Éble Adrienn Regőczi Gergely

Éble Adrienn Regőczi Gergely

AU H z

tolsó

Utópisztikus akcióregény

miskolc - Budapest 2001. - 2007.

áború



Az utolsó háború



[1.ep.] Egy magas, kissé görnyedt férfi botladozott szakadt ballonkabátjában a szétszórt szeméttel, törmelékkel beterített utcán. Sötét este volt, a Hold alig rajzolta ki a régi panelháztömbök sziluettjeit az égre. Nem csoda, hogy a férfi többször is majdnem egyensúlyát vesztve elesett, mikor egy-egy nagyobb kő- vagy fémdarab keresztezte útját. A cipőtalpak alatti üvegszilánkok ropogásából tökéletesen megállapítható volt, merre járnak emberek ezen a kései órán. Bár már jócskán április volt, esténként azért igen metsző volt a hideg, a ballonkabátos férfi is összehúzta magán ruházatának maradványait, és sietősebbre fogta lépteit, hogy minél hamarabb alkalmas éjszakai szállást találjon magának. Közömbösen tekintett fel a körülötte magasodó betonfalakra, és a rajtuk még feketébben ásítozó ablaküregekre. Csak néhol csillant meg a holdfény épségben lévő üvegtáblákon. A férfi pont ilyen helyeket keresett, ahol még van üveg, és nem fúj át a szél a lakáson. Egy alkalmasnak tűnő lépcsőház előtt megállt, majd miután végleg határozott, felment a lépcsőkön. Pillantása először a falból kiszakított kaputelefon dobozára esett, melyből mindenféle drótok lógtak, majd a betört üvegű lépcsőházajtóra nézett. Megszokott látvány, nem is sok figyelmet szentelt ezeknek, inkább átlépett az ajtó fémkeretén tátongó lyukon, és komótosan lépcsőmászásba fogott. Amikor a második emeleti lépcsőfordulónál járt, halk neszre lett figyelmes, biztos volt benne, hogy nem tőle származnak a zajok, ezért villámgyorsan megpördült, és oldalra ugrott. Nem tévedett, egy nagy, sötét árny közeledett felé az egyik koromsötét ajtóbejáró felől. A férfi ökölbe szorította kezét, és teljes erejéből oda ütött, ahol ellenfele gyomrát sejtette. A hatás nem is maradt el, az illető fájdalmas nyögések közepette a padlóra zuhant, a kezéből kirepülő vasdorong mennydörgésszerű robajjal törte szilánkokra a viszonylagos csendet. A ballonkabátos azonban nem elégedett meg ennyivel, addig rugdosta a másik fejét, amíg az a felismerhetetlenségig nem deformálódott. Ezután lehajolt, és átkutatta a hullát. Feltűnt neki, hogy sokkal jobb kabátja és cipője van – illetve csak volt – a legyőzöttnek, mivel a ballonkabátos késlekedés nélkül magához vette a talált értékeket. Külön örömére szolgált, hogy még a Katasztrófa előtti időkből származó rozsdamentes pillangókés, és egy megtöltött fém italosflaska is zsákmányához tartozott. Elégedetten törölgette a cipőjét bepiszkító vért a hullán hagyott néhány rongyba, majd tovább folytatta felfelé vezető útját. „Ha nincsenek ilyen jó reflexeim, most én lennék a halott, és rólam húzgálnák le a szerkóimat. Az a szemét megérdemelte, amit tőlem kapott. Vagy én, vagy te. A mai világban nem lehet másként életben maradni. Senkiben sem bízhatok meg. Volt már olyan, hogy társultam egy sráccal, és amikor már megbíztam benne annyira, hogy aludni is mertem mellette éjszakánként, egyszer megkötözve ébredtem, és minden használható cuccomnak lába kélt. És persze a csávónak is. Ha még egyszer meglátnám…” – elmélkedett a ballonkabátos. További incidensek nélkül meg is érkezett arra az emeletre, melyet még az utcáról kinézett magának. Meglepetten megtorpant. „Itt még minden ajtó megvan! És mind zárva! Eddig, mióta csöves, önkényes lakásfoglaló vagyok, ritkán ért csak ekkora szerencse, hogy originál csomagolású, bontatlan lakásokba hatolhatok be, sőt, még ilyen látványban sem gyakran volt részem. És most rögtön három ajtó, egy egész emelet! Itt rengeteg ideig eléldegélhetek. És ki tudja, bent milyen meglepetések várnak rám!” – ujjongott gondolatban. [2.ep.] Ráhibázott. Ugyanis – az ajtó óvatos berúgása után – a lakást körbejárva megállapította, hogy egész jó állapotban van. A tájékozódásban segítette egy öreg, a zsebe mélyéről előhalászott zseblámpa. Ám így is alig vette észre az egyik sarokban heverő testet, majdnem orra bukott. - Fenébe! – kiáltott fel. – Egy hulla? – hajolt le, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A hulla azonban megmoccant, és felnyögött.

1



Az utolsó háború



A ballonkabátos fazon hátrahőkölt. - Te élsz? – kérdezte. - Nem. Csak feltámadtam. – ült fel sziszegve a srác. - Mi történt veled? – világított rá a ballonkabátos. - Meg akartak ölni. Azt hiszik, hogy ilyen könnyen elintéznek?! - Kik? – érdeklődött. - Mit tudom én. Három fickó támadott meg itt. – adott magyarázatot a srác. - És ők hol vannak? – nézett körül gyorsan a ballonkabátos. - Elhúzták a csíkot. – volt a válasz. - És te mit keresel itt? – kérdezett ismét. - Mi vagy te, rendőr?! Inkább adj valami rongyot! Lehetőleg tisztát. Ez már elázott. – dobta le hasáról a vérrel átitatott rongyot. - Tessék. Ez jó lesz? – vett fel a földről egy ruhadarabot a ballonkabátos, melyet átnyújtott neki. - Talán. – odanyomta a sebre. - Szóval? Mit keresel itt, és mi ez az egész? – kérdezte ismét a ballonkabátos. - A társamat keresem. Valahol a környéken kell lennie. Itt lakik valamelyik lakásban. Hát gondoltam, megkeresem, mert már pár napja nem hallottam felőle. Közben összetalálkoztam ezekkel, és agyonszurkáltak. Elvették a fegyveremet, és elrohantak, biztos azt hitték, hogy már megdöglöttem. – adta a kimerítő választ a srác. - Hm. Én is jártam már hasonlóan. – kommentálta az esetet az öreg. - Remélem elégedett vagy a válasszal! És te mit csinálsz itt? – nézett rá a srác. - Szállást kerestem. - Aha. Hát felőlem azt csinálsz, amit akarsz. – állt fel kissé nehézkesen. A ballonkabátos most látta csak, hogy a srác igen fiatal, de erős, és majdnem 190 cm magas. Sötét tüskés haja és viszonylag rendezett külseje volt, leszámítva, hogy a ruhája csupa vér volt. Barna szeme és kissé szögletes arca volt. - Hát én örülök, hogy megismerhettelek, megyek a dolgomra. Te meg nyugodtan rendezkedj be. És légy óvatos! – azzal megfordult, és indult az ajtó felé a srác. A ballonkabátos a vállára tette a kezét. - Hé! Várj! - Mit akarsz? – fordult vissza a fiú. - Neked orvos kell. El fogsz vérezni. - Dehogy. Ne törődj velem! - Te is ellakhatsz itt. Lehetnénk szomszédok. – javasolta az öreg ballonkabátos, és ő maga is meglepődött a gondolatán, de valami azt súgta neki, hogy az a fiú nem rossz szándékú. - Micsoda? – vigyorodott el a fiú. – Van nekem saját lakásom. Különben is, megbíznál bennem? – csodálkozott. - Miért ne? – talán ő maga se tudta, hogy ezt miért mondta. - És én benned?! – kérdezett vissza a fiú. - Ugyan! Megölhettelek volna. - Az igaz. Miért nem tetted? - Volt ma már elég vérontás. Részemről mára befejeztem. Nos? – tárta szét a karját a ballonkabátos. A srác néma maradt. – Mi a neved? – folytatta az öreg. - Skip. - Skip? – nézett a fiúra furcsán. – Ez milyen név? - Nem tetszik? – kérdezett vissza megint a fiú. - Egyáltalán nem magyaros. - Nem is vagyok az. - Pedig jól beszéled. És nincs akcentusod.

2



Az utolsó háború



- Persze, hogy nincs. Még egész kicsi voltam, mikor anyám ideszökött. Apám meghalt még Amerikában. Egyéves voltam akkor. – magyarázta. - És az anyád? - Vele nem tudom, mi van. Három éve eltűnt. Talán még él. – mondta a fiú. Az öreg a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Pár percig csendben álltak egymással szemben, csak a távolból hallatszott néhány huligán ordítása. - Elég fiatal vagy. – törte meg a csendet a ballonkabátos. - 19 éves vagyok. - Szóval kit is keresel? - Andrást. Egy fiatal srácot. És teneked mi a neved? – kérdezte Skip a ballonkabátost. [3.ep.] - Engem Lászlónak hívnak… – itt be is fejezte bemutatkozását, és a fiú után kapott, aki épp összerogyni készült. – …Azért annyira csak nem vagy jól, mint amennyire mutatni próbáltad. – morogta szinte csak magának. Az ájult test súlyos volt, László sebtében nem is bírta megállítani, csak lassítani a zuhanást. Háttal a padlóra fektette a fiút, majd zseblámpája lassan de folyamatosan gyérülő fényében szemügyre vette az ominózus sérülést. Már az új rongy is lucskos volt a vértől, ezt enyhe ellenszenvvel csípte két ujja közé, és hajította félre. A hasfalat éktelenítő néhány centis szúrt sebből a szívverés ritmusát követve tört elő az újabb és újabb véradag. Nem kellett orvosi egyetemet végzett professzornak lennie ahhoz, hogy megállapítsa, ez így nem maradhat. „Belső szerveket talán nem ért a szúrás, különben eddig sem bírta volna a srác.” – tételezte fel László. – „De ha nem fertőtlenítem, és kötözöm be normálisan, akkor kampec.” Ideiglenesen egy másik ruhadarabot szorított a fiú sebére, aztán felállt, és immár céltudatosan nézett szét a lakásban, ami jószerével üres volt. A szobákban helyenként még épségben megmaradt a parketta, és néhány rozzant szekrénykét is itt hagytak az egykori tulajdonosok. A konyhában rengeteg szemét, régi újságpapírok, műanyagzacskók, konzervdobozok, üvegszilánkok között egy horpadt, de használható lábosra bukkant. Igencsak megörült ennek az értékes orvosi műszernek. Kirohant a lakásból, fel a lépcsőkön. Csak a tetőre vezető ajtó előtt torpant meg, ekkor tudatosult benne, mennyire óvatlan is volt. „Mi a bánatért strapálom én itt magam egy idegen miatt?” – tette fel magának a fogas kérdést, miközben egy erőteljes rúgással kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. – „Mert egy hülye szentimentalista vagyok.” – folytatta belső monológját. – „Annyiszor átvertek már életemben, de… az én fiam is most lenne ilyen idős, ha nem…” László megrémült, hogy megint rátörnek fájdalmas emlékei, ezért inkább tevékenységére koncentrált, és száműzte tudatából a zavaró gondolatokat. Nemrég esett az eső, így az öreg nem tévedett abban, hogy fog vizet találni a tető bádogburkolatának mélyedéseiben. Kezével telemerte az edényt, majd visszasietett a néhány emelettel lejjebb lévő lakásba. Skip változatlan helyzetben feküdt a padlón. László levetette ballonkabátját, és az ablakkeret réseibe szorította. Tüzet kellett gyújtania, és nem akarta, hogy kintről meglássák a fényt, mert az nagyon vonzza a hívatlan vendégeket, mint lámpa az éjjeli rovarokat. Áram, gáz, vagy vezetékes víz már régóta nem volt. Hamar pozdorjává rúgott egy kis szekrényt, és újságpapírt alkalmazva gyújtósnak, utolsó szál gyufái közül egyet felhasználva lángra lobbantotta azt. Ezen forralta fel a vizet. A szomszéd szobában nyitotta ki az ablakot, hogy ne telítődhessen a lakás mérges gázokkal. A zubogó vízbe beledobta a talált tisztább ruhadarabokat, így fertőtlenítve azokat. Néhány perc múlva kiszedte a vízből, és rövid hűlési periódus után kifacsarta őket, majd a már aránylag higiénikus kendőkkel lemosta a fiú sebének környékét. Fertőtlenítés gyanánt feláldozta a nemrég zsákmányolt italosflaska tartalmának egy részét. A sebre löttyintett pálinka hatásos lehetett, a srác még így, öntudatlan állapotban is összerándult az égető fájdalomtól. László ezután vastagon, több réteg forrázott

3



Az utolsó háború



ruhát nyomott a sebre, majd az egészet szorosan Skip testéhez rögzítette egy hosszú szövetdarabbal, melyet többször is áttekert a fiú dereka körül. Felállt, és megszemlélte művét. - Nem egy steril gézkötés, de talán megteszi. – dörmögte, majd a fiú arcára nézett. Furcsa, elnyúló árnyékokat rajzolt rá a nem messze lobogó tűz. Az átélt tortúra ellenére is nyugodt önbizalom sugárzott az arckifejezéséből. Az idősebb férfi megint majdnem elérzékenyült, ahogy megpróbáltak eluralkodni rajta apai érzései. - Enni is kéne valamit. – terelte el ismét figyelmét a kényes témáról. Ezzel újfent nézelődni kezdett, de hiába. Átment a szomszédos lakásokba is, de azok – sötétben való tapogatózásos terepszemle alapján – még üresebbeknek, sivárabbaknak tűntek, mint az első. Ámbár… Mikor megnyikordult László talpa alatt a parketta, surranó neszre lett figyelmes. Egy másodperc alatt előkapta, szétnyitotta, és a zaj irányába röpítette pillangókését. Most sem csalódott két évtized alatt kifejlesztett és edzett reflexeiben, mozdulatsorára elhaló cincogás volt a reakció. Odalépett újabb áldozatához, egyik kezében a kést vette fel, a másikban a farkánál fogva egy méretes patkányt. Átvitte zsákmányát a tűzhöz, a fényénél szakszerűen eltávolította emberi fogyasztásra alkalmatlan részeit, majd a lábosban megpirította a maradékot. „Már húsz éve ilyen kajákon élek, de még mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban még másképp volt, és a patkányt illetve az egyéb rágcsálókat undorítónak tartották. Ezért most szinte minden étkezésnél arra kell koncentrálnom, hogy a kínaiak például kifejezetten ínyencségnek tartották a patkányhúst. Én is annak tartom… főleg a semmihez képest. Itt a városban nem él meg más élelmiszer, vidékről meg régóta alig jön már valami, ez nem is csoda, sok az aszály, a mai generáció munkagépeket sem láthatott már, és a helyükben én sem bíznék meg a lepusztuló városokat uraló csőcselékben. Itt mindenki kifoszt mindenkit.” – enyhe bűntudattal gondolt a lépcsőházban meggyilkolt férfira. – „Középkori technikai színvonalra süllyedtünk vissza.” – filozofált főzés közben, majd elfogyasztotta vacsoráját. Megvárta, míg kialszik a tűz, amint már sötét volt, leszedte az ablakról kabátját, leterítette a földre, és lefeküdt aludni. …. Egy fiatal, huszonéves srác újságot olvas. „Ez az év halmozott gazdasági válságokat hozott az emberiségnek: energiahiány a fogyó kőolajkészletekből eredően; tőzsdekrachok; környezeti katasztrófák, árvizek, aszályok, ózonlyuk, savas esők, erdőpusztulás az ipar túlzott szennyezőanyag-kibocsátásának eredményeképp; élelmiszerhiány; a növekvő elégedetlenség nyomán fellángoló nemzetiségi, vallási és faji villongások, helyi fegyveres konfliktusok. A kormányok már nem urai a helyzetnek, belviszályok, hatalmi harcok teszik lehetetlenné a határozott cselekvést. Kiutat senki sem lát abból a kátyúból, amelybe az emberiség saját magát sodorta túlzottan felelőtlen, pazarló gazdasági szemléletével. Jogosnak véljük ezért ezt az évet a Katasztrófa évének kikiáltani.” Ezután egy hirdetésre vetődött pillantása. „Figyelem! Biztosítani akarja az Ön és utódai túlélését ezekben a válságos időkben? Helybiztosítás a létesítendő Szicíliai Civilizációrezervátumba csak nálunk! Kultúrált környezet, minőségi életfeltételek, védelem a kontinens csőcseléke elől. Beugró díj mindössze 100 millió USA$/fő. Ugyanide fizikai munkásokat felveszünk korlátozott számban. Védelem a fosztogató csőcseléktől és minimális élelemellátás biztosítva.” - Rohadékok! – káromkodik, miközben újdonsült feleségének megmutatja a cikkeket. – Csak az igazán gazdagoknak volt pénzük és eszközük arra, hogy tönkretegyék a világot szennyező gyáraikkal, mértéktelenül pazarló fogyasztói társadalmukkal, és még nekik áll feljebb! Csőcseléknek gúnyolják a világ kisemmizett lakosságát, akik elkeseredésükben nem láttak más kiutat, mint a harcot. És persze csak ők tudják elérni azt, hogy elköltözhessenek olyan helyre, mely biztonságos, és továbbra is luxuskörülményeket biztosít számukra. Százmillió dollár! Néhány százezer milliomos mehet lábat lógatni a „Civilizációrezervátumba”, néhány százezret odavesznek rabszolgának, a többi ember meg itt

4



Az utolsó háború



marad a tönkretett, lepusztult, kizsákmányolt, szegénységtől, betegségektől, harcoktól sújtott kontinenseken, melyeken tényleg nincs többé civilizáció. – dühöng tovább. Második kép: Ugyanaz a fiatalember nézi, ahogy egy dízelmozdony rengeteg, mindenféle járművekkel, ásványkincsekkel megrakott vagont húz. Mögötte másik dízelmozdony főleg üres vagonokkal. Ez utóbbi 50 méterenként megáll, munkások felszedik az épp elhagyott síndarabot, és felpakolják a még üres vagonokra. A fiatalember odamegy az egyik kísérő fegyveres katonához. - Elnézést, hova viszik ezeket a gépeket, síneket? - Tulajdonképpen semmi köze hozzá, de Szicíliába megyünk. Ott van szükség minden ilyen értékes nyersanyagra, késztermékre. - Az állam hagyta ezt? - A kormánytagok részére egy-két szicíliai férőhely felajánlása után már bármit ideadtak. – vigyorog a katona. - És velünk mi lesz? - Az senkit sem érdekel. – válaszolja közönyösen a milliárdosok bérence. A távolból még megfigyeli, hogy egy szerencsétlen csóró odarohan a vonathoz, és fel akar kapaszkodni rá. - Kérem, vigyenek magukkal! – könyörög. - Egy gépfegyversorozat a válasz. Következő kép: A fiatalember ül a konyhaasztalnál. Mellette a felesége és a nemrég született kisbabájuk. Épp valami nehezen beszerzett, penészes kenyeret majszolnak fintorogva. Dörömbölés, recsegés hallatszik az előszoba felől. A fiatalember felugrik megnézni, mi van. Katonák nyomulnak be. - Az ellenkormány nevében lefoglalunk mindent, amire hadseregünknek szüksége lehet. – azzal néhányan berohannak a szobákba, és bútorokat, ágyneműket kezdenek kihordani. - Ezt nem tehetik! – próbál ellenkezni a fiatalember. - Dehogynem. – vezérük kibiztosítja gépfegyverét, és megereszt egy sorozatot. – Engedetlenkedtek. – magyarázza beosztottjának. A fiatalember tagjaiból kiszáll az erő, ahogy érzi, hogy golyók járják át testét. Elsötétül előtte a világ, és összeesik. Valahonnan távolról még hall egy hangot, az őrparancsnokét: „Meghaltak, mindhárman. Csak az a kár, hogy szétlyukasztgattam a rajtuk lévő jó ruhákat.” A fiatalember eszméletvesztés előtti utolsó gondolatként egy, a családjával töltött boldog pillanat képe ugrik be. … László izzadtságban fetrengve riadt fel, szaporán lélegzett, szíve hevesen dobogott, remegő kézzel kotorászott kabátja zsebében az italosflaska után. Már ösztönösen szájához emelte volna a palackot, mikor ráébredt, hogy már reggel van, besüt a Nap az ablakon, és Skip felkönyökölve nézi őt. - Kérsz? – kérdezte meg udvariasságból. - Nem, köszönöm, de én a te helyedben sem innék. Az csak árt. László igazat adott a fiúnak, régóta próbált már leszokni az ivásról, nem túl sok sikerrel. Most megemberelte magát, és még mindig reszkető kézzel eltette a flaskát. Valami beugrott neki. - Hát magadhoz tértél? – csodálkozott a fiúra az öreg. - Mondtam, hogy nincs semmi bajom. De azért kösz, hogy bekötöztél… Jól csinálod a patkánysültet is. – fordította vigyorogva az üres fazekat László felé. – Egyébként mi volt veled? Nagyon nyugtalanul aludtál. László erre elmesélte, hogy miféle rémálmok gyötrik, különös részletességgel ecsetelve családja elvesztését. Nem is gondolta volna, hogy ennyire megkönnyebbül attól, hogy végre

5



Az utolsó háború



kibeszélheti majd’ két évtizede magába fojtott bánatát. Az alkohol mindig is csak tudata, fájdalma eltompítására volt képes. - Kíváncsi vagyok, hogy azok a rohadékok tényleg megcsinálták-e azt a Szicíliai Civilizációrezervátumot, és ha igen, megvan-e még. – fejezte be eszmefuttatását az öreg. - Igazán sajnálom, ami veled történt, de van ennek, vagy a múltadnak bármi hatása is arra, hogy miként fogjuk végigcsinálni a mai napot? Itt, Miskolcon? – kérdezte Skip gyakorlatiasan. - Hát, nem sok. – vallotta be a ballonkabátos. - Oké, akkor segíts fel, aztán menjünk a dolgunkra! [4.ep.] - László a kezét nyújtotta Skipnek, hogy felsegítse. - Köszi. – mondta Skip. - És akkor hogyan tovább? – kérdezte László tanácstalanul. - Te csináld azt, amit eddig, én megkeresem Andrást. Lehet, hogy később benézünk. Szia. – azzal elindult Skip. Amint csendesedett Skip lépteinek a zaja, az öreg előkapta az üveget, és jól meghúzta. - Tudod is te, mi az a fájdalom. Nekem csak ez maradt. – gondolta némi keserűséggel és lemondással. – Tudom, hogy ez nem egészséges, de már jó ideje semmi sem az. – ezután nekilátott aznapi teendőinek. … Skip órákig barangolt a bérházakban, remélve, hogy rálel Andrásra. - Itt sincs. – állapította meg, miután az összes lakást megnézte, ahová bejutott, néha ugyanis akadályba ütközött. Olyankor a nevén szólította a keresett személyt, de mivel senki nem reagált, tovább ment. „Az a hülye legalább azt megmondhatta volna, hogy melyik bérházban lakik.” – gondolta, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki a nevén szólítja. Az ismerősnek tűnő hang irányába fordulva meglátta a keresett személyt. - Hello haver! – lépett közelebb hozzá. Megölelték, majd vállon veregették egymást. - Már egy órája kereslek. – mondta Skip. - Szerencséd, hogy megtaláltál, épp indulóban vagyok. – felelte András, ő is olyan magas volt, mint Skip, de hat évvel idősebb volt nála. Elindultak a lépcsőn lefelé. - Hol lesz a találka? – kérdezte Skip. - A szökőkútnál. Tízkor. – András az órájára nézett. – Alig egy óránk van addig. – mondta. - A fenébe! Sietnünk kell. – gyorsította meg a lépteit Skip. Olykor felszisszent. - Mi bajod? - Semmi. – volt a válasz. - Mit csináltál? – nézett rá Skip hasára. - Ja, egy kis baleset. A fegyveremnek annyi, az órámat is ellopták. Megtámadott három szemét alak. Jó, hogy még élek. - De miért nem védted meg magad? - Hosszú. Nincs kedvem erről beszélni. - Na és a cucc? – nézett András ijedten Skipre. - Ne aggódj, jó helyen van. Most elrohanunk a lakásomra, utána meg a kúthoz. Oké? - Rendben. – helyeselt András. Már jó pár perccel elmúlt tíz óra, mire odaértek a kúthoz. Ott álldogáltak szótlanul szemlélve környezetüket, melyet romos házak alkottak. Zacskók, papírok és üvegdarabok hevertek az utcán. Itt-ott egy-egy kibelezett, összetört autó maradványai voltak láthatók. Ember is alig volt az utcán. Sivár és lehangoló volt minden. - Hol vannak már ezek? – nézett ismét az órájára András.

6



Az utolsó háború



- Kár volt aggódni, hogy mi késünk. – mondta egyhangúan Skip. - Lehet, hogy valami közbejött?! – vetette fel András. - Biztos, hogy tízre volt megbeszélve? – kérdezett vissza a másik. - Persze. És itt. Hamarosan egy ismerős alak közeledett feléjük. Egy szőkésbarna 17 évesforma fiú volt az. Az utolsó néhány métert futólépésben tette meg. - Szia, megvan? – ment elébe András. - Igen. - Hol a francban voltál?! – támadt rá Skip. - Nyugi! Bocs, hogy késtem. Itt van. – vett elő a dzsekije alól egy kisebb tasakot. - Add ide! – kapta ki a kezéből, majd elrejtette saját dzsekije belső zsebében. Hol a tesód? – nézett körül. - Mindjárt jön. Zsuzsával balhézik. - Az is hülye! Miért nem dobja már azt a narkós ribancot?! – morgott Skip. - Pont azért veszekednek. Titeket okol az egészért. Illetve minket. Most a balhé után bujkálnia kell. – adta a magyarázatot ingerülten Tamás. - Persze. Felőlem ő bujkáljon, de tartsa magát távol Gézától. Ne rántsa bele még jobban. - Mégis kinek az ötlete volt… ?! – támadt Skipre Tamás. - Tudod jól, hogy az enyém. És mindenki tudta, hogy veszélyes lesz. De nem volt más választásunk. Ekkorra odaért Géza is, Tamás bátyja, aki 23 éves volt. - Bocs, de alig tudtam lerázni Zsuzsát. Viszont remélem, hogy most végleg sikerült. - Na, ja! – morogta Skip. – Valamit kellesz kezdeni Zsuzsával. Beköphet. - És ha már megtette? – aggodalmaskodott András. - Tagadta. – állította Géza. – De ki tudja, igazat mondott-e. Skip a vállát vonogatta. - Majd kitalálunk valamit. Ezzel az akcióval hadat üzentünk nekik. Úgyhogy fel kell fegyverkeznünk. És jobb lesz, ha kerülöd Zsuzsát. Sőt! El kell menned onnan! – ezzel lezártnak tekintette a témát, egyelőre. - Te meg miért nem vártál meg? – fordult Géza Tamás felé. - És ha ők nem vártak volna? – vetette fel Tamás. - Álljatok le! – szólt rájuk Skip. – Egymás nélkül nem sokra jutunk, úgyhogy várunk, ha kell. De igyekezzetek nem késni! Zsuzsát és a többi dolgot majd megoldjuk. - De hogy? – esett kétségbe Géza. – Lehet, hogy már a nyomunkban van az egész maffia! - Ne félj! Tudtuk, hogy a rablás milyen következményekkel jár. Az biztos, hogy ide nem jöhettek vissza. De erre a témára majd később térünk vissza. A találkozót sikerült összehozni? – váltott témát Skip. - Igen. Éjjel háromkor az osztrák határ közelében lesz. - Oké! A cucc megvan. Indulhatunk! – adta ki az utasítást Skip. - Szereznünk kell egy kocsit. – adott tippet Géza. - Hát bizony! – helyeselt Skip. - Gyertek erre! – mutatott egy irányba Géza. Közel egy óráig sétáltak, lassacskán nőtt a forgalom az utcán. Egyikük észrevett a távolban egy mozgó autót. Meggyorsították a lépteiket, közben Géza Skip kérésére egy pisztolyt adott át neki, melyet a ruhája alá rejtett. Nem árt az óvatosság. Az autó megállt. Hárman voltak benne, de kettő kiszállt, és bement az épületbe, mely pár méterre volt. Azzal az eggyel nem sok probléma volt. Géza előkapta a fegyverét, és a kocsiban ülő srácra szegezte. - Kifelé! – ordított rá.

7



Az utolsó háború



Az ijedten kikászálódott az autóból. Géza beült a helyére, Tamás pedig mellé. Skip a volán mögé, András pedig az anyósülésre telepedett. Ekkorra a kitaszított srác kiabálni kezdett, és az autó ajtaját próbálta kinyitni, de a rászegezett fegyver hatására meggondolta magát. Mindez pillanatok alatt történt. A másik két tag is megjelent, azok nem hagyták annyiban a dolgot. - Indulj már! – szólt rá András Skipre, de mivel slusszkulcs nem volt, a dolog sem volt egyszerű. - Ti szemét disznók! – ordított az egyik tag, és egy vasdoronggal betörte a szélvédőt. Lövés dörrent, de senki sem sérült meg. Géza ugyanis szándékosan rosszul célzott, nem akart megölni senkit. - Hátra! – kiáltott rájuk. Végre Skip gázt adott, és elhúzták a csíkot. Azok őrjöngve futottak utánuk, a göndör hajú pedig utánuk dobta a vasdarabot. - A kurva anyátok! – ordított. Skip és csapata nevetve folytatták útjukat. Pár óra utazás után egyszer csak döcögni kezdett az autó. - Mi a franc van? – mordult fel Skip. Megálltak az út szélén. Rövid időn belül megállapították, hogy üres a tank. - Hát ez fasza! – nyújtózkodott András. - A rohadt életbe! – csapott a kormányra Skip. A többiek sem voltak elragadtatva. - Most mi lesz? Gyalog sose érünk oda. – kiáltott fel Géza. Skip a kormányra hajtotta a fejét. András kiszállt, és jól becsapta az ajtót. - Hogy pont minket ér ez is utol! – kiabált. Körülnézett, de semmit sem látott. Semmi kiutat. - Na jó. – Skip is kiszállt. – Találjunk ki valamit. – mondta higgadtan. - Éhes vagyok. – jegyezte meg Tamás. - Nagyszerű! Még ez is! – morgott Géza. - Ne mondd, hogy te nem vagy az! – háborgott Tamás. - Ne most veszekedjetek! Inkább törjétek a fejeteket! – javasolta Skip. - Éhesen?! – hápogott Tamás. - Én töröm be a fejed, ha nem hallgatsz el! – ordított Géza. - Kuss! – szólt rájuk Skip. Egy percig csend volt. Mind az autó körül sétálgattak. - Egy benzinkút vagy ilyesmi csak van a közelben, nem?! – törte meg a csendet András. - Nem tudom. De nem ez az egyetlen működő autó, és azokhoz is kell üzemanyag. Valahol kell lennie forrásnak. – vélte Skip. - Közelebbi találkozót nem lehetett volna összehozni? Jó, hogy nem Ausztráliába kell menni! – mérgelődött Tamás. - Örülj neki, hogy ez is sikerült! Napokba telt, míg sikerült elérnem az ottani ismerősöket. – mondta András. - Nézzük át a kocsit! – javasolta Géza. Ezt meg is tették, de a csomagtartóban csak néhány madzagot és pár doboz cigarettát találtak. - Te, figyelj, én elindulok arra. – mutatott előre Skip. – Ti maradjatok itt! Sietek vissza. – azzal Skip futólépésben útnak indult. Az egész nem sok jóval kecsegtetett. A többiek tanácstalanul és mérgelődve vártak. Telt az idő. Éhesen és reménytelenül lézengtek az autó körül. - Szerintem induljunk el gyalog. – szólalt meg András hosszas hallgatás után. - Én nem bírok menni. Mindjárt elájulok. – ült le az út szélére Tamás.

8



Az utolsó háború



Géza leült mellé, és próbált lelket önteni belé. Hat óra felé járt az idő, mikor András egy közeledő alakot látott az úton. - Csak nem?! – csodálkozott. A többiek is felálltak, és arra néztek. Skip közeledett biciklin, széles vigyorral az arcán. - Ekkora mázlit! – kiáltott fel odaérve, a többiek köré sereglettek. Lepattant a bringáról, és leszedte a kis járműhöz erősített kannákat. – Ezzel kibírjuk egy darabig. - Hogy sikerült? - Egy kisebb településhez értem. Szerencsére nem volt túl messze. Igaz, nem volt túl könnyű szerezni, de sikerült, és hogy időben visszaérjek, megvettem ezt is. – bökött a bringára. Eközben András teletöltötte a tankot, a biciklit pedig a kocsi tetejére erősítették. Aztán beszálltak a kocsiba, és elindultak. - Egy kocsi jött el erre egész idő alatt, de ment vagy százötvennel. Képtelenség lett volna megállítani. – mesélte András. Skip helyeselt. - Kaját nem tudtál szerezni? – érdeklődött Tamás, bár a kérdezett személynél semmit se látott. - Fogamból a tömés nem kell?! Kaját! Örülj, hogy benzin van. – vetette oda Skip ingerülten. – Ha fizettem volna, se adtak volna. Nekik is alig van mit enni. – magyarázta. Látta, hogy erre elcsüggedtek. – Nyugi! Nemsokára lesz kaja. – kacsintott rájuk mosolyogva Skip. Azok valamelyest talán megnyugodtak. Éjjel két óra felé járt az idő. A megbeszélt helyen várakoztak. - Van még cigi? – kérdezte Skip Andrást. Az elővette a kesztyűtartóból, és megkínálta vele, tüzet is adott. – Kösz! – fújta ki a füstöt. Kis idő múlva elszenderedtek, csak Skip figyelt. Egyszer csak kb. 30 méterre tőlük villogó fényre lett figyelmes. Skip az autó lámpáját le-fel kapcsolva jelzett vissza nekik. Meglökte András vállát. - Ébresztő! Itt vannak. A többiek felriadtak. - Minden oké? - Aha. Menjünk! András és Skip tulajdonában volt a csereáru. Géza mögöttük haladva készen állt arra, hogy fegyverét előkapja szükség esetén. Bár jobb szerette volna, ha simán mennek a dolgok. Tamás a volán mögé ült, indulásra készen. - Helló! - Itt van az áru? – kérdezte egy 50 év körüli pasi. Körülötte három felfegyverzett fickó figyelte az eseményt. - Igen. Fél millió kp és egy kiló kokain. – adta át András a zacskót és a vastag borítékot. Skip a két táska tartalmát vizsgálta át. Mindent rendben talált. A sikeres adás- vétel után Andrásék visszasiettek a kocsihoz. Ott alaposabban átnézték a táskákat. Volt bennük jó pár üveg ital, konzervek és fegyverek. - Sietnünk kell vissza. – mondta Skip. - Előbb együnk! Éhes vagyok. – nyafogott Tamás. - Ülj hátulra! – parancsolta Skip, ő szót fogadott. – Odébb megyünk, mert itt veszélyes lehet. Beszálltak, megfordultak az autóval, és mentek néhány kilométert. - Csomagolhatod ki lassan. – mondta Skip, majd félreállt az autóval. András egy késsel nehezen ugyan, de felnyitotta a konzerves dobozt, melyből kellemes illat áradt. Pár perc alatt befaltak négy doboz konzervet. Aztán elővettek egy üveg italt is. Sorra jól meghúzták mind.

9



Az utolsó háború



- Te, ez az üzlet nem volt túl előnyös. – állapította meg Géza. – Túl keveset kaptunk. – fűzte hozzá. - Való igaz. De örülhetünk ennek is. – mondta Skip. - Kihasználják a helyzetünket. – morogta András. - Jól teszik. – mondta Skip. A többiek furcsán néztek rá. – Én is ezt tenném, ha szemét lennék. – magyarázkodott. - Figyelj, ugye nem lehet bajunk ebből kifolyólag? – kérdezte Tamás. - Mire gondolsz? – villantotta rá a szemét Skip. - Hát… az ördöggel cimboráltunk. – mondta Tamás elbizonytalanodva. - Ugyan! – Skip sejtette, mit akar ezzel mondani a kissrác. – Ez egy másik ördög volt, nem az, akitől elloptuk a szajrét. Különben már halottak lennénk. - És ha ezek rájönnek, hogy honnan vettük? – aggodalmaskodott Tamás. - Honnan jönnének rá? Ne félj már! Ezek különben is rivalizálnak. Akiktől elloptuk, azok olaszok, azt hiszem, ezek meg mások. Egymást nyírják majd ki… remélem. – fejezte be Skip. - Most már különben is meg tudjuk védeni magunkat. – fűzte hozzá András a fegyverekre utalva. – Nemrég találtam egy jó helyet, oda jöttök ti is. – tette hozzá. Ezzel a témát lezárták. Skiphez került az üveg ismét. Ekkor már alig volt a literből két deci. Megitta a felét. - Brrr. – rázta a fejét. – Nem kifejezetten a kedvencem, de nincs más. – vigyorgott. - Aludjunk egy kicsit, aztán menjünk tovább! – javasolta András. - Oké. - Valaki figyeljen! – mondta Géza. - Én vezetem a kocsit tovább, ti addig aludjatok, aztán majd valamelyikőtök átveszi a kormányt. – mondta Skip, és beindította a kocsit. A többiek elszundítottak. Hamarosan világosodni kezdett, a kis csapat ébredezett. Skip megállt. András kiszállt, és nyújtózkodott, a többiek követték a példáját. Skip maradt. - Jól vagy? – nézett le rá András. - Aha. – most ő is kiszállt. - Elég instabil vagy. Jó, hogy nem aludtál el vezetés közben! - Ja… Jó lenne kötést cserélni. – nézett a sebére Skip. - Várj! – mondta András. – Srácok, kéne valami tiszta ruha, lehetőleg fehér. - Ha gondolod, odaadom az alsógatyám. Az az egyetlen, ami tiszta és fehér. – ajánlotta fel Géza. Mind oltári kacagásba kezdtek. - Hülye! Aú! – szisszent fel Skip. – Fáj, ha röhögök. – Ők tovább nevettek, persze Skip is. – Ne már! Ne röhögtess! Pár perc múlva alábbhagyott jókedvük, és komolyan vették a dolgot. Tamás átvizsgálta a csomag tartalmát. - Figyelj, itt van valami! Elég nagy és tiszta volt ahhoz, hogy a célnak megfeleljen ideiglenesen. Skip óvatosan elkezdte leszedni a kötést. - Ej! Nem úgy kell azt! – András megfogta, és letépte. Skip felordított. - Bocs! - A fenébe, nem lehetne finomabban? – kiáltott rá Skip. - Ne haragudj! – szabadkozott András. - Tessék. – nyújtotta oda Géza Andrásnak az üveget. – Fertőtlenítsd! - Aha. Ez fájni fog. – figyelmeztette Skipet András. - Csak kínozzatok, majd visszakapjátok! – mosolygott keserűen Skip. Tudta, hogy nincs más választása. - Kész vagy? – kérdezte András Skipet. - Aha. Jöhet. – szorította össze a fogát. Újabb ordítás. – A kurva életbe! – sziszegte Skip.

10



Az utolsó háború



- Jól van, ennyi. Most bekötözöm… Oké. Nem túl szoros? - Nem. Köszi! – állt fel Skip kicsit nehézkesen. - Szépen begyógyul majd, de pihenj le, mert még összeesel. Egész éjjel fenn voltál. – kísérte a kocsihoz. - Ja. Tegnap reggeltől. – tette hozzá Skip. - Majd én vezetek. – ült be András a volán mögé. A többiek is elfoglalták a helyüket. - Állj meg a Balatonnál, fürödjünk egyet! – javasolta Skip egy idő után. Nevetés volt a válasz. - Koszos egy kicsit, nem gondolod? – jegyezte meg András. - De mi még koszosabbak vagyunk. – vetette ellen Skip. Újabb nevetés. - Igaz, de neked akkor se ajánlom. – Géza ezzel a sebére utalt. Útközben megálltak üzemanyagot szerezni, és tisztálkodni. Késő este megérkeztek Miskolcra. - Na, srácok, titeket kiteszlek itt. – állt meg Skip egy utcában egy bérház előtt. - Menjetek fel a hatodikra, a középső ajtónál várjatok meg! Mindjárt megyek én is. – mondta András. Géza és Tamás kiszálltak, és vitték a csomagból a maguk részét. - Mi pedig elmegyünk egy ismerősömhöz. – intézte Skip a szavait Andráshoz, miután a többiektől elköszöntek. … A lépcsőházban csend honolt. Felosontak arra az emeletre, ahol László lakott. Skip bekopogott. Szólongatta párszor, mire az ajtót nyitott. Kicsit ledöbbenve fogadta őket. - Nem is gondoltam volna, hogy visszajössz. Pláne ilyen késő este. - Beengedsz? - Ó hogyne. – tárta ki az ajtót. - Ő a barátom, András, ő pedig László, aki megmentett. – mutatta be őket egymásnak, ők kezet ráztak. - Foglaljatok helyet! - Látom, berendezkedtél. – nézett körül Skip. - Hát igen. Már csak egy TV és egy franciaágy hiányzik. – jegyezte meg az öreg, némi gúnnyal a hangjában. - Lehet még az is. – mondta Skip félig-meddig komolyan. – Hoztunk neked valamit, hálám jeléül. – nyújtotta át Skip a kezében lévő szatyrot. - Nahát! – csodálkozott. – Honnan van ez? - Ismerősök által. - Ez valóságos kincs! – mondta az öreg. - Meghiszem azt! – nézett bele a szatyorba. - Istenem! Mióta nem ettem ilyet! – emelte fel a konzerves dobozok egyikét. - Hát jobb, mint a patkányhús?! – mondta Skip. Az öreg fel is bontotta, és megkínálta őket, de elutasították. - Köszi, mi már ettünk. Ő falatozott, a fiatalok pedig rágyújtottak. - Nahát! Ez is van? – csodálkozott az öreg. - Persze. Ezt találtuk. Kérsz? - Nem. Nem hiszem. Már ez is óriási ajándék. – közben felbontotta az üveget. Feléjük nyújtotta, hogy megkínálja őket, András belekortyolt, aztán Skip is. - Csak azért, hogy neked kevesebb maradjon. – magyarázkodott Skip. - Érdekes. Tegnap még te akartál lebeszélni az ivásról. - Hát mértékkel lehet inni is, de ne ezzel kezdd a napot! – mondta Skip. Az öreg bólogatott.

11



Az utolsó háború



- Figyelj, mi más miatt is jöttünk. - Éspedig? - Nos, tudod, mi szereztünk némi fegyvert és kaját. Pénz és narkó ellenében kaptuk, melyet elloptunk az olaszoktól, ők Pesten járnak időnként. Hetekig figyeltük őket, és az alkalmas pillanatot kihasználtuk. Valószínűleg most üldözőbe vesznek minket, nem tudom biztosan, de számítunk rá. Azért avatlak be, mert megbízom benned. Elmondom, amit akarok, és a többi rajtad áll. Van egy kis csapatom. Együtt dolgozunk. Járjuk a várost, és tisztogatunk. Nemcsak itt, olykor máshol is. Szóval mi ennél többet akarunk. Vissza akarjuk kapni azt, ami egykor a miénk volt. Össze kell fognunk a többiekkel, és el kell kezdeni valamit. Menteni kell, ami még menthető. Nem hagyhatjuk, hogy így menjenek a dolgok, ez nem élet! – hadarta Skip. - És tőlem mit akarsz? – vágott közbe az öreg. - Segítséget, információt. Mi keveset tudunk. De te idősebb és tapasztaltabb vagy… ha mesélnél a Katasztrófáról és előzményeiről, hogy kik a felelősek, vagy valamit, ahonnan elindulhatnánk… - kérlelte Skip kicsit kétségbeesve. – Csak tudnám, hogy anyám miért pont ide jött annak idején?! – váltott hirtelen témát Skip. – De ha már itt vagyok, legyen valami haszna… Nézd, cserébe kapsz kaját és fegyvert, vagy amit akarsz. Most viszont csak gondolkodási időt kapsz, rajtad áll a dolog. Nem kell most felelned. De te döntesz, hogy velünk tartasz-e? [5.ep.] - Háát… ti aztán nagy fába vágtátok a fejszéteket! – csóválta fejét hitetlenkedve László. – Menteni, ami menthető… Egykoron tízmillióan éltünk Magyarországon, mégse voltunk képesek elkerülni a bajt. Rengeteg ember összefogása vagy valami igen fondorlatosan zseniális ötlet kellene ahhoz, hogy kirángassátok az országot, ne adj’ Isten a világot a szarból. De nézzetek csak szét! A városban bandaháborúk dúlnak, kifosztják, meggyilkolják egymást, ezáltal elpazarolnak sok mindent, ami menthető lenne. Tulajdonképpen az emberiség minden problémája abból származik, hogy az emberek képtelenek – tisztelet a kivételnek – saját, esetleg szűkebb közösségük érdekein kívül bármi mást is figyelembe venni. Rövidlátóan egymás ellen küzdenek saját érdekeikért, ahelyett hogy egymás mellett küzdenének az emberiség közös érdekeiért. Divatos szó volt erre a jelenségre a „konkurenciaszellem”. Ha jól értettem, újabban ti is alapítottatok egy bandát, hogy beszállhassatok a világ nagy fosztogatási ciklusába. Skip és András zavartan egymásra néztek, és csöndben maradtak. Kis idő múlva László megtörte a lassan kényelmetlenné váló némaságot. - Jól van, na! Ez nem letolás akart lenni. Nem ti tehettek róla, hogy a világ ezt tanította nektek. Láthatjátok, itt vagyok én is, prédikálok nektek, holott én sem tudom tartani magam az elveimhez. Itt van rögtön a piálás. Tudom, hogy káros, mégis csinálom. És hogy legyenek az emberek jók, ha nincs példakép a jóságra? A történelem során még nem volt olyan civilizáció, mely képes lett volna tartósan igazságos maradni, társadalmi különbségek létrejötte nélkül. Ahol egy szűk, de nagyon befolyásos „uralkodó osztály”, melyet nem átallottak hivalkodóan „elit”-nek, azaz kiválóságoknak kikiáltani, áll szemben egy lecsúszottnak – mintha kizárólag önhibájukból jutottak volna oda – titulált kisemmizett réteggel, ott nem lehet igazságosságot tanulni. Úgyhogy egy igazságos világ létrehozásához tulajdonképpen át kell formálni minden résztvevőjének gondolkodásmódját. Ti valójában mit akartok? Uralomra kerülni, vagy igazságos világot? Mert mindkettő jólétet biztosít, csak nem mindegy, hány embernek. - Nem lesz könnyű dolgunk veled, filozófus! – jelentette ki Skip rövid gondolkodás után. – Ha azt mondanánk, hogy egy igazságos világ a célunk, de kezdetben csak igazságtalan eszközökkel tudunk érvényt szerezni akaratunknak, akkor segítenél?

12



Az utolsó háború



- Talán. Mindenesetre a Katasztrófáról mesélhetek, ha akarjátok, bár nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, túl nagy lelki traumát idéztek elő bennem azok az események. - Azért megtehetnéd. – kapcsolódott be András is a meggyőzési erőfeszítésekbe. – Ha tényleg tenni akarunk valamit, bizonyos helyzetekben a legmellékesebben elejtett információmorzsák is életfontosságúak lehetnek. Addig nem tanulhatunk a múlt hibáiból, amíg nem ismerjük őket. - Jó kis szentencia! Cserébe már tényleg jár némi adat. – azzal az öreg kényelmesen elhelyezkedett a padlón, és hátát a falnak vetve hosszú beszámolóba kezdett. – Természetesen én sem vagyok tisztában minden részlettel, de elég sokat olvastam, amikor még volt mit. A Katasztrófa nem egyetlen, jól körülhatárolható eset volt, hanem események évtizedeken keresztül húzódó láncolata, mely egy bizonyos rövid időszakban csúcsosodott ki, ez lett a Katasztrófa éve. Azóta új időszámítás terjedt el, mint tudjátok, most van Katasztrófa után 19 áprilisa, régi időszámítás szerint most 2039 lenne. Jellemző módon már az 1990-es években is felismerték az összes fenyegető tendenciát, de érdemben nem sokat tettek ellenük. Túl magas volt például az ipar és a közlekedés szén-dioxid és különböző mérgezőgáz- kibocsátása. A kormányzatok nagyon nehezen jutottak megállapodásra a károsanyag-emisszió visszaszorításáról. Bizonyos területeken értek el fejlődést, de sok állam, sok vállalat minden lehetséges úton megpróbálta kijátszani az előírásokat. Így nem csökkent kellően a szennyezés mértéke. Az eredmény néhány lyuk, elvékonyodás az ózonrétegen és savas esők. Ez hatalmas károkat okozott a növényvilágnak, a mezőgazdaságnak, és az egészségügyi ártalmak, mint mondjuk a bőrrákos esetek, légzőszervi megbetegedések száma is nőtt. A szén-dioxid felszaporodása a légkörben megakadályozta a földfelszínre érkező napsugárzás megfelelő mértékben való újra-kisugárzódását is, ez az „üvegházhatás” néven ismert jelenséghez vezetett. Néhány Celsius-fokot nőtt a Föld átlaghőmérséklete, a sarki jégsapkák jelentős része felolvadt, sokat emelkedett a tengerek vízszintje. Az alacsonyabban fekvő területek víz alá kerültek. Ez megint nem tett jót a mezőgazdaságnak, az élelmezésügynek, hisz az összébb zsúfolódott emberiséget kellett volna kisebb területek kevesebb terményével ellátni. Ez azonban lehetetlen, így elkövetkezett az éhínségek kora. Következő ellentmondás: A növényzet képes fotoszintézis során vizet és szén-dioxidot cukorrá egyesíteni úgy, hogy közben oxigén szabadul fel. Tehát az ipar CO2-kibocsátását kiterjedt erdőségek semlegesíthették volna. Viszont hatalmas üzlet volt a fakitermelésben is. Évente egy Magyarországnyi területű őserdőt termeltek ki, amit nem telepítettek újra. Rengeteg állat- és növényfaj pusztult ki az évek során, és tovább erősödött az üvegházhatás. A megváltozott hőmérsékleti viszonyok módosították az éghajlat helyi jellegzetességeit, szélsőséges lett az időjárás. Gyakorta következett csapadékos, ár- és belvizes tavasz után perzselően forró, aszályos nyár. Télen néha meleg volt, néha méteres hótakaró bénította meg a közlekedést. A haszonállat-állományt járványok tizedelték, melyek főként a vegyszeres és hormonos kezeléseknek és a rossz tartási körülményeknek „köszönhetően” törtek ki, és terjedtek futótűzként. Ezek tipikusan emberek által előidézett természeti csapások voltak. A gazdaság igazi irányítói, a nagy nemzetközi cégek tulajdonosai, kiknek csak a minél nagyobb bevétel állt érdeklődésük középpontjában, tehettek volna a csapások elkerüléséért. De ők szinte észre sem vették azokat. Betonfalakkal elkerített, gondozott parkokkal díszített birtokokon éltek, az ő asztalaikról sose hiányzott a kaják végtelen bősége, akárhogy is éhezett a világ többi ötmilliárd lakója. Így az „elit” nem is tett semmit a Katasztrófa elkerüléséért, a lázadókat pedig eltiporták, hogy a hatalmasok minél tovább kiélvezhessék helyzetük előnyeit, és félretájékoztassák a tömegeket, miszerint amit tesznek, az a Föld érdekeit szolgálja. Régen feltalálták már a víz-, szél-, és naperőműveket, melyek nem szennyeznek, csupán „sokba kerülnek”, több munka elkészíteni ezeket, mint a hagyományos hő- vagy atomerőműveket. Rengeteg újrahasznosítható dolgot hordtak a lassan mindent elborító szeméttelepekre, mert

13



Az utolsó háború



könnyebb volt – jelentősebb környezetszennyezés árán – újra elkészíteni a terméket, mint kissé fáradságosabban újrahasznosítani a hulladékot. A nagyobb munkaerő-felhasználás pedig egyet jelentett a több munkabér kifizetésével, így kevesebb nyereséggel. Ez tehát az önző gazdaságszemlélet szerint elvetendő volt. A környezetvédelem nem volt egy gyorsan megtérülő és hasznot hajtó üzletág, így el is hanyagolták. A pénz számított, nem az ember. Ahol az állam megpróbált közbelépni, hogy környezetkímélő technológiák alkalmazására kényszerítse a gazdaság szereplőit, ott törvényes vagy törvénytelen módon védekeztek a vállalatok. Szóba jöhetett egy per a gazdasági tevékenység ellehetetlenítése, így munkahelyteremtő beruházások megakadályozása miatt, vagy ha ez nem jött be, egy kis kenőpénz a megfelelő kormányhivatalnokoknak mindent megoldott. Legjobb foglalkozás a korrumpálhatóságból való megélhetés lett. Teljesen megrendült a hatalmi szervekbe vetett közbizalom. Végső esetben a megszorongatott cég áttelepült – rengeteg munkanélkülit maga mögött hagyva – egy olyan országba, ahol nem korlátozták tevékenységét. Jellemző tendencia volt, hogy a fejlett nyugati országokból fokozatosan áttelepült az ipar olyan keleti vagy déli országokba, mint Kína is, ahol alacsony munkabérekért dolgoztathatók az emberek, jóformán nem léteznek munkavédelmi előírások, alacsonyabbak az adók, és jobban megengedett a környezetszennyezés. Nagy probléma volt így a nyugaton fellépő magas munkanélküliség is, a harmadik világ országaiban már addig is meglévő mellett. A gazdaságnak nem kellett annyi dolgozó, mint ahány munkaképes álláskereső volt, viszont minél több fogyasztót, minél nagyobb felvevőpiacot igényelt. A cégek így komoly részben az államok által nehézkesen összekuporgatott adóbevételeikből finanszírozott munkanélküli segélyekből éltek. Az emberek nagy része már-már nyomorgott. A Katasztrófa konkrét előzménye az volt, hogy a gazdaság szereplői már nem csak elméletileg tudták, hanem közvetlenül tapasztalták is, hogy a világgazdaság hajtómotorja, üzemanyaga, a kőolaj és a földgáz erőteljesen fogyóban van. Szinte naponta emelkedett a benzin és a gáz ára, drágult a szállítás, a kereskedelem, és ez minden termék árában megjelent. Az egyszerűbb, szegényebb családok már annak is örültek, ha élelemre futotta, így egyszerűen megszűnt a legtöbb gyár teljes piaca. Hogy tulajdonosaik elkerüljék a veszteségeket, gyorsan megszabadultak a munkaerőtől, vagy átadták az államnak a céget, ha az vállalta, hogy hatalmas veszteséggel bár, de fenntartja a munkahelyeket. A kapitalizmus mindig akkor sürget állami beavatkozásokat, mikor szarban van, hogy a társadalom, az állampolgárok pénzén számolják fel a néhány egyén gazdagodása során okozott károkat. Hihetetlen látvány volt a millió és millió parkoló-veszteglő gépkocsi a városi utak szélein, alig-alig volt valaki, aki tudott benzint szerezni, és így használhatta autóját. Azóta van ilyen csend a városokban. Egyetlen pozitív tény, hogy a levegő azért lassan tényleg tisztul. Szóval nagy áremelések voltak, és ez a nép elégedetlenkedését is kiváltotta, a harciasabbak fellázadtak a kormányok, cégek ellen, sok tüntetés véres utcai harcokba torkollott. Ezek voltak a globalizációellenes demonstrációk. Globalizációnak nevezték a vállalatok, gazdasági érdekek világméretű elhatalmasodását az államok, nemzetek felett. Ilyen kritikus időkben hajlamosak az emberek vallási, nemzeti, etnikai nézeteltérések miatt is egymást gyilkolni a „te tehetsz róla” nézet alapján. Sok kis helyi háború tört ki többek között Jugoszláviában, Izraelben, Délkelet-Ázsiában. Az emberiség egész egyszerűen kinőtte a Földet, a megszokott életmód, pazarlás, egyenlőtlenkedések mellett kevés lett a hely, a nyersanyag. Nem tudom, kinek az ötlete volt a Szicíliai Civilizációrezervátum, de az illető akkor látta megfelelőnek az időt projektje beindítására. A gazdagok képesek összefogni, félretenni érdekellentéteiket – legalábbis egy ideig –, mikor igazán ellenük fordul a népharag. Ez történt akkor is. Az eladósodott, tehetetlen kormányok és a lázongó, belső viszályoktól megosztott népek ellenében nem volt nehéz elérniük, hogy megszerezzék a szükséges nyersanyagokat terveik megvalósításához. A divide et impera, oszd meg és uralkodj elv alapján egymásra uszították a különféle csoportokat, mindegyiküknek kihangsúlyozva a többiek hibáit, felelősségét a kialakult helyzetért. Az anarchia időszakában egyszerű volt egy

14



Az utolsó háború



kis segítség fejében hozzájutni az áhított vagyontárgyakhoz, aranyhoz, ásványkincsekhez, berendezésekhez. Én láttam, ahogy még a síneket is felszedték maguk után. Persze azért nem minden gazdag volt ennyire önző, néhányan hazájukban maradtak, és segíteni próbáltak, de túl kevesen voltak ahhoz, hogy enyhíthessenek a gondokon. Bizony, a pénz, a hatalom is kábítószernek minősül, minél többet szerez belőlük valaki, annál jobban, kényszeresebben fogja kívánni a még nagyobb adagokat. Úgyhogy ti is vigyázzatok, nehogy elszaladjon veletek a ló! Hogy miért pont Szicíliába menekültek, akik tehették? Talán mert nem is túl nagy, nem is túl kis hely, pár százezren bőven elférnek ott, a Föld megmaradt nyersanyagkészletével bőven fenntartható, és ami a lényeg, egy szigeten vannak, nem kell félniük a kirekesztettek váratlan támadásától. Én is hallottam, hogy kijárnak onnan bizonyos csoportok a kontinensre, hogy itt fosztogassanak, üzleteljenek, vagy szórakozzanak a védtelen lakossággal. A Katasztrófa óta országunk csak küszködik, vegetál, nincs rendőrség, kórházak, víz, gáz, villany, tulajdonképpen csak névleg létezik már Magyarország. Ami létezik, az a különböző fegyveres csoportok, bandák befolyási övezete. Kevés kaját be lehet szerezni vidékről, és nagy ritkán gépekhez, sőt üzemanyaghoz is hozzá lehetne jutni, ha van mit adnod cserébe. Nem hiszem, hogy túl sok működő ipari egység vagy bánya maradt volna kis hazánkban, így nem túl jó a gép- és benzinutánpótlás, ki tudja, kik és honnan csempészik ide a jó cuccokat? Valószínűleg a Föld összes országában ugyanilyen kilátástalan a helyzet, mint nálunk, csak Szicília, a gazdagok nemzetközi világa jelenthet kivételt. Bár szerintem ott is dúlnak hatalmi harcok, biztos minden ottani polgár is a lehető legnagyobb részt akarja kihasítani a jólétből. Az emberek – ritka kivételektől eltekintve – sajnos sosem elégszenek meg azzal, amijük épp van, akármilyen jól is éljenek. Ez a fő probléma… – László itt befejezte, mert feltűnt neki, hogy már kezd elhomályosulni a fiatalok tekintete. – Nagyon unalmas voltam? – kérdezte. - Nem, csak annyira tudományosan hangzott a magyarázat, annyi volt az adat, a következtetés, hogy nagyon nehéz volt minden részletet figyelemmel kísérni. – magyarázkodott Skip. - Igen, viszont nagyon sok mindent megtudtunk végre, így már jóval tisztább a kép. – tetézte András. - Örülök, de remélem, ennyi elég lesz egyszerre, mert már teljesen kiszáradt a szám a sok dumától, rég nem beszéltem már ennyit. – azzal szavait nyomatékosítandó, jól meghúzta az italosüveget, majd továbbadta azt. Miután a fiatalok is ittak egy-két kortyot, és kezdtek végre magukhoz térni a fokozott agyi igénybevétel okozta bódulatból, szinte egyszerre tették fel a lényegre törő kérdést. - És most hogyan tovább? Mit tanácsolsz? - Az biztos – kezdte némi gondolkodás után. –, hogy szükségünk lesz még jó pár megbízható, hasonló gondolkodású emberre és sok felszerelésre. Utána talán módot kéne találni arra, hogy eljussunk Szicíliába, és felderítsük gyenge pontjaikat. Tényleg, Skip! Tudsz te angolul? Hisz mesélted, hogy Amerikából származol. - Anyám megtanított, talán még emlékszem valamire. De miért fontos ez? – kérdezett vissza a megszólított. - Valami komoly nyelv ismerete nélkül azonnal lebukna a csapatod, nem lehet kémkedni ott, ahol nem ismered a honos nyelvet. Úgyhogy az akció megkezdése előtt alapos nyelvtanfolyamot kell indítanod. Közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy a maffia nem a leggyengédebben bánik az őket megkárosítókkal. – utalt László a fiúk vakmerő akciójára. - Szóval első pont az új emberek beszervezése… – töprengett fennhangon Skip. – Kezdjük is el! Velünk tartasz? – szegezte Lászlónak a kérdést. - Hmm… – ráncolta össze homlokát az öreg. – Azon kívül, hogy… nem titkolom… eléggé félek, nem tart vissza senki és semmi sem, csak egy magányos vén csóró vagyok, akinek a halála senkinek sem tűnne fel, akinek semmi célja sincs… Illetve most már van, mert

15



Az utolsó háború



úgy döntöttem, hogy veletek tartok. Hogy nézne ki, hogy én, aki az emberi összefogásról prédikálok, nem mernék veletek társulva tenni valami – remélhetőleg – hasznosat. Fiatalkori álmom, hogy valami jelentős alkotás létrejöttéhez hozzájáruljak! – kezdett belelkesedni László. - Szuper! Igyunk az együttműködésünkre! – javasolta Skip. Ismét körbejárt az üveg, mely ki is ürült. Ezután feltápászkodtak, és a fiatalok elhatározták, hogy elviszik Lászlót is bemutatni a többieknek. Az öreg összerámolta a holmiját – nem szabad semmit sem őrizetlenül hagyni –, majd lementek az utcára. Beszálltak a kocsiba, amit a csodával határos módon még senki sem lopott el, vagy tört széjjel. - Honnan a francból szedtetek kocsit? És főleg benzint? – adott hangot meglepetésének László, mikor beültek, és elindultak. - A benzint azt vettük… – árulta el sokat sejtetően András. – A kocsit meg loptuk… – tette hozzá nemsokára. - Jól van, nem kell szégyenkezni emiatt, én is loptam már elégszer, ne játsszuk meg egymás előtt a szentet! De legközelebb ne hagyjátok a nyílt utcán a gépet, mert még baja eshet! A tanácsot megfogadva egy üres garázsba álltak a kocsival annak a bérháznak az aljában, ahol Gézát és Tamást is hagyták. Járművüket egy nagy adag szeméttel és törmelékkel is beszórták álcázásképpen. Csak ezután indultak fel a hatodik emeletre. Mikor benyitottak a középső lakásba, észlelhették, ahogy egy gyertya halványan pislákoló fényénél Géza egy hatalmasat büfög, miközben a sarokba hajít egy kiürült konzervdobozt, Tamás pedig egy üvegből kortyolgat. Mindketten az érkezők felé fordultak. - Jó sokáig elvoltatok, baz’meg! – méltatlankodott Géza. – Már untuk az ácsorgást kint, ezért bejöttünk, és kényelembe helyeztük magunkat. – magyarázta megenyhülve. Ekkor feltűnt neki a sötétből előbukkanó László is. – Ki ez a fazon itt veletek? [6.ep.] - Ő László. Bevettem a csapatba. – mondta Skip. - Igen? És meg se kérdeztél minket?! – állt fel Géza. - Nézd, nincs kedvem vitatkozni, majd holnap megbeszéljük. – intézte szavait Gézához, közben Tamás kezéből kikapta az üveget, melyben már alig volt valami. – Hé! Elég lesz már! Még alkoholmérgezést kapsz! Odafigyelhetnél jobban a testvéredre! - Tudja ő, hogy mit csinál. – ült le Géza a vállát vonogatva. - Ja, persze! - Na jó, szerintem tegyük el magunkat holnapra. – javasolta András. - Oké. Hullafáradt vagyok. – roskadt le Skip is. – Maradsz? – nézett az öregre. - Hát… – tárta szét a karját. - Még szép, hogy marad! Ne mászkálj, késő van. Elférsz te is. – mondta András. Az öreg belenyugodott. Kényelembe helyezték magukat, és elszenderedtek. … Másnap kábán ébredeztek. - De jó! Esik az eső. – nézett ki András az ablakon. - Csodás! – állt fel Skip. – Na én megyek a tetőre zuhanyozni. – a többiek furcsállva néztek rá. - Szerintem elég, ha kihajolsz az ablakon, így is elázhatsz két perc alatt. – mondta András, de Skip figyelembe se vette. - Mindjárt jövök, ti addig beszélgessetek. Skip talán félóráig is odavolt, András addig elmesélte nagyjából az este hallottakat a többieknek, főként a jövő terveit ecsetelve. - Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit nehéz lesz? Egy hadsereg kéne ehhez. – csóválta a fejét Géza.

16



Az utolsó háború



- De hisz erről már esett szó. – vitatkozott vele András. - Hát igen, de a ti ötletetek volt, nem az enyém. Ötlet?! Ez inkább hülyeség. - Nézd, ha Skip visszajön, megbeszéled vele. - Mit kell megbeszélni? – toppant be csuromvizesen az említett személy. A többiek megrökönyödve néztek rá. - Te normális vagy?! Olyan tüdőgyulladást kapsz, hogy beledöglesz! – korholta az öreg. - Ugyan, elég szívós vagyok. - És főképp hülye! – vetette oda Géza. - Mi bajod van?! – lökte meg Gézát Skip, az hátralépett, kissé imbolyogva. - Az, hogy egy hülye barom vagy! – kiabált Géza visszanyerve egyensúlyát. - Egy kicsit világosabban is fogalmazhatnál! Indokold meg, miért vagyok én hülye?! – közeledett felé fenyegetően. - Hé, hé! Fiúk, ez nem megoldás. – állt közéjük András. - Kuss! Ebbe ne avatkozz bele! – lökte félre. – Ezt tisztázni kell. - Hát izé… én nem úgy gondoltam. – hátrált meg Géza. - Nem? Akkor hogy gondoltad? - Nézd! Sok ez nekem. Én nem tudom, hogy ti ezt hogy képzelitek, de én ebben nem akarok részt venni. - Álljunk csak meg! – szólt közbe az öreg. – Hogy akartok bármibe is belekezdeni, ha nem tisztázzátok a dolgokat előre. Ha valaki berezel… - Csönd! – szólt rá Skip. – Nem rezelt itt be senki. Csak ki kell dolgozni a részleteket. Bár ha úgy érzed, hogy nem vagy képes velünk együttműködni, akkor jobb, ha kimaradsz ebből. - Én ezt… nem tudom… félek. - Mitől? – kiáltott rá Skip. Géza nem válaszolt. – De hát erről már beszéltünk korábban is, és akkor helyeseltél. - De nem volt semmi konkrét ötleted. Persze most sincs… vagy igen? - Lesz. - Persze. Letámadni egy szigetet?! Egy hadsereg kell ahhoz! És hogy jutunk oda, talán szárnyat növesztünk? - A fiúnak igaza van ebben, ez kemény dió. – szólt közbe ismét László. - Mi van, már te is meghátrálsz?! – ripakodott rá Skip. – Egyáltalán akar itt bárki is valamit?! – nézett körbe. Hátrasimította vizes haját. – Na figyeljetek! Először is elmondom, amit akarok. Ez így nem élet, ebben egyetértettünk, igaz? – választ nem várva folytatta. – Tehát valamit tenni kell. Viszont bármit is készülünk tenni, összetartás nélkül nem jutunk semmire. Arra pedig nincs szükségem, hogy félúton kiszálljatok. Ha féltek, jobb bele se vágni. - Várj, én veled tart… – kezdte András, de Skip folytatta mondókáját. - Csitt! Én sem mondtam, hogy egyszerű lesz. Lehet, hogy nem lesz szükség a gazdag gecik lemészárlására, de itt Magyarországon akkor is csinálni kell valamit. Először embereket beszervezni, számba venni a lehetőségeket, kibékíteni az embereket, ne legyenek bandaháborúk, gyilkosságok. Célt kell kitűzni eléjük, fel kell rázni őket… Benneteket! Ki kell takarítani a várost, megtisztítani a sok szeméttől, a felhasználható anyagokat pedig hasznosítani kell. Hosszú időbe fog telni, és sok munkát vesz igénybe. Aztán meglátjuk. A terv második része az, hogy megszervezzük a Szicíliai Civilizációrezervátum letámadását, persze előtte ki kell kémlelni őket. - Hogyan? – kérdezte egyikük. - Valaki beépül közéjük. Akár testőrként, vagy mit tudom én… drogdealerként, sok lehetőség van. - Te megőrültél, fel is ismerhetnek…?!

17



Az utolsó háború



- Nem volt szó arról, hogy ki lesz az, és arról sem, hogy már a jövő héten kerül erre sor. Hónapokba is beletelhet, mire felkészülünk… és mikor elloptuk tőlük a cuccot, álcáztuk magunkat, nem látták az arcunkat. Ha erre gondoltál…? - Többek között igen. - Addigra pedig itt felkészülünk minden eshetőségre, védelmet biztosítva. - De ha mégis elkapják az illetőt, aki kémkedik? Skip türelmét vesztve folytatta. - Ha ez megnyugtat, én vállalom a tégla a szerepét, és kész vagyok meghalni értetek, amúgy is valószínű, hogy nekem kell ezt a szerepet eljátszanom, mivel a nyelvtudásom miatt is nekem van a legtöbb esélyem, nem is beszélve az elszántságról. – mély levegőt vett. – Feltéve, ha ti mellettem álltok, bármi legyen is. De ha ti kételkedtek bennem vagy a tervemben, vagy a kudarctól féltek… nos ez benne van a pakliban, még akkor is, ha jól készülünk fel. – Skip ismét beletúrt a hajába. – Befejeztem, srácok. Én most megyek a dolgomra, ti vitassátok meg a dolgot. Akárhogy is fogtok dönteni, én fogok találni őrülteket, akik velem tartanak. – azzal elindult az ajtó felé. – Ha pedig nem, elmegyek oda egyedül, és kinyírok, akit csak tudok, és kampec nekem is. – morogta talán csak magának, de ők is hallották. Tanácstalanul egymásra néztek. - A kocsit elviszem. – kiáltott nekik vissza a lépcsőről. A garázsba érve leseperte kezével a szemetet a járműről, majd beszállt, és elindult. - Mihez is kezdjek most? – tűnődött fennhangon, bár akkor már sejtette, merre is akar menni. … A városba érve megállt az egyik magas épület előtt. Körülnézett, majd kiszállt, és bement a házba. A lépcsőn felosont, közben elővette és kibiztosította fegyverét. Egy bizonyos ajtónál megállt, és hallgatózott. Semmi. A kilincset lenyomta, és az ajtó engedelmesen kitárult. A helyiségeket felderítve rendetlenséget talált. A gyér bútorzatot és néhány tárgyat, mely a berendezést szolgáltatta, szanaszét hajigálva, összetörve találta. „Ők jártak itt?” – gondolkodott Skip. Egy újabb helyiségbe érve egy lány holttestére bukkant. A meggyilkolt személyben felismerte Zsuzsát. - Jézusom! – lehajolt, és a lány nyakán kereste az ütőeret, bár tudta, már hiába. „A teste még elég meleg, nem túl rég járhattak itt.” – vélte Skip. – „Megkínozták… biztos, hogy ők voltak.” Skippel forogni kezdett a szoba. Verejtékezett, és hányinger kerülgette. Azonnal ki kell innen jutnia. Nem kapott levegőt. Lerohant a lépcsőn, és az utcára kiérve nagyokat lélegzett. A kocsinak támaszkodva erőt gyűjtött. „Vissza kell mennem körülnézni!” Az utcát pásztázta tekintetével, egy lelket sem látott. „Akkor még pár percig biztonságban van a kocsi.” Felrohant a lépcsőn ismét, és gyors mozdulatokkal átkutatta a lakást, hátha talál valami hasznos dolgot, de úgy vélte, nincs olyan közöttük. Így hát beült a kocsiba, és gázt adott. Pár perc száguldozás után lelassította a kocsit, és figyelte a járókelőket, hátha ismerős arcra bukkan. Nem is kellett sokáig keresgélnie, ugyanis egy mellékutcába érve egy suhancot pillantott meg. Az, mintha megérezte volna, hogy figyelik, futásnak eredt, és eltűnt egy kapualjban. Skip azonnal leállította a kocsit, és kiugorva belőle a srác után eredt. Hamarosan beérte, és rávetette magát. - Ne! – kiáltott az, és próbált szabadulni. Skip megragadta a gallérjánál, és felállította, majd a falnak lökte, és odaszorította. - Megvagy! - Mit akar tőlem?! – kapkodott levegő után a srác.

18



Az utolsó háború



- Tegezz nyugodtan, hisz testvérek is lehetnénk. – sziszegte Skip cinikusan. – Azonkívül ismerjük egymást, már találkoztunk. Emlékszel?! - Igen. Géza ismerőse vagy, ugye? - Eltaláltad. Akkor miért rohantál el, mi?! - Azt hittem, közülük való vagy! - Közülük?! - Hát tudod… akik Zsuzsának szállítottak. - És neked. – egészítette ki Skip, még mindig nem engedve a szorításból. - Ugyan… ezt honnan veszed?! – háborodott fel a srác. - Ne nézz hülyének, tudom mi az ábra! - Jól van na! Mi rossz van abban?! - És mi jó van abban?! – kérdezett vissza Skip. - Mit akarsz?! – tért a lényegre a másik. - Zsuzsa halott. Tudtad ezt, igaz?! Azért rohantál el. - Mondom, hogy azt hittem, hogy… - Pofa be! Azok nem ilyen kocsikkal furikáznak! Nem is ismerem őket, hogy tartoznék közéjük?!… Mit tudsz róluk?! - Semmit. – a tagadó válasz hallatán Skip egy pofont kevert le a megrémült srácnak. – Ne hazudj! Hányan voltak?! Miért ölték meg Zsuzsát?! - Fogalmam sincs! Újabb pofon volt a válasz. - Kezdem elveszteni a türelmemet. Ha nem adsz választ a kérdésemre, összetörlek!!! Megértetted?! – aztán, igazolva szavait, úgy orrba vágta a srácot, hogy reccsent egyet, majd engedett a szorításon. A srác összegörnyedt, szinte sírós hangon szólalt meg. - Eltörted! - Miért ölték meg?! - Valaki kirabolta őket… a szállítót… a drogot keresték Zsuzsán… - És? – faggatta tovább Skip. - Ennyi. - Kik voltak a fosztogatók? - Nem tudom. - Eltörjem a kezed is?! - Ne! - Akkor?! – Skip nem adta fel. Meg kell tudnia, mit tud a srác. - Mondom, hogy nem tudom! Valami szemét banda volt. Három srác volt, ennyit tudok. Pisztolyt fogtak rájuk, és… elszedték a cuccot. - Azt nem lehet csak úgy. - De mondom, hogy így volt. Ezt beszélték. - És te? Hogyhogy még élsz? - Elbújtam. Zsuzsát is el akartam vinni magammal, de nem jött. Gézát várta. - És Zsuzsa mondott valamit? - Nem, semmit. - És te?! – villantotta rá a szemét Skip. - Mit mondhatnék? Skip rövid gondolkodás után ezt mondta: - Mondjuk a Civilizációrezervátumról mesélhetnél. Hm? – húzta fel a szemöldökét. - Civi… micsoda? – értetlenkedett az. - Az olaszokról. – fogalmazott egyszerűbben. - Nem tudok róluk semmit.

19



Az utolsó háború



- Ne viccelj! Ők hozzák a cuccot. Tudom, hogy a Rezervátum lakóival összedolgoznak. Van ott néhány nagy faszkalap, ők az úr. - És nekem mi közöm ehhez? – hápogott a suhanc. - Nem tudod, mire készülnek? – kérdezte Skip lágyabb hangon, pár lépést téve. - Szerintem rám is gyanakszanak. Biztos meg akarnak ölni. Skip bólogatva helyeselt. - Erre már nem lesz gondjuk. – rászegezte a fegyverét, és fejbe lőtte. Az holtan rogyott össze. „Szerencsétlen alak… Ha azok megtalálták volna… így jobban jártál. És nincs kockázat, hogy eljár a szád. Lehet, hogy Zsuzsának eljárt… Hülyeség volt, a rablás után rögtön el kellett volna hallgattatni azt a tyúkot.” – ezen gondolkodott, miközben kisétált az utcára. A járműve felé nézett, és egy alakot látott a kocsi környékén bóklászni. - Hé! Egy ismerős arc! – kiáltott oda Skip a göndör hajú fazonnak, aki megrökönyödve nézett rá. Az azon gondolkodott egy pillanatig, hogy egyszerűen elszaladjon-e, vagy a kocsit megpróbálja ellopni, illetve visszaszerezni, ugyanis néhány nappal ezelőtt még az ő tulajdonát képezte a jármű, csakhogy ez a pofátlan alak három másik társával ellopta az orra elől. Legszívesebben agyonverte volna, és csodálkozott azon, hogy ez a szögletes állú nem ijed meg tőle. Kíváncsivá tette, úgyhogy megvárta, míg odaér. - Helló! – szólt oda neki a göndör hajú. – Nem félsz, hogy megöllek?! Skip kicsit félrehúzta a dzsekijét, hogy az észrevehesse a pisztolyt, jelezvén, hogy áll elébe a dolognak. - Ahá! Szóval így nagy legény vagy, mi?! - Amúgy is. És te? - Mit akarsz, lelőni? – tárta szét a karját. - Nem vagyok én olyan. – mosolygott Skip. – Hol vannak a társaid? - Mi közöd?! A közelben. Ha nekem bajom esik, neked annyi. - Nem akarlak bántani. Sőt! Van egy ajánlatom. Beszállsz? – nyitotta ki a kocsi ajtaját Skip, felkínálva a helyet a harmincöt körüli pasasnak. „Ez normális?” – tűnődött magában, azonban hangosan ezt kérdezte. – Miért szállnék be? - Elviszlek egy darabon. – ajánlotta fel Skip. - Persze. A társaidhoz, mi?! Ott meg kinyírtok. – tételezte fel a pasas. - Ugyan, ezt már most is megtehetném. De szállj be, és ha gondolod, út közben is kiugorhatsz. - Rendben. – vágta rá az. Beültek a kocsiba, és kezet ráztak. - Skip vagyok. - Örvendek. Márton. - Fura név. Még nem hallottam ilyet. – csodálkozott. - Anyám szép, különös nevet akart adni, de a tied is az… szóval mi az az ajánlat? Negyedóra autózás és beszélgetés után megálltak. - Hát nem is tudom. Végül is… nem olyan hülye ötlet, de … mi így is megvagyunk. Már megszoktuk ezt az életformát. Minek bajlódjunk? - Hányan vagytok a bandában? – kérdezett vissza Skip. - Körülbelül húszan. Tudod, olykor néhányan beállnak, aztán lelépnek. - Aha. Szóval jövés-menés van nálatok. És van megbízható ember is köztetek? - Persze. Az a húsz, én is köztük vagyok. - Aha. Szeretnék megismerkedni velük. – gondolkodott el Skip. - Mi?! – csodálkozott rá a pasas.

20



Az utolsó háború



- Miért, talán gond? Nem rögtön mindenkivel, de valaki csak van otthon, vagy összejártok, nem? - De. - Merre van a találkozóhely? - Itt. – mutatott egy épületre Márton, mely régen üzletként szolgált. - Oké. Akkor menjünk oda! – indult el Skip. „Ez meghibbant, vagy kémkedik?” – találgatott a göndör hajú. – „Vagy mindkettő. Ha te belépsz oda, halott vagy.” Skip egy nagy helyiségben találta magát, körülötte voltak vagy tízen. - Srácok! Hoztam ide egy dilis csávót. – közölte velük Márton. - Mi a szösz?! Ez az az alak, aki ellopta a kocsinkat. – közeledett felé egyikük fenyegetően. - Innen nem távozol élve! – kiáltott egy másik. Márton közbeszólt. - Várjatok! Adjatok neki egy esélyt! - Micsoda?! Hogy bírtad rá, hogy idejöjjön? - Srácok, jó szándékkal jöttem. Önként. – kezdett bele Skip, de egy pasas nekirontott. Skip hátraugrott, és gyomorszájon vágta a pasast, az összegörnyedt. A többiek támadásba lendültek, de erre Skip előkapta a fegyverét, és a levegőbe lőtt. - Vissza! Aki közelebb jön, lelövöm! – hadarta. Márton felordított. - Hé! Nem erről volt szó! - Ők kezdték. – magyarázkodott Skip. - Mégis mit gondoltál?! Talán örülnünk kéne neked?! – kiáltott valaki. - Mondtam, hogy békés szándékkal jöttem. Ki a főnök?! – nézett körül Skip. - Én. Hallgassátok meg! – parancsolta Márton. Skip eltette a fegyvert. - Figyeljetek! Van egy kis csapatom. Csak páran vagyunk, de bővíteni akarjuk a létszámot. Szeretném, ha mi összefognánk, hogy egy új világot teremtsünk. Percekig tartó nevetés volt a válasz. Skip zavarban volt. - És milyen új világot akarsz, he?! És miért?! - Nézzétek, nekem elegem van a disznóólból, a mocsokból, a bizonytalanságból. A többiek még mindig nevettek. - Ez olyan röhejes?! Így akartok tovább élni?! – kiáltott fel Skip körbenézve. Lehervadt arcukról a mosoly. – Én… hiszek még az emberi jóságban és ésszerűségben. Fogjunk össze! - Mindjárt én foglak össze téged, és morzsollak szét! – dörmögte valaki. Skip rájött, hogy hülyeség volt idejönni és főképp reménytelen. - Jól van. Találok mást, aki segít. – fordult Skip a kijárat felé. - Te innen nem mész el! – állt az útjába Márton. - Na ne! Én nem akarok zűrt. – hátrált Skip. - Itt nem lesz zűr, csak meghalsz! - Várjatok! – hallatszott valahonnan hátulról egy női hang. – Fiam! A hang tulajdonosa egy hatvan év körüli asszony volt. A társaság félreállt útjából, hagyták, hogy a nő előjöjjön. - Úristen, mama! Menj vissza! – fogta meg gyengéden a nő vállát Márton. - Nem. Én meg akarom őt hallgatni. – mutatott az ismeretlen fiúra a nő. – Talán a jó Isten küldte őt. - Marti! Vidd innen az őrült anyádat! Van így is elég… – mondta egyikük. - Ne nevezd őt őrültnek! – fordult oda Márton.

21



Az utolsó háború



- Klára vagyok. – odament Skiphez. Kézen fogta, és egy kisebb helyiségbe invitálta, Márton és társai megrökönyödése és tiltakozása ellenére. Skip és Klára elbeszélgettek. Egy órát is együtt töltöttek. A többiek türelmetlenül várakozva találgatták, hogy ki az őrültebb, az idős asszony, vagy a fiatal srác. Skip előjött. Csak pár szót mondott Mártonnak. - Becsüld meg, hogy él az anyád! Az enyémet évekkel ezelőtt elveszettem, apám se volt. Mindegy… nagyon is józan gondolkodású, és szerintem beszélj vele. Igaz, nagyjából azt mondtam el neki is, amit neked. Ha meggondoljátok a dolgot, keressetek meg. Anyáddal közöltem a címemet. – azzal elment. A csapat döbbent csendjét Márton anyjának hangja zavarta meg… Skip ezután beült az autójába, és hazament a kis kertes házába. Rég töltött otthon hosszabb időt. Nem volt kedve senkivel se beszélni, főleg nem Andrásékkal. Csendes szomorúságba burkolózott. „Ha akar valamit akár Márton vagy András csapata, megtalálnak.” … [7.ep.] András, Géza, Tamás és László némán ültek a lakásban a falnak támaszkodva. Mindnyájan magukba szálltak, és Skip kritikus megjegyzéseinek hatására számba vették múltjukat, és a jövő esélyeit latolgatták. Tulajdonképpen mind a négyen szégyellték magukat, hogy nem álltak ki kellő elkötelezettséggel barátjuk mellett, mikor az annyira lelkesen és elszántan szeretné jobbítani a város, majd az ország életkörülményeit. Másrészt ott volt a változásoktól, az ismeretlentől való ódzkodás is, mely magában foglalja a kudarctól való félelmet is. Az ember a szokások rabja, ha sokáig csinál valamit, még akkor is nehezen adja fel a dolgot, ha az nem teljesen kielégítő számára. Nehéz volt beleélniük magukat abba a helyzetbe, mikor emberek ezrei között dolgoznak közösen a város rendbetételén, és szembeszállnak a drog- és fegyverkereskedők züllesztő üzletpolitikájával. Hiszen az teljességgel bizonyos, hogy ha Miskolc lakossága összefog, rengeteg vásárlót, ügyfelet vesztenek el az olaszok, akiknek komoly anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy a lakosság a tőlük vásárolt fegyverekkel küzdjön egymás ellen. Ezért előbb vagy utóbb számolni kell a lakosság egységének felbontására irányuló kísérletekkel, így valóban elkerülhetetlen lesz az összecsapás a szicíliaiakkal. A csapat tagjai komoly dilemma előtt álltak: Vagy hagynak mindent a régiben, és viszonylag nyugodtan leélik szaros kis életüket, vagy mindent megtesznek azért, hogy öntudatra ébresszék Miskolc, Magyarország lakosságát, ezzel komoly és előre nem látható veszélyeket, kockázatokat szabadítva magukra. Amiért mégsem vetették eleve el a félelemtől vezérelve a változtatás ötletét, az a terv esetleges sikere után várható nyereség volt. Olyan mesébe illő képzetek jelentek meg agyukban, mint a közbiztonság, hogy nem kell minden pillanatban a kirablástól, meggyilkolástól tartani, hogy egészséges és változatos élelmiszereket ehetnek, hogy újra lesznek orvosok, akik küzdenek a manapság oly gyakori betegségek ellen, hogy lesz oktatás, hogy minden családnak lesz szépen felújított lakása, hogy lesz munka, és hogy az emberek békében és szeretetben élhetnek egymás mellett. És ezek már a legmerészebb gondolatok, álmok voltak, az ezeken túlmutató javulást szinte már istenkísértésnek tartották még csak elképzelni is. Egymást, a falakat, az ablakon túl a kék égen elhúzó felhőket bámulva töprengtek az esélyeken, lehetőségeken, kockázatokon, veszélyeken. Sürgősen dönteni kellett, hogy az összes tényező összevetése után melyik választás éri meg nekik jobban. - A francba! Ha már belevágtunk, ha már eddig eljutottunk, akkor nem kéne most kiszállni. Sikerült magunkra haragítani a maffiát, ennél sokkal nagyobb veszélyben akkor sem leszünk, ha besétálunk Szicília legnépesebb városának főterére! – fakadt ki András hirtelen. Lászlót ez a megjegyzés nem érintette túlzottan, viszont Géza és Tamás kelletlenül bár, de helyeseltek.

22



Az utolsó háború



- Akkor most mi legyen? – kérdezte Tamás. - Keressük meg Skipet, és mondjuk el neki, hogy számíthat ránk! – javasolta András bizonytalanul. - Tényleg számíthat rátok? – vetette oda László a legtávolabbi sarokból. A három fiatal a hang irányába nézett, és a kissé gúnyos kérdésre határozott, dacos igennel felelt. - Most már csak azért is végigcsináljuk, amit elkezdtünk! – jelentették ki. Lassan feltápászkodtak, összepakolták az értékesebb holmikat – ugyebár nem egy vagyonbiztosítás egy üres lakásban bármit is őrizetlenül hagyni –, és már épp kiléptek volna az ajtón, mikor távoli lövöldözés zajára lettek figyelmesek. - Mi ez, egy újabb leszámolási akció két banda közt? – töprengett fennhangon Géza. - Ahhoz túl sok lőszer fogy, hogy ezek helyi bandák lehessenek. Nálunk senki sem engedhet meg magának ekkora pazarlást. – kommentált András, mikor egyre hevesebbé vált a fegyverropogás. – Nézzünk utána! - Kaphatnék és is fegyvert? – érdeklődött László, mikor már javában rohantak lefelé, kettesével-hármasával szedve a lépcsőfokokat. - Vegyél! – nyomott a kezébe egy szatyrot Géza. László a földszinten megállt, kiválasztott egy szimpatikus automata pisztolyt, és a hozzá való lőszertárakkal együtt a zsebébe süllyesztette azt. Miután a kis csapat kilépett a lépcsőház ajtajának helyén, már elővigyázatosabban, minden fedezéket igénybe véve haladtak a nyílt utcán az incidens helyszíne felé. … Skip lelombozódva nyitotta ki házának fémbetétes ajtaját. Az ablakkeretekre is mindenhová vasrácsot hegesztettek még nagyon régen, így lehet az, hogy a ház belülről még javarészt sértetlen volt. A fiú belépett az előszobába, bezárta maga mögött az ajtót, lerúgta cipőjét, és a falon függő tükörbe nézett. - Elég ramatyul nézel ki. – morogta rosszkedvű, enyhén sápadt képmása felé. Bement a szobába, első pillantása a falon függő bekeretezett képre esett. Odalépett hozzá, és lefújta a port az édesanyját ábrázoló évtizedes fényképről. Ha lehet, még szomorúbb lett. Előszedett a szekrényből egy üveg italt, felnyitotta, és jó párszor belekortyolt, végül az ágyra dobta magát. „Nem hiszem el, hogy ennyire beletörődőek lehetnek az emberek.” – gondolta. – „Miért nem hajlandó senki sem tenni a javulásért? Pedig így nem lehet végigélni egy egész életet… Akár egyedül is megcsinálnám az akciót, ha a halálom bármivel is hozzájárulhatna célom, egy emberségesebb világ, megvalósításához. Csakhogy egyedül semmi esélyem sincs…” Az ital bódító hatásától elaludt. Azt álmodta, hogy egy mély árokban fekszik, előtte homokzsákok. Oldalra tekintve barátait vette észre, mind állig fel voltak fegyverkezve. Ekkor jött rá, hogy egy lövészárokban van. Óvatosan kikukucskált a zsákok felett. Nem messze, egy drótkerítés mögött hatalmas tankok és fegyveres katonák néztek vele farkasszemet. Perzselően tűzött a Nap, a levegő meg se rezdült. - Főnök! – bökte oldalba András. – Mire vársz még? Mindenki felkészült. Skip szája, torka teljesen kiszáradt, alig bírt nyelni. Elbizonytalanodott. „Tényleg jó ötlet ez? Nem lehet, hogy csak a biztos halálba küldöm a társaimat? Feleslegesen. Nem! Ha nem is most, valamikor ők is megtámadnának minket, kár halogatni az elkerülhetetlent. Győzni fogunk, véget vetünk a Rezervátumosok kizsákmányoló uralmának!” – gondolta. - Add ki a tűzparancsot! – reagált hosszú hallgatás után barátja kérdésére, majd elsőként felkapta gépfegyverét, átvetette a homokzsákokon, és elszántan tüzelni kezdett a szicíliaiakra. Kénes szagú füst, korom terített be mindent, robbanások rázták meg a földet, szűnni nem akaró fegyverropogás hasogatta fülét.

