy egymásra találást. Diamond gyorsan mellettem termett. Fáj valamid? El se hiszem, hogy csak úgy magadra hagytalak, amikor így megsérültél. Trace, segítenél? Már akkor rájöttem, hogy a jövendőbeli sógorom egy igazi jótét lélek. A nővéremnek szinte kérnie se kellett, azonnal ott termett, hogy az egyik kapualjhoz támogasson. Aztán a kulcstartóján lévő elemlámpával egyenesen az arcomba világított. Nagyokat pislogtam, és megpróbáltam eltakarni a szemem. Szép nagy ütést kapott a fejére, de a pupillái reagálnak. A legjobb az lesz, ha elvisszük az ügyeletre, biztos, ami biztos. Mintha áramütés ért volna, úgy tört rám hirtelen a pánik. -Jól vagyok, tényleg. Nem akarok kórházba menni. Utoljára a tizennyolcadik születésnapomon voltam kórházban. Apa elvitt vacsorázni, hogy ünnepeljünk egy kicsit, de még azelőtt szívrohamot kapott, hogy rendelhettünk volna. A nagykorúságom első éjszakáját azzal kellett töltenem a kórházban, hogy anyával és a család többi tagjával közöltem a borzalmas hírt, hogy apa nincs többé. Már ha csak rágondoltam, olyan szörnyű érzés fogott el, mintha egy hatalmas lyukon keresztül a semmibe zuhantam volna. Szerencsére Diamond jól tudta, hogy nem szívesen megyek kórház közelébe. Crystal nem szereti a kórházakat. Nem hívhatnánk inkább egy orvost, hogy megvizsgálja? Trace előkapta a mobilját. -Tudok valami sokkal jobbat. Felhívom a testvéremet. Ő jobban kezelésbe veszi a húgodat, mint bármelyik orvosi ketyere.
Visszamentünk a hotelbe, ahol kisebb felbolydulást keltettem az előtérben, ahogy az egyik helyi rendőr oldalán besántikáltam. Trace nem volt egyenruhában, de a személyzet jól ismerte, mivel, ahogy később kiderült, ő volt az, aki lefoglalta a hotelt a konferencia idejére. Jim, megtenné, hogy a testvéremet egyből felküldi a hölgyek lakosztályába, amint megérkezett? - kérdezte a portástól. Persze, uram. - A pufók portás vastag szemüvegén keresztül bámult rám. - Jól vannak a hölgyek? Csak volt egy kis összezörrenésük néhány kevésbé népszerű helyi figurával. Szerencsére semmi se tűnt el, de azért megteszszük a feljelentést. -Tőlem igazából elvették a táskámat - motyogtam. Persze az ilyen kis semmiségek elkerülték a figyelmét, miközben épp a megmentésünkön fáradozott. - Nem volt benne sok cucc, csak a könyvtári olvasójegyem és száz dollár. Trace hirtelen átváltott zsaruba. Bármilyen személyi okmány? Jogosítvány? Felhorkantam. -Velencében élünk: az utcákat mindenütt víz borítja. Elég ügyesnek kell lenned, ha ilyen körülmények között vezetni akarsz. Útlevél?
A szobában, a széfben. Elégedetten bólintott. A kárt majd én megtérítem, de az olvasójegyért sajnos nem tehetek semmit, sajnálom. Ez az én városom és utálom, hogy épp ilyen fogadtatásban részesített benneteket. Normális körülmények között igazán jó kis hely ez. Közben a lift is megérkezett és halkan suhant velünk a tizedik emelet felé. Az én városomban egyedül a harangtornyok voltak ilyen magasak, de azok is mindenféle furcsa, a gravitációt meghazudtoló szögben hajlottak ide-oda az évszázadok óta tartó süllyedésnek köszönhetően. A szoba maga teljesen ultramodern volt: fehér bútorok, síkképernyős tévék, és luxus fürdőszoba, olyan vízvezetékekkel, amik nem nyekeregnek és csöpögnek, ha az embernek épp egy kiadós zuhanyzáshoz szottyan kedve. Az ablakból nyíló kilátás is lélegzetelállító volt: fénycsíkok cikáztak mindenfelé a városban, mielőtt teljesen eltűntek volna tíz mérfölddel arrébb, a Sziklás-hegység sötétjében. Arrafelé a világ hirtelen átment függőlegesbe: hegyek, turistautak, és sípályák mindenfelé. Ahonnan én jöttem, a lagúnák, az alacsonyan fekvő szigetek és a homokos tengerpartok világában, az emberek inkább vízszint-pártiak voltak. Elvonszoltam magam a fürdőszobáig, és lemostam magamról a csatornatrutymót. Miután lehámoztam magamról a büdös ruhákat is, nagyon jólesett belebújni egy vastag köntösbe. A ruhákat egy zacskóban a hotel mosodájának gondjaira bíztam és így, miután egy kicsit helyrerázódtam, visszasántikáltam a hálószobába. Diamond és Trace alig vették észre a távollétemet; csak nézték egymást és a másik gondolataiba merülve beszélgettek, még mindig a csoda hatása alatt, hogy sikerült rábukkanniuk a lélektársukra. A szívem furcsán összeszorult, egy kicsit féltékenyen, de főként az irántuk érzett örömöm miatt. -Jobban vagy, Crystal? - nézett rám Diamond. Persze, megmaradok. - Hatalmas nyögéssel elterültem az ágyamon. A lüktetés a fejemben hússzor rosszabb volt, mint korábban, és éreztem, hogy a hányinger is erőt vesz rajtam. - Vagy talán mégse vagyok olyan jól.
-Jobb lesz, ha nem használunk telepátiát, Trace. Crystal roszszul van tőle. A gondolathullámokat érzékeli, akkor is, ha nem hallja, amit beszélünk. - Diamond hideg vizes borogatást hozott a fürdőszobából. - Nincs valami jó színben. Nem lehet, hogy mégis inkább kórházba kéne vinnünk? Tehetetlenül felé integettem: Hé, még mindig itt vagyok ám. Semmi kórház! Trace rátette a karját Diamond vállára, és úgy állt meg mögötte, mintha máris a jól megszokott helyét foglalná el az oldalán. - A testvérem gyógyító. Ő majd megmondja, ha be kell vinnünk az ügyeletre. Hangos kopogtatás zavarta meg a tanácskozásukat. Ez valószínűleg ő lesz. - Trace elment, hogy beengedje. - Hé, Xav, kösz, hogy ilyen gyorsan idejöttél. Hát persze, de tudod, hogy a kiszállásokért dupla árat számítok fel. - Egy magas, sötét hajú fiú lépett be a szobába, és pillantását körbefuttatva felmérte a helyzetet. Amit én láttam belőle, az egy kilométer hosszú farmer, egy farkasos póló és egy sötétszürke tengerészkabát volt. Trace körülbelül olyan magas, mint én, de a testvére még őt is lekörözte pár centivel. Amíg Trace széles vállú és marcona kinézetű volt, addig öccse nyúlánknak és szálkásan izmosnak nézett ki, és úgy mozgott, mint egy sportoló. A haja teljesen összevissza állt, olyan stílusban, amit eddig csak megszállott szörfösöknél láttam, és amire mindig csak a „hé-épp-most-lovagoltam-meg-egy-hullámot- detőlem-akár-indulhat-is-a-parti” típusra gondoltam. Szinte már bántóan jóképű volt és tuti, hogy az egóját már az óvoda óta folyamatosan hizlalták a nőnemű talpnyalók. Biztos voltam benne, hogy minden pénzét ruhákra költi, már ha a boltok épp nem könyörögnek neki, hogy legyen a modelljük. Igen, még ezt is simán el tudtam volna képzelni. Ő itt a kisöcsém, Xavier, vagy Xav - mutatta be Trace a testvérét Diamondnak. - Xav, fantasztikus híreim vannak: hadd mutassam be a lélektársamat. Amikor Xav megpillantotta Diamondot, úgy tett, mint aki megtántorodik, és színpadiasan a szívéhez kapott.
r
Nagyszerű. Trace, te aztán tényleg piszok nagy mázlista vagy! - Kezet csókolt Diamondnak, igazi európai stílusban, úgy, ahogy utoljára egy igazi gróftól láttam, de Xav esetében az egész gesztus önironikus volt, és látszott rajta, hogy csak viccel. Szerencsére megállapíthatom, hogy semmi bajod, Diamond. Semmi komoly. Akkor biztos érintéssel diagnosztizál - gondoltam magamban. Mármint azon kívül persze, hogy ehhez a kis szerencsétlenhez vagy láncolva. Megütögette Trace kezét és közben sütött róla, hogy teljesen odavan testvére jó szerencséje miatt. Erre sajnos nincs gyógymód. És nem is kell, Xavier - mosolygott rá Diamond. Erre elfintorodott. - Valami rosszat csináltam? Csak anyánk szokott így hívni néha, és olyankor mindig tudom, hogy bajban vagyok. Xav. - Diamond máris el volt bűvölve. - De valójában a húgom az, aki megsérült - mondta, és az ágyam felé intett. Az ujjammal integettem neki és közben azon gondolkodtam, vajon sikerül-e leégetnem magam azzal, hogy a trendi bakancsára ró- kázok. Ó igen, Crystal - kacsintott a bátyjára. - Láttam a nevét a vendéglistán. Velem egyidős, igaz? És, hogy érzed magad, drága? -Jól vagyok - mondtam, és felkeltem: szigorú angol neveltetésem nem engedte, hogy gyengének mutassam magam idegen fiúk előtt. Xav ekkor színpadias meglepődéssel másodjára is megtántorodott. Hú, te aztán jó nagyra nőttél. Vagyis jó magasra. Biztos sose volt gond a suliban bekerülni a kosárcsapatba, igaz? Hogy összesen hányszor sértett meg ebben a pár mondatban? Meg se tudtam számolni. Sose kosaraztam - mondtam, miközben összehúztam magamon a köntösömet. - Szívem szerint inkább kihagynám a vizsgálatot, ha nem bánod. Nincs semmi olyan bajom, amit egy kiadós alvás ne hozna helyre. A nővérem túlreagálja a dolgot.
- Még mit nem! - füstölögtem magamban. Nincs az a pénz, amiért hagytam volna, hogy ez a tapintatlan csodadoki hozzám érjen! Ekkor hirtelen bizsergést éreztem a fejemben a telepatikus támadások ellen emelt védőfalamnál. Gyorsan a halántékomhoz kaptam. Ezt fejezd be. Milyen makacs ez a kis beteg! - Xav csípőre tett kézzel állt és vigyorgott. - Nem hagyja, hogy segítsek rajta. Diamond erővel visszanyomott az ágyra. Crystal nem használ telepátiát. Akkor nem is savant? - Xav arca csalódottságról árulkodott. Hát, nem igazán - motyogtam. Neki is van savant képessége, ami sajnos gátolja a telepátiát. Anélkül nem tudod megvizsgálni? Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön. - Keserű íz tört fel a torkomban. - Menjetek az utamból! - Borzalmasan éreztem magam, ezért a jó modorral mit sem törődve átverekedtem magam mindkettőjükön, a fürdőszobába rohantam és becsaptam magam mögött az ajtót, hogy egyedül lehessek a rettentő hányingeremmel. Hát, a pöpec pókösztönöm azt súgja, hogy Crystal kicsit besokallt - mondta végül Xav.
A következő néhány nap se telt valami fényesen. A konferencia vendégei közül mindenki túláradó lelkesedéssel fogadta a hírt, hogy az egyik szervező épp az ő soraikban találta meg a lélek- társát, ezért a találkozó végül olyan lett, mint egy nagy buli, és a komoly dolgokra alig maradt idő. Trace családjából azok, akik nem vettek részt az eseményen, gyorsan Denverbe utaztak, hogy találkozzanak Diamonddal. Aki természetesen azonnal sikert aratott. De hát miért is ne tette volna? Bájos volt, kedves és tehetséges: ő volt minden szülő álma, a legjobb, akit csak kívánhattak imádott fiuknak. Trace apró anyukája, Karla, úgy szorította
magához, mintha a nővérem lenne az utolsó mentőöv egy sülylyedő hajón, Saultól, a tekintélyt parancsoló indián apukától pedig olyan meleg atyai ölelést kapott, amelyből mindenki láthatta, milyen büszke és boldog az örömapa. Amikor Saul mosolygott, sötét szemei szinte elvesztek a ráncai között: kevés vidámabb arckifejezést láttam életemben, pedig a családfőt általában inkább a nyugodt visszafogottság jellemezte. Persze én is nagyon örültem Diamond boldogságának. Ha az idegesítő gyógyító tesót nem számítjuk, Trace és a családja imádni valóak voltak, és mindent megtettek, hogy a kedvünkre tegyenek. A két legfiatalabb fiú lélektársai különösen igyekeztek, hogy én is jól érezzem magam, amíg Benedicték Diamonddal voltak elfoglalva. Mivel mindketten Angliából származtak, én pedig életem nagy részében egy chelenhami bentlakásos iskolában sínylődtem - bocsi, tanultam -, elég sok közös volt bennünk. Sky párja a Benedict banda legmagasabb és legfiatalabb tagja, Zed volt, aki csak addig nézett ki ijesztőnek, amíg nem volt vele apró szőke barátnője. Olyankor teljesen megszelídült. Mindketten végzősök voltak a középiskolában. A másik lány, Phoenix, a múltbéli nehézségeknek köszönhetően sokkal törékenyebbnek látszott, mint a többiek, de ő és a hatos számú testvér, a szuperintelligens egyetemista Yves, már házasok voltak. Azt mondta, sokkal boldogabb, mint előtte bármikor. Az én fejemben egy kicsit fiatalok voltak még a házassághoz, mivel alig voltak tizennyolc évesek, de ez nem igazán érdekelte őket. Phoenix azt mondta, az egész sorsszerű és csodálatos volt. Sky-jal és Phoenixszel öröm volt a vásárlás, a Benedict fiúk pedig (egy kivétellel) igazán elbűvölőek voltak. A baj csak az volt, hogy kicsit, hát, feleslegesnek éreztem magam. Teljesen világos volt, hogy Diamondnak máris azon jár az esze, hogyan intézze az életét, így, hogy Trace is bekerült a képbe; a felnőtt húga melletti pótanyaság pedig inkább csak belerondított ebbe az álomvilágba. Diamond sosem lett volna olyan kegyetlen, hogy akár csak egy kicsit is érzékeltesse velem, hogy a terhére vagyok, de nem voltak illúzióim. Tudtam, hogy minden sokkal egyszerűbb lesz, ha végre felelősséget vállalok magamért, és félreállok
az útból. A különböző lehetőségek már hónapok óta köröztek a fejem fölött és most, hogy a madárraj végre földet ért, ideje volt döntenem. Úgyhogy megtettem, ami tőlem telt. Kerültem a feltűnést, mindenkinek azt mondtam, hogy az incidensünk óta még mindig kicsit gyengének érzem magam, és átírattam a repülőjegyemet. Diamond eldöntötte, hogy Coloradóban akar maradni, hogy megismerje Trace családját. Nem kell visszamenned, Crystal, ugye tudod? - Diamond az ágyam szélén gubbasztott és a karkötőjével játszott, amit előző este Trace-től kapott: egy drágakövekkel kirakott modern darab volt, ami a nevéhez illően gyémántoktól csillogott. De, vissza kellett. Semmi gond. Sok a dolgom otthon. Diamond átkarolta a térdét. Úgy döntöttünk, Velencében házasodunk össze, hogy a mi családunkból is mindenki el tudjon jönni. A házasság a kezdetektől fogva elkerülhetetlen volt: Diamond és Trace is elég régimódian gondolkodtak, mi pedig igazi katolikus nevelést kaptunk. Örültem, hogy Diamond otthon szeretné igába hajtani a fejét, ott, ahol a gyökereink vannak. Úgy gondoltam, hogy ez legalább értelmet adhat az életemnek a következő pár hónapra. Oké, és segítsek valamit szervezni? Mikor akarjátok tartani az esküvőt? Erre bájosan elpirult. Trace nem szeretne várni. Arra gondoltunk, hogy még karácsony előtt, hogy az ünnepek alatt elmehessünk nászútra. Akkor már csak alig több mint pár hetünk van. Jobb, ha azonnal munkához látok. Diamond megköszörülte a torkát: nagyon zavartnak tűnt, és szinte alig tudott megszólalni. Ne fáraszd magad, Crystal. Anyának mindenre gondja lesz. Imádja az esküvőket, és jót fog tenni neki, ha valami ilyesmire koncentrálhat. Már le is foglalta a templomot és a vacsorahelyszínt. Topaz szervezi a vacsorát, Silver és Manatsu pedig a ko-
szorúslányokért és a koszorúsfiúkért felelősek, mivel mind tudjuk, hogy Manatsunak milyen jó szeme van az ilyesmihez. Koszorúslányok és koszorúsfiúk? Igen, mind a tizenkét unokahúgunk és unokaöcsénk: 15 évestől 15 hónaposig. Valóságos rémálom lesz. — Diamond azért láthatóan boldogan kuporodott össze a gondolatra. Értem - mondtam, és ekkor jöttem csak rá, hogy arra számítottam, én leszek az egyik koszorúslány, vagy, hogy legalább a véleményemet kikérik a ruhával kapcsolatban, főleg, mert Diamond mindig azt mondogatta, mennyire értek a divathoz. De megértettem, hogy valószínűleg nem szeretne engem is a sorban látni: egy hosszú karót a szép virágszálak között. Remélem nem bánod; egyszerűbbnek tűnt így, hogy a szülők intézzék el ezt a dolgot a gyerekeikkel, mintha téged is bevontunk volna. Alig maradt már időnk. És azt gondoltam, biztos elfoglalt leszel Signora Carriera miatt, ha összejön, amit terveztél. Igen, hát persze. - Közben lecsaptam a bőröndömet és behúztam a cipzárt. Nem vagyok jó az érzelmeim elrejtésében, Diamond pedig a képessége miatt mindig megérzi, ha valami nincs rendben; tényleg nem akartam úgy tenni, mintha jólesne, hogy kihagytak. Hirtelen abbahagyta a karkötőjével való matatást. Jaj, ne, valami rosszat tettem, ugye? Kivetítettem rád, amit én gondolnék hasonló helyzetben, de tévedtem. Szeretted volna, ha megkérlek, hogy segíts. Azt hittem, utálnád az egész esküvősdit, és inkább kimaradnál belőle. Csak meg akartalak kímélni ettől. Persze, áltasd csak magad nyugodtan, Diamond. Lehet, hogy az agyad kedves fele ezt gondolta, de még neked is van egy sötétebb oldalad, ami el akarta kerülni, hogy a katasztrófa sújtotta kishúgodnak bármi köze is legyen a Nagy Naphoz. Nem is lennél ember, ha nem így lenne. Nem, dehogyis, minden oké. A te esküvőd - azt csinálsz, amit akarsz. De Diamond megpróbálta helyrehozni a hibát. Már megkértem Manatsut, de biztos vagyok benne, hogy örülne a segítségnek. A ruhákat Londonban varrják, ahol
Topazék családja él - ez tűnt a legkényelmesebbnek -, de Topaz elküldhetné neked a szabásmintákat. Szeretném kikérni a véleményed. Késő bánat. Nem kell teperned, Diamond. Igazad van: tényleg elfoglalt leszek, ha megkapom azt a munkát. Ismerve a signorát, örülhetek, ha az esküvő napjára kapok szabadnapot - próbáltam derűsen meggyőzni, bár akkor azt kívántam, inkább ne kapnék. -Tudom már! Kellene valaki, aki megszervezi a lánybúcsúmat. Már megkértem Karlát, Sky-t és Phoenixet, hogy jöjjenek Velencébe, még az esküvő előtt, egy kis bulira. És ki tudná nálad jobban elintézni, hogy tényleg jól érezzük magunkat? Legalább ötszáz embert fel tudtam volna sorolni kapásból, akik ezt jobban elintézték volna nálam. Nem is tudom, Diamond. Miért nem kéred meg valamelyik olasz barátodat? Ők nem vállalnák? De Diamondot nem lehetett eltántorítani. Eldöntötte, hogy ez a feladat mindenképp rám vár, és már meggyőzte magát, hogy én vagyok rá a legalkalmasabb. Sokat jelentene nekem, ha elvállalnád. Az ellenállásom pillecukorként olvadt szét. Az érzelmi zsarolás mindig bejött nálam. Persze, rendben. De aztán ne engem hibáztass, ha elszúrom. Mint ahogyan minden mást. Diamond a nyakamba ugrott. Nem fogod! De akkor már nem hittem neki. A divattal kapcsolatos tehetségemről szóló rizsa nyilvánvalóan nem jelentett semmit, amikor valami számára fontos dologról volt szó. Végre megértettem, hogy a családi esküvők miért olyanok, mint egy aknamező; megbántva éreztem magam, pedig igazából semmi közöm nem volt az egészhez. Élete nagy napján azt teheti, és azt kell tennie, amit csak akar. Akkor kábé egy hónap múlva találkozunk, igaz? Igen, és továbbra is nyugodtan lakhatsz a nagyi lakásában, tudod, bárhogy is lesz.
Köszi. Most már jobb, ha megyek. Nem öt perccel ezelőttre rendelted azt a taxit? Hát, Trace ragaszkodott hozzá, hogy az egyik családtag vigyen ki a reptérre. Jaj, ne. Kitalálhattam volna, mi következik. Amikor már azt hittem, ez a nap nem lehet ennél rosszabb. És mégis ki? Xav. Ő az egyetlen, aki kicsit jobban ráér most. - Oldalba bökött. - Látod, egy csomó közös van bennetek. És... tudod, lecsekkoltad már? Felhorkantam. Ezt nem hiszem, hogy úgy gondoltad, mint ahogy hangzott. Hát, de igen, úgy is - nevetett Diamond. - Trace családjában minden fiú eszméletlenül jóképű. És Xav pont veled egyidős. Ugyan már, Diamond, most rólam van szó. Csak nagy jóindulattal hívhatom savantnak magamat, Xav viszont minden nyilvánvaló jellemhibája ellenére képzett gyógyító. Mekkora az esélye annak, hogy két családban két párról is kiderül, hogy egymásnak lettek teremtve? Felém nyúlt és a fülem mögé simította a hajamat. Oké, tudom. Vegyük úgy, hogy optimista vagyok. Ráadásul te tudod a legjobban milyen ez, hiszen Trace-ről már az első pillanatban érezted, hogy ő lesz az, nem? Bólintott. Na, látod. Xavvel kapcsolatban az egyetlen dolog, amit én érzek, az a heveny undor. Szezon és fazon. Tűz és víz. Sajnálom, hogy felhoztam. Csak azt szeretném, ha ugyanolyan boldog lennél, mint én. Hidd el, nem lennék, ha a sors furcsa fintora miatt mégis Xav Benedicthez láncolva találnám magam.
Diamond lekísért az előcsarnokba, hogy elbúcsúzzon. Először nem láttam a sofőrömet, de aztán kiszúrtam, ahogy egy széken elnyúlva terpeszkedik a recepción - fej hátrahajtva, szemek csukva. Igen, Xav aztán tényleg a helyzet magaslatán volt: tud-
ta, hogy egy percet sem vesztegethetek, ha nem akarom lekésni a becsekkolást a nemzetközi járatomra, ezért inkább elaludt. Diamond gyengéden megrázta a vállát. Szerencséje, hogy a nővérem is velem volt, mert ha nekem kellett volna felébresztenem, tuti, hogy megfogok egy jégkockát a bárpultról, és jól a nyakába dugom. Elég beteg humorom van, legalábbis Diamond szerint. Mi? Ó, ti vagytok azok! - Xav felkelt és kinyújtóztatta hoszszú és ruganyos végtagjait. - Bocsi, de tegnap éjszakáztam. A bőröndömet pont a cipője orra elé dobtam, mert jólesett látni, ahogy sietve visszahúzta a lábait. Meglehetősen érdekes társadalmi életet élhetsz! - Úgy viselkedtem, mint egy boszorkány, de nem tudtam türtőztetni magam; valahogy minden jó modort ledobtam magamról, amikor vele voltam, mint amikor a kutyák lerázzák a bundájukról a vizet. A rossz hangulattól meglepetten rám vigyorgott. Mármint, hogy a kórházban éjszakáztam. Diamond oldalba könyökölt, hogy viselkedjek végre. Xav önkénteskedik, mert orvos szeretne lenni. Az egyetlen dolog, amit addig kedveltem Xavben, az volt, hogy ő is olyan haszontalannak tűnt, mint én; most ez az illúzió is szertefoszlott. Értem. Bocsánat. Jó neked. Semmi gond, drága. Örülök, hogy sikerült átvernem téged. Tudod, fenn kell tartanom a látszatot. Ez az összes cuccod? - kérdezte, egyszerű kis bőröndömet méregetve. - Mikor is indul az a gép? Diamond gyorsan válaszolt, mert látta, hogy épp valami illetlent készülök mondani. Akkor jobb lesz, ha sietünk. Később találkozunk, Diamond. Gondom lesz rá, hogy a húgod elérje a gépét! - ezzel megindult a kocsija felé és vállára kapta a bőröndömet, mint egy nepáli hordár, aki épp az Everestet készült megmászni. Gyorsan adtam két puszit a nővéremnek, és kicsörtettem utána. Ez volt az első eset, hogy valakinek hosszabb lába volt, mint nekem, ezért futnom kellett, hogy utolérjem. Bevágta a bőrön-
dömet a dzsipje csomagtartójába, aztán kinyitotta az anyósülés ajtaját. Mássz be, Szépségem! Erre a túlzottan mézesmázos megszólításra felhúztam a szemöldököm. Xav minden nőt valami hasonló névvel illetett - drága, kedvesem, cukorfalat -, de tudomásom szerint én voltam az egyetlen, akit „Szépségem"-nek hívott. Nem tetszett, hogy az én káromra viccelődik, de nem tudtam, hogyan vághatnék vissza kedvesen. Ha én is „szépfiú”-nak hívnám, csak még tovább hizlalnám az amúgy is túlsúlyos egóját. Beszálltam és már épp készítettem elő a következő megjegyzésemet, miközben ő is bemászott a vezetői ülésre. Szóval orvos akarsz lenni? Akkor végre normálisan is fogunk beszélgetni? - kérdezte, miközben sebességbe tette az autót. - Igen, ha lesz elég pénzem rá. Próbálok annyit összeszedni, hogy ki tudjam fizetni az egyetemet. Besorolt a forgalomba és követte a reptér felé mutató táblákat. Akkor talán vissza kéne venni a méregdrága cuccokból. Azt hittem, a családod gazdag. Nem igazán. Csak a Csodafiú, Yves van tele dohánnyal, de egyikünk sem nyúl a pénzéhez, bár néha megpróbál titokban ezt-azt adni nekünk. Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de mi is egyszerű dolgozó emberek vagyunk. Anya és apa télen síoktatóként dolgoznak, nyáron pedig vadvízievezés-tanfolyamokat vezetnek. Apa kezeli a sífelvonót is. Én lennék az első orvos a családban, ha összejönne. Szinte láttam magam előtt, ahogy végigsuhan a kórtermen fehér köpenyében, a rajongó nővérek között. Nem tudom, hogy itt mi a helyzet, de az európai orvosoknak nagyon kell figyelniük rá, hogyan szólítják meg a betegeiket. Hallottál már a politikai korrektségről? Elfintorodott. Persze, de szerintem ez csak egy divatos név az udvariasságra. Lehet, hogy meglep, de a nők szeretik, ha egyenlőként kezelik őket. Ha a női betegeidet is cukorfalatnak fogod hívni, ne
csodálkozz, ha majd jól fejbe csapnak - kis hatásszünetet tartottam - egy bírósági idézéssel. Xav felnevetett. Ne aggódj: tudom, hol kell meghúzni a határokat. Majd figyelek rá, hogy a férfiakat is cukorfalatnak hívjam, és akkor senki se fog meggyanúsítani azzal, hogy nem törődöm az egyenlő bánásmóddal. De köszi, hogy aggódsz értem, Szépségem. Ne hívj már így! - mondtam, és összefontam a karomat a mellkasom előtt. Hát, jó. - Miközben a kormányon dobolt, egy pillanatra rám nézett, mielőtt visszafordult volna a forgalom felé. - Hé, Széps... vagyis mélyen tisztelt és teljesen egyenlő cukorfalatom, mit tettem, amiért ennyire idegesítelek? Mindig, amikor beszélgetni próbálok veled, úgy fújtatsz, mint egy vadmacska. Úgy érzem, bármelyik pillanatban széjjelkarmolhatsz, tudod, mint az oroszlán Androclest. Andro-kit? Csak nem szeretem, ha az emberek úgy tesznek, mintha olyasvalaki lennék, aki teljesen nyilvánvalóan nem vagyok. Hmm? - Őszintén zavartnak tűnt. - Kicsit lemaradtam. Nem olyan bonyolult. Ha úgy nézel ki, mint én, minden megjegyzés, amit a kinézetedre tesznek vagy sértés, vagy hazugság. Erre volt pofája felnevetni. Hogy mi? Oké, magas vagyok: lépjünk túl ezen. Azt szeretném, hogy az alapján ítéljenek meg, aki vagyok, és nem az alapján, amit az emberek látnak. Szóval te is egy olyan értelmiségi lány vagy, aki azt szeretné, ha az eszéért és nem a szépségéért szeretnék, igaz? Hallottam, hogy Európa dugig van ilyenekkel - magyarázott, miközben egy kis dallamot dúdolgatott magában és óvatosan megelőzött egy teherautót. Nem vagyok értelmiségi — dörmögtem. Furcsa, mert az itteni lányok általában örülnek, mindegy, miért dicsérik őket. Szeretem éreztetni az emberekkel - és itt főleg a lányokra gondolok, mivel a többiekkel nem igazán szok-
tam bájologni -, szóval szeretem éreztetni velük, hogy mennyire rendben vannak. Kívül-belül - mondta, és rám kacsintott, amitől egyből az arcomba szökött a vér. Hát, velem nem kell próbálkoznod. Színpadiasan felsóhajtott. Elég bonyolult egy bige vagy. Bige? Erre felnevetett. Tudtam, hogy bekapod a csalit. Tudtam. Tudnod kell, drága, hogy engem sokan csak Bosszantóként ismernek. Ó, igen? Engem meg a-lányokat-bigének-hívó-srácokéletének-megkeserítőjeként. Hmm. Ebbe aztán jól beletörik az ember nyelve, mi? Csak vésse jól az eszébe, Benedict úr. Ahogy kívánja, Brook kisasszony. Xav bekapcsolta a rádiót, hogy elfedje a kínos csöndet. A Train „Hey, Soul Sister”-je tört ki a hangfalakból, mielőtt még lecsavarhatta volna a hangerőt. Xav is olyan sofőr volt, aki hangosan énekelt, miközben vezetett és a kormányon ütötte hozzá a ritmust. Imádom ezt a dalt, de ma már biztos nem bírnám meghallgatni anélkül, hogy ne jutna eszembe, hogyan bulizott a refrénre. És a szöveg - á, inkább ne is menjünk bele. Az útjelző táblákból végre láttam, hogy megérkeztünk a reptérre. De ahelyett, hogy az ajtónál kitett volna, Xav a parkoló felé vette az irányt. Amikor leállította a motort, a rádió is elhallgatott. Mielőtt kiszállnál, Crystal, van itt valami, amire szeretnélek megkérni. Megígértem Trace-nek. - Zavartan megdörzsölte a tarkóját és hirtelen, mintha nem is önmaga lett volna, mintha egy felhő suhant volna át a jókedvén. És mi az? Valamit el kellene intéznem Trace-nek Velencében? Szívesen segítek, tényleg, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy egy kicsit... Xav felvonta az egyik szemöldökét, és érdeklődve figyelte ezt a hirtelen váltást Folytasd: úgy tűnik, hogy egy kicsit...?
Morgós vagyok. Xavből kitört a nevetés: Nem én mondtam. Ha választanom kéne a hét törpéből egyet, biztos, hogy Morgót osztanám rád. És te ki lennél? Kuka? Hogy kitaláltad. Ő a példaképem. Egyébként nem, nem ilyesmit szeretnék kérni. Csak tudod, Trace ragaszkodik hozzá, hogy minden, velem egykorú savanttal leellenőrizzem, hogy megvan-e köztünk a lélektársi kötődés, még akkor is, ha... nos, valószínűtlennek tűnik. Diamond is ugyanezt csinálja. De nézz csak rám, Xav, és mondd meg őszintén: szerinted milyenek az esélyeink? Láttam a bátyádat és a nővéremet - bumm: első látásra, csak így, egyszerűen mondtam, miközben a körmeimet vizsgálgattam; még a hotelben sikerült megcsináltatnom a francia manikűrt, úgyhogy most úgy tettem, mintha azt csodálnám. Nem nagyon vettem észre, hogy velünk is ilyesmi történne, te igen? Fanyar mosollyal nézett rám. Örülök, hogy ezt mondod. Nem, én sem. Te és én - hát, azt hiszem, nem vagyunk azonos hullámhosszon. Te egyes régiókódú DVD vagy, én meg kettes. Igen, pontosan. De azért megpróbálhatnánk? Csak hogy elmondhassam, hogy megpróbáltuk? Mit? - sipítottam, mert egyből mindenféle autóban csókolózós cikis jelenet villant át az agyamon. Xavből kitört a nevetés, olyan mély és zengő hangon, ami valamiért a testes vörösborra emlékeztetett. Crystal Brook, szégyelld magad! Egy nyilvános parkolóban vagyunk, kislány. Nem, semmi olyasmit. Csak arra gondoltam, beszélhetnénk-e telepatikusan? Hát, ha szeretnéd, hogy telehányjam a kocsidat, csak nyugodtan. Ennyire rossz a helyzet? Igen. Nem viccelek. Mindig nagyon rosszul leszek, amikor a családommal próbálok beszélni. Lehet, hogy hülyén hangzik,
de én nem igazán érzem magam savantnak, és úgy tűnik, ez a képesség sem igazán szeret engem - mondtam, és megvontam a vállam, mert nem volt hozzá erőm, hogy elmagyarázzak valamit, amit én magam sem értettem teljesen. És mi lenne, ha csak egy kicsit kapcsolódnánk össze? Azonnal kizárhatsz, ha elkezded rosszul érezni magad. Megegyeztünk? Ránéztem az órámra: Nem biztos, hogy ráérek most erre. Már kinyomtattad a beszállókártyádat, nem? Bólintottam. Akkor ráérsz. - Nem hagyta, hogy megússzam. Oké, csak egy kicsit. És kérlek, ne nevess ki, ha rosszul leszek! Erre felemelte mindkét kezét: Hát így ismersz engem? Igen, így. - Eszembe jutott, hogy akkor is viccelődött, amikor az agyrázkódástól majdnem összeestem. Annyira mérges voltam rá, hogy kikergettem a hotelszobából és a fejembe vettem, hogy minden további orvosi beavatkozás nélkül egyszerűen csak kialszom az egészet. Micsoda lejárató kampány - mondta, és felém nyújtotta a kezét. - Nem fogok nevetni. Becsszó. Mély levegőt vettem, és az ujjhegyeimmel megérintettem a tenyerét. Ahogy behunytam a szemem, éreztem, ahogy a jelenléte felkúszik a karomon, mintha egy forró kályha melege járt volna át egy hideg napon. Először nem fájt, de miközben Xav felkészült az összekapcsolódásra, az agyam ellenkezni kezdett, a gyomrom pedig felkavarodott, mintha egy folyamatosan pörgőforgó hullámvasúthoz lettem volna szíjazva. Nem megy! - azzal elrántottam és a szám elé szorítottam a kezemet, miközben a szemem dühös könnyekkel telt meg. Tudtam. Nem vagyok képes azokra az elme-trükkökre, amik másoknak olyan könnyen mennek. Úgy éreztem, teljes csőd vagyok, és hogy nincs is értelme továbbra is savantként gondolnom magamra.
Vegyél mély lélegzetet. El fog múlni. - Xav hangjában nyoma sem volt gúnynak. Már nem ért hozzám, de a szavai megnyugtattak és segítettek, hogy átvészeljem a krízist. Csendben ültünk néhány percig, amíg össze nem szedtem magam. -Jól vagyok. - Visszafojtottam a könnyeimet, de belül még mindig reszkettem. - Most már hiszel nekem? Sose gondoltam, hogy hazudsz. Csak... Nézd, Crystal, tudod, hogy nekem mi a savant képességem, ugye? Bólintottam. Segít látnom dolgokat. Úgy érzem, hogy valami nincs rendben veled odabenn, de nem tudok róla többet mondani, amíg nem nézek mélyebbre - mondta, és a fejem felé intett. Ennyi elég is volt, hogy az ajtókilincs után kezdjek matatni. Hát, jó, Xav. Erre nekem most nincs időm. Kiugrott a vezetői oldalon, és még azelőtt kinyitotta nekem az ajtót, hogy sikerült volna kibogoznom a táskámat a biztonsági övből. Nem akartalak felidegesíteni, de ezzel kezdened kéne valamit. Menj el egy otthoni orvoshoz, valakihez, aki jól ismeri a savantokat, ha nem akarod, hogy hozzád érjek. Kicsit dühösnek tűnt, de nem tehetek róla, hogy nem akartam, hogy bárki is a fejemben turkáljon. Persze, persze, hogyne. Menjek orvoshoz. Köszi. - Kihúztam a bőröndöm fogantyúját, és zörögve megindultam vele a betonon. Viszlát, Crystal. Visszanéztem: a kocsijának támaszkodva, nagyon különös arckifejezéssel bámult rám. Xav komolykodni próbál - na, ne, itt valami nincs rendjén. Most már tényleg kezdek félni. Szia. Kösz a fuvart. Nincs mit. Vigyázz magadra!
Futva indultam a terminál felé, és közben azt kívántam, bárcsak a bőröndöm ne csapna olyan nagy lármát, miközben pattog-
va jön utánam. Nem tudom, mitől pánikoltam be annyira. Azt hiszem, attól féltem, hogy Xav rájött, nem tartozom közéjük. Mindig úgy éreztem, hogy valamiféle torzszülött vagyok, egy vakvágány egy igazi savanthoz képest. Vajon az igazság valamiképp az agyamba volt írva? Miközben beálltam a sorba, hogy leadjam a poggyászt, egy üzenetet kaptam tőle. Hé, oroszlán! Majd írd meg, hogy mentek a dolgok az orvossal! Androcles. Ez volt a második alkalom, hogy szóba került ez a név. Gyorsan rákerestem a neten, és elolvastam a római rabszolga legendáját, aki kihúzta a tövist egy sérült oroszlán mancsából. Így már tudtam, mit kell válaszolnom. Grrr.
A csatornapartról nyíló kapun keresztül bementem az udvarra és ledobtam a bevásárlószatyrokat a kis, mozaikkal kirakott kerti asztalkára. Szia, gyönyörűm! - Letérdeltem nagyi öreg macskájához, Barozzihoz, és jól megvakargattam az álla alatt. Ez a semmirekellő lekvárhuszár macska mindig az asztal lábánál vert tanyát, mert innen incselkedve fújtathatott Signora Carriera beagle-jére és közben lenézően bámulhatta a madarakat, amik régóta szabadon jártak-keltek az udvarban, mivel rozzant csontjai miatt Barozzi már nem tudta elkergetni őket. Hallottam, ahogy Rocco a földszinti lakásban ugat. A signora korán hazaküldött (ami nála azt jelentette, hogy még világosban), hogy elvigyem sétálni a kutyáját. Elővettem a kulcsomat. Barozzi, tíz másodperced van eltűnni, mert mindjárt kiengedem Roccót. Barozzi becsukta a szemét. Igaza volt, hogy nem strapálta magát. Roccónál a vadság nagyjából annyiban merült ki, hogy hisztérikus vakkantások egész sorát zúdította a külvilágra. Ha a macska az ellenállás legkisebb jelét is mutatta, Rocco egyből megfutamodott. A velencei kutyák elég kicsik a helyhiány miatt,
a macskák viszont, az egerekben gazdag és autókban szegény paradicsomi környezetnek köszönhetően hatalmasra nőnek, így játszva ki a dolgok természetes rendjét. Miután sorra kinyitottam a szomszédasszony ajtaján lévő súlyos zárakat, hagytam, hogy a beagle körbeszaglásszon a kertben, amíg én megmásztam a külső lépcsősort a második emeleten lévő lakásunkig. Velence annál újabb, minél magasabban van az ember: Signora Carriera lakása a késő középkorban épült, súlyos fagerendákkal és sötét szobácskákkal, a mi lakásunkat viszont csak később építették, alig párszáz éve, így a plafon jó magas volt, és rengeteg fény áradt be. Ahogy lepakoltam a szatyrokat a konyhapultra, pont kiláttam az ablakon a szárítókötelekkel átszőtt, cserepes növényekkel telerakott teraszos kis udvarra, a magas falakra és a Canal della Guideccára, a Velencét a közeli szigetektől elválasztó széles víztükörre. A nap már épp lemenőben volt a szemben lévő Guidecca városrész toronydarui és háztetői felett: majdnem vízszintes sugarai vörösre festették a konyha fakóbarack falait, ezzel is a tudtomra adva, hogy sietnem kell, ha Roccót még világosban szeretném megsétáltatni. Átöltöztem fekete futónadrágba és fehér pólóba, ledobtam csini bőrcipőmet és tornacipőt húztam. Azóta, hogy Xav néhány héttel korábban orvosokkal riogatott, sokkal jobban odafigyeltem az egészségi állapotomra, és rendszeresen futottam. Legnagyobb meglepetésemre még élveztem is. Legalább volt kifogásom, hogy miért nem megyek orvoshoz. Így, hogy Diamond se volt ott, hogy erőszakkal elküldjön, magamtól be nem tettem a lábam a kórházba. A futás közben jól éreztem magam, és ebből arra következtettem, hogy kutya bajom. Szerencsémre azon ritka velencei utcák egyikének közelében éltem, ahol egyenesen is lehetett futni. A csatorna mentén végigterülő parti sétány, a Zattere egész jó futópályának bizonyult, és nem volt turistákkal sem teletömve. Kontyba fogtam a hajam és bemelegítésképp nyújtottam egy kicsit, miközben megpróbáltam kizárni az üres lakás gondolatát. Korábban sosem éltem egyedül. Az iskolában mindig egy csomó lánnyal és tanárral voltam körülvéve, később pedig Diamonddal
osztoztam a lakáson. Néha még mindig úgy éreztem, mintha csak eljátszanám, hogy felnőtt vagyok, miközben továbbra is a saját életemet élem, de aztán rajtakaptam magam, ahogy épp a telefonszámlát fizetem be vagy a hűtőt töltöm fel, vagyis olyasmit csinálok, ami a felnőttek feladata. Valahogy sikerült elhitetnem velük, hogy én is közéjük tartozom, miközben belül még mindig tinédzsernek éreztem magam. Még egy rendeset hisztizni se tudtam, amikor elegem lett a főnökömből, mert nem volt senki, akit érdekelt volna, ha bevágom az ajtót vagy káromkodok egy cifrát. Ezért elkezdtem az állatokhoz beszélni. Legalább tőlük nem vártam el, hogy válaszoljanak. Oké, lehet, hogy bogaras lettem, de nem őrültem meg. - Gyerünk, Rocco, indulás! - Leszaladtam a lépcsőn és nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy a bamba beagle milyen lelkesedéssel fogad: karamellszín fülei ide-oda csapkodtak, ahogy fehér pofáját felém fordította. Az óra járásával ellentétes irányban futottunk a Dorsoduro mentén egészen a mindenhonnan jól látható Szent Márk téri harangtoronyig, ami úgy emelkedett a háztetők fölé, mint egy díszes kilövőállomáson álló kocka alakú rakéta. Velence központját mindig olyannak képzeltem el, mint a Yin-Yang jelet. A híres Szent Márk tér és a Dózse-palota a sötét yang oldal kellős közepén magasodik, a mi házunk pedig a fehér oldal alsó kis csücskében áll. A két oldalt elválasztó görbe vonal a Canal Grande, a partokat pedig három, egymástól egyenlő távolságra lévő híd köti össze, középen a világhírű Rialtóval. Ha az ember ismeri a járást (mert nem ritka, hogy az idegenek még térképpel is elvesznek az utcák útvesztőjében), körülbelül húsz perc alatt bejárhatja az összes híres helyszínt, de vaporettóra vagy vízibuszra pattanva akár tíz perc is elég lehet. Nem tartott sokáig, amíg elértem a Zattere végéig. Leültem a Santa Maria della Salute-templom lépcsőjére, és megsimogattam Roccót. Szemben velem a lemenő nap sugarai aranyszínben fürdették a Szent Márk-székesegyház harangtornyának csúcsát. Az ott álló turistáknak biztos csodás látvány tárult a szemük elé, ahogy a lagúnára lassan leszállt az est. Eszembe jutott, hogy ta-
lán valaki épp engem néz a távcsövével. Felintegettem - biztos, ami biztos. Lehet, hogy át kéne gondolnom ezt a „nem őrültem meg” dolgot? Még úgy is, hogy itt éltem, nehezemre esett újdonságként tekinteni Velencére. Annyira sok író, művész, és filmkészítő mesélte már el a történetét, hogy olyan volt, mint egy gyönyörű, kézzel megmunkált jacht a lagúnán, amit mostanra teljesen elborítottak a rárakódott kagylók. Időnként ki kellett emelni a vízből, és leásni egészen a csupasz deszkákig, nehogy megrokkanjon a hatalmas súly alatt. Lehet, hogy csak a saját bizonytalan világnézetemet vetítettem ki rá, de számomra a várossal - az én csupasz deszkáimmal - kapcsolatos alapvető igazság az volt, hogy Velence olyan, mintha a pusztulás szélén állna. Tulajdonképpen nagyon valószínű, hogy a globális felmelegedés miatt megemelkedő tengerszint miatt már ezt az évszázadot sem húzza ki ez a „most utoljára látható” civilizáció. Ezzel a nem túl távoli jövőképpel a horizonton az élet még szebbnek tűnt errefelé: napsütötte terek, az emeleti ablakokban fütyörésző papagájok, kanyargó, szűk utcácskák, titkos sarkok, és a munkások, művészek és diákok kis csoportjai, amik úgy tartották össze a várost, mint a láncszemek a láncot, persze a naponta ki- és beáramló turistákkal együtt. Velence nem a legelőnyösebb lakóhely - drága és elszigetelt -, úgyhogy az itteniek mind valamilyen nyomós ok miatt élnek itt. Én a családom miatt, a nagyival kapcsolatos boldog emlékeim miatt, de azért is, mert mindig szerettem volna olyan különleges helyen élni, ami megragadja a fantáziámat. Diamond is így érzett, na, nem mintha valamikor is beszéltünk volna erről egymás előtt. Mindketten odavoltunk Velencéért: ilyet soha semmilyen más várossal kapcsolatban sem éreztem. Egy privát motorcsónak állt meg a Salute kikötőnél, fehér farvizét rózsaszínre festette a naplemente. Néztem, ahogy a tengerészkék egyenruhás termetes sofőr a partra segíti utasát, egy teljesen feketébe öltözött apró hölgyet. Azonnal felismertem: mindenki, aki eltöltött már pár évet Velencében, tudta, ki ő. Contessa Nicoletta tulajdonában volt az egyik kisebb sziget, a
Lidó, a Velencét az Adriai-tengertől elválasztó hosszú, keskeny földsáv közelében. A lagúnát mindenfelé az övéhez hasonló kis szigetecskék pettyezték: némelyeken korábban járványkórházak működtek, másokon szerzetesrendek. Az idős hölgy szigete nem messze volt innen, közel Elton John házához és az exkluzív hotelhez, ahol a sztárok laktak a szeptemberi filmfesztivál idején. Azt mondták, a sziget olyan volt, mint egy kis ékkő: épp a megfelelő távolságra, hogy bármikor könnyedén át lehessen jutni a városba, de mégis teljes nyugalmat biztosított hatalmas házában élő lakójának. Csak a nagyon régi olasz családoknak és a rocksztároknak voltak ilyen ingatlanaik. A Salute lépcsőjéről éppen hogy csak a háztetőt és a környező fákat lehetett egy-egy pillanatra látni, így a sziget megmaradt ínycsiklandó rejtélynek, ami az én fejemben legalább olyan csábító volt, mint a fal Mary Lennoxnak a Titkos Kertben. Az idős hölgy is ismert engem - legalábbis Diamonddal jóban volt, és emiatt hajlandó volt tudomást venni az én létezésemről is -, mert Contessa Nicoletta is savant volt. A sofőrje karjára támaszkodva a többi misére igyekvővel együtt a templom felé totyogott. Rocco ugatni kezdett, ezzel felém irányította a nő figyelmét. Felálltam (az ember nem igazán marad ülve, ha egy igazi olasz nemes kegyeskedik köszönteni). A contessa először megpaskolta Rocco fejét, majd felém fordult. Crystal Brook, igaz? Hogy vagy, kedvesem? - kérdezte olaszul. A sofőr megállt az idős hölgy mellett, amíg az beszélt, de napszemüvege elrejtette arckifejezését. Biztos nagyon türelmesnek kellett lennie, hogy elviselje, hogy a contessa folyton leáll valakivel beszélgetni. Rengeteg ismerőse volt a városban, a sofőr pedig teljesen érzelemmentes arckifejezést fejlesztett ki az ilyen alkalmakra. Nagyon jól, köszönöm. Egy ideje Signora Carrierának dolgozom. Ó, igen, hallottam milyen nagy megrendelést kapott attól a filmcégtől. Nagyon izgalmas lehet! Az izgatottságot eddig azért rendesen lelohasztotta az a rengeteg munka, ami a jelmezek készítésével járt. Én a magam ré-
széről még egyetlen apró szikrát sem láttam a hollywoodi csillogásból. És ön hogy érzi magát, Contessa Nicoletta? Sempre in gamba - felelte, ami egy vicces kifejezés, és nagyjából azt jelenti, hogy „a helyzet magaslatán”. Apró, madárszerű arca mosolyra húzódott, ahogy rám villantotta fakókék szemét. Arcvonásai miatt engem mindig Maria Callasra, az operadívára emlékeztetett: erős orr, még mindig sötét szemöldök, és kissé hajlóttan is királynői tartás. És mi újság a kedves nővéreddel? Azt hittem, már ő is visszajött Amerikából. Nem, ő még maradt. Nem hallotta, mi történt, contessa? Diamond megtalálta a lélektársát. Ó, egek! - A contessa összecsapta a két tenyerét, és ettől majdnem kibillent az egyensúlyából. Szerencsére a sofőr erős kézzel tartotta. - Annyira boldog vagyok! És ki a szerencsés fiatalember? -Trace Benedictnek hívják, egy coloradói savant családból származik. Úgy tűnik, eléggé ismertek rendőrségi körökben. Hallott már róluk? Az idős hölgy vonásai megdermedtek egy pillanatra, miközben kissé hiányos emlékezete az információ után kutatott. Aztán hirtelen felderült az arca. - Ó, igen, hallottam már róluk. Milyen... izgalmas. Nem vagyok biztos benne, hogy a család elég jó Diamondnak, na, nem mintha bárki is az lenne. Tudom, mire gondol, de szerintem nagyon jól összeillenek. Megszólaltak a misére hívó harangok. A contessa megszorította a sofőr karját, hogy jelezze, készen áll bemenni a templomba. Add át jókívánságaimat Diamondnak. Veled pedig, azt hiszem, nemsokára találkozunk, a Karneválra készülő jelmezeim ügyében. - A contessa farsangi összejövetelei nagyon híresek voltak, és a világon mindenhonnan vonzották a felső tízezer tagjait. - Persze csak ha Signora Cerriarának lesz ideje rám idén is. Rámosolyogtam és megnyugtattam, hogy biztosan lesz. Senki se lenne olyan bolond, hogy visszautasítson egy törzsvendéget,
még egy komplett filmstáb kedvéért sem. Rendezők jönnek és mennek, de Contessa Nicoletta örök. Roccóval együtt visszakocogtam a lakáshoz. Mire hazaértünk, már Signora Carriera is otthon volt. A szívem összeszorult, amikor megláttam a rengeteg anyagot, amit magával hozott. A signorának rossz szokása volt, hogy hazavitte a munkáját és így, hogy a felette lévő lakásban laktam, úgy gondolta, hogy az én dolgos kezeimet is bármikor igénybe veheti. Rocco persze nem aggódott emiatt: gyerekes rajongással imádta gazdáját, körülugrálta és az ujjait nyalogatta. Karcsú termetével és szőke festett hajával a signora remekül álcázta, hogy már a hatvanas éveinek elején jár. A szemüvegét mindig a nyakában lévő csillogó láncon viselte, ezért az most folyton a mellkasának ütődött, ahogy kirázott egy csodás smaragdzöld bársonyanyagot. Milyen volt a séta? - kérdezte. Gondolom, tőlem kérdezte, bár közben folyamatosan Roccóra nézett. Nagyon jó, köszönöm. Találkoztunk Contessa Nicolettával a templomba menet. Azt mondta, nemsokára beugrik a megrendelések miatt. Signora Carriera idegesen beletúrt a hajába. Ajjaj, jaj, hogyan fogjuk ezt bírni? - De ajka egyből kis mosolyra húzódott, ahogy a bevételre gondolt. - Nem baj, bírni fogjuk! Nem szeretnél velem vacsorázni? Különleges vendégeket várok, úgyhogy csaltam, természetesen, és a szemben lévő étteremből rendeltem egy adag lasagnét. Tetszett az ötlet, hogy végre a macskán kívül mással is beszélgethessek. De igen, köszönöm. Kik jönnek még? -A filmcég igazgatója és a jelmeztervező. Az után telefonáltak, hogy elmentél - mondta, miközben lenyisszantott egy kiálló cérnát egy aranyozott selyem alsószoknyáról. Eszembe jutottak a még befejezésre váró maszkok, és a sebtében összeöltött ruhák. - De hát még nem vagyunk kész! Tehetetlenül megvonta a vállát. -Tudom, de látni akarják, mit csináltunk eddig. Rájöttek, hogy az utolsó darabokat csak szombaton tudjuk leszállítani.
A forgatás vasárnap kezdődik, ezért nem sok idő lesz változtatni, ha valamit másként képzelnek el. Máris kezdtem megbánni, hogy elfogadtam a meghívást. Ha több változtatást is kérnek, vajon ki lesz az, akinek dolgoznia kell, amíg a főnököm az állandó vásárlóival van elfoglalva? Most ennyire futotta. - Ezzel Signora Carriera eltette a kisollóját. - Miért nem mész és öltözöl át - mondjuk abba a lila egyberuhába. - A signora szigorú szakmai szemmel végigmért. Igen, az a szín segíthet kihozni belőled a legjobbat. Drámai, mint az arcvonásaid. Elfojtottam egy kuncogást. Szóval van valami, amit érdemes kihozni belőlem? -Jaj, hagyd ezt abba, Crystal! - csattant fel a signora hangja. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, hogy csúnya vagy. Mondjuk a tükörből? - gondoltam. Micsoda ostobaság! Hallani sem akarok erről többet. Olyan lány vagy, akinek az arca nemcsak szép, hanem egyenesen elragadó! Csinos nőből rengeteg van, de olyanból, aki valósággal lebénít a szépségével, nagyon kevés. Leesett az állam. Bár tulajdonképpen a kígyóméregtől is lebénulhat az ember. Nem kellett sok, hogy Signora Carriera teljesen belelovalja magát. Nézd csak meg a legjobb modellügynökségeket, nem azokat a lányokat keresik, akik a legtöbb ember szerint szépek; azokat választják ki, akikre emlékezni fognak, és akik képesek felvenni egy ruhát anélkül, hogy a ruha viselné őket. És te, bella, pont ilyen vagy. Hűha. És még egyszer hűha. Több nyomorúságos hét után hirtelen több száz méter magasnak éreztem magam, jó értelemben. Köszönöm. Akkor megyek és átöltözöm. Felmentem, és a sülő lasagna biztató illatától fellelkesülten elég sokáig készülődtem. Végül is két olyan vendéggel volt találkozóm, akik a világ legkifinomultabb embereinek társaságához vannak szokva. Nem akartam cserbenhagyni sem Velencét, sem saját magamat. Miközben feltettem a szempillaspirált, a tükör-
ben megvizsgáltam az arcom, hogy megpróbáljam meglátni magamban azt, amiről Signora Carriera beszélt. Drámai? Hmm. Úgy néztem ki, mint mindig: sötét szemöldök, furcsa színű szem, rendetlen tincsek. De ha megpróbálnék úgy tenni, mintha szép lennék, lehet, hogy egy idő után azzá válnék, akit ő lát bennem, ahelyett, akit én látok? Egy próbát megér. Felvettem még egy muranói üveggyöngyökből készült nyakláncot - én magam fűztem fel a vidám színű golyócskákat az ezüstláncra - és a nagyitól örökölt fülbevalómat. Tessék, kész is van. Bár amikor a tükörbe néztem, még mindig nem láttam szépnek magam, de tudtam, hogy emlékezni fognak rám.
A rendezőről, James Murphyről kiderült, hogy egy barátságos ír fickó, aki csak azért tűnt annyira zaklatottnak, mert egy több millió dolláros filmet kellett elvinnie a hátán. Ő sem volt egy óriás - amikor kezet ráztam vele, láttam, hogy néhány centivel simán megelőzöm -, de a magasságát a szélességével kompenzálta. Szürke garbót viselt a dzsekijéhez és a farmerjához - ami a nagyfejesek öltönyének kaliforniai megfelelője. A jelmeztervező, Lily George, meglepően fiatalnak tűnt a beosztásához képest, nagyjából úgy saccoltam, hogy a húszas éveinek végén járhat. Légies megjelenéséhez - lobogó szőke haj, fehér bőr, nullás méret - rekedtes hang és harsány nevetés párosult. Egyből megkedveltem. Mr. Murphy vino santo aperitifjét a kezében forgatva Signora Carriera ősöreg kanapéján heverészett. Lehetetlenség volt kényelmesen elhelyezkedni azon a kínzóeszközön, de kétlem, hogy a signorának valaha is lett volna ideje rá, hogy kipróbálja és rájöjjön, milyen kényelmetlen. - Signora, ha van még egy kis idő a vacsora előtt, megnézhetnénk a ruhákat? Ismeri az elképzeléseimet: egy szeszélyes karneváli éjszaka, amelyen a szerelmesek és az orgyilkosok mind Velencében gyűlnek össze. - Ötleteit hevesen gesztikulálva adta elő, ami azzal fenyegetett, hogy az összes italát ránk locsolja. - Azt szeretném, ha a főhőst, aki szokásos fekete öltönyét fog-
ja viselni, idegen hatású, drágaköves ruhába öltözött karneváli vendégsereg venné körül. Pont a főhős ellentétének kell lenniük: vadnak, színesnek, hangosnak. A film egy sikeres kémthriller harmadik része volt, ami görbe tükröt tartott a Bond-filmek elé, mivel a főszereplő itt sokkal inkább volt rosszfiú, mint igazi hős. Ezekkel a filmekkel futott be a főhőst alakító Steve Hughes is, aki olyan jóképű és szőke volt, hogy egyetlen vérfagyasztó és csábító pillantásával a kamerán keresztül is az ájulás környékére tudta hozni női rajongóit. Ó, nem mondtam volna? Nagy rajongója vagyok. Signora Carriera bólintott és felállt. Igen, még pont van időnk, hogy megnézzünk egypárat. Crystal szívesen felpróbálja őket nekünk. Letettem a kólámat. Ó, igen? Erre Lily George is felállt az ablakpárkány mellől. Remek. Imádtam a már leszállított darabokat. Sajnálom, hogy ilyen későn szóltunk, hogy kéne még, de Jamest teljesen elragadta a hév, amikor meglátta a ruhákat, ezért kibővítette a jelenetet. - Lily tettetett rosszallással nézett a rendezőjére. Micsoda, moi? Hogy elragadott a hév? Azt már nem - vigyorgott James. Miután megmutatták, mekkorára kell igazítanunk őket, konzultálok a csapatommal, akik a statisztákat öltöztetik majd vasárnap. Átmentünk a signora vendégszobájába, ahol az összes ruha kiterítve feküdt. A ruhák alapötletét egy 18-ik századi női estélyi, egy férfi térdnadrág és egy kabát adta, amit egy farsangi dominó köpeny, egy maszk és egy kalap koronázott meg. Tulajdonképpen a maszkok tették igazán különlegessé a ruhákat és ebben mutatkozott meg leginkább a signora tehetsége is: zseniálisan értett a hagyományos minták modernizálásához, például hogy az olyan városi témákkal, mint a graffiti vagy a technológia, hogyan lehet a régimódi dolgokat meglepően újjávarázsolni. De először is magamra kellett húznom az estélyit, amihez meg kellett küzdenem az ijesztő mennyiségű fűzővel és alsószoknyával.
De végül az arannyal hímzett vörös és fehér szaténruhát mintha rám öntötték volna. Lily megkért, hogy álljak a szoba másik végébe. Igen, igen, csodálatos. James azt szeretné, ha a statiszták hosszú árnyékokat vetnének a díszletekre - isteni lesz. Egészen Steve fölé kell tornyosulniuk, amennyire csak lehet. - Kissé csalódott voltam, amikor Lilytől megtudtam, hogy a kedvenc színészem alig 180 centi. Úgy tűnik, a legtöbb férfiszínész alacsony, mintha a kamera előtt ez mutatna jól. Vedd fel a csuklyát is! Így még jobb. És a maszk? Signora Carriera egy vérvörös maszkot választott, ami egymásba fonódó szavakból állt: Halál, Bűn, Veszély, Szenvedély. A szavak fátyolszerű hálót alkotva az arcom kétharmadát kitakarták. Lily végigfuttatta rajta az ujját. Nekem is kell egy ilyen. A rosszabb napjaimon még munkába is felvehetném. A lányok a varrodában tuti halálra rémülnének. Gyere, mutassuk meg Jamesnek! A következő fél óra azzal telt, hogy ide-oda forgattak és bökdöstek, amíg kidolgozták a jelmezek végleges formáját. Még a férfi dominót és maszkot is fel kellett vennem, hogy lássák, hogy megy a többihez. Végül mindenben megegyeztek: valósággal bizsergett a levegő a kreatív energiáktól és a ruhák iránti lelkesedéstől. Bár alig mertem megszólalni, engem is magával ragadott a hangulat, mert eszembe jutott, mennyire szerettem az iskolában a varrótanfolyamot, ahol én is mindenféle fazonnal és formával kísérletezhettem, persze közel sem ilyen költségvetés mellett. A helyi fésűkagylóból, lasagnéből és zöldsalátából álló csodás vacsora után James pohárköszöntőt mondott: Ön felülmúlta minden várakozásomat, signora. Mindent megkaptunk, amit ígért, egy kis plusz varázslattal kiegészítve. Ettől lesz igazán különleges a filmünk. Grazie tante. De mindez nem sikerülhetett volna a segédem nélkül - mondta, miközben nagyvonalúan felém intett. Lily megérintette a csuklómat.
Crystal, neked is el kell jönnöd vasárnap! Statisztálhatnál a filmben. Nem kellene semmi mást csinálnod, csak amit ma este is eszméletlen voltál. Alig várom, hogy végre kezelésbe vegyelek, és rendesen is felöltöztethesselek. Mit szólsz, James? A rendező BlackBerryje zümmögni kezdett. Lenézett és elolvasta az üzenetet. -Tényleg eszméletlen volt. Gyere el, Crystal, biztos élvezni fogod! Sok lesz az üresjárat, de tudod, ilyen ez a filmes szakma. Attól tartok, most mennem kell. Steve ebben a pillanatban szállt le a helikopterrel a hotelnél, és beszélni akar velem - valami gond van a sajtóval pletykafronton. Nagyon köszönöm a vacsorát, signora. Mindig örülök, ha igazi emberekkel találkozhatok a forgatási helyszínen. A filmes világ olyan, mint egy burok, ami sokszor a valódi tapasztalatok útjába áll. Signora Carriera felállt, hogy kikísérje. Lily nem mutatta jelét, hogy a rendezővel együtt távozni készülne, inkább belekortyolt a borába és elégedett mosollyal az arcán hátradőlt. Egészen úgy festett, mint Barozzi, a macska, egy finom vacsora után. Nagyon kedves fickó - mondtam, miközben újratöltöttem a poharamat vízzel. Igen, James tényleg elbűvölő. - Lily a gondolataiba merülve csavargatta egyik rövid tincsét. - Most egy kicsit ideges, mert rengeteg pénz múlik ezen a filmen, de eszébe nem jutna, hogy ezt a stábon vezesse le. Nagyon szeretek vele dolgozni. - Szeme huncutul megvillant, ahogy a tűnődés után figyelme ismét a jelenre irányult. - Azért a te signorád se semmi. Keményen dolgozik, az biztos - mosolyogtam. És igazi művész, már ami a ruhákat illeti. Rengeteget tanulhatnék tőle. Ezért maradtál itt, hogy kiszedj belőle néhány trükköt? Hát persze - nevetett. - Ha két varrónő így összetalálkozik, nem hagyhatják ki a lehetőséget, hogy valaki olyannal beszélgessenek a szakmáról, aki tényleg érti a ruhák nyelvét. De te is érdekelsz, Crystal. Nem számítottam rá, hogy olyasvalakivel találkozom Velencében, mint te. Megvontam a vállam.
Csak részben vagyok olasz: negyedrészt. Angliában jártam iskolába. Az anyukám és az egyik testvérem még mindig ott él. A többiek szétszóródtak mindenfelé. Én nem a származásodra gondoltam. Hanem a külsődre. Senkitől nem kaptál még felkérést korábban? Nyilvánvalóan megvan hozzá a magasságod, és van valami a vonásaidban, ami valósággal kiált azért, hogy lefotózzák. - Lily a mutató- és hüvelykujját összetéve úgy tett, mintha le akarna fényképezni. Hát, igazából, nem. Eddig te vagy a második, aki ezt mondja. Az első a signora volt, ma délután. Biztos ez az én tehetségkutatós napom. - Szárazan felnevettem. - Vicces, mert mindig azt hittem, hogy... hát... hogy olyan furcsán nézek ki a többi lányhoz képest. Tényleg furcsán nézel ki. Épp egy korty közepén tartottam, és majdnem az összes számban lévő vizet kiköptem. Végül a nyelés közben csak egy fanyar „köszi”-t tudtam kinyögni. -De tényleg. Nagyon különleges arcod van, és a szemed... szerinted milyen színű? Világosbarna? Megrázta a fejét. Nagyon vadító: aranypöttyök, egy kis zölddel és mogyoróbarnával. Mint egy kaméleon: a ruha színétől függően mindig másképp mutatna a fényképeken. Házigazdánk visszatért, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. Tudtok még helyet szorítani egy kis fagyinak? Én igen, köszönöm - válaszolta Lily. - Épp azt mondtam Crystalnak, hogy el kéne gondolkodnia a modellkarrieren. Hallottuk, ahogy a signora a konyhában kinyitja a mélyhűtő ajtaját. Végül egy doboz fagylalttal egyensúlyozva tért vissza. Szerintem megvan hozzá minden adottsága, de nem hisz nekem. Segítettem a signorának a desszertes tányérokkal: csodás antik darabok voltak arany levéldíszítéssel a szélükön. Már kezdesz meggyőzni, de szerintem akkor is túl markánsak a vonásaim.
És pont ezért olyan különlegesek - mondta Lily. - Nézd csak meg Julia Robertset, vagy Anne Hathawayt: akkora szájuk van, mint egy repülőgép-anyahajó, és mégis mekkora karriert csináltak. - Kivett magának egy nagy adag eperfagyit, miközben én zavartan végigfuttattam az ujjam az ajkaim körül. Repülőgép-anyahajó? Ismerek néhány szakmabelit. Ha gondolod, csináltass néhány profi képet, én pedig majd körbeküldöm mindenfelé. Sőt, ragaszkodom hozzá. A forgatáson majd kerítünk neked egy fotóst, aki ingyen megcsinálja. Az ösztöneim azt súgják, nagy dolgok várnak rád, és ha majd gazdag és híres leszel, szeretném a világgá kürtölni, hogy én fedeztelek fel. A signora sértődötten fújtatott egyet. Én fedeztem fel, Lily. Na, tessék, most meg azon veszekednek, hogy ki vállalja a felelősséget a nem létező karrieremért. Rendben, Maria, akkor mi fedeztük fel. A két nő várakozón rám mosolygott. Mit mondhattam volna? - Hát, köszi. -James mondta, hogy sok lesz az üresjárat a forgatáson. Így legalább majd tudjuk, mit csináljunk a ráérő időben, nem igaz? - mondta, miközben letette a kanalát. - Maria, ez a fagyi valami isteni.
Mire segítettem mindent elpakolni és hazaértem, már majdnem éjfél volt. Nevetségesen boldognak éreztem magam: felkaptam Barozzit és nagy megrökönyödésére körbetáncoltam vele a konyhát. Szinte azonnal kivetette magát a karjaimból, és eltűnt az ablakon át. Mióta Xav elültette bennem a gondolatot, hogy valami baj lehet velem, úgy éreztem, nincs jövőm, legalábbis savantként biztosan. De Lily és Signora Carriera ráébresztettek, hogy nem feltétlenül kell nekem is a családom útját követnem: az emberek nagy része teljes és boldog életet él a normális, különleges képességek nélküli világban. Ha híres lennék, azzal teljesen elfeledtethetném a savant képességek hiányát. Már csak
annyi volt a dolgom, hogy belépjek az ajtón, amit kinyitottak előttem. Lehet, hogy a modellkedésről kiderül végül, hogy nem az én világom, de kezdetnek nem rossz. Már éppen leoltottam volna a lámpát az ágyam mellett, amikor a telefonom kijelzője tudomásomra hozta, hogy üzenetet kaptam Diamondtól. Gyorsan megérintettem a képernyőt. Holnap érkezünk. Kérlek, ha lesz időd, húzz fel két pótágyat. Csók, ∞. Kettőt? Trace plusz egy. Biztos Androcles is útra kelt, hátha kiderítheti, hogy az oroszlán miért nem küldött neki mancsjelentést. A fenébe is. Pedig milyen jó napom volt.
Mivel semmi kedvem nem volt hozzá, hogy Xav Benedictnek kelljen magyarázkodnom, egy üzenetet hagytam Diamondnak a konyhapulton, amiben megírtam, hogy aznap sokáig dolgozom. Amikor Signora Carriera délután finoman elhintette, hogy Roccónak talán jót tenne egy kis séta, szokásomtól eltérően nem kaptam egyből az alkalmon, inkább elkezdtem flittereket ragasztgatni az utolsó maszkra, ami még a filmhez készült. Többet nem is hozta szóba a témát, mivel őt is lefoglalta, hogy a Karneválra készült jelmezterveit bemutassa Contessa Nicolettának. Az idős hölgy ígéretéhez híven eljött. Az utcán hagyta elmaradhatatlan sofőrjét, aki most úgy feszített a kapu előtt, mint egy kidobóember. A velencei dámák láthatóan jól érezték magukat: vidáman fecsegtek, mint két boszorkány az üst fölött. Mindketten apró ötletekkel és színfoltokkal gazdagították az idős hölgy vendégei számára készülő jelmezek terveit. Megcsörrent a telefonom. Szia, Crystal, itthon vagyok. - Diamond hangja kicsit recsegett a vonalban. Diamond! Jól utaztál? - A körmömről lepöccintettem egy flittert, de az állandóan átragadt egy másik ujjamra. Átmentem az ablakhoz, ami a mellékutcában lévő kis hídra és a csatornára nézett. A fény úgy hullámzott át a mennyezeten, mint egy gomolygó selyemfátyol.
Nagyon jól. Semmi késés, hála a repülés isteneinek. Trace-t is magammal hoztam. Úgy döntött, ő is itt tartja a legénybúcsúját, ha már a testvérei lélektársait úgyis mind idecsődítettem a lánybúcsúmra. Jövő héten repülnek át Velencébe. A munkaadói nagyon rendesek voltak, egész hónapra elengedték szabadságra - hihetetlen, nem? A denveri rendőrségnek valószínűleg volt elég sütnivalója, hogy felismerje, milyen előnyökkel járhat, ha az egyik legjobb rendőrük feleségül vesz egy felsőligás békekövetet. Ez tényleg nagyon jó hír! Már csak két hét van a nagy napig, úgyhogy arra gondoltunk, jövő pénteken tartanánk a búcsúbulikat. Mit szólsz? Szuper. És mit szeretnél csinálni a tieden? Rövid szünet következett. Azt hittem, hogy ezt te fogod megszervezni. - Diamond hangja sértődötten csengett, amikor megtudta, hogy még nem készültem semmivel. Kellett volna? Arra gondoltam, elég, ha néhány nappal a buli előtt foglalunk asztalt valami helyen. Hát persze hogy én fogom, csak eddig egy kicsit elfoglalt voltam. De van már néhány ötletem. - Legalábbis mire hazaérek, biztosan lesz. Hát j ó !— Szinte hallottam, hogy Diamond arra gondol, milyen jól tette, hogy semmi komolyabb feladatot nem bízott rám az esküvővel kapcsolatban. Nem akartam csalódást okozni, de úgy tűnik, megint bebizonyítottam, hogy ebben a nagymenőkkel teli családban velem csak eggyel többen vagyunk. Ez kissé elhomályosította a sikerről és új reményről szóló szép álmaimat. Minek is áltattam magam? Még egy bulit se tudok megszervezni a nővéremnek anélkül, hogy el ne szúrjam az egészet. Ha segítségre van szükséged, csak kérdezd Xavet. - Diamond nem tudta elrejteni a rosszallást a hangjában. - Azért jött ide, hogy megszervezze Trace legénybúcsúját, és tele van jobbnál jobb ötletekkel. Elmesélte a repülőn, miket tervez: pezsgőtúra, látogatás a kaszinóban, vízisí a Canal Grandén. -Tényleg? Xav vízisízni viszi a bátyját?
A csudába, én inkább valami olyasmire gondoltam, hogy beülünk vacsorázni, aztán együtt elmegyünk bulizni azokban a vicces leánybúcsús hacukákban. Itt kellett volna feladnom. Xav bármelyik pillanatban ott lehet. Átküldtem Roccóval: sokkal többet kéne a szabadban lennie annak a kutyának. Hallanod kellett volna, mekkora lármát csapott, amikor megérkeztünk. Szóval Xav kezébe nyomtam egy térképet és a pórázt, úgyhogy ő és Rocco nagyjából fél óra múlva ott lesznek, feltéve, hogy csak egyszer vagy kétszer tévednek el. Alig érkezett meg és máris rohan, hogy találkozzon velem? Egyáltalán minek jön ide? Azt mondta látni szeretné, hol dolgozol. Trace és én addig megfőzzük a vacsorát. Nemsokára találkozunk. Szeretlek! Én is szeretlek. Miközben zsebre dugtam a telefonomat, észrevettem, hogy a két signora érdeklődve figyel. Diamond hazajött - mondtam. Azt hallottuk. És te szervezed a búcsúztató estet, igaz? kérdezte Contessa Nicoletta. A lánybúcsút - javította ki Signora Carriera. Komoran bólintottam. Az idős hölgy az arckifejezésemet látva felkacagott: Ne aggódj, Crystal, segítek neked. Gondunk lesz rá, hogy emlékezetes este legyen. Sokkal jobb lesz, mint a vízisízés, amit ez a Xav Benedict intézett, megígérem. Akkor ezt is hallotta? -Jobb, mint a vízisí? Ó, igen. Az amerikaiak értenek az akcióhoz, de csak mi, velenceiek tudjuk, milyen az igazi kifinomult szórakozás - mondta, és elgondolkodva megkopogtatta az orrát. - A nővéred imádni fogja. Köszönöm. Ezzel tényleg az életemet mentené meg. - Legalábbis így Diamond biztos nem nyírna ki, amiért tönkretettem a lánybúcsúját. A főnököm meglepettnek tűnt, amikor meghallotta, milyen jóban vagyok Contessa Nicolettával.
Nem tudtam, hogy ilyen jól ismeri Diamondot, contessa. -Tudja, a kötelékek. - Az idős hölgy széles mozdulatot tett kezével a levegőben. Contessa Nicoletta persze a savant hálózatra gondolt, de Signora Carriera a kijelentéséből arra következtetett, hogy valamilyen távoli rokoni kapcsolatban állunk egymással. Az idős hölgy magához vette súlyos fekete kézitáskáját - egy klasszikus Chanel darabot, már amennyire meg tudtam állapítani. A jövő hét elején átbeszéljük majd az ötleteinket. Nagyon rég volt már, hogy utoljára ekkora összejövetelt rendeztem volna a házamban. A házában! Hű és ha! Ezt neked, Xav Benedict: lehet, hogy vízi sportokban jó vagy, de én megemelem a tétet azzal, hogy Velence legexkluzívabb helyszínén rendezem a bulit! Majd kiugrottam a bőrömből. Grazie mille, ez nagyon kedves öntől! Tudom, hogy Diamond is repkedni fog a boldogságtól. Csak hölgyek jöhetnek, természetesen - mondta, miközben összeszedte a sálját és a kézitáskáját. - Maria, remélem ön is ott lesz. Signora Carriera rám pillantott: O, nem is tudom. Ezeknek a fiatal lányoknak biztos nincs szükségük egy ilyen vén tyúkra, mint én. Butaság. Ki mástól kaphatnának jelmezeket? Jelmezek? Diamond magánkívül lesz, ha ezt meghallja. Gyorsan be akartam biztosítani az üzletet. Persze, mindenképp el kell jönnie - a nővéremnek eszébe se jutna ön nélkül szervezni a bulit. Ráadásul a vőlegénye édesanyja is ott lesz. Biztos vagyok benne, hogy Karla nagyon örülne, ha találkozhatnának. A főnököm rám mosolygott. Látszott rajta, hogy őszintén örül a meghívásnak. Akkor részemről a megtiszteltetés. Contessa Nicoletta az ajtó felé indult, ezért gyorsan odaugrottam, hogy kinyissam előtte. Egy pillanatra megállt, hogy arcán élénk mosollyal megcsodálja a kirakatban lévő maszkokat.
Micsoda tehetség - sóhajtott elismerően. - Nagyon tisztelem azokat az embereket, akik a Jóisten akarata szerint használják képességeiket. Viszontlátásra, Crystal. A contessa, inasa karjára támaszkodva, lassan eltotyogott a csatorna fölött átívelő egyik púpos kis hídon át. Halihó, Teljesen Egyenlő Egyetlenem. Végre megtaláltunk. Lassan megfordultam. -Helló, Xav.
- Hiányoztam? - Xav hagyta, hogy Rocco áthúzza a bolt küszöbén. Persze, mint egy kiadós fogfájás. Rám vigyorgott, levette a kutyáról a pórázt, és elkezdett turkálni a kirakatban lévő maszkok között. Az üzletben bárhova nézett az ember, mindenütt a karneváli maszkok üres szemű tekintetével találta szemben magát - tollakkal és flitterekkel díszített maszkokéval. Bár már pár hete itt dolgoztam, még mindig a hideg futkosott a hátamon tőlük, és nem is szerettem, ha záráskor én maradtam utolsónak. Xav kiválasztott egy hosszú csőrös maszkot - a pestisdoktorét. Na, mit gondolsz? - Barna szemei csak úgy csillogtak a maszk mögött. Így sokkal jobb. Nekem is kivett egy csipkés, kövekkel és gyöngyökkel kirakott álarcot. Most te jössz. Nem lehet - én itt dolgozom, emlékszel? És akkor már viccelni se lehet? Gyorsan az arcom elé kaptam a maszkot. Most boldog vagy? Elhúzta a kezemet, aztán visszatolta az arcomhoz, közben ol-
dalra fordítva a fejem, mint egy szakértő, aki egy értékes festményt vizsgálgat. - Nem, az eredeti jobban tetszik. Ez most bók volt? Egy kicsit kezdtem megenyhülni iránta. A maszkkal az arcodon egészen tündéri vagy, nem az a harcos oroszlán, aki a múltkor néhány csípős megjegyzésével elhessegetett magától. Grrr. Úgy tett, mintha görbe karmaival a levegőt karmolászná. Visszaejtettem a maszkot a kosárba, ahonnan Xav kivette. Hát, köszönöm, kedves uram. Erre homlokon bökött a csőrével. Szóra sem érdemes. Rocco kivonszolta Signora Carrierát a dolgozószobájából, aki kíváncsian nézett körbe, hogy megtudja, ki hozta el a kutyát egészen idáig. Á, az egyik legújabb családtag! - kiáltotta olaszul, majd kinyújtotta a kezét Xav felé, és átváltott angolra. - Örülök, hogy megismerhetem. Xav lekapta a maszkot és lehajolt, hogy kezet csókoljon neki. Xavier Benedict vagyok, asszonyom - vagy csak Xav, ha úgy tetszik. Ön biztosan Signora Carriera, Diamondtól már rengeteget hallottam önről. Ahogy rávillantotta meleg mosolyát, láttam, hogy a főnököm teljesen elolvad tőle. Tényleg én voltam az egyetlen, akinek leginkább köpni támadt kedve, amikor Xav bevetette a személyes varázsát? Milyen kedves tőle! Önnek pedig köszönöm, hogy megsétáltatta Roccót. Remélem, jól viselkedett. Nem igazán: nagyon lovagiatlanul és a legkisebb válogatás nélkül kergette a hölgykutyákat - mondta Xav, majd kicsit közelebb hajolt. - Attól tartok, a kutyája egy igazi szívtipró kalandor. Rocco félredöntötte a fejét, és ártatlan szemekkel bámult fel Xavra. Ez már neki is sok volt. A signora kedvesen és csilingelve felnevetett, úgy, ahogy csak ritkán hallottam tőle, és megpaskolta a beagle fejét. -Te kis csirkefogó, te!
Ekkor megszólalt a bejárat feletti csengő, és Lily George tűnt fel az ajtóban, rikító foltvarrott kabátjában. Remélem minden kész, Maria! - mondta. - Az utolsó maszkokra is szükségem van a sminkeléshez. - Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta, hogy vendégünk van. Kivettem Xav kezéből a pestisdoktormaszkot, és óvatosan visszatettem az állványra. Már mindent becsomagoltam. - Signora Carriera a pult mögé ment, hogy előkeresse a csomagot. Xav rám kacsintott és átsétált az üzlet másik sarkába, hogy szemügyre vegye a ruhaállványokon lévő köpenyeket. - Még van egy pár darab a műhelyben, ami csak most lett kész. Egy pillanat és hozom. Miután jól végigmérte a vendégünket, Lily odasompolygott hozzám. Crystal, miért nem mondtad, hogy ilyen jóképű olasz pasikkal is találkozhat az ember, ha itt dolgozik? Őt például szívesen hazavinném magammal, mondjuk egy nagy masnival átkötve. Elvörösödtem, és megköszörültem a torkomat. Ööö... Lily... Xav megfordult, és kíváncsian felvonta a szemöldökét. Lily megszorította a karomat: Ugye nem? Beszél angolul, mi? Lőjetek le! Á, kár lenne érted - nevetett Xav. -Tejó ég, és ráadásul amerikai! Azt hiszem, mindjárt elsülylyedek szégyenemben. Crystal, keress nekem egy köpenyt és dobd a fejemre! El kell tűnnöm innen. Kicsit megráztam, hogy észhez térjen. Ne aggódj, Lily, ez csak Xav. A nővérem pár hét múlva az ő bátyjához fog hozzámenni feleségül. Xav, ő Lily George, az új Steve Hughes-film jelmeztervezője, amit a héten itt Velencében forgatnak. Nagyon örvendek. - Xav kezet nyújtott Lilynek, aki gyorsan megrázta, aztán vörösödő arca elé szorította a sajátját. Én is. Ne is figyelj rám: van ez a borzasztó szokásom, hogy céklavörös leszek olyankor is, amikor semmi okom nem lenne rá, hogy zavarban legyek. Azt hittem, majd kinövöm - mondta, és
közben a kezével az arca előtt legyezgetve próbálta meg lenyugtatni magát. Signora Carriera miután megtalálta az összes dobozt, amit Lily számára készített össze, visszatért, és egyenként a pultra pakolta őket. Azt hiszem, ez minden, Lily. Szeretnéd átnézni? Csak egy gyors pillantást vetek rájuk. - Lily elégedetten hümmögve átnézte a dobozok tartalmát, miközben Xav a háta mögött ácsorogva kíváncsiskodott. Lily felkapta az egyik maszkot és Xav arca elé tartotta. - Mesés. Vajon most a maszkra, vagy Xavra gondolt? - tűnődtem. -Tudod, Xav, arra gondoltam, te is eljöhetnél Crystallal vasárnap, ha van hozzá kedved - kezdte Lily, miközben visszatette a maszkot a dobozába. - A szereplőválogatón nem találtunk elég statisztát, akik elég magasak ahhoz, amit a rendezőnk szeretne. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne neked. Lehet, hogy még élveznéd is. Önző módon szerettem volna, ha a filmezés az én kiváltságom marad Reméltem, hogy visszautasítja az ajánlatot, de csalódnom kellett. Xav a kezeit dörzsölgette. Hé, még csak alig pár órája vagyok a városban, és máris filmszerepet ajánlanak. Imádom ezt a helyet! - Ezt az utolsó megjegyzését Signora Carrierának címezte, és ezzel örökre bebetonozta magát a főnököm szívébe. Akkor ezt igennek veszem. - Lily egy hatalmas, karneváli maszkokkal díszített szatyorba pakolta a dobozokat. - Crystal már ismeri a helyszínt. Sajnos elég korán kezdünk. Smink reggel hatkor. Xav beelőzött, és kinyitotta az ajtót Lily előtt: Ott leszünk. Köszönök mindent, Maria. Veletek pedig akkor vasárnap találkozunk - mondta, és a csomagokkal a karján egyensúlyozva kiviharzott a boltból. Rocco is épp ebben a pillanatban csörtetett ki a műhelyből, egy hosszú aranyzsinórral a szájában. Signora Carriera bosszú-
san megcsóválta a fejét, de végül nagy nehezen sikerült elvennie tőle. Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy ez a kutyus kapjon valami vacsorát - mondta neki olaszul. - Hazavinnéd és megetetnéd, Crystal? Én még zárás előtt jobb, ha megnézem, mit művelt odabenn a műhelyben. Persze, signora. Gyerünk Xav, megyünk haza! - azzal felkaptam a kabátomat, és visszacsatoltam a pórázt Rocco nyakörvére. -Jó éjt, signora! - kiáltotta Xav, amikor kiléptünk az ajtón. Arrivederci, Xav! - válaszolta, majd hallottuk, ahogy a hátunk mögött kattan a zár, és becsukódnak a zsaluk. Milyen jó lehet ilyen helyen dolgozni. - Xav természetesen egyből a rossz irányba fordult. Rocco és én elindultunk hazafelé, a beagle pedig bánatosan tekintgetett vissza rá, mire Xav végre észrevette, hogy jócskán lemaradt tőlünk. Tuti, hogy arról jöttünk - mondta, miután utolért, és a híd másik vége felé mutatott. Az lehet, de nem az a legrövidebb út. Csak gyere utánam! A képességem nagyon hasznosnak bizonyult Velencében az első pár hónapban, mert az itteni utcák elképesztően szövevényesek voltak. Sajnos azonban ez sem segített, ha az ember hirtelen egy zsákutcával, vagy egy csatornában végződő kis sikátorral találta szemben magát, ami miatt muszáj volt valamilyen kerülőutat találni, amit általában csak a helyiek ismertek. A legtöbb utca olyan keskeny errefelé, hogy csak libasorban lehet haladni rajta, a térképen mégis főútként van feltüntetve. Ezért nem is hibáztattam a turistákat, hogy annyit gondolkodtak, mielőtt elindultak volna egy-egy utcán, ami bármelyik másik városban maximum csak valakinek a hátsó kertjébe, vagy a szemétlerakóhoz vezetett volna. Nagyon élveztem, hogy kicsit fitogtathattam a tudásomat Xav előtt, mivel egyszer sem tévedtünk el, és gond nélkül jutottunk át a városon az Accademia-hídig, ami a legdélebbi volt a Grande Canalén átívelő hidak közül. A híd közepén megálltunk, hogy megcsodáljuk a kilátást. Még több mint egy év után is időnként emlékeztetnem kellett magamat, hogy milyen csodálatos város az otthonom.
Ez a hely eszméletlen. - Xav a korlátnak támaszkodva figyelte az alattunk elhaladó gondolásokat, akik egy nagy csapat japán turistát szállítottak éppen. Odasétáltam mellé. A Santa Maria della Salute lenyűgöző látványt nyújtott innen. Úgy magasodott a Canal Grande fölé, mint egy nagy, kövér kérdőjel. Bár Velencében általában a vízszintesek játszották a főszerepet - az alacsony kis szigetek és a kanyargós csatornák az itteni kilátást egyértelműen a függőlegesek uralták: magas paloták nőttek ki közvetlenül a halványzöld vízből, és csíkos horgonycölöpök és fa kikötőpóznák nyúltak mélyen a lagúna homokjába. Sokszor eszembe jutott, milyen jól mutatna ez a kép egy ruha mintájaként - csak néhány velencei szín és vonal. Le kellene rajzolni és megmutatni a signorának. És mi újság az orvossal? - Xav nyugtalanul dobolt a korláton. Semmi. Nem mentem el - mondtam, miközben elhúztam Roccót egy szerencsétlenül járt fagylalttölcsér mellől és elindultam vele lefelé a hídon. - Teljesen jól vagyok. Sajnálom, Szépségem, így kénytelen leszek drasztikusabb eszközökhöz folyamodni. A beceneveket most már elengedtem a fülem mellett: Lily és Signora Carriera sokat segítettek, hogy megváltozzon a véleményem ebben a kérdésben. És mégis mit tehetnél? Ez az én testem. Mondjuk, szólhatok a nővérednek. És mi a helyzet az orvos és beteg közti bizalmi viszonnyal? A pókösztönnel felelősség is jár - nem csapsz be, láttam a filmet. Rocco, harapd meg! Valakinek muszáj észhez térítenie. A beagle a neve hallatán kérdőn nézett fel Xavre. Ez nem igazság, őt hagyd ki ebből! Ha emlékeim nem csalnak, valaki, amikor elutazott Denverből, megígérte, hogy elmegy az orvoshoz. De azóta meggondoltam magam, maradjunk ennyiben. Akkor megengeded, hogy kicsit közelebbről is megvizsgáljalak? - mondta és megindult felém, de elhúzódtam tőle, mielőtt megérinthetett volna.
Ugye szerinted is Steve Hughes a mostani generáció legmenőbb színésze? Én egyszerűen odavagyok érte. Remélem, találkozunk vele vasárnap. Szép próbálkozás, de ne próbáld meg terelni a témát. Láttad, mit művelt Rocco azzal az aranyzsinórral az üzletben: tudod, én is nagyon nehezen engedek, ha valakinek az egészségéről van szó. — Rám vigyorgott, mert arra számított, értékelni fogom az öniróniát. De akkor egyáltalán nem volt hangulatom az okosságaihoz. Nem vagyok már gyerek. Ez az én életem, és képes vagyok saját döntéseket hozni. Mintha ez eddig olyan jól működött volna. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Xav sokszor incselkedett velem, de még sosem volt ilyen kegyetlen. Elfordítottam a fejem, mielőtt észrevehette volna, mennyire megbántott. Ez akkor is az én életem. Úgy szúrom el, ahogy csak akarom, ehhez neked semmi közöd. Mélyet sóhajtott, és felém nyújtotta a kezét, aztán le is ejtette, amikor látta, hogy már rég otthagytam. Sajnálom, nem kellett volna így beszélnem veled, de az őrületbe kergetsz. Szóval akkor az én hibám, hogy bunkó voltál? Ó, persze, így már értem. Az én szánalmas kis életem nem elég jó a fantasztikus Benedict családnak, sőt, tulajdonképpen a saját családomnak sem. Mindannyian utáltok engem, amiért nem vagyok olyan nagymenő, mint ti. Ez nem igaz! Dehogynem! - vágtam rá egyből, ugyanazzal a hangsúly- lyal. - Lehet, hogy azt kívánod, bárcsak ne mondtad volna, amit mondtál, de így legalább tudom, mi van a mézesmázos szavak mögött, amikkel elborítasz mindenkit, aki csak az utadba kerül. Olyan vagy, mint egy verbális cukrosbácsi. Crystal, én úgy értettem, hogy nem vigyázol magadra anynyira, amennyire kéne. Meggyorsítottam a lépteimet. Egy ideig a nyomomban loholt, amíg teljesen fel nem vette a tempómat.
-Tényleg nagyon sajnálom. Fogd be, Xav, nincs kedvem beszélgetni veled! De Egyetlenem... Nem vagyok az egyetlened, a szépséged, senkid se vagyok! Még savantnak se vagyok elég jó, úgyhogy tűnj el az életemből! Oké, oké - mondta fenntartott kézzel. - Vettem az üzenetet. Sajnálom, hogy törődöm veled. Dühösen kinyitottam az udvar ajtaját. Gyere, Rocco, kerítünk neked valami vacsorát!
Még Diamondnak is feltűnt, bármennyire is minden figyelmét a lélektársára összpontosította, hogy valami nincs rendben Xav és köztem. Ő és Trace eleinte megpróbálták elvinni a vállukon a beszélgetést a vacsoránál, de idővel az egész kezdett nagyon kellemetlenné válni mindenkinek. Örültem neki, hogy újra láttam Diamondot, de az, ahogy Trace-szel egymásra néztek az ebédlőasztal felett, hogy egyetlen pillantásból megértették egymást, csak még jobban megerősítette bennem az érzést, hogy már nem kötődik annyira hozzám, már ha egyáltalán kötődött valaha is. És milyen az új munkád, Crystal? - kérdezte Trace kedvesen, miután elmesélte, hogyan sikerült lefülelnie nemrég egy csapat szélhámost. Különleges képességének hála, könnyen megtalálta a nyomokat és eljutott a csalókhoz, akik régi vágású gazemberekként egyszerű pénzhamisítással próbáltak meg némi haszonra szert tenni. Szuper, köszi - mondtam, miközben felcsavartam egy kis spagettit a villámra. Szegény nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a válasszal. Jólneveltségből próbáltam menteni a menthetőt. - Rengeteg munkánk volt a jelmezekkel, amiket a filmstúdiónak készítettünk. Ez elég érdekesnek hangzik. Igen, az is. Megint beállt a kínos csönd. Láttam, hogy Xav magában fortyogva ül az asztalnál.
Crystal titkol valamit. Erre felkaptam a fejem: reméltem, nem akar mégis beárulni nekik. Nem említette, hogy megkérték, statisztáljon az egyik jelenetben - velem együtt. Ó, Crystal, ez csodálatos! - Diamond némileg eltúlzott lelkesedéssel vetette magát a jó hírre. Egy nagyon rövid jelenetben - alig pár másodperces - egy kis velencei kavalkád. — Megvontam a vállam. — Valószínűleg úgyis a vágóasztalon végzi majd. Akkor is, biztos nagyon jól fogod magad érezni. Nem számít, hogy mihez kezdenek a felvételekkel. -Ja, asszem. - Átfutott az agyamon, hogy megemlíthetném a modellkedést is. - Az egyik jelmeztervező is érdeklődött irántam. Xav még egy kis parmezánt reszelt a tésztájára: Szerintem én jobban érdekeltem. Nagyon vicces - grimaszoltam. Erre ő is viszonozta a kedvességet - tisztára úgy viselkedtünk egymással, mint az óvodások a játszótéren. Xav - mondta Trace halkan. Miért volt az az érzésem, hogy a Benedict család az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy viszszafogja Xavet? Nem kellett telepátia hozzá, hogy tudjam, mire gondol: De ő kezdte. Na, mindegy, szóval, mint mondtam, mielőtt félbeszakítottak volna - Xav gúnyosan biccentett felém -, Lily, a jelmeztervező, szerint elég jó fényképarcom van. Azt mondta, az egyik barátja készít majd rólam néhány képet a forgatáson, amiket elküldhetek a modellügynökségeknek. Diamond összevont szemöldökkel bámult Trace-re. Most mi rosszat mondtam? Komolyan: azt mondta, hogy olyan... tudjátok, olyan jellegzetes arcom van. Szerinte szép karriert futhatnék be - híres is lehetnék meg minden. - Te jó ég. - Diamond eltolta magától a tányérját.
Mi az? Szerinted nem lennék képes rá? Dehogyis, nem erről van szó. Szerintem igenis képes lennél rá - és épp ez a probléma. Attól félsz, hogy sikeres leszek? Ennek semmi értelme. Idáig állandóan azzal nyaggattál, hogy kezdjek magammal valamit - hát tessék, most itt van. Itt már Xav is közbeszólt: Nem erről van szó cukorfalat, bocsánat, Crystal. Inkább az a gond, hogy hol akarsz sikeres lenni. Hát ezt meg hogy érted? - Próbáltam megfejteni az arckifejezésüket: mindannyian tudtak valamit, amit én nem, de egyszerűen nem tudtam rájönni, mit. A savantok sosem válhatnak igazán híressé - legalábbis nem az átlagemberek között — mondta Trace csendesen. - Túl sok ellenségünk van, és az emberek kihasználnának, ha tudnák, mire vagyunk képesek. De én nem a képességeim miatt akarok híressé válni. -Tudjuk, de ez akkor sem változtat semmin. Ha az emberek megismernének, egy idő múlva elkezdenének a múltadban vájkálni és kutakodni utánad. A hírességek mindig túlságosan szem előtt vannak. Ha megtudnák, ki vagy, azonnal célponttá válnál. Most is csak azért vagy biztonságban, mert véd az ismeretlenség. Sajnálom, Crystal, de úgy tűnik, mindenkinek jobb lesz, ha ezt az álarcot vasárnap is magadon hagyod - jelentette ki Xav, majd lazán maga elé vette a spagettis tálat, hogy egy kis repetát szedjen magának. Diamond, mivel érezte, hogy hamarosan kitör a botrány, feltartott kézzel megpróbálta elcsendesíteni, de már késő volt. Ezt egyszerűen nem hiszem el! - Hátralöktem a székemet, és mindkét öklömmel az asztalra támaszkodtam. - Végre találok valamit, amihez lenne kedvem - amiben mások szerint is tehetséges vagyok -, és ti azt akarjátok, hogy csak így felejtsem el? Persze nektek könnyű a szuperképességeitekkel és a savant világ nagyrabecsülésével, de nekem mégis mi marad? Semmi! - A fejem lüktetni kezdett, a látásom lassan elhomályosult. -
Tudjátok, hogy a semminél is kevesebbet érek a savant világban, akkor miért kéne, hogy pont ez tartson vissza? Nem te vagy az egyetlen, akinek áldozatokat kell hoznia, Crystal. - Trace-nek sikerült elérnie, hogy úgy érezzem magam, mint egy hisztis kisgyerek. - Xavnek épp emiatt kellett hátat fordítania a síelésnek, pedig nagyon nagy karrier előtt állt. Igen, de neki legalább ott van cserébe a gyógyítás. Én nagyon szeretném ezt az új életet. Ha ez azt jelenti, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítanom a savant világgal, hát legyen. De a családod ehhez a világhoz tartozik. Erre nem is gondoltál? Összefontam a karjaimat, és megpróbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot. Nem én mondtam, hogy választanom kell. Crystal, kérlek! - Diamond a homlokát a csuklójának támasztva próbált győzködni. - Sajnálom, de most nem tudok ezzel foglalkozni: a nyakunkon az esküvő, és amúgy is annyi minden más jár a fejemben. Nem várhatna egy kicsit? Megbeszéljük, amint túl leszünk ezeken a dolgokon, rendben? Lehet, hogy amúgy se lenne az egészből semmi. Nincs értelme kalapáccsal nekiesni a családi harmóniának valami miatt, ami lehet, hogy sose történik meg. A szépségiparban elég nagy a versengés. Ez volt Xav elképzelése a diplomáciáról, jobb lett volna, ha inkább Diamondra hagyja. Kösz a támogatást, srácok. Tényleg, szóhoz se jutok. - A pulthoz vittem a tányéromat és a szemetesbe kapartam a vacsorám maradékát. - Azt hiszem, sétálok egyet. Biztos korán le akartok feküdni az egész napos utazás után. Nekem hajnalban kell kelnem a munka miatt, úgyhogy, majd találkozunk. Egyszer. Biztosra akartam menni, hogy megértették, mennyire megbántottak, ezért jó alaposan becsaptam magam mögött az ajtót, amikor kimentem. Annak, hogy újra másokkal kellett osztoznom a lakáson, megvolt az az előnye, hogy így volt közönségem, akiknek előadhattam az ilyen kirohanásaimat.
Nem mentem messzire. Leültem a lakásunk közelében lévő vaporettomegálló melletti magasított járdára, amit általában csak dagály idején használtunk. Késő ősszel és télen, amikor a lagúna naponta kétszer is elárasztotta Velence partjait, az embernek itt sokszor hatalmas pocsolyákon kellett átverekednie magát, ha el akart jutni valahova. Még saját riadórendszerünk is volt, ami a veszélyesen magas vízállást, vagy, ahogy itt nevezik, az acqua altát jelezte, de most apály volt, és senki se járt a felső peronon. Egy utcai árus, aki az éttermekbe igyekvő turistáktól remélt némi bevételt, világító rudacskákat lőtt fel a levegőbe, amik kicsiny tűzijátékokként izzottak fel az utca fölött, mielőtt visszazuhantak volna a járdára. A tengerről benzin és sós víz illatát hozta a szél. Hajók jöttek és mentek a kikötőben. Lelki szemeimmel szinte láttam, ahogy apró tűkként összefűzik a város szövedékét egyetlen hatalmas, állandó körben. Velence jó hely az egyedüllétre: valami mindig történik, ezért senki nem furcsállja, ha az ember megáll bámészkodni egy kicsit. A város már hozzászokott ahhoz, hogy mindig a kirakatban legyen. Magamban újrajátszottam a vacsora alatti beszélgetést. Még mindig megbántva éreztem magam, és újabbnál újabb drámai forgatókönyvvel rukkoltam elő, attól kezdve, hogy nem megyek el az esküvőre, egészen odáig, hogy többet szóba sem állok a családommal. De a józanabb énem tudta, hogy ez is olyan, mint egy parázs vita utáni dühös SMS, amiről az ember azonnal meg is bánja, hogy elküldte. Senki sem akart bántani; csak arról van szó, hogy ők máshogy látják a dolgokat, és meg vannak győződve arról, hogy tudják, mi a legjobb nekem. Bár tudtam, hogy az ajtócsapkodásra való állandó késztetésem tipikus hülye tiniszokás, és az is, hogy úgy éreztem, világgá kell kiáltanom: engem senki sem ért meg és az élet nem igazságos, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a hangulati ingadozásaim szerint éljek. A körülöttem lévők többet vártak tőlem és én is többet vártam magamtól. Ez persze nem jelenti azt, hogy igazuk volt. Nekem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy rám nem olyan jövő vár, mint rájuk. Mivel a savantvilágban alig voltak lehetőségeim, kénytelen
voltam a saját utamat járni. És ha ez nem felelt meg a hagyományos savant értékrendnek... úgy gondoltam, majd erre is találok megoldást, ha egyszer eljutottam odáig. Valahogy csak ki lehet békíteni ezt a két világot. Ez egy nem mindennapi lehetőség, és nem szeretnék vele várni, amíg lemegy ez az egész esküvősdi. Most, hogy meghoztam a döntésem, sokkal nyugodtabban álltam fel. Bár tudtam, hogy Diamond, Trace és Xav nem fognak örülni, elhatároztam, hogy mindenképp megcsináltatom a fotókat, aztán majd meglátjuk.
Miután rájött, hogy a dolgok nem alakulnak jól köztünk, Xav megpróbált kedvesebb lenni velem a következő két napban, de nem könnyítettem meg túlságosan a dolgát. Amikor csak lehetett, köddé váltam és elvonultam dolgozni vagy futni. Az azért nagyon jólesett, amikor a hálószobámba csempészett egy kis csokor virágot, amit valószínűleg egy utcai árus tukmált rá, minden bizonnyal jóval drágábban. De nekem nem ez, hanem a gesztus számított, még akkor is, ha ezt az egészet csak azért csinálta, hogy ne rontsam el a bátyja esküvőjét azzal, hogy vele civakodom egészen a nagy napig. Először vasárnap kora hajnalban találkoztunk, amikor bementem a hálószobájába, hogy pontban ötkor felkeltsem. Láttam, hogy nem éppen pacsirtatípus, de ez egyáltalán nem zavart, mert így legalább úgy ébreszthettem, hogy rádobtam a fejére a vizes törölközőmet. Dühösen behajította a törölközőt a sarokba, és befúrta a fejét a párnák közé. Máskor talán megpróbáltam volna nem odafigyelni az előttem feltáruló napbarnított karok és kidolgozott hasizmok látványára, de hé, az én hormonjaim is ugyanúgy működnek, mint bármelyik másik lányé. Vannak dolgok, amiknek érdemes egy kis figyelmet szentelni. - Ébresztő, cukorfalat. Hollywood már vár.
Erre csak egy morgás volt a válasz. Hát, jó, akkor egyedül megyek. Igazán kár, hogy kávét is főztem - így azt is egyedül kell meginnom. Van kávé? - kérdezte, miközben kidugta fejét a párnák közül. Letettem a bögrét az éjjeliszekrényre. Ez volt az én békülős ajándékom, mert rájöttem, hogy a háborúskodáshoz is két ember kell. De ebből nem csinálunk rendszert! Visszamentem a szobámba készülődni. Lily figyelmeztetett, hogy ne fessem ki magam és a frizurámat se csináljam meg, mert a sminkes teljesen üres vászonra szeretne dolgozni. Kiengedtem a hajam, amitől pont úgy néztem ki, mint aki belenyúlt egy konnektorba. A modellkarrierről szőtt álmaim még sosem tűntek ilyen távolinak. Mire visszatértem a konyhába, már Xavnek is sikerült felöltöznie. Vajon a fiúk miért tudnak még gyűrötten is jól kinézni, miközben én úgy érzem magam, mintha a kutya szájából rángattak volna ki? Kösz a kávét. Nem tudok elindulni a reggeli koffeinadagom nélkül. Én se. Hirtelen a mellkasa elé kapta a kezét: Szenzáció! Valami közös is van bennünk. Aha, majd biztos bemondják a hírekben is. Van nálad kabát? Felkapta a kabátját. Persze, anyu. És gumicsizma? Mi? Dehogyis. Minek? A napfényes Itáliára készültem, és nem az esős Angliára. Hmm, Diamond szólhatott volna. Szükséged lesz rá mondtam, miközben belebújtam a kedvenc pöttyös gumicsizmámba. Azt hitte, csak viccelek. Ez most komoly? - kérdezte, a gumicsizmámra mutatva. -Teljesen komoly. Hát akkor indulás, drága kis divatgyilkosom.
Kint elég hamar lefagyott az arcáról a mosoly. A kora reggeli dagály miatt az udvarunk előtti járda teljesen víz alá került, és félő volt, hogy elázik a trendi bakancsa. Vigyelek a hátamon? Xav komoran nézett le a tiszta bőr bakancsra. El se bírnál, Szépségem. Azért megpróbálom - csak a hídig. Onnan már mehetünk a járdán is. El ne mondd a testvéreimnek - mondta, és felállt az egyik kerti székre, hogy a hátamra tudjam venni. Tényleg elég nehéz volt, és kellett néhány óvatos lépés, mire megtaláltam az egyensúlyomat, de végül sikerült megtennünk azt a kis távolságot anélkül, hogy beleestünk volna a csatornába. A hídon már száraz volt a járda, úgyhogy ledobtam a hátamról. Xav köszönetképpen vidáman meghajolt előttem. Mennyivel tartozom? -A mentésért? Úgysem tudsz megfizetni. Ez most ingyen volt, de legközelebb már fel kell áldoznod a bakancsodat. A kis utcákon elindulva visszajutottunk a Canal Grandén lévő Accademia-hídhoz. Hova is megyünk? - Xav csak most kezdett igazán magához térni. A forgatás a Szent Márk téren lesz. Nem hiszem, hogy élesben fognak venni, amíg be nem sötétedik. Csak azért kell ilyen korán ott lennünk, hogy beállítsák a jelenetet. Úgy érted, hogy akár ágyban is maradhattam volna? Ha te volnál Steve Hughes, akkor valószínűleg még most is ott lennél. Először csak a statisztákkal foglalkoznak, hogy a sztároknak ne kelljen várniuk. Lily előre szólt, hogy egy kicsit unalmas lehet. Reméltem, hogy Xav talán meggondolja magát. - Még visszamehetsz, ha akarsz - senkit se fog érdekelni. Azt már nem. Ha te kibírod az üresjáratokat, akkor én is. Így legalább lesz időnk beszélgetni. Hmm. - Csak ennyit mormoltam, mert nem akartam belerondítani a fegyverszünetünkbe azzal, hogy megemlítem neki, hogy a szabadidőmet Lily fotós barátjával készültem tölteni.
A filmstáb tagjai a tér egyik sarkában állították fel a jelmezes és sminkes sátraikat. Lejelentkeztünk a rendezőasszisztensnél, és beálltunk a sorba. Xavnek és nekem elég volt csak egy pillantást vetnünk a többi statisztára, hogy mindketten nevetésben törjünk ki. Furcsa volt ennyi magas ember között, mintha a világ hirtelen kettéosztódott volna normális emberekre és embernek öltözött minimanókra. A két tábor között persze hamar megindult a vidám csipkelődés. Furcsa módon még a lányok között sem én voltam a legmagasabb, mert az egyikük bőven 180 felett volt. Xavet elirányították a férfiak sátraihoz, de hiányos olasztudása miatt a helyi sminkes lányok úgy húzták-vonták mindenfelé, mint egy kisgyereket, amíg végül leültették egy székbe. Nagyon élvezték, hogy egy ilyen jóképű fiút bíztak a gondjaikra, Xav viszont egy kicsit zavarban volt a kitüntetett figyelem miatt. Csak finoman, hölgyeim! - mondta, amikor végre betuszkolták a tükör előtt álló székbe. A kuncogásból arra következtettem, hogy a sminkesek sokkal többet értettek angolul, mint amennyit hajlandóak voltak bevallani. Amikor én kerültem sorra, a maszkmester elmagyarázta, hogy csak nagyon halványan fognak kisminkelni minket, mivel az arcunkat úgyis elrejtik majd az álarcok. A hangsúly a vérvörös szánkon és a csillogó szemhéjunkon volt. Lily megkért, hogy téged különleges bánásmódban részesítselek, mert fotózásra mész, igaz? - kérdezte Marina, a sminkesem, miközben egy halvány réteg pirosítót kent az arcomra. Semmi erős smink, csak annyi, hogy egy kicsit kihangsúlyozza a vonásaidat! - Miután befejezte, elégedetten lépett hátra. Hmm, Lilynek igaza volt: van benned valami különleges. Ha megkaptad a jelmezedet, ugorj be Paolóhoz a fodrászatba: ő tudni fogja, mi kell neked! Csatlakoztam Xavhez a következő állomáson, ami azoknak a jelmezeknek volt fenntartva, amiknek a készítésében én is részt vettem. Mivel egyszerre érkeztünk, összeillő ruhákat kaptunk: Xav jelmeze egy sötét arany kabátból, térdnadrágból és a hozzáillő bíbor mellényből és köpenyből állt, az enyém pedig ennek
pont az ellentéte volt: egy arannyal díszített bíbor estélyi és köpeny. A kezembe nyomott maszkot már jól ismertem, mert a vérvörös, egymásba fonódó szavakból állót kaptam. Xavnek egy egyszerűbb arany félálarc jutott, amiben úgy nézett ki, mint egy első osztályú besurranó tolvaj. Végül a fodrászrészleg következett. Mindkettőnknek hosszú a haja, úgyhogy megkíméltek minket attól, hogy parókát kelljen viselnünk. Xav haját hátrafogták egy szalaggal, ami tökéletessé tette a 18-ik századi úriember kinézetet. Az én frizurám sokkal tovább tartott, mivel a fodrász egy bonyolult hajkölteményt álmodott a fejemre. Csodálatos hajad van, Crystal - ámuldozott Paolo, miközben ujjait végigfuttatta a tincseimen. - Micsoda forma, micsoda tartás! Még póthajat se kell feltennünk ahhoz, amit kitaláltam neked. Paolo először becsavarta a hajamat, ami ennek köszönhetően úgy omlott le a tiaráról, amit a jelmezemhez választott, mint egy kócos vízesés. Az arcom körül azzal finomított egy kicsit a hatáson, hogy hagyott megszökni néhány tincset és egy hosszabb fürtöt, ami a nyakam mellett végighúzódva belógott egészen a dekoltázsomig. Végül a művét befújta egy kis arany porral, hogy a hajam és a bőröm is halvány arany fényben izzon. A maszkkal az arcomon így már tényleg úgy néztem ki, mint valami furcsa egzotikus lény. A függöny mögül kilépve észrevettem, hogy Xav a kávéautomatánál vár rám. Amikor láttam, milyen fesztelenül áll ott a többi sráccal, köpenyét hanyagul az egyik vállára vetve, a szívem egyből hevesebben kezdett verni. A modern ruhák sehol se voltak ezekhez képest. Xav szemtelenül jóképű volt a szerelésében - úgy nézett ki, mint egy Mr. Darcyba oltott ördögi útonálló -, de inkább egyenként kitéptem volna az összes hajszálamat, mint hogy ezt bevalljam neki. Na, hogy nézek ki? - kérdeztem, miközben megpördültem előtte. Furcsa érzés volt, hogy egy csomó alsószoknya csiklandozza a lábamat, de élveztem. Az olasz statiszták nem okoztak csalódást: elhalmoztak bókokkal, sőt agyondicsértek és huncut csillogással a szemükben
biztosítottak örök rajongásukról. Néha az az érzésem, hogy az olasz férfiakat már születésüktől fogva arra nevelik, hogyan kell hízelegni a nőknek. Xav összevont szemöldökkel bámult rájuk. Nem értette, mit mondanak, de a lényeget azért sikerült felfognia. Xav? Halljuk az ítéletet - kopogtattam meg az álarcomat. Ebben még az én kezem is benne volt. Aha, szuper - mondta, és átnézett a fejem fölött. És mi a helyzet velem? Végre rávette magát, hogy visszanézzen rám. Cukorfalat, biztos te is tudod, hogy ennivalóan nézel ki, de azért légy óvatos! Nem akarok hős megmentőt játszani, ha a rajongóid úgy döntenek, kicsit közelebbről is megismernének. Nem bízom ezekben a srácokban. Hé, Xav, mi rendes gyerekek vagyunk! - ellenkezett egy Giovanni névre hallgató fickó. - Nem fogunk rámozdulni a barátnődre mondta, majd rám kacsintott és visszaváltott olaszra. Legalábbis addig nem, amíg itt van, igaz? Elnevettem magam. - Nem vagyok a barátnője, Giovanni. Ő... — Mi is volt Xav pontosan? - Ő egy családtag. Giovanni a szemöldökét mozgatva válaszolt. Az még rosszabb. Akkor nagyon kell vigyáznunk, mert még a végén kihív párbajra, ha megsértjük a becsületedet. Xav egy szót sem értett abból, amit beszéltünk. Mit mondott? - kérdezte. Egy kicsit túl komolyan veszi ezt az egész 18-ik századi kosztümösdit. Azt mondta, párbajra fogod hívni, ha flörtölni mer velem. - Rávigyorogtam Giovannira. - Pisztoly vagy kard? A beszélgetés közben Lily a hátam mögé lopózott és megkopogtatta a vállamat. Biztos hallotta, miről volt szó, mert mosolyogva üdvözölt minket. Bocsi, srácok, de semmi párbaj: a munkavédelmisek nem örülnének neki. Mindannyian csodásan néztek ki. Fiúk, ha van egy kis időtök, nézzetek be a világítástechnikushoz, mert szeretné megnézni, hogyan mutatnak a színsémák a jelmezeiteken.
Xav, Giovanni és a többiek engedelmesen elindultak a forgatási helyszínre, ami a tér szélén végigfutó oszlopsor egy részét is magában foglalta. Crystal, te pedig gyere velem! Joe már beállította a kamerákat és most van egy szabad félórája. Borzasztóan élveztem ezt a rövid fotózást Joe-val. A produkció hivatalos fotósaként az volt a dolga, hogy fényképeket készítsen a forgatásról a weboldal számára és a DVD-extrákhoz, de amíg Steve Hughes nem érkezett meg a helyszínre, azt fotózott, amit csak akart. A fotóst, ezt a viharvert skót fickót - akinek ráncos arca olyan volt, mint egy felföldi pásztornak, aki már hozzászokott, hogy nap mint nap szembenézzen a fagyos északi széllel - teljesen lefoglalta, hogy az elképzelései szerint állítsa be a képeket. Éreztem, hogy szinte már nem is lát engem, hanem csak a vonalak, árnyékok és fények összjátékát figyeli a gondolák és paloták előterében. Én is ugyanezt csináltam, amikor ruhákat terveztem: kizártam a részleteket, hogy egyben láthassam az egész képet. Végül rápillantott a karórájára. Ne haragudj, Crystal, de ma csak ennyire volt időm. Steve Hughes bármelyik pillanatban itt lehet. Fantasztikusan türelmes voltál velem: egy igazi őstehetség. Biztos vagyok benne, hogy lesz néhány remek képünk. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, Joe. Részemről a megtiszteltetés. Szívesen dolgoznék veled megint, ha lesz rá idő. Talán megpróbálkozhatnánk az utcai ruháiddal is. Az jól kiegészítené ezt a drámai kinézetet. Ha beleférek a napirendedbe, én nagyon örülnék neki. Megrázta a kezemet. -Akkor megegyeztünk. Felhívlak, amint megtudom, mikor lesz pár szabad percem. Ha végeztünk az itteni külső felvételekkel, szerintem lesz egy kis időm. Kicserélte az optikát a fényképezőgépen, és fürkésző pillantásokat vetett a csatorna felé, hátha feltűnik Steve Hughes csónakja. És mi a következő állomás? - Úgy gondoltam, kicsit még maradok, hátha így a hősöm közelébe férkőzhetek.
Az Alpok. A következő helyszínen egy nagy akciójelenetet veszünk fel, helikopterekkel és egy csomó kaszkadőrrel. -Hú! Igen, a moziban biztos izgalmas lesz, de az ilyen jeleneteket csak nagyon aprólékos munkával lehet beállítani, mert minden kis részletnek stimmelnie kell. Joe az arckifejezésemet látva elmosolyodott. - Amint arra már biztosan rájöttél, a filmkészítésnek csak az egy százaléka akció, a többi 99 százalék tömör unalom. Mindannyian az operatőrök és a világosítók kegyeire vagyunk bízva, a rendezőről nem is beszélve. - A motordübörgésre mindketten felkaptuk a fejünket. - Á, itt van Steve. Most már minden gyorsabban fog menni, hogy ő is megérkezett. Joe mellett maradtam, hogy onnan nézzem végig, ahogy a fehér motorcsónak befut a kikötőbe. Először nem is láttam Steve- et, de aztán rájöttem, hogy ő maga vezeti a csónakot. Jellegzetes szőke haja csak akkor bukkant elő, amikor visszaadta a kormányosnak a kapitányi sapkát. Milyen menő már! Kilépett a mólóra, és intett a filmesek által felállított kordonok körül összegyűlt rajongók kis csoportjának. Aztán megindult felénk, és egyenesen a jelmezes sátor felé vette az irányt. Szia, Joe, mi újság? - kérdezte, ahogy elhúzott mellettünk. -Minden rendben, Steve. - Joe eközben folyamatosan fotózott. Hú, ez aztán a szuper jelmez! - Steve végre észrevett engem is - persze nem volt nehéz, mivel egy elég feltűnő vörös és arany ruhában álltam a teljesen normálisan öltözött emberek között. - Minden statiszta ilyen ruhában lesz? A szám teljesen kiszáradt, amikor rájöttem, hogy hozzám beszél. Ööö... Steve, hadd mutassam be Crystalt. - Joe közöttünk termett, és épp elkapta a találkozásunk pillanatát. - Ő segített megvarrni a ruhákat. Ez remek. És milyen jól nézel ki, drága - mondta, de Steve figyelme máris átsiklott rajtam. - Hol van James?
Az egyik rendezőasszisztens karon fogta és elvezette, hogy felvázolja neki a következő jelenetet, amit forgatni akartak vele. Joe rám vigyorgott, amikor észrevette a döbbenetet az arcomon. Ne felejts el lélegezni, Crystal! Az öltöztetők kinyírnának, ha el kellene vágnom az egyik fűzőpántodat. Megtapogattam a mellkasomat. - Eszméletlen. Joe visszatette a fényképezőgépét a tokjába. Igen, színész létére nagyon kedves. Mindig emlékszik a nevekre, ami nagyon sokat elárul róla. Kissé kábán visszabotorkáltam a statisztáknak felállított pihenősátorhoz, ahol egy asztalra mindenféle ételek és frissítők voltak kitéve. Itt eltölthettük az időnket, amíg nem szóltak, hogy szükség van ránk. Amint beléptem, Xav azonnal lecsapott. Hol voltál? - kérdezte. - Már kezdtem félni, hogy meggondoltad magad és hazamentéi. Nem, dehogyis, csak összefutottam Steve Hughes-zal. Ezt meghallotta egy másik statisztalány is: Ó, milyen mázlista vagy! És milyen volt? Elképesztő! - mondtam, és úgy tettem, mintha mindjárt elájulnék. Xav savanyú arcot vágott. Úgy hallottam, elég alacsony. -Teljesen átlagos, de nem számít, mert amúgy tökéletes. Óvatosan leültem egy padra, nehogy a jelmezemnek baja essen. Ne is foglalkozz velem. Még mindig a hatása alatt vagyok mondtam, és elhessegettem Xavet magamtól. Áttrappolt a sátor másik végébe, ahol néhányan épp kártyázással ütötték el az időt. Nem valószínű, hogy féltékeny lett volna. Ha meg igen, annál jobb, még jót is tenne a lelkének, mert általában ő volt az, akit körülrajongtak a lányok. A forgatás késő délután kezdődött, amikor már teljesen besötétedett. A rendező összehívta a statisztákat az eligazításra. Oké, hölgyeim és uraim! - Egy tolmács fordított neki angolról olaszra. - A karneváli jelenet következik. Képzeljétek el, hogy
az egész éjszakát átmulattátok, és a hajnal előtti sötét és baljós órákban a hangulatotok lassan a tetőfokára hág. Nem is annyira személyekként lesztek jelen, inkább azt szimbolizáljátok majd, amit a Karnevál jelent Velence számára. Kisebb csoportokba osztunk be. Zöldek és feketék ott hátul -, ti lesztek a Harag. Azt akarom, hogy a mellett az oszlop mellett álljatok, és úgy tegyetek, mintha valami hatalmas veszekedés közepén lennétek. Sok kézmozdulat és fenyegető gesztus - olaszok vagytok, úgyhogy gondolom, nem nekem kell megtanítanom az intenzív testbeszédet. Az olasz statiszták nevetésben törtek ki. A fekete köpenyesek, a pestisdoktor maszkban: azt akarom, hogy ti fel-alá sétálgassatok, nyugtalanul, portyázva, mint egy csapat huligán, akik csak a bajt keresik és meg is találják. Ez az, ti lesztek a Bajkeverők, hatalmas B-vel. Ezüst és kék lányok, üljetek le azokra a székekre és padokra: minden vágyatok, hogy magatokhoz csábítsátok a férfiakat. Ti vagytok a Csábítás. A fehérruhás hölgy - te leszel a Magány. Azt szeretném, ha csak sodródnál az árral, és olyan tragikus képet vágnál, mintha épp most készülnél leugrani egy hídról. Vörös és arany - ti lesztek a Szerelmesek. Szeretném, ha a lépcsőn állva romantikáznátok, rendben? Hogy mi? - pillantottam fel Xavre. Ő is legalább olyan ijedtnek tűnt, mint én. Egyikünk se válaszolt. Vörös és arany - ó, te vagy az, Crystal! - James hangja sokkal melegebb, kevésbé parancsoló színre váltott. - Menni fog, ugye? A hátam mögött támadt pusmogásból tudtam, hogy a statisztákat eléggé meglepte, milyen baráti viszonyban vagyok a rendezővel. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Persze, semmi gond. Remek - James éles tekintettel nézett végig rajtunk -, figyeljetek rá, mit beszélgettek egymással! Tudom, hogy álarc van rajtatok és ez annak az illúzióját kelti, hogy bármit megúszhattok, de lesznek szájról olvasók is a helyszínen, akik azonnal jelentik nekem, ha valaki kiesik a szerepéből. Úgyhogy mellőzzétek a viccelődést, és lehetőleg ne itt beszéljétek meg, ki mit fog vacsorázni. Találjatok ki magatoknak egy történetet, és maradjatok a szerepben, amíg azt nem mondom, hogy „ennyi”.
Oldalba böktem Xavet. Neked ez így oké? Egy kicsit több, mint amire számítottam. Lily azt mondta, csak ácsorognunk kell, meg jól kell kinéznünk. Xav visszanyert valamennyit szokásos önbizalmából, miután rájött, hogy színésztehetségét is be kell vetnie: Persze. Ahogy mondtad: semmi gond. Elég élénk a fantáziám. Mindannyian elfoglaltuk a helyünket a próbafelvételekhez. A főszereplő még nem volt a helyszínen, úgyhogy jó néhányszor átvettük a jelenetet, hogy vele már minden gördülékenyen menjen. Xav és én a lépcsőn álltunk, miközben James a kamerák mögül beállította a pózokat. Közben végig arra gondoltam, mennyivel jobban érezném magam, ha nem Xavet, hanem bárki mást kaptam volna partnernek. Lehetett volna akár Giovanni is, vagy bármelyik másik srác, akivel elvicceljük az egészet. Ezt a fajta fesztelenséget nem igazán éreztem Xav közelében. Ismered a végtelen számú univerzumok elméletét? - kérdezte, miközben egészen közel hajolt hozzám. Szárazjégfüst gomolygott végig a téren, hogy a ködös hajnalt még élethűbbé tegye. Nem, mi az? - Még soha nem voltunk ilyen közel egymáshoz. Ez az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy miért vannak úgy a dolgok a mi univerzumunkban, ahogy. Mivel az összes többi lehetőség más univerzumokban már létezik. Mégis mi köze ennek a színészkedéshez? - vontam össze a szemöldökömet. Xav a karjával teljesen átfogta a derekamat, és egyre közelebb hajolt. Csak eszembe jutott, hogy ez azt jelentené, hogy van valahol egy univerzum, amiben te és én szerelmesek vagyunk, és ez az egész valóság, nem csak színjáték. Az ajkaink már majdnem összeértek. Megnyaltam a számat, miközben az arcomon éreztem a bőre melegségét, még úgy is, hogy nem is ért hozzám.
És ennyi! Milyen volt? - James épp a világítást ellenőrizte az egyik technikai főnök segítségével. Elhúzódtam Xavtől, mert nem tudtam, hogyan szállhatnék le idejében erről az érzelmi hullámvasútról. Ha az elméleted helyes, akkor van egy olyan univerzum is, ahol neked lila foltjaid vannak, nekem meg zöld a bőröm. Ott a pont - mondta hunyorogva, mintha megpróbálna lefotózni. - Igen, a zöld szín illene hozzád. Végül Steve is megérkezett az asszisztensei kíséretében, hogy a belépőjével az összes statiszta figyelmét magára vonja. A lányok hirtelen felélénkültek, hangosabbak lettek és sokkal nőiesebben kezdtek viselkedni. A fiúk meg vállvonogatva néztek egymásra, és bizonyára azon agyaltak, mi van ebben a fickóban, ami belőlük hiányzik. Megmondhattam volna nekik: a személyes varázs. Itt a forgatáson rajta kívül csak egyetlen fiúban volt meg mindez, és ő történetesen épp mellettem állt. Mi újság, James? - kérdezte Steve fennhangon, miközben barátságosan megveregette a rendező vállát. Már majdnem készen vagyunk. Azt szeretném, ha a boltív alatt sétálnál végig, és átvágnál a karneváli tömegen. Csak ez lesz nálad. - James felkapott egy pezsgősüveget a kellékasztalról. - Ne felejtsd el: a karakter teljesen maga alatt van, kételkedik a küldetésében, kételkedik saját magában, tehát a statiszták a belső démonjaidat testesítik meg. Megszorítottam Xav kezét, és a fülébe súgtam: És ettől olyan klasszak ezek a filmek - egy kis mágikus realizmus is vegyül az izgalmak közé! Hát nem fantasztikus, hogy ez az egész itt történik a szemünk előtt? Xav megvonta a vállát. Nekem csak az jön be, amikor robbantgatnak. Pff, fiúk! - azzal finoman hasba vágtam. Ha a gondosan megkomponált frizura nem lett volna, biztos egy kiadós hajkócolást kapok jutalmul, de így csak az orromra koppintott. Pff, lányok!