23



Az utolsó háború



Skip felriadt. Bár először még ebben sem volt biztos, mivel a lövések zaja továbbra sem csitult. Csak miután kinyitotta szemét, győződött meg róla, hogy valóban a saját szobájában van. Kiugrott az ágyból, és az ablakhoz rohant, hogy felderítse a zajforrást. Ablaka épp egy hosszú utcára nézett, melyen most egy különös esemény zajlott. Egy nagy fekete kocsi vesztegelt az út közepén, előtte is, mögötte is betontömbök zárták el az utat. A környező házak ablakaiból, és az utcán található egyéb fedezékek mögül zúdult a golyózápor az autóra. A jármű résnyire lehúzott ablakaiból a benn ülők viszonozták a tüzet. Rövid szemlélődés után észrevett néhány ismerős alakot is, ebből jött rá, hogy Márton csapata támadhatta meg az autót. Skip néhány hosszúnak tűnő röpke másodpercig azon hezitált, hogy odamenjen-e segíteni, örülnének-e, ha beleavatkozna a dolgukba, végül győzött a kíváncsisága. Magára kapta bakancsát, ruháit, zsebeibe lőszert tömött, kezeibe egy-egy pisztolyt markolt. Feltűnés nélkül lépett ki a kertbe, és nem felejtette el maga után gondosan becsukni a páncélajtót sem. Összegörnyedve, szinte már kúszva közelítette meg a helyszínt. Felmérve a terepet, több lényeges felismerést is tett: A kocsiban ülő egyének azonosak voltak a csapata által kirabolt olaszokkal. A golyózápor ellenére a kocsi még mindig kifogástalan állapotban volt. Ha tehát segíteni akar a benn ülők kinyírásában, olyan lőállást kell találnia, ahonnan a szűk ablakréseken át eltalálhatja őket. Ezért szép óvatosan vissza is kúszott egy házfal mögé, ekkor állt csak fel, hogy bemenjen az épületbe. Behatolt az egyik lakásba. A nappaliba akart menni, mert mindig, mindenhol ott vannak a legnagyobb ablakok. A szoba ajtajában azonban megtorpant. Meglátta ugyanis az ablak előtt térdelni Mártont egy látszólag halott személy előtt. A göndör hajú férfi szemében könnyek csillantak, fegyvere eldobva hevert a padlón. - Drága öcsikém! – szólongatta a halottat. – Ha sejtettem volna, hogy ez történik, soha nem egyezem bele ebbe az akcióba, sőt nem alapítok bandát sem, hanem inkább elvonulok az erdőbe remetének. Bocsáss meg… – elcsuklott a hangja, és sírva fakadt. Csak néhány perc múlva vette észre, hogy figyelik. Életuntan pillantott a jövevényre. Skip tanácstalanul lógatta fegyvereit, zavarban volt. - Részvétem! – hangja őszintén csengett. – Segíteni jöttem. - Csak tessék. – válaszolta Márton érdektelenül, és a kilőtt ablakra mutatott. Skip úgy gondolta, hogy előbb el kellene intézni a fegyveres konfliktust, és majd utána beszél a másik csapat vezérével. Óvatosan kilesett az ablakon. Az olaszok nem figyeltek errefelé, mivel már jó ideje nem tüzeltek innen. Inkább az utcai fedezékek mögött megbúvó útonállókra koncentráltak. Azonban, hogy célozni is tudjanak, lejjebb kellett ereszteniük a golyóálló ablakokat. Így négyük közül ketten is kitűnő célpontot nyújtottak. Csakhogy egyszerre kellett volna végezni mindkettővel. - Márton! Gyere gyorsan! Most megbosszulhatod az öcsédet. – szólította fel Skip a még mindig a padlón térdeplő férfit. Mivel azonban az a füle botját sem mozdította, kicsit hangosabban folytatta. – Gyere már! Gondolj a többi emberedre, a barátaidra is! Segíthetsz nekik. A férfi végre reagált, megfogta pisztolyát, és egykedvűen kipillantott az ablakon. - Tied az első, enyém a hátsó, háromra lövünk. – jelentette ki. Mindketten becélozták a nekik kijelölt személyt, majd Márton nyugodt hangon elszámolt háromig. A két lövés egyszerre dörrent. Néhány másodpercre elhallgattak a fegyverek. Mindenki meglepődött, hogy a kocsi ablakait beterítette a vér. Hirtelen sem a két maradék olasz, sem a kinti magyarok nem tudták megállapítani, hogy mi történt, honnan érkeztek a lövések. Márton visszaült a földre halott testvére mellé, Skip pedig elégedetten kinézett az ablakon. Viszont gyorsan félre is ugrott, mert az olaszok dühösen lőni kezdtek feléje. Szerteszét pattogzott a vakolat a becsapódó lövedékek nyomán. Skip feleslegesnek vélte tovább itt maradni.

24



Az utolsó háború



… András és kis csapata futólépésben közelítették meg a helyszínt. Már messziről meg lehetett állapítani, hogy nem szokványos összetűzésről van szó. A közelbe érve elhelyezkedtek egy leomlott téglafal maradványai mögött, és vártak, elemezték a helyzetet. Lassan csökkent a lövöldözés intenzitása, végül csönd lett. A kocsiból már nem lőttek, ezért kint is abbahagyták a felesleges golyópazarlást. Többen is elhagyták fedezéküket. - Valószínűleg elfogyott a töltényük. – jegyezte meg László. – Két lehetőségük maradt: vagy a kocsiban ülve megvárják, míg éhen döglenek, vagy megpróbálnak kitörni, és elmenekülni. Az utóbbi következett be. Hirtelen kivágódott a járgány két ajtaja, és két, fekete öltönyt, napszemüveget viselő gépfegyveres férfi pattant ki. - Az olaszok! – kiáltott fel minden óvatosságról elfeledkezve szinte egyszerre András, Géza és Tamás. Ezt az említett személyek is meghallották, és feléjük fordultak. Vajon a felismerés szikrája csillant szemükben? Mindenesetre rájuk emelték gépfegyvereiket. Az olaszok következő húzását azonban már nem várta meg András és társasága, hanem gyorsan leadtak néhány lövést, miközben a fal mögé vetették magukat. Szinte hallották a válaszlövéseket elfütyülni füleik mellett. András kihajolt a fal mögül, és megeresztett egy sorozatot. Az egyik olasz hörögve összerogyott. A másik visszalőtt volna kocsiajtajának fedezékéből, de csak az üres géppisztoly kattogása hallatszott. Az olasz eldobta a használhatatlanná vált fegyvert, és futásnak eredt. Többen is utána lőttek, de csak a port verték fel körülötte, senki sem találta el. Végül eltűnt a házak között. - Ez csak egy hajszálon múlott! – állapította meg László, miközben leporolta ballonkabátját. A többiek bólogattak. Közben Skip is odaért hozzájuk. - Ti meg mit kerestek itt? – firtatta. - Épp hozzád indultunk, de közbejött ez. – mutatott körbe Géza. - És jól vagytok? - Igen, de… - Tamás sápadt volt, és elcsuklott a hangja. -De? – kérdezte Skip. - De egy olasz elmenekült, és… és meglátott, talán fel is ismert minket. - Hm, ez már komolyabb gond, de nem hinném, hogy messzire jutna egyedül. – vélte Skip. – pláne „kísérettel” a nyomában. – tette hozzá, miután Márton is előjött a házból, és ráüvöltött néhány emberére, hogy ne hagyják meglógni az öccse gyilkosát. - Van még valami… - folytatta Tamás. - Igen? – nézett rá Skip feszülten. - Beütöttem a könyököm is… - viccelődött kissé megkönnyebbülten a fiú. - Barom! Még ilyenkor is szórakozol velem? – háborgott Skip. Közben Márton feléjük indult. Skipen kívül mindegyikük erősebben megmarkolta fegyverét. Ezt Skip is észrevette. - Tegyétek el azokat! Már beszéltem vele, ő annak a csapatnak a főnöke. – mutatott a kocsi körül ténykedőkre, akik épp a sebesülteket szedték össze, és látták el. Andrásék zsebeikbe, öveik alá dugták a pisztolyokat. - Ő Márton, ők pedig a társaim, András, László, Géza és Tamás. – mutatta be Skip egymásnak a férfiakat. Miután mindannyian kezet fogtak Mártonnal, beszédbe elegyedett a társaság. - Miért segítettél? – szegezte Márton a kérdést Skipnek. - Épp a környéken jártam, mikor észrevettem, hogy mibe keveredtek az embereid. Szerettem volna tudatni veletek, hogy nem félek, és megbízhattok bennem. És ti? Miért támadtatok rájuk?

25



Az utolsó háború



- Hát… az egyik őrszemem jelentette, hogy egy kurva jó kocsi cirkál a városban. Megtudtuk, hogy olaszok, és itt is üzletelnek néha, főleg narkót árulnak. Aztán elhatároztuk, hogy kirámoljuk őket, eléggé leapadtak a készleteink az utóbbi időben. Pénz, fegyver, kábszer, a három közül csak van nekik valamelyikből, gondoltuk. Csapdát állítottunk nekik itt, eltorlaszoltuk az utat, aztán mikor megálltak, mögéjük is leraktunk néhány betontömböt. Persze ha tudtuk volna, hogy páncélozott autójuk van, inkább békén hagytuk volna őket. Hisz láthatod, mi lett a vége! Egy halott, sok sebesült… - hallgatott el komoran. „Az olaszok… Rájuk jár a rúd! Először mi fosztjuk ki őket, majd Mártonék.” – gondolta Skip, de arról bölcsen hallgatott, hogy ismerte a kocsi utasait, és hogy valószínűleg nem véletlenül jöttek ebbe az utcába, és tartottak a háza felé. Nem akarta, hogy Márton őt hibáztassa öccse haláláért. – Igen, sajnos a múlton nem változtathatunk. – szólalt meg végül. – De ha már így alakult, talán vegyük szemügyre a kocsit közelebbről is. El is indultak a jármű felé, Márton emberei közül többen is ott bóklásztak körülötte, de főnökük engedélye nélkül nem merték megkezdeni a fosztogatást. Márton, miután kilökte a két hullát az útra, beült a vezetőülésre, és a még mindig a kulcslyukban lévő slusszkulccsal beindította a motort. Szólt az embereinek, hogy vigyék el az útból az akadályokat, majd miután ez megtörtént, gázt adott, és csikorgó kerekekkel elszáguldott. Az utca végén kifarolva megfordult, és visszajött a többiekhez. Elégedetten állította le a motort, és süllyesztette zsebe mélyére a kulcsot. - Ez már autó! – nyilatkozott, majd kifejezetten Skiphez fordult. – Most már nyugodtan megtarthatod a lopott kocsidat, nekünk van jobb. Skip irigykedve hasonlította ezt a csodajárgányt a ráhagyományozott szakadt csotrogányhoz, de roppantul örült ennek a békülékeny gesztusnak, Márton még így is nagylelkű volt vele szemben. László közben kinyitotta a csomagtartót, és az odasereglő emberek élén elkezdte átkutatását. Első mozdulatával egy aktatáska alakú műanyagdobozt emelt ki, melyet ezután már el sem engedett. Volt egy nagy zsák is a csomagtartóban, mely megmozdult, mikor hozzáért. - Mi a fene?! – hőkölt hátra László. – Vegyék már ki, de csak finoman! – kérte a körülötte bámészkodókat. Mire a zsákot a földre helyezték, már mindkét banda teljes tagsága ott tolongott a kocsi hátulja körül. Márton is odalépett, és megtekintette a zsákot, melyben valami vagy valaki vonaglott. - Nyissátok ki, óvatosan! A zsákból egy hátrakötözött kezű, betömött szájú nő került elő. Mikor talpra állították, akkor derült ki, hogy egy szép, karcsú, magas, barna hajú és szemű, szelíd arcú, húsz év körüli lányról van szó. Többen is elismerően füttyentettek a körben bámészkodó férfiak közül. A lány ijedten tekintgetett a körben állókra, és az úton fekvő hullákra. Márton kivette a szájába tömött rongyot. - Kérem, ne bántsanak! – könyörgött a lány. - Nem fogunk. – biztosította Márton. A lány szemmel láthatóan megnyugodott a magyar szó hallatán. - Hol vagyok? - Miskolcon. Hogy kerültél a csomagtartóba? - De jó, hogy még Magyarországon vagyok! Mert én pesti vagyok, pár napja törtek be hozzánk, és raboltak el. Azóta poshadok itt, csak néha engedtek ki, hogy egyek, vagy elvégezzem a dolgom. - Ezek az olaszok raboltak el? – tett fel egy kérdést András is. - Olaszok? Hisz folyékonyan beszéltek magyarul! – lepődött meg a lány.

26



Az utolsó háború



- Az baj. – morgott András. – Így dupla gondot okozhat az az egy, amelyik megszökött. Bárhová be tud épülni… - És azt tudod, hogy miért kellettél nekik? – faggatózott tovább Márton is, miközben eloldozta a kiszabadított fogoly kezeit. - Csak sejtem. – dörzsölgette elszorított csuklóit fájdalmas grimaszokat vágva a lány. – Nálunk gyakran hallani arról, hogy fiatal nőket rabolnak el, hogy valahol külföldön eladják őket gazdagok számára, vagy prostitúciós célokra. - A szemetek! – horkant fel Skip. – Remélem, anyám nem ilyen sorsra jutott! A többiek is felháborodtak az eseten. - Úgy tűnik, hogy ezeknek a szicíliaiaknak még annyi erkölcsi tartásuk sincs, mint itt az aljanépnek, hiába vannak tele pénzzel. – fordult Márton Skiphez. – Gondolkodtam az ajánlatodon is. – folytatta. – Egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg minél többünknek össze kéne fognunk, pláne így, hogy lemészároltuk ezeket. Biztos fognak küldeni valakit utánuk. És ha azoknak is ilyen járgányaik, fegyvereik lesznek, nos… az kínos… - Mi örömmel szövetkezünk veletek. – jelentette ki maga és társai nevében Skip. - Rendben, a részleteket majd később tisztázzuk, most koncentráljunk a jelenre! Ezzel a csoport felé fordultak. Elhatározták, hogy a lányt, akiről időközben kiderült, hogy Csillának hívják, ideiglenesen beveszik a csapatba, amíg el nem döntik, mit tehetnek érte. Ezután újra a kocsi még korántsem üres csomagtartója felé fordult érdeklődésük. Márton kijelentette, hogy mindenki megtarthatja, amit autójának csomagtartójában talál, majd elsétált. Erre fel az összes embere nekiesett a nyílásnak, sorra szedegették ki az értékes holmikat. Pisztolyok, gépfegyverek, kézigránátok, lőszer, konzervek, italok kerültek elő. Skip is zsákmányolt magának egy robbanótöltetes puskát. Büszkén mutatta a háttérben álldogáló Lászlónak. - Nézd mit találtam! Ezzel még az ilyen páncélozott autókat is ki lehetne lyuggatni. László elismerően füttyentett, de nem mutatott további komoly érdeklődést. Titokzatos mosolya felkeltette Skip kíváncsiságát. - Neked nem kell valami jó fegyver? Addig nézz magadnak, amíg még van mit! - Köszi, de én már elvettem a részem. – azzal a műanyagtáskára mutatott. - Miért, mi ez? - Majd meglátod! – rejtélyeskedett az öreg. Itt azonban megszakadt a beszélgetés, mindenki elnémult, és abbahagyta, amit épp csinált. Ugyanis észrevették, hogy Márton a karjaiban hozza ki öccse holttestét, és az autó felé tart. Az egyik csapattag megérezte, mit akar főnöke, ezért egy ronggyal a kocsiba ugrott, és amennyire lehetett, megtisztította a kárpitot és az ablakokat az olaszok vérétől. Márton hálásan nézett rá, majd befektette testvérét a hátsó ülésre. Becsukta az ajtókat, majd maga is beszállt. - Menjünk. – mondta halkan, közben beindította a motort, és lassan elhajtott. Emberei csendben követték a kocsit. Miután a gyászmenet elhaladt, már csak hatan maradtak a csatamezőn: Skip és négy társa, valamint Csilla, mivel aznap ez a csapat vállalta a lány elszállásolását. Már alkonyodott, és lehűlt a levegő, de egy ideig ők is szomorúan álldogáltak, osztoztak Márton fájdalmában. „Még a legkeményebb legényeknek is vannak titkolt érzelmeik, gyenge pontjaik.” – jött rá Skip Márton példáján okulva. Végül bedobálták az olaszok hulláit egy elhagyatott pincébe, hogy azok ne a nyílt utcát éktelenítsék, majd elindultak Skip közeli háza felé. - Gyertek, vendégül látlak titeket ma estére! – ajánlotta fel. László és Csilla, akik még nem jártak itt, komolyan meglepődtek az ízléses, jó állapotú bútorzat láttán. Mindnyájan lepihentek, kifújták magukat, majd egy közösen elfogyasztott konzervvacsora következett, finom italokkal leöblítve. Ünnepelték az új összefogást. Ezután

27



Az utolsó háború



mindenki megpróbálta elfoglalni magát. Az egyre sűrűsödő homályban nézegették az új fegyvereket, beszélgettek, László pedig kirakta az asztalra téglatest alakú dobozát. Az öreg benyomott egy kis gombot a táskán, felemelte fedelét, majd egy másik gombot is megnyomott. A többiek felkapták fejüket a keletkező zümmögésre és fényre. Egyből odagyűltek László köré, és figyelték a kivilágosodó képernyőn megjelenő jeleket. - Hihetetlen! – mondta az öreg gyengéden megérintve a gépet. – Mióta nem láttam már ilyet! – a gyér színes fény teljesen átszellemült, földöntúli ábrázatot kölcsönzött a borostás, egyébként közönyös arcú, ötvenes évei felé közeledő férfinek. - Hihetetlen! – mondták a többiek is László hozzáértését látva, ahogy ujjai sebesen száguldozni kezdtek a billentyűzeten. – Mi ez a ketyere? – kérdezték végül. - Ez egy laptop számítógép. – válaszolt az öreg, miután mámoros elragadtatottságából magához térve lassan felfogta a kérdést. – Úgy harminc éve még majdnem mindenkinek volt ilyenje, de a Katasztrófa óta még csak most láttam először. - És mire való? – érdeklődtek a többiek, akik nemigen láthattak már működő számítógépet. - Hát, az egyik legfőbb funkciója, amiért én is lenyúltam, az az adattárolás. Rengeteg információ fér egy ilyen masinába. És mivel az olaszoké volt – ha szerencsénk van – sok mindent megtudhatunk belőle akár Szicíliáról is. – fejtegette. László elbíbelődött egy kicsit a géppel, a többiek értetlenül, de lenyűgözve figyelték a képernyőn megjelenő ábrákat, jeleket, szövegeket, számokat. Egyszer csak megszólalt az öreg. - Nos, szerencsére annyira nem számítottak rá, hogy valaki is ellophatja ezt, hogy nem is kódolták le… Ellenőriztem a gép kapacitását, és egy fontos dologra máris rájöttem. - És mi volna az? - Ha ez a legmodernebb technológiájuk, akkor 2010 óta nem sokat fejlődtek, mert akkoriban nekem is volt egy majdnem ugyanilyen gépem. Ha ez valóban így van, akkor a szicíliaiak képtelenek a fejlődésre; vagy nem áldoznak pénzt és energiát a kutatásokra, vagy nincs senki, aki eleget tudna ahhoz, hogy a régi technológia lemásolásán, fenntartásán kívül bármire is képes legyen. Ott sem lehet túl jó az oktatásügy helyzete. Egyszerűen már nem értik, amit csinálnak. Biztos folytatják a régi játékaikat, hogy megszerezzék egymás vagyonát, és így nincs idejük a tudománnyal törődni… Persze ez csak egy feltételezés, lehet, hogy ez egy elavult számítógép, és nem akartak jobbat idehozni – magyarázkodott az öreg. –, de ha igazam van, akkor mindenre nagyon vigyázni kellesz a hadműveletünk során, mert lehet, hogy senki sem tudná rendbe hozni azt, ami „lerombolódik”. Nekünk pedig szükségünk van a működő technikára, hogy az élő, működő példa és mondjuk a könyvek elméleti anyaga segítségével újra képessé tegyük népünk majdani diákjait, tudósait, hogy használni, javítani, variálni és fejleszteni is tudják a meglévőt. Azonkívül még ezt a – talán – harminc éve megrekedt tudást is sokra kell becsülnünk, hiszen itt Magyarországon nemcsak hogy megrekedt, hanem egyenesen kétszáz évvel ezelőtti szintre zuhant vissza a technika. - Aha. – jött a nem teljes meggyőzöttségről tanúskodó válasz. – És valami konkrét dolog is van? László babrált egy kicsit a gépen, a képernyőn egy rajz jelent meg. - Tessék, találtam nektek valamit. Itt van Európa közlekedési térképe. A fehér vonalak az autóval még járható útvonalakat jelölik. Nincs sok belőlük, de egy pontosan itt fut át Miskolcon. – mutatott az öreg az otthonukat jelölő pontra. – El lehet jutni egészen Szicíliáig, ahová száraz lábbal, hídon is át lehet kelni. – húzta végig ujjút az említett útvonalat jelölő fehér csíkon. Ez már jobban lekötötte a többiek figyelmét, sokan közülük eddig még körülbelül sem tudták, hogy miként néz ki Európa, és hol is van Magyarország. Már ők is egészen belelkesedtek, és kíváncsian várták, milyen adatokat sikerül még elővarázsolni a gépből.

28



Az utolsó háború



[8.ep.] - Íme, uraim, Szicília… elég zsúfolt, de errefelé erdős területek lehetnek. Itt jól el lehet rejtőzni, feltéve, hogy átjutunk a hídon. - Hát biztos, hogy azt jól őrzik. – jelentette ki Skip. - Meg minden mást… ez nem lesz egyszerű. – fűzte hozzá András, majd ismét a képernyőre összpontosított. – Mik ezek? - Nevek, helyszínek, időpontok. – sorolta az öreg. - Jó lenne tudni, hogy ezek hogy tartják a kapcsolatot a magyarokkal. Vagy csak találomra jönnek? - Nem tudom. Biztos van valami módja ennek. – gondolkodott hangosan László. Skip ekkor hirtelen felpattant, a fürdőszobába szaladt, és magára zárta az ajtót. A többiek egy pillanatra felfigyeltek a kishelyiségből kiszűrődő öklendezés-szerű hangra, de inkább a képernyőn megjelenő adatokra koncentráltak. Pár perc múlva Skip visszatántorgott a helyére. - Mi volt veled? – fordult felé András. - Semmi. – legyintett. - Nos, mára elég volt ennyi. – kapcsolta ki a gépet László. – Holnap folytatjuk. - Rendben. – egyeztek bele. - Szerintem térjünk nyugovóra. – tápászkodott fel Géza, a többiek is követték volna példáját, de Skip közbeszólt. - Még ne! Valamit meg kell beszélnünk. - Nem ér rá holnap? - Nem. Üljetek vissza! – parancsolt rájuk, majd a lány felé fordult. – Csilla, menj át a másik szobába, és zárd be magad után az ajtót! A megszólított eleget tett a kérésnek. - Géza, el kell mondanom neked valamit! - Tessék! - Skip mély lélegzetet vett, majd kibökte. - Zsuzsa meghalt. Megölték. – Skip hatásszünetet tartott. - Mi? – kérdezte Géza erőtlenül. A többieket is lesújtotta a hír. - Most mit vagy úgy oda? Hisz erre számítani kellett. - Én… – kezdte halkan Géza, miközben felállt, majd egyre inkább kikelt magából. – Te hogy lehetsz ilyen rideg, érzéketlen?! Csak úgy közlöd velem, hogy meghalt, és ne is csodálkozzak?! - Bocs, lehet, hogy ezt nem kellett volna. – vallotta csekély megértéssel a hangjában. – De akkor is igazam van. - Te, én kinyírlak! – rontott rá, de Skip elhárította a támadást. - Lehet, hogy teljesül a vágyad! Sőt, ha ti meg Márton nem léptek közbe, én már megdöglöttem volna. – kiabálta Skip, miközben a falhoz szorította Gézát. Kicsit halkabban folytatta. – Zsuzsa beköpött. Megkínozták. Biztos kiszedték belőle. Mit gondolsz, mit kerestek itt?! Talán kicsit lecsillapodtak mindketten. Skip elengedte a srácot. - Várj… – nyögte elhaló hangon Skip, majd rohant a fürdőszobába. Ismét nyögés, krákogás, öklendezés hallatszott. A két testvér ezzel nem foglalkozva egymás nyakába borult. - Bratyó! Túl leszel rajta! - Remélem! – szipogta az. László és András részvétet nyilvánítottak. Aztán András behívta Csillát is, mondván, a beszélgetés befejeződött. - Nem sok értelme volt bezárkózni, végül is majdnem minden szót hallottam. – jegyezte meg félszegen a lány. - Hát elég nehéz normálisan beszélgetni. Mindig elfajul. – mosolygott András vissza.

29



Az utolsó háború



Skip holtsápadtan előkerült a fürdőszobából. Az ajtónak támaszkodott. – Takarodó! Késő van. – nyögte ki. - Jól van. – egyezett bele a társaság. - Csilla, nyugodtan menj a kis szobába, ott nyugodtan tudsz aludni. Mi meg elférünk … – fordult felé András, de a lány ellenezte ezt. - Nem akarok egyedül aludni. Félek. - Akkor aludj, akivel akarsz! – vont vállat Skip. – Én megyek be oda. Egyikőtök pofáját se akarom látni. – morogta fáradt hangon, majd magára zárta az ajtót. - Valami nem stimmel vele. – jegyezte meg László, de senki sem tulajdonított neki jelentőséget. Nem az öregre, hanem Skipre haragudtak. Másnap reggel komoran készülődött a társaság. - Mi a mai program? – érdeklődött András. - Márton. – hangzott Skip tömör válasza. - Akarsz jönni te is? – fordult András a lány felé, de helyette Skip válaszolt cinikusan. - Jöhet persze, de maximum a csomagtartóba fér. De ha az úgy jó neked is…? A lány visszakozott, amit Skip helyénvalónak talált. - Ne félj! Nem leszel egyedül. Tamás itt marad veled. Oké? – azzal elhagyták a házat. Beültek az autóba, és Mártonék felé vették az útjukat. Pár perc alatt odaértek. - Jó napot, Klára asszony… osztozunk a fájdalmában! - Köszönöm! - Merre van Márton? – tért a lényegre Skip. - Ott hátul. – mutatta a nő. - Köszönöm! Egy kisebb helyiségbe érve meglátták Mártont és néhány emberét. - Szevasz… remélem, nem zavarunk! - Nem, dehogy. Állok rendelkezésetekre! – fogott kezet Skippel a göndörhajú. - Mi van a csávóval, aki elszökött? - Nos… elszökött valóban. A nyomát vesztették az embereim. A nem tetsző válasz hallatán Skip elhúzta a száját. - A kurva életbe! Ez gond. - Sajnálom. – tárta szét a karját Márton. – Továbbra is keressük. - Úgyse találják meg. – legyintett András. – Jobb lesz óvatosabbnak lenni. - Figyelj! – tette Skip Márton vállára a kezét. – Még mindig úgy érzed, hogy dolgozzunk össze? - Igen! Nem változott a véleményem. - Jól van. Csak az öcséd halála … – kezdte együtt érző hangon Skip. - Épp az motivál. – jelentette ki határozottan Márton. - Rendben. Nos, konkrét tervünk még nincs, de befolyásolhatja az olasz a dolgok alakulását. Először is jó lenne azt a mocskot megtalálni minél hamarabb. Élve is jó, mert információt szerezhetünk tőle, holtan pedig megnyugtató látvány lenne. – folytatta Skip. – De addig is László mutat neked valami érdekeset. Az öreg elővette a számítógépet. - Amint látod, hosszú az út odáig. – kezdte László, de Skip közbevágott. - Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. A többiek értetlenül néztek rá. - Mit makogsz? – vonta össze a szemöldökét Márton. - Mindegy, ez csak egy mondás. De valamelyik variáció bekövetkezik, és mindenképp szükség van kocsikra. - Te szakértője vagy a kocsilopásoknak. – fűzte hozzá András. - Hát ti se panaszkodhattok! Tehetségetek nektek is van.

30



Az utolsó háború



- Igen, de nekünk más feladataink vannak. Persze mindenki segít mindenben, de ezt rád szeretnénk bízni. - Több autó is van, ami elég jól néz ki, és alig van hibája, vagy csak hiányzik belőle valami… – szólalt meg Géza is. - Hát persze! Mondjátok meg, merre van a legközelebbi szerviz, és meg van oldva a gond. – vitatkozott Márton egyik embere. - A fenébe! Hisz itt van a kocsi, amit mi loptunk tőletek. Azt is karban kellett tartani, nem? – húzta fel a szemöldökét kérdőn Skip. - Igaz… Meglátjuk, mit tehetünk! - Oké. Nos, dióhéjban ennyi. Ha bármi segítség kell, szólj. Mi megyünk, mert sok dolgunk van. - Igen. Például Zsuzsát eltemetni. – adott tippet komoran Géza. - Nem hinném, hogy neked való látvány lenne. – vetette ellen Skip. - Nem te döntöd el! - Hé, fiúk! – szólt közbe az öreg, mielőtt megint elfajulna a vita. – Ne itt, és ne most! - Miért?! Legalább Márton is megtudja, hogy mennyire emberséges ez a… - Elég! – szólt rá Skip erélyesen. – Ha elmentünk, tisztázzuk, de nem itt. Világos? Géza összehúzta magát. - Tudod, elvesztette a barátnőjét, és rohadtul szemét voltam vele. – magyarázkodott Skip. – Nem voltam tapintatos. Most az próbálok lenni… - El fogom temetni! – szólt közbe ismét Géza. - Jól van! De most már csend legyen! – kiáltott rá Skip. Géza szótlanul elhagyta a helyiséget, a többiek zavartan toporogtak, míg Skip elnézést kért az incidens miatt. Aztán Zsuzsa lakására mentek. A bomlásnak induló holttest ugyanabban a helyzetben volt, mint ahogy Skip találta előzőleg. Egy nagy nylonba csomagolták, és elvitték eltemetni egy erre alkalmasnak tűnő helyre, majd visszamentek Skip házába. - Jól elvoltatok! – fogadta a jövevényeket Tamás. Egy ideig beszélgettek. Aztán Skip Lászlóhoz fordult. - Mutasd meg, hogy működik a számítógép! Míg a többiek beszélgettek, vagy egyéb elfoglaltságot találtak, addig az öreg megtanította Skipet a számítógép használatára. - Azt hiszem, mára elég lesz ennyi! – nyújtózkodott ki Skip. - Ahogy gondolod! Végül is megmutattam mindent. Ha figyeltél, akkor most már magad is elboldogulsz. - Biztos. Köszönöm a fáradozásod! - Igazán nincs mit… Azt hiszem, lassan ideje hazamenni. - Ugyan. Hisz elég nagy a lakás. Elférsz. - Na és a többiek? - Rajtuk múlik. Ha akarnak, maradnak. És szerintem míg nem rendeződnek a dolgok, itt vannak a legnagyobb biztonságban. - Na és az olasz fazon? Hisz tudja, hogy hol laksz! - Az is lehet, hogy már megtalálták. - Én ebben nem lennék biztos. Túl könnyedén veszed a dolgokat. - Nézd, ha nem érzed magad biztonságban, akkor menj el. De szerintem ez marhaság. Ide csak úgy nem tud bejutni senki. És van fegyver, amivel meg tudjuk védeni magunkat. – ezzel Skip lezárta a témát, és benézett a srácokhoz. - Fiúk! Holnap jó lenne valami hasznos dolgot művelni. Nehogy félreértsd, Géza, nem a temetésre gondoltam. – szabadkozott. Géza ezúttal nem szólt semmit.

31



Az utolsó háború



- Szóval el kell kezdeni készülődni, és kiagyalni a tervet. Ha valakinek eszébe jut valami, közölje velem! Oké? Azok hallgattak. - Hallgatás beleegyezés? – próbálta Skip kitalálni a néma csapat gondolatait. – Na, jól van. – fordult ki az ajtón zavartan. „Olyan furcsák velem. Mi bajuk van? Még mindig haragszanak?” – morfondírozott Skip. Épp indult volna ki a házból, mikor András utána szólt. - Hová, hová? – jött közelebb. - Sétálok egyet. – fordult meg Skip kelletlenül. - Csak meg akartam kérdezni, hogy nem baj-e, ha maradunk. - Felőlem… – vont vállat Skip. Hékás… Mi van közted meg a csaj között? Tetszik, mi? - Hát… nem rossz bőr. De miért érdekel ez téged? - Nem érdekel. Csak igen közel voltatok egymáshoz. - Csak beszélgettünk. – mentegetőzött András. - Hát akkor… jó dumálást! – búcsúzott el Skip, és kisétált a házból. - Nem ajánlatos egyedül mászkálni. - Tudom. De úgy érzem, megfulladok. Mi rossz érhet? – tárta szét a karját. - Kabátot nem veszel? - Nem! - Ne légy el sokáig! – szólt még utána András, majd bezárta az ajtót. Sötétedni kezdett. Skip már sétált egy ideje. Felszabadultnak érezte magát, mélyen belélegezte az enyhén hűvös, friss levegőt. Nyugalmat érzett. Úgy gondolta, semmi baj nem érheti. Pedig tévedett. Nem sejtette, hogy árnyak követik. Hirtelen ütés érte tarkóját. Eszméletlenül terült el. Ismeretlen helyen, egy sötét, üres szobában tért magához. Álló testhelyzetben volt, mivel kezei a magasba emelkedtek. Alig bírt mozdulni. Rájött, hogy egy, a mennyezethez erősített kampón, illetve az ahhoz rögzített kötélen lóg. Lábai épp súrolták a földet. Sikertelenül próbált szabadulni, a kötél nem engedett. Körülnézett. Vele szemben csak egy ablak volt, oldalt pedig egy ajtó, mely egy másik helyiségbe vezetett. Fény szűrődött ki onnan. Skip megköszörülte a torkát. Senki nem reagált erre, pedig sejtette, hogy többen is vannak a másik szobában. „Süketek ezek, vagy mi?” – morgott magában. Pár percig várt, majd merészen felkiáltott. – Hé! Ki az a barom, aki foglyul ejtett?! A válaszra nem kellett sokáig várni, ugyanis négy férfi sereglett köréje, egyikük az olasz volt. - Na lám, lám! Magadhoz tértél? – mondta az olasz magyarul. - Tényleg jól beszéled a magyart. – állapította meg Skip. – Miért hoztatok ide? Inkább ütöttetek volna agyon ott! - Ami késik, nem múlik… de volna néhány kérdésem. Tudni akarom a társaid nevét, és hogy hol van az áru! Skip nem válaszolt. - Vegyétek kezelésbe! – utasította a három tagot. Azok ütlegelni kezdték. Pár percig az olasz élvezettel nézte, aztán megálljt parancsolt. Skip összegörnyedt a fájdalomtól, majd kiegyenesedett. - Miért csináljátok ezt? Én nem ártottam nektek. - Dehogynem. De többek között jutalma is lesz a dolognak. – sziszegte egyikük egy ökölcsapás kíséretében. - A neveket! - Anyád! – nyögte Skip. Újabb ütés volt a válasz. Skip szája felrepedt. - Ne szórakozz! Utoljára kérdem, kik azok, és hol van az áru?!

32



Az utolsó háború



- Nem tudom! – kiabált Skip. Ágyékon rúgták, minek hatására ismét összegörnyedt, már amennyire a kötél engedte. - Na, hogy érzed magad?! – fogta meg, és emelte fel az ájulás határán lévő fiú fejét az olasz. – Ez csak ízelítő volt. A társaim haláláért nagyon meg fogsz fizetni, de a rohadt barátaid is! Ha nem léptek volna közbe, te már halott lennél! - Akkor mire vársz még?! – nézett vele farkasszemet Skip. - Vissza kell szereznem a számítógépet, és téged foglak felhasználni. Te leszel a csereáru! - Miért nem mész el egymagad, és kéred vissza? Erre az olasz a srác haját megragadta, és hátrarántotta a fejét. - Ne humorizálj! Egy csettintésembe kerül, és ezek itt agyonvágnak! És megértem őket, hisz előlük loptad el az árut. Nekik szállítottunk akkor, úgyhogy nagyon mérgesek rád. - Nem is én voltam az! – tagadta Skip. - Ne nézz hülyének! Felismertelek! Elég jellegzetes az arcod… az állad. – hajolt egész közel az olasz Skiphez. Csak pár centiméter választotta el őket egymástól, és ezt a közelséget Skip rögtön ki is használta. Beleharapott az olasz arcába. Olyan erősen szorította össze az állkapcsát, amennyire csak bírta. Az olasz artikulátlan üvöltözésbe kezdett. A három pasas első döbbenetéből felocsúdva megpróbálták szétválasztani őket egymástól. Néhány ütést mértek Skip fejére, aki ennek hatására elengedte áldozatát. Az még mindig ordítva hátraugrott. - Ez egy állat… egy kannibál! Ragasszátok le a pofáját! Ez egy közveszélyes őrült! – üvöltött, közben egy zsebkendővel letörölte a vért az arcáról, melyen jól láthatóak voltak a fognyomok. - Nincs ragasztó. – fordult az olasz felé az egyik ember bambán. - Akkor tömd be ronggyal! – rivallt rá türelmetlenül. – Idióta! A bamba képű eleget tett az utasításnak, majd ismét megdolgozták Skip testét, míg az eszméletét nem vesztette… Világosodni kezdett. Skip lassan kezdett magához térni. Kinyitotta a szemét. Sajgott mindene. Próbált mozdulni, de a kötél és a fájdalom akadályozta ebben. „Mi lesz ennek a vége? Meddig tart még? Valahogy ki kéne szabadulnom!” – gondolta, de ekkor megjelent az olasz az ajtóban, egyik embere kíséretében. A pasas kivette Skip szájából a rongyot. Az megnyalta száját, érezte a vér ízét. - Talán próbáljunk meg még egyszer beszélgetni. – kezdte az olasz. - Mi van, geci, nem mersz közelebb jönni?! – kérdezte rekedt hangon, gúnyos vigyorral az arcán Skip. A gengszter behúzott neki egyet, de Skip folytatta. – Most már neked is jellegzetes az arcod! Meg vagy jelölve! - Kihúztad a gyufát! – közeledett felé az olasz fenyegetően. - Tudom. Már rég. - Ha megmondod a társaid nevét, gyors halálban lesz részed! - Eddig is szenvedtem! Kibírom a többit is, ne kímélj! – vetette oda dacosan. - Üsd le! – adta ki a parancsot az olasz. – Vedd le onnan, és kötözd hátra a kezét. Elvisszük. - Nem lenne egyszerűbb csak levágni? – akadékoskodott a bambaképű. - Ne vitatkozz! Az biztonságosabb, ha hátra van kötve. Nem kockáztathatok! Rudi! Hol vagytok? Gyertek már! – szólt a másik két gengszternek. A bambaképű a vállára vette a magatehetetlen testet, és társai segítségével begyömöszölte az autó csomagtartójába. A négytagú banda beszállt az autóba, és Skip házának közelében leparkolt. Ott előráncigálták a lassan ébredező fiút. Csak az olasznak és Rudinak volt fegyvere. A bambaképű és az olasz közrefogták Skipet. - Rudi! Menj a házhoz! Hívd ki őket! – szólt a maffiózó az emberének, aki követte az utasítást.

33



Az utolsó háború



- Gyertek ki, ha élve akarjátok viszontlátni Skipet! Az olasz Skip halántékának szegezte a pisztolyát. A másik két fegyvertelen pasasnak a lelkére próbált beszélni Skip. - Fiúk, én is magyar vagyok. Miért csináljátok ezt?! Ő az ellenség, nem én. - Fogd be a pofád! – mordult rá az olasz. – Még egy szó, és halott vagy! - De főnök, így nem kapod meg, amit akarsz! – vetette ellen a bambaképű. - Dehogynem! Mi lesz már?! – kiáltott a ház felé az olasz idegesen. Tudta, hogy nem sok esélye van egy tűzharc során, de bízott abban, hogy túszával sakkban tarthatja az ellenséget. Ez idő alatt a ház ablakain óvatosan kikémlelt András és László. - Tudtam, hogy baj lesz. Miért ment el egyedül az a hülye?! – morgott András. - Most már mindegy! Ott van az olasz. Túszul ejtette Skipet. Három másik disznót is látok. Ezeket biztos felbérelte. - Ki kell szabadítanunk! – mondta Géza. - Nem kezdhetünk lövöldözni, mert akkor Skipnek annyi! - Ti ketten menjetek ki. Nincs más megoldás. – szólt oda az öreg Gézának és Andrásnak. Azok fegyverrel a kezükben lassú léptekkel ki is mentek. - Dobjátok el a fegyvereket! Fel a kezekkel! – hangzott az újabb követelés. - Tudtam, hogy ez lesz! – morogta Géza. Kénytelen-kelletlen eleget tettek a felszólításnak. - Valaki még hiányzik! – kiabált az olasz. - Most mi legyen? – nézett ijedten Lászlóra Tamás. - Nem tudom. Még nem nagyon voltam ilyen helyzetben… Rólunk talán nem tudják, hogy itt vagyunk. – utalt Csillára és magára az öreg. – Én bemérem az ellenséget, és lövésre készen állok. Te pedig… - Mi lesz már? Gyere ki, te mocsok, és hozd ki a számítógépet! Tudom, hogy nálatok van! – kiabált Rudi, közben az egyik fegyvert félrerúgta, a másikat a társának szánta. - Ne tegyétek! Úgyis megöl mindannyiunkat! – hadarta Skip a társainak, közben lazítgatta a kötést a kezén. - Pofa be! – ordított rá az olasz, és még jobban odaszorította a pisztolyt. – Tíz másodpercetek van, vagy meghal! Tamás előjött, kezében a számítógéppel. - Itt van, amit akar, csak ne bántsa őt! – mondta remegő hangon. - Ez az! – vigyorgott magabiztosan az olasz. – Menj Rudi után, hozd ide a gépet. – szólt a másik pasasnak. Tamás és a többiek magasba tartott kézzel álltak. Rudi közeledett feléjük, hogy elvegye a számítógépet, közben pisztolyát rájuk szegezte. Pár méterrel mögötte haladt a társa, aki megkaparintotta András fegyverét. Skip minden mozdulatukat figyelte, mialatt a kezét óvatosan kiszabadította, és a legalkalmasabbnak tűnő pillanatban támadásba lendült. Az olaszt megrántotta a kabátjánál fogva úgy, hogy az hátraesett, közben elsült a fegyver, de nem talált el senkit, mert a pisztoly csöve az égre meredt. A bambaképűt villámgyorsan gyomorszájon és tarkón ütötte. Viszont Rudi sem volt rest. Az elhangzott lövés pillanatában kikapta Tamás kezéből a számítógépet, és rálőtt a srácra, aki elhajolt, így csak bal karját találta el a golyó. A másik gengszter hiába próbált tüzelni, a fegyver nem működött. László Rudi fegyvert fogó kezére célzott és lőtt. A pasas kezéből ömleni kezdett a vér. Elejtette a fegyvert majd a szerkezetet, de mielőtt az a földre esett volna, András utánanyúlt, és elkapta. Tamás berohant a házba, Géza felkapta a fegyverét, és lelőtte a menekülő gengsztereket. Az egész pillanatok alatt zajlott le. Skip szorult helyzetben volt, mert ez idő alatt dulakodott az olasszal, aki megpróbálta ráfogni a fegyverét. A bambaképű, akit Skip előzőleg leütött, rávetette magát. László kirohant a házból, és Gézával együtt próbáltak célozni a dulakodókra, de nem mertek lőni, mert félő volt, hogy Skipet találják el. - Menjük oda, és szedjük le róla! – mondta László, és futásnak eredt.

34



Az utolsó háború



Skip, hátán a pasassal, aki lefogta a kezét, rugdalta az olaszt. Ennek következtében elsült a fegyver, és a bambaképű pasas homlokába fúródott a lövedék, Skip gyors reflexének és szerencséjének köszönhetően. Ezt követően a pasas legurult Skip hátáról. Skip arcon rúgta az olaszt, mire az eszméletét vesztette. Elvette a fegyverét, és társai felé fordult, akik futottak hozzá. Skip alig bírt mozogni, az ájulás kerülgette. Mélyeket lélegzett. A barátai köréje sereglettek, és megölelgették. - Jól ránk ijesztettél! – mondta András. - Én? Nem az olasz? – csodálkozott Skip. - Te voltál az, aki elmetél, és nem jöttél vissza. Persze mi azt hittük, hogy valamikor éjszaka jöttél. De reggel sehol sem találtunk… - Hogy tudtam volna bejönni, mikor csak egy kulcsom van, az is a zárban maradt. Te zártad be utánam az ajtót. – háborgott Skip. - Igen, de én azt hittem, hogy… végül is mindegy. A lényeg, hogy élsz! - Ja! Ha tudnád, min mentem keresztül! – panaszkodott Skip. - Látom… Jézusom! Jól elláttak! – nézett András szörnyülködve Skipre, akinek tucatnyi zúzódás, és véraláfutás „díszítette” a testét, arcát. - Hozzátok a mocskot! – szólt oda Gézának és Lászlónak. – Most fordult a kocka. Először ő ejtett foglyul, most én fogom őt. Elindultak a ház felé, közben Skip Andrásra támaszkodott. A házba érve András összekötözte az olasz kezét és lábát. A többiek figyelme Tamásra irányult, kinek a sebét Csilla próbálta ellátni. - Ezt inkább bízd Lászlóra! – tolta félre a lányt gyengéden Skip. Tamás arcán könnyek folytak végig. - Mi lesz később? Ha már most… - Ne félj, rendbe jössz! – próbált lelket önteni belé Géza. - Szerencsére nem túl komoly a sérülés… úgy látom, nincs bent a golyó. – vizsgálta meg László. – El kell szorítani, és be kell kötözni. Ez pár percet vett igénybe. - És most mi lesz? – néztek Skipre. - Szerintem a te sebeidet is el kéne látni. – állt fel László. - Mindjárt… – nyögte Skip, és a fürdőszobába sietett, kezét a szájára tapasztotta. - Mi van ezzel a fiúval? Ez már nem először fordul elő. - Nem tudom. – tárta szét a karját András. - Csak nem megmérgezték? – kérdezte a lány. - Ugyan! – vetette el az ötletet Géza. – Ez már tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött. Ha a kajától vagy italtól lenne, akkor mi se lennénk jól. - Lehet, hogy a csajra allergiás. Általában akkor jön rá a roham… – próbált viccelni András. - Ez nem vicces! – szólt rá az öreg. - Bocsánat! – hajtotta le a fejét szégyenkezve András. Skip kijött a fürdőszobából sápadtan, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. - Semmi komoly. – bökte ki, látván az aggódó arcokat. - Ne mondd, hogy ez nem komoly! Valami bajod van. – mondta András, hangjában érződött a harag és az aggodalom. - Nem velem kell foglalkozni, hanem Tamással. Ő sérült meg… Jól vagy? – hajolt le hozzá. - Igen. – mosolygott rá. – Most már jobb, csak nagyon megijedtem. - Aha… egyébként… hülyeséget csináltatok. Nem kellett volna kijönnötök. - Te folyton csak kritizálsz! Neked semmi nem jó, amit mi csinálunk! – kezdett kiabálni Géza.

35



Az utolsó háború



- Nem arról van szó! Nézd meg, mi lett a vége! – mutatott Tamásra Skip. - Igen, de… – halt el Géza hangja. - Figyelj! Ha nem megyünk ki, lelőttek volna téged. – sietett Géza segítségére András. - Na és?! – kerekítette el a szemét Skip. - Mi az, hogy na és?! - Így is, úgy is lelőttek volna. Így ti is veszélybe sodródtatok. Itt bent fedezékben lettetek volna, fegyver is volt, simán kilőhettétek volna őket… - Igen, és elsőként te haltál volna meg! Tudom, hogy Tamás sérülése se piti, illetve komoly, de azért nem halálos, viszont szerencsére aránylag jól végződött a dolog. Ha rajtad múlt volna, te rögtön meghalnál… - És ha nem a karját találja el, hanem a szívét?! – vágott közbe Skip. - De… nem így történt. – vetette ellen András. - Még szerencse! De máskor nem biztos, hogy ilyen szerencsés leszel, illetve leszünk. Ti mind veszélyben voltatok… feleslegesen. Elég lett volna, ha én vagyok egyedül… – mondta Skip, de Tamás közbevágott. - Elég! Nem halok bele! És inkább én sérüljek meg! Még mindig jobb így, mintha te haltál volna meg! - Jól van, igaz. – mondta csendesen Skip. – Köszönöm, amit értem tettetek, ügyesek voltatok. De legközelebb legyetek óvatosabbak! - Oké! – egyeztek bele. - Téma lezárva… akkor vegyétek kezelésbe az olaszt, de előbb takarítsátok el a hullákat. A kocsit hozzátok ide. Aztán koncentráljatok az olaszra. Szedjétek ki belőle a terveket, meg amit tudtok. Tudnunk kell, mire készülnek. - Oké… de hogyan…? - Ennyi fantáziád sincs?! – kiáltott rájuk türelmét vesztve Skip. – Törd el az ujjait, és mozgasd meg egy kicsit, vagy mit tudom én. De nagyon vigyázzatok vele! Veszélyes ez a dög! - Okés! - És ha végképp nem boldogultok vele, szóljatok nekem. Leharapom a tökét! – mosolygott Skip halványan. - Szóval te voltál az, aki elcsúfította? – nevetett András. - Aha… Tényleg, László, működik a szerkezet? - Persze. Most ellenőriztem. - Jól van. Akkor légy szíves, próbálj meg rájönni, hogy ezek hogyan tartják a kapcsolatot! Persze nem muszáj most, pihenj nyugodtan! - Nem vagyok én fáradt. – ellenkezett tettre készen az öreg. - Rendben. Én viszont lefekszem egy kicsit, mert nem bírok talpon maradni. - És a sebeid? - Nem érdekel most. – azzal bevonult a szobájába. A többiek nekiláttak a teendőiknek. „Fel kéne robbantani az összes rohadékot! Csak az a bibi, hogy nem tudok bombát készíteni, de valaki talán tud segíteni. Hátha Márton ért az ilyesmihez… vagy László.” – gondolkozott Skip, miközben lefeküdt. – „Hogy hogyan tovább, nem tudom. Ők jönnek ide? Vagy mi oda…? Ez utóbbi talán… Jézusom, de szarul vagyok…” – Skip gondolatai megszakadtak, mert elájult. [9.ep.] Skip egy ágyhoz kötözve feküdt. Hiába próbálta mozdítani végtagjait, a kötelek szorosan tartották. „Már megint…” – gondolta lemondóan.

36



Az utolsó háború



Kinyitotta szemeit, és körbepillantott. Legnagyobb meglepetésére saját kisszobájának látványa tárult eléje. Erőteljesen összpontosított, megpróbálta összeszedni emlékeit, de egyszerűen képtelen volt rájönni, hogy mikor és hogyan kerülhetett ebbe a szorult helyzetbe. Nem is volt azonban sok ideje ezen merengeni, mert nyílt az ajtó. Semmi sem rémíthette volna meg jobban, mint amit látott. Az olasz lépett be, tépett, véres öltönyben, de annál vidámabb pofával. Gúnyosan vigyorgott az ágyon kiszolgáltatottan vergődő srácra. Látván Skip tanácstalan arckifejezését, az olasz megszólalt: - Mi van, nagyfiú? Tán kényelmetlen a fekvésed? – ironizált, miközben a kezében füstölgő cigaretta hamuját a fiú arcára pöckölte. Skip dühösen megrázta a fejét, és kiabálni kezdett. - Hogy kerülsz ide, te mocsok? Hisz egyszer már elfogtunk! - Nem olyan könnyű velem elbánni. – válaszolt a maffiózó higgadtan, minden egyes szavát nyomatékosan kihangsúlyozva. – Kíváncsi vagy kudarcod történetére? – mosolyodott el ismét, majd egy nagyot szívott cigijéből, és füstkarikákat kezdett eregetni. - Ne kímélj, faszikám! – próbálta Skip megőrizni magabiztos keménységét, amely már annyiszor kisegítette a csávából. Közben immár észrevehetetlenül lassú húzó mozdulatokkal feszegette kötelékeit, hátha fellazul a csomó, bár egyelőre nem sok siker kísérte ténykedését. - Rendben. Te akartad, de készülj fel életed legszörnyűbb élményére. – tanácsolta az öltönyös szinte baráti jóindulattal a hangjában. – A béna kis haverjaid napokig kínoztak, félholtra vertek, amint láthatod is, de semmit, érted, semmit sem tudtak kiszedni belőlem. Mikor arcukon keserű lemondással feladták gyermekded próbálkozásaikat, akkor szólaltam meg legelőször. És tudod, mit mondtam? – itt egy pillanatig hatásszünetet tartott, közben lezseren ledobta magát egy karosszékbe, és hátradőlt. Látszott rajta, hogy ki akarja élvezni helyzetének minden előnyét, finomságát. Szinte elbódította a másik fölötti hatalmának tudata. – Azt mondtam, hogy van egy ajánlatom. A kis álszentek úgy tettek, mintha meg sem hallottak volna, de mikor megtettem azt a bizonyos ajánlatot, egyből megtorpantak… – elhallgatott. - Folytasd! Mivel próbáltad őket szédíteni? - Nem szédíteni akartam őket, komolyan gondoltam, hogy ha elengednek, és engem tekintenek vezérüknek, elviszem őket Szicíliába, és ott mindent megkapnak, ami kényelmükhöz és jólétükhöz csak szükséges. Gondolhatod, szinte töprengés nélkül igent mondtak, örültek, hogy itt hagyhatják ezt a lepratelepet. Úgyhogy véged van, haver! - Nem! Sose tettek volna ilyet! Nem hülyék ők, tudják, hogy miután engem elintéztél, megölnéd őket is. Biztos kiszabadultál valahogy, és kinyírtad őket, te állat! … És ne hidd, hogy félek a haláltól! - Nem is a haláltól kell félned, mert addig még nagyon sokat fogsz szenvedni, hehe, megfizetsz mindenért – az utolsó gramm kokainig, amit elloptál, az összes sebemért, amiket a te utasításodra szereztem… Nos, úgy vélem, ideje is volna nekilátni… Skip sok mindenre felkészült lélekben, csak arra az egyre nem, ami valójában történt. Az ajtón bemasíroztak, és az olasz mögött felsorakoztak régi barátai, egész volt csapata. Mindannyian kis dobozkákat, szerszámokat tartottak kezeikben. Skip nem hitt a szemének. - Neeeeeeeem! Ezt nem hiszem el! – üvöltött fel Skip. Az olasz elégedetten elmosolyodott. Skip azokhoz szólt, akiket eddig a barátainak hitt: - András! Ugye csak vicceltek velem? Hagyjátok abba, segíts! – mivel a megszólított nem reagált, Skip mással próbálkozott. – Géza! Sosem akartalak ennyire megbántani titeket. Tudom, hogy néha goromba voltam. – könyörgőn pillantott régi ismerősére, de az nem moccant. – László! Mondd, mi rosszat tettem én veled?! - Sajnálom, haver, de jobb ajánlatot kaptunk. És ezért cserébe bizonyos áldozatokat kell hoznunk. – válaszolt László diplomatikusan, a többiek pedig egyetértően bólogattak.

37



Az utolsó háború



Skip reményvesztetten az ágyra ejtette fejét, nem hitte, hogy ennél bármi rosszabb is érhetné. Lehet, hogy tévedett. A maffiózó megszólalt: - Nos, fiúk, csak ahogy megbeszéltük! – adta ki az utasítást. Skip döbbenten figyelte, ahogy Géza és András fenyegető ábrázattal elindulnak feléje, Tamás pedig néhány lépéssel mögöttük haladva követi őket. Az olasz és László közben kedélyes beszélgetésbe kezdtek. András és Géza megálltak ágya mellett, közelebb hajoltak hozzá, majd határozott mozdulatokkal lefogták fejét, és szétfeszítették állkapcsát. - Megjött a vacsora. – vetette oda az olasz. – A pincédben gyűjtöttük neked. Intett Tamásnak, aki a doboz tartalmát Skip szájába öntötte. A mozgó-futkározó rovarok megtöltötték száját, és néhányan az arcára is kimásztak. Ekkor András összeszorította Skip száját. - Nyeld le, mást nem kapsz! – utasította. - Milyen a kínzás, olaszosan? – kérdezte a főnök mérhetetlen gúnnyal a hangjában. Skip gyomra teljesen felfordult, de kénytelen volt lenyelni az „ínyencfalatot”, nem állt hatalmában sokáig ellenkezni. Mikor ez megtörtént, volt társai elengedték, és visszaléptek új főnökük mellé. Skip öklendezni kezdett, majd – mivel a kötelek megakadályozták a mozgásban – kénytelen-kelletlen lehányta magát. - Ezt… sosem… gondoltam… volna… rólatok! – lihegett ernyedten. Ismét az ajtó felé pillantott, de senkit sem látott már. Ezt kicsit furcsállta, és azt is, hogy mikor mozdulni akart, ez nem ütközött már akadályokba. - Hú, csak álmodtam volna? – lélegzett fel kissé megkönnyebbülten, ekkor azonban a gyomrának tartalmát magába szívó plédhez ért. Enyhe undorral törölte meg kézfejét. – „Mi a fasz lehet velem? Napok óta törnek rám ezek a meglepetésszerű rosszullét-rohamok. Úgy látszik, hogy már rémálmokat is „köszönhetek” nekik.” Letörölte homlokáról az izzadságot, és felkelt volna, de nehezére esett a mozgás. Egyrészt minden egyes sebe hasogatott, főleg ha mozgott, ezen kívül végtelenül gyengének érezte magát, úgyhogy inkább maradt az ágyban. Még mindig háborgott a gyomra, mélyeket lélegzett, az talán segít. Közben észrevette, hogy valaki óvatosan lenyomja a kilincset, és lassan nyitni kezdi az ajtót. Borzongva gondolt álmára, és hogy ilyen állapotban még védekezni sem tudna, de szerencséjére csak András dugta be a fejét. Mikor látta, hogy Skip ébren van, belépett, és barátjához fordult. - Te jó ég! Rettenetesen nézel ki! Azért is jöttem be, mert nemrég üvöltözést, hörgést hallottunk kiszűrődni a szobádból. Már aggódtunk érted, egy egész napja ki sem jöttél. Jól vagy? - Kösz, hogy gondoltatok rám! Kérdésedre pedig azt válaszolom, hogy pont úgy érzem magam, ahogy kinézek. Lehet, hogy felkelni sem bírnék. – vallotta be őszintén Skip. – Eltelt volna egy egész nap, mióta elaludtam? – csodálkozott. - Francba, nem hiányzott ez a betegség. Vajon mit kéne tenni? – merengett András. - Az olasz megvan még? – akart Skip bizonyosságot szerezni. – Nem örülnék, ha valóra válna legutóbbi álmom. Eléggé elbánt velem. – mesélte. - Persze, hogy megvan! Tamás és Géza már dolgoznak rajta a pincében. Nem esik nehezükre kínzásmódokat kieszelniük, elég sérelem érte őket is. Skip arcán, homlokán elsimultak a feszültség okozta ráncok, és lehunyta szemeit is. András odalépett barátjához, és a homlokára tette a kezét. - Te lázas vagy! Ki kell találnunk valamit! Addig is hozok egy másikat e helyett. – utalt a beszennyezett takaróra, majd kiment a szobából. András a nappali felé vette az irányt. Ott László, Tamás és Csilla ülték körül az asztalt, László a számítógépről magyarázott valamit a fiataloknak, hozzávetőleg lefordítva a gépben talált angol szövegeket.

38



Az utolsó háború



- Skip nincs valami jó állapotban, lázas, és hányt is. Van valami ötletetek? – kérdését főleg László felé intézte. - Ez gond. – pillantott fel a megszólított. – Sajnos én sem vagyok orvos, a sebek ellátásához úgy-ahogy értek, de az ilyen szervi, belső eredetű gondok… hát nem tudom. - Akkor mégis mi lesz? - Én mindenesetre elmegyek Mártonékhoz, ők többen vannak, tán ismernek valami orvosfélét. Ti addig vigyázzatok itt! És tegyetek hideg vizes borogatást Skip homlokára, csuklóira, az elvileg segít a lázon. – ezzel fiatalosan felpattant a székből, magára kapta elmaradhatatlan ballonkabátját, és már ott sem volt. László elvitte az egyik kocsit, nem ért rá sétálni, mikor egy ilyen halasztást nem tűrő ügyben kellett intézkednie. Élvezettel vezette a járművet, már jó pár éve nem volt része ilyen élményben. Vezetés közben pillantása az anyósülésen ide-oda gördülő üvegre esett. Nem érzett késztetést, hogy érte nyúljon. „Érdekes.” – gondolkodott el. – „Mióta újra van valamiféle célom, elképzelésem a jövőt illetően, egyre kevésbé érzem szükségét az italnak. Esténként jól esik a barátaimmal néhány korty vacsora közben, de annyi elég is. Ha másért nem is, de legalább ezért büszke lehetek magamra. Rájöttem, hogy a mértéktelen italozás, az alkoholizmus, de ugyanúgy a kábítószerhasználat is a tehetetlenség, tétlenség, céltalanság, kiúttalanság, reményvesztettség, depresszió érzéseire adott válasz. Csakhogy ezek csalóka, destruktív, rossz válaszok, megoldási módok, melyek lassan még inkább tönkreteszik az embert. Remélem, többé nem kell ilyesmikhez folyamodnom. Igaza van Skipnek. Célt és reményt kell adni az embereknek, és akkor jóval többen le tudnának mondani ezekről a káros szenvedélyekről.” László úgy belemerült filozofikus gondolataiba, hogy már csak az tűnt fel neki, hogy leállította a motort; teljesen ösztönösen vezetett, parkolt le Márton gyönyörű kocsija mellé. Miután gondolatai visszatértek a jelenbe, kiszállt, és betért új szövetségesük rezidenciájába. - Micsoda rend lesz itt! – kiáltott fel, mikor meglátta, hogy a csoport Mártonnal az élen az évek során felhalmozódott törmeléket, szemetet szedi össze, és az udvar egy távolabbi pontján egy kupacba gyűjti. - Valahol el kell kezdenünk a jövő építését! – kiáltott vissza Márton, majd elindult a jövevény felé, és kezet rázott vele. – Szevasz, László! Mi járatban vagy? - Szevasz! – viszonozta a köszöntést az öreg, majd elkomorodó ábrázattal folytatta. – Tudod, Skip beteg lett, elég rosszul néz ki, és most szeretnék találni valakit, aki ért a gyógyításhoz. Van valami tipped? - Beszélj az anyámmal, nálunk ő a főorvos. - Rendben, köszi az ötletet! - Nincs mit. Jobbulást kívánok a srácnak! És ha nem haragszol, most megyek vissza dolgozni. - Persze, csak nyugodtan. – László búcsúzásképpen ismét kezet fogott a göndör hajú férfival, majd elindult a belső szobák felé, ahol Klára asszonyt sejtette. Hamarosan meg is találta. - Kezeit csókolom, Klára asszony! A segítségét szeretném kérni. - Mit tehetnék én érted? - Mártontól hallottam, hogy ön foglalkozik itt orvoslással. Skip ugyanis eléggé beteg lett, láz, gyomorbántalmak, gyengeség. Most épp azon vagyok, hogy találjak valakit, aki tudna segíteni rajta. - Már meg is találtad, akár indulhatunk is! - A szavakat tettek követték. A kocsi felé vették az irányt, az idős asszony pár szóval közölte fiával úti célját, majd elhagyták az épületet. László udvariasan kinyitotta az autó jobb első ajtaját az asszony előtt, majd miután az beszállt, be is csukta utána. A férfi a volán mögé dobta magát, indítózott, majd kíméletesen vezetve Skip házához hajtott. Szerencsére útközben

39



Az utolsó háború



semmilyen incidens sem érte őket, a lakosság már kezdte megszokni, hogy újabban van néhány működőképes autó a városban, és hogy nem érdemes kikezdeni a gazdáikkal. László bekísérte Klára asszonyt a házba, majd Skip szobájába. Egyből odasereglettek a többiek is az ágy köré. - Na, hogy van a mi kis betegünk? – kérdezte kedveskedőn a 60 év körüli, átlagos magasságú, teltkarcsú, rövid, őszes hajú asszony. Skip kinyitotta szemeit, és végignézett a teljes létszámú társaságon. Szája mosolyra húzódott, mely eltorzult, mihelyt a fiú megmozdult. - Fájok! – jelentette ki Skip egy nyögés után. – Nem mondom, hogy ez vagy az fáj, mert túl hosszú lenne a felsorolás. – tette hozzá. - Nem is csoda, annyi seb, zúzódás van rajtad. – mondta Klára, miután felhajtotta a páciens pulóverét is. – Néhány be is gyulladt, gennyedzik. És úgy hallottam, hogy lázas vagy, és a gyomrod sincs rendben. - Igen, gyakran kerülget a hányinger. - Megpróbálok segíteni. Ez a hideg vizes borogatás jó ötlet, folytatni fogjuk, és hamarosan szerzünk valami orvosságot is. Addig pihenj, nem ajánlom a túlzott erőlködést! Ezzel a nő kivonult a helyiségből. Néhányan követték. - Rendbe fog jönni? – kérdezte aggodalommal a hangjában András, miután kint becsukták maguk mögött az ajtót. - Remélem, bár nem tudom, pontosan mi okozhatja a hányinger-rohamait, talán a láz. Hát igen, régen ápolónő voltam, akkor még léteztek nagyon hatékony gyógyszerek kis tabletták formájában, most már ilyesmit nem tudnék szerezni, de… – kicsit eltöprengett. - Akkor mit csináljunk? - Szedjetek nekem kamillát! - Az meg mi? - Egy növényfajta, kis fehér-sárga virágokkal. - Ezt nem értem. Menjünk virágot szedni, miközben a barátunk a halálán van? - Engem mindig is érdekelt a természet, a növényvilág, fiatal koromban pedig megtanultam, hogy melyik gyógynövény mire és hogyan használható. Máig is ezzel a módszerrel gyógyítok. A társaság csodálkozva nézett az idős asszonyra. - Eddig én még csak az alkohollal való gyógyítás módszeréről hallottam… de természetesen elmegyek virágot szedni, csakhogy… nem tudom, hogyan néz ki a kamilla. - Elmondom. Réteken, mezőkön nő, egy tőből ágazik szét jó néhány 20-40 centisre is megnövő szár, melyek végén kis fehér virágok nyílnak, közepükön sárgás porzókkal. Ilyenkor már jó eséllyel találhatsz, de biztonság esetére megpróbálom lerajzolni neked. – ezzel egyik zsebéből régi papírt és egy széndarabot vett elő, mellyel vonalakat, íveket húzott a papíron. Végül egész takaros rajz jött ki belőle. - András elvette a rajzot. - Máris indulok. – szólt. - Elkísérhetlek? – kérdezte Csilla félszegen. – Ketten gyorsabban végzünk. - András arcán enyhe pír jelent meg, de végül igent mondott. Magukhoz vettek egy táskát, és már épp indultak volna, mikor Géza utánuk dobott egy pisztolyt. - Ezt is vigyétek, sose lehet tudni! András elkapta a fegyvert, jól leégett, hogy pillanatnyi üzemzavara során még józan ítélőképessége is elhagyta, de aztán kihúzta magát, inge alá rejtette a stukkert, majd gyalog útnak indultak abba az irányba, amerre legközelebb esett a város határa. - Nehogy elfelejtsetek kamillát szedni! – cukkolta őket még Tamás, de erre már nem reagáltak.

40



Az utolsó háború



- Sikerült már valami hasznosat találnod a számítógépben? – fordult Géza hamarosan László felé. - Még nem igazán. Tele van haszontalan szeméttel, játékokkal, irodalmi szövegekkel. Persze értékes és érdekes dolgok ezek is, csak most nem túl célravezető velük foglalkozni. De még nem sikerült átvizsgálnom a teljes adatállományt. Ráadásul drága mulatság a számítógépezés! - Miért lenne az, eddig semmibe se került! - Az igaz, de kezd lemerülni az akkumulátor. A kocsi szivargyújtójáról kellesz újratöltenem, de hogy nem merüljön le az autó akksija se, járatni kell a motort. - És mi lenne, ha akkor töltenéd a masinát, mikor épp utazunk valahová, és amúgy is jár a motor? – javasolta Géza. - Igencsak megfontolandó ötlet. Majd szóljatok, ha kocsikázni mentek! És ti hogy haladtok az olasszal? – váltott témát László. - Hasonlóan, mint te a gépeddel. Semmi lényeges információ. Úgyhogy szerintem menjünk is vissza dolgozni. Ennek szellemében cselekedtek is. Géza és Tamás magukra zárták a pinceajtót, mely mögül hamarosan nem túl bizalomgerjesztő zajok és ordibálás, üvöltés, hörgés kezdtek kiszűrődni. Klára Skip szobájába ment ápolni a beteget, László pedig visszaült a komputer mellé, és a megfelelő billentyűk lenyomásával lapozgatott a szöveges dokumentumok között. Órák teltek el ebben a viszonylagos némaságban. László már az utolsó, legrejtettebb adathalmazokat vizsgálta, és kezdte feladni a reményt, hogy találhat még bármi érdemlegeset is, mikor a gép egy teljesen ártalmatlan, érdektelen „Karácsonyi dalok” nevű szöveges fájlba megtagadta a belépést, és a jelszó megadását kérte. - Nocsak, nocsak! – csillant fel egyből László szeme. – Talán mégiscsak lesz itt valami fontos. Azt azonban tudta, hogy semmi esélye sincs kitalálni a kódot, ugyanis az akár egy 1020 bármilyen betűből, számból, írásjelből álló karaktersorozat is lehet. Ezért kikapcsolta a gépet, és egyetlen esélye, a vallatás alatt álló olasz felé irányította lépteit. Kitárta a pinceajtót, és a nyikorgó falépcsőkön alászállt a mélybe. Lent néhány gyertya pislákoló fénye világította be a teret. A félhomály, a minden sarokban burjánzó pókhálók, a nedves kőfalak elég kísérteties érzést keltettek benne. Az olasz kezei egy-egy falba betonozott vasgyűrűhöz voltak kötözve. Géza épp úgy hasba rúgta az áldozatot, hogy az néhány pillanatig levegőt venni sem bírt. - Beszélj! Mit terveztek itt Magyarországon? – üvöltött rá Géza, de az olasz csak hallgatott. László odalépett vallatómester barátaihoz. - Mi a helyzet, fiúk? - Még mindig semmi. – válaszolt dühösen Géza. – Már egy napja verjük-kínozzuk, de nem hajlandó válaszolni. - Értem. Szeretnék kérni tőletek valamit! Először is üssétek le, nehogy ellenkezzen majd! Géza élvezettel ütötte öklével arcon az olaszt, aki beverte fejét még a falba is, majd elájult. - Igen? – akarta megtudni Géza a további teendőket. - Ott az az ágy a sarokban. Fektessétek arra, és kötözzétek jó erősen oda. Hadd pihenje ki egy kicsit magát. Előtte azonban le kéne szedni az öltönyét, már ami megmaradt belőle. Segítek én is. Mindezt végre is hajtották. - Mi a célod ezzel? – vártak magyarázatot Lászlótól a fiatalok. - Szükségem lesz még néhány adag heroinra és fecskendőre is. - Pont most akarod belőni magad? – kérdezte Tamás teljesen komolyan.

41



Az utolsó háború



- Lófaszt! – László dühös lett. – Honnan veszed ezt a baromságot? Még életemben nem drogoztam, és ezután sem áll szándékomban. - Jó, jó! – mentegetőzött a suhanc. – Nem akartalak megsérteni, de nem értem, hogy minek neked az anyag. - Nem haragszom, viszont akkor miért nem rögtön így kérdezted? Na mindegy, egy kicsit feszült vagyok, bocs! – higgadt le. – Szóval ha erőszakkal nem lehet megtörni az olasz akaratát, akkor majd önként fogja elárulni mindazt, amit tudni szeretnénk. - És hogyan? – csodálkoztak a fiatalok. - Ehhez kell az anyag. A heroin, hogy tudományos legyek, pszichoaktív, tehát tudatállapot-befolyásoló szer. Beadjuk neki, és ha megfelelően kérdezünk, válaszolni fog, mivel a kábszer összezavarja az önkontrollját. Vagy ha mégsem, majd az elvonási tünetek kínja beszédre bírja. - Zseniális. – álmélkodott Géza. Tamás közben már el is rohant, és hamarosan visszatért az igényelt felszereléssel. László ezalatt felvette a maffiózó fekete öltönyét és napszemüvegét, haját pedig olaszos módon hátrafésülte. Néhány utasítást adott Gézáéknak, majd kisétált az olasz várható látóteréből. Tamás ekkor egy vödör vízzel pofán öntötte a lekötözött férfit, aki magához is tért a frissítő hatására. Géza egy kis fémkanálban heroint olvasztott az egyik gyertya lángja felett, majd a fecskendőbe szívta a keletkező folyadékot. Mosolyogva az olasz elé lépett, és a felfelé tartott injekciós fecskendőből néhány csepp heroin kíséretében kispriccelte a levegőt. Az olasz ordítani kezdett, és teljes erejéből rángatta kötelékeit, de szerencsére a régi vaságy és a kötelek is jól bírták a strapát. - Neeee! Mit akartok azzal? Nehogy megpróbáljátok! - Mert különben mi lesz? – érdeklődött Tamás gúnyosan. - Ha ilyen jól tudod, hogy ártalmas a kábítószer, akkor miért árulod, életek ezreit tönkretéve ezzel? – kérdezett Géza is, közben szomorúan a szintén narkós Zsuzsa szenvedéssel teli életét elevenítette fel magában. – Most megtapasztalhatod, hogy milyen érzés az, amiből ti a pénzeteket kerestétek! – jelentette ki keményen, majd az egyre hevesebben rángatózó és üvöltöző olasz vénájába döfte a tűt, és belepumpálta az anyagot. A lekötözött, félig agyonvert férfi még néhány percig keményen küzdött, de izmai fokozatosan elernyedtek, tekintete üvegessé vált. A szer hatni kezdett. László is ekkor tért vissza, és leült az ágy szélére. - Giuseppe! … Te… nem… haltál… meg? – kérdezte pár perc múlva az olasz, mikor elhatolt tudatáig a látvány. - Én nem, de téged alig sikerült megmentenünk. – válaszolt László. – Emlékszel az utcai lövöldözésre? Mi a kocsiban, kint az ellenfél. – László szinte ujjongott, hogy az olasz még ilyen állapotban is képes magyarul beszélni, és nem azért vall kudarcot a terv, mert nem értik meg egymást. – „Lehet, hogy magyar származású a családja.” – gondolta. - Igen, mi történt? – az olasz lassan, kábán, de értelmesen beszélt. - Eltaláltak az ablakrésen keresztül, és elájultál. Mi utána kivégeztük az összes kis gecit, majd megpróbáltunk helyrehozni téged, de több napig kómában feküdtél. Viszont most már bizakodunk, rendbe fogsz jönni! – bíztatta László. - Ó, Giuseppe, mindig hűséges emberem voltál! - Köszönöm, főnök! De van egy kis probléma. Szükségünk van a kódolt fájlok belépési jelszavára, az adatok nélkül összeomlik az egész hálózatunk. Addig is dolgoznunk kellene, amíg te lábadozol. - Persze, igaz. A kód: Enrico Vivendi. Tudod, mindig a saját nevem adom meg jelszóként. Az ideiglenes főnöki poszttal együtt rád ruházom a jelszó ismeretének jogát is.

42



Az utolsó háború



- Köszönöm, főnök! Nem fogok visszaélni a bizalmaddal. – eközben László majdnem elröhögte magát ezen a komikus helyzeten. – De most már pihenj, és gyógyulj meg minél hamarabb! – ezzel László felállt, és elhagyta a pincét. Fent ledobálta magáról az olasz mocskos, összeizzadt ruháit, majd felírta egy papírra a kódot, és egyben az olasz nevét, nehogy elfelejtse: Enrico Vivendi. Közben Géza is feljött, és magára öltötte a földre górt ruhákat. - László, te egy zseni vagy! – dicsérte meg az öreget. - Ugyan, csak bevillant egy régi emlék, az adta az ihletet. Abban meg állati szerencsém volt, hogy tényleg ő a főnök, és tényleg csak ő ismerte a jelszavakat. - Legyen! Akkor meg jó megérzéseid adódnak. - Köszi! – mosolyodott el az öreg. – És neked minek az a ruha? - Nekem is van megbízatásom. Azt kellene kiszednem belőle, hogy mik a Magyarországgal kapcsolatos terveik. – válaszolt Géza, majd elindult vissza a pincébe. László is utána ment, mert kíváncsi volt Géza alakítására. Most Géza ült az ágy szélére. - Főnök! Bocs, hogy zavarlak, de valamit meg kell beszélnünk! Mi lesz a tervvel? - Miféle tervvel? - Te beszéltél valamiféle tervről, de mindig azt mondtad, hogy még nem jött el az ideje a részletek megismerésének. - Igen… most nélkülem kell folytatnotok az akciót. Elmondom, mit kell tennetek… csak várj egy kicsit, olyan nehezen jár az agyam. - Rendben, főnök! – egyezett bele Géza. László ismét elmosolyodott, elégedetten nézett Gézára. „Gyorsan tanul a fiú, álcázás, megtévesztés az erőszak helyett. És legalább olyan jól blöfföl, mint én.” – ezzel fölment a földszintre, hagyta dolgozni a fiatalokat, ő is leült a számítógép elé, hogy kipróbálja a kódot. Közben András és Csilla is megérkeztek, a lány hosszú barna hajába virágok voltak tűzdelve, és mindketten feltűnően jókedvűek voltak. „Jó is fiatalnak lenni!” – gondolta Klára, miközben megköszönte, és elvette a kamillával tömött táskát. Hamarosan ismét bevonult a teljes csapat Skip szobájába. Klára egy folyadékkal teli edényt nyújtott a fiú felé. Skip erőtlenül felkönyökölt, és kérdőn nézett az idős asszonyra. - Igyál ebből! Skip belekortyolt a szája elé tartott italba, de azon nyomban ki is köpte az egészet. - Te jó ég! Mi ez a szörnyűség? – majd miután alaposabban is szemügyre vette az edényben lévő sárgás folyadékot, felháborodva támadt társaira. – Húgyot akartatok itatni velem? Rossz vicc pont most, amikor egyébként is szarul vagyok! Ezen a kifakadáson Klára néni egy kicsit megsértődött. - Na de Skip! Hogy feltételezhetsz ilyet rólunk? Ez kamillatea egyéb gyógyfüvekkel keverve, az egyik legegészségesebb gyógyital. - És mit gyógyít? – próbált Skip kicsit udvariasabban viselkedni. - A kamillának gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, nyugtató és méregtelenítő hatása van. Akár ízlik, akár nem, meg fogsz inni napi két-három liternyit, hogy belülről átmossa a gyomrod, az egész szervezeted, és a sebeidet is kamillás törlőkendőkkel fogjuk lemosni. – jelentette ki Klára ellentmondást nem tűrő hangon. Ez talán felgyorsítja a gyógyulásodat. Skip megbízott az asszony szavaiban, ezért erőt vett magán, szájához emelte a tálkát, és fanyar ábrázatokat vágva magába küzdötte a kesernyés italt. Másnapra Skip már kicsit jobban érezte magát, ez visszatérő tennivágyásán is meglátszott. Reggel kitámolygott a nappaliba, leült az asztalhoz, és az őt üdvözlő, hogyléte felől érdeklődő társainak a következőket válaszolta:

43



Az utolsó háború



- Köszönöm, hogy törődtetek velem, de elég volt két napot fetrengéssel elpocsékolni, haladnunk kell. Szeretném megtudni, mire jutottatok eddig! Mielőtt még bárki is megszólalhatott volna, kopogtattak az ajtón. Óvatosságra intette őket, hogy a csapat minden tagja jelen volt. András fegyverrel a kezében nézett ki az egyik ablakon, de alaptalan volt az aggodalom, csak Márton és néhány társa várt bebocsátásra. Az új jövevényeket is betessékelték a nappaliba. A kölcsönös üdvözlések után Márton megdicsérte a ház jó állapotát és berendezését, majd mindenki helyet foglalt valahol, székeken, a padlón. - Szerettünk volna beszámolni arról, hogy mire jutottunk. – magyarázta Márton jövetelének okát. - Nagyszerű, úgyis éppen most akartunk gyűlést tartani. Hallgatunk titeket! – adta meg a szót Skip. - Megegyeztünk, hogy segítünk autókat szerezni. – kezdte Márton. – Bemutatom nektek Zsoltot, vele javíttattuk néhányszor a kocsinkat, ő az egyetlen profi szerelő a környéken. Zsolt felállt, és köszönt. Nem volt egy különlegesen jellegzetes ember, sovány, alig 170 centi, félhosszú barna haj, bajusz, csintalan mosoly és cigifüsttől megsárgult fogak. Kb. Lászlóval egyidős, úgy 45 éves lehetett. - Üdvözöllek titeket! Azért vagyok itt, mert úgy hallottam, hogy minél több működőképes kocsit akartok szerezni. A lényegre térek. A legjobb módszer rengeteg önmagában használhatatlan autót végigvizsgálni, és a kioperált működőképes alkatrészekből megjavítani az aránylag jó állapotú járgányokat. Érdemes viszont Pestre menni, mert ott több az alapanyag, és benzint is könnyebb szerezni. - Ez azt jelent, hogy te is segítenél? – kérdezte Skip. - Meglehet. De cserébe jó ellátást kérek. - Meglesz. Ki akar tehát Pestre menni? - Szeretnék én is valami hasznosat tenni az ügyért, és a várost is egész jól ismerem. – jelentkezett Csilla. – Leszek az idegenvezetőtök, és néhány ismerősöm is van ott, akik esetleg segíthetnek. - Ha nem bánjátok, én is mennék. – szólt András, miközben barátaira nézett. – Kell egy helyi képviselő, aki az érdekeid ottani védelmezője lesz. – mondta Skipnek. - Oké, tarts csak a barátnőddel. – hagyta rá Skip. – Ha minden jól megy, hamarosan utánatok megyünk, vagy ti jöttök vissza. Majd meglátjuk, mi illene jobban a tervbe. - Természetesen én is megyek. – jelentette ki Zsolt. - Jó, akkor én is elküldök velük egy-két emberemet. – ajánlotta fel Márton. - A pesti kommandó kap egy autót is, amivel odautazhatnak. – jelentette ki Skip. – Próbáljatok minél több kocsit működőképes állapotba hozni, és a már eleve működő kocsik tulajdonosait, és egyáltalán mindenkit meggyőzni arról, hogy fogjanak össze velünk. Ki akar még mondani valamit? - Néhány dolgot már sikerült kiszednünk az olaszból. – árulta el Géza. - És mit? – csillant fel Skip szeme. - Például a nevét. Enriconak hívják. – idegesítette barátját Géza. – És néhány tervüket is. – folytatta nemsokára, mikor már nem akarta fokozni Skip dühét. – A szicíliaiaknak valószínűleg nem áll szándékukban senki ellen semmilyen támadást sem végrehajtaniuk. A mi olaszunk csupán egy ottani cég alkalmazottja, és ez a cég akar itt nálunk befolyásra szert tenni úgy, hogy kábítószerre szoktatnák az országot, és az ott is komoly értéknek számító mezőgazdasági termékeket és rabszolgákat zsarolnának ki tőlünk a drogért, esetleg fegyverekért cserébe. Ez növelné a cég hatalmát, melynek vezére Szicília elnöke akar lenni. De ez mellékes. A kábítószerrel való elárasztás ugyanolyan veszélybe sodorná népünket, mint egy nyílt háború, és ha visszautasítjuk a drogot, lehet, hogy végül tényleg megtámadnak minket. Tehát tartanunk kell tőlük. Csak az a szerencse, hogy nem egész Szicília, hanem csak egy része tör uralomra felettünk. Még egy fontosat megtudtam, a cég dolgozói előre

44



Az utolsó háború



meghatározott időpontokban találkoznak megbeszélni a következő lépéseket, legközelebb június vége felé jönnek össze. A találkozók közötti időben maximum véletlenül futhatnak össze. - Köszönöm, Géza! Jó munkát végeztél. – dicsérte meg Skip. – Van még valami? - Nos, egy titkos dokumentum kódját is kiszedtük belőle. – szólalt fel László, miközben a számítógépet Skip elé helyezte. – Ezt fordítsd le, mert nem vagyok benne biztos, hogy mindent jól értettem, nem vagyok valami profi angolból. Skip olvasni kezdett. - Szicília nyersanyagellátása. Szigorúan titkos, csak kormánytagok részére. Ez a cím. Vajon honnan, hogyan lophatták el Enrico és barátai ezt a szöveget? Mindez beleillik abba, amit Géza mondott, hogy meg akarják dönteni a kormányt. Csak zavart kell okozniuk a nyersanyagellátásban. – fűzte hozzá Skip, majd tovább olvasott. – Szicília ellátását három külterületi kolónia biztosítja. Egy-egy szigorúan őrzött kikötőváros és egyben feldolgozóüzem helyezkedik el a dél-amerikai Caracasban, ahová a dél-amerikai bányák vas, bauxit és színesfém kitermelése érkezik, az észak-amerikai New Yorkban, ahová az észak-amerikai bányák urán, szén, és nemesfém termelése érkezik, valamint Port Szaídban, ahová az arab vidékek olaj és földgáztermelése érkezik. Innen a kolóniákról a feldolgozott árut hajók szállítják Szicíliába. A világ teljes lakosságának néhány évre-évtizedre elegendő maradék nyersanyagkészlet Szicília ezer évi szükségleteit biztosítja. A többi egyelőre lényegtelen apróság, mint a kolóniák őrizete, személyzete, termelési kapacitása és a hajóforgalom sűrűsége. – fejezte be Skip. - Akkor nagyjából jól fogtam fel a dolgokat. – mondta László. – És erre alapozva gondoltam ki egy tervet is. - Halljuk! – szólították fel a többiek. - Már régóta arról beszélünk, hogy valamikor el kell foglalni Szicíliát. De szerintem nyílt támadással szinte lehetetlen lenne komoly károkat okozni nekik. Lehet, hogy még a hídon sem jutnánk át. Ezért gondoltam ki azt, hogy először inkább a port szaídi kikötőtelepet kéne elfoglalni, Szicília védelméhez képest csekély számú katona van ott, és talán nem is számítanak támadásra. Az odavezető út hosszabb és fáradságosabb lenne, mintha rögtön Szicíliába mennénk, viszont több esélyünk van egy villámháborús akcióval megkaparintanunk a kolóniát, és akkor két választási lehetőségünk is lenne: Vagy felszállunk az egyik hajóra, és észrevétlenül bejutunk Szicíliába, vagy nem adunk olajat Szicíliának, és akkor eleve csökken az esélyük ellenünk, mert egy csomó gépüket nem tudnának használni. Persze jól fel kell készülni egy ilyen akcióra is, sok áldozatot kell hozni, szenvedést vállalni, de talán megéri a jobb jövő reményében, mert Szicíliában technológiát szerezhetünk a környezetbarát fejlesztéshez is. Gondoljátok meg, de azért ha bárkinek jobb ötlete lenne, csak szóljon! [10.ep.] Pár percig némaságba burkolózva latolgatták az esélyeket. - Erre rá kell gyújtani. – állt fel Skip és kiment a konyhába, kezében egy doboz cigarettával tért vissza. Megkínálta a többieket, majd ő maga is rágyújtott. - Hát… – fújta ki a füstöt. – Első hallásra nem rossz ötlet. De alaposan át kell gondolni mindent. Az biztos, hogy alaposan őrzik, legalábbis úgy vélem. Hisz ez egy létfontosságú… üzem, vagy mi a szösz. Ami gubanc számomra, az a nyelv. Arabul egyikünk se tud, tudomásom szerint. - És? - Hát így tájékozódni nem lesz egyszerű. Talán New York vagy Caracas? - Ugyan! Amerika nagyon messze van. - Igaz, viszont legalább tudok angolul. Jó, New Yorkban, meg Caracasban sem jártam még, mivel Los Angelesben születtem, bár azt se ismerem, mert voltam vagy három éves mikor idejöttünk. Ki emlékszik már arra, hogy hogy néz ki? De New Yorkban talán jobban

45



Az utolsó háború



tudna az ember tájékozódni, útba igazítást kérni, stb… Csak hát oda meg az út… nagyon messze van. - Akkor marad Kairó. – jelentette ki András. - Igen. Talán. Majd átnézem jobban a gépben lévő adatokat, a lehetséges útvonalat, stb… Tényleg, kell lennie valahol térképnek. Milyen dilis vagyok! – Csapott a homlokára Skip. – Hát már a múltkor is jól jött volna. Az a probléma, hogy nem tudom, hol van. Megkeresem. – állt fel és átkutatta a szekrényt. - Hé! Ne csinálj már disznóólat! – szólt rá András, látván, hogy Skip kidobálja a szekrényből a holmikat. - Ez az én házam, ha nem haragszol. – morgott vissza. – Megvan! – kiáltott fel, majd az asztalra dobta a nem túl jó állapotban levő papírhalmot. - Pakolj vissza, légy szíves! – utasította a lányt, ő maga pedig visszaült a helyére és átvizsgálták a többiekkel a térképet. - Hát, bizony jóval közelebb van. – állapította meg Tamás. - Ja. És ha belegondolok az olaj és a földgáz fontos anyag. Bár a fémek is. Mindegy! Majd csinálunk valami balhét, most ezt hagyjuk, úgy is odébb van még. - Rendben. – egyeztek bele a többiek. - Most inkább arról beszéljünk, hogy kik, mikor és hogyan mennek Pestre. - De ezt már tisztáztuk. - Csak részben. Tehát főként Zsolt, András és szíve hölgye mennek. – ez utóbbit némi éllel a hangjában említette. - És egy-két ember még elfér a kocsiban. – tette hozzá Márton. - Igen. Kikre gondoltál? - Hát ... szívesen mennék én is, meg Zotyó. – mutatott a mellette ülő nagydarab, szőke srácra. - Oké. Azon gondolkodom, hogy melyik kocsit vigyétek. Tudjátok a védettség, illetve a veszély miatt. Nem mindegy, hogy páncélautó e vagy sem. Nem tudni, miféle emberek élnek ott. - Ha azok nem jó szándékúak, úgyis megtámadnak minket. - Szerintem először az én ismerőseimhez kellene menni, mert ha elmondom, hogy ti mentettetek meg, akkor ők segítenek majd. – szólalt meg Csilla. - Oszt az a nyolc fő, akit ismersz, lehet, hogy nem fog bántani, de még mindig marad jó pár ezer! Azokat hogyan győzöd meg?! Vagy ismersz mindenkit?! – förmedt rá Skip a lányra. András gyilkos pillantást mért rá a fiúra. – Miért?! Nem rossz ötlet! Sőt! – kelt a védelmére. - Végül is…? – vont vállat Skip. – Felőlem… menjetek azzal, amivel akartok. Úgyis Márton dönt. - Menjünk az ócskábbal, kevésbé feltűnő. Kockázat így is, úgy is van. - Oké! - Az indulás előtt még átnézem a kocsit. – jelentette ki Zsolt. - Jó. De szerintem most vizsgáld meg, mert ha valami nem oké, akkor ki kell javítani a hibát és az időbe telik. - De előbb szeretnék enni valamit. - Máris… Csilla, hozd be a konyhából a konzerveket meg valami löttyöt, de ne alkoholt. – szólt oda a lánynak Skip. – Hozzál kamillateát! – kiabált utána. – Annak is majdnem olyan szar íze van, mint az alkoholnak. A társaság felnevetett. - Ja! És legalább józan maradsz! – tette hozzá Zotyó. - Tényleg, Tamás, hogy van a karod? Gyógyul? – fordult felé Skip. - Igen. Kösz. - Na akkor lakjunk jól. – azzal nekifogtak falatozni.

46



Az utolsó háború



- He! Mennyi konzerv van még? - Hát… nem túl sok. – felelt Csilla. - El kell osztani úgy, hogy nektek is legyen az útra. Meg csomagoljatok össze némi ruhát, fegyvert, meg ami kellhet még. – hadarta Skip két falat között. – Ha két órán belül elindultok, estére biztos odaértek. Mi meg… utánatok megyünk pár nap múlva, segíteni meg a továbbiakat lefixálni. - Oké! – bólogattak. - Na ez finom volt, jól esett. Köszönöm. – törölte meg a száját Zsolt. - Lássuk milyen ez a… tea… de fura… nem nagyon ittam még ilyet. – fintorgott. - Hi-hi-hi – vihogott Skip. – Nem ízlik? Pedig meg lehet szokni. Én most ezen élek. Tényleg Márton, köszönöm a segítségeteket. - Nincs mit. Na! Munkára fel! – állt fel az asztaltól a többiekkel együtt. - Mi még hazaugrunk pár dologért. - Én meg szórakozom a számítógéppel egy kicsit. – nyúlt a gép felé Skip. - No, no! Van egy kis gond. – szólalt meg László. - Micsoda? - A gép lemerülőben van. Fel kéne tölteni. - Akkor töltsd fel! - Jó, de ahhoz autóra van szükségem. Ha nem bánnátok, veletek tartanék, és majd után hazajövök akár gyalog is. – fordult oda Mártonékhoz, közben egy gondolat villant át az agyán: – „Hoppá! Miket is mondok?! Haza?!” - Persze. Bár nem kocsival jöttünk, de elvisszük az egyiket a tieid közül, Skip, és úgyis visszajövünk a hölgyért és a srácért, és indulunk Pestre. – azzal elmentek. - Én pedig elcsevegek az olasszal. Eszembe jutott valami. – mondta Skip Gézáéknak. – Szervusz te szemétláda! - Jézusom! Mamma Mia! Már megint látomásom van. – nézett rá az olasz. - Én valóság vagyok. Nem akarlak bántani, nincs hozzá kedvem. Csak egy kérdést szeretnék feltenni… mit tudsz Elizabeth Hamiltonról? - Mit kéne tudom? – kérdezett vissza az olasz. - Nézd. Ott van Csilla. Elraboltátok. Biztos, hogy nem ez az első ilyen akciótok. Tudni akarom, hogy ezt az Elizabethet is nem ti raboltátok-e el? Vagy valamelyik társad? Talán hallottál róla valamit. Az olasz felnevetett. – Te tőlem vársz segítséget?! Normális vagy? - Ha nem felelsz, elvesztem az eszem, és annak te iszod meg a levét! - Ki ő neked?! - Az anyám. Három éve tűnt el. Az olasz ismét nevetni kezdett. – Büszke lehetsz rá. Már emlékszem. Jó szerető volt. – emelte ki utolsó mondatát. - Volt?! – vonta össze a szemöldökét Skip. Az olasz csak vigyorgott. - Te szemét! Megöllek! – ugrott rá Skip az ágyhoz kötözött pasasra és fojtogatni kezdte. Géza ekkor berontott és leráncigálta róla dühös társát. - Ne csináld! Csak bosszantani akar! – fogta le hátulról. - Engedj! - Nem! Higgadj le! Gondolkozz! Szükségünk lehet még rá. - Nincs szükség rá! És nem bosszantani akar, mert tudja, hogy úgyis megölném! - Hát ez az! Pont azért csinálja! Neki már úgy is mindegy! - Nem biztos az! – vigyorgott az olasz – Ha rövid időn belül nem jelenkezem, utánam jönnek a társaim és nektek végetek. Pontosan tudják, hogy hol és mikor kell jelen lennem. Erre Skip lehiggadt valamelyest. - Térjünk vissza anyámra. Az igazat mondd! Akkor talán élve megúszod.