Oké, hölgyeim és uraim, innentől élesben megyünk. Steve, készen állsz? Steve az oszlopsor távolabbi végéről feltartott hüvelykujjal jelzett a rendezőnek. -Jöhet a füst... és felvétel! Xav magához szorított, és ahogy felnéztem, rám mosolygott és ujjával végigsimította a maszkom peremét. Volt valami az arckifejezésében, amit eddig még sose láttam, valami végtelen gyengédség. Azon kaptam magam, hogy teljesen elvesztem a tekintetében, és észre sem vettem, amikor Steve Hughes elviharzott mellettünk. Egészen elfelejtettem, hogy ő is a világon van. Ennyi. - A rendező és főhőse a monitor felett görnyedtek, és fejüket összedugva beszélték át a jelenetet. Rendben, hölgyeim és uraim. Fekete ruhások: azt szeretném, ha néhány pillanattal később jönnétek be, mert most nagyon takartátok Steve-et, és jó lenne, ha már nem lennétek az útjában, mire elér a második boltívig. Fehér ruhás hölgy: tökéletes, csak így tovább. Szerelmesek: nagyon aranyosak voltatok, de több szenvedélyt szeretnék látni. Csókold meg azt a lányt, az isten szerelmére. Gondolkozz: itt van ez a gyönyörűség a karjaidban, és én még ürügyet is adtam neked arra, hogy lenyomhass neki egy cuppanósat. Mire vársz még? A statiszták összenevettek, Xav pedig szégyenlősen intett, hogy megértette. Újra vesszük, mindenki a helyére! Hallottam, hogy a szívem hevesen ver, és attól féltem, Xav is észrevette. Azt kívántam, bárcsak bekaptam volna egy rágót a bögre kávém után. Teljesen esetlennek és szerencsétlennek éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy valamit el fogok szúrni, mondjuk, összefejelek Xavvel, vagy véletlenül rosszkor nevetem el magam. Xav mintha kitalálta volna a gondolataimat. Pszt, minden rendben lesz. Kicsit megdörzsölte a hátamat.
Ez csak játék. És amúgy igaza van, tényleg csodálatosan nézel ki. Mint egy hercegnő. Már napok óta vártam, hogy megcsókolhassalak. El akartam hitetni magammal, hogy ezt csak a szájról olvasók miatt mondja, de a kamerák még nem forogtak. És felvétel! - kiáltotta a rendező. Elhatároztam, hogy megpróbálok ellenállni Xav csábításának, és jól megnézem magamnak Steve Hughest, ahogy elsétál mellettünk, de amint Xav ajkai megérintették az enyémet, minden más gondolatom elszállt. A csókja eszméletlenül puha és gyengéd volt. Borzongás futott át rajtam a felső ajkamból kiindulva végig a gerincemen, és éreztem, ahogy minden egyes porcikám- ban szétárad. Olyan volt, mintha a csontjaim bármelyik pillanatban elolvadhatnának, és nem akartam semmi mást, csak hogy ez a tökéletes pillanat örökké tartson. Hideg, jeges füst gomolygott a bokám körül, de a forró karok erősen fogtak. A fejemet a kezében tartva Xav kicsit közelebb húzott magához, és még szenvedélyesebben csókolt, ajkaival felfedezte és végigtapogatta az állkapcsom vonalát és a nyakamat. Annyira elvarázsolt, hogy nem is hallottam, amikor James leállította a felvételt. Xav felemelte a fejét, én pedig hátralépve észrevettem, hogy a körülöttünk álló technikusok elismerően bólogatnak. James megköszörülte a torkát. Oké, srácok. Nagyon örülök, hogy néhányan ennyire komolyan veszitek az utasításaimat. Szép munka, Szerelmesek, ez elég... khm... meggyőző volt. Most újra vesszük onnan fentről. Xav karjára tettem a kezem. Reszketett, és én is eléggé feldúlt voltam. Megkönnyebbültem, amikor láttam, nem csak engem érintett meg ez az egész. Borzasztó kínosan éreztem volna magamat, ha ezt is egy vállrándítással elintézi, mintha mi se történt volna. Hát ez... - Elhallgattam, mert nem találtam a szavakat sem. Ez volt a legfantasztikusabb csók, amit valaha kaptam. - Az ujjhegyével megérintette a kulcscsontomat és egy kósza tinccsel kezdett játszadozni. - Köszönöm.
Lenéztem oda, ahol a kezem a lenvászon ingére simult. Ez volt az első csókom. Mármint az első rendes csókom. Kicsit kezdtem sajnálni, hogy ez az egész csak színészkedés volt. Xav mélyet sóhajtott. Ilyen csókokkal azt kívánom, bárcsak ez lenne az az univerzum, amiben te és én lélektársak vagyunk! - Homlokát az enyémnek támasztva felkészült egy újabb óriási érzelemrohamra, mert hamarosan újra csókolóznunk kellett a kamerák előtt. Én is - suttogtam, és hagytam, hogy az ajkaink találkozzanak.
Hogyan tudtam volna újra normálisan viszonyulni Xavhez, amikor még mindig alig tértem magamhoz életem legfantasztikusabb csókja után? A felvételt összesen tízszer kellett megismételni, és egyik jelenetünk sem érződött rutinszerűnek. A végére teljesen kikészültem, és láthatóan Xav sem érezte sokkal jobban magát. Persze tudtuk, hogy mindkettőnknek megvan a maga lé- lektársa valahol a világon, de én csak remélni mertem, hogy az élmény vele is legalább ilyen intenzív lesz. Teljesen magam alatt voltam, amikor rájöttem, mennyire odavagyok Xavért. Ez több volt már felszínes vonzalomnál: kezdtem megkedvelni az elbűvölő külső mögött rejtőző személyiségét is. Bár eddig rengeteget idegesítettük egymást, eszméletlenül jól kezelte a helyzetet. Elviccelhette volna az egészet, de amikor rájött, hogy mindketten vonzódunk a másikhoz, nem csipkelődött és nem próbált meg úgy tenni, mintha semmiség lenne, pedig talán ezzel tudott volna legkönnyebben kihátrálni a kínos szituációból. Tisztelettel bánt velem és a közös élményeinkkel. Csak hajnalban, a hazafelé tartó úton ütött szíven a felismerés, hogy egy kicsit beleszerettem. A mindig hangos velencei utcák hirtelen elhallgattak. Az éjszakai munkából hazatérve csak néhány halászhajó csörgött csendben lefelé a Guidecca-csatornán, a motorok zúgását el-
nyelték a hullámok. Bár tudtam, hogy a halászok hamarosan kipakolják az aznapi fogást a Rialto halpiacán, a szakácsok elindulnak reggeli körútjukra, hogy bevásároljanak a friss halakból és megpróbálják lealkudni a gyümölcsök és zöldségek árát, a város pedig megdörzsöli a szemét és visszatér a napi teendőihez, abban a pillanatban Velence csak a miénk és a sikátorokban kóborló macskáké volt. Éjszakánként ezek az utcák mindig baljósabbnak tűntek - ilyenkor előbújtak odúikból a bérgyilkosok és a kísértetek, múlt és jelen egybeolvadt, a csatornák megszegett ígéretekről suttogtak, és ősi sérelmek árnyai ólálkodtak a sötétben. Xav megfogta a kezem. Csendben dudorászott magában, miközben az egymásba font kezeinket lóbáltuk. Xav jókedve segített távol tartani a rossz szellemeket, mintha a saját kis boldogságbuborékunkban sétálgattunk volna. Tudod, Crystal, lehet, hogy át kellene gondolnunk ezt a lélektársi kapcsolatot kettőnk között. Végül is sosem próbáltuk meg leellenőrizni rendesen, nem igaz? A holdfénytől és a békés hangulattól ellágyulva nem lendültem egyből ellentámadásba. Már Denverben is próbáltam elmagyarázni neked. Nem vagyok képes a telepátiára. De attól még neked is van különleges képességed, nem? Csak épp semmire se jó. Megtalálom az emberek cuccait - a személyes tárgyaikat. Mint Trace? Megráztam a fejem. Ő képes megtalálni bármit, amihez valaha valaki hozzáért. Én csak a személyes holmikban vagyok jó: tudom például, hova tetted a kulcsaidat vagy a kedvenc plüssmackódat. Xav megszorította a kezem. Nem tudom, miért mondod, hogy ez semmire se jó, kisgyerekek milliói örülnének ennek a képességnek. A szüleik a lábaid előtt heverve köszönnék meg, hogy megtaláltad a kicsik kedvenc takaróját. Ezen azért elmosolyodtam.
Igen, tudom. A testvéreim is elég hasznosnak találják. Na, nem mintha ők valaha is a lábaim előtt hevernének miatta. Gondolom, természetesnek veszik. De miért félsz annyira a telepátiától? Szerinted félek tőle? Miért, nem így van? Lehet, hogy igaza volt. -Mindig is borzasztó élményeim voltak vele. Mintha egy madárraj csapna le az agyamra olyankor: az emberek személyes dolgai mind egyszerre rohannak meg. Azzal még csak-csak elboldogulok, hogy mások elméjében kutakodjak, de amikor valaki megpróbál kapcsolatba lépni velem, elvesztem a talajt a lábam alól, és magamba zuhanok. Egy pillanatra megálltunk az Accademia-híd közepén. Ki tudott volna csak úgy elsétálni, amikor a hold fénye olyan ezüstösen csillogott a Canal Grande mélykék vizén? Azt hiszem, attól félek a legjobban, hogy kiderül, nem vagyok igazi savant, mint ti. Na, tessék, kiderült a titkom. Akkor mi vagy? - kérdezte, miközben felém fordult. Hálás voltam neki, hogy nem csinált viccet a félelmeimből. Nem tudom. Valami mutánsféle? Találkoztál már valaha olyan savantokkal, akik nem tudtak telepatikusan kommunikálni? Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek. Bárcsak hagynád, hogy megvizsgáljalak! Talán segíthetnék kideríteni, miért esik olyan nehezedre a telepátia. Legutóbb, amikor ezt felajánlotta, azonnal bepánikoltam és elmenekültem. Akkor a félelem uralta a cselekedeteimet. Most, hogy nyugodtabb voltam és közelebb éreztem magam Xavhez, már nem féltem tőle, csak az rémített meg, hogy végre kiderülhet, mi az, ami nem stimmel velem. Karjával átfogta a derekamat, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Miután több órán keresztül ugyanezt csináltuk a kamerák előtt, már nem tűnt furcsának. Olyan, mintha fenntartott parkolóhelyem lett volna a szíve közelében. Elmosolyodtam a gondolatra.
Nem tudom, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk most egymásnak, Crystal, de azt tudom, hogy szeretnék legalább a barátod lenni. Bízhatsz bennem: vigyázni fogok rád. Ha valami gond van, jobb, ha tőlem tudod meg, mint egy idegentől, nem? De igen, igazad van - bólintottam. Halkan felnevetett. Ezt megkaphatnám írásban is? Végre beismerted, hogy valamiben igazam van. Nem, mert úgysem hagyod, hogy elfelejtsem. Fantasztikus volt az illata: egy kis aftershave keveredett a krémmel, amivel a sminkünket mosták le, és valamivel, ami csakis ő volt. Nagy nehezen tudtam csak megállni, hogy ne dörgöljem az orromat a nyakához, amit a kigombolt ing teljesen szabadon hagyott. Megengedem, hogy megvizsgálj, de nem most. De nem ám - értett egyet. - Hajnali négy óra lehet, úgyhogy biztos, hogy nem most. Végre rá tudtam venni magam, hogy elhúzódjak tőle. Talán várnunk kellene az esküvő utánig. Ha valami gond van a savant képességeimmel, arról még nem akarok tudni, ha pedig minden rendben, akkor nem számít, ha csak később derül ki. Legnagyobb meglepetésemre egyetértett. Igen, amúgy is jobb szeretném úgy csinálni, hogy a családom is jelen legyen. Zed segítségével egyesíthetjük a képességeinket, és alaposan megvizsgálhatunk. Az egyik bátyám, Victor, nagyon tehetséges telepata, és a segítségével azonnal tudni fogjuk, ha valaha is babrált valaki az agyaddal. Abba azért még nem mentem bele, hogy az egész családja előtt kiteregessük a hiányosságaimat. De Xav, nem is ismerem őket. Nem szeretném, ha az egész családod ott lenne. Én se akarom, hogy mindenki ott legyen, csak Zed és Victor. Zedben, mint hetedik fiúban, mindannyiunk képességéből van egy kevés, és képes összekapcsolni minket, amikor közösen dolgozunk valamin. Persze emiatt nagyra is van magával, de azért ki lehet bírni.
Hallottam a hangján, hogy igazából nem gondolja komolyan: Xav sokkal közelebb állt a testvéreihez, mint én a családomhoz. A maguk módján Skynak és Phoenixnek is meg kellett küzdeniük a fejükben elültetett rossz gondolatokkal, amikor találkoztak a testvéreimmel. Nem volt könnyű dolguk, mire mindent lerendeztek. A savant világban egyáltalán nem ritka, hogy valaki áldozatául essen mások rosszindulatának; még közülünk is rengetegen vannak, akik gonosz dolgokat művelnek, a tudatkontroll pedig nyilvánvalóan alkalmas erre. De én biztos vagyok benne, hogy velem soha nem tett senki ilyesmit. Mindig is ilyen voltam. Abból, amit meséltek nekem, úgy tudom, hogy Sky és Phoenix mindketten gonosz emberek keze közé kerültek. Én szinte burokban nőttem fel: iskola, család. Semmi se történt velem. Akkor semmit se fogunk találni. De biztosra akarok menni. Rendben, de nem ígérek semmit. Először hadd találkozzak megint Zeddel és Victorral. Ne mondd meg nekik, mit tervezel. Szeretném én eldönteni, hogy beengedem-e őket a fejembe. Kérlek, Crystal. Elég legyen, Xavier Benedict - mondtam feltartott kézzel. Már így is elég sok engedményt tettem neked ma este. Xavier Benedict! Mostantól tudni fogom, hogy tényleg túllőttem a célon, ha a teljes nevemen szólítasz. A karjaiba kapott, és táncra perdült velem a Campo di Santa Agnese körül. Ez a lakásunkhoz közeli kis tér azon ritka helyek egyike a Dorsoduro negyedben, ahol elszórva még néhány fát is látni. A fülemet is meg akarod húzni? Ne kényszeríts! Feltett az egyik padra, hogy végigvezethessen rajta, és meghajolt előttem, amikor leléptem. Hölgyem, képes lesz valaha is megbocsátani hűséges szolgája szemtelenségét? Látom, a tizennyolcadik századi ruha a modorodra is jó hatással volt - mondtam, miközben öklömmel megdörzsöltem a halántékát. - Tökfilkó.
Kegyednek csak Tökíilkó Úr! Amikor elértük a kapu közelében lévő hidat, mindketten egyszerre vettük észre, hogy a vízállás ismét megemelkedett. Fölemeltem a lábam, és incselkedve mutattam neki a gumicsizmámat. -Jössz megint a hátamra? Nem, a büszkeségem azt már nem viselné el. Leült a híd egyik kiszögellésére, és lehúzta a bakancsát. Tessék, fogd meg - mondta, miközben a kezembe nyomta a bakancsot. - Bármit is csinálsz, ne ejtsd le. Aztán, mielőtt rájöhettem volna, mit tervez, a karjába kapott, és belegázolt a lábközépig érő vízbe! Xav, rajtam gumicsizma van, erre semmi szükség. Erre még szorosabban magához ölelt. Csak erre van szükség, drága hölgyem. Hát nem olvasta az Úriemberek Kézikönyvét? Megráztam a fejem, és magamban kuncogtam, mivel hallottam, ahogy felszisszen, amikor lábujjai a hideg vízhez értek. A huszonnyolcadik oldalon világosan leírják, hogy az úriemberek azonnal kizárják a soraikból azt, akit egy hölgy másodjára is a hátára vesz. A szerencsétlen kénytelen feláldozni a lábujjait, hogy szárazon tartsa az imádott hölgyet. És mi a helyzet ezzel? - kérdeztem, miközben a cipőfűzőnél fogva a víz fölé tartottam a bakancsot. A bakancsot nem kell feláldozni - vigyorgott, és elvitt egészen a bejáratig. - Azt hiszem, vissza is kérem, még mielőtt bán- tódása esik.
A fegyverszünet egész következő héten kitartott. Bár a munkám még mindig lefoglalt, már nem kerültem el nagy ívben a vendégeinket, és Xav néhányszor még futni is elkísért. Mivel a hegyek között nőtt fel, ahol a végtelen erdei ösvények állandóan a rendelkezésére álltak, sokkal edzettebb volt nálam, és a kis kocogó túráim a Zatterén meg se kottyantak neki. Szerencsére az ezzel kapcsolatos megjegyzéseit inkább incselkedve, mint gúnyosan
tálalta, úgyhogy Rocco és én könnyen megbocsátottunk neki. A kutya rövid lábai mindig jó ürügyet adtak, ha egy kicsit meg akartam állni, Xav pedig elég gáláns volt, hogy úgy tegyen, mint aki beveszi a cselt. A lány- és a legénybúcsú ügyében viszont továbbra is harcban álltunk. A gyenge kezdés után jobban a kezembe vettem a dolgokat, és belevetettem magam a szervezésbe. Xavvel nem akartuk kifecsegni a terveinket egymás előtt, de azért sosem hagytuk ki az alkalmat, hogy egy-egy bosszantó utalással rá ne ijesszünk a másikra, hogy esetleg még az ő ötleténél is sokkal jobbat találtunk ki. Diamond, el ne felejts péntekre valami igazán különleges ruhát találni magadnak: valami méregdrága márkás cuccot. Nem érdekel az se, ha utána papírtányérból kell ennünk az esküvőn, ennél sajnos nem adhatod lejjebb - jelentettem be a nővéremnek hétfő este a vacsoránál, jó hangosan, hogy lehetőleg mindkét Benedict testvér halljon minden egyes szót. Xav felvonta a szemöldökét. Ugye nem loptad el a kaszinós ötletemet? Nem lett volna szabad már az elején elárulnom a részleteket. Kaszinó? - legyintettem. - Azt már nem: az túl kiszámítható és unalmas lenne. Bármelyik öreg turista besétálhat oda. Xav kis híján kiköpte a szájában lévő bort. Trace megfogta Diamond kezét, és hüvelykujjával simogatni kezdte a csuklóját. Mondd, kedvesem, mégis hol lesz ez a buli, hogy talán még egy bankot is ki kell rabolnod ahhoz, hogy ki tudd fizetni a ruháidat? Ne feledd, hogy egy rendőrtiszttel van dolgod, úgyhogy bármit mondasz, azt felhasználhatom ellened a bíróságon. Ne aggódj, drágám, nem fogok semmi törvényelleneset csinálni - válaszolta nevetve Diamond. Trace elvigyorodott. Én nem. Inkább csak megkérem anyukádat, Skyt és Phoenixet, hogy intézzék el helyettem. Trace felmordult. Eszedbe ne jusson. Ők hárman együtt megállíthatatlanok lennének: anya látja a jövőt, Sky már egész ügyesen mozgatja
a tárgyakat az elméjével, Phoenix pedig képes lefagyasztani az időt. Akár Fort Knoxba is betörhetnének, és senki még csak észre se venné. Ez nagyon izgalmasan hangzott, úgyhogy elhatároztam, hogy legközelebb, ha találkozom a lányokkal, kicsit jobban kifaggatom őket a képességeikről. Nem lesz gond. Trace, mostanra már igazán tudhatnád, hogy Diamondnál egész jól megy az üzlet, úgyhogy nem kell bankot robbantania, ha fel akarja újítani a ruhatárát. Viszont én, mint szegény jövendőbeli sógornőd, aki éhbérért gürcöl nap mint nap, még rákényszerülhetek, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjak. Láttam Trace arckifejezésén, hogy nem tudta egyértelműen eldönteni, viccelek-e vagy sem. Biztos túl sok időt töltött el bűnözők között. -Tudom, hogy nem könnyű, amikor az ember még egyedül van. Ha bármire szükséged lenne, Crystal, csak kérned kell. Rápillantott Diamondra, aki kedvesen visszamosolygott rá. Nyugalom, biztos úr, Crystalnak sokkal több a tartaléka, mint azt gondolnád - mondta, és megpaskolta Trace arcát. Jaj, olyan aranyosak voltak így együtt. Így igaz: végül is egy ruhaboltban dolgozom. Előbb varrom meg magamnak a szerelésemet, mint hogy a Versace üzletek kirakatát kezdjem kifosztani. Xav elvette a salátástálat a testvére elől. Ha már a lányok a ruhákkal vannak elfoglalva, Trace, nekem is tudnom kéne a méreteidet az öltönyhöz és a többi cucchoz, amire szükséged lesz - mondta, miközben egy kis olívaolajat locsolt a salátára. - Lola azt mondta, mindennek pontosan stimmelnie kell. Lola? - sipította Diamond. Megpróbáltam figyelmeztetni, nehogy besétáljon Xav csapdájába, de már túl késő volt. Xav még egy kis parmezánt és borsot szórt a salátájára. Csak nem gyanakszol, Diamond? Jól teszed, mert én egy igazi legénybúcsút szervezek, és nem holmi iskolai kirándulást, és azt szeretném, ha Trace mindenből a legjobbat kapná. Úgyhogy Lola vagy az egyik legjobb vízisportoktató, akit valaha lát-
tam, vagy egy egzotikus táncosnő. Hogy melyik, azt a fantáziádra bízom. Felhúzott szemöldökkel bámultam Diamondra. Vagy lehet, hogy mindkettő egyszerre. Gondolom, nektek még az is bejönne, nem? Ne aggódj, Di, Luigi és a fiúk nem fognak csalódást okozni. Luigi valójában Contessa Nicoletta apró termetű szemüveges szakácsa volt, akivel a péntek esti menüt beszéltem meg, de a Benedict fiúknak ezt nem kellett tudniuk. Megígérte, hogy valami igazán tüzes finomsággal készülnek, ami mindenben megfelel az ízlésünknek. Ööö... Crystal. - Diamond szeme elkerekedett, amiből arra következtettem, hogy a jelenlévők közül tényleg senki sem ismer úgy igazán. - De azért nem vitted túlzásba a dolgokat, ugye? Mármint a múltkor, amikor Marie lánybúcsújára mentem, a chippendale fiúk már eléggé túllépték a jó ízlés határát. Hát persze hogy nem - mondtam ártatlan fejjel. - Luigi és a fiúk a jó ízlés mintaképei. Diamond fennakadt szemöldökkel bámult, amíg rá nem kacsintottam. Szuper - mondta, miközben hátradőlt a székében. - Alig várom a pénteket. Trace és Xav többször összenézett hosszan, jelentőségteljesen. Mindketten tudták, hogy Diamond sosem bérelne fel olasz chippendale fiúkat, de bennem egyikük se bízott. Nem mondhatnám, hogy nem élveztem a helyzetet. Előredőltem, mintha nagy titkokat akarnék megosztani a nővéremmel. Mondtam Luiginak, hogy nem szeretnénk semmit, ami túl nyers. Megemlítettem azt is, hogy a hölgyeknek nagyon kifinomult az ízlésük, ezért a felhozatal lehet pikáns, csak ne legyen túlságosan az. -Te jó ég! - Diamond az arca elé kapta a szalvétáját. Láttam, hogy Xav gyanakodva méreget. Lehet, hogy egy ki- csit túlzásba vittem a konyhai utalásokat? Az asztal alatt megbökte a lábamat.
Mi van? - kérdeztem suttogva, amíg Trace és Diamond belemerültek az egyik menetrendszerű romantikus pillanatukba. Rám való tekintettel nem használtak telepátiát, amikor a közelben voltam. Lehet pikáns, csak ne legyen túlságosan az, mi? Cukorfalat, ez igazán nem vall rád. De most a nővéremről van szó - mondtam komolyan. Akkor jó, mert emlékszem a csókunkra és mondhatom, te magad vagy a vörös chili női megfelelője. Vörösnek már biztos, hogy vörös voltam. Hallgass! Miért? A filmben úgyis mindenki látni fogja. A tekintete lassan a számra tévedt. Fejezd be! - Féltem, hogy Diamond megsejt valamit. A sógorával való játszadozás biztos, hogy nem tartozott a legjobb húzásaim közé a jövőbeli családi béke fenntartásának szempontjából. Nem tehetek róla - vonta meg a vállát. - Lehet, hogy fel kéne hívnom Lolát, hogy módosítsak a pénteki terveinken. Úgy tűnik, valamivel el kell terelnem a figyelmemet, ha nem akarom megadni magam a kísértésnek. Megadni! Ordítani tudtam volna, de azzal elég nagy zűrbe sodortam volna magamat. Inkább arra koncentráltam, hogy kellően megsértődjek azon, hogy úgy gondolja, egy egzotikus vízisíoktató képes lenne elterelni a figyelmét rólam. Remek, akkor hívd csak fel Lolát - az összes fogamat kivillantva, de érzelem nélkül mosolyogtam rá -, de ezt azért vésd az eszedbe, cukorfalat: lehet, hogy a te bulid segít felejteni, az enyém viszont felejthetetlen lesz!
Szerdán
Diamondnak
sürgősen
Rómába
kellett
utaznia,
hogy
megpróbáljon elsimítani egy rokoni viszályt az egyik savant családban. A szemben álló családtagok már készek volt a bíróság elé vinni az ügyet, és a hangulat is kezdett nagyon elmérgesedni. A kis kiruccanásra Trace és Xav is vele tartottak. Ez éppen kapó-
rájött, mivel Lily aznap az üzletben egy olyan ajánlattal állt elő, amit egyikőjük sem nézett volna jó szemmel. Crystal, megtennél nekem egy hatalmas szívességet? - kérdezte, amint belibbent az ajtón. Élénkpiros pulóvert és szoknyát viselt, és villám alakú fülbevalóival kiegészítve úgy éreztem, mintha hirtelen több ezer volt csapott volna bele a délutáni nyugalmamba. Nem tudom, az attól függ - mondtam, és letettem a kezemből a varrnivalót. - Mindig elolvasom az apró betűs részt is, mielőtt aláírok valamit. Okos - mondta a pultnak támaszkodva. - De ezt biztosan imádni fogod. Valójában inkább én teszek szívességet neked. Felkapta a ruhát, amin addig dolgoztam - egy kézzel hímzett, kék selyemdarabot -, és alaposan megvizsgálta. Nagyon szép. A nővérem pénteki lánybúcsújára készül. Hmm, csodálatos lesz. De térjünk inkább a tárgyra: mit csinálsz ma este? Biztos voltam benne, hogy a többiek csak késő este fognak hazaérni. Semmi különöset, de Signora Carriera biztosan gondoskodik róla, hogy ne unatkozzak. Akkor majd megkérem, hogy ma kivételesen engedjen el korábban. Küldetésem van a számodra. Elég ígéretesnek hangzik. Steve Hughes - biztos emlékszel rá: az a lélegzetelállítóan jóképű színész, akinek a bankszámlája akkora, mint egész Monaco. Igen, azt hiszem, rémlik valami - vigyorogtam. Ma este Jamessel és velem együtt ott lesz egy kiállítás megnyitóján. Az ügynöke szerint jót tenne a róla kialakult képnek, ha a sajtó látná, hogy részt vesz ilyen kulturális eseményeken. Kell valami, amivel ellensúlyozza a szakításával kapcsolatos pletykákat. -Te és James? Barátunk vagyunk - legyintett. - Csak barátok. A pasija otthon várja LA-ben.
Ó, bocsánat. Na, de térjünk vissza Steve-re. A legutóbbi barátnőjét a múlt héten dobta, miután a lányról kiderült, hogy eladott néhány szerelmes sztorit a bulvársajtónak. Csak megjátszotta az egészet. Szóval Steve-nek ma estére kell valaki, akivel villanthat, hogy megmutassa, túl van a csajon és tovább tudott lépni - valaki, akiben megbízhat. Tényleg arra gondolt, amire gondoltam, hogy gondolt? Én egyáltalán nem vagyok csinos. Rosszul fogalmaztam: egy elragadó és különleges valaki. És mi lehetne jobb kezdete a modellkarrierednek, mint hogy Steve-vel együtt mutatkozol, még ha csak egy kis időre is? Az arcod másnap ott lesz minden újság címlapján, Velencétől Seattle-ig. Steve azt szeretné, ha vele mennék? Nagyon furcsa érzésem támadt: egyszerre voltam rémült és izgatott. Hát... tulajdonképpen még nem tudja, hogy téged akarlak beszervezni neki - mondta, és megbökte az orromat. - Ne csinálj személyes ügyet belőle! Csak egyetlen randiről van szó, és ez neked is nagyon jó lehetőség. Nem fog beléd szeretni és ölben vinni a hollywoodi palotájáig, úgyhogy erről ne is álmodj! Igazából nem is vágytam semmi ilyesmire. Csak egyetlen olyan fiú volt, akivel kapcsolatban már elgondolkodtam ezen a holtomiglanholtodiglan dolgon, de az ő neve nem Sz-szel kezdődött. -Tudom, Lily, csak ez egy kicsit lelombozó, hogy csak egy név vagyok a szóba jöhető lányok listáján. Lily felnevetett. Ha ez vigasztal, te vagy a lista legtetején. Akkor hát eljössz? Nem is tudtam, melyik a jobb buli: ha filmsztárok között töltöm az éjszakámat, vagy flitterek varrásával? Mindjárt megbeszélem a dolgot a titkárnőmmel: megkérem, hogy tegye át Taylor Lautnert keddre, Robert Pattinsont pedig jövő hétre, és akkor talán szabaddá tudom tenni magam.
-
Nagyon köszönöm. Megyek, és elintézem a dolgot a
signorával, aztán szépen felöltöztetünk. Lenéztem a rajtam lévő pulóver-farmer kombóra. Úgy érted, hogy nem mehetek így, ahogy vagyok? Csak várd ki a végét, Crystal Brook, mert valami igazán különlegeset találtam ki neked.
- Így nem mutatkozhatok emberek előtt! - sziszegtem Lilynek, miközben a La Fenice színháznál vártuk Steve-et és Jamest. A fehéroszlopos bejárat úgy magasodott fölénk, mint az Olümposz kapuja, a lépcsősor felett pedig egy frissen aranyozott főnixszobor üdvözölte a látogatókat. A szervezők a kiállítást az operaház fényűző előterébe álmodták meg, és szinte már láttam is magam előtt, ahogy bent a hölgyek színpompás estélyi ruhái elvegyülnek a férfiak szmokingjaival, a fehérzakós pincérek pedig ínycsiklandó harapnivalókat és pezsgőt szolgálnak fel a művészetek szerelmeseinek. Ezek a férfiak és nők voltak a nemzetközi társasági élet istenei, én viszont úgy éreztem magam, mint egy hívatlan betolakodó. És ugye mindannyian tudjuk, mi történik általában, ha a halandók az istenek dolgaiba ártják magukat. Megpróbáltam kicsit lejjebb rángatni a szoknyámat - körülbelül combközépig ért, én pedig nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lábamat mutogassam. -Teljesen kilógok a tömegből. Lily csak egy pillantást vetett a vendégekre, és megvetően fújt egyet. - Egy fikarcnyi érzékük sincs a divathoz. Ezek a ruhák már évek óta a szekrényükben lóghattak. Nézd csak: ósdi, ósdi, ósdi, uncsi, uncsi, uncsi. Te, kislány, egy eredeti Julien Macdonald ru-
hakölteményt viselsz a legújabb kollekcióból, egyenesen a londoni Fashion Week kifutóiról. Inkább úgy érzem, mintha egy eredeti semmit viselnék, mert alig van rajtam ruha! - A szoknya a combom tetején ért véget, nem sokkal az után, hogy elkezdődött, az első és hátsó V kivágás miatt pedig úgy láttam, a felsőhöz se használtak túl sok anyagot. Az egyetlen rész a ruhán, ami egy kis takarást biztosított, az uszály volt, ami hátul könnyedén lobogva legalább arra jó volt, hogy a ruhát estélyinek lehessen mondani. Istenien áll neked ez a krém- és aranyszín. Amúgy a ruhádon lévő hímzés önmagában többe kerül, mint egy átlagos családi autó. Ó, istenem. Lily, kérlek, ne engedj a vörösbor közelébe. Csak óvatosan. Bár Julien nagyon boldog volt, hogy kölcsönadhatja a ruhát, mert tudta, hogy a holnapi újságok tele lesznek a képeiddel, megígértem neki, hogy az estélyi ugyanabban az állapotban kerül vissza hozzá, amiben elhoztam tőle. Ez nagyon rossz ötlet volt! - Ha Lily akkor nem karol belém, azonnal megfogtam volna az uszályt és futásnak eredtem volna úgy, ahogy vagyok: magas sarkú arany csizmában, mint Hamupipőke, aki úgy döntött, mégis inkább lelép a bálról. A kis pánikrohamom meglepte Lilyt, de nem követte el azt a hibát, hogy elengedje a karomat. Most már nincs visszaút. Gondolj bele, milyen rossz lenne a sajtóvisszhang, ha Steve-et csak így faképnél hagynád. Honnan tudnák meg? Lilyt még mindig meg tudtam lepni a naivitásommal. Mert megkapták a fülest, hogy lőhetnek néhány fotót Steveről, amikor tíz körül lelép a buliról a partnerével. Ezek a dolgok nem csak úgy maguktól történnek, Crystal. Ebben a pillanatban két férfi lépett ki az operaházzal szemben lévő templom melletti utcából. Egy alacsony és köpcös, és egy középmagas vékony fickó: a partnereink végre megérkeztek. Steve nagydarab testőre szorosan a nyomukban volt. Igyekezzünk: Steve nem akar majd itt kinn ácsorogni, hátha a riporterek egy kicsit korábban érkeznek. A lesifotókon sosem néz ki jól.
Lily belém karolt, a rendező és a filmsztár mögött felsorakozva beléptünk az üvegajtón keresztül az előcsarnokba. A ruhatárosok egyből ugrottak, hogy átvegyék a kabátjainkat és stóláinkat. Steve csak ezek után nyugodott meg annyira, hogy üdvözöljön minket. Szia, Lily, fantasztikusan nézel ki! - mondta, miközben két puszit nyomott a tervezőnő arcára. Alig tudtam megállni, hogy ki ne kiáltsam a világba: Végre egy légtérben lehetek a kedvenc színészemmel, sőt, én vagyok a PARTNERE! Jamestől mindketten kaptunk egy ölelést. Szia, Crystal. Készen állsz? Erre csak egy halvány mosoly volt a válasz. Lily lesöpört egy kósza cérnaszálat filmsztárunk hajtókájáról. Nagyon tetszik a zakód, Steve. Tom Ford? Igen, ez az egyik kedvencem - mondta, majd felém fordult. Mély levegő, Crystal. Ne hozd magad cikis helyzetbe. Szia, akkor biztos te vagy Crystal. Nagyon hálás vagyok, hogy belementél ebbe a ma esti őrületbe. - Előrehajolt, és Lilyhez hasonlóan engem is két puszival üdvözölt. - Nagyon tetszik a ruhád! Köszi - motyogtam. Nagyon megértően nézett rám. Gondolom, minden normális lány furcsán viselkedik a közelében, úgyhogy biztos nem ez volt az első eset, hogy valakiből egy pillanat alatt gügyögő idiótát csinált. Elmondom, mi a terv: ezt az egész bulit az egyik barátom tiszteletére szervezték, úgyhogy elszürcsölgetünk egy kis pezsgőt, beköszönünk néhány ismerősnek, egy kicsit reklámozzuk a képeket, aztán szépen elválunk. Ma este egy kőkemény pókerparti vár rám a hotelben dolgozó srácokkal, úgyhogy körülbelül egy óra múlva le akarok lépni - mondta, miközben úgy dörzsölgette a tenyerét, mint egy dokkmunkás. - Jó lesz így, Crystal? Nem valami csábító, de tudtam, hogy aligha fogok az egész esti osztatlan figyelméért esedezni. Persze, semmi gond.
Szuper. Akkor vegyüljünk el! - Felajánlotta a karját, én pedig örömmel elfogadtam. Reméltem, hogy nem érzi, mennyire reszketek a tízcentis magas sarkú csizmámban. Szerencsére az egy cseppet sem zavarta, hogy sokkal magasabb voltam nála. Mesélj egy kicsit magadról. Lilytől úgy hallottam, te is statisztáltál a filmben. Láttam, hogy gyorsan megnézi magát az egyik tükörben, ami mellett elhaladtunk. Aha. És színésznő szeretnél lenni? Ez annyira távol állt attól, amit csinálni szerettem volna, hogy akaratlanul is elnevettem magam. Dehogyis! Steve elvigyorodott, én pedig majdnem lenyeltem a nyelvemet, ahogy rám villantotta kobaltkék szemeit. A filmvászonról már ismerős személyes varázsa az életben még jobban átjött. Egyre jobban tetszel nekem. A kis színésznőjelöltek nagyon fárasztóak tudnak lenni, és én elég sokukkal összefutok itt-ott. Akkor mit dolgozol? Karneváli jelmezeket készítek - olyanokat, mint azok a maszkok és köpenyek, amik a hétvégén voltak rajtunk. Ez hagyomány itt Velencében. Ez tényleg nagyon érdekes - mondta, és atyáskodó mozdulattal megpaskolta a kezemet. Mintha csak azt mondta volna: jól van, csórikám. Nem hiszem, hogy valaha is randiztam volna valakivel, aki a két kezével dolgozik. Persze olyannal már igen, aki filmeket készít, de az nem olyan hasznos, mintha jelmezeket készítene. Ha egy tehetséges varrónővel randizom, az azt bizonyítja, hogy vannak rejtett mélységeim, nem? - mondta és rám kacsintott, hátha attól kevésbé hangzana önzően a kérdése, de fogadni mertem volna, hogy komolyan gondolta. Könnyedén átvezetett a tömegen: az emberek, ahogy elhaladtunk, mindenütt utánafordultak, mint a napraforgók a nap felé. Steve úgy tett, mintha észre se vette volna őket, és egyenesen ahhoz a művészbarátjához vitt, akinek a munkáját csodálnunk kel
lett volna. Eddig egyetlen pillanatom se volt, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a kiállított tárgyakat. Miközben átverekedtük magunkat a tömegen, elviharzottunk egy megkínzott bohóc szobra előtt, és fél szemmel mintha egy összetört balerinát is láttam volna az egyik festékkel telefröcskölt vásznon, úgyhogy meg mertem kockáztatni, hogy a kiállításnak a színház volt az egyik fő témája. Steve kezet rázott egy pávakék öltönyt viselő kicsi emberrel. Helló, Sebastian, fantasztikus a kiállítás. Nem mintha látott volna belőle bármit is. Ó, Steve, hát eljöttél! - A művész izgatottságában maga körül verdesett a karjával, és még a pezsgőjét is sikerült kiöntenie, miközben átvette a másik kezébe a poharat, hogy üdvözölje Steve-et. Gyorsan hátraléptem, nehogy a ruhámnak baja essen. Milyen édes pofa vagy! Ki nem hagytam volna. Hadd mutassam be egy barátomat, Crystal... ööö... Crystalt. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Steve nem tudta - vagy csak elfelejtette - a vezetéknevemet. Itt Velencében dolgozik divattervezőként. Hogy MI? Sebastian Perry (ekkorra már rájöttem, hogy ki ő, köszönhetően egy másik vendég által szorongatott prospektusnak) megpuszilt, mintha régi barátok lennénk. Crystal, nagyon örülök, hogy megismerhetlek. És melyik cégnek dolgozol? Nem tudtam megjátszani magam, még úgy sem, hogy látszólag Steve számára ez teljesen természetes lett volna. Azt hiszem, félreértett, Mr. Perry. Én egy velencei varrónőnek dolgozom, aki karneváli jelmezeket készít. Mr. Perry! - kuncogott az apró művész. - Drágám, a modorod kifogástalan, de inkább szólíts Sebastiannak, különben úgy fogom érezni magam, mint egy százéves öregember. - A kiállítás miatti idegessége láthatóan elpárolgott, mert játékosan kacsintott Steve-re. Már értem, miért választottad ezt a lányt: olyan kis aranyos.
Ez volt az első (és valószínűleg az utolsó) alkalom, hogy valaki, aki harminc centivel alacsonyabb volt nálam, „kis aranyos” - nak nevezett. Azonnal a szívembe zártam. Alig várom, hogy még többet mesélj a munkádról. A hagyományos színházi kézművesség, mint a maszkkészítés, nagyon közel áll a szívemhez - mondta, miközben ujjával az egyik festménye felé intett, ami távolról úgy nézett ki, mintha egy halom lemészárolt karneváli vendéget ábrázolna. De Steve már láthatóan menni készült. Majd később, Sebastian. Most mennem kell, hogy szerezzek neked néhány vevőt. Édesem, ha ez sikerül, örökre az adósod leszek. Steve közben már neki is indult. Visszanézve láttam, hogy a kis művész tréfálkozva megütögette a szíve fölött a mellkasát, amin a körülötte állók nagyot nevettek. Tudom, mit érzett: Steve a tettek embere volt, és az embernek még a vére is felforrt a közelében. Honnan ismered Sebastiant? - kérdeztem, és átvettem az egyik ásványvizet, amit egy pincér tálcájáról kapott le. Steve végigfuttatta a tekintetét a termen, miközben biztos azt próbálta kitalálni, hogyan tűnhetne fel a legjobb színben a sajtó előtt. Ugyanonnan, mint mindenki mást. Egy ehhez hasonló estélyen futottam össze vele. Megvettem néhány festményét, mert a pénzügyi tanácsadóm szerint nemsokára sokkal többet fognak érni. A kiállított darabok láttán rájöttem, hogy a művészt magát jobban kedveltem, mint a művészetét. És mit csináltál a festményekkel? — Nehezemre esett elképzelni a kis lakásomat ezekkel a rémálomszerű képekkel a falakon, főleg, hogy éppen akkoriban szabadultam meg a Twilight posztereimtől és váltottam Monet-ra. Egy páncélteremben vannak valahol. Most éppen nincs állandó otthonom: egy házat bérelek, ahol a személyzet tartja rendben a dolgokat, mert én az időm nagy részében dolgozom. Az asszisztensemnek viszont már nagyon jól megy a bőröndpa-
kolás. Á, szia, Mary, rég láttalak! - és már el is indult a ma esti második találkozójára: a nő, mint kiderült, a New York Times riportere volt. Úgy tűnt, a Steve-show kispadjára kerültem, bár ez a helyzet már egyáltalán nem ért meglepetésként. Azt hiszem, a savantok között, Diamond mellett is hasonlóképp éreztem volna magam. A hírnév gondolata még sosem tűnt olyan csábítónak, mint akkor. Inkább lettem volna én is egy a listáján szereplő nevek közül, mint az estéjéhez csapott kósza gondolat, ami csak azért volt ott, hogy jobb színben tüntesse fel a sajtó előtt. Persze Steve egyáltalán nem volt kellemetlen társaság, de amint túljutottam az izgatott rajongáson, rájöttem, hogy egyáltalán nem érdeklem sem én, se semmi más a karrierjén kívül. Mondjuk, miért is érdekelné? Ez az egész estély a „megvakarom a hátadat, ha te is az enyémet” jegyében telt. Vad gondolatok cikáztak a fejemben. Bár a kispadon voltam, nem éreztem magam tehetetlennek. Sőt, ha kedvem támadt volna szemétkedni, megfúrhattam volna a kis népszerűsítő körútját. Elképzeltem, ahogy odafordulok az egyik újságíróhoz: - Szia, a nevem Crystal. Tudtad, hogy Steve szereti rugdosni a kölyökkutyákat, és tízéves korában lehúzta a tesója hörcsögét a vécén? - Persze egyik sem volt igaz, de az biztos, hogy a következő héten lett volna dolga bőven a pletykákkal. Engem pedig tuti beperelnek. Valójában nem akartam semmi hülyeséget csinálni, inkább csak kiélveztem, hogy a szakadék szélén egyensúlyozás gondolatával kacérkodhatok. Xav megértette volna. Azt hiszem, már sose fogok tudni a kezembe venni egy pletykalapot, amiben egy állítólagos barátnő sétálgat valamelyik híresség oldalán, hogy eszembe ne jusson: vajon ő is gondolt arra, hogy kamikaze taktikával próbáljon meg kitörni az ismeretlenségből? A polgármesterrel folytatott beszélgetését megszakítva Steve rápillantott az órájára - persze ez is egy drága, több tízezres darab volt. Az én arany(ozott) karkötőm jó, ha húsz eurót ért. Kíváncsi vagyok, vajon az itteni vendégek észrevették volna a különbséget? A nevelőik már biztosan azelőtt kiképezték őket az
efféle dolgokra, hogy megtanulták volna az ábécét. Steve nagyot sóhajtva átkarolta a vállamat. Sajnálom, Mr. Buccari, Crystal ma még egy másik partira is hivatalos, és én megígértem neki, hogy még időben átviszem. Válaszul a polgármester valami nagyon hízelgő és nagyon olasz megjegyzést tett a szép lányok kapósságára. Igen, tudom. Nehezen tudom csak távol tartani a hódolókat. Steve megcsókolta a kézfejemet, és láthatóan úgy tett, mintha egy pár lennénk. A polgármester sanda pillantást vetett rám. - De hát ön, Steve Hughes! Nem lehet gondja azzal, hogy megtartsa a lányt. És ha mégis, akkor bele se merek gondolni, mi lesz velünk, többiekkel! - A polgármester körül összegyűlt kis csoport hangos nevetésben tört ki a megjegyzés hallatán. Megtettem, ami tőlem telt: egész este Steve karján lógtam és epekedve néztem rá. Egy kicsit még mindig rajongtam érte, de csak akkor, ha a filmbeli személyiségére koncentráltam és nem arra, aki mellettem állt. Ezek szerint felszínes vagyok? Csak egy kicsit. Visszamentünk a ruhatárba. Steve nagyon szigorú arckifejezést vett fel, miután tetőtől talpig végigmért. Kabátról szó sem lehet, és egy kicsit több szájfényt tegyél fel. Miért? A sajtónak, édesem. Végül is ezért jöttél, nem igaz? De igen, valahogy úgy, de a lábam akkor is nagyon fázott: olyan volt, mintha két jégpálcikán mászkáltam volna. Tényleg rendesen végiggondoltam én ezt? Nem. Csak hagytam, hogy Lily belerángasson, miközben egy olyan álmot kergettem, amiről azt se tudtam, akarom-e. Nincs kabát? Meg fogok fagyni! Csak egy perc az egész. Az asszisztensem majd utánunk hozza - mondta, és egy fiatal férfi felé intett, aki a bejárat mellett egy széken ülve várt, és akiről kiderült, hogy a testőre is egy személyben. -John, hozza utánunk Crystal kisasszony kabátját, jó? A nevem Brook, Crystal Brook.
Steve túlságosan el volt foglalva a frizurájával ahhoz, hogy rám figyeljen, de a testőre minden szót hallott. Majd én vigyázok a kabátjára, Brook kisasszony - mondta, miközben kedvesen rám mosolygott. Köszönöm, John. - Közelebb hajoltam, mert megéreztem, hogy sorstársak vagyunk. — Amúgy gyakran csinál ilyet? Mindig ez van, kisasszony. Majd hozzászokik. Nevetve megráztam a fejemet. Az kizárt, hogy én még egyszer lefagyasszam a fenekem a hírverés miatt. Ezt az egészet csak Lily kedvéért csinálom. A testőr megint elmosolyodott, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Gondolom, Los Angeles hírnévre éhes világában olyan lehetett neki, amit mondtam, mint amikor az alkoholisták fogadkoznak, hogy soha többé nem isznak egy kortyot sem. Készen vagy? - kérdezte Steve, miközben épp a szájfényemet tuszkoltam vissza a retikülömbe. Amennyire csak lehet. A riporterek biztos tudni akarják majd a nevedet. Gondolom, Lily már leadta a füleseket. Ha te mondod. Fogalmam se volt, hogyan működnek ezek a dolgok. Biztosan. Steve átkarolta a vállamat. Csak kövess engem! Mosolyogj, és próbálj úgy tenni, mintha jó barátok lennénk, oké? Egy újabb alakítás az élete filmjében. Eléggé lehangoló. Értettem. Kiléptünk a ruhatár magányából, és egyből a kamerák és vakuk kereszttüzében találtuk magunkat. Hé, Steve, hogy megy a forgatás? Köszi, srácok, remekül - válaszolta. Crystal, szívem, nézz ide! Ez váratlanul ért, úgyhogy akaratlanul is a hang irányába fordítottam a fejem. Máris tudták, ki vagyok. Kívülről úgy nézhettem ki, mint egy ijedt nyuszi.
Mosolyogj, tökfej! mondtam magamnak. A riporterek valósággal megrohantak minket. A nevem úgy pattogott vissza mindenhonnan, mint egy flippergolyó. Most őszintén örültem, hogy belekapaszkodhattam Steve-be. Adjatok egy kis helyet neki! - mondta viccelődve. Steve, mit szólt Jillian, amikor megtudta, hogy új barátnőd van? - kérdezte egy másik riporter. Steve megvonta a vállát. Miért nem őt kérdezitek? Figyeljetek, srácok, Crystalnak és nekem még rengeteg dolgunk van ma éjjel. Crystal, mi a helyzet a félmeztelen képeidről szóló pletykákkal? Micsoda? Tényleg csak tizenöt éves vagy? Tejó ég. Ne is foglalkozz velük! - suttogta Steve, miközben dühében egyre erősebben szorította a karomat. - Csak valami szaftos sztorira fáj a foguk. John, tudja meg, ki tette fel ezeket az ostoba kérdéseket, és azonnal húzza le őket a listánkról! Aztán a nagy lökdösődésben és zűrzavarban valaki rálépett az uszályomra. Hallottam, ahogy az anyag megadja magát és menthetetlenül továbbszakad. -John! A kabátomat! - kiáltottam, miközben a bal kezemmel megpróbáltam eltakarni magam. De Steve nem lassított. Gyerünk, már majdnem ott vagyunk. Ekkor lett elegem ebből az egész mester és tanítványa viszonyból. A düh egy pillanat alatt elhomályosította a rajongásomat. Steve Hughes, hacsak nem szeretnéd, hogy holnap reggel az összes újságosstand a bugyim képével legyen tele, most azonnal állj meg! - Kibújtam az öleléséből, és elvettem a kabátot, amivel John megpróbált eltakarni. Neki legalább volt annyi éleslátása, hogy felismerje a problémát. A vállamra terítettem a kabátot, jó széles mozdulattal, hogy egy kicsit arcon legyintsem vele a legkitartóbb riportereket. - Így. Most már mehetünk.
Felszegett fejjel elvágtattam mellettük. Steve-nek kellett egy pillanat, mire észrevette, hogy nekiindultam. Sietett, hogy utolérjen, aztán megragadta a kezemet és szembefordított magával. Csodálatos voltál, kedvesem - mondta fennhangon, és szájon csókolt. Aztán végigsimította a fülemet, és halkan odasúgta: - Most majd el kell dönteniük, hogy ezt, vagy az isteni hátsódat tegyék a címlapra. Kicsit megkönnyebbültem, mert rájöttem, hogy nem kihasználni, hanem segíteni akart. Köszönöm - súgtam vissza. Szóra sem érdemes - mondta, és megpaskolta a kabátomat a kompromittáló szakadás fölött. - Ne aggódj, mind a két lehetőség nagyon csábító. Tíz óra harminckor már újra a hálószobám biztonságában ültem, és hallottam, ahogy Xav, Diamond és Trace fél órával később megérkeznek. Lilynek már bevallottam a kis ruházati balesetemet, de azt mondta, nem számít, ha a fotósok megemlítik, hogy melyik ruhát szaggatták le rólam kis híján. Úgy gondolta, hogy ez az egész, Stevevel és a ruhatépéssel kapcsolatos ügy nagyon szexinek tűnhet az olvasók számára, és segíthet eladni néhány szép darabot a tervező kollekciójából. Szerintem meg minden volt, csak nem szexi. Inkább hasonlított egy állatkerti etetésre, velem mint friss hússal a főszerepben. Ha varázslatos módon képes lettem volna kitörölni az összes rólam készült digitális fotót, biztos megteszem. De tudtam, hogy ezzel már nagyon elkéstem, mivel a képek már valószínűleg ott keringenek világszerte mindenütt. Bár az interneten akkor még nem találtam semmit, ami késik, nem múlik. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy gazdag és híres emberek cikis ruhabaleseteire kerestem rá, és volt néhány, az enyémnél sokkal, de sokkal kínosabb is. Diamond bedugta a fejét az ajtón. Már pizsamában feküdtem, lefekvésre készen. Szia Crystal. Gyorsan lecsuktam a laptopomat. Hogy telt a napod?
Minden rendben ment, köszönöm. Béke és harmónia helyreállítva. Ekkor Trace is feltűnt mögötte. Csodálatos volt. Imádtam nézni, ahogy dolgozik. Hát igen, Di bámulatos! - Derűsen rájuk mosolyogtam, amiről szerintem azonnal lejött volna nekik, hogy csak megjátszom, ha tudtak volna bármit is az estémről. Végül Xav is bekukkantott az ajtón. Szia, cukorfalat! Mi van itt, pizsiparti? Szia. Milyen volt Róma? Fantasztikus, egy egész hétig is ellennék ott. És a te napod hogy telt? Ööö... - Egy jóképű filmsztárral randiztam és lehet, hogy közben még olyan képek is készültek rólam, amiken egy alig-ruha szoknyájából kilóg az egész bugyim. Istenem, remélem, hogy nem. — Egész jól. Szuper. Reggel találkozunk. Ha sikerül elszöknöm, mielőtt felébredtek, akkor biztos nem. Vajon ha lecsapnám a biztosítékot, hogy a router ne működjön és a lakásunk fél kilométeres körzetében megvenném az összes újságot, biztonságban lennék? Úgy lesz. Szép álmokat. Hallottam, ahogy becsukódik az ajtó. Te jó ég, mit tettem?
Bár másnap reggel általában mindig bölcsebb az ember, nekem ez sem jelentett megnyugvást. Kiosontam a lakásból, kihagyva a reggelit és a kocogást, és elrejtőztem a műhelyben. Milyen volt a tegnap esti randi? - kérdezte Signora Carriera, miközben ellenőrizte, hogy a számlái megfelelnek-e a bank által küldött nyilatkozatnak. Hmm - válaszoltam, egy rakás gombostűvel a számban. Ilyen jó? - kérdezte mosolyogva. - Mindig is utáltam az ilyen megnyitókat: sokkal jobb, ha az ember olyankor megy oda megcsodálni az alkotásokat, amikor van elég hely alaposan szemügyre venni őket. És milyen volt a kísérőd? Legalább miatta megérte? Letettem a gombostűket. Nagyon kedves volt, de nem igazán sikerült átlépnem az ingerküszöbét, ha érti, mire gondolok. A signora megértően felkuncogott. Azért remélem, sikerült néhány szép fényképet készíteniük rólad. Végül is ezért csináltad, nem igaz? Valóban ezért? Már nem voltam biztos benne. Ha jobban megvizsgáltam az indítékaimat, inkább úgy tűnt, hogy olyan voltam, mint egy fuldokló, aki ide-oda kalimpál, csak hogy elérje a kötelet, ami kihúzhatja szorult helyzetéből. Sose tettem fel magamnak a kérdést, hogy tényleg akarok-e modellkedni, aka-
rom-e mutogatni és illegetni magam mások előtt, arról nem is beszélve, hogy kész vagyok-e megfizetni a hírnév árát. És ha már itt tartunk: nem jelent sokkal több örömet az, ha létrehozhatok valamit a saját két kezemmel, mint az, ha csak egy tárgy vagyok, amit egy másik művész a kénye-kedve szerint formál? Steve-nek igaza volt ezzel kapcsolatban. Az egész abból fakadt, hogy feleslegesnek éreztem magam és be akartam bizonyítani, hogy több vagyok, mint Diamond csúnya kishúga, de ez azért nem elég ahhoz, hogy az egész életemet erre alapozzam. Tanulság: ezt jó alaposan elszúrtam. Bár jó volt életemben először végre nem egy nagy rakás szerencsétlenségnek, hanem szépnek éreznem magam, ez édeskevés, hogy ezen a pályán maradjak. Gondolom, sokan vannak, akik az én koromban nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, de jellemző módon nekem épp a nagy nyilvánosság előtt kellett elkezdenem kísérletezni. Mindegy, így legalább ezt is felírhattam a tapasztalataim közé, a fotósorozatot pedig, amit Joe készített rólam, büszkén mutogathatom majd az unokáimnak. Abban pedig igazán csak reménykedhetek, hogy az újságok még azelőtt a szemétben végzik, hogy a hozzám igazán közel állóknak feltűnnék bennük. Ezek után már tényleg csak arra kellene koncentrálnom, hogy a ruhatervezői ambícióimat valóra váltsam. Pótvizsgák és egyetem: ezeknek kellett a szemem előtt lebegniük. De aztán arra gondoltam, mi lenne, ha először lennék világhírű, és csak utána kezdenék el ruhákat tervezni, mint Kate Moss? Úgy éreztem magam, mint egy libikóka. Képtelen voltam döntésre jutni: modellkedés fel, modellkedés le. Miért nem tudtam kitalálni, mit akarok? Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó. Crystal! Franc, franc, franc, megjött Xav. Gyorsan lebuktam az asztal alá. Signora Carriera, aki felállt, amikor a csengő megszólalt, hogy kiszolgálja a vevőt, felvont szemöldökkel nézett rám. Ez az udvarlód lesz, nem igaz? Hát azért nem egészen az udvarlóm. Biztos? - nyöszörögtem.
Crystal, tudom, hogy itt vagy - bömbölte Xav. A signora rápillantott az órájára. Miért nem mentek el ebédelni? Úgy hallom, valamit nagyon szeretne megbeszélni veled. Nem lehetnénk nagyon elfoglaltak? Légyszi, legyünk nagyon elfoglaltak. Crystal. - Láttam a signorán, hogy csalódott bennem. - Ha mindenáron jelenetet akar rendezni, szeretném, ha a bolton kívül tenné. Gondolnom kell a vásárlóimra. Hatalmasat sóhajtva felálltam. Nem mondhattam neki nemet. Végül is lehetségesnek tartottam, hogy a nap végére Signora Carriera lesz az utolsó barátom Velencében. Belibbentem a bemutatóterembe. Szia, Xav. Köszönés helyett fogta és lecsapta a pultra a kezében lévő újságot, ami pont a pletykarovatnál volt kinyitva. Ez meg mi az ördög? - bökött rá a képre, amin Steve épp szájon csókolt. A kabát kicsit szétnyílt, ezért a Julien Macdonald estélyi remekül látszott. Senki meg nem mondta volna, hogy elszakadt. Kicsit megkönnyebbültem, hogy az ölelkezős képet választották a bugyibaleset helyett. Lehet, hogy a kabáttal mégis sikerült időben eltakarnom magam? Ó, ez? Tetszik a ruhám? Lily szerint egy vagyonba kerül. A francba a ruhával. Olvasd, mit írnak. Az ujjával kis híján lyukat fúrt a papíron. Sosem láttam még, hogy Xavet ennyire elragadta volna az indulat: mindig viccelődött és soha nem keltette, inkább megpróbálta feloldani a feszültséget. Rettegve kezdtem el olvasni a cikket, ami láthatóan annyira idegesítette: Steve Hughes és újdonsült modell barátnője, Crystal Brook (19) alig tudnak elszakadni egymástól. Vajon a mozifilmek magányos hőse végre megtalálta igaz szerelmét? A színészhez közel álló források szerint Hughes Velencében, legújabb filmje forgatásakor ismerkedett össze Crystallal.
Haha! - A nevetésem elég szánalmasan hangzott. - Ez is bizonyítja, hogy az ember nem hihet el mindent, amit az újságban olvas. -Te vagy a képen? - kérdezte összefont karral, miközben majdnem felnyársalt halálos barnaszemű tekintetével. Ööö, igen? És tényleg te vagy Steve Hughes újdonsült barátnője? Csak a partnere, egy egyórás randin. Lily szervezte meg az egészet, hogy Steve-nek legyen kivel elmennie. Az összes agyhalott ötlet közül, ami eszedbe juthatott, ez volt a... ! Signora Carriera ekkor már biztos úgy gondolta, elég kárt okoztunk az üzletnek, és közbelépett: Á, Xav, örülök, hogy látlak. - Xav erőt véve magán biccentett. - Épp az előbb mondtam Crystalnak, milyen jó lenne, ha elvinnéd valahova ebédelni - mondta, és kinyitotta előttünk az ajtót. - Indulás! Én mentem elöl, Xav pedig szorosan a nyomomban, mint egy börtönőr, vigyázva, hogy meg ne szökjek. Pedig csábító volt: a kis utcákban gond nélkül le tudtam volna rázni. A hallgatása többet árult el, mintha beszélt volna. Emiatt kezdtem kicsit én is elveszíteni a fejem: végül is milyen jogon tör be az életembe és oktat ki egyetlen nyavalyás fénykép miatt? Amennyire én tudom, szabad országban élünk. Nem tettem semmi törvényelleneset, és nem bántottam senkit. Így, hogy már kellően felpaprikázódtam, sokkal felkészültebbnek éreztem magam az ebéd közbeni összecsapásra. Miután vettünk egypár sajtos-sonkás szendvicset, letelepedtünk az egyik kis asztalhoz a büfé sarkában, ahol rajtunk kívül csak néhány szolgálaton kívüli csíkos pólós gondolás üldögélt. Nagyot húztam a limonádémból. Nem hiszem el, hogy összesen ennyi eszed van - sziszegte. Hangos csattanással lecsaptam a poharamat. Elkísértem Steve-et egy kiállítás megnyitójára. Ennyi. Az. Egész. És amúgy is, ki kért meg rá, hogy ítélkezz felettem?
Nem csak erről van szó. Ezek a képek most bejárják az egész világot. És én csak ezt az egyet mutattam meg neked. Óriásit nyeltem. Nagyon, nagyon reméltem, hogy a kabát még idejében eltakarta a szakadást. Fogalmad sincs, miért vagyok ennyire ideges, igaz? - kérdezte, miközben kettétépte a szendvicsét és nagyot harapott belőle. Arra gondoltam, hátha valamilyen furcsa módon a féltékenység beszél belőle. A forgatás nagy részét csókolózással töltöttük, most pedig hirtelen feltűnik a sajtóban egy kép, amin egy másik férfi tart a karjaiban. Lehet, hogy ez egy kicsit összezavarta, de a dühkitöréseit akkor sem magyarázta meg. Nem igazán. Nem fogok vele újra randizni, ha ettől félsz. Az egészet csak Lily kedvéért csináltam. Van fogalmad róla, hány ellensége van a nővérednek és a családomnak? Ez váratlanul ért. Nincs. Gondolom, a nővéremnek egy sincs. Mindenki odavan Diamondért. -Jobb, ha tőlem tudod, hogy nem mindenki. A családomhoz hasonlóan eléggé kétes hírnévnek örvend savantkörökben, mert a jófiúk oldalán áll. Rengeteg savant van, akiknek sokkal jobban tetszene, ha eltűnnénk a képből és nem akadályoznánk, hogy a képességeiket arra használják, hogy egy halom pénzt keressenek össze. És mi köze ennek hozzám? Ezt próbáltuk meg elmagyarázni neked a múltkor. Csak úgy élhetjük túl, ha amennyire csak lehet, észrevétlenek maradunk, és vigyázunk magunkra. És ez azt jelenti, hogy nem adjuk ki az arcunkat és a személyes adatainkat a nemzetközi sajtónak, hogy aztán bárki, akinek piszkáljuk a csőrét, gond nélkül meg tudjon találni. Megvontam a vállam. De én egyáltalán nem vagyok fontos. Kit érdekel, mit csinálok? Még mindig nem érted, ugye?
Fejezd be ezt a kioktató hangnemet. Nem, nem értem, miért követtem el olyan hatalmas bűnt azzal, hogy egyetlen éjszakára elmentem valahova. - Eltoltam magamtól a szendvicsemet. Teljesen elment az étvágyam. A kevés választható lehetőségből még az lett volna a legcsábítóbb, hogy fogom és ledugom az egészet Xav torkán. Miért kellett így viselkednünk egymással? A tűz és a víz még enyhe kifejezés volt. Inkább olyanok voltunk, mint a butángáz és a gyufa. Nyáron, hála Phoenixnek és Yvesnek, sikerült lekapcsolnunk egy hatalmas savant bűnbandát, egy világméretű szervezetet. Hatalmas akció volt Londonban, ahol a bűnözők összegyűltek, hogy kiterveljék, hogyan osszák fel egymás között a nemzetközi bűnhálózatokat. Most mind a saját hazájuk börtöneiben várnak az ítéletükre. Nagyon szép munka. Azt kívántam, bárcsak kevésbé lett volna gúnyos a hangom. Tulajdonképpen csodáltam őt azért, amit tett, de nehéz volt erre összpontosítanom, amikor a viselkedésével ennyire az őrületbe kergetett. Van fogalmad róla, mennyire örülnének ezek a fickók, ha valamiképp bosszút tudnának állni rajtunk? A halálmadár hanglejtésedből arra következtetek, hogy a jó válasz a „nagyon” lenne. Azt már mindenki tudja, hogy Trace elveszi a nővéredet, annak köszönhetően, hogy ahhoz, hogy a házasság törvényes legyen, jegyzőkönyvbe kell venni. Arra pedig mérget vehetsz, hogy az ellenséges savantoknak első dolguk lesz, hogy megpróbáljanak minél többet kideríteni Diamondról és az esetleges gyenge pontjairól. És aztán, mit ad Isten, megütik a főnyereményt, mert meglátják, hogy a címlapok tele vannak az idióta kishúgával, aki így tudatja velük, pontosan hol is kell keresniük. Akár egy céltáblát is rajzolhattál volna a nővéred homlokára. Minél inkább a nyilvánosság elég kerülsz ezzel a modellkedés dologgal, annál rosszabb lesz a helyzet. Felálltam. Teljesen értelmetlen volt tovább folytatni a beszélgetést. Már rég eldöntötte, hogy engem fog felelősségre vonni
mások tetteiért is. Meg se kérdezte, gondolkodtam-e rajta, hogy folytassam a modellkedést, egyszerűen csak biztosra vette, hogy így lesz. Pedig néhány tanács, vagy egy kis megértés jól jött volna, mert nagyon össze voltam zavarodva. Köszönöm, Xav, hogy meghallgattál. Tudod, annyira jó, hogy az én érzéseimre is tekintettel vagy. Mintha tegnap este nem nekem kellett volna teljesen beijedve leráznom magamról a sajtós hiénákat. Annyira kedves tőletek, hogy elvárjátok, úgy éljem az életemet, hogy az neked és a családodnak a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozza. Néhány eurót dobtam az asztalra. - Vissza kell mennem dolgozni! Xav gyorsan talpra ugrott. Crystal, ezzel még nem végeztünk. Még egy utolsó, hosszú pillantást vetettem rá, átkozva a vonzalomnak azt az apró szikráját, amit sehogy se tudtam leküzdeni, ha a közelében voltam. Úgy tűnt, a Xavvel kapcsolatos érzelmi kavarodásban egyértelműen vesztésre állok. Szerintem pedig nagyon is végeztünk.
A következő néhány napban teljesen kívülállónak éreztem magam a saját otthonomban: mint egy gyerek, akit azért állítottak a sarokba, mert meg merte szegni a savant világ íratlan szabályait. Az se sokat segített, hogy a saját családom se volt igazán elragadtatva a sajtóban való debütálásomtól. A nővéreim, beleértve a jövendőbeli menyasszonyt is, mind felelőtlennek tartottak, és úgy gondolták, veszélyeztetem az esküvőt és mindannyiuk biztonságát. Anyukámnak hosszú idő után végre eszébe jutott, hogy felhívjon, természetesen csak azért, hogy a keresztvizet is leszedje rólam. A beszélgetésünk leginkább arra összpontosult, hogy mekkora kárt okoztam a család hírnevének - úgy tűnik, a Brook családot savantkörökben eddig mindenki a diszkréciójáról ismerte. A két bátyám, Steel és Peter legalább amiatt aggódtak, hogy egy idősebb férfival randiztam. Bár ők is leszidtak, nem zavart, mert tudtam, hogy az én pártomon állnak, és nem zavarja őket, hogy mekkora nyilvánosságot kaptak a képeim. Persze
néhányszor még le kellett ráznom a kíváncsiskodó riportereket, akik a bolt körül őgyelegve megpróbáltak lekapni az állítólagos barátommal, de ők is tisztában voltak vele, hogy mennek ezek a dolgok, és miután Steve egyszer sem tűnt fel a színen, eldöntötték, hogy a történetünk a „viharos szakítás” fázisba lépett, és megelégedtek néhány lesifotóval, amin napszemüveg vagy bevásárlószatyor mögé próbáltam meg elrejteni előlük az arcomat. Szóval a hangulat nem volt épp ideális a lánybúcsú szervezésének folytatásához. Szerencsére Contessa Nicoletta hihetetlenül nagylelkű volt: felbérelt egy első osztályú zenekart, hogy táncolni is tudjunk a vacsora után, a szakácsáról pedig kiderült, hogy egy igazi zseni. A kis kóstoló, amit behozott az üzletbe, szinte elolvadt a számban, az ízlelőbimbóim pedig azonnal táncra perdültek a finomságoktól. A velencei hajdíszek és csodás félmaszkok, amiket Signora Carrierával közösen terveztünk, szintén elkészültek. Kitaláltuk, hogy valami igazán különlegessel fogjuk feldobni a hagyományos lánybúcsús ruhákat, így az olcsó menyasszonyi fátyol, rózsaszín tiara és tündérszárny hármas helyett - amit olyan gyakran látni a búcsúbulijukon szédelgő lányokon fantasztikus, csillogó angyalmaszkokat és finom bizsukat álmodtunk meg, Diamondnak pedig még egy különleges, fehér selyemfátylas koronát is készítettünk. Tudtam, hogy az estélyi ruhákkal együtt csodásan fogunk kinézni, és teljesen bele tudunk majd olvadni a lagúna legelitebb szigetének környezetébe. A tengerentúli vendégek, akik el tudtak szabadulni a lány- és legénybúcsú idejére, egy nappal a buli előtt érkeztek. A lakásunk közelében, a csatornára néző Calcina Hotelben foglaltunk nekik szobát, mert a rendelkezésünkre álló szűkös hely miatt nem tudtunk mindenkit elszállásolni. Nagyon megkönnyebbültem, amikor Xav és Trace kiköltöztek, hogy csatlakozzanak a testvéreikhez, és a vendégszobát átadták Skynak. Trace anyukája, Karla és Phoenix természetesen a férjeikkel maradtak a hotelben, de a nap nagy részét velünk töltötték, mivel a fiúk az esti mulatság tervezésével voltak elfoglalva. A mi anyukánk és a nővéreink sajnos nem tudtak eljönni a bulira az iskolai és a nagymamai
teendők miatt, de egyébként is úgy terveztük, hogy majd csak néhány nappal az esküvő előtt érkeznek. Így a vendégsereg, az amerikai csapattal kiegészülve, főleg Diamond olasz barátaiból állt, akik azért elég sokan voltak. A nővérem mindig is nagy népszerűségnek örvendett. Oké - mondtam, és letettem a buli előkészületeinek listáját az asztalra Sky és Phoenix elé. Karla és Diamond elmentek, hogy az utolsó pillanatban még vegyenek ezt-azt, a két fiatalabb lánynak pedig sikerült kikönyörögnie magát a bevásárlókörútból, azzal a kifogással, hogy nem akarnak elcsábulni, mert a bőröndjeikben már ott lapulnak a tökéletesen az alkalomhoz illő ruhák. - Segítetek, hogy ma este végre minden a helyére kerüljön? Még szép - ásította Sky, és megdörzsölte a szemét. Még mindig pizsamában volt, és göndör szőke fürtjei kócosan meredeztek mindenfelé. Édes, tizenhét éves, különleges lány volt, és azonnal láttam rajtuk, amikor együtt voltak, hogy Zed pontosan tudja, mekkora mázlija van vele. - De előtte nem akarsz egy kicsit beavatni minket a pletykákba, amíg a többiek nincsenek itthon? Gyorsan végiglapoztam a buli menetrendjét. Pletykák? Phoenix elnevette magát. Furcsán rekedt volt a hangja egy olyan lányhoz képest, aki egyébként úgy nézett ki, mint egy kis tündér: vállig érő barna hajának felfelé kunkorodó kis tincsei mindenütt belelógtak az arcába. Olyan volt, mint Csingiling rocker kiadásban. Phoenix a Benedict család zsenijéhez, vagy, ahogy ő nevezte, az ő Clark Kentjéhez ment hozzá. Pontosan tudtam, mire gondol: a legtöbb jó ízlésű lány számára Clark sokkal vonzóbb, mint az alsógatyában repkedő alteregója, Superman. Yves még könyvmoly tudósként is nagyon szexi volt. Ne próbálj meg kibújni a válasz alól, Crystal! A nagy sztorira vagyunk sorba. -
kíváncsiak: mi van veled és Steve Hughes-zal? Ha csak ezt akarjátok kiszedni belőlem, be kell állnotok a Kiszedni belőled? - hördült fel Phoenix. - Ne viccelj már! Én szívesen kiszedném belőle - szólt közbe Sky. - De csak
ha utána engem is felszedtek a padlóról. El se hiszem, hogy az egyik ismerősöm a világ egyik legdögösebb filmsztárjával randizott. Annyira jólesett azt érezni, hogy azok az emberek, akiket szeretek, nem ítélnek el és nem szidnak le, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírjam magam. Igazából nem is olyan dögös - motyogtam, miközben megpróbáltam előkotorni egy zsepit. Ó, nagyon szomorú színű az aurád - mondta Sky, és kinyúlt, hogy megöleljen. - Ne idegeskedj, Crystal. Mégis mit csinált veled ez a Steve? Megpróbáltam nevetni, de a hangom olyan volt, mintha halszálkát nyeltem volna. Steve semmit. Nagyon rendes volt, csak egy kicsit önimádó. De ki hibáztatná érte? Mármint, ő tényleg elmondhatatlanul híres, én pedig, hát, én csak én vagyok. Akkor közülünk bántott valaki? - Phoenix kérdésénél végleg eltört a mécses. Nem valaki, mindenki! Phoenix tekintete egy pillanatra elhomályosult. A képessége segítségével átkutatta a gondolataimat, hogy többet tudjon meg az utóbbi pár nap eseményeiről. Ha akarta volna, lefagyaszthatta volna a gondolati mintáimat, hogy úgy tűnjön, mintha megállt volna az idő, de erre most nem volt szükség. Xavier Benedict, hogy te mekkora idióta vagy! Sky kék szemei résnyire szűkültek. Mit csinált már megint az a bohóc? Megköszörültem a torkomat. Amikor utoljára beszéltünk, nem hiszem, hogy bohóckodott. Leszidott, amiért veszélybe sodortam a családot. Egyszerűen nem értem. Az világos, hogy a te családodnak van beleszólása ebbe az egész ügybe, de Xavnek? Alig van közötök egymáshoz: ő csak a jövendőbeli sógorod kisöccse. Úgy döntöttem, most már kipakolok mindent. Hát, ő meg én... ez egy elég bonyolult ügy. Sky arca huncut mosolyra húzódott.
-
Bonyolult? Phoenix és én szeretjük a bonyolult ügyeket. Múlt vasárnap egész nap csókolóztunk.
Mi? - kiáltott fel Sky. Nem, nem úgy. Csak a forgatás kedvéért, statisztaként, Steve Hughes filmjében. Hmm, akkor mégis van közötök egymáshoz - mondta Phoenix mosolyogva. Eljött az igazság pillanata. Furcsa, de nagyon jó érzés volt. Utána úgy-ahogy összebarátkoztunk, amíg meg nem sértődött ezen a Steve Hughes randi dolgon. Így már minden világos. - Sky összefont karral állt, és jelentőségteljesen Phoenixre nézett. - Xavnek biztos nem tetszett, hogy egy olyan pasival látta a barátnőjét, aki még rajta is túltesz. Szerintem Steve egyáltalán nem tesz túl Xaven. Például nincs meg benne Xav humorérzéke. Komolyan? - Phoenixnek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne nevessen. - Xav jobb, mint az egyik legmenőbb színész? Tudja, hogy ezt gondolod róla? Lehet, hogy egy kicsit megnyugodna, ha tudná, és akkor nem viselkedne úgy néhány fénykép miatt, mint egy idióta. Szerinted... szerinted féltékeny? Hát persze, cukorfalat - mondta Phoenix, Xavet utánozva, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra. De mi nem... szóval... nem vagyunk lélektársak, vagy ilyesmi. Nem vagyok képes a telepátiára, úgyhogy sosem fog kiderülni, ki az igazi. Ó, Crystal, ez szörnyű. - Úgy tűnt, Sky tényleg nagyon aggódik értem. - Tudtuk, hogy kellemetlenül érzed magad miatta, ezért nem is használjuk a közeledben, de arról fogalmam sem volt, hogy ennyire rossz a helyzet. De, attól tartok igen. Elég ócska vagyok savantnak. Phoenix haragos szemmel csattant fel: Egyáltalán nem vagy ócska, Crystal Brook! Meg ne halljam, hogy még egyszer ezt mondod!
Oké, oké - nevettem feltartott kézzel, hogy lenyugtassam. Megértettem. De akkor se mennek valami fényesen a dolgaim. Xav szerint valami gond van idebenn. Ha az esküvő után még szóba áll velem, lehet, hogy megpróbálja rendbe hozni. Sky ennek hallatán egyből jobb kedvre derült. Abban biztos vagyok, hogy ha lesz is kedve még sértéseket a fejedhez vágni, akkor is meg akar majd gyógyítani. A gyógyítás úgy járja át a csontjait, mint a tintával írott szavak a papírt. Alig várom... Phoenix kikapta a szervezői listát a kezemből. -Térjünk inkább rá az üzletre. Szóval, mit szeretnél, mit csináljunk?
- Crystal, sajnálom, hogy kétségeim voltak a lánybúcsú-szervezési képességeidet illetően. - Diamond az erkély korlátjára támaszkodott, ami egyenesen Contessa Nicoletta fallal körbevett kertjére nézett. Az ösvény két oldalán magas ciprusfák álltak vigyázzban, és díszőrségként fogadták a magánkikötőből érkező utolsó vendégeket, akiknek nevetését még az erkélyen is hallani lehetett, ahol azt vártuk, hogy végre üdvözölhessük őket. A nővérem csodálatosan festett ezüst estélyi ruhájában, amit a menyasszonyi diadémmal koronáztunk meg. Magamnak egy égszínkék pántnélküli selyemruhát varrtam, úgyhogy én is elég különlegesnek éreztem magam, még ha kicsit fáztam is. Tanulság: legközelebb, ha téli partit szervezel, olyan ruhát tervezz magadnak, aminek ujja is van. - Nem volt nehéz, miután a contessa is beszállt. Amúgy neki mi a savant képessége? Nagyon keveset tudok róla. Diamond a karkötőjével játszadozott, amin a drágakövek szinte lángra kaptak, ahogy visszaverték a főbejárat két oldalán lévő foglalatokban izzó fáklyák fényét. A tűz igazi régimódi hangulatot árasztott, ami tökéletesen illett a buli helyszínéül szolgáló omladozó kőpalotához. Velencében az épületek mind pusztulásra vannak ítélve: ez a tengerparti klíma velejárója. A tulajdonosoknak, mint amilyen a mi vendéglátónk is volt, örökös
versenyt kellett futniuk az idővel, hogy kiderüljön, a felújítás vagy a pusztulás győzedelmeskedik. Úgy tudom, kiváló telepata, de az az érzésem, nem használja gyakran a képességeit. Azt hiszem, van egy fia, aki szintén savant, és egy unokája is. Azt állítja, túl öreg ahhoz, hogy ilyesmi dolgokba üsse az orrát, ezért inkább meghagyja a fiatalabb generációnak. Egyszer azt mondta nekem, elégedett a velencei társadalomban betöltött pozíciójával és ahhoz, hogy ezt fenntartsa, nincs szüksége a savant képességeire, csak jó befektetésekre, amiknek a megtalálása, a mostani gazdasági helyzetben, minden idejét lefoglalja. Nagyon tetszett az, ahogy Contessa Nicoletta viszonyult az élethez. Elhatároztam, hogy később megkérdezem tőle, szerinte mihez kezdhetnék, ha többet én se szeretném „beleütni az orrom” a savantok dolgába. Ő már tapasztalta, milyen az, ha az embernek van savant képessége és mégse használja, ez a tudás pedig sokat segíthetne az én különleges helyzetemen is. Hé, Diamond, ez egyszerűen... elképesztő! - kiáltott felénk Anna, Diamond egyik legjobb barátnője, majd felrohant a lépcsőn, és alaposan megölelgette a nővéremet. - Gratulálok! Köszönöm, de Crystalé minden érdem - válaszolta Diamond nagyvonalúan. Bárcsak nekem is lenne egy ilyen húgom, mint te - mondta, miközben két puszit nyomott az arcomra. - Az enyém még mindig az idegesítő korszakában van. Átnyújtottam Annának a maszkot és a hajdíszt. Tessék, ez a tiéd. Hú, ez csodás! Ez lesz a világ legjobb partija! - Gyorsan bement az előtérbe, hogy felpróbálja a bizsukat is. A vendégek mind odáig voltak a szokatlan bulikellékektől. Signora Carriera a háttérbe húzódva hagyta, hogy learassam a babérokat, de láttam, hogy elégedett és hozzáértő pillantásokkal nézi a munkánk gyümölcsét. A főnököm ragyogóan nézett ki földig érő smaragdszín ruhájában és a hozzá való kis kabátjában. Máris összebarátkozott a vőlegény anyukájával, Kariával, aki szintén gyönyörűen festett az én ízlésemnek kicsit túl fodros
vörös flamenco ruhájában, ami spanyol gyökereire emlékeztetett. Sky az enyémnél egy árnyalattal sötétebb kék ruhát viselt, Phoenix pedig szinte izzott az égőnarancssárga estélyijében, ami remekül ment tejfehér bőréhez és sötét hajához. Gondolatban megveregettem a vállamat: bár nehéz hét állt a hátam mögött, úgy tűnt, minden nagyszerűen alakul. Az előtérben megszólalt a gong. A vacsora tálalva van - jelentette be a komornyik. Diamond felsóhajtott. Egyszerűen imádom. Bárcsak nekünk is lenne egy inasunk, aki mindig bejelenti az étkezéseket. Így az egész olyan komolynak hangzik. Hát, ez tényleg elég komoly lesz. Te még nem is találkoztál a konyhafőnökkel, Luigival. Mármint Luigi, aki a „nem túl nyers, de kicsit pikáns” finomságokat intézte? Pontosan - mosolyogtam a néhány nappal ezelőtti beszélgetésünkön. Azt kívántam, bárcsak megint olyan gondtalan lehetne a kapcsolatom Xavvel, mint akkor, mielőtt minden elromlott volna. Kíváncsi vagyok, a fiúk hogyan boldogulnak a kis Lolával. Diamond karon fogott, hogy bevezessen a vacsorához. -
Csinálhatnak, amit akarnak. Ezt biztos nem tudják felülmúlni.
Az este pont úgy telt, ahogy reméltem. A vacsora isteni volt. Bármennyit is fizetett Contessa Nicoletta a konyhafőnökének, az biztos, hogy minden fillért megért. A zenekar is meglepően jól szerepelt. Úgy képzeltem, hogy a contessa majd egy olyan bandát bérel fel, aminek a repertoárja nagyrészt unalmas klaszszikusokból áll, de mivel jól ismerte Diamondot, olyan zenészeket választott, akik rengeteg mostani popzenét és jazzt is játszottak. A lánybúcsúk főleg arról szólnak, hogy az ember az egyedül töltött éveit ünnepli, a zenekar pedig pont beletrafált az ízlésünkbe a kilencvenes évek emblematikus slágereivel, amiket
mind együtt énekelhettünk, és amire teljesen fesztelenül nyomhattuk a csajos táncunkat, mivel egy fiú se volt a közelben, hogy végignézze a bolondozást. Nagyon jól éreztem magam: amióta Velencébe költöztünk és el kellett hagynom a régi barátaimat, egészen elfelejtettem, milyen jó kis bulit lehet csapni egy csajos estén. Észre se vettük, hogy elrepült az idő, csak amikor a motorcsónak visszatért éjfélkor, hogy szép sorban visszaszállítsa a vendégeket Velencébe. Az érkezéshez képest minden pont fordítva történt: először az olasz vendégek távoztak, végül a család. Mielőtt a második körben elhagyta volna a szigetet, Signora Carriera a nyakamba borult és megölelt. Nagyon jó voltál, Crystal, büszke lehetsz magadra. Köszönöm. Ha előbb nem is, hétfőn biztos találkozunk. Nem tudta megállni, hogy eszembe ne juttassa a munkát, de már egyáltalán nem bántam. Sőt, alig vártam, hogy újra megszálljon az üzletben uralkodó kreatív izgalom, mert annyira jó volt látni a lányokon lévő ruhákon, hogy a munkánk tényleg meghozza a gyümölcsét. Amíg a motorcsónak visszaérkezésére vártunk, Contessa Nicoletta beinvitálta a családból még ott lévő vendégeket a privát dolgozószobájába. Miközben a komornyik italokat szolgált fel, megpróbáltuk (még ha nem is túlzottan) kényelembe helyezni magunkat az antik bútorokon. Mivel féltem, hogy a végén eltöröm valamelyik széket, inkább megkerültem a zongorát, hogy jobban szemügyre vehessem a családi fotógyűjteményt. Diamond jól tudta, a contessának volt egy fia. Rengeteg fénykép készült róla, a lehető legkülönfélébb helyzetekben: vitorlázás és síelés közben, vagy éppen szmokingban az opera előtt. Eléggé sportosnak tűnt, annak ellenére, hogy már jócskán az ötvenes éveiben járhatott. Eres kezével ébenfa sétapálcájára támaszkodva a contessa csatlakozott hozzám a zongora mellett. Ismerős neked? - kérdezte. Nem, de ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy ő a fia.
Igen, Alfonso. Monte Baldo jelenlegi grófja, természetesen. Ő is Velencében él? Csak élt. - A contessa fújt egyet. Ő, és most hol van? - Elgondolkodtam, vajon nem bánthatjae, hogy az egyetlen gyereke magára hagyja ilyen idős korára. Börtönben. Aj-jaj. Sajnálom. Nem a te hibád, Crystal! - Tiszta, sólyomszerű szemét végigfuttatta a szobában lévőkön, mintha közöttük keresné a bűnöst. Nem volt szerencséje. Kíváncsi voltam, vajon miért nem azt mondta, hogy ártatlan, de azt hiszem, az udvariatlanság netovábbja lett volna, ha szívélyes vendégszeretetét tolakodó kérdésekkel hálálom meg. A Google segítségével úgyis bármikor rá tudok keresni. Monte Baldo grófjának letartóztatása nem maradhatott észrevétlen, mindegy, hol történtek a bűncselekmények. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha témát váltok. Contessa Nicoletta, már egy ideje meg szerettem volna kérdezni: ön hogyan boldogul a savant képessége nélkül? Ezt meg hogy érted? - azzal az idős hölgy megigazította a képkeretet, amit elmozdítottam. Hát, az én képességem eléggé szánalmas, és nem vagyok képes a telepátiára. Tényleg? - kérdezte, miközben az arcomat fürkészte. — Ez még gond lehet Ami azt illeti, már az. Nagyon rosszul leszek, ha megpróbálom. Diamond azt mondta, ön remekül elboldogul így is, hogy már nem használja a savant erejét. Azon tűnődtem, nem tudna-e tanácsot adni, mert úgy tűnik, én is ebben a csónakban fogok evezni hamarosan, ha mondhatok ilyet, még ha nem is önszántamból. Azonnal megbántam, hogy felhoztam a kérdést. A contessa ajkai elvékonyodtak, a szemét pedig megvetően rám villantotta. Hirtelen úgy éreztem, mintha több száz évet visszamentem vol-
na az időben, és már tudtam, hogyan érezhették magukat azok a földművesek, akik magukra vonták egy grófnő haragját. Én nem evezek semmiféle csónakban, Crystal. Diamond tévedett. Folyamatosan használom a képességeimet, mint azt hamarosan tapasztalni is fogod. A különbség csak annyi, hogy az emberek általában nem emlékeznek rá. Egy kicsit ijesztőnek tűnt a viselkedése. Elkezdtem hátrálni, vissza a nővérem felé. Sajnálom, ha megbántottam, contessa. Így már persze érthető az egész. Csontos kezével megragadta a karomat: Ne menj még. A kis színjátékunk legjobb része még csak most következik. Ezt a bulit biztos, hogy a világért se hagynád ki. Mi folyik itt? - Felnézve észrevettem, hogy az inas és a komornyik elállták az ajtókat. A fiamat Londonban tartóztatták le, hála a Benedict családnak. Monte Baldo grófja most egy olasz börtönben sínylődik - ez egyszerűen tűrhetetlen! Diamond tálcán kínálta nekem a tökéletes bosszút. Úgy éreztem, már így is eleget hallottam. Diamond! - kiáltottam, kirántva karomat az öreg hölgy szorításából. - Tűnj el innen! Már túl késő! - A contessa intett az inasnak, hogy fogjon le. Crystal, mi a baj? - Diamond megindult felém, de a komornyik az útját állta, és hátralökte a székbe. Az este kifinomultsága után ez az erőszakos mozdulat mindenkit megdöbbentett. A contessa Diamond, Sky, Phoenix és Karla felé intett a botjával. -Tessék, az ajánlatom: a lélektársaik a fiam szabadságáért. Itt van velünk mind a négy A Benedictek mindent megtesznek majd, hogy visszaszerezzék őket. Ez a nő őrült! - kiáltotta elkeseredetten Karla. - Phoenix, Sky, csináljatok valamit! - Behunyta a szemét, hogy telepatikus úton segélykérő jelzést küldjön a férjének. Késő! - közölte Contessa Nicoletta. - Túl késő.
Kezeit a halántékára szorította és éreztem, ahogy a belőle kiinduló hatalmas energialöket végigsöpör a szobán. Térdre zuhantam a telepatikus támadástól, ami úgy borította el az elménket, mint egy óriási szökőár. Öklendezni kezdtem. A contessa megragadta a fejem tetejére feltornyozott hajfonatot, és felhúzott, hogy szembenézhessen velem. - Tudod, gyermekem, amikor fiatalabb voltam, mindenki csak úgy ismert: a Radír. Nem fogsz rá emlékezni, miért. Sötétség.
Arra ébredtem, hogy hullámok csapkodják az arcomat. Buta módon az egyikbe bele is kortyoltam, úgyhogy feltérdeltem, miközben megpróbáltam gyorsan kiköpni a homokkal és kagylódarabkákkal kevert tengervizet. Borzasztóan fáztam. Megdörzsölgettem csupasz karjaimat, és átöleltem magam, hogy serkentsem a vérkeringést. Nem tudtam, hol vagyok, és ami még fontosabb, hogy hogy kerültem oda. Ahogy égő szemmel körbenéztem, mindenfelé iszapos tengerpartot láttam, alacsony rozsdabarna hínárdombokkal és az üres vasszürke tengerrel. Az egyetlen társaságot a tengeri madarak jelentették. Egy hatalmas sirály néhány centire tőlem épp egy üres rákpáncélt csipegetett mit sem törődve azzal, hogy egy kék estélyi ruhás idegen mászkál a felségterületén. A hidegtől reszketve kibotorkáltam a sekély vízből a partra, az időleges menedéket nyújtó dombokig. Nagyon furcsa szagom volt, pedig egyáltalán nem emlékeztem, hogy előző este a halas parfümömmel fújtam volna be magam. Diamond lánybúcsúja. A kis emlékmorzsák lassan visszatértek. Gyerünk, agy, kapcsolj sebességbe! Olyanról már hallottam, hogy a lányés legénybúcsúk bedurvultak, túl sokan túl sokat ittak és
a vőlegényt végül otthagyták meztelenül a Szent Márk tér egyik oszlopának kötözve, vagy felültették egy Rómába tartó vonatra, de biztos voltam benne, hogy itt nem ilyesmi történt. Nem emlékeztem, hogy sokat ittam volna - túlságosan lefoglalt a szervezkedés -, Diamondról pedig nehezen tudtam elképzelni, hogy valamit az italomba keverjen csak azért, hogy aztán magamra hagyjon egyedül a tengerparton. Körbenéztem, hátha találok valami nyomot. Tudtam, hogy az előző estét Velencében töltöttem, és hogy az előttem lévő víztömeg pont úgy néz ki, mint az Adriai-tenger. Talán nem is jutottam olyan messzire. Lehet, hogy az egyik zátonyszigeten kötöttem ki, mondjuk a Lido egyik elhagyatott földnyúlványán. De a Lidón emberek is éltek. Még úthálózata is volt, tele autókkal és buszjáratokkal, én pedig egyetlen épületet se láttam, nemhogy buszmegállót. Elfogott a félelem. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egy rosz- szul elsült lánybúcsús poénba csöppentem volna. Inkább olyan volt, mint egy hajótörés. Lehet, hogy a motorcsónak a contessa szigetéről hazafelé elsüllyedt, és én voltam az egyetlen túlélő? Tudod, gyermekem, amikor fiatalabb voltam, mindenki csak úgy ismert: a Radír. Nem fogsz rá emlékezni, miért. Te jó Isten, de hát emlékszem! A contessa hirtelen átváltott kedves idős hölgyből eszelős vén spinébe, hogy bosszút álljon a fiáért. Az apró asszony olyan hatalmas telepatikus csapással támadott ránk, amilyet még sose láttam. Egy pillanat alatt padlóra küldött mindenkit ugyanúgy, ahogy korábban a bűnöző fiát, Monte Baldo grófját küldték padlóra a Benedict fiúk. De nem sikerült kitörölnie az emlékezetemet - csak lebénította -, valószínűleg azért, mert megszokásból mindig szupererős mentális pajzsokkal vettem körbe magam a telepátia ellen. Tudtam, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt, de arról fogalmam se volt, hogyan kerültem a partra és hogy hol vagyok egyáltalán. Négyből kettő, nem is rossz arány. Legalább már tudtam, mit kell tennem: minél előbb hazaérni, riadóztatni mindenkit, és közben nem halálra fagyni.
Elhatároztam, hogy mozogni fogok - nem volt más lehetőségem: vagy ez, vagy a hóemberség. Miközben felkapaszkodtam a dombon, észrevettem, hogy a selyemruha szegélye elkezdett lefoszlani, mert egy darabka görbe vastörmelék végighasította az anyagot. Nehezemre esett, hogy eltereljem a figyelmem arról, milyen átkozottul átfagytam. A domb tetején lévő magaslatról láttam, hogy a szigetem nagyon kicsi - csak egy apró madár-menedék, semmi több. A másik oldalon a lagúna hosszan és mélyen elnyúló iszapos partjai egyenesen a szárazföldre néztek, az én oldalamon viszont nem látszott semmi, csak a tenger, és egy tankerhajó körvonala a távolban, ami nyugodtan, pöfögve haladt a tőlem nyugatra lévő olajfinomító felé. Éppen csak ki tudtam venni a lagúna másik végén alacsonyan fekvő Velence körvonalait. A contessa emberei valamiért az északkeleti vadonban, a sós mocsarak közelében tettek ki, ahova csak a vadászok és a horgászok merészkedtek. Előbb vagy utóbb biztos felbukkantak volna, de nem volt időm kivárni, hogy egy arra járó megmentsen. A többiek ideje lehet, hogy már így is fogytán van. Egyáltalán miért engedtek szabadon? Nem volt semmi értelme. Biztos tudták, hogy az első dolgom lesz, hogy valahogy hazajussak és riadóztassak mindenkit. Aztán belém hasított a gondolat, hogy lehet, hogy a contessa pont erre számított. Végül is ez egy túszdráma, és rajtam keresztül akarta közölni a követeléseit. Elég messze tettek ki az otthonomtól, hogy jó pár óráig eltartson, amíg hazaérek, és időt nyerjenek, hogy eltüntethessék foglyaikat a környékről. Túszként egyáltalán nem tartottak fontosnak, mivel én nem voltam senki lélektársa, és nyugodtan feláldozhattak. A contessát valószínűleg fikarcnyit sem érdekelte, hogy visszaérek-e, még mielőtt halálra fagyok. És én hülye még mondtam is neki, hogy nem vagyok képes a telepátiára, és nem tudok figyelmeztetni senkit. Könyörtelenül visszaélt a bizalmammal. Hirtelen elöntött a düh, és éreztem, ahogy a vér kellemes melegséggel árasztja el a kezem és a lábam ujjait. Elhatároztam, hogy nem fogok úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Időt akart nyerni,
de én egyetlen pillanatot sem hagytam neki. Riadóztatni akartam a Benedict családot, akkor is, ha ez azzal jár, hogy a beleimet köpöm ki ott a parton. Elmerültem a gondolataimban. Nem igazán tudtam, hogyan használjam a telepátiát, főleg nagyobb távolságból, mivel mindig igyekeztem elkerülni. Azt viszont tudtam, hogyan találjam meg a hazavezető utat, amiről úgy gondoltam, sokat segíthet. Találj haza - utasítottam az agyamat. De az agyam nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára ilyesmivel próbálkoztam. A kacatjaim - gondolatok, személyes tárgyak, mindenféle cuccok - már nem egy nagy felhőben kavarogtak az elmémben, hanem nyílegyenesen csorogtak a kijelölt irányba. A támadás valamiképpen áttörte a fejemben lévő gátakat, és teljesen átszervezte az agyamat. Egyáltalán nem éreztem rosszul magam, és könnyedén követtem a gondolatok irányát, mintha egy jól kitaposott sípályán siklottam volna lefelé. Csak azt nem tudtam, hol fog véget érni. -Helló? Mi a...?Hé, te vagy az, cukorfalat? Xav! Te jó ég, Xav! Mégis mi az ördögnek beszélgetsz velem telepatikusan: még a végén rosszul leszel! Ezek után örömében káromkodott egy sort, amit a telepatikus kapcsolaton keresztül is tisztán hallottam. Ez azt jelenti, hogy te vagy a lélektársam, ugye? Nem is kérdés. Tudom, hogy te vagy az! Éreztem, ahogy kitör belőle a jókedv, és ujjongva táncra perdül a vonal másik végén. Hát akkor, cukorfalat: gyere ide gyorsan, mert neked és nekem még rengeteg csókolózni-, ölelkezni- és terveznivalónk van. Akkor és ott nem nagyon tudtam osztozni az örömében - ezt a nagy köteg érzelmet félre kellett tennem egy időre, hogy később majd jobban megvizsgálhassam. Xav a lélektársam. Az agyam alig tudta feldolgozni. Túlságosan átfagytam és túl rémült voltam. Kérlek, fogd be egy kicsit, Xav, és figyelj rám! El kell mondanom valamit.
Elnevette magát. A telepatikus nevetés imádnivaló, mintha valami finoman csilingelne a vonal másik végén. Eddig még sosem hallottam ilyet. Ó, Szépségem, nagyon jól fogunk szórakozni. Csakis te reagálhatsz úgy erre a felismerésre, hogy azt mondod, fogjam be a számat. Xav, komolyan beszélek. Vészhelyzet van. Éreztem, hogy hirtelen megváltozik a hangulata. Az incselkedő fiú eltűnt, és egy olyan valaki volt a vonalban, akiben száz százalékig megbízhattam. Mi történt? A többiek jól vannak? Segítségre van szükségetek? A srácokkal már épp azon tűnődtünk, miért nem értetek még vissza. Nagyon hosszú lenne mindent elmagyarázni, de a lényeg, hogy Contessa Nicoletta fia egy azok közül a bűnözők közül, akiket Londonban letartóztattatok. A római? Nem emlékszem minden fickónak a nevére, akiket elkaptunk, de volt köztük egy olasz is. Az este végén a contessa átalakult egy eszelős bosszúszomjas hárpiává. Magával vitte a többieket — Diamondot, az anyukádat, Skyt, Phoenixet -, és túszként tartja fogva őket. Micsoda!? Alkut akar kötni a fa szabadságáért cserébe. De ha te nem velük vagy, akkor hol vagy? Biztonságban ? Jól vagyok, de fogalmam sincs, hol lehetek pontosan. Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy egy Torcello közeli szigeten tettek ki, a lagúna lakatlan részén. Ekkor egy kis motorcsónak tűnt fel, és egyenesen felém tartott. A farvize fehér ösvényt vágott az iszapos vízben. Várj egy picit: megláttam egy halászhajót a part közelében. Megpróbálom magamra vonni a figyelmét. Ha nem sikerül, kerítek egy motorcsónakot és elmegyek érted, de ha rá tudnád venni őket, hogy vigyenek el, úgy lenne a leggyorsabb. Elmondom a többieknek is, mi történt. Vidor és Trace tudni fogják, mit kell tennünk. Gyere haza, amilyen hamar csak tudsz. Igenis, uram. Crystal, az, hogy te meg én: ez jó hír, nagyon jó hír.
Még akkor is, ha állandóan veszekszünk? Pont azért, mert állandóan veszekszünk.
A hajó utasát legalább annyira meglepte, hogy ezen a lakatlan szigeten talált, mint engem. Lovagiasan lehúzta magáról a vízhatlan kabátot, és jól belebugyolált. Hogy kerültél ide? - kérdezte. Valójában egy milánói bankár volt, aki egyáltalán nem számított erre a kis kitérőre a horgásztúráján. Fogta és a fülemre húzta a kötött sapkáját. A buli, amin voltam, egy kicsit rosszul sült el. Ciccegve megrázta a fejét. - Az én lányom is pont annyi idős lehet, mint te. - Hátramenetbe kapcsolta a motort, hogy távolabb kerüljünk a parttól. Úgy gesztikulált a kezeivel, mint egy karmester a zenekar előtt. - Mindig mondom neki, hogy vigyázzon, kikkel barátkozik. A fiatalok sok őrültségre képesek. Szerettem volna közölni vele, hogy az én „balhés barátom” már legalább nyolcvanéves, de azt hiszem, ez túl sok magyarázkodással járt volna. Csak azt akartam, hogy vigyen haza, amilyen gyorsan csak lehet. Sajnálom, hogy ilyen nagy kitérőt kell tennie. Semmi gond. Amúgy se mindennap akad a horgomra egy ilyen szép sellő, mint te. A megmentőm végül a lakásunk közelében lévő mólónál tett ki. Úgy tűnik, valakinek nagyon hiányoztál - mondta Xavre mutatva, aki a partra vezető rámpa mellett várt egy takaróval a kezében. - Fiatalember, legközelebb egy kicsit jobban is vigyázhatna a barátnőjére, meg is halhatott volna odakinn! Nem az ő hibája - motyogtam zavartan, amiért a horgász azt hitte, Xav tehet erről az egészről. Szerencsére a megmentőm olaszul beszélt. - Lánybúcsú. Hm... nem értem ezeket a mai lányokat. Az én időmben bezzeg minden másként volt. - Kidobta a kötelet Xavnek, aki az egyik cölöphöz rögzítette a csónakot. - Vigyázz a kiszállásnál, sellőkém! Xav kinyújtotta a kezét, és magához húzott. Olyan erősen
szorított, hogy alig tudtam kinyögni egy elfojtott hangú „köszönöm”-öt Irgalmas Szamaritánusomnak. Köszönöm szépen, uram, hogy visszahozta Crystalt! - Xav lenyúlt, és kezet rázott a férfivel. - Szeretném kifizetni a fáradozásait vagy legalább a plusz benzint. A horgászunkról kiderült, hogy tud angolul, de az ajánlatot nem fogadta el. Erre semmi szükség. Itt a névjegyem, ha esetleg valami kérdésed lenne arról, hol találtam rá a barátnődre. Valakinek fizetnie kéne ezért - bűncselekmény így magára hagyni valakit. Legalább egy kabátot adhattak volna neki. Xav zsebre dugta a névjegykártyát: Teljesen igaza van. Gondoskodom róla, hogy ne ússzák meg! A megmentőm eloldotta a köteleket, és végre nekivághatott a miattam jócskán lerövidült horgásztúrájának. Te jó Isten, Xav, hogyan sülhetett el minden ilyen rosszul? kérdeztem. - Az én hibám, ugye? Én szerveztem a bulit. Fogalmam se volt, mit tervez. Nem okolhatod magad minden egyes savant bűnözőért, drága az alapján, amit meséltél, könnyen lehet, hogy már azóta tervezgette a bosszút, hogy tudomást szerzett róla, hogy Diamond feleségül megy a testvéremhez. Előbb vagy utóbb úgyis megtudta volna tőled vagy akár magától Diamondtól. Ez nem olyasmi, amit titokban lehet tartani. - Xav még jobban belebugyolált a takaróba, és szorosan magához ölelt, pont, mint az előbb. Ez már lassan kezd szokássá válni. És ez engem a legkevésbé se zavart. Megindult velem a kertkapu felé Mennyibe is kerül mostanában egy mentőakció? Legutóbb szép kis árat akartál felszámítani nekem ugyanezért a szolgáltatásért. Bármennyit kérhetsz, csak mondd, hogy megtaláltad a többieket. Sajnos még nem, de már az is nagy előrelépés, hogy téged hazajuttattunk. Apa, Trace és Victor már a hatóságokkal együtt rajta vannak az ügyön, de jól jönne valaki, aki beszél olaszul.
Már mehetünk is. Nem, először meg kell melegedned, és enned és innod kell valami jó forrót. Yves a konyhában épp a reggelidet készíti. Nem kellett volna ezzel vesződnie. Szívességet teszel neki azzal, ha lefoglalod. Muszáj volt valami feladatot adnunk neki, mert így is betegre aggódja magát Phoenixért. Zed is a plafonon van az idegességtől Sky miatt. Ha sikerülne meggyőznöd őket, hogy a lélektársaik nincsenek közvetlen életveszélyben a vén boszorka karmaiban, sokat segítenél. Nem hiszem, hogy veszélyben vannak. Túszként tartja fogva őket: épen és egészségesen van rájuk szüksége. Xav berúgta a kaput, és felmászott a lépcsőn. A Benedict fiúk a nappaliban vártak, és próbáltak nem letámadni a kérdéseikkel. Xav láthatóan parancsba adta nekik, hogy várjanak, amíg átmelegszem egy kicsit. Lenyűgöző kis csapatot alkottak: mindannyian a szüleik sötét haját és szemét és édesapjuk magasságát örökölték. Ennek ellenére egyáltalán nem tűnt úgy, mintha egymás másolatai lennének, mert a személyiségük nagyon széles skálán mozgott a csendes és nyugodt Urieltől kezdve - aki a második legidősebb volt a családban és főiskolára járt - a laza Willen át, a lobbanékony Zedig, aki már a háborúra készülődött. Xav mindenesetre makacsul kitartott, és testvérei nyomása ellenére a kikérdezés előtt még hagyott időt, hogy átöltözhessek. Tíz perccel később egy vastag paplanba burkolózva ültem a kanapén, forró csokit szürcsölgetve, miközben részletesen beszámoltam a bulin történtekről Victornak, aki az FBI-nak dolgozott. Az olasz rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet, Crystal mondta Victor, miközben lapozott egyet a jegyzetfüzetében. Nem lesz könnyű dolgunk, ha meg akarjuk győzni őket, mert a contessa nagyon nagy tiszteletnek örvend itt Velencében. Szerintem azt hiszik, hogy félreértjük a helyzetet és a lányok csak valami meglepetés kiránduláson vesznek részt. Érthető. Már kikérdezték Signora Carrierát, aki csak annyit tudott mondani, hogy mindannyian csodásan éreztétek magatokat a bulin, és a végén mindenki ment a maga útján.
Igen, mert ő csak ennyit látott belőle. A contessa gondoskodott róla, hogy az esti bulinak jó sok szemtanúja legyen. Én se hinném el, hogy ilyesmire képes, ha nem lettem volna ott személyesen. Yves felnézett a laptopjából. Kell lennie valami megoldásnak. Nem nyomozhatnánk le a hajót? Adjatok egy kis időt és rájövök, hogyan csináljuk. Mondjuk, rákapcsolódhatnánk a katonai megfigyelő műholdakra, amik tegnap éjjel a fejünk felett köröztek. Will, a középső fiú, akinek a testalkata olyan volt, mint egy rögbi játékosnak, de mindehhez nyugodt és határozott fellépés társult, rövidre zárta a beszélgetést. Hogy aztán majd a Pentagon nyakon csípjen? Nagy ötlet, öcsi. Phoenix biztos imádná, ha az élete legszebb éveit azzal tölthetné, hogy téged látogat a börtönben. Nem kapnának el. - Yves makacsul ellenállt testvérének. A különleges képességem azt súgja, nagy veszélybe kerülnél, ha megpróbálnád. Ismerd be, Yves: nem tudsz tisztán gondolkodni, amikor Phoenix veszélyben van, úgyhogy ez most nem a legmegfelelőbb idő arra, hogy olyasmit próbálj ki, amihez egyébként is csúcsformában kéne lenned. -De szüksége van rám, Will. - Yves arckifejezése elárulta, milyen kínokat él át. Persze hogy szüksége van rád, te idióta. - Will finoman megveregette testvére vállát. - És arra is, hogy ne veszítsd el a fejed. Zed dühösen összegyűrte a kezében tartott újságot. Ezt én nem bírom. Miért nem megyünk oda mindannyian a grófnő házához és kopogunk be szépen az ajtón? Édesapjuk lassan a legkisebb fia vállára tette a kezét. -Tudom, mire gondolsz, Zed, de nem segít, ha ajtóstul rontunk a házba, ha egyszer Sky már nincs ott. Márpedig nincs ott, ugye, Victor? Victor volt a legkomolyabb a hét testvér közül. Vállig érő haját hátrafogva hordta, szürke pillantása és az esze pedig olyan éles volt, mint a borotva. Képes volt manipulálni mások gondolatait, de szerencsére a jó fiúk oldalán állt.
Nincs. A rendőrök azt mondták, a házban nem volt senki, csak a gondnok. Ez a leggyanúsabb az egészben: egy ekkora estély után a contessa csak úgy felszívódik és az egész személyzetét - és azt hiszem, biztonsággal állíthatjuk, hogy a lányainkat is - magával viszi. Xav befészkelte magát mögém a kanapéra, így pont a vállára tudtam hajtani a fejem. - Azt hiszem, a legkézenfekvőbb dologról még nem beszéltünk. Van egy fegyverünk, amit a contessa jócskán alábecsült. Miféle fegyver? - kérdezte Zed. A lélektársam. - A kijelentése mosolyt csalt a többiek arcára, még úgy is, hogy mindannyian magukon kívül voltak az aggodalomtól a saját lélektársuk miatt. - Crystal mindig lekicsinylően beszél a képességéről, de meg tudja találni azokat a dolgokat, amikhez érzelmileg kötődünk. Tárgyakat, Xav, nem embereket - javítottam ki. Biztos vagy benne? Ereztem a telepatikus kapcsolatot, amit az agyamban létrehoztál: ez volt az egyik legerősebb, amivel valaha találkoztam, és ez a köztünk lévő kötődés miatt volt így. Cukorfalat, te egyáltalán nem úgy használod a telepátiát, mint mások. Nem? - Ezt nem tudtam, mivel ez volt az első próbálkozásom. Nem, neked saját speckó módszered van. Nem csodálom, hogy a miénket olyan nehezedre esik használni, mivel a te telepatikus kapcsolataid olyan dolgokon alapulnak, amik összekötnek minket - a barátság, a közös élmények, és a... a szerelem. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Hát ezt is megérezte? Nem ez volt az a pillanat, amit szívem szerint választottam volna, hogy beismerjem, sokkal jobban beleszerettem, mint amenynyire látszott rajtam. Uriel leült a mellettem lévő székre. Neki voltak a legvilágosabb színei a fiúk közül: mogyoróbarna szem és oroszlánsörényszerű szőkésbarna haj, ami kicsit hasonlított az enyémre, csak nem volt olyan őrülten kócos. Ez nagyon érdekes, Crystal. Eddig eszembe se jutott, hogy többféleképpen is lehetne használni a telepátiát, de miért is ne?
Azt hiszem, a te képességed is hasonlóan működik, mint az enyém. Képes vagyok visszakeresni tárgyakat a múltban, az emberekkel és helyszínekkel való kapcsolat alapján - látom, hogy a kulcsfontosságú pillanatokban hol voltak. Az érzelmi rezgések elvezetnek hozzájuk. A te képességed viszont, úgy tűnik, elsősorban a jelenre koncentrál, ez pedig sokkal hasznosabbnak hangzik. Ebben nem voltam olyan biztos, de nagyon kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Ha jól értem, akkor ez azt jelenti, hogy képes vagy megtalálni Diamondot, a köztetek lévő érzelmi kapocs miatt, igaz? - Uriel Trace-re pillantott, aki a konyhába vezető ajtó előtt mászkált. Az ajkamba haraptam. Tényleg képes lennék rá? Még sosem próbáltam. Azt hiszem, igen, ha tudnám, hol fogjak hozzá a kereséshez. Még mindig gondot okoz, hogy hajlamos vagyok letérni a pályáról, a több száz lehetséges kapcsolódási pont miatt. Az egyszerűbb tárgyakkal, például a kulcsokkal nincs gond, mert az embereknek általában van ötletük, hol hagyták el őket. Sokkal nehezebb dolgom lesz így, hogy a nővérem tulajdonképpen bárhol lehet. Xav megszorította a vállamat. Szerintem a testvéri köteléknél most egy kicsit erősebb kapcsolatra lesz szükséged. Arra gondoltam, hogy a lélektársi kapcsolatot követve juthatnál el Trace-től a nővéredig, vagy aputól anyuig. A miénket nem okozott gondot követned, nem igaz? Nem, mert az pont hozzád vezetett. Egyenesen hozzám - mondta, és nagy puszit nyomott a fejemre. Yves becsukta a laptopját és leguggolt mellém. Akkor az én kapcsolatomat is vissza tudnád követni Phoenixig? És mi a helyzet Sky-jal és velem? - kérdezte Zed a kanapé mögül előrehajolva. A legidősebb Benedict fájdalmas sóhajjal levetette magát az egyik karosszékbe.
Ó, Istenem! - Könnyek csillogtak a szemében, ami nagyon elütött a higgadt arckifejezéstől, amit megszoktunk tőle. Trace megindult az apukája felé. Xav is kicsit eltolt magától és felemelkedett, hogy ha szükség lenne rá, használja gyógyító képességét. Mindannyian aggódtunk, hogy az idős férfi megadta magát a felesége elvesztésével járó fájdalomnak. De Benedict apuka feltartott kézzel leintett mindenkit. Ne álljatok fel! Minden rendben, fiúk, a legnagyobb rendben — mondta, miközben dörzsölgetni kezdte az orrnyergét, hogy megállítsa a könnyeket. - A lehető legnagyobb rendben. Kezeit a térde fölött himbálva hátradőlt. - Crystal, drága kislányom, te lélekfürkész vagy. Xav visszaült mögém. Hogy micsoda? - kérdeztem. A képességed olyan ritka, hogy előtted csak egyetlen hasonlóval találkoztam: azzal a férfivel, aki megtalálta nekem az én Kariámat. Százévente csak egy vagy két hozzád hasonló születik. Hogy lehet, hogy ezt eddig senki nem vette észre? Összerezzentem, mert nem igazán sikerült a meglepettségemet közönnyel palástolnom. Mert semmi jele nem volt, azt hiszem, egészen addig, amíg a tegnap éjjel rá nem kényszerített, hogy használjam a képességemet. De hiszen te is savant családból származol: fel kellett volna ismerniük, ki vagy valójában, hogy segíthess azokon, akik még nem találták meg a lélektársukat. Szinte már bűn, hogy ennyire nem törődtek a képességeiddel. Victor szája tátva maradt. Még sose láttam, hogy a leghűvösebb Benedict fiú ennyire ledöbbent volna valamin. Ez azt jelenti, hogy az én lélektársamat is meg tudja találni és Willét és Urielét is? Igen. De ami most a legfontosabb, hogy a lányokat is képes megtalálni, ez pedig olyasvalami, amire a contessa nem számít. Még mindig nem tértem magamhoz. Megtalálni a lélektársamat és rájönni, milyen fantasztikus képességek birtokában vagyok: ez kicsit sok volt egy reggelre. Persze tudtam, hogy az
életem hátralévő részében lesz még időm, hogy ezt lerendezzem magamban. Abban a pillanatban a többiek megmentésére kellett koncentrálnom. Próbáljuk meg. De hogyan kezdjek hozzá? - Felnéztem Xavre. - Meséld el részletesen, milyen érzés volt, amikor öszszekapcsolódtunk, és miért volt más, mint a normális telepátia! Xav megsimogatta az arcomat. Hihetetlen volt. Éreztem, ahogy behatolsz a tudatomba, de olyan finoman csináltad, hogy öröm volt nézni. A telepátia általában ahhoz hasonlít, mint amikor valaki óvatosan megkopogtatja a válladat, hogy magára vonja a figyelmet - mint egy telefonvonal a két elme között. De te olyan voltál, mint egy landoláshoz készülő repülőgép. Csak azelőtt vettelek észre, hogy földet értél - azt hiszem, még pont ki tudtalak volna zárni, de semmi okom nem volt rá. Nem nekem kellett fenntartanom a kapcsolatot - egyedül csináltál mindent. Megráztam a fejem: Én nem csináltam semmit. Csak követtem, ami már amúgy is megvolt köztünk. Még jobb. Akkor nem is fájt? Nem, sőt, furcsa módon ez volt az egyik legtermészetesebb dolog, amit valaha csináltam. Oké, akkor már csak azt kell kideríteni, hogy mások fejében is képes vagy-e használni a képességedet. Apa, van valami ötleted? Benedict úr, a fürkész hogyan segített önöknek? - kérdeztem. Kérlek, szólíts Saulnak. Most már több szempontból is egy család vagyunk. Saul kinyúlt, megfogta a kezemet, és érdes ujjaival végigsimította a csuklómat: A lélekfürkész egy nagyon idős férfi volt, népem egyik nagyrabecsült vénje, aki évek óta használta a képességét, és volt ideje tökélyre fejleszteni a módszert. Mivel még éretlen ifjú voltam, amikor segített rajtam, nem osztotta meg velem a titkait. Csak azt éreztem, hogy valamilyen módon képes behatolni az agyamba, hogy aztán létrehozhassa és követhesse a lélektársi kö-
teléket. Akkoriban még nem ismertem Karlát, úgyhogy a fürkész csak az első lépést segített megtenni azzal, hogy elindított a jó irányba és megnyitotta a kapcsolatot felé. Hmm, ez már úgy tűnik, a haladó szint. De köztetek már mind megvan a lélektársi kapcsolat, úgyhogy lehet, hogy elég, ha valahogy behatolok az elmétekbe, és rajtatok keresztül próbálok meg eljutni a többiekhez. Van egy ötletem. - Zed bepréselte magát a kanapé végére. Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy igazi Benedict szendvicsben ülnék. - Én össze szoktam kapcsolni a testvéreim képességeit, amikor valami igazán fontos ügyön dolgozunk. Te már amúgy is összeköttetésben vagy Xavvel, nem igaz? De, igaz - helyeselt Xav. Akkor megpróbálhatnánk Crystalt is hozzáadni a Benedict családi kötelékhez. Vick telepatikus hatalmával, Uriel és Trace nyomkövető képességével, Yves zseniális mindentudásával, na meg apa és Will vészjelző ösztöneivel biztos segíthetnénk Crystalnak, hogy rájöjjön, hogyan is kell ezt csinálni. Olyan lenne, mint egy lélekfürkész gyorstalpaló tanfolyam. Csak aztán nehogy túl gyors legyen - tette hozzá Xav. Reméljük, nem lesz semmi gond - folytatta Zed, aki azóta, hogy tudomást szerzett az elrablásról, most először látszott lelkesnek. Egy-két karcolás meg nem ügy, mert Xav, akinek ez a szakterülete, itt lesz, hogy ellásson minket. Kész voltam megtenni, amit kérnek, de ez nem jelentette azt, hogy nem féltem. Mindent látni fognak, ha megosztom velük a kettőnk közti kapcsolatot? - kérdeztem Xavtől. Úriemberek vagyunk. Majd nem nézünk oda - ígérte Zed, kezét a szívére szorítva, de kevésbé meggyőző huncut csillogással a szemében. Ne aggódj, drága, én majd elbánok azokkal, akik beleütik az orrukat a dolgainkba, rendben? - Xav lerúgta testvérét a kanapé széléről. Biztosíthatlak, hogy nem teszünk ilyesmit - ígérte Yves -, és Zed is viselkedni fog!
Hát persze hogy viselkedni fog. - Saul szavait senki nem vonhatta kétségbe. - Túl sok forog kockán ahhoz, hogy hülyéskedjünk, és ezzel Zed is tisztában van. Hogyhogy hirtelen velem morgolódik mindenki? Ez a megtiszteltetés eddig Xavé volt. Xav elvigyorodott. Igen, de azóta kiderült, hogy a párom egy lélekfürkész mostantól nekem is jár a tisztelet, srácok. Az incselkedés ellenére a Benedict család férfi tagjai máris munkához láttak. Trace kör alakba rendezte a székeket, hogy mindannyian meg tudjuk fogni egymás kezét. Uriel behúzta a függönyöket, hogy a szobában félhomály legyen, Will pedig kitessékelte a macskát, nehogy a négylábú jószág szereplési kényszere megzavarja a koncentrációnkat. Készen állsz, drága? - Xav egyik kezét Zedébe, a másikat édesapjáéba kulcsolta. Én már korábban befészkeltem magam az ölébe, mert nekünk ennyi is elég volt, hogy létrejöjjön a kapcsolat. Nagyot nyeltem. Nem akartam csalódást okozni nekik. Vágjunk bele!
Az, hogy egyszerre ennyi embernek engedtem betekintést a fejemben lévő gondolatokba, arra emlékeztetett, amikor életemben először vettem fel bikinit. Féltem, hogy mindenki azokra a részletekre lesz kíváncsi, amiket el akartam rejteni, de aztán rájöttem, hogy ez másoknak nem olyan nagy ügy, és inkább az előttem álló feladatra koncentráltam. Hátborzongató élmény volt: éreztem, ahogy a különböző személyiségű Benedict fiúk körülvesznek, de a legtisztábban mégis Xav jelenlétét éreztem. Minden erejével arra koncentrált, hogy engem támogasson: olyan volt, mintha megint a karjaiban vitt volna, csak most gondolatban. Hogy lehet, hogy egészen addig nem értékeltem ezt az oldalát, amíg már majdnem túl késő volt? Bár a kezdetektől fogva tudtam, hogy nagyon gondoskodó, inkább veszekedtem vele, ahelyett, hogy hagytam volna kibontakozni. Veszekedni jó - suttogta a fejemben. - Gondolj csak az utánuk következő békülős csókcsatákra. Xav - szólt rá az apukája -, koncentrálj! Hagyjátok már békén! Még csak most jöttek össze — mondta Will. Éreztem, ahogy a jókedve végigfut a közös gondolatfolyamon. Ezt csak azért mondod, hogy a te párodat keresse meg először - vágott vissza Uriel. - Pedig az idősebbeké az elsőbbség. Fiúk. Ez megint Saul volt.
Csak azt akarjuk, hogy egy kicsit feloldódjon - mondta Xav. Crystalnál a telepátia nem úgy működik, mint nálunk. Most próbálom kitalálni, hogyan óvhatnám meg a fejetekben cikázó gondolatoktól. Ekkor rájöttem, hogy csak az tartott vissza az ilyenkor szokásos hányingertől, hogy Xav mentális terében voltam, és az ő szűrőin keresztül hallgattam a beszélgetést. Nekem nem voltak ilyesmik a fejemben, és most már biztos voltam benne, hogy ez lehetett az ok, amiért életem nagy részét telepátiamentesen kellett leélnem. Igen, drága, én vagyok a te külön bejáratú erőtered. Kivetítette elém az Enterprise csillaghajó képét, amint maximumra állított védőpajzsokkal épp egy aszteroidamezőn vágta át magát. Remélem, a hajtóművek kibírják azt is, ha megpróbáljuk lenyomozni valamelyik lélektársat. Ki legyen az első? - Tudtam, hogy mindannyian szívesen jelentkeznének. Érthető módon Diamondot ismerem a legjobban, de ő a legújabb a csapatban. Próbáljuk meg először apukáddal és anyukáddal? A lélektársak közti kapcsolat ugyanolyan erős, nem számít, menynyire új mondta Saul nagylelkűen. - Mivel már valamennyire kiismered magad a nővéred elméjében, szerintem vele kellene kezdenünk. Trace? - szólította meg Xav a legidősebb bátyját. Kész vagyok. - Éreztem, hogy tényleg készen áll: csőre töltve várt, mintha csak egy hajnali rajtaütésre készülne a többi rendőrrel. Nagyon zavarban voltam amiatt, amit épp tenni készültem, és ezt biztos mindannyian megérezték. Ne aggódj, Crystal! Nincs semmi Diamond és köztem, amit a nővéred meg ne osztana veled egy ilyen esetben - biztatott Trace. Oké. Akkor az iránta érzett szerelmedet fogom követni - ezt érzem a legtisztábban. Xav segítségével megérintettem az elméjét. Minden ott volt: láttam az összes gondolatot és érzelmet, amelyek mind a lélektársa köré összpontosultak. Nem akartam belemászni Trace fejébe, mert csak általános iránymutatásra volt szükségem, de akaratlanul is megláttam néhány apró részletet
a Diamonddal közös randevúikból, vicceikből, személyes pillanataikból és a gondjaikból, amiken megosztoztak, és amiket együtt cipeltek a vállukon. Sajnos az utolsó kupacba tartoztam én is. Diamond rengeteget beszélt rólam Trace-nek. Hoppá. Nem szabad túl közel menni: a kíváncsiskodók mindig rosszul járnak. Crystal, összpontosítanod kell. El fogod veszíteni a nyomot. - Ez Zed volt, aki összekapcsolta a képességeinket, és így szemmel tudta tartani az egész folyamatot. Sajnálom. Uriel, Trace, van valami ötletetek, hogyan csináljam? Ne gondolj arra, hogy a helyes út egyre jobban elhalványodhat, ahogy egyre távolabb kerülsz tőle - magyarázta Uriel. - Ez csak a képzelt gyengeségeid belső kivetülése. A mentális utak esetében nincs jelentősége a távolságnak. A helyes ösvény mindig ott van előtted. Én mindig a biztos pontokat keresem, amik olyanok, mint egy híd tartóoszlopai és nem engedik, hogy az ösvény eltűnjön a lábam alól - tette hozzá Trace. - Ne a szemed vezessen, hanem az érzéseid. Jó tanács. Próbáltam úgy tenni, ahogy Trace mondta, de közel se ment olyan könnyen, mint Xavvel. Úgy éreztem, mintha az utat jelző zsinór másik végét úgy rázná a szél, mint egy elszabadult papírsárkányt. - Valami nincs rendben. Szerinted hol vagy most? Visszahúzódtam kissé, hogy körülnézhessek. Hegyek. Hideg. Nyugat, északnyugat. Az erőlködéstől megfordult velem a világ, az út pedig kezdett elhalványulni. Elég, srácok - szólalt meg Xav. - Pihennie kell. Zed óvatosan megszakította a telepatikus kapcsolatot. Miután Xav utolsóként távozott a fejemből, arra eszméltem, hogy még mindig a karjai között tart. Sajnálom, ez még mindig nem megy valami fényesen. Borzasztóan éreztem magam amiatt, hogy nem sikerült megtudnunk a teljes igazságot, csak apró kis töredékeket. Trace a kezébe temette az arcát. Nem a te hibád, Crystal. Én is éreztem, amit te. Valami nagyon nem stimmel Diamonddal. Olyan mintha... mintha nem is lenne sehol.
-Te jó ég, ez ugye nem azt jelenti, hogy meghalt, ugye nem? Kezdtem pánikba esni. Eddig azt hittem, hogy csak túszejtésről van szó, de az meg se fordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha a contessa tényleg eszét vesztette, és mindenkit megölt? Trace megrázta a fejét: Nem, nem hiszem. Azt megéreztem volna. — Ökölbe szorította a kezét, és megpróbált uralkodni az érzésein. - Úgy értettem, hogy olyan, mintha üres lenne. Mintha valaki lekapcsolta volna. Ez képtelenség - vágott közbe Zed. - Semmi sem írhatja felül a lélektársi köteléket. Biztos vagy benne? - Trace szeméből csak úgy sütött a fájdalom. Rettenetes dolog jutott az eszembe. A contessa Radírnak nevezte magát. Azt hittem, arra gondol, hogy bármikor kitörölheti az emlékezetünket, de mi van akkor, ha még ennél is többre képes? Láttam, hogy Saul reszket. Öregebbnek tűnt, mint amilyennek valaha is láttam. Ha valami történt a lélektársainkkal, meg kell találnunk őket, akkor is, ha már azt se tudják, kik vagyunk. Amint viszszaszereztük őket, esküszöm, megtalálom a módját, hogy viszszafordítsuk a károsodást. Senki se rabolhatja el tőlem a lelkem másik felét. Minden rendben lesz, apa - ígérte Will. - Anya nem fogja hagyni, hogy egy ilyen vén tyúk tönkretegyen egy több mint harmincéves házasságot. Yves felállt és széthúzta a függönyöket. Hála Crystalnak, van esélyünk ellenük. Az útmutatása alapján már tudjuk, hol kezdjük a kutatást. Keresek egy térképet erről a területről. - Beizzította a laptopját, és rákeresett egy műholdas térképre, ami tele volt nevekkel. - Crystal, ennyit tudok az alapján, amit a fejedben láttam. Nem tudnád egy kicsit jobban leszűkíteni a kört? Letérdeltem mellé és végigfuttattam a tekintetem a Dolomitok, az Észak-Olaszországban magasodó alpesi hegycsoport térképén.