47



Az utolsó háború



- Skip, ez hülyeség, úgyse hisz neked. És te se hihetsz neki. – súgta Géza. - Mindjárt leellenőrzöm. Hogy nézett ki az a nő? - Szép szőke haja van. Vékony, kék szemű. És kedves. Egyáltalán nem hasonlít rád! – sziszegte az olasz. - Széttéplek! – támadt rá ismét Skip, de Géza visszatartotta. - Ne őrülj meg, a fényképet is láthatta! - Ugyan! Az a szobámban van. Hogyan…? - Igen, és mikor elfogtuk, egy rövid időre odavittük. Csak később vittük le a pincébe. Körülnézhetett. - A rohadt életbe! – túrt a hajába Skip. – Majdnem lépre mentem. Istenem. Már azt hittem, hogy… de nem. Érzem, hogy életben van! Meg kell találnom! Valahol meg kell lennie! Nem tűnhetett el csak úgy! - Ne őrülj meg Skip! – csóválta a fejét Géza. - Én jól vagyok! – ordított rá. – De ha nem ott van, ahol sejtem, akkor hol?! Egy nap arra ébredtem, hogy nyitva az ajtó és ő sehol sincs. Hónapokig kerestem. András is megmondhatja. Nem hiszem, hogy önszántából ment el. Nem létezik! Nem tenne ilyet! - Nyugodj meg! Bele kell törődnöd! - Nem! Soha, amíg nincs bizonyítva valami, addig nem! - Hallgass rám! Ennyi idő után ne reménykedj! Csak áltatod magad. Sajnálom, és hidd el, tudom milyen érzés elveszteni valakit. – Géza ekkor Zsuzsára gondolt. - Azért anyámat ne hasonlítsd hozzá! Tudom, hogy ő is ember volt, és a maga módján rendes is, és kedves volt számodra, de… Ne vigyorogj, te perverz! Vagy már gyógyul a sebed az arcodon?! - Szép nagy anyajegy volt a derekán. – vetette oda az olasz. Skip egy pillanatig farkasszemet nézett az olasszal, majd felrohant a lépcsőn, nyomában Gézával. - Mit akarsz csinálni? - Ezt nem tudhatta! – könnyek jelentek meg a szemében. - Mi az? – nézett rá András. - Semmi. Figyelj… én… biztos megéreztem volna, ha történik vele valami. – fordult vissza Gézához. – Én tudom, hogy él! Nem lehet, hogy… Vagy csak én akarom ezt hinni?! – letörölte arcáról a könnyeket, felmarkolt egy üveg italt, és beszaladt a szobájába, magára zárta az ajtót. Géza és András tanácstalanul összenéztek. - De hát mi van vele? - Az anyja miatt van ez. Az olasz szerint már nem él. - Ez biztos? - Úgy tűnik, ismerte. Vagy csak blöffölt, de lehet, hogy csak beletrafált. De lehet ilyen véletlen? - András, összepakoltam pár dolgot, amit mondtál, de azért nézd meg… – toppant be Csilla mosolyogva. - Majd! Most nem érek rá. – vetette oda. - Óh! Elnézést. – motyogta a lány, majd visszavonult. Skip párszor meghúzta az üveget. - Most ez nem hiányzott. Skip, nyisd ki! Mit csinálsz? - Mégis, mit gondolsz?! – kiáltott ki a szobájából és újra meghúzta az üveget. - Jobb lenne, ha nem innál! Az nem tenne most jót neked. - Hagyjatok békén! - A fenébe! Nekem össze kell pakolnom, nem érek rá veled bajlódni. – morgott András türelmét vesztve.

48



Az utolsó háború



- Akkor menj a dolgodra, engem meg hagyj békén! - Skip! Most vagyunk az akciónk kezdetén. Szükségünk van rád! Ne veszítsd el a fejed! Ez nem megoldás! – próbált érvelni Géza. – Hallod? Válasz nem érkezett. - A fenébe Skip! Beteg voltál, épp hogy lábadozni kezdtél, az ital most a legártalmasabb. Megint beteg akarsz lenni?! - Az nem is attól volt! - Tudom, de ez akkor sem tesz jót neked! - A fenébe! Mégis, mitől rúgjak be? - Ez nem igaz. – túrt a hajába Géza gondterhelten. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyenge vagy! Csalódtam benned! Én megyek, mert nem érek rá. – fejezte be András a rimánkodást. – Hagyd, majd lenyugszik. – mondta Gézának. Skip ekkor kinyitotta az ajtót. Látszott rajta, hogy a hirtelen lenyelt ital kicsit a fejébe szállt. - Ez az! Menj csak! Alig várod, hogy a szukáddal legyél! András hirtelen felé fordult, szeme szikrákat szórt. - Hogy merészeled?! Legszívesebben beverném a képed. - Csak rajta! Mit számít? Úgy is van rajtam elég seb, mit számít még néhány?! Géza közéjük állt. - Megőrültetek?! Álljatok le! - Na gyere! Mitől félsz? – hergelte Skip Andrást. - Eressz már! Ne avatkozz bele, Géza! - Legalább te légy józan. Ez nem vezet jóra! Bepiált, nem tudja, mit csinál! - Nagyon is tudom! – erősködött Skip. - Fejezd be, vagy én ütlek le! – ordított rá erélyesen Géza. - Mi a szösz? – csodálkozott Skip a srác határozottságán. - Ha nem higgadtok le és békültök ki, az veszélyezteti a tervet! Ezt akarod?! Te is?! – nézett Skipre, majd Andrásra. – Azért dolgoztunk ennyit, hogy most egy hülyeség miatt ugorjon az egész?! - Az neked hülyeség, hogy anyám valószínűleg halott, és ez nincs rám tekintettel?! - Nem te vagy az első, aki elvesztett valakit. Másrészt, neki küldetése van. Nem szórakozásból kell Pestre mennie. - Így van. – helyeselt András lecsillapodva. - Oké. Valamit félreértettem… bocs. – motyogta Skip, majd lehajtott fejjel visszament a szobájába és bezárta az ajtót. - „Istenem, mit tettem?” – túrt a hajába – „Elvesztettem a fejem. Hülye vagyok! Tényleg menniük kell, és nem pátyolgathatnak engem… Most biztos meggyűlöltek… főleg András…” – gondolta Skip keserűen. Valamivel később visszajöttek Mártonék. - Készen álltok? - Igen, minden itt van. Mehetünk. - Várjatok! – szaladt ki Skip. – Nem mondtátok, hogy pontosan merre keressünk majd titeket. Nagy a város… - Nyolcadik kerület. – vetette oda András. - Jó. – mondta csendesen Skip, majd Lászlóhoz fordult. – Feltöltötted? - Igen. Sikerült. - Akkor kölcsön veszem. Tényleg, mi is a kód? - Enrico Vivendi. - Köszi. – azzal visszament a szobájába és matatni kezdett a gépen. …

49



Az utolsó háború



Mártonék pedig elindultak Pest felé. - Történt valami? – kérdezte a göndör hajú, látván András feszültségét. - Összevesztünk. - Az nem jó. De legalább kibékültetek? - Hát… nem igazán. - És min vesztetek össze? András pár mondatban elmesélte. - Ne foglalkozz vele. Biztos nem gondolta komolyan. Kicsit ki van bukva. - De akkor is sértegette Csillát! Hogy jön ő ahhoz? - Figyelj, nem akarom annyira pártolni Skipet, de sok teher van a vállán. - És nekünk tán nincs?! – háborgott András. - De, természetesen. De ő volt az, aki elsőként foglalkozni kezdett az újrakezdés gondolatával. Komoly a korához képest. Ezt te tudod a legjobban. - Igen. De akkor se mentség erre a viselkedésre. Olykor egész kedves, olykor pedig olyan lekezelő Csillával, és ez engem bánt. - Hagyjátok. Lehet, hogy csak féltékeny. – szólalt meg a lány. - Gondolod? – nézett András a lányra. – Végül is lehet. Az út további részét csendben tették meg. … Skip az adatbázist vizsgálta elmélyülten. - „Tehát a találkozó június 28-án lesz Rómában. Tizenegy csapat. Köztük kell lennie Enriconak is... Nincs túl sok idő addig, mindössze két hónap. A manóba! Félre kell vezetni őket. Hamis üzenetet küldeni, vagy valamit, amivel megtéveszthetnénk őket, és időt nyerhetnénk… Talán. Mert, ha kiderül, hogy itt mi történt, akkor nekünk lőttek… Ezt nem értem, mit akarhatnak a mezőgazdasági termékekkel. Nekünk is alig van belőle. Mindent el akarnak venni tőlünk?!” – háborgott Skip gondolatban. … A következő néhány napban Skip, László és Géza elmentek dolgozni Mártonékhoz. - Szépen haladunk. – állapította meg László. - Igen. És bővült a csapat. Sokan csatlakoztak a takarítási akcióhoz. – jelentette ki Márton egyik embere. - Helyes. Ha így haladunk, holnap nekikezdünk a többi utcát is takarítani. – közölte Márton helyettese. - Még holnap jövünk segíteni, aztán megyünk Pestre. - És mikor jöttök vissza? - Nem tudom. Attól függ, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Másnap este összekészítettek néhány dolgot. Skip megegyezett Márton helyettesével, Dáviddal a lakása őrizetét illetően. - Nyugodtan lakhat itt néhány ember, meg használhattok, amit kell, csak vigyázzatok rá, oké? És az olaszra is. Adjatok neki néha enni, és ha szökni próbálna, akkor öljétek meg. - Még nem nyírtátok ki?! Minek tartogatjátok?! - Lehet, hogy még szükség lesz rá. De ha gondoljátok… Nekem mindegy, mit csináltok vele. Felőlem meg is ehetitek. – vont vállat Skip. … Másnap korán reggel útnak indult Skip, László, Géza és Tamás. Miután Budapestre érkeztek, megkeresték Mártonékat, bár nem volt egyszerű, mivel a „kerület” elég tág fogalom volt, utcanevet pedig nem közöltek velük, de végül csak megtalálták őket. Márton, Csilla és András már épp indulóban voltak, de észrevették a jövevényeket, és szívélyesen üdvözölték őket. Skip a háttérben maradt, gyomra összeszorult. - „Na jó! Nekem is oda kell mennem.” – gondolta, majd közeledett a vidám társasághoz.

50



Az utolsó háború



- Hát persze, már egész jól vagyok. – mondta épp Andrásnak Tamás. – És már Skip is helyrejött. - Aha. – morogta András, arcáról eltűnt a mosoly. – Hello! – vetette oda. Skip biccentett. – „Ez felnyársal a tekintetével… jobb, ha nem kezdek vele csevegni.” – gondolta, ezért inkább Mártonhoz fordult. – Mi újság? Hogy haladtok? - Lassan, de biztosan. Már hét autót szereztünk, ebből hármat megjavítottunk. Sokból kilopkodták a cuccot. Erről jut eszembe. El kéne menni a motordzsungelbe, valami Gábort keressetek. El kéne hozni néhány láda alkatrészt, meg szerszámot. Egyébként itt laknak Csilla ismerősei. – mutatott egy épületre. – Ha szükségetek van valamire, menjetek oda. Mi megyünk Gézáékkal a műhelybe, itt van nem messze. Ti hárman hozzátok el a cuccot. - Izé... gyere csak. – motyogta Skip zavartan, majd odébb invitálta Mártont. - Ez nem jó ötlet. Pont velük vagyok haragban. - Na, épp ezért ideje, hogy kibéküljetek. Erre jó alkalom egy kis utazás. Legalább megbeszélitek a dolgokat. - Rendben. – egyezett bele Skip kelletlenül. – Mehetünk? – fordult András és Csilla felé. - Ha nincs más megoldás? – vont vállat András. - Nem fértek be a kocsiba, másrész Csilla ismeri az utat. Igaz? – kiáltott oda Márton, nehogy kibúvót keressenek. - Hát… azt hiszem. – mondta a lány nem túl meggyőzően. - Én vezetek. – ült be András a volán mögé, mellé telepedett Csilla, Skipnek választást sem hagyva. - Miért pont veled kell menni?! – morogta András maga elé. - Márton azt akarja, hogy béküljünk ki. – vetette oda Skip. - Akkor kérj bocsánatot! – vágta rá András, közben beindította a motort. - Már egyszer kértem. - De nem tőle! Ráadásul tőlem is csak az orrod alatt dörmögve! - Nem fogok könyörögni. Nem érdekel egyikőtök se. - Te se! – morogta András. Az út további részét csendben folytatták. Legfeljebb András és Csilla váltottak pár szót. Bérházakkal teli részhez értek. - Itt azt hiszem balra kéne fordulni. – közölte a lány egy idő után. - Oké… nem értem. – nézett körül András. Itt kéne lennie valahol. - Menjünk körbe és nézzük meg alaposan még egyszer. – javasolta Csilla. - Rendben. Valahol itt kell lennie. Még pár percig cirkáltak az ismeretlen környéken, végül András leállította a motort. - Azt hiszem, eltévedtünk. – állapította meg. - Fasza, baz’ meg az idegenvezetőd! – horkant fel Skip. - Mit mondtál?! – fordult felé András mérgesen. - Én csak egy… véleményt nyilvánítottam. – mondta higgadtan. - Kitekerem a nyakad! – kiáltott fel András, közben azon igyekezett, hogy az első ülésről elérje Skipet. - Ne! András, kérlek! Direkt csinálja! – próbálta a lány csillapítani a feldühödött fiút. - Nem tudom ki az, aki direkt izél…! Te mondtad, hogy forduljon balra! – támadt Skip Csillára. - Te még nem voltál úgy, hogy valamit rosszul tudtál?! – védekezett a lány. - Nem igazán. De ha valamiben nem vagyok biztos, akkor… - Nem ismerheti töviről-hegyire az egész várost! – próbálta András védeni a lányt. - Akkor meg mit hencegett vele, hogy ismeri a várost, he?! Őt alig ismered, mégis őt pártolod?! - Miért, te tudod, hogy merre kell menni? – meresztette Skipre a szemét András. - Nem. De akkor megmondom, hogy nem tudom. Nem etetem a másikat.

51



Az utolsó háború



- Azt hittem, hogy tudom. – kelt ki magából Csilla. - Persze! Nem tudtam, hogy nem tudtam! – gúnyolódott Skip. – Ez nem mentség! Azzal erőteljesen kilökte az ajtót és kiugrott az autóból. - Most meg hova mész? – kérdezte András, miközben kikászálódott a kocsiból. - Valakit megkérdezek. - A francba. – ült vissza a helyére. – Várunk egy kicsit… Jól vagy? – simította végig a lány haját. - Igen. - Olyan durva tud lenni. - Kezdem megszokni. - Nem… megvédelek. – suttogta András, miközben a lányhoz közeledett. - Legalább kettesben maradtunk egy kicsit. – mondta halkan a lány, majd ajkuk összeért. Skip az egyik épület előtt három züllött kinézetű férfit vett észre. Közelebb érve megkérdezte tőlük, nem ismerik-e a keresett helyet. - Hát éppenséggel segíthetünk, de mit kapunk cserébe? – fordult felé az egyik nem túl bizalomgerjesztőn. Skip megérezte a veszélyt és rémülten jött rá, hogy a pisztolya az autóban maradt. A jármű felé nézett és meglátta, hogy az ifjú pár egymásba feledkezett. - „Ezek is jókor turbékolnak, nem kiabálhatok nekik, mert az égő lenne, meg ki tudja, hogy figyelnének-e? Elég messze vannak. Csak nem ijedek meg három fickótól? – hangosan viszont ezt mondta: - Mit akartok? - Látod milyen készséges? – bökte oldalba egyikük a társát. Ekkor már alig két méterre voltak tőle. - Így fair, nem? Valamit valamiért. – mondta magabiztosan. - Így van! Mit adsz nekünk? – állták körbe. - Kaja, pia, fegyver, esetleg kocsi. Persze ez utóbbiért már több segítség kell. Az egyik pasas elfüttyentette magát. – Hallod? - És narkó? - Talán… heroin. – mondta Skip pillanatnyi gondolkozás után. - Ide vele! – rántotta elő egyikük a kését. - Hékás! Nem szükséges ez! – kezdett hátrálni Skip, azok lépkedtek utána, kezükben egyegy késsel. Skip látóköréből eltűntek Andrásék. - Pofa be és ide a cuccot! Skip ekkor kirúgta a vele szemben elhelyezkedő pasas kezéből a kést, a jobb kézre lévőéből pedig kézzel ütötte ki. A harmadik nekirontott, de Skip a fürgeségének köszönhetően kitért a támadás elől, lefogta a pasast, és a nyakához emelte a kést. A másik kettő ekkorra felvette a késeket és közeledtek Skiphez. - Állj! – parancsolt rájuk, és még jobban neki szegezte a kést. - Ne hagyjatok cserben. Mi hárman vagyunk, ő meg egyedül. – nyöszörögte a túsz. - Ne közelíts, mert… – fenyegetőzött. – Utoljára kérdem, merre van a motordzsungel?! - Rendben van. De ne bántsd! Kb. 100 métert mész, és ott van egy kereszteződés, ott jobbra fordulsz, és úgy fél kilométerre van egy garázssor. Valahol ott van. - Oké! Kösz. – ezzel Skip ellökte a túszt és futásnak eredt. Beugrott a kocsiba. - Indíts! – ordított a meglepett Andrásra. Az látta a három feléjük szaladó alakot és gázt adott. - Mi történt? - Semmi! – mondta ingerülten. Rövid szünet után folytatta. – Az, hogy felőled akár meg is dögölhetek, te csak a csajoddal foglalkozol! Itt fordulj jobbra! - Nem tudhattam, hogy… - Pofa be! Ki a fontosabb neked, ő vagy én?!

52



Az utolsó háború



András nem válaszolt. - Nézd, nem láttuk, hogy bajba kerültél. – mentegetőzött a lány. - Persze, mert csak egymással foglalkoztok! Más nem számít! - De számít! Féltékeny vagy! - Én?! Mire?! Kire?! - Ránk! – vágták rá egyszerre. - Egy frászt! Én csak azt szerettem volna, ha résen vagytok. De nem számíthatok rátok. A szerelem elvette az eszeteket. Főleg a tiédet András. Nem ez az első eset, hogy óvatlan vagy. Ez a tyúk elvette az eszedet, ha volt egyáltalán! – hadarta Skip. - Most már hagyd abba! – rivallt rá András. - Oké! Befejeztem! Itt állj meg! András eleget tett a parancsnak. A fiúk kiszálltak és megkeresték a „motordzsungelt”. Miután ráleltek, pár szót váltottak Gáborral, aztán bepakolták a kocsiba a ládákat, majd elmentek a műhelybe. Útközben nem szóltak egymáshoz. Megérkeztek a műhelybe, mely egy parkolóház volt egykor. - Itt a cucc! – kiáltott oda Skip Mártonnak. - Oké! Rakjuk ki! Gyertek srácok. – kiáltott oda Gézáéknak. Semmi perc alatt kipakoltak. - Zotyó meg Zsolt kocsi után néznek. – közölte Márton Skippel. - Jó én meg elmegyek egy röpke időre. - Jó, de hova? - Elég, ha én tudom. – mondta letört hangon Skip. - Rendben. Nem mentek vele? – nézett Andrásra és Csillára Márton. - Hát… – tárta szét karjait a srác kelletlenül. - Egyedül megyek. – jelentette ki Skip határozottan, majd beszállt az autóba és elszáguldott. Célja az volt, hogy visszamenjen a három taghoz. Meg is találta őket, ugyanott tébláboltak, mint nemrég. - Hé! Srácok! – kiáltott oda Skip. Azok csodálkozva néztek rá. - Hoztam valamit! – a kocsiból előhalászott egy táskát és feléjük dobta. Azok megijedtek és futásnak eredtek, de pár méter után megálltak és figyeltek, nem robban-e a táska. - Hé! Valamit valamiért! – kiáltott oda nekik, majd visszament a műhelybe. A három pasas a táska tartalmán elcsodálkozott. Ugyanis néhány doboz konzerv, ital került elő. - Ez a pasas vagy őrült, vagy nagyon rendes. - Vagy mindkettő… Skip elgondolkozott. - „Magam sem tudom, miért csináltam ezt. Megszántam ezeket a szerencsétleneket. Meg legalább egyedül lehettem. Néha felfordul a gyomrom Csilláéktól. Utálok velük lenni. Még külön-külön elviselem őket, de kettesben már, illetve én harmadikként, ciki…” Miután visszaért a műhelybe munkához látott, úgy mint társai. Zsolttól sok mindent megtanultak az autószerelésről. - Mégis, merre jártál? – kérdezte tőle egy idő után Géza. - Nem lényeges. - Jól van. Csak titkolózz. - Nem titkolok semmit. Csak elfelejtettem valamit. Amúgy is egyedül akartam lenni. - Miért nem békültetek ki Andrással? – kérdezte Géza, épp ekkor haladt el mellettük az említett személy. - Csak. – felelte dacosan Skip. – De ne aggódj, ez nem fogja veszélyeztetni az akciót. – ezzel befejezte a mondanivalóját. …

53



Az utolsó háború



A következő két nap csendes munkavégzéssel telt el. Harmadnap Skip elé állt András. - Meddig tart még a mosolyszünet? - Nincs nekem semmi bajom, csak tartom a távolságot. - Mire jó ez? Én csak annyit kérek, hogy bánj szebben Csillával. - Nem fogok cseverészni vele, se veled! Cserbenhagytál, óvatlan voltál. Miatta. - Nézd! Figyelmesebb leszek ezentúl, de ne légy ilyen… rideg. Ő fontos nekem, ha tudnád, milyen a szerelem… - Ez nem aktuális! – vágott Skip András szavába. – Nincs helye érzelmeknek! Pláne effélének. A barátság lenne a fontosabb. - Tényleg féltékeny vagy. – ingatta a fejét hitetlenkedve. - Nem. Itt arról van szó, hogy alig két hete ismered, de máris elnyerte a szíved, és én már nem is számítok. Pedig engem jóval régebbről ismersz, sok mindenen mentünk keresztül és ezt mintha elfelejtetted volna. – ezzel faképnél hagyta Andrást. Pár óra múlva odament hozzá Tamás. - Skip! László és Márton beszélni akarnak veled. - Megyek. – kászálódott ki a kocsi alól Skip. – Nézd meg, hogy beindul e már? – kiáltott vissza Tamásnak, majd a társaihoz fordult. – Nos, miről van szó? - Figyelj! Úgy néz ki, hogy jól haladunk. Tizenkét autó áll rendelkezésünkre, egyelőre. Továbbá körülbelül 50 fővel bővült a csapatunk. Véleményem szerint, első ránézésre a fele „jó katona” lehetne. - Persze le kell még őket tesztelni és kicsit kiképezni. – tette hozzá László. – Szerintem rövid időn belül tartsunk gyűlést és szervezzük meg az akciót… [11.ep.] - Helyeslem az ötletet, mivel jövő hó 20-án indulnunk kellene, már csak hat hetünk van minderre. – jelentette ki Skip. - Miért pont hat hét? Az nem túl sok! – hökkentek meg kissé. - Enrico is megmondta, és a számítógépben is benne volt, hogy június 28-án találkoznak Rómában a Cég emberei. Addig minden eshetőségre fel kell készülnünk. - Ha a hegy nem megy Mohamedhez… – idézte László Skipet. – Igazad van! Mindenképpen számíthatunk valamiféle csetepatéra. Azt hiszem, nincs időnk késlekedni, tartsuk most azonnal azt a gyűlést, fixáljuk le a haditervet. Nekünk kell magunkhoz ragadni a kezdeményezést, a meglepetés erejét a javunkra fordítva növelhetjük az esélyünket. - Úgy van, a legjobb védekezés a támadás, ha már közmondásokat idézgetünk. – értett egyet Márton is. Hat hét az nem sok, kemény munka vár ránk! A szavakat tettek követték, a három férfi szólt csapatuk legrégebbi tagjainak, hogy konstruktív vitára invitálják őket. Géza, András, Zotyó és a fiatal Tamás csatlakozott hozzájuk, majd a „vezérkar” a számítógépet és térképkötegeket felmarkolva bezárkózott egy hátsó helyiségbe. Zsolt, aki épp egy kocsi próbaútjáról érkezett vissza, már csak a mögöttük becsapódó ajtót láthatta. Oda is ment a mindig jól értesült Csillához kíváncsiskodni. - Mi ez a nagy elvonulás? – intett fejével az ajtó felé. – A fiúk máris megunták a szerelést? - Nem, a nagy stratégáink mindössze megbeszélést tartanak, megpróbálják kitalálni, mit is csináljunk. Ahogy elnéztem őket, sürget az idő. – válaszolta a lány egy kocsi motorházából előpillantva. Keze könyékig olajos volt, arcáról mégis roppant büszkeség sugárzott, hogy neki is kikerült sok mindent elsajátítani az autószerelés fortélyaiból. – Kipróbálod? – utalt a járműre. - Persze, ha sietni kell, akkor mi se lazsáljunk! Zsolt beült, és indítózott. A járgány elég könnyen beindult. - Ezek szerint sikerült a gyertyák megtisztítása. – Zsolt ezt bíztató dicséretnek szánta, rá is mosolygott a lányra.

54



Az utolsó háború



Mindenki lankadatlanul dolgozott tovább, új kocsikat toltak a műhelybe, alkatrészes ládákat cipeltek, szeretlek, takarítottak, és időnként kíváncsian a bezárt ajtóra sandítottak, hogy mikor ér már véget a tanácskozás. Jó pár óra eltelt, már jócskán délután volt, mikor kitárult az ominózus ajtó. Mind a heten kibaktattak, mozgásuk kimerültségről tanúskodott, de arcaikról mégis inkább az elégedettség jeleit lehetett leolvasni. Csilla egyből odaszaladt Andráshoz, és átölelte. - Mire jutottatok, kedvesem? – mosolygott a fiúra. - Egészen sok ötletünk volt, de elfáradtunk, jó lenne ebédelni, vagy talán már inkább vacsorázni valamit, mielőtt hosszas beszámolókba fognánk. – viszonozta a mosolyt és az ölelést András. Skip türtőztette magát, nem tett semmilyen epés megjegyzést a túláradó szerelem eme félreérthetetlen kifejeződéseire. - Ha más nem, már az is hatalmas eredmény, hogy semmin sem vesztünk össze. – nézett Géza Andrásra, majd Skipre. Az estebéd szótlan csendben folyt, kinek a szellemi, kinek a fizikai munka apasztotta le energiáit, úgyhogy gyorsan kapkodták be a falatokat. A levegőben mindazonáltal a kíváncsiság feszült várakozása vibrált. Miután befejezték az étkezést, Tamás a földről felszedett vörös tégladarabokkal elkezdte a falra vázolni Európa és környéke térképét, Skip pedig fellépett egy szerszámos láda tetejére, és beszélni kezdett a több mint 80 fős csoporthoz. - Nagy öröm számomra, hogy ilyen sokan csatlakoztatok a mozgalmunkhoz. De szeretnélek megkérni titeket, hogy nézzetek önmagatokba, és legyetek őszinték! Hajlandóak vagytok vállalni bármekkora kockázatot, felelősséget, feladatot azért, hogy közelebb kerüljünk célunkhoz, hogy méltóbb életkörülményeket teremtsünk az embereknek? Kérlek titeket, hogy azok, akik esetleg megrettennek a küldetés nagyságától, és kétségtelen veszélyességétől, azok még most, idejében mondjanak nemet, hogy csalódások, vádaskodás és bűntudat nélkül vehessünk búcsút egymástól. Ez az utolsó visszalépési lehetőség. – Skip elhallgatott. A hallgatóság sorain halk moraj futott keresztül, az emberek egymást nézték, hogy van-e valaki, aki kiáll közülük. Páran voltak csak, akik néhány percig tétova ábrázattal néztek az ajtó felé, de végül senki sem ment el. Mindenki elcsöndesedett, feszülten várták a folytatást. - Remek! Most már bátran nevezhetlek mindannyiótokat társaimnak! Most el fogjuk mondani, hogy mire jutottunk hosszú megbeszélésünk során. Természetesen a haditerv pontos részletei titkosak – annak ellenére, hogy hozzávetőleg mind hallottatok már elképzeléseinkről – és csak azokat szabad beavatni, akiket felveszünk a csapatba. Ha illetéktelen kezekbe, illetve fülekbe jut az információ, akár meg is ölhetnek minket érte. De legyünk derűlátóbbak! Először is az elkövetkezendő hat hét programjára szeretnék javaslatot tenni. Javaslatot, melyet el lehet fogadni, módosítani lehet, vagy akár el is vethető. Mindenki beleszólhat a dolgokba, ha van értelmes ötlete... Fel kell készülnünk egy komoly és veszélyes hadműveletre, melyről később fogunk beszélni. Mivel külföldre megyünk, nem árt mindenkinek elsajátítania kicsit az angol nyelvet. Azt mindenhol megértik néhányan, még az araboknál is. Annyit mindenképp meg kell tanulnunk, hogy miként kérjünk útbaigazítást, miként alkudozzunk, ha szükségünk van valamire a helyi lakosságtól, és meg kell ismerkednünk egy alapszókinccsel, mely magában foglalja a legalapvetőbb tárgyak, élőlények és fogalmak megnevezéseit. Én leszek az angoltanár, és minden nap gyakorolunk néhány órát. Aztán, mivel katonai küldetésről van szó, erőnlétünket és ügyességünket is fejlesztenünk kell. Erre majd kitalálunk különböző gyakorlatokat, és szintén rászánunk napi néhány órát. Végül a hátralévő hat hét alatt rengeteg felszerelést kell beszereznünk. Tanácskozásunk során felmerült, hogy nem csak személyautók kellenek, hanem legalább négy teherautóra is szükségünk lenne, mivel a hadműveletben több mint százan, de akár kétszázan is részt fogunk venni. Egy teherautóban elfér 50 ember, de mégsem fogyaszt tízszer, csak 3-4-szer annyit, mint egy személyautó, jobb

55



Az utolsó háború



a hatásfoka, ha kihasználjuk a rakteret. Ezen kívül magunkkal kell vinnünk az útra elegendő fegyvert, élelmiszert, pótalkatrészeket a járgányokhoz, szerszámot és kb. 10000 liter üzemanyagot, ugyanis fogalmunk sincs, mi várhat ránk a hosszú út során, mindenre gondolni kell. Ezzel kapcsolatban nem árt mindenkinek legalább alapszinten megismerkednie az autószereléssel és a fegyverek működésével, karbantartásával. Ez is hosszú órákat fog igénybe venni napjainkból. Nos, röviden ez a hathetes terv, a részleteket majd holnap kidolgozzuk, és a megvalósításba is belekezdünk. Most pedig átadom a szót Lászlónak, aki a hat hét után esedékes programra tesz javaslatot. Skip leugrott a ládáról, és intett a hallgatóság soraiban várakozó-figyelő Lászlónak. Az öreg el is indult a pódium felé, közben feltűnt neki a döbbent csend, mely Skip elhallgatása után bekövetkezett. „Nagyon hirtelen jöhetett nekik ez a bejelentés. Megrázkódtató érzés lehet egyik pillanatról a másikra kész tények elé állíttatni, ráadásul ilyen súlyosak elé. Még akkor is, ha már a hozzánk való csatlakozáskor is elmondtunk nekik egyet s mást. De, ahogy Skip mondta, már nincs visszaút. Ahhoz már túl messzire merészkedtünk…” – itt főként az elfogott és kivallatott olaszra gondolt. László is fellépett az emelvényre, és körbenézett a feszülten figyelő hallgatóságon. Örült, hogy az arcok többségén nem kétségbeesett csüggedést és lemondást látott tükröződni, hanem inkább a jól felfogott saját érdekből és hosszú távú szemléletből táplálkozó kötelességtudatot, mely némelyeknél az elszántság tüzével is vegyült. Elkezdte beszédét. - Nos, végigtekintve arcaitokon, szerencsésnek érzem magam, hogy olyan társaságba kerültem, mely – ha nem is örömmel – de a szükségesség tudatával vállalja a kockázatot a remélhető siker érdekében. Arról már beszéltünk néhányszor, hogy miként „fejlődött” mai állapotába a világ, és hogy ezen csak akkor lehetne változtatni, ha megtörnénk a szicíliaiak hatalmát, és technikai tudásukat környezetbarát módon fokozatosan az egész emberiség szolgálatába állítanánk. Ennek első szakaszára próbáltunk kidolgozni egy haditervet. Ma van május 5-e, holnaptól indul a visszaszámlálás. A hat hetes felkészülési idő kitűzött napján, június 16-án főpróbát tartunk. Kitaláltunk egy gyakorlóküldetést, mely – szerintünk – nagyban hasonlítani fog az éles bevetéshez. De ennek részletei hadd maradjanak titokban. A főpróba feladata egy meglepetés, hogy ugyanúgy ne tudjatok felkészülni rá, mint ahogy a valódi akció minden részfeladatát és esetleges komplikációját sem láthatjuk előre. Pár nap pihenés és összeszedelőzködés után 20-án indulnánk, megkezdenénk a valódi akciót. Két csoportra oszlanánk, az első, mostantól Római Kommandó nevezetű, 20-25 főből állna, és 4-5 személyautóval Róma felé indulna. Azért nem teherautóval, mert azon a környéken túl sok lehet a szicíliai, és kerülni kell a túlzott feltűnést. Az út nem hosszú, kb. 1000 kilométer, tehát az RK, Római Kommandó, már 21-én odaérhet. 28-án lesz az ellenünk törő Cég embereinek találkozója. 11 csoportnak kellene találkoznia, de az egyik csoportot mi már lekapcsoltuk. Tőlük tudunk a találkozóról is. Az RK feladata pontosan az lesz, hogy a rendelkezésére álló egy hét során kiderítse a találkozó helyét, majd megakadályozza, hogy a Cég emberei jelentsék a mi olaszaink eltűnését. Ez lényegében azt jelenti, hogy a várható kb. 40 szicíliait likvidálnia kell. Az RK tagjai fegyvert, új járműveket zsákmányolnak, majd tovább utaznak Dél-Olaszországba, Reggio városába, ahol megvárják a másik kommandó jelentkezését. Reggióból már nem mehetnek tovább, ugyanis onnan már a Híd indul a már Szicílián fekvő Messina városa felé, szóval Reggio az utolsó szigorúbb őrizet nélküli hely az európai kontinensen, Messina pedig már Szicília kapuja. A második, Port Szaídi Kommandó, szintén 20-án indulna Port Szaíd felé, mely egy Kairótól nem messze fekvő nagy kikötőváros. Ott van a kőolaj-fogadó állomás és feldolgozó üzem. A PSzK minimálisan 100 főből fog állni és főleg teherautókkal mennek. Az ő utazási körülményeik jóval viszontagságosabbak lesznek, az útvonal választásától függően 3 vagy 4 ezer kilométer áll előttük, hegyvidékeken és sivatagokon keresztül, ezért kell a sok felszerelés, és az utazásukra is egy hét időt irányoztunk

56



Az utolsó háború



elő. Ráadásul ismeretlen körülmények várnak rájuk, senki sem tudja, hogy milyenek az utak, az emberek arrafelé. A PSzK először Miskolcra megy feltölteni a létszámot, majd két útvonal közül választhatnak. Az első észak felől kerüli meg a Fekete- tengert, 4000 kilométer hosszú hozzávetőleg, és az ukrajnai Kijeven, az oroszországi Harkovon, Grúzián, az örményországi Jerevánon, Törökországon, a szíriai Damaszkuszon, az izraeli Tel Aviv-Jaffán keresztül éri el az egyiptomi Port Szaídot. A második útvonal délről kerüli meg a Fekete- tengert, és a jugoszláviai Belgrádon, a bulgáriai Szófián, a törökországi Isztambulon keresztül jutna Szíriába, ahonnan az útvonal már az elsővel azonos módon éri el Port Szaídot. Ez a második megközelítési lehetőség rövidebb, csak 3000 km, viszont abból a szempontból veszélyesebb, hogy át kell kelni az Európát Ázsiával összekötő, állítólag – hangsúlyozom állítólag – épségben levő hídon a Boszporusz szoros felett. Ha jó is a híd, akkor is kurva feltűnő egy ott áthajtó, több teher- és számos személyautóból álló konvoj. Ezért ezen a két lehetőségen még el kell gondolkodni. – László beszéde közben a falra rajzolt térképen mutogatott, melyen Tamás berajzolta az összes helyszínt, útvonalat. – Szóval tegyük fel, hogy a PSzK is megérkezik 28-a környékén a célállomásra. Nekik nem lesz nehéz megtalálni az üzem gigantikus méretű épületeit. Egy-két nap pihenés, felderítés és készülődés után kiválasztják a legalkalmasabbnak tűnő stratégiát, és elfoglalják a Kolóniát. Meg kell akadályozniuk, hogy bárki is elmeneküljön, és hírt vigyen Szicíliába. Ezután a Kommandó, esetleg kiegészítve sorait ottani szimpatizánsokkal, hajóra száll, és Szicília felé indul. Lehetőség szerint a Kolónián is hagyni kell jó néhány főt, hogy meg tudjuk védeni, és fenn lehessen tartani a termelést, hogy a szicíliaiak minél később fogjanak gyanút. A hajóval útközben felszednék Reggióban az RK tagjait, majd kikötnének Szicília partjainál. Az újraegyesült csapat infiltrálna, bocs, magyarul szólva beszivárogna a lakosság köreibe. Aztán hogy ott mit csinálunk, mert majd mindannyian ott leszünk, az az ottani felderítéseink eredményén múlik. Végül természetesen itthon is kell hagynunk embereket, egy-egy helyőrséget Pesten és Miskolcon, akik időközben folytatják az emberek beszervezését, kiképzését, a takarítást, szerelést, és védelmet biztosítanak a városoknak, ha a szicíliaiak valamilyen módon rájönnének, hogy honnan fúj a szél, és honfitársainkon akarnák megtorolni csapatunk tetteit. A haditerv a konkrét helyzetektől és lehetőségektől függően persze bármikor módosulhat, de ha sikerülne, amit itt felvázoltam, akkor azzal háromszoros csapást mérhetnénk a szicíliaiakra. Zavart okozhatnánk a Cég működésében, bármikor megvonhatnánk a kőolaj és földgáz utánpótlást egész Szicíliától, valamint a beszivárgást követően valószínűleg tudnánk támogatást szerezni a rabszolgák körében, és csinálhatnánk felkelést, vagy majd meglátjuk. Azt, hogy ki melyik kommandóba kerül, indulás előtt eldöntjük. Most azt javaslom, hogy mindenki gondolja át, hogy milyen érdekei fűzik az akciónk sikeréhez, erősítse meg ezáltal elszántságát, kitartását, aztán pihenjen le, mert holnaptól kemény napok sora következik. Isten óvjon meg minket, és segítsen mindig a helyes utat követni! – László ezzel leugrott a láda tetejéről, és elvegyült a tömegben. Néhányan vállon veregették, hogy ezzel gratuláljanak beszédéhez. László kiment az épületből, a kijárat mellett megállt, hátát a falnak vetette, és az alkonyattól narancsos égbolton tovaúszó felhők látványában gyönyörködve lassan, mélyeket lélegzett. Nemsokára követte őt Skip és Márton is. - Hát te? A beszéded után úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el! – érdeklődött Skip, és László tekintetét követve szintén megcsodálta a naplemente szépségét. - Csak meg kell nyugodnom kissé, soha nem tartottam még ennyi embernek előadást, teljesen beleizzadtam. Végig tartottam tőle, hogy belezavarodom. - Pedig már pont gratulálni akartam a nyugodt, összefogott, logikus gondolatvezetésedhez és meggyőző érvelésedhez. – jelentette ki Márton biztatólag mosolyogva.

57



Az utolsó háború



- Köszönöm! De szerintetek még holnap is jónak fogják tartani ezek a srácok a terveket, nem fogja elvenni a kedvüket a kemény tanulás, kiképzés, vajon mindenki ki fog tartani, egészen a végsőkig? – kérdezett vissza László enyhe nyugtalanság tüneteivel az arcán. - Ne aggódj, az akciócsapatba csak a legmegbízhatóbbakat vesszük fel, nem lesz gond. – jelentette ki Márton magabiztosan. László hitt barátja szavainak, de mégsem nyugodott meg teljesen, csak most már más okból kifolyólag. - Gyanúsan bámul minket az a pali. – intett fejével az utca túloldalán, szándékosan az árnyékok homályába boruló részek fedezékében fel és alá bóklászó férfi felé. … Mindhárman szótlanul a mutatott irányba meredtek. Ez az idegennek is feltűnt, ezért abbahagyta a fel-alá sétálást, és megindult a kis csoport felé. Ahogy közelebb ért, megállapíthatták, hogy a régi divat szerint sportosan elegáns, mára már kikopott drapp vászonnadrágot és zakót visel, alatta halványkék inggel. Maga a személy teljesen hétköznapi volt, átlagos, 175 cm-es magasság, normál testalkat, barna haj, barna szem és mindehhez komor, depresszív arckifejezés járult, 30 éves lehetett. Elég ártalmatlan fickónak tűnt, úgyhogy Skipék teljesen önkéntelenül lazítottak is zsebeikben lévő pisztolyaik markolatának szorításán. A férfi közben odaért. - Jó estét kívánok! Elnézést kérek, amiért megzavartam önöket. Gondolom, furcsállták viselkedésem, de nem akartam itt alkalmatlankodni, amíg be nem fejezik a beszélgetést. A nevem István. – nyújtotta kezét. A csapattagok kicsit meglepetten fogtak kezet a jövevénnyel, és mutatkoztak be neki. László közben azon gondolkozott, hogy honnan is lehet olyan ismerős neki ez az István, de képtelen volt rájönni. - És miben segíthetünk neked… azaz önnek? – kérdezte Skip, már teljesen megszokva a tegeződést. - Felőlem nyugodtan tegeződhetünk, csak nem tudtam, hogy mik az elvárások. – ajánlotta fel István. – Szóval azért küldtek, mert nekünk is feltűnt, hogy egy új csoport kezdett el Pesten szervezkedni, mely kivételes módon nem erőszakos cselekményekből próbál megélni. Szeretnénk megtudni, hogy mit terveztek. - Csakhogy ahhoz előbb nekünk is meg kellene tudnunk, hogy ti kik vagytok. – szabott feltételt Márton. - Ennek sincs akadálya, a vezetőnk szívesen vendégül látná csoportotok néhány vezéregyéniségét. - Akkor jó, hogy hozzánk fordultál – kommentálta Skip. –, mert pont néhány vezéregyéniség vagyunk. - Ez nagyszerű! És a találkozóra eljöttök? - Miből tudhatjuk, hogy békések-e a szándékaitok? - Megbízhattok bennünk! - Hát, nem egy életbiztosítás! – morogta Skip, és a házfalakat kezdte nézegetni. A fickó zavarba jött. Látszott rajta, hogy nem sokszor tárgyalt eddig. Néhány perc hallgatás után azonban elszánta magát: - Jó, és ha itt maradnék a társaitoknál túszként, amíg vissza nem értek? „Ha azt fontolgatnák, hogy az életünkre törnek, biztos nem lenne képes ilyen nyugalommal és őszinteséggel felkínálni az életét biztosítékként.” – morfondírozott Márton, majd társaihoz szólt. – Mi lenne, ha megnéznénk magunknak, ki akar ennyire megismerkedni velünk? Kíváncsi lettem. - Ha gondolod! – hagyta rá Skip. László sem ellenkezett, bár úgy tűnt, nem is figyel, inkább gondolataiba mélyedt.

58



Az utolsó háború



- Oké, akkor mindjárt hívom a kocsit. – szögezte le István, és elsietett. Nemsokára eltűnt az egyre sűrűsödő homályban. Míg visszaért, Skipék bementek elmondani, hogy milyen meghívást kaptak, és milyen feltételekkel fogadták el. Nem volt tökéletes az egyetértés: - Meghülyültetek? – förmedt rájuk Géza. – Mi van, ha megölnek titeket? És még azt sem tudjuk, hova kell menni segíteni! - Ugyan, rendes srácnak nézett ki, nekem szimpatikus volt. – próbálta Skip megnyugtatni barátját. - Szimpatikus! – jegyezte meg gúnyosan. – Az olaszok is azok voltak, amíg a levesükbe nem köptünk. Lehet, hogy nekik sem tetszik, amit csinálunk. - Hát… nem hiszem. – mondta Skip egy kicsit elbizonytalanodva. – De ha már eldöntöttük, mindenképpen elmegyünk. – zárta le a vitát. – Kíváncsi vagyok, és az is lehet, hogy egy jó lehetőséget szalasztanánk el, ha itt maradnánk. - Persze, minden lehet. – mondta kevés meggyőződéssel a barátaiért aggódó Géza. Közben egy régi, de jó állapotban lévő fekete Mercedes parkolt le az épület előtt, és a hátsó ajtón kiszállt István. Skip, László és Márton odamentek, de követte őket szinte az egész csapat. - Ő a tesóm, Tibi, ő pedig a barátom és tanárom, Peti. – mutatott István először a volán mögött ülő 22 éves, hozzá nagyon hasonló, csak világosabb hajú és izmosabb fiúra, majd az anyósülésen ülő úgy 47 éves középkorú, fekete, enyhén őszülő hajú, szakállas, magas, izmos, sötétebb bőrű férfire, aki igen átható, minden részletet alaposan megfigyelő pillantásokat vetett a kocsi köré gyűlő tömegre. – Szálljatok be! Skipék beszálltak hárman a hátsó ülésre, majd a kocsi elindult. István ott maradt a számára idegen környezetben. - Aztán csak semmi trükk, mert rajtad fogom tartani a szemem! – figyelmeztette Géza mogorván. A Mercedes sebesen suhanva hagyta maga mögött az utcákat, majd egy parkolóházba tért be. Skipnek feltűnt, hogy sokkal vastagabb betonból építették az oszlopokat, mint ott, ahol ők szállásolták el magukat, így jobb állapotban is maradt az épület. Ezen a megfigyelésen gyorsan át is siklott, mint lényegtelen apróságon. Az viszont már sokkal jobban felkeltette érdeklődését, hogy megálltak egy fal előtt, és ritmikus hangjelzéseket adtak le a kocsi dudájával. „Biztos ezzel jeleznek a főnöküknek.” – gondolta, majd meglepetésében felkiáltott. – Nézzétek a falat! Az történt ugyanis, hogy az előttük levő fal egy két méter széles szakaszon lassan a padlóba süllyedt, és így szabaddá tett egy kb. két méter magas, két méter széles nyílást. Ott már csak a sötétség tátongott. Tibi bekapcsolta a fényszórókat, melyek egy lefelé lejtő, balra ívelő folyosót világítottak meg. Behajtottak az üregbe. A fal ismét visszaállt eredeti helyzetébe mögöttük. Tibi leállította a motort. - Spórolni kell a benzinnel, amennyire csak lehet. – jelentette ki, majd látva a visszapillantó-tükörben a hátul ülők meglepetését, hozzátette. – Üdvözöllek titeket a főhadiszállásunkon. A féket kiengedve a kocsi gurulni kezdett. Skipék lassan rájöttek, hogy spirális vonalon haladnak lefelé, több teljes fordulatot megtéve már. - Ilyen egy komoly kivitelezésű atombiztos óvóhely. – kezdett mesélni társainak László, az öreg róka. - Nem létezett olyan bomba a világon, és feltehetően még ma sem létezik, amely a felszínen felrobbanva kárt tehetne az itt lévők életében. Az más kérdés, hogy a törmelék esetleg úgy elzárja a kivezető utat, hogy többé senki sem jut fel… Az ilyen helyeket olyan 50100 méter mélyre építették a talajszint alá.

59



Az utolsó háború



Az alagútban teljesen sötét volt, a plafonon ugyan épségben sorakoztak a neonlámpák, csakhogy nem üzemeltek. Egyedül az autó fényszórói világították meg az utat. Több percnyi gurulás után érkeztek be egy nagyobb terembe, ahol több másik személyautó is parkolt. Tibi az egyik üres helyen megállította a járgányt, lekapcsolta a világítást, majd kiszállt. A többiek is követték példáját. Hátranézve látták, hogy itt is kiemelkedik egy vastag betontömb a padlóból, és elzárja a felfelé vezető utat. Most már Skip is belátta annyiban Géza igazát, hogy ha itt rossz szándékkal várják őket, akkor igen reménytelen lenne a helyzetük, feljutni szinte lehetetlen, és ha a társaik tudnák is, hogy hová kerültek, akkor sem tudnák mivel szétrombolni ezeket a hatalmas betonajtókat. A parkolócsarnok mennyezetét is rengeteg neoncső „díszítette”, mivel ezek közül is mindössze egyetlen egy, a távoli ajtó fölött lévő küzdött a sötétséggel és mutatta az utat az érkezőknek. De még ez az egy elektromos fényforrás is ámulatba ejtette a vendégeket, mivel Magyarországon már évtizedek óta alig-alig láthattak ilyet. Tibit és Petit követve benyitottak azon a bizonyos ajtón. Hosszú, betonfalú folyosó tárult szemeik elé. Elindultak. Szabályos távolságonként fémajtók nyíltak oldalra, de ezeknél nem álltak meg, hanem egészen a folyosó végén lévő ajtóig gyalogoltak. Itt is megfigyelhettek néhány működő neoncsövet, melyek csak annyi fényt adtak, hogy még épp ne botoljanak el saját lábaikban. Peti bekopogott, majd benyitott. - Jó estét kívánok, uram! Megérkeztek a vendégei. - Jöjjenek be! – hangzott az invitálás. Az ötfős csoport belépett, majd bezárták maguk mögött az ajtót. Bent egész barátságos hangulat fogadta őket, itt még Skip házának berendezésén is túltevő luxus hivalkodott. Faragott fából készült asztalok, székek, polcok, szekrények alkották a berendezést, a padlót kopott, de szép, tisztán tartott szőnyeg borította. A polcokon néhány könyv és egyéb érdekes dísztárgy pihent. A hatalmas íróasztal mögül felállt egy idős úriember, és a jövevények elé sietett. A férfi sötétbarna öltönyt viselt, az ötvenes évei közepén járhatott, maradék haja ősz, 175 cm magas, normál testalkatú, barna, beesett szemű, és falfehér bőrű volt. Mint egy vámpír, akit soha nem ér napfény. Arcán mérhetetlen letörtség és tehetetlenség tükröződött. Szólni készült, de László megelőzte. - Áh, üdvözlöm, Elnök Úr! – mosolya szándékosan féloldalasra, hangsúlyai gúnyosra sikeredtek. Peti dühösen összevont szemöldökkel méregette a ballonkabátost, és sokat sejtetően a zakója alá nyúlt. - Hagyd csak, Péter! – utasította a megszólított. – Megértem a cinizmusát. – fordult Lászlóhoz. – De kérem, hallgasson meg, talán akkor sikerül egy picit enyhítenem jogos vádjainak súlyát. - Elnök Úr? – Skip csak most kapcsolt, és kérdőn nézett az ősz öregemberre, majd Lászlóra. - Ő volt Magyarország utolsó elnöke, Sződy István. – világosította fel László, majd az elnök felé intézte szavait. – Gondolom István, aki eljött meghívni minket, az ön fia. Azért volt olyan ismerős. Az előrehaladott kor tünetei ellenére nagyon hasonlítanak arcvonásaikban, testalkatukban. Maga is pont úgy nézett ki 2020-ban, mint ő most. - Igen, ő az én fiam. Meg is akartam kérdezni, hogy hol van. - Nem fért a kocsiba, úgyhogy ottmaradt nálunk. – válaszolta sokat sejtető mosollyal Skip, aki az ország állapotát látva így ismeretlenül sem tudott túl sok tisztelettel adózni az elnöknek. Az elnök lemondó arckifejezéssel sóhajtott. - Rendben. A másik fiamat, Tibit, és leghűségesebb testőrömet, Pétert már bizonyára ismerik. És én valóban Sződy István vagyok, az ország dicstelen exelnöke.

60



Az utolsó háború



László kicsit megsajnálta ezt az összetört öregembert, aki teljesen belerokkant egyetlen hibájának súlyába, miszerint vállalta az elnöki szerepet egy olyan időben, mikor csak rossz, vagy még rosszabb között választhatott. Még ha tökéletes egységben állt volna az ország, talán tehetett volna a Katasztrófa ellen, de ahogy a valóságban volt, lázongó-éhező nép és lefizethető kormánytagok mellett, semmi esélye sem lehetett. Ezért László kicsit udvariasabb hangnemben folytatta a beszélgetést. - Én László vagyok, és elég idős ahhoz, hogy tudjam, emlékezzem rá, hogy ön nem sokat tehetett volna egyetlen kis széthúzó ország elnökeként egy világméretű katasztrófa ellen. Ők pedig fiatalabb barátaim és társaim, Márton és Skip. Egyébként pedig meglep, hogy ön él, alig akartam hinni a szememnek. Mindenki azt beszélte, hogy ön meghalt a Katasztrófa évében egy lázadás során. - Igen, pontosan ezt akartam elhitetni az egész világgal. A nép tehetetlennek titulát, és gyűlölt. A kormánytagok és jó néhány gazdag, befolyásos személy, akik nem akartak lemondani addigi pazarló életmódjukról, azok eladták magukat a szicíliaiaknak, de én erre nem voltam hajlandó. Ezért a Rezervátumosaknak is szálka lettem a szemükben, itthon akartam maradni, ezért el kellett bújnom. Családom és néhány hűséges emberem követett csak ide, azóta nem láttam a felszínt, csak hallomásból tudom, mi történik. Nem merek felmenni. - Értem. Magának sem volt könnyű sorsa. - Bocsánat. – szólt közbe Márton. – Ha megkérdezhetném, miért hívatott minket? Rengeteg feladat vár ránk holnap… - Pontosan ezért. Hallottam, hogy szervezett készülődés folyik maguknál, és kicsit felcsillant bennem a remény szikrája. Szeretnék többet megtudni a terveikről. Néhány másodpercre kialudt a világítás. A koromsötétben senki sem mert mozdulni nehogy orra essen valamiben, vagy valakiben. Halvány izzással tért vissza az élet a csillár villanykörtéibe. - Ja, és még ez is itt van! – folytatta az ország egykori feje. – A bunkert, melyre még egyedül kiterjed „elnöki hatalmam”, melyet magamban csak kriptának hívok, egy kis atomreaktor látja, látta el árammal. De elfogyott a fűtőelemünk. Hamarosan el kell hagynunk ezt a helyet, itt nem lehet tüzelni, mert megfulladnánk a füsttől, széndioxidtól. Nem akarok itt lent megdögleni, nyomorultul, mint egy féreg, látni szeretném még a felszínt, úgy, hogy béke és egyetértés honol a nép szívében! Skipéket meggyőzték az elnök szavai, ezért nagy vonalakban elmondták, hogy mit terveznek, mit értek el eddig, és hogy milyen haditervet dolgoztak ki a jövőre vonatkozóan. - Nagyon merész és kockázatos terv – képedt el a beszámoló során egyre inkább az elnök. –, de dicsőséges és magasztos is egyben. Szeretném, ha sikerülne, akkor talán kiállhatnék újra népem elé, bocsánatot kérni… – elmerengett, majd észbe kapott. – Segíteni akarok maguknak! - És… mivel, miben tudna? - Mikor lemenekültünk ide, a jövő minden eshetőségére megpróbáltunk felkészülni, ezért telepakoltuk ezt a bunkert mindennel, amit csak meg tudtunk menteni a Rezervátumosok elől. Az élelmiszerünk már rég elfogyott, mi is a felszínre járunk cserekereskedelmet folytatni, de van még elég sok fegyverünk, kötszer, orvosi műszerek, egy párféle gyógyszer, aminek még nem járt le a szavatossága. És ami a legnagyobb segítség lehet önöknek: tízezer liternél jóval több üzemanyagunk van. Bármit elvihetnek, amit csak szükségesnek vélnek az akcióhoz. Lászlóék elképedve hallgatták ezt a nagylelkű ajánlatot. - Ez igazán hatalmas segítség lesz, jelentősen megkönnyíti a felkészülést. És ha sikerrel járunk, mindenképp megemlítjük majd a nép előtt, hogy mennyivel hozzájárult az országvilág felszabadításához. Köszönjük!

61



Az utolsó háború



- Ne köszönjenek semmit, valamivel jóvá kell tennem a mulasztásaimat. Talán ez az utolsó alkalom az életemben. Ki kell használnom. Szeretnék egy lenni az újrakezdők közül! … Az anyagi támogatáson túl már csak erkölcsi támogatásomról tudom biztosítani önöket. Sok sikert kívánok, és visszavárom önöket! A fiúk majd hazaviszik magukat. Jó pihenést, aztán sikeres felkészülést! - Köszönjük! Ha majd lesz teherautónk, ideküldünk egyet a felszerelésért. Viszlát! – búcsúztak el Skipék. Ugyanazon az úton haladtak vissza, mint amerről jöttek, a hosszú folyosón, a parkolócsarnokon, a lenyíló falon, a felfelé vezető spirálúton, a második betonakadályon, a parkolóházon, majd a városon keresztül elérték saját táborhelyüket. Időközben már teljesen besötétedett, a felhők között a Hold és a csillagok tündököltek. Lehetett vagy éjfél. A motorzajra mozgolódás támadt, és előjöttek néhányan. Megkönnyebbülten üdvözölték visszatérő társaikat, és elengedték Istvánt is. Szívélyesen elbúcsúztak az elnök fiaitól és testőrétől, majd a Mercedes elindult, és beleveszett az éj sötétjébe. Csak a piros féklámpái izzottak még sokáig, majd egy kanyarban azok is eltűntek. A szemeit álmosan dörgölő Géza ekkor került elő. - Hol a faszban voltatok? Már halálra aggódtuk magunkat miattatok! – dohogott. - Nyugodj már le! Megmondtam, hogy nem lesz baj. Csak szereztünk egy új szövetségest és egyben bőkezű támogatót. – pendítette meg a témát Skip. – De ezt majd reggel mondom el, most kibaszott fáradt vagyok! – és ezzel egy hatalmasat ásított. Mindenki belenyugodott, hogy az éjszaka folyamán már nem kapnak felvilágosítást, ezért férőhelyeikhez botorkáltak a sötét helyiségekben. Skip, Márton és László az egész napos fizikai és szellemi igénybevételtől úgy kimerültek, hogy egyszerűen rázuhantak matracaikra, mint ha homokkal töltött zsákokat dobtak volna oda. Hamarosan már csak halk szuszogás, horkolás zaja töltötte be a teret. … Másnap már szinte hajnalban, úgy 7 óra körül ébresztő volt. Az ennyire korai keléshez csak kevesen voltak hozzászokva, de muszáj volt, rengeteg feladat várt mindannyiukra. Épp a reggelit fogyasztották, és Skip élménybeszámolóját hallgatták a tegnap esti történésekről, mikor az őrség kíséretében betoppantak az emlegetett személyek: István, Tibi és Péter. Skip elbeszélése után már nem kellett őket bemutatni a csoportnak. - Mi szél hozott titeket? – állt fel Skip, és odament kezet rázni a jövevényekkel. – Gyertek, egyetek valamit! – kínálta őket. - Köszönjük, de már reggeliztünk. Sokkal fontosabb a jövetelünk célja. Mi hárman – mutatott magára és két társára István. – szeretnénk csatlakozni az akcióhoz, Peti pedig még a kiképzésben is segíthetne, hisz ő igazi katona volt hajdanán. - Elvileg nincs akadálya. – jegyezte meg Márton, aki eddig is sokat foglalatoskodott az új emberek beszervezésével. – Sőt, örömmel látnánk titeket. Csak egy kérdésem van. Jól meggondoltátok a dolgot? Veszélyes, nehéz és hosszú a küldetés, és aki vállalkozik rá, annak nincs visszaút! - Igen, ezt mi is gondoltuk. – válaszolt Tibi. – És ennek tudatában döntöttünk. Aki nem tesz a javulásért, az a pusztulást támogatja, még ha akaratlanul is. Állandóság nem létezik. – csillogtatta meg filozófiai hajlamait is. – Mi változtatni akarunk, és ebbe – bár féltve minket – még apa is beleegyezett, mert megértette, mi hajt minket. - Hát akkor nincs más hátra, köszöntsük csapatunk új tagjait! – kiáltott Skip. Hangos éljenzés és hurrázás volt a reakció. Miután lecsillapodtak a kedélyek, elkezdődött a szigorú kiképzési terv. Kemény hat hét várt rájuk. Miskolcra is elküldtek néhány kocsit, hogy kiképzés céljából elhozzák azokat, akiket ott sikerült beszervezni az utóbbi napokban. Skip teleírt falfelületek előtt állt, előtte jó százfős hallgatósága foglalt helyet a padlón. Angol kifejezéseket, nyelvtani szabályokat magyarázott. A többiek szédelgő fejjel bár, de kitartóan figyeltek. A tanultakat persze jól be is kellett gyakorolni.

62



Az utolsó háború



- Csilla, please ask the way! Tibi, answer her! – utasította két tanítványát Skip. - Excuse me, can you tell me the way to the oil refinery in Port Said? – kérdezte meg Csilla. - Yes, of course! You shall go along this road, after hundred miles turn right, and you will find there a highway with an information sign, you have then only to follow the instructions. - Thanks a lot! - Not at all! - Jó volt! – dicsérte meg őket Skip. – Most pedig mindenki gyakoroljon párokban a felrajzolt térképek alapján! Az udvaron Péter főtestőr irányítása mellett kiképzőpályát építettek. Péter elapadhatatlan fantáziával talált ki különféle „kínzásmódokat” kiképezendő újoncai számára. Volt rossz teherautógumikból összeállított cső, melyen időre kellett átkúszni; a parkolóház első emeletéről egy vasrudat nyújtottak ki, melyhez vastag kötelet erősítettek, azon kellett minél gyorsabban fel – majd lemászni; egy közeli vasúti híd alján a megmaradt fémszerkezeten függeszkedve átjutni a túloldalra; egy összeomlott épület törmelékhegyén kijelölt útvonalon fürgén és ügyesen, a nagyobb köveken szökdelve végigfutni; különböző magasságú falakon átlendülni; magasan fekvő ablakokon bemászni; fára mászni; faágakon, csöveken tízeshúszas sorozatokban felhúzódzkodni; fekvőtámaszozni; felüléseket végezni; gyorsasági versenyeket futni; a talaj felett 20 centis magasságban kifeszített drótháló alatt átkúszni; célbadobni; súlyt emelni; birkózni; karatézni; úszni a Dunában; mindezek a gyakorlatok sorra kerültek az elkövetkezendő napokban. Péter elégedetten, de szigorúan szemlélte zöldfülűinek fejlődését. Senkit sem hagyott lazítani. - Ne lazsálj, László! – kiáltott oda például még az első napokban az öregnek, mikor a hosszútávú futás során sétatempóra váltott. - Egy kicsit… túlkoros… vagyok én… már ehhez. – lihegte válaszként, de azért összeszedte magát, és tovább végezte a feladatokat. Lassan azért mindenki hozzászokott az iramhoz, rengeteget izmosodtak, ügyesedtek, szívósodtak a hat hét során. Délutánonként a város utcáit járták, és immár teherautó–alkatrészeket berheltek ki a lepusztultabb járgányokból, a jobb állapotú teherautókat pedig személykocsival elvontatták, vagy izomerővel eltolták a műhelyig. Itt Zsolt volt az úr. Nagy lelkesedéssel ismertette, hogy melyik szerszám mire való, és hogy kell használni. Egy teljes teherautót darabjaira szedett, és azon mutatta be a kocsik összes apró alkatrészét és azok funkcióját, majd tanítványai segítségével összerakta és beüzemelte a járművet. Zsolt hibafelismerési gyakorlatokat is tartott az alapórák után. A behozott új járműveket rögtön tanoncainak adta át, hogy nézzék meg, mi a gond, és javítsák meg. Csak ha ez nem sikerült, akkor avatkozott munkájukba ő maga is. A hat hét alatt hatalmas ütemben bővült a járműpark, és az alkatrészes ládák száma is megsokszorozódott. Az autószerelési órák után ismét Péter tartott „levezető” órát fegyverkarbantartásból és – üzemeltetésből. Itt megtanulták, hogy miként kell ápolni, olajozni a fegyvereket, szétszedni őket, és esetleges hibáikat elhárítani. Péter beszélt olyan különleges fegyverek használatáról és működéséről is, amelyek nem álltak rendelkezésükre, de az akció során esetleg találkozhatnak olyanokkal. Ezeket ő is a falra vázolt rajzokkal illusztrálta. Ezen kívül megtanították a csoport minden tagját célozni és lőni, késsel, bottal, lánccal és egyéb eszközökkel bánni. Tudásukat deszkából eszkábált emberalakokon próbálták ki, fejlesztették. … Elérkezett 16-a reggele. Mindenki izgatottan ébredt, és ült reggelihez. Márton vállalta, hogy megtartja a mostani eligazítást.

63



Az utolsó háború



- Barátaim! Együtt küszködtünk az elmúlt hat hétben, láttuk, hogy mindenki tudása és képességei legjavát nyújtja, megismertük egymás erényeit és hiányosságait. Azt hiszem, igazi csapattá kovácsolódtunk. Sok hasznos tudást, tapasztalatot és gyakorlatot szereztünk. Most már csak kamatoztatni kell ezt a tudást. Ezért ma, ahogy ígértük, egy nagyszabású hadgyakorlatot fogunk végrehajtani, ahol kiderül, mennyire tudunk hatékonyan együttműködni, és alkalmazkodni az ismeretlen kihívásokhoz. Ha ez jól sikerül, akkor 20-án nyugodt lélekkel ülhetünk kocsiba, hogy megkezdjük a hosszú és ismeretlen veszélyekkel teli küldetést. Egy hosszú, sötét alagút elején vagyunk, melynek végén a pislákoló fényt alig látjuk, de bízzunk benne, hogy az a kis fény, apró reménysugár is elvezet minket a kijárathoz, célhoz, és közben, ha meg is botlunk az elénk kerülő akadályokban, nem fogunk akkorát esni, hogy képtelenek legyünk felkelni. - Úgy legyen! – éljeneztek a többiek a megható beszéd hallatán. Reggeli után készülődni kezdtek a hadgyakorlatra. Még mindig nem árulták el a főnökök, hogy mi lesz a konkrét feladat. A csapatot kétfelé osztották. Péter, András, Csilla, Márton, Tibi és Tamás kb. hetven fő társaságában teherautóra szálltak, és délnek hajtottak. Skip, László, Géza, Zotyó, Zsolt és István úgy nyolcvan másik csapattag társaságában a bázison töltötték a délelőttöt, megebédeltek, és csak utána kezdtek el készülődni. Kb. tíz főt muszáj volt hátrahagyni a bázis védelmére, de a többiek felültek egy másik teherautóra, és a délelőtti különítmény nyomába indultak. Kb. 25-30 kilométert kellett kocsikázni, egy helyütt a Duna felett is áthajtottak egy hídon a Budai oldalra, majd elhagyták Budapest területét. A következő település határán a „Százhalombatta” felirat fogadta őket egy rozsdás táblán. Hamarosan megálltak, és gyalog mentek tovább. Nemsokára egy hatalmas létesítmény tűnt fel szemeik előtt. László megállt egy romos lakóház fedezékében, és megosztotta a többiekkel a küldetés célját, részleteit. - Azok ott – mutatott a délutáni nap fényében szürkésen csillogó csövek és oszlopok, fémszerkezetek kusza összevisszaságára. – Magyarország egykori legnagyobb kőolajfinomítójának maradványai. Hatalmas üzem, még így használhatatlan, hiányos roncs állapotában is. Azért jöttünk ide, mert a Port-Szaíd-i üzem valószínűleg nagyban fog hasonlítani ehhez a helyszínhez. A feladat a következő: a finomítót a másik csoport őrzi, fegyvert természetesen nem használhat senki, birkózással kell leküzdeni egymást. Akinek vállait 10 másodperen keresztül a földhöz nyomják, az kiesett. Jobb lenne zajmentesen harcolni. Ugyanis Port Szaídban is csendes akciót kell véghezvinnünk, senki sem vehet észre semmit, nehogy bárki is elmeneküljön és hírt vigyen a szicíliaiaknak. A feladat most: az összes „ellenfelet” kiejtetni, vagy elfoglalni elrejtett teherautójukat, mely most Port Szaíd kommunikációs központját, fő vezérlő termeit jelképezi. Napnyugtáig van időnk. És ne feledjétek, nem baj, ha mi győzünk, de az sem, ha ők. Hiszen úgyis együtt fogunk menni az igazi akcióra. Ez most csak egy játék, melyet komolyan kell venni, de nem halálosan komolyan. Ez a gyakorlat még a kiképzés része, és nem az a célja, hogy összevesszünk a többiekkel, hanem hogy megtanuljunk tájékozódni az ismeretlen környezetben. Békés versenyen vagyunk, és a két csapat, attól függetlenül, hogy melyik győz, egymást segíti a tanulásban. Ennyi. Sok sikert! - Akkor indulhatnánk is! – adta ki a parancsot Skip, és az épületek, fák, domborzat adta fedezékeket kihasználva, magát összehúzva a finomító felé kezdett szaladni. A többiek követték őt. [12.ep.] - Oké, srácok! – állt meg. – Itt kettéoszlunk. László, Zsolt és István, ti arra mentek a fele csapattal, mi pedig Gézával és Zotyóval balról támadunk. Gyorsan döntsetek, hogy mely oldalról akartok támadni! – szólt a többieknek. Néhányan tétovázni kezdtek, így a csapatvezetők igazították el őket. - Mi is a neved? – fordult Skip egy szőke, kékszemű, fiatal lányhoz.

64



Az utolsó háború



- Stefánia. - Jézusom, de hosszú. - Hívj Stefinek. - Még mindig az. Na mindegy. Velünk jössz, vagy velük? - Hát… veletek. - Jól van. Akkor fogjuk el az őrszemeket! – azzal elindultak. Skip egy oszlop mögött meglapulva megleste leendő „áldozatát”, Tamást. Fel-alá sétált. Mikor Skipnek háttal volt, ő előjött rejtekéből és mögé osont, majd egy kést szegezve a nyakának elkapta. Persze a kés éle kifelé volt, nehogy megsebesítse álellenfelét. - Megvagy! – mondta Skip mosolyogva, majd elengedte. - Ügyes voltál. – válaszolt Tamás, majd elfutott. Még néhány hasonló sikeres akció következett. Skip magabiztosan, gyanútlanul ment tovább. Az elrejtett teherautót hamarosan megtalálta. Körülnézett, de senkit nem látott a közelben. Ezt kicsit furcsállta, de úgy vélte, hogy talán épp most nincs itt senki, az őrjárat másfelé jár, így közeledett a jármű felé. Épp arra készült, hogy elfoglalja, mikor valami a hátába fúródott. Skip megtorpant. - Állj! Ne mozdulj! – szólt Csilla. Ő volt az, aki fegyvert szegezett a hátának. Skip hirtelen megfordult és a ráirányuló fegyver csövét megragadta és elmozdította. - Na, most mit csinálsz, kislány? – kérdezte gúnyosan. - Ha ez nem játék lett volna, már meghaltál volna. Abban a pillanatban, mikor megfordultál! – válaszolt hasonló hangnemben. - De ugye nem lősz le? - Hát persze, hogy nem… – Csilla egy pillanatig úgy tett, mint aki beletörődik, de hirtelen kirántotta Skip kezéből a fegyvert, és erőteljesen állon ütötte vele, az kis híján egyensúlyát vesztette a váratlan támadástól. - Na húzd a beled, míg egészben vagy! – morogta Skip az állát ért ütés helyét tapogatva. – Egyébként jó ütés volt! – kiáltott a lány után, aki futásnak eredt. – „Visszakapod még ezt, te szemét ribanc!” – morogta maga elé. András ekkor került elő valahonnan, Skip meglepődött. - Végre valami jót is mondtál neki. – mondta András mosolyogva. „Ha tudnád mi volt az, de szerencsére nem hallottad.” – gondolta, hangosan viszont ezt mondta, nem túl barátságosan. - Te már „halott vagy”. Odafigyelhetnél másra is, nem csak a Csillukádra! - Szerintem egy „hulla” nem tud ölni. – vigyorgott gúnyosan András. - Miféle hulla?! - Ne csalj, Skip! Te már kiestél! Csilla szépen elintézett. - Kit érdekel? Elintézlek akkor is, ha tovább bájcsevegsz itt! - Durranjon szét a seggfejed! – vetette oda félvállról, és indult volna arra, amerre Csillát sejtette, de Skip megragadta a vállát. - Ha én az vagyok, akkor te meg egy faszfej vagy, mióta vele vagy! - Ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztette András. - Már rég kihúztam! Na gyere! Mi tart vissza?! Most úgy is ellenséget kell játszani! – hergelte. - Igaz! – fordult felé András, majd nekitámadt Skipnek. Hosszú percekig verekedtek, dulakodtak. Csilla pár méterre egy falnál megbújva figyelte őket. Félt nagyon, féltette a barátját, de nem mert beleavatkozni. Gyűlölet, harag, minden, ami bennük lakozott eddig, most felszínre tört. Skip behúzott neki párat, de végül András kerekedett felül. Gyomorszájon vágta Skipet, majd ágyékon rúgta. Az a földön összegörnyedt a fájdalomtól. - Kell még?! – kérdezte keményen András, felé görnyedve.

65



Az utolsó háború



- Nem. – nyögte Skip. – Te győztél. András még pár másodpercig lihegve ott állt felette, nézte Skipet, majd Csillához sétált, aki addig ott várt rá, és most örömittasan a nyakába borult. - Jól elbántál vele, most legalább azt kapta, amit megérdemelt. - Túl durva voltam. – mondta egy idő után a fiú, kedvetlenül viszonozva az ölelést. - De megérdemelte! Most megfizettél neki. Én is jól állon vágtam. - Igen, de… - Nehogy sajnálni kezd! A fiú igazat adott a lánynak, de valahogy mégis furdalta a lelkiismeret. „Hova fajult ez az egész? Hova lett a barátságunk, a megértés…?” – gondolta letörten, majd tovább mentek. Skip még pár percig feküdt, majd összeszedte magát, felállt és elsétált a „vesztesek táborába”, akik a finomító közelében várakoztak. László és Zsolt, pár társa segítségével „foglyul” ejtették Tibit és néhány embert. Arra kényszeríttették őket, hogy vezessék el őket a „vezérlő terembe” Péter és Márton ezt észrevette, de nem avatkoztak bele, nem „veszélyeztették” társaik „életét”. Így odébb vonultak, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. Péter rövid időn belül fondorlatos, bár kockázatos tervet eszelt ki. - Patt helyzet lesz, de meg kell próbálni. Ha simán letámadnánk őket, se lenne kevésbé veszélytelen. - És így legalább lesz adu a kezünkben. Gyerünk! Nincs sok időnk. – mondta Márton, majd elindultak. Lászlóék a „vezérlő terembe” értek. Az ott lévő őröket „harcképtelenné” akarták tenni, mielőtt azonban bármibe is belekezdhettek volna, megjelent Márton és Péter a túszul ejtett Gézával. Meddő, hiábavaló egyezkedésbe kezdtek, mert az „ellenség” nem állt kötélnek. Tibi, András és a többiek csak a támadásra alkalmas pillanatra vártak. Ez rövidesen be is következett. A két csapat tagjai összecsaptak, játékos birkózásba kezdtek. A hadgyakorlat véget ért. - Jól van srácok! Vége! Gyerünk, menjünk ki mind a többiekhez, már várnak ránk egy ideje! – szólította fel Márton az embereket. Azok szót fogadtak és a réten veszteglő társasághoz csatlakoztak, ki-ki a maga csapatához. Pár percbe beletelt, míg felmérték a helyzetet a csapatvezetők. - Eredményhirdetés következik! – kezdte Márton a mondanivalóját a köréje gyűlt embereknek. – Tehát: 8 fős fölénnyel a mi csapatunk győzött! Skipék vesztettek. – Erre a bejelentésre az előbbi csoport örömujjongásban tört ki. Márton megvárta, míg lecsendesednek, majd folytatta. – Ez nem jelenti azt, hogy ők olyan rosszak lettek volna. Nagyon ügyesek voltatok, elégedettek vagyunk, de ne bízzátok el magatokat, mert a valódi akció rázósabb lesz. Az biztos. Most pedig szedelőzködjünk és menjünk vissza a műhelybe! Útközben elemezték az akció sikerességét, a becsúszott hibákat. Estefelé értek haza. - Figyeljetek! – fordult egy srác Skiphez és Lászlóhoz, akik épp beszélgettek. – Amit tudtunk, bepakoltuk a kocsikba. - Rendben, majd átnézem. Még el kellene ugrani az elnökhöz pár cuccért. Te pihenj le, László, ha gondolod, majd én elintézem ezt, oké? - Rendben, de nekem is van még dolgom. – azzal az öreg elment. Skip megbízta Zotyót és Istvánt, hogy hozzák el a szükséges dolgokat. Majd átvizsgálta a kocsikba pakolt holmikat. Ezután pár szót váltott Mártonnal, nem túl nagy egyetértésben. - Miért nekem kell mindent végigcsinálnom?! – háborgott Skip. - Jól van, ha nem akarod, akkor…

66



Az utolsó háború



- Nem erről van szó. Megteszem, csak… sok ez. Mindenkinek persze. Nem bántam volna, ha legalább egy nap pihenő lenne az út előtt. - Te is tudod, hogy szorít az idő. Figyelj, a felét én vállalom. - Egyszerűbb lenne megmondani nekik, hogy oszoljanak két részre, és mi eldöntjük, hogy ki hova megy. – javasolta Skip. - Hát én is így gondoltam. – helyeselt Márton. – De az az első, hogy a csapatvezetők döntsék el, hova mennek, és aztán jön a többi. - Igen… pár perc múlva tisztázzuk. – mondta Skip, azzal elindult abba a helyiségbe, ahol exbarátját sejtette. „Talán most kibékülünk. Ha most nem, akkor soha.” – gondolta. Az ajtót zárva találta. Bekopogott. - Ki az? –kérdezte András. - A halál! - Menj a picsába! – kiáltott vissza neki. - Még van bőr a képén?! – háborgott Csilla. – Én a helyében kerülném a találkozást. Skip ezt meghallotta és dühbe gurult. - Mi van már?! Basztok?! Nyisd ki azt a kurva ajtót, vagy betöröm. Beszélnünk kell! – dörömbölt. - Mi a francot akarsz?! – rántotta ki az ajtót András. Ruházata rendezetlen volt. - Mondjuk jó lenne tudni, hogy hova akarsz menni?! Port Szaídba, vagy Rómába? - Oda, ahova nem te! – kiáltott rá, majd be akarta vágni az ajtót, de Skip a lábával ezt megakadályozta. - Ki akartam békülni, de látom, hogy… – kezdte Skip. - Nem úgy tűnt! – vágott a szavába András. – Hagyj békén! Majd beszélek mással, de nem veled! Skip lemondóan hátrálni kezdett, András pedig bezárta az ajtót. Skip felsóhajtott és a falnak dőlt. Hallotta, hogy nagy kacagásba kezdtek Csillával. - Ha láttad volna a pofáját hi-hi-hi, tiszta kék-zöld. - Kurvára vicces! Röhögjetek csak! – kiáltott az ajtón keresztül Skip. András erre kinyitotta újra az ajtót. - Inkább tegyél jeget rá! Ne itt hallgatózz! - Jeget?! Te marha, nem sok híja, hogy nem tört el! Ha kicsit erősebbet üt… - Kár, hogy nem törte be! Most nem tudnál itt pofázni hülyeségeket! De ha nem húzol el a gecibe, én megteszem! – kelt ki magából András. - Nem hiszem el, hogy ilyen vagy! - Ne foglalkozz már vele, gyere! – csábítgatta Csilla, közben önelégülten vigyorgott Skipre. - Két bunkó paraszt! Össze is illetek! - Takarodj! Vagy… – kezdte András fenyegetően. - Gyere csak! Gyere, verekedjünk még! – hergelte Skip. - Nem ér annyit, András! Ne hagyd, hogy provokáljon! – próbálta lebeszélni Csilla. Látta, hogy a fiú arca egyre indulatosabb. - Hagyj! – rázta le magáról a lányt. – Nagyon elegem van belőled! Beverjem a pofád? – fordult Skip felé. - Már nem érdekel! Legfeljebb úgy összevesz, hogy beledöglök! Úgyis boldogultok nélkülem is! - Hát bizony ez igaz! Jobb lenne nélküled! Az utóbbi időben te csinálod folyton a balhét! Játszod a hőst, holott egy béna fasz vagy! – kiabálta András ökölbe szorított kézzel, de már rögtön megbánta. - Mi a frász folyik itt?! – állt közéjük Géza.

67



Az utolsó háború



- Na mégis, mit gondolsz?! – támadt neki Skip. Ekkor hátulról megragadta valaki Skip vállát. Ő hátrafordult. László volt az. Mielőtt Skip bármit is mondhatott volna, nem szívesen bár, de hatalmas pofont kevert le neki. - Ha nem szállsz le Andrásékról, repülsz a csapatból! Nem jössz velünk sehova, hanem összekötözünk és leöntünk egy vödör vízzel, hogy végre lenyugodj! Megértetted?! – mondta László higgadt, de szigorú hangnemben. - Igen. – mondta halkan. – De ők is hibásak. Provokáltak. - Az engem most nem érdekel. Így nem lehet viselkedni! Pláne most… az akció előtt! Veszélybe sodorja az egészet! Skip rövid ideig gondolkozott. Akkorra már jókora tömeg gyűlt köréjük, várták a fejleményeket. - Azt hiszem... – vett egy mély lélegzetet Skip, tekintete megvető, haragos pillantásokkal találkozott. – az lesz a leghelyesebb, ha… már a dolgok javarészt tisztázódtak, a terv is kész… A többiek tűrőképességét próbára tette ezzel a mellébeszéléssel. - És ez így valóban nem helyén való, ami a duó és köztem van. Úgyhogy ideje, hogy… a gyomra remegett az idegességtől, de uralkodott magán. Fejét büszkén felemelte és higgadtan közölte: – Szóval kilépek. Pár pillanatig döbbent csend, majd morajlás zúdult fel. - Nem! Arról szó sem lehet! – szólalt meg Márton. - Képes és bosszúból elárul minket. – vetette fel Csilla ezt az ijesztő eshetőséget. - Ha ettől félsz, féltek, akkor öljetek meg. Most. – vont vállat Skip. Mindenki szörnyülködve nézett rá. Kételkedni kezdek a józan ítélőképességében. - Most mi van?! Ez az egyetlen megoldás! Úgyse ér az életem semmit! - Ne, ne, ne! Skip! – kezdte András. – Ez őrültség! - Nem az! Tök józan vagyok! Nem narkózom, legfeljebb agyilag zokni vagyok! De ez csak mostanában jött elő, sose volt… - Ki vagy merülve idegileg, fizikailag. Azt se tudod már, mit beszélsz! – mondta László aggodalmasan. –Túl sok volt ez neked… - Épp azért szállok ki, még idejében. Semmi akadálya, hisz minden le van rendezve, már csak útnak kell indulnotok. És nem akarom, hogy miattam ugorjon az egész, vagy balul üssön ki. És mondom, ha nem bíztok bennem, akkor nyírjatok ki. Nekem mindegy. De ha hagytok elmenni, úgy is jó. Én leülök ide a sarokba és várok egy kicsit. – azzal letelepedett és fejét lehajtotta. Negyed óráig is morgolódtak az emberek, tanácstalanul tekintgettek felé. Géza és András odament hozzá. - Ne szállj ki. Felejtsük el az egészet és… – kezdte András. - Nem. Ezt nem lehet elfelejteni. - Akkor egyikünk megy Rómába, a másikunk pedig… - Nem. Nem megyek sehova! Elegem van az egészből. Érted? Mindenből és mindenkiből. Ráadásul ezek után senki se úgy nézne rám, mint azelőtt, ti se Csillával, hiába békülnénk ki. Nincs visszaút. Innen se. Csúszunk a lejtőn lefelé. Csak ti egy másikon. – állt fel. - Ne, ne! Skip! – marasztalták. Ő próbált tovább menni, a kijáratot kereste, de visszatartották az emberek. Tehetetlen volt a túlerővel szemben, így megadta magát. - Jól van! Az lesz, amit akartok, de legalább egy üveg italt adjatok. – mondta lemondóan és leroskadt a földre. Nem túl szívesen, de odaadták neki. Skip elkezdett iszogatni. Géza leült mellé. - Jól vagy? – kérdezte. - Hülye kérdés. Senki sincs jól. Elszaródott az egész. Miattam. - De hát hogy fajulhatott idáig?

68



Az utolsó háború



- Figyelj! Már mindegy. Szerintem felesleges itt izgulni. Feküdjenek le az emberek, elég ha ketten-hárman őriznek. Pihennetek kell. - Oké. – egyezett bele Géza. Intett Lászlónak, hogy rendben lesznek a dolgok, pihenjenek le nyugodtan. Skip azon törte a fejét, hogy szökhetne meg. A beletörődés csak látszólagos volt, a kedélyek lecsillapodása végett játszotta meg lenyugvását, valójában őrült gondolatok keringtek fejében. Az elnöki látogatásból visszatért Zotyó és István. Az elhozott holmikat is bepakolták a kocsikba. Aztán nyugovóra tértek. Sokan álmatlanul forgolódtak, kétségek közt gyötrődtek. Egyrészt az elszántnak hitt Skip miatt, másrészt a hosszú, veszélyekkel teli küldetés miatt. Skip András és Géza között ült a földön. Az üveget sorra adogatták egymásnak, a benne levő alkohol egyre fogyott. Valamikor éjszaka volt. Skip figyelte és várta, mikor alszanak el őrzői. Mikor alkalmasnak találta a pillanatot, óvatosan felállt és elindult, kicsit imbolyogva. Még egy pillantást vetett rájuk, legalábbis amerre sejtette őket a koromsötétben. Majd tovább ment a kijárathoz. Kis léptekkel, tapogatózva haladt. Azonban hiába volt a nagy óvatosság, zajt csapott, mert valami szerszámfélére lépett. A sötét csendet megtörte a fémes csattanás. „A kurva életbe, hogy nem pakolták el rendesen!” – mérgelődött magában. Hátra nézett és az volt a gyanúja, hogy más is meghallotta ezt a zajt. Nem tévedett, Andrásék felriadtak, és keresni kezdték Skipet. A sötétben nehéz volt tájékozódni, de tudták, hogy szökni akar. A kijárathoz igyekeztek. Kiérve az utcára már jobban láttak, a hold valamelyest megvilágította az utakat. Nem túl messze egy gyorsan haladó árnyat vettek észre. A nyomába szegődtek, de hamarosan szem elől vesztették. Pár percig szólongatták, de válasz nem érkezett. - A fenébe, meg kell találnunk! - Mégis, hogy?! Ébresszünk fel mindenkit?! - Félek, hogy kárt tesz magában. – aggodalmaskodott András. - Csak nem bolondult meg teljesen! - De! Azt hiszem. És miattam. Bunkó és önző voltam vele. - És merre menjünk? – tárta szét a karját Géza. - Nem hiszem, hogy túl messze jutott volna. Szaladjunk vissza egy kocsiért és keressük meg. Azzal gyorsabb. - Szinte reménytelen. Bárhol elrejtőzhetett. - Ha valami baja történik, azt nem bocsátom meg magamnak! – mondta elkeseredetten András. Futásnak eredtek, de pár méter megtétele után egy hang hatására megtorpantak. Körbe néztek. - Itt vagyok. – ismételte Skip, egy ház falának dőlve. Odaszaladtak hozzá. - Ha ezt az utolsó mondatot nem hallom meg… ez tartott vissza. Egyelőre. – mondta Skip. – Most ez nem lényeges, csak az, hogy mégis számítok neked. - Az istenért Skip! Beszélj érthetően! – fakadt ki András. - Jól van. De csak kettesben. Ha nem haragszol, Géza?! Neked se tudom, hogy és mit mondjak el. És hogy fogadnád, ha elmondanám. - Oké, magatokra hagylak. De ugye nem bántod? - Hova gondolsz?! Géza nem hitt neki száz százalékosan, de nem tehetett mást, hagyta, hogy elsétáljanak. A távolból figyelte őket. - Tudod – kezdte Skip. –, nem tudom, mit és hogyan mondjak el neked. Még magamnak is nehéz volt a felismerés és az elfogadása a… dolognak. - Miféle dolognak?! - Nem tudom, miért van ez… és talán nem egészen normális dolog. - De hát mi?!

69



Az utolsó háború



- Semmi ötleted sincs? Ilyen vak vagy? - Skip, nem játssz az idegeimmel, teljesen kikészítesz! – állt meg András. Skip továbbment, szó nélkül, a másik kénytelen volt utána menni. Géza a távolból követte őket. Látta, de nem hallotta őket. - Akkor talán nem is érdemes elmondanom. - Bármit elmondhatsz. - Ha te magad se vetted észre… - De mit? Narkózol vagy… – tárta szét a karját tehetetlen dühében. - Szó sincs ilyesmiről! Az érzelmek… arról. - Szereted Csillát? - Dehogy! Hova gondolsz? – nevetett fel Skip. Körülnézett és bérházakat látott. Az egyikbe bement, András utána szaladt. - Gyere! Fussunk fel a lépcsőn! Lássuk ki a gyorsabb!? – gyorsított Skip, András alig bírt lépést tartani vele. El nem tudta képzelni, mi lesz ennek a vége. Géza a nyomukat vesztette. Kétségbeesetten szaladgált, kereste őket, végül feladta és a műhelybe ment. - Látod, milyen magasan vagyunk? – nevetett Skip, lenézett a tetőről. – Hú, szinte beleszédülök. – szeme furcsán fénylett. András féltette barátját, de tőle is félt. - Ne menj a szélére, gyere onnan! - Félsz? – kérdezte cinikusan. – Óh! De rég voltunk kettesben. Te… meg én. Rég beszélgettünk. – mosolygott rá. - Mit akarsz tőlem? – kérdezte András fáradtan. - Én? Hát… – arcáról eltűnt a mosoly. – Most már semmit. Nem érdekellek! - A fenébe, dehogynem! Azért vagyok itt... veled. – mondta kétségbeesetten. - Elmondom, de nem az ital beszél belőlem... De lehet, hogy az cselekszik? – a tető szélére ment és onnan először le, majd Andrásra nézett. - Ne! – közeledett felé András ijedten. – Megőrültél?! - Lehet! Csak tudnám, hogy mikor?! Mit szólnál inkább egy örök titokhoz, amit csak én őrzök? – kérdezte cinikusan, ugrásra készen állva. András halálfélelmet érzett. Nagyon megrémült. - Ne tedd ezt! Bármit megteszek neked, csak ne ugorj le! – hadarta. - Bármit? – kérdezte sokat sejtetőn. - Igen! – vágta rá, már nem érdekelte semmi, csak végre vége legyen ennek az egésznek. - Oké! – lépett vissza Skip. – Szavadon foglak. Tudod... – vett egy mély lélegzetet. – én meleg vagyok. – arca elkomolyodott, mélyen András szemébe nézett. Szeme tisztán csillogott. – Ugye tudod, mi az? András bólogatott, rémesen zavart volt. - Tudod, számomra jóbarát és testvér-féle voltál. Mikor Csillával összejöttél, eleinte örültem is neki. De később egyre jobban bántott. Féltékeny voltam nagyon, mert elhanyagoltál. – a vállára tette a kezét. – Össze voltam zavarodva és... talán még most is. De az az egy biztos, hogy szeretlek. Míg nem tűnt fel a színen Csilla, ezt nem vettem észre. – itt szünetet tartott, majd folytatta. – Tudod, próbáltam elnyomni ezt az érzést, titkolni még magam előtt is. Talán ezért is viselkedtem veled és vele úgy. Azt akartam, hogy megutálj és elűzz. Tudom, hogy helytelen. Az érzelmek és a kezdődő háború… azért is léptem ki. A világon a legnagyobb barom vagyok és a legképmutatóbb. – itt elhallgatott. - Nem. – szólalt meg András egy idő után. – Ez… még nem késő! Gyere vissza! - Nem megyek. Te Csillával… - Ő most nem érdekel! Engem is bánt, ami ma történt köztünk. Még soha nem vesztem össze ilyen rondán senkivel.