De igen - mondtam, és ráböktem a Garda-tó környékén lévő területre. - És még különleges képességek se kellettek hozzá, hogy erre rájöjjek. Xav összeborzolta a hajamat. Okos. Monte Baldo. Hát persze, hogy az ősi családi birtokon keres menedéket. Hogyan is tudná titokban tartani a sötét ügyleteit, ha nem lenne egy erődje, amit a hűséges szolgái őriznek? Ez már korábban is eszünkbe juthatott volna. Előbb-utóbb biztos eszünkbe is jutott volna - mondtam. - Csak túl sok minden történt velünk egyszerre. Victor máris a számítógépénél termett, és rákapcsolódott a nemzetközi bűnüldözői adatbázisokra. A fickót Londonban csukták le, és a jelentések szerint ez a hegyvidéki villa is az ő birtokában volt. - Kinagyította a képét. - A fene, ez elég bevehetetlennek tűnik. Nem is annyira villa volt, inkább egy védekezésre kialakított kastély, ami a sziklacsúcson magasodva, dárdaszerű kőcsipkékkel koronázott várfalával még egy képeslapon is jól mutatott volna, ha tulajdonosa történetesen nem börtönként használja. -Javaslatok? Nincs más választásunk - mondta Saul. - Bekopogunk az ajtaján és visszaköveteljük a lélektársainkat. Lehet, hogy a módszer középkori, de ez itt a 21-ik század. Ha tényleg vele vannak, nem tehet mást, mint hogy átadja őket. Biztos vagyok benne, hogy ez az a hely. - Éreztem, ahogy végigfut a hátamon a hideg. A kastély olyan kegyetlen szépséget árasztott, mint egy sziklán gubbasztó sas. -Akkor mire várunk még? - kérdezte Zed, félúton az ajtó felé. Menjünk, mentsük meg a lányokat.! Persze ez azért nem volt ilyen egyszerű. Trace és Victor azonnal nekiláttak, hogy béreljenek néhány négykerék-meghajtású autót a hegyvidéki túrához. Mivel nem tudtuk, a lányok milyen állapotban lesznek, amikor rájuk találunk, úgy döntöttünk, szükség lesz egy saját bázisra, mert nem lehettünk biztosak abban, hogy egyből készen állnak majd a hosszú hazaútra Velencébe. Zed és Yves az interneten találtak egy, a contessa birtoka kö-
zelében lévő villát. Mivel tél volt és a síszezon sem indult még be teljesen, nem volt nehéz előkeríteni a Monte Baldótól nem messze fekvő tó keleti partján álló hatalmas ház tulajdonosát. Az volt a terv, hogy miután kiszabadítottuk a lányokat, itt töltjük az éjszakát, hogy legyen idejük pihenni egy kicsit. Victor és Uriel felajánlották, hogy vezetnek. Mindannyian így láttuk jónak, mivel az ő lélektársukat nem fenyegette közvetlen veszély, így arra számítottunk, hogy ebben a helyzetben ők tudják majd leginkább megőrizni a hidegvérüket. Willt kineveztük navigátornak, és én lettem a GPS-jel, akinek a célpontra kellett vezetnie a csapatot. Persze bíztunk benne, hogy igazunk volt a contessa búvóhelyével kapcsolatban, de fennállt a lehetőség, hogy hiba csúszott a számításaimba és csúnyán mellényúltam a lányok valódi helyzetét illetően. Az volt a feladatom, hogy a vezérautó hátsó ülésén - Xav segítségével - nyomon kövessem a Trace és Diamond közti kapcsolatot, ameddig csak lehet. Uriel a másik autóval jött utánunk Yves, Zed és az édesapjuk társaságában. Miután elhoztuk az autókat és átkeltünk a szárazföldbe nyúló hosszú közúti hídon, Xav és én tulajdonképpen kettesben maradtunk. Trace-t teljesen lefoglalta, hogy felhívja a rendőr barátait. Hallottam, ahogy minden követ megmozgat, minden kis szálba belekapaszkodik a nemzetközi bűnüldözésben szerzett kapcsolatait segítségül híva. Felajánlottam, hogy beszélek az olasz hatóságokkal, de azt mondta, az várhat, amíg a Gardatóhoz érünk. Will és Victor pedig az útitervet tárgyalták meg. Fejemet Xav vállára hajtva éreztem, hogy átölel és kiélvezi a pillanatnyi békét. - Jól vagy? Biztos nagyon aggódsz anyukád miatt. Xav egy kis tinccsel játszadozott, aminek sikerült megszöknie a lófarokból, amibe még reggel gyorsan összefogtam a hajamat. -Teljesen összezavarodtam. Nagyon féltem anyát és a többieket, főleg most, hogy azt mondtad, valami nincs rendben velük, de közben belül örömtáncot járok, mint a Táncoló Talpakban a pingvinek, amiért rád találtam. Bizonytalan vagyok, mert fogalmam sincs, mit kéne éreznem.
Elmosolyodtam, miközben elképzeltem, ahogy többszáz pingvin szambázik át az agyán. Igen, én is pont így éreztem magam. -Te, a testvéreid és az apukád nagyon jó csapat vagytok. A contessának még felocsúdnia sem lesz ideje, amikor bekopogtattok az ajtaján. Megpuszilta és az arcához szorította a kezemet. Köszönöm. Sokat segít, hogy hiszel bennünk. De el ne felejtsd, hogy ki a mi igazi titkos fegyverünk! Szembefordultam vele, hogy láthassam az arcát. Szerinted apukádnak igaza volt velem kapcsolatban? Szerinted? -Azt hiszem... igen, talán. Csak félek, hogy ebben a lélek- fürkész dologban is béna leszek, mint minden másban. Figyelmeztetlek, cukorfalat - fenyegetően megrázta az ujját. Mi van? - sikoltottam, miközben megpróbáltam kitérni a csikizés elől. Sokkal drasztikusabb eszközökhöz kell folyamodnom, ha megint a fülem hallatára akarod lejáratni magad. Épp most tudtad meg, hogy egy olyan képesség birtokában vagy, ami generációnként egyszeri és megismételhetetlen és az egyik legnagyobb ajándék a savantok számára, és most megint azt mondod, hogy nem vagy elég jó. -De... Semmi de. Mikor tanulod már meg, hogy te nem a rút kiskacsa vagy, hanem a hattyú? -Ó. De nem volt időm elcsöppenni a bóktól, mert Xav máris betámadta a hasamat az ujjaival. Ne! - nyüszítettem kicsavarodva, ahogy próbáltam elhessegetni a kezét. Trace homlokráncolva elfordult, hogy kizárja a sikoltozásomat a telefonbeszélgetésből. Hadd halljam: „Én egy hattyú vagyok”. -Te egy hattyú vagy! - lihegtem, aztán megint nevetésben törtem ki.
-
Gyerünk! Valld be!
Oké, oké, hattyú vagyok. Veled együtt. Mindenki hattyú. Egy szép nagy hattyúcsalád. Az biztos, hogy legalább akkora zajt csaptok ott hátul - morogta Trace, bár éreztem, hogy nem volt igazából mérges. Valószínűleg örült, hogy valami végre elvonta a figyelmét, és azt hiszem Xav éppen ezért csinálta az egészet. Késő délután értük el a kastélyhoz vezető hegyi utat. Ahhoz képest, hogy az ösvény egy nemzeti parkba vezetett, a Monte Baldo felé tartó úton jól láthatóan több jármű is megfordult abban az időben: a csapás szélét teljesen feltúrták, és az ilyen magasságban szokásos szűz havat sárral borították be az autók. Szerinted az öreglány ostromra készül? - kérdezte Xav, félig viccelődve. Észrevettem egy táblát, ami az egyik fára volt rögzítve a kereszteződés mellett, és aminek egyik nyilacskája a villa irányába mutatott, a másik pedig fel, a hómezők felé. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne hozzá. Szerintem Hollywood keze lehet a dologban. Emlékszel, azt mondták vasárnap, hogy ezen a héten az olasz Alpokban forgatnak. És mi most éppen ott vagyunk. Megelőztek minket. -Ahogy látom, nem arra mentek, mint mi - Victor jelzett, hogy a sziklák között kígyózó keskeny szerpentinre forduljanak rá, és ne a súlyos keréknyomokkal övezett utat kövessék felfelé a hegyekbe. Nem, ők biztos felfelé mentek. Ha jól emlékszem, valamilyen síelős-helikopteres jelenetet vesznek fel. Azért jó érzéssel töltött el, hogy tudtam, nem messze tőlünk potenciális szövetségesek vannak, akik valószínűleg a mi pártunkat fognák, ha szemtől szembe kellene mennünk az olasz hatóságokkal, hogy bejuthassunk a contessa erődjébe. Lily tanúsíthatná, hogy nem vagyok totál elmebeteg, ha végül mégis elő kellene adnom a helyi rendőrségnek az elrablás történetét. Mire elértünk a főbejárathoz, leszállt az est. Ahogy az autók látótávolságba kerültek, a biztonsági lámpák kigyúltak. Őröket sehol nem láttunk, csak egy kaputelefont.
Victor a kormányon dobolt az ujjaival. Szóval, csak úgy odamegyünk és bekopogunk? - Jobb szerette volna, ha egy élő ember áll ott, akin használhatja a mentális erejét. Gondolom - mondta Trace, és kiszállt az autóból. - Maradjatok itt, srácok! - Feltartott kézzel jelzett a másik kocsi utasainak: Egyedül megyek. Ne adjunk nekik egyszerre több célpontot, oké? Tényleg arra számít, hogy lesből fognak támadni? - kérdeztem suttogva Xavtől. Xav megborzongott: a feszültség úgy futott át a testén, mintha áram rázta volna meg. Minden rendben, Will? - kérdeztem. Nem, semmi sincs rendben - de úgy érzem, a veszély általános. Nem Trace felé irányul. Csendben néztük, ahogy Trace megnyomja a kaputelefon gombját. Si? - sercegte egy hang a vonal másik végén. A nevem Trace Benedict. Beszél angolul? -No. Trace halkan káromkodott. Oké. Várjon egy kicsit. Crystal? Egy pillanat alatt kiugrottam az autóból - nyomomban Xav- vel -, és megnyomtam a „beszéd” gombot. Ciao - kezdtem olaszul. - A contessával szeretnék beszélni. -Jelenleg nem fogad látogatókat. Kérem, távozzanak, ez magánterület. Attól tartok, ez nem fog menni, mert, tudja, maguknál van a nővérem és... sürgősen beszélnem kell vele - családi vészhelyzet van. Végül is az volt, nem? Ekkor a beszélő elhallgatott. Az egyik közeli oszlopon lévő kamera felénk fordult, hogy jobban szemügyre vehessen minket. Mindjárt küldök egy járművet. Ön bejöhet. Mondd meg nekik, hogy egyedül nem mész - súgta oda Xav.
A barátaim nem fogják hagyni, hogy egyedül menjek. Egyvalaki magával jöhet. Az öregember. A fiatalok nem azzal a vonal megszakadt. Ez egyáltalán nem tetszik nekem - mondta Trace, miközben édesapja kipattant a másik autóból. - Nem szeretnék még két túszt adni nekik. A contessának már megvolt rá a lehetősége, hogy elraboljon. Szerintem hírnököket akar, nem túszokat. Saul a vállamra tette a kezét. Rendben lesz így, Crystal? Persze hogy nem lesz rendben. - Xav annyira fölhúzta magát, hogy azt hittem, mindjárt robban. Nem számított rá, hogy az események ilyen irányt vehetnek, és nem akart beletörődni, hogy nélküle vágok neki a veszélynek. - Azt akarjátok, hogy csak így hagyjam besétálni az oroszlán barlangjába? Xav! - figyelmeztettem halkan. Mi van? - fordult felém haragtól égő szemmel. Én nem érdeklem, mert nem vagyok lélektárs, emlékszel? Még ilyen dühösen is a biztonságom volt neki az első. Ellépett tőlem, és megpróbált úgy tenni, mintha nem akarna megfojtani mindannyiunkat. Persze, cukorfalat, végül is a te életed nem ér egy fabatkát sem, ugye? Te jó ég, legszívesebben belerúgnék valamibe. A hójárók motorjainak zúgását jóval azelőtt meghallottuk, hogy megpillantottuk volna a felhaj tón lefelé sikló járgányokat. Saul elkezdte parancsokkal bombázni a fiait. Maradjatok a kocsinál. Megpróbálok kapcsolatban maradni, de nem lennék meglepve, ha a contessa valamilyen telepatikus blokkoló-mezővel venné körül magát. Az én módszeremmel talán áttörhetünk rajta, ha tényleg olyan különleges, mint ahogy Xav állítja. - Aggódó pillantással néztem felé. Akkor éppen a hóbuckákon próbálta levezetni a feszültséget. Gyorsan megpördült. És mi van, ha lebuksz? Nem fogok. Óvatos leszek.
Ha óvatos lennél, nem sétálnál oda be csak így. Xav! - Saul kezdte elveszíteni a türelmét, pedig ez ebben a családban ritkán fordult elő. Mi van? - csattant fel Xav. Nézz rám, fiam! - A lélektársam felemelte a tekintetét, és farkasszemet nézett az édesapjával. - Bízhatsz bennem. Vigyázni fogok rá. Az életemre esküszöm, gondoskodom róla, hogy Crystalnak semmi bántódása ne essen - és édesanyádnak, Dia- mondnak, Phoenixnek és Skynak se, ha már itt tartunk. Ilyesmit nem ígérhetsz meg - mondta Xav csendesen, miután dühe a szétrugdosott hóval együtt elpárolgott. Azt viszont megígérhetem, hogyha a dolgok rosszra fordulnak, egy percig se fogok tiltakozni az ellen, hogy Yves a levegőbe röpítse a kaput, és akkor mindannyian a segítségünkre siethettek. De egyelőre próbáljuk meg tárgyalással kiszabadítani a lélektársainkat. Ez a legbiztonságosabb megoldás. Yves óvatosan bólintott, mire Zed káromkodni kezdett. Trace szorosan átölelt. Vigyázz magadra, hugica! - suttogta. - Diamond nem örülne, ha tudná, mire készülsz. A hójárók látótávolságba értek, de egyből irányba is fordultak, vissza a ház felé. A sofőrök nem szálltak le és nem is szóltak hozzánk, arcukat pedig bukósisak mögé rejtették. Az alapján, amit láttunk belőlük, akár ufók is lehettek volna. A kerítés kapujának egyik szárnya halk zümmögéssel kinyílt, éppen csak annyira, hogy libasorban átférjünk rajta. A contessa nem akart kockáztatni, ami egyáltalán nem volt meglepő, mivel pontosan tudta, milyen képességek birtokában vannak a Benedict család tagjai. Victor például biztosan nem lett volna szívesen látott vendég ezen a kis összejövetelen. Oké, srácok, nemsokára találkozunk - mondtam tettetett vidámsággal, és Sault követve átpréseltem magam a nyíláson. Amint bent voltam, hallottam, hogy a kapu zümmögve becsukódik. Xav megpróbálta elfordítani a fejét, de végül egy fájdalmas pillantással búcsúzott. Saul a hójárókon ülő két férfit méregette.
Crystal, te azzal mész! - súgta, és rábökött a két sofőr közül a köpcösebbre. Meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy a másik felé fog terelgetni. Általában inkább az ész a veszélyesebb, nem az izom - suttogta, miközben felsegített a hallgatag férfi mögötti ülésre. - Úgy érzem, a sofőröd jobbára ártalmatlan. Óvatosan megkapaszkodtam a vezető derekában. Anélkül, hogy megvárta volna, hogy Saul is elfoglalja a helyét a másik hójárón, nagy sebességgel megindult a kastély irányába. Túl nagy volt a zaj a kérdezősködéshez, ezért megpróbáltam legjobb tudásom szerint megjegyezni az utat, arra az esetre, ha úgy alakulna, hogy egyedül kell visszatalálnom. A felhajtó melletti póznák egyértelműen jelezték az irányt, és így a nagy hó ellenére is tisztán látszódott az ösvénv, amit mindkét oldalról J7
magas fenyők szegélyeztek. Egy nagyobb kanyar után a kastélykertbe érkeztünk, ami téli köntösébe burkolózva kissé baljósnak tűnt, de azért sikerült kivennem a teraszok, sövények és szobrok körvonalait. A kert fölött pedig ott magasodott a kastély, ami abban a pillanatban csak az ég háttere előtt sötétlő árnyéknak tűnt, kőcsipkéi pedig úgy nyúltak a csillagok felé, mintha megirigyelték volna az égiek szabadságát. Hirtelen a mindennapi valóságból egy tündérmesében találtam magam: könnyen el tudtam képzelni, hogy a lányok szabadságáról szóló tárgyalás ezen a helyen teljes őrültségnek tűnhet. Mintha arra próbálnék rábeszélni egy vérfarkast, hogy ne akarjon széttépni. A sofőr leállította a motort. Gyorsan leugrottam, de nem bírtam rávenni magam, hogy köszönetet mondjak neki. Szó nélkül elhajtott, pont, mint az előbb, de ezúttal az épület másik vége felé, ahol minden valószínűség szerint a contessa járművei parkoltak. Én épp egy nagyobb kör alakú nyom mellett álltam, de ezen kívül semmi sem utalt arra, hogy kocsik lennének a közelben. Egy pillanattal később Saul is megérkezett a másik hójáróval, és láthatóan nagyon megkönnyebbült, amikor észrevett. Lepattant a járgányról és megindult felém, aztán gyorsan elkapta a karomat, mielőtt bárki szétválaszthatott volna minket.
És most? - kérdeztem. A kastélyba nem vezettek ajtók. Csak egy boltíves átjárót láttunk a falba mélyedve, de egyikünknek sem akaródzott arrafelé indulni, mert a tetejére függesztett kapurostély miatt pont úgy nézett ki, mintha egy sárkány szájába vezetett volna. Végül egy elemlámpás férfi tűnt fel az átjáróban. Azt hiszem, megvan a válasz - sóhajtotta Saul. Erősen megszorította a kezemet, és elindult a férfi felé. Felismerem a fickót: ez a komornyik a contessa velencei palotájából - suttogtam. Ha az úr és a kisasszony méltóztatnának követni - kezdte éneklő hangon. Ez nem egy baráti látogatás - vágta rá Saul. - Azt hiszem, pontosan tudja, miért vagyunk itt, úgyhogy elgondolkodhatna rajta, milyen vádakkal kell majd szembenéznie, ha meg akarja akadályozni, hogy elvigyük innen a lányainkat és a feleségemet. Ahogy parancsolja, uram. Erre tessék! Ez a komornyik aztán értette a dolgát. Biztos rengeteg régi filmet végigült, mire ezt a gúnyosan alázatos hangot ilyen jól betanulta. Az átjáróban csak úgy visszhangzottak a lépéseink. A komornyik egy udvarra vezetett minket, aminek a végén egy nyitott ajtó állt. Bentről emberi hangok és nevetés zaja hallatszódott ki. Úgy tűnik, a contessának társasága akadt. Mit jelentsen ez? kérdeztem. Biztos szemtanúnak kellenek. Még a hasznunkra is lehet, ha van ott valaki, aki nem áll az alkalmazásában. - Saul megtorpant a küszöbön. - Oké, Crystal, most ki kell próbálnom, működik-e a telepátia. Tudom, hogy hányingered van tőle, úgyhogy előre is bocsánatot kérek. Semmi gond. - Kicsit távolabb léptem, és még jobban megerősítettem a mentális pajzsomat. - Megpróbálom elvonni a komornyik figyelmét - mondtam, és belépve az ajtón egy unalmas, vadásztrófeákkal és kardokkal díszített faburkolatos előtérben találtam magam. - Hé, Jeeves, hova akaszthatom a kabátomat? kérdeztem gorombán.
Kíváncsiságból megpróbáltam beférkőzni a komornyik fejébe, hogy lássam, vajon ugyanúgy érzékelem-e az agyában lévő kapcsolatokat, mint mikor az unokahúgomnak kellett megtalálnom valamit - és kis híján elájultam. Az agyában nem véletlenszerűen kavarogtak a gondolatok, mint mindenki máséban: inkább olyan volt a feje, mint egy körhinta. Minden katonás rendben forgott körbe-körbe: a feladatai, a grófnőhöz való hűsége, a családi kötelékei. Tisztára, mint egy rendmániás robot. Gyorsan szétkapcsoltam, nehogy megérezze a behatolást. -A kisasszony itt hagyhatja a kabátját - mondta és előrenyújtotta a kezét. Kibújtam a kabátomból és odaadtam neki. Az arca meg se rezzent - se egy mosoly, se az emberség legapróbb szikrája. Ekkor Saul is betoppant. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, de megrázta a fejét. Oké, akkor normál telepátia kilőve. Kérdően ráböktem a mellkasomra, hogy megtudjam, szeretné-e, hogy én is megpróbáljam. Erre megint megrázta a fejét. Az maradjon tartalékban - mondta halkan -, hátha később szükségünk lesz rá. Uram, elkérhetem a kabátját? - érdeklődött a komornyik. Ha akarja - mondta Saul, és odanyújtotta neki. Miközben a komornyik hátat fordított, megkopogtattam a halántékomat, aztán rámutattam és nagyot grimaszoltam. Hmm. Érdekes. A Radír, ugye? - kérdezte Saul csendesen. Azt hiszem. Valami nagyon nincs rendben. Úgy tűnik, a saját kénye-kedve szerint alakítja az emberek agyát. Ez sok mindent megmagyarázna. Erre tessék! - Robot Jeeves egy kétszárnyú faajtó felé vezetett minket, ami mögött egy szép, régi stílusú szalon tárult a szemünk elé, lobogó tűzzel égő hatalmas kandallóval, és az egymáshoz illő rózsaszínű székekkel és díványokkal. De ezek közül egyikre se figyeltünk igazán, mert a szobában voltak azok is, akik miatt idejöttünk. Di! Te jó ég, jól vagy? - kiáltottam, és odaszaladtam a nővéremhez. Épp egy pohár pezsgőt kortyolgatott, és láthatóan egyáltalán nem rázta meg, hogy elrabolták. Akkor még nem tűnt
fel, milyen régimódi ruhát visel, és hogy milyen furcsa az arckifejezése. Elnézést, ismerjük egymást? - Diamond letette a poharát és felállt, hogy kinyújtott kézzel üdvözölhessen, mintha csak futó ismerősök lennénk. - Ó, te jó ég, elfelejtettem a nevedet. Biztos túl sokat ittam - mondta, és bánatos arccal nézett a poharára, azt várva, hogy én is beszálljak a viccelődésbe. Diamond, én vagyok az: Crystal. A húgod. Ne bolondozz már! Én vagyok a legfiatalabb a családban. Anya és apa túl öregek voltak, hogy még egy gyerekük legyen. Nem mintha apa valaha is hajlandó lenne elismerni, hogy anya bármihez is túl öreg volna: teljesen odavan érte. Az ő korukban ez olyan aranyos azzal megint belekortyolt a pezsgőbe, de ezúttal reszkető kézzel, mintha a teste tudna valamit, amit az agya nem. De apa már... - kezdtem, de aztán elcsendesedtem, mert tudtam, hogy semmi értelme. Az agya alapállapotba állt, és fogalma se volt róla, hogy apukánk meghalt, vagy hogy én egyáltalán létezem. Amikor belenéztem a fejébe, egyszerűen nem voltam ott. Mindenkit, akinek köze volt a Trace-szel való kapcsolatához, töröltek az emlékezetéből, és mivel én a kezdetektől fogva ott voltam, teljesen kikerültem a képből. A rólam szóló emlékeit radioaktív hulladékként egy óriási betontömb alá temették, nehogy a többi emlék is megfertőződjön. De nem ő volt az egyetlen, aki hasonlóan üres volt. Phoenix és Sky udvarias érdeklődéssel néztek rám, Karla pedig a kandallóban égő tüzet bámulta, és észre se vette, amikor a férje belépett a szobába. Saul odament mellé, és kiemelte a székéből. Karla, fejezd ezt be! - mondta, és farkasszemet nézett feleségével. - Figyelj rám, keress meg a fejedben... a szívedben! Én vagyok az, Saul! -Te jó ég, ez meg mire készül? - kiáltotta Diamond, és engem faképnél hagyva odasietett a kandalló mellett álló párhoz. - Megőrült? Hagyja békén! Saul? Hogy kicsoda? - kérdezte Karla ködös tekintettel. Úgy nézett ki, mint akit begyógyszereztek - azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerű lett volna, de az agyában uralkodó sivárságból úgy
tűnt, ő is ugyanabban a kezelésben részesült, mint a komornyik, és vele együtt mindenki más. A különbség csak annyi volt, hogy az ő személyiségéből - mivel Karla a felnőtt élete nagy részét a lélektársával töltötte - végül ijesztően kevés maradt. Az apró sötétruhás alak, aki eddig a kandalló másik oldalán lévő karosszékben üldögélt, lassan felemelkedett. Hogy tetszik a bosszúm, Benedict? - kérdezte keserű vidámsággal a hangjában. Saul eleresztette Karla karját, és óvatosan visszaültette a székébe. Olyan erősen dúltak benne az érzelmek, hogy válaszolni se tudott. -Amint látjátok, a lélektársaitok... hogy is mondjam? Elvesztek folytatta a contessa. A lélektársak közti köteléknél semmi se lehet hatalmasabb válaszolta Saul halkan. - Semmi. Csak én. - A contessa figyelme hirtelen felém fordult. - Á, Crystal, sokkal gyorsabban kijutottál a szigetről, mint reméltem. Le vagyok nyűgözve, hogy itt látlak ma este. Nem számítottam rá, hogy rájössz, hol vagyok, legalábbis... hmm, holnapig biztosan nem. Minden elismerésem. Alábecsültelek. Biztos voltam benne, hogy a különleges képességek hiánya együtt jár az intelligencia hiányával is. Miért tette ezt a nővéremmel? - kérdeztem gombóccal a torkomban. - Mit ártottunk mi magának? Semmit. És nagyon sajnálatos, hogy belekeveredtetek. Ahogy látod, drágám, a lélektársi kapcsolat törléséhez olyan mélyre kell hatolni, hogy szinte minden más is vele együtt megy a levesbe. Nem sok maradt a csinos fejecskéjükben. Nem szenvednek, csak olyan... bütykös ujjaival játszadozva kereste a megfelelő kifejezést - üresek. Nem voltam képes elfogadni, amit mondott, de tudtam, hogy a legfontosabb, hogy először is minél távolabb kerüljenek a contessától. Akkor tehát sikerült bosszút állnia. Most már hazavihetjük őket? Válaszul oldalra fordította a fejét, mintha nem hallana rendesen.
Elfeledkezel a fiamról. Azt akarom, hogy hozzátok ide, aztán megkaphatjátok a lélektársakat. És ha megtesszük, amit kér, visszaadja nekik az emlékeiket? kérdeztem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy képes vagyok rá. Úgy gondoltam, az a legtisztességesebb, ha egyszer és mindenkorra megfosztom a Benedicteket a lélektársaiktól, ugyanúgy, ahogy ők is megfosztották a családomat a becsületétől. A jó hírünk örökre elveszett, ezen már nem lehet változtatni. Saul Karla felé nyújtotta a kezét. Most azonnal indulunk. Gyere, Karla, a fiúk a kapunál várnak rád! Fiúk? - Karla összerezzent, és elhúzódott a felé nyújtott kezétől. A fiaid. A fiaink. Sky, Phoenix, ti is gyertek! Indulunk. Yvesnek és Zednek szüksége van rátok. Milyen furcsa nevek. - Phoenix előrelépett és rámosolygott Saulra. - Nagyon vicces vagy. De miért sírsz? - kérdezte, és letörölte a könnyeket Saul arcáról. Sky egy zsebkendőt nyújtott felé. Ne féljen, Mr... ööö. Bocsánat, mi is volt a neve? Mindegy, a lényeg, hogy mi nagyon is jól szórakozunk. Nem szabadna sírnia. A contessa mosolyogva végignézett vendégein. Valaki szeretné Benedict úrral és ezzel a lánnyal együtt elhagyni a kastélyt? Mind a négyen úgy néztek ránk, mintha valami közepesen érdekes kiállítási tárgy lennénk a múzeumban. Miért akarnánk elhagyni a kastélyt? - kérdezte Diamond. Ebben a pillanatban feltűnt az ajtóban a komornyik, néhány testőrrel az oldalán. Mintha csak hallották volna Saul gondolatait, aki épp azt latolgatta, mekkora esélye lenne, ha Karlát a vállára véve mégis megpróbálna kijutni. A contessa a kijárat felé intett. Köszönjük szépen a látogatást. Ha jól sejtem, jelentkezni fognak, igaz? A fiam miatt.
Saul nem válaszolt. Sarkon fordult és kisétált a szalonból, utat törve az ajtóban álló férfiakon keresztül. - Gyere, Crystal, itt egy percet se maradunk tovább. Hogy rohadna meg a pokolban, kedves contessa. Ahhoz képest, hogy mennyire szelíd ember volt, meglepő rosszindulattal hagyták el a szavak a száját. Én magam se mondhattam volna szebben.
A Malcesine-i tóparti menedékünkig vezető út csendben telt el. Saul a kapun kívül tömören közölte a rossz hírt, és figyelmeztette fiait, hogy ne reagáljanak túl hevesen, mert a contessa valószínűleg szemmel tartja őket, és örömmel látná a fájdalmukat. Amint ezt kimondta, az oszlopon lévő kamera felrobbant. Először azt hittem, a lobbanékony Zed műve, de aztán megláttam a sötét mosolyt Yves arcán. Megegyeztünk, hogy elindulunk és inkább látó- és hallótávolságon kívül döntjük el, mitévők legyünk. Már szinte el is felejtettem, hogy mély halványkék vizével, a partról emelkedő acélszürke hegyoldalaival és a tó peremébe kapaszkodó, apró, ciprusligetekkel övezett városkáival milyen gyönyörű is a Gardató. Korábban csak nyáron jártam itt, pedig ilyentájt az Alpokból fújó jeges szél borzolja a tó felszínét és a levegő olyan kristálytiszta, mint az augusztusi vibráló forróságban soha. - És most mihez kezdünk? Irány a rendőrség? - kérdeztem, amikor leparkoltunk a villa előtt. Egy kétemeletes, halványcitromsárgára festett, fedett teraszos épület volt, mellette szőlővel futtatott kis kerti házikóval, amin néhány elsárgult levélnek a nagy szél ellenére is sikerült megkapaszkodnia. Saul megmelengette hideg ujjait.
Csak az időnket vesztegetnénk a bürokráciával. Nem vagyok hajlandó azt az utat választani - mondta fenyegetően. A leszámolásra viszont hajlandó lett volna. Mint mi mindannyian. Victor visszanézett a hegyek irányába, ahol a szirtfokon álló apró kastélynak éppen csak a körvonalát tudtuk kivenni. Ilyen távolságból egész ártalmatlannak tűnt. -Szükségünk lesz egy... Nem is tudom... egy helikopterre, vagy valami ilyesmire, hogy bejuthassunk. Sose próbáltam még ilyen helyre betörni. Ha fel tudnánk robbantani a kaput, akár autóval is bejuthatnánk, de úgy nagyon könnyű lenne elvágni a menekülési útvonalunkat. Trace, szerinted? A legjobb rossz választásunk az, ha a levegőből támadunk értett egyet Trace. A lányokat valahogy ki kell vonnom a forgalomból - az altatás lenne talán a legjobb -, hogy ki tudjuk hozni őket. Ahogy hallom, önszántukból nem szívesen jönnek majd. Sajnos nem - feleltem. Akkor nekünk kell kihozni őket - szereznünk kell egy ügyes pilótát, mert a rendőrségi aktakukacoknak még ez is túl sokáig tartana. Nem akarok várni, amíg végre rászánják magukat az akcióra - mondta Zed. Igen, de honnan kerítünk most azonnal egy helikopterpilótát, aki egy kaszkadőrmutatványnak is beillő manőverrel képes letenni a gépet egy zsebkendőnyi sziklás területen? - kérdezte Will. Kaszkadőrmutatvány? - Srácok, én tudom! Xav hirtelen felém fordult. Akkor mondd, és életünk hátralévő részében a hűséges szolgáid leszünk, cukorfalat! -Vigyázz, a szavadon foglak! A filmstáb! Láttuk, hogy itt vannak a hegyekben, mert a Steve Hughes film egyik akciójelenetének forgatására készülnek. A fotós azt mondta, statisztákkal és helikopterekkel dolgoznak. És jóban vagyok a rendezővel... A nemzetközi média pedig úgy tudja, hogy Steve a „pasid”morogta Xav. Vagy legalábbis a barátom. El tudlak vinni titeket hozzájuk, de onnantól már nektek kell meggyőzni őket.
Nem gond - mondta Victor. - Én nagyon meggyőző tudok lenni, ha kell. Mivel Lily mobilszáma megvolt, először őt hívtam. Nagyon örült, hogy végre hallott felőlem. Ó, gyere már át, Crystal. Halálra unom itt magam, és olyan hideg van. Nem gond, ha egy-két barátomat is magammal hozom? Dehogyis. Kiket? Emlékszel Xavre? Persze: a szívdöglesztő amerikai. Xav, aki eddig a fejét a vállamra hajtva figyelt, ezt hallva felvonta a szemöldökét. Hát, tudod, azóta összejöttünk. Xav megrázta a fejét, rábökött kettőnk mellkasára, és összefonta az ujjait. Emiatt majdnem lemaradtam arról, amit Lily mondott. Ó, ne mondd már, tiszta irigy vagyok! A testvérei és az apukája most jöttek meg az Államokból. Szeretnék megnézni, mi történik a forgatáson. Itt nem sok minden. Az akció fenn van, a sípályáknál. De lehet, hogy holnapra tudok nektek belépőket intézni. Hányan vagytok összesen? Nyolcan. -Te jó ég, nyolcan? Így is oké? Persze, a fantasztikus velencei forgatás óta James úgyis jön nekem eggyel... vagy nyolccal. Mindjárt ott leszek. Van valami, amit el kell mondanom.
A hotel, amiben Lily lakott, alig néhány utcányira volt a bázisunktól, úgyhogy egyáltalán nem esett nehezünkre megtalálni. Mivel a forgatás megkezdéséig már nem igazán akadt tennivalója, Lily nagyon örült, hogy meglátogattam, bár egy kicsit meglepődött, amikor megjelentem nyomomban a komplett Benedict klánnal.
Hűha, kislány, hát ezeket a srácokat meg hol szedted össze? kérdezte, és oldalba bökött. - Mindegyik foglalt? Majdnem mindegyik. Ők hárman nem - mutattam Victor, Uriel és Will irányába. Próbáltam úgy tenni, mintha ez csak egy sima baráti látogatás lenne, nehogy megijesszem Lilyt, ezért belementem a flörtölős játékába. Sajnos túl öreg vagyok hozzájuk - mondta nagyot sóhajtva. Lehet, hogy tényleg így gondolta, de azért észrevettem, hogy egy kicsit leragadt Urielnél, amikor az italrendeléseinket vette fel. Hol is forgattok most pontosan, Lily? - kérdezte Xav. Van egy természetvédelmi terület fenn Monte Baldón - csodás, érintetlen, hófödte lejtőkkel. Kocsival nincs messze, de ha fel akartok menni, szükségetek lesz néhány négykerék-meg- hajtásúra, mert az utak eléggé kiszámíthatatlanok. Ne aggódjon, George kisasszony, ezt már elintéztük, mielőtt idejöttünk - mondta Saul. - A Sziklás-hegységben élünk, úgy- hogy jól ismerjük a terepet. Ma már volt is egy utunk a hegyekbe, és az autók nagyon jól bírták. Szuper. Most épp azt a jelenetet forgatják, amiben egy kaszkadőr - Steve dublőre - kiugrik a helikopterből, és lesiklás közben szitává lövi a rosszfiúkat. Hány helikopterrel forgatnak? - kérdezte Victor. -Azt hiszem, hárommal: egy kell a kaszkadőrnek és kettő a kameráknak. Mázlink van az időjárással, mert a helikopterek nem tudnának felszállni, ha túl nagy lenne a szél. Ekkor valaki kopogtatott az ajtón. Bújj be! - kiáltotta Lily. Steve Hughes lépett a szobába. Ereztem, ahogy Xav megmerevedik mellettem. Hé, Lily, nincs kedved meginni velem valamit? Ó, látom, társaságod akadt. Remélem, nem zavartam meg semmit - mondta, és ránk villantotta százwattos filmsztármosolyát. Láthatóan cseppet sem zavarta, hogy a szobában minden férfi magasabb volt nála. Aztán engem is kiszúrt a háttérben. Szia... Crystal, ugye? Hogy s mint, kedvesem? - A hangja
hirtelen átváltott abba a mély, mézesmázos tónusba, amit csak és kizárólag az ellenkező nem tagjainak tartott fenn. Azért rendes tőle, hogy emlékezett a nevemre. Remekül, Steve. Csak még mindig a sebeimet nyalogatom a szakításunk óta, legalábbis a pletykalapok szerint. Steve nem volt vevő a humoromra. Meg is ijedt egy kicsit, hátha esetleg komolyan gondolom. De te tudtad, hogy csak egyetlen randiről van szó, nem? kérdezte az ajtó felé pillantva, mintha azt fontolgatná, hogy lelép és Lily nyakába varrja ezt az egész érzelmi zűrzavart. Én szegény csóró azt hittem, hogy az együtt töltött esténk után hatalmas hollywoodi esküvőt rendezünk és több száz gyerekünk lesz. Összeráncolta a homlokát. A több száz gyereknél azt hiszem, már neki is kezdett leesni, hogy csak viccelek. Ez csak vicc, ugye? Szegény megasztárunknak egy fikarcnyi humorérzéke se volt. Bingó, Steve. Hadd mutassam be a barátomat - mármint, az igazi barátomat. Ő Xav. Ezek pedig a testvérei és az apukája. Mindannyian Coloradóból jöttek. Xav nem nyújtott kezet neki, inkább féltékenyen átfogta a vállamat. Örülök, hogy találkoztunk - mondta, de a hangja pont az ellenkezőjéről tanúskodott: talán csak akkor örült volna, ha hajnalban, pisztollyal a kezükben találkoznak. Steve ekkor már nagyon feszültnek tűnt. Teljesen más elképzelései voltak arról, miért jelentem meg ilyen hirtelen a barátom egész családjával a hátam mögött. Egy ujjal se értem hozzá. Minden, ami a sajtóban megjelent rólunk, csak találgatás. De megcsókoltad! - Xav szinte fölnyársalta a tekintetével. Mert leszakadt az uszály a ruhájáról - nem akartuk, hogy az kerüljön a címlapra. Szívességet tettem neki. Xav erre már tényleg felmordult. Mármint... persze azért nekem is jó volt - magyarázkodott
Steve, miután rájött, milyen sértőnek tűnhetett, amit mondott. - De többet nem fogom megcsókolni. Soha. Hagyd már szerencsétlent! - mondta Will. - Semmi gond, Mr. Hughes, nem emiatt jöttünk. Nem? - Steve láthatóan nagyon megkönnyebbült. Nem. Rendkívül komoly dologról van szó. - Victor olyan könnyedén hajolt előre, mintha jégen siklott volna. - Victor Benedict, az FBI-tól. Steve kezet rázott vele. Egy kicsit kívül került a hatáskörén, nem igaz? Meglepődtem, hogy Steve először egyáltalán nem ijedt meg Victortól. Én biztos reszkettem volna a félelemtől, ha a leghűvösebb Benedict testvér figyelmének a középpontjába kerülök. Személyes ügyben járok el. Mindannyian ezért vagyunk itt. A történetünk még a filmekhez képest is elég vad, úgyhogy készüljenek fel. - Victor ezzel a mondatával Lilyt is bevonta a beszélgetésbe. - Csak azért avatom be önöket a titkainkba, mert szükségünk van a segítségükre. Ezek után Victor felvázolta, mi történt, mióta Trace és Diamond összeismerkedtek Denverben. Észrevettem, hogy nem használja a különleges képességét, hogy meggyőzze őket, inkább a színtiszta igazsággal próbál meg hatni rájuk. Azt hiszem, az emberi jogok durva megsértése lett volna, ha minden különösebb ok nélkül másokra akarta volna erőltetni az akaratát. Ez különböztette meg az angyali Victort az olyan ördögi gazemberektől, mint a contessa. Ő egy pillanatig se habozott volna. Miután Victor befejezte, Steve hatalmas sóhajtással levetette magát a kanapéra. Bocsi, srácok, de nekem ez túl sok. Ez csak valami vicc, ugye? - Hátrapillantott a válla fölött, mintha csak azt várná, hogy a kandi kamera stábja rávesse magát. Vagy csak így akartok rávenni, hogy szerepeljek a következő filmetekben? Saul leült mellé: bölcs arckifejezése megnyugtatóan hatott a hihetetlen információáradat után.
Komolyabbak már nem is lehetnénk, Mr. Hughes. Tudja, az élet nem csak a filmkészítés körül forog. Nekem mondja? - felelte Steve önironikus mosollyal az arcán. Lily összefonta a karját. Oké, egész szép kis mese kerekedett itt a végére, de ha jól értem, savantnak lenni nem hit kérdése, igaz? Nem kell hinnünk benne, hogy igaz legyen. Ha tényleg rendelkeztek ezekkel a képességekkel, miért nem bizonyítjátok be? Akkor majd el tudjuk dönteni, hogy segítünk-e vagy sem. Victor pislogott egyet, aztán elmosolyodott. -Tetszik a barátod, Crystal. Nem lehet a bolondját járatni vele. Oké, ki szeretné kezdeni? Yves feltartott kézzel előrelépett. -Jó ötlet. Csak ne csinálj nagyobb kárt, mint amit ki tudunk fizetni mondta Victor, és kicsit hátrébb húzódott. Ó, ez meg se fordult a fejemben.-Yves összeszorította a kezeit és behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a két tenyere között egy pörgő-forgó tűzgolyó jelent meg. -Mi a... ! - kiáltott fel Steve, és bevetette magát a kanapé mögé. Crystal! - sipította Lily. Megütögettem a kezét. Semmi baj, Lily. Nézd csak. Mi az, hogy semmi baj? Az egy bazi nagy tűzgolyó! Ebben igaza volt. És mégis, imádtam nézni, amit Yves művelt. Korábban sose láttam, hogy használta volna a képességeit. Sötét szemében pajkos fény csillant, ahogy rámosolygott Lilyre. A tűzgolyó hirtelen alakot váltott - egy magas és vékony, trombitaszájú virág lett belőle, ami apró szikrákat hányt. Egy valódi tűzliliom. Ez a tiéd - mondta, és a tenyere fölött lebegtetve Lily felé nyújtotta. Meggyőztetek, meggyőztetek! - Lily ijedten bebújt mögém. Yves felnevetett, és hagyta kialudni a tüzet. Nem maradt más utána, csak az alig érezhető füstszag, mintha valaki csillagszórót égetett volna.
Steve megrázta a fejét. Ezt meg hogy csináltad? Sose láttam még ilyen speciális effektet. Ez nem speciális effekt - lépett előre Zed. - Ez az elme hatalma a természetes energiák fölött.. A gyümölcsöstál hirtelen felemelkedett az asztalról, és elkezdett forogni, mint egy repülő csészealj. Zed egyenesen Steve felé irányította. Megvolt már a mai gyümölcsadagod? - Majd a narancsok és a banánok kiúsztak a tálból és úgy keringtek körülötte, mint a bolygók a Nap körül. Steve tekintetét a gyümölcsökre függesztve bámult, és megpróbálta kitalálni, hogyan csinálja. Ez valóság: semmi trükk - közölte Saul. - Tedd le a tálat, Zed! Zed arckifejezéséből láttam, hogy legszívesebben addig ütötte volna Steve fejét a gyümölcsökkel, amíg meg nem győzi, hogy segítsen. Minden porcikájával azt kívánta, bárcsak azonnal Sky segítségére siethetne, de bele kellett törődnie, hogy lépésről lépésre kell. haladnunk. Szükségünk volt a helikopterre, és az egyetlen reményünk az volt, hogy Steve-et sikerül magunk mellé állítani, mivel neki mindenki másnál nagyobb befolyása volt a filmesekre. A tál lassan visszalebegett az asztalra, a gyümölcsök pedig óvatosan, egyenként visszapotyogtak a közepébe. Steve felemelte a tálat, aztán visszatette a helyére. Nincsenek drótok. Hűha. Oké. Most már hiszek nektek. Tényleg vannak szuperképességeitek. És azt is beláthatja, miért nem reklámozzuk őket mindenkinek. Olyan lenne, mintha nyilvánosságra hoznánk a telefonszámát, hogy aztán a rajongók éjjel-nappal hívogathassák - mondta Victor. Igen, ez érthető. Szóval akkor ez a vén szipirtyó, aki a varázserejével belepiszkált a barátnőitek fejébe, egy erődben tartja fogva őket, nektek pedig szükségetek van egy helikopterre a kiszabadításukhoz, igaz? Pontosan.
Steve Lilyre nézett. Szerinted megőrültem? Még a végén segíteni fogok ezeknek a holdkórosoknak. Én hiszek nekik, Steve. - Lily összedörzsölte a tenyerét. Nekem is elég új ez a helyzet, de szerintem is meg kéne tennünk, ami tőlünk telik. Nagyon hálásak lennénk. - A sikertől izgatottan megszorítottam Xav karját és éreztem, hogy ő is szorosabbra fogja a kezemet. - Nincs időnk arra, hogy a hivatalos csatornákon keresztül próbálkozzunk, mert a contessa már így is túl sok kárt okozott. Láttam, hogy Steve kíváncsian méreget. És te, Crystal? Neked mi a különleges képességed? Én... ööö... én megtalálok dolgokat. Ez nem igazán nyűgözte le. Azt hiszem, jobban tetszett volna neki, ha valaki olyannal hozták volna hírbe - még ha csak rövid ideig is -, aki képes felrobbantani vagy lebegtetni a dolgokat. És a barátod? Én gyógyítok. Nem rossz. Szeretnék többet tudni erről az egész savant dologról. Biztos jól jöhet, ha az embernek ilyen barátai vannak. De előtte még mi is kérnénk valamit - emlékeztette Victor. Mi újság a helikopterrel? Steve előkotorta a mobilját a zakója zsebéből. Vegyétek úgy, hogy elintéztem. Meg tudja győzni a pilótát? Nem lesz nehéz. Victor felállt. Szívesen segítek, ha nem akar kötélnek állni. Erre nem lesz szükség, ugyanis én leszek a pilóta. Van jogosítványom, és már több mint öt éve repülök - kacsintott rám. Elegem lett belőle, hogy csak a filmvásznon vagyok akcióhős, ezért elhatároztam, hogy az életben is megtanulok néhány trükköt. Hirtelen egy banán röppent ki a gyümölcsöstálból, és megindult egyenesen Steve tarkója felé.
Xav! - figyelmeztette Will. A banán megpördült és Xavnél kötött ki, aki pont úgy tartotta, mint egy pisztolyt. Nagyon, nagyon idegesít a fickó - súgta a fiilembe. Kikaptam a kezéből a gyümölcsöt, meghámoztam, és a végét a szájába tömtem. -
Ebben a pillanatban ő az új legjobb barátunk, úgyhogy próbálj
meg viselkedni.
- Szóval, mi a terv? - kérdezte Steve a környékről készült térkép fölé görnyedve, amit Victor talált még korábban. Egyelőre találgatunk, mert a kastélyról csak annyit sikerült megtudnunk, amennyit apa és Crystal ma láttak belőle - ismerte be Victor. - A lányok a contessánál vannak, de nem tartja őket bezárva, mert azt se tudják, hogy foglyok. Akkor tehát a terv szerint betörünk, kiszabadítjuk őket, aztán gyorsan eltűnünk, igaz? - kérdezte Steve, a terepet tanulmányozva. Igen, de az erőd minden oldalról védve van. Azt látom. Mennyire kellene közel mennem a helikopterrel? A rotorzajjal el fogjuk árulni magunkat. Will megkopogtatta a térképet. Szerintem a filmmágus haverjaid ebből a szempontból a mi malmunkra hajtják a vizet. Az őrök már biztosan hozzászoktak, hogy a kaszkadőrmutatvány előkészítése miatt állandóan helikopterek köröznek a fejük felett. Valószínűleg azt hiszik majd, hogy ez is csak egy újabb próba. Nem fognak aggódni, amíg le nem teszed a gépet a főbejárat előtt. Steve bólintott. Nem ártana, ha előtte mennénk néhány próbakört, hogy ha az első alkalommal mégis odafigyelnek, előadhassam a „lökött filmsztár” magánszámot, aztán egy legyintéssel faképnél hagyhassam őket. Lehet, hogy nem örülnek majd, de a rendezőnek címzett dühös telefonhívásokon kívül nem hiszem, hogy nagyobb megtorlásra számíthatunk.
Saul megdörzsölte az állát. Láttam rajta, hogy képességét használva megpróbálja felmérni, mekkora veszélynek tesszük ki Steve-et. Ez egy nagyon jó ötlet, Mr. Hughes. És hol van az a helikopter? Odafenn. Csak holnap kezdjük felvenni a közeliket, addig nem igazán számítanak rám a helyszínen. A többiek a hegyi út végéhez közeli mezőn vertek tábort. A jelenetben először én ülök a kormánynál, aztán átadom az irányítást a társamnak, Jessie-nek, hogy kiugorhassak a gépből. Az ugráson kívül én csinálok mindent. És aztán? - kérdezte Xav, akinek láthatóan felkeltette a figyelmét, amit Steve mondott. Aztán a sípályán lecsúszva megküzdök a rosszfiúkkal. Persze ez is a kaszkadőrök dolga. De azt a jelenetet majd csak a jövő héten forgatják. Apa... - kezdte Xav. Nem, Xav - rázta meg a fejét Saul. - Túl veszélyes. A Benedict fiúk láthatóan mind tudták, mire gondol Xav, de nekem fogalmam se volt. - Mi folyik itt? Az a gond, hogy ha sikerül is betörnünk a birtokra, akkor is még elég közel kell kerülnünk, hogy a falakon belülre juthassunk mondta Xav az erődítményről készült műholdképre mutatva. - Látjátok ezt a csinos kis lejtőt itt, ami a csúcs mellett fut végig? Mi? A kertre gondolsz? Nyáron lehet, hogy kert, de most azt mondtad, a hó miatt olyan, mint egy sípálya, tele akadályokkal - szobrokkal, fákkal, tavakkal - a végén egy... hát, a végén... Egy nagy szakadékkal. Az biztos, hogy nem esnél akkorát, mint a kastély tetejéről, de azért ez így is felér egy öngyilkossággal. Semmi gond: bőven lesz időm lefékezni, mielőtt elérném a szakadékot. Majd elbújok a bozótosban, aztán visszafordulok segíteni nektek. Ha még életben vagy - mondta Zed, és megütögette testvére fejét.
Mi az ördögnek akarnál ilyesmit csinálni? - kérdeztem rémülten. Csalinak akarja használni magát. Ha az őrök figyelmét magára tudja vonni, a többiek közben beosonhatnak a hátsó ajtón. Ha a kastélynak egyáltalán van hátsó ajtaja - szólt közbe Steve. Igaza volt: nem tűnt valószínűnek. Lesz neki, mert majd mi csinálunk egyet: az egyik félreeső sarokban átdobunk egy kötelet a falon. - Trace az északkeleti várfalra mutatott. Eszemben se volt hagyni, hogy Xav egy rakás pisztollyal hadonászó őr elé vesse magát csalinak. Nem lehetne valahogy máshogy elvonni a figyelmüket? Mondjuk, felrobbanthatnánk valamit - próbálkoztam Yvesre pillantva. Lehet, de nem szeretném megkockáztatni, hogy a lányok is megsérüljenek. Nem tudjuk pontosan, a contessa hol tartja fogva őket, és hogy ebben az öntudatlan állapotban hogyan reagálnak majd egy ilyen krízishelyzetre. És persze a robbantgatással a contessa tudtára adnánk, hogy azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk őket. Xav megdörzsölte a fejem búbját. Ne aggódj, drága, sítalpakon villámgyors vagyok. Esélyük sincs, hogy elkapjanak. A golyónál is gyorsabb? Kötve hiszem. Nem is lesz lehetőségük, hogy rám lőjenek. Egyébként is, majd úgy adom elő magam, mintha filmsztár barátunk egyik idióta részeg haverja lennék, aki csak azért ugrott be a kertbe síelni egyet, hogy megmutassa, milyen király csávó. Remélem, így inkább megagyalni és nem agyonlőni akarnak majd. Az biztos, hogy ezt a szerepet már tökéletesen hozod, legalábbis az alapján, ahogy általában viselkedsz - morogta Victor. Akár még működhet is - értett egyet Steve, aki teljesen lázba jött az ötlettől. - Ha kihajolsz a helikopterből, miközben elzúgok a fejük felett, nyugodtan kiabálhatsz és mutogathatsz nekik mindenfélét, amit a részegek szoktak. Nekem se gond, ha részegen kell vezetnem. - Ekkor meglátta az arcki-
fejezésemet: - kamu részegen, szívem, sosem iszom és repülök egyszerre. És miközben az őrült srácok repkednek, mi többiek mit csinálunk? - kérdezte Lily. Steve megvárja a jelünket, és amikor már az összes lányt kiszabadítottuk, leteszi a gépet, és szépen átszállítja őket a forgatási helyszínre, miközben mi visszaverekedjük magunkat a járművekig magyarázta Trace. - A gyors menekülés a kulcsa mindennek. Szükségünk lesz sofőrökre és két autóra, amik járó motorral várnak fenn a hegyen a helikopterre. Amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk a környékről, mert nem hiszem, hogy a helyi hatóságok jó szemmel nézik majd a betörést, és nem szeretném, ha az egész éjszakát magyarázkodással kellene töltenünk. Én szívesen vezetek. Nem ügy. - Lily idegesen dörzsölgette a felkarját. Biztos? Akár ki is maradhatsz az egészből. Segíteni szeretnék. Azt hiszem, rosszabb lenne itt várni, és hallgatni a szirénákat. Meg egyébként se árt, ha van veletek valaki a stábból, arra az esetre, ha a biztonsági őrök kifogásolnák a jelenléteteket. Köszönjük. Nagyszerű. Én Lilyvel maradok - jelentkezett önként, de bánatosan Saul. Azt hiszem, az én koromban a falmászás már nem menne olyan könnyen, és bízom bennetek, hogy visszahozzátok nekem az édesanyátokat. Miközben repkedtek az ötletek, odabújtam Xavhez, mert egy kissé feleslegesnek éreztem magam. Ez őrület - súgtam a fülébe. - Mindannyian megbolondultatok. Olyan, mintha Steve egyik filmjének a jeleneteit tervezgetnétek, nem egy valódi mentőakciót. Nem akarom, hogy ezt csináld. Egy pillanatra elhallgatott, miközben biztosan azt mérlegelte, mi lenne a legjobb válasz, amivel elkerülhetne egy újabb veszekedést. Csak nem aggódsz értem?
Dehogynem! És a többiekért is. De hát te mondtad: ez egy valódi mentőakció, és nem egy akciófilm. Az őrök nem fognak elkezdeni lövöldözni, csak mert egy kis borsot török az orruk alá. Biztos dühösek lesznek rám, talán még üldözőbe is vesznek, de a síelés tényleg az én asztalom: már azelőtt felszívódok, hogy esélyük lenne felcsatolni a síléceiket. És ha a behatoló csapat lebukik, sokkal valószínűbb, hogy nem bántani, csak letartóztatni akarják majd őket. De a contessa borzasztó erős. Mi lesz, ha a képességeit fordítja ellenük? Erre is fel lesznek készülve: a mentális pajzsaikkal kivédhetik a támadást. Ez az, amire neked és a lányoknak a múltkor nem volt lehetőségetek. Nekem volt. Azt hiszem, ezért úsztam meg ilyen könnyen. A contessának sikerült kiütnie, de a fejembe nem jutott be. Ezért jó, hogy sosem engedem le a pajzsaimat - bár ez is a túlélés része egy olyan savant családban, ahol a többiek akkor is használják a telepátiát, ha te magad képtelen vagy rá. És én hihetetlenül hálás vagyok ezért - mondta, és belefúrta a fejét a nyakam és a vállam közti gödörbe, hogy kicsit megpihenjen és mélyen beszívja a bőröm és a hajam illatát. És én mit csináljak, amíg ti többiek a betöréssel vagytok elfoglalva? Nem tudok se vezetni, se síelni. Nincs esélyem meggyőzni, hogy itt maradj, ugye? Erre mérget vehetsz. Oké. Gondoltam. A közeledben akarok maradni. Steve-vel együtt mehetnél a helikopterrel, és akkor felszabadulna egy ember, aki csatlakozhatna a mentőcsapathoz. Trace, Zed és Yves kihozzák a lélektársaikat, Uriel anyát, Will és Victor pedig fedezik őket. Te lehetnél a kapcsolattartónk: a lélektársi kapcsolaton keresztül át tudom adni neked az üzeneteket, és így mindig tudni fogod, mi a helyzet. Ez már sokkal jobban tetszett: ez azt jelentette, hogy elég közel leszek, hogy segítsek, ha netán valami balul sülne el. Oké, megegyeztünk.
Hé, srácok, Crystal a helikopterrel megy, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot Steve-vel. A legidősebb Benedicten láttam, hogy legszívesebben a veszélyzóna közelébe sem engedne, de a többiek mind egyetértettek a tervünkkel. Nem felejtettünk el valamit? - kérdezte Yves, amikor Uriel és Will elindultak, hogy összeszedjék a kabátjaikat és a felszereléseket a villából. Dehogynem - válaszolta Zed, de nem tűnt úgy, mintha ez izgatná. Annyira elszánt volt, hogy az apró részletekkel való vacakolás kezdett az idegeire menni. - De most már hagyjuk a dumát, és lássunk munkához.
Úgy döntöttem, hogy a hegyekbe vezető úton Steve és Lily csapatához csatlakozom, ami természetesen azt jelentette, hogy Xav is velünk tartott. Későre járt, és a hőmérséklet már jóval nulla fok alá süllyedt. Hálás voltam Lilynek a bélelt kabátért, amit a szekrénye aljából túrt elő nekem. Ellátott mindenféle felszereléssel, a sötét napszemüvegtől kezdve a designos síruháig, hogy ha valaki esetleg távcsövön kíváncsiskodna a helikopter után, úgy tűnjön, mintha valóban Steve elbűvölő oldalbordája lennék. A stábtagok egész éjjel a helyszínen maradnak? - kérdeztem, amikor belegondoltam, hány embernek kell majd lyukat beszélnünk a hasába, hogy bejuthassunk. Néhányukat egy közeli faházban szállásolták el - magyarázta Steve -, de a legtöbben estére lejönnek Malcesinébe. Mostanra már csak a biztonsági őrök lesznek ott. Túl sok a felszerelés, hogy mindent őrizetlenül hagyjanak. Steve ügyesen manőverezett a jeges úton, ezzel is alátámasztva, amit korábban a kiváló vezetési képességeiről mondott. Furcsa módon úgy tűnt, mintha élvezné, hogy a filmes hősködés helyett végre valami valóságosat is csinálhat. Az utat közrefogó fenyők hátborzongatóan üresek voltak; az ágak alatt sűrű árnyak nyújtóztak, elfojtva minden más életet. Egy kicsit feljebb már havat is láttunk, ami fehér ragyogással ellensúlyozta az éjszaka sötétjét.
Meséljetek nekem egy kicsit erről a ti savant világotokról. Hányan vagytok egyáltalán? - kérdezte Steve. -Többen, mint gondolnád - csatlakozott a beszélgetéshez Xav. - De amennyire csak lehet, megpróbáljuk nem beleártani magunkat mások ügyeibe, mert olyan képességek birtokában vagyunk, amiket sokan maguknak akarnának. Igen, mint például a te gyógyító erőd. Egy vagyont kereshetnél vele. Éreztem, hogy Xav megmerevedik mellettem: mint egy macska, akinek rossz irányba simogatják a bundáját. Biztosan. De ez nem a pénzről szól, legalábbis nem kéne, hogy arról szóljon. Azért tartjuk titokban a képességeinket, mert túl sok embernek lenne szüksége ránk, de ahhoz nem vagyunk elegen, hogy mindenkihez eljussunk. Nem tudok meggyógyítani mindenkit, ezért a magam útját járom, és inkább azokon segítek, akikkel összehoz a sors, ahelyett, hogy azzal fárasztanám magam, hogy hasztalanul próbálom megmenteni a világot. Steve a visszapillantón keresztül Xav szemébe nézett. Minél tovább hallgatom, ez annál jobban hasonlít a saját életemre. Az én pozíciómhoz is jár némi hatalom, és óvatosnak kell lennem, hogyan használom fel. Nem mondhatok igent minden jótékony akcióra, különben alig lenne időm élni. Kegyetlenül hangzik, de az embernek muszáj fenntartania az egyensúlyt. Lily ránézett a térképre. A következő kanyarnál balra, Steve. Igen, tudom. Már jártam erre párszor. Én azért nem bánnék egy olyan képességet, mint a tiéd mondta Lily Xavnek. - Biztos remek érzés lehet igazán fontos dolgokat tenni: életeket menteni, meggyógyítani a rákot. Nem hiszem, hogy arra is képes lennék. A gyógyítás rengeteg energiát emészt fel, az ilyen betegségek pedig valóságos energiafalók. Xav komor hangulatban volt, és a szokásostól eltérően nem volt kedve viccelődni. Egyikünk se tudta megállni, hogy ne gondoljon arra, ami Karlával, Diamonddal, Skyjal és Phoenixszel történt, és Xav is emiatt volt ilyen szokatlanul magába roskadva.
-Az a nagy helyzet, Lily, hogy ha akarjuk, feloszthatjuk a világot azokra, akiknek vannak savant képességeik, és azokra, akiknek nincsenek, de a dolog azért nem ilyen egyszerű. Neked is vannak különleges képességeid: képes vagy létrehozni dolgokat. Ez a maga módján legalább olyan hasznos. Lily hátrafordult az ülésében, és Xavre vigyorgott. Ó, köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád. Inkább azok miatt a savantok miatt kell aggódnod, akik úgy gondolják, hogy a képességeik miatt nem vonatkoznak rájuk az olyan általános szabályok, mint hogy mi a különbség jó és rossz között. Mint a ti contessátok? Pontosan. Meg a fia, és a többi gazfickó, akiket Londonban letartóztattunk. A gyülevész bandájukkal úgy próbálták meg felszabdalni a világot a befolyásuk alá tartozó területekre, mintha legalábbis minden joguk meglenne erre. Büszke vagyok rá, hogy sikerült megállítanunk őket. Azt azért remélem, hogy ennek nem a foglyok isszák majd meg a levét - szólt közbe Steve. Az elágazásnál a mentőcsapat tagjai leváltak tőlünk. Azt tervezték, hogy elrejtik az autót a kíváncsi szemek elől, és a külső védőfalon keresztüljutnak be a birtokra, Will képességét segítségül híva, amivel képes volt megtalálni azt a pontot, ahol a legkevésbé kellett tartaniuk az őrségtől. Saul eközben követte az autónkat a forgatási helyszín felé. Bár a völgyben addigra már mindent elborított az éjszaka, a helikopterleszálló fényárban úszott a ráhullott hó miatt. A filmesek egy hatalmas parkolót béreltek, amit általában a hétvégi síelők szoktak használni, és kisebb parcellákat alakítottak ki belőle a forgatás közben használt autóknak és helikoptereknek. Nagy szerencse, hogy Steve és Lily velünk voltak, mert a biztonsági őrök érthető módon nem nézték volna jó szemmel, ha egy két autóból álló konvojjal csak úgy berontunk a helyszínre az éjszaka közepén. Helló, srácok, mi újság? - kérdezte Steve fesztelenül. Minden rendben, Mr. Hughes - válaszolta óvatosan a biztonságiak főnöke.
Azért jöttem, hogy a barátaimat felvigyem egy körre a helikopterrel. Csak előtte még elvégzem a repülés előtti rutin ellenőrzéseket - ne is zavartassátok magatokat miattunk! Uram, nekem erről senki se szólt - mondta, miközben átfutotta a napirendet. Mert ez egy nem hivatalos út. És mert ez az én gépem. - Steve hagyta, hogy a mosoly kicsit lehervadjon az arcáról, ezzel is emlékeztetve a fickót, pontosan ki is a szupersztár kettőjük közül. Oké, Mr. Hughes - visszakozott az őr. - Mielőtt a műszakisok elmentek, lefújták az egészet jégmentesítővel, de azért legyen óvatos, uram. Az leszek. Így, hogy az akadály elhárult, behajtottunk és a filmes autókon túl, a helikopterleszálló mellett parkoltunk le. Idehozattad a saját helikopteredet, egyenesen az Államokból? - kérdezte Xav. Steve a kezét dörzsölgette, mert a nyitott ajtón keresztül csípős hideg áramlott a kocsiba. Dehogy, béreltem egyet, mert így elkerülhettem a kavarodást. De ne aggódjatok: ez pont ugyanaz a modell, mint amivel otthon repültem. Steve elindult a három helikopter közül a legkisebb felé, ami a farkán lévő felirat szerint egy fekete Gazella típusú gép volt. A cégnél biztos odáig voltak tőle, hogy a legtöbb hasznot hozó filmsztárok egyike pont tőlük bérel helikoptert, mert a gép a híres ügyfél tiszteletére új fényezést kapott, és a farkára még Steve nevét is ráfestették. Ízléses. Nem hiszem el ezt a fickót - motyogta Xav. - Ezzel nem tudok versenyezni. Közelebb húzódtam hozzá, hogy felmelegítsen. Én a helyedben meg se próbálnám. Steve egy kitalált hősökkel teli világban él, és megpróbál lépést tartani velük. Én jobban szeretem, ha a hőseim a földön járnak. Ezt jó tudni. Gyere, azt hiszem, mehetünk. Kiszálltunk a kocsiból, és csatlakoztunk a többiekhez a Gazella mellett. Éreztem, hogy telepatikus üzenetek röpköd-
nek a levegőben, ezért igyekeztem távol maradni a legidősebb Benedicttől. Rendben - mondta Saul. - A fiúk átjutottak a falon, és a kastély felé tartanak. Nem tudom biztosan, hogy a blokkoló erőtér hatása meddig terjed, de az biztos, hogy még nem érték el. - Egy pillanatra elhallgatott, amíg az ide-oda cikázó üzeneteket hallgatta. Steve, Victor megadta a jelet. Néhányszor húzzon el a kastély fölött a helikopterrel, aztán a főbejárathoz jó közel, mindenki szeme láttára tegye ki Xavet a birtokon. Amíg Xav lefoglalja őket, a többiek a hátsó falon keresztül behatolnak, ahogy megbeszéltük. Xav, maradj kapcsolatban, hogy tudd, mikor kell lefújnod az elterelő hadműveletet. Amint az őrök üldözőbe vesznek, Yves rövidre zárja a riasztókat és a biztonsági kamerákat, ezzel is fokozva a fejetlenséget. Steve, a helikopterrel körözzön tovább a levegőben és várjon, hogy Crystal megadja a jelet a landolásra! Ha minden jól megy, a többiek még azelőtt ki tudják hozni és fel tudják tenni a gépre a lányokat, hogy a contessa egyáltalán rájönne, mi történik. Értettem - mondta Steve a kezét melengetve. - Persze jobb lenne, ha lepróbálhatnánk párszor, de azt hiszem, improvizálnunk kell majd, ha rosszul alakulnak a dolgok. Sajnos igaza van. A telepatikus kapcsolat megszakadhat, ha a contessa úgy dönt, megint beveti a blokkoló-mezőt. Ha így lesz, először mindenképp a lányokat kell biztonságba helyeznünk, még akkor is, ha emiatt a fiaimnak egyedül kell kiutat találniuk. Megegyeztünk? Steve bólintott. Nem nagy ügy - mondta Xav. -Xav, te az akció alatt szinte csak magadra számíthatsz - mondta Saul. - Will azt kéri, hogy amint lehet, vonszold visz- sza a hátsódat a találkozási pontra. Nem szeretné, ha neki kéne megkeresnie. Mondd meg a bátyusnak, hogy nem kell aggódnia miattam. Bármit mondott is Xav, tudtam, hogy Will és Saul nagyon idegesek a kis mutatványa miatt, és mivel a képességeiknek köszönhetően mindketten érezték a veszélyt, én se voltam nyugodt.
Xavier, neked egyedül több ősz hajszálat köszönhetek, mint a többi testvérednek együttvéve - kezdte Saul, aztán homlokráncolva kijavította magát. - Igazság szerint neked és Zednek. Kérlek, ma ne tegyél rá még egy lapáttal! Xav átölelte az apukáját. Megteszem, ami tőlem telik. Akkor hát, indulhat a show! - kiáltott Steve, miközben bemászott a pilótafülkébe. Saul besegített a hátsó ülésre. -Vigyázzatok magatokra, halljátok? Karla sosem bocsátaná meg nekem, ha valami bajotok esne, miközben őt próbáljátok megmenteni. Xav átölelt, miközben a gép hátuljában ülve néztük, ahogy a pilótánk felkészíti a gépet az indulásra. Bár a helikopter kicsi volt, öt utast azért, ha szűkösen is, de elbírt. A tervünk nem működhetett volna a földet borító hótakaró nélkül - ami leszállófényként is remekül működött - és persze Steve nélkül se, mivel mindannyian pontosan tisztában voltunk vele, milyen sokat kockáztatott azzal, hogy segített nekünk. Nem rossz egy önimádó színészóriástól, ugye? - kérdeztem Xavtől. Kénytelenek voltunk az én telepatikus módszeremet használni, amivel kapcsolatban még mindig olyan bizonytalan voltam, mint egy kislány az első kétkerekű biciklijén. A motorok zúgása azonban olyan hangos volt, hogy még a hangszigetelt pilótafülkében is lehetetlen volt normálisan beszélgetni, és Steve amúgy is hallott volna minden egyes szót a fülvédőjében lévő hangszórókon keresztül. Tisztán és érthetően hallak, cukorfalat. Apám, ez. aztán a telepatikus kapcsolat. Lehet, hogy egy kicsit vissza is kéne venned belőle. Sajnálom. Ne sajnáld. Ha szerencsénk van, ezzel könnyen áttörheted a vén boszorkány védőmezőjét. A barátod meg egész elviselhető, legalábbis amíg távol tartja magát tőled - ismerte el Xav. Csak egyszer csókolt meg, és azt a csókot se lehet egy lapon emlegetni a tiéddel.
Ezt jó hallani. Egy pillanatra elhallgatott. Az enyém jobb volt, igaz? Nem tudtam megállni, hogy egy kicsit ne incselkedjek vele, hátha ezzel is oldani tudom a bennünk dúló elviselhetetlen feszültséget. Eléggé más volt a kettő, azt meg kell hagyni. De jobban más, vagy rosszabbul más? Éreztem, hogy a karja szorosabbra fonódik a csípőm körül, figyelmeztetve, hogy vigyázzak, mit válaszolok. Felé fordulva átöleltem. Az ő csókja kedves volt. Kedves? Xav egy kicsit ízlelgette a szót. Ez nem hangzik valami meggyőzően. Engem eléggé meggyőzött azzal, hogy megvédett azoktól a sajtos hiénáktól. És? És mi? A főszerepben Ártatlan Kisasszony. Milyen volt az enyémhez kéjest? - morogta. Hát az övébe is beleborzongtam, ezt el kell ismernem... de a tiéd teljesen levett a lábamról. Hatalmas puszit nyomott a két szemöldököm közti részre, pont az orrom fölé, hogy ezzel is az eszembe vésse a beszélgetést. Jól van. Ezt sose felejtsd el, Crystal Brook. Amúgy ennél többre is képes vagyok ám, nekem elhiheted. A nyakamat tenném rá. Milyen kár, hogy most nincs időd bizonyítani. Majd ha mindenki biztonságban lesz. Neked és nekem még rengeteg befejezetlen ügyünk van egymással. Az biztos. Egy kicsit még mindig bizonytalan voltam a kettőnk kapcsolatában. Tisztában voltam vele, hogy egymásnak lettünk teremtve, de ez még nem jelentette azt, hogy ezzel az egész lélektárs dologgal olyan hamar meg tudtam barátkozni, mint mondjuk Diamond. Xav megérezhette, hogy egy kis biztatásra van szükségem, ezért Steve felé pillantott, de őt ahhoz túlságosan lefoglalta a repülés, hogy ránk figyelhessen. - Tessék, egy kis ízelítő. - Xav lehajolt, hogy megcsókoljon, és puha meleg ajkait az enyémnek nyomta. Hátradőltem és vissza-
csókoltam, hogy így mondhassam el neki, amit még magamnak se vallottam be: hogy szeretem, és halálra vagyok rémülve amiatt, amit épp tenni készül. Ugyanúgy, mint a forgatáson, kis körkörös mozdulatokkal megdörzsölgette a hátamat, és varázsérintésétől a feszültség szinte azonnal el is párolgott. Aztán megmozdult, hogy a nyakamat erősen tartva irányítani tudja, ajkaink milyen szögben találkoznak, én pedig boldogan adtam át neki az irányítást. Xav úgy csókolt, mint egy igazi bajnok, és én a legnagyobb örömmel vettem tőle leckéket. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg észreveszi az ügyetlenségemet, de aztán megfeledkeztem mindenről, és átadtam magam a csóknak. Mert ez nem egy kiáll- nivaló próba volt, hanem egy néma eskü, amiben megosztottuk a másikkal, amit iránta éreztünk. Minden rendben lesz. Velünk is. Visszajövök hozzád, bármi is történjen ma este. Vigyázz, szavadon foglak. És előre figyelmeztetlek: kinyírlak, ha hagyod, hogy bármi bajod essen. Na, szép. Kedves és megnyugtató válasz az én mindig megértő lélektársamtól. Igazi mázlista vagyok, nem? Hé, szerelmespár, gondoltam, szólok, hogy közeledünk a kastélyhoz - hallottuk Steve hangját a fülhallgatónkban lévő hangszórókból. Nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, hogy most csak a gyertyatartó szerepe jutott neki. Talán még élvezte is a kis szünetet. Megkezdem az ereszkedést. Ideje lenne beöltöznötök, nehogy rátok ismerjenek. Engedelmesen feltettem a sísapkámat és a napszemüveget. Xav már korábban beöltözött a síruhájába, de most a sisakot és a síszemüveget is felvette, bár egy kicsit ügyetlenül, mert közben a fülhallgatót is meg kellett tartania, hogy továbbra is beszélni tudjon Steve-vel. Xav a kastély környékét fürkészve megpróbálta összehasonlítani a műholdas képen látottakat a valósággal. Az ott jó kiindulási pont lenne - mutatott a kastély földszinti ablakai előtt álló teraszra, ami abból a szalonból nyílt, ahol korábban Diamondot és a többieket láttuk. - Mennyire tudsz leereszkedni?
Néhány méterre leszünk csak a földtől. Alig van szél szerencsére, úgyhogy nem kell majd harcolnom az elemekkel. Először kidobom a síléceket, aztán én is utánuk ugrom. Kell majd egy kis idő, hogy fel tudjam csatolni őket, úgyhogy örülnék, ha addig fedezni tudnál a helikopterrel. Úgy lesz. Légy nagyon, nagyon óvatos - kértem. Így, hogy te vársz vissza, még szép, hogy az leszek. Második kör! - kiáltotta Steve. - És igen, Houston, eléggé felkeltettük a figyelmüket. Kapcsoljatok bárgyú filmsztár üzemmódba! Mindketten Steve mellett termettünk és elkezdtünk kiabálni és mutogatni a biztonsági őrnek, aki épp abban a pillanatban lépett ki az átjáró alagútból, hogy megnézze, mi folyik a fejük felett. - Hozd ide a pezsgőt, drága. Ott van az ülésem mögött. Pezsgőt? - kérdeztem, de már meg is találtam az üveget a lábamnál lévő dobozban. Steve elvigyorodott. Végtére is, én vagyok Steve Hughes. Gondolnom kell a jó híremre. Sose szállok fel egy üveg jégbe hűtött Dom Perignon nélkül. Nyisd ki a hátsó ablakot, és lődd ki a fickóra a pezsgős- dugót. Így majd egy cseppnyi kétsége se lesz afelől, hogy csak hülyét akarunk csinálni magunkból. Ekkor jöttem rá, hogy korábban még sose kellett kinyitnom egyetlen pezsgőt se, de tudtam, hogy kénytelen leszek hamar megtanulni, mivel Steve-et lefoglalta a vezetés, Xav pedig már az ugráshoz készülődött. Ez elég jó lesz elterelő hadműveletnek, Xav? - kérdezte Steve. -Tökéletes. Én addig kiugrom a másik oldalon. Steve tett még egy kört, aztán elkezdett ereszkedni, mintha arra készülne, hogy a teraszon tegye le a gépet. Az őr visszarohant a kastélyba, és az erősítéssel a nyomában megindult a kert irányába. Steve a fogadóbizottságunk felé intett, miközben ide-oda bucskázott a helikopterrel, hogy úgy tűnjön, mintha a pilóta már jócskán felöntött volna a garatra.
Pezsgőkoktélt, valaki? Közben lefejtettem az üvegről a fémhálót, de legnagyobb meglepetésemre még ez sem volt elég ahhoz, hogy a dugó kiugorjon a helyéről. Csavard meg egy kicsit - mondta Xav a bénázásomtól meglepetten. Úgy tettem, ahogy mondta, a dugó pedig azonnal kilőtt az ablakon, habzó pezsgőcsíkot húzva maga után. Az őrök már épp nyúltak volna a fegyvereikért, de ahogy észrevették a hóborította virágágyásokra kiömlő pezsgőt, undorodva szitkozódni kezdtek. A hátam mögötti hideg légáramlatból tudtam, hogy Xav kiugrott a gépből. Steve válla fölé hajolva a fülébe súgtam: Xav elindult. - Aztán megpróbáltam úgy tenni, mintha csak egy puszit akartam volna nyomni az arcára. Steve bólintott, és éles szögben eltávolodott a kastélytól. Amíg fent köröztünk, láttam, ahogy Xav felegyenesedik, miután sikerült felcsatolnia a léceket. -Jaj, ne! A helikopter zaja miatt senki se hallotta, ahogy felnyögtem, mikor láttam, hogy Xav milyen kis harci táncot lejt a teraszon, így próbálva meg felhívni magára az őrök figyelmét. Incselkedve mutogatott feléjük, mintha csak azt mondaná: „gyertek, balekok, és kapjatok el”. Aztán az őrök felé kiáltott valamit, lendületet vett és elindult, egyetlen repülőugrással átszelve a teraszt. Trace? Crystal? Ez aztán az erős telepatikus kapcsolat - éreztem, hogy Trace a halántékát dörzsölgeti. Bocsi, de most nincs időm ezzel foglalkozni. Xav elindult. Mondd meg Yvesnek, hogy kezdődhet a buli. Megmondom. Steve tovább körözött a kastély körül. Mindketten a kis fekete alakot néztük, ahogy végigsiklott a kastélykert meredek lejtőin. Az őrök közül ketten a garázsba siettek, és felpattantak az egyik hójáróra, hogy üldözőbe vehessék Xavet. A többi őr csak bámult, miközben a robotkomornyik egy adóvevőn keresztül tartotta a kapcsolatot a járművel.
A pasid tényleg pokoli jól síel! - kiáltotta Steve. Az már biztos. Olyan volt, mintha borotvapengével hasított volna végig egy fehér selymet. Ide-oda szlalomozott a szobrokkal teli fasorban, átugratott egy lépcsősoron, aztán lehajolt, hogy eléggé fel tudjon gyorsulni a sövénnyel övezett keskeny kis úton való lesikláshoz. Remélem, tudja, hogy társasága akadt - mutatott a földre Steve. Mivel az őrök már ismerték a terepet, a hójáróval egyenesen a pálya vége felé indultak a kert mellett végigvezető úton, amivel elkerülhették azokat az akadályokat, amikkel Xav olyan jól szórakozott. Hé, símester; hallasz ? Itt a repülő cukorfalat beszél. Hallgatlak. Nemsokára két hószörnnyel lesz találkozód a nyári laknál. Vettem, cuki. A többiekkel mi a helyzet? Gyorsan csatornát váltottam és megkerestem a Trace-hez vezető mentális kapcsolatot. Bár a vonal kicsit recsegett, még mindig működőképes volt. Ezzel bebizonyosodott, hogy a telepatikus módszeremmel ki tudjuk játszani a contessa blokkoló mezejét. Hol tartotok, srácok? Victornak még nem sikerült elaltatnia Skyt. Lehet, hogy aprónak tűnik, de úgy harcol, mint egy tigris. Zed most próbálja elkapni. Anya, Diamond és Phoenix már kidőltek. Várj csak... Végre Skyt is sikerült kiütni. Elindultunk a kijárat felé. Megütögettem Steve vállát, és jeleztem, hogy megkezdheti a landolást. Trace hangja hirtelen berobbant a fejembe. Willt meglőtték. Eltalálták. A contessa az előtérben nekiállt lövöldözni valami ősrégi pisztollyal. Azonnal hozzátok le azt a helikoptert. Láttam, hogy a teraszon álló őrök a ház felé fordulnak, ahogy ők is meghallották a lövéseket. A mentőakciónk hirtelen nem várt fordulatot vett. Xav, Will megsérült. - Láttam, hogy Xav egy pillanatra megtorpan, de aztán folytatta a lefelé szlalomozást. Tudtam, hogy ha egy sérültet is el kell szállítanunk, nem lesz elég hely a gépben és ki kell szállnom. Steve, van egy sérültünk, és valószínűleg
egy állig felfegyverzett dilis vénasszony is tüzelni fog ránk a kastélyból. Milyen súlyos a sérülés? Nem tudom. Hol van a legközelebbi kórház? A tó másik partján. Ez több kilométernyi utat jelentett volna. És persze a helyzetet tovább bonyolították az agymosott lélektársak és az a csapat biztonsági őr, akik épp felénk tartottak. Szükségünk lesz Xavre. - Ez őrület. - Xav, vissza kell jönnöd a helikopterhez. Muszáj lesz helyet szorítanunk neked, hogy el tudd látni Willt. Jövök. - Fogalmam se volt, hogy akar visszajutni a lejtő legaljáról a legtetejére, de a hangja nagyon elszántnak tűnt. Jó lenne, ha most már le tudnátok tenni a helikoptert, mert itt vagyunk a bejáratnál. - Ez megint Trace volt. A fejem zúgott a sok különböző hangtól és utasítástól. Gyerünk, Steve! Steve pontosan az átjáró előtt tette le a Gazellát, aztán lekapcsolta a motort. Mi a helyzet a contessával? - kérdeztem Trace-től. Lefegyvereztük. Zednek a képességeit használva sikerült kikapnia a kezéből a fegyvert. Itt vagyunk. Amint megláttam, hogy a többiek felbukkannak a boltívek alatt, kinyitottam a helikopter ajtaját. Uriel ölben hozta az édesanyját, Trace vitte Diamondot, Yves Phoenixet, Zed pedig Skyt. Utolsónak Victor tűnt fel, aki Willt támogatta. Nem fognak mind beférni. - Steve ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. A lányok mennek az ülésekre. Will és Xav a földre. Én a fiúkkal megyek. - Nem voltam hozzászokva, hogy parancsolgassak, de valakinek meg kellett hoznia ezeket a döntéseket. Kiugrottam a gépből. Xav már úton van. Trace leültette Diamondot az én régi helyemre, aztán az édesanyjukat is besegítette mellé. Amint őket beszíjazták, Yves és Zed a saját lélektársaikat is biztonságba helyezték a gépben,
Trace pedig letérdelt, hogy egy kezdetleges szorítókötéssel megpróbálja elállítani a vérzést Will vállán. Fektessétek a földre - javasoltam. -Társaságunk akadt! - szólt hátra Steve, a komornyikra és az embereire mutatva, akik az átjáróból egyenesen felénk tartottak. Zed széttárta a karját, mire az öreg kapurostély csikorogva felnyögött. Yves Zed vállára tette a kezét, hogy segítsen testvérének. A rostély lassan megindult lefelé, de sajnos túl későn ahhoz, hogy megállítsa az első embert. Uriel az öklével rácsapott a terasz lépcsőjét őrző két nimfa szoborra, amitől a kőalakok úgy zuhantak rá a komornyikra, ahogy Steve őrült rajongói rohamozták volna meg kedvencüket. Hol van Xav, amikor tényleg szükségünk lenne rá? - motyogta maga elé Victor, ahogy kilépett a helikopterből. Bent talált egy takarót, összegöngyölte, és Will feje alá tette. Lassan fel kéne szállnom ezzel a madárkával - figyelmeztetett Steve. - Ha kitalálják, hogy megint elkezdenek lövöldözni, nem szeretnék golyót kapni a benzintartályba. Úgy beszéltek, mintha Xav legalábbis a lábát lógatta volna. Mindjárt itt lesz - mondtam dühösen. - Xav, hol vagy ? Éreztem, hogy közelharcba keveredett az üldözőivel. Az egyikőjüket sikerült ledöntenie a hójáróról: azt a nagydarabot, aki korábban felhozott a kastélyhoz. Mindjárt ott leszek... egy pillanat. - A sílécét fegyvernek használva a másik őrt is lecsapta, aztán felpattant a hójáróra és elindult felénk, miközben a sofőrök kis hólabdaként gurultak végig a lejtőn. — Ketten még a nyomomban vannak. Figyelmeztesd a testvéreimet. Xav mindjárt itt lesz, de nincs egyedül. Az egyik hójárót sikerült elhoznia, de két őr üldözőbe vette. - A lejtő felől már hallottuk is a motorok dübörgését. Crystal, fedezékbe! - parancsolta Trace, a kocsifeljárót övező fák közé mutatva. Mivel annál azért több eszem volt, mint hogy egy ilyen veszélyes helyzet közepén nekiálljak vitatkozni, futva megindultam a fenyők felé. A hat Benedict testvér a helikopter körül térdelt,
készen arra, hogy minden irányból megvédje, ha kell. A kastélyból hallatszódó robbanás egyértelművé tette, hogy Yvesnek sikerült megakadályoznia, hogy az egyik felső emeleti ablakban leselkedő őr célba vegye a gépet. A hátamon éreztem az egyre erősödő légnyomást, ezért gyorsan lebuktam, és a felhajtóról a legközelebbi fa mögé vetettem magam. A kastélyra felnézve észrevettem, hogy a lángok már a függönyöket nyaldossák az egyik ablakban. Reméltem, hogy ezzel sikerül majd elvenni a személyzet kedvét attól, hogy üldözőbe vegyenek. Ebben a pillanatban az egyik hójáró golyóként lőtt ki egyenesen a gép irányába. Xav leugrott a hátsó ülésről és szaladni kezdett a helikopter felé. Victor gyorsan helyet cserélt vele és átvette az irányítást a hójáró felett. Xav beugrott a pilótafülkébe, Steve pedig megkezdte a felszállást, amint Xav becsukta az ajtót. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Így már biztonságban volt, ahogy Will is, a helikopter többi utasával együtt. Innentől már csak annyi volt a dolgunk, hogy mi többiek is élve kijussunk arról az átkozott helyről.
Az émelygésből egyből tudtam, hogy a testvérek között csak úgy repkednek a telepatikus üzenetek. Leguggoltam és a fejemet a térdem közé hajtottam. Nem hagyhattam, hogy a rosszullét maga alá gyűrjön ebben a helyzetben. Zed és Yves azonnal mögöttem termettek. - Megsérültél? - kérdezte Zed, kezét a hátamra téve. - Nem. — Mély lélegzetet vettem. - Csak a telepátia. De bírni fogom. - Használjuk a te módszeredet, és tartsuk minimális szinten a többi dumát - ajánlotta Yves. A figyelmük újra a másik hójáró felé fordult. Victor egyenesen a dombon felfelé tartó fickókra irányította a Xavtől szerzett hójárót. - Ó, az Isten szerelmére... most meg mire készül? Zed szája gonosz mosolyra húzódott. - Azt hiszem, a bátyus kicsit berágott. - Te jó ég, fedezékbe, mindenki! Az levegő megtelt elektromossággal. - Mi folyik itt? - kérdeztem. Ereztem, hogy a nyakamon feláll a szőr, de tudtam, hogy bármi legyen is ez a furcsa erő, nem állok az útjában. -A mi Vickünk épp egy mentális hóekét tol maga előtt -
magyarázta Zed. - Azok a jómadarak egyenesen a végzetük felé száguldanak. Yves egyébként szelíd arcán kajánul elégedett vigyor terült szét: ez volt a fizetség azért, amit Phoenixszel tettek. Victort nem sokan szeretnék az ellenségeik között tudni. Még én is éreztem a becsapódást, amikor a hójáró felért a lejtő tetejére és egyenesen Victor mentális falának ütközött. A kormánynál lévő férfi védekezésül az arca elé kapta a kezét, de emiatt azonnal hátraesett, magával sodorva az utasát is. A hójáró egyszer körbefordult, aztán darabokra tört az egyik szobor talapzatán. Yves talpra rántott. Ez a jel, hogy indulhatunk. - Ő ment elöl, mögöttem pedig Zed zárta a sort, hogy fedezzen minket. Hova megyünk? - kérdeztem Yvestől, amikor az újonnan kialakult barátságunk halvány vonalát követve sikerült kivetítenem magam az elméjébe. Majdnem felbukott meglepetésében. Hú, ez aztán fura. Igen, én így használom a telepátiát. Törődj bele! Bocsi. - Nem láttam, inkább csak éreztem, hogy elvigyorodik. - A védőfalon túlra, vissza a kocsihoz. A rendőrség bármelyik pillanatban megérkezhet, hogy megmentse szegény öreg contessát a csúnya amerikai betörőktől. De hát az a boszorkány rátok lőtt! Önvédelem. Túszként tartotta fogva a családtagjainkat. Akiknek ez egyáltalán nem volt ellenükre. Egy pillanatra elhallgatott. Segítesz rajtuk, ugye, Crystal? Te lélekfürkész vagy... vissza tudod hozni őket, ha tényleg eltűntek a köztünk lévő kötelékek? A nyomában lépkedve elhajoltam egy ág elől. Őszintén? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy meg fogom próbálni. Zed és én... - Yves olyan kétségbeesetten szerette volna visszakapni Phoenixet, hogy már kész volt könyörögni nekem, hogy segítsek rajta, de mivel tudta, hogy lehetetlent kér, éreztem, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát. Tudjuk, mi a helyzet.
Nem hibáztathatod magadat, ha nem sikerül. Te nem tehetsz semmiről. Ez csak még inkább megerősítette bennem, hogy sikerrel kell járnom. Kell lennie valami megoldásnak, és addig nem nyugszom, amíg meg nem találom. Végre elértük a falat: fenyegető magasságából úgy tűnt, az alapját jelentő köveket még a Monte Baldo előző grófja alatt senyvedő parasztok tették le évszázadokkal ezelőtt. Ööö... Yves. Mi a baj? Azt hiszem, sose láttál engem tesiórán. Zed, cukorfalatnak elkélne egy kis biztatás. Cukorfalat? - Elhatároztam, hogy ha legközelebb látom, kinyírom Xavet. Bocs. Xav állandóan rólad kérdezget, és kicsit nehezemre esik kizárni a fejemből. Ebben a pillanatban, szinte végszóra, meghallottam Xav hangját, ami meteorként zúgott át a személyes atmoszférámon. Hol a pokolban vagy cukorfalat? A helikopteren kéne lenned, biztonságban. Olyan dühösen kiáltott rám, hogy kis híján orra buktam. Minden oké, Crystal? - kérdezte Zed, gyorsan elkapva a karomat. Xav nincs túlzottan elragadtatva. Mondd meg neki, hogy kopjon le! Ki kell jutnunk innen! - Zed megrántotta a kőfalon átdobott kötelet, hogy ellenőrizze, még mindig biztonságos-e az átkelés. Számold csak meg az ülőhelyeket, Xav. Vagy én, vagy te és Will. Tényleg, hogy van ? Még dolgozom rajta. Steve lakókocsijában rendeztük be az elsősegélyszobát. A golyó a jobb vállán kapta el. Akkor most erre koncentrálj. Nemsokára mi is kint leszünk innen. Ebben a pillanatban Uriel, Victor és Trace bukkantak fel a fák közül, mert ők kissé más irányból érkeztek, mint mi. Most, hogy mind együtt voltunk, Zed felmászott a kötélen és eltűnt a
szemünk elől. Tisztában voltam vele, hogy ez nagyon megalázó lesz, mert mindenkit csak lassítani fogok. -Te jössz Crystal - mondta Trace, miközben biztos azon tűnődött, miért bámulok úgy a kötélre, mintha az arcom előtt tekergőző piton lenne. Felugrottam, de néhány méternyi mászás után éreztem, hogy a karom nem engedelmeskedik, és visszazuhantam a földre. Újra próbálkoztam, de ezúttal csak azt sikerült elérnem, hogy nekicsapódtam a falnak, mint egy béna toronyőr, akit magával rántott a harangkötél. Sajnálom, nem megy. Sosem akartam akcióhős lenni, és épp csak annyira gyúrtam ki magamat, hogy a kávésbögrét fel tudjam emelni. Trace egy majom fürgeségével kúszott fel a kötélen. - Vick, tekerd köré a kötelet. Rendes volt tőlük, hogy nem gúnyolódtak, miközben úgy húztak fel a fal mellett, mint egy zsák krumplit. Az ügyetlenségem miatt dühös könnyek égették a szememet, de túl bosszús voltam, hogy hagyjam őket lehullani. Inkább gyorsan megtöröl- gettem az arcomat. Sajnálom - motyogtam, amikor elértem a fal tetejére. Semmi gond, Crystal. - Trace eloldotta a kötelet és ledobta, hogy a következő testvér is fel tudjon mászni. - Innentől már menni fog? Nagyot nyeltem, ahogy lepillantottam a szédítő magaslatról. Szerencsére a hó szépen felgyűlt a fal mellett, úgyhogy mindenképp puhára estem volna. Persze. Egyébként úgy mozgok, mint egy nindzsa, csak nem akartam lealázni mindenkit. Esetlenül hátráltam egészen a fal pereméig, aztán megragadtam a másik oldalra vezető kötelet, és félig zuhanva leereszkedtem. Végül pontosan a fenekemre érkeztem, és hatalmas puffanással eltűntem a hóban. Zed felsegített és megölelt. Nindzsa, mi? Te is hallottad? Mind hallottuk. Majd el kell mesélnünk Xavnek is.
Kinyírlak titeket, ha elmondjátok neki, hogyan hagytalak cserben titeket. Nem hagytál cserben minket, Crystal. Jól csináltad. A testvérek egyesével leereszkedtek a kötélen; mind könynyedén értek földet, ami ismét eszembe juttatta azt a rengeteg tesiórát, amit a suliban kihagytam. Így, hogy végre mind a hatan a birtokon kívül voltunk, kezdtem kicsit megnyugodni. Apa azt mondja, Will rendbe fog jönni - szólalt meg Trace. Lily és Xav már úton vannak vele a kórház felé, apa pedig Steve segítségével - átviszi a lányokat a villába. Azt kéri, hogy mi is menjünk oda. Az autót pont az ösvény mellett parkolták le, elrejtve a bozótosban. Mindannyian bezsúfolódtunk. Gyakorlatilag Trace ölében kellett ülnöm ahhoz, hogy elférjek. Uriel hátramenetbe kapcsolta a kocsit, és visszaindult a főút felé. Phee-vel minden rendben, igaz? - kérdezte Yves a testvéreit. Persze, mind rendben vannak. Legalábbis testileg rendben válaszolta Uriel. Sky aztán tud küzdeni - tette hozzá Victor elismerően. Egyszerűen nem hagyta, hogy elaltassam. Biztos látta az aurádon, hogy füllentesz, amikor azt mondtad neki, hogy csak meg akarod nézni, nem lázas-e. - Zed a mellette lévő ablaküvegen dobolt fáradhatatlanul, és alig várta, hogy újra lássa szerelmét. Victor vállat vont. Az alvásparancs akkor működik a legjobban, ha meg tudom érinteni az illető homlokát. Meglepő, hogy anya ilyen könnyen beadta a derekát - mondta Uriel. - Utoljára tízéves korodban vette be ezt a trükköt. Igen, de azóta mindent elfelejtett, nem? Azt se tudta, kik vagyunk. Erre már senki se válaszolt. Az út jobbra kanyarodott, és lassan elértük az elágazást. Egy rendőrautó állt keresztben az orrunk előtt, teljesen elzárva az utunkat kék szirénáinak fénye hangtalanul suhant át az őrként sorakozó fenyőkön.
-Javaslatok? - kérdezte Uriel könnyedén. - Vick? Victor megrázta a fejét. Nem manipulálhatom az elméjüket. Túl sokan vannak, és nem is lenne helyes: csak a munkájukat végzik. Akkor megállunk és udvariasan elbeszélgetünk velük. - Uriel lelassított. Semmiképp ne hozzuk szóba a lányokat, Steve-et és Lilyt, és bármit, ami a kastéllyal kapcsolatos. Csak kocsikáztunk egyet a holdfényben. Az út közepén egy rendőr állt, aki feltartott kézzel jelzett nekünk. Uriel leeresztette az ablakot, miközben félreállt. Valami baj van, biztos úr? Igen, méghozzá nem is kicsi, legalábbis ez derült ki abból, amit a géppuska gyorsasággal hadaró olasz rendőr mondott, miközben kollégái körbevették az autót, én pedig megpróbáltam lefordítani, amit beszél. Ki kellett szállnunk, miközben mindannyiunkat letartóztattak. A rendőrt egyáltalán nem hatotta meg Victor és Trace bűnüldözői igazolványa: ez itt Olaszország, és nem Amerika. Azt se engedte, hogy egymással beszéljünk. Csak egyetlen embert hívhattunk fel: az ügyvédünket. Az szerencsére hamar kiderült, hogy a telepátiáról fogalma sincs. Hogy mivel vádoltak? A contessa kastélyába való betöréssel és behatolással. A személyzet inzultálásával. És gyújtogatással. A kocsi oldala mellett felsorakoztatva mindannyiunkat megmotoztak. Nemhogy fegyvereket, de még egy doboz gyufát se találtak. A testvéreket egymás után megbilincselték és a rendőrségi furgon hátuljába tessékelték. Láttam, hogy a Benedict fiúk nem igazán örülnek neki, hogy egyedül kell hagyniuk egy rakás olasz rendőr társaságában. És velem mi lesz? - kérdeztem a rangidős férfitől, ettől a szigorú arcú közszolgától, akinek láthatóan őszintén elege volt a fékevesztett turistákból, akik a bűnözés fő forrását jelentették az ünnepi időszakban. Önnel, signorina? Önt nem tartóztatjuk le. - Közben kezével intett a többieknek, hogy becsukhatják a furgon ajtaját.
- Csak ezekről a férfiakról érkezett bejelentés. A contessa nem említette, hogy egy fiatal hölgy is jelen lett volna a betörésnél. A legnagyobb ostobaság lett volna rábeszélni őket, hogy engem is tartóztassanak le. - Hova viszik őket? Az én rendőrőrsömön nincs elég hely ennyi embernek. Reggel valószínűleg átszállítjuk őket Veronába. A reggeli szolgálat nyolckor kezdődik, úgyhogy akkor telefonáljon. Szeretném, ha bejönne és vallomást tenne. Az irodában majd megmondják, hova vitték pontosan a barátait. - Ezzel megindult a járműve felé, és ott hagyott, egyedül a kocsiban. A slusszkulcs még mindig az indítóban volt, ahol Uriel hagyta. De signore, én nem tudok vezetni! Láttam, hogy komolyan elgondolkozik rajta, hogy a sorsomra hagyjon-e. Fari őrmester beviszi az őrsre, és leparkolja a járművet az ottani parkolóban. Reggel küldjön érte valakit. Éreztem, hogy Yves a fejemben matat, miután végre sikerült rájönnie, hogyan találhat vissza a mentális útvonalra, amit a vele való kapcsolathoz építettem ki. Minden oké - nyugtattam. Az egyik rendőr visszavisz Malcesinébe. Inkább magatok miatt aggódjatok. Elmondom apának, mi történt. Te beszélj Xavvel, oké? Oké. - Ezt a beszélgetést nem vártam túlzottan. Mondd meg neki, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, nehogy őt is lecsukják velünk együtt! Mindenképp Will mellett kell maradnia. A rendőr adóvevőjéből ebben a pillanatban rádióhangok zaja tört fel. Az üzenetet szerencsére még a recsegésen keresztül is sikerült megfejtenem. —Azt hiszem, túl késő. A contessa tudta, hogy a kórház felé tartanak. Xavet már el is fogták. Lily és Will őrizet alatt folytathatták az útjukat a kórházig. Yves nagyot káromkodott. Apáról van valami hír? Nem említették se őt, se Steve-et. Ha egy hollywoodi színész is a gyanúsítottak között lenne, az biztos futótűzként terjedne az éterben, nem? Szerintem a contessát egyáltalán nem érdekli Steve — ugyanúgy, ahogy velem se törődik. Ezért talán még hálásak is lehetünk neki. Találkozunk, amint
sikerült letennünk az óvadékot. Addig próbálj meg mindent a lányokkal. Mehetünk, signorina? - A húszas évei elején járó és főnökénél sokkal barátságosabb Fari őrmester minden bizonnyal észrevette, hogy olyan fejet vágtam, mint akinek elmentek otthonról. Kezemet gyorsan a homlokom elé kaptam. Bocsánat, azt hiszem, sokkot kaptam. Akkor jobb, ha minél előbb hazaviszem - bólintott. Beültem mellé az anyósülésre, és végignéztem, hogyan próbálgatja az autó vezérlését. Lassan besoroltunk a járőrkocsi mögé. A furgon ekkorra már rég eltűnt a szemünk elől. Mi dolga volt errefelé, signorina? - kérdezte az őrmester. A kérdés arra vonatkozott, hogy egy hozzám hasonló rendes lány mit keresett öt gyanús alak társaságában. Csak a tájban gyönyörködtem. Az egyik fiú amúgy a jövendőbeli sógorom.
Xav, jól vagy? Nem. - Nem hallottam, csak éreztem, hogy káromkodik. - Nem hagyják, hogy Will-lel maradjak. Úgy tűnik, azzal vádolnak, hogy rátámadtam a biztonsági őrökre. Bevisznek, hogy a testvéreimmel együtt kerüljek rács mögé. Veled mi a helyzet? Nem tartóztattak le - még nem. Az egyik rendőr levisz a hegyről, aztán találkozom édesapáddal. Yves biztos benne, hogy engedélyezni fogják az óvadékot, de én nem mernék rá mérget venni. A contessa befolyása nagyon nagy errefelé. Ismersz egy jó ügyvédet? Majd meglátjuk, mit tehetek. A legtöbbet az segítene, ha észhez tudnánk téríteni a lányokat. Semmi értelme nincs az egésznek, amíg nem tudják tanúsítani, hogy tényleg elrabolták őket. Hirtelen borzasztó fáradtnak éreztem magam. Hát már soha nem lesz vége ennek a szörnyű napnak? Nem is olyan szörnyű. Ma találtunk egymásra, emlékszel? Igen, és máris a börtönben kötsz ki. Ezt nevezem, lélektárs.
Én is szeretlek. Hát ezt meg hogy lehetett szerelmi vallomásként érteni? Nem az volt?- Éreztem, hogy Xav a történtek ellenére nagyon jól szórakozik. - Nem tagadhatod, hogy érdekel, mi lesz velem. Még szép! Látod? Én is szeretlek. Oké, rendben, igazad van. Szeretlek, te idegesítő kis görcs, pedig megígérted, hogy visszajössz hozzám, és figyelmeztettelek, hogy kinyírlak, ha nem így lesz. Alig várom. Nem akarom életem legszebb éveit azzal tölteni, hogy téged látogatlak a börtönben. Crystal, nincs olyan börtön a világon, ami megállíthatná a Benedicteket, ha tényleg ki akarnak jutni. És azt sem akarom, hogy életünk végéig a törvény elől kelljen bujkálnunk. Ó, de hát miért? Te és én egy távoli trópusi szigeten. Mi nem tetszik? A fejemben kivetített egy képet kettőnkről, de amíg ő egy Hawaii mintás rövidnadrágot viselt, rajtam nem volt más, csak egy fűszoknya és a stratégiailag fontos helyeket takaró virágfüzér. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Xav! Mi van? - kérdezte tettetett ártatlansággal. Zavarba hozol, te majom! Nem tehetek arról, hogy te mikről fantáziálsz, drága. Erre én is egy mentális képpel vágtam vissza, amin teljesen felöltözve a bakancsommal éppen jól fenékbe billentettem, egyenesen egy tócsa közepébe. Ebben is benne lennék. Ez a srác... hogy is mondták mindig a suliban a tanáraim? Javíthatatlan. Nahát, köszönöm, szép hölgyem. Ezt bóknak veszem. Biztos minden rendben, signorina? - kérdezte az őrmester, aki úgy tűnik, furcsállta, hogy ilyen csendben voltam. Persze. Csak ideges vagyok. - Mennem kell, Xav. A sofőröm kezd gyanakodni. Nemsokára beszélünk. Vége.
Ne aggódjon: ha nem csináltak semmi rosszat a barátai, hamarosan mind szabadok lesznek - nyugtatott Fari őrmester kedélyes hangon. - A főnöknek nem áll érdekében, hogy az amerikai vendégeket rács mögött tartsa. Nem tesz jót a turizmusnak, és ebben a gazdasági helyzetben a helyi fejesek sem örülnének neki. Egész kedves fickó volt ez az őrmester. Köszönöm. Remélem, minden rendben lesz. Persze ha bűnösök, akkor jobb, ha távol tartja magát tőlük mondta, miközben befordult a rendőrségi parkolóba. - A bíróság előtt ugyanis nem tanácsos ujjat húzni a contessával. Az unokatestvére az itteni főügyész. Ennek a nyugtalanító információnak a birtokában rohantam vissza a villába, ahol délután csak olyan kevés időt töltöttünk. A házban minden lámpa égett, jelezve, hogy Saul és Steve már korábban megjöttek, remélhetőleg a lányokkal együtt. Becsöngettem. Saul nyitott ajtót, és először nem szólt egy szót sem, csak magához húzott, és jó alaposan megölelgetett. Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzik az apukám, de Saul ölelése még ezt is pótolni tudta.
- Itt minden oké? - kérdeztem, miközben úgy küzdöttem a rám törő fájdalommal, mint egy gyalogos, aki az esernyőjét próbálja menteni egy szeles napon. Nem hagyhattam, hogy az érzéseim, ha jelképesen is, kiforduljanak a viharban - még nem. A lehetőségekhez képest igen. Gyere be! - mondta Saul, és félreállt az ajtóból. Levettem a kabátomat és a bakancsomat, és beléptem a nappaliba. Karla, Diamond, Sky és Phoenix egy kupacban ültek a szoba egyik sarkában, Steve pedig az ajtót védte, arra az esetre, ha a lányok megpróbálnának kitörni. Eltűnődtem, vajon mi játszódhat le a fejében. Filmsztárként biztos izgalmas volt az élete, de fogadni mertem volna, hogy korábban egyetlen hasonló éjszakában se volt még része. Megjött Crystal - jelentette be Saul erőltetett vidámsággal. Diamond rám szegezte jéghideg tekintetét. Azt hiszem, délután már volt szerencsénk egymáshoz. Bólintottam. Fájt, hogy ilyen elutasítóan viselkedik, de tudtam, hogy nem az ő hibája. Karla felállt és a másik három nő elé lépett, mint egy anyamedve, aki a bocsait védelmezi. Nem tudom, mik a tervei, Bennett úr... Saul arcán megrándult egy apró izom, de más jelét nem adta a fájdalmának.
Benedict, Karla, a nevem Benedict. És a tiéd is... Házasok vagyunk. Erre Karla csak legyintett. Nem tudom, hogy ön melyik bolygón él, Benedict úr, de követelem, hogy azonnal engedjen el minket. Épp egy csodás hétvégét töltöttünk a barátunkkal, a contessával. El se tudom képzelni, mi üthetett magába, hogy akaratunk ellenére elrabolt minket tőle. Fel fogom jelenteni a rendőrségen! A képességemet használva belekukkantottam a fejébe, hogy lássam, mi történt a lélektársi kapcsolatukkal. Az elméje olyan volt, mint a komornyiké: az egyéniségének kis darabkái úgy kavarogtak a fejében, mint valami őrült ringlispíl, vagy még inkább egy megvadult méhraj. Nem láttam át az elméjét borító ködön, és nem tudtam közel férkőzni se, hogy kiderítsem, mennyi maradt a valódi énjéből. Benedict úr! - Diamond egy határozott lépéssel Karla előtt termett. Éreztem, hogy a békéltető hatalmát próbálja meg használni rajtunk. - Nem tudom pontosan, mi vette rá arra, hogy ezt tegye, de azt biztos belátja, hogy amit tett, nem helyes, igaz? Hálásak lennénk, ha elállna az ajtóból és utunkra engedne minket. A könnyeimmel küszködve leroskadtam az egyik székbe. A contessa erejével szemben a képességem annyit ért, mint egy légy Godzilla ellen. És mégis hova mennél, Di? A contessa nem törődik veled. Én vagyok a húgod. Nem emlékszel? Van egy közös lakásunk Velencében. Oda szeretnél menni? Diamond úgy bámult rám, mintha egy megoldhatatlan feladvány lennék. Elnézést... Egy lakás? Velencében? Van egy lakásom, amit a nagymamámtól örököltem, de rád egyáltalán nem emlékszem. Igen, a mi nagyinktól. - Láttam rajta, hogy valami szöget ütött a fejébe. - És mi a helyzet anyával? Silverrel, Steellel, Topazzal, Peterrel és Opallal? Az unokahúgaid épp betegre izgulják magukat, mert arra számítanak, hogy ők lesznek a koszorúslányok az esküvődön. Ha nekem nem hiszel, hívd fel Mistyt! Mistyt?
Az unokahúgod. 15 éves, és nem fog hazudni neked, mert a képessége miatt mindenkinek az igazat kell mondania. Emlékszem Mistyre. De hát ő még olyan kicsi. És amúgy se mehetek férjhez. Azt se tudom, miket beszélsz itt összevissza. Fejezd be, hallod? Fejezd be! - Diamond kezét a fülére szorítva leült a kanapéra. Steve vígasztalóan a vállamra tette a kezét. Semmi értelme, Crystal: tényleg nem emlékeznek semmire a szeretteikkel kapcsolatban - legalábbis az elmúlt néhány évből nem. Saul azóta próbálja meggyőzni őket, hogy felébredtek, de ő se jutott ennél többre - és Steve a négy, védekező pozícióban lévő nőre mutatott. A helyükbe képzelve magam nem volt nehéz megértenem, miért viselkedtek így: végül is egy idegen helyen, idegen emberek társaságában tértek magukhoz. Abban a pillanatban csak egymásra számíthattak. Viszont a képességeik még mindig működtek. Ez egy olyan rés volt a pajzson, amit könnyen kihasználhattunk. Oké, akkor próbáljuk meg máshogy! - Kicsit az életkedvem is visszatért, ahogy újragondoltam a stratégiámat. - Sky, te az aurámat figyelve megérzed, ha hazudok, igaz? Sky gyanakvással a szemében bólintott. Jól van, kislány - gondoltam magamban. Nem akarom, hogy megbízzatok bennem, azt akarom, hogy magatokban bízzatok. -Jól figyelj mindenre, amit mondok! Phoenix, te látod a gondolataimat, ugye? Phoenix Skyra pillanatott. Igen. Honnan tudod? Már beszéltünk korábban, csak most nem férsz hozzá ahhoz az emlékhez. De ez most nem is fontos. Anélkül, hogy lefagyasztanád az időt, figyeld a gondolataimat. Megteszed ezt nekem? Phoenix óvatosan biccentett. Oké, akkor figyeljetek! A contessa belepiszkált az agyatokba mondtam, és közben gondolatban a félresikerült lánybúcsú utolsó jelenetére koncentráltam. - Igazat mondok?
Sky az ajkába harapott. Szerinted legalábbis. Kezdetnek ez is megteszi. Diamond a nővérem. Az együtt töltött éveinkre gondoltam. Felidéztem, hogyan játszott velem kislánykoromban, és hogy milyennek láttam őt, a fantasztikus idősebb testvért. És persze az együttélésünk emlékeit is. Igazam van, Phee? Igen, tényleg szorosan kötődik a múltadhoz. - Phoenix karját keresztbe fonva és szemöldökét ráncolva a gondolataiba mélyedt. Sky megfogta Diamond kezét. -Tényleg ő a húgod. Nem hazudik. Oké. Eddig még könnyű volt. Tudjátok, mik azok a lélektársak? Persze - mondta Diamond. - Mind savantok vagyunk. Fájdalmas tekintettel nézett rám, ahogy megpróbált visszaemlékezni, és láthatóan minden erejével azt kívánta, hogy az elméjét elzáró falak leomoljanak. Mint Saul és én. És Mr. Hughes? - Karla Steve felé intett. - Ő is savant? Nem. - Ő csak egy szupersztár. — Ő... a barátunk. Steve a magasba emelte a kezét. Asszonyom, bár csak nem régóta ismerem ezeket az embereket, abban biztos vagyok, hogy a legjobbat akarják önöknek. Kérem, bízzanak bennük! Az a vén hegyi boszorkány önöket is és őket is manipulálta. Köszönöm, Steve. Kérlek, figyeljetek nagyon oda arra, amit most mondani fogok! Azért raboltak el titeket, mert ti vagytok a Benedict fiúk lélektársai. A contessa bosszút akart állni, amiért a Benedictek pár hónappal ezelőtt részt vettek a fia londoni letartóztatásában és megszégyenítésében. Sky arcából hirtelen kifutott a vér. Az igazat mondja... Minden egyes szó igaz. Karla, a te lélektársad itt van a szobában.
Saul letérdelt felesége elé, és kézen fogta. Itt vagyok. - Az asszony kezét a mellkasához szorítva beszélt hozzá. - A szívem csak érted dobog, azóta, hogy először megláttalak. Valami eltört Karlában: feszes testtartásából egy pillanat alatt magába roskadt. Kezét előrenyújtva megérintette Saul arcát, és elgyötörten kérdezte: De akkor miért nem emlékszem rád? Saul szeme könnyel telt meg. Mert ellopták az emlékeidet. - Megcsókolta felesége tenyerét. - Megpróbáljuk visszaszerezni őket, de esküszöm neked, Karla, ha nem járunk sikerrel, akkor majd lesznek új emlékeink. Újrakezdünk mindent. Nem élhetek a másik felem nélkül. Sky Diamond mellé kuporodott a kanapéra. És ki az én lélektársam? - Mélyről jövő hangja ijedten csengett. Zed. Ő hozott ki a kastélyból. - Próbáltam a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a helyzetet. - Fantasztikus srác, és egyszerűen odavan érted. És az enyém? - kérdezte Phoenix. Dühösnek tűnt. Ez jó. Yves. Hidd el, újra bele fogsz szeretni, ha megint találkoztok! Amúgy te is házas vagy. Hogy mi vagyok? Alig lehetek több mint tizennyolc. A fiam elég meggyőző volt - mondta Saul büszkén. És én? - Diamond felém nyújtotta a kezét. - Crystal... igaz? Tudtam, hogy nem emlékszik rám, csak a nevemet próbálja az eszébe vésni. Igen, Di. Te vagy a nővérem... Apa halála óta te gondoskodtál rólam. Behunyta a szemét. Emlékszem apára. A contessa meghagyta nekem az emlékét, de a halálára nem emlékszem. Egy könnycsepp gurult le az arcán. Meg tudtam volna fojtani a contessát, amiért most újra át kellett élnie a gyászt. Valószínűleg azért emlékezhetsz az apa halála előtti dolgokra, mert azoknak az emlékeknek semmi közük a lélektársadhoz,
Trace-hez. Szerintem a contessa csak azokat törölte ki, amik valamilyen módon kapcsolatban állnak a jövő szombati esküvőddel. Ezért felejtettél el engem is, mert ott voltam, amikor találkoztatok. De hát hogyan mehetnék férjhez? - Ez inkább csak költői kérdés volt. És tényleg, akkor ez teljesen lehetetlennek tűnt. A lányok lehet, hogy elfogadták a mi verziónkat, de attól még egyikőjük se volt teljesen önmaga. A lángot kioltották, és nem maradt más utána, csak egy üres gyertyacsonk. -Mihez kezdünk most? - kérdezte Sky, én pedig nagyon megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, a kérdése mindannyiunkra vonatkozik. Saul felállt. Az egyik fiunk kórházban van, Karla, a többiek pedig börtönben. Nem hagyhatjuk magára Willt. Bár az állapota stabil volt, amikor Lily bevitte a kórházba, nem bírom elviselni még a gondolatát se, hogy egyedül fekszik ott, anélkül, hogy a családból bárki is mellette lenne. A fiam kórházban van? - Karla megborzongott. Will. A negyedik fiunk. A contessa rálőtt. Karla azonnal felpattant a székéből. Akkor mégis mit keresünk még itt, Saul Benedict, ha egyszer szüksége van ránk? Saul elmosolyodott. Na, ez az én Karlám. Steve, Crystal, elboldogultok a többiekkel? Vigyázunk rájuk- ígérte Steve. Rápillantott az órájára. Hajnali kettő volt. Azt hiszem, ideje lenne nyugovóra térni. Reggel pedig, amint lehet, bemegyünk a rendőrőrsre. Biztos vagyok benne, hogy a filmes cégnél ismernek egy-két jó ügyvédet. Filmes cégnél? - kérdezte Diamond élesen. Steve színész - magyaráztam. - Tudod, Steve Hughes. - N e m igaz! - Phoenix szeme elkerekedett a meglepetéstől. - Emlékszem rád! - láttam a filmjeidet. Eszméletlenül jó vagy! Istenem, milyen jó érzés valami normális dologra is emlékezni.
Steve tisztelgésre emelte a kezét. Örülök, hogy segíthettem. Nem gondoltam volna, hogy épp itt fogunk találkozni. Sokkal magasabbnak képzeltelek. Azt hiszem ennyi elég lesz, Phoenix - figyelmeztettem. - Steve a ma este főhőse, és nem szeretném, ha pont most zúznánk szét az önbecsülését. Karlát egy pillanatra összezavarta ez a sok új információ - így az egész megmentésük még bizarrabbnak tűnt, mint azt eddig képzelte -, de aztán ismét a jelenre koncentrált. Benedict úr... Saul. Van kocsija és tudja, merre van a kórház? Saul megütögette a zsebét. Igen, drágám. Akkor indulás. Diamond, vigyázz a lányokra! A nővérem bólintott. Vigyázok. Steve előkapta a mobilját. Írok egy üzenetet Lilynek, hogy tudjon róla, hogy odamentek. Azt mondja, Will még mindig a műtőben van, de nemsokára kihozzák. Az orvosok meglepődtek, hogy a seb ilyen hamar gyógyulásnak indult. Xav érdeme - magyarázta Saul, miközben felsegítette feleségére a kabátot. - Az ötödik fiad gyógyító. Ő Crystal lélektársa. Egy gyógyító? Ez csodás. Az ajtó becsukódott, elnyelve a beszélgetés folytatását. Be kell vallanom, ez életem legfurcsább éjszakája - mondta Steve, és megölelt. A kaland során egyszer csak futó ismerősökből jól összeszokott harcostársak lettünk. Maradjak, vagy visszamenjek a hotelbe? Szerintem most már boldogulunk egyedül is. Vissza tudnál jönni hét harmincra? Steve egy grimasszal válaszolt. - James nem igazán fog repesni az örömtől, de végül is, mi hasznom van abból, hogy én én vagyok, ha időnként nem kérhetem, hogy halasszanak el egy-egy forgatást a kedvemért? Majd Lily közli vele a rossz hírt.
Hirtelen megvilágosodtam. Lehet, hogy Steve nem volt savant, de az agya nem különbözött annyira a miénktől, és láthatóan rengeteg figyelmet szentelt az apró szőke jelmeztervezőnek. El kéne hívnod randizni. Kit? - Megpróbált ártatlan arcot vágni. Lilyt. Ő a legjobb barátod, nem? De... azt hiszem. Megtapogattam a halántékomat. A szuperképességem azt súgja, ő az igazi. Steve úgy nézett rám, mintha alaposan kupán vágtam volna egy fadarabbal. Hát erre meg hogy jöttél rá? Ahogy egy barátom mondaná, a spéci pókösztönömnek köszönhetően. - Xav, bárcsak most itt lehetnél. Mi folyik ott, Crystal? - Egy pillanatra feltűnt egy betonzárka és egy kemény ágy képe. A fiúkat vád alá helyezték és benn tartották az éjszakára. Épp összeboronálom Steve-et és Lilyt. Aha... az jó. Mindegy, csak végre megszabaduljak a riválisomtól. Hogy vannak a lányok? Már a mi oldalunkon állnak, de még nem nyerték vissza az emlékeiket. Szép munka. Crystal. - Steve az arcom előtt csettintgetett az ujjával. Hozzád beszélek. Sajnálom. Ez a telepátia cucc nem megy anélkül, hogy ki ne kapcsolnék pár pillanatra. Szóval te és Lily. Minden világos. Eddig csak azért nem próbálkoztál vele, mert az ügynököd irányította az életedet, és mert Lily túlságosan is a földön jár. Ekkor eszembe jutott, hogy azt mondta, mennyire szeret olyan emberekkel találkozni, akik a két kezükkel dolgoznak és így hoznak létre valamit. Ez a megjegyzése most teljesen új értelmet nyert. Lehet, hogy Lily nem fogja tovább fényezni a rólad kialakult képet, de ahogy én látom, erre nem is nagyon van szükség.
Szégyenlősen rám vigyorgott. Tudod, Crystal, ha nem lennél foglalt, téged is az a veszély fenyegetne, hogy a listámra kerülj. -Tudom, de csak jóval Lily után. Jól jársz vele - segíthet kordában tartani az egódat. Felhúzta a kabátján a cipzárt. Majd még átgondolom. Attól félsz, hogy visszautasít. Nem! - Mélyet sóhajtott. - De. Lily ismer engem. És mi a jobb? Egy rakás maca, akik csodálnak életed végéig, vagy egy igazi nő, aki átlát az egész felhajtáson? Szerintem elég egyértelmű. -Te jó ég, hogy vág az eszed. Remélem, Xavnek van a tarsolyában néhány hatásos védekező mozdulat. Hidd el nekem, őt aztán nem kell félteni! A többiek felé biccentve Steve elindult vissza a hotelbe. Reméltem, hogy lesz kedve megosztani az aznapi különös élményeit Lilyvel - ezzel is erősítve a kettőjük közti kapcsolatot. A lányok mindannyian kérdő pillantással néztek rám. Te mindig is ilyen voltál? - kérdezte Diamond. Milyen? A húgom mindig így kiosztja a filmsztárokat és parancsolgat nekik? Tényleg ez történt volna? Nem... Eddig legalábbis. Megmutattam nekik, hol aludhatnak, de kétlem, hogy aznap éjjel bármelyikünk is pihent volna. Sky szobájából először halk sírást hallottam, aztán Phoenix nyugtató szavainak mormolását. Diamond megpróbált mindannyiunk helyett helytállni, de éreztem, hogy szenved a mellettem lévő ágyban. Rendbe hozok mindent, Di. Ígérem! - suttogtam. Lehet, hogy nem emlékszem rád, Crystal, de szeretném, hogy tudd: te vagy a legjobb testvér, akit csak kívánhatok magamnak. Köszönöm, hogy megmentettél. Ezt a dicséretet jól az eszembe véstem. Mindig itt leszek, ha szükséged lesz rám.
Másnap reggel Steve és én elkísértük Diamondot, Skyt és Phoe- nixet a rendőrségre, hogy együtt tehessünk vallomást. Egyikőjük sem akarta továbbra is azokat a vénasszonyos göncöket viselni, amiket még a contessa adott rájuk. A Lilytől kölcsönzött farmerben, kardigánban és pólóban a lányok elcsigázottnak tűntek, de amennyire tőlük telt, megpróbálták összeszedni az emlékeik apró darabkáit. Olyan, mintha pókhálóból próbálnék meg ruhát varrni vallotta be Diamond, miközben a többiek mögött a napsütéses tóparti járdán sétáltunk. Hűvös szél borzolta a víz felszínét és csak a pasztellszín villák tükörképe csempészett egy kis vidámságot a hideg mélységbe. - A szálak szétfoszlanak, és hatalmas lyukakat hagynak maguk után, ott, ahol... nem is tudom - sóhajtott - még egy csomó dolognak kéne lennie. Trace üdvözöl - adtam át. Xav és én hosszan beszéltünk aznap reggel. A testvérei szívesen használtak volna közvetítőjüknek, de Xav szigorúan megtiltotta nekik, hogy leterheljenek az üzeneteikkel. Az elsődleges céljuk az volt, hogy óvadék ellenében kijöhessenek, és próbálják menteni a menthetőt most, hogy már a lányok is tudták, milyen kapcsolat volt köztük korábban.
Ez kedves tőle. De mi van akkor, ha nem fogok rá emlékezni? Akkor újra kell kezdenetek, ahogy Saul mondta Karlának. Nem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtunk az a borzasztó rémület, ami ennek a lehetőségnek a gondolatára ránk tört. De hát hogyan élhetnék vele, ha a lélektársi kötelék már csak egy irányban működik? Ez olyan, mintha elveszteném az egyik lábamat, de továbbra is azon próbálnék járni. Az emberek a legelképesztőbb dolgokat is túlélik, Di. Te is túl leszel ezen. A rendőrőrsnek egy nagy világossárga épület adott otthont, ami inkább hasonlított egy általános iskolára, mint a helyi közrend központjára. Egyedül a fekete ajtón található diszkrét „Carabinieri” felirat tanúskodott a hely valódi funkciójáról. Egy filmsztárral a csapatban valahogy sokkal könnyebben ment minden: nem is kellett várnunk a recepciónál, egyből betereltek minket a kihallgató szobába. Az éjszaka folyamán Trace és Victor kollégái folyamatosan ügyködtek a színfalak mögött, a Velencében eltűnt személyek listája pedig tökéletesen egybevágott a mentőakcióról szóló vallomásunkkal. Az is sokat lendített az ügyünkön, hogy Diamond világosan el tudta mondani a félresikerült lánybúcsú történetét — persze saját emlékek híján főleg csak az én beszámolómra támaszkodhatott. Arról nem tudott pontos információt adni, hogy ki állt az elrablásunk mögött, mindössze azt közölte, hogy a contessa jelen volt a velencei eseményeknél, és a kastélyban is, ahol Diamondnak semmi oka nem volt tartózkodni, mivel azt tervezte, hogy idejét az esküvőre való készüléssel fogja tölteni az otthonában. Tehát az akarata ellenére tartották fogva? - kérdezte a kihallgató tiszt. Ugyanaz a férfi volt, aki előző éjjel letartóztatta a Benedict fiúkat: Carminati felügyelő, mint az az ajtaján lévő feliratból kiderült. Diamond összevonta a szemöldökét. Nehéz megmondani, mi történt pontosan. Azt hiszem, beadtak nekünk valamit, hogy együttműködésre bírjanak.