70



Az utolsó háború



- Ezért egy esetleges tragédia megelőzése végett, továbbá a fájdalom, amit érzek és az akció veszélyeztetése miatt… nem megyek vissza. Nem lenne jó vége, úgyse. - És mit akarsz csinálni? - Vagy megölöm magam, vagy elmegyek remetének. - Ne! – csóválta András a fejét. – Abba én… beleőrülnék. - Akkor mit tegyek? - Gyere vissza! Szükségünk van rád. Skip rövid ideig gondolkozott, majd kijelentette. - Egy feltétellel vagyok hajlandó. - Mi lenne az? - Szakítasz Csillával és… azt nem várom, hogy viszonozd az érzelmeimet, bár talán idővel… Nos? – nézett rá kérdőn. - Hát… izé… Skip csalódott a barátjában. Azt remélte, hogy meghatódik, hogy megérti őt. - Ha nem tudsz választani, akkor… - Ne csináld ezt! – kelt ki magából András. – Kész tények elé állítasz. Hogy kérheted, hogy szakítsak vele?! - Akkor nincs miről beszélnünk! Az előbb azt hittem, hogy tényleg számítok neked, de látom, hogy nem érdekel, hogy mit érzek! - Számítasz! Érdekelsz! Nézd… kedvellek, de… időre van szükségem. - Az az egy nincs. Most kell választanod! Vagy elhagyod Csillát, és velem leszel, vagy nem megyek vissza. András a hajába túrt. - Rendben. – mondta egy idő múlva. – Többet érsz te, fontosabb vagy mint… Csilla. - Nem csak az akció miatt van ez? – gyanakodott Skip. - Nem. - Biztos? – hajolt közel hozzá, arcvonásait, szemeit fürkészte. András bólintott. - Oké. – mondta Skip, majd próbaképp száját Andráséra tapasztotta. Az nem tudta, mit csináljon, tehetetlenül hagyta. - Ne haragudj. Tudom, azt mondtam, hogy nem várok viszonzást, egyelőre. – hangsúlyozta ki. – De én kifejezhetem az érzelmeimet, ugye? - Jó. – nyelt egy nagyot András. Kényelmetlenül érezte magát. - Ne félj! Nem foglak állandóan… de szükségem van rád! Akkor menjünk vissza. És ne nagyon mondd el senkinek! Bár ha akarod esetleg Gézának és Tamásnak. De az se érdekel, ha mindenki megtudja, csak légy velem! - Nem akarom nagydobra verni. Legyen titok. – mondta kicsit zavartan. - Oké. – azzal kézen fogta Andrást és visszamentek a műhelybe. Géza már rég visszatért, a bejáratnál várt Andrásra. Arra már nem is számított, hogy Skip is visszajön. Meglepődött és roppantul megörült nekik. A két srác ekkor már nem fogta egymás kezét. - Hála istennek! – ölelte őket magához. – Szent a béke? - Igen, az. – mosolyogtak. - Hogy érted el? – fordult Andráshoz. Az zavartan a földre nézett. - Hát… izé... jól megbeszéltük a… dolgokat. Meggyőztem. – bökte ki. - Szuper! – veregette vállon. Ezután lezuhantak matracaikra és elaludtak. Nagyon kimerítő napjuk volt. … Alig aludtak pár órát, máris ébresztő volt. - Fürgébben, fürgébben, uraim! – sürgette őket Márton. – Örülök, hogy itt vagy Skip! - Én is! – mosolygott szélesen. – De még egy pár órát nem lehetne aludni?

71



Az utolsó háború



- Maximum egy órát! - Oké! Köszi! – dőlt le vissza. Pár perc múlva azonban felpattant és készülődni kezdett. Félt, nehogy lemaradjon, esetleg itt hagyják. Mikor elkészült, odafordult Andráshoz. - Mikor mondod meg neki? - Mit? – nézett rá értetlenül. - Hát, hogy szakítotok? - Mindjárt. – nyelt egyet. – És ha megkérdi, hogy miért? - Mondd meg neki, hogy elfajultak a dolgok miatta és a többi... Amit nekem is mondtál. Meg hogy felfüggesztitek a kapcsolatotokat, míg rendeződnek a dolgok. Aztán úgyis elfelejtitek egymást. – mosolygott Skip. - Gondolod? – nézett rá András komoran. - Figyelj! – hervadt le róla a mosoly. – Megbántad? Ha utálsz, visszataszítónak találsz, vagy undorodsz tőlem, jobb, ha most mondod meg! Légy őszinte, kérlek! - Nincs szó ilyesmiről. Mondtam, hogy... – nézett le a földre. – kedvellek, csak... - Biztos? És Csilla? - Most már mindegy. Majd elfelejtem. – mondta egy idő után. - Még nincs veszve semmi. Visszatáncolhatsz. – ajánlotta fel könnyedén, de belülről majd kettéhasadt a szíve a fájdalomtól. András mintha a gondolatába látott volna. - Nem. Nincs visszaút. Így döntöttem. - Jól van. De nem akarom, hogy később megbánd, hogy engem okolj, mert tulajdonképpen kizsaroltam tőled... - Igen. De ebben a percben nem zsaroltál és vállalom önként... Tudod, mikor László arcul ütött téged, olyan volt, mintha engem is ért volna az ütés. És mikor azt mondtad, hogy kilépsz, akkor világosodott meg bennem az, hogy milyen szörnyűség történt. És ha nincs Csilla, illetve nem jövök össze vele, akkor ez az egész balhé nem lett volna. Olykor szemét voltam veled. Hibásak voltunk mind, főleg te... – itt lesütötte a szemét. – De megértelek. Legalább is megpróbálom. És szeretném, ha a barátságunk helyreállna. Persze nem egészen „így” gondoltam, de ha így akarod, hát legyen. Volt, hogy Csilla hergelt fel ellened és így segíthet, ha békén hagy minket. – mondta őszintén, majd gyorsan hozzátette még. – Persze ezt nem bátorításképp mondtam… el neked. - Oké! Így már bízom benned. Annak nem lett volna értelme, ha kierőszakolom a... – hirtelen nem tudta, hogy fogalmazzon. – megértésedet. Úgyis hamar véget ért volna. - Tudod… hiányoztál. – ismerte be András kicsit zavartan. – A beszélgetés… - Nekem is. – vigyorgott Skip, majd ezután megkereste Lászlót. - Tudod László… őszintén szólva jól esett az az atyai pofon. Megérdemeltem. És hálás vagyok érte. - Nahát! Azt hittem, hogy megsértődsz és bocsánatot se kérsz. - Kicsit bolond vagyok, voltam. - Ki nem az manapság? Nézz körül, most is több mint száz bolondot látsz. – nevetett fel az öreg. Csilla döbbenten fogadta az Andrástól hallottakat. - Figyelj, ez nem volt igazi szerelem, csak hirtelen fellángolás. Bár „az” nem történt meg, de... szóval közre játszott az is, hogy még nem volt senkim. - Te szemét! – vágta pofon a lány könnyezve. - Sajnálom. De a több éves komoly barátságot nem adom fel érted. Nem beszélve az akcióról... - De ennek az egésznek mi köze van...? - Skip feltételeket szabott. És el kellett fogadnom. Skip kulcsember. Te viszont... fontos vagy te is, de... - Nem értem, hogy neki mi köze van hozzánk?! Vagy az akciónak?!

72



Az utolsó háború



- Mondtam már. Skip azzal a feltétellel jött vissza, ha mi szakítunk. Szükség van rá az akció során. És amúgy is tartozom neki ennyivel. Sokat köszönhetek neki. - És persze te bármire hajlandó vagy érte?! - Nem akarok tovább magyarázkodni, vagy elfogadod, vagy nem. Nem tehetsz semmit. Talán, ha véget ér az egész... újra kezdhetjük. - Arról ne is álmodj! Legyetek boldogok! - Nem akarok tőled haraggal elválni. Maradhatunk barátok? - Pofátlan vagy! – kis idő múlva kijelentette. – Rendben, azok maradunk. - Az akcióban részt veszel, ugye? Saját érdeked is... - Persze. Már nem léphetek vissza. - Jól van. Vigyázz magadra. Talán még összefutunk. – köszönt el a lánytól. Pár perc múlva összegyűltek az emberek. Márton felszólalt. - Oké emberek! A következő a helyzet. Rómába indul: Géza, Tamás, Zotyó, István, Csilla és László, meg ez a 19 fő. – mutatott egy csoportra. – Port Szaídba pedig: Skip, András, Zsolt, Péter, Tibor, Stefi, valamint százötven fő, és természetesen én megyek. Úgy döntöttünk, hogy észak felé indulunk, és onnan kerüljük meg a Fekete tengert. A számítógépet és a térképet magunkkal visszük. A Rómába és Reggióba vezető út térképét természetesen ti kapjátok. Remélhetőleg fogtok tudni számítógépet szerezni, hasznotokra válna. Ezért is megy veletek László, mert ő mesterien kezeli ezeket a ketyeréket, ráadásul sokat tud az olaszok találkozójáról. Most átadom a szót Skipnek. - Köszönöm. Nem akarok sokat beszélni, csak ami szükséges. Legyetek nagyon óvatosak és vigyázzatok egymásra és magatokra. A feladatokat már tisztáztuk, de az út folyamán még megbeszélitek úgyis. Remélem, hasznát veszitek a robbanótöltetes puskáknak. Párat odapörköltök nekik... és kampec! – mosolygott bátorítóan. – Ha bármi balul sül el... – itt elhallgatott, a tömeg elkomorult. – Sajnos nem tudjuk a kapcsolatot tartani és így értesülni is csak akkor tudunk róla, ha megkeresünk titeket. Tehát Reggióban várjatok ránk. Ha nem jelentkezünk egy hétig, azaz július 5-ig, akkor páran ott maradtok a biztonság kedvéért, a többiek pedig visszamennek erősítésért Pestre. Ha mi nem találunk titeket Reggióban, akkor hasonlóan járunk el. A java része ott marad, és vár, valamint egy kb. 20 főből álló csoport Rómába megy megkeresni titeket. Remélhetőleg azonban erre nem kerül sor, és talán a számítógép segítségével felvehetjük a kapcsolatot. Ezt majd meglátjuk. Azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam. Vigyázzatok nagyon… Még valamit! Ez mindkét kommandónak szól. Soha ne hagyjátok egyedül a másikat, ha megsérül, akkor se. Legyetek lehetőség szerint hárman. Mert ha egy megsérül, kettő könnyebben tud segíteni neki, és persze egymásnak. Bárhogy lesz is, büszke vagyok rátok és bocsánat azért az éjszakai balhéért! Nem akartam még több feszültséget okozni. Ennyi. – ezzel befejezte mondanivalóját és elvegyült a tömegben. Az emberek bíztatták egymást, majd búcsúzkodtak. András megkereste Csillát. - Tudod, fogsz hiányozni. – mondta a fiú. - Te is nekem. – a lány arcán egy könnycsepp gurult végig. András gyengéden letörölte, majd megcsókolta a lányt. Skip ezt meglátta, de nem érzett haragot. Sőt. Odament hozzájuk. - Bocs, hogy zavarok, csak szeretnék elköszönni tőled. – mondta a lánynak. – Remélem, nem haragszol rám. - Persze, hogy nem. Legyetek óvatosak! – mosolygott rájuk. Ezután megkeresték Lászlót, meg a többieket. - De hiányoznak azok a régi balhék! – vigyorgott Géza. - Ha vége lesz, baromi nagy balhét csapunk! – kiáltott Tamás és összecsapta tenyerét Skippel és Andrással. Megölelték, vállon veregették egymást. - Aztán vigyázz az öcsédre! – mondta Skip. – Hiányozni fogtok.

73



Az utolsó háború



- Ti is… Sziasztok. – szálltak be az autóba, mely aztán elindult. András furcsán nézett Skipre. - Őt is? - Mit őt is? – értetlenkedett Skip. - Őt is… szereted? – kérdezte halkan. Skipet meglepte a kérdés. - Persze. – válaszolta. – Mint barátot. – tette még hozzá. - Aha. – bólintott András. Skip szerette volna tudni, miért kérdezte ezt, de ekkor Márton közbe szólt. - Beszállás, srácok! - Oké! Gyere! Négy teherautóval és három személygépkocsival útnak indult a PSzK. … [13.ep.] A Róma felé tartó karaván felvezető kocsijában foglaltak helyet a kommandó vezetői: Géza, Tamás, László, Zotyó, valamint még egy lány, akinek különleges tehetsége felkészülés során a térképeken való tájékozódásban mutatkozott meg. Géza vezetett, a többiek szanaszét heverő térképek segítségével és az út menti táj, esetleg települések, megmaradt jelzőtáblák megfigyelése alapján próbálták jó tanácsokkal ellátni a sofőrt. Ausztria felé indultak, mivel a számítógép adatai szerint arra kell a jobb állapotú utaknak lenniük. A határig még egész gyorsan is haladtak, de utána már egyre lassabb tempóra kényszerültek, mindannyian meresztették a szemüket, hogy valami jellegzetes tájékozódási pontot találjanak, hogy hol, melyik hajdani autópálya maradványaira kell áttérni a térkép szerint, hogy relatív elviselhető minőségű úton juthassanak előre. Ráadásul épp kifogtak egy iszonyatosan meleg, fülledt júniusi napot, forrón tűzött le rájuk a Föld éltető csillaga. Hiába volt letekerve minden ablak, sokszor túl lassan haladtak ahhoz, hogy elég intenzív legyen a légmozgás a kocsikban. - Adjatok vizet! – nyögte ki kérését Géza szenvedő hangon, miután már sokadszor törölte le kézfejével a homlokán gyöngyöző izzadságot. - Ha így folytatjuk, nem tart ki Rómáig az italunk. – jelentette ki a 23 éves, hullámos barna hajú, vékony lány, és mielőtt átadta volna a palackot, ő maga is meghúzta azt. - Köszi, Ági! – azzal Géza is a szájához emelte az üveget és belekortyolt. Fintorogva nyelte le a folyadékot. – Ez olyan meleg, mint a lóhúgy! – kicsit elgondolkodott. – Mindegy, ha látunk aránylag tiszta vizű patakot, újratöltjük a készleteket… Szomorú dolog, de a magunkfajta szegényembereknek már az is luxus, ha hideg és tiszta vizet ihatnak. - Ne panaszkodjunk, mikor az alkoholos piákat sose tudjuk beosztani. Nem mondhatjátok, hogy az utóbbi hónapban kizárólag vízen és patkányhúson kellett élnünk! – akasztotta meg a számára lassan idegesítővé váló siránkozást a szintén nem a legvidámabb hangulatában lévő László. Egyébként sem volt nagy kedvük beszélgetni, a hőség és a koncentráció kivette belőlük az erőt, csak a legszükségesebb közlendőiknek adtak hangot, ebben persze a minden ivás után gyorsan visszatérő szájösszetapasztó szomjúság is közrejátszott. A többi kocsiban még jellegzetesebben megfigyelhető volt ez a nyomott hangulat. Hisz azokban csak a sofőröknek volt tennivalójuk, és nekik is csak annyi, hogy kövessék az előttük haladókat. A többiek csupán dologtalanul fetrengtek az üléseken, megpróbáltak a legkevésbé kényelmetlen testhelyzetbe kerülni, ami nem túlzottan sikerülhetett. Hátukon, fenekükön igen gyorsan átnedvesedett a ruha, ami aztán undorítóan tapadt a bőrhöz és az ülésekhez is. Az csak tetézte a kellemetlenségeket, hogy elég szűkösen voltak, és egymás meleg, izzadt testéhez is állandóan hozzáértek. Egyszóval nem volt egy kéjutazás. - Mi a faszért mennek azok ott elől ilyen lassan?! Gyalog szinte hamarabb odaérnék! – dohogott valaki, aki az ablakhoz hajolva nem találta kielégítőnek a levegő hűsítő hatását, és

74



Az utolsó háború



nem gondolt bele, hogy nem lehet csak úgy össze-vissza menni, hanem figyelni kell a helyes útirányra is. - Rajtunk kívül senki sem olyan hülye, hogy ilyen időben utazgat. – állapította meg Tamás, amikor tudatosult benne, hogy talán ha egy autót láttak a többórányi út során. - És főleg senki más sem olyan hülye, hogy azért utazgat, amiért mi. – utalt a nehéz küldetésre Géza. – De pont ez tesz minket különlegessé! - Mi lenne, ha megállnánk egy picit pihenni? – vetette fel Zotyó. Géza ki is választott egy megfelelőnek látszó helyet, ahol fák árnyéka vetült az úttestre, ott meg is állította a járgányt. Az emberek kiszálltak, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és a kocsik körül sétálgattak az árnyék viszonylagos hűvösében. Egyesek bementek a bokrok közé elvégezni dolgukat, mások ettek, vagy ittak. Végül egy csoportba verődtek, hogy megvitassák az út eddigi tapasztalatait. - Emberkínzás ez az út! Még csak 350 kilométert haladtunk, de máris kikészültem. – sopánkodott egy srác. - Ja, ez a hőség kibírhatatlan. - Senki sem mondta, hogy kéjutazásra jövünk, muszáj kibírni. – vetette ellen valaki. - Így igaz. Nem akarlak elkeseríteni titeket, de Szicíliában majdnem egész évben elég meleg van. Úgyhogy hozzá kell szoknunk. – világosította fel őket László, aki szintén nem élvezte a hőséget, de kénytelen volt beletörődni. Csilla otthagyta a csoportot, kicsit elsétált, majd visszakiáltott. - Feltűnt már valakinek, hogy milyen csodálatos itt a táj? Néhányan felé fordultak, majd érdektelenné válva a téma iránt, folytatták az akció és az utazás körülményeinek kielemzését. Egyedül István lépett oda a lányhoz, és kissé erőltetetten, idegesen rámosolygott. - Igazad van. Mifelénk nem látni ekkora összefüggő, gyönyörűen zöldellő erdőket. És milyen pompás háttér a bársonyosan zöld hegyeknek a tiszta, csupán néhány apró felhővel tarkított halványkék ég… – itt megakadt. Zavarban volt, mert nagyon tetszett neki a lány, de nem akart, és nem is mert nyíltan közeledni hozzá, hisz tudta, hogy reggel Csilla komoly lelki krízisen mehetett keresztül András miatt, valamint neki is, akinek még sose volt igazi barátnője, nehezére esett kitalálnia, hogy mit is kellene ilyen helyzetben tennie. – Hát igen… - Ó, milyen szépen megfogalmaztad! … Látod azokat a kis, világosabb zöld tisztásokat és a felettük köröző madarakat? - Különleges látvány. Egész szépen helyrejött itt a természet. Végül is 20 éve alig volt már valami belőle, legalábbis én úgy hallottam. De én nem feledkeznék meg az emberek hajdani építészeti tudása előtt sem tisztelegni. Nézd csak a völgy felett átívelő autópályahidat. Legalább 100 méter magas betonpillérek tartják, és még így is, hogy a Katasztrófa óta valószínűleg senki sem tartja karban, egész jól bírja a strapát, nem omlott még le. Egyelőre azonban nem folytathatták a beszélgetést, mivel a hátuk mögül felharsant László hangja. - Beszállás, emberek! Estig még hosszú út áll előttünk! Kicsit felfrissülve vágtak neki a hátralévő kilométereknek. A következő háromnegyed óra minden különösebb eseményt nélkülözött. Egyhangúan, komoran és leverten főttek a kocsikban és egy kicsit enyhébb időjárásért imádkoztak. Délután egy óra múlt, épp a Grazot elkerülő autópályán hagyták maguk mögött az egykori nagyváros romjait, mikor felcsillant a remény kívánságuk teljesülésére. Beborult az ég, hatalmas szürke felhők tornyosultak mindenfelől, kiadós zápor ígérkezett. Eleinte még kínzóbban fülledtté vált az idő, ahogy mozdulatlanul megrekedt a nedves levegő, tipikus vihar előtti csend volt. Aztán hamarosan elkezdett cseperegni, majd egyre intenzívebben hullani az első. Tíz perc alatt kellemesen csökkent a hőmérséklet, mindenki felélénkülve jó mélyeket lélegzett a felfrissült levegőből. Majdhogynem szürkületi sötétség lett a vastag viharfelhőktől, és már szinte nem is

75



Az utolsó háború



cseppekben, hanem sugárban zúdult le a víz. Egy-egy villámlás hatalmas cakkos ábrákat rajzolt az égre, az őket követő dörgésekbe beleremegett a táj. A legtöbben élvezték a természet eme megnyilvánulásainak ezt a gigantikus erőfitogtató demonstrációját, és természetesen a hűs levegőt. Akadt azonban némi probléma is. - Faszomat, alig lehet néhány méterre ellátni. Így nem tudok tájékozódni, hiába van itt a térkép. – káromkodott Zotyó, a többiek egyetértően bólogattak a vezérkocsiban. - Bratyó! Nem kellene megállni, ki sem látsz az ablakon! Még eltévedünk. – aggodalmaskodott Tamás is. - Ugyan, ha minden hülyeség miatt megállunk, sose érünk oda. Kit érdekel a táj?! Az utat így is lehet látni, és csak azt kell követni. – szögezte le Géza magabiztosságot sugalló hangnemben. - Jól van, ha ragaszkodsz hozzá! – hagyta rá Zotyó, majd lejjebb csúszott az ülésen, és lehunyta szemeit, amelyek már égtek a táj-, és térképmegfigyelés okozta megerőltetéstől. – Mi most úgyse tudunk segíteni. Erre fel a többiek követték Zotyó példáját, Géza pedig elégedetten fütyörészett. - „Majd én bebizonyítom, hogy milyen jól is vezetek!” – gondolta. Gyorsan persze nem mehetett, mivel megfigyelési lehetőségei arra korlátozódtak, hogy az út néhány tízméternyi szürkeségét láthassa csak, mely ennél távolabb beleveszett a vízfüggöny takarásába. Ezen túlmenően azok a satnya, régi gumik, amiket szerezni tudtak, eléggé csúszkáltak az úton, könnyen felúsztak a vízrétegen. Ilyenkor olyan érzés volt, mintha kocsival vízisíelnének, Géza hiába tekerte a kormányt, a kocsi csak sodródott előre. Ekkor kellett lábát levennie a gázról, és megvárni, míg az autó lelassul annyira, hogy újra tapadjanak a gumik. Egy hirtelen fékezés csak rontott volna a helyzeten. Szerencséjükre legalább az nem nehezítette helyzetüket, hogy rajtuk kívül bárki már is lett volna az úton. Az így kialakított tempó volt a maximális biztonságos utazási sebesség ilyen útviszonyok mellett. Ez kb. 40- 50 km/h volt. Így döcögtek újabb háromnegyed órán keresztül, mikor is lassan elcsendesedett, majd elállt az eső, a felhőzet is elvékonyodott, helyenként felszakadozott, és a réseken át vakító sugarakban özönlött a tájra a napfény is. Jól megfigyelhető és szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a kisebb-nagyobb fényfoltok vándoroltak a körülöttük magasodó-mélyülő hegyeket-völgyeket borító dús, esőtől felfrissült, üde növényzeten. Külön érdekes játéka a természetnek, ahogy a nagyobb facsoportok szinte „gőzölögtek”. A hatalmas mennyiségű lehullott eső a melegben gyorsan párolgott, így helyenként kisebb ködfoltocskák képződtek a fák felett. És mindezt a hegyoldalba vájt romantikusan szűk és szeszélyesen kanyargós útról megfigyelni igazán patetikus élmény volt. Már csak egy szivárvány hiányzott volna, de az a fizika törvényei szerint csak a délután későbbi óráiban alakulhatott volna ki. - Mi van, közben megszűnt az autópálya? – kérdezte Ági, miután befejezte gyönyörködését a táj szépségében és a térkép tanulmányozásába kezdett. – A papírok szerint végig azon kellene haladnunk. - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem jó irányba jöttünk? – riadt fel Zotyó is merengéséből. - Hát… lehet. A tekintetek Gézára szegeződtek. Ő megértette a néma kérdést. - Az… igaz, hogy nem voltak a legjobbak a látási viszonyok, de láthatjátok, hogy végig az úton maradtam. Egyszer csak ilyen keskeny lett. – magyarázkodott. – Egyébként is, azok a térképek már ősrégiek, nem tudhatjátok, hogy jók-e még egyáltalán. – hárította el a felelősséget. Elhallgattak, és a környezetre koncentráltak, hogy van-e valahol egy jellegzetesség, egy folyó, vagy magas hegycsúcs, amit összevethetnének a térképpel, de pont most semmi ilyesmit nem észleltek. Kétségek közt gyötrődtek. Mi van, ha nem ez a jó út? Visszafordulni

76



Az utolsó háború



mégse akartak, mert mi van, ha mégis ez a helyes irány. Akkor egy csomó időt és benzint pazarolnának a visszaútra. Elég tétován haladtak előre. Az egyik beláthatatlan útkanyarulat után újabb meglepetés érte őket. Egy kis, legfeljebb száz családi házból álló falu tárult szemeik elé. Kénytelen-kelletlen rászánták magukat, hogy áthajtsanak a településen. Egy lelket sem láttak sehol, de a látszólagos elhagyatottság ellentétben állt azzal a gyanús ténnyel, hogy a házak viszonylag épek voltak. Végül Géza egy hatalmas sártócsába gázolt a kocsival, amiben a járgány természetesen el is akadt. A mögöttük haladóknak csikorgó kerekekkel kellett fékezniük, nehogy belerohanjanak Gézáékba. Géza dühösen ugrott ki az autóból, és szemügyre vette a félig elmerült első kereket. - A kurva életbe! – üvöltötte. – Pont ez hiányzott, hogy elfogyjon az út! – mérgében akkorát rúgott egy nagyobb, az úton heverő kőbe, hogy az egy házfalnak pattanva leverte a vakolatot. Persze egyre inkább magát hibáztatta, mert érezte, tényleg eltévesztette valahol az utat. Csak ezt büszkeségből nem akarta beismerni. Közben a többi autó utasai is odasereglettek. - Mi van? – kérdezték néhányan. - Mi lenne? Vége az útnak! – intett a sártenger felé tehetetlen mérgében Géza. - Biztos, hogy errefelé kellett volna jönnünk? – vetette fel valaki. - Miért, tán láttál másik utat? – förmedt rá Géza. - Hát… izé… nem. De nem is az én feladatom volt az útirány kiválasztása. Mi csak követtünk titeket. - Ja, és az esőben egyébként sem látni semmit. - Előre megmondtam, hogy ez lesz… – sóhajtotta halkan Tamás, de Géza meghallotta. - Már te is kezded? Ha mindent olyan jól tudsz, inkább azt mondd meg, hogy mászunk ki a szarból?! - Miért kell minden marhaságon összeveszni? – kérdezte a lassan türelmét vesztő László, aki eddig a sárba ragadt kocsi helyzetét tanulmányozta. – Inkább vontassátok vissza az autót a betonra! – ezzel elindult a legnagyobb ház felé. - Most hová mész? – kiabálták utána a lecsitított csoporttagok. - Megkísérlem megkérdezni, hogy hová vetődtünk. – szólt vissza, majd bezörgetett az ajtón. Az ajtó kinyílt, és egy idősebb férfi térdre borult László előtt, és könyörgő hangon mondott valamit: - Bitte töten Sie uns nicht! … Bitte entführen Sie meine Familie nicht! Außerdem bin ich bereit Ihnen alles zu übergeben, was Sie nur wünschen! László erőteljesen meglepődött ezen a fogadtatáson. Nem várt ilyen megalázkodó tiszteletet. - Stehen Sie bitte auf, ich will ja Ihnen nichts wegnehmen, nichts antun. A férfi erre fölállt, és szintén meglepetten nézett a jövevényre. - Was wollen Sie dann? - Na ja, ich glaube, wir haben uns total verfahren. – mutatott László csapattársaira, akik épp kötelet kötöttek a beragadt autóra, és megpróbálták egy másik kocsi segítségével kivonszolni a sárból. – Eigentlich wollte ich nur um Auskunft bitten. - Fabelhaft! – lélegzett fel a férfi. Kommen Sie ruhig herein! Ezzel mindketten eltűntek a bezáródó ajtó mögött. - Kár, hogy egy szót sem értettem. – sajnálkozott a végig figyelmesen fülelő Géza, majd a többiek segítségére sietett. Szerencsére a kocsit nem volt túl bonyolult kiszabadítani, tíz perc alatt meg is voltak vele. A feladat kellemetlen része az volt, hogy a lámpákat és a kerekeket valamelyest meg kellett tisztítani a sártól. Mikor László még fél óra múlva sem jött ki a helybéli házából, már kezdtek

77



Az utolsó háború



egy kicsit türelmetlenné válni. Közben a falusiak is kimerészkedtek az utcára, mikor látták, hogy az idegenek nem jelentenek fenyegetést, de azért annyira még nem bíztak meg bennük, hogy szóba próbáltak volna állni velük. Végre előkerült László is, vendéglátója társaságában. A magyarok egyből köréjük sereglettek. - Sose mondtad, hogy németül is tudsz. – hozta fel meglepetten Géza. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy elég jól megismertelek. - Csak azért nem említettem, mert még sose kérdeztétek. Egyébként még gyermekkoromban ragadt rám a java része, sokat voltunk kint a szüleimmel. Ezután következtek a lényegesebb kérdések. - És mit tudtál meg tőlük? –biccentett fejével az osztrák felé Zotyó. - Azt, hogy úgy 30 kilométerrel ezelőtt tértünk el a tervezett útiránytól, ott ágazik, ketté az autópálya, és a nagy esőben ezt valószínűleg nem vettük észre. De nincs baj, Jürgen úr azt mondja, – közben a mellette álló öregúrra mutatott. – hogy innen a faluból vezet ki egy másik, nem túl jó, de járható út, az visszavisz minket a pályára kerülő nélkül. - Ez szerencse, hisz eléggé pontosan van kiszámolva a benzinünk, nem volna jó felesleges kitérőket tenni. – jegyezte meg István. - Így igaz, de megtudtam valami érdekeset is. A falubéliek tudtak az érkezésünkről, csak nem annak hittek minket, akik vagyunk. - Ezt hogy kell érteni? - Jürgen elmesélte, hogy állandó őrszem van valahol a hegyen, aki mindig jelzi, ha idegenek közelednek. Számukra szinte átok, hogy ilyen jó még az idevezető őt, mert van egy banda, akik kéthavi rendszerességgel idejönnek kifosztani a falut. Minden számukra értékesen elvisznek, amit a két hónap alatt a falusiak össze tudtak szedni, szerszámokat, fegyvereket, kaját, sőt legtöbbször néhány embert is elhurcolnak, valószínűleg azért, hogy rabszolgaként eladják őket. Ez a módszer nagyon emlékeztet engem a mi olaszaink stílusára. Bár az egyáltalán nem biztos, hogy a cég embereinek bármi közük is volna konkrétan ehhez a bandához. Az őrszem jelzett minket, és mivel a banda már rég nem járt itt, a falusiak rosszat sejtve elrejtettek mindent, amit csak lehetett, és elbújtak a házaikban. Ugyanis nincs fegyverük, amivel megvédhetnék magukat. Jóval kiszolgáltatottabbak, mint mi voltunk egykét hónappal ezelőtt. - Tényleg ideje lenne már rendet tenni a világban! Hogy ne mindig a rendes emberek basszanak rá! – érzett együtt a falusiakkal Ági. - Adjunk nekik valamit az útbaigazításért cserébe, aztán húzzunk tovább! – javasolták néhányan. – Ne vesztegessük az időt. Ebben egyetértettek, és a kocsikhoz indultak valami megfelelő ajándékot keresni, mikor hirtelen zavarra figyeltek fel. A falusiak ideges rohangálásba fogtak, és egymásnak kiabáltak. Néhányan az egyik távolabbi dombtető felé mutogattak. Lászlóék is odanéztek, és egy vörös zászlószerűséget lobogtató férfit pillantottak meg. Dörrenés hallatszott, és a férfi a zászlót továbbra is szorosan markolva térdre bukott, majd legurult a lejtőn. - Nein! Das darf nicht wahr sein! – üvöltött fel fájdalmasan Jürgen, és elhaló hangon suttogva hozzáfűzte. – Er war mein bester Freund! - Sie kommen, Sie kommen! – hallatszott mindenfelől az ijedt kiabálás és egy fél percen belül már egyetlen osztrák sem volt az utcán. Ismét bezárkóztak házaikba, halotti csend honolt az egész faluban. - A kurva anyjukat, ezek nem viccelnek. Figyelmeztetés nélkül agyonlőtték az őrszemet. – mondta Tamás felháborodottan. A többiek szomorúan bólogattak. - Mit mondott Jürgen? Mit kiabáltak? – kérdezték Lászlót társai. - Az őrszem... Jürgen legjobb barátja volt. A többiek pedig rémülten azt kiabálták: jönnek, jönnek! Megint belecsöppentünk a dolgok sűrűjébe!

78



Az utolsó háború



- Tudom, hogy nem én vagyok az akció főnöke, de szerintem ne hagyjuk magukra őket. – javasolta félénken István. - Igen, igaza van! – kiáltották egyszerre többen. – Ne csak magunkon segítsünk, hanem minden rászorulón! - Jól van, rendben. – egyezett bele László is rövid habozás után. – Most már úgyse tudnánk észrevétlenül elhúzni a csíkot… Akkor mozgás, kocsikat elrejteni a mellékutcákba, fegyvert elő, fedezéket keresni! – adta ki a parancsot, majd maga is futva indult Jürgen háza felé, és átugrott a kertjét körbefogó kőkerítésen. – Amint eldördül az első lövés, elkezdődött az akció. Mindenkire számítok! Vigyázzunk egymásra, sok sikert! – azzal lebukott a fal mögé. A többiek gyorsan feltépték a csomagtartókat, előkerültek a fegyverek, majd az öt sofőr kivételével, akik az autókat indultak biztonságba helyezni, mindenki szétszóródott, és különböző fedezékek mögött eltűnt. Mire meghallatszott a szél susogásán átszűrődő motorzaj, már semmi sem utalt arra, hogy bármi szokatlan is történt volna aznap a faluban. László a kőfal apró hasadékán keresztül megfigyelhette, ahogy két nyitott terepjáró gördül be a falu főterére. Megálltak ott, ahol pár perce még a magyar csapat autói parkoltak. Háromhárom ember ugrott ki a kocsikból. Körbenéztek, és vigyorogtak, mondtak egymásnak valamit, majd ezen jót röhögtek. Sajnos László semmit sem értett belőle, mert valószínűleg olaszul beszéltek. László elgondolkodott azon, hogy vajon ezek is olasz származásúak-e, vagy csak azért tanulták meg ezt a nyelvet, hogy ne értsék meg ott őket a helyiek, ahová járni szoktak, hogy beszélgethessenek egymással bizalmasan is. Hisz olaszul jóval kevesebben értenek, mint angolul. Mindenesetre úgy tűnt, nem sietős a dolguk, és élvezik, hogy az emberek ennyire határtalanul félnek tőlük. Cigire gyújtottak, a főnökük magyarázott és mutogatott valamit, majd a kocsikból kis praktikus gyorstüzelő géppisztolyokat vettek elő és kibiztosították azokat. László is hasonlóképpen tett saját fegyverével, és megtapogatta a zsebében levő tartaléktárakat. „Négyszeres túlerőben vagyunk. Nem lehet semmi baj!” – gondolta, de mégis izgult, szíve hevesebben vert, torka kiszáradt. – „Persze, ez az első igazán komoly éles bevetésünk a Skip házánál történtek óta, nem csoda, hogy izgulok egy picit…” – mély lélegzetet vett. – „Ha ez jól sikerül, igazán felkészültté válunk, nem lesz okunk tartani Rómától… és miért ne sikerülne jól…” – bíztatta magát. Közben a fosztogatók elindultak Jürgen háza felé. „Úgy látszik, ő lehet a polgármester.” – gondolta László. A banditák megálltak az ajtó előtt, és kopogtatás gyanánt belerúgtak néhányszor. Jürgen nyitotta ki, és hasonló gesztussal fogadta látogatóit, mint amilyen üdvözlésben Lászlónak is része volt. Leborult a rablók előtt és könyörgött saját, valamint családja életéért. A gengszter most németül szólt, hogy áldozata is felfogja akaratát: - Már tudhatnád, hogy miért jöttünk: kaja, pia, rejtegetett fegyverek, és főként szép nők, vagy dolgos, erős férfiak. Mindegyik árucikkért jó pénzt lehet bezsebelni. – vigyorgott, az árucikk szót különösen gúnyosan hangsúlyozva. - Könyörgöm, kegyelmes uram! Már a múltkor is mindent odaadtunk, semmink sincs. És nem vihetnek el már senkit sem közülünk, mert akkor nem leszünk elegen, hogy földet műveljünk, hogy fennmaradhassunk. Ne tegyék ezt velünk! - Kuss! Vagy engedelmeskedtek, vagy meghaltok! – fojtotta a szót Jürgenbe a csoport vezetője. Nyomatékosításképpen az idős férfi fejéhez emelte a géppisztolyát. Jürgen homlokán izzadságcseppek gördültek végig, becsukta szemét, és felkészült a halálra. Már megunta, belefáradt az örökös kiszolgáltatottságba. „Legalább nem kell végignéznem, ahogy elhurcolják a szeretteimet, én már úgyse kellenék nekik.” – gondolta. Eldördült az első lövés. Jürgen háznak falára véres agyvelő spriccelt, több négyzetméternyi területet beborítva. Jürgen meglepődött, hogy semmi fájdalmat nem érzett,

79



Az utolsó háború



de mikor kinyitotta szemeit, megértette ennek okát is. A bandavezér elvesztette a fejét, teste élettelenül csuklott össze a porba. Az öreg férfi ki is használta a pillanatnyi zavart és értetlenséget, mely a gengszterek arcáról lerítt, és házába vetette magát, majd becsapta az ajtót. A banditák öten ötfelé ugrottak, hogy fedezéket keressenek. „Szép lövés volt” – gondolta László. – „Egy tizedmásodperccel előzött meg.” Megpróbált egy másik gengsztert becélozni, de kifutottak lőrésének látószögéből. Ezért ki kellett dugnia fejét és kezét a fal fedezékéből. Ekkor egy sebesen közeledő testet vett észre, mely a pillanat törtrésze alatt elérte őt, és mivel már nem volt ideje lebukni, természetszerűleg magával is sodorta. „Pont itt kellett ennek is fedezéket keresnie!” – villant át László agyán, mialatt egyik ellenfelével „összeölelkezve” zuhant a talaj irányába. Felnyögött, mikor földet ért, kíméletlenül megütötte könyökeit és gerincét. Ráadásul még a bandita is rázuhant. Az a kis kellemetlenség már említésre sem méltó, hogy a pisztoly is kirepült a kezéből. - Megdöglesz te strici! – fenyegetőzött olaszul a gengszter, miután felfogta, hogy egy falusi parasztot sikerült ledöntenie a lábáról. - Baszd meg a kurva anyád! – nyögte László, miközben megpróbálta kiszabadítani magát az olasz alól. A kölcsönös fenyegetőzések persze csak a kinyilvánítójukba voltak hivatottak lelket önteni, mivel a másikuk egy kukkot sem értett az egészből. László bal kezét ökölbe szorítva arcon ütötte az olaszt, aki bal kezével lefogta László másik kezét, jobb kezével pedig géppisztolya után tapogatózott. Az ütés kicsit megrendítette a felül lévő stabilitását, így Lászlónak sikerült legurítania magáról és gyorsan felállnia. A gengszter a fegyvere után nyúlt, de László egy hatalmas rúgással messzire repítette azt. Erre az olasz is talpra ugrott, szemei vérben forogtak a dühtől. Biztos ritka meglepetés volt számára, hogy ellenfelei ellenállást tanúsítanak. László most gyomorszájra irányuló jobbkezes ütéssel próbálkozott, de az olasz félreugrott, és viszonozta az ütést, László arcán csattant az ökle. Az öreg az orrához nyúlt, majd véres kezére pillantott. Most már ő is határozottan dühös lett. Elhatározta, hogy megpróbálkozik egy karaterúgással, amit Pétertől tanult. Két gyors futólépést tett a feléje közelítő olasz irányába, felugrott a levegőbe, és kinyújtotta jobb lábát, mely így vízszintes állásban mellen találta az olaszt. A gengszter hátrazuhant, de az öreg se tudta visszanyerni egyensúlyát, így ő is elesett. Viszont hamarabb képes volt talpra állni. Az olasz köhögve könyökölt fel. László meg akarta rugdosni ellenfelét, de az egy pillangókést kapott elő nadrágzsebéből, és villámgyorsan kinyitotta. Lászlónak hátra kellett ugrania, nehogy a felé suhintott penge belevágjon lábaiba. Az olasz talpra küzdötte magát, még mindig nehezen lélegzett, de fölénye tudatában már vigyorgott. A hátráló László felé lépegetve megmegsuhintotta kését. Az öreg hamar rájött, hogy ez így nem lesz jó, kezdeményeznie kell. Erősen összpontosított, és az egyik suhintás során két kézzel megragadta az olasz karját, majd teljes erőből az egyik gyümölcsfa törzséhez vágta. Ellenfele fájdalmában felkiáltott, és elejtette fegyverét. László kihasználta pillanatnyi előnyét, és jól ágyékon rúgta a gengsztert. Az összegörnyedt és fájdalmasan vinnyogott, de aztán összeszorított foggal elhátrált, hogy egy kis időt nyerjen, és közben múljanak kínjai. László magabiztosan nyomult ellensége felé, de lebecsülte kitartását, mert az olasz ismét célba juttatott egy hirtelen és hatalmas ütést. Az öreg háttal a házfalnak zuhant, és arcát szorítva káromkodott. Már nagyon szerette volna elintézni ellenfelét, de ez az érzés kölcsönös volt. Az olasz közelebb jött, és hasba akarta rúgni Lászlót, aki azonban ezt nem várta meg, hanem félreugrott. A gengszter így csak a házfal vakolatát zúzta meg, mely nagy darabokban pergett a fűbe. Az öreg elkapta a lábat, és a magasba rántotta. Az olasz egyensúlyát vesztve a földre zuhant, egy szétrombolt hangyaboly ijedt lakói másztak az arcára. László végre fölénybe került, többször hason rúgta áldozatát, bosszút akart állni az elszenvedett fájdalomért, de mikor az már nem mozdult, megakadt a

80



Az utolsó háború



következő rúgás lendülete. Eszébe jutott, hogy mikor még április közepe felé megölte a csövest a lépcsőházban, utána is milyen lelkiismeret-furdalást érzett. Ezért most „csak” fölszedte a pisztolyokat, és az olasznak mindkét lábába beleeresztett egy-egy golyót, hogy az a későbbiekben ne tudjon alkalmatlankodni. „Talán még ki tudunk szedni belőle valami hasznos információt.” – gondolta az öreg, kicsit visszanyerve tudata tisztaságát. Szétnézett verekedésük helyszínén, és észrevette a fűben csillogó pillangókést. Gondolta, felveszi, jó lehet még valamire. Mikor lehajolt, fenyegető hang parancsolt rá a háta mögül. - Waffen wegwerfen, aufstehen, Hände hoch! „A picsába!” – mérgelődött László. – „Hogy mindegyikük pont engem bír kiválasztani... Hülye voltam… Miért nem hallgattam Skip tanácsára, hogy mindig hármasával legyünk... Ha ezt megúszom, biztos, hogy mindig a kis csoportokra bomlást fogom szorgalmazni az akcióink során.” – ígérte meg magnak gondolatban. – „…Fegyvereket eldobni, felállni, fel a kezekkel… világos.” – eleget tett a németül elhangozott parancs követeléseinek, és eldobta a pisztolyokat. A kést azért sebesen nadrágja zsebébe süllyesztette, és csak utána állt fel, fordult meg, és emelte fel kezeit. Egy másik bandita szegezett rá pisztolyt. - Most velem jössz túsznak, és ha a gennyes barátaid nem adják fel magukat, akkor kinyírlak. – sziszegte németül. Szemében a gyűlölet parazsa izzott, bosszút akart állni a fűben ájultan heverő, félig agyonvert társáért. László ingujjába törölte vérző orrát, majd kénytelen-kelletlen követte a fegyveres további utasításait. Csilla egy pajtában lapult meg. Az épület deszkából készült, bent elég sötét volt. Ahogy körülnézett, a szénabálák között néhány nagytestű állatot is megfigyelhetett, melyek békésen rágták a szénát, frissen vágott füvet, mit sem törődve a kintről beszűrődő lövöldözés zajával. Bár a lány szülővárosában, Budapesten, még sose látott ilyen élőlényeket, születi meséi alapján sejtette, hogy lovakról, és tehenekről lehet szó. A lány figyelmét egy apró nesz a kapu felé irányította. Egy bandita ólálkodott ott, pisztolyát készenlétben tartva. A kapunyílás előtt akart elosonni, biztos azért, hogy másik irányból támadhasson valakire. Csilla intett a túloldali ablakon befelé figyelő Áginak, majd miután az ellenség elhaladt a kapu előtt, utána lopódzott. A frissen tanult angol kifejezések segítségével kiáltott rá: - Throw your gun away, and hands up! – a lány izgatottan figyelte, hogy a bandita miként fog reagálni a parancsokra. „Dobd el a fegyvered és fel a kezekkel!” Megnyugtató látvány volt, hogy a férfi megtorpant, rövid gondolkodás után a földre ejtette pisztolyát, majd lassan megfordult. Mondott valamit a lánynak, és elmosolyodott, de Csilla nem értette meg, mit is akart. De ez annyira nem is érdekelte. A pisztolyt még mindig ellenfelének szegezve mondta neki, hogy merre induljon. Csilla a pajta sarkához vezette a pasit, ahol egy padon állva a falhoz lapulva várt rájuk Ági, aki egy féltéglát tartott a kezében. Mikor a gengszter gyanútlanul kilépett a fal takarásából, Ági lesújtott. A hapsi úgy rogyott össze, mint egy rongybaba. Ági leugrott a padról, és megvárta Csillát. - Látod, – mutatott a Csillánál jóval kisebb termetű, vékony Ági a földön heverő gazemberre. – így kell egy férfit levenni a lábáról! – majd mindketten jót nevettek a poénon. Miután kimulatták magukat, megtapintották a pulzusát, és mivel életben maradt, összekötözték a banditát, és elrejtették a pajtában. Azért nem ölték meg, mert tudták, hogy minden információszerzési lehetőség kincset érhet. Mikor ezzel elkészültek, felkerekedtek megnézni, hogy hol, kinek segíthetnének még. István egy, a főtérre néző ház padlására mászott fel, lehasalt, és kiszedett néhány tetőcserepet. Látta, hogyan kényszerítik Jürgent a szemközti ház előtt, ezért kénytelen volt becélozni és szétlőni a támadók vezérének fejét. Miután a lövés eldördült, meggyőződhetett a banditák jó reflexéről, mert mielőtt még bárkit is újra célba vehetett volna, már mind

81



Az utolsó háború



félreugrottak, elfutottak. Végigizgulta László kemény küzdelmét, de nem lőhetett, nem merte megkockáztatni, hogy véletlenül eltalálja az öreget. Mikor László feltette kezeit, először értetlenül nézett István, de aztán rájött, hogy a ház fedezékéből valaki sakkban tartja az öreget. Elhatározta, hogy lemászik, és a segítségére siet, de ekkor őt is váratlan meglepetés érte. Megszólították, méghozzá angolul. Nem értett mindent, de a lényegét tekintve a következőket hallotta: - Helló, haver! István óvatosan hátranézett. Az egyik terrorista állt a padlásfeljáróban, feléje szegezett géppisztollyal. - Fuck you! – köszöntötte őt István egy angol káromkodással, mely tudomása szerint kb. annyit tesz, hogy „baszd meg”. De hirtelen mozdulatokat tenni már nem mert. - Tán nem örülsz nekem, te kis genyó?! Láttam, hogy innen lőtték le a főnökömet. Gondoltam megnézem, ki volt az az állat. Jobban örültem volna, ha nem egy ilyen vézna férget találok itt, hanem valakit, akivel megküzdhetek, mint férfi a férfival. Mindegy, ugyanúgy a halál vár rád! István nem is nagyon figyelt a szavakra, inkább azon törte a fejét, hogy mit tehetne. A fegyverét nem használhatta, ellenfele hamarabb lelőtte volna, mint ahogy ő felemelhetné pisztolyát. Szemei sebesen cikáztak a berendezési tárgyakon, hátha észrevesz valamit, amivel kiránthatja magát ebből a csávából. - Csúsztasd ide a fegyvert! Szép lassan. – utasította a terrorista. István engedelmeskedett, és még nem tudta, mitévő legyen. Az ellenfél egy jóval erősebb, nagydarab gorilla volt, ráadásul fegyverrel rendelkezett. István sok kacatot látott a padlón: edényeket, szerszámokat, farudakat, textildarabokat, köteleket. Aztán észrevette, hogy az olasz is egy néhai szőnyeg maradványain áll, mely alól egy vastag kötél tekereg elő. A kötél István mellett futott végig a padlón. „Lesz, ami lesz.” – határozott az elnök fia, és lassan a bandita felé fordította testét, és felült. Ellenfele ezt a félelem és a megadás jelének értelmezte, és elvigyorodott. István azonban már elszánta magát, akár a halálra is. Látszólag mintegy véletlenül a kötélre tette kezét, majd a tőle telhető legnagyobb sebességgel és erővel megmarkolta, majd megrántotta azt. A bandita alól így hirtelen kiszaladt a talaj, és hátraesett. Esés közben reflexszerűen elsütötte pisztolyát, de a golyó csak a tetőcserepeket robbantotta szét István feje felett néhány centivel. Mikor a gengszter padlót fogott, a fegyver kiesett kezéből és kizuhant az udvarra. Az elnök fia érezte, hogy a cserépszilánkok belefúródnak a fejbőrébe és hátába, fájdalom nyilallt belé, de nem volt vesztegetni való ideje, talpra szökkent, és a nagy nehezen felkönyöklő terrorista felé kezdett futni, mivel látta, hogy az meg akarja kaparintani az általa odalökött pisztolyt. István egy méterre ellenfelétől felugrott, elkapott egy keresztbe futó tetőgerendát, két lábát előrenyújtotta, és lendületből fejbe rúgta az épp térdre tápászkodott ellenfelét. A váratlan módon végrehajtott támadás ismét kibillentette a gorillát egyensúlyából, hátrazuhant, egy helyen átszakította a tetőt, és rengeteg cserép társaságában az udvaron ért földet. „Egész szép rúgás volt.” – dicsérte meg magát István, miközben leugrott a gerendáról, és felkapta saját pisztolyát. Kinézett a tetőn „keletkezett” nyíláson. A terrorista, úgy tűnt, nem adta fel, nagyot nyögve megmozdult, és a keze közelében heverő pisztolyért nyúlt. István nem akart tovább jószívűsködni vele, ezért néhány lövéssel átsegítette a túlvilágra. Ezután lemászott, és azon volt, hogy korábbi elhatározásának megfelelően segítsen Lászlónak is. Az ötödik támadó jóval méltatlanabb körülmények között hunyt el. Főnökének lelövése után a házak közé futott, mert hirtelen nem talált magnak jó fedezéket. Néhány utcányit sétált a kihalt falun keresztül, mikor felfedezett öt idegen járművet. Egyből megvilágosodott előtte minden.

82



Az utolsó háború



„Ezek a genyó tahók segítséget hívtak valahonnan. Maguktól sose mertek volna ellenünk támadni.” Elhatározta, hogy tönkreteszi az autókat, mivel látszólag senki sem őrizte azokat. Oda is ért a leghátsóhoz, és négykézlábra ereszkedett a motorháznál, de még be sem mászhatott a kocsi alá, az egyik házból kirontott Géza és négy sofőrtársa, és beléeresztettek egy sorozatot. A gengszter arccal a betonra bukott, és az egyre terjedő vértócsában mozdulatlanná merevedett. Már csak egyetlen egy fő maradt a falut megtámadók közül, méghozzá az, aki túszul ejtette Lászlót. Ez az egy maga elé fogta Lászlót, és pisztolyát az öreg halántékához szorította. Kimentek a falu főterére, és hátulról Jürgen házával fedezve magát, a terrorista valami hasonlót kiáltott angolul: - Gyertek elő, és tegyétek le a fegyvert, ti mocskok, különben kinyírom ezt a vén faszkalapot! Négyen-öten valóban elhagyták fedezéküket, és kezükben lógatva pisztolyaikat kibaktattak a térre. Nem tudták, mitévők legyenek. Haboztak eldobni a fegyvert. Ez egyre inkább felidegesítette a túszszedőt. Egyre hangosabban üvöltözött rájuk, fenyegetőzött, tudta, ha nem ér el eredményt túszával, akkor neki annyi. Idegességében elkövetett egy apró, pillanatnyi hibát, de az éberen figyelő, a megadást csak színlelő László azonnal kihasználta a talán soha vissza nem térő alkalmat. A terrorista a fegyverével suhogtatva mutatta, hogy mit követel, hol tegyék le a fegyvert, hová álljanak az egyik kocsival. Mikor László már nem érezte halántékán a pisztoly hűvös fémcsövét, könyökével erősen gyomorszájon vágta fogva tartóját, majd félreugrott, és begördült a ház kapualjába. Társai sem tétováztak, mielőtt még észbe kaphatott volna a gengszter, máris szitává lőtték. Szinte fasírttá mált a hulla, mielőtt még egyáltalán a földre placcsanhatott volna. Az emberek Lászlóhoz siettek, aki közben felállt. - Nem esett bajod? – kérdezgették. - Semmi komoly. – válaszolt az öreg, miután ismét letörölte arcáról a vért. Ez megnyugtatta a többieket, csak Zotyó, aki tanúja volt az egész incidensnek, akadékoskodott tovább. - Örülök, hogy jól vagy, de most mondd meg, mi a faszért kellett egyedül hősködnöd?! Te vagy a kommandó vezére, te értesz a számítógépekhez, te ismered a történelmet, mint kiderült, még németül is tudsz, és még sorolhatnám. Szükségünk van rád, te meg felelőtlenül kockáztatod az életed! Hogy lehettél ilyen óvatlan? - Igazad van. Bocsássatok meg! – László nem is próbált mentegetőzni. – Közben én is rájöttem, hogy marhaságot csináltam, többé nem hagyjuk egyedül egymást. De mindenkire egyforma szükség van, úgyhogy inkább nézzük meg a sérülteket vita helyett. Mivel csak István és László keveredett közelharcba, nem telt sok időbe a sebek kitisztítása, lefertőtlenítése és bekötözése. A két sérült most jobban sziszegett és nyögött, mint mikor sérüléseiket szerezték, akkor a nagy izgalomban, feszültségben nem volt idejük a saját érzeteikre figyelni. Lassan előszállingóztak a falusiak is, és elborzadva a brutalitástól, de mégis hálásan vették szemügyre a csatateret. Az RK tagjai összeszedték a támadók hulláit, a két életben maradtnak pedig ellátták a sérüléseit, majd jó esősen egy-egy fához kötözték őket. Leltárba vették a zsákmányolt cuccot is. Elég sok fegyvert és némi konzervet találtak a terepjárókban, viszont semmi olyasmit, amiből bármi konkrétat is megtudhattak volna a banditák személyazonosságáról, terveikről. Nem voltak se iratok, se számítógép. A falusiak a csetepaté után azonnal elrohantak megnézni, hogy mi lett a meglőtt őrszemmel, és fél óra múlva lihegve futottak vissza a sebesült férfit cipelve. - Még él! – kiáltották. – De már majdnem elvérzett!

83



Az utolsó háború



Lászlóék segítettek megoldani ezt az esetet is. Kis csipeszekkel kiemelték a testben maradt lövedékeket, majd fertőtlenítették és bekötözték a sebeket. Létfontosságú szervei szerencsére nem sérültek meg. Ha nehezen is, de valószínűleg túl fogja élni a merénylet következtében elszenvedett sérüléseit. Az osztrákok megkönnyebbülten lélegeztek fel, hogy egyetlen közülük való sem esett áldozatául az atrocitásnak. Mire mindezzel készen lettek, már késő délután, kb. hat óra lett. A nap még erősen tűzött, de már alacsonyan járt. Néha egy-egy felhő takarta el, ilyenkor hűvös szellő borzolta végig a tájat és a kimelegedett embereket. Az öreg Jürgen ment oda Lászlóékhoz. - Ahogy elnézem, ezek már nem fognak minket többé zaklatni. – intett kezével a négy kiterített hulla felé. - Igen, az valószerűtlen lenne. - Szerettem volna megköszönni az egész falu nevében a segítségüket, hogy nem hagytak minket cserben. Nem tudom, mivel hálálhatnánk meg önfeláldozásukat. László lefordította a többieknek, hogy miről beszélgettek, majd a csoport közös válaszát osztotta meg Jürgennel. - Csak véletlenül tévedtünk ide, de utólag már örülünk neki. Hisz azért indultunk útnak, hogy felszabadítsuk a rászorulókat a bűnözők, erőszakos bandák uralma alól. Úgyhogy nem is fogadhatnánk el ezért semmit cserébe, a köszönetnek viszont örülünk, jelzi, hogy helyesen cselekedtünk… Nem volt rossz bemelegítés a további akcióink előtt. Most viszont már indulnunk kéne tovább. Ma Rómába akarunk érni. - Akkor legalább annyit fogadjanak el, hogy ma este megvendégeljük önöket, és jól kipihenhetik magukat nálunk. Róma még nagyon messze van, és éjszaka nagyon könnyű eltévedni. Ezek a genyók is mindig nappal jönnek. László megvitatta az ajánlatot csoportjával, és végül elfogadták a szíves invitálást. Hetek óta alig pihentek, és a mai nap sem volt piskóta, úgyhogy jól esett leülni, lefeküdni a fűre terített plédekre. Ráadásul olyan italokat, ételeket kaptak, amiket még soha, vagy már nagyon régen nem kóstoltak. Előkerült minden, mi szem-szájnak ingere, ráadásul soha nem látott bőségben. Volt disznóhúsból készült pörköltféle tört krumplival, friss kenyér, vaj, sonka, szalonna, zöldségek, gyümölcsök, friss tej, bor, minden, ami ezen az éghajlaton megtermelhető volt. A magyarok akkorát zabáltak, hogy felállni is alig bírtak utána. Hiába, városi ember ritkán jutott ilyen ínyencségekhez. Mikor besötétedett, a falusiak nagy tüzet raktak a faluszéli réten, köré hordták az élelmet, italt, előkerültek a régi népi hangszerek, és szabályos ünneplésbe kezdtek. A gyerekek és a fiatalok énekeltek, táncoltak a tűz körül, az idősebbek eszegettek, és bort, pálinkát kortyolgatva beszélgettek. A magyarok csak csodálkoztak. - Figyeljétek csak! – szólította meg László csapatának tagjait. – Látjátok ezt a vidámságot, bőséget és szeretetet, ami itt uralkodik? Ennek a falunak igazi hangulata, bája van. Ha sikerrel járunk, így képzelem el az átlagos emberek számára a jövő néhány évtizedét, amíg technika nélkül kellesz élnünk. Kis, életképes települések lesznek, ahol meg tudják termelni a szükséges élelmiszert, ruhákat, szerszámokat, és vidámak lesznek, ennyire, mint itt, mert elhárul az a veszély, hogy bármikor idegen gazemberek rájuk támadhatnak, hogy kifosszák, vagy elhurcolják őket. Mit gondoltok, megéri ezért küzdeni? - Szerintem mindenképp! – mondta meggyőződéssel a hangjában a romantikus lelkületű Ági. Ezután többen is helyeseltek, és senki sem tiltakozott. László megkérdezte az idősebb falusiakat, hogy miként sikerült a Katasztrófa után ilyen szervezetten és összefogottan megtartaniuk kis közösségük életképességét. Azt tudta meg, hogy ők a technika korában is elég hagyományőrzők voltak, így csak azt kellett megszokniuk, hogy áram helyett újra tűzzel fűtsenek, világítsanak, hogy traktor helyett lovas ekével

84



Az utolsó háború



szántsanak, és hogy az esti tévézések helyett a falu népe egymást mulattassa. Így még fejlődött, erősödött is az összetartozás érzése, mert egymásra voltak utalva. A falusiak kérésére a magyarok is elmesélték, hogy miért is indultak útnak, hogyan készültek fel, mit terveznek Rómában, majd Szicíliában. Mikor ez megvolt, egy huszonöt év körüli, nagydarab, barna hajú osztrák srác szólalt meg. - Örülök, hogy itt vagytok, László. Engem Maxnak hívnak, és már délután teljesen fellelkesültem attól, amit tettetek. És most, hogy a konkrét céljaitokról is tudunk már valamit, kifejezett kényszert érzek, hogy kérdezzek valamit. - Nosza, ki vele! - Mi itt öten, jó haverok, megbeszéltük, hogy ha hajlandóak lennétek befogadni minket a csapatba, veletek tartanánk. - Jól meggondoltátok? Nem féltek? - Most már nem. Láttuk, hogy a jók is győzhetnek. - Fegyvert láttatok már közelről? - Izé, még nem túlzottan, de majd útközben megtaníthatnátok minket. - Hm… jó, rendben. Akkor most tartunk egy csoportgyűlést, és ha reggel még mindig jönni akartok, akkor semmi akadálya. Mindenkire szükség van. – biztatta őket László, majd magyarul kiáltotta el magát. – Fiúk, lányok, figyelem! Rövid csoportértekezletet tartunk, aztán mára elfelejtjük a munkát! Erre mindegyikük felkapta a fejét, és odagyűltek László köré. - Ő Max, ezek pedig a barátai. – kezdte László. – Elszánták magukat, hogy velünk jönnek, ha ti is akarjátok. A magyarok tapssal és éljenzéssel fejezték ki, hogy szívesen látják őket, ez boldog mosolyra fakasztotta az osztrákokat. László ezután mindent elmondott németül és magyarul is, így elég sokáig tartott, mire előadta terveit. - Holnap reggel összepakolunk, és tovább indulunk. Maxék elhozzák az egyik terepjárót, és csatlakoznak a konvojhoz. A másik kocsi itt marad, és ha a falusiakra bízott terroristákból sikerül kiszedni valami fontosat, vagy valami baj van, néhányan utánunk jönnek Rómába. – elővette Róma térképét. – Ez itt a Colosseum, van róla egy fénykép is. Bazi nagy épület, lehetetlen eltéveszteni. Minden délelőtt tíz órakor oda fog menni 2-3 emberünk, úgyhogy ha utánunk jöttök, ott találkozhattok velünk. - Oké, rendben. – bólogatott Jürgen. - Minden felesleges fegyvert itt hagyunk. Így a falubeliek is meg tudják védeni magukat, bár remélem, nem fog sor kerülni újabb támadásra ellenük. A mi javasolt útirányunk: most hagytuk el Grazot, az ezután következő első nagyobb város már Olaszországban fog utunkba kerülni. Udine-ig hegyvidékeken kell átjutnunk. Udine-től Padován át Bolognáig síkság, majd Firenzén át Rómáig dombság. Az útminőség valószínűleg egyre jobb lesz, minél közelebb érünk Szicíliához. Holnap estig már tényleg jó lenne Rómába érni és szállást is keríteni magunknak, mert még kicsúszunk az időből. Ha odaértünk, nyilvános helyeken magyarul, illetve ti – nézett Maxék csoportjára – németül már ne nagyon beszéljetek, nem szabad feltűnősködni. Csak angolul csak a legszükségesebbekről. Majd Maxéknak is fokozatosan megtanítjuk, amit mi tudunk angolul. Röviden ennyi volt, a többit meg útközben megbeszéljük. Végül szeretném megköszönni kedves vendéglátóinknak ezt a bőkezű bánásmódot, igazi újdonság volt számunkra ez az élénk, vidám falusi élet, és ez a bőség. Menjetek bulizni, jó szórakozást! – Engedte el csapattársait az öreg. – Aztán azért valamennyit aludjatok is! – javasolta még utánuk kiabálva. - Csilla!... – szólította meg István félénken a lányt. – Nincs kedved táncolni? - Háát… csak az a baj, hogy nem is tudom, hogyan kell. - Én se, de nem is ez a lényeg! – ezzel felálltak, és elvegyültek a vidáman ugrándozó és éneklő tömegben.

85



Az utolsó háború



[14.ep.] Az emberek önfeledten mulatoztak. László egy ideig beszélgetett az osztrákokkal, majd fáradtságra hivatkozva a pajtába vonult lepihenni, előzőleg még ellenőrizte az olaszokat. Mindent rendben talált, így nyugodt, mély álomba merült. - Franz, Katja! Ideje ágyba bújni, későre jár! – szólt a huncutkodó gyerekekre az anyjuk, egy szőke, kék szemű, 30 év körüli, teltkarcsú nő. - Anyu! Hadd maradjunk még egy kicsit. - Na jó! Nem bánom. – mondta megenyhülve. – Ma különleges nap van, ezért fél órát kaptok még. Rendben? - Igen! – ugrándoztak a gyerekek. – Gyere Katja, nézzük meg a rosszfiúkat. – mondta a kisfiú a testvérének, miután az anyjuk visszament a mulatozó társasághoz. Az egyik olasz feszengett. Hiába próbálta lazítani a kötést, sehogy sem sikerült. - „Az ördögbe, jól idekötöztek ezek!” – mérgelődött magában, majd a társához fordult, aki körülbelül három méterre volt tőle, egy másik fához kötözve. - Hé! Hogy érzed magad? - Mégis mit gondolsz? Szétlőtték a lábaimat. - A francba! Nem tudsz kiszabadulni? - Nem. – mondta egy idő után. – Örülök, ha levegőt kapok. - A rohadt életbe! Ha egyszer elszabadulok innen, keservesen megbánják, hogy megszülettek! – átkozódott Gino. Ekkor észrevette, hogy két kisgyerek, egy tíz év körüli fiú és egy fiatalabb kislány tart feléjük. - Na, Katja! Most adunk nekik! –mondta a fiú a gengszterekhez érve. Kavicsokat keresgélt a földön, majd miután összegyűjtött néhányat, célba vette Ginot. - A másikat is, a másikat is! – biztatta Katja. - Annak nem kell. Az már sérült, ennek viszont kutya baja! Most megbüntetlek! – azzal az olaszhoz hajigálta a kavicsokat, némelyik el is találta. Az olasz iszonyatosan dühös volt, fájt, ha eltalálta a „lövedék”. - „Már csak ez hiányzott, hagyja már abba!” – morgott magában az olasz, majd németül a fiúhoz szól. - Könyörgöm, hagyd abba! Au! – szisszent fel, majd folytatta. – Tudom, hogy rossz vagyok, de kérlek, bocsáss meg! - Soha! – mondta keményen a fiú és újabb kavicsokat dobált rá. - Istenemre esküszöm, hogy ezerszeresen megbántam, amit tettem! Bárcsak jóvátehetném. – siránkozott az olasz, fájdalmas képet vágva, ez utóbbi nem is esett nehezére. – Segíts, hogy megjavuljak! – folytatta látván azt, hogy hatással van a naiv gyerekre. - Biztos megbántad? - Ezer százalék! Én nem is akartam ezt. De kényszeríttettek. Nekem is van egy ilyen korú fiam. Elrabolták, és azt mondták, ha nem teszem azt, amit mondanak, akkor megölik. Kényszeríttettek erre az aljas tettre. – hazudta. – Nagyon sajnálom. - Hogy hívják a kisfiadat? – kérdezte Katja. - Gino. Úgy, mint engem. Ő a kis Gino. Nagyon szép gyerek ám. És titeket hogy hívnak? - Én Katja vagyok, ő pedig a bátyám, Franz. - Nagyon szép nevetek van. – hízelgett. – Én is szeretnék még egy kislányt is. – az olasz itt elhallgatott. Azon törte a fejét, hogyan érhetné el, hogy ez a két kis féreg kiszabadítsa őt. - Iszonyatosan szomjas vagyok. Nem kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte reménykedő arccal. - Hát… – kezdte a fiú. – Rendben. Katja, hozzál vizet, addig én őrzöm őket. - Jó. De nagyon vigyázz rájuk. – azzal elszaladt.

86



Az utolsó háború



- Óh! Hogy is tudnék elszökni? Még levegőt is alig kapok. – siránkozott az olasz ismét. – Nem tudnál egy ici-picit lazítani ezen? - Nem lehet. - Jaj, ugyan már! Ha egy kicsit meglazítod a kötelet, ugyanúgy maradok, csak… kevésbé lesz kényelmetlen. A gyerek a fejét csóválta. - Figyelj! A szüleidnek sok mindent el kell mondanom, de ha nem lazítasz a kötélen, akkor meghalok és nem lesz aki… – itt köhögni kezdett. A fiú egy ideig nyugodtan nézte, majd idegesebb lett, ahogy az olasz egyre hevesebben fuldoklott. - Kérlek, segíts! – hörögte. A gyerek megrémült, abba az irányba nézett, amerre a húga ment vízért, de még nem látta visszajönni. - Mindjárt jövök. – mondta a gyerek és futásnak eredt. - Ne! Gyere vissza! – szólt a gyerekre Gino társa. – Mindjárt meghal! Azonnal el kell oldozni! Franz megállt és tétovázott. Gino tovább hörgött. - Jól van! – futott a gyerek a fa mögé, és elkezdte a kötelet babrálni. - Nem megy! Túl szoros. - Jaj, istenem! Bocsásd meg a bűneimet, nem akarok a pokolra kerülni! – hörögte Gino. - Tarts ki! Mindjárt sikerül! – próbált lelket önteni belé Franz. - Megvan! – kiáltott a gyerek. - Fiam! Hős vagy! – dicsérte meg a másik olasz. Gino érezte, hogy a kötél már nem olyan szoros, és azon igyekezett, hogy a fa és közte pár centi távolság legyen. A gyerek a csomó visszabogozásával volt elfoglalva, és nem láthatta, hogy az olasz kibújik a kötél alól. A gengszter a fához lapulva odaosont a gyanútlan gyerekhez és mielőtt az megnyikkanhatott volna, elkapta, kezét a szájára tapasztotta. - Egy hangot se! – sziszegte a fülébe. Egy zsebkendőt előhalászott a zsebéből és a gyerek szájába tömte, majd a fához kötözte. Az olasz a társát szabadította ki, mikor az figyelmeztette, hogy jön a lány. Gino a fa mögé rejtőzött. A kislány a sötétség miatt már csak pár méterre volt tőlük, mikor észrevette, hogy a testvére van a fához kötözve. Megrémülten felkiáltott, elhajította a vizesflakont és futásnak eredt. Gino a nyomába szegődött. Utána vetette magát, és őt is elkapta. - Te kis nyavalyás! – morgott az olasz. A kislány kétségbeesetten vergődött a karmai között. Sikítani próbált, de az olasz befogta a száját. - Ha nyikkanni mersz, megöllek, a testvéreddel együtt! Megértetted? A kislány bólintott. Ahhoz a fához cipelte és kötözte, melyhez előzőleg a társa volt odaerősítve. A kislány felsikoltott, de az olasz újból rárivallt. - Pofa be! Úgyse hallják! Túl messze vannak! Ráadásul énekelnek. Nem figyelnek. Mi a franccal tömjem be a száját? – fordult a társához. - Ott a masni a hajában. – adott tippet az. - Ez az! – a lány hajából kivette a szalagot és bekötötte vele a száját. - Eltart egy darabig, amíg észreveszik a szökésünket. Visszajövünk tucatnyian, és rájuk gyújtjuk az egész falut! Bosszút állunk! – fogadkozott Gino. A sérült olasz a társára támaszkodva elosont. Óvatosan a terepjáróhoz mentek, beszálltak és elhúzták a csíkot. Csilla és István szorosan összefonódva táncoltak. A férfi mélyen a lány szemébe nézett, majd meg akarta csókolni. A lány elhúzódott. - Ne! Ez nekem túl gyors. - Bocsánat. – engedte el zavartan a lányt.

87



Az utolsó háború



- Tudod, még nem hevertem ki a csalódást és… rendes fiú vagy, csak nem akarok semmit elkapkodni. - Igazad van. – köszörülte meg a torkát. – Nem akartam tolakodó lenni. - Nem, nem voltál az, csak… – kezdte bizonytalanul a lány, ekkor Ági pont elhaladt mellettük, aki előzőleg figyelte őket, és rövid megjegyzést tett. - Kutyaharapást szőrivel. – kacsintott rájuk, majd tovább ment. Csilla zavarában elmosolyodott. - Talán igaza van. - Én nem sürgetlek. A lány nem szólt semmit, de hálásan nézett a megértő férfira. A társaság lassan kezdett fáradni, így arra az elhatározásra jutottak, hogy ideje nyugovóra térni. Elkezdték összeszedni az edényeket. - Karl! A gyerekek nincsenek a szobájukban! – mondta ijedten a szőke nő a férjének. - Biztos itt vannak a környéken valahol. Mindjárt megkeressük őket. - A fenébe, miért nem figyeltem jobban rájuk?! – szidta magát Charlotte. Elkezdték keresni a környéken a gyerekeket. Szólongatták őket, de válasz nem érkezett. Visszamentek a többiekhez. - Istenem! Nem látták őket? – kérdezte Charlotte kétségbeesve Gézáéktól, de azok értetlenül néztek. A nő mutatni próbálta, hogy két kisgyerekről van szó. - Egy pillanat. – állt fel Géza és a pajtába ment. - László! Rázogatta a férfit. – Ébredj! Valami baj van. - Mi történt! – pattant fel az öreg. - Nem tudom, de valami nem oké. Gyere! László összekapta magát és a fel-alá szaladgáló emberekhez ment. Ekkor valaki elordította magát. - Itt vannak! De ők megszöktek. – mondta Max. A két gyereket eloldozta, azok rohantak feléjük tartó szüleikhez. Magukhoz ölelték őket, és miután meggyőződtek arról, hogy nem esett bajuk a házba vitték őket. A többiek az olaszok keresésére indultak. Pár perc alatt megállapították, hogy az egyik terepjáró eltűnt. - Most mi lesz? – kérdezte Géza. - Nagy baj. – válaszolt Tamás. - Sajnos nem tudjuk, hogy merre mentek. – lihegte odaérve Zotyó. – Senki nem látott és hallott semmit. - Aki itt dáridózott az ezért, aki meg aludt, az azért. – fűzte hozzá az egyik RK tag. - Az ördögbe! Meg kell tudnunk, hogy mikor történhetett ez. – gondolkozott hangosan László, majd Karlhoz fordult, és megkérdezte, hogy hol vannak a gyerekek, mert ki kell kérdezni őket. - Most fektette le őket Charlotte. Velük is maradt, mert nagyon félnek. Azonnal beszélnem kell velük, nagyon fontos. - Rendben. – egyezett bele a férfi. Charlotte nehezen bár, de megengedte Lászlónak, hogy kikérdezze a gyerekeket, így megtudták, hogy körülbelül egy órája történt az esemény. - A fenébe! Elég messze lehetnek már. – mondta gondterhelten László. - És fogalmunk sincs, hogy merre keressük őket. – tette hozzá Max. - Megpróbáljuk megkeresni őket? – kérdezte István. - Igen! Két-két kocsival elindulunk, ti ebbe az irányba, mi pedig arra. Kérdezzetek meg, akit tudtok, nem láttak-e valamit? Ha nem sikerül semmit kideríteni, akkor itt találkozunk két óra múlva. – adta ki a parancsot László. – Ha pedig a nyomára bukkan valaki, az egyik kocsi visszajön a többieket értesíteni. Nyomás! Azzal kocsiba pattant 4-4 fő, a többiek pedig maradtak és vártak.

88



Az utolsó háború



- Lám, egy kicsit lazítunk, és újabb bonyodalmak lesznek. – morgott egy srác. - A fenébe, ki gondolta volna, hogy az a két kölyök ott fog ólálkodni. – háborgott Tamás. - Az még nem is számított volna. Hanem az, hogy ilyen cseles volt az olasz, és naivak a gyerekek. – fűzte hozzá valaki. - A gyerekeket nem lehet okolni. Védte őket Ági. – Mi voltunk óvatlanok. Őrizni kellett volna őket. - Akkor miért nem álltál te ott?! – ordított rá valaki a lányra. - Nehogy összevesszetek! Mind hibásak voltunk, de most már mindegy. – szólt rájuk Tamás. – Legközelebb jobban vigyázunk. - Legközelebb! – mondta egy RK tag cinikusan. – Várhatunk arra. Lehet hogy egy egész hadsereget küldenek ide vissza és… – itt elhallgatott. - Igen. Ezzel számolnunk kell. Már majdnem világosodott, mikor az olaszok keresésére indult autók visszajöttek. A várakozó emberek sejtették a kudarcot. - Semmi! – csapta be az ajtót László, miután kiszállt a kocsiból. - Most mi legyen? – gyűltek köré az RK tagok. - Nagyon nehéz a helyzet. Információt se tudtunk szerezni az olaszoktól, így komoly gond lesz kideríteni, hogy hol lesz az összejövetel. Bár nem biztos, hogy ők tudtak volna segíteni, de hát vesztegetni való időnk nincs. Úgyhogy útnak kell indulnunk. De védelmet kéne biztosítani ennek a falunak is. - Megbeszéltük, hogy fegyvert hagyunk itt nekik… – kezdte Géza. - Lehet, hogy az kevés lesz. - Többet nem tehetünk! És ha azok értesítik az összejövetel tagjait?! Lehet, hogy közülük valók voltak ezek, vagy nekik dolgoznak?! - De nem tudják, hogy mi a célunk. – vetett ellen valaki. – Ők valószínűleg azt hiszik, hogy az ittenieknek biztosítunk védelmet, a római tervezett akciónkról pedig fogalmuk sincs. - Igaz. Akkor most mi legyen? - Megkérdezem Maxékat, jönnek-e. Pár szót váltott László Max-szal, majd visszament az RK-hoz. - Változott a helyzet. Nem jönnek. Itt maradnak, mert féltik a többieket. - Jobb lenne, ha mind elköltöznének valahova. – vetette fel valaki. - És mégis hova és hogyan? – kérdőjelezte meg Csilla a képtelen ötletet. - Örökre meneküljenek?! – háborgott István. - Mi nem maradhatunk, mert így is elég kevesen vagyunk. Ki tudja, mi vár ott ránk? Nehéz lesz kideríteni a találka helyét, úgyhogy jobb lesz azonnal indulni. – mondta ki a végső szót László. A nap már felkelt, mikor az emberek összepakoltak. Némi fegyvert ott hagytak az osztrákoknak, és bíztatva egymást elbúcsúztak tőlük és útnak indultak. Az osztrákok arcán szomorúság és aggodalom tükröződött. Udine felé vették az irányt. László azon gondolkozott vajon helyesen cselekedtek-e? - „Az osztrákokra szabadult az olaszok haragja. Mi van, ha visszajönnek és bosszút állnak? Bármire képesek. Vajon meg tudják védeni magukat? Mi lesz, ha mind odavesznek? Az ördögbe is, ha pár embert itt hagynék, az nem sokat érne. Ráadásul így is elég kevesen vagyunk, Rómában legalább 35-40 főre lehet számítani, akit likvidálnunk kell… És ha ezek a cég emberei, vagy nekik dolgoznak? És történetesen Rómában összefutunk velük… felismernek bennünket és… az kudarcba taszítaná az akciónkat…” Alig tettek meg két kilométert, mikor Lászlónak egy ötlet jutott az eszébe. - Megvan! – kiáltott fel, miközben lefékezett. - Micsoda? – kérdezték a többiek szinte egyszerre. - A megoldás! – azzal pár szóval elmondta, mit agyalt ki.

89



Az utolsó háború



- Nekem nincs ellenvetésem, de a többieket is meg kell kérdezni. – jelentette ki rövid gondolkozás után Géza, majd gyűlést tartott az RK. Az emberek megegyeztek, talán kicsit meg is könnyebbültek. - Rendben. Most már csak az osztrákok belegyezése kell. – mondta István. A konvoj visszament a faluba. Az osztrákok megörültek nekik, ugyanakkor kicsit meglepődtek, talán meg is ijedtek. - Nem, nem! Aggodalomra semmi ok! – mondta a köré gyűlt osztrákoknak László németül. – Mindössze arról van szó, hogy embercserét ajánlok. A Római akció végrehajtásához 25 ember szükséges. Viszont ti is veszélyben vagytok, mert számítani kell az olaszok bosszújára, és hiába van pár fegyveretek, ha azokat alig tudjátok használni… Szóval, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, azt találtam ki, hogy itt marad az RK-ból pár ember és közületek velünk jönnek azok, akik erre hajlandóak lennének. Így a ti védelmetek is biztosabb, és talán a cseretagok is beválnak. Persze a fegyverekkel való bánásmódot megtanítjuk nekik… Akik itt maradnak, csak megértitek egymást. Majd megtanulnak németül. Remélem. – mondta ez utóbbit kicsit bizonytalanul. Az osztrákok pár percig vitatták, latolgatták a dolgot, és mivel okosabb nem jutott eszükbe, ráálltak a dologra. Max és 4 társa, akik eredetileg jönni akartak, vállalták a cserét. - Azt ugye nem tudhatjuk, hogy azok a disznók letámadnak-e titeket és mikor teszik meg. De azt tudjátok, hogy július 5-ig Reggióba kell érnünk. Ha addig bármi, vagy semmi se történik, értesítsetek minket. A Colosseumban megtaláltok minket, ha pedig mégsem, akkor jöjjetek Reggióba. Ha semmi hír nem jön felőletek, mert elkerüljük egymást, ami remélhetőleg nem történik meg, közülünk néhányan idejönnek, de Reggióban is várunk rátok is, meg a PSzK-ra is. – mondta László az ott maradt 5 RK tagnak. Azután elbúcsúztak egymástól és útnak indultak. - Nagyon remélem, hogy estére Rómába érünk. – mondta Géza. - Ki tudja, mi jön még közbe... – kezdte Tamás. - Az istenért, ne! Elég volt! – kiáltott fel Zotyó. - Mióta eljöttünk Pestről… olyan kusza lett minden. Minden megváltozott. Egyik bajból kerülünk a másikba. Szétszakadt a csapat. Egy páran ott maradtak a faluban, jó páran ki tudja, hogy hol vannak. – ezzel a PSzK-ra gondolt. – mi meg Rómába tartunk, és ki tudja, hogy végződik az egész. – mondta szomorúan Tamás. - Ne búsulj! Majd lesz valahogy! Egyszer véget ér ez az egész, és újra együtt lesz mindenki. – vigasztalta László. Az út további részét zökkenőmentesen tették meg. Május 22-én késő este megérkezett az RK Rómába. … Ez idő alatt a PSzK különösebb gondok, akadályok nélkül haladt célja felé. A nem túl jó állapotban levő úton ment a három személyautóból és négy teherautóból álló konvoj. A társaság eleinte élénken beszélgetett, történeteket meséltek egymásnak, később alábbhagyott jókedvük és egyhangúság, unalom lett rajtuk úrrá. A mellettük elsuhanó tájat figyelték, gondolataikba mélyedve. Olykor rövid pihenőket tartottak. Kijevet elhagyva Harkov felé vették az irányt. - Ha ilyen jól haladunk, akkor időben odaérünk, sőt, talán hamarabb is. – szólalt meg Márton egy idő után, aki az autót vezette. - Várd ki a végét, az út felénél sem vagyunk. Bár ha nem tévedünk el, nem lehet gond. – nézett fel a térképből Skip. - Hát reméljük, hogy nem tévedünk el. Egy ideig némaságba burkolóztak, végül András törte meg a csendet. - Állj meg Márton, mert behugyozok!

90



Az utolsó háború



- Nyugodtan hugyozz be! Nehogy megállj! – viccelődött Skip, majd felnevetett a társasággal együtt. - Oké, akkor itt lehúzódok. – mondta Márton még mindig mosolyogva. Leállította az autót az út szélén, a többi jármű követte példáját. András rögtön kiszállt, tett néhány tétova lépést. - Nem zavar, hogy egy fa vagy bokor sincs a környéken? – kérdezte Skip András zavarát látván. - Akkor… légy te egy fa. – próbált visszavágni. - Hi-hi-hi! Ennél jobb ajánlatot! – nevetett fel harsányan Skip. - Arra van néhány fa, elsétálok oda, legalább megmozgatom a végtagjaimat. – mutatott a körülbelül 200 méterre levő kisebb növénycsoportra. - „De jó lenne kettesben lenni veled, de ez egyelőre reménytelen.” – gondolta Skip, miközben vágyakozva nézett András után. Az emberek java része is kiszállt ekkorra már. - Te jó ég Márton! Ha csak a negyedének is ilyen gondjai vannak, estére se végzünk. – nevetett fel Skip ismét. - Majd ötösével küldjük őket, csak nem szégyenlősek annyira. A pihenő fél óráig tartott, aztán kocsiba szálltak és folytatták az utat, mely egyre rázósabbá vált. Egyszer csak egy durranás volt hallható. - Mi a szent szar volt ez?! – csattant fel Márton, miközben lefékezett. Kiszállt és megnézve a kocsi kerekeit beigazolódott gyanúja. - Mi van? – szállt ki Skip. - Defekt. Kilyukadt a bal első kerék. - Nagyszerű. Cseréljük ki. A művelet elvégzése után még megtettek pár kilométert, aztán megálltak, mert rájuk esteledett. Megvacsoráztak, majd mély álomba szenderültek. Valamikor éjszaka lehetett, mikor András arra lett figyelmes, mintha valaki simogatná. Kinyitotta a szemét és meggyőződött róla, hogy Skip mellette van, egyik keze a combján, másik a vállát öleli. Skip közel hajolt hozzá. - Ne csináld ezt! Hagyj békén! – fejtette le Skip kezeit magáról. - Bocs. - Mondtam, hogy időre van szükségem. - Tudom. De megígérted... - Nem ígértem semmit! Kényszerhelyzetben voltam. - De azt mondtad, hogy önként vállalod. - Azt csak úgy mondtam. Nem akartam, hogy kiszállj és csak így érhettem el, hogy gyere. - Szóval hazudtál. - Igen, hazudtam! Gyűlöllek, érted? Undorodom tőled! - Ezt már akkor is megmondhattad volna! – fakadt ki Skip. Egy világ omlott össze benne, úgy érezte, elsüllyed szégyenében. – Miért tápláltál hamis reményeket?! - Azt gondoltam, majd idővel leszerellek. - Ezzel örökre leszereltél magadról! – vetette oda dacosan Skip, majd kiszállt az autóból és futásnak eredt. - Hé! Állj meg! Nem zsarolhatsz örökké! – kiabált utána András, majd hirtelen feleszmélt arra, milyen hangos is volt, riadtan nézett körbe. Senki nem ébredt fel. - „Süketek ezek, vagy mi? Talán jobb is.” – gondolta, majd Skip nyomába eredt. - Mi a francot csinálsz?! - Leugrok! – állt fel a híd korlátjára. - Nem fogsz zsarolni, érted?! Nem érdekel, ha megölöd magad! - Akkor miért jöttél utánam?! - Hogy lássam a halálod! Hogy megbizonyosodjak arról, hogy örökre vége!

91



Az utolsó háború



- Hát vége! – kiáltotta Skip, majd leugrott. András odaszaladt a híd korlátjához, melyről előzőleg a barátja a sötét mélybe vetette magát. - Istenem! Mit tettem?! Tényleg megtette! Én ezt nem akartam! – ordított, szinte önkívületi állapotba került. Sírt. Felállt a híd korlátjára ő is, és leugrott. Zuhant a semmibe, torkát kiáltás hagyta el. András felriadt. Izzadságtól átnedvesedett haja a homlokába lógott. Rémülten nézett körül a vaksötétben. Nyugalom honolt. Rájött, hogy a kocsiban van, mellette Péter és Zsolt alszik, elöl pedig Márton és Skip. Megkönnyebbülten felsóhajtott. - Mi van? – kérdezte kábán Skip, felé fordulva. - Csak rosszat álmodtam. – bökte ki. - Jól van, aludj tovább. Hajnalban lassan ébredezett a társaság. Kiszálltak az autóból. - Jézusom! Még egy ilyen éjszaka, és… borzasztóan zsibbadok. – panaszkodott Márton, miközben óvatosan mozgatta végtagjait. - Nem vagy vele egyedül. De túl hideg van ahhoz, hogy a szabad ég alatt aludjunk. – fűzte hozzá Péter. - Hamarosan túl leszünk ezen. Még pár nap és melegebb helyre érünk. – vigasztalta őket Skip. - Szedjük elő a kaját. Éhes vagyok. – váltott témát András. - Ez jó ötlet. – helyeset Zsolt. A kocsi csomagtartójából előkerült néhány doboz konzerv. Nekikezdtek falatozni. - Képzeljétek, azt álmodtam, hogy meghaltam. – mesélte Skip két falat között. András épp a szájához akart emelni egy harapás húskonzervet, de félúton megállt a keze. A többiek nem vették észre döbbenetét. - Elég kellemetlen lehetett. – fejtette ki véleményét Márton. - Hát az volt. - És hogy történt? – érdeklődött Zsolt. - Valami épület tetején voltam és lelőttek. Lezuhantam. - Úristen. – motyogta András. Arcára aggodalom ült ki. - Mi van? – fordult felé Skip, észrevette a barátja feszültségét. – Ennyire féltesz? – mosolygott rá. - Én is ilyesmit álmodtam. – mondta szárazon. - De jó! – nevetett fel Skip. – Te is meghaltál? - Ez nem vicces! – kelt ki magából. – Ez biztos nem jelent jót! - Micsoda? - Hát…, hogy mindketten erről álmodtunk. - Miről? Hogy történt? - Hát… a részletekre már nem emlékszem – hazudta. – de a lényeg az, hogy te lezuhantál egy hídról, én pedig utánad. A többiek döbbenten hallgatták ezt, de nem szóltak semmit. - Marha jó! Következő életünkben biztos madarak leszünk. – nevetett Skip. - Mindent elhülyéskedsz! – mordult rá András. Skipnek ez rosszul esett, de nem mutatta. - Mi van, te hiszel az álmokban? – kérdezte lazán. - Nem kifejezetten, de ez biztos rosszat jelent. - Majd óvatosak leszünk, jó? – mosolygott Skip, de alig várta, hogy András szúrós tekintete elől eltűnjön. – Na, megnézem a többieket, hogy hogy vannak. – pattant fel és a teherautókhoz ment. Pár szót váltott néhány emberrel, majd visszament az első kocsihoz.

92



Az utolsó háború



- „Remélem már nem haragszik. Jobb lesz, ha rá se nézek egy ideig.” – gondolta feszülten. - Kész vagytok az indulásra? – kérdezte halkan. Azok bólogattak. Összepakoltak, beültek a helyükre és útnak indultak. András, miközben Skipet figyelte, a gondolataiba mélyedt. - „Érdekes. Azt hittem, Skip mellettem fog ülni és rám tapad. Igaz, azt mondta, hogy türelmes lesz… A csók óta nem történt köztünk semmi. Bár ki tudja, hogy hogy viselkedne, ha kettesben lennénk. Bár úgy tűnik, hogy megbántottam, még ha titkolni próbálja is, ismerem már. Észrevettem. Lehet, hogy most kerülni fog? A fenébe, csak nem fogom hiányolni? Ez a hosszú út az agyamra megy… Alkalom adtán majd bocsánatot kérek tőle. Néha olyan érzékeny tud lenni.” – gondolataiból Skip hangja rázta fel. - Még körülbelül két óra és Harkovhoz kell érnünk. - Ha tudjuk tartani ezt a tempót. – fűzte hozzá Márton a sebességmérőre pillantva, mely 60 km/h-át mutatott. - Vajon mi lehet a Római Kommandóval? – gondolkozott hangosan Zsolt. - Biztos jól megvannak. Jóval rövidebb az útjuk. – válaszolt Skip. - Az igaz, de ki tudja nem rázósabb-e? – kapcsolódott a beszélgetésbe András is. Márton elkezdett fütyörészni, Skip csatlakozott hozzá. - Fütyüljünk duettet. – javasolta Skip, majd nevetésben törtek ki, aztán folytatták a fütyörészést. - Fütyültök az egész világra, mi? – viccelődött András is. - De még mennyire! Hi-hi-hi. Egy idő után abbahagyták, és csöndben folytatták az utat. Másfél órát mentek még, aztán Márton lassított, végül leállította a motort. - Mi a fene lehet ez? – meresztette a szemét az előttük eltorlaszolt útra. – El tudod olvasni a táblát? - kérdezte a szintén csodálkozó Skiptől. - Néhány betű ismerős, de fogalmam sincs, mi lehet ez. Talán tilos itt közlekedni? – szállt ki az autóból és az úttorlasz és orosz feliratú táblák mellett álldogáló néhány fegyveres férfihoz ment. Azok megindultak felé, és magyaráztak valamit oroszul, közben hevesen gesztikuláltak, hadonásztak fegyvereikkel. Márton is kiszállta a kocsiból, markában egy pisztollyal. Skip előbb magyarul, majd angolul próbálta megértetni magát, de hiába. - Nem értünk szót. – tárta szét a karját. - Mit akarhatnak? Miért nem engednek át? – kérdezte Márton. - Nem tudom. - Harkov ez egyáltalán? - Persze, hogy az. Az a tábla azt jelzi. Ennyit tudok. - Na, jó! Mindjárt jövök. Márton hátrament a többi veszteglő autóhoz. - Van valaki, aki ismeri ezt a zagyva nyelvet? – kiáltott fel. Az emberek tétován csóválták fejüket. - A francba! Nem lehet igaz, hogy 150 emberből egy se tudjon oroszul. – mérgelődött, de ekkor kiszállt egy 45 év körüli, borostás férfi az egyik teherautóból. - És ismerem egy kicsit ezt a nyelvet. – mondta Károly. - Hála istennek! Gyere gyorsan. Károly pár percig vitatkozott az oroszokkal, majd a türelmetlenül várakozó társaihoz fordult. - Sajnálom fiúk! Ez valóban Harkov lenne, de erre nem mehetünk, nem engednek át. - De hát miért? – dühöngött Skip. - Valami járvány van és karantén alatt áll a város, már egy hónapja.

93



Az utolsó háború



- De mi csak elhúznánk itt, ki se szállnánk… - Szó se lehet róla. Veszélyes. Több haláleset is volt. Itt senki nem jön se ki, se be. - És akkor most merre menjünk? – háborgott Márton. - Az őket nem érdekli, de tűnjünk el, vagy lelőnek. - Fasza! Nagyon kedvesek! Na, jól van! Beszállás! – ordított Skip az emberekre. Pár percig eltartott, míg megfordult a konvoj. Mentek egy kilométert, majd megálltak és a térképet kezdték tanulmányozni. Rövid időn belül megállapodtak abban, hogy Donyeck, vagy Rosztov lesz a következő város, ahova mennek. - Ott a Don folyó. Talán még fürödni is lehetne. – vetette fel Zsolt. - Jó lenne. Rém koszosan vagyunk. – nevetett Skip. – Indulás! - Oké! – taposott a gázba Márton… [15.ep.] - Ha még 5-10 kilométert visszamegyünk, találnunk kell egy másodrendű utat, mely elég nagy ívben elkerüli Harkovot, és később becsatlakozik a Donyeck felé vezető főútba. – tette le Skip a műszerfalra a térképet. - Azt hiszem, emlékszem is arra a kereszteződésre. – gondolt vissza összeráncolt homlokkal a kormány mögött ülő Márton. - Ez már egy jó sofőri képesség! – méltányolta Zsolt. Márton beindította a motort, és elindult visszafelé. Öt perc múlva el is érték az említett kereszteződést, ahol délnek fordultak. Ez az út minden eddiginél ramatyabb állapotban volt, néhol négyzetméternyi darabok hiányoztak az aszfaltból, előfordult, hogy ezekben a gödrökben bokrok, fák is nőttek. Márton csigatempóban haladt előre, óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Némelyik lyuk olyan mély volt, hogy nagyobb sebességgel beléjük hajtva nemhogy defektet kaptak volna, de még a féltengely is kitörhetett volna. Ezt nem akarták megkockáztatni, a pótalkatrész később is kellhet, a szerelés pedig rengeteg időbe kerül. Márton gondosan elemezte, hogy merre haladjon hullámvonalban, a többieknek csak követniük kellet őt. Igaz, hogy egy órába telt legyűrni azt a 30 kilométeres szakaszt, mely visszavezette őket a főútra, de így legalább nem is lett semmi baj. A főúton már újra gyorsabban haladhattak, átlagosan 60-70 km/h sebességgel. - Remélem, nem lesz sok az ennyire szar út! – utalt Márton az elhagyott részre. – Különben két hét alatt sem érünk oda! - Bízzunk benne! – értett egyet András is. – De talán még jó is, hogy nem sikerült bejutnunk a városba. - Aztán miért? Időt vesztettünk. Már dél lehet, és még 200 kilométert sem tettünk meg ma. - Igaz, de egy városban, különösen egy ilyen nagyban, rengeteg ember élhet, a házak jó fedezéket nyújtanak, könnyű elbarikádozni az utat, ha valaki azt akarja, ott jóval egyszerűbb megtámadni és kifosztani az átutazókat. - Ez… lehetséges. - Szerintem ahol csak lehet, el kell kerülni a városokat, hogy ne keltsünk akkora feltűnést. - Jó, majd ahol lehet, kerülünk. Donyeck 230 kilométer távolságban feküdt Harkovtól, ezt az utat a konvoj 3 óra alatt meg is tette a rendkívül kedvező közlekedési feltételeknek köszönhetően. Ennél gyorsabban a teherautókra való tekintettel már nem is mehettek volna. Csak egyszer álltak meg útközben pihenni, még Donyeck előtt, amikor az ebédjüket fogyasztották el. Eléggé unalmas volt az út, a sivár alföld jellegű táj nem nyújtott változatosságot a szemnek, csak a város közvetlen környezetében emelkedett néhány alacsonyabb, fákkal borított domb. Azt viszont tudták értékelni, hogy olyan unaloműző esemény sem került útjukba, mely veszélybe sodorhatta volna őket. Egyhangúan folytatták útjukat Rosztov felé, Donyecket is sikerült elkerülő úton maguk mögött hagyniuk. - Milyen messze vagyunk még Rosztovtól? – tudakolta Zsolt.

94



Az utolsó háború



- Kb. 170 kilométer. – pillantott Skip a térképre. – Miért? - A Don miatt… - Még mindig izgat a fürdés gondolata? - Egyre jobban. Melegem van, és szinte érzem, ahogy tapadok-ragadok a kosztól és izzadtságtól. - Erre még mindenképpen várnod kell 2-3 órát. Az út enyhe ívekben kanyarogva veszett bele a távolba. Konvojukon kívül egyetlen más jármű sem zavarta meg az út nyugalmát. Csend volt a kocsik utastereiben, az embereknek nem volt túlzottan kedvük beszélgetni, csak néha jutott eszükbe egy-egy megjegyzés. A motorok zúgása csak növelte az egyhangúság okozta álmosságot, legtöbben kábán bámultak ki a fejükből. Már majdnem félúton jártak Donyeck és Rosztov között, amikor Skip megszólalt. - Nem tűnik fel nektek semmi különös? – kérdezte. - Hol? – kapták fel a fejüket a többiek. - Bárhol, kint az út mellett. - A műanyagzacskókra, meg a többi szemétre gondolsz? – érdeklődött Péter rövid töprengés után. - Pontosan. Eddig viszonylag tiszta tájakon vágtunk át. - És ez aggodalomra ad okot? - Remélem nem, csak ha ez tényleg egy szeméttelep lesz, – mutatott Skip az egyre nagyobb szeméthalmokra. – akkor lehet, hogy a meleg mellett még büdösben is kellesz utaznunk. Én már érzem is… - Csak kibírjuk. – fintorogtak a többiek, mert ők is megérezték, miről is beszél Skip. Az út menti hulladékmennyiség egyre csak nőtt, végül már két-három méter magas falként szegélyezte az utat, már át sem lehetett látni fölötte. Néhol olyan meredeken volt fölstócolva a szemét, hogy a magyar utazók már azt képzelhették, valami szűk völgy, vagy szurdok alján kocsikáznak. Rozsdás, hajtott fémroncsok, műanyag és penészedő papír, valamint textil alkotta a már erősen egybetömörödött masszát. Néhány kilométer után már megszokták a bűzt, legalábbis már nem tűnt annyira elviselhetetlennek számukra. Itt sem lehetett gyorsan haladni, mert a szemét sokhelyütt az útra borult, és kerülgetni kellett a kupacokat. - Ez volt a világ fő szeméttelepe? – adott hangot Skip ámulatának a terület méreteit figyelve. - Ugyan! Te még talán túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, ez csak egy lehetett a Föld több tízezer hasonló helye közül. Ez itt, több tíz, talán több száz négyzetkilométernyi elborított terület, és a még sokhelyütt máshol is létező hasonló létesítmények az eredményei annak, hogy nem használták ki a szelektív hulladékgyűjtésben és az újrahasznosításban rejlő lehetőségeket. Miskolcon és Pesten is van ilyen hely. – magyarázott a főtestőr. - Az igaz, de nem ekkorák. Már jó ideje itt vagyunk, és még nem látszik a vége... - Hé, nézzétek csak! Mi lehet az ott? – kiáltott fel Márton, és egy szürkés-feketén gomolygó ködfolt-szerűségre mutatott, mely nem messze előttük lebegett az út felett. Senki sem tudott tippet adni. Mikor közelebb értek, a motor zajától eltérő halk zümmögésre lettek figyelmesek, és arra, hogy egyre több légy csapódik a szélvédőnek, vagy jön be a lehúzott ablakokon. - Csak nem?! Húzzátok fel azonnal az ablakokat! – parancsolta Márton, mikor rájött, mi lehet a ködszerű jelenség. Épp időben zárult be az összes ablaknyílás, így csak néhány légy ragadt bent, mikor a kocsi belemerült a szárnyas rovarok örvényfelhőjébe. Lehet, hogy ezerszámra is a járművekre telepedtek, Mártonnak be kellett kapcsolnia az ablaktörlőt, hogy elzavarja a szélvédőn mászkáló legyeket.

95



Az utolsó háború



- Vajon miért pont ide gyűlnek? – merengett Márton. - Nem irigylem azokat, akik a teherautó-platókon utaznak. – jegyezte meg András. - Ja, azokat a rongyos ponyvákat nem lehet túlzottan „hermetikusan” lezárni, főleg nem ilyen hirtelen. – tette hozzá Zsolt. - Már látom! – kiáltott fel Skip. – Arra a kocsira mennek. Mindannyian a megadott irányba néztek, és valóban észrevettek egy autót, mely körül a legsűrűbb volt, a legyek raja. Mikor közelebb értek, megfigyelték, hogy a kocsi teljesen szét van roncsolva, hiányoznak a kerekek, az ajtók, az üvegek, az ülések. A néhai jármű mellett egy oszlásban levő holttest hevert az úton. Ennek szinte minden négyzetcentiméterét beborították a legyek. Az arcokról az undor félreérthetetlen jeleit lehetett leolvasni, ahogy a konvoj elhaladt a hulla mellett. Lassan kiértek a légyfelhő sűrűjéből, szerencsére az undok rovarok nem követték őket, nem hagyták ott az úton fekvő ínycsiklandozó falatokat. Tovább haladva láttak még néhány kibelezett autót, valahai gazdáik fehérlő csontvázainak társaságában. - Ez nekem nagyon gyanús. – morogta Skip, miközben elővette és kibiztosította pisztolyát. A többiek szintén bizalmatlanul méregették az ellenséges hangulatú, veszélyt sugalló környezetet. Szinte lépésben haladtak, és figyeltek, nehogy meglephessék őket. De hiába volt az óvatosság, egyszer csak észrevették, hogy az utat szegélyező szemét ráomlik az aszfaltra, ráadásul olyan vastagságban, amin lehetetlen lett volna átgázolni. Mintha néhány emberalakot is megpillantottak volna, akik gyorsan eltűntek a szemét fedezékében. Márton a fékre taposott, és hátramenetbe tette a kocsit, de a mögötte lévők nem reagáltak, egy helyben állva maradtak. Márton kiugrott a kocsiból, és üvöltve kiáltotta a leghátsó autó felé, hogy tolasson hátra. Viszont annak a sofőrje is kiszállt, és visszaordított, hogy nem tud, elzárult az út. „Ez az egész módszer kísértetiesen emlékeztet engem arra, mikor Miskolcon megtámadtuk az olaszok kocsiját. Csak most fordított a szereposztás, mi lennénk a zsákmány… és nem is akármilyen.” – pillantott végig Márton a kocsioszlopon. - Nézd, Márton! – ugrott ki András az autóból, és az úttorlaszok felé mutatott. Egyre több, rongyos ruhát viselő, bozontos hajú és szakállú fazon bukkant fel, akik a magyarokat figyelték. Lassan közeledtek, gyűrűbe zárták a kommandót, és mohón bámulták a teherautókat. Fegyver nem látszott náluk, de igen fenyegető módon lépegettek előre. Márton nem akarta megvárni a folytatást. - Emberek, mindenki lefelé a kocsikról, fegyverrel együtt! – ordította el magát úgy, hogy biztos mindenki meghallja. Jó páran ásítva, értetlenkedő képpel ugrottak le a teherautókról, de amint körbenéztek, egyből magukhoz tértek, és az ellenségre szegezték fegyvereiket. Hamarosan 157 ember gépfegyvereivel, puskáival, pisztolyaival kellett szembenézniük a támadóknak. Ez őket is óvatosságra intette, így megtorpantak. Viszont mostanra már legalább tízszer annyian voltak, mint a magyarok, és egyre-másra egészült ki tömegük a szemét közül előbukkanókkal. - Fegyvertelen csőcselék, hatalmas számbeli fölényben. – hangzott Péter helyzetjelentése. - Ezt én is látom! – válaszolt idegesen Márton. – De mit csináljunk? - Fogalmam sincs, hogy ezek kik lehetnek, hogy miként kerülhettek ide, a térkép szerint egyetlen lakott település sincs a közelben. – gondolkodott tovább hangosan Péter. – Szerintem erkölcstelen lenne ennyi fegyvertelent lemészárolni. Ezen kívül praktikus okok is szólnak a harc ellen: rengeteg lőszert pazarolnánk, és az első lövés után várható tömeges rohamuk bizonyosan elsöpörne minket. Addig jó, amíg farkasszemet nézhetünk velük. - Ezzel vélhetően azt akarod mondani, hogy tárgyalni kéne velük. – szólalt meg Skip, majd angolul átkiabált a szembenállókhoz.

96



Az utolsó háború



Nem reagáltak, viszont fürkésző tekintetükből világossá vált, hogy csak a megfelelő pillanatot várják a támadáshoz. - Hívjátok ide Károlyt! – kérte Márton. – Elvégre még Oroszországban vagyunk. Hamarosan észrevette, hogy a borostás férfi közeledik. Nem sietett, óvatosan lépkedett, szemeit és fegyverét folyamatosan az ellenfelekre irányítva tartotta. - Mi kéne, Márton? – kérdezte, mikor odaért a főnökséghez. - Beszélj velük! Kérd meg őket, hogy tárgyalhassunk a főnökükkel. Károly homlokán izzadság csordult végig. Érezte, hogy egy rossz szó, és talán mindannyian úgy végzik, mint a legyekről lepett holttest az úton. A félelemtől még nehezebben találta az orosz szavakat, mint egyébként. - Üdvözöllek titeket! – kezdte, és látta, hogy az orosz beszéd végre felkelti a szemben állók érdeklődését. Ettől felbátorodott kissé. – Beszéljük meg a dolgot! Nem szeretnénk, hogy bárkinek is bántódása essen akár közületek, akár közülünk. - Idehívnátok a vezéreteket? – kérte, miután senki sem válaszolt. - Mit akartok itt, idegen? – lépett végre előrébb egy idős, ősz hajú, bozontos szakállú férfi. - Tőletek semmit. Csak szerettünk volna átutazni dél felé a sze… szóval a területeken keresztül. - Ezt mindjárt gondoltuk, csakhogy – amint bizonyára láttátok az úton. – mi a szemeten kívül azon élünk, amit az átutazóktól szerzünk. És nem hiszem, hogy az emberek lemondanának egy ekkora fogás lehetőségéről. Még akkor sem, ha sokunknak meg kell halnia érte. Az oroszok egyetértően bólogattak, és közben néhányan már rozsdás vascsöveket is szereztek, melyeket fenyegetően lóbáltak kezeikben. Károlynak kiszáradt a torka, nehezen bírt nyelni a feszültségtől, miközben lázasan gondolkodva fontolgatta következő mondatait. - Ti tényleg itt éltek a szeméttelepen, a szemétből? – próbált döbbent arcot vágni. - Igen, a városokban olyan kevés az étel, hogy inkább meg kellett szoknunk ezt a környezetet, csakhogy ne haljunk éhen. Ezért is kéne gyorsan pontot tenni az ügy végére. – jelentette ki a vezér megunva a magyarázkodást. Erre az egész tömeg mocorogni kezdett, tétován megindultak előre. Károly letörölte homlokáról az izzadságot, mély lélegzetet vett, tanácstalanul ide-oda pillantgató, ideges, utasítást váró társaira nézett, akik egyelőre még nem nyitottak tüzet. - Várjatok! – kiáltott fel Károly oroszul. – Kérlek, Vezető, adjatok még egy esélyt! – fogta könyörgőre a dolgot. – Ti áldozatok vagytok, a régi világ pusztulása sodort titeket ebbe a szörnyű, kilátástalan helyzetbe. De egy hónapja még mi is egymás ellen küzdő magányos csövesek voltunk pusztuló magyar városainkban, patkányhúson éltünk, gyilkoltunk, raboltunk. - Ezzel mit akarsz mondani? – bizonytalanodott el, és torpant meg a Vezető, és így az egész ellenséges horda. - Azt, hogy az események, a körülmények véletlenül olyan szerencsésen alakultak, hogy a fiatal srác, – Károly itt a mellette álló Skipre mutatott. – akinek a fejében megszületett az újrakezdés gondolata, pont a megfelelő emberekkel találkozhatott pont a megfelelő időben. Nem ment simán a dolog, de mégis képesek voltunk ennyien összefogni, és leszokni a felesleges erőszakról. Mi magunk javítottuk meg ezeket a gépeket, és azért indultunk útnak, hogy megszüntessük a Gonosz uralmát, azokét, akik ilyen állapotba juttatták a világot, és akik miatt nehezen tudna jó útra térni az emberiség. Ha sikerrel járnánk, nem feledkeznénk meg rólatok sem, de ehhez az kell, hogy egyáltalán eljussunk oda, ahol tényleg tehetünk is valamit. Az oroszok tétováztak. - Mi megfogadtuk, hogy nem fogunk ártatlanokat lemészárolni. – jutott hirtelen Károly eszébe az ötlet. – Mert az azt jelentené, hogy később ugyanolyan érzéketlenné, érdektelenné válnánk saját érdekeink kivételével az egész világgal szemben, mint a Föld mostani urai, akik

97



Az utolsó háború



nagyon, elképzelhetetlenül jól élnek, és nem érdekli őket, hogy miattuk majd’ mindenhol szemét, és kosz közt vegetálnak az emberek. Ezért nem fogunk rátok lőni, még ha megtámadnátok sem. Megölhettek minket, de akkor lehet, hogy újabb hosszú évtizedeknek kell eltelniük, mire újra eszébe jut valakinek, hogy segítsen a magunkfajta szerencsétleneken. – Károly ezzel leeresztette, és hátul az övébe dugta pisztolyát. - Mi a fenét csinálsz? – nézett rá furcsán Márton. - Megőrültél? Ezek bármikor nekünk ronthatnak! – aggodalmasodott Skip is. - Egyébként mit mondtál nekik? – érdeklődött András. Károly nagyjából összefoglalta a beszélgetés tartalmát, majd hozzáfűzte: - Azért tettem el a fegyvert, hogy lássák, tényleg áldozatkészek és őszinték vagyunk. Ha megtámadnak minket, úgyis mindegy, hogy visszalövünk-e vagy sem, ennyi elkeseredett embert nem tarthat vissza a golyózápor sem, egymást fedezékként használva egy perc alatt mindannyiunkon öten lennének. Port Szaídban habozás nélkül lőnék, de itt… ők is csak áldozatok. A magyarok vezetői összenéztek, tekintetükkel megegyeztek. - Talán igazad van. – kezdte Márton. – Remélem! … Ha mégse, akkor majd a túlvilágon találkozunk. - Tegyétek el a fegyvert! – kiáltott Péter a PSzK tagok felé. Az emberek értetlenkedve engedelmeskedtek a parancsnak. Hamarosan egyetlen fegyver sem látszott már a magyarok kezében. Izgatottan várták, hogy beválik-e a pszichológiai módszer, mellyel az ellenfél érzelmeire apelláltak. Az oroszok is kérdőn néztek vezetőjükre, aki összedugta fejét néhány másik férfivel és nővel. Hosszú időnek tűnt az a néhány perc, amíg tanácskoztak, a feszültség mindkét oldalon egyre nőtt. Végül az orosz főnök szólalt meg elég hangosan, hogy mindenki megérthesse, amit mond. - Tényleg gondolnátok ránk, ha sikerülne valami nagy fogást csinálnotok? … Feltéve, hogy elengedünk titeket. Károly már fordított társainak, így mindannyiuk véleményét tolmácsolhatta az oroszoknak. - Igen, az a célunk, hogy minden rászorulón segítsünk. Főleg azokon, akik valami jót tettek velünk. És az életünk megkímélése már elég nagy jótett. Az oroszok ismét rövid tanácskozásba fogtak. - Nos, úgy döntöttünk, hogy elengedünk titeket, megóvjuk hosszú távú befektetésünket az azonnali haszonszerzés csábításától. De vagy egy-két feltételünk. - És mik lennének azok? – kérdezte Károly. – „Úgy tűnik, hogy mégse merik megkockáztatni azt, hogy esetleg meg is halhatnak néhányan. Vagy pedig hittek nekünk.” – fűzte hozzá gondolatban. - Magatok takarítsátok el az útból a szemetet, és közben nézzétek meg, milyen körülmények között élünk. Mindezt azért, hogy mi is hathassunk a lelkiismeretekre. Remélem, sose felejtitek el, amit itt láttatok, és még látni fogtok, és ez arra ösztönöz majd titeket, hogy tényleg segítsetek a szegény nélkülözőkön. – mosolyodott el először a Vén. - Elfogadjuk. – egyezett belel Károly. – „Mást úgyse tehetnénk, nem mi diktáljuk a feltételeket!” A PSzK megvitatta a teendőket, majd a csoport fele nekiesett az utat eltorlaszoló szemét ellapátolásának, a másik fele pedig a szemétlakók kíséretében „városnézésre” ment. Csak néhányan maradtak a járműveket őrizni. Péter, Zsolt és Tibor a szemétpakolóknak ment segíteni. Akiknek jutott a teherautókból kiszedett lapátokból, azok jól jártak, viszonylag tiszták maradtak, de a nagy többség kézzel volt kénytelen dolgozni. Sok volt a szemét és kevés az idő, így nem hagyatkozhattak csupán az ásósok munkájára. A büdöset szinte már nem is érezték, annyi ideje itt voltak, viszont az állandóan rájuk szálló legyeket már nehezebb volt elviselni. Mikor a szemétbe hatolt a lapát,

98



Az utolsó háború



megzavart legyek százai spricceltek szét, sokan közülük kifejezett élvezetet találtak benne, hogy az emberek izzadságtól nedves testrészeit nyaldosva mászkáljanak. Lassította a munkát, hogy egy lapátmozdulat után csapkodni és rugdalózni kellett a legyek ideiglenes lerázásához. Márton, Skip, András és Károly a többiek társaságában az orosz vezér nyomába szegődtek, és elbeszélgettek. Megtudták azt is, hogy Borisznak hívják azt, aki megkegyelmezett nekik. - Fiatal koromban nem ilyen körülmények közt kellett élnem, úgyhogy tudok egyet-mást a világ dolgairól, de bocsássatok meg, ha néha túl nyers, durva vagyok, az itteni életmód elzülleszti az embert. - Mi is ismerjük ezt, tapasztalatból. Közben felmásztak a szemétdomb tetejére, és szétnéztek. Sehol se lehetett látni a hulladékhegyek végét, ebből arra következtettek, hogy tényleg óriási lehet ez a telep. - Megmutatom a lakásomat. – ajánlotta fel Borisz. Páran befértek, a többiek addig nézelődhetnek kint. Az öreg megállt egy látszólag eldobott, a földön fekvő csomagtartófedél mellett, melybe a „Borisz” feliratot karcolták. Felemelte a fémlapot, mely alatt lejtős üreg indult a szemét belsejébe. A vezér négykézlábra ereszkedett, majd bemászott a lyukba. A néhány kiválasztott magyar viszolyogva követte őt. Bár már sok mindent megértek, de hogy letett tenyerük alól ijedten kaparászó bogarak másszanak elő, az már kicsit túlzottan visszataszító volt. Néhány méter mélyre már biztos lemásztak a szűk és sötét üregbe, mikor halvány fény jelezte a járat végét. A vékony „folyosó” szobává terebélyesedett. A plafonon néhány, a tömörített szemétbe ágyazott szélvédőüveg engedett át némi fényt, a falakba körbe alvófülkéket vájtak, egy korhadó farostlemezekből összetákolt valami volt az asztal, néhány szemétkupac az ülőalkalmatosság. Az egyik sarokban megpillantottak egy kitépett autósülést is. Borisz bemutatta a „bútorokat” rendezgető feleségét, Mását, majd helyet foglalt fotelében. - Már értem, miért csak a vázát hagytátok meg a kifosztott kocsiknak. – utalt Károly az anyósülésre és az üvegekre. - Hát igen… – mosolygott a vén. – Mindent hasznosítanunk kell. Apropó, nem kértek valamit enni? – ezzel elővett egy tálcát, rajta döglött bogarak hevertek, melyek közül egyet be is kapott, és jóízűen szétrágcsált. - Köszönjük, de… nem vagyunk éhesek. – hárította el habozás nélkül az ajánlatot Károly, miután egy gyors pillantást vetett társainak arcára, és legyűrte saját hányingerét is. – Igazad volt, hogy meg kellett néznünk ezt a helyet. Most már biztos, hogy az életben nem felejtjük el a veletek való találkozást. Viszont indulnunk kellene tovább, különben nem fogjuk tudni tartani a határidőnket. Ezen megbukhat az egész küldetésünk, és akkor hogy segíthetnénk nektek? - Rendben, menjetek! – egyezett bele Borisz. – Kikísérlek titeket, és ígérem, hogy nem fog bántódásotok esni! Mire kimásztak a szemétbe vájt kunyhóból, a többiek is visszatértek a nézelődésből. Még egy keveset segíteni kellett a szemétpakolásban, de miután felszabadult az út, mindannyian elfoglalták helyüket a járművekben, és elindultak. Ez a kaland is majd két órát vett el idejükből, már délután hat körül lehetett, mikor elhagyták a sóvárogva utánuk bámuló szemétlakók sorfalát. - Aztán ne feledjétek, hogy mit ígértetek! – kiáltott még utánuk Borisz. Márton a gázra taposott, és újabb félóra múlva már észrevehetően csökkenni kezdett a szemétdombok magassága, sűrűsége. Egy óra múlva különlegesen finom illatot éreztek besüvíteni az ablakokon, de rájöttek, hogy az csak tiszta levegő. Azonban a ruháik és ők maguk is átható rothadásszagot árasztottak. - Így már tényleg nagyon aktuális a fürdőzés. – tért vissza Skip a régi témához. Zsolt csak nevetett.

99



Az utolsó háború



- Az ott már Rosztov lehet. – mutatott Márton a már nem is olyan messze magasodó épületroncsokra. – A város túloldalán átkelünk a Donon, aztán jöhet a pancsolás. – engedékenykedett. - Na és mi a véleményetek a szemétlakókról? – tudakolta Péter. - Nagy mázlink van, hogy sikerült kidumálnunk magunkat. Mi lett volna velünk Károly nélkül? – adott hangot véleményének András. - Nagy vérfürdő lett volna, az biztos. Az viszont már nem, hogy utána még szükségünk lett volna egyéb fürdőzésre is… – fűzte hozzá Zsolt. - És az ígéret? Én arra gondoltam. – szólalt meg ismét a testőr. - Ha sikerrel járunk, mindenképp illendő lenne gyorsan ideküldeni egy rakomány ajándékot. – vélte a rendes (vagy őrült) Skip. - Ja, bőven megér egy kis viszonzást, hogy nem kellett feláldozni egy csomó lőszert, esetleg emberéleteket is. – értett egyet Márton is. Közben már a városban jártak, szerencsére elég kihaltnak tűnt, csak néha láttak egy-egy embert, de azok is ijedten rohantak be a házakba a járművek láttán. Nem lehetett megszokott látvány egy ekkora konvoj. Nyolckor álltak meg a város határánál folydogáló Don előtt. Ugyanis az út folytatását képező hídnak csak a széles folyóból kimeredő pillérei voltak már meg, az átívelő út beszakadhatott a vízbe. - Na most mi legyen? – állította le a motort Márton, majd kiszállt. A többiek úgyszintén. Odaléptek az út végének töredezett széléhez, és a mélyben hömpölygő folyót bámulták, majd szemeikkel a folyó mentén mindkét irányba végigpásztázták a terepet. Valaha több híd is állt itt a romok tanúsága szerint, mára nem sok maradt belőlük. - Nézzétek, ott a távolban! – mutatott balra a közben odaérkezett Stefi. - Hol, mi? - Ha jól látom, az innentől számított negyedik híd még használható. Erre a többiek is kimeresztették a szemüket, és valóba észrevettek egy alig látható valamit, ami átívelt a folyó felett. - De jó szemed van! – dicsérte meg Skip. – Nézzük meg, mi az. Újra járműre pattantak, és negyed órányi száguldozás után a kihalt városi utcákon meg is érkeztek a negyedik hídhoz. Itt is kiszálltak felmérni a helyzetet. Visszapillantva arrafelé, amerről jöttek, hatalmas porfelhőt láttak, melyet a kocsikkal vertek fel az elhanyagolt, koszos utakról. Halk köhögés szűrődött át hozzájuk, majd csörrenés, mintha elejtettek volna valamit. Ezután a híd felé fordultak. - Valóban folytonos, átér a másik oldalra. – jegyezte meg Skip. - Igen, bár elég rozogának tűnik. Néhol egész sávnyi darabok vannak kitörve belőle. – osztotta meg aggályait a többiekkel Péter. - Meg kell kockáztatnunk, valahogy muszáj átjutni! – szögezte le Márton némi gondolkodás után. – Szálljon ki mindenki a kocsikból a sofőrök kivételével! Azután egyesével átmegyünk az autókkal, végül átsétálnak, akik itt maradtak. Az a lényeg, hogy minél kevésbé terheljük a hidat, fő az óvatosság! – ezzel beszállt járműbe, és egyedül indult a túloldal felé. A többiek izgatottan nézték, ahogy távolodik. - Istenem, csak nehogy leszakadjon a híd! – imádkoztak. Márton óvatosan, gondosan vezetve egyenletes lassú tempóban átjutott a túloldalra. Itt kiszállt, és visszakiabált, hogy jöhetnek egyesével a személyautók. Azok minden gond nélkül át is értek. Megindult az első teherautó is. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a mutatványt, de a híd stabilnak tűnt, a gép gond nélkül átjutott. - Pont én vagyok az utolsó, nekem kell a legtöbbet izgulnom! – jegyezte meg tréfálkozó hangnemben a negyedik teherautó ablakán kihajló Tibor, majd gázt adott.

100



Az utolsó háború



Ő is óvatosan kerülgette a leszakadások töredezett széleit, a kátyúkat, most még inkább feszült volt, mint amikor csak nézte a többiek manővereit. Nem mert tíznél gyorsabban menni, így több percig tartott az út. Már csak néhány tíz méter választotta el őt a túloldalon feszülten figyelő társitól, amikor megzuhant a teherautó háta, és fémes csikorgás kíséretében egy rándulással megállta jármű. A motor azonnal lefulladt. Röviddel ezután Tibor óriási csobbanást hallott a háta mögül. A fiú valószínűleg ugyanolyan rémült képeket vághatott a kormány görcsös szorongatása közben, mint a szemből figyelő hat sofőrtársa. Márton hamar visszanyerte lélekjelenlétét, parancsokat osztogatott, és mutogatott öt társának. Az egyik teherautóból vastag kötelet szedtek elő, melynek egyik végét a már átjutott teherautók közül kettőhöz rögzítették, a másik végét pedig futva hozták Tibor járművéhez. Addigra a fiú is kiszállt, hogy megnézze, mi is történhetett. Hátrament, és a lábai előtt tátongó mélységbe bámult. Már ez a híd sem volt használható, de nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem akkor szakadt ki két pillér közötti tíz méternyi út, amikor épp rajta haladt. Csak a hátsó kerekek lógtak ki a semmi fölé. A híd megmaradt részeinek peremeinél görbült, rozsdás vasrudakon betontömbök függtek. Tibor benézett a kocsi alá, és szomorúan konstatálta, hogy a meghajtótengely erősen meggörbült, lehet, hogy szét is repedt. Közben társai rákötötték a kötelet a teherautó elejére, így Tibor is visszaszállt, hogy tudjon kormányozni vontatás közben. Kezével intett az elöl állóknak, hogy mehet a móka. A két teherautó egyszerre indult el, a kötél kifeszült, és megrántotta Tibor járművét. Csikorgás, recsegés bántó zaja tört elő az alváz felől. A vontatók motorjai erőlködve dübörögtek, másodszorra is megrántották a beragadt kocsit, ekkor annak kerekei elérték a híd szélét, és rátámaszkodtak. Centiről centire sikerült visszahúzni az útra a teherautót. Mikor az megvolt, minden eshetőségre felkészülve egészen a partig húzták a sérült járművet. Csak ott oldozták le a kötélről. Tibor tesztelésképpen be akarta indítani a motort, és normálisan le is akart parkolni, de az erőforrás némi erőlködés után lefulladt, közben iszonyúan rázkódott, csattogott-csörgött a gép. A fiú nem is erőltette tovább, hanem kiszállt. - Nem esett semmi bajod? – kérdezték a többiek Mártonnal az élen. - Az ijedtségen kívül nem. – válaszolta Tibi. - Akkor rendben! - Viszont a járgány bekrepált. – sóhajtott az autó felé legyintve. - Legfeljebb a továbbiakban végig vontatni fogunk, majd Zsolt megnézi. Viszont előtte még ki kell találnunk, hogy miként juttassuk át őket. Ekkor a kettészakadt csoport tagjai már a híd két semmibe hajló peremén álltak egymással szemközt. 150 ember a rosztovi oldalon, 7 a Don túlsó partjánál. - Minden rendben, fiam? – kiáltott át Péter Tibinek. - Velem igen. – nyugtatta apjának legjobb barátját a fiú. - Mitől szakadhatott le a híd? Nem éreztél semmit előtte? – kiabáltak át mások is. - Nem tudom, olyan hirtelen történt az egész, csak mikor már kiszálltam, akkor fogtam fel egyáltalán, hogy mekkora veszélyben voltam. – mesélte Tibi. - Sejtem már. – dünnyögte Zsolt. – Pont a te teherautódon van a legtöbb rakomány, a nehéz fegyverek és az üzemanyag jó része. Ennyit már nem bírt ki ez a rozzant híd. Tiszta rozsda az összes merevítőrúd is. - Igazad lehet. Akkor még szerencse, hogy nem zuhantam le, hisz a rakományom nélkül bajosan juthattatok volna el Port Szaídig! - Vissza is fordultunk volna! Ha még nem is csatában, hanem közlekedési balesetben, teljesen értelmetlenül kell elvesztenünk egy jó barátunkat, akkor az már nagyon rossz előjel. – kapcsolódott be Márton is a beszélgetésbe. - Gondolom, most csak viccelsz, de azért köszi, hogy fontosnak tartasz! … És azt ugye ti is tudjátok, hogy ez a baleset megpecsételte a sorsunkat?

101



Az utolsó háború



- Milyen tekintetben? - Nincs visszaút. Ha Port Szaídból netán menekülnünk kellene, találomra kellene másik útvonalat választanunk. - Ezt az eshetőséget felejtsük el! Inkább örüljünk, eddig ma már két katasztrófát úsztunk meg. Ez azért nem rossz egy napra… Már csak azt kéne kigondolni, hogy hogyan fogunk átjutni hozzátok. – elmélkedett András. - Nekem van egy ötletem. – ismét Stefi ajánlkozott mosolyogva. – Mivel középen elég erős a folyó sodrása, átúszni nem lenne tanácsos… Dobjátok át azt a kötelet, aztán kikötjük mindkét oldalon a korláthoz, és lajhármászásban átmegyünk, úgy ahogy a kiképzésen gyakoroltuk. - Látom figyeltél az óráimon! – kacsintott rá Péter. – Dobjátok a kötelet! Az ötlet megvalósításra került, és a PSzK-tagok egyesével tették meg a tízméteres utat a folyó felett legalább 20 méteres magasságban átívelő kötél segítségével. Kissé idegborzoló úgy az ég felé nézve függeszkedni, hogy közben az alulról felhallatszó folytonos morajlás inti az embert óvatosságra. Személyenként úgy két percig tartott a művelet, így már a harmincadik embernél teljesen rájuk sötétedett, az egyik kocsit kellett beállítani a hídra világítani. Pont ezért kifeszítettek még egy kötelet, hogy megduplázzák az átviteli sebességet, de még így is éjfél lett, mire elkészültek. A csillagok ragyogtak fejük felett, és hűvös szél borzolta a ruházatot, hajat. - Legalább kiszellőzik belőlünk a szemétszag. – jegyezte meg egy lány. – Fürdeni már úgyis csak reggel fogunk. Egy csoportba gyűlve még gyorsan megvacsoráztak, megosztották egymással a nappal kapcsolatos érzéseiket, kijelölték az őrséget, majd belepréselték magukat a kocsikba, mivel még aznap sem lehetett a szabadban aludni. - Holnap, azaz már ma, többet kéne haladnunk 500 kilométernél. Amilyen jól haladtunk tegnapelőtt, olyan lassan tegnap. Elvesztettük az előnyünket az idővel szemben. – motyogta Márton szinte csak magának, mielőtt még lecsukta volna szemeit, és hátrahajtotta volna fejét az ülés támlájára. … Közben azért Ausztriában is zajlott az élet. Amint az RK elhagyta a falut, az otthagyott öt magyar megkezdte az ismerkedést a településsel és lakóival. Ez nem ment minden problémától mentesen. - Majd megtanulunk németül! – háborgott Sanyi, a 37 éves, mackós termetű, fekete göndör hajú férfi, akit az osztrák csoport vezetőjének neveztek ki, amikor sokadszor sikertelenül próbálta megértetni magát a falubéliekkel. – László könnyen beszél, neki kellett volna itt maradnia! Bár… – gondolta meg magát. – itt legalább kényelmesen lakhatunk, és jó a kaja. Meg én nem értek a számítógépekhez sem. Na, majd meglátjuk! … Vajon hogy fogjuk kiképezni ezeket a jámbor, békés embereket az önvédelemre, ha még azt sem tudjuk elmondani, hogy mit akarunk tőlük? A másik négy magyar srác megelégelte a problémák súlyosságát, ezért alaposan megtanácskozták, hogy mutogatás módszerrel kell kommunikálni. Ha meg akarják tudni egy tárgy nevét németül, rá kell mutatni a dologra, kérdőn bámulva várni, esetleg a magyar kifejezést megtanítani az osztrákoknak. Fogalmak, cselekvés megnevezések esetén hasonlóan kell eljárni, megmutatni a cselekvést, vagy az érzelmekhez, érzetekhez tartozó tipikus testi reakciókat, és várni arra, hogy valaki rájöjjön, mit is akarnak mondani, és kisegíti őket a megfelelő szóval. Szerencséjükre az osztrákok eléggé féltek ahhoz a visszatérő olaszok fenyegetésétől, hogy igen segítőkészek és figyelmesek legyenek. Sanyi úgy kezdte az önvédelmi oktatást, hogy kirakta egy asztalra azt a 20 darab pisztolyt, melyet az RK itt tudott hagyni. Ezután odahívta azokat, akikből katonát akart faragni.

102



Az utolsó háború



Megmutatta nekik a pisztolyokat, majd egyet betett az öve alá, egyet-egyet társainak adott, majd a többi tizenötöt találomra szétosztotta a falusiak között. Persze sokan voltak, akiknek nem jutott. Sanyi ekkor vállvonogatva, karját széttárva mutogatta az üres csomagtartót, fegyveres ládát. Így tudták meg egy beszólásból, hogy miként mondják azt, nem elég. - Nicht genug! – ismételte meg Sanyi. Ezután felvett egy botot a földről, és elővette a kését. Megsuhogtatta őket. Kérdőn nézett a fegyver nélkül maradottakra, rájuk, majd a házakra mutatott. Az osztrákok értetlenül figyeltek. Sanyi ekkor eljátszotta, hogy odamegy az egyik házhoz, felvesz egy kést, és visszajön a csoporthoz. Ekkor az osztrákok is megértették, hogy hozniuk kell valami fegyverszerűséget. Így kerültek elő a középkor jó kis parasztfegyverei: kaszák, sarlók, balták, vasvillák. Sanyi elégedetten mosolygott, majd végigkérdezte a szerszámok neveit, hogy ne mindig mutogatnia kelljen. „Sense, Sichel, Axt, Forke.” – ismételgette magában, nehogy elfelejtse. Ezután a magyarok közül hárman a szerszám-fegyverzetűekkel kezdtek el foglalkozni. Azon voltak, hogy megtanítsák őket mindarra, amit ők is nemrég sajátítottak el Péter főtestőr kiképzésein. Eleinte lassan forgatták a fegyvereket, hogy a falusiak is jól megfigyelhessék a mozdulatokat, majd gyorsítottak. Miután párosával is szimulálták a botos küzdelmet, áttértek egy-egy újabb fogásra. Közben Sanyi és társa a pisztolyos falusiaknak tartott bemutatót. Mindenkinek egyesével megmutatták, miként kell a tárat kivenni és betenni, lőszert beletölteni, a fegyvert kibiztosítani, célozni. Aztán amíg a következővel foglalkoztak, a már sorra kerültek egyedül gyakorolhatták a fogásokat. Végül üres tárral azt is kipróbálták, hogy milyen érzés meghúzni a ravaszt. - Gut, sehr gut! – mondogatták, ha valamelyik falusi különösen jól, ügyesen végzett egyegy gyakorlatot. Estefelé, mikor befejezték a munkát, vacsora közben megbeszélték az eredményeket. - Van bennük képesség megtanulni a fegyverforgatás fortélyait, az első alkalomhoz képest egész jók. – kezdte Sanyi. - Én is így látom. Csak abban reménykedem, hogy legalább egy hetünk lesz a kiképzésre, annál korában nem szívesen állítanám szembe szegényeket az olaszokkal. - Így-így. Bár a legjobb az lenne, ha Lászlóék valahol rábukkannának a szökevényekre, és semlegesítenék őket. Akkor itt sem lenne többé vérontás. - Feküdjünk le, holnap keményen folytatni kell a munkát! Még ki kell dolgoznunk egy stratégiai tervet is a falu védelmére, hogy ki, mit, hol és hogyan csináljon egy támadás esetén. - Oké, akkor most alvás, két óránként váltjuk egymást az őrségben. Én kezdem, ti menjetek lefeküdni! – utasította társait Sanyi. … Késő este Lászlóék is megérkeztek Rómába, a sötét utcákon nehezen tudtak tájékozódni, de szerencsére a náluk levő régi várostérkép segítségével a néhány megmaradt rozsdás utcatábla alapján sikerült meglelniük a Colosseumot. - Így élőben még nagyobb, mint gondoltam! – jelentette ki Tamás a hatalmas épület láttán, melyet a holdfény derengése világított meg. – Kár, hogy már ennyire lepusztult. - Ahhoz képest, hogy már van vagy 2000 éves, egész jól bírja. – jegyezte meg László. - Kétezer év? Miért, mi ez, mi volt ez? – döbbent meg Tamás. - Ez egy ókori sportstadion, és ennyi idő után sincs sokkal rosszabb állapotban, mint a mi 30- 40 éves sportcsarnokaink. Ezalatt körbekocsikázták a Colosseum körüli utcákat, olyan épületben akartak elrejtőzni, melybe autóval is be lehet állni, hogy reggel már ne keltsenek feltűnést a keresgéléssel. Azért lett volna jó ez a környék, mert akkor nem kell minden nap sokat sétálnia a Colosseumhoz annak a kis csoportnak, akik az osztrákok esetleges küldötteit fogják várni.

103



Az utolsó háború



Megálltak egy megfelelőnek tűnő épület előtt, páran fegyverrel a kezükben benéztek, és mivel teljesen üres volt minden, nyugodt lélekkel beparkolták az öt kocsit, amennyire lehetett behúzták a rozsdás garázskaput, majd ki-ki helyet keresett magának az éjszaka eltöltéséhez. Már épp az őrség kijelölésénél tartottak, mikor kirántották a kaput, és egy nagyobb csoport olasz férfi lépett be. Kedélyesen csevegtek egész addig, amíg észre nem vették az RK-t. Ez elég hamar bekövetkezett. A két csapat tagjai egyszerre kapták elő fegyvereiket, az olaszok közben felháborodottan üvöltöztek, a magyarok pedig nem értették, hogy mit. Egymással farkasszemet nézve, egymást sakkban tartva várták a mentő ötletet vagy a jó lehetőséget. [16.ep.] „Ezek körülbelül tizenöten lehetnek. Rosszabb a helyzet, mint Ausztriában volt.” – vélte László - Most mi a frász lesz? – kérdezte Tamás rémülten. - Vér fog folyni. – felelt Géza. Alig mondta ezt ki, az olaszok eszeveszett lövöldözésbe kezdtek. Persze a magyarok se voltak restek, az autók nyújtotta fedezékből lőttek az időközben szétszóródott és oszlopok mögé bújó ellenségre. A magyaroknak annyi előnyük volt, hogy míg ők sötétben lapultak, az olaszokat elvakította az egyik autó világító lámpája, de ez sem tartott sokáig, mert a fényforrást szétlőtték. László épp ki akarta dugni a fejét, hogy ismét leadjon egy sorozatot, de nyomban vissza is húzta, mert golyózápor zúdult rá. „Az ördögbe! Beszorultunk. Valahogy ki kell innen törni. Csak tudnám, hogy hogyan? Kirohanni kész öngyilkosság lenne.” – gondolta bosszúsan. Agya lázasan járt, kereste a megoldást. - Valaki találjon ki valamit! Ki kell innen jutnunk! – ordította Zotyó, miközben kibiztosított, és elhajított egy kézigránátot. A robbanást követően három olasz holtan terült el, testüket és környéküket a lepergő vakolat lepte be. Max egyik társát, Stefant, iszonyatos düh fogta el. - Én ezt nem bírom! – ordított fel, majd nem törődve a veszéllyel, üvöltve előjött fedezékéből, és a kapu felé rohant. Max hiába próbálta visszatartani, nem hallgatott rá. Stefan tökéletes célpont volt, félúton agyonlőtték. - Istenem! – szörnyülködött Max. István a helyiség jobb sarkában húzta meg magát. Hosszú másodpercek óta golyózápor zúdult rá, illetve a testét óvó kocsiajtóra. Az ezernyi darabra tört üveg a nyakára pergett. - Az istenit! – rázta meg a fejét, majd kezével óvatosan leseperte a tarkójáról a szilánkot. – Au! – szisszent fel, mikor megérezte, hogy néhány éles kis darab az ujjába fúródott. Erősebben megmarkolta pisztolyát, mély lélegzetet vett, és a mennyezetre szegezve a fegyvert, elsütötte. A rá mért lövések abbamaradtak. István még kétszer lőtt, de most már a vele szemközt lévő oszlop szélére, majd visszahúzta fejét. Ismét golyók repkedtek felé. István pár percig tűrt, aztán ismét a levegőbe lőtt, ezzel megfékezve a gengsztert. Az vissza is húzódott. István lőtt egyet ismét az oszlop szélére, majd várt. Sejtette, hogy az olasz mindjárt kidugja a fejét. Alig gondolta végig, abban a pillanatban előbújt az olasz, hogy célba vegye, de István volt a gyorsabb. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerrel járt. Mielőtt az olasz lőhetett volna, István több lövést leadott, olykor persze célt tévesztett, de a várt eredmény nem maradt el. A pasas holtan terült el, fejében egy lyukkal. László is hasonló módszerrel ölt meg két gengsztert. Zotyó ismét eldobott egy gránátot. Ennek is megvolt a hatása, mert három újabb emberéletet oltott ki, továbbá az egyik olasz karját könyöktől lefelé teljesen szétroncsolta. Artikulátlan üvöltés közepette a földre zuhant. Az olaszok ezt megsokallták.

104



Az utolsó háború



- Tűnjünk innen! – ordította az egyik anyanyelvén a társainak. Egymást fedezve kirohantak az épületből. Az utolsó pofa bevágta az ajtót, ezzel is akadályozva az esetleges üldözőket. - A fenébe! Nem hagyhatjuk, hogy meglógjanak! – morgott Géza, miközben újratöltötte fegyverét. – Fedezz! – mondta Zotyónak, aki lövöldözni kezdett. Géza előtört az autó mögül, és egy oszlophoz vetette magát. Ott meglapult, majd kikémlelt. Ekkorra odaért László is. Egymásra néztek, majd a kapuhoz rohanva, a falhoz vetették magukat. - Háromra. – mondta halkan László, majd számolni kezdett. Egyszerre rúgták ki a kapu két oldalát. Ekkor kerékcsikorgást hallottak. Kirohantak az utcára, és lőni kezdtek a menekülő olaszok távolodó autójára. - A rohadt életbe, ezt nem fogja a golyó! - Persze, hogy nem. Ezek páncélkocsikkal furikáznak. - Utánuk kell menni! – ordított Zotyó. - Nesze! Itt a kulcs! – dobta oda Csilla Gézának az egyik halott zsebéből előhalászott tárgyat. László, Géza és Zotyó az út szélén parkoló járművek egyikéhez futott. A zárba beleillett a kulcs. - Ezt vigyétek! – szaladt oda István, átadva Zotyónak a robbanótöltetes puskát. - Kösz! Jó, hogy eszedbe jutott! – hadarta Zotyó, majd bepattantak a kocsiba, és üldözőbe vették a menekülőket. - Nem lóghatnak meg megint! - Nem fognak! Az olaszok 120 km/h sebességgel száguldottak. - A faszomba! Ezek jönnek utánunk! – nézett a sofőr a visszapillantó tükörbe. – Ráadásul a mi kocsinkkal! - Pofa be! Vezess! Rázd le őket! – ordított rá a mellette ülő pasas. - Kik ezek? - Honnan tudjam?! - De ha ezt a nagyfőnök megtudja, nekünk annyi. - Kussolj már! Géza tövig nyomta a gázpedált, lassan beérték az olaszok járművét. Zotyó lehúzta az ablakot, és a fegyvert a kezébe fogva kihajolt rajta. - A fenébe, úgy vezess, hogy ne rázkódjunk, így nem tudok célozni! - Jól van, igyekszem! Kapaszkodj! – kiáltott Géza, miközben egy éles kanyart bevett, ugyanis az üldözött jármű befordult egy mellékutcába. - Oké! Talán most. – motyogta Zotyó. Bemérte a célt, és lőtt. Telibe találta az olaszok kocsiját, óriásit robbant. Géza lefékezett. Pár percig nézték a hatalmas lángokban álló autót. - Hú, ez sikerült! – csapta össze a kezét Zotyó és Géza. - Ez szép volt, fiam! – dicsérte meg László. - Na, főnök! Feladat teljesítve. Mehetünk vissza? - Igen. Géza megfordult a kocsival, és visszamentek a főhadiszállásra. - Hála istennek, hogy sikerült! – lélegeztek fel, miután elmondta a trió, hogy lőtték ki az ellenséget. – Nagyon izgultunk. - Most már nincs ok az aggodalomra. - És most hogyan tovább? – kérdezte egy RK-tag. - Hát, ezt a két kocsit el kell rejteni. Szükségünk van rá. Aztán átkutatjuk. A halottakat is. És fel kell mérnünk a keletkezett kárt. – adta ki az utasításokat László némi gondolkodás után. – Persze a sebesültek ellátása az első.

105



Az utolsó háború



- László! Stefan és János halott. – mondta Csilla. Úristen! És hány sebesült van? - Három. De csak kettő súlyosabb. Miska a lábába kapott egy golyót, Gyurit pedig vállon lőtték. - És sikerült…? - Hát elállítottuk a vérzést, de kivenni nem tudtuk a golyókat. Nem mertünk belekezdeni a rossz fényviszonyok miatt is. – magyarázkodott Csilla. - Jól van, ha reggelik kihúzzák így, majd rendbe hozzuk őket. És az olaszok? - Halott mind a tizenegy. - Az is, amelyiket hasba lőtte Tamás? - Elvérzett időközben. A kar nélküli is. Tudod, amelyik a… - Tudom, tudom. – legyintett László fáradtan. - Fontos lett volna, hogy…? - Információszerzés miatt. Bár kétlem, hogy szót értettünk volna. Na mindegy. A lényeg, hogy mi túléltük. Időközben Zotyó, Géza és István a szomszéd épületbe elrejtették, majd átkutatták az autókat. - Laci! Gyere! Van valami érdekes a számodra! – hívta az öreget István. - Megyek. - Nézd, mit találtunk. – mutatott a csomagtartóra Géza. - No lám, lám! Két számítógép is? - Meg némi fegyver, hozzá való munícióval. És ezt nézd! Nyitott fel Zotyó egy aktatáskát. - Nahát! – lépett közelebb az öreg, megtapogatta a papírköteget. – Nem hittem volna, hogy egyszer pénzt látok még életemben! Pláne ennyit! - Mennyi lehet ez? - Hirtelen ránézésre… több százezer dollár. - Biztos narkópénz. - De hát honnan szerezték, és mire használják? - Nem tudom, de reméljük, kiderül. - De kinek van narkóra, vagy bármire is pénze? - Könnyebbet kérdezz! Jól van, srácok. Páran őrizzétek ezt itt! – azzal visszament a többiekhez. - Valamennyire eltakarítottuk a mocskot. – fogadta Ági az öreget. - Jól van. És a kárt felmértétek? - Nagyjából. Két kocsit totál szétlőttek. A többi sem ép teljesen. Az üvegek szinte mindenhonnan kitörtek, a lámpák jó része is, na és a kerekek… – sorolta Tamás. - Elég, elég ennyi! - Hogy fogjuk ezt kijavítani? - Holnap. Illetve ma. Később… megoldjuk valahogy. – motyogta László, miközben egy nagyot ásított. – De fáradt vagyok. – nézett a többiekre. Azok is épp el nem ájultak a kimerültségtől. - Nagyon sok volt ez. Folytassuk holnap, illetve később. – mondta valaki. Ebben egyetértettek. Bezárták az ajtót, és mindenki helyet keresett magának. - Azért ne aludjunk túl mélyen! Bár remélhetőleg nem zavar meg senki minket. Hajnali három felé járt az idő, mikor az RK mély álomba merült. Az elmúlt néhány eseménydús nap teljesen kifárasztotta őket. … Június 23. délelőtt 10 óra. Néhányan ébredezni kezdtek. Csendben keltek fel, nehogy felébresszék társaikat. László, miután valamelyest magához tért a kábultságából, felállt, és az ajtóhoz ment. Résnyire

106



Az utolsó háború



nyitotta, hogy némi fény jöjjön be. Körülnézett a helyiségben. Elborzadt az éjszakai vérontás nyomait látván. „Atya világ! Azt reméltem, hogy csak rossz álom volt!” – gondolta, majd előkeresett és felnyitott egy konzervet, majd enni kezdte. Tamás, Ági, Csilla és István társultak hozzá. - Jól vagytok? – kezdte a csevegést László. - Fogjuk rá. - Ha ezt megettük, megnézem Gyurit és Miskát. - Oké, de még tán alszanak. - Majd felébresztem őket. A golyókat ki kell venni minél előbb. És aztán meg kell tudnunk, hogy ezek kik voltak. – bökött az olaszok felé az öreg. - A kocsikat is helyre kell hozni. Feltéve, ha lehetséges. – fűzte hozzá István. - Na, ez jól esett. – büfögött egy nagyot László, majd vízzel leöblítette a falatokat. – Pfuj, de langyos. - Víz után kell nézni. És jó lenne valami tisztálkodási lehetőséget is találni. – vetette fel az ötletet Tamás. - Bizony. Erre is sort kell keríteni. – helyeselt László, majd sérült társaihoz ment. – Csilla, Ági, segítsetek nekem! - Máris. - Szedjétek elő a csodadobozokat! A lányok engedelmeskedtek, és a csomagtartóból kivették a szükséges holmikat. László kivette a két páciensből a golyókat, a lányok pedig megtisztították, majd bekötözték a sebeket. - Remélem, rendbe jöttök! - Tamás is szépen meggyógyult a múltkor. Orvosi praxist vezethetnél. – hízelgett Csilla. - Na, azt azért nem vállalnám. A lányok elpakoltak, László pedig a számítógépeket nézte meg. Már kora délután volt lassan, mikor az RK többi tagja is felkelt. - Jutottál valamire? – lépett közelebb Géza az öreghez. - Nem sokra. Az valószínű, hogy ezek annak a csoportnak a tagjai, akiknek itt, Rómában találkozniuk kell majd. Megpróbáltam kideríteni a pontos címet, de a gép adatai le vannak kódolva, nem tudok a rendszerbe belépni. Hasonló az Enrico Vivendi esethez. Na és te? - A hullákat átkutattam, de semmi nem utal a személyazonosságukra. Furcsa, de semmilyen irat nincs náluk. Csak néhány öngyújtót, cigarettát, na és cetliket találtam. De nem tudom, mi van ráírva. - Mutasd! Géza odaadta neki a papírokat. - Nos, ez olaszul van. - Azt én is gondoltam. - Figyelj csak! Június 28. Ez stimmel. Húsz óra… és egy hely neve. - Róma? - Nem. Ez valami… ez lehet a pontos címe az összejövetelnek. - Mi lehet az? - Talán egy iskola… vagy templom. – gondolkodott hangosan az öreg. – Mindenesetre egy olyan hely, ahol több tucat ember kényelmesen elfér. Ezt kellesz kideríteni. Mégpedig úgy, hogy megkérdezünk valakit, aki nem csak olaszul tud. - És nem árthat nekünk. – tette hozzá Géza. - Igen. Na nézzük meg a többieket, mire jutottak a kocsikkal. - Hát szar a helyzet, főnök. – jelentette Tamás. – A szélvédők szinte mind ripityára törtek, a hátsó kerekek épek, de az elülsők…

107



Az utolsó háború



- Te jó ég! Még jó, hogy van az a két autó, amit ezektől a mocskoktól szereztünk. – utalt László a páncélautókra. – De így is kevés, ahogy elnézem. - Sajnos hasonlóan kell cselekednünk, mint Pesten. - Nem szükséges. – vetette ellen Géza. – Hisz ha a többi disznót is elintéztük, a kocsijukat megkaparinthatjuk. - Igaz, de nem számíthatunk erre száz százalékosan. És addig is mivel fogunk közlekedni? - Elég, ha páran nézünk utána a címnek, a többiek itt maradnak. - Milyen címnek? Mi ez? – kérdezte egy RK-tag, látván a cetlit László kezében. - Feltételezhetően ez az a hely, ami itt szerepel olaszul, ahol a kisfőnökök és csoportjaik találkoznak. Azt kell megtudni, hogy mint jelent ez a szó. - Én arra is kíváncsi lennék, hogy mit kerestek itt az éjjel. Talán csak nem minket? - Nem hiszem. Gyanútlanul jöttek be. - Igaz. Akkor megint csak összefutottunk velük. - Igen. Na, srácok, úgy gondoltam, körülnézek egy kicsit. Ki tart velem? Géza és Zotyó jelentkezett. Az egyik páncélautóba beültek, és kocsikáztak a városban. A csapat többi tagja kitakarította a helyiséget, majd pihentek. Lászlóék estére megérkeztek. - Na mi újság? – érdeklődött István. - Hát semmi különös. Elég kihalt a város. Nem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk. - Vizet azért tudtunk hozni. – emelte ki a csomagtartóból a flakonokat Zotyó. - Együnk, és aludjunk. Holnap benézünk a Colosseumba, és megpróbáljuk kideríteni, hogy hol lesz a találka. – mondta László. - Oké! – egyeztek bele a többiek. Azzal nekikezdtek falatozni, majd nyugovóra tértek. … Június 23-án reggel 7 óra körül ébredezett a PSzK. Kiszálltak az autókból és megmozgatták végtagjaikat, közben arról panaszkodtak, hogy milyen kényelmetlen így aludni. - Na, jól van emberek! – szakította félbe őket Márton. – Fürdés, ruhacsere, zabálás és indulás! - Bizony! Nincs vesztegetni való időnk. – helyeselt Zsolt. Skip odament Andráshoz, és átkarolta a vállát. - Gyere! Megmosom a hátad. – súgta a fülébe, félig-meddig tréfásan. - Hagyjál! Mosd meg a magadét! – mondta barátságtalanul, miközben kibújt alóla. Skipnek rosszul esett ez a hanghordozás, otthagyta a fiút, és a folyóhoz ment. - Azért remélem, nem túl szennyezett. – mondta Zsolt. - Engem az se érdekel. – morogta Skip, majd lerúgta cipőjét, levette pólóját és nadrágját, és egy szál alsógatyában belesétált a folyóba. Néhányan követték példáját, de a legtöbben csak az arcukat mosták meg. Zsolt örömujjongások közepette vetette bele magát a hűs vízbe. Vidáman lubickolt. - Csodás a víz! – kiáltott fel. - Igen, az. – mosolygott halványan Skip. - Hé! Kicsit vidámabban! – nevetett rá Zsolt, közben játékosan csapkodott Skip felé, aki viszonozta ezt. Pár percig úsztak még, aztán fázni kezdtek, és kimásztak a partra. - Brrr! De jól esett! – rázta meg a fejét Skip, hogy a vízcseppek leperegjenek hajáról. - Ügyes vagy! Rám szórod a vizet! – morgott András. - Menj odébb! – válaszolt, miközben hátrasimította haját. - Épp mosakodtam! - Akkor meg mi bajod van?! Úgyis vizes vagy. - És hogy cserélsz gatyát?! – váltott témát. - Majd az autóban.

108



Az utolsó háború



- Úgy! Vizezd össze azt is! - Most mi a fasz bajod van?! A magam helyét vizezem össze! - Csinálj amit akarsz! - Biztos bal lábbal keltél! – morogta maga elé Skip. Felkapta a földről a cuccát, és az autókhoz ment. A csomagtartóból előhalászta a váltás ruháját, beszállt az autóba, és lecserélte a gatyáját, a többit kint vette fel. - Na! Így mindjárt más. – nyugtázta a kellemes, tiszta érzést. András beült a helyére, és elkezdett falatozni. - Csak egy konzervet vettél ki? Azt hiszed, a többiek nem éhesek? – jegyezte meg Skip, miközben magának is kivett egyet a csomagtartóból. - Vegyen ki mindenki magának. – morogta András. - Mi bajod van? Bal lábbal keltél? - Mit érdekel az téged?! Hagyj békén! - Jól van, na! Márton is odajött, és egy konzerv elfogyasztásába kezdett. - Most az a bajod, amit a múltkor mondtam? – kérdezte Skip Andrástól, a vallomására célozva. A srác nem válaszolt. - Miért? Mit mondtál neki? – érdeklődött Márton. - Ez csak kettőnkre tartozik. - Óh, akkor odébb megyek. – ezzel kiszállt, és a többiekhez sétált. - Szóval? – fordult Skip ismét a hallgatag fiú felé. – Hozzád beszélek! - Hallottam! - Akkor?! Mi van?! - Semmi! – válaszolt ingerülten. - A semmitől vagy ilyen kötekedő, mogorva?! - Ne foglalkozz már állandóan velem! Szállj le rólam! Skip megsértődött. A kaja se esett neki jól, és a félig teli dobozt kihajította az ablakon. - Ezt most miért csináltad? - Éhségsztrájkba kezdek! – vágta oda dacosan. - Hülye! - Te meg egy mogorva marha vagy! Ekkor már a távolabb álldogáló emberek is felfigyeltek rájuk, de ők nem foglalkoztak ezzel, hanem folytatták. - Te meg egy buzi fasz! – kelt ki magából András is, de megbánta. Skipet ez a kijelentés sokként érte. Kinézett az ablakon, szeme könnybe lábadt. Remélte, hogy ezt nem veszi észre senki. „Sokkal többről van szó.” – gondolta keserűen. – „Hülye voltam, hogy elmondtam neki. Óh! Hogy én mekkora barom vagyok! Maradt volna Csillával, inkább szenvedtem volna némán…” – szeme újra könnyezni kezdett, a sírás határán volt. – „Miért is nem ugrottam le arról a rohadt tetőről?!” Márton odament hozzájuk. - Bocs, hogy megzavarom a veszekedést, de lassan indulnunk kéne. Ekkorra Zsolt és Péter is odaért. - Na, a kocsit odaerősítettük a másikhoz. Reméljük, gond nélkül sikerül vontatni. Csak ekkor figyeltek fel a fagyos légkörre. - Történt valami? – kérdezte Péter. - Csak a szokásos. Ez a két mafla ismét összeveszett. – magyarázta Márton. - Olyanok vagytok, mint a rossz testvérek. Hol kibékültük, hogy meg összevesztek. Nem lehet kiigazodni rajtatok. - Hé! Hova is megyünk most? – bökte oldalba Skipet a göndör hajú.

109



Az utolsó háború



- A pokolba… – vette elő kelletlenül a térképet. Hajts délre. Grúzia egy köpésre van. Jó nagy köpésre! – tréfálkozott Péter, a haragos pár kivételével fel is nevettek a többiek. - Hegyvidéken kellesz átkelnünk, a Kaukázuson. – egészítette ki Skip komoran. – Több mint 600 kilométer. Jó ideig csendben haladtak, de egy idő után megszólalt András. - Figyelj, Skip! Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan, csak kicsúszott a számon. - Hát ez az! Legalább kimondtad, amit gondoltál. Nem csak célozgattál, meg sunyin éreztetted velem… - Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – vágott a szavába. - Hát pedig sikerült. - Ne haragudj kérlek! Többé nem fordul elő. - Persze. – csóválta a fejét hitetlenkedve. - Ígérem… Akkor nincs harag? Skip megmakacsolta magát, nem reagált. - Hé! – bökte meg a vállát. – Ne csináld ezt! - Hagyj békén! Ennek nincs értelme. Kibékülünk, aztán az első adandó alkalommal összeveszünk. Belefáradtam. András nem tágított. - Megbeszéljük nyugodtan, kettesben. Oké? - Igen?! És mikor és hol és minek?! - Amint lesz rá mód. Még körülbelül 200 km-t tettek meg, mikor Márton pihenőt javasolt. Mindenki kiszállt az autóból, és az addig sosem látott tájat csodálták. Skip sétálni indult. András utána szólt, de ő úgy tett, mint aki nem hallja, tovább ment. András meg utána. - Hé! Hozzád szólok! Gyere! – karolta át a vállát. – Sétáljunk el arra, és beszéljük meg. - Nem érdemes. - Dehogynem! Én nem akarok haragban lenni veled. Tudom, hogy goromba voltam. - Bocs, ha tolakodó voltam. - Nem erről van szó… illetve… szóval idő kell, míg megemésztem és… - Mégis, meddig akarsz még szarakodni?! - Nézd, próbállak megérteni, de ez nem megy könnyen. - Érdekes! Régen olyan jól megértettük egymást. - Az azért más volt. - Hát persze! De ezt már nem érted meg. Nekem többre van szükségem, mint a barátság. Arra, hogy szeress, hogy megérts, hogy együtt legyünk. De ezt már mondtam. Őrülten szeretlek. De ha közeledek, vagy bármi… olyan elutasító és rideg vagy. Tudod, hogy ez mennyire fáj? - Sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni neked. Ezentúl másképp lesz, jó? – nyújtotta András a kezét. - Hagyjuk! – legyintett Skip. – Csak megsajnáltál. De ez el fog múlni, és újra kezdődik az egész. Nekem pedig erre nincs szükségem. - Most miért nem fogsz kezet velem? Adj esélyt! A fenébe! Miattad szakítottam Csillával, mert fontos vagy nekem! Kérlek! Skip nem válaszolt, dacosan a távolba meredt. András hamar rájött, mit akar. - Értelek már. De ennyi ember előtt? És ha meglátnak? - Távol vannak. - Izé… de akkor is furcsa lenne… - Egy ölelés?! Hagyjuk! – legyintett Skip ismét, és elindult vissza a többiekhez. - Hé! Várj! – szólt utána András. – Gyere ide! – húzta magához. Átölelte a vállát és derekát. Skip viszonozta. Egy percig így voltak.

110



Az utolsó háború



- Jó így? – kérdezte halkan András. - Igen. – mondta Skip megkönnyebbülve. Enyhe izgatottságot érzett. - Oké. Akkor most menjünk vissza. Jó? – engedte el. Skip némán bólintott. Még egy pillanatra találkozott tekintetük, aztán egymás mellett visszasétáltak. András kicsit furcsán érezte magát, zavarban volt, de Skip is. - Látom, igen összeölelkeztetek. Szent a béke? – kérdezte Márton, mikor a két fiú odaért. - Reméljük, az! - Persze, hogy az! – erősítette meg András. - Igen. Csak az a kérdés, hogy meddig tart. – jegyezte meg kétkedőn Skip. - Most… nem bízol bennem? - De. Bocs! - Állandó bocsánatkérés… Ebből áll az életetek? Ilyen érzékenyek nem lehettek! – csóválta a fejét Márton. - Na jó! Menjünk tovább! – szállt be a kocsiba Skip. - Oké! – szálltak be a többiek is. Az elkövetkezendő pár órát csendben tették meg, akadályok nélkül. Igaz, nem haladtak túl gyorsan, mindössze 50 km/h sebességgel. Estefelé járt az idő, mikor újra megálltak. - Na! Grúzia már tényleg csak egy köpésre van. Szerintem együnk, aztán holnap folytatjuk az utat. – javasolta Márton. – Délelőtt odaérünk. - Oké. – helyeselt Skip, majd konzerveket vett elő, és szétosztotta. – Kezdem unni ezt a vacakot. – morgott. - Most jobb lenne a patkányhús? - Hát, változatosabb lenne. Azt biztos, hogyha azok a mocskos gecik a karmaim közé kerülnek, akik ide süllyesztették a világot, keservesen megbánják! – átkozódott Skip. Agyonverem őket, aztán addig dolgoztatom őket, míg bele nem döglenek! - Hé! Hé! Lassan a testtel! Mi ütött beléd?! – csodálkozott el Péter. - Talán csak most tudatosítottam, amit tegnap láttunk. A szeméttelepen élő… Élő?! Inkább vegetáló szerencsétlenek. Borzalom! És mennyi hasonló eset lehet, amiről fogalmunk sincs! - Ne akard az összes problémát a nyakadba venni! Csak szép lassan, apránként… Megoldjuk, ha meg lehet oldani… valahogy. - Adj hálát az istennek, hogy nem támadtak meg. - Inkább Károlynak. Ha ő nincs, mi már eledelek lennénk. - Talán jobb is lett volna. - Most mi bajod van, Skip?! - Semmi. Csak kétlem, hogy valaha normális világ volt, vagy lesz. Anyám pedig annyit mesélt, hogy milyen volt régen. Tőle tanultam meg sok mindent… De nézd meg, hogy most mi van! - Figyelj! Ha sikerülnek a dolgok, úgy, ahogy szeretnénk, megválasztunk téged a világ urának! - Mi?! Beszélsz hülyeségeket! – szörnyülködött Skip. – Inkább aludjunk! - Na, jól van. Holnap tele kell tölteni a tankokat. Kezd kifogyni a kocsikból a benzin. – mondta még Márton, aztán elhelyezkedett, és lehunyta szemét. A többiek is követték példáját. … [17.ep.] Június 24., reggel 8 óra, Ausztria: - Azt hiszem, elég jól kifundáltuk a mai programot. – vélekedett Sanyi, mielőtt finom és kiadós reggelijének utolsó falatját bekapta volna.

111



Az utolsó háború



- Ja, már csak a kivitelezés van hátra! – értett egyet a 30 év körüli, barna hajú, nem különösebben testes, de izmos Béla, az egyik társa. - Ami sajnos nem lesz túl egyszerű, sok anyag és idő kell hozzá, és Jürgen is panaszkodott. - Mi baja lehet, amikor itt vagyunk, és teljes erőnkből segítünk? – kérdezte egy harmadik. - Ha jól értettem, amit magyarázni és mutogatni próbált, akkor az a gondja, hogy a földeken is dolgozni kéne, az állatokat gondozni, és a többi. - Tény, hogy ilyesmire tegnap nem sok időt hagytunk, az összes 20-45 éves férfi és nő a kiképzésünkön volt. - Ez így nem lesz jó! Ha nincs földművelés, nem lesz kaja, és akkor nagyon megutálnak minket, pláne hogy az olaszok tán vissza se jönnek. - Ez bizonytalan. Meg kéne érteniük, hogy veszélyes a legjobb lehetőséget alapul venni. - Most még nem is teszik azt, de ha néhány hét eseménytelenül telik el, akkor már más lesz a helyzet, a katonáskodás csak felesleges nyűg lesz. - Van egy ötletem! – vágott közbe Béla. – Mi lenne, ha…? – magába fordulva elgondolkodott. - Ha? – meredtek rá a többiek. - Ha nem akarnánk mindenáron mindannyiukból katonát faragni. Így csak elaprózzuk az erőnket, annyira, hogy szinte percenként kell a következő emberhez menni segíteni. Kiválaszthatnánk 15-20-at a legalkalmasabbnak tűnők közül, velük foglalkoznánk teljes erőnkből, a többiek pedig visszamennének dolgozni, és akkor, bár mindenkinek több lenne a munkája mint eddig, mégse lenne gond a kajautánpótlással és a védelemmel sem. És ha ennyi emberrel nem tudnánk megvédeni a falut, akkor már úgyis mindegy… Aztán időnként mi, katonát is besegíthetnénk a földművelésben. - Azt hiszem, igazad van, de a mai tervekhez még mindenkire szükség lesz. Holnaptól meg majd lehet úgy, ahogy elképzelted. Na nyomás! – zárta le a beszélgetést Sanyi. Felállt az asztaltól, és kilépett a rendelkezésükre bocsátott házikóból. Elsétált a Jürgen háza előtt lévő főtérre, és jó hangosan elkiáltotta magát. - Kommt hierher! Gyertek ide! – ordította nemes egyszerűséggel, mivel bővebben még nem tudta németül kifejezni magát. Saját társai már körülötte gyülekeztek, mikor az osztrákok előbújtak odúikból. - Helló! – köszöntötték őket, mivel arra már hamarabb rájött, hogy ezt itt is megértik. Ezután társaihoz intézte szavait. – Na, Bélám! Akkor válaszd ki a 15-20 embered, és folytassátok velük a kiképzést. A többieket majd én irányítom az erődítési munkálatokban. Esetleg Ádi még segíthetne nekem. – szólt egy szőkésbarna, magas, vékony, fiatal sráchoz. - Oké, főnök! – egyezet bele az. Béla ezután megtanácskozta társaival, hogy az eddigi rövid kiképzési idő alatt mely osztrákok tűntek a legfogékonyabbaknak a katonáskodás tudományára, majd a kiválasztottakat külön csoportba hívta, szétosztotta köztük a fegyvereket, és elindultak a falu szélén lévő rét, a kiképzőpálya felé. Sanyi, mielőtt még dologra vitte volna az embereket, szeretett volna beszélni Jürgennel, hogy őt is megnyugtathassa. Pár percig összeráncolt homlokkal gondolkodott, miképp is magyarázza el, amit kitaláltak. Végül kiötölhetett valamit, mert arcvonásai ellazultak, mély lélegzetet vett, és bősz mutogatásba fogott. A hegyek mögül épp előbukkanó, fényesen ragyogó napra mutatott. - Die Sonne. – segítette ki Jürgen, nem tudva, mire akar kilyukadni a magyar. - Die Sonne. – ismételte Sanyi, majd kinyújtott karját egyre magasabbra emelve a Nap jelenlegi helyzete felől délre fordult, majd karját fokozatosan leeresztve nyugat felé mutatott. Ezzel a Nap járását akarta szimbolizálni. Ezután az arcához tett kezével és lecsukott szemeivel alvást mutatott, majd nyújtózkodott, végül ismét a felkelő Napra intett.

112



Az utolsó háború



- Morgen? – kérdezte Jürgen bizonytalanul. „Ha ez jelenti azt, hogy holnap, akkor Morgen.” – dünnyögte magában Sanyi, majd folytatta a magyarázkodást. – Morgen… – az emberekre mutatott, majd a szántóföldekre és az istállókra. Jürgen bólintott. - De most kommt! – adta ki a parancsot a magyarok vezetője. - Milyen jól meg tudod értetni magad! – nézett rá elismerően Ádi. A kb. ötvenfős férficsoport néhány méteren keresztül követte őket, egészen addig, míg Sanyi meg nem állt. - Itt kétfelé válunk. Te az emberek felével arra menj, mi a másik utat torlaszoljuk el. Ügyeljetek rá, hogy sehol se lehessen megkerülni az útakadályokat. Sanyi bement a fegyverraktárnak kikiáltott épületbe, és baltákat osztott szét az emberek között. Gyalog indultak el a faluból kivezető utakon. Mikor az utolsó házat maguk mögött hagyták, még néhány száz métert sétálniuk kellett, hogy elérjék az erdő szélét. Itt Sanyi az egyik baltával nekiesett egy jókora fának, és a többieknek is jelezte, hogy kövessék példáját. Mikor három fát sikerült ledönteni, megálljt parancsolt. Közös erővel az útra vonszolták a rönköket, úgy hogy még az aszfaltról letérve se lehessen elférni mellettük autókkal. Az erdőben már úgyis olyan sűrűn álltak a fák, hogy oda csak gyalog lehetett bemenni. Ezután továbbmentek még vagy száz métert, és ott is végrehajtották ugyanezt a műveletet. Mikor egy harmadik, még távolabbi részen is megismételték mindezt, Sanyi visszaindult a falu irányába. - Genug! – mondta, a többiek követték. – „Ennyi akadálynak elégnek kell lennie ahhoz, hogy vagy gyalog kényszerítsük őket a falu felé, vagy sok idejükbe teljen, mire félrehúzzák a fatörzseket, és kocsival jöhetnek. Ezzel legalább tíz percet nyerünk, így az őröknek lesz idejük jelezni, felkészülhetünk, és a nem katona falubéliek is be tudnak menekülni az erdőbe, ahol elbújhatnak a csata idejére. Egy meglepetésszerű támadásnál nincs rosszabb a védők szempontjából.” – filózott Sanyi. A településre visszaérve szembetalálkozott Ádival és csapatával. Ők is izzadtan, de elégedetten poroszkáltak visszafelé a déli hőségben. - Megvan? – kérdezte Sanyi. - Persze! Ezen jöjjenek át! – mosolygott vissza Ádi. - Szuper! Akkor gyűjtsük össze a többi eszközhöz való cuccot! A magyarok jelezték, hogy meg akarják nézni a pincéket, padlásokat. A falusiak nem tiltakoztak. Sanyi azonnal a régi holmik közé vetette magát. - Pontosan mit is keresünk? – érdeklődött Ádi. - Kötelet minden mennyiségben, aztán felesleges üveg- és fémtárgyakat. – válaszolt, és az osztrákoknak is megmutatta, hogy miket menjenek gyűjteni saját otthonaikba. Egy óra múlva a kért tárgyakból már jókora halom púposodott a főtéren. Sanyi ebédszünetet rendelt el, majd folytatódott a munka. A rozsdás fémlemezeket olyan alakúra hajlítgatta egy kalapáccsal, hogy azok formája a lehető legmegfelelőbb legyen a kocsikerékkidurrantásra. A többiek utánacsinálták ezt. Mikor már rengeteg kerékgyilok kész lett, Sanyi leszórta őket közvetlenül a falu határa elé az útra. Bár ha kint az országúton helyezik el a csapdákat, még jóval a legelső úttorlaszok előtt, akkor szinte biztos, hogy minden kocsi rájuk fut, de Sanyi nem akarta tönkretenni a várható zsákmány értékes darabjait, így a kerékkidurrantók mintegy végső eshetőségként kerültek az útra, a szilánkokra tört üvegek társaságába. Ezután következett a bűvészkedés a kötelekkel. Még reggel megbeszélték, hogy a hegytetőkön lévő zászlós őrszemek mellett az útmenti erdők sűrűjébe is telepítenek őrhelyeket. Mivel olyan közel az úthoz kiabálni nem lehetett, a kilátást meg a fák takarták el, azt találták ki, hogy az őr a majdan megbeszélendő szabályok alapján megrángatott kötéllel jelezhet legközelebbi társának, aki továbbadja a jelet egészen a faluig. Ez elég csendes és

113



Az utolsó háború



feltűnésmentes, bár az igaz, hogy a legutolsó, legbelső torlasz menti őrhely személyzetének már futva kell a hírt a faluba vinnie. Az útmenti őröknek kettős céljuk volt. Egyrészt még akkor is észlelhetik a veszélyt, ha a támadók elővigyázatosan úgy jönnek, hogy a hegyről csak nehezen lehessen észrevenni őket, másrészt hátba támadhatják a faluba behatolókat, vagy a menekülésüket akadályozhatják meg. Már késő délután volt, mire befejezték a kötél-jelzőrendszer telepítését. Levezetésképpen még az utakra néző házak tetőin kis lőréseket csináltak, és köveket vagy földet hordtak a padlásokra a tetők széleihez, hogy az ott fedezéket kereső falusiakat nehezebben lőhessék meg az utcáról fölfelé tüzelő olaszok. Ahol lépcső vezetett a padlásra, azt elbontották, és létrával helyettesítették, mivel megbeszélték, hogy akik fölmennek, felhúzzák maguk mögött a létrát, nehogy úgy hátba támadhassák őket, mint pár napja Istvánt. Már a nyugatra fekvő hegyek tetejét súrolta a Nap, mire mindezzel elkészültek. Fáradtan rogytak le a fűbe. Ekkor jöttek vissza Béláék is a gyakorlatozásból. Ők is melléjük telepedtek, majd beszélgetni kezdtek. Az osztrákok is megvitatták egymással az átélteket, a magyarok is tovább szőtték terveiket. - Hogy haladtatok, Béla? – kérdezte a csoportvezető. - Egész jól. Nem rosszabbak, mint mi voltunk az akció előtt. - Ez nagyszerű! - Csak egy bökkenő van. - Éspedig? - Mi tudtuk előre, hogy mennyi időnk van a felkészülésre, de most nincs semmi konkrétum. Akár már ma megtámadhatnak minket, és ez a bizonytalanság feszültté teszi az embereket. Én is az vagyok. Félek, hogy túl hamar visszajönnek, és még nem lehet majd kellőképpen számítani az osztrák fegyveresek segítségére. - Reméljük, hogy azért legalább még egy pár nap haladékot kapunk! - Így igaz. És ti mire jutottatok? - Kész a védelmi rendszer, ma este már az őrséget is meg kellene szervezni. - Akkor ti sem lazsáltatok! - És hogy gondoltad az őrséget? – kérdezte Ádi. - Hány katonánk is lesz? – kérdezett vissza Sanyi. - Velünk együtt 24. – árulta el Béla. – De ezek közül négynek az első elhullott olaszoktól kellesz fegyvereket szereznünk. - Úgy tűnik… Szóval úgy gondoltam, hogy minden úttorlasz mentén lesz úgy 10-15 méterre bent az erdőben egy őrhely. Még az álcázást meg kell oldani, de az nem is olyan sürgős. Javaslom, hogy éjszakánként minden útmenti őrhelyen két-két embernek, azaz összesen 12 főnek kéne őrködnie, plusz kettőnek a faluban járőröznie. - Az 14 ember! – hökkent meg Béla. – Marha sok! - Tudom, de nem tehetünk mást. Vagy te talán szívesen szobroznál egyedül a koromsötét éjjeli erdőben?! - Nem. - Na látod! Nappal viszont a legkülső őrhelyeken kívül mindenhová elég egy-egy ember is, tehát csak 9 főt foglal le az őrség. A többiek alhatnak, vagy gyakorlatozhatnak. Főleg, hogy nappal a hegyi megfigyelők is használhatóak. Éjszaka igaz, jól látnák a közeledő kocsikat, csak mi nem vennénk észre az ő jelzésüket. - Oké… meggyőztél. - Helyes! De elegem van mára a munkából. Jön valaki fürdeni egy jót? – azzal Sanyi feltápászkodott, odasétált a falu szélén csobogó patakocskához, ledobálta ruháit, és a vízbe gázolt. Leült, hátát a partnak támasztotta, és engedte, hogy a hűs hullámok simogassák testét. Meglepően sokan követték, a fél falu a vízben lubickolt.

114



Az utolsó háború



- Ez aztán az aranyélet! – jegyezte meg egy RK-tag, mikor kimászott a vízből, és látta, hogy a távolban már készítik számukra a vacsorát is. A nagy munkában mind megéheztek, jól esett a kaja, és utána a finom pincehideg bor is. Estére már csak egy kellemetlen kötelessége maradt Sanyinak: kiválasztani az őröket, és elmagyarázni nekik, mit vár tőlük. - Ma van az első éjszakai őrség. – mondta társainak. – Úgyhogy mi is megyünk. Most kaptak először élesre töltött fegyvert a kezükbe. – intett az osztrákok felé Sanyi. – Remélem, ma még nem kellesz használniuk. Nehogy egymást lőjék le véletlenül! Sanyi és Ádi mentek a déli kivezető út irányába négy osztrák társukkal, Béla és Dénes szintén négy falusival az északi út irányába, Árpi pedig a faluban maradt egy osztrákkal. A magyarok először elmutogatták, hogy mire valók a kötelek, és mit várnak az emberektől, majd a legkülső őrposztot foglalták el, magukra vállalva a legveszélyesebb feladatkört. Közben szinte teljesen besötétedett, hűvös hegyi szél borzolta hajukat, de figyelmesen őrködtek. A magyarok sokáig riadtan kapkodták fejüket az éjszakai állatok hangjától megrémülve, de aztán ők is hozzászoktak a zajokhoz, és immár elcsendesedve vigyázták a falu éjszakai álmát. … Június 24, reggel fél nyolc, Róma: Az RK-tagok nagyon élvezték, hogy nem kell már minden nap a kora hajnali órákban talpon lenniük, örültek, hogy László nem zavarja fel őket túl hamar. „Hagyom még őket egy kicsit aludni.” – gondolta László. – „De aztán ma már jó lenne valami eredményt is elérni a feladatunkkal kapcsolatban. Bár… az igazán nagy haladás volt, hogy 15 emberrel kevesebbel kell majd szembeszállnunk 28-án, … ha egyáltalán szembe tudunk szállni velük. Múlik az idő, és fogalmunk sincs, hogy hol fognak találkozni… Kitől szerezhetnénk információt? Ha legalább már valamelyikünk tudna olaszul…” – mélyedt gondolataiba. - Jó reggelt, Laci! – köszönt az épp ébredező István, miután kinyújtózkodott, és szétnézett a még félhomályos helyiségben, ahol rajta kívül még csak az öreg volt ébren. – Mit csinálsz itt hajnalok hajnalán. László az ölében tartott iratcsomóra és számítógépre pillantott, csak utána válaszolt. - Nyugtalan vagyok, nem aludtam valami jól. - Miért, mi a gond, főnök? – kérdezte István tréfásan. - Annak ellenére, hogy még csak másfél napja vagyunk itt, és még több mint négy napunk van hátra 28-áig, úgy érzem, hogy túl sok időt vesztettünk, és semmire sem jutottunk. - Számítottunk rá, hogy nem lesz könnyű… - Igen, tudom… Most is tudom, hogy négy nap alatt még bármi történhet, de ettől még nem érzem biztosabbnak a helyzetünket. Nagyon nagy felelősség… ha elszúrjuk, már két banda kivégzéséért is bosszút akarnak majd állni. Vagy szerinted a tegnapelőttiek nem is egy csoport voltak, hanem három? Azért gondoltam erre is, mert túl sokan voltak, és nem csak egy számítógépük volt… - Remélem, hogy az utóbbi stimmel, mert eléggé megszívnánk, ha 10-15 tagú bandákból találkozna nem is egy, hanem kilenc! - Igen, az rettenetes lenne… Figyelj! Gyere már ide, és próbáljunk meg valami programajánlatot kidolgozni mára, amíg a többiek alszanak. – azzal az öreg a körülötte heverő papírok alól előbányászta Róma városának térképét. István melléje telepedett, és úgy félórányit tanácskoztak, mire a többiek is kezdtek magukhoz térni szendergésükből. Reggeli után László felállt, és szót kért, hogy a teljes csoporttal megvitathassa az eddig felmerült ötleteket. - Nos, amíg itt húztátok a lóbőrt, azaz aludtatok… – magyarázkodott az értetlenkedő arcok láttán. – addig beszélgettünk egy kicsit Istvánnal. Kitaláltunk pár dolgot, ezeket kéne

115



Az utolsó háború



megbeszélni. Úgy gondoltuk, hogy hármas csoportokban mászkálhatnánk a környéken, kocsit egyelőre nem kéne vinni, túl feltűnő lehet. Öt ilyen kis csoportot alkothatnánk, akik akár már most indulhatnának. Először közösen benéznénk a Colosseumba, majd szétszóródnánk, és figyelnénk, hogy nem látunk-e öltönyös-napszemüveges olaszokat, akiket feltűnésmentesen követni lehetne, és kérdezgetni próbálnánk a helyi lakosságot. Minden csoport számára lemásoltam a cetlit is a címmel. Délben és este visszajönnénk találkozni, kajálni, és megbeszélni az eredményeket. Közben akár mosdani is lehet, nem messze innen van egy kisebb folyó. Az itt maradó nyolc fő pedig vigyázna a cuccainkra, és nagyon jó volna, ha sikerülne összerakniuk legalább kettőt-hármat az öt régi kocsinkból, mert ezekkel a csillogóvillogó páncélautókkal nem furikázhatunk, bármikor kiszúrhatnák az olaszok, és akkor nagyon hamar lebuknánk. Mostantól erre is vigyázni kell, tegnap elég óvatlan voltam… Ja, és még valami. Ha lesz időnk, alaposan át fogjuk kutatni ezt az egész épületet, mert az olaszok céltudatosan jöttek ide. Lehet, hogy csak a szálláshelyüket foglaltuk el, de az is lehet, hogy elrejtettek itt valamit. – várt egy kicsit, amíg a csapat megvitatja maga közt a hallottakat. – Ellenvetés? - Csak annyi, hogy szerintem ne egyszerre hagyjuk el az épületet, és ne mászkáljunk együtt olyan nagy 15 fős csoportban, mint ahogy mondtad. Az is ugyanolyan feltűnő, mint a kocsikázás. – jegyezte meg valaki. „Igaza van.” – látta be László. – „Úgy néznénk ki, mint egy bámészkodó turistacsoport. Az pedig a mai korban kissé szokatlan.” – majd szóban folytatta. – Akkor külön-külön megyünk. Ha nincs más, akkor csoportosuljatok, és nyomás! Nemsokára három fő osont ki a házkapunk, és elindultak a Colosseum felé. Pár száz méter séta után megfordulva látták, hogy újabb kis csoport indul a másik irányba. László elégedett volt, hogy végre csinálnak valamit, még akkor is, ha az eredmény kétséges. Nagyon örült annak is, hogy ilyen óvatos, fegyelmezett és értelmes emberekkel jöhetett Rómába, akik mind jó barátaivá váltak az együtt töltött idő során. Csak mikor az éjszakai lövöldözésre gondolt, szorult el a szíve. „Két halott… És az a szörnyű, hogy hozzá kell szoknunk a gondolathoz: Nem kéjutazásra jöttünk. Minden lépéssel, amit Szicília felé teszünk, csak bonyolódik a helyzet… Inkább arra kéne koncentrálni, hogy most mit tehetünk!” – próbálta elaltatni aggályait. - Akkor benézünk a Colosseumba? – érdeklődött a mellette bandukoló István. - Persze, naponta úgyis többször oda kell menni, nehogy elszalasszuk Sanyiékat, ha szükségük lenne ránk. - Te, Pisti, kilóg a pisztolyod! – nevetett fel Zotyó, mikor társaira nézett. – Nem azért vettük fel a legszakadtabb koszos ruháinkat, hogy a csillogó fegyverek leplezzenek le minket. - Jó, de a röhögéssel sem kell felhívni magunkra a figyelmet! – vágott vissza István, miközben az ingét rángatta a fegyvere elé. Elkomolyodva sétáltak tovább az egyre inkább föléjük tornyosuló épületóriás felé. Csak körbejárni negyed órájukba telt. Megcsodálták a hatalmas faragott kőoszlopokat és boltíveket, melyek még az átvészelt évezredek után is aránylag épek voltak. Csak néhol omlott le egyegy rész, bár az nem biztos, hogy magától. Több helyütt is fegyveres harcok nyomait fedezték fel: golyó ütötte lyukakat a falakban. Ezután bementek. Ott már elég sok kőtörmeléket kellett kerülgetniük, de még így is tökéletesen fel lehetett ismerni a nézőtér üléssorait és középen lent a küzdőteret, melyet ismeretlen rendeltetésű kőtömbök osztottak részekre. Élő embert nem láttak, foszladozó ruhás csontvázakat annál inkább. - Nem a legbizalomgerjesztőbb helyet jelöltük meg találkozási pontként. – vélekedett Zotyó. - Tény, de hát ki tudhatta ezt előre? – mutatott körbe István. – Mindenesetre az olaszok számára ez is ideális találkozóhely lenne, csak talán túlzottan a városközpontban van. - Menjünk! – javasolta László. – A halottaktól nem lehet felvilágosítást kérni.