Kábítószert? Lehetséges. - Ennél jobban nem is tudta volna megmagyarázni, hogy a tanúk számára miért tűnhetett úgy, hogy ő és a lányok önszántukból vendégeskedtek az idős hölgynél. Akkor vérvizsgálatot kell elrendelnünk. - A felügyelő leírt valamit az asztalán fekvő papírra. - Hátha maradt nyoma a szervezetükben. Mr. Hughes, önnek milyen szerepe volt ebben az egészben? Lefordítottam a kérdést Steve-nek. Én csak segítettem a barátaimnak kimenekíteni a hölgyeket a kastélyból. - Steve karba tett kézzel állt, és a legkisebb jelét se mutatta, hogy megbánta volna, hogy részt vett a mentőakcióban. És miért nem kértek meg minket, hogy járjunk közben? Ez volt az egymillió dolláros kérdés. Ennek az egésznek csak akkor lett volna értelme, ha felfedjük a valódi kilétünket, de ezt nem szívesen tettük volna meg, legfeljebb csak a nemzetközi bűnüldözésben járatos feljebbvalóknak, akik szigorúan bizalmas alapon már amúgy is tisztában voltak a savantok létezésével. Sajnos a fejesek nagy része Rómában volt, és csak nagyon kevés befolyással rendelkezett itt északon. Steve megvonta a vállát. Így tudtuk a leggyorsabban megoldani az ügyet. A contessa nem tett feljelentést, amiért a helikopterével behatolt a kastély területére, ezért nem fogok vádat emelni ön ellen, de azért hadd mondjak valamit, Mr. Hughes: itt Olaszországban nem kedveljük az önbíráskodó igazságosztókat. Most nem az egyik filmjében vagyunk. A szentbeszéd láthatóan semmilyen hatást nem tett Steve-re. Nem, ez az egész sokkal furcsább annál. Le kellene csukniuk azt a vénasszonyt - teljesen kiszámíthatatlan. Ezt a megjegyzését inkább nem fordítottam le. Azt mondja, köszöni és megértette. A felügyelő valószínűleg sokkal jobban értett angolul, mint gondoltam, mert megvetően fújt egyet, miután szabad fordításban közöltem vele Steve mondandóját. - Ha a polgármester nem lenne annyira odáig érte, hogy épp az ő körzetében forgat-
ják a filmjüket, egy pillanatig se haboznék, hogy kipenderítsem innen a barátját, hírnév ide vagy oda. Tehetetlenül rámosolyogtam, mintha csak azt kérdezném, mit tehetnék én, egy egyszerű lány, hogy féken tartsak egy ilyen A-listás nagymenőt? Nyilvánvalóan sokkal több van ebben az ügyben, mint gondoltam - állapította meg a felügyelő, miközben elrendezgette a papírjait. - Viszont ennél többet nem tehetek önökért, mivel a társaik már úton vannak Veronába a kihallgatásra, ahol óvadék ellenében kérvényezhetik a szabadlábra helyezésüket. Ha megkapják az engedélyt, akár már ma este kint lehetnek. És Will Benedict? Akit jelenleg is kórházban ápolnak? Bólintottam. Ő is letartóztatás alatt áll, de az az ügy kicsit bonyolultabb az ellene alkalmazott erőszak miatt. Ennek is utánajárunk. Javaslom, hogy az ő nevében is kérvényezzék az óvadékot. És mi a helyzet az emberrablás vádjával? Mindent a maga idejében, signorina. Ahhoz bizonyítékokra is szükség lesz. Egyelőre tanúk állítják, hogy a nővére és a barátai a saját akaratukból élvezték a contessa vendégszeretetét. Egyedül az volt gyanús, hogy a családtagjaiknak erőszakkal, szó szerint a vállukon kellett kihozniuk őket onnan. Nem látja, hogy ennek az egésznek semmi értelme? Nem is ismerik a contessát. Miért akarnának vele maradni, miközben semmibe veszik a saját családjukat? Az isten szerelmére, az a nő a sorsomra hagyott egyedül egy szigeten. Szerencsém volt, hogy nem hűltem ki. Kemény arca egy pillanatra megenyhült. Ezt tudja tanúsítani valaki? Eszembe jutott a milánói bankár. Igen! A névjegyét Velencében hagytam. Nagyon megbízható tanú. Azt mondta, nyugodtan hívjuk fel, ha szükségünk van a vallomására. Akkor azt javaslom, lépjen kapcsolatba vele. De Velencében. A contessa már amúgy is hazatért az otthonába, mivel a kastély
a tűzesetben megrongálódott. Ha bűntettet követtek el önök ellen, az minden valószínűség szerint Velencében történt. Nem sok értelme lenne továbbra is rajtam keresztül próbálkoznia. Egyáltalán nem erre a válaszra és hangnemre számítottam. Akkor hisz nekem? Azt hittem, az ő pártját fogja. Carminati felügyelő felállt, ezzel is jelezve, hogy a kihallgatásnak vége. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen rendőrtiszt az országnak ebben a sötét kis sarkában, Signorina Brook, de nem vagyok hülye. Én is olvastam az újságokat. Ha ezek az emberek, ahogy ön állítja, tényleg részt vettek abban az akcióban, amiben Monte Baldo grófját is letartóztatták, el tudom képzelni, hogy az anyja szívesen bosszút állna rajtuk. Errefelé mindannyian ismerjük a grófot - mindig is bajkeverő hírében állt. Nem lepett meg, hogy az igazságszolgáltatás végül őt is elérte. Akkor ön... A kezét felemelve félbeszakított. Bármi legyen is a személyes véleményem az ügyben, a törvényt be kell tartanunk. Eddig az egyetlen, bizonyítékokkal is alátámasztható vétséget az ön barátai követték el. Azt ajánlom, siessen és bizonyítsa be, hogy alapos okuk volt arra, amit tettek. Amint elhagytuk az irodát, Lilyvel és James Murphyvel találtuk szembe magunkat a recepción. Szentséges Isten, Steve, mibe keveredtél? - dühöngött a rendező. - Csak úgy nyüzsögnek odakinn az újságírók. Amint megszimatolták, hogy Steve Hughes a rendőrségre látogat, csapatostul tódultak ide. Arról pedig inkább ne is beszéljünk, hogy mit műveltél a forgatási tervemmel. Nyugodj meg, James! - mondta Lily, és megpaskolta a lobbanékony ír mellkasát, emlékeztetve őt, hogy jobb lesz visszafognia magát, ha nem akar szívrohamot kapni. - Minden rendben, Steve? A színész kinyújtotta felé a karját. -Jól jönne egy ölelés. Lily kissé elpirulva, de átölelte. Na, legalább valamit sikerült elintézni az éjjel.
-
Mi... micsoda? - James a fejét rázta, miközben ezek ketten
megcsókolták egymást. - Jobb, ha nem is kérdezek semmit. Crystalnak és a családjának vissza kell jutnia Velencébe. Steve előkotorta a napszemüvegét, felkészülve a kamerák kereszttüzére. - Tudunk szerezni nekik egy sofőrt? Persze. De te maradsz, ugye? - kérdezte James gyanakvóan. Egyelőre. Nem hiszem, hogy sokat tehetnék értük, csak feleslegesen rájuk irányítanám a sajtó figyelmét. Jó lesz így, Crystal? Szuper jó. Csodálatos voltál. Egy igazi hős. Steve szája önironikus mosolyra húzódott. -Jó tudni, hogy mégiscsak megvan bennem ez is. Lily átkarolta a csípőjét. Büszke vagyok rád. A hátsó kijáraton át távozunk! - James előkapta a telefonját, és gyorsan intézkedett. - Idehívom a sofőrt, hogy segítsen hazajuttatni Crystalt és a barátait. - Szegény James igyekezett minél hamarabb eltávolítani Steve közeléből, mert nyilvánvalóan bomlasztó elem voltam a csapatban. - Te, drága filmsztárom, te pedig szépen felvonszolod a hátsódat a hegyekbe, és megcsinálod a kaszkadőrjelenetet, mielőtt még elromlik az idő. Steve belecsúsztatta a kezét Lily farzsebébe, Lily pedig a sajátját az övébe. Köszönöm James. És sajnálom ezt az egészet. Lily és én majd mindent elmesélünk felfelé menet - de figyelmeztetlek, egy szavunkat se fogod elhinni. A rendező felhorkant. Csak azt ne mondjátok, hogy még egy költséges pert is a nyakamba fognak varrni. Remélem, nem. Van valaki, akit lepuffanthatok ezért? Már megtörtént - és ez nem tréfa. James fenyegetően megrázta felém az ujját. Mondd csak, Crystal, miért is engedtelek a filmem közelébe? Nem volt igazán dühös rám, inkább csak idegesítette a helyzet, amibe akaratán kívül belerángattam. Mert magas vagyok, Mr. Murphy.
- Mostantól, Murphy - motyogta maga elé, miközben a hátsó ajtóhoz terelt minket -, nem dolgozhatsz gyerekekkel, állatokkal, és magas lányokkal!
A távollétünkben megérkezett a menyasszonyi ruha. Signora Carriera vette át a futártól, és felakasztotta Diamond szobájába, így ez volt az első dolog, amivel a nővérem a hazaérkezéskor szembe találta magát. Ó, Istenem! - Leült az ágyra, és úgy bámult rá. - Képtelen lennék felvenni. De Di, nézd csak, milyen szép. Adj magadnak néhány napot. Az esküvő csak szombaton lesz. Addigra biztos kitalálunk valamit, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Áhítattal futtattam végig az ujjaimat a csipkés alsószoknyán: mesésen nézett ki. Azt akartam, hogy Diamond gyönyörűnek érezze magát benne, és végre maga mögött hagyja az elkeseredett, üres énjét, aki képtelen visszaemlékezni azokra, akik igazán fontosak voltak a számára. Megtennéd, hogy felhívod anyát és a többieket? Én nem tudnék mit mondani nekik. - Megköszörülte a torkát. - Mármint. .. Azt se tudom, hogy kik ők valójában. Persze, felhívom őket. Kivittem a telefont a kertbe, hogy onnan intézzem a hívást. Életem egyik legnehezebb beszélgetése volt elmondani anyának, hogy a szeme fénye szinte az összes emlékét elveszítette. Természetesen anya egyből arra a következtetésre jutott, hogy az egész az én hibám, mert én szerveztem a lánybúcsút. Nem hiszem, hogy igazán felfogta volna a helyzet súlyosságát, inkább csak úgy tekintett erre az egészre, mint annak a bosszúságnak a folytatására, amit akkor okoztam, amikor Steve oldalán feltűntem az újságokban. Annyira hozzászoktam már a családi bajkeverő szerepéhez, hogy eltartott egy pillanatig mire rájöttem, hogy most az egyszer teljesen ártatlan vagyok.
Várj egy percet, anya, és ne beszélj így - szakítottam félbe a kiselőadása közepén, amikor épp arról beszélt, hogyan szúrtam el a nővérem életét. - Diamond nem hibáztat engem, és tudom, hogy a contessa tetteiért sem én vagyok a felelős. És mi a helyzet az esküvővel? Anyukám agya néha elképesztően beszűkült tudott lenni. Valószínűleg ezért nem gondolkodott el azon se soha, milyen nagyobb lehetőségek rejlenek a képességeimben. - Most nem az esküvő a legfontosabb, hanem Diamond és a többiek. Azonnal odautazom. Majd... megkérem Topazt, hogy foglaljon nekem jegyet. Abban a pillanatban nem hittem, hogy el tudnék viselni még egy embert a lakásban. Anya amúgy is valószínűleg inkább csak nyűg lett volna, mint segítség, ahogy egész nap a kezeit tördelve fel-alá járkál. Eddig nem igazán vettem észre, milyen sok törődést igényelt ő is azóta, hogy apa meghalt, de a testvéreim szerencsére sokkal jobban odafigyeltek rá. Nem csoda, hogy Diamond magára vállalta, hogy helyette is foglalkozzon velem. Még ne, anya, kérlek. Kitalálunk valamit. De Diamondnak szüksége van rám! Szomorúan gondoltam bele, nekem hányszor lett volna szükségem anyára az elmúlt egy évben, de ez a téma sose volt napirenden. Diamondnak most főleg nyugalomra van szüksége. Képtelen rendesen visszaemlékezni ránk, és lehet, hogy túl fájdalmas lenne neki, ha te is itt lennél. De mindennap felhívsz, hogy tudjam, hogy érzi magát? Persze. Talán majd ő is felhív, ha már készen lesz rá. Kedden mindenképpen odarepülök. -Jól van. Már lefoglaltuk a szobádat. Remélem, hogy addigra megoldódik ez az egész ügy. És mégis ki fogja megoldani, Crystal? -Én . Elhallgatott. Értem.
-Jobban kellene hinned bennem, anya. Ha másért nem, hát azért, mert lélekfürkész vagyok. Hogy mi? Lélekfürkész. Nem. Az nem lehet. De hát... azok ritkák, mint a fehér holló. Eszembe jutott egy sor a Bibliából, a prófétáról, akit nem ismertek fel a saját hazájában. Tudtam, hogy a családom számára az alapszemélyiségem mindig is hatalmas csalódás lesz. Miért nem kérdezed meg a testvéreimet, hogy miért nem tűnt fel nekik soha? És hogy lehet, hogy te se vetted észre? - Egy mély lélegzetvétellel emlékeztettem magamat, hogy a keserűség milyen visszataszító és értelmetlen. - Akárhogy is, szerencsénk van, hogy az vagyok, aki, mert úgy tűnik, így van a legtöbb esélyem rendbe tenni a lélektársi kapcsolatokat. Ó, Crystal. Szóval ne aggódj, anya, rajta vagyok az ügyön. Mennem kell. Remélem, sikerrel jársz - szipogta. - Szeretlek, tudod? Hát persze. Így van. - A hangja határozottan csengett. - Mindig is apád kedvence voltál, az ő pici lánya, ezért úgy éreztem, több figyelmet kell szentelnem a többieknek, de ez nem jelenti azt, hogy valaha is kevésbé szerettelek volna, mint őket. -Tényleg nem? - Szakadt ki belőlem az őszinte kérdés. Sose gondoltam volna, hogy tényleg törődik velem. Nem voltam valami jó anya, ugye? Ne haragudj rám! Ez azért nem olyasmi, amit egyetlen telefonhívással el lehetett volna intézni. - Figyelj, anya, majd beszélünk, ha ideértél. Ó, egyébként megtaláltam a lélektársamat is. Ő Xav Benedict, Trace öccse. Micsoda!? Ezzel a bombahírrel fejeztem be a beszélgetést. Elég időt akartam hagyni anyának, hogy túllendüljön a kínos érzelmi kirohanásokon, mielőtt visszahívom, ezért kikapcsoltam a telefont. Tudtam, hogy egy ideig biztos lefoglalja, hogy szétkür- tölje a nagy újságot, de fogadni mertem volna, hogy a testvéreim mind első kézből akarják majd hallani a fejleményeket, én
viszont még jó pár óráig nem álltam készen egy újabb családi beszélgetésre. A kerti kapu hangos csattanással becsukódott. A fa mögül kikukucskálva észrevettem, hogy hat nagyon kedves vendég érkezett az utca irányából. Hé, Xav, itt vagyok! Xav kivált a csapatból és megindult felém, átugorva Barozzi asztalát, hogy ezzel is megtakarítson pár másodpercet. Hogy én mennyire örülök, hogy látlak! - Miközben átölelt, éreztem, hogy a lábam felemelkedik a földről. Nem tudom. Mennyire? Borzasztóan. Hé, ha erősebben szorítasz, el fogod törni a bordámat, te majom. Letett a földre. Mégis mire véljem ezt a majmozást, kisasszony? Ez a „te idióta” egy másik megfogalmazása - csak sokkal kedvesebb. -Jópofa. Bemehetünk? - kérdezte Trace. Persze, minden rendben. - Vagyis semmi se volt rendben, de mind tudtuk, mire gondolok. - Azt hiszem, épp szendvicseket készítenek ebédre. Csak óvatosan, srácok, oké? Még nem igazán... - Tördelni kezdtem a kezemet, mert fogalmam se volt, hogyan fejezhetném ki magam. Nem igazán találtak magukra - fejezte be Yves, miközben vágyakozóan az emeleti ablak felé nézett. Úgy valahogy. Xav le se vette a tekintetét rólam. Egy perc, és mi is megyünk. Oké, addig felteszem a kávét. - Ezzel Yves vezetésével megindultak a lépcsőn. Amint egyedül maradtunk a kertben, rávetettem magam Xavre és a földre döntöttem. Meg... - bökés - ígérted... - még egy bökés -, hogy visszajössz. .. - és egy kisebb ütés a mellkasára.
Xav hagyta, hogy ráüljek, miközben szélesre tárta a karjait: És itt is vagyok. De csak miután a börtönben töltöttél egy éjszakát. Letettétek az óvadékot? Igen, hála Yves millióinak. Most az egyszer egyikünket se zavarta, hogy ki kell fosztanunk a malacperselyét. És mi lett volna, ha nem sikerül? - Még a gondolatát se bírtam elviselni ennek a lehetőségnek. Akkor a nindzsa képességeid segítségével kellett volna kiszabadítanod minket. Kinyírom a testvéreidet. Kértem őket, hogy erről egy szót se szóljanak! Nem az ő hibájuk, cukorfalat. A börtönben a beszélgetésen kívül nem sok mindent csinálhat az ember. Azt mondták, ügyes voltál. Szörnyű voltam, de kijutottunk. -Apa üzeni, hogy Will nagyon szépen gyógyul. Úgy tűnik, még az orvosokat is lenyűgözte a gyors felépülése - mintha egy gyógyító érintéssel megáldott valaki látta volna el a sebét - mondta Xav vigyorogva, úgyhogy a biztonság kedvéért megint megsoroztam egy kicsit. - Aú, megadom magam! Remélik, hogy áthozhatják egy itteni kórházba. Apa megpróbálja elintézni az ügyet a biztosítóval. Most már felkelhetek? Visszaültem a sarkamra, és elgondolkodtam. Nem is tudom, Androklész. Most pont jó helyen vagy: a karmaim között. Ez az, kislány. Ne kímélj! Na, akkor legalább gyere ide és adj egy csókot - intett az ajkaira mutatva. Előrehajoltam, és hagytam, hogy a hajam végigsimítsa az arcát és a nyakát. Aztán nagyon óvatosan finom csókot leheltem a szájára. Xav gyorsan felült, magához szorított, és még mélyebben csókolt. Ha tényleg nőstényoroszlán lettem volna, tuti, hogy még dorombolok is. Sajnálom, ha megijesztettelek - súgta, miközben fejemet a vállára hajtottam.
Akkor nincs több ijesztő símutatvány és kettő az egy elleni harc a testőrökkel. A jövőben igyekszem kihagyni. Szimatolni kezdtem. Bűzlesz az olcsó cigitől, lélektárs. Az igazat megvallva, a tegnap éjszakai szállásom nem volt valami fényes. Menjünk be, hogy végre átöltözhessek.
A lakásban rettenetes csend uralkodott. Sky Zed mellett ült, és hagyta, hogy a fiú megfogja a kezét, de a gesztusban semmiféle érzelem nem tükröződött a részéről. Yves a számítógépén mutatott valamit Phoenixnek: olyanok voltak, mint két udvarias idegen, akik épp csak összefutottak valamelyik közkönyvtárban. Trace és Diamond a konyhaasztalnál ültek és az esküvői vendégek listáját futották át. Összeszorult a szívem, amikor meghallottam, Trace hogyan próbálja emlékeztetni a nővéremet a barátaira és a családtagjaira, Diamond pedig hogyan válaszol neki suttogva. Uriel és Victor egymásnak vállvetve álltak a mosogató mellett, és együtt érzően néztek végig a családjuk boldogságát ért rettenetes csapások következményein. Amikor meglátott, Uriel arca egyből földerült. Jó érzés volt, hogy valakinek ekkora örömet okozhattam. Szia Crystal, minden oké? Igen, köszi. Mi a véleményed, Victor? - kérdeztem a lányokra mutatva. - Te sokkal többet tudsz az elme működéséről, mint én, nekem viszont fogalmam sincs, mi történhetett velük. Victor megdörzsölgette borostás állát. A börtönben töltött éjszaka után a testvérek egészen úgy festettek, mint a vadnyugati banditák.
Sky hagyta, hogy belepillantsak a fejébe, mivel már korábban is csináltam ilyet, és őt is elég jól ismerem. Neki egy gyerekkori trauma miatt valaha kisebb hézagok voltak az emlékezetében, de ez, amit most tettek vele, teljesen más. Nem is tudtam közel kerülni a valódi személyiségéhez. Folytasd! -Amennyire én láttam, nem ültettek el hamis emlékeket a fejében, inkább csak olyan lett, mint egy lelakatolt ládikó. Fogalmam sincs, mit találunk majd, ha egyszer sikerül felnyitnunk. Bárcsak tudnám, hogy a contessa pontosan mit csinált velük, akkor talán vissza tudnám fordítani a folyamatot. Nem emlékszel semmire? Emlékszem, hogy amikor a contessa ránk támadt, úgy éreztem magam, mintha egy teherautó ment volna át rajtam. Mint a hóeke, amit a kastélynál használtam? Nem, nem igazán. A te támadásod erejét éreztem, sőt, szinte hallottam, ahogy a felzúg az energia. A contessáé inkább olyan volt, mint egy ütés a tarkóra - váratlan és bénító. Uriel felugrott a konyhapult szélére. Ez a nő olyan, mint egy pók. Ezt meg hogy érted? - kérdezte Xav. A pókok gyakran elkábítják az áldozataikat, és szépen elraktározzák őket... Mielőtt kiszívnák belőlük az életet - fejezte be Xav. Egy gyors pillantást vetett a lányokra. - Ó, Istenem, de ez ugye nem azt jelenti, hogy... hogy tényleg olyan üresek belül, mint amilyennek látszanak. A testvéreim ezt sose hevernék ki - és persze apa sem. A lányokról nem is beszélve - mit érezhetnének ők, ha tudnák. Már tudják - mondtam csendesen, amikor eszembe jutott, milyen keservesen sírt Sky előző éjjel. Victor az alkarján dobolt az ujjaival. Akkor talán még reménykedhetünk, Crystal. Sokkal jobban zavarna, ha fogalmuk se lenne róla, hogy valami nem stimmel. Az agy csodálatos öngyógyító képességgel rendelkezik. Gondol-
jatok csak az agyvérzésen átesettekre, vagy a fejsérültekre. Talán mégiscsak maradt valami azokban a lezárt ládikókban. Xav körém fonta a karját. Ne nagyon kattanjunk rá ezekre a hasonlatokra. Oké, a contessa tényleg olyan, mint egy pók, de ez nem jelenti azt, hogy az összes pókképességgel rendelkezik. Én például nem láttam, hogy tudna hálót szőni, ti igen? Még póknak is szánalmas ez a nő - eltaposhatjuk, mint egy bogarat. Megpaskoltam a kézfejét. Bárcsak úgy lenne. Képesek vagyunk rá. Itt vagy velünk te, a mi külön bejáratú pókirtónk. A lányok is itt vannak, és most már a mi oldalunkon állnak. Ugyan már, egyetlen őrült nőszemély se győzheti le a Benedicteket egy kiadós csetepaté nélkül. Yves hirtelen felnézett a gépéből. Hé, srácok, ezt látnotok kell! - Felcsatlakozott az egyik hírcsatorna oldalára. - Címlapsztori lettünk. Mindannyian a képernyő köré gyűltünk. Egy szimpatikus olasz riporter épp interjút készített a contessával, aki antik karosszékébe süppedve ücsörgött. Fekete ruhát viselt és igyekezett nagyon törékenynek látszani: mint egy szegény nagymama, akit őszintén megrázott, hogy fiatal huligánok csak úgy betörtek az otthonába. Sose gyűlöltem még senkit sem annyira, mint akkor őt. Mit mond? - kérdezte Yves. Hallgattam egy ideig. A saját értelmezésében adja elő a sztorit. Arról beszél, hogyan szállta meg az ősei otthonát néhány tahó amerikai, akiknek nem tetszett, hogy a partnereik részt vettek az összejövetelén. Úgy állít be titeket, mintha mindannyian idegengyűlölők és Európa-ellenesek lennétek. Ez a vén tyúk még arra is célozgat, hogy Victor és Trace a rendőrségi kapcsolataikkal visszaélve üldözik őt, csak azért, mert a fiát - aki korábban valamilyen komplikált pénzügyi ügyletbe bonyolódott hamis vádak alapján letartóztatták. Úgy beszél, mintha ezt az egészet csak azért tervel- tétek volna ki, hogy bemocskoljátok a nemesi család jó hírnevét. És mégis miért tennénk ilyet? - csattant fel Victor.
Hát, hogy csinos kis összeget akasszatok le az óvadékból. Azt mondja, illegális hasznot húztok a rendőrségi munkából és követeli, hogy függesszenek fel, vagy rúgjanak ki titeket. És a savantokról mondott valamit? - kérdezte Trace. Tovább hallgattam az interjút. A riporter gyakorlatilag már arról beszélt, hogy Trace-t és Victort legjobb lenne azonnal felkötni az első fára. Nem... nem. Azt hiszem, az felvetne pár kérdést a saját képességeivel kapcsolatban is, és a védtelen áldozatról többé senki se hinné el, hogy nem tudja kellőképpen megvédeni magát. Trace elfordult. Éveket töltöttünk azzal, hogy elrejtőzzünk a világ szeme elől, és most tessék, hála annak az egy éjszakának, mindenütt címlapra kerültünk. Ezzel mindent tönkretett. És bizonyára ez is volt a célja - szólt közbe Victor. Szerintem a contessa a jó öreg olasz módszerrel áll bosszút: kegyetlenül és alaposan. „Ha ott ütsz meg, ahol a legjobban fáj, kicsinállak egy életre.” Nem elég, hogy megfosztott minket a lélektársainktól, meg is akar szégyeníteni, ugyanúgy, ahogy a fiát is megszégyenítették. Ha őt tették volna meg a savant bűnhálózat fejének, biztos, hogy nem buktak volna le olyan könnyen Londonban - mondta Uriel. Nem érdekel, ha elveszítem a munkámat, de téged nem foglak elveszíteni, Diamond. - Trace a lélektársa felé nyúlt, a nővérem pedig együtt érzően megszorította a kezét. Már elnézést, de engem igenis érdekelne, ha kirúgnának. Victor a telefonját a kezében forgatva töprengett, kit kellene felhívnia. - Azt hiszem, ideje, hogy megindítsuk az ellentámadást. Először is meg kell szereznünk a milánói bankárod vallomását, Crystal. Minden egyes apró részletet nyilvántartásba kell vennünk, hogy a saját verziónkkal sarokba szoríthassuk a contessát. Xav váratlanul felkiáltott. Basszus, ne csináld ezt! - mondta Yves, kezét a mellkasára szorítva. Támadt egy nagyon gonosz ötletem.
Hadd halljuk! - szólalt meg Zed. Sky halványan rámosolygott. A vén boszorkány arra számít, hogy a hírneve az ő malmára hajtja a vizet itt Olaszországban, mert minket a kutya se ismer. Mindenféle zagyvaságot beadhat rólunk az embereknek, mivel senkinek sincs fogalma arról, kik vagy mik vagyunk valójában - eddig tényleg elég jól sikerült meghúznunk magunkat. És mikor jön a gonosz rész, tesó? Azt viszont nem vette számításba, hogy a bolygó egyik legnagyobb ásza is velünk van. Steve Hughes, Crystal pasija, aki valódi hősként sietett barátnője nővérének megmentésére. Azt hittem, a te barátnőd vagyok - motyogtam. Az is vagy, drága, de most a nyilvánosság előtti mesevilágról van szó - márpedig a contessa épp ezt választotta a csata színhelyéül. Mi lenne, ha szépen felhívnád a hollywoodi haverodat és rávennéd, hogy adjon egy exkluzív interjút valamelyik nemzetközi hírcsatornának? A contessa jól felépített sztorija annyit se érne, mint egy békésen ringatózó gumikacsa, ha ez a nehézbombázó egyszer csak beúszna a képbe. Szerinted megtenné? - kérdezte Phoenix, miközben durván dörzsölgette a halántékát. Éreztem, ahogy megpróbálta rábírni az agyát az emlékezésre. Yves megfogta és megcsókolta a kezét, mielőtt még kárt tehetett volna magában. Igen, biztosan - bólintottam. - Lehet, hogy még kapóra is jön neki ez a lehetőség, mert gondolom, most szívesen elterelné a sajtó figyelmét a Lilyvel való új kapcsolatáról. Így legalább pár hétig lesz miről cikkezniük az újságoknak. Elképzelhető, hogy nektek is nyilatkoznotok kell majd - figyelmeztetett Trace. - Erre is felkészültetek? Diamond? Crystal? Megteszek bármit - mondta Diamond keményen. - Csak segítsetek, hogy azt mondjam, amit kell. Úgy lesz! - ígérte Trace. Ha Diamond elég bátor volt hozzá, hogy megtegye, tudva, hogy az agyának csak egy apró töredéke működik rendesen, én hogyan mondhattam volna nemet? Persze. Készen állok.
Remek. - Xav összedörzsölte a tenyerét. - Akkor hívjunk fel pár embert! Mire Saul és Karla átszállították Willt egy velencei kórházba és hazaértek, a sztori már bejárta a nagyobb hírcsatornákat. Monte Baldo grófjának letartóztatása remek háttértörténetül szolgált. A BBC talált néhány fotót a közép-londoni akcióról, amit persze megosztott a többi csatornával is. A contessa fiának ártatlanságáról szóló mesét eléggé aláásta az a rendőrségi fénykép, amit a letartóztatásakor készítettek a zavart tekintetű, tésztaképű grófról. Főleg, hogy ezt utána összevetették azokkal a képekkel, amiket a veronai rendőrőrsön készítettek a Benedict fiúkról. Néztük, ahogy az egész hírcsomag a szemünk előtt tárul fel. Hé, pont úgy nézel ki, mint egy sorozatgyilkos - cukkolta Zed Victort. Ahhoz képest, hogy ezek a srácok kerülték a nyilvánosságot, egészen jól viselték az újonnan jött hírnevet. Szerintem mindannyian fantasztikusan néztek ki, főleg Xav. Nem lepett volna meg, ha még rajongói leveleket is kaptak volna a nézőktől. Ezek után következett a Steve-vel készült interjú, amit festői környezetben, a hegy tetején vettek fel, háttérben a helikopterrel. Persze, azonnal a barátnőm segítségére siettem. Még szép. A nővére nagyon fontos a számára. Mi a helyzet a contessa állításával, amely szerint Diamond Brook és a barátai csak vendégek voltak a kastélyban? - kérdezte a riporter. Steve felhorkant. Az a hölgy elég furcsa. Mármint ha valaki házibulit rendez, az a normális, hogy kiüti a vendégeit, az egyiküket egy szigeten hagyja megfagyni, a többieket pedig túszként tartja fogva a család akarata ellenére? Én inkább meghívókat küldenék, és gondoskodnék róla, hogy mindenki jól érezze magát. A riporter illegette egy kicsit magát, és láthatóan abban reménykedett, hogy neki is jut majd egy meghívó Steve következő privát bulijára. Ebben biztos vagyok.
Komolyra fordítva a szót, lehet, hogy a contessa magányos, de nekem úgy tűnik, hogy a tettei súlyosan zavarodott személyiségre utalnak. A fia börtönben ül, ő rájön, hogyan állhatna bosszút, és végül jócskán túllő a célon. Miért nem hívták a rendőrséget, ha valóban túszejtés történt? - A riporter mégse volt olyan egyszerű eset. Steve egy ragyogó mosollyal örvendeztetett meg mindanynyiunkat. Miért kellett volna várnunk, amikor épp itt volt a helikopter, és mi magunk is meg tudtuk oldani az ügyet? Nem akartunk mást, csak bekopogni az ajtón, és megkérni a contessát, hadd vigyük haza a barátainkat. Hát persze. A contessa volt az, aki miatt felgyorsultak az események. Rálőtt az egyik barátomra, pedig egyikünknél sem volt fegyver. Ezek után bevágták a kórház előtt készült riportot, amiben beszámoltak Will lábadozásáról. Ez biztos együttérzést keltett irántunk a nézőkben. Az utolsó rész abból az interjúból állt, amit Diamond és én adtunk aznap délután a lakásunk előtt. Di sápadt volt, de határozottnak tűnt, én pedig, amennyire csak tőlem telt, igyekeztem elbűvölő lenni, hogy megfeleljek a „Steve modellbarátnője” szerepkörnek. Diamond röviden elmesélte a történteket - hasonlóan, mint korábban a rendőrségen -, én pedig részletesen beszámoltam az estélyi ruhás kis kalandomról a lagúnában. A sajtó imádta ezt az apró részletet, ezért a ruha színéről és szabásáról is beszélnem kellett. Egy épelméjű ember vajon képes lenne ilyesmire? - kérdeztem. A riporter ezzel a mondatommal fejezte be az interjút, mielőtt belevetette volna magát a Steve és köztem lévő nem létező románc körüli találgatásokba. A hírnév hatalma: hát nem csodálatos? A kanapén mellettem ülve Xav nagy puszit nyomott a nyakamra. Nagyon jól csináltad. Ezt neked, contessa.
Remélem, hogy ezzel nem bátorítottuk fel valami még borzalmasabb tettre. Victor felállt. Megyek, meglátogatom Willt. Jön valaki? Nagy meglepetésemre Diamond jelentkezett. Ha már ő lesz az egyik sógorom, szeretnék vele rendesen is megismerkedni. Trace bánatosan elmosolyodott, és az ajtónál csatlakozott hozzá. Ezek szerint úgy döntöttek, hogy a legjobbat remélve megtartják az esküvőt. Én is jövök - mondta. Miután elmentek, mi többiek elhatároztuk, hogy korán ágyba bújunk. Mivel az elmúlt napokban a megszokottnál jóval kevesebbet pihentem, arra számítottam, hogy azonnal elalszom, mint a gyertyaláng, de ehelyett összevissza forgolódtam az ágyban, az agyam pedig versenyautóként száguldott az elmúlt napok őrült eseményei körül. A sajtóháború a contessa ellen eszembe juttatta annak a két olasz reneszánsz városnak a történetét, aminek vezetői az erődítményeik biztonságából kiabáltak kígyót-békát egymásra. Emiatt persze semmit se tettek a városaik közt elterülő völgy pusztulása ellen - a mi esetünkben a pusztulás főleg azoknak az elméjében volt érzékelhető, akik a contessa gonosz képességeinek áldozatául estek. Ígéretet tettem, hogy megtalálom a megoldást, de tudtam, hogy hacsak nem kapok egy térképet, ami megmutatja, mit művelt ez a boszorkány, fogalmam se lesz, hol kezdjem a keresést. Talán alkut köthetnék az információért cserébe? Eszembe jutott a contessa fia: vajon elmondaná, hogyan működnek az édesanyja képességei, ha egy kicsit enyhítenének a büntetésén? És mi a helyzet a contessával? Ő vajon mit kérne ezért az információért? Egy lélektársat? Ha nem is neki magának, a szeretett fiának, vagy a savant unokáinak segíthetnék. Ez egy olyan ajánlat, amit egyetlen savant sem utasított volna vissza. Egy igazi aduász volt a kezemben.
Ledobtam magamról a takarót, felvettem a melegítőnadrágomat és a pulcsimat, és kiosontam a hálószobából. Tudtam, hogy Xav ki fog nyírni, ha rájön, mit tervezek. Hatalmas kockázatot vállaltam, de nem tudtam volna tükörbe nézni, ha továbbra is cserben kellett volna hagynom a lányokat és a lélektársaikat, főleg így, hogy tényleg tehettem értük valamit. A bejárati ajtó előtt majdnem átestem Barozzin és megbotlottam a kanapéban. Mész valahova? - kérdezte Phoenix. Az ablak mellett ült, és a kerti falon játszó holdárnyékokat figyelte. Megijesztettél! - Gyorsan a nyakamhoz kaptam. - Csak kiengedem a macskát. Nem tart sokáig, de nem kell megvárnod. Az is jelezte, Phoenix mennyire nem volt magánál, hogy a magyarázatom egyáltalán nem keltett gyanút benne. -Oké. Az ajtónál megtorpantam. Phee, hogyhogy itt vagy, és nem a hotelben Yvessel? Megvonta a vállát. Valahogy nem tűnt jó ötletnek. Ezzel minden eldőlt. Még gondolni se mertem rá, mennyire szenvedhetett Yves egyedül a hotelszobájában a felesége nélkül. Maradj nyugodtan, ameddig csak akarsz, Phee - mondtam, miközben belebújtattam a lábam a gumicsizmámba. - Reggel találkozunk. Az Accademia-hídnál lévő kikötőnél találtam egy gondolást, akinek pont lejárt a szolgálata. Izmos férfi volt olyan pufók arccal, ami leginkább egy kimerült angyalkáéra emlékeztetett. Miután aznapi utolsó utasaitól - egy szerelmespártól - zsíros borravalót kapott, nekiállt elpakolni az éjszakára. Csillogó gondolájából áthordta a felszereléseit egy kis viharvert motorcsónakba, amivel az otthona és a munkahelye között ingázott. Mennyiért vinne át Contessa Nicoletta szigetére? - kérdeztem. Száz euróért - válaszolta közömbösen, miközben úgy egyensúlyozott az imbolygó csónak hátuljában, mintha egy vágtató lovat ülne meg.
Felnevettem. Persze, én meg most jöttem a falvédőről. Nézze, nem vagyok turista, és tudom, hogy valószínűleg amúgy is a Guidecca felé menne haza, úgyhogy nem lenne túl nagy kitérő. Jó alaposan végigmért. Egyáltalán nem úgy festettem, mint délután, a kamerák kereszttüzében, mivel most a legkényelmesebb és legkevésbé tapadós ruháimat viseltem. Miért akar odamenni ilyen későn? Összehívták a válságstábot. Biztos hallotta a contessáról szóló pletykákat. Elvigyorodott. Igen. Furcsa az öreglány, sose kedveltem igazán. Úgy tűnik, most az egyszer tényleg elszaladt vele a ló. És mi dolga vele? A szakácsának dolgozom - mondtam, és gyorsan összefontam az ujjaimat a hátam mögött. -Jól van, signorina, szálljon be! Húsz euróért elviszem a vízlépcsőig. De a hazajutást már magának kell megoldania, rendben? Rendben! - Mármint ha hazajutok valaha is egyáltalán. Abban a pillanatban nem értem rá aggódni amiatt, hogy mi lesz később. Miután néhányszor megrántotta a motorindító zsinórt, idősödő angyalkám megindult velem a Canale della Guidecca zavaros, széles víztükrén át a sziget felé. Szeretné, ha énekelnék? - kérdezte incselkedve. Fizetni nem fogok érte — válaszoltam, és a fejemet a térdemre hajtottam. Reszkettem az idegességtől, és nem akartam, hogy észrevegye, különben még megsejtette volna, hogy készülök valamire. Ez most ingyen van - mondta, és kissé hamiskásan rázendített néhány olasz operaáriára. A gondolások általában családjuktól örökölték a hajójukat és a kikötőket, de sajnos a génjeik már nem ugyanígy örökítették tovább a zenei tehetséget. Eszembe jutott, hogy amikor utoljára egy éneklő férfi társaságában utaztam, épp Xavvel együtt tartottunk a repülőtér felé. Hey, soul sister annak a dalnak végül minden sora valóra vált.
Reméltem, hogy az oroszlán barlangjába vezető utammal nem teszem kockára a kettőnk kapcsolatát. De hát végül is - mondtam magamban szigorúan - én is oroszlán vagyok és a saját képességeimmel felvértezve megyek oda. Eljött az ideje, hogy az öreg vezérnőstény szembenézzen a hatalmára törő ifjú kihívójával, az új lánnyal a savant falkából.
A kikötő lépcsőjén állva figyeltem, ahogy a gondolásom hazafelé indul, valószínűleg egy angyalarcú gyerekekkel teli házba, akik mind operaáriákat gyakorolnak naphosszat, hogy ha majd elég idősek lesznek hozzá, átvehessék a stafétát az apukájuktól. Azt kívántam, bárcsak az én életem is ilyen egyszerű lenne. Megnyomtam a kaputelefon gombját. Semmi válasz. Késő volt, éjfél is elmúlt már. Vajon a nagy kalandom tényleg reggelig tartó ücsörgéssel fog eltelni, itt a contessa lépcsőjén? — tűnődtem magamban és rápillantottam a kőkerítésre. Miután előző nap a nindzsa képességeim olyan csúnyán cserbenhagytak, eszembe se jutott, hogy megpróbáljak átmászni rajta. Újra megnyomtam a csengőt, ezúttal kitartóan rajta hagyva az ujjamat a gombon. A kaputelefon megreccsent. Igen? Halló? Megmondaná a contessának, hogy Crystal Brook van itt, és beszélni szeretne vele? Egy pillanatnyi csend következett, majd a kapu zümmögve kinyílt. Kerülj csak beljebb, mondta a pók a légynek - motyogtam, mivel akaratlanul is eszembe jutott egy régi dal egyik sora. - Inkább
maradj az oroszlánoknál, Brook: attól legalább erősebbnek érzed magad! A kert teljesen kihalt volt. A sövények sötét sziluettjei rácsos alakban nyújtóztak végig a földön, sakktáblaszerű árnyékot vetve, a szobrok fakószürke árnyai pedig olyanok voltak, mint a sakkfigurák, amiket óriás játékosaik épp a parti közepén hagytak magukra. A Diamond buliján melegséget adó fáklyák nélkül a titkos sziget kísérteties hely volt. Egy pillanatra még meg is sajnáltam a börtöntöltelék grófot, akinek ilyen furcsa környezetben kellett felnőnie. Nem csoda, hogy végül rossz útra tért. A komornyik kinyitotta előttem a kertre nyíló ajtót. Ha volt is más személyzet rajta kívül a házban, én nyomukat se láttam. Elvehetem a kabátját? Köszönöm. Kezemet zsebre dugva ácsorogtam: teljesen oda nem illőnek éreztem magam ebben az elegáns szobában. Közlöm a contessával, hogy megérkezett - mondta színpadiasan a komornyik, és elindult, hogy végrehajtsa küldetését. Átmentem a szobán, hogy szemügyre vegyem az arany levelekkel díszített órát, ami az egyik márvány kisasztalon állt. Fekete arcú angyalkák tartották a számlapját - gondolásom vidám kis rokonai. Crystal? Hol vagy ? Egyből felpattantam, ahogy Xav dühös hangja csúzliból kilőtt rakétaként végigszáguldott az agyamon. - Csak szívok egy kis friss levegőt. Persze, azt tudom. Phee elmondta Yvesnek, aki azonnal felébresztett. De hol vagy pontosan? Figyelj Xav, ennek nem fogsz örülni. Lobbanékony természetemnek köszönhetően megint nem a józan ész szerint cselekedtem, de egyszerűen képtelen voltam hazudni a lélektársamnak. Hagytam neki, hogy körbenézzen. Csend. Xav? Igen, itt vagyok. Miért csináltad ezt, Crystal?
Tennem kellett valamit, hogy megmentsem a lányokat. Van egy tervem. Amit persze nem akarsz megosztani velem, igaz? Nem, mert akkor biztos lebeszélnél róla - gondoltam magamban. — Nem erről van szó. Legalább magadnak ne hazudj: pontosan erről van szó! Igaza volt. Én is biztos kikeltem volna magamból, ha nekem kellett volna otthon maradnom, miközben ő ekkora veszélynek teszi ki magát. Ó Istenem, nagyon sajnálom. A sajnálkozással most nem sokra mész. Azt hittem, minden rendben van köztünk — hogy egy csapat vagyunk. De hát azok vagyunk... Minden joga megvolt rá, hogy dühös legyen, de nem bírtam gondolni sem arra, mennyire megbánthattam. Egy frászt, Crystal! Eldöntötted, hogy hőst akarsz játszani, kockára téve a lelkem másik felét, anélkül, hogy megkérdezted volna, én mit gondolok. Ez így nem csapatjáték. A komornyik visszatért, de nem látszott rajta, hogy meglepte volna, hogy kisírt szemmel talált rám. - A contessa fogadja. Bólintottam és a pulóverem ujjával megtörölgettem az arcomat. Mennem kell, Xav. Még át kell gondolnom, mit fogok mondani neki. Xav elkeseredett hangon válaszolt. Kérlek, ne csináld ezt! Fordulj vissza! Tűnj el onnan! Elmegyek érted. Túl késő. Már itt vagyok. Xav dühe hullámokban futott végig a mentális kapcsolaton, mintha a föld rengett volna. Jól van. Akkor menj és tedd tönkre a közös életünket az idióta terveddel! De ne számíts rá, hogy itt leszek, amikor visszajössz! Lehet, hogy nekem is vannak olyan terveim, amiket nem akarok megosztani veled..., nem is tudom, mondjuk, hogy fejest ugrok egy cápákkal teli medencébe. Szeretlek, Xav.
Ne merészeld ezt mondani! Nem szeretsz - ha képes vagy ezt tenni velem, akkor nem. Ezzel megszakította a kapcsolatot, én pedig a fájdalomtól és a sértettségtől alig kaptam levegőt. Crystal, be kell vallanom, rettentően meglep, hogy újra itt látlak. A grófnő a kandalló mellett ült, lábait egy zsámolyon pihentetve. Nem éreztem magam késznek erre az összecsapásra, de meg kellett tennem. Óhajt még valamit, úrnőm? - kérdezte a komornyik. Most nem, Alberto, de maradjon a közelben. A férfi meghajolt, és kiosont a szobából. Az ajkamba harapva megpróbáltam rávenni magam, hogy a könyvtárban lévő ellenségre összpontosítsak, és ne a csatorna másik oldalán dühöngő lélektársamra. Grófnő, köszönöm, hogy fogadott. A vele szemben lévő székre mutatott, én pedig leültem. Pár pillanatig az arcomat tanulmányozta. Érdekes taktikát választottál azzal, hogy idejöttél. Mégis mi a célod vele? Alkut szeretnék kötni. Összekulcsolta a kezét az ölében. És mid van, ami engem érdekelhetne? Azt hittem, világos, hogy ez a küzdelem, hogy úgy mondjam, halálig tart. Figyelemre méltó lépés volt a nyilvánosság elé lépni azzal a színészszel. Erre nem számítottam. De arra se, hogy ide fogsz jönni, kezedben a fehér zászlóval. Merthogy ez volt a szándékod, nem igaz? De igen. Hmm. Szeretnél inni valamit? - Felemelte a kezét, és a kisasztalon lévő apró csengő felé nyúlt. Nem, köszönöm. Leejtette a kezét. Akkor hát, hadd halljam az ajánlatodat. Mély lélegzetet vettem. Lélekfürkész vagyok. Felajánlom, hogy megtalálom a fia és
az unokái lélektársait - az önét is, ha szeretné -, ha cserébe elmondja, mit tett a nővéremmel és a többi lánnyal. A meglepetés egy apró szikráján kívül semmilyen reakciót nem tudtam kiolvasni sötét tekintetéből. Válasz helyett csak szótlanul összeillesztette az ujjait. Mi mást mondhattam volna? - gondoltam. -Tudom, hogy az a célja, hogy mindkét oldalon kiegyenlítse a számlát: megszégyenítés a megszégyenítésért, veszteség a veszteségért. De mi lenne, ha én valami olyasmit adnék, ami kárpótolhatná, amiért végül mégse fosztotta meg a Benedicteket a lélektársaiktól - ha az ön családjában is mindenki megtalálná a magáét? Vártam egy kicsit. -Tényleg sokkal érdekesebb vagy, mint elsőre gondoltam - mondta tűnődve a contessa. - Pár éven belül, ha egy kicsit már lehiggadtál, talán még méltó ellenfél is válhatna belőled. Nem erre a válaszra számítottam. Nem értem, mire gondol. Hát persze hogy nem. Nagyon sok minden van, amit még nem értesz: a képességednek még mindig csak a felszínét kar- colgatod, mint egy gyerek, aki az óceánt csodálva csak a lábujjait meri beletenni a vízbe. De hát nem szeretné, hogy a gyerekei és az unokái boldogak legyenek? Ezt az egészet a fiáért csinálta, biztos, hogy a szívén viseli a családja sorsát. Még akkor is, ha csak egy rosszindulatú vén szipirtyó - gondoltam magamban. Egyik bütykös kezével végigsimította a kézfejét. És azt hiszed, boldogok lennének, ha megtalálnák a másik felüket? Ööö, igen? - Azt kívántam, bárcsak kijelentésként, és ne kérdésként hangzott volna a válaszom. A contessa megmozdult ültében, és fejét a kandalló mellett lógó portré felé fordította, ami egy jóképű férfit ábrázolt. Hátrafésült hajával és finom vonásaival úgy nézett ki, mint egy filmsztár az 50-es évekből.
Valaha nekem is volt lélektársam. A férjem. De már meghalt. Ó. Sajnálom. Dehogy sajnálod. - Most először láttam, hogy valódi érzések kerítik hatalmukba. A sétapálcáját marokra fogva a padlót ütögette. Fogalmad sincs róla, milyen érzés elveszíteni a jobbik feledet. Jobb, ha az ember sosem ismeri meg az igazi boldogságot, mint hogy utána élete végéig úgy kelljen élnie, hogy tudja, mit veszített. De ha tudja, hogy milyen fájdalommal jár, miért tette ezt a családommal? - Nem értettem, miért akarná bárki is, hogy másoknak is át kelljen élnie ezt a kínt. Ó, a nők nem szenvednek - intett le megvetően. - Rövidre zártam a lélektársi kapcsolatukat, és minden nyomát eltüntettem, hogy ne okozzon több fájdalmat nekik. A férfiak meg hadd szenvedjenek - ez az én bosszúm. De hát nem látja, hogy a lányok élete így sose lesz teljes? Fogalmad sincs - fröcsögte -, milyen úgy leélni az életet, hogy belül szétfeszít a mardosó vágyakozás valami iránt, ami soha nem lehet már a tiéd. Fogalmad sincs, mit tesz ez az emberekkel. Azért voltak ötleteim: megkeseríti őket, pont, mint a velem szemben ülő magányos vénasszonyt. De erről akkor is nekik kéne dönteniük, nem magának. Badarság. Ha az ember lélekfürkész, mindig mások helyett kell döntenie. Miért gondolod, hogy te olyan jót tennél velük? A felismerés úgy visszhangzott bennem, mint az acqua alta vészjelzője. Micsoda? Azt mondja, hogy ön is lélekfürkész? - Ez sok mindent megmagyarázott. Természetesen. Csak a lélekfürkészek képesek manipulálni a lélektársi kötelékeket. Azt hittem, erre már rég rájöttél. Borzasztóan tudatlannak éreztem magam. Alig egy napja vagyok lélekfürkész. Nem sokat tudok még. Akkor szerencsés vagy. Nem volt még időd, hogy fájdalmat okozz a képességeiddel. Még nem késő visszafordulnod.
De én boldoggá szeretném tenni az embereket - teljessé. Eszembe jutott, mit éreztem akkor, amikor Xavvel voltam. Még a veszekedéseink is sokkal... színesebbek voltak azokhoz a feketefehér érzelmekhez képest, amiket más fiúk iránt éreztem. Ezt nem tudnám - soha nem is akarnám feladni. És mit fogsz tenni akkor, ha egy olyan savant kéri a segítségedet, akinek a lélektársa balesetben, betegségben vagy háborúban már rég meghalt? És ez nem csak elméleti kérdés, mert biztos, hogy lesz ilyen. Nem tudom. Vagy, ha mondjuk a lélektárs a neveltetése miatt maradandó károsodást szenvedett, vagy valamilyen mentális betegsége van, ami miatt nemcsak nehéz lenne vele együtt élni, de még veszélyes is? Az ilyen párokat is összekötnéd egy életre? Nem... nem tudom. Azt is nekem kell eldöntenem, hogy az illető mihez kezd az információval? Ha kinyitsz egy ajtót, te vagy a felelős azért, ami átjön rajta. Van bátorságod ezzel is szembenézni? Lehet, hogy azt hiszed, az álmaikat váltod valóra, de igazából egy rémálomba segíted át őket. Lassanként sikerült megingatnia a hitemben, hogy a képességem valóban áldás lenne. Sose voltam túl magabiztos, a contessának pedig sikerült megtalálnia és kihasználni a gyengeségemet. Az érvei elgondolkodtattak, de nem vesztegethettem tovább az időmet, mivel a barátaim valóban, és nem csak elméletben szenvedtek. Rájöttem, hogy csak megpróbál eltéríteni a valódi célomtól. Meg kellett találnom a módját, hogy a saját javamra fordíthassam a beszélgetést. Nem tudom, mit fogok tenni, contessa, de azt nem tagadhatja, hogy elég vakmerő voltam ahhoz, hogy idejöjjek és szembenézzek magával. Nem hiszem, hogy ne lennék elég bátor. A contessa helyeslően bólintott. Ez az, amiért még van remény a számodra. Anyukámra és apukámra gondoltam: apa halála óta egyetlenegyszer se hallottam, hogy anyukám siránkozott volna, amiért megismerte apát.
Kérem, válaszoljon őszintén: nem emlékszik egyetlen boldog percre sem, amit a lélektársával töltött? Nem örül, hogy megismerhette, még ha csak ilyen rövid időt is töltöttek együtt? A tekintete megkeményedett. Hogy merészelsz ilyen könnyelműen beszélni az én Guiseppémről? Nem tudhatod... nem is értheted meg - kezét a mellkasára szorítva folytatta. - Fogalmad sincs róla, mennyire szenvedtem, amikor meggyilkolták. Éreztem, hogy elönti a szívemet a részvét. Tényleg a legroszszabbal kellett szembenéznie. A betegség az egy dolog, de ha valaki tudatosan veszi el a másiktól azt, akit szeret, az teljesen más. Nem csoda, hogy ennyire erőt vett rajta a keserűség. Azt hiszem - kezdtem óvatosan -, azt hiszem, talán mégiscsak jobban hasonlítunk egymásra, mint hinné. - Miközben hallgattam, egy olyan embernek a szavait hallottam, aki valaha tele volt reményekkel illúziókkal, ahogy most nevezné őket. Szerette a férjét, ebben biztos vagyok. És ismerve a természetét, gondolom, bosszút is állt érte. Savanyú arcot vágva elmosolyodott. Láttad Albertót és a személyzetem többi tagját? Bólintottam. Ők mind annak a férfinak a rokonai, aki megölte a férjemet. Természetesen először magától Minottitól szabadultam meg. Állítólag a barátunk volt, de undorító módon elárult minket. Crystal, neked fogalmad sincs róla, milyen az, amikor a savantok összevesznek valamin - hová fajulhatnak el a dolgok egyetlen pillanat alatt. Valójában pontosan tudtam, miről beszél: Diamond az ilyen esetek megelőzésére tette fel az életét. Minotti és az ostoba férjem az észak-olaszországi üzleti élet irányításáért küzdöttek, mintha ez bármit is számított volna. Figyelmeztettem őket, de ők csak tovább folytatták az ostoba harcukat. Minotti lassan elvesztette minden befolyását, ezért megbabrálta a fékeket Guiseppe kocsijában - még ahhoz se volt elég bátor, hogy szemtől szembe álljon ki ellene.
Ez rettenetes. - Nem volt szükség különleges képességekre, hogy tudjam, milyen borzasztó vége lesz a történetnek. Az volt. A lélektársam egy szakadékba zuhant a Gardató felé vezető úton. Darabokra törte magát, engem pedig itt hagyott egy apátlan gyermekkel és csillapíthatatlan bosszúszomjjal. Megesküdtem, hogy a fiam sose fogja átélni a fájdalmat, amit akkor éreztem. Rádöbbentem, másként is fel tudom használni a lélekfürkész képességeimet: rájöttem, hogy ki tudom törölni és át tudom rendezni az érzelmi kapcsolatokat. És persze minderről senki se tudott, mivel utána sosem emlékeztek rá, mit tettem. Legalábbis amíg te nem kerültél a képbe. Ki kellett mondanom, akkor is, ha tudtam, hogy fel fogja dühíteni: a párhuzam annyira ordítóan nyilvánvaló volt. Szóval megbabrálta a fia agyát, pont úgy, ahogy Alberto tette a fékekkel. És ugyanezt tette a komornyikkal és a személyzet többi tagjával. Ez ön szerint így helyes? Nem! - sikoltotta, és újra ütni kezdte a padlót a botjával. - Ez nem ugyanaz. Én megóvtam őket a valódi fájdalomtól. Elvette tőlük az életüket! Hogy merészelsz csak így idejönni, te tudatlan csitri, és kioktatni engem arról, hogy mi a helyes és mi nem? A félelem egyre inkább erőt vett rajtam, mert éreztem, hogy támadni készül. Nem akartam kioktatni. Csak azt akarom, hogy térjen észhez. Olyanná vált, mint ez a Minotti, akit annyira gyűlölt. Az ember, aki elvette öntől a lélektársát. Hogy merészeled... A fia bűncselekményt követett el, és amikor a Benedictek segítettek letartóztatni, ön fogta és ugyanúgy a szakadékba kényszerítette az életüket. Nem, ez egyáltalán nem ugyanaz. És ami Albertót és a többieket illeti: úgy tartja fogva őket, mintha a rabszolgái lennének. Erre mi a mentsége? Az apa ártott önnek, nem a fia. Azért vette el tőlük az életüket, mert az öné a
baleset napján véget ért. Úgy viselkedik, mint egy irigy kutya: ha az öné nem lehet, másé se legyen. A mentális támadása pont telibe talált. A pajzsaim szerencsére fenn voltak, és ki is tartottak. Emlékeztetnem kellett magam a látogatásom valódi okára: ha a contessa nem fogadja el az ajánlatomat - márpedig világos volt, hogy nem fogja -, legalább azt muszáj volt megtudnom, hogyan fordítja a hatalmát mások ellen. Persze ettől még nem volt kevésbé kínzó a fájdalom. Úgy éreztem magam, mintha egy padlógázzal működő sugárhajtómű mellett állnék fülvédő nélkül, ami enyhíthette volna a hatalmas zajt. Megpróbáltam mélyeket lélegezve átvészelni a támadást. Reménykedtem, hogy ő se bírja már sokáig. Verejték csörgött végig a gerincemen. Behunytam a szemem. Éreztem, ahogy a Xav és köztem lévő kapcsolat után kutat, és megpróbálja átvenni felette az irányítást, de a mentális kampói sorra lepattantak a falakról, amiket az agyamban felépítettem: a vén boszorkány képtelen volt megcsáklyázni a védőpajzsommal. Tehát így csinálta: ellentétes irányban használta a lélekfürkész hatalmát. Ahelyett, hogy követte volna a kapcsolat fonalát, felgombolyította és összegyűjtötte, hogy az anyagot ne lehessen tovább szőni. Elég. Megkaptam a választ. Xav, szükségem van rád. Crystal, mi az ördög folyik ott? Érezte a támadást, de nem tudtam neki megmutatni a forrását, mert ha a figyelmem egy pillanatra is lankadt volna, a contessa bejuthatott volna a fejembe. Hála Istennek még itt vagy. Nem szabadulsz tőlem, te idegesítő kis... egy sor kevésbé hízelgő kifejezés után végül a kedvenc sértésemet választotta... majom. A szívem legmélyén tudtam, hogy bármit is mondott korábban, sosem fog magamra hagyni - akkor csak a düh beszélt belőle. És azt is tudtam, hogy ezek után nagyon sokkal tartozom majd neki. - Szükségem van a segítségedre. A contessa a kapcsolatunkra pályázik. A francba is, Crystal!
Leeresztem a pajzsaimat és visszafordítom a támadását, de azt akarom, hogy te is támadj vissza velem együtt, hogy ne tudja rátenni a kezét a kapcsolatra. Nem értem. Nincs időm elmagyarázni — ez olyan lélekfürkész dolog. Meg kell lepned valamivel, hogy kizökkentsd. Csinálj valami váratlant. Úgy érted, csapjam le? Egy pillanatra felvillantott előttem néhány filmes végső összecsapást: Harry kontra Voldemort, Pókember kontra Zöld Manó. Nem. A contessának túl nagy a hatalma. Erővel nem nyerhetek ellene. Akkor? Éreztem, hogy a pajzsaim kezdenek gyengülni. A fejem majd széthasadt. Találj ki valamit, rendben? Crystal, neked fájdalmaid vannak. Majd később rendbe teszel. Kezdjük. Háromig számolok. Nem hagytál valami sok időt... Egy... Crystal! Kettő... három! Leeresztettem a pajzsomat és bíztam benne, hogy Xav megteszi, ami tőle telik, és kirántja a kapcsolatunk fonalát a contessa karmai közül. Azonnal behatoltam az elméjébe. A contessa alig védekezett - annyira a támadásra koncentrált, hogy megfeledkezett a védelemről. A tudatom másik felével láttam, ahogy Xav Tarzanként végigsiklik a kapcsolatunk fonalán, miközben én majomjelmezben követem. Váratlan, de a contessa meglepett arckifejezését látva elég hatásos elterelő módszer volt. Így még könnyebben átjutottam a védelmén és megláttam, milyen zavaros kuszaság van a fejében. Olyan volt, mint egy áramkör, aminek a vezetékeit kontár amatőrök kötötték össze. A gyász teljesen tönkretette, de nem volt időm sajnálkozni, meg kellett védenem magamat és a szeretteimet. Aludj! - parancsoltam, mert eszembe jutott, hogyan használta korábban Victor ezt a képességét. A contessa ellenállt, de fogytán volt az ereje. Victor azt is mondta, hogy az érintés megsok-
szorozza a parancs erejét. Odaléptem a contessa székéhez, és a homlokára tettem a kezemet. - Aludj! A szemei lecsukódtak, az álla pedig a mellkasára hanyatlott. A mentális lénye eltűnt a szobából, így csak Xav és én maradtunk. Hé, Tarzan, jelentkezz! Jól vagy? Cukorfalat, halálra rémítettél! Utállak, amikor ilyeneket csinálsz. Dehogy utálsz. - Kimerült voltam, de felszabadult. - Majd leszidhatsz, ha találkozunk. És igen, jól vagyok. Gyorsan eltűnök innen, de kéne egy fuvar. Még egy mentőakció? Tudod, hogy ez sokba fog kerülni. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott az első kis flörtünk. - Fizetni fogok, megígérem. El tudnál jönni értem a contessa szigetére? Meglátom, mit tehetek. Találkozzunk a kikötőnél. Van valami, amit még meg kell tudnom, mielőtt
elmegyek. Remélem, nem veszélyes. Nem, nem hiszem. Akkor negyedóra múlva? Ott leszek. Felálltam. A contessa álomba szenderült és aprókat lélegzett. Olyan kicsinek és törékenynek látszott, egyszerűen képtelen voltam gyűlölni őt. Vajon én is ilyenné váltam volna, ha ugyanazokon a dolgokon mentem volna keresztül, mint ő? Csak remélhettem, hogy engem nem vakított volna el ennyire a bosz- szúszomj. Mindenesetre most már inkább embernek és nem szörnyetegnek láttam őt. Úgy éreztem, talán még meg is tudnék bocsátani neki, ha jóvá tudnám tenni a kárt, amit okozott, mert végül is a gonosz tervének köszönhetően találtam rá Xavre. Csengettem, mire Alberto egy szempillantás alatt ott termett. Signorina? - kérdezte, és megrökönyödve nézett úrnőjére. Valami baj van? Nem, az úrnője csak alszik. - Egy ideig tanulmányoztam a férfit. Ugyanolyan ábrándos arckifejezés ült az arcán, mint Diamondnak, mintha azt se tudná, hol van. Eddig azt hittem, ezt a különös modort a komornyikiskolában szedte magára,
de már tudtam, csak ráerőltették. Szerencsétlen olyan régóta élt már így: vajon csak ártanék neki azzal, ha helyrehoznám, és inkább így kellene hagynom? Bár a contessa figyelmeztetett, hogy ezek azok a döntések, amikkel szembe kell majd néznem, ha használom a képességeimet, nem voltam hajlandó csak azért megfutamodni, mert féltem, hogy esetleg hibázhatok. Inkább megkérdeztem magamtól: én vajon mit akarnék, ha a helyében lennék? Persze hogy azt akarnám, hogy szabadítsanak fel. Megbocsát egy pillanatra, Alberto? - Becsuktam a szemem és kinyúltam az elméje felé. Ismét a csinos érzelmi ringlispíllel találtam szembe magam, amiről egyenként lenyesték az egyenetlenségeket, és zárt körpályára állították, ami nem vezetett sehová. Már értettem, mit tett a contessa: olyan életszerű világot hozott létre, ami végül mégse volt életnek nevezhető. Ráadásul teljesen félreértette a dolgokat: a fájdalmat, a szenvedést, a vágyakozást és a bánatot ugyanis nem lehet elkerülni, mert ezek jelentik a legjobb dolgok másik oldalát. Akkor még nem tudtam rajta segíteni - valószínűleg több kárt okoztam volna Alberténak azzal, ha megpróbálom rendbe hozni anélkül, hogy többet tudnék a saját képességeimről -, de a segítségemet legalább felajánlhattam. Signorina? - Albertét nyugtalanította, hogy ilyen csendben tanulmányoztam. Alberto, ön savant? Kérem? És vannak más savantok is a személyzetben - mondjuk, a rokonai? Felhúzta a szemöldökét. Ezt igennek vettem. Nagyon hálás lennék, ha meg tudná szervezni, hogy holnapután találkozhassak velük. És mégis miért? Van valamim erre az... erre az ürességre, amit belül érez. -Üresség? - A komornyik jogosan értetlenkedett, amiért ilyen váratlanul a normális társalgás mezejéről személyesebb területekre léptem.
Önt, nos, manipulálták. A contessa. Ha jobban belegondol, valahol mélyen belül biztos tudja, hogy ez a helyzet. - Úgy grimaszolt, mint egy kisgyerek, aki egy olyan matekfeladatot lát, ami messze meghaladja a tudását. - Nem azt kérem, hogy higygyen nekem, csak adjon egy esélyt, hogy segíthessek. Ugyanis lélekfürkész vagyok. Ó, és ne mondja el az úrnőjének, hogy viszszajövök. Nem értem, miről beszél. Szegénykém. Tudom. Akkor legalább annyit megtenne, hogy beenged, ha visszajövök? Nem teszek semmit, amibe nem egyezik bele, és csak akkor jövök vissza, ha már biztosan tudom, hogyan lehetne... rendbe tenni ezt a dolgot. Óvatosan bólintott. Rendben. Akkor megkaphatom a kabátomat? Erre egyből felderült az arca. Most, hogy minden visszatért a rendes komornyik-kerékvágásba, sokkal boldogabbnak tűnt. Átnyújtotta a dzsekimet. -Jó éjt, signorina! -Jó éjt, Alberto. Hamarosan találkozunk! - Legalábbis nagyon remélem.