116



Az utolsó háború



- Kérni lehet… – vetette ellen tréfásan István, mikor elindultak kifelé. – csak kapni nem. Határozott úticél nélkül kóvályogtak a kisebb-nagyobb utcák labirintusában, figyelmüket főként az emberekre és a járművekre fordították, de nem sok újdonságot láttak. A házak állapota a magyarországi helyzethez hasonlóan nagyon változatos volt, az összeomlott romok mellett néhol még szinte újnak tűnő épületek álltak. A csoport több órás bolyongás után sem látott működő kocsit, csak az utak mentén rozsdásodó, kiberhelt roncsokat. Ember sem sok volt, ha elvétve mégis útjukba akadt egy-egy, László mindig megpróbálkozott a kérdezősködéssel, először angolul, majd németül, végül magyarul, nem sok sikerrel. - Már dél van, de még senkit sem találtunk, aki ezen az átkozott olasz nyelven kívül bármi mást is ismerne! – mérgelődött László. - Ugyan! Még alig találkoztunk pár csávóval, és az sem segített, ha a papírt mutogattuk nekik, arra is csak a vállukat vonogatták. – nyugtatgatta Zotyó. - Biztos lesz valaki ebben a városban, aki tud segíteni. Csak kitartás kérdése, hogy megtaláljuk. – tanácsolta István is. - Igen… De most pihenjünk egy kicsit. Rohadt meleg van itt. Menjünk vissza a bázisra hűsölni és zabálni! Ezt az ötletet a többiek is lelkesen helyeselték, és végre is hajtották. - Sziasztok! Mit sikerült intéznetek? – sietett elébük Csilla. - Hát, azon kívül, hogy lassan megismerjük a környéket, semmit. – válaszolt a lányra mosolyogva István. – És itt? Volt valami? - Semmi különös. Egyesült erővel nekiestünk a szerelésnek, és a két tropára lőtt kocsi alkatrészeiből eddig sikerült egyet a másik három közül úgy-ahogy helyrepofozni. - Igaz, hogy ez sem lesz sokkal kevésbé feltűnő, mint a páncélkocsik, de legalább már működik. – jött oda Tamás is, és rámutatott a javítás eredményére. Egy srác épp beindította a motort, felkapcsolta a lámpákat, és megtett néhány métert az autóval, hogy kipróbálja azt. Lászlóék jól megnézték a járművet. A hátsó ajtók üvegein kívül mindenhol csak cakkos törmelék állt ki az ablakkeretekből, nem voltak lámpabúrák, az elülső ajtók és a motorháztető hullámos-lyukacsos volt az őket ért lövedékektől, a hátsó kerekek láthatóan nagyobbak voltak az elsőknél, még jó, hogy egyáltalán át tudták szerelni őket a másik kocsiról, mert megegyezett a felnik típusa. - Hát tény, hogy ez az … „autó” tényleg egy jelenség, de az a fő, hogy működik. Jobb mint ha gyalog kellene Reggioba mennünk. – tételezte fel az öreg. - Ha még egyet sikerülne megcsinálni, akkor már beférnénk mindannyian, igaz, elég szűkösen. – kapcsolódott be a társalgásba a csupa olaj kezű Ági is. Közben egymás után érkezett meg a másik négy járőrcsoport is. Kérdezgették egymást, de csak az elszomorító eredményekről, azaz inkább eredménytelenségekről szerezhettek tudomást. De nem adták fel ilyen hamar a reményt, miután megebédeltek, újra útnak indultak. Lászlóék ismét sétálgattak az utcák útvesztőjében, majd elhatározták, hogy kipróbálják a folyó vizét. Figyelni aközben is lehet. A víz tisztának tűnt, István és Zotyó ledobálták felsőjüket, és mosdani kezdtek. Közben László vigyázott a cuccokra és nézelődött. A folyó hosszában több helyütt is látott embereket, azok is fürdőztek, esetleg kisebb csoportokban társalogtak egymással. Az öreg el is határozta, hogy amint a fiúk végeznek, odamegy kérdezősködni. „Hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy itt a folyóparton több embert fogunk találni, mint a város utcáin. Pláne ilyen meleg napsütéses időben. Úgy tűnik, hogy a strandolás örök divat, vagyis inkább kedvtelés fog maradni.” – gondolta. A várakozás során feltűnt neki, hogy tőlük nem messze egy tőle kb. 10 évvel fiatalabb, toprongyos, elhanyagolt külsejű, gubancos bajszú-szakállú, hosszú kócos barna hajú, ideges tekintetű és mozgású férfi dugja ki a fejét a folyópart mentén álló legszélső ház takarásából, és végigpásztázza a terepet. Közben feje és végtagjai néha idegesen megrándultak. Úgy tűnt,

117



Az utolsó háború



hogy mindent rendben talált, mert elhagyta a ház nyújtotta fedezéket, és a folyóhoz ment. Bár az már szinte kúszás volt, annyira megpróbálta magát összehúzni, feltűnésmentessé tenni. Pont ez szúrt szemet Lászlónak. Kicsit meg is sajnálta a szerencsétlen ürgét, aki a vízbe dugta arcát, úgy ivott, majd bevizezte haját, és megdörzsölte arcát. Mozdulatai kapkodóak, sietősek voltak. László egy hirtelen ötlettől vezérelve melléje guggolt, és mikor a férfi végzett a tisztálkodással, megszólította. - Excuse me! Do you speak english? – érdeklődött először az illető angoltudása után, de mivel ez nem vezetett eredményre, a némettel is megpróbálkozott. – Entschuldigen Sie! Sprechen Sie Deutsch? Ez sem segített, a férfi riadtan bámulta Lászlót, szeme jobbra-balra cikázott, minha azt fontolgatná, mikor, merre és hogyan menekülhetne el. Annyira szánalmas látványt nyújtott, hogy az öreg megsajnálta, és a kezébe nyomta az ebédje délutánra uzsonnaként becsomagolt maradékát. A rongyos férfi annyira meghökkent, hitetlenkedő képet vágott, hogy az még a sokat megélt Lászlót is ámulatba ejtette. „Ez az ember annyira bizalmatlan és rémült lehet valamitől, hogy azt nehéz elhinni is.” – vonta le a következtetést az öreg, majd visszafordult, és elindult társai felé. - Hát ettől sem lettem okosabb! – jegyezte meg lemondóan épp öltözködő barátainak. – Pedig az ösztöneim így ránézésre azt súgták, hogy ez az ember biztos tud valami fontosat. - Ti magyarok vagytok?! Ezt hallotta László a háta mögül. Akaratlanul megtorpant és megpördült a meglepetéstől, de ezzel a hirtelen mozdulatsorral eléggé megijesztette a férfit, aki védekezően maga elé emelte kezét, és hátrébb lépett. - Bocs, nem akartalak bántani, csak annyira… nagyon elképesztő itt magyar szót hallani. Egyébként Laci vagyok, ők pedig a barátaim: Pisti és Zoli. – nyújtotta kezét a bemutatkozáshoz az öreg. Szeretett volna a másik bizalmába férkőzni. A férfi bizonytalanul áttette bal kezébe a kapott élelmiszeres zacskót, és félénken kezet fogott Lászlóval. - Szólítsatok Palinak! – mutatkozott be ő is. - Rendben, örülök, hogy találkoztunk, Pali! … Feltehetnénk neked néhány kérdést? - Hát…, na jó, de ne itt, túl sok az ember, veszélyes! - Miért lenne az, minden olyan békés! – ellenkezett István. De Pali ezt szóra se méltatta, elindult vissza a házak közé, és bement az egyik sötét kapualjba. Az RK-tagok pedig követték. - Itt már sokkal jobb! – lélegzett fel Pali. - Te egyébként mit keresel itt? – tette fel az első kérdést Zotyó. - Kaját, piát, és mindent, amivel üzletelni lehet. – jött a válasz. - Jó, jó, de én úgy értettem, hogy itt, Rómában mit keresel, hogy kerültél ide. - Ja! Még a katasztrófa idején a szüleim nyugatra akartak menekülni, hátha ott jobbak az életkörülmények. Idáig jutottunk, és nem lett jobb, mint otthon volt. Azóta már mindenkim meg is halt. – hajtotta le fejét szomorkásan. - Sajnáljuk! … És mi az, ami miatt ennyire félsz? – nézett körbe a rejtekhelyen István. - Üldöznek. Egy banda, fegyverekkel. – hadarta. - Azt inkább nem is firtatjuk, hogy mibe keveredtél. Tulajdonképpen segítségre lenne szükségünk, valakire, aki meg tudna válaszolni pár kérdést. – tért a lényegre László. - És mik lennének azok? - Mondd, jól tudsz olaszul? - Persze, húsz éve itt élek! – húzta ki magát Pali büszkén. László erre az orra alá dugta a cetlit. - Légyszi mondd el, mi van erre ráírva!

118



Az utolsó háború



Pali figyelmesen végigolvasta az írást, közben egyre sápadtabb lett, a végén már szinte falfehér volt az arca, és reszketett a keze. - Mi van veled? Jól vagy? – döbbentek meg Lászlóék ezen a furcsa reakción. - Nem tudom…, mit akartok ott, – kezdte el-elcsukló hangon. – … de én akkor basztam el az életem, mikor megtudtam, hol van ez a hely… - Mondd tovább! Kérlek! – könyörögtek az RK-tagok fellángoló érdeklődéssel. - … Még tavaly ősszel volt… – emlékezett vissza összeráncolt homlokkal. – Bevallom, rablókörútra indultam, és eközben találtam egy gyönyörű, hatalmas palotát, szinte teljesen jó állapotban volt, csodálkoztam is, hogy még az üvegek, ajtók is majdnem mind megvoltak. Kérdezgettem a környékbeli lakosokat, hogy mi az a hely, akkor hallottam először ezt a nevet, ami a papírotokon áll. Ennél többet senki sem mondott róla, és mikor a palota udvarára beléptem, mindegyikük rémüldöző pofával elrohant, és magukra zárták kunyhóikat. Hülyének tartottam mindet, és jót röhögve betörtem az egyik ajtót, és behatoltam. Csalódtam, mert bár szép volt minden, sehol egy jól eladható árucikk, az összes szerzeményem néhány üveg pia volt. Kimentem a kertbe, és jól bevedeltem. Arra tértem magamhoz, hogy egy bokor tövében fekszem, kezemben egy majdnem üres üveggel, és beszédhangokat hallok. Óvatosan kinéztem, és láttam, hogy egy pár öltönyös fickó cseveg egy padon. És egyre csak jöttek az újabb fazonok, a végén már mozdulni sem mertem, nehogy megbosszulják rajtam a betörést. Mikor már mindenki ott lehetett, gondolom a kellemesen enyhe időjárás miatt, a kertben kezdtek beszélgetni, tervezgetni. Volt szó pénzről, fegyverekről, emberrablásokról, zsarolásokról. Már rájöttem, hogy miért nem merik a helyiek átlépni a birtok határát. A vidáman előadott gyilkolászós történeteik alapján azok az öltönyösök semmitől sem riadnak vissza! Lapultam, mint szar a fűben, de pechemre az egyik fickó pont az én bokromhoz jött hugyozni, és felfedezett. Nem vártam meg, míg elkapnak, felugrottam, és teljes erőmből rohantam, ők utánam, lövöldöztek rám, de már semmire sem tudtam figyelni, faágak, bokrok csapkodták véresre az arcom, azt se néztem, merre futok, egy meredek domboldalon megbotlottam, legurultam, bele egy folyócskába. Elájulhattam, mert már csak arra emlékszem, hogy egy ismeretlen vízparton térek magamhoz, de mégis nagyon örültem, hogy nem találtak meg. Azóta üldöznek, már többször is majdnem elkaptak. Biztos azt hiszik, hogy kémkedni voltam, pedig nem. Tök részeg voltam, nem emlékszem semmi konkrétra! – a hangja szinte sírósan csuklott el. – Most mit csináljak?! - Segíthetnél nekünk, hisz ismered a helyet… – gondolkodott hangosan László. Pali erre minden eddiginél rémültebb képet vágott, eldobta a papírt, és teljes erejéből rohanni kezdett a kapukijárat felé. - Nem akarok megdögleni! – üvöltötte menekülés közben. – Soha többé nem akarok odamenni! – hangja visszhangzott a boltozatos alagútban. - Utána, ne hagyjuk meglógni! – kiáltott László, majd futásnak eredt. – Várj, nem úgy gondoltam! – próbálta hasztalanul megállásra bírni az informátort. Pali meglepően fürge volt, ha menekülésről volt szó. Ez arra utalt, hogy jó sokszor lehetett már része benne. És jól ismerte a várost, állandóan kis, kacskaringós, nehezen belátható utcácskákba rohant be, üldözői lemaradtak, majd egy útkereszteződésben megálltak. Ugyanis egyik irányban sem láttak senkit. Egy ideig a környéken rohangáltak, kiabáltak, benéztek a házakba, de nem találták meg Palit. Végül tanácstalanul megálltak a kereszteződésben, és komoran, önváddal telítve várták, ki szólal meg először. - Talán jobb lett volna, hogy úgy teszed fel a kérdést: „El tudnád magyarázni, merre találjuk azt a helyet?” – törte meg a csendet István. - Igen, egy kicsit félreérthető voltál. – vélte Zotyó is. - A kurva életbe! – fakadt ki László. – Ne finomkodjatok, mondjátok meg nyugodtan, hogy hülye fasz voltam, és elbasztam az eddigi legjobb lehetőségünket. Láthattam volna,

119



Az utolsó háború



milyen gyáva az a fasz! Csak annyira elragadott a hév! Bassza meg! – őrjöngött, közben körbe-körbe mászkált, és minden útjába kerülő tárgyba jó nagyot rúgott. István és Zotyó összenéztek. Mióta ismerték az öreget, még sose látták ilyen dühösnek, általában ő volt a leghiggadtabb a csapatban. Bár kétségtelenül most is igaza volt, elszúrta a lehetőséget. - Figyelj! – szólt őszinte hangon István az öreghez. – Próbálj megnyugodni! Mindannyian csináltunk már olyasmit, amit később megbántunk. És mérgelődéssel nem lehet meg nem történtté tenni semmit. A hibák arra valók, hogy másodszor már ne kövessük el őket. Most hibáztunk, de attól még mindig te vagy a legjobb vezető, akit csak kaphattunk. – hízelgett teljesen komolyan gondolva, amit mond. – Majd kitalálunk valamit. Legalább már azt tudjuk, hogy tényleg létezik az a hely. Ez is előrelépés. Gyere, menjünk vissza a többiekhez! László hamarosan visszanyerte önuralmát, hálásan gondolt megértő társaira, de szíve telve volt keserűséggel, és mardosó bűntudattal, hogy néhány ártatlan szavával ekkora galibát okozott. Mikor visszaértek, Lászlónak első dolga volt, hogy mindenkinek elmesélje baklövését, azt akarta, hogy lássák, akármilyen rosszul esik is, beismeri a hibáit. „Ismertem olyanokat, akik az én helyzetemben valahogy, akár fenyegetéssel is rávették volna Pistit és Zotyót, hogy hallgassanak, hogy azt mondják, nem is történt semmi, és így megőrizhették volna töretlen dicsőségüket. De ez szerintem undorító dolog. A lelkiismeretfurdalás egy idő után biztos több kínt okozna, mintha most azonnal új főnököt választanának helyettem.” – töprengett az öreg. Az RK-tagok látták, hogy mennyire megviselte Lászlót ez a kis mulasztásból adódó, súlyos következményekkel járó incidens, ezért az este folyamán már nem is nagyon zaklatták, maximum együttérzésükről biztosították. … A negyvenes éveiben járó, magas, rövid fekete hajú férfi a földre hullajtotta a kezében tartott, hajlott, megolvadt rendszámtáblát, mely az utca csendjében bántóan hangos zörgéssel esett az aszfaltra. A férfi komótosan leütögette tenyeréről a rákerült szennyeződést, majd leporolta fekete zakójának ujjait, végül zsebéből elővette, és feltette fekete napszemüvegét. Az út közepét éktelenítő szürke, kiégett fémkupacra pillantott, aztán megszólalt. - Igen, ez Ernestoék járműve volt. Nem akárki intézte el őket, különleges fegyvere volt. Talán a konkurencia Szicíliából. Derítsétek ki! – ezzel elfordult a roncs irányából, és limuzinja felé indult. Arcán nem tükröződött érzelem. - Nagyúr! – sietett mellé egy épp a környékre érkezett, szintén öltönyös férfi. A megszólított megállt, és kérdő pillantást vetett a jövevényre. - Most jövök a belvárosból, Nagyúr, ahol azt hallottam az egyik informátoromtól, hogy egy háromfős csoport szaglászik utánunk. – jelentette. - Értesítsd a teljes besúgóhálózatunkat! Tudjátok meg, kik azok, és azt is, hogy ki tette ezt a társainkkal! – intett fejével a kiégett, eldeformálódott jármű felé, majd jelezve a beszélgetés végét, beszállt a limuzin hátsó ajtaján, amelyet a sofőr csukott be mögött. Az elegáns kocsi méltóságteljesen elindult, majd az utca porát felkavarva eltűnt az egyik kanyarban. - Igenis Nagyúr! – kiáltotta utánuk a jövevény. – Hallottátok a főnök parancsát. Indulás! – fordult céltalanul lézengő társaihoz. … A férfit kopogás zavarta meg az elmélyült olvasásban. Finoman becsukta, majd íróasztalának éleivel párhuzamosan az asztalra helyezte Schiller Drámaelméletének eredeti német nyelvű, gótbetűs nyomtatású kiadását. - Igen? – szólt ki. Délutáni beszélgetőpartnere lépett be az ajtón. Gondosan ügyelt arra, hogy ne lépjen rá cipőjével az eredeti kézi csomózású perzsaszőnyegre, ezért még a parkettán mozdulatlanná merevedett. Csak ekkor szólalt meg.

120



Az utolsó háború



- Nagyúr! Jelentést tenni jöttem! - Hallgatlak. - Eddigi kérdezősködéseink alapján annyit tudtunk meg, hogy a háromfős csoport a Colosseum környéki utcákban kíváncsiskodott utánunk, és hogy bizonyosan nem tudnak olaszul, de… – itt elakadt, testén ideges rángás futott végig, és néhány izzadtságcsepp jelent meg homlokán. - De? - Azt sajnos senki sem tudja, hogy kik azok, és hol van a táborhelyük. A kocsirobbantóknak meg egyenesen semmi nyomuk sincs. - Helytelen. - Viszont csak úgy mellékesen valaki másnak a nyomára bukkantunk. – próbálta felvidítani főnökét. - … Csak nem az a kis féreg? – találgatott rövid töprengés után. - De, Nagyúr! A főnök gúnyos mosolyra húzta száját. - Látogassuk meg! Most. Élvezet lesz végignézni a halálát. – lekattintotta az akkumulátorról működtetett olvasólámpa kapcsolóját, majd beosztottja kíséretében a kocsijához sietett. Négyen tartottak vele. … „Ezek üldöznek, biztos meg fognak ölni!” – rémüldözött Pali. A félelemtől hihetetlenül hamar kiszállt fejéből a rengeteg bevedelt alkohol bódító hatása. Csak arra tudott koncentrálni, hogy fusson, fusson, nem törődött vele, hogy a lihegéstől majd’ kiköpi a tüdejét, hogy az erőlködéstől elhomályosul szemei előtt a világ. Néha tompán a tudatába hatolt a dörrenő lövések, a dühös kiáltások zaja, és az arcába csapódó, bőrét mélyen felszántó tüskés ágak okozta fájdalom. Nem akart a karmaik közé kerülni, nem akarta megtudni, milyen érzés átélni azt, amiről az olaszok meséltek egymásnak röhögve. Maga elé képzelte az egyesével levágott ujjú embert, és érezte, hogy kifut agyából a vér, megszédült és térdre rogyott. Már szinte a tarkóján érezte üldözői lihegését, minden erejét összeszedve állt fel, és rohant tovább. Megpróbálta tudatából kirekeszteni a félelemgerjesztő képeket, és csak azt figyelte már, hogy bal lába után a jobbat lódítsa előre, hogy haladjon. Másra már ereje sem volt. Hirtelen eltűnt alóla a talaj, újra elesett, gurulni kezdett lefelé, éles fájdalom hasított fejébe, és minden elsötétült előtt. Pali riadtan tért magához, keze görcsösen szorongatott egy rozsdás vascsövet, ruháját teljesen átitatta a veríték. Lihegett, alig kapott levegőt. Felült. Megtapogatta maga körül a padlót, a falakat, kicsit megnyugodott az ismerős környezet tudatától. Nehéz volt teljesen lehiggadnia, legalább öt percig bámulta kimeredt szemekkel a sápadt holdfénytől szürkésnek tetsző szemközti falat. „Hát soha nem alhatok többé nyugodtan? Meddig fognak még ezek a szörnyű rémálmok gyötörni? … Addig, amíg meg nem ölnek!” – összerázkódott az agyába villanó gondolattól. – „El kéne tűnnöm ebből a városból. Amíg nem késő. Csak tudnám, ez miért nem jutott hamarabb eszembe? Úgyse tart itt semmi… Igen, holnap lelépek.” – határozta el magát. Zajt hallott. Nyikorgást a lépcsőház felöl. „Biztos a falépcső az. De ki járhat rajta? A ház üresen szokott állni.” Megrémült, talpra ugrott, és két marokra szorította a vasdorongot. Némán, lélegzetvisszafojtva fülelt, és meresztette szemét az ajtó irányába. Semmi kétsége nem volt már, hogy lépések zaja közeledik. Nem tudta, mitévő legyen, szinte lebénult a félelemtől. Mikor az ajtó recsegve kiszakadt keretéből, már biztos lehetett benne, hogy nem alaptalanul. Öt feketeruhás férfival nézhetett farkasszemet, akiknek arcát kaján vigyor tette még rémisztőbbé.

121



Az utolsó háború



- Helló, patkánykám! – szólalt meg a Nagyúr olaszul. – Emlékszel még ránk? – a megszólított, valószínűleg a rémülettől, nem bírt még egy erőtlen igent sem kinyögni. – Felfrissíthetem az emlékezeted! Francesco Altamira vagyok, és te rongáltad meg a kastélyomat, te voltál az, aki kihallgatta a beszélgetésünket. Ki volt a megbízód? – firtatta megemelt hangerővel. - Én… nem… – nyögte ki zavartan Peti. - Gondoskodunk róla, hogy legyen „kedved” beszélgetni velünk, te görény. Senki sem állhat az utunkba büntetlenül. És mi sose felejtünk. – magyarázta újra higgadtan a főnök, és fenyegetően előrelépett áldozata irányába. Társai zakóik alá nyúltak, nem kétséges, milyen szándékkal. A folytatást Pali már nem akarta megvárni, oly rémülten nézett körbe a szobában, mint a sarokba szorított vad. Végső kétségbeesésében megpördült, és az ablak felé rohant. Felugrott, áttörte az üveget, és üvöltés kíséretében lezuhant az első emeletről. Az olaszok az ablakhoz szaladtak, ahol kibiztosították pisztolyaikat. Pali térdeibe és könyökeibe szinte elviselhetetlen fájdalom hasított, maga is csodálkozott, hogy mégis fel bír állni, és el tud szaladni. Hisz most az életéért futott. Nagy szerencséje volt, hogy térdeinek nem lett komolyabb baja, viszont jobb keze használhatatlanul fityegett, időnként az oldalához csapódott, iszonyú kínt okozva ezzel. Hamarosan dörrenéseket hallott, és látta, hogy a körülötte szétcsapódnak a kavicsok és a por az úton. Gyorsan beugrott az első kis mellékutcába, és fájdalmasan továbbvonszolta magát, hogy minél távolabb kerüljön a veszélyes helytől, üldözőitől. Mert nem kételkedett benne, hogy követni fogják. „Inkább maradtam volna a magyarokkal. Ők talán elrejthettek volna… Vagy pont ők köptek be, bosszúból, amiért nem akartam segíteni nekik?” – az emberekbe vetett minden bizalma elszállt ettől a feltételezéstől, tudta, hogy csak magára számíthat, és ilyen állapotban nem sok esélye lesz, de az életösztön nem hagyta, hogy feladja a küzdelmet. - Utána, a kurva életbe! – ordította magából kikelve a Nagyfőnök az ablakban állva, mikor a kém eltűnt szemeik elől. – Nem igaz, hogy mindig meglóg előlünk! Már csak ezért is el kell kapni. – morogta, miközben már kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant lefelé a kocsihoz. – Te velem jössz, ti hárman gyalog mentek! – parancsolta, majd beugrott az autóba, indítózott, és csikorgó kerekekkel elszáguldott. … - Már megint lövöldöznek. – jegyezte meg az őrt álló Géza a társának. – Itt lehet, hogy még inkább zajlik az „éjszakai élet”, mint Miskolcon vagy Pesten. - Szerintem is. De tán jobb is így. Gondolj bele, hogy mi lett volna, ha már az első itteni esténken idecsődül a fél város a tűzpárbajunk zajára! - Igazad van, akkor vége lett volna az… inkognitónknak. – idézett fel egy régen hallott szót. [18.ep.] Pali szedte a lábát, ahogy csak bírta, de érezte, hogy ereje egyre fogy. Beszaladt egy másik utcába, és az első kapualj biztonságot nyújtó fedezékében megállt, hogy kicsit kifújja magát. A fal mellett meglapulva kikémlelt, ekkor megpillantotta üldözői lassan araszoló autóját. Gyorsan visszahúzta a fejét, nehogy észrevegyék. Lélegzetvisszafojtva fülelt, és várta, hogy tovább menjen a jármű. „Jól van. Azt hiszem, nem erre jönnek.” – nézett ki ismét, majd előjött fedezékéből, és tovább futott. - Ott van a mocsok! – harsogta az egyik gyalogosan közlekedő olasz, mikor meglátta a tovasuhanó árnyat, és a nyomába eredt. A kocsi villámgyorsan megfordult, és bekanyarodott az utcába. Az autóban ülő egyik gengszter több lövést is leadott a mozgó célpontra. - Te barom! Még lőni sem tudsz?! – ordított rá Altamira.

122



Az utolsó háború



- Összevissza szaladgál! Nem könnyű így! – mentegetőzött a pasas. Pali rémülten gyorsította a tempót. „A rohadt életbe, hogy ezeket nem lehet lerázni!” – morogta, miközben berúgta az egyik ház ajtaját, és berontott. Egy nő, aki a lakásban ezidáig oly békésen aludt, felriadt a robajra és felsikított. Pali ezzel nem foglalkozva keresztülfutott a lakáson, be-benézve minden helyiségbe, hátha talál másik kijáratot. Az egyik szobában megpillantotta a teraszra nyíló ajtót. Felrántotta, és kiment rajta. Miután a kerten áthaladt, a kerítésen nehézkesen bár, de átmászott, majd a Colosseum felé vette az irányt. Hamarosan követte a három olasz. Az autó a környéken cirkálva pásztázta a terepet. Újabb lövések dördültek. - Te, ez olyan, mintha ezek közelebbről jöttek volna. – vélte az őrszem. - Igen. Valószínű, hogy errefele tartanak. Szólok a többieknek, jobb ha felkészülünk, ki tudja, mi lesz itt. – mondta Géza, azzal alvó társaihoz ment. Az RK-tagok kelletlenül, morogva kapták össze magukat. - A fenébe, hogy egyetlen nyugodt éjszakát sem lehet itt eltölteni! Skip háza valóságos paradicsom volt, de mióta… - Csitt! – szakította félbe Lászlót Gáza. – Hallgasd! - Hallgatom. – morogta az öreg, miközben a kapuhoz ért, melyen aztán kikukucskált. – És látom is. Ott van a fazon. Felénk jön. Nyomában pedig nem is egy, hanem ke… három! - Nem lehet, hogy ez Pali? – vetette fel István, miközben kibiztosította fegyverét. Ekkor az üldözött személy megbotlott, és elesett. Torkát segélykiáltás hagyta el. A körülbelül tizenöt méterre lévő férfiak fegyverüket a földön heverőre szegezték, és lőni készültek, de az RK-tagok, akik addigra villámgyorsan elhatározták, hogy segítenek azon a szerencsétlenen, célba vették, és tüzet nyitottak a támadni készülőkre. Azoknak meglepődni sem volt idejük, holtan rogytak össze. Pali még mindig a földön feküdt, arra is alig volt energiája, hogy lélegezzen. Miután a lövöldözés abbamaradt, futó lépéseket hallott. Valakik fölé hajoltak, szólongatták. Ismerősnek tűnő arcok voltak. „A magyarok…” – villant át az agyán, majd megpróbált kipréselni magából egy segélykérő szót. - Gyere! Támaszkodj rám. – mondta István, majd óvatosan felsegítette. Ekkor csikorgó kerekek és lövések zaja hasította fel ismét a csendet. Géza, László és három másik RK-tag viszonozták az egyre közeledő autóból rájuk mért golyózáport, majd futásnak eredtek. Csak pár méterre volt tőlük a fedezéket nyújtó kapu. Beugrottak az épületbe, majd bezárták a kaput. - Au! Eltaláltak! – nyögött fel Géza, a bal vállát tapogatva. Az RK-tagok a fal mellé vetették magukat, és szemüket szorosan lehunyva várták, hogy a lövöldözés abbamaradjon. Ez rövidesen be is következett. A magyarok egy része védekező állásba helyezkedett, mások elbújtak. László a kapun lévő kislyukon óvatosan kilesett. „Itt áll a kocsi a bejárattal szemben. Ha jól látom, csak ketten vannak. Egy a kormánynál van, egy pedig a kocsi fedezékéből lőtt ránk… Vajon most mi lesz?” – találgatott magában az öreg, közben figyelte, ahogy a két pasas szót vált egymással, szemüket a kapuról le nem véve. A fegyveres végül beült a volán mögött ülő mellé, és elhúzták a csíkot. - Elmentek. – mondta László megkönnyebbülve. - De lehet, hogy visszajönnek. - Valószínű. Jobb lesz eltűnni innen. Kapjátok össze magatokat. Addig gyorsan megnézem Gézát. - Nem komoly, csak egy karcolás. – mondta Géza, közben megmutatta Lászlónak a vállát. - Látom. Szerencsére csak súrolta a golyó.

123



Az utolsó háború



- Igen. Az ijedtségem nagyobb volt. Jó célpontok voltunk. Csoda, hogy megúsztuk, és nem jártunk úgy, mint… – itt elhallgatott, és gondolatban folytatta. – „…szegény János és Stefan.” - Úgy látszik, ehhez hozzá kell szokni. - Pali ki van merülve, és eltört a jobb keze. – jelentette István. - Erre most nincs idő. Nyomás a kocsiba, majd biztonságosabb helyen rendbe hozzuk. Az üzemképtelen autókból átpakolták a cuccokat a másik két működő autóba, majd beültek. A többiek, akik befértek, a páncélautókba préselték magukat, néhányan gyalogosan követték a lassan haladó konvojt a kihalt utcán. … Francesco Altamira őrjöngött. Palotája előtt leparkolt, kiszállt, és tiszta erőből bevágta a kocsi ajtaját. A másik pasas csendben kiszállt. - Te balfasz pancser! – üvöltött fel egyre vörösödő képpel, miközben a kocsi tetejét ökölbe szorított kezével püfölte. Carlo csodálkozott. Ritkán látta ilyen mérgesnek a főnökét. „Még a végén agyvérzést kapsz.” – gondolta. - Hogy lehet ez, mondd?! – folytatta Altamira, majd bement a házba, embere némán követte. - Azonnal hívj ide mindenkit! – utasította. - Igenis, Nagyúr! Éjjel három óra felé járt az idő. A nappaliban tizenöt fő állt egymás mellett feszengve. Altamira méltóságteljesen lépett be az ajtón, megállt velük szemben, végignézett rajtuk, majd leült egy kényelmes fotelba. Nyugodtnak tűnt. - Titeket azért fizetlek, hogy a rátok bízott feladatokat elvégezzétek. Ezzel nem is volna probléma, mert általában jól elvégzitek a munkát, de ugye jól meg is fizetlek titeket… De hogy lehet az, hogy valamit mindig elcsesztek?! – üvöltötte. – Az a féreg mindig meglép! És most már segítői is akadtak! – szavait főleg Carlonak szánta. - Bocs főnök, de… - Ne feleselj! Három emberem megint meghalt! Szinte a szemem láttára! Múlt éjjel Ernestoék… és számos emberemnek nyoma veszett! Enrico Vivendinek és három társának úgyszintén! Mi a fasz folyik itt?! Ki tizedeli az embereimet?! Tudni akarom! – itt abbahagyta az ordítást, rövid ideig gondolkodott, majd folytatta. – Ha áruló van köztetek… ki fogom deríteni. Csak tudnám, miért van ez?! Olyan jó dolgotok van, talán túlságosan is. A seggetek is ki van nyalva! - Pláne most! – morogta az egyik olasz, de a nagyfőnök ezt meghallotta, mert ráüvöltött. - Pofád befogod! Semmi okotok sincs a panaszra! Bőséges fizetséget kaptok. Ha hamarosan nem mutattok fel valami eredményt, végetek van! Megértettétek?! - Igen, Nagyúr! – hangzott a felelet. - Két napot kaptok arra, hogy kiderítsétek, kik azok a Colosseum környékén lézengők, és kik tették el láb alól, és tüntették el az embereimet! Carlo, te pedig hívj segítséget Szicíliából. Vagy húsz emberre van szükségem. - Igenis Nagyúr, de a cég dolgaival is foglalkozni kellene… - Tudom, de itt is kell az erősítés. A cég ráér, most az nem érdekel. Na, tűnés! Az olaszok elhagyták az épületet. „Kezdem unni Altamirát, meg ezt az egészet… Még hogy jó dolgunk van! Hát az átlagnál igen… Éjszaka felzavarnak és iderángatnak. Azt hiszi, neki mindent lehet! Egy mocsok alak. Az üzelmei is azok. De sajnos kénytelen vagyok… nincs választásom.” – gondolta az előbb is elégedetlenkedő férfi. Altamira egyedül maradt gondolataival.

124



Az utolsó háború



„Ha ez így megy tovább, újabb embereket kell beszervezni. Olaszokat vagy akár egyéb nemzetiségűeket. A lényeg, hogy megbízhatók legyenek… Csak ez nem lesz könnyű. Az ördögbe! Kár, hogy annak idején Marioval összebalhéztunk. Azelőtt minden simán ment… de azóta… Vajon kik ölték meg Ernestoékat? Ezek az idegenek? Vagy Mario emberei? Esetleg ő volt a megbízójuk? Végül is lehetséges. Dolgoztat külföldieket is…” … Június 25. Róma Már régen felkelt a nap, mikor Pali magához tért. Körülnézett, de ismeretlen volt számára a környezet. - Hol vagyok? – ült fel nyögések közepette. - Biztonságban. – felelt Csilla, aki mellette ült, várva, hogy felébredjen. – Rögzítettük a kezed, úgyhogy ne nagyon mozgasd! Emlékszel, mi történt? - Igen. Köszönöm, amit értem tettetek! - Szóra sem érdemes! – lépett oda László, István kíséretében. - Hol vagyunk most? - Muszáj volt elhagynunk azt a helyet. Egy másikat kerestünk. Ez is közel van a Colosseumhoz, csak pár utcára van tőle. Egy templom közelében lévő épületben vagyunk. Remélhetőleg itt nem találnak ránk. - Aha. Hát én is… Szóval, gondolom, most hálával tartozom nektek. - Hát… jó lenne, ha végre segítenél. De nem kell eljönnöd oda, elég ha csak elmagyarázod, hogy merre van az a hely. - De miért akarjátok ezt tudni? László és István összenéztek, majd vissza Palira. - Na jó. Elmondom. De előbb egyél. Igen sovány vagy. – mondta László, majd intett Gézának, hogy hozzon kaját. László és István letelepedtek Palival szemközt. Géza odanyújtotta a konzervet Palinak, de az riadtan pattant fel. - Kannibál! – kiáltotta. - Mi van? – néztek rá értetlenül. - Én ebből nem kérek! Hagyjatok elmenni! – próbált magának utat törni a körülötte ülők között, de azok felálltak, és visszatartották. - Mi a nyavalya ütött beléd? - Hogy ehettek ilyet?! - Milyet? - Hát… – a hangja itt elakadt, az arcukat figyelte. – „Őszintének tűnnek. Lehet, hogy tényleg nem tudják?” – gondolta. - Mondd már! Mi van ezzel? – kérdezte Géza rosszat sejtve. Pali intett, hogy üljenek le. Úgy is tettek. - Ez a konzerv… Honnan szereztétek? - Hát… innen-onnan. Miért? - Csak mert… lehet, hogy emberhúsból van. A többiek elképedtek, majd miután felfogták, hogy ez mit is jelent, felfordult a gyomruk. Néhányan a szájuk elé kapták a kezüket, és öklendeztek. - Uramisten! – nyögte László. – Miből gondolod ezt? - Izé… szóval… amennyire tudom, Szicíliában van egy nagy konzervgyár, és néhányan azt beszélik, hogy nem csak állati eredetű húst használnak fel, hanem… De van egy lány, aki többet tudna mesélni nektek erről. - Hol van ez a lány? – kérdezte István. - Itt Rómában. Talán, ha el nem ment azóta. - El tudnál oda vinni? - Hát… jó. – egyezett bele.

125



Az utolsó háború



Géza, László, István és Pali beültek az egyik autóba, és elindultak. Útközben László elmesélte Palinak itt tartózkodásuk okát. Pali némán hallgatta. Körülbelül egy órát utaztak, mire megérkeztek arra a helyre, ahol Pali a lány tartózkodási helyét sejtette. Egy romos kis házhoz mentek. Pali bekopogott, majd kiabált olaszul. Pár percig könyörgött, mire végre valaki kinyitotta az ajtót. Egy riadt, fiatal lány volt, kezében puskát szorongatott. Pár szót váltottak, Pali közben a társaira mutatott. Úgy tűnt, a lányt nehezen bár, de meggyőzte, szélesebbre nyitotta az ajtót, így a jövevények betértek a házba, mely szegényesen volt berendezve. A lány, mielőtt becsukat volna az ajtót, idegesen körülnézett. - Tudjátok, itt általában mindenki bizalmatlan. – fordult Lászlóék felé Pali. - Azt észrevettük, de nem is csoda. A lány hellyel kínálta őket, ők leültek a rozoga székekre. Pali beszélni kezdett a lánnyal, aki egyre idegesebb lett. - Hát, ahogy elnézem, nem sokra fogunk menni. – jegyezte meg István. - Várd ki a végét. Hátha mégis. – mondta Géza reménykedve, miközben elmélyülten figyelte a lányt, aki fiatal kora ellenére meggyötört arcú volt, bár vonásai szépek voltak. Derékig érő, hullámos sötét haja körülvette beesett arcát. „Nem tudom, miért, de Zsuzsa jut róla eszembe. Pedig nem is hasonlít rá… talán csak annyiban, hogy ő is szép.” – gondolta Géza. - Oké. Beszélni fog. – mondta Pali a társainak, majd ismét a lány felé fordult. Kérdezett tőle, aztán a lány válaszolt. – Azt mondja Leila, hogy annak idején elhurcolták őt négy testvérével Szicíliába… és egy gyárban dolgoztatták… pár hónapig, aztán… egy nap a kényszermunkások fellázadtak. Összecsaptak az őrökkel, és… a harc következtében a gyár egyik részlege kigyulladt. Ezt a káoszt kihasználva páran elszöktek. Ő is a szökevények közé tartozik. Mindez egy éve történt. - Ki a tulajdonosa a gyárnak, és hogy készültek ott a konzervek? - Nos… Sertés, marha és egyéb állati eredetű húst emberhússal dolgoztak össze, konzervet készítettek belőle, melyet aztán Európa különböző országaiban adtak el. Azt nem tudja, hogy azóta mi történt, üzemel-e a gyár, mert akkoriban rengeteget készítettek, több évre elegendőt. Talán még most sem fogyott el… A gyár egy része megsemmisült, sokan odavesztek, de voltak, akik el tudtak szökni, és voltak, akik ott maradtak. Azt mondja, kisebb csoportokban jártak emberekre vadászni. Ezeket rabszolgának, prostinak, vagy eledelnek használták fel. Kit mire véltek alkalmasnak. Nem kíméltek senkit. Férfit, nőt, gyereket egyaránt felhasználtak… erre vagy arra a célra. Aki pedig nem engedelmeskedett, az a gyárban végezte fémdobozban. Mindannyiukat lesújtották az előbb hallottak. László a gondolataiba mélyedt. „Szent Isten! Most már értem, miért olyan kihaltak a városok. Nem csak a bandaháborúk, betegségek meg éhínségek miatt… hanem mert eledel lett belőlük.” – az öreg a könnyeivel küszködött. – „Jézusom! Hova süllyedt ez a világ?! Mi jöhet még?! Hova fog ez vezetni?! És Skipék… erről fogalmuk sincs. Remélem, nem leszünk betegek. Bár eddig szerencsére nem történt semmi.” – gondolataiból érdekes információk rázták fel. - A gyárat akkoriban egy bizonyos Mario Bosco és egy Francesco Altamira vezette, de volt más közös vállalkozásuk is. Aztán ez a két fazon hatalmi harcot vívott egymással, mert Mario elégedetlen volt. Többet akart. Azóta megromlott a viszonyuk, rivalizálnak. Szóbeszédek szerint Mario is létrehozta a saját vállalatait, amibe ott élő gazdag külföldiek is társultak. - Kik ezek? – érdeklődött István. - Izé… Egy bizonyos John Morrow és egy bizonyos Jean Pierre Locke. Az előző angol vagy amerikai, a másik francia. - Hogy néznek ki? Pár perc múlva megérkezett a válasz.

126



Az utolsó háború



- Morrow negyven év körüli, nagydarab fickó, Locke harminc körüli, soványabb. Mario Bosco harmincöt körüli, többet nem tud róluk. Talán annyit, hogy Bosco Szicíliában él, Altamira is, de ő van, hogy itt tölt pár hónapot. Egyébként ő akar engem is megöletni. De ha kiderül, hogy Leila beszélt, őt is. Illetve a szökése óta célpont. Azóta bujkál. - Akkor itt van a legrosszabb helyen. Jobb lesz, ha velünk jön. – adott hangot véleményének Géza. – „Nem szeretném, ha baja esne ennek a szépségnek!” – tette hozzá gondolatban. Pali megkérdezte a lányt, velük tartana-e, de ő határozottan ellenkezett. - Miért nem akar jönni? – kérdezte Géza. - A pár hónapos gyermeke miatt. Nem akarja itt hagyni. - Óh, értem. Ez valóban teher lenne nekünk, neki pedig ugyanúgy veszélyes. – adott igazat László. - Mégis, nem lehetne, hogy…? – kezdte reménykedve Géza. - Megőrültél?! Így is tele vagyunk gondokkal, hátha még egy csajt meg a porontyát is magunkhoz vesszük. – vetette ellen István. – Különben sem akar jönni. Jobb is így. - Géza lemondóan magába roskadt. - Azért jobb lenne elmennie biztonságosabb helyre. Nos, nagyon köszönjük az információt. Sokat segített… Ja, még valamit! – fordult vissza az ajtóból László. – A kormány… tud erről az… emberhúsról? - Valószínűleg nem. Ha mégis volt valaki, azt megzsarolták, vagy megölték. Az előbbiről magam is hallottam. És arról is, hogy Altamira világuralomra akar törni. Előtte pedig elsöpörni az előző szicíliai kormányt, utána pedig bekebelezni… a többi országot. - Na, ezt szeretnénk mi megakadályozni! A Szicíliai Civilizációrezervátum lakói, meg a kormány sem piti, na de ez?! Még egyszer nagyon köszönjük! Vigyázzon magára! – búcsúztak el Lászlóék. Géza még egy hosszú, szomorú pillantással végigmérte a lányt, majd követte távozó társait. „Talán sose látlak már, de nem foglak elfelejteni.” – gondolta Géza. Már kora délután volt, mikor a csapat beszállt az autóba, és visszament új főhadiszállására. … A PSzK ez idő alatt nagy utat tett meg. Előző nap reggel feltöltötték az autókat üzemanyaggal, majd elindultak Grúzia felé, mely már csak 150 kilométerre volt tőlük, ezt elhagyva Jereván felé vették az irányt. Útközben megálltak pihenni és enni. - Skip! Van egy kis gond. – ment oda Stefi. - Micsoda? - Fogyóban van a kaja. Most számoltuk meg, mindössze 80 darab konzervünk van. Ez nem tart ki Port Szaídig. - Jól van. – mondta Skip, miután lenyelt egy falatot. – Majd megsütünk téged vacsorára tábortűzön. Oké? – tréfálkozott, majd komolyra fordította a szót. – Ma még kitart, ugye? - Hát… ha megfelezzük a konzerveket, igen. - Jó. Akkor reggel majd nézünk valami vadat. Hátha sikerül elejteni. - És ha nem? – kételkedett Márton. - Akkor is megoldjuk valahogy. Na, induljunk lassan. – állt fel Skip. Beszálltak az autókba, és folytatták az utat. Különösebb gondok nem merültek fel egészen addig, míg a konvojt záró vontatott teherautó kötele el nem szakadt… [19.ep.] A vontatott tehergépkocsit vezető Tibinek nem sok dolga volt, csupán kormányoznia kellett járművét, és fékezgetni, mikor lejtőn lefelé gurultak, nehogy beleszaladjon az előtte haladókba. Minden nap váltogatták egymást a vezetőfülkében utazók, hogy ne unatkozzanak

127



Az utolsó háború



annyira a hosszú út során a sofőrök, hogy mindig másokkal beszélgethessenek az emberek. Tibor is végighallgatta már jó pár társának teljes élettörténetét, újra és újra elborzadva azon, hogy milyen hányatott, tragikus sorsot szánt az élet barátai többségének. Voltak, akik még az igazi szüleiket sem ismerték, csoda, hogy egyáltalán életben maradtak, hogy voltak olyan elszánt és segítőkész emberek, akik felnevelték őket. Tibi egy-egy ilyen elbeszélés hallatán mindig hálát adott az égnek, hogy ő viszonylag normális körülmények között nőhetett fel. Most is – immár sokadszor – épp erről beszélt, csupán ezen a napon új beszélgetőpartnerének kíváncsiságát elégítve ki. - Azért itt jóval kényelmesebb utazni, mint hátul a fapadokon. – nyilatkozott elismerően Stefi, miután az ebéd befejeztével beült Tibi mellé. – Végre rám került a sor! - Ahogy mondod. Én is azért vállaltam a sofőrködést, mert hiába kell egész nap figyelnem, de legalább viszonylag kényelmes, és csinálok valamit, nem kell hátul tétlenül magam elé bámulva unatkoznom. - Igazad lehet. De van ám más okom is, amiért örülök, hogy itt lehetek. - És mi volna az? – pillantott a mellette ülő alig 20 éves szőke lányra Tibi, majd tekintetét újra az útra szegezte. - Már régóta tudom, hogy te vagy az elnök fia, de még sosem volt alkalmam megkérdezni tőled, hogy ez mennyivel volt másabb, több, mintha csak egy átlaggyerek lettél volna. Pedig olyan kíváncsi vagyok! - Ezt már annyian megkérdezték tőlem, hogy megfogadtam, soha többé nem akarok a gyerekkoromról beszélni… De veled kivételt teszek. – mosolyodott el. - Boldog voltál? - Kisebb koromban még egyértelműen igen. Volt apám, anyám, akik szerettek, sokat foglalkoztak velem, nem szenvedtem hiányt semmiben. Akkor változtak meg az érzéseim, amikor elkezdett izgatni, hogy mi van a bunkerünk falain kívül, azon a rejtélyes helyen, ahová Peti és néhány testőrtársa időnként távoztak kaját szerezni. - Te… sose mehettél ki a szabadba? - Ahogy apám később elmesélte, még a felszínen születtem, de ezután hamarosan le kellett költöznünk. Azokról az időkről semmilyen emlékem sincs. Sokáig azt hittem, hogy a világ határa egyenlő azzal a betonfallal, amelyet nap mint nap láthattam, és nem tudtam, hogy rajtunk kívül léteznek más emberek is. A többiek ezt szerintem szándékosan hallgatták el előlem, hogy ne vágyakozzam fel. - Ez borzasztó! Nem voltál nagyon magányos? - Úgy tízéves koromig nem. Addig még eljátszogattam magamban, és nem elmélkedtem olyan elvont filozófiai témákon, mint a világ végessége. Ezután kezdtek el sűrűsödni a dolgok. Anyám megtanított olvasni, de… nem sokkal ezután meghalt valamilyen betegségben. – a fiú pár másodpercig csendben szomorkodva emlékezett vissza, Stefi pedig tapintatosan hallgatott. – Apám ebbe szinte belebetegedett, komorrá és zárkózottá vált. A testőrök egy része is elszökött, magukkal vitték az apróbb vagyontárgyakat. Ez újabb veszteség volt apámnak, csalódott hűségesnek hitt embereiben is. Már csak öten maradtunk a bunkerban, apám, én, a tesóm, Peti és még egy testőr. Anyám halála után nem volt, aki foglalkozzon velem, magányomban kiolvastam apám teljes könyvtárát, azóta tudom, hogy mi is az a Katasztrófa, hogyan került rá sor, és azóta akartam megnézni a külvilágot. Viszont sokáig nem engedtek fel, féltettek. Most már megértem, hogy miért… Az évek során már majdnem beleőrültem a bezártságba, nem tudom, apám hogyan bírja elviselni. Ezért harcoltam ki, hogy én is feljárhassak. A látottak és az olvasottak eredményeként egyre erősebbé vált bennem a szándék, hogy tegyek valamit. Csak a megfelelő alkalomra vártam. Még örültem is, amikor tudomást szereztünk rólatok, és a Tervetekről.

128



Az utolsó háború



- Vannak ám érdekes mozzanatai a gyerekkorodnak! A mai fiatalok többsége például még épségben lévő könyvet sem láthatott. Olvasni is újságfecnikről, vagy a falakra firkálva tanítják őket, ha törődik egyáltalán valaki velük. - Ebben igazad van, nem is panaszkodni akartam. De most te jössz a meséléssel! - Én Pesten születtem, egész életemben egy régi, de masszív téglaépület harmadik, legfelső szintjén élt a családunk, és közelebbi rokonságunk. A Katasztrófa idején, amikor még alig születtem meg, a szüleim aprólékos munkával szétverték az emeletünkre vezető lépcsőt, így általában elkerültek minket a fosztogatók és a huligánok. Hisz ők is a könnyű prédát kedvelik. Mi is kötéllétrán jártunk le-fel. - Előrelátó ötlet volt. Titeket akkor a magasság óvott, minket a mélység. - Igen, de ezen kívül mi ugyanolyan szegényesen, nélkülözve éltünk, mint bárki más. A férfiak jártak rágcsálókra vadászni, vagy olyan cuccokat „szerezni”, melyekkel jól lehet üzletelni. Mi lányok, nők pedig főztünk, mostunk, takarítottunk, ruhákat varrtunk, ha volt mit és mivel. - És volt valami szórakozásotok? - Nekünk is volt néhány könyvünk, és ezen kívül valami egészen különlegesre is megtanítottak. - Elárulod, vagy tippelgessek? - Kottát olvasni és gitározni. Tudod, mi az? - Persze, csak még életemben nem láttam ilyesmit. Viszont ötéves koromig működött a magnónk, azon sok zenét hallgattam, csak aztán bekrepált. Pedig olyan jó és érdekes volt. - Magnó? - Az egy hangrögzítő gép, árammal működik. Szicíliában talán szerezhetünk, akkor majd bemutatom a működését. - Oké, majd én is a gitározást… ha lesz mivel. Sokkal jobban szeretek hangszeres kísérettel énekelni. - Tudsz énekelni? - Néhányan arról próbáltak meggyőzni… - Előadnál valamit? Anyám halála óta senkit sem hallottam énekelni! Stefi rövid vonakodás után beleegyezett a kérés teljesítésébe, majd kristálytisztán csengő magas hangján eldalolt egy régi, érzelmekkel telített slágert. Tibire erős hatással volt a kompozíció, mert elhomályosult előtte a világ, ahogy szeme könnybe lábadt a meghatottságtól. - Ó… ez gyönyörű volt! – rebegte gyengéden a fiú. – Lehetne ráadást kérni? - Ha tényleg tetszett… – ezzel új nótába fogott. Ezt Tibi is ismerte valahonnan, mert ő is bekapcsolódott a dalolászásba. - Hátul biztos meglepetten töprengenek, hogy mi üthetett belénk. – nevetett a srác, miután befejezték a duettet. – Jó volt veled énekelni, még ha gyarló hangom méltatlan is a tiédnek fenséges csengéséhez! – próbált bókolni. - Ugyan, egyáltalán nem voltál rossz… Egyre jobban örülök, hogy beültem melléd! - Komolyan? – Tibi gyengéden megfogta Stefinek az ülésen pihenő kezét. Újra a lányra pillantott, és hosszan elmélyült tengerkék szemének rabul ejtő látványában. Épp azon hezitált, hogy meg merjen-e kockáztatni egy csók-kísérletet, mikor váratlanul csattanást hallott, és testének enyhe előrelendüléséből arra következtetett, hogy járművük hirtelen sokat veszített sebességéből. Megnézte, hogy mi történt. Az előttük haladó teherautó csak egy kötélcsonkot húzott maga után, a vontatott jármű pedig rohamosan lassult a meredek emelkedőn. - A kurva életbe! Elszakadt a kötél! – káromkodott romantikus hangulatából kizökkentve Tibi, közben a dudára csapott, de az nem szólalt meg. Lefékezett. – Nehogy már ne vegyék

129



Az utolsó háború



észre, hogy lemaradtunk! Stefi, légyszi találj ki valamit, nekem itt kell taposnom a féket, nehogy ez a roncs visszaguruljon! A lány kiugrott a vezetőfülkéből, előkapta pisztolyát, és néhány, az ég felé irányított figyelmeztető lövést adott le. „Jó ötlet volt.” – dicsérte Tibi gondolatban a lány talpraesettségét. – „Jellemző szitu, egyszer próbálnék megcsókolni valakit, és akkor is felmerül egy kis komplikáció… Szar a duda, nincsenek visszapillantó tükrök a kocsikon, az ilyen luxusdolgokat meg se kíséreltük helyrehozni. És most pont le vannak hajtva az összes teherautó rakodóterének ponyvái is, hogy még véletlenül se lássanak ránk az ott utazók. Igaz, itt a hegyekben metszően hűvös szél bír fújni, néha még nappal is… Nem lenne nyerő, ha itt felejtenének minket, és néhány száz kilométer után kellene visszafordulniuk…” – jellemezte a helyzetet magában dünnyögve. Skip a felvezető autó anyósülésén épp belemerült a térkép tanulmányozásába. - Most kábé itt járhatunk, és délután négy óra lehet. – bökött a színes papír egy bizonyos pontjára. – Ha jól veszem ki, nem is muszáj Jerevánig elmennünk, az vagy kétszáz kilométer kerülő lenne. Nemsokára el kell érnünk egy elágazást, ahol jobbra, nyugat felé kanyarodva még ma eljuthatnánk a törökországi Erzurumig, ahol elvileg fürdési lehetőség is lesz. - Megnézhetem? – kérdezte Péter hátulról. - Persze, tessék. - Igen, igazad lehet, és ha holnap jól haladunk, az Eufrátesz összes előfolyóját északról megkerülve, megközelíthetjük a szíriai Halebet is. Onnan pedig már simább az út Port Szaídig, nincs ilyen sok hegy-völgy. Még oda is érhetünk időben. Legalábbis elméletileg. A rosztovi híd esete óta én is szívesebben veszem, ha nem kell folyón átkelni. – helyeselt a volán mögött gubbasztó Márton is. Egy gyanús zaj riasztotta fel őket elmélyült stratégiai számítgatásaikból. - Mi a fene volt ez? – kapta fel a fejét Zsolt. - Talán egy defekt? Vagy lövöldözés zaja? – vetette fel András. Álljunk meg szétnézni! Az út szélére húzódtak, majd leállították a motorokat. Az emberek kiugráltak a kocsikból, teherautókból, hogy megnézzék, minek köszönhetik ezt az előre be nem tervezett pihenőt. Márton is hátragyalogolt, megszemlélte az elszakadt vontatókötelet, majd egy útkanyarulat után a lejtőn lenézve felfedezte a majdnem elveszített járművet. Stefi integetett feléje pisztollyal a kezében. - Már azt hittük, hogy itt hagytok minket. Jó távoli hátvédek lettünk volna! - Szerencsére nem így történt! – kiáltott vissza Márton, aztán javaslatot tett a probléma megoldása érdekében. A vontató teherautó visszatolatott, majd immár két egyforma hosszúságú kötéllel erősítették egymáshoz a két járművet. - Egyrészt így megoszlik a terhelés, másrészt ha az egyik elszakad, a másik tart egy ideig, azalatt jelezhettek egymásnak. – magyarázta Márton. - Oké, értem. Akkor indulhatunk tovább? – kérdezte talán kicsit túl feltűnően is Tibor. - Ha már mindenki elintézte folyó ügyeit… – nézett végig Márton a lassan a kocsikra visszakászálódó társain. Nem vesztegették sokáig az időt, hamarosan menetkész állapotba került a konvoj, majd megindult Erzurum felé. Amint már senki sem bámult túlzott figyelemmel a leghátsó teherautó felé, Tibi ismét Stefi felé fordult, és jobb kezével eleresztve a kormányt, megfogta a lány kezét. - Folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk? – tudakolta, és mivel egy apró, huncutkás mosolyt kapott válaszul, odahajolt, s ajkaik összeértek. A PSzK órákon át megállás nélkül, rendíthetetlenül tört előre. Tibi figyelmét lekötötte a vezetés, mert elég kacskaringós, szerpentines hegyi utakra értek, a kanyarokban gyakran lassítottak az előtte haladók, ilyenkor ügyelnie kellett, nehogy beléjük guruljon, vagy nehogy

130



Az utolsó háború



túl erős fékezéssel megrántsa a vontatót. Ezért is lepődött meg, amikor Stefi a vállára hajtotta a fejét, és elszundított. „Ha nem vezetnék, én is elálmosodtam volna ettől a hosszú ideje tartó eseménytelenségtől és monoton zúgástól” – vélte. Ezután belegondolt abba, hogy mit is jelent az, hogy a lány az ő vállán pihenteti fejét, és nem mondjuk a másik oldalon az ablaknak dőlve. Ettől kellemes melegség áradt szét szíve tájékán, és boldogan elmosolyodott. A Nap már viszonylag alacsonyan járt, mikor fél hét környékén egy patakot megpillantva elhatározták, hogy mégsem mennek el aznap a városig, hanem inkább letáboroznak, amíg hozzávetőlegesen világos van a mosdáshoz, vagy a vadászat kipróbálásához. Mivel elég hűvös volt, senki sem merészkedett bele a vízbe, inkább csak arcukat vagy felsőtestüket mosták meg a hűs patakban. Azt viszont örömmel konstatálták, hogy reggel lesz mivel feltölteni a vizespalackokat. Néhányan elmentek a közeli csenevész hegyvidéki erdőbe fát gyűjteni, hogy tüzet rakhassanak, A vezérkar pedig rövid tanácskozást tartott. - Pontosan hogy is gondoltad ezt a vadászatos dolgot, Skip? – érdeklődött Márton. - Azért vannak puskáink, pisztolyaink, hogy lőjünk magunknak valamit. Aztán megsütjük, mint otthon a patkányokat. - Nincs edényünk. - Jó lesz nyárson is. - Csak nehogy egymást lőjétek le! – nézett Péter a gyakran hajba kapó párosra, Skipre és Andrásra. - Ugyan, menj már…! – reagálta le a poénnak szánt megjegyzést Skip. - Azért annyira csak nem fajul el a helyzet. – feltételezte András is. - Akkor ez rendben is volna. Már csak vadakat kéne találnunk. – zárta le a vitát Zsolt. - Méghozzá nem is keveset. – állapította meg Márton. – 160 embernek lesz, és érdemes lenne egyszerre annyit alaposan kisütni, és ezáltal tartósítani is, hogy egy-két napig ne legyen kajára gondunk. - Az tényleg nagy időveszteség lenne, ha napjában kétszer-háromszor kellene vadászni, tüzet rakni, főzni. – látta be Zsolt is. - Szerintem szóljunk a többieknek, hogy mi a helyzet kajaügyileg, aztán 3-4 fős csoportokban elindulhatnánk felderíteni a környéket, hátha puskavégre kapunk valamit. – javasolta András. - Oké, stratégiailag helyes volna továbbá a megmaradt konzerveket eltenni végszükség esetére. Azok ugyanis nem romlanak meg egyhamar. – indítványozta Péter. Ezzel a konzultációt lezártnak tekintették, és a többieket is tájékoztatták a megbeszélés eredményéről. - … És csak akkor lőjetek, ha minden kétséget kizáróan meggyőződtetek róla, hogy nem ember a célpont! – hangzott Márton utolsó és legfontosabb figyelmeztetése. Ezután gyors csoportképzés vette kezdetét, mely néhány perc alatt végleges formákat öltött. - Mi lenne, ha kettesben mennénk? – vetette fel Skip Andrásnak - Hát… – tétovázott a megszólított, mert nem akarta újfent megsérteni barátját. – Nem gondolod, hogy nem túl biztonságos ilyen környéken… - Nem. Kihalt a vidék, sehol egy lélek. Bizonyítsd be, hogy… kedvelsz! – győzködte Skip a szerelmét. - Jól van. – adta be a derekát. – „Talán sikerül visszatartanom attól, hogy túlzottan elragadtassa magát.” - Nem voltál valami meggyőző. - Miért? Akár indulhatunk is!

131



Az utolsó háború



A PSzK lassan szétszéledt, csak úgy tucatnyian maradtak biztonság esetére őrizni a táborhelyet. Az ő dolguk volt továbbá, hogy sötétedés után fény- és hangjelzést adjanak az esetleg eltévedtek irányba segítésére. Kb. másfél-két órájuk volt a vadászoknak, hogy még a világos napszak végleges elbúcsúzása előtt érjenek vissza. Skip egyenesen az erdő felé vezette barátját, és találomra becsörtetett a fák, bokrok közé. Mikor már jó húsz percnyire eltávolodtak a táborhelytől, megálltak. A távolban időnként, elvétve egy-egy lövés dörrent. - Készül a vacsora. – jegyezte meg András. - Én is úgy hallom. Nincs is rá szükség, hogy mi is elejtsünk valamit… Only to forever embrace you! – tette hozzá angolul felsóhajtva. - Micsoda? - Csak mindörökké ölelni téged! – ismételte el magyarra fordítva. – Megengeded? Úgy örülök, hogy végre egyedül maradtunk… András zavarban volt. Lényének egyik része idegenkedett attól, hogy egy fiúval ölelkezzen, netán szeretkezzen, másrészt hízelgő és jóleső volt Skip feltétlen ragaszkodása és szeretete, valamint a régi barátság is sokat nyomott a latban. Nem bíztatta Skipet, de nem is tudott ellenkezni, amikor a fiú közelebb lépett hozzá, és a háta mögött összefonta karjait. Egy pár percig csak így álltak, egymás szemébe nézve, nem törődve a külvilág ingereivel, egészen addig, míg Skip el nem kezdte közelíteni ajkait András szája felé. Ekkor harsány röhögésre lettek figyelmesek. A hang irányába fordultak, néhány tipikus, göndör fekete hajú, kreolos bőrű török férfi mutatott rájuk ujjal, közben majd’ megpukkadtak a gúnyos nevetéstől. Nagyon halkan és óvatosan lopakodhattak oda, mivel a magyarok csak ekkor engedték el egymást, és kaptak pisztolyaik után. De ez utóbbi mozdulat félbeszakadt, mivel észrevettek egy csöndben figyelő fazont is, aki egyenesen rájuk szegezte régi mordályát. Arcáról semmi bizalomgerjesztőt sem lehetett leolvasni: sebhelyes volt, és morcos, megvető érzületet tükrözött. A haramiák valószínűleg nem európai nyelven szóltak hozzájuk, egy szót sem értettek, viszont a gesztusokból nyilvánvalóvá vált, hogy a földre kell helyezniük fegyvereiket. A törökök hatalmas örömmel vették magukhoz a pisztolyokat, majd megmotozták a magyarokat, hogy minden használható eszközt, bicskákat, lőszereket elszedjenek tőlük. Legvégül szorosan egymáshoz kötözték, és hahotázva az avarba lökték őket. Miután a rablók eltűntek a bozót sűrűjében, András megszólalt. - Hát ez fasza! A fegyvereinknek annyi, és reggelig már biztos nem jutunk vissza. Éjszaka nem tudnak megkeresni minket. Arról nem is beszélve, hogy kezdek éhes lenni, olyan szoros a kötél, hogy már zsibbadok, és hideg is van. – háborgott. – Megszégyenítő. Ha a többiek megtudják, hogy ilyen bénák voltunk… egyetlen fegyveres volt köztük. - Nem fogják megtudni, ha nem mondjuk el. Biztos a lövöldözésünk zaja csalogatta errefelé ezeket az útonállókat. Egyébként szabadulni én sem bírok, de csak elleszünk itt reggelig. – nyugtatta Skip, majd gondolatban hozzáfűzte. – „Én élvezem ezt a pózt. Szorosan hozzásimulva… Annyira izgató!” Kilenc óra elmúlt, mire úgy tűnt, hogy a teljes kommandó visszatért a teherautók környékére. Már majdnem teljes volt a sötétség, elegendő fényt csak a tábortűz adott. Körülötte gyülekeztek a PSzK-tagok, és a zsákmányt is oda hordták, hogy felbecsülhessék az eredményeket. - Azért úgy tűnik, hogy errefelé több állat él, mint Magyarországon. – konstatálta Márton végigtekintve a lelőtt vadakon, néhány hegyi kecskén és elég sok nyúlon. – Egész ügyesek voltatok! Reggel túlzott volt a borúlátásom, ez a mennyiség talán két-három alkalomra is elég lesz. És gyakoroltuk a mozgó célpontra való tüzelést is, ami fontos követelmény lesz küldetésünk során. – beszélt egy kisebb köréje gyűlt csoporthoz. - Most már csak el kéne készíteni a vacsorát. – vetette fel valaki.

132



Az utolsó háború



- És mi tart vissza titeket, hogy nekilássatok? Azt találták a legjobb megoldásnak, hogy a megnyúzott és kibelezett állatok húsát felszeletelik, és ezeket a kisebb darabokat tűzik egymás mellé a nyársakra, mert úgy hamarabb és jobban átsül a hús, mintha egészben pirítanák az állatokat. Bele is kezdtek a véres munkálatokba, mindenki talált magának valamilyen feladatot. Muszáj is volt nekik, ha nem akartak korgó gyomorral lefeküdni. Márton is leült, dolgozott egy ideig, közben az elkövetkező nap feladatain töprengett. „Holnap is kell vadászni, vagy valamelyik útba eső településen kaját szerezni. És jó volna eljutni Halebig, ahogy délután megbeszéltük. De hány kilométer is az, reális a cél?” Elhatározta, hogy megkeresi Skipet és a térképeit. Mivel a tűz körül ténykedők között nem fedezte fel őt, felállt, és körbejárta a tábort. Megkérdezte az őröket, hogy nem látták-e a keresett személyt. Mindenkitől nemleges választ kapott. Aggodalom lett úrrá rajta. Visszament a tűzhöz, és a teljes kommandót szólította meg. - Figyeljetek egy kicsit! – kiáltotta. – Nem látta valaki Skipet? - Andrással mentek be az erdőbe, azóta nem. - És Andrással mi van? Az emberek összenéztek, és tanácstalanul megvonogatták vállaikat. Márton kezdett ideges lenni. - Ez nem igaz! … Ezek mindig valami galibát okoznak… És… hiányzik valaki más is? Lehet, hogy kivételesen nem ők a hibásak… Senki sem válaszolt, túl sokan voltak ahhoz, hogy feltűnjön bárkinek a hiánya, pláne, hogy nem tudták, kik is pontosan az őrszemek, és kiknek veszett nyoma. - Hívjatok ide mindenkit, és tartsunk egy névsorolvasást! – állt fel Péter is, látva barátja csüggedt tanácstalanságát, majd elindult a papírokért. … - Károly? - Jelen. - Zsolt? - Itt vagyok. - Stefi? - Igen. - Skip? – ért Péter a 157. névhez, de választ nem kapott. – Nos, Skipen és Andráson kívül van még három eltűntünk. – összegezte az eredményt. - Vajon mi történhetett velük? – tűnődött Tibi. – Baleset? - Meg kell keresni őket! – vélte Zsolt. - Ugyan, még egy elemlámpánk sincs! Égő fahasábokkal meg nem mehetünk az erdőbe, még magunkra gyújtanánk az egészet. – vetette el az ötletet Márton. - Akkor mit csinálunk? – idegeskedett Stefi. - Tíz percenként a levegőbe lövünk, tápláljuk a tüzet, hogy idetaláljanak, ha csak eltévedtek. Ahogy megbeszéltük. Aztán várunk, mást nem tehetünk. – tudatta a többiekkel Péter. Az elkezdett vacsorakészítést már nem hagyhatták félbe, kisütötték a húsokat, de az aggodalomtól étvágyukat vesztve alig ettek belőle egy keveset, a maradékot elcsomagolták reggelre, majd megpróbáltak aludni, ami legtöbbjüknek nem ment simán. Amint hajnalodott, már talpon volt a csapat vezetősége, kialvatlanul botorkáltak a patakhoz, hogy hideg vízzel megmosva arcukat felfrissüljenek. Ezután mindenkit felkeltettek, és láncot alkotva az erdő átfésülésébe fogtak. Két tucat embert hagytak hátra a tábor őrzésére, a többiek egymástól tíz méteres távolságban lépkedtek, így több mint egy kilométeres sávban kutathattak. Az erdőbe azon a helyen hatoltak be, ahol az eltűnt személyeket legutoljára

133



Az utolsó háború



látták. Szerencséjükre nem kellett túl sokat gyalogolniuk, hogy három összekötözött egyénre bukkanjanak. A PSzK-tagok gyorsan odasereglettek, és eloldozták bajtársaikat, akik úgy el voltak gémberedve, hogy fel sem bírtak állni, egy ideig csak ültek, és fájdalmas arcot vágva dörzsölgették zsibbadó tagjaikat. - Mi a fene folyt itt? – kérdezte Márton azonnal. - Egy törökökből álló banda hátba támadott minket, elszedték a fegyvereinket, aztán összekötöztek minket, és elmentek. - … Egyébként jól vagytok? - Igen, csak ez a zsibbadtság múlna el! Meg jó lenne valami meleg ruha, nagyon átfagytunk itt az éjjel. – borzongott meg egyikük. Márton és néhány társa saját öltözékükből adtak a rászorulóknak, majd mikor már azok is talpra bírtak állni, visszarendeződött a keresőlánc, és folytatódott az elveszett PSzK-sok utáni kutatás. - Sajnáljuk, Márton! – mondta a pórul jártak egyike útközben. – Biztos sok idegességet okoztunk, és elvesztettünk egy csomó értékes fegyvert és lőszert. Lehettünk volna óvatosabbak is! - Ezen már nem változtathatunk. De nézzük a dolog jó odalát: Hatalmas megkönnyebbülés, hogy titeket nem öltek meg, vagy raboltak el. Az lett volna az igazán pótolhatatlan veszteség. - Úgy látszik, hogy akárhol is járjunk ezen a bolygón, sehol sem biztonságos. – jegyzete meg Stefi. - Ebben igazad van. Legközelebb tízfős csoportoknál kisebbek el sem hagyhatják a táborhelyet. – határozta el Márton. Hamarosan rábukkantak az egymáshoz kötözött Skipre és Andrásra is. Őket is kiszabadították, és ellátták még egy réteg ruhával. Skip elégedetten mosolygott, barátja arcáról sokkal agresszívabb érzelmeket lehetett leolvasni. Amikor visszatért tagjaikba az élet, András dühösen fel is ugrott. - Megkeresem azokat a mocskokat, és kinyírom őket az utolsó szálig! – ragadta el az indulat. - Ugyan már, nincs szükségünk további felesleges bonyodalmakra. – csitítgatta Péter. - De hát ez megalázó. Kifosztottak, és korlátozták a szabadságomat! - Nem érünk rá ilyesmire. – rekesztette be a vitát Márton. – Ma még hosszú út áll előttünk, majd kaptok a tartalékfegyverekből. Elindultak visszafelé a konvojhoz. Megérkezvén, immár megnyugodva, jóízűen megreggeliztek, közben a megkerültek faggatása folyt élményeik felől. Utána feltöltötték a vizeskannákat, összepakoltak, még egy utolsót nyújtózkodtak, majd járműre pattantak, és továbbindultak nyugat felé. - Úgy tűnik, hogy a sors gondoskodik róla, hogy ne legyen egyetlen eseménytelen napunk sem… – nézett vissza még egyszer Márton az elhagyott éjszakai szálláshely felé. – De az égnek hála, még semmi komoly baj nem ért minket. Hamarosan minden gond nélkül átvágtak Erzurumon, aztán már csak a hegyek-völgyek közt kígyózó országutat kellett követniük. Két óra, ebédidő volt, mikor egy jelentős folyó éles kanyarulatához értek. A térkép szerint itt kell délnek fordulni Haleb felé. Az út egy kisebb faluba torkollott, mely elég békésnek tűnt, így a PSzK elhatározta, hogy itt fogyasztják el sülthúsadagjukat, és mozgatják meg zsibbadó testüket. A falubéliek nem tudták mire vélni a főutcájukon veszteglő hatalmas konvojt, ezért inkább elővigyázatosan házaik fedezékében maradtak. - Nem boltolunk valamit? – vetette fel Zsolt az ürülő élelmiszeres csomagokra pillantva. - Nem ártana. Ha sikerül szót értened velük… – egyezett bele Márton.

134



Az utolsó háború



- Akkor kérném az orosz- és angoltudósunkat, hogy fáradjanak velem! Skip és Károly megértették a célzást, Zsolttal tartottak, biztonság esetére fegyvereik társaságában. Bekopogtak egy házba, többször is, és türelmesen megvárták, míg valaki ajtót nyit. Nem akartak félelmet ébreszteni, mert az nem teremt jó légkört az üzletkötéshez. Minden általuk ismert nyelven megkísérelték a kapcsolatteremtést, de sem a házban lakók, sem az általuk odacsődített falubéliek sem ismertek ezek közül egyet sem. - Lehet, hogy az ilyen kis, eldugott helyeken semmire se fogunk menni ezekkel a nyelvekkel. - Egyrészt túl kevesen laknak itt, másrészt ezeknek soha semmi szükségük nem lehetett arra, hogy ne törökül beszéljenek. - Remélem, Port Szaíd már elég nagy város ahhoz, hogy találhassunk valakit, aki általunk is érthető nyelven adhat információt. Jelen esetben azonban a mutogatós módszerhez kellett folyamodniuk, ha meg akarták értetni magukat. A magyarok nagy nehezen elszínészkedtek egy étkezést, és a törökök tudomására hozták, hogy táplálékot kérnek. A falusiak sem voltak restek, látván az idegenek békés szándékait, a teherautókra majd saját magukra mutogatva közölni, hogy lehet szó üzletről, de előbb látni akarják a csereárut. A magyarok visszamentek csoportjukhoz, hogy közösen eldönthessék, mi az, ami nem létfontosságú, ezért odaadható, viszont a falusiak számára is hasznos, tehát értékes lehet. A teherautókról lekerült pár üres benzineshordó, néhány kés, kalapács, fejsze, és egyéb szerszám, amit nélkülözhetőnek gondoltak. A falusi tanács aprólékosan megszemlélte a javakat, majd maguk közt megkonzultálták a látottakat. Végül szintén előhordtak a házakból nagyobb mennyiségű friss- és aszalt gyümölcsöt, sajtot, valami lepényszerű sült tésztát és némi füstölt-sózott húst. - Nagyszerű, ez elég lesz vagy két-három napra. – jelentette ki elégedetten Márton, majd a falusiak kérdő arckifejezésé látva elmosolyodott, meghajolt, végül elvett egy gyümölcsöt, és beleharapott. Ezzel akarta jelezni, hogy az üzlet megköttetett. Nem sokkal három óra után végeztek a bepakolással, beszálltak a kocsikba, és továbbindultak. Bizonyos pletykák is szárnyra kaptak, hogy vajon mit jelenthet az, hogy Stefi már második napja ül Tibi mellett a legutolsó teherautóban. De ez az érintetteket nem zavarta, nem volt semmi szégyellnivalójuk, a lényeg az, hogy jól érezzék magukat. A konvoj estig mindössze egyszer állt meg WC-szünetet tartani, hogy lehetőleg gyorsan haladjanak. Ez a hegyek közt nem mindig ment simán, de semmi komoly gond nem merült fel. Kilenckor döntöttek úgy, hogy aznapra már elég lesz az utazásból, mivel már erősen alkonyodott, és Haleb városa még legalább 100 kilométernyire lehetett tőlük. Kiszálltak kinyújtózkodni, vacsorázni, megbeszélték az őrség rendjét, még viccelődtek, beszélgettek egy kicsit, majd elmentek fekhelyet keresni maguknak. Hiába voltak a hegyek közt, abban a völgyben, ahol megálltak, mégis enyhe, szinte már meleg szellők fújdogáltak még éjszaka is, ezért az út során először többen is megkockáztatták, hogy a szabadban alszanak. … Lászlóék, miután minden egyes RK-tag összegyűlt a főhadiszálláson, megosztották a többiekkel a nemrég hallott információkat. - … Tehát a továbbiakban nem javallott konzervkészletünk fogyasztása. Ez egy újabb problémát vet fel amellett, hogy meg kell oldanunk az Altamira-ügyet is. Ezekről kéne most beszélnünk. – zárta le beszámolóját László. - Szóval induljunk patkányokat fogni? - Ha jobb nem jut eszünkbe… - És mi lenne, ha vennénk valami normális kaját? Úgyis van egy rahedli dollárunk.

135



Az utolsó háború



- Jó ötlet… csak honnan tudjuk, hogy ki az, akiben egyszerre teljesül az a három, számunkra kedvező tulajdonság, hogy érdekli a pénz, tud mit adni érte, és nem köpne be Altamiránál. - Akkor egyelőre maradnak a patkányok… Vagy amit találunk. - Még ma intézkednünk kell, már most kezdtek éhes lenni. - Palinak segítenie kell, csak ő tud érdemben tárgyalni az esetleges eladókkal! - Rendben, erre még rá tudtok venni… - Egy csoportot a Colosseumhoz is küldeni kéne. Ma még nem volt ott senki. - Megoldjuk, teljesíteni fogjuk, amit megígértünk. - És mi legyen Altamirával. Pali megmentése érdekében nyírtuk ki három emberét. Ezzel rögtön két rossz pontot is gyűjtöttünk nála. - Egyszerű, már tudjuk a találkozó helyét. Csak várunk három napot, és lecsapunk rájuk! - Nem jó! Már annyi emberét megöltük, hogy teljesen megváltoztathatta a programot. Lehet, hogy nem is lesz találkozó, mert előre szól a talpnyalóinak. - Erősítést kér? - Az is lehet. Biztos meg van zavarodva. Nem illünk a képbe. - Attól még meglátogathatjuk őket 28-án, akár lesz gyűlés, akár nem, akik odamennek, azokat likvidáljuk. - Ha ez ilyen egyszerű lenne! Semmit sem tudunk a konkrét terveikről, és arról, hogy mennyien lesznek. - Szerintem még a találkozó tervezett időpontja előtt el kéne kapni Altamirát. - Hogyan? - És miért? - Egyszerűen odamegyünk valamelyik este a birtokára, és amikor épp nincsenek sokan nála, behatolunk, megöljük az embereit, őt pedig túszul ejtjük. - Minek nekünk az a geciláda? Hogy még mi kajáltassuk is? - Nem. Rengeteg hasznot hajthat. Senki más nem ismerheti annyira Szicíliát, a gazdasági, politikai rendszerét, mint ő. Ha ezeket kiszednénk belőle, már azért megérné elfogni. - És még miért? - Felkínálhatnánk neki a saját életét, ha cserébe elintéz nekünk pár dolgot. Mondjuk szerez Szicíliában fegyvert, járműveket, pénzt, vagy akármit. - Vagy ugyanúgy a céges társaihoz fordulva váltságdíjat követelhetnénk érte. - Srácok! Ezek nem is rossz ötletek, komolyan el kellene gondolkodnunk egy ilyen akción! - Oké, emésszük még egy kicsit a dolgot, és közben menjünk csinálni is valamit, mert éhen maradunk. Néhányan ellátogattak a Colosseumhoz, az olaszokkal való találkozás után most már óvatosan, kerülőutakon járva, figyelve, hogy nem követi-e őket valaki. Azon a napon sem érkezett látogatójuk, de ennek inkább örülni lehetett, mert ez azt valószínűsítette, hogy eddig még semmiféle incidensre sem került sor Ausztriában. A magyarok nagyon jó vásárt csináltak Palival, aki történetesen ismert hallomásból egy kereskedőt, és tárgyalni is tudott vele, ezt eddig csupán azért nem tette soha, mert nem volt pénze, vagy egyéb értéktárgya. Pali most büszkén feszített a korábban meggyilkolt olaszok egyikének viszonylagos épségben maradt öltönyében. A bevásárló-különítmény Pali javaslatára húzott elegáns öltözéket, hamarosan azt is megtudták, miért volt erre szükség. Elkocsikáztak a város egy távolabbi pontjára, ahol egy szépen rendben tartott, de nem túl hivalkodó ház előtt álltak meg. - Bonatelli úr abból él, hogy ismer egy csomó embert, tudja, kinek mire van szüksége, és hogy kitől mit szerezhet. Mindezt úgy kombinálja, hogy az összes ügymenet után tisztes

136



Az utolsó háború



haszon maradjon nála. Sokat lehet hallani róla, és az üzleteiről. Talán Róma legismertebb embere. - És hogy mennek itt a dolgok? – érdeklődött László. - Bármivel lehet bármiért fizetni nála. A lényeg az, hogy a vásárló mindig rosszul jár, mert ugyan megkapja, amit akart, de az általa kifizetett összegből sokkal több árucikk is kitelne, ha saját maga menne el érte. Ha tudná, hogy hova kell mennie… - Ez most mellékes. Az a lényeg, hogy van sok-sok dollárunk, és legyen ennivalónk. – vélte Géza. - Azért ez nem egészen így van. Mert mi lenne, ha nem lenne pénzünk? – firtatta István. - Mostantól ha pénzt találunk, azt is meg kell becsülni. – vonta le a következtetést az öreg. – És hogy folyik itt a kereskedelem? – fordult ismét Pali felé. - A pasasnak van néhány teherautója és megbízható embere. Ha összegyűjt elég pénzt, vagy nemesfémet, elviszi Szicíliába, ahol üzemanyagot, fegyvert és szerszámokat vesz érte. A cuccal visszajön, a benzint és fegyvert gengszterbandáknak, a szerszámokat pedig a földműves vidékieknek adja el jókora haszonnal. Az előbbiektől származik a pénz- és aranybevétele, az utóbbiaktól a rengeteg élelmiszer, amit a városokban jól lehet értékesíteni. - Nem hülye a csávó, de nem is túl emberséges, kihasznál mindenkit. - Ez a kereskedelem fő jellegzetessége. Ekkor megálltak az ajtó előtt, majd bekopogtak. A társalgás ettől kezdve olaszul folyt, ezért Pali három társa csendben maradt, és minden eshetőségre felkészülve fürkészték az olaszok arckifejezését. - Üdvözlöm, Bonatelli úr! – köszöntötte Pali az ötvenes éveiben járó, magas, kövér, szakállas fazont, akinek hasán feszülő ingjéről majdnem lepattogtak a gombok. Látszott rajta, hogy nem szenved hiányt semmiben. - Jó napot, mister… - Smith, Paul Smith. – talált ki magának egy álnevet a magyar. - Miben segíthetek önöknek? - Én és az embereim most érkeztünk Szicíliából egy kis nyári vakációra. Csakhogy nem vagyunk megelégedve a helyi élelmiszer-ellátás minőségével, ezért szeretnénk a segítségét kérni. Azt hallottunk, hogy amit magánál nem lehet megvásárolni, az már nem is létezhet. – hízelgett Pali. - Ó, ez igazán csak túlzás! Jöjjenek, megmutatom a szerény választékot. – ezzel benyitott egy ajtón, és elindult lefelé egy sziklába vájt lépcsőn. Jó tízméteres mélységben terebélyesedett tágas csarnokká az üreg, ahol kifejezetten hűvös, már-már hideg volt. - Tudják, ez egy természetes hűtőház, itt nincs pazarolnivaló áram, csak a világítás elektromos. – magyarázott a kereskedő vendégei borzongását látva. - Értem. Megengedni, hogy szétnézzünk? - Persze, ne is zavartassák magukat! – azzal Bonatelli úr átment egy szomszédos pincehelyiségbe. A kis társaság körbenézett. Eszméletlen mennyiségben voltak felhalmozva a sajtok, a friss és befőzéssel, aszalással, szárítással tartósított gyümölcsök, zöldségek, a füstöléssel, sózással konzervált húsok, és a gyári konzervek, kekszek, édességek. - Ki az, aki ezt meg bírja fizetni? Van erre kereslet? – álmélkodott László. - Az Altamira-félék vásárolnak ilyen helyeken. – vonta meg a vállát Pali, majd odament a konzervekhez, és elmélyülten tanulmányozta a dobozukat, címkéjüket. - Mit találtál? – kérdezte suttogva Géza, mivel a többiek is halkan beszélgettek. - Ezeket a konzerveket megvehetitek, egyik sem Altamira gyárában készült, ezeket Szicíliaiaknak szánhatták. Márkás termékek.

137



Az utolsó háború



- Oké, veszünk legalább egy hétre való konzervet, és ezekből a különféle hús- és zöldségárukból is valamennyit, hogy változatosabb legyen az étrendünk. Beszélj a kereskedővel! - Mister Bonatelli! – nézett át Pali a másik szobába. – Kérem, kalkulálja ki nekünk ezer darab konzerv és ezeknek az egyéb élelmiszereknek az árát. Dollárban fizetnénk. - Ezer konzerv? – képedt el az eladó. - Nagyon hosszú időre jöttünk. – magyarázkodott Pali. - Miért nem vesznek naponta friss árut? - Arra is sort fogunk keríteni, de pillanatnyilag erre lenne szükségünk. - Rendben, ahogy óhajtják, 6000 dollár lesz. Pali zsebből fizetett, majd egy órán át hordták a csomagtartóba és a végén már az utastérbe is a kaját. Már esteledett, mikor elindultak visszafelé. - Nem is fizettünk olyan sokat. – jegyezte meg az öreg. - Az lehet, de abban is biztos lehetsz, hogy ebből a pénzből legalább tizenötezret fog csinálni egy héten belül ez a faszi… És csak neked, csak most tűnt kedvezőnek az ár, mert van pénzed, méghozzá rengeteg. De egy átlag gengszterbanda egy év alatt sem bír annyit összeszedni, amennyit most öt perc alatt elköltöttünk. Erre ügyeljetek! - Oké, de most már úgyis mindegy. Legalább van mit ennünk. A főhadiszállásra érve éhes társaik nagyon megörültek a szerzeménynek, alig zárták be a kaput a kocsi mögött, máris rávetették magukat a csomagtartóra, és egy igazi ünnepi vacsorát vágtak be. - Azért ne szokjatok hozzá ekkora bőséghez! – figyelmeztette társait az öreg. – Ha küldetésünk sikere után egyenlő jólétet akarunk teremteni az emberek között, nem zabálhatjuk el a legjobb falatokat előlük. És kezdetben biztos, hogy nem fog mindenkinek ennyi és ilyen jó étel jutni. Ez önmérsékletre bírta őket, a sok szerencsétlen éhezőre gondoltak, akik milliószámra tengődhetnek a világon. Gézának különösen rossz kedve lett, alig bírt egy-két falatot magába erőltetni. Ez másoknak is feltűnt. - Mi van veled, Géza? – tudakolta Ági. – Olyan bánatos vagy, alig ettél! - Semmi bajom, egyszerűen nem vagyok éhes. – válaszolt, közben gondolataiba mélyedt. – „Szegény Leila… Ki tudja, hogy van-e egyáltalán mit enniük? Olyan sápadt volt, … de a szomorúsága, törékenysége mégis olyan magával ragadó. Bárcsak itt lehetne! Ha tehetném, akár gyalog is elmennék Hozzá, hogy vihessek neki ebből az élelemből. De ha szóvá tenném az ötletet, csak kinevetnének, lebeszélnének róla. Hisz nem is ismerem, egy szót sem váltottam vele, mondanák.” Vacsora után az őrökön kívül mindenki lefeküdt aludni, ideje is volt, hiszen előző este sem sokat aludtak. … Géza egyedül ül egy páncélozott limuzinban, amit Altamira embereitől szedtek el. Az autó suhan a gyönyörű napsütésben, Géza a boldogságtól fütyörészve vezeti. Ahogy közeledik úticélja felé, egyre izgatottabbá válik, hisz nem tudja, hogy fogják fogadni azt a meglepetést, amit érkezése várhatóan okozni fog. „Most hogy vége mindennek, sikerült a küldetés, megvalósíthatom életem álmát. Már senki sem téríthet el szándékomtól! Erre a napra várok már több mint két éve! Csak sikerüljön minden, olyan jó volna!” Beér egy rég nem látott városba, és végigmegy azon az útvonalon, amelyet az eltelt hosszú évek során számtalanszor bejárt már gondolatban. Leparkol egy kis házikó előtt, mely még romosabb lett, mióta nem látta. Kiszáll a kocsiból, és elindul az ajtó felé. Szíve hevesen dobog, torka kiszárad, mikor megkopogtatja a korhadt deszkákat. Vár, de senki sem nyit ajtót.

138



Az utolsó háború



Újra kopogtat. Egyre feszültebb. Fél, hogy már nem leli itt azt, akit keres. De mégis… lépések zaja hallatszik bentről, kitárul az ajtó, és egy puskát reá szegező lánnyal találja szembe magát. - Mit akarsz itt? – kérdi nyersen a lány. - Leila… Lehet, hogy már nem emlékszel rám, ezt nem is csodálnám, hisz egyetlen egyszer jártam csak itt, több mint két éve, amikor a barátaimmal Szicíliáról faggattunk. – nézett áhítattal a hosszú hajú, beesett arcú, vékony lányra, aki számára maga volt a megtestesült tökéletesség. - Na és? - Azóta meghalt Altamira, megbukott Szicília, és felszabadult a világ. Új kor kezdődött el, melyben ismét lehetősége lesz mindenkinek a normális életre. De ha nem oszthatom meg Veled az enyémet, akkor nem érek vele semmit, mert mióta először láttalak, minden cselekedetem arra a célra irányult, hogy visszajöhessek érted, és levehessem vállaidról gondjaid terhét. - De hát… nem is ismersz. – mondja zavarában Leila. - Csak egyetlen szavadat kellett hallanom, csak bele kellett néznem szemeid tiszta tükrébe, hogy mindent megtudjak Rólad! Te nem lehetsz képes semmi rosszra! … Hoztam Neked és a kicsidnek egy kis ajándékot is. – ezzel elővesz a csomagtartóból egy kosárnyit a legfinomabb ételekből, és egy csomag szép új ruhát. Közben kétségbeesetten töpreng. – „Istenem, mit kéne tennem, hogy Ő is lássa rajtam azt a szeretetet, amit iránta érzek? Ha elküld, nem hagyom el élve ezt a várost…” Leila ekkor leteszi a puskát, és berohan a házba. Géza utánamegy, és a szobában találja meg a lányt, ahogy zokogva a földre terített matracra borul. - Mi a baj? Valami rosszat mondtam? – simogatja meg Géza a lány hosszú, dús haját. Leila felül, és a fiúra néz. - Ugye nem csak viccelsz? - Nem! Higgy nekem, higgy bennem! – kérlelte Géza. - Mert még soha senki sem volt ilyen kedves hozzám… - Mostantól mindig lesz valaki, csak engedd meg, hogy bebizonyítsam! Leila végre elmosolyodik. Géza kinyitotta a szemeit. A csupasz földön feküdt RK-s barátai társaságában. A Nap már felkelt, és a feje felett lévő ablak előtt álló fa árnyékát a szemközti falra vetítette. Egy madár ült a párkányon, és csivitelve dalolt. Géza szíve elszorult. „Két év… még álmomban is ilyen hosszú az út a beteljesülésig… Istenem, legalább tudhatnám, hogy ha türelmesen várok, kitartok, akkor tényleg sikerül… Még olaszul se tudok, el se mondhatnám Neki, hogy mit érzek!” Ez a gondolat, ez az álom fogva tartotta. Alig ébredt fel Pali, máris odament hozzá. - Légy szíves taníts meg olaszul! – szinte könyörgött. - Minek az neked? - Hát… azon kívül, hogy nagyon hasznos lesz Szicíliában, … ezzel akár az egész hátralévő életem boldoggá teheted! Pali elgondolkodott, aztán, mintha megsejtett volna valamit, elmosolyodott. - Rendben van, akár kezdhetjük is. [20.ep.] Pali eleinte nehézkesen magyarázott, később egyre jobban belejött. Géza figyelmesen hallgatta, és elismételte tanára szavait, olykor pedig papírra jegyzetelt. A délelőttöt így töltötték el, aztán mivel megéheztek, villásreggelit tartottak. Ez idő alatt az RK néhány tagja ellátogatott a Colosseumba, mások pedig pihentek, csevegtek, délután pedig megbeszélték a további teendőket. Este nyolc óra felé járt az idő, mikor Francesco Altamira a villája nappalijában tartózkodott. Épp egy telefonbeszélgetés kellős közepén volt, mikor megjelent három embere

139



Az utolsó háború



egy csecsemővel és egy harcias lánnyal. Ez utóbbinak be nem állt a szája, és szüntelen szabadulni próbált fogva tartói karmaiból. - Én mondtam, hogy vigyünk kötelet! – morogta az egyik olasz, aki alig tudta maradásra bírni túszát. - Maradj nyugton, vagy földhöz vágom ezt a bőgőmasinát! – ordított a lányra a másik, erre az lenyugodott. - Mi ez a…? – fordult feléjük Altamira, miután letette a kagylót. Elhűlve nézte a síró bébit és a lányt. – Kik ezek? - Egyik igen szorgos besúgónk jelezte, hogy tegnap fura fazonok látogatták meg ezt a libát. Kiderítettük azt is, hogy ő az, aki annak idején megszökött tőled, Nagyúr. - Ismerősnek tűnik, de sokan szöktek meg. – morogta összevont szemöldökkel, majd közelebbről is szemügyre vette Leilát. – És ez a gyerek? Minek hoztátok? - Vele volt. - Az enyém, és ha egy ujjal is… – kezdte a lány, de Altamira közbeszólt. - Hallgattassátok már el! - Melyiket? – néztek rá bambán. - Mindkettőt! Megfájdul a fejem ettől a bömbölő géptől! - Adják ide! – kérte kétségbeesetten Leila. - Egy frászt! – rivallt rá a bébit tartó gengszter. - És mit kezdjek velük? – tárta szét karját Altamira. - Ki kell kérdezni. Érdekes információk birtokában van. - És ezt miért nem tettétek meg ti?! - Próbáltuk, de makacs mint az öszvér. Talán a te meggyőzőerőd, Nagyúr, segíthet. – hízelgett az egyik olasz. - Óh, hogy semmit sem tudtok önállóan megcsinálni! Vigyétek a lányt a pincébe! Ezt a… nyavalyást meg… Fogjátok már be a pofáját! – ordította türelmét vesztve. - Ne bántsák, kérem! Fél maguktól! Adják ide, nálam megnyugszik! – hadarta Leila, de süket fülekre talált. A két pasas megragadta, és a pincébe taszigálta a hadakozó lányt, a harmadik pedig átvitte a bébit egy másik helyiségbe, és rázárta az ajtót. - És ti mit tudtatok meg? – faggatta visszatérő embereit a nagyfőnök. - Hát többek között azt, hogy a mi patkányunk pártfogói magyarok, és valószínűleg ők jártak a csajnál. - És… csak úgy mellékesen, ezek… nem Bosco emberei? - Ez az, amit nem tudunk. - Értem. Akár azok, akár nem, nem számít… Nos, ideje elbeszélgetni ezzel a nőszeméllyel. – mondta Altamira elgondolkozó arccal, majd emberei kíséretében lement a pincébe. Este 10 óra felé járt az idő, mikor tizenöt RK-tag megközelítette Altamira palotáját. Az épülettől néhány sarokra parkoltak le, egy biztonságosnak tűnő helyen. Három fő maradt a kocsikat őrizni, a többiek gyalog mentek tovább a kihalt, sötét utcán, óvatosan körülkémlelve. A birtokot magas fal vette körül, a bejárati rész állt vasrácsból. Míg a többiek a falnál húzódtak meg, Géza a kerítésen át figyelte a ház körül ólálkodó árnyakat. - Úgy látom, ketten őrzik a területet. – súgta Géza. Az egyik őrszem rá akart gyújtani, de úgy tűnt, nem működik az öngyújtója. Odament társához tüzet kérni. Ezt a pillanatot kihasználva Géza átlendült a kerítésen, és a hozzá legközelebb eső bokor mögé ugrott. A neszre felfigyeltek az őrök, és annak irányába indultak, az egyik fegyverét, a másik a zseblámpáját irányította a zajforrásra. - A fenébe, észrevették! Odamennek! – sziszegte Pali a társainak. - Most mi lesz? – kérdezte rémülten Tamás, de az öreg csendre intette őket.