Xav egy kisebb vagyont fizethetett a vízitaxi sofőrjének, amiért ilyen későn is hajlandó volt kijönni értem. A lélektársam alig szólt hozzám, amikor feltűntem a kerti kapuban, csak felkapott a lépcsőről és maga mellé dobott a párnázott ülésre. A Zatterére - utasította a sofőrt. A férfi látva, hogy milyen sietős az utasok dolga, a motort felpörgetve gyorsan eltávolodott a parttól, miközben a hajó a lagúnát nyaldosó apró hullámokat csapkodta az orrával. Még mindig haragszol rám? - kérdeztem hozzábújva. Igen. Egy kicsit önfejű vagyok. Azt vettem észre. Pont, mint te. Ööö... elnézést, de nem én voltam az, aki megszökött, hogy egyedül nézzen szembe az ellenségünkkel. És mi a helyzet a helikopterből kiugrálással és a kertben síeléssel? Hm! - Karjával átölelte a vállamat. - Legalább tudtad, mire készülök. A fejemmel megütögettem a mellkasát. Igen, tudtam. És nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy én mire készülök. A feszültség egyre csak nőtt bennem, és
amikor láttam, hogyan szenved mindenki, tudtam, hogy tennem kell valamit. - Összevontam a szemöldökömet. - Azt hiszem, nem cselekedtem valami ésszerűen, inkább csak a megérzéseimre hagyatkoztam. Xav nagyot sóhajtott. És jók voltak a megérzéseid? Ebben a pillanatban egy hatalmas fehér luxushajó tűnt fel előttünk, rögtön az után, hogy elhagyta a Dorsoduro távolabbi végén lévő kikötőt. Valósággal szelte a csatorna vizét - fényfüzéreivel olyan volt, mint egy nagy karácsonyfadísz -, az ablakaiban pedig apró arcok bámultak vissza a városra, amit csak futólag látogattak meg. A hajó túlságosan nagynak tűnt a körülötte elsuhanó középkori tájhoz képest. Azt hiszem, jók voltak. Most már tudom, hogy mivel állok szemben és miért. - Elmeséltem neki, amit a contessa képességeiről sikerült megtudnom. Még egy lélekfürkész? - kérdezte Xav, miközben a csónakunk a luxushajó farvizén evezve bukdácsolt. A contessa is pont így viselkedett: kénye-kedve szerint dobálózott az életünkkel. Nem hiszem, hogy ő olyan sokat fürkészett volna, inkább csak a dolgok elrejtésében jó. És akkor nemcsak a lányokkal tette ezt, hanem másokkal is - a családjával és a személyzettel? Igen. Szegény eléggé össze van zavarodva. Az évek alatt teljesen kiszámíthatatlan lett: titokban csepegtette a mérgét a savant ismerőseibe, még a saját családtagjaiba is. Ő persze azt mondja, az egészet azért csinálta, hogy a fiát biztonságban tudja, és megóvja őt a veszteség fájdalmától, de közben meg nyilvánvalóan arra használta a hatalmát, hogy megbüntessen vele másokat. Ez az egész nem egy jól megfontolt, ördögi terv része, inkább csak egy megsebzett ember szeszélyes akciója. Nagyon elnéző vagy vele. Igen, mert belekukkantottam a fejébe. Óriási zűrzavar van odabenn: összefonódik benne a szeretet és a gyűlölet, a kedvesség és a kegyetlenség.
Xav rám mosolygott, közben pedig tincse előreesett és végigsimította az arcomat. Nagyon aranyos lány vagy - már amikor éppen nem idegesítesz halálra az őrültségeiddel. -Te meg egy idegesítő fiú vagy - már amikor éppen nem veszel le a lábamról a kedvességeddel. Akkor elég jól összeillünk, nem? A vízitaxi eközben odaért a kikötőhöz. A sofőr kötelet dobott az egyik pózna köré, hogy be tudjon húzni minket. Itt is vagyunk, hölgyeim és uraim: a Zattere. Kiugrottam a partra. A többiek tudják, hogy mi történt? Persze. - Xav elővette a pénztárcáját és kiszámolta a fuvardíjat. - Nem várhatod el tőlem, hogy anélkül induljak a lélekfürkészünk keresésére, hogy Will és apa tudna róla, és azt se gondolhatod komolyan, hogy Zed ne látná előre, milyen veszélyeknek teszed ki magad, miközben a contessával üldögélsz. Hoppá. Most már te is a Benedict család tagja vagy, tetszik vagy sem. Készülj fel rá, hogy egy életen át hallgathatod, ahogy a testvéreim, az apukám és az anyukám - majd ha újra önmaga lesz - leszidnak, ha úgy gondolják, veszélybe sodortad magad - azzal átadta a sofőrnek a borravalót és kiugrott mellém a mólóra. Ó, de hát most már itt van az én nagy és bátor lélektársam, hogy megvédjen. Sajnos nem bújhatsz mögém, drága - túl magas vagy. -Jaj,Xav, ne rombold le az illúzióimat! Na, gyere, jobb, ha túlesünk rajta!
Miután épen és egészségesen visszatértünk a hotelbe, Xavnek végül sikerült megmentenie a legrosszabbtól, vagyis a kiadós fejmosástól, amivel Victor és Saul készültek, mert azt mondta nekik, túl késő van már ahhoz, hogy rendesen le lehessen szidni. Megígérte, hogy elmondja, mi történt, ha engedik, hogy aludjak egy kicsit.
Holnap újabb nehéz nap vár ránk. Ma éjszakára már eleget kapott. Megígéred, hogy soha többé nem hagyod el egyedül a házat? kérdezte Saul, kezét a vállamon nyugtatva. Nagyon jólesett az apai szigor, és szívem szerint újra megöleltem volna, de azért próbáltam bűnbánó arcot vágni. A szavamat adom. Akkor irány az ágy. Egy kissé zavarban voltam, ezért nem néztem egyenesen a szemébe. - Megpróbálom rendbe hozni, ami történt. Azt hiszem, most már tudom, hogyan fogjak hozzá. Komolyan? - Saul nem tudta elrejteni meglepetését. Nos, igen, talán. De nem ígérhetem, hogy sikerülni fog. Hát persze hogy nem, kedvesem. Akkor hát, jó éjt! Xav hazakísért azon a pár méteren, ami a lakásunkat a hotel előcsarnokától elválasztotta, és adott egy jó éjt csókot. Furi, hogy ez volt az első alkalom, hogy bármi is a hagyományos randiszabályok szerint alakult a kapcsolatunkban, ami persze szenvedélyes csókolózással kezdődött, de ez még jóval az első randi előtt volt. Nagyon remélem, hogy képes leszek rá - suttogtam. Én bízom benned, Crystal. Próbálj meg egy kicsit te is bízni magadban. A contessa azt mondta, nehéz döntéseket kell majd hoznom hogy lehet, hogy többet fogok ártani, mint használni. Biztos igaza van, de az is egyfajta döntés lenne, ha nem tennél semmit. Igen, én is így gondolom. Ő megpróbálta megfosztani az embereket az életüktől, és ez sokkal rosszabb. Xav összeborzolta a hajamat. Nyomás aludni! Ezen majd ráérünk reggel gondolkodni. Most már mondhatom, hogy szeretlek, anélkül, hogy leharapnád a fejemet? Nem is tudom - elég jó ötletnek tűnik. - Nagyra nyitotta a száját, és úgy tett, mintha beleharapna a nyakamba. Ellöktem magamtól.
Hát te sose tudsz komoly lenni? Hát... - úgy tett, mintha gondolkodna - nem. És te? Elnevettem magam. Nem jellemző. Szeretlek, Crystal. Én is téged, Xav. - Becsuktam magam mögött a kaput, és egészen a szobáig dédelgettem magamban ezt az érzést.
Másnap reggel várakozásteljes hangulatra ébredtem egy álomtalan éjszaka után. A többiek a lakásunk nappalijában és konyhájában gyülekeztek, és megpróbáltak úgy tenni, mintha nem rám vártak volna. Egy kicsit ledöbbentem, amikor a hálószobámból a fürdőbe botorkálva megláttam, hogy Steve és Lily is eljöttek. Emlékeztető: ha egy világsztárral és egy trendi jelmeztervezővel találkozol, inkább hagyd otthon a Disneys pizsamádat. Helló, srácok, csak egy pillanat - krákogtam. Becsuktam az ajtót és belenéztem a tükörbe. És igen, legalább olyan rossz volt a helyzet, mint gondoltam: a hajam az egyik oldalon felállt, a másikon pedig olyan volt, mint egy madárfészek. Gyorsan rendbe hoztam magam és visszacsoszogtam a szobámba, hogy felvehessem a legkényelmesebb ruháimat. Felkaptam egy Xavtől kölcsönzött pulcsit, ami legalább olyan jólesett, mint egy reggeli ölelés. Oké, meg tudom csinálni. - Kinéztem az ablakon. Odakinn az élet a normális mederben folyt tovább: Rocco a madarakat kergette, Barozzi pedig közönyös élvezettel, fél szemét nyitva tartva bámult rá, miközben a parancsnoki harcállásául szolgáló asztalon heverészett. Ez az idill eszembe juttatta, hogy Signora Carriera először mennyire gondban volt, hogy kinek higgyen, amikor a nyilvánosság elé álltunk a saját történetünkkel. Végül aztán mégis mellettünk döntött, miután beszélt Diamond dal. Túlságosan jól ismerte a nővéremet ahhoz, hogy ne vegye észre, hogy valami komoly gond van vele. Egész hétre kiadta a szabadságomat, hogy az esküvőig már csak a családi gondok helyrehozásával kelljen törődnöm. Signora Carriera végül iga-
zán jó barátnak bizonyult, pedig sose gondoltam volna, hogy egyszer egy másik generációból is lesznek haverjaim. Mondjuk arra se számítottam, hogy valaha is puszipajtások leszünk Steve Hughes-zal. Gyerünk már, Crystal, ne húzd az időt - gondoltam magamban. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kimenjek a hálószobából. Annyira sok remény és várakozás nyomta a vállamat azon a reggelen, hogy úgy éreztem magam, mint egy fejőslány, akire túl sok tejeskannát pakoltak. Tudtam, hogy ki fogom önteni az egyiket. Helló mindenkinek! Xav egy kávésbögrét nyomott a kezembe és megpuszilta az arcomat. Helló neked is! Will, hát itt vagy! - Odaszaladtam a középső testvérhez, aki a kanapén elterülve feküdt. Hála a csodadokinak. - Will megérintette a mellkasán lévő kötést. - Nem akartam tovább foglalni a kórházi ágyat, hiszen az egyetlen dolog, amire szükségem van, az a pihenés és az én kisöcsém szerető gondoskodása. Xav meghajolt. Ez a specialitásom. -Annyira örülök, hogy végre jobban vagy - mondtam, és megpaskoltam a sérült karját. És így, hogy te is itt vagy, tudom, hogy még ennél is sokkal jobban leszek. Úszni fogok a boldogságban! Ekkor Uriel is a kanapé mellé lépett. Az öcsi attól fél, hogy engem veszel előre, ő pedig a sor végére kerül. Nem, te túl kedves vagy - vigyorgott Will. - Én csak Vick miatt aggódtam, hogy esetleg megfélemlíti Crystalt, hogy az ő lélektársát keresse meg először. Tudod, azzal a „becsinálsz a gatyádba” nézésével. Abban tényleg elég jó - értettem egyet. Uriel közelebb hajolt.
Azért, mert komolyan is gondolja. Remélem a jövendőbelije egy igazi belevaló csaj lesz. Szerintem meg a sors egy kis nebáncsvirággal készül neki, aki miatt meg kell villantania majd a gyengéd oldalát is, az acélos tekintetét meg kénytelen lesz azokra tartogatni, akik bántani merészelik szíve hölgyét. - Xav összedörzsölte a tenyerét. - Ó, de várom már! Elindultam, hogy üdvözöljem Steve-et és Lilyt. Egy kis szünet a nagy forgatásban? — kérdeztem Steve-től. Az én jeleneteimmel már tegnap végeztünk. A többit a kaszkadőrök csinálják. Lily rábeszélt, hogy jöjjünk ide, arra az esetre, ha szükséged lenne még egy kis támogatásra. Lily meghúzta a fülét. Hazudós. Amint leállt a kamera, parancsba adta, hogy pakoljak. - Rám mosolygott. - Steve nagyon hűséges a barátaihoz. Örültem, hogy Lily ennyire boldog. Azt látom. Vajon a mindig higgadt Steve tényleg elpirult a sok dicséret hallatán? Zavartan megköszörülte a torkát. Én... ööö... sajnálom, de az újságírófalkát is kénytelen voltam magammal hozni. Most is odakinn tolonganak. Amúgy tudtad, hogy az egész utca víz alatt van? Megesik. - Xavvel összevigyorogtunk, aztán jól megölelgettem és egy kicsit félrevontam Lilyt. - Minden rendben, mármint, érted, vele? Elmosolyodott. Érdekes, de igen. És tudom, hogy neked köszönhetően szedte össze a bátorságát, hogy elhívjon randizni. Valid be, Steve, hogy már évek óta kerülgettétek egymást! Én csak segítettem tető alá hozni az ügyet. Steve tágra nyílt szemmel nézett. Köszönöm szépen, Crystal. Most már Lily is tudja, milyen gyáva alak vagyok. Elég a dumából! - Xav karon ragadott és leültetett egy tányér friss péksütemény elé. - Egyél!
Ez meg mi? Most már uram és parancsolóm lettél? - viccelődtem. Nem, csak felhizlallak az utolsó menet előtt. - Elcsórt egy falatot a croissant-omból, de én nem hagytam magam: kikaptam a kezéből és a saját számba tömtem. Tényleg úgy érzem magam, mintha arra készülnék - mondtam suttogva. Minden rendben lesz. Te vagy a legjobb lélekfürkész. Nézd csak, mit tettél Steve-vel és Lilyvel. Fura, hogy az első sikeresen összeboronált párom nem is a savant világból való. Kezdek rájönni, hogy egy kicsit sok hűhót csapunk a körül, hogy ki savant és ki nem. Te mondtad Lilynek, hogy mindenkinek vannak különleges képességei. Így igaz. Ha valaki ügyes jelmeztervező, az legalább olyan jó, mintha szuper savant képességei lennének - vagy mintha kasszasikerekben játszana. Lehet, hogy el kéne gondolkodnunk rajta, hogy egy kicsit előbújjunk a teknőspáncélból. -Tehát egy igazi forradalmárral jöttem össze? Azt hiszem, igen. Tudom, hogy mindannyian különlegesek vagyunk - és ez nem csak süket duma. Nézd csak Lilyt: Steve- nek ő a mindene, nem igaz? Nagyon aranyosak voltak együtt. Steve teljesen maga mögött hagyta a sztárallűröket, amikor Lily a közelében volt. - De igen. Mint ahogy te az enyém. -Jaj, már. - Megpróbáltam elviccelni, de tudtam, hogy igaza van. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a szemük sarkából a többiek folyamatosan minket néztek. Megittam a kávémat, megettem a reggelimet, filozofálgattam egy kicsit, flörtöltem Xavvel, úgyhogy most már tényleg nem húzhattam tovább. Oké, akkor vágjunk bele! - Lesöpörtem magamról a morzsákat. - Üljetek le egy nagy körben! Ha mindenki készen áll, elkezdeném. Mire készülsz, Crystal? - kérdezte Victor.
-Tegnap éjjel hagytam, hogy a contessa rám támadjon, hogy megtudjam, hogyan működnek a képességei. - Saul és Will komor arckifejezéséből tudtam, hogy nincsenek elragadtatva ettől a kis magánakciótól. - A contessa is lélekfürkész, mint én, csakhogy ő pont fordítva használja a hatalmát, és elvágja a lélektársi kötelékeket ahelyett, hogy visszakövetné őket. Aztán, ahogy ő mondta, „minden nyomot eltüntet”, ami megmagyarázhatja az áldozatai agyában uralkodó természetellenes ürességet. Olyan, mintha elzárná őket a valóságtól. Folytasd! - Victor leült velem szemben. A lélektársak mind a földön, vagy a karosszékekben ültek együtt. Bár csak találgatni tudok, azt hiszem, annyit kell csak tennem, hogy felszabadítom a kötelékeket. Aztán már a lélektársak dolga, hogy újra összekapcsolódjanak a partnerükkel, ezért mindnyájatoknak velem kell majd lennetek. Trace, elsőként Dia- monddal fogom megpróbálni. Állj készenlétben! A jövendőbeli sógorom bólintott. És Xav, rád is szükségem lesz, mert lehet, hogy egy kicsit zűrös lesz a helyzet. Nem biztos, de lehet, hogy azzal, amit teszek, még nagyobb kárt okozhatok nektek. - Állandóan az lebegett a szemem előtt, amit a contessa mondott a képességeim káros hatásairól, és féltem is, hogy a lányok végül, mindennek tudatában, nem fogják beleegyezésüket adni. - Érted, Di? Még mindig szeretnéd, ha megpróbálnám? A nővérem mélyen a szemembe nézett. Igen, szeretném. Nem fogom így leélni az életemet. Nem bírnám elviselni. Ennél nem is kellett többet mondania. Zed, össze tudnál kapcsolni bennünket úgy, mint a múltkor? Persze. - Tudtam, hogy hatalmas erőfeszítést igényel majd tőle, hogy az egész családját támogatnia kell, de reméltem, hogy a dominóelv most is működni fog, és ha az egyik kapcsolatot sikerült rendbe raknom, a többivel már gyorsan végezni tudok. -Xav, bent magamra kell majd hagynod. Nem lehetek a védőpajzsod alatt. Megfogta a kezemet.
Az fájni fog. Igen, ez volt az a rész, amit még magamnak se igazán vallottam be. Megvontam a vállam. Az élet fájdalmas. Ez az, amit a contessának nem sikerült megértenie. És mit szeretnének, mi mit csináljunk eközben? - kérdezte Lily. Álljatok készenlétben! Iktassatok ki minden zavaró tényezőt! - Felhúztam a szám szélét és reméltem, hogy kívülről úgy tűnik, mintha mosolyognék. Már korábban kihúztuk a telefont és lekapcsoltuk az ajtócsengőt, hála az újságíróknak. - Főzzetek egy teát! -Teafőzésben verhetetlen vagyok - jelentkezett Steve. - Gyere, Lily, menjünk a konyhába, és hagyjuk szabadon a terepet a barátainknak! -Te jössz, Zed. Hátradőltem a kedvenc helyemre, Xav karjába. Egy nagy puszit nyomott a fejem búbjára. Minden rendben lesz - suttogta, bár a szavai inkább hallatszottak parancsnak, mint biztatásnak. Nem nagy ügy - motyogtam, megismételve, amit két nappal azelőtt nekem mondott. Mivel már tudtam, mire számítsak, sokkal könnyebben be tudtam hatolni a családi kötelékbe. Xav védőpajzsa lehetővé tette, hogy lássam és halljam, mi történik anélkül, hogy a telepatikus kommunikáció kiütött volna. Hirtelen belém hasított, hogy Xav segítségével lehet, hogy képes lennék a rendes savant telepátiára is, ha mindig ott lenne, hogy megvédjen. De ezzel akkor és ott nem volt időnk kísérletezni. Oké, akkor amint elég közel kerültem Diamondhoz, kilépek a védőmezőből. Xav megszorította a felkaromat, hogy a tudomásomra hozza, hogy megértette. Na, nyomás! Amint elhagytam a Xav jelentette menedéket és szembe néztem a kavargó gondolatdarabkákkal, máris hatalmába kerített
az ismerős émelyítő érzés. Megpróbáltam felugrani a Diamond elméjében pörgő-forgó körhintára, de visszazuhantam és bukfencezve elsodródtam tőle. Szédülés és hányinger tört rám. - Ez így nem fog menni - gondoltam. Végül Xavnek kellett elkapnia és visszahúznia a védőfala mögé. Oké. Ez nem ment valami fényesen. Uriel hangja szólalt meg a fejemben. Ne feledd, az elméd sokkal hatalmasabb, mint gondolnád. A körhinta illúzióját csak azért hoztad létre, hogy megértsd, mi történik mások fejében, de attól az még nem valóságos. Most Trace hangát hallottam. El kell hinned, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy megállítsd azt a ringlispílt. Ezzel tényleg a fején találta a szöget. Mindig is gondjaim voltak vele, hogy elfogadjam, én is jó vagyok valamire. Az utolsó pár nap teljesen a feje tetejére állította az életemet, de ahhoz azért kevés volt, hogy ilyen gyorsan megváltoztassa a gondolkodás- módomat. Számomra teljesen nevetségesnek tűnt az elképzelés, hogy helyre tudnám hozni a károkat, amiket egy idősebb, sokkal tapasztaltabb savant okozott. Mégis, most az egyszer nem támaszkodhattam mások hitére. Nekem magamnak kellett megbíznom saját magamban. Xav érezte, hogy elszántam magam. Kész vagy? Bólintottam és kiléptem újra. A körhinta csak a képzeletemben létezett és bármikor megváltoztathattam. Oké - gondoltam -, akkor valami olyasmivé fogom alakítani, amit ismerek. Mivel már évek óta űrszemétként gondoltam ezekre a gondolatdarabkákra, elhatároztam, hogy berepülő pilótaként fogom elképzelni magam egy rakéta belsejében. Amint pályára álltam Diamond felé, azonnal éreztem, hogy az érzelmei össztüzet zúdítanak rám. Nagyon fájt. Olyan volt, mintha egy borotvaéles törmelékfelhőn próbáltam volna meg átrepülni. Nem tudtam kizárni a fájdalmat minden idegszálamat felgyújtva végigcikázott a testemen. Abba kell hagynod! - szólalt meg Xav. Nem, meg tudom csinálni.
Úgy éreztem, mintha lángra lobbantam volna, ahogy beléptem Diamond légkörébe. Xav a nyakamra tette a kezét, hogy gyógyító erejével megpróbáljon lehűteni. Ez segített egy kicsit, és épp elég volt ahhoz, hogy ki tudjam tisztítani az elmémet és folytatni tudjam a küldetést. Crystal, biztos, hogy tudod, mit csinálsz? — kérdezte Saul. Eddig próbált háttérben maradni, de éreztem, hogy legalább olyan nehezére esett látni, mekkora veszélynek teszem ki magam, mint Xavnek. Van egy-két ötletem. Ideje volt, hogy ezeket meg is valósítsam. A contessa végig azon munkálkodott, hogy elvarrja a kapcsolati szálakat, ezért most nekem kellett újra felfejtenem őket. Megragadtam Diamond gondolatfolyamát, és elkezdtem húzni, egyenesen Trace felé. Olyan érzés volt, mintha egy meteorzáport tartottam volna a kezeim között. Ez az! - biztatott Trace. Túl forró vagy, Crystal! - figyelmeztetett Xav. Minden erőmet összeszedve letérítettem a kapcsolatot a contessa által kijelölt hamis és biztos pályáról, bízva abban, hogy Trace-nek sikerül elkapnia, és gyorsan továbbindultam Karla felé. Ezúttal nem haboztam, egyből belemerültem a tudatába, megragadtam a személyiségét képező maroknyi gondolatot, és az egészet Saul felé hajítottam. Vérzik az orrod. - Xav hangja idegesen csengett. - Le kell állnod! Még nem. Phoenix következett. Megpróbált segíteni nekem: éreztem, hogy próbálja megkeresni az Yves-szel közös emlékeit, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Összegyűjtötte a közelmúltban együtt töltött pillanataikat arról, hogyan nyugtatta és vigasztalta Yves a nagy trauma után. Phoenix a képességeit használva lefagyasztotta ezeket a gondolatokat, így azok szinte kizuhantak az elméjében kavargó törmelékből. Igen, ez az! - kiáltottam. Így sokkal könnyebben el tudtam kapni és magammal tudtam vinni a kapcsolati fonalat. Yves árnyékként követte minden lépésemet, és csak arra várt, hogy átvehesse.
Crystal, le kell állnod! Gyere ki, majd később befejezed! - Xav nagyon rémültnek tűnt. Éreztem, ahogy egy zsebkendőt dug az orrom alá, és megtörli a szememet. Kérlek! - Zed könyörgő hangon szólt közbe. Eddig türelmesen várt és az elméjük összekapcsolásával segítette a többieket. Nem hagyhattam cserben. Sky következik. Phoenixet látva Sky rájött, hogyan használhatja fel a képességeit, hogy segítsen, így amennyire tőle telt, ő is igyekezett lefékezni a fejében keringő törmeléket. Láttam, hogy a lélektársi kötelék gyenge fonala - ami Skynak köszönhetően harsány színével próbálta felhívni magára a figyelmemet - szabadon lengedezett, készen arra, hogy elkaphassam. Ahogy elhúztam vele, éreztem, hogy a képzeletbeli rakétám gyengülni kezd. Nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. Féltem, ha elvesztem a köteléket és a szálak újra összegubancolódnak, még nagyobb kárt okozhatok neki. Itt vagyok. Megvan! - Zednek valahogy sikerült mellém kerülnie és átvennie a kapcsolatot. Nem láttam, csak éreztem, ahogy az erő végigszáguld rajta. Az áramkör újra teljes volt, a szerelmük pedig ismét magasfeszültségre kapcsolt. Megyek vissza - mondtam Xavnek, de valójában meg se tudtam mozdulni. Nem tehettem semmit a sodrás ellen, ami miatt egyre távolabb kerültem Sky tudatától. Erőtlenül, szabadesésben zuhantam a semmibe, a lendület pedig egyre közelebb vitt a teljes feketeséghez. Xav! Megvagy. Most már nem engedlek el. Rájöttem, hogy sose voltam egyedül a mentális űrben: Xav végig mellettem volt és biztonságban hazavezetett.
Mit is mondanak mindig a tévében? Ezt ne próbáljátok Egyfolytában ez járt a fejemben, ahogy lassan magamhoz ágyamban feküdtem, és a hosszú árnyékokból ítélve kihagytam néhány órát. Xav? Xav... ööö... kiment. - Diamond az ágy mellett hajolt és kisimított néhány tincset az arcomból. - Így. Aztán egy vizes rongyot nyújtott felém.
ki otthon! tértem. Az úgy tűnt,
ült. Előre-
Ez meg minek? Egy kicsit túlzásba vitted a dolgot. Vérzett az orrod... és a szemed is. Fúj. - A ronggyal letakarítottam az utolsó vérfoltokat. -Xav szerint amúgy kutya bajod. De a lelkünkre kötötte, hogy pihenned kell. Aztán csak úgy elment? - Kicsit nehezemre esett elhinni, hogy pont akkor támadt kedve várost nézni, amikor eszméletlenül feküdtem. Azt mondta, le kell csillapodnia. Nagyon dühös volt, amiért hagytuk, hogy ekkora veszélybe sodord magad. Ez a fiú még a széltől is óvna, ha képes lenne rá. Az én döntésem volt, csakis az enyém. Diamond fölém hajolva suttogott:
Köztünk szólva én hagynám, hogy a testvérein vezesse le a dühét. Rámosolyogtam. Lehet, hogy igazad van. - Ekkor vettem csak észre azt, aminek rögtön az ébredés után fel kellett volna tűnnie. - Hé, újra önmagad vagy! Igen, visszatértem. Tényleg? A kapcsolat, az emlékeid, minden? Diamond boldogan sóhajtott. Igen, minden. És a többiek is jól vannak. Egy ideig rettenetesen fájt a fejem, de Xav és néhány pirula rendbe hozott. Szerencsére a contessa nem vette el az emlékeinket, csak olyan mélyre temette, hogy azt hittem, soha többé nem kapom vissza őket. Megszorította a kezemet. - De hála neked, nem így lett. Nem is tudom, hogyan... Na, most állj le! - mondtam szigorúan. - Nem kell megköszönnöd. Azt akarom, hogy boldogok legyetek. És hogy szép legyen az esküvő. Az lesz. Tudom, hogy egy kicsit későn szólok - meg persze nem is így szokás -, de meg szerettem volna kérdezni: nem lennél a tanúm? Komolyan, én? Akkor a gyűrűket is elhagyhatom? Felnevetett. Persze, mert tudom, hogy ha valakinek, hát neked biztos nem okoz majd gondot megtalálni őket. Ekkor kopogtattak az ajtón. Diamond felnézett. Igen? Felébredt már? - Karla kíváncsian bedugta a fejét az ajtórésen. Igen, ébren vagyok. Xav anyukája beviharzott a szobába, nyomában Saullal, aki úgy tűnt, egy pillanatra sem akarja szem elől téveszteni a feleségét. A rettenetes üresség eltűnt, és a Benedict fiúk anyukája újra az a kis energiagombóc volt, aki régen. Te csodálatos, fantasztikus lány, te! - Karla nagy puszit nyomott a homlokomra. - Annyira, de annyira hálásak vagyunk,
hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni. De... - a szemöldökét összevonva csípőre tette a kezét ha még egyszer ekkora veszélynek teszed ki magad, Crystal, borzasztó mérges leszek rád. Nem Xav az egyetlen, aki haragszik a fiúkra, amiért hagyták, hogy ilyen áron segíts rajtunk. Elmosolyodtam, mert nagyon élveztem a fejmosást. Karla minden erejét összeszedve próbált szigorúnak tűnni. Igenis, Karla. Na, azért! Legalább ennek a mamlasznak lehetett volna több esze. - Ragyogó szemmel nézett fel Saulra, a több évtizedes szerelmükre emlékezve. Saul megfogta a kezét. Nagyon sajnáljuk, drágám. Egyikünk se akarta veszélybe sodorni Crystalt. Akkor minden újra a régi köztetek? - kérdeztem. Nem egészen. Hogyhogy? - Megijedtem, hogy valamit mégis rosszul csináltam. Saul ördögien elvigyorodott. Még annál is sokkal jobb. Miután majdnem elveszítettük egymást, rájöttünk, mennyire végtelenül szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk a másik felünket. Úgyhogy elhatároztam, hogy eljött az ideje egy második nászútnak. Az esküvő után még maradunk egy kicsit. Még azt se árulom el, melyik hotelben fogunk megszállni: szigorúan titkos - mondta, és megpuszilta a felesége kezét. - Nem lesz ott más, csak mi, régi szerelmesek, végre kettesben. Karla elfintorodott. De jobb, ha tudod, Saul Benedict, gondolázni nem fogok. - Ez nyilvánvalóan egy régebbi beszélgetés folytatása volt. - Eszméletlenül drága. Saul megpaskolta makacskodó felesége állát. De bizony, hogy fogsz, Mrs. Benedict! Megesküdtél rá, hogy szót fogadsz. Az harminc éve volt. Akkoriban az esküvők még nem voltak ilyen modernek, mint most.
-
Hát, márpedig én ragaszkodom hozzá: gondola két személyre
a holdfényben, pezsgővel és rózsákkal. Ami a szófogadás részét illeti, ez azért nem is hangzott olyan rosszul. Hát jó. Ha tényleg ekkora hűhót akarsz csapni, ám legyen. Most az egyszer.
Az alvás nekem is segített visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, így miután Saul és Karla elmentek, kikászálódtam az ágyból. A lakás sokkal kihaltabb volt, mint reggel: Steve és Lily visszamentek a hotelbe, nyomukban az újságírófalkával. Yves, Phoenix, Saul és Karla átmentek a Calcinába, Zed és Sky viszont itt maradtak és épp Willel beszélgettek. Sky úgy ült Zed ölében, hogy úgy tűnt, egyhamar ki se lehet robbantani onnan. Victor és Uriel a konyhaasztalnál kártyáztak, Trace pedig cuki köténykében és egy sebész aprólékosságával zöldségeket szeletelt. Csak szólok, hogy a szemben lévő étteremben isteni lasagnét lehet kapni, elvitelre is - szóltam oda futólag, ahogy kijöttem a hálószobából. Na, tessék! - sóhajtott Trace. Diamond kitessékelt a konyhából. Ne is figyelj rá. Ez a nagyi receptje! Amúgy sincs jobb az igazi házi kosztnál. Beugrottam mögé és onnan súgtam Trace-nek: Hazudik! Trace elfojtott egy kuncogást. Meghiszem azt, drágám. Diamond arcon csókolta. Ahogy a többiek felé fordultam, láttam, hogy épp belekezdtek volna a véget nem érő hálálkodásba, úgyhogy gyorsan beléjük fojtottam a szót. Tudja valaki, hova ment Xav? Uriel felkapott néhány lapot az asztalról. Azt mondta, nyugalomra van szüksége. Megkérdezzem, hol van? Nekiálltam felvenni a kabátomat és a bakancsomat.
Nem kell. - Megütögettem a halántékomat. - Majd a kis postagalamb megtalálja. Biztos, hogy ki akarsz menni? - kérdezte Will. - Eléggé rosszul festettél, amikor elájultál. Gondolom, úgy nézhettem ki, mintha valami horrorfilmből szalajtottak volna. Jól vagyok. Túl messzire mentél. Többé nem szabad ekkora kockázatot vállalnod. Mondja ezt az, akire rálőttek. Will felnevetett. Most már tudom, hogy a sors miért pont téged szánt Xavnek. Halálra fogjátok szekálni egymást. Victor ledobott egy kártyát. Akkor talán egy ideig nyugtunk lesz. Hacsak nem egyesítik az erőiket ellenünk - jegyezte meg Sky, akinek újra úgy csillogott a szeme, mint régen. A Benedict fiúk mind egyszerre nyögtek fel. Oké, már itt se vagyok. Vacsora hétkor. És anya holnap érkezik, ne felejtsd el! - szólt utánam Diamond. Úgy tűnt, hogy most napokig ez lesz az utolsó alkalmam arra, hogy elrendezzem a dolgokat Xavvel. Még visszajövök. Persze a jó értelemben. Nem úgy, mint a Terminátor. Will még akkor is nevetett, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.
Xavre a Szent Márk tér lépcsőjén találtam rá - pont ugyanott üldögélt, ahol a filmbeli jelenetünket forgattuk. A szívem most is majd kiugrott a mellkasomból, amikor megláttam, háttérben a harangtoronnyal és a vízzel borított térrel. A dagály vizében visszatükröződtek a környező épületek, de ahogy láttam, Xav nem a saját tükörképe tanulmányozásával volt elfoglalva. Fejét
lehajtva, kezét lazán a térde fölött nyugtatva a gondolataiba mélyedt. Leültem mellé. Szia - mondtam halkan. Szia. - Felnézett, és bár a szeméből melegség sugárzott, nem mosolygott rám. Valami baj van? -Csak... próbálom kitisztítani a fejem, azután, ami történt. Nem akartál leállni. Tudom. Azt hittem, agyvérzést fogsz kapni, vagy ilyesmi. -Jól vagyok. Éppen hogy. Volt egypár ér, amit össze kellett foltoznom. Aú. Megérintettem a homlokomat. Ezt nem tudtam. Köszönöm. Mögöttünk épp egy turistacsoport haladt el: a vezetőjük egy piros anyagdarabbal a botján hadonászott, ami pont úgy nézett ki, mint azok a játékok, amikkel halálra lehet idegesíteni a macskákat. Bár ezeknek a cicáknak nem csengők, hanem fényképezőgépek csörögtek a nyakukban, ugyanúgy körbeugrálták a gazdájukat. Amióta itt ülök, rájöttem, hogy úgy érzem magam, mintha egy háborús övezetben szolgálatot teljesítő katona lenne a lélektársam. Utálom, amikor csatába mész, de tudom, hogy menned kell. Megkönnyebbültem, hogy nem ugrott egyből a torkomnak. Köszönöm. A képességem... nem lesz ez mindig így. Szkeptikusan fújt egyet. Lassan beletanulok. Komolyan igyekezni fogok, hogy legközelebb már ne tegyem ki magam ekkora kockázatnak. Szóval lesz legközelebb? A lábammal dobolni kezdtem a lépcsőn. Hát, igen, megígértem Albertónak, a komornyiknak, hogy visszamegyek, és megpróbálok tenni valamit érte és a családjáért. Mikor? Holnap.
-Jézusom, Crystal, nem hiszem, hogy a szívem bírni fogja ezt még egyszer. Arra kérsz, hogy szegjem meg az ígéretemet? Nem. És ez az egészben a legidegesítőbb: százszázalékosan mögötted állok. Csak éppen utálom. Kezdetnek nem rossz - gondoltam. Átöleltem a derekát. Akkor tudod mit? Ne állj mögöttem. Nagyon vicces. Igaz, ami igaz, nem sokat látni onnan. Elvigyorodtam. Gyere inkább mellettem. Úgy tűnik, amúgy is szükségem lesz rá, hogy néha összefoltozz. Az biztos, hogy lesz dolgom bőven, főleg, hogy amúgy is hajlamos vagy mindenféle bajba keveredni. Felemeltem az egyik kezét a térdéről, és a saját kezembe tettem. Akkor hát, fel van véve. Egy ideig csak ücsörögtünk és néztük, ahogy a naplemente vöröses rózsaszínre festi az évszázados köveket. Velence varázslatos város: letisztult, mint egy régi, díszes és bonyolult óramű, ami bár régen elavult, mégis ketyeg. Persze csak addig, amíg végleg le nem jár az ideje. Szerinted hány szerelmespár ült már itt előttünk? - kérdezte Xav, a bazilika bejárata, a Dózse-palota és a lagúnában ringó gondolák felé mutatva. -Túl sok. Még a végén tökre nyálasak leszünk. Engem nem zavar. És téged? Egy kicsit se. Megfogta a kezemet és éreztem, ahogy a tenyere melegsége átjárja a hideg ujjaimat. A testvéreid aggódnak, hogy ha egyesítjük az erőinket, állandóan csak őket fogjuk ugratni. Ez nem is rossz ötlet. De engem nem csapsz be, Xav Benedict. Felhúzta a szemöldökét. Ennyire könnyű lenne átlátni rajtam?
A lélektársadnak igen. A családban mindig te játszottad a mókamester szerepét, de, furcsa módon... Azt mondod, furcsa vagyok? - mosolyodott el. -Akinek nem inge... Amúgy meg azt mondtam: furcsa módon, te vagy az egyik legbölcsebb, és az biztos, hogy a legérzékenyebb a testvéreid közül. Úgy használod a humorodat, mint Diamond a békéltető képességét: hogy lefegyverezz és meggyógyíts vele másokat, ha lehet. A jókedv eltűnt az arcáról, és hirtelen olyan sebezhetőnek tűnt, hogy összeszorult a szívem. Igen, azt hiszem, igazad van. Nem igazán gondolkodtam még el ezen. Egyszerűen csak ilyen vagyok. De van, hogy néha túllősz a célon a viccelődéssel. Úgy érted, nem vagyok tökéletes? - Nem hallatszott rajta a sértődöttség, inkább megkönnyebbültnek tűnt. Pontosan. Néha a vicceid miatt az emberek nem veszik észre, hogy téged is ugyanúgy meg lehet bántani, mint valakit, aki egy kicsit komolyabban viselkedik. Nem lesz egyszerű a dolgod a lélektársamként, igaz? Megszorította a kezemet. Bizonyos értelemben ez lesz a legegyszerűbb dolog a világon, mint mondjuk a légzés. De azt nem mondhatom, hogy élvezni fogom, amikor azt látom, hogy szenvedsz. -Tudom. Azért vicces, hogy minden stimmel, nem? Hogy pont egy gyógyító a lélektársam. Pont olyan ember vagy, aki ahhoz kell, hogy teljesen ki tudjam használni a képességeimet. Örülök, hogy a szolgálatára lehetek, kisasszony. Persze nem akarom, hogy úgy érezd, csak a kíséretem része vagy, mint Steve testőrei és asszisztensei. Én is mindig így éreztem magam, amikor Diamonddal utaztam valahova. Ez nem egy szóló fellépés, ez egy közös Xav és Crystal show. Xav megbökött a vállával. Aranyos tőled, hogy így aggódsz, de tényleg azt hiszed, hogy az én egómat ilyen könnyen le lehet törni? Most, hogy így mondja... Ööö... nem.
Cukorfalat, én a legnagyobb örömmel állítalak a reflektorfénybe, de ha már ott vagyok, ne lepődj meg, ha bedobok egy kis táncos magánszámot. Táncoló Talpak. Nem én mondtam. Na, gyerünk, elég volt a szomorkodás- ból, most egy időre rendet raktam a fejemben: ideje hazamenni. -Trace épp nagyi lasagnáját próbálja megsütni. Hoppá. Ezt látnom kell. Kis köténykében, meg minden. Van fényképezőgéped? - kérdezte Xav, és megszaporázta a lépteit.
Másnap a családom teljes erővel lecsapott. Apa halála óta nem láttam őket így együtt egy helyen, és egészen el is felejtettem milyen elbűvölőek tudnak lenni, amikor éppen nem nehezedik rájuk a gyász súlya. A kedvenc bátyám, Peter, ez a rövid gesztenyebarna hajú, hatalmas zöld szemű szívtipró, jó alaposan megszorongatott, és miután végzett a vámon, körbetáncolt velem a reptéri váróban. Először óvatosan méregette Xavet, de aztán, látva a boldogságomat, eldöntötte magában, hogy rendben van, és kezet rázott vele. Már akkor tudtam, hogy remekül kijönnek majd egymással. A többi testvéremet túlságosan lefoglalta a gyerekek terelgetése ahhoz, hogy kellemetlen kérdésekkel zaklassák Xavet. Topaz pedig már teljesen odáig volt tőle, amiért vicces grimaszaival rá tudta venni az egyik makacskodó kis csöppségét, hogy szálljon be a vízitaxiba. Nagy szerencséd van vele - mondta -, borzasztóan örülünk nektek. A legidősebb unokahúgom, Misty, türelmesen és kitartóan felügyelte a két középső gyereket. Rám nézett, aztán az ikerhúgai felé intett, akik máris kismajmokként csüngtek Xaven, mintha ő lenne a kedvenc mászókájuk. Topaz férje, Mark, fülön csípte a két utolsó csemetét és leültette őket a mögöttünk lévő padra. Rám mosolygott, de éreztem, hogy valami feszültség van a nővérem és közte. Topaz és Mark nem voltak lélektársak, és a
nővérem most már bármikor megkérhetett, hogy mondjam el, valójában kit szánt neki a sors. Nem voltam biztos benne, hogy megtenném, még akkor se, ha tényleg ez lenne a kívánsága. Minden rendben? - kérdeztem. Már megbeszéltük - mondta Topaz, mintha pontosan tudta volna, mire gondolok -, és úgy döntöttem, nem akarom tudni. Szerem Markot és ő is szeret engem. Lehet, hogy ez nem az az igazi lángoló szerelem, de jól megvagyunk együtt és a gyerekeknek szüksége van ránk - megpaskolta a térdemet. - Boldogok vagyunk. -Xav szerint mindenki tehetséges valamiben. Lehet, hogy Mark nem savant, de azért neki is vannak különleges képességei, nem? De igen. Ő a legkedvesebb ember a világon, és nagyon jól vág az esze. És mindig megnevettet. Akkor lehet, hogy életed legrosszabb döntése lett volna kivárni, amíg találkozol a lélektársaddal. Mi is így gondoljuk - bólintott. - Végül is mi lehet jobb hat ilyen csodálatos gyereknél? Nagyon sok út vezet a teljességhez, Crystal, bármit mondjanak is a romantikusok. Örülök nektek. És tényleg örültem. Rettegtem tőle, hogy meg fog kérni, áruljam el, ki az élete párja, mert akkor én lettem volna a felelős egy tökéletesen működő házasság szétveréséért. A családtagjaim azzal az elhatározással érkeztek, hogy megpróbálják behozni lemaradásukat, és engem állítanak a figyelem központjába főleg most, hogy kiderült, mire vagyok képes és még a lélektársamat is megtaláltam -, de én szilárdan ragaszkodtam hozzá, hogy ez Diamond és Trace nagy pillanata. Arról nem is beszélve, hogy az ide-oda szaladgáló kisgyerekek mellett nehezen lehetett volna bensőséges beszélgetéseket folytatni a családi sérelmekről és hibákról, meg arról, hogy miért tévedtek ekkorát a képességemmel kapcsolatban. Karla és Saul elvállalták, hogy szórakoztatják a családomat, amiért nagyon hálás voltam, mert még el kellett intéznem a kis ügyemet a contessa személyzetével. Diamond ragaszkodott
hozzá, hogy elkísérjen, a békéltető képessége ugyanis segíthetett megoldani az esetlegesen felmerülő konfliktusokat. Trace és Xav nem engedték, hogy egyedül menjünk, úgyhogy végül egész kis csapatként álltunk a contessa háza előtt. Alberto nyitott nekünk ajtót. Kérem, kövessen! Nem voltunk biztosak benne, hogy tényleg visszajön. Megígértem, úgyhogy itt vagyok. Ez volt az első alkalom, hogy napvilágnál is láttam a ház belsejét. Sokkal rosszabb állapotban volt, mint gondoltam: az ablakkeretekre ráfért volna egy festés, a falak pedig tele voltak repedésekkel - vagyis minden tökéletesen illett a ház úrnőjéhez. Hogy van a contessa? Nem jól, signorina. Most is ágyban fekszik. Senki se fog zavarni minket. Ezt az információt továbbítottam Xavnek. Szerinted a múltkori elmepárbaj során sérülhetett meg? Xav alig bírta megállni, hogy ne emlékeztessen, hogy a contessa saját magának kereste a bajt, és egyébként is ő támadott először. Majd később megvizsgálom, ha hagyja. A személyzet - Albertóval és a sofőrrel együtt hat férfi - a tágas konyhában gyülekezett. Mindannyian testvérek vagy unokatestvérek voltak, az ősellenség, Minotti rokonai. Eltartott egy ideig, mire elmagyaráztam nekik a történteket, és hogy miért is jöttem. Szerencsére ebben a zsibbadt állapotban az érzelmeik is eltompultak, így egyikük se gurult dühbe, vagy törte rá a hálószobaajtót a contessára, hogy bosszút álljon. Inkább egyfajta zavart szomorúság vett erőt rajtuk, mert nem értették, hogyan volt képes valaki ilyen sokáig ezt tenni velük. Mivel már tudtam, hogyan hatástalaníthatom a contessa agytompítóját, megkértem a személyzetet, hogy a képességeikkel segítsenek kiszabadítani a valódi személyiségüket az ürességből, amibe a contessa belekényszerítette őket. Ez teljesen új volt a számomra is, mivel most nem voltak lélektársak, hogy befejezzék a folyamatot.
Alberto megállt a férfiak előtt. Úgy tűnt, a többiek őt nevezték ki szóvivőjüknek. És van elképzelése, hogy mit fogunk érezni? Megráztam a fejem. Gondolom, ijesztő lesz, mivel már teljesen hozzászoktak, hogy csak egy bizonyos módon gondolkodhatnak. Persze ha inkább így maradnának, megértem, és nem teszek semmit. Azt egyikünk sem szeretné. Átbeszéltük a dolgot, és vállaljuk a kockázatot. Rendben, akkor kezdjünk neki! Minden sokkal egyszerűbben ment, mint képzeltem. A con- tessának durvább eszközökhöz kellett folyamodnia, hogy eltűntesse a Diamond, Karla, Phoenix és Sky elméjében lévő lélektársi köteléket, de ezeknek a férfiaknak elég volt kisebb dózisokban adagolnia az erejét: az itt-ott felbukkanó kapcsolataikat takaros rendbe szedte és alaposan megnyeste, pont, mint a kertjében lévő sövényeket. Még a fejem se fájdult meg közben, pedig amint az utolsóval is végeztem, Xav már készenlétben állt. Hogy érzi magát? - kérdeztem. A változás itt nem olyan hirtelen történt, mint a lélektársi kapcsolat helyreállításánál, inkább úgy tűnt, mintha fokozatosan ébredeztek volna. Alberto kihúzta magát a régi tűzhely mellett álló székében. Olyan kába vagyok - rándult grimaszba az arca, mintha hirtelen valami kellemetlen szag csapta volna meg az orrát. - És dühös. Diamond előrelépett, és kiterjesztette az erejét a szobában lévőkre. Önök egy nagyon szomorú idős hölgyet szolgáltak hűséggel hosszú éveken át. Büszkén gondolhatnak vissza az itt eltöltött időre, még úgy is, hogy akaratukon kívül, igazságtalanul tartották fogva önöket. Most már mindannyian új életet kezdhetnek. Nem kellene megbüntetnünk azért, amit velünk tett? - kérdezte a sofőr. Azt hiszem, signor - szólt közbe Diamond -, a contessa már eleget bűnhődött azóta, hogy az apjuk megfosztotta őt a
lélektársától. A bosszú csak arra lenne jó, hogy tovább folytassák a családi viszályt, aminek soha el se kellett volna kezdődnie. A férfi elgondolkodva Diamondra nézett, majd bólintott. Igen, igaza van - mondta, és megdörzsölgette a csuklóját, mintha bilincsből szabadult volna. - Így viszont már nem tartozom neki semmivel. Elmegyek. Jön még valaki? A hangzavarból arra következtettem, hogy a contessának hamarosan teljesen új személyzetre lesz szüksége. Egyedül Albertót viselték meg a történtek. Egyáltalán nem tartottam igazságosnak, hogy felelősnek érezze magát valakiért, aki ilyen hosszú időn keresztül megkeserítette az életét. Menjen csak! - biztattam. - Elintézem, hogy legyen valaki, aki gondoskodik az úrnőjéről. Még mindig vannak barátai a városban - a pap biztos segíteni fog, ha elmondom neki, mi történt. És mégis mit mond majd neki, signorina? Egy szavát se fogja elhinni. Jó volt látni, hogy Alberto tekintetébe lassan visszatért az élet. A valódi személyisége kezdett újra talpra állni. Majd azt mondom, hogy volt egy kis nézeteltérésük a bérekről, ennyi az egész. A többiek pedig szolidaritásból felmondtak önnel együtt. Senki se fog gyanakodni. Hálásak vagyunk önnek. Mindenért. - Egy pillanatra elhallgatott. - És ha arra kérném, keresse meg a lélektársainkat, megtenné? Még azok után is, amit a családjával tettünk? Rájöttem, hogy ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyesmit kért tőlem. Hát persze. Önök amúgy se tettek semmit, amiért bocsánatot kellene kérniük: nyilvánvaló, hogy nem felelősek a tetteikért. Tudja, hol találhat meg. Ez volt a legkevesebb, amit ezekért az emberekért tehettem, hiszen mégiscsak ők szenvedték meg leginkább a contessa ámokfutását. Menjünk, látogassuk meg a contessát! - mondta Xav, és megfogta a kezem. - Te leszel a tolmácsom. Az ágyában ülve találtunk rá: üres tekintettel bámult kifelé az ablakon. Egy díszesen faragott, baldachinos ágy volt, poros füg-
gönyökkel, az ablak fölött pedig hasonlóan fakó vörös selyemdrapériák lógtak. Amikor bejöttünk, a tekintete egy pillanatra az ajtóra szegeződött, de aztán egyből visszatért a Szent Márk tér harangtornyára nyíló kilátáshoz. Ó, te vagy az. Azért jöttél, hogy segítségért könyörögj? Követtem a tekintetét. Az ablak mellett álló csipketerítős asztal tele volt a férjével közös képeikkel. A takarója felett egy aranyláncon függő medált szorongatott - valószínűleg egy újabb emlék a férfitól. Igen, én vagyok. Ő Xav Benedict: vele még nem volt alkalma rendesen megismerkedni. - Belekukkantottam az ágy mellett álló vizeskancsóba. - Nincs szüksége valamire? Nem fogok segíteni nektek. Nem hozom helyre, amit tettem. Nem is tudnám... még ha akarnám se. Nincs szükség rá. Én már elrendeztem mindent. Valóban? - Felém fordulva végigmért. Nem volt könnyű. Azt hittem, lehetetlen. Mindig azt gondoltam, hogy ha egyszer belekezdek, nincs visszaút. Pedig van. A személyzetét is felszabadítottam. Hamuszürkévé vált arccal visszazuhant a fehér párnák közé. -Talán itt volt már az ideje. Ez azt jelenti, hogy álmomban fognak meggyilkolni? Bőven itt volt már az ideje. És nem, nem akarnak bosszút állni. - Töltöttem neki egy pohár vizet. - Sosem lett volna szabad ezt tennie velük. Xav az ágy mellé lépett. A contessa az ütést várva összerezzent. Xav kinyújtotta a kezét. Szabad? Xav gyógyító. Nem fogja bántani - próbáltam segíteni. Közelebb tolta a csuklóját, amit Xav beleegyezésnek vett. Behunyta a szemét, és a képessége segítségével megvizsgálta az idős asszonyt. A korát is figyelembe véve nincs semmi különösebb baja. Szerintem csak elfáradt egy kissé, contessa - mondta Xav.
Igen, fáradt vagyok - válaszolta, és elhúzta a kezét. - Belefáradtam mindenbe. Belefáradtam abba, hogy éljek. Fáradt és magányos - gondoltam. Küldhetek valakit önért? Nincs senkim. A fiam börtönben van. És a családja? Nem törődnek velem. Csak az örökség érdekli őket. Megkérem a papot, hogy látogassa meg. Igen - bólintott. - Mondja meg Niccolo atyának, hogy várom. Mást nem tehettünk érte. A hangja reménytelenül csengett, és ami a legszomorúbb, hogy ezt az egészet csakis magának köszönhette. Xavvel együtt elhagytuk a szobát. Érdekes, hogy a nagy összecsapás végén még meg is sajnáltam - mondta Xav. Én is. Lehet, hogy elintézhetném, hogy találkozhassak a fiával. Beszélhetnék vele, és őt is helyrehozhatnám. Xav megkocogtatta a korlátot. Megint keresed a bajt? Igen. Nem tehetek róla. Értem, de szerintem sokkal jobb lenne, ha a contessa maga bogozná ki a szálakat. Akkor talán ő is... gyógyulna közben. Igazad van. - Xavnek nagyon jók voltak a megérzései. - Majd megemlítem neki, ha egy kicsit jobban lesz, és persze azt is megmutatom, hogyan fogjon hozzá. Csatlakoztunk a többiekhez, akik a vízitaxiban vártak ránk, és becsuktuk magunk mögött az ódon ház kapuját. Tisztában voltam vele, hogy míg engem otthon a városban tárt karokkal vár a családom, ennek a szomorú idős hölgynek most sokáig nem lesz más társasága, csak a saját keserűsége. Túl sokat tudtam az emberi természet szörnyűségeiről ahhoz, hogy elhiggyem, sose válhattam volna olyanná, mint ő, ha ugyanazokon a dolgokon kellett volna keresztülmennem. Megfogadtam, hogy attól a naptól kezdve mindennap hálát adok a boldogságért, ami megadatott, és nem veszem magától értetődőnek a szerelmünket Xavvel.
És volt még egyvalaki, akitől bocsánatot kellett kérnem, amiért mindig magától értetődőnek vettem, hogy mellettem áll. Ez a valaki már a lakásban várt, amikor hazaértem, a legkisebb unokájával a térdén. Először nem vett észre, úgyhogy egy ideig csak néztem, kiélvezve, hogy végre láthatom, hogy egyáltalán még mindig velünk van, és azt is, hogy a fájdalmát félretéve újra részévé vált a családunknak. Ő sokkal jobb döntéseket hozott az életben, mint a contessa. Szia, anya. Mi újság? - kérdeztem, miközben finoman megpusziltam az arcát. Rövid sötét haját hátrasimította, így a fülében még jobban csillogott az a pár gyémánt fülbevaló, amit apukánktól kapott az utolsó évfordulójukra. Ó, köszönöm, remekül érzem magam. A barátaid mind nagyon kedvesek, és Trace családja is elbűvölő! Gyengéden ringatta Robint, mert észrevette, hogy elpityere- dett, és nem akarta, hogy nagyon belelovalja magát. Apa annyira büszke lenne rád, ha most látna - mondtam, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. -Jaj, drágám, milyen szép tőled, hogy ezt mondod! - Anyukám felnézett és rám mosolygott. Pontosan tudta, hogy mire gondolok. -Xavet ismerve már értek mindent. Sajnálom, hogy olyan... elviselhetetlen voltam. Magához ölelte Robint, és ütemesen paskolni kezdte a hátát. -Tudom, hogy a nehéz korszakom a lehető legrosszabbkor jött neked. Azt kívánom, bárcsak másképp történt volna - bárcsak Charles itt lehetne velünk, hogy lássa, milyen szépen alakul az életetek. Lehet, hogy bűntudatom kéne hogy legyen miattad, de ahogy Karla mondta nekem ma reggel, a végén győztesként kerültél ki ebből a helyzetből is, úgyhogy talán elég, ha annyit mondok: szeretlek. Igen, ennyi pont elég. Örülök, hogy többé már nem én vagyok a családi bajkeverő. Ó, drágám, várd ki a végét! - nevetett. - Még rengeteg hibát fogsz elkövetni. Nem számít, mennyi idős az ember, erről sosem szokik le. Én már csak tudom.
Szeretlek, anya! - Megöleltem, úgy, ahogy volt, kisbabástul, mindenestül. Én is szeretlek, kislányom.
Elérkezett az esküvő napja, és amíg a menyasszony elkészült, minden hímneműt száműztünk a lakásból. Lily foglalkozott a ruhával, anyukám és Karla pedig a vendégekkel, így volt egy szusszanásnyi időm Sky-jal és Phoenixszel. Átfutottam a reggeli postát, félretéve a Diamondnak és Trace-nek jött gratulá- ciós leveleket. Egy nászajándékunk már volt: megtudtuk, hogy a contessa visszavonta a feljelentést a Benedict család ellen. Kibontottam az egyik nekem címzett levelet - egy New York-i pecséttel ellátott vastag, krémszínű borítékot. És egyből leesett az állam. Mi van? - kérdezte Phoenix. Átnyújtottam neki a levelet. Sky is közelebb jött, hogy Phoenix válla fölött elolvashassa. -Te jó ég! Az Elite Modellügynökség szerződést ajánl! - kuncogott idegesen Sky. - Hűha. Három hét a Karib-szigeteken egy nyári divatfotózásra. Komolyan vették a rólam és Steve-ről szóló pletykákat. Úgy tűnik, nem tudják, hogy nincs semmi tapasztalatom. Mihez kezdesz most? - adta vissza a levelet Phoenix. Végigfuttattam az ujjam a levélen. Ez volt az álmom, és el is játszottam egy pillanatra a gondolattal, ugyanakkor már rég tudtam, mit fogok válaszolni. Pattanásos vagyok. Utálok fogyózni. És nem tudok magas sarkúban járni. - Félretettem a levelet, hogy később majd egy udvarias hangú üzenetben válaszolhassak rá. Akkor? - vigyorgott Phoenix, a döntésemmel elégedetten. A világnak most nem egy újabb modellre, hanem egy lélekfürkészre van szüksége. És amúgy is arra gondoltam, hogy odaköltözöm Xavhez, amint kiválasztotta, melyik orvosi egyetemre akar járni. Talán még néhány tervezői tanfolyamot is elvégzek, ha már ott vagyok. Jobban szeretem megvarrni a ruhákat, mint hordani.
Akkor remélem, hogy Coloradói választja! - mondta Sky. Dehogy is, Kaliforniát! - mondta Phoenix, mivel hallani se akart róla, hogy Xav a Sziklás-hegységben tanuljon. - San Francisco a legjobb hely a világon. Hogy őszinte legyek, engem az se zavarna, ha Senkifalvára költöznénk Idahóba - mondtam, és eltettem az egész levélkupacot. Ó, hát ez nagyon cuki. Egy kicsit átgondoltam a dolgot. Na, jó, lehet, hogy Senkifalva azért egy kicsit zavarna. Crystal, Xav ruhatárát látva te tényleg el tudod képzelni, hogy Senkifalvát választaná? - nevetett Sky. Nem. Sokkal inkább Manhattant, vagy Londont - Phoenix is vidáman nevetgélt. - Vicces, hogy Yves szerint Xav is várni akart a terveivel, amíg kiderül, te mit szeretnél csinálni. Hogy ti milyen aranyosak vagytok - fonta össze a karját Sky. Annyira örülök, hogy te lettél a lélektársa. Nem csinálunk titkot belőle, hogy a Benedict családban mindenkinek Xav a szíve csücske, mert hát... olyan, amilyen. Elvigyorodtam. Igen, Xav az Xav: egyszeri, megismételhetetlen, és pont olyan, amilyet az orvos előírt.
A menyasszony valósággal ragyogott a fehér csipkés selyemruhájában, a vőlegény szívdöglesztően festett szmokingban, a szürkeöltönyös násznagy (Victor) veszélyesen jóképű volt, a csupa sárgába és fehérbe öltözött koszorúslányok és koszorúsfiúk pedig szinte már angyalinak tűntek. Xav - aki az ifjú pár bevonulásakor végighallgatta az előző kis monológomat - felém hajolt. Kihagytad a menyasszony tanúját, aki szintén egész tűrhetően néz ki ebben a krémszínű ruhában. Saját tervezés? Bólintottam. De azért te se panaszkodhatsz ebben az öltönyben. Ne kímélj, cukorfalat! Na, mehetünk? Belekaroltam, és együtt beálltunk a szülők mögé. Képtelen voltam legyőzni a kíváncsiságomat, ezért egy pillanatra belekukkantottam Uriel fejébe - csak annyira, hogy egy kis fogalmam legyen a jövendőbelijéről. Érdekes: Dél-Afrika - suttogtam. Xav elmosolyodott testvére riadt arckifejezésén, mivel Uriel is érezte, hogy a fejében matattam. Komolyan? Will következett. Tulipánmezőket látok. És szélmalmokat, egerekkel.
Ezen már meg se lepődöm - suttogta Xav. Ó, akkor te is ismered azt a gyerekdalt? Vegyünk neki egy jegyet Amsterdamba. És mi a helyzet Vickkel? Hmm. - A harmadik testvér elméje tele volt védőpajzsokkal, de egy pillanatra azért sikerült belekukkantanom. - Hú, erre nem számítottam. Victor ránk szegezte acélos tekintetét. Mi van már? - sürgetett Xav. Beleharaptam az ajkamba. Nem kéne neki elmondanom először? Hé, lélektárs, egy csapat vagyunk, emlékszel? Oké. Börtönben van. Afganisztánban. Xav majdnem megbotlott a saját lábában. Szerintem te mondd el neki. És mi van azzal az „egy csapat vagyunk” dumával? De most Vickről van szó! Betoji. Oké, elmondom neki - előbb-utóbb. De ne felejtsd el megemlíteni, hogy ártatlan, és a segítségére van szüksége. Ezt meg honnan tudod? - Xav kihúzott az embertömegből, akiket a fotós épp megpróbált egy csoportba rendezni. Az ilyesmi úgyis mindig órákig tart. Steve rajongói a filmesek által felállított kordonok mögött gyülekeztek. Steve és Lily már észre se vették őket - végül is nekik ez volt a normális -, és vidáman beszélgettek Yves-vel és Phoenixszel, miközben a fotózásra vártak. Xav és én találtunk egy eldugott kis zugot a templom előtt. A mellettünk lévő falon egy egész angyalsereg ugrabugrált ösz- szevissza, megállíthatatlanul törve a mennyország kapuja felé. Megvontam a vállam. Ez csak amolyan megérzés Vick lélektársáról. Az alapján, amit éreztem... nagyon kedves... és bátor. Tetszenek a megérzéseid. Akkor tessék, még egy. Phee szerint várni akarsz még az egyetemmel miattam.
Azt teszem, amit kell - bólintott. Én pedig azt szeretném, ha az eredeti tervhez tartanád magad. Ahova te mész, oda megyek én is. Biztos? Száz százalék. Akkor ez is a nagy Crystal és Xav show része? Mármint a Xav és Crystal show-é. Hát persze. Finoman megszorította a vállamat. Mit szólnál, mondjuk, New Yorkhoz? Halkan felnevettem. Phoenixnek végül csak igaza lesz. Tökéletes. De csak ha te is ott leszel. Köszönöm - mondta, és megcsókolt, de olyan finoman, hogy úgy éreztem, virágba borul a lelkem. Hé, srácok, elég legyen ebből! - kiáltotta Zed. - A fotós már csak rátok vár! Nagy nehezen elengedtük egymást és láttuk, hogy a családtagjaink elnézően mosolyognak ránk. A levegőben konfettik röpködtek, és kavarogva szálltak a fejünk felett egyenesen a lagúna magányos szigetei felé. Máris megyünk! - szólt vissza Xav. Aztán suttogva folytatta: - Csak előtte még egy utolsó csók.