140



Az utolsó háború



Géza látta a két feléje jövő alakot. Hirtelen nem tudta, hogy mit csináljon, de aztán talpraesettsége és leleményessége nem hagyta cserben, mert eszébe villant egy fondorlatos csel, mellyel talán sikerül elhárítani magáról a gyanút, csak remélte, hogy társai nem lépnek közbe. Elkezdett krákogni és öklendezni. A két olasz odaérve megállapította a furcsa zaj okát. Egy látszólag ittas alak négykézlábra ereszkedve épp okádni készült. Ezt felháborítónak és undorítónak találták. Ráüvöltöttek az ismeretlen alakra. Géza köhögött párat, majd rájuk hunyorgott. - I am sorry. – hörögte a Skiptől tanult szavakat, nem akarta elárulni nemzetiségét. - Egy rohadt, részeg angol?! – kérdezte anyanyelvén az egyik olasz. – Hogy került ide? - Go away! – üvöltött a másik Gézára. - Oké! – állt fel nehézkesen a betolakodó. - Hé! Nem engedhetjük el. – vetette ellen a másik. – Gyanús nekem ez az alak. Lehet, hogy nem is részeg. - Neked mindenki gyanús. - Igen, az. Lehet, hogy kémkedni jött. - Ugyan, menj már! – vitatkozott vele Marco. – „Unom már az egészet.” - Gyerünk! Be a házba! – utasította a fegyveres Gézát. - Mondd! Nem lehetne, hogy egy nap ne öljünk meg senkit és… - Ide hallgass! – szakította félbe Carlo. – Ha ezt így folytatod, Altamira nem fogja jó szemmel nézni! Nagyon jól tudod, hogy mit vállaltál, mikor beléptél hozzánk! Nem vagyunk angyalok! És azért a jó pénzt sem veted meg, igaz?! - Igaz. – motyogta az. – „Már nem érdekel annyira a pénz. Van elég belőle. De az a sok élet, amit kioltottunk… És a lelkiismeretem… Jó nagy szarban vagyok, ebből már élve ki nem jutok.” – gondolta keserűen, miközben követte társát és az idegent. „Na, most mi lesz?” – tűnődött magában Géza. Ideges lett, félt. – „Remélem, Lászlóék kitalálnak valamit!” Míg az olaszok a házba kísérték a váratlan vendéget, addig Zotyó, István és Pali – ez utóbbi a törött karja miatt kicsit nehézkesen. – behatolt a birtokra, és elrejtőzött. A bokrok, fák adta fedezéket kihasználva közelítették meg az épületet. - Nincs időnk. Lépnünk kell, mielőtt bármit is tennének. – súgta a társainak István, ezzel az ajtóhoz osont, mely alig egy perce zárult be. Megállt és fülelt, majd intett Palinak, akivel kiagyalt egy tervet. A két olasz Gézát a hallba tessékelte. - Menj, szólj Altamirának! – utasította társát Carlo, az kelletlenül tett eleget ennek, bement a nappaliba, majd benézett egy-két helyiségbe, szólongatta főnökét, de süket fülekre talált. „Megnézem a pincét, biztos ott vannak.” – gondolta, majd abba a helyiségbe ment, ahol a mélybe vezető lépcső volt. Carlo, míg Altamirát várta, gyanakodva fürkészte Géza arcát. Egyszer csak kopogást hallott. Szemöldökét még jobban összevonva fülelt, majd fegyverét erősebben megmarkolva az ajtóhoz ment. - Van ott valaki? – kérdezte olaszul. - Igen. – válaszolt Pali elváltoztatott hangon. „Mintha egy nő lenne… Vagy csapda?” – gyanakodott az olasz. – Mit akarsz? - Őfelségével szeretnék beszélni. „Őfelségével?! Ez valami vicc?!” – mérgelődött magában, majd erélyesen kiszólt a még mindig zárt ajtón keresztül. – Bárki is vagy, tűnj el, vagy megöllek! - Kérem, ez életbevágó! Mario Boscóról van szó. – blöffölt Pali.

141



Az utolsó háború



„Mi az istent akar ez a vén szatyor?!” – tűnődött, majd óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, de senkit sem látott, mert ekkorra Pali már elbújt, István is a falhoz lapult. Carlo most szélesebbre nyitotta az ajtót, és óvatosan kikémlelt. István csak erre várt. Megragadta az olasz fejét, és erőteljesen megrántotta. Reccsenés hallatszott. Az olasz teste kis híján a földre zuhant, István alig tudta megtartani. Zotyó segítségével behúzták a házba, Pali követte őket, és gyorsan bezárta az ajtót. A hullát a legközelebbi helyiségbe vonszolták. - És most? – kérdezte Géza, aki ekkorra odasietett hozzájuk, de ezt alig tette meg, az épület egy távolabbi zugából lépések zaja hallatszott. – Gyorsan! – intett kezével. Ahányan voltak, annyifelé ugrottak. Géza és István az előtérből jobboldalra nyíló helyiségbe bújt, ez volt a fürdőszoba, Pali és Zotyó a baloldali ajtó mögé rejtőzködött, mely kamraféleség volt. Marco a lépcső tetejére érve bekiabált a társának. - Mindjárt jön… Hová tűntek ezek?! – nézett körül a hallban, majd társát szólongatta. Benézett a nappaliba, majd a kijárat felé ment. – Hol a picsában vagy?! – kiáltotta mérgesen, vagy inkább idegesen. Rossz előérzete támadt. – Kiment volna?! – lépett az ajtóhoz, de ebben a pillanatban kivágódott a két oldalsó ajtó, és az RK-tagok rávetették magukat az olaszra. Marco megadta magát, a túlerővel szemben nem is lett volna esélye. István és Zotyó közrefogták a pasast, és beljebb terelték. Az előtérből nyílt a hall, onnan pedig több ajtó is, melyek különböző szobák bejáratai voltak. Ezek egyikéből vezetett le egy lépcső a pincébe. Az ötfős csapat a nappaliba ment. Úgy döntöttek, hogy együtt maradnak addig, míg elő nem jön Altamira. Ez perceken belül be is következett. Gyanútlanul sétált be a kedvenc szobájába, az ajtóban azonban megtorpant. Három fegyveres fickót látott, egyikük túszul ejtette Marcót. - Egy hangot se! – sziszegte Pali olaszul, ezzel egy időben Géza, aki eddig az ajtó mögött várakozott lesállásban, előugrott, és fegyverét Altamirára fogta. - Gyerünk befelé! – szólt ismét Pali. A pasas nem mutatva idegességét és bosszúságát, lazán széttárta karjait és besétált. Géza fél méter távolságot tartva követte, fegyverét le nem véve róla. István egy vastag kötelet vett elő kabátja zsebéből, és jó szorosan összekötözte az olasz kezét és lábát, majd leültették a földre. Marcót is hasonlóképp tették ártalmatlanná. A biztonság kedvéért Géza leült velük szemben, és fegyverét rájuk szegezte. Pali a nappaliban figyelt, István pedig a bejárati ajtóhoz ment. Azért volt szükség ilyen fokozott elővigyázatosságra, mert Géza és Tamás mesélt a társainak a miskolci eseményről, amikor is egy olasz, akit foglyul ejtettek, elszökött, nem beszélve az osztrák faluban szerzett élményről. Ott csellel sikerült elszabadulnia a két gengszternek. Ezt egyébként az egész RK megtapasztalta. Ezekből okulva ügyeltek mindenre. István az ajtóban megállt, és behívta kint várakozó és lesben álló társait. - Sikerült azt a geciládát elfogni. – vigyorgott. - Jól van. Ügyesek vagytok! – lépett be László, a többiekkel a nyomában. - Mi az isten ez? – torpant meg Tamás. - Talán… gyereksírás. – tippelt Csilla. - Hogy kerülhet ide? – töprengett László, majd Csillával és Tamással a hangforrás felé mentek. Benyitottak egy kis szobába, és egy csecsemőt pillantottak meg. Csilla odaszaladt, és a karjába vette. - Óh, szegénykém! Tiszta vörös az arca a sok sírástól… és pelenkát kéne cserélni. – mondta enyhe fintorral. – Keress neki valami puha, tiszta rongyot! – kérte meg Tamást. - Jó, de mégis mifélét? – kérdezte tanácstalanul. - Jaj… hát téged is pelenkáztak, nem? - Igen, biztos. De ki emlékszik már arra? Na jó, keresek. – mondta fejét csóválva, majd sorra nyitogatta a szekrényeket. Csilla megmutatta a többieknek a talált gyereket. Amint belépett vele a nappaliba, Géza felpattant.

142



Az utolsó háború



- Szent ég! Lehet, hogy ez Leila gyereke? - Igen, lehetséges. – ráncolta a homlokát az öreg. – Ha a gyerek itt van, akkor neki is itt kell lennie valahol. Kérdezzük csak meg tőle! – nézett Altamirára, majd Palit odaintette. Pár percbe beletelt, míg kivallatta az olaszt. - Szóval a pincében van három emberével. Nos, úgy kell őket onnan kicsalogatni, hogy ne fogjanak gyanút, és Leilának ne essen baja. – közölte Pali a véleményét. - Majd Altamira elintézi. Pali elmagyarázta az olasznak, hogy mit kell tennie. Az féltvén saját épségét, hamar beleegyezett. István, Pali, László és még néhányan a pince bejáratához kísérték a nagyfőnököt. - Gyerünk! – bökte meg Pali. - Rendben… Hé! Gyertek fel, beszédem van veletek! – kiáltott le Altamira olaszul. - Máris megyünk. – mondta egyikük, majd társaihoz intézte szavait. – Már úgyis kezdtem unni ezt a tyúkot. Kifárasztott. - Engem is. Ha lehoznánk a kiskölyköt, és kicsit megdolgoznánk, talán hatással lenne rá. – nevetett fel sátáni hangon. Ez idő alatt Tamás átadta Csillának a puha ruhaanyagot, a lány pedig tisztába tette a kicsit. - Így mindjárt jobb, ugye? – mosolygott rá. – Na gyere! Gyorsan átmegyünk a másik szobába, mert ide csúnya emberek jönnek. – azzal megfogta a gyereket, és átvitte. Géza épp ekkor cibálta vissza Altamirát és a nappali ajtaja mögé lökte, Marcó mellé, majd ő maga is odaállt, fegyvert szegezve a nagyfőnök halántékának. A többi magyar is elrejtőzött. A három olasz gyanútlanul sétált be a szobába, ekkor mögöttük termett fél tucat magyar, a többi RK-tag pedig a fotelok és a szekrények fedezékéből ugrott elő. Hirtelen megperdültek az olaszok, de körbevették őket a fegyveresek, ráadásul a főnöküket és egy társukat túszul ejtették. A váratlan helyzetben mukkanni sem tudtak, igaz módjuk sem volt rá, mert Pali erélyesen rájuk szólt. - Fel a kezekkel! Egy rossz mozdulat, és annyi! Azok kénytelenek voltak eleget tenni a felszólításnak, szinte remegtek a dühtől. Ilyen csapdába csalni őket! Ezt alig gondolták végig, a magyarok tüzet nyitottak rájuk. Szinte kivégezték őket. Holtan rogytak össze, bepermetezve vérükkel a perzsaszőnyeget és a berendezést. Altamira artikulátlanul üvöltött fel. - Megöltétek a legjobb embereimet! Lelőttétek, mint a kutyákat! Ezt keservesen… - Fogd be a pofád! – kiáltott rá Pali. Géza ugyan nem értette, mit beszéltek az előbb, de egy erőteljes ütés formájában, melyet Altamirára mért, kinyilvánította véleményét. Altamira ettől eszméletét vesztve a földre zuhant. Aztán, hogy később se tudjanak megszólalni, beragasztották a száját a két olasznak. Marco maga elé meredve tűrte, talán nem is érdekelte már, mi történik körülötte, mert sokkot kapott. A magyaroknak is kellett pár perc, míg úgy-ahogy megemésztették a dolgot, némán álltak körben a szobában, csak a szomszédos szobából hallatszott át ismét a gyereksírás. - Nos, akkor… – köszörülte meg a torkát László felocsúdva. – Szabadítsuk ki Leilát. Addig ti tüntessétek el ezeket! – mutatott a vértócsában heverő holttestekre. Negyed óra múlva, mire a többiek feltakarítottak nagyjából, Leila a karjában tartotta a kicsit. Látszott rajta több helyen is a kínzás nyoma, de nem foglalkozott a fájdalommal, csak örült a gyermekének. Pali elmagyarázta a történteket, a lány figyelmesen hallgatta. Géza szíve hevesen vert, ahogy a bébit szoptató Leilát figyelte. „Óh, istenem, örök hálám, hogy láthatom ezt az édes… gyönyörűséget. Bárcsak én lehetnék ott a kölyök helyett!” – gondolta, majd kaján mosoly jelent meg arcán. Ez a többieknek is feltűnt. - Mit vigyorogsz? Elég drámai a helyzet, nem? – kérdezte Csilla.

143



Az utolsó háború



- Sikerült. Ennek örülök csak. - Még a java hátravan. - Ugyan. Ez a mocsok a kezünkben van. Most már simán fog menni minden. - Hát reméljük. Eddig is azt hittük, és mindig pofára estünk. - Igaz, de a nehezén már túlvagyunk. – helyeselt Tamás is. - És most hogyan tovább? – kérdezte István. - Hát… mindjárt éjfél. Lássuk el Leila sebeit, aztán szerintem pihenjünk egy kicsit. Aztán megbeszéljük a továbbiakat. – javasolta László. Így is tettek. Csilla ellátta Leilát, néhányan körbejárták a Palotát, és környékét, megbizonyosodván arról, hogy minden nyugalmas, aztán kényelembe helyezték magukat, és elszundítottak. Csak Géza és Zotyó maradt ébren, őrizni a foglyokat. … Június 27. Hajnalodott, mikor László felkelt. Az RK-tagokat is felkeltette, és a nappaliba csődítette. - Nos, ideje a közelben várakozó társainkat értesíteni a fejleményekről. Ekkor megcsörrent a telefon. Mind összerezzentek a váratlan csilingeléstől. Egy pillanatig tanácstalanul összenéztek, végül Pali esze volt leginkább a helyén, és felvette a telefont. Igaz, társainak az olasz nyelv ismerete híján nem is lett volna tanácsos ezt tenni. - Altamira rezidenciája, tessék. – szólt a kagylóba olaszul, majd figyelmesen hallgatta a vonal túlsó végéről érkező választ, olykor pár szót mondott, majd letette a kagylót. A többiek feszülten figyeltek. - Ki volt az? Mit mondott? - Hát, fiúk… nem sok idő marad a lazsálásra. Szicíliából hívta Altamirát az egyik embere. Holnap reggel érkezik az erősítés. - Szóval jól számítottunk. – vakarta meg halántékát az öreg. - Igen. - És hányan jönnek? – tette fel a lényeges kérdést egyikük. - Húszan. Ugyanis valami gubanc van Szicíliában Bosco miatt. Valami bandaháborút említett a csávó a telefonban. Arra készülnek, és „csak” ennyi embert tud küldeni. - Még szerencse, hogy nem százat. - Akkor uraim… és hölgyeim, lássunk neki! Öten elmentek a többieknek szólni. A Colosseumba is nézzetek be, hátha van valami, bár nem hiányzik. Aztán gyertek vissza és hozzatok kaját is egyúttal. Délután négyre jöjjetek vissza. Az egész RK itt fog várni az ellenségre. És most már egy taggal bővült a csapatunk, mert mostantól Pali is közénk tartozik. A többiek örömujjongásban törek ki. - Üdvözlünk, haver! - Hát nem gondoltam volna, hogy így alakul a sorsom, és főleg azt nem, hogy még egyszer ebben a házban töltök akár egy percet is. De most már… nem bánom. - És mi lesz Leilával? – kérdezte Géza. - Hát… gondolom egyelőre velünk marad. Na, akkor indulás! – terelte ki az öt embert László. – Míg visszaértek, eszünk az itt talált kajákból. Igyekezzetek, és legyetek óvatosak! – szólt még utánuk, aztán bezárta az ajtót. Géza és Zotyó lepihentek, mert nagyon fáradtak voltak, a többiek pedig nekiültek falatozni, persze az olaszokról sem feledkeztek meg, szemmel tartották őket… … Június 26. Reggel 6 óra sem volt még, mikor Skip bosszúsan ébredt. Kiszállt az autóból, és egy nagyot nyújtózott.

144



Az utolsó háború



„A fenébe! Eddig is alig lehettem vele kettesben, ezek után már véletlenül se lehetünk… – gondolta, majd hangos káromkodás közepette a kocsiba rúgott. Erre a zajra néhányan felriadtak. - Mi van? – kérdezte morcosan Márton. - Semmi! - Még igen korán van. Miért nem alszol egy kicsit? - Szerintem inkább nektek kéne felkelni, hogy haladjunk. Holnap estig el kéne jutni a célállomásra, de kétlem, hogy… Szóval késésben vagyunk. - Rendben. – adtak igazat a többiek, majd felkeltek. - Sorakozó! – kiáltotta el magát Skip. Az emberek több sort alkotva egymás mellé álltak. - Úgy vélem, hogy mielőtt még elpuhulnátok, edzést kéne tartani. Igen ellustultatok a sok ülésben. Úgyhogy egy kis testmozgás nem fog ártani. Gyerünk, helyezkedjetek úgy, hogy két méter legyen köztetek a távolság! Némi bemelegítő gyakorlatot végezzetek, aztán 50 fekvőtámaszt, felülést, meg amihez kedvetek van. Gyerünk! – utasította az embereket, majd ő maga is edzésbe kezdett. A különböző gyakorlatok elvégzése bő félórát vett igénybe. Eztán kicsit kifújták magukat, majd megreggeliztek. - Jól vagy? – kérdezte András Skiptől, mielőtt a többiekhez mentek volna enni. - Kurvára. Alig tudtam aludni. - Én is. Nekem se volt nyugodt az éjszakám. Még mindig roppantul bosszant az az incidens. Ráadásul azt álmodtam, hogy mindenki megtudja, hogy mi van közöttünk, és körbeállva röhögnek rajtunk. – mondta, a végén már suttogott. - Engem ez nem érdekel. Hanem sokkal inkább az, hogy nem lehetünk kettesben. - Majd csak kibírjuk valahogy. - Kétlem. Itt helyben letepernélek, de az túlságosan feltűnő lenne. - Hé, halkabban! Még meghallja valaki. – csitítgatta ijedten. - És akkor mi van? Talán jobb is lenne, ha tudnák, mi van. Nem kéne titkolózni, meg lopott csókokra, ölelésekre várni az alkalmat. - De ugye nem akarod? Ki tudja, hogyan fogadnák? Ciki lenne. - Persze. Csak bosszant. Ne félj, nem szólok semmit. Végül is izgalmas így. Csak azért megnehezíti a dolgokat. Na jó. Majd kitalálok valamit. – kacsintott rá. „Csak ne strapáld magad túlzottan.” – gondolta András. Kicsit örült is a tegnapelőtt este történteknek. Előnyösnek találta annyiból, hogy ha Skip kettesben akarna sétálni vele, hivatkozhat Mártonra, aki szerint csak kisebb csoportokban hagyhatják el a táborhelyet. És így legalább nem sérti meg őt, ha kifogást talál. András és Skip is bekapott pár harapást, majd beszálltak az autókba, és útnak indultak. Haleben keresztülhaladva Damaszkusz felé vették az irányt, mely 300 kilométerre volt. Félúton voltak, mikor koradélután megálltak enni, aztán folytatták az utat. - Mi is a következő város? Damaszkusz? Hány kilométerre is van? – zúdította kérdéseit Márton Skipre. - Még körülbelül 200. - Azt bőven teljesítjük ma. - Ja. Egyébként… nem szükséges megállni Damaszkuszban, ha mondjuk fél nyolckor érünk oda, nyugodtan mehetünk tovább. - Rendben, ahogy gondolod. – egyezett bele a göndörhajú. - Csak azért, mert utána Tel Aviv Jaffa következne, aztán Port Szaíd. A két város között kábé hatszáz kilométer a távolság. Jó lenne időben érkezni. - Holnap estére már Port Szaídba akarsz érni? – csodálkozott Zsolt.

145



Az utolsó háború



- Hát persze. De tudom, hogy nem fogunk. De azért jó lenne minél jobban megközelíteni, nem? - De. Este kilenc óra felé járt az idő, mikor a konvoj megállt. - Tel Aviv alig 100 kilométerre van tőlünk. Holnap délelőtt simán odaérünk. - Jó. Ideje vacsorázni. – javasolta Zsolt, majd néhány társával nekikezdett kipakolni. Páran elmentek tűzifát keresni, majd mikor visszaértek, tábortüzet gyújtottak, majd körbeülték. Jóízűen falatoztak, beszélgettek. - Nos, Tibi fiam, úgy látom igencsak… összemelegedtél azzal a kislánnyal. – mondta Péter hamiskás mosollyal. - Hát… igen. – bökte ki enyhe pírral az arcán, azonban ez a tűz fényénél nem látszott. – Helyes, nem? - De. Apád biztos örülni fog, hogy végre találtál egy rendes lányt. – veregette vállon, majd folytatta az evést. A PSzK a nap eseményeit, illetve eseménytelenségeit tárgyalta meg, később a jövőt találgatták. Egy idő után sorra elálmosodtak, és álomra hajtották fejüket. … Másnap kora reggel Skip az elsők között volt ébren, alig várta, hogy beszélhessen szíve választottjával. Amint felébredt András, rögtön félre is hívta. Mikor hallótávolságon kívül voltak, Skip előállt mondanivalójával. - Drágám, kitaláltam valamit. „Drágám?!” – kérdezett vissza gondolatban, majd fennhangon érdeklődött. – És mit? - Hát… tudod, megfigyeltem tegnap, hogy majd’ mindenki kint aludt a szabadban. Valószínű, hogy Márton, Zsolt és Péter is kint alszanak. És… mi lenne, ha mi a kocsiban maradnánk? - Az… feltűnő lenne. - Úgy gondoltam, hogy megvárlak este a kocsiban. Előbb odamegyek én, aztán mikor elalszanak… te is… - Ez még korai, nem? - Miért? Port Szaíd előtt ez az utolsó éjszakánk, utána már nem nagyon lesz időnk egymásra. „Ez talán nem is baj.” – gondolta András. – Izé, de én nem úgy értettem… hanem én még nem készültem fel, hogy fiúval… - Szexelj? – egészítette ki Skip. Figyelte András zavart, feszült arcát. – Én sem voltam még fiúval. Sőt lánnyal se. Neked korábban már volt barátnőd, de nekem még… szóval érted? - Igen. Ezzel várnunk kéne egy kicsit. De már úgy szeretném megismerni a csinos, izmos tested! – mondta hosszú sóhaj kíséretében, majd András zavarát látván hozzátette. – Na jó, figyelj! Számítok rád este. Ha… végképp nem akarsz jönni, akkor… de azért remélem, eljössz. Próbáljuk meg, jó? – mosolygott rá bátorítóan. - Oké… de nem száz százalék. – motyogta, majd elvegyült a tömegben. Olyan feszült volt, hogy alig tudott pár harapást enni. „Te jó ég, most mit csináljak?! Ha elmegyek, rám tapad… ha nem megyek, biztos megharagszik.” – gondolataiból a készülődő társaság rázta fel. Összepakoltak, beültek a járművekbe, és útnak indultak Tel Aviv felé… [21.ep.] A vezérkocsi utasai gondolataikba mélyedve haladtak kitűzött úti céljuk felé. Márton a vezetéssel volt elfoglalva, Péter és Zsolt egy ideig kártyáztak a testőr által birtokolt paklival, de egy idő után megunták a játékot, és az ablakon kibámulva figyelték az elsuhanó tájat. Az enyhén fülledt, párás, meleg levegő és a monoton zúgás hamar kivette belőlük az erőt, de hát

146



Az utolsó háború



mit várjon az ember a már majdnem trópusi éghajlatú Földközi-tenger partvidékétől? Skip látszólag a térdére terített térképet tanulmányozta, valójában azonban az elkövetkező estéről ábrándozott. „Annyira izgalmas, alig bírom kivárni az estét! Én és András… Amikor beül a kocsiba, a Hold halvány ezüstös derengésénél mélyen a szemébe nézek, megfogom a kezeit, aztán átölelem, és hosszú forró csókkal ajándékozom meg. Mindketten annyira élvezni fogjuk, hogy szinte nem is akarjuk majd elengedni egymást. Aztán szép fokozatosan megszabadulunk a ruháinktól, utána…” – olyan heves izgatottság vett erőt rajta, hogy úgy érzete, az már a többieknek is feltűnhetne, szíve szaporábban vert, légzése gyorsabbá vált, izmai feszültséggel telítődtek, Örülhetett, hogy ágyékának környékét eltakarták a felhalmozott térképek, ott vált volna ugyanis külső személő által is megfigyelhetővé a testi funkciókban beállt változás. Figyelemelterelésként elkezdett az ablakok mögött eléje táruló látványra koncentrálni, és lassan lecsillapodott. – „Hogy fogom estig kibírni? Még legalább 12 óra…” Andrást is hasonló gondolatok foglalkoztatták, csak ellentétes előjellel. „Mi lesz ennek a vége? Elborzadok, ha arra gondolok, mi történhetne este a kocsiban. De ha nem megyek bele a dologba, megint kiábrándítom, elszomorítom Skipet. Tényleg képes lett volna leugrani a tetőről még Magyarországon, ha nem megyek bele abba a csókba… Nem tudom, hogyan bírnám elviselni a tudatot, hogy én vagyok a felelős a haláláért…” – teljesen magába roskadt a nehéz döntés kényszerétől. Délelőtt tíz óra után érkeztek a szebb napokat is megért Tel Aviv-Jaffa városába, és az utat borító nagyobb törmelékdombokat kerülgetve elővigyázatosan át is hajtottak rajta. Embert alig láttak, bár ez talán az egyre intenzívebb melegnek volt betudható. Tovább is haladtak dél felé. A térkép szerint a tengerpart vonalát követve kanyargott lágy ívekben az út. Néha magát a tengert is megpillantották, mely a távolban egybeolvadt a horizonttal. Gyönyörű tiszta kék színe volt, és szelíden fodrozódott az enyhe szellőben. Kísértette őket a gondolat, hogy beiktassanak egy kis strandolást, de végül a kötelességtudatuk diadalmaskodott, mert belátták, hogy ha megállnak, aznap már nem lehetne a társaságot kirángatni a vízből. Végül is – sajnos – nem vakációzni jöttek. Kora délután, egy óra körül érték el Gáza városát. Újfent a megszokott pusztulás látványa fogadta őket, néhány ember szaladt el a közeledő teher-, és személyautók elől. - Nem tűnik veszélyesnek ez a hely. – osztotta meg véleményét a többiekkel Márton. – És ebédidő van. Mit gondoltok? - Én helyeslem az ötletet. – hallatszott hátulról Zsolt hangja. – És biztonság esetére megint megpróbálhatnánk élelmet szerezni. Ki tudja, mi vár ránk Port Szaídban? Senki sem ellenkezett, ezért Márton lassított, és oldalra tekintgetve keresett valami árnyékos, megállásra alkalmas helyet. Az egyik útba eső téren nagyobb tömeg várakozott, amely – amint a konvoj a közelükbe ért – kőzáporral lepte meg az idegeneket. A lövedékek dübörögtek az autók fémfalán, az egyik beszakította a szélvédőt is, az elöl ülő Márton és Skip védekezően az arcuk elé emelték kezeiket, nehogy a szilánkok megsebesítsék őket. Mindez egyetlen pillanat műve volt. - Gázt! – ordította Skip. Márton a pedálra taposott, a jármű felbőgő motorral növelte sebességét. A tömeg szétvált a feléjük száguldó autóoszlop előtt, de néhány követ még így is utánuk hajítottak a feldühödött helybeliek. 100 kilométer/órás sebességgel hagyták el a települést. Csak a lakott területen kívül lassítottak újra a normál utazósebességre. - Mi a fene volt ez? – csóválta a fejét értetlenkedve a göndör hajú sofőr. - Talán ki akartak fosztani minket. – vetette fel András. - Nem hiszem. Sejthették, hogy akik ilyen kocsikkal járnak, azoknak fegyvereik is vannak. Nekik csak köveik voltak, ennyire senki sem lehet merész. – ellenkezett Péter.

147



Az utolsó háború



- Dehogynem lehet! Ott voltak a szemétlakók. – szólt közbe Skip. – Egyébként azt is el tudnám képzelni, hogy Szicíliaiaknak néztek minket, és elkeseredett félelmükben támadtak ránk. Ha már megölik, vagy elhurcolják őket, legalább ne adják könnyen magukat. Mert sima embereknek tényleg nincsenek ilyen járműveik. - Talán. De ez megint csak egy feltevés. – hangzott a kormány mögül. - Én nem is állítottam mást. De mi lenne, ha itt már tényleg megállnánk zabálni? – emlékeztette Skip Mártont. Biológiai szükségleteik kielégítése után tovább folytatták útjukat. Az aszfaltcsík szelíd ívben hajlott nyugat felé, továbbra is követve a tengerpart vonalát. Így autóztak teljes nyugalomban egy félórán keresztül. - Állj! – kiáltott fel váratlanul Skip, noha a többiek semmi fenyegetőt sem bírtak észrevenni, akárhogy meresztették szemeiket. - Most mi van? – mordult fel Márton, miközben leállt az út szélén. - Nem tűnt fel nektek semmi szokatlan? - Miért, kellett volna? - Bizony, bizony! - Akkor, ha megosztanád velünk becses megfigyeléseidet… – türelmetlenkedett. - Emlékeztek arra a kereszteződésre, amelyet kábé egy perce hagytunk el? - Ja. - Azóta tükörsima az aszfalt, sehol egy kátyú, repedés, törés. Olyan halkan suhantak a kocsik, hogy hirtelen már azt hittem, megsüketültem. – közölte Skip. - Most hogy így mondod, tényleg igazad van, csak nem figyeltem fel erre. – ismerte el Márton. - És az a kereszteződés sincs rajta az én térképemen. - Tehát ez egy viszonylag új, jelenleg is használt, karban tartott út. – következtette ki Péter. - Igen. Szicília lehelete árad belőle. Ez az út egyértelműen Port Szaíd felé vezet. De vajon mi lehet a hátunk mögötti irányban? – adott hangot kíváncsiságának Skip. - Igazad van, tényleg szét kéne néznünk egy kicsit. Nehogy onnan lepjenek meg minket. – találta ki Skip gondolatait Péter. - Legyen! – sóhajtott belenyugvóan Márton. – Bár most nincs kedvem felesleges kitérőkhöz, de sosem árt az óvatosság. Időnk is van, még alig múlt három óra, és Port Szaíd már csak kétszáz kilométer. Skip kiszállt, és az ott lézengő emberekhez szólt. - Figyeljetek! Mi öten elmegyünk visszafelé szétnézni egy kicsit, ti pedig hajtsatok vissza a kereszteződés előtti rozzantabb útra, és valami feltűnésmentes helyen várjatok meg minket. Egy óra pihenőt kaptok. Ha addig nem érnénk vissza… gyertek utánunk! – majd Mártonhoz szólt. – Hagy vezessek már én is egy keveset! - Parancsolj! – azzal átült az anyósülésre, és egy kis pihenést remélve becsukta szemeit, majd hátradöntötte fejét. Skip beszállt, beindította a motort, megfordult az úton, és finom porfelhőt hagyva maguk után, elhúzott a kocsival. - Egy óra pihenő… – kacsintott huncutul Stefire Tibi. – Addig végigcsókollak tetőtől talpig! A konvoj nagyobbik része is elindult visszafelé, hogy kevésbé feltűnő helyen töltsék el az ajándékba kapott időt. Skip tövig nyomta a gázt, és élvezte a betört szélvédőn keresztül az arcába csapó szelet, és a sebesség felszabadító érzését. - Mi van veled? Azt akarod, hogy szétessen alattunk a kocsi? – kérdezte András 130 km/h-nál.

148



Az utolsó háború



- Így, hogy nem vagyunk a teherautók sebességéhez kötve, nagyobb területet ellenőrizhetünk ugyanannyi idő alatt. – adott magyarázatot viselkedésére, közben szerelmére kacsintott a belső visszapillantó tükör segítségével. - Inkább az útra figyelj! – tanácsolta András. – Valami jön szembe. Erre a kijelentésre mindannyian felkapták a fejüket, és a távolban valóban észrevettek néhány sárgás port felverő zöld pöttyöt a dudvás, elvadult mezőktől övezett úton. Skip lassított, de a tárgyak így is nagyon hamar a közelükbe értek. Nemsokára kibontakozott teherautóformájuk is, majd eldübörgött mellettük tíz hatalmas, terepszínűre festett folyadékszállító kamion. Mindegyiknek két-két ember ült az utasterében. Ezek ügyet sem vetettek a magyarok mellettük elsuhanó rozoga járgányára. Amint a konvoj elhaladt mellettük, Skip lefékezett, leállította a motort, és csodálkozva bámult a monumentális járművek után. A többiek is hasonlóan cselekedtek. - Régen nálunk is ilyenekkel szállították a benzint, olajat, és más vegyszereket. – magyarázott Zsolt, percnyi álmélkodásából felocsúdva. - Márton! A térképet légyszi! – kérte Skip, majd miután áttanulmányozta a kapott papírt, ő is kifejtette nézetét. – Ha egyenesen meghosszabbítjuk az út jelenlegi irányát, pontosan az iraki, kuvaiti és szaúd-arábiai olajmezőkre jutunk. - Ez magyarázatot adna a kamionok jelenlétére is. Azokkal viszik az olajat Port Szaídba. – vélekedett Zsolt. - Vajon hány kamionjuk lehet? Mert kétségem sincs afelől, hogy a sofőrjeik mind kiképzett harcosok. – kapcsolódott be Péter is az eszmecserébe. - Majd kiderítjük, amint elfoglaltuk Port Szaídot. – jelentette ki magabiztosan Skip. - Ha egyáltalán eljutunk odáig… nézzétek! – kiáltott fel András. A jelzett irányból pokrócszerű ruhába bugyolált, fenyegető arckifejezésű arab férfiak csoportja közeledett. Többüknél fegyver is volt, melyeket egyenesen a magyarokra szegeztek. Lehettek vagy húszan. Skip gyorsan indítózott, de a kocsi motorja rövid beteges köhögés után leállt. Egy arab ugrott fel a kocsi előtt, pisztolyát egyenesen a bent ülőkre szegezte, bal kezében egy olajos-koszos vezeték lógott, sárgás folyadék csöpögött belőle. A magyarok tehetetlenül meredtek a semmiből előtűnt ellenségre. „Ez a fazon ért a kocsikhoz. Kiszedte azt az alkatrészt, melynek eltávolítása nem időigényes, nem jár zajjal, de biztos eredményt hoz…” – állapította meg Zsolt. „Hihetetlenül jó helyzetfelmérés, tökéletes alkalmazkodóképesség, álcázás és rejtőzködés, összehangolt tevékenység. Mint egy igazán felkészült gerillacsapat.” – gondolta Péter. „Meglepetésszerű támadás, jelentős túlerő. Öngyilkosság lenne fegyver után nyúlni.” – sajnálkozott Márton. „Fasza! Amint egy picit is lankad a figyelmünk, máris kész az újabb galiba. Mindig bajba kerülünk. Remélem, most is szerencsénk lesz, mint eddig egyfolytában…” – bizakodott András. – „Talán Skip ma esti programja is kútba esik…” – villant az agyába, és még meg is könnyebbült. „Megint engem fognak hibáztatni. Minek kellett megállnom bámészkodni?” – tört le Skip még mindig a kormányt szorongatva. Közben az arabok körülvették a kocsit. Saját anyanyelvükön beszélgettek, amit a magyarok természetesen nem érthettek meg. - Omar biztosan örülni fog, hogy végre sikerült elfognunk egy pár rohadt európait. - Velük talán kizsarolhatunk valami engedményt is. - Majd Omar kivallatja őket. Remélhetőleg fejesek. Bár azok nem ilyen roncsokkal közlekednek. - Lehet, hogy ez csak álca. Ezektől minden kitelik. - Ja. Nézd, milyen bambán bámulnak! Mutogatni kell nekik, hogy megértsék: ki kell szállniuk az autóból.

149



Az utolsó háború



- Ezek az európaiak már csak ilyen arrogánsak. Két évtizede élnek és harácsolnak itt, és mégse voltak képesek elsajátítani őseink szent nyelvét. Skip megkísérelt a támadókkal angolul kapcsolatot teremteni, de még csak szóra sem méltatták. A magyarok kezét hátrakötözték, fegyvereiket elszedték, majd az úttól ötszáz méterre kezdődő kisebb facsoport felé tuszkolták őket. A fák takarásában tevék, lovak és további arabok várakoztak a visszatérőkre. Miután a magyarok kocsiját is bevontatták oda – a nyomokat eltüntetendő – a karaván elindult nagyjából déli irányban, merőlegesen távolodva az úttól. … A hátrahagyott magyar csapat tagjai idegesen nézték a néhány rendelkezésükre álló órát. - Nem értek vissza időben. Utánuk kell mennünk! – jelentette ki Tibi, s a többiek is helyeseltek. Látták távolról az úton elhúzó kamionokat is, ez további balsejtelemmel töltötte el őket. Mozgásba lendült a konvoj, nem mentek gyorsan, és mindenkinek parancsba lett adva, hogy a legkisebb észlelt szokatlan apróságot is jelentsék. Húsz perc múlva állt meg a menet. Leugráltak a kocsikról. - Ott, a bokrok, fák mögött megcsillant valami! – üvöltötte valaki izgatottan. - És? – kérdezték néhányan érdektelenül. - Mi az, hogy és?! Ez is egy szokatlan apróság! - Valóban, főleg, hogy az odavezető úton le van taposva a gaz. – adott igazat Károly a megfigyelést tevő férfinak. - Akkor nézzük meg közelebbről is, hogy mi a helyzet! – javasolta Tibor. Odagyalogoltak, és megtalálták a vezérautót. - Sértetlennek tűnik. Minden felszerelés megvan. – állapította meg Tibi. - Akkor, gondolom, követjük azokat a nyomokat. – mutatott Károly a távolba vesző letaposott ösvényre. - Ne vesztegessük az időt! – kiáltottak fel többen is. Visszarohantak járműveikhez, és elhagyván az aszfaltutat, rákanyarodtak a gazos mezőre. Meglehetősen himbálóztak, pattogtak a kocsik a nem legegyenletesebb talajon, de átéltek már rosszabbat is. Szerencsére nem volt fölázott, sáros a föld, az sokkal végzetesebb lehetett volna. Tudomást sem véve a kényelmetlenségekről taposták a gázt, hogy minél előbb segíthessenek bajba jutott társaikon. … Skipet és négy társát egy sátortábor közepén lévő térre ültették, jól összekötözték őket, és még fegyveres őrizetet is kaptak. Skip folyamatosan próbálkozott az angol nyelven történő kommunikációval, de vagy nem értették meg, vagy szándékosan tettek úgy, mint ha nem értenék őt. A többiek egyelőre beletörődően várták sorsuk alakulását. A tábor lakói úgy szemlélték foglyaikat, mintha valami kirakatban lévő árucikkek lennének. Sokan ellenségesen rájuk vicsorogtak, mások gúnyosan vigyorogtak rajtuk. Már Skip is kezdte unni a dolgot, de arra azonnal felfigyelt, hogy elnémult a tömeg morajlása, és az emberek utat adtak egy külsőre teljesen szokványos arabnak. Skip egy utolsó kísérletet tett az angol nyelvvel. Ha a főnöknél nem válik be, végünk van. - Kérem, hallgassanak meg minket, mielőtt bármilyen döntést is hoznának! - Óh, máris egyezkedni akarnak! Ezt már szeretem. – válaszolt angolul az arabok vezére. - Nem sok mindent tudunk felkínálni a szabadságunkért cserébe, de megbeszélhetjük a dolgot. – Skip fellélegzett, hogy végre hasznosítani tudja nyelvismeretét. - Nem sok mindent… Na ne etessen minket! Akik itten kocsival furikáznak, azoknak van mit a tejbe aprítaniuk. Értesíteni fogják a Vállalatot, hogy egy teherautónyi fegyvert és élelmet követelünk a maguk életéért cserébe. - Milyen vállalatot? – értetlenkedett Skip.

150



Az utolsó háború



- Ne játssza a tudatlant, ha életben akar maradni! – az arab látszólag kezdte elveszíteni türelmét. - Várjon! Mi nem szicíliaiak vagyunk, ha erre gondolt. - Hát? – mérte végig gyanakvóan a megkötözötteket. - Magyarok. - Még sosem hallottam róluk. – jelentette ki rövid gondolkodás után. - Európa közepén van az országunk… – magyarázott Skip. - Hah! Európa! – fintorgott az arab. – Bűnös szó, ne ejtse ki még egyszer! - De hát miért? - Maga tényleg úgy tesz, mint ha semmit sem tudna. Az európaiak igázták le, és rabolták ki apáink földjét két évtizeddel ezelőtt. Régen pénzért, jólétért cserébe adta népünk az olajat, az állatok húsát, ma pedig elveszik tőlünk, minket meg rabszolgamunkára fognak. – karjait keresztbe összefonta maga előtt, tartózkodó elítélést kifejezve ezzel. - Lehet, hogy nem fogja elhinni, de a „bűnös” kontinens nagy részét ugyanúgy kizsákmányolták, mint az ön hazáját. Semmink sem maradt, omladozó házakban élünk, szemetet és patkányokat eszünk, telente sokan éhen halnak, megfagynak… – Skip hangja elcsuklott a felindulástól. - Hm. – az arab eltöprengett. – De akkor hogyan kerültek ide… ööö … Magyarok országából? - Skip nem tehetett mást, mint hogy nagy vonalakban elmondja, hogyan s miért jöttek ide, ez volt az egyetlen út tárgyalópartnere bizalmának elnyerésére. - Ha tényleg igazat mondanak… akkor mi tulajdonképpen ugyanazért harcolunk. – mondta bizonytalanul az arab. - Én is így gondolom. – próbálta növelni a másik bizonyosságérzetét a magyar srác. – Még be sem mutatkoztunk. Engem Skipnek hívnak, ők pedig a társaim és barátaim: Márton, András, Péter és Zsolt. – lekötözött állapotában csak fejével tudott az említett személyek irányába bökni. - Omar vagyok. – a harminc év körüli, göndör hajú, napbarnított bőrű, bajuszos-szakállas férfi kezet nem nyújtott, felesleges lett volna. – Nem tudom, hihetek-e maguknak. Ha ez egy csapda… mindannyiunknak végünk. A beszélgetést ideges készülődés zaja zavarta meg. A tábor lakói fegyverek után kapkodtak, egymásnak kiabáltak, és észak felé rohantak. Omar is nagyon feszült lett. - Mi történt? – kérdezte Skip rosszat sejtve. - Megtaláltak minket! – kiáltotta, és már indult is társai után. – Teherautószám jönnek a katonák! - Várj! – ordított utána Skip. – Azok az én embereim. Meghagytam nekik, hogy ha egy órán belül nem térnénk vissza hozzájuk, keressenek meg minket. – majd gondolatban hozzátette. – „Legalábbis nagyon merem remélni, hogy ők azok.” Omar megtorpant, és kérdőn nézett vissza a fiatal srácra. - Engedj oda hozzájuk! – kérte Skip. – Ha itt egyetlen lövés is eldördül, vége mindennek! Kinyírnánk egymást. Az arab ebben igazat adott foglyának, visszament hozzá, kést rántott elő ruhája alól, és elvagdosta a fiú köteleit. - Nyomás! De semmi trükk! – azzal pisztolyát is elővette. Skip a mutatott irányba rohant, nem törődve végtagjai zsibbadtságával. A tábor határán túl, már nem is oly messze, de még lőtávolságon kívül meglátta a számára oly ismerős teherautókról leugráló embereket. Omarral a nyomában túlszaladt a tábor védelmi állásain. - Még ne lőjetek senkire! – parancsolta lihegve Omar a fedezékben lévő embereinek arabul. - Várjatok! Semmi gond! – kiabált és integetett Skip is társai felé.

151



Az utolsó háború



Azok megértették ezt, mert mozgásuk nyugodtabbá vált, és csak egy kisebb csoport indult útnak a tábor felé. Skip is elindult, és intett Omarnak, hogy jöjjön ő is. Az arab óvatosságból néhány emberét maga mellé parancsolva követte a srácot. A két sereg között félúton találkozott a két küldöttség. - Mi a fene volt ez? – kérdezte aggodalommal teli hangon Tibi. - Félreértés. Szicíliaiaknak néztek bennünket. – világosította fel Skip, majd az arabok felé fordult. – Nos, Omar, láthatod jó szándékainkat, nem fogunk rátok támadni. – mondta angolul. - Lenyűgöző! Négy teherautó és százötven felfegyverzett ember. Már hiszek neked! – észrevétlenül elkezdtek tegeződni. - Mondtam, hogy komoly sereggel jöttünk Port Szaíd ellen. Ezek után Skip visszament az arabok táborába, társainak meghagyta, hogy várják meg őket ott, ahol vannak. A sátorfaluban szabadon engedték a négy további magyart is. Skip röviden felvázolta nekik az eseményeket, és még egyszer magyarul is elismételte, hogy miket beszélt meg Omarral, hiszen rajta kívül senkinek sem volt túl tökéletes az angoltudása. - Ezt megúsztuk! – sóhajtott fel András. - És most hogyan tovább? – firtatta Márton. - Meg kéne velük beszélni egy közös haditervet. Ők is ugyanúgy utálják Szicíliát, mint ahogy mi. - Omar, tudsz időt szakítani egy rövid tanácskozásra? – fordult Skip a megszólított felé. - Természetesen, fiatal barátom. - Mi lenne, ha összefognánk, és közös akció keretében támadnánk meg Port Szaídot. - Nos, mi már néhányszor kudarcot vallottunk a Finomító ostrománál, de sosem tettünk le róla, hogy visszaszerezzük azt, ami a miénk. Sosem volt száznál több emberem, és ez mindig kevésnek bizonyult. Pedig mind elszánt harcosok, mindegyikük bosszút akar állni; családjaik, vagyonuk elvesztését „köszönhetik” a rezervátumosoknak. - Szóval itt is… elrabolják az embereket? – gondolt Skip szomorúan eltűnt édesanyjára. - Rengeteg munkaerőre van szükség a Finomítóban… - Ha egyesítjük erőinket, talán sikerülhet legyőzni őket! És akkor mindenki azt kapná, amit megérdemelt! - Rendben. Ideje megtörni a hatalmukat! - Örülök, hogy sikerült megegyeznünk! – mosolygott Skip. – Akkor elmondom a javaslatomat. Mi most elindulunk Port Szaíd felé, mert abból a szempontból hátrányban vagyunk veletek szemben, hogy még sosem láttuk a létesítményeket. Ti pedig gyertek utánunk minél hamarabb! Holnap találkozzunk! A részleteket majd ott megbeszéljük, a lényeg szerintem csak annyi, hogy két különálló csapatként tevékenykedjünk, mert úgysem értenénk meg egymás nyelvét. Egymást és az ellenséget csak felismerjük az öltözékükről is. - Oké, de ki kell egy kicsit ábrándítanom téged. Még ha azonnal el is kezdenénk csomagolni, és elindulnánk – amit haladéktalanul meg fogunk tenni –, akkor sem érhetünk oda 29-e délutánjánál hamarabb. Az állataink nem bírnak napi száz kilométernél többet megtenni. - Hmm. Legfeljebb nem egy, hanem két nap jut a terepszemlére. Még belefér. Nos, rendben. Akkor holnapután találkozunk! – búcsúzott el Skip, majd négy társával együtt elindult a járművek felé. Az összesereglett PSzK-nak is gyorsan elmondta a legfontosabb tudnivalókat, fejleményeket, majd megfordult a konvoj, visszadöcögött az aszfaltútra, rendbe hozták Skipék kocsiját, onnantól kezdve az út kiváló minősége folytán bőven tartani tudták a 80 km/h átlagot is. Fél hétkor indultak, kilenckor álltak meg egy kisebb domb tetején. A lemenő Nap fényében még látszott a Szuezi-csatorna és a Földközi-tenger vizének csillogása, valamint a városban üzemelő olajfinomító és erőmű kéményeinek a füstje.

152



Az utolsó háború



- Mára elég volt ennyi. – jelentette ki a kocsi mellett nyújtózkodó Skip. – Együnk, aztán aludjunk egy jót. Holnaptól nem csak kemény, de minden eddiginél veszélyesebb lesz a küldetés. Ezt mindenki elismerte, úgyhogy a kocsikkal leálltak az útról, és távolabb elrejtették azokat, hogy ne hívják fel magukra az esetleg elhaladó járművek sofőrjeinek figyelmét, hogy ne keltsenek gyanakvást. Tüzet sem raktak éppen ezen okokból kifolyólag. A világos napszak utolsó perceit kihasználva vacsoráztak meg, majd az őrszemeken kívül mindenki elfoglalta kiválasztott fekhelyét. Hamarosan már csak halk szuszogás és horkolás zajait sodorta magával a lágy esti szellő. András a táborhely szélénél kezdődő lejtőn ült le egy kőre, és gondolataiba mélyült. „Szívesebben gyönyörködnék reggelig ebben a különleges panorámában,” – utalt Port Szaíd ezernyi pislákoló elektromos fényére. – „mint hogy beszálljak Skip mellé a kocsiba.” Felállt, és visszabandukolt a többiekhez. Távolról szemügyre vette a vezérkocsit. Skip már benne ült, valószínűleg csak tettette, hogy alszik. András torka kiszáradt az idegességtől, és kirázta a hideg. „Vagy odamegyek, és a saját akaratomat tagadom meg, vagy kint maradok, és reggel nézhetek szembe egy újabb veszekedéssel, netán zsarolással. Azért meg tudom érteni Skipet. Mindenki vágyik egy igazi testi-lelki társra, szerelemre, kölcsönös megértésre, elfogadásra. Csakhogy ő másmilyen. Ez nem is volna baj, ha engem továbbra is csak a barátjának tekintene, és találna magának egy olyan srácot, akivel kölcsönösen szerethetik egymást. Csillát is elvesztettem, őt is miatta hagytam el, pedig olyan jó volt vele… Ezért már késő hibáztatni magam, a múltat már nem lehet megváltoztatni. Csak tudnám, most mi legyen? Vagy megbántom a legjobb barátom, vagy saját magam kényszerítem olyasmire, amihez nincs kedvem.” Nem tudott dönteni, zaklatottan sétált fel s alá alvó társai közt, végül visszaült a domboldalra, és lassan kiürülő tudattal bámulta a város fényeit. Nem jött álom a szemére. Skip, ahogy reggel megbeszélték, az autóban várt. Eleinte egyre növekvő izgatottsággal, izgalommal, később növekvő türelmetlenséggel, végül azzal az erősödő meggyőződéssel, hogy barátja nem fog eljönni. Ettől a tudattól szomorú fájdalom mart szívébe, keserűen gondolt az elveszett lehetőségre. Elaludni ő sem bírt. … Leilán és gyermekén kívül tíz RK-s maradt Altamira kastélyában és annak környékén, ahol az élet igencsak zajlott tovább, bár más mederben, mint a megelőző napokban. Amint az öt magyar elment értesíteni a többieket, és az ott maradottak befejezték a reggelizést, László töprengve a telefonra pillantott, majd elhatározta, hogy kideríti működésének módját. Bele is fogott a ház módszeres átkutatásába. István és Csilla bezárkózott az egyik szobába, hogy az elmúlt eseménydús napok mulasztásait bepótolhassák. Leültek egy kényelmes kanapéra, és egymáshoz bújtak. Néhány percig csak a meghitt csend ölelte körül őket, úgy ahogy ők is egymást ölelték. - Azért félek egy kicsit. – ismerte be Csilla halkan suttogva. – Vajon mi lesz, hogy lesz holnap, aztán Szicíliában? - Amíg együtt a csapat, addig nem lehet gond! És főleg, amikor velem vagy, az mindig erőt ad bármekkora és bármilyen veszélyes cél eléréséhez! – vallott burkoltan szerelmet a fiú. - Kedves vagy, hogy ezt mondod! – most már nem utasította vissza hódolója csókját úgy, mint Ausztriában. László sorra nyitott be a szobákba, elektromos berendezések után kutatva. Megfigyelései szerint a legtöbb helyiségben a lámpákon kívül semmilyen különösebb villamossággal működő eszköz sem volt.

153



Az utolsó háború



„Iszonyatosan nagy ez a rezidencia, nem lesz könnyű az egészet bejárni.” – gondolta, miközben egy újabb ajtó kilincsét nyomta le. A szemei elé egy önfeledten, hevesen csókolózó pár látványa tárult. Óvatosan visszacsukta az ajtót. – „Erre a szobára majd később térek vissza… Csilla és István. Van köztük némi korkülönbség, de úgy tűnik, jól „megértik” egymást. Hadd turbékoljanak csak!” Fogta magát, kiakasztott egy fecnit az ajtóra a következő frappáns felirattal: „Kérem, ne zavarjanak!” Ezzel szándékolta megóvni a párt a további kíváncsiskodóktól. Benyitott a következő helyiségbe is, melyet szemmel láthatóan használaton kívül helyeztek. Az összes bútor, fotelok, asztalok, polcok le voltak ugyanis takarva fehér lepedőkkel, melyeket már elég vastagon belepett a por. A függöny félig el volt húzva, így a szoba félhomályba borult. Az ablak mellé állított íróasztal sarkán egy vékony, törékeny lány ült, és bánatosan meredt a kert növényeire. - Mi a baj, Ági? Annyira szomorúnak tűnsz! – szólította meg László. A lány összerezzent, addig észre sem vette, hogy beléptek az ajtón. - Nincs semmi különös. – fordult az öreg felé. - Nem hiszem. Látom rajtad, hogy valami nyomja a lelked. Persze nem muszáj elmondanod. - Várj! – kérte Ági, amikor László épp kihátrált volna. - Igen? - Csak az a bajom, hogy annyira egyedül érzem magam. – hajtotta le a fejét. - Nem érzed magad jól a csapatban? - Nem arról van szó. Nagyon kedvellek titeket, mint barátokat, csak… – elhallgatott. - Csak? – próbálta László kihúzni a lányból a folytatást. - Úgy hiányzik egyetlen, életre szóló társ. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én ettől tudok a leginkább szenvedni. Úgy szeretném, ha megölelnének néha, ha lenne kinek a kezét megfognom, ha épp félek, vagy ha szomorú vagyok. Miért nem tetszem azok közül a fiúk közül senkinek, akiket el tudnék fogadni? - Ne add fel a reményt, kedvesem! Fiatal vagy, és még rengeteg lehetőséged lesz megtalálni a nagy Ő-t. Már az én fiatalkoromban, a Katasztrófa idején is annyira elmagányosodtak az emberek, türelmetlenek voltak egymással szemben, mert csak a pénz, a karrier járt az eszükben. Most pedig még bizalmatlanabbak vagyunk, amikor tényleg a puszta túlélésért folyik a harc. Megértelek téged, nehéz a helyzeted. De ha az megvigasztal, elárulhatom, hogy ilyen idős koromban, mint te, még én sem találtam meg az életre szóló társamat. - Ezek szerint később mégis ráleltél? – pillantott az öregre kíváncsian. - Azt hiszem, igen. - Hogyhogy csak azt hiszed?! - Mert csak két évet tölthettem Vele. Megölték azokban az átkozott forrongó időkben. Azóta sem találtam Hozzá foghatót, egyedül maradtam. Annak sem sok híja volt, hogy én is Vele és a fiammal mehessek, talán jobb is lett volna, ha pontosabban céloznak rám is… – elkomorodott az emlékezéstől. - Ne mondj ilyet! Hisz annyira rendes vagy! Mi is lenne velünk nélküled! – állt fel, s ment közelebb Lászlóhoz a lány. - Ha nem lenne róla tudomásotok, hogy valaha is léteztem, nem tűnne fel a hiányom sem… Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek létezik egy számára teremtett társa, csak türelemmel ki kell várni, amíg felbukkan az életünkben, és figyelni kell, nehogy elszalasszuk! - Ó, papa, úgy szeretlek! – ölelte át Ági az öreget. Majdnem elsírta magát. – Olyan jó veled beszélgetni! „Papa?! Szegény, szegény lány. Kegyetlen ez a világ! Mennyi érzelmileg sérült, lelkileg torzult embert nevel! Az első helyen rögtön magamat említve… Nagyon ritka és drága kincs a

154



Az utolsó háború



szeretet.” – filozofált László, miközben biztatólag megsimogatta „kislánya” haját. – Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy! … Nem volna kedved segíteni nekem? – kérdezte, mert érezte, hogy ilyen lelkiállapotban nem esne jól Áginak a magára hagyatottság. Ezek után már ketten járták sorra a szobákat, László elmagyarázta, hogy mit is keres, és hagyta, hogy a lány vegye észre először a műszereket, hogy meglegyen a sikerélménye. Az emeleten fedezték fel Altamira dolgozószobáját. Elegáns, robusztus faragott tölgyfa bútorokkal volt berendezve az egész. Az ablak előtt hatalmas íróasztal állt, mögötte kényelmes karosszék, a falak mentén körbe könyvespolcok. - Egy számítógép! – mutatott Ági az asztal felé. A könyvektől elbűvölt László is odapillantott. Nem kerülték el figyelmét az asztalon hagyott kötetek, és a komputerből a falba távozó vezetékek sem. - Kíváncsi lennék rá, hogy hol hagyják el a jelek a házat. – intett a drótok felé. A padlásra felmászva a sok régi limlom közt észrevették a tető felé távozó kábeleket is. László néhány odahúzott ládára felállt, hogy elmozdíthassa a tetőcserepeket, és kidughassa fejét a nyíláson. - Vigyázz, nehogy leess! – aggodalmaskodott Ági a lábujjhegyen egyensúlyozó férfi láttán. – Van ott valami érdekes? - De még mennyire! – hallatszott le tompán az öreg hangja, majd ő maga is visszamászott. – Parabolaantenna! - Az meg mi a fene? - Emlékszel otthon azokra a nagy, fehér, általában már széttöredezett tányérokra néhány ház tetején, erkélyén? - Emlékezni emlékszem… - Ez is egy ugyanolyan gép, csak még működik. Rádióhullámok sugárzására és fogadására is alkalmas. Az irányát tekintve pedig egy, a Föld légburkán kívül lebegő műholdon keresztül továbbíthatók az adatok… valószínűleg a szicíliai hálózathoz. - Honnan ismersz te ilyen dolgokat, mint ez az izé… műhold? - A Katasztrófa előtt ezek mind megszokott, elterjedt dolgok voltak, de mára… ilyet sem láttam évtizedek óta. – írt le egy nagy körívet karjával, a házban tapasztalt különlegességekre utalva. – Nos, rendben. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi biztosítja az épület áramellátását… Biztos feltűnt tegnap este, hogy minden lámpa működött. - Igen. Sose láttam még akkora fényárt! Az öreg céltudatosan a pince felé irányította lépteit. A lejáróban lévő lámpa felkattintása zúgó hang megjelenésével járt együtt. A zajforrás irányát követve nem volt nehéz megtalálni az áramfejlesztőket. László alaposan megfigyelt mindent. - Benzinmotorokhoz kapcsolt generátorok. Azokból a hordókból csordogál az üzemanyag a motorokhoz. Ezek pedig akkumulátorok, melyeket mindig automatikusan feltölt a rendszer árammal, ha működik. Ez teszi lehetővé, hogy a motorok leálljanak, ha minden elektromos készüléket kikapcsolnak a házban. Energiatakarékos megoldás. Nem kell folyamatosan elpöfögtetve a benzint alapjáraton tartani a motorokat, hanem energiaigény felmerülése esetén az akksik adják meg nekik az indítólökést. Hasonlít az autók rendszeréhez. - Aha. – próbálta meg felfogni Ági a hallottakat. - Ha elhagyjuk ezt a helyet, magunkkal viszünk egy-két hordó benzint Reggióba. Már úgyis fogytán van a készletünk. Túl sokat kocsikázgattunk itt Rómában. Kifelé menet belebotlottak a kínzókamrába is. Ez különböző kínzópadokkal, a falakból kilógó bilincsekkel, ostorokkal, elektrosokk-berendezésekkel, vegyszerekkel és egyéb rejtélyes műszerekkel volt telezsúfolva. A padlón és az eszközökön jól látható alvadtvérnyomokat fedeztek fel. - Azt a rohadt Altamirát kéne ide lehozni, és kezelésbe venni. – fakadt ki Ági.

155



Az utolsó háború



- Az a szemét és az emberei szerintem még élvezték is a kegyetlenkedést! – szorította ökölbe a kezét László Leilára gondolva. – De most fordult a kocka! Ismét felmentek az emeletre, a dolgozószobához. - Szeretném idekéretni Altamira urat! – kérte meg az öreg németül az épp ott lézengő Maxot. - Oké, főnök. Szóljak Palinak is? - Nem, köszi, arra nem lesz szükség. Max lement a földszintre, László és Ági pedig bent a dolgozószobában foglaltak helyet. Altamira összekötözve feküdt a padlón a kis vendégszobában. Nem nagyon tudott mozdulni, ráadásul egy taknyos suhanc fegyverrel a kezében ült a kényelmes fotelban. Az olasz azt figyelte, hogy a szőnyegen mászkáló ronda pók vajon rá fog-e kapaszkodni a fejére, de szerencséjére az ízeltlábú irányt változtatott, és kikerült látóteréből. Ezután hosszabb távú lehetőségeit latolgatta. „Megint megölték három emberem. Vajon Carloval mi lehet? Vele együtt még tizenegy emberemnek kell Rómában lennie. A napokban várható a kért erősítés is, 15-25 fő. Vajon hogy értesíthetném őket szorult helyzetemről, hogy összehangoltan, rajtaütésszerűen támadják meg ezeket a kibaszott magyarokat. Ha kiszabadulok, elsöpörtetem azt az országot…” Max benyitott, beszélt a társával valamit suttogó hangon, majd ketten fölrángatták a maffiavezért, és az emeletre cipelték. A dolgozószobában az üresen hagyott székre lökték, és biztonság esetére oda is kötözték hozzá. László ült az óriási íróasztal mögötti párnázott karosszékben. A nem a legfinomabb bánásmóddal végrehajtott helykínálás megzavarta az olvasásban. Finoman becsukta, majd az asztal éleivel párhuzamosan elhelyezte Schiller Drámaelméletének eredeti német nyelvű, gótbetűs nyomtatású kiadását. - Igazán érdekes olvasmány. Sajnálom, hogy nincs lehetőségünk megvitatni Schiller felvetéseit. – felpillantott. – Ó, mi történt a szép öltönyével? – érdeklődött németül vendégétől. - Mégis, mit gondol? – kérdezett vissza szintén németül Altamira elvörösödő arccal. - Csak nem arra a kis tegnap esti incidensre utal? – László élvezte, hogy finomkodó modorával sikerül feldühítenie az olaszt. – Szeretnék gratulálni az ízléséhez. Én is örömmel elfogadnék egy ilyen elegáns dolgozószobát, és szívesen olvasnám az itt felhalmozott műveket. - Értem. – Altamira észrevette a felcsillanó lehetőséget. – Maga egy művelt, intelligens férfi. Szicília elitje közt lenne a helye, nem egy ilyen csürhében. Én segíthetek magának. László töprengő arckifejezéssel pillantott végig a könyvespolcokon, mintha komolyan megfontolná az ajánlatot. - Igazán nagylelkű velem szemben, de ha megengedi, kifejteném, hogy miért kényszerülök mégis nemet mondani. Még nem áll szándékomban meghalni. Főleg nem árulóként. Tudomásom szerint mi vagyunk az elsők, akik a Rezervátum önkényuralma ellen lázadunk, de ha el is bukunk, jön majd más helyettünk, aki győzelemre viszi az igazságot. A maguk ideje előbb vagy utóbb úgyis lejár. Ezen kívül jól érzem magam a „csürhémben”, mert itt barátokkal vagyok körülvéve, nem pedig seggnyalókkal és konkurenciával. - Ezt maga sem gondolhatja komolyan! – kacagott fel az olasz, közben azért elgondolkodott azon, hogy ezt a szöveget vajon Bosco adta-e ellenfele szájába, hogy megtévessze őt, vagy tényleg az igazat hallotta. Fogas kérdés. - Miért ne? – László arca rezzenéstelen maradt, Altamira erre elkomorodott, és kínosan feszengeni kezdett a székén. Az öreg figyelme a számítógép felé fordult. Végigsimított a billentyűzeten. - Jobb, ha nem nyúl hozzá! Egy ősember úgysem tudná használni. Menjen inkább vissza a hordájához és a kőbaltájához! – váltott gúnyolódó hangnembe Altamira. Szerette volna elérni,

156



Az utolsó háború



bármilyen módon, hogy a gyűlölt ellenség ne kezdjen kíváncsiskodni a géppel elérhető bizalmas adatok után. - Hallott már arról a közmondásról, hogy nem a ruha teszi az embert? – László nem hagyta feldühíteni magát, és áram alá helyezte a készüléket. Hamarosan betöltődött a rendszer. – Lássuk csak. Úgy tűnik, a számítástechnika nyelve továbbra is az angol maradt. Ez jó, csak azt tartom sajnálatosnak, hogy kissé hiányos a nyelvtudásom. Hm… Telefonos hálózat… Csatlakozás az Internethez… Ezt kipróbáljuk. A maffiavezér arcáról lehervadt a vigyor. - Tudja maga, hogy milyen drága a műholdon át létesített telefonos kapcsolat?! – sopánkodott. - Áh, ugyan! Még ilyenkor is a pénzre gondol? Pedig azt hittem, hogy a helyzetünk feljogosít minket arra, hogy a vendégeinek érezzük magunkat. Egyébként kártérítésként meghívhatjuk egy finom ebédre. Mindjárt hozatok egy, az Ön gyárából származó konzervet. – kínálta fel az öreg a lehetőséget. Altamira elsápadt, és rosszat sejtve inkább befogta a pofáját. Max, aki eddig csöndben figyelt, most majdnem elröhögte magát, hisz osztrák lévén minden egyes németül elhangzott szót értett. Sajnálta, hogy néhány szavas magyarismeretével nem képes lefordítani a többieknek a beszélgetést, így azok lemaradnak a legizgalmasabb részletekről, és a legjobb poénokról. Közben a számítógép rákapcsolódott az Internetre, amelyet – mint egy kis ábra tájékoztatásából kiderült – átkereszteltek Rezervátumnetté, a hálózat lecsökkent méreteinek folyamodványaként. László beleolvasott a megjelenő adatokba, majd hangos hahotázásban tört ki. Még a szomszédos szobákból is átjöttek páran kideríteni a nagy vidámság okát. - Mi olyan vicces? – tudakolta Ági. - Ami itt bejött, az az Altamira Részvénytársaság honlapja… Fárasztó egyszerre három nyelven gondolkodni. Ez most angolul van, úgyhogy nem értek mindent, iszonyú rég volt már az, amikor az angol még kötelező tantárgy volt a suliban. Már a bevezető szöveg is röhejes. „Az Altamira Rt. a Rezervátum egyik vezető cége, mely azon kívül, hogy maximális osztalékot kínál a részvényeseknek, elsősorban Szicília népének érdekeit tartja szem előtt, környezetbarát technológiákat alkalmaz, illetve üzleti korrektségéről ismert és elismert.” - Amennyire ezt az „urat” ismerjük, ő maximum a saját érdekeit tarthatja szem előtt… – jegyezte meg István. - Úgy valahogy. – fintorgott Csilla az olaszra. Altamira a magyar beszédből már egy kukkot sem értett, úgyhogy a széken mocorogvanyújtózkodva fáradozott azon, hogy megnézhesse a monitoron lévő adatokat, és megtudhassa, miről társalognak az ellenlábasai. Ezt az öreg is észrevette, ezért ismét németül szólalt meg. - Bocsánat, elnézést kérek! Udvariatlan voltam, kiment a fejemből, hogy Ön nem beszéli a mi csodálatos nyelvünket. Csupán cége honlapjában gyönyörködtünk. Erről rögtön eszembe jut még valami. Tisztában vagyok vele, hogy az igazán érdekes információkat tartalmazó Rezervátumnet címek titkosak és kódoltak. Hálásak lennénk, ha volna szíves egy-két fontosabb kormányhivatal, vállalat elérhetőségét megosztani velünk, hiszen sejtjük, hogy birtokában van ezeknek az adatoknak. – itt a Miskolcon megkaparintott számítógép Szicília nyersanyagellátásáról szóló adatállománya ugrott be neki. – Gondolkozzék el ezen, és értesítse valamelyik kollégámat, ha fejben már meglesz a lista. Az olasz haragosan összevont szemöldökkel nézett látszólag félrevezethetetlen tárgyalópartnerére. - Jó, majd meglátom, mit tehetek. – morogta. - Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat! – búcsúzott László a gengsztertől, majd az osztrák srácra pillantott. – Max, kérlek, kísérd vissza az urat a szálláshelyére. Max ismét elvigyorodott a gúnyos szövegen.

157



Az utolsó háború



- Kérem, fáradjon velem! – vette át László stílusát, majd eloldozta a székről Altamirát, felrángatta, és Tamás segítségével átvonszolta a vendégszobába. Az öreg kikapcsolta a komputert, és megkérte társait, hogy gyülekezzenek a nappaliban. Amint ez megtörtént, röviden összefoglalta az olasszal lefolytatott beszélgetés történetét. - Szóval még semmi érdemlegeset sem tudtál meg. – összegezte a hallottakat az időközben felébredt Géza. - Végül is, nem. De szerintem el fog árulni nekünk néhány kódot, melyek segítségével fontos információk birtokába juthatunk. Csak ki kell várnunk, amíg megunja azt, hogy gúzsba kötözve kell fetrengenie a padlón… Altamira… művelt fazon, tud angolul, németül, olaszul. Ha nem a főellenségünk lenne, még tolmácsnak is felvehetnénk… Ja, és még valami. Annak a bizonyos „Rezervátumnetnek” a segítségével kapcsolatba léphetnénk Port Szaíddal is, feltéve ha elterjed odáig a műhold hatósugara, ha rájövünk, hogyan érhetjük el az ottani rendszert, és ha Skipéknek is eszükbe jut a kikötőváros elfoglalása után, hogy a számítógéppel kísérletezgessenek. - Kicsit sok a „ha”, de azért reméljük, hogy sikerülni fog beszélni velük! Jó lenne hallani felőlük, hogy minden rendben van-e náluk. - Majd kiderül. Elvileg ma értek oda, pár napot még mindenképp várnunk kell… Mi lenne, ha ebédelnénk valamit? Már igencsak elérkezett az ideje. – indítványozta Zotyó. Evés után lepihentek egy kicsit, amíg a többiekre vártak. Pali belesüppedt az egyik kényelmes fotelba, úgy sziesztázott. Közben néhány gondolatsor villant át agyán. „El sem hiszem, hogy itt vagyok, hisz pár napja még gyáván elfutottam csak az ötlet hallatán is. Azt hiszem, jót tett a bátorságomnak, az önbecsülésemnek az a tudat, hogy fontos vagyok, és nem állok egyedül. Ha nem tudnék olaszul, ha nem segítenék nekik, semmire se mennék. Viszont örülök, hogy segíthetek…” – büszke volt magára. Ekkor Géza telepedett mellé a szomszédos fotelbe. - Na, folytathatjuk az olaszozást? - Tőlem! Pali ismét felvette a tanár szerepét, és megpróbált logikusan, fokozatosan nehezítve a feladatokat magyarázni. Tudta, hogy milyen nehéz egy nyelvet elsajátítani, és ahhoz képest, hogy még csak egyszer tanultak együtt, Géza meglepően sok szót és kifejezést megjegyzett. Az olasz szó hallatán a babáját ölelgető Leila is odaült hozzájuk. - Mit csináltok? – kérdezte Palitól. - A srác szeretne megtanulni olaszul. Ebben próbálok segíteni neki. - Ó, beszállhatok én is… tanárként? Más egyebet most úgyse nagyon csinálhatok. - Géza biztos örülni fog neki… Az említett fiú megkísérelte kitalálni, hogy miről folyhat az olasz csevely, de amint Leila köszöntötte őt, és valami egyszerűt kérdezett, akkora zavar kerítette hatalmába, hogy még a saját nevét is alig tudta volna eldadogni, nemhogy olaszul válaszolni. De gyorsan erőt vett magán, nem akarta elszalasztani ezt az egyedülálló lehetőséget, hogy titkos szerelmével beszélgethet, még ha csak egy-két egyszerű szót is. Amikor négy órakor megérkezett a teljes RK, Géza a boldogságtól eltelve mondott immár olaszul köszönetet az oktatásért, és az egész nap folyamán alig fért a bőrébe a lelkesedéstől. A nappaliban megbeszélték az eddig megtudottakat, és a további teendőket; Leilára és az osztrákokra való tekintettel három nyelven. - Tehát holnap hajnalban kelünk, nehogy korábban érjenek ide azok a mocskok. - És egész éjjel megerősített őrség váltsa egymást! - A kocsikat valami távolabbi helyen kéne elrejteni, nehogy bajuk essen a harcok során. Valamivel Reggioba is el kellesz jutnunk. - Igen, és az sem árt, ha zsákmányolunk extra járműveket és fegyvereket. - Sőt, pénz sem ártana. Szicíliában nagy hasznát vennénk.

158



Az utolsó háború



- Átrendezhetnénk a házat is, hogy több és biztosabb fedezék, leshely álljon rendelkezésünkre holnap. - A foglyokat is jól be kell zárni, mert egyetlen felesleges emberünk sem fog maradni, most nem leszünk túlerőben. Csak a ház fedezéke és a meglepetés ereje állnak a mi oldalunkon. - Huh, ezt mind meg kell valósítanunk, méghozzá minél gyorsabban! Lássunk is neki! [22.ep.] - Állj! – kiáltott fel Tamás, aki ezidáig hallgatott. - Mi van? – néztek rá a többiek kérdőn. - Izé… szóval szerintem feleslegesen fárasztanánk magunkat ilyen nagy előkészületekkel. Bár nem árt, de tudnék egy egyszerűbb megoldást. - Éspedig? - Szóval… ami a legfontosabb, az az, hogy Altamira a kezünkben van, és ezt kihasználva miért ne intézhetnénk el úgy a többit, mint azt a három fickót? - Azért, Tamás, mert ezek vagy tízszer annyian lesznek. – magyarázta Géza. - Na és?! Nem kockáztatnák Altamira életét. - És gondolod, hogy érte mind meghalnának? – vitatkoztak vele többen is, de a srác nem hagyta magát, próbálta meggyőzni a többieket, ami elég nehéznek bizonyult, de végül úgy tűnt, komolyan fontolgatják az ötletet. Este megvacsoráztak, és megbeszélték a részleteket, majd megtették a szükséges előkészületeket, eközben László megpróbálta Altamirából kiszedni a kódokat, de az igencsak megmakacsolta magát. - Na, sikerült? – érdeklődött a nappaliban várakozó társaság. - Sajnos nem. – morogta az öreg az ajtóban állva. Ki kellesz belőle kényszeríteni valahogy. Úgyhogy enni sem adunk neki, talán majd akkor kötélnek áll. - Szerintem pihenjünk le, mert holnap korán kell kelnünk. – javasolta István. A többiek helyeseltek. Az RK hat fő kivételével kényelembe helyezte magát. Négyen a házat őrizték, ketten a foglyokat. Hajnalodott, mikor az őrszemek felébresztették alvó társaikat. Gyorsan megreggeliztek, de alig fejezték be, a bébi felsírt. Leila gyorsan a karjába vette. - Pedig most etettem meg. – mondta Palinak. - Hé! Nem jó, hogy ők itt vannak! Elszúrhatja az egész akciót! – kiáltott fel István. - Igaza van. Csak gátolna most minket. – helyeselt Géza is. – „Nem beszélve arról, hogy most veszélynek vannak kitéve, és nem nekik való látvány lenne. Ki tudja, mi lesz itt?” - Még most kell gyorsan elvinni őket valahová, ahol biztonságban vannak, mert ezek hamarosan megérkeznek. – folytatta István. Pali elmagyarázta a lánynak a dolgokat, úgy tűnt, nem kell különösebben győzködni, mert elindult az ajtó felé. - Valaki megtenné, hogy elviszi egy ismerőséhez? Itt van a közelben. – nézett körbe Pali, de még azok válaszolni sem tudtak, mert a lány közbeszólt, fejét hevesen rázva. - Mit mond? - Azt, hogy el tud menni egyedül is. Géza odalépett a lányhoz. - Elkísérlek. Nem akarom, hogy bajod essen. – mondta neki, elfeledkezve arról, hogy Leila nem érti a magyar nyelvet. - Oké, de gyorsan! Nem érünk rá bájcsevegni. – szólt közbe István, ezzel véget vetve a vitának. - Sietek vissza. – mosolygott Géza, azzal maga elé engedte a lányt. A többiek izgatottan várták visszatértét. - Történt valami? – kérdezte a srác, miután Zotyó ajtót nyitott neki.

159



Az utolsó háború



- Nem, semmi. - Jól van. Az RK átismételte a tegnap megbeszélteket, majd vártak. Délelőtt 11 óra felé járt az idő. - Hol vannak már ezek? – morgolódott István az ablakon kikémlelve. - Nyugi, nemsokára jönnek. – csitítgatta Csilla. - Már unom. Jobb lenne már túlesni az egészen. Mint zsidóban a fájdalom, úgy keringtek fel-alá a házban, jóformán már ismerték minden szegletét. Dél fele ettek, persze valaki mindig figyelt az ablaknál, aztán vártak tovább. Idegőrlő volt, türelmük egyre fogyott. Már-már azt hitték, hogy valamit félreértettek, végül aztán Csilla, aki jelen pillanatban az ablaknál állt, meglátott néhány autót közeledni. - Azt hiszem, jönnek. Erre a kijelentésre néhányan az ablakhoz siettek meggyőződni. - Oké, fiúk, mindenki a helyére. – szólt rájuk László. Az RK javarésze a ház különböző helyiségeibe rejtőzött, a többiek pedig a nappaliba mentek Altamirához, akit időközben odavittek. Pali Marco öltönyébe bújva kiment kinyitni a kaput, hogy az öt autót beengedje. A leparkolt járművekből négy-négy gengszter szállt ki. - Már vártunk titeket, fiúk. – mondta olaszul magabiztosan, azonban a látszat csalt. Valójában nagyon félt attól, hogy ezek gyanút fognak. - Mi történt a karoddal? – kérdezett rámutatva az egyik olasz. - Á, ne is kérdezd. Azok a rohadékok törték el a pár nappal ezelőtti összecsapásban. De én szerencsésen meg is úsztam, nem úgy, mint jó néhány társunk. – magyarázta Pali. - Aha. Carlo említett valamit. Ekkor már a villa előterében voltak, majd a hallba sétáltak. - Hol vannak a többiek? - Már várhatóak. Rögtön szólok Altamirának, itt várjatok. – köszörülte a torkát, azzal a nappaliba ment. Benyitott az ajtón, majd „bejelentette” az erősítés megérkeztét. Altamira a széken összekötözve, betömött szájjal feszengett, a magyarok vigyorogtak. - Igenis! – mondta Pali olaszul kis szünet után, majd a hallban várakozó társasághoz sietett. – Ti ketten gyertek velem! – mutatott találomra a gengszterekre. Azok összenéztek, majd követték Palit. A nappaliba érve hasonló fogadtatásban volt részük, mint korábban három társuknak. A nagyfőnököt túszként látták viszont, és mielőtt megnyikkanhattak volna, az ajtó villámgyorsan becsukódott mögöttük. - Egy rossz mozdulat, vagy hangos szó, és Altamirának annyi! – sziszegte olaszul Pali, közben István és két társa elvették tőlük a fegyvereket. Az olaszok értették a helyzetet, Altamira is. Sejtette, hogy mi fog következni, agya lázasan járt, azon gondolkodott, hogy hogyan akadályozhatná meg a várható eseményeket, ekkor már igencsak fészkelődött, félő volt, hogy eldől székestől, közben morgott, vinnyogott. - Mintha mondani akarna valamit. – jegyezte meg a mellette álló Géza. - Lehet. – vonta össze szemöldökét László. – Beszélni akarsz? – kérdezte németül. Altamira hevesen bólogatott. - Rendben. – lépett közelebb, majd kivette az olasz szájából a rongyot. - Kössünk egyezséget! – lihegte németül Altamira. – Az embereim életéért cserébe megadom a kódokat. László örült is meg nem is. Nem akarta elkapkodni a válaszadást, ezért időt kért. A rongyot visszatette az olasz szájába, majd közölte társaival az ajánlatot. - Na, de hisz ez jó, nem? – kérdezte Pali. - Várjunk még. – hűtötte le László. – Addig is kísérjük az urakat a pincébe. Azzal Pali kiment a már türelmetlenkedő olaszokhoz, és ismertette velük a helyzetet.

160



Az utolsó háború



- Micsoda?! – néztek össze azok. - Ez a két úr tanúsíthatja. – mutatott maga mögé a két olaszra, akik nyomában ismeretlen alakok tűntek fel. - Ők a társaim, és sokan vagyunk. Úgyhogy eldobni a fegyvereket! Ez az utolsó felszólítás! – folytatta Pali. Pár pillanatig tétováztak, aztán eleget tettek az utasításnak. - És most levetkőzni! - Ez valami vicc?! - Nem az! Gyerünk! - A rohadt életbe! Mi a fenét akarnak?! – háborogtak, miközben megszabadultak a ruháiktól. Pár perc múlva a húsz olasz egy szál gatyában feszengett. A magyarok megkötözték őket, szájukat betömték ronggyal. - Most pedig lemegyünk a pincébe. – vigyorgott Pali. – Marco társatok fél egyedül. Azok kénytelen-kelletlen elindultak több fegyveres kíséretében. Miután lementek a lépcsőn, rájuk zárták az ajtót, két RK tag ott maradt őrizni őket. Ez idő alatt a többiek összeszedték a ruhákat és a fegyvereket, majd ismét vártak. László a gondolataiba mélyedt. „Valóban jó lenne, ha maga Altamira árulná el a kódokat. Csak az a baj, hogy sem őt, sem az embereit nem engedhetjük el.” Ezt Altamira is érezte. Csak időt akart nyerni. Az órák lassan teltek. - Én nem értem, hol vannak a többiek? Mindjárt öt óra. – morgott Zotyó. - Ne félj! Biztos jönnek. – nyugtatta meg Tamás. - Nem kéne addig Altamirával beszélni? – vetette fel Csilla. - Nos, talán igen. Pali, gyere velem, ti szóljatok, ha jönnek! – mondta az öreg. - Rendben. Pali és László a nappaliba ment. - Na mizújs? – kapta fel a fejét Géza. - Még semmi. Az urasággal beszélnénk. - Csak tessék. – vette ki a rongyot a srác az olasz szájából. Az megnedvesítette kiszáradt ajkát. - Kaphatnék vizet? – kérdezte németül. – Szomjan halok. László megkérte Palit, hogy hozzon, majd visszafordult Altamirához. - Gondolkoztam az ajánlatán… – kezdte. - Én is! – vágott a szavába az olasz. – Helyesebben meggondoltam magam. - Tehát nem hajlandó… - Nem! Mi a garancia arra, hogy betartja a szavát?! A szemem láttára nyírta ki az embereimet! Tényleg, hol vannak a… - Jó helyen. És élnek… még. – hangsúlyozta az utolsó szót az öreg. - Ide figyeljen! Én nem tudom, mit akarnak, de… - A kódokat! - Hát arra várhat! Időközben visszajött Pali egy pohár vízzel. Az öreg elvette tőle. - Biztos nem akar egyezséget? - Nem! Ilyen férgekkel, mint maguk?! László erre a pohár tartalmát az olasz arcára öntötte, az mérgesen rázta a fejét. - Szemétláda! – üvöltötte. - Ezt ugye magára mondta?! Nem tudom, ki a földkerekség legnagyobb mocska! – hajolt közel László fenyegetően a vicsorgó olaszhoz. - Akármit tettem is, meglakoltam érte! Éheztetnek, inni se adnak! Össze vagyok… - A pofád is betömöm, ha nem fogod be! – rivallt rá László.

161



Az utolsó háború



Géza és Pali összenéztek. Még nem látták ilyen felindultnak az öreget. - Este! Az az utolsó határidő. Ha nem árulod el a kódokat, egyenként öljük meg az embereidet! – azzal kiviharzott a szobából, nyomában Palival. Géza visszagyömöszölte a rongyot az olasz szájába, majd ő is kiment, helyébe Zotyó lépett. - Mi volt ez az egész? – kérdezte Géza. László röviden elmondta. - És tényleg ezt tesszük, ha… - Ha muszáj, igen. De remélem, megtörik. - Na és, ha igen? Nem engedhetjük el az embereit. - Persze, hogy nem. - De ezt ő is tudja… gondolom. - Ne aggódj! Így vagy úgy, de kiszedjük belőle. Van időnk. Csak a többi mocsok jönne már! Hamarosan ez is bekövetkezett. Csilla figyelmeztette őket ismét. Pali gyorsan kirohant kinyitni a kaput, majd visszasietett a villába. Azért nem várta meg, míg odaérnek, mert félő volt, hogy felismerik. Végül is ezek közül bármelyik gengszterrel találkozhatott már, hiszen ezek javarészt Rómában tartózkodtak. A bejárati ajtót se zárta kulcsra. Az RK tagjai ismét elfoglalták a helyüket, várták a besétáló ellenséget. A két páncélozott autó utasai meghökkenten hajtottak be a nyitott kapun. - Ennyire vártak minket?! – fürkészte gyanakodva a környéket az egyik olasz, szeme megakadt a parkoló autókon. - Ezek biztos a szicíliai… társaink. – vette szemügyre egy másik közelebbről is a járműveket, miután kiszállt a kocsiból. – Gyertek nyugodtan. Ők lesznek azok. – intett társainak. Azok kiszálltak, és elindultak a villa irányába. - Azért fura, hogy csak úgy itt hagyják az egész birtokot őrizetlenül. – jegyezte meg egy harmadik. - Már biztos folyik a megbeszélés. - Nélkülünk?! - Figyelj! Csak annyit mondtak nekik, hogy zűr van. Biztos a részleteket mondja el nekik Altamira, aztán jön a többi dolog. - Jó, de valaki figyelhetne akkor is! – morogta a legelöl haladó pasas, majd az ajtóhoz érve kopogott, aztán lenyomta a kilincset. Meglepődött, mikor az ajtó engedelmesen kinyílt. Rossz előérzete támadt, előkapta a fegyverét, a társai is így cselekedtek. Épp az első óvatos lépést tette a házba, mikor bentről egy hang azt kiáltotta, hogy nyitva. Pali volt az, a nappaliból szólt ki olaszul, elhessegetve a gyanakvást. - Gyertek a nappaliba! Épp most kezdtük! – folytatta. - Jól van! – kiáltott vissza az egyik olasz, miközben eltette a fegyverét. – Na ugye megmondtam. Nincs probléma. - Azért jobb volt óvatosnak lenni, nem? – mondta egy másik, immár megnyugodva. A többi olasz is visszatette zakója alá a fegyverét. Az előtéren áthaladva a hallban megálltak. Ott érte ám őket igazán meglepetés! Néhány ajtó kivágódott, és fegyveres emberek ugrottak elő. A tízfős olasz csapat egy pillanatig dermedten állt a váratlan támadástól, a következőben a fegyverük után kaptak, de Pali most is közbeszólt. - Állj! Vagy Altamira meghal! – kiáltotta, majd jobbra mutatott. Az olaszok arra néztek, és meggyőződhettek az állítás igazáról. Valóban ott állt a nappali ajtajában a főnökük harcképtelen állapotban, mellette egy fegyveres. Altamira arckifejezésére nem is volt szó. Vegyes érzelmeket lehetett leolvasni róla, de az embereiről is. Düh, csalódottság, döbbenet egyaránt elmondható volt. Altamiráról a reményvesztettség is, ugyanis

162



Az utolsó háború



az volt minden reménye, hogy ez a tíz fő kiszabadítja őt ebből a borzalmas rabságból. Észrevette, hogy Carlo nincs az emberei közt. E pillanatban örült, de aztán megrémült. „Úristen! Lehet, hogy már megölték, csak én nem tudok erről?! Akkor vége mindennek!” – gondolta. Feszengett és morgott, Zotyó ráüvöltött, és rántott egyet túszán, erre az lecsillapodott. - Mi van a szicíliaiakkal?! – kérdezte az egyik olasz Altamirától, de az lemondóan csak a fejét rázta. - Pofa be! Nincs duma! – kiáltott Pali olaszul. Fegyvereket eldobni! Vetkőzni! Az előbbi parancsra számítottak, de az utóbbi döbbenetet váltott ki belőlük, azonban nem volt választásuk. Ezután ugyanúgy jártak el velük, mint a szicíliaiakkal. Miután letuszkolták őket a pincébe, mely már igencsak megtelt, felsiettek a többiekhez. Közben Géza kiszaladt bezárni a kaput, és a bejárati ajtót is kulcsra zárta. Az RK tagok összegyűltek a hallban, és örömujjongásban törtek ki. - Tamást illeti a köszönet, mert ő találta ezt ki! – kiáltott fel Zotyó. - De csak az előző ilyen akció sikere láttán. – szerénykedett a fiú. - A dicsőség Palit illeti, nélküle ez nem sikerült volna. Neki köszönhetjük a legtöbbet. - Úgy van! – helyeseltek a többiek. - Most már csak a kódokat kell megtudnunk. De egy kicsit lazítsunk előbb. Elég feszült volt a mai nap. – javasolta István. - Igazad van. De a pincét és ezt a mocskot is őrizni kell továbbra is. És az ablaknál is figyeljen valaki, bár remélhetőleg már nem jön senki. Az őrszemek elfoglalták posztjukat, a többiek pedig egyéb elfoglaltságot találtak. László a dolgozószobába ment. „Itt elnézelődök egy kicsit, aztán beszélek Altamirával.” – gondolta. Este nyolc óra felé járt az idő, mikor László benézett a nappaliba. - Hogy érzi magát? – kérdezte németül, közben a rongyot kivette az olasz szájából. - Hülye kérdés. – mordult fel Altamira, majd hangnemet változtatott. – Nem kaphatnék enni és inni? Kilyukad a gyomrom… Kérem… - Kérdés, hogy megérdemli-e? – kérdezett vissza László cinikusan, de végül megkönyörült. Kiment a szobából, és pár perc múlva visszatért némi élelemmel. - Eloldozzam, vagy megetessem? – kérdezte Zotyó. - Etesd meg! Nem oldozzuk el egy percre sem. - Oké. – bólintott a fiú, azzal nekilátott a feladatnak. Az olasz a pár harapás ételt mohón befalta. „Fogadok, nem sokszor volt ilyen helyzetben.” – gondolta az öreg. – Most már elárulhatná a kódokat. – kezdte ismét, miután az olasz befejezte az étkezést. - Igen, mindjárt… csak volna még egy gondom. - Éspedig? - A természetes szükségletem… – kezdte Altamira zavartan. – Ki kell elégíteni. - Á! Szóval a mosdóba kell mennie? - Igen, igen! Nagyon kérem! – esdekelt megalázkodóan. - Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen „uraság” ilyen… kedves is tud lenni. Azt hittem, csak gőgös és öntudatos… Nos, rendben. Kár lenne azért a szép nadrágért. – azzal Zotyóhoz fordult, és elmondta, miről volt szó. – … csak az a gond, hogy most mégiscsak el kell oldozni. – fejezte be László. - Nem szükséges. Te mondtad, hogy egy percre sem lehet. Majd elintézem. Na gyere. – húzta fel Altamirát a székről. László mosolyogva nézett a páros után. A mellékhelyiségbe érve Altamira megdöbbent, mikor a srác a nadrágját kigombolta, és a WC-kagylóhoz állította. Hát erre végképp nem számított, inkább arra, hogy a kötelet leveszi a

163



Az utolsó háború



kezéről. Roppant megalázónak és kínosnak érezte a helyzetet, de hiába ellenkezett. Zotyónak sem volt épp felemelő eme művelet, sőt enyhe undort érzett, de az óvatosság kedvéért inkább vállalta ezt, semhogy egy fikarcnyi lehetőséget is adjon a szökésre. Altamira amúgy sem sok esélyt adott magának, mikor számba vette a lehetőségeit, de most már végképp feladta. - Minden rendben ment? – érdeklődött László, mikor visszajöttek. - Igen. – fintorgott Zotyó. – Azért remélem, nem túl sűrűn fog rájönni… - Eddig jól bírta. – vont vállat László, majd németre váltott. – Szóval ideje megmondani a kódokat. - Előbb látni akarom az embereimet. A kérésnek eleget tettek, eztán a dolgozószobába mentek. László alaposan kikérdezte Altamirát, többek között azt is megtudta tőle, hogy hogyan veheti fel a kapcsolatot Port Szaíddal. A vallatás késő estig tartott. - Megtudhatnám, hogy mi a céljuk? – kérdezte a végén már szinte barátságosan az olasz. - Maga ezt… úgysem értené. – tért ki a válaszadás elől. - Igen, de… érdekelne. Az öreg csak a fejét csóválta, majd utasította Zotyót, hogy tömje be a száját. Ezután visszamentek a nappaliba, Altamirát pedig levitték a pincébe. - Mi már ettünk, de míg ti vacsoráztok, elmondhatnád, hogy mit sikerült kiszedni belőle. – kezdte Géza, amint a duó belépett a szobába. - Az evésben benne vagyok, de már nem mesélek. Fáradt vagyok. Miután ettek, lefeküdtek. Hosszú, kimerítő nap volt ez is. … Június 29. Reggel a frissen ébredt RK első feladata a foglyok ellenőrzése volt. Ezután reggeliztek, közben László elmondta a fejleményeket. Utána a kocsik tartalmát vizsgálták át. A ruhák, fegyverek és pénz „leltárba vétele” igénybe vette a délelőttöt. Ebéd után kényelmesen elnyújtózkodtak. - Nem kéne a foglyoknak is enni adni? – vetette fel Csilla. - Megbolondultál?! – förmedt rá Géza. – Dögöljenek éhen! - Úgy van! – helyeseltek többen is. - Szépen elvannak ők a pincében. Ha nem fulladnak meg, akkor éhen-szomjan halnak. Ezt érdemlik! – szólalt fel Tamás. - Ja! Kár lenne golyót pazarolni rájuk. - Tényleg, Altamira jó kódokat adott meg? – érdeklődött Csilla. - Igen. Ellenőriztem. - És a PSzK-val mikor lépsz kapcsolatba? - Este. - Szerintem… várni kéne. – mondta Ági bizonytalanul. - Miért? - Hát… ne feledjétek, nálunk sem mentek simán a dolgok, ők meg jóval hosszabb utat tettek meg. Ki tudja, milyen akadályok merültek fel. Ez csak egy megérzés…, de nem lenne jó elkapkodni, hiszen időnk van még. - Azt hiszem, igazad van. – töprengett László. - Vajon mi lehet velük? Már úgy hiányoznak! Alig várom a találkozást! – gondolkodott hangosan Géza. - Meghiszem azt! – mosolygott Tamás. – Milyen jókat balhéztunk meg veszekedtünk Andrással meg Skippel. - És vajon mi lehet Sanyiékkal? - Reméljük, hogy ők is jönnek Reggióba. Így beszéltük meg.

164



Az utolsó háború



Ekkor megcsörrent a telefon. Mind összerezzentek. Pali odasietett, és felvette a kagylót. Pár szót váltott a vonal túlsó végén lévő illetővel, aztán letette a kagylót. - Szicíliából voltak. Tudni akarták, hogy minden rendben van-e. Én mondtam, hogy igen. – vigyorgott. - Azért az fel fog tűnni nekik, hogy a főnökkel sose tudnak beszélni. - Igen, de ez időbe telik… Este László a számítógép előtt ült, ujjai a billentyűzetek pihentek. „Igaza van Áginak. Nem lenne jó gyanakvást kelteni. Még a végén figyelmeztetném az ellenséget… Nem tudhatjuk, hogy odaértek-e épségben, és hogy mikor veszik át a hatalmat… ha sikerül egyáltalán. De ha olyan üzenetet küldenék, ami… nem feltűnő… legalább azt megtudnánk, hogy mi a helyzet…” … Skip sokáig azon gondolkodott, hogy miért nem jött el a szerelme. Haragudott rá, de úgy vélte, valami okának lennie kell. Már hajnalodott, mikor végre elaludt. Reggel nyolc óra tájban valaki kinyitotta a kocsi ajtaját. - Hékás, hétalvó! Hasadra süt a nap! – keltette fel Márton a fiút. - Rohadt egy éjszakám volt. Nem tudtam aludni. – morogta egy ásítás kíséretében. - Miért nem aludtál a szabadban? Itt kint sokkal jobb a levegő. - Igazad van. – mondta, miközben kikászálódott a kocsiból. Körülnézett. A reggelizéshez készülő emberek közt kereste Andrást, rövidesen meg is látta, és elindult felé. A fiú ezt észrevette. Gyomra összeszorult, szája kiszáradt, torkában gombócot érzett. „Nem kerülhetem el… Most jön a feketeleves.” – gondolta. - Szia! Volna egy pár perced? Valamit meg kéne beszélnünk. - Hát… persze. – mondta András torkát köszörülve. – „Istenem, add, hogy ne fojtson meg!” A pár az autók irányába ment. Mikor hallótávolságon kívül voltak, megálltak. - Vártalak… sokáig. Miért nem jöttél el? – kérdezte csendesen. - Nem… nem mertem. – felelte meglepetten. Arra számított, hogy Skip letámadja. - Aha. És miért félsz tőlem? Nem akartam olyasmit tenni, amit te nem akarsz. Csak szerettem volna kettesben lenni veled. - Tegnap másként mondtad. - Ha azt mondtam volna, hogy beszélgetni akarok veled, eljöttél volna? - Nem tudom. - Biztos, hogy nem… Ahogy elnézem, tőled nem várhatok semmit. Csak hülyítettél! - Nem akartam! Iszonyú nehéz nekem. Én… képtelen vagyok úgy szeretni téged, ahogy te engem. De… örökké attól félek, hogy megbántalak. – bökte ki az igazságot. Skipnek ez nagyon fájt. - Sejtettem… Ezért inkább megjátszottad magad. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Hiba volt kibékülni veled. Hiba volt esélyt adni. Csak ámítottam magam. Éreztem, hogy csak… - Miért?! – vágott a szavába András. – Haragban legyünk azért, mert nem viszonzom az érzéseidet?! Hol itt a megértés?! Csak te várhatod el tőlem?! Mert én legalább megpróbáltam… - Próbáltad egy frászt! Nem is volt rá alkalom. A múltkor mikor az erdőben ölelkeztünk… épp akkor zavartak meg minket a törökök. Fogadok, fellélegeztél, hogy nem kell elviselned a közelségemet… illetve el kellett, mert összekötöztek. Nem volt módunk arra, hogy meghitten együtt legyünk. Az a két perc, amit eltöltöttünk, kevés erre! Ez az éjszaka egy lehetőség lett

165



Az utolsó háború



volna. De nem jöttél el! Pedig lehet, hogy élvezted volna, lehet, hogy nem. Ha utána mondod azt, hogy nem szeretsz, megértettem volna. De így… Azt se tudod, mit utálsz! - Én nem utálok semmit! Csak… - Figyelj! Egész nap vitatkozhatnánk. Mindketten hibát követtünk el. Te azt, hogy hitegettél a béke kedvéért, én pedig azt, hogy hittem neked. Hülye voltam, hogy egy percig is azt hittem, hogy szeretsz! - Ez így is van, csak… - Nem! Ne hazudj! Nem szeretsz! Úgyhogy szabad vagy! Leszállok rólad. Kurvára fáj, de túlélem. Még mindig jobb, mintha sajnálatból meg a frász tudja, miért viseled el a rohadt pofámat! Nincs annál megalázóbb! Én voltam a hibás, hogy valaha is kényszerítettelek. Ne haragudj! Sok mindentől megkímélhettük volna magunkat, ha… - Én is tehetek róla! Nem csak te! – vágott a szavába. - Nem kell a rizsa! Boldog vagy most, mi?! Megszabadultál tőlem! A nagy tehertől! Ne játszd meg magad! - Skip, én ezt nem akarom! Komolyan sajnálom… – kezdte kétségbeesetten. - Persze! Csak azt, hogy ez nem hamarabb következett be! Csók a farkadra! – mondta ridegen, azzal elfutott. András tanácstalanul nézett utána, aztán észrevette, hogy az emberek készülődnek, majd beszállnak az autókba. Ő is gyorsan beült a helyére. - Gondolkoztál már azon, hogy miként legyen a felderítés? – kérdezte Márton Skipet, de az csak bambán nézett ki az ablakon, így hát oldalba bökte. – Hé! Ébresztő! - Mi?! Mi van?! - Alszol még? Azt kérdeztem… - Majd megbeszéljük. – vágott a szavába. Alig egy órát utaztak, mikor úgy döntöttek, hogy megállnak. - Jó nyugis környék. – nézett körül Péter. – Ez jó táborhely lesz. - Ja, igen. – helyeseltek többen is, majd gyűlést tartottak. - Oké, srácok. Megérkeztünk a célállomásra. – kezdte Skip. – A táborhelyünk itt lesz, amíg nekünk jónak tűnik. Mi a vezérkocsival elmegyünk városnézésre. Megnézzük, milyen a terep, ti addig helyezzétek kényelembe magatokat. – azzal visszaült a kocsiba, négy társa követte. Márton gázt adott. Egy ideig gyors tempóban hajtott, majd mikor az olajfinomító kimagasló fémcsövei egyre közelebbiek lettek, lassított, hogy alaposabban megnézhessék. - Megálljak? – kérdezte bizonytalanul. - Nem. Feltűnő lenne. Hajts tovább lassan! – mondta Skip. – Ahogy elnézem, jobb lesz este visszajönni. Most egyből kiszúrnának. - És mivel töltsük a nap hátralévő részét? – kérdezte Márton. - Jó lenne kaját szerezni. Fogytán van. – ajánlotta Zsolt. - Nem hiszem, hogy sikerülne. Alig van ember a láthatáron, nem beszélve arról, hogy szerintem ezekkel az arabokkal nem tudnánk szót érteni. Az is csak egy szerencsés véletlen, hogy Omarral közös nevezőre jutottunk. – mondta Skip. - És akkor éhezni fogunk? - Nem. Annyi kaja még van, hogy beosszuk egy-két napra. Ha holnap megjönnek Omarék, beszélek vele ezügyben. Majd ő segít. - Oké. – egyeztek bele. - Esetleg egy fürdést beiktathatnánk a mai programba? – kérdezte András bátortalanul. – Olyan koszosnak érzem magam. - Sort keríthetünk erre is. – nézett rá Skip, aztán elkapta a fejét. – „Más se hiányzik, mint hogy vizesen lássalak egy gatyában. Így is fáj… a szakításunk.” A létesítményt most másik oldaláról vették szemügyre, itt Márton megállította a kocsit.

166



Az utolsó háború



- Ez valami raktárféleség. – jegyezte meg Zsolt. - Nézzétek a rohadékot! Az ilyennek kitépném a golyóit! – horkant fel Péter, mikor meglátta, hogy egy fegyveres őr az egyik munkást a puskatussal ütlegeli. - Erre is sort kerítünk. – nevetett fel András. - Jó lenne belülről is látni. - Ez már csak a harc folyamán valószínű. Na, jól van. Menjünk vissza. Eleget láttunk. – morogta Márton, azzal gázt adott, és megfordult. Mikor visszaértek a táborhelyre, a PSzK köréjük sereglett. - Nem volt semmi különös látnivaló. – hárította el Márton a rájuk zúduló kérdéseket. – Este visszamegyünk. - És addig mit csinálunk? - Mit szólnátok egy fürdéshez? - Skip kérdése az emberek javarészét mosolyra fakasztotta, de néhányan akadékoskodtak. - Nem veszélyes dolog ez? - Nem. A város kihalt. Gondolom, a finomítóban dolgoznak. Pattanjatok fel a kocsikra, megyünk a tengerpartra. A rövid utat hamar megtették, a homokos parton megállt a konvoj. Az emberek elámulva szálltak ki az autókból, és percekig csak a végtelennek tűnő vizet nézték, majd gyorsan levetkőztek, és a tengerbe vetették magukat. - Azért néhányan maradhattatok volna őrködni! – kiáltott utánuk Skip, de senki se figyelt rá, így hát leült az egyik személyautó motorháztetejére, és figyelte a környéket, meg a vígan lubickoló embereket. Egy idő után megunta az ücsörgést, inkább fel-alá sétált a parton. - Gyere már! Csodás a víz! – hívták néhányan, de ő csak legyintett. Nem volt kedve semmihez. Délután három óra felé az emberek megéheztek. Úgy határoztak, hogy ideje ebédelni, így hát kimentek a partra. Megszárítkoztak, majd elővették az élelmiszereket. Skip ekkor döntött úgy, hogy úszik egyet. Nekikezdett vetkőzni. - Te nem eszel? – kérdezte Márton. - Majd később. – mondta, majd a víz felé futott. András aggódva nézett utána. „Remélem, nem csinál semmi őrültséget!” – gondolta elmélyülten figyelve exbarátját. - Hékás! Mi van? Te se eszel? Tán fogyókúráztok? – bökte oldalba Márton. – Reggel se láttalak enni… - De eszek. Csak… azt figyelem, hogy… Remélem, nem esik baja. - Ugyan már! Nem fogják felfalni a cápák. „Nem is ettől félek. A fenébe, hogy sose lehet nyugtom! Hol attól félek, hogy túlságosan rám akaszkodik, hol meg attól, hogy valami öngyilkos akcióba kezd.” – mérgelődött. Miután befejezték az étkezést, kényelmesen elterültek a parton. Viccelődtek, beszélgettek. Lassan András is elfeledkezett aggodalmairól. - Kezd lemenni a hasam. Úszunk még egyet? – kérdezte Zsolt a többieket, azok helyeseltek. A PSzK ismét a vízben kötött ki, önfeledten fürdőztek egy ideig. - Srácok! Szerintem lassan fejezzük be. Szépen megszáradunk a parton, utána, gondolom, visszamegyünk a táborhelyre, és megbeszéljük a továbbiakat. – kiáltotta Márton. - Igen, de nem ártana aludni egy keveset a megfigyelés előtt. Tényleg, Skip, hogy legyen ez a… – nézett körül Péter, de a megszólítottat nem látta. A többieknek is ekkor tűnt fel a hiánya. Eleinte nyugodtan, majd egyre idegesebben kérdezgették egymást, hogy ki látta, és mikor, főleg András. Rossz előérzete támadt. Már épp a keresésére indultak, mikor meglátták, amint kiúszik a partra. - Hol a fenében voltál?! A frászt hoztad rám! – támadt neki András.

167



Az utolsó háború



- Bocs! Nem akartam megzavarni a lelki nyugalmadat. - Pedig sikerült. Örökké csak bajt okozol! Állandóan idegeskedek miattad! - Csak egyedül akartam lenni. - Nem ajánlatos. - Többet nem fordul elő. - Na, jól van. Akkor most már, ha mindenki itt van, mehetünk vissza. – szólította fel Márton az embereket. Hat óra felé járt az idő, mikor a táborhelyre megérkeztek. Rögtön gyűlést tartottak. - Oké, szóval… tízen elmegyünk a finomítóhoz, és majd elmeséljük, mi milyen. Mind nem mehetünk oda. – kezdte Skip zavartan, bár igyekezett összeszedni magát. – Ki akar jönni? Pár perc alatt megvitatták az emberek. - Oké… tehát Márton, Stefi, Tibi, Karcsi, Peti, Jocó, Dávid, Gabi és én… ez csak kilenc. Még valaki? – nézett körül, szeme megakadt Andráson, majd tovább siklott. - Hát majd én. – jelentkezett Zsolt. - Oké, akkor most pihenjünk le. Hosszú lesz az éjszaka. Nyolc körül szóljatok! – mondta még, aztán keresett magának egy alkalmas helyet, és lefeküdt. Lehunyta a szemét, és Andrásra gondolt. – „Már bánom, hogy kiadtam az útját. De már nem csinálhatom vissza. Egyáltalán bármit teszek, sehogy se jó. Tényleg örökké csak gondot okozok… Nem csoda, ha haragszik rám… de ha szeretne, nem volna semmi probléma.” Este a megbeszélt időben felébresztették őket. - A francba, már épp kezdtem elaludni. – morogta Skip. Megvacsoráztak, majd útnak indultak. Már besötétedett, mire a finomítóhoz értek. - Látjátok, milyen előnyös ez? Ők nem látnak minket, mi viszont őket igen. – mondta Skip, miközben kiszállt az autóból, társai követték. Elindultak a gyér füvezetű területen, majd jó néhány méter megtétele után lehasaltak, és úgy folytatták. - Egyelőre ne menjünk túl közel, nehogy észrevegyenek. – súgta Márton. A gigantikus méretű létesítmény fémalakzatok kuszasága volt, melyet kerítés vett körül. A finomító körül emberek mozgolódtak. Ezek javarésze munkás volt, de akadtak köztük fegyveres őrök is szép számmal. Egy darabig nyugodtan nézelődtek, aztán autózúgásra figyeltek fel. Közelebb kúsztak, hogy jobban lássák, mi történik. A nagykapu kinyílt, és hat teherautó vonult be az üres térre. Miután a konvoj megállt, emberek ugrottak le a járművekről, és bementek az épületbe. Eztán újabb tömeg tűnt fel, ezek az emberek felszálltak az autókra, majd elindult a konvoj. - Műszakcsere. – állapította meg Skip. – Hány óra van? - Tíz. - Jó lenne tudni, hova mennek. - Nyomás a kocsiba! A fele csapat itt marad figyelni, mi megnézzük, hova mennek. – hadarta Skip, azzal az autóhoz futott, négyen követték. Skip gázt adott, eleinte nagy sebességgel haladt, hogy beérje az autókat, aztán lassabb tempóra váltott, nehogy túl közel kerüljön a konvojhoz. - Remélem, nem veszik észre! Az előbb is óvatlanok voltunk. – morgott Zsolt. - Nem vesznek észre, ne aggódj! Körülbelül öt kilométert tettek meg, aztán az előttük haladó konvoj letért az aszfaltútról egy mellékútra. Fél kilométer után megálltak. Skipék is így tettek. Figyelték, amint az embereket az őrök beterelték a házakba. - Szóval itt van a rabszolgák szálláshelye. - Olyan, mint egy kis falu. - Igen. Vissza is mehetünk.

168



Az utolsó háború



Skip beindította a járművet, megfordult, és nagy port kavarva maguk után, visszarobogtak a finomítóhoz. Az elkövetkezendő pár óra unalmasan telt el. - Mindjárt világosodik. Nem kéne elhúznunk a csíkot? – kérdezte Tibi. - Ti menjetek, én még maradok. – mondta Skip. - Mi a fenének maradnál?! Észrevesznek, ha felkel a nap. - Ha fekszem, nem látnak meg. Valamit meg akarok tudni. Indulás! A kanyarban várjatok meg. - Te tudod. – hagyta rá Márton, aztán intett a társainak. Beszálltak, és elmentek. A kanyar után megálltak, és vártak. Az idő továbbra is lassan telt… Lassan pirkadni kezdett, Skip ekkor már alig tudta ébren tartani magát. Kitartásának azonban lett eredménye, mert hamarosan újabb teherautók vonultak be a finomító területére. Erre várt. Megvárta, míg az emberek cserélődnek, aztán társaihoz futott. - A francba, már aggódtunk. – fogadta Stefi. - Unom a sok aggódást. Szálljatok már le rólam! – ült be a kocsiba, mely aztán elindult. A PSzK a felderítő csoport köré sereglett, elárasztva őket kérdésekkel. - Én most nem dumálok, hanem ledöglök. Ha Omarék megjöttek, szóljatok. – morogta Skip, azzal félrevonult. - Mi baja van ennek mindig? - Nem kell foglalkozni vele. – legyintett Márton. Reggeli közben nagy vonalakban elmesélték társaiknak a látottakat, aztán lepihentek. - Márton! Küldök néhány embert előre, nehogy elkerüljük egymást Omar csapatával, oké? – kérdezte András, majd miután az beleegyezett, intézkedett. A délelőtt unalmasan és nehezen telt el. Kora délután a felderítő csoport immár kipihenten csatlakozott a többi PSzK-taghoz. Megebédeltek, aztán várták az arabokat. Délután négy óra felé járt az idő. - Hol a picsában vannak már ezek? – mordult fel Skip. - Ülj már le! Egész délután fel-alá mászkálsz. Nem szédülsz még? – válaszolt András hasonló hangnemben. - De! Főleg, ha rád nézek. - Itt vannak! Megérkeztek! – hallatszott távolról, az egész PSzK erre várt. Rövidesen feltűntek az arabok. Skip rögtön beszélgetni kezdett Omarral, a többi arab addig ellátta az állatokat, majd a magyarok mellé telepedtek. A két sereg egy ideig némán méregette egymást, majd a két vezért figyelték, akik a távolban sétáltak és csevegtek. Feszült izgalommal várták a fejleményeket. Végre a duó odament hozzájuk. - Hozz egy nagy papírt és cerkát! – kérte meg Skip Zsoltot, aki nyomban felpattant, és az autókhoz futott. - Na, mondd már! Meghalok a kíváncsiságtól! – kiáltott fel csillogó szemmel az egyik srác. - Csak nyugi! Nem lesz ez egyszerű. Ez nem játék! – mondta szárazon, majd elvette a papírt az időközben visszaérő fiútól. – Ülj le ide elém, te leszel az asztal. Zsolt így is tett, Skip pedig a hátának nyomta a papírt, és firkálni kezdett. A többiek közelebb húzódtak, hogy jobban lássanak. Skip a felderítők többi tagjának is odaadta a papírt, hogy kiegészítsék, majd visszakerült hozzá. - Oké! Akkor most figyeljetek! Összefoglalom azt, amit tudunk, aztán ismertetem az… elképzelésemet. Omar szerint a finomítóban ezer és kétezer között mozog a dolgozók létszáma. Folyton emberhiánnyal küzdenek, és… azért ilyen ingadozó a létszám, mert az őrök roppant gyanakvóak és szigorúak. Gyakran előfordul, hogy ütik-verik a munkásokat, vagy… kivégzik őket. De ez most lényegtelen. Szóval… az őrök létszáma legalább kétszáz. Ennek mi csak a töredékét láttuk, nem tudjuk, pontosan hányan vannak. Továbbá a belsejét se ismerjük

169



Az utolsó háború



a helynek, bár Omar mondott pár dolgot, hogy merre van a vezérlőterem, az üzem részlegei, stb. Ez a papíron fel van tüntetve. Az épületnek egy főbejárata van, hátul is van egy ajtó, az a raktár. Az… udvaron hordók, tartályok és targoncák vannak… - Mi az a targonca? – szólt közbe valaki. - Olyan… jármű, amivel mozgatják az árut… azt hiszem… Szóval jobb kézre kamionok, teherkocsik és néhány terepjáró van. Az emberek három műszakban dolgoznak. Este tízkor, reggel hatkor és délután kettőkor van műszakváltás. - Most már értem, mire vártál reggel. – jegyezte meg Tibi. - Ja. Az embereket hat teherautóval szállítják kábé öt kilométerre délre, aztán egy mellékútra térnek le, és egy faluban szállásolják el őket. Van kérdés? - Hogy lehetne oda behatolni? - Észrevétlenül és sértetlenül sehogy. Éjjel sikerült egészen közel menni. Három méter magas szögesdrót veszi körül az egészet, és csak egy nagy bejárata van. Ott mindig van három-négy őr, továbbá körülbelül… 30-35 méterenként egy-egy zseblámpával és fegyverrel felszerelt őr. - És akkor hogy fogunk rájuk támadni? - Az egyetlen módja a beszivárgás. Korábban azt mondtam, hogy Omar csapata és mi külön cselekedjünk, de ez nem jó. A megoldás az, hogy a teherautókat kell megtámadni, útban a finomító felé. Omar emberei helyet cserélnek a munkásokkal, mi pedig az őrök szerepét vennénk át, akik kísérik őket. Egyébként nem árt tudnotok, hogy nem csak olaszok vannak ott, hanem más nemzetiségűek is… Szóval a sereg egy része észrevétlenül bejutna. Szétszóródnak és lecsapnak, a többiek kint várnak a támadásra alkalmas pillanatra… - Ez jó ötlet végül is, de mi van, ha be se engednek minket, mert nem ismernek meg… Ezek az őrök biztos ismerik egymást, és rögtön észrevennék, hogy… nem közéjük valók vagyunk. – fejtette ki véleményét András. - Ha így lenne, erőszakkal is be lehet jutni. A teherkocsival áttörjük a kerítést, ha nem engednek be. Most elmondom Omarnak is a dolgokat. – azzal az arabokhoz fordult, a többiek addig az esélyeket latolgatták… - Oké, srácok. Megbeszéltem Omarral, még átgondolja. Mi is aludjunk rá egyet, reggel megbeszéljük. A támadást úgyis csak este kezdenénk… ja, és… ami a kaját illeti, Omar segít szerezni. Na cső! Zsong a fejem, lefekszem. – köszönt el Skip, a többiek meglepetten néztek utána, mert váratlanul érte őket. Skip kicsit távolabb lefeküdt. „Holnap tehát szerzünk kaját, megbeszéljük a haditervet… A fegyvereket és az autókat is ellenőrizni kell…” – gondolta, de ekkor ismerős hang zavarta meg. - Skip! Alszol? – kérdezte András. - Nem. Mi van? - Nem… nem vagy éhes? - Oh! El is felejtettem… A dolgokon törtem a fejem. - Hozok valami ennivalót. – ajánlotta fel, majd elsietett. Rövidesen visszajött egy jókora adag élelemmel. - Ez rengeteg! - Magamnak is hoztam. Ha nem baj. – kezdte bizonytalanul. - Nem… csak tessék. – kínálta hellyel meglepetten. – Azt hittem, kerülni fogsz. - Épp elég volt ez a két nap haragosdi. Utálok nem jóban lenni veled. Rossz, ha alig szólunk egymáshoz. - András, ne kísérts! Én se szeretem ezt, de… félek, nem fogok tudni három lépés távolságot tartani. Még egyet se. - Nézd, az igaz, hogy feszélyez, ha „úgy” közeledsz hozzám, de… nem gondoltál még arra, hogy esetleg más fiúval próbálkozz? Annyi jó srác van itt.

170



Az utolsó háború



- Nem! Csak téged szeretlek. És elég volt veled kudarcot vallani. - Értem. – mondta felsóhajtva. - És te nem gondoltál arra, hogy még egyszer megpróbáljuk? - De… csak nem tudom… - Na jó. Majd meglátjuk. De az, hogy most idejöttél, talán… talán jelent valamit. „Kötődöm hozzád, magam sem tudom, miért.” – gondolta, de fennhangon ezt mondta. – Nem tudom. Túl régen vagyunk barátok… Na, most már megyek aludni. – állt fel. - Miért nem maradsz? Rossz egyedül. - Nem fogsz… tapizni? – kérdezte bizonytalanul egy idő után. - Nem. Ígérem! - Oké. – feküdt le mellé. – De ha megpróbálod, orrba váglak! – mondta nevetve. Hamarosan a többiek is nyugovóra tértek, bár aludni nem nagyon tudtak. A holnapi akció izgatta őket… … [23.ep.] Ka.u. 19. június 30. Nagy nap érkezett el a PSzK életében, egy olyan akcióra kell sort keríteniük, melynek sikere vagy kudarca a sajátjukén kívül az egész világ sorsát meghatározhatja. A Kommandó tagjai vegyes érzelmekkel telítve keltek fel a hajnali Nap gyengéden melengető sugaraitól. Egyesek aludni sem bírtak – ki félelmei, ki izgatottsággal teli várakozása miatt. Hatalmas próbatétel elé érkeztek, ahol a tét a jövőjük, az életben maradásuk volt. Az elbizonytalanítóan nyomasztó felelősség feldolgozásában rendkívüli segítséget jelentett a csoport vezetőinek határozott fellépése, magabiztossága. Skip felébredvén jót nyújtózkodott, közben elábrándozva a mellette szundító Andrásra mosolygott. Hamarosan elhessegette tudatából a csábítóan izgató gondolatokat, és megpróbált a Feladatra koncentrálni. Felállt, és elkiáltotta magát. - Ébresztő emberek! Sorakozó! – megvárta, míg mindenki eleget tesz felszólításának. – Barátaim! Nincs mit szépíteni azon, hogy küldetésünk legveszélyesebb részéhez érkeztünk el ma. Ezért kell a legkörültekintőbben felkészülni minden eshetőségre, és képességeink legjavát nyújtva sikerre vinni ügyünket. – a csapat tagjai gondolataikba mélyedve hallgattak. Skip hamarosan folytatta mondókáját. – Ha ezzel mindannyian egyetértettek, akkor bele is vághatunk. Ma már nincs idő lazsálni! Úgyhogy kezdjük is egy kis edzéssel! Mindenki melegítsen be, aztán párszor körbefutjuk a tábort! Skip maga is megtette, amit megkövetelt, hamarosan lihegve rótták a köröket a réten. Az időközben felébredő Omar hamar rájött, hogy mit csinálnak a magyarok, és ő is megdolgoztatta kicsit az embereit, hogy kimenjen belőlük az éjszakai pihenés okozta gémberedettség. A futást követő fekvőtámaszok és felülések elvégzése után Skip Zsolttal és Péterrel folytatott rövid megbeszélést, majd ismét felszólalt. - Most pedig párosával gyakoroljátok a birkózást, hogy ne felejtsétek el teljesen a Pesten tanult fogásokat sem. Ugyanis, ha sikerül észrevétlenül behatolnunk a Finomító területére, amíg csak lehet, mellőzni kell a lövöldözést, hogy minél több őrt érjen váratlanul, meglepetésszerűen a támadás. A legjobb az lenne, ha megtalálnánk az épp alvó őrök hálókamráit, és álmukban ölnénk meg őket. Ez sokat javítana a helyzetünkön. Mellesleg azért is vigyázni kell a lövöldözéssel, mert még felrobbanhat valami, és ha megsemmisül az üzem, Szicília gyanakodni kezd, és nehezebb lesz észrevétlenül bejutnunk. – körbehordozta tekintetét társai komoly arcain. – Hát akkor, rajta! Ez idő alatt kicsit kifújták magukat az emberek, majd amikor meglátták, ahogy Skip a mellette álló Mártonra veti magát, elkezdődött az edzés újabb fázisa. Nyolc óra körül fejezték be, kicsit pihentek, majd falatozni kezdtek. A mozgás után még jobban esett az étel.

171



Az utolsó háború



András most is Skip mellé ült, és az akció terveit, esélyeit latolgatták. András most jól érezte magát, hogy Skip figyelmét elvonják a tennivalók kettejük zűrös kapcsolatáról, és végre ismét mint társak, barátok beszélgethettek. Reggeli után Omar – ahogy ígérte – elküldte néhány emberét, hogy a környéket bejárva szerezzenek élelmet a helybéliektől. Ez után csatlakozott a magyar csapat vezetőihez, hogy végleges formát adjanak a haditervnek. A többiek sem tétlenkedtek. Ugyanis Skip utasította őket, hogy alaposan vizsgálják át a felszerelést. Zsolt néhány társával sorra járta a kocsikat, felnyitották a motorháztetőket, ellenőrizték az olajszintet, a hűtő- és fékfolyadék mennyiségét, megnézték, hogy sértetlenek-e a kábelek, kivették a gyújtógyertyákat, hogy megtisztítsák őket a rájuk rakódott koromtól, majd bemásztak a járművek alá, hogy minden rendben van-e a futóművekkel, kerekekkel, végül teletöltötték a benzintartályokat is. Nem lett volna előnyös, ha pont az éles bevetés során mondja föl a szolgálatot valamelyik járgány, ezért nagyon alaposak voltak. Olyannyira, hogy ebédidőben félbe kellett szakítaniuk a munkát, mert addigra még nem készültek el. Kajálás után haladéktalanul folytatták is, és délután négy körül jelenthették a szükséges karbantartások elvégzését. Ekkorra a többiek is befejezték a szerszámok, fegyverek átvizsgálását, és a felmerült problémák orvoslását. Mindenki összeállította a saját kis „túlélő-felszerelését”, mely pisztolyból, tartalék tárakból, késből, kézigránátokból, kötelekből, kötszerből, valamint némi víz- és élelemkészletből állt. Néhányuknak jutott puska is, illetve egypár különféle szerszámot is szétosztottak. A drótvágó fogókat például kifejezetten hasznosnak vélték a felderítő csapat beszámolója alapján. Megpróbáltak minden eshetőségre felkészülni. Amint késő délután visszaértek az arabok némi élelmiszer-utánpótlással, az egész, immár kétszázhetven fős létszámúra duzzadt PSzK megvacsorázott, majd lepihentek a várhatóan hosszú esti akció előtt. Csak néhányan maradtak fenn biztonság esetére őrködni. … Skip az egyik elfoglalt teherautó kormányánál ül. Vezetési stílusa nem ad okot feltűnésre, nyugodt tempóban közelíti meg a Finomító kapuját. Előtte lassít. Látja, ahogy az őrök félrehúzzák a masszív fémkaput, így utat adva az érkezőknek. Gázt ad. „Hála az égnek, nem kértek semmiféle papírt, és nem is nagyon vizslattak minket.” – lélegzik fel. Egyetlen őr, egy tisztféleség néz farkasszemet vele, de az is elfordul, majd komótosan a többiekhez sétál. Skip kezdi nyeregben érezni magát. A visszapillantó tükörben látja a feléjük ballagó katonákat. „Jönnek lekísérni a munkásokat – a mi beépített embereinket!” – vélte, miközben lefékezett, és leállította a motort. Az őrök körbeveszik a kocsikat, fegyvereiket rájuk szegezik. - Leszállás! Mindenkinek, faszikáim! – ordítja el magát a tiszt angolul, közben mélyen Skip szemébe néz. A magyar srác megrémül. „Ez a geci kiszúrt minket!” – gondolja, közben egyik keze a slusszkulcsot, másik a pisztolyt keresi. De az őrök nem várnak tovább, gépfegyvereikből tüzet nyitnak a teherautókra. Golyók szaggatják fel a ponyvát, tépik fel a vezetőfülke fémfalát. Skip mellkasába fájdalom nyilall, elsötétül előtte a világ, az utolsó dolog, amire emlékszik, társainak szívszorongató halálsikolya. … Skip lihegve ült fel, oly hirtelen mozdulattal, hogy ezzel több társát is felébresztette.

172



Az utolsó háború



- Már idő van? – törölte szemeit álmosan a felriasztott András, majd az órájára nézett. – Negyed kilenc. Még tizenöt percet alhattam volna. – ekkor a lassan sűrűsödő félhomályban észrevette Skip zaklatott arckifejezését. – Valami baj van? - Nem… semmi. Csak izgulok az akció miatt. – nem akarta társaira is átragasztani baljós álmából eredő szorongását. – „Hülyeség! Mindig ilyesmiket álmodom, de szerencsére még sose váltak valóra!” – gondolta megkönnyebbülve, majd hangosan hozzátette. – Érzem, hogy minden simán fog menni. Kerekedjünk fel! Mielőtt felszálltak volna a járművekre, még bekaptak pár falatot, és könnyítettek magukon, nehogy biológiai szükségleteik kielégítetlensége vonja el figyelmüket a feladatuktól. Az araboknak is helyet szorítottak a teherautókon, hogy egyszerre érhessenek oda. Szerencsére az előttük álló út rövidebb volt annál, semhogy ez a zsúfoltság túlzott kellemetlenséget okozhatott volna. Hamarosan megérkeztek az üzemet és a rabszolgatelepet összekötő útszakasz felezőpontjára. - Itt jó lesz! – jelentette ki Skip egy nagyobb útszéli bokor- és facsoportra mutatva. – Ott elrejthetjük a kocsikat. A PSzK járművei begördültek a fedezékbe, itt leállították a motorokat, és kikapcsolták az összes fényt. Az emberek leugráltak, és megtapogatták zsebeiket, hogy minden felszerelési tárgyuk megvan-e. - Ha itt támadunk rájuk – sétált vissza Skip az úttestre. –, akkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy se a faluból, se a finomítóból ne vegyenek észre semmit. Több kilométer távolság választ el minket tőlük. - Persze itt is jó lenne lövöldözés nélkül elintézni az ügyet, mert a fegyverropogás hangja nagyon messzire elterjed ám. – jegyezte meg a szintén terepszemlét tartó Péter, közben a távolban pislákoló fényeket bámulta. - Ez nem csak rajtunk múlik… – lépett melléjük Márton. – Mindjárt kilenc. Kezdjük el a csapda felállítását. Így is tettek, előkészítették a terepet, majd különféle fedezékek mögött láthatatlanná váltak. Mivel biztonság esetére elég korán odaértek, húsz percet szótlanul, mozdulatlanul várakozva kellett eltölteniük. Feszült csend és nyugalom telepedett a tájra, mintha még a tücskök is megérezték volna a levegőben vibráló feszültséget, mert ők is némák maradtak. Végre a távolból felhangzott a közeledő teherautók egyre erősödő zúgása. A Kommandó tagjai önkéntelenül is szorosabban megmarkolták fegyvereiket. A rabszolgaszállító konvoj felvezető kocsijának sofőrje értetlenkedve meresztette a szemét az út közepét elfoglaló sötét tömegre. - Mi a fene lehet az? Délután még biztos, hogy nem volt ott. – közben már eléggé megközelítette ahhoz, hogy kibontakozzanak két személyautó körvonalai. – Roncsok?! A sofőr lefékezett az úttorlasz előtt, és kiszállt. A többi teherautó utasai közül is többen követték példáját, és szemügyre vették a két látszólag karambolt szenvedett járművet. - Frontálisan ütköztek össze, de az utasok már nincsenek itt. – állapította meg egyikük, angol nyelven megosztva észrevételeit társaival, miután közelebbről is megszemlélte a két egymásba szaladt kocsit. – Kitörtek az ablakok, mindenfelé rengeteg az üvegszilánk, a törmelék. Nem szívesen lettem volna a benn ülők helyében… „Még szerencse, hogy Gázában kicsit megzúzták a kocsijainkat. Így nem sajnálom annyira, hogy most az álcázás kedvéért még jobban össze kellett törni őket. De a csel legalább beválik.” – figyelt Skip izgatottan egy kisebb földbucka mögül. - Gyertek, toljuk félre ezeket a fémkupacokat, nem érünk rá reggelig nézelődni! – utasította az aszfalton tébláboló katonákat a vezetőjük. – Majd a bázison jelentjük az eseményeket. – ezzel beosztottjai társaságában nekilátott az úttest megtisztításának.

173



Az utolsó háború



A PSzK csak erre várt. Egy szempillantás alatt száz fegyveres vette körül a konvojt, és még százhetven fedezte őket különböző tereptárgyak takarásából. - Kiszállás! Mindenkinek! Fegyvereket eldobni! Ha egy lövés is eldördül, szitává lövünk mindenkit! – harsant fel egyszerre angolul és arabul, hogy a megszólítottak biztosan felfogják a parancsokat. A konvoj vezetője dühtől rángatózó arcizmokkal emelte a magasba a kezét, emberei követték példáját, nem is tehettek mást, a roncseltakarítási munkák közepette eltették fegyvereiket, és túl sok idő lett volna előszedni azokat. A teherautók platójáról is kidugta bátortalanul pár katona a fejét, és miután meggyőződtek a hatalmas túlerő jelenlétéről, kidobálták fegyvereiket, majd lemásztak. - Nyomás az út szélére, de azonnal! – parancsolta Skip a Finomító katonáinak angolul. Azok engedelmeskedtek. Közben a magyarok összeszedték az eldobált fegyvereket, és egy frissen zsákmányolt elemlámpával benéztek az összes teherautó platójára. Már csak a padokhoz láncolt rabszolgák néztek ijedten vissza rájuk. Skip odament a félreterelt katonák csoportjához. - Levetkőzni! Mivel a foglyok először vonakodtak, rájuk emelte újonnan szerzett géppisztolyát. Erre azok meggondolták magukat. A magyarok átvették az egyenruhákat, és várták Skip további utasításait. A srác leeresztette fegyverét, és közelebb lépett az ellenséges parancsnokhoz. - Maga már nem fog jelenteni semmiféle eseményt semmiféle bázison. – jelentette ki flegmán, majd egy gyors mozdulattal előkapta kését, és ellenfele szívébe mélyesztette, aki elhaló sikoly kíséretében a földre hanyatlott, és mozdulatlanná dermedt. – „Kár, hogy egy rohadt szicíliai volt, pedig egész jól nézett ki…” – gondolta félig-meddig viccből. A többi huszonhárom fogoly a rémülettől összehúzva magát meredt parancsnokuk holttestére, majd a körülöttük szoros gyűrűt alkotó útonállókra. Ők sem kerülhették el sorsukat, egyetlen hangos zaj keltése nélkül agyonverték őket. - Utálom az ilyen piszkos munkát. – nézett végig a hullahegyen Márton. - Én is, de szükségszerű volt. Ha elengednénk őket, csak galibát okozhatnának. – fintorgott András. - El kell tüntetni a hullákat, be velük a bokrok közé. – szólt közbe Skip. – Közben mi átöltözünk, aztán indulás, mert még gyanút fognak a Finomítóban. – ezzel magához is vett egy ruhakészletet, öltözködés közben angolra váltva Omarral beszélgetett. – Akkor cseréljenek helyet az embereid a rabszolgák egy részével, a többieknek pedig magyarázzátok el, hogy mi a helyzet. Omar bólogatott, és odaintette magához embereit. Két teherautóról villámgyorsan kiszabadították a foglyokat, és ők maguk foglalták el a helyüket, bő ruháik alatt egész fegyverraktárakat rejtegetve. Omar végül olyan hangerővel szólt a rabszolgákhoz, hogy mind a leszállítottak, mind a teherautókon maradottak jól érthessék szavait. - Testvéreim! Figyeljétek jól szavaimat! Szerettek ti abban a gyárban dolgozni, ahová most tartotok? – hangos hőbörgés, elégedetlenség és undorkifejezés volt a válasz. – Én is így hittem. Mi azért vagyunk itt, hogy megtörjük a rohadék rabszolgatartók uralmát, de ez csak akkor sikerülhet, ha együttműködtök velünk. Most be fogunk menni az üzembe, és az őröknek nem tűnhet fel, hogy bármi szokatlan is történt volna. Ha ez sikerül, legyőzhetjük őket, és ti szabadok lesztek, összes társatokkal együtt. Számíthatok rátok? - Igen! – üvöltöttek a rabok. - Remek! Allah legyen velünk! – kiáltott Omar is, és behajította a láncok kulcsait a teherautókba, a rabok közé. Azok eloldozták magukat, és ígéretükhöz híven a járműveken maradtak.

174



Az utolsó háború



Omar két emberének meghagyta, hogy a leszállított rabokat kísérjék el a táborhoz gyalog, majd ő is felszállt az egyik kocsira. A magyarok eközben magukra öltötték az őrök ruháit, és négyen-négyen szintén felszálltak a teherautókra. Beindították a járműveket, és nagy gázzal mozgásba lendültek, hogy minél kevesebb legyen a további késedelem. A PSzK hátrahagyott tagjai gyorsan eltüntették az árulkodó nyomokat az útról, majd visszaszálltak saját járműveikbe, és megközelítették a Finomítót, hogy felkészülhessenek a támadásra, ha bent úgy kívánja majd meg a helyzet. Skip szinte az álmát látta viszont, ahogy megközelítették az üzemet. Az egész fémlétesítmény sejtelmesen csillogott a sötét éjszakában az őt megvilágító sok ezer elektromos fényforrástól. Ahogy egyre közelebb értek, és már felismerhetően kirajzolódott az őrök kontúrja is, úgy vált egyre idegesebbé. „Biztos, hogy ez jó ötlet volt? Annyira világos van azon a kurva udvaron, hogy még a vaknak is feltűnne, hogy nem a megszokott kíséret vagyunk. Talán mégis jobb lenne megállás nélkül egyenesen beléjük rohanni, és már a teherautókról tüzet nyitni rájuk… De mégse jó… nem kockáztathatjuk annak a sok szerencsétlen rabszolgának az életét, akiket magunkkal hurcoltunk. És csak a csapat fele van itt, ez amúgy is kevés lenne.” – tovább nem jutott a gondolataiban, mert Márton már a kapu elé érve lelassított, szinte megállt. A magyarok megpróbálták a lehető legközönyösebben nyugodt arckifejezéssel kivárni, amíg az őrök félrehúzzák a kaput. Kezdtek bizakodni, mert a véderők unottan tették a dolgukat, látszott rajtuk, hogy szívesebben vedelnének, vagy fektetnének le valami jó nőt, de mindenesetre biztosan csak testben voltak jelen. Különösen kedvező volt, hogy a kapunál még nem úszott minden akkora fényárban, mint az udvar belsőbb területein. Egy perc múlva már bent álltak az udvar közepén, és nézték a visszapillantó tükörben, ahogy a munkások, köztük Omar emberei is, leugrálnak a platóról, és beözönlenek az épületbe. Nemsokára megérkezett a leváltott műszak, és fáradtan, megtörten felkászálódtak a kocsikra. A platókon lévő magyarok lehetőleg feltűnésmentessé akarták tenni magukat, így a ponyva árnyékába húzódva figyeltek fenyegető arckifejezéssel, hogy a raboknak se tűnhessen fel semmi, nehogy elszólják magukat. A rend kedvéért még a padokhoz is odaláncolták őket. Nem telt bele tíz perc, és már kifelé tartottak. Mikor az utolsó teherautó is elhagyta a Finomító területét, megkönnyebbülten fellélegeztek, egy perc elteltével pedig örömujjongásban törtek ki. - Sikerült! - Megcsináltuk! – hallatszott a felszabadult ordítozás a járművek belsejéből. Szegény foglyok nem tudták mire vélni a számukra teljesen ismeretlen nyelven folyó érzelemkitörést, meg is rettentek, hogy netán ők követtek el valamit tudtukon kívül, és így akarják megfélemlíteni őket a várható testi fenyítés előtt. - Ez kafa volt! – vigyorgott Skip Mártonra az első kocsiban. – „Még akkor is, ha közben majd’ beszartam…” – ekkor észrevett valamit. – Hé, Márton! Mintha valaki elemlámpával jelezne az út mellől. – mutatott jobbra előre. - Oké, megállunk, biztos a többiek azok, de azért ne felejtsük itt a fegyvereket… – döntötte el Márton. A konvoj leparkolt az út szélére, és a fegyveresek leugráltak a kocsikról. Tibi ment oda hozzájuk, kezében az elemlámpával. - Mind megvagytok? Hogy ment? – zúdította a megérkezettekre kérdéseit. - Láthatod, sikerült. – válaszolt Skip barátságosan. - Gyorsan beszéljük meg a továbbiakat, mert bármikor kitörhet bent a csetepaté, nekünk addig körbe kell kerítenünk a telepet, hogy Omarék segítségére siethessünk. – figyelmeztette Péter a többieket.

175



Az utolsó háború



- Igazad van. – értett egyet Skip. – Mi lenne, hogyha most visszavinnénk a munkásokat a falujukba, és ha már úgyis üzemi egyenruhában vagyunk, akkor ott is rendet teremtenénk. Feltűnne nekik, ha hamarosan nem érkeznénk meg. - Ez igaz. – vakarta meg állát Márton. – Csakhogy nem tudjuk, hányan őrzik a falut. - Akkor jöjjön velünk még pár ember, és majd sietünk vissza. A többiek addig helyezkedjenek el. - Mi lenne, ha előtte kikérdeznénk őket is? – vetette fel a sötétből előbukkanó Stefi, miközben kezével a teherautók felé intett. - Arabul tudsz? – kérdezett vissza enyhe gúnnyal a hangjában Skip. - Nem, de valaki csak tud közülük angolul, hiszen már ki tudja, mióta dolgoztatják őket ott. Skip bocsánatkérően a lányra mosolygott, majd elindult a teherautók felé. Felszállt, és néhány percig nem is jött elő. Mikor visszatért, megosztotta információit a többiekkel. - Azt mondják, hogy a konvojt kísérő huszonnégy őrön, azaz rajtunk kívül – vigyorodott el. –, összesen tízen vannak ott. A rabok fémajtós cellákba vannak zárva, nem fenyeget kitörési veszély, ezért nincs nagyobb létszámú őrség. - Akkor nyomás befelé! Még vagy húszan préseljük fel magunkat, aztán tapossatok a gázra, mert nem akarok lemaradni a Finomító ostromáról sem! – kiáltott fel András, majd felugrott az egyik jármú platójára. Néhányan követték példáját, majd újra mozgásba lendült a konvoj. - Ekkora túlerővel nem lesz nehéz legyőzni őket. – meditált hangosan Márton. – Sokkal jobb apránként elbánni velük, mintha egyszerre egy helyre gyűlve várnának ránk. Csak tényleg visszaérjünk időben! A Finomító az egyetlen hely, ahol tényleg mindannyiunkra szükség van. A kis börtönfaluba érve a magyarok eloldozták a rabokat, és leszállították őket a teherautókról. A szabadság fuvallatát megérző foglyok meg sem várták, hogy a magyarok mit szándékoznak tenni, hanem egyszerűen állati őrjöngés kíséretében megrohanták az őrhelyeket, betörték az ajtókat, és minden útjába kerülő ellenállást elsöpört a több száz fős tömeg. Csupán néhány lövés dörrent, az őrök utolsó kétségbeesett próbálkozása volt ez, mielőtt felkoncolta volna őket a felbőszült emberáradat, mely hamarosan kiszabadította az összes foglyot, és örömünnepbe kezdett. Skipék meg sem várták a végkifejletet, hanem mosolyogva visszaszálltak járműveikbe, és társaik megsegítésére indultak. Útközben megálltak, hogy megszabadulhassanak katonai ruháiktól, nem örültek volna, ha tévedésből pont saját barátaik lövik le őket. A Finomítótól egy kilométerre az útkanyarulatban leállították a kocsikat, és gyalog folytatták útjukat. … Tibi csupán pár méterre hasalt a szögesdrótkerítéstől. Elővigyázatosan olyan helyet választott, ahol egy reflektor ki volt égve, így jótékony sötétség borult a kerítésen kívül eső térségre. Még egyszer alaposan szemügyre vette a létesítményt. „A kapuval szemben áll egy többemeletes, hosszan elnyúló irodaépület-szerűség. Omar szerint ott van a vezérlőterem is. Az iroda takarásában hátul a főraktár, mely balról a finomító fémtornyaival, jobbról az erőmű épületével és kéményeivel van egybeépítve. Mindenhol csövek, fémlépcsők és létrák… Furcsa egy vidék ez… És tulajdonképpen nem is az üzem, hanem maga a város, Port Szaíd. Mindennél kihaltabb, amit valaha is láttam eddig. Nyílegyenes vonalban szakad vége, pontosan fél kilométerre a Finomító kerítésétől. Mintha szándékosan rombolták volna le a köztes részt. Igen… hogy jobban védhető legyen az üzem, és kevesebb fedezéket biztosítson ez a nyílt terep, füves puszta. A városból… pedig már rég elhurcolhatták az utolsó embert is… Szellemváros…” Csendben elővette oldaltáskájából a drótvágót, és ellenőrizte késének és pisztolyának meglétét. Ezután oldalra pillantott, és Stefi csillogó szempárjával találta szembe magát.

176



Az utolsó háború



Megfogta a lány kezét, és közelebb hajolt a vonzó ajkakhoz. Oda nem illő zaj zavarta meg a romantikus pillanatot. Mindkét fiatal felkapta a fejét, szinte egyszerre rántották elő és fordították a hang irányába pisztolyaikat. Skip kúszott melléjük vigyorogva. - Örülök, hogy ti legalább éberek vagytok. – suttogta vidáman. - A frászt hozod ránk! – tette el fegyverét Tibi, és válaszolt hasonlóan halk hangon. – Ilyen gyorsan végeztetek? - Ja. A foglyokat elengedtük, és egy fél perc alatt lemészárolták az összes gecit. Nekünk csak nézelődnünk… – elhallgatott, mert a távolból elemlámpás őrszem közeledett feléjük. … Omar, ahogy tehetségéből telt, próbálta palástolni tudatlanságát, hogy nem ismeri a kezelendő berendezések működését. Szerencséjére a beavatott munkások néma kézjelekkel mutogatva segítették őt abban, hogy merre kell mennie, mit kell csinálnia. Közben, amennyire maradék figyelmével képes volt rá, alaposan megszemlélte az üzem beosztását. Korábbi akciói során nem volt módja sose ilyen zavartalanul dolgoznia. „Fasza gyerek ez a Skip. Ha nekem eszembe jut ez a munkáscserés hadművelet, talán már rég a miénk lenne az üzem. De még mindig jobb későn, mint soha.” – elmélkedett. - Hé te! – ordított az egyik mérnök Omarra. – Azonnal görgess át tíz pakurás hordót az erőműbe! – Omar tanácstalanul nézett körbe, ezért a mérnök begorombult. – Mi van? Hívjam az őröket?! - Ne, könyörgöm! – alázkodott meg az arab, majd elindult abba az irányba, melyet egyik társa mutatott neki óvatosan. Hamarosan megtalálta a raktárt, ahol egyben az üres hordókat ismét feltöltötték a kőolajlepárlás kazántüzelésre használt maradékéval. Itt közölte a parancsba kapott feladatot, és az első hordót oldalára borítva kigurította a raktárból. „Sejtem már… Az olajfinomítás valamiféle végtermékével fűtik az erőművet, amely áramot termel ahhoz, hogy egyáltalán működhessen a finomító. Így a két üzemegység tökéletesen kiegészíti egymást. Csak a kőolaj-utánpótlás nem akadhat el, mert akkor leállna az üzem.” – töprengett. Útközben más pakura-szállítókkal is találkozott, tőlük tudta meg, hogy merre kell mennie, és hogy napi ezer hordó pakurát égetnek el az erőműben ahhoz, hogy energiával láthassák el a telepet. „Csak tudnám, hogy miért nem építettek még csövet ennek az undorító löttynek. Mert akkor talán kevesebb munkást is elég lenne kínozniuk…” – gondolta, és kilazította a hordón lévő fémkupakot. Közben meg is érkezett az erőmű épületébe, a kazán ellátó-tartályának beöntő-nyílásához. Ez egy kisebb terem volt az emeleten, ahová rámpa segítségével kellett felgörgetnie a hordót. Gyors oldalpillantásokkal felmérte a terepet, az egyetlen őrön kívül egy lélek sem volt ott. Határozott. Megpróbálta felemelni a hordót a megfelelő magasságba, majd direkt visszaejtette úgy, hogy a kupak leessen, és szétömöljön a sűrű pakura. Ezután bénázni kezdett, mint aki szeretné jóvátenni hibáját, de sehogy sem sikerül. Az őr ezen feldühödött, és szitkozódás közepette odalépett a földön négykézláb szerencsétlenkedő rohadt arabhoz. Épp jól hason akarta rúgni, mikor Omar felpattant, villámgyorsan a katona mögé pördült, és éles késével elmetszette annak torkát. Meleg vér lepte el az arab partizánvezér kezét, és érezte, ahogy karjai szorításában elernyed ellenfelének teste. Bevonszolta a helyiség sarkában felhalmozott hordók és ládák mögé, majd óvatosan kikémlelt az ajtón, és a fémszerkezetek beugróit kitöltő árnyékok fedezékét kihasználva osont el további potenciális áldozatok után kutatva. „Megkeresem az őrök hálófülkéit, ahogy Skip javasolta reggel. Mielőtt még felébresztené őket valamiféle lövöldözés zaja. Jó ötletei vannak annak a fiúnak…” Megérzései azt súgták neki, hogy a fő irodaépületbe kell mennie, ahol az egész telep irányítórendszere is elhelyezkedik. Biztos volt benne, hogy vészhelyzet esetén a vezetőséget

177



Az utolsó háború



védenék leginkább, ezért a tartalékos őröknek is ott kell helyet kapniuk. Csak az volt a gond, hogy ébren lévő őrökből is ott lézengett a legtöbb. Távolról egy sötét zugból megfigyelte az épületet, és kiszemelt magának a legkevésbé megvilágított oldalon egy pinceablakot. Sokat kockáztatott, de amint eltűntek a házsarkon az őrszemek, keresztülrohant a nyílt térségen, és az irodaház alapzatához vetette magát. Késével elkezdte feszegetni az ablak fakeretét, de mikor ez még egy perc múlva sem vezetett sikerre, berúgta az üveget, és bemászott. Kihajolván a mindenhol kusza összevisszaságban heverő ládákból egyet az ablak elé húzott, hogy eltakarja az árulkodó jeleket. A pincében egy hőközpont-szerű helyen találta magát, ahol mindenféle gőzölgő csövek futottak végig a falak mentén. De ez – mivel nem ismerte rendeltetésüket – nem kötötte le figyelmét, inkább az ajtó felé vette az irányt. Óvatosan kikémlelt, de csak az üres folyosót látta, melyet tízméterenként világított meg egy-egy pókhálóval beszőtt csupasz villanykörte. Kilépett, és vigyázva benyitott az összes ajtón, de embereket nem talált, csak gépházakat vagy raktárakat. „Fel kell jutnom a földszintre, ott több érdekességre van kilátásom.” – határozta el magát. Óvatosan kezdett a lépcső megmászásába, közben bőszen imádkozott Allahhoz, nehogy megnyikorduljon alatta valamelyik lépcsőfok. Kikémlelt a kulcslyukon, de csak nagy világosságot, és a szemben lévő becsukott ajtót látta. „Most fog kiderülni, hogy mennyire vagyok szerencsés!” – morogta maga elé, miközben a kilincsre helyezte kezét. Érezte, hogy hozzátapad az izzadságtól. Mély lélegzetet vett, és lenyomta a kilincset. Résnyire nyitotta az ajtót. Nem látott senkit. Kidugta fejét, és mindkét oldalra elfordította. „Hihetetlen! Mindenki kint koslat, és még csak fel sem tételezik, hogy az ellenség belülről is támadhat… Persze nem panaszkodom. Hehe.” – örvendezett a kihalt folyosó láttán. – „És még segítenek is nekem! Női WC… Férfi WC… Zuhanyzó… Öltöző… Közösségi terem… Hálófülkék…” – olvasta gondolatban az ajtókra csavarozott feliratokat. A legutolsó ajtónál megállt, és fülét a fára tapasztotta, de semmi gyanúsat sem hallott, ezért meghozta eddigi legkockázatosabb döntését. Benyitott. A félhomályban a fal mellett egymás mellé állított emeletes ágyakat látott, melyekből kb. huszonöt darab volt ebben a helyiségben. Az ágyak fele lehetett foglalt. „Lássunk hozzá!” – Omar ismét elővette kedvenc, apjától örökölt kését. Odalépett az első ágyhoz, és a rajta fekvő katona torkát mélyen átvágta. Megnyikkanni sem tudott, csak egy-két másodpercig adott ki valamiféle hörögve bugyborékoló hangot az agonizáló test, amíg a levegő maradéka is el nem távozott a tüdőből. A következő mocsokhoz lépett, és megismételte a műveletet. Már a tizedik áldozatával is végzett, mikor véletlenül felrúgta az egyik katona hanyagul az ágy támlájának támasztott puskáját. A fegyver iszonyatos fémes csattanással vágódott a padlóhoz. Omar úgy összerezzent, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett. „Ezt elszúrtam!” – villant át az agyán, majd visszatért lélekjelenléte, és az ajtó felé rohant. Feltépte, és teljes erejéből a pincelejárat felé menekült. Az őrök álmosan ültek fel a zajok hallatán, de hamar magukhoz tértek halott társaik üveges szemeinek látványától. Ordítva ugráltak ki az ágyból, és fegyvereiket felkapva szaladtak a vélelmezett merénylő után. Omar meglapult a pincében. Pár centivel félretolta a ládát, és pont egy járőr csizmájára nyílt tökéletes kilátása. „Bassza meg! Hogy ennek is pont itt kellett lecövekelnie!” – mérgelődött. Meg kellett várnia, amíg arrébb megy az őr. Csakhogy egyre közelebbről hallotta üldözőinek zaját, sorra nyitottak be a helyiségekbe. Nem sok választása maradt. Kibiztosította gépkarabélyát, és fedezéket keresett. Nyílt az ajtó. Nagy sajnálatára nem voltak felületesek,

178



Az utolsó háború



mert bejöttek. Biztos volt benne, hogy meg fogják találni, ezért előhajolt a csövek mögül, és tüzet nyitott rájuk. Hárman holtan rogytak össze. A kint álldogáló őr is meghallhatott valamit a tompa puffogásból, mert odament az ablakoz, és félretolta a ládát. Óvatlanul lesett be a kitört ablakon, ugyanis egy kés pengéje siklott koponyájába, ezzel azonnali halálát okozva. Omar már újra hallotta az erősítés közeledő zaját, ezért elrángatta a hullát az útból, és kimászott az ablakon. Nem volt ideje óvatoskodni, meg is látták. - Állj! Azonnal! – üvöltött rá egy mogorva tiszt. Omar megeresztett felé egy sorozatot, és tovább futott a finomító labirintusszerű csőrendszerének menedékét célba véve. A tiszt viszonozta a tüzet, és a lövöldözés zajára egyre több katona érkezett futólépésben a környékre. A pinceablakból is kimásztak vagy öten, és üldözőbe vették az arabot, aki egy cseppet sem örült ennek a hirtelen népszerűségnek. Már csak pár méter volt hátra az árnyékos részig, mikor fájdalom nyilallt jobb combjába. Elesett, és a lendület erejétől hajtva még bukfencezett egyet, így sikerült nagyjából biztonságba helyeznie magát. Megtapogatta a combját, keze merő vér lett. „El kell rejtőznöm, hogy elszoríthassam a lábam, különben tíz perc alatt elvérzek.” – ismerte fel világosan és higgadtan a helyzetet, elvégre jó ideje már harcedzett gerilla volt. Pont ezért nem viszonozta már a feléje záporozó golyókat sem, mert fegyverének torkolattüze elárulta volna tartózkodási helyét. Inkább megpróbált minél inkább az árnyékos részek takarásában maradva távolabb húzódni a veszélyes helytől. … Az első eldörrenő lövések zaja adta meg a jelet a totális bevetés kezdetére. Az összes beszivárgott arab kivárta a megfelelő pillanatot, majd fegyvereiket előrántva eszeveszett tüzelésbe fogtak, hatalmas riadalmat és fejetlenséget okozva ezzel a telep biztonsági személyzetének körében. Ezt a kerítésen kívül lesben fekvő magyarok is azonnal észlelték. „Úgy rohangálnak összevissza a rohadékok, mintha csak egy széttaposott hangyaboly riadt lakóit látnám. Mindenfelől fegyverropogás hallatszik… A kerítés őrzői is futásnak eredtek, hogy társaik segítségére siessenek.” – követte Skip figyelmesen az eseményeket. – Itt az idő, támadás! – sziszegte a körülötte hasaló társainak. Tibi előrement, és egy perc alatt egy jó méteres szakaszon szétvagdalta a kerítés hálóját. A magyarok egymás után nyomultak be a nyíláson, és az udvaron szétszórtan elhelyezkedő ládák, tartályok, járművek fedezékeit kihasználva lopakodtak a belső területek felé. Céljuk az volt, hogy meglepetésszerűen hátba támadják a belső ellenségre vadászó őröket, és így szétzúzzák az arab társaikat körbezáró gyűrűt. Hamarosan meg is pillantottak néhány hevesen lövöldöző katonát, akik hátukat óvatlanul fedezetlenül hagyták. Skip intett meglapuló társainak, hogy összehangolják a támadást. Ujjait sorra kiegyenesítve elszámolt háromig, majd előrelendítette karját, ezzel megadta a jelet. Egyszerre nyitottak tüzet, így az ellenség emberei közül senkinek sem lehetett ideje oltalmat biztosító helyet keresni. A két tűz közé szorultak pillanatok alatt életüket vesztették, vérrel bemázolva fedezékeik oldalát. Skip elégedetten bólintott, majd összegörnyedve beljebb hatolt. Néhány társa követte őt. Egy nagyobb teherautó árnyékában összegyűltek páran. - Figyeljetek! Meg kell keresnünk, és el kell foglalnunk a vezérlőtermet, mielőtt még eszükbe jutna vészjelzést leadni. - És ha már megtették? Legalább tíz perce kitört a csetepaté. – aggodalmaskodott Stefi. - Erre most nem érünk rá. Akkor is el kell foglalni! – hadarta Skip, és elhagyva a fedezéket, futásnak eredt. – „Talán ebben a hirtelen zűrzavarban még senki sem gondolt a vészjelzés leadására. Vagy esetleg abban bíznak, hogy maguk is képesek úrrá lenni a nehézségeken.” – reménykedett a fiú.

179



Az utolsó háború



Márton, Péter, Tibi, Stefi és még páran követték őt. Az irodaépület felé vették az irányt, Omar elmondása alapján ott futnak össze a szálak. Skip egyenesen az ajtó felé rohant, de az ajtót közrefogó két ablakban fények villantak, a srác lábai előtt golyók verték fel a port. Sebtében egy vastag lámpaoszlop mögé ugrott be, és várt. Szakadatlanul tüzeltek rá, így nem sokat tehetett. Gondolatban felmérte a helyzetet. „Alig tíz méter a házfal. Vajon mennyire tudok pontosan dobni ekkora távolságba?” – közben öve alá dugta pisztolyát, és elővett két kézigránátot. Amint egy pillanatra is megszűnt a lámpavason kopogó ólomlövedékek zaja, kihúzta mindkét gránátból a biztosítótűt, előugrott, és egymás után elhajította a két robbanószerkezetet a két ablak irányába. Az első be is repült a nyíláson, a második viszont visszapattant Skip irányába. A robbanásig hátralévő pár másodperc alatt Skip ijedten hátat fordított az épületnek, és futtában bevetődött egy felborult fémhordó mögé. Ekkor hallotta meg az egymást követő két dörrenést. Azt csak társai láthatták, ahogy a célba talált gránát detonációjának lökéshulláma kiveti az ablakon a szétroncsolt testű fegyverest. A másik gránát csak az aszfaltba robbantott egy kisebb krátert. Viszont a fejét és fegyverét kidugó másik katonát sikerült egy több irányból érkező össztűzzel leszedni. Ismét megindultak az épület felé. Péter futott elől, és a kilincs környékére irányított rúgással beszakította az ajtót. Bent az első adandó fedezék biztonságába bukfencezett. A többiek hátulról fedezték őt, viszont senki sem volt, aki rájuk támadhasson. Azért továbbra is fokozott óvatossággal haladtak előre a folyosón. A különböző helyiségekbe benéztek, de mind üres volt, egy kivételével. - Atya világ! Ez iszonyú! – fintorgott Stefi a hálókamrákban talált átmetszett torkú, vérbe fagyott holttestekre. - Valaki már megelőzött minket! – vigyorodott el Skip. – Eddig minden úgy ment, ahogy elterveztem. – állapította meg magabiztosan. - A földszint és a pince tiszta. – jelentették az ellenőrzésről visszatért PSzK-tagok. – A jó néhány hulla kivételével. - Akkor nyomás az emeletekre! Valahol ott lesz a vezérlő! – utasította társait Skip, és rögtön előre is sietett. Az első emeletre érve egy feszülten, határozatlanul fel s alá járkáló katonába botlott, akinek egyébként is idegesen remegett ujja a ravaszon, így azonnal tüzet is nyitott az idegenre. Skip megtántorodott, és visszazuhant a lépcsőfordulóig. Fájdalmasan markolta golyó ütötte sebből vérző vállát. Társai ekkor értek oda, és fedezékbe húzták sérült barátjukat. - Minek kell mindig vakmerősködnöd, baszd meg! – korholta Márton. – Megvárhattál volna minket! - Valakinek úgyis elöl kell mennie! És én legalább meg merem tenni! – vágott vissza Skip. - És legalább jól vagy? – érdeklődött Stefi. - A körülményekhez képest. – sziszegte, miközben letépte ingét a sebről. – Elég rondán néz ki… - Várj, bekötözöm! – azzal a lány kötszert vett elő csomagjából, és a fiú mellé térdelt. - Valaki maradjon itt vigyázni rájuk, mi addig már tényleg felmegyünk! – határozta el Márton, és előre indult. Két idősebb PSzK-tag társaságában maradt ott a két fiatal. Közben Márton egy gyors mozdulattal gránátot dobott a folyosó vége felé. A katona ijedt sikolyát elnyomta a robbanás dübörgése és az üvegcsörömpölés. - Így kell a problémás eseteket megoldani! – mondta maga elé mosolyogva Márton, majd kilépett a fal takarásából.

180



Az utolsó háború



A padlón egy széttrancsírozott hulla hevert, a körülötte lévő ajtók beszakadtak, lepergett a vakolat, és kiment a világítás. Benéztek a helyiségekbe, de mind kisebb irodák voltak, és üresek. Így hát a második emeletre vezető lépcsősor megmászásába fogtak. Fokozott óvatossággal kémleltek ki a folyosóra, de nem ütköztek ellenállásba. Csak egy duplaajtó bontotta meg ezen az emeleten a folyosó falának egységét, nem volt kétséges, hogy az lesz a vezérlő. Egy határozott mozdulattal egyszerre nyomultak be, és ki-ki mit talált, ugrottak fedezékek mögé. Onnan kikandikálva rémült arcú fehér köpenyes mérnököket és technikusokat figyelhettek meg, sokuk felszólítás nélkül is a magasba emelte kezét. A magyarok megnyugodva álltak fel. - Hands up! – üvöltött biztonság esetére a foglyokra Márton, így minden kéz a magasba emelkedett. – Hozzátok fel Skipet, ő biztos jobban szót tudna érteni velük, mint mi. - Jövök én magamtól is. – hallatszott a hátuk mögül. Skip a saját lábán lépett be három kísérője társaságában. Csak a karja volt fehér kendővel bekötve, és a nyakához erősítve. - Ki akar együttműködni velünk? – tette fel a kérdést angolul Skip, és a foglyok arcát fürkészte. Néhányan dacosan állták Skip tekinteték, sokan viszont zavartan félrepillantottak, vagy lehorgasztott fejjel a padló repedéseit kezdték vizsgálgatni. – Szóval senki? Nagy kár… – csóválta meg a fejét. – Most mit csináljunk veletek? – kérdezte maga elé morogva, továbbra is angolul beszélve, közben lenézett a kezében tartott pisztolyra. Megérthették a célzást, mert egy fiatal, jólfésült, szemüveges fickó kilépett a foglyok közül. - Azt hiszem, hogy mégis megfontolnám az ajánlatukat… - Parancsolom, hogy kussolj, és azonnal gyere vissza! – sziszegte feléje az egyik idősebb kolléga, valószínűleg a főnök. - Te rohadt áruló! Szemét köpönyegforgató! – morogták többen is feléje. - Nevezzetek, ahogy akartok, de én biztos vagyok benne, hogy az eddigieknél sokkal több juttatást fogok kapni az új vezetőségtől szolgálataimért cserébe. – ez Skipnek is szólt. - Ebben biztos lehetsz. Gyere ide hozzám, és lássunk is a munkához! – intett feléje Skip. A fickó néhány lépést tett, de ekkor hatalmas robbanás rázta meg az épületet, a dörej beszakította az összes ablakot, az arcuk elé kellett kapniuk kezeiket, hogy a szilánkok minél kevésbé vagdossák meg őket. Néhány másodpercre a világítás is megszűnt. Ezt a foglyok ki is használták, többük keze a köpenyeik alatt lapuló pisztolyaik után nyúlt, és vaktában tüzet nyitottak az ellenség vélhető tartózkodási helye felé, akik a lövöldözés zajára félreugráltak, és viszonozták a golyózáport. Tibi háttal a falnak dőlve ült, a szédüléstől nem is érezte a fájdalmat, pedig tudta, hogy több helyen is eltalálták. Erőlködve résnyire nyitotta szemét. Vele már nem törődött senki, halottnak hitték. Jelenlegi helyzetéből jól belátott mind társai, mind az ellenfél fedezéke mögé. „Patthelyzet. De legalább a többieknek nem esett bajuk.” – villant át agyán, majd remegő kézzel megmozdította géppisztolyát, melyet még az egyik megölt katonától szedett el. Nagy erőfeszítéssel célra emelte, és meghúzta a ravaszt. Addig el sem engedte, amíg volt lőszer a tárban. Szemei előtt elsötétült a világ, ezért le is hunyta őket, csak a fegyver szorítására koncentrálta minden erejét. Mikor csönd lett, lehanyatlott keze, a fegyver fémesen koppant a betonon. A magyarok előbújtak fedezékeik mögül. Páran az ellenség térfelére mentek, elővigyázatosan készenlétben tartva fegyvereiket, de csak egy halott fasírthús-hegyet találtak, a bútorokról, és a falakról patakokban csorgott a vér. Stefi szaladt oda elsőként Tibihez, és melléguggolt.

181



Az utolsó háború



- Rendben vagy? Szólj valamit! – kérlelte Stefi, de mivel választ nem kapott, sírva fakadt, és el-elcsukló hangon szólongatta barátját. – Tibi! Válaszolj! Nem halhatsz meg… szerelmem! - Nem fogok… – nyögte ki elhaló hangon Tibi, de többre már nem volt képes. - Segítsetek már! Csinálni kell vele valamit! – fordult a lány a többiek felé, akik már köréjük is sereglettek, és készítették is elő a kötszereket. - A rohadt mocskok! – sziszegte a távolabb figyelő Skip, és a mérnökök hulláiba rúgott. Ezután odalépett a még mindig reszketve a földön heverő átállt mérnökhöz, és gallérjánál fogva talpra rántotta. Kissé elfeledkezett sebesüléséről, ezért arca eltorzult a fájdalomtól, mikor az elhamarkodott mozdulatot tette. – Amíg segítesz, nem fogsz ilyen sorsra jutni. – mondta szelíd, de pont ezért fenyegető hatású hangon a mérnöknek, és a holttestek felé bökött. - Oké, bennem megbízhatsz! – mást nem is lett volna ajánlatos mondania ebben a helyzetben. – Van orvos is a telepen, idehívhatom telefonon. – ajánlotta fel, segítőkészségét bizonyítandó. - Tedd meg! De mondd meg neki, hogy várja meg az embereimet, mert kíséret nélkül még lelőhetnék. És ahogy elnézem, nagy szükség lesz még a munkájára! – majd társaihoz fordult, és magyarra váltott. – Néhányan menjetek el az orvosért, mindjárt megkérdezzük, hogy merre van. - Oké! Skip fél füllel azért figyelte a mérnököt is, de az semmi gyanúsat sem mondott a kagylóba, így megnyugodott. Ezután az egyik falat borító térképen megkeresték az orvosi részleg helyét, és Skip odairányította a Tibi mellett tanácstalanul lézengő társait. Mikor elmentek, beszédbe elegyedett a mérnökkel. - Hogy hívnak? - Andrew. - Én Skip vagyok. Békülési gesztusként kezet fogtak. - Mi volt ez a robbanás? – kérdezte a magyar. – Gránát vagy ilyesmi nem lehetett. Ez túl nagy volt ahhoz. - Igen. Mindjárt utánanézek. – ezzel az egyik műszerpulthoz lépett, melyen kis lámpácskák villogtak különféle színekkel. Ezek az üzem különböző részlegeihez kapcsolt ellenőrző berendezéseknek a visszajelző fényei voltak. – Baj van a hármas lepárlóval. – jelentette ki egyetlen futó pillantás alapján, majd kinézett az egyik ablakon. Skip mellélépett. Ő is meglátta a valamivel messzebb lángoló magas fémszerkezetet. A középső lepárlótorony, mely valószínűleg a robbanás következtében dőlt meg, és vesztette el több darabját, most fáklyaként világította be a környéket. A közvetlen körzetében vörösen izzottak a fémcsövek és tartószerkezetek. - Nem veszélyes ez? – kérdezte Skip bátortalanul. - Hülye kérdés! Persze hogy az. Nem tudtad, hogy veszélyes gyúlékony anyagok közelében lövöldözni? - De, csakhogy egy hadművelet során óhatatlanul eldördül néhány fegyver. - Néhány milliószor?! Egy olajfinomítóban! – gúnyolódott Andrew. - Inkább azt mondd meg, hogy mit lehetne tenni? Meddig bírja még a többi egység? - Igazad van, menteni kell a menthetőt! – azzal visszaült a vezérlőpult elé, és a számítógép monitorját figyelve nyomott le különféle kapcsolókat, billentyűket. Skip kérdő pillantását elkapva mindig elmagyarázta, hogy épp mit csinál. – Az automata biztosító rendszer már elzárta a sérült szektorhoz vezető összes csövet, azért nem robbantunk föl eddig. Most leállítom mind a maradék négy lepárlót, és kiszivattyúztatom belőlük az olajat. - Hová?

182



Az utolsó háború



- A föld alatti óriástartályba. Százezer köbméter űrtérfogatú. – dicsekedett a mérnök. – Abba megy a késztermék, és onnan töltjük fel a tartályhajókat is. Szerintem ebben a helyzetben megbocsátható, hogy beleeresztek némi szennyet is. - De nyugodt vagy, a kurva életbe! Épp arról mesélsz, hogy egy kibaszott nagy bombára épült ez az egész kóceráj, mely bármikor felrobbanhat! – kelt ki magából Skip. - Azért ez nem olyan egyszerű! Ahhoz nagyon szándékosan ki kellene kapcsolni az összes biztosító automatikát, hogy egyszerre felrobbanhasson az egész… Azért tényleg van egy kis gond… - Éspedig? - Egy lepárló megsérülhetett, nem tudom kiüríteni. A másik három rendben lesz, hamarosan lezárhatom a főtartály összes biztonsági szelepét. - És mi lesz a negyedikkel? - Ha pár órán belül nem sikerül a tüzet eloltani, akkor az is felrobban. - Fasza! Ki tudja, hány halottat fog az is követelni! De most mégse mehetünk tüzet oltani, még szitává lőnének minket! – Skip lemondóan körbenézett, és szeme megakadt a normál külsejű számítógépen. – És hogy lehet kapcsolatba lépni Szicíliával? – váltott témát. - Miért? Akarod? - Most még nem, csak mutasd meg… ha ezzel elkészültél. Pár perc múlva átültek a kiszemelt számítógéphez. Skip jól sejtette meg, melyik lesz az. A mérnök bekapcsolta, beírta a rendszerjelszót, és beállítgatott néhány dolgot. Skip figyelmesen megjegyzett mindent. - Most pedig légy szíves mutasd meg, hogy miként állíthatom át a jelszót, aztán fordulj el. - Nem bízol bennem? – kérdezte Andrew, miközben eleget tett a kérésnek. - Az a legjobb, ha az embernek csak magában kell bíznia. Amint a mérnök arrébb ment, Skip átírta a jelszót, majd kikapcsolta a gépet. Szórakoznia nem volt ideje, de azt sem akarta, hogy illetéktelenek beléphessenek a kommunikációs hálózatba. Ezt elintézvén odalépett a barátja mellett gubbasztó Stefihez. - Rendbe fog jönni! – bíztatta a lányt. – És… ha velem történne valami, a számítógép jelszava egyszerűen az lett, hogy ’győzelem’. - Oké! Köszi! – szipogta a lány felpillantva. Ebben a pillanatban értek vissza a többiek, Márton és Péter utat adott az orvosnak és asszisztensnőjének. A doktor elborzadva pillantott végig a teremben elszórtan heverő vérben úszó holttesteken. Skip Tibire mutatva szólította meg angolul. - Jobb dolga lesz, mint egy királynak, csak tegyen meg mindent a sebesültjeinkért! - Van más választásom? – mosolyodott el féloldalasan a doki. - Nem nagyon. – ismerte be Skip. – Úgyhogy legyen szíves, lásson is hozzá. Tibit az egyik asztalra fektették, és óvatosan levagdosták a ruháit sebeinek környékéről. Az orvos többféle injekciót adott az eszméletlen fiúnak, infúziót csatolt rá, és különféle szerszámokat, szikéket, fogókat, szorítókat, törlőtamponokat, tűket vett elő táskájából. A magyarok nem tudtak volna érdemben hozzászólni az elkövetkező műtét menetéhez, ezért bízniuk kellett az orvos jóindulatában. Mást nem tehettek. Skip is feszülten sétált körbe-körbe a helyiségben, néha félrerúgott egy-egy útjába kerülő végtagot. Kintről időnként még mindig heves lövöldözés zaja szűrődött fel, pedig már éjfél is jócskán elmúlt. Az ablakhoz lépett, tekintetét magához tapasztotta a lángoló torony. - Menjetek le, és szóljatok mindenkinek, akinek csak lehet, hogy tűnjenek el a négyes lepárló – a rögtön a kigyulladt mellett jobbra lévő az – mellől, mert pár órán belül fel fog robbanni. Majd én vigyázok itt. – kérte halkan társait. Péter és Stefi maradtak csak, mert ők különösen kötődtek érzelmileg a műtét alatt álló Tibihez, meg egyébként sem lehet tudni, a vezérlőt meg kell védeni. …

183



Az utolsó háború



Márton – nem feledkezve el az alapvető óvatossági szabályokról – több társa kíséretében lerobogott a lépcsőkön, és elhagyta a központi irodaépületet. „Nem bírnám elviselni, ha egy ilyen hülye baleset miatt halnának meg a társaim!” – nézett a vörösessárga fénnyel lobogó üzemegységre. – Hé! Omar? – kiáltott kérdően egy fegyveres arabra. Az csak a vállát vonogatta. Márton megpróbálta neki elmutogatni, amit közölni akart. A lángoló lepárlóra, majd a mellette állóra mutatott, és egy ’bumm’ hang kíséretében összetett kezeit szétkapta. Aztán az emberekre mutogatott, és hogy el kell távolodniuk az épülettől. Az arab, úgy tűnt, megértette, mert bólogatva rohant el. - Ha mindenkinek ennyi időbe fog telni elmagyarázni a helyzetet, akkor soha nem végzünk! – jegyezte meg valaki a göndör hajú mellett. - El fogják mondani egymásnak, ne aggódj! – nyugtatta meg Márton. Ezután a terepet szisztematikusan átvizsgáló magyarok csoportjához csapódtak. - Mi a helyzet fiúk? – érdeklődött Márton. - Már alig találni ellenséget, akik még élnek, azok bujkálnak, és csak tuti helyzetben lőnek. Megpróbáljuk megkeresni őket. - Oké, de csak óvatosan. És küldjetek el mindenkit annak a toronynak a környékéről, mert könnyen meglehet, hogy fel fog robbanni. - Kösz, hogy szólsz, majd erre is ügyelünk. … Hajnali fél három volt, amikor a doki befejezte Tibi műtését. Fáradtan sóhajtott fel, majd leült az egyik viszonylag vértől mentes székre. Skip erre felkapta a fejét, már ő is nagyon lankadt volt. Kintről még szórványos lövöldözés hallatszott be, de már a javán túl voltak. - Nos? – lépett oda Skip a dokihoz. - Amennyire lehetett, összefoltoztam. Kritikus az állapota, de szerintem helyre fog jönni. - Köszönöm! A bíztatást is, és azt is, amit tett. - Ez a dolgom. Már úgyis untam azt a sok nemi betegséget, amivel a katonák zaklattak. Ki tudja, hova jártak szabadidejükben zülleni. - Most jelentősen megváltozott a helyzet… De azért még egyszer köszönöm! És nyugodtan pihenjen le egy kicsit, reggel szerintem sajnos nagyon sok dolgunk lesz. Ekkor váratlan világosság árasztotta el a termet, majd iszonyú dübörgés rázta meg az épületet, és forró szél süvített át az üres ablakkereteken keresztül. Andrew felugrott, és az ablakhoz rohant. Skip is így tett. A négyes lepárlóból hatalmas füstfelhő és lángnyelvek csaptak ki, a szétvetett fémszilánkok még mindig csörömpöltek a házak falain és az aszfalton. Emberek látszólag nem sérültek meg. Most még a villany sem kapcsolt le. - Pontos volt a jóslatod. – állapította meg Skip. – Kösz, hogy időben szóltál! - Nincs mit. Eddig még kivétel nélkül bevált az életelvem, hogy mindig a legerősebbek mellé kell állni. „Aha. Akkor vigyáznom kellesz veled, ha valami nagy szarba keveredünk, nehogy elárulj minket is.” – szögezte le magában a magyar. … Pirkadatkor haltak el az utolsó puskalövések dörejének visszhangjai. A hirtelen beállt nagy csendre Skip is felkapta a fejét az asztalról, melyen egy jót szundított. Mellette Andrew bütykölte a vezérlőkapcsolókat, az ajtóban Peti és Stefi álltak őrt, időnként hatalmasat ásítva. A doki is az asztalra borulva szuszogott, Tibi a hátára fektetve egyenletesen lélegzett. - Minden rendben? – kérdezte Skip feleslegesen, mert neki is volt szeme. A lámpák ekkor pislákolni kezdtek, majd néhány perc múlva minden elektromos műszer leállt, kialudtak a fények az irányítópultokon is.

184



Az utolsó háború



- Úgy tűnik, hogy senki sem vette a fáradságot az éjszaka során, hogy töltögesse az erőműkazánt. – előzte meg válaszával a felmerülő kérdéseket Andrew. Skip legyintett, kinyújtózkodott, és leballagott a lépcsőn. Andrew-t magával hívta, hogy felmérjék a keletkezett károkat. Az udvaron borzalmas látvány fogadta őket. Omar az egyik terepjáró motorháztetején ült bekötözött lábbal, onnan irányította az embereit és a zömében arab kényszermunkásokat. Ez utóbbiak is hallgattak rá, mert felszabadítójukként tisztelték. Egy kupacba dobálták a szicíliai katonák hulláit, valóban lehettek kétszázan, mert a testeikből felépített domb egy jókora teherautónyi helyet foglalt el. Ráadásul alulról még szivárgott a lassan besűrűsödő vér, mely az aszfalt mélyedéseiben gyűlt össze. Az udvar távolabbi pontján, ahonnan nem látszott a gyűlölt katonák hullahegye, az emberek a saját halottjaikat fektették le sorba egy kisebb füves részen. Skip komoran arrafelé irányította lépteit, és lehajtott fejjel gyászolta az elesetteket. Omar is odabicegett hozzájuk. - Igen, Skip, minden háború áldozatokkal jár… Gyászolni kell őket, és megadni nekik a végső tisztességet. Jó barátaink, társaink voltak egytől egyig. De gondolj arra, hogy ők önként vállalták azt, hogy ha kell, akár az életüket is feláldozzák a szent célért… Hősi halottak, akikre örökké emlékezni fog a világ. Nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy mi élhessünk. És ezért örök hálával tartozunk nekik… Sose szabad elfelejteni, hogy ezt értünk tették! Allah óvja meg lelkeiket! – rögtönzött gyászbeszédet a tapasztalt arab háborús veterán. - Nem fogjuk őket elfelejteni! – sóhajtott Skip, és végigtekintett a halottakon. Legtöbben közülük gyári munkások voltak, akik fegyvertelenül álltak a felkelők oldalára. Skip kilenc embert számolt össze a PSzK tagok közül, tizenkettőt Omar emberei közül. Újra saját halott társaira pillantott, és felidézte a múltat egészen az első találkozásuktól a hosszú utazáson át a tegnap esti bevetési parancsig, és elszorult a szíve. A magasba nézett. Hatalmas halotti gyertyaként még mindig lángolt a két lepárlótorony, fekete füstjük az égig emelkedett, ezzel is emlékeztetve a kifejezhetetlen emberi veszteségre. - Skip! Jól vagy? – kérdezte az épp oda érkező koszos, zúzódásokkal teli András a barátjától, látva annak sápadtságát. - Miért mi van? – rezzent össze, ahogy megzavarták elmélyült gondolatait. - Kell egy hely, ahol a sebesülteket ápolhatnánk. Rengetegen vannak! Sok a súlyos eset is. - Vigyétek őket az irodaépületbe! – javasolta rövid töprengés után. – A földszinten vannak hálóhelyiségek sok ággyal. Csak némelyiken ágyneműt kell cserélni… – felnézett a kitört ablakú épületre, és elkiáltotta magát. – Peti, Stefi! A megszólítottak kinéztek az ablakon, első reakciójuk a döbbenet volt, ahogy végignéztek az iszonyatos ravatalozón. - Tessék? – kérdezték lassan felocsúdva. - Keltsétek fel a dokit, és kísérjétek le a hálóhelyiségekbe. Sok munkája lesz, sajnos. – ezzel elfordult felőlük, és ismét a füvön fekvő porhüvelyekre meredt. - Skip! – szólította meg pár perc után Andrew, de a magyar nem reagált, ezért oldalba bökte. - Mit akarsz? – rándult össze. – Nem látod, hogy dolgom van?! - De. Csakhogy vannak olyan dolgok is, amelyek nem fognak ilyen békésen és türelmesen megvárni, mint ők. – figyelmeztette Skipet morbid modorban. Skip felháborodásában ökölbe szorította a kezét, de aztán vett egy mély lélegzetet, és ellazította magát. Volt már épp elég erőszak. - Mondjad! – kérte kurtán. - Először is: Sajnálom a barátaidat, de gondolj bele, hogy mekkora szerencsétek van. Tízszer annyi telepfelügyelő katonát öltetek meg, mint ahányan közületek elestek. Nem tudom, hogy csináltátok, de ez mindenképp nagyon jó arány… - Ezt a témát, kérlek, függeszd fel! - Jó… Szóval a többi gond. Mit akarsz kezdeni az üzemmel?

185



Az utolsó háború



- Egyelőre fenn kell tartanunk a termelést. - Sejtettem. Különben nem féltél volna annyira, hogy felrobban az egész. De így üzemképtelen. – mutatott a tornyokra, melyek alig csökkenő hevességgel ontották a lángokat, és füstöt. - És? Mit tehetünk? – kérdezte Skip még mindig kissé közönyösen. - Ahhoz, hogy legalább hatvan százalékos kapacitással beindulhassunk, el kell oltani őket, aztán addig hűteni, míg el nem érik a normál külső hőmérsékletet. Újra kell indítani az erőművet, hogy a vízpumpák használhatóak legyenek. Fel kell készülnünk napi kétszázötven kamionnyi kőolaj fogadására és feldolgozására, hogy meglegyen a kellő árukészlet, mire négy nap múlva újra jön a tartályhajó Szicíliából. - Kétszázötven kamion? – Skip egyből nagyon figyelmessé és érdeklődővé vált. – Honnan jönnek ezek, és mikor? - Ezerötszáz kilométeres körzeten belül tíz kisebb olajmezőnk van. A világos napszak során folyamatosan érkeznek szállítmányok, az első körülbelül nyolckor, tehát másfél óra múlva várható. - És… ez a kétszázötven kamion, mind különböző? - Értem az aggodalmad, de annyira nem rossz a helyzet. Ténylegesen csak százötven kamionról van szó, mert némelyik naponta többször fordul. - Hány sofőr van? Hogy néz ki egy ilyen olajmező? – Skip egyre izgatottabbá vált, mert egyre inkább tartott egy új támadástól ellenük. - Ne majrézzál már annyira! – mosolygott rá Andrew. – Mondtam, hogy mindenben segíteni fogok neked. Egyébként az olajmezők ugyanilyen drótkerítéssel vannak körülvéve, a fúrótornyokon kívül egy-két barakkból áll az egész, ott nincs sok munkásra szükség, tíz-húsz munkás, némi műszaki személyzet, és tíz állandó őr lehet telepenként. Ezen kívül minden kamionnak van egy sofőrje, a távolabbról jövőknek kettő. - Ez azt jelenti, hogy még legalább háromszáz katona fordulhat ellenünk. Bassza meg! Akkor még a java hátravan! – dühöngött Skip. - Te nem hiszel nekem! – csóválta a fejét Andrew. – Ha rám hallgatsz, nem lesz semmi gond. - Miért vagy olyan biztos ebben? – förmedt rá, közben eltöprengett, hogy vajon miért akar annyira nyájasan a bizalmába férkőzni ez a mérnökfiú. - Azért, mert ezek a katonák zsoldosok. Nem szent ügyért harcolnak, mint ahogy az arabok szoktak. Védekezni jól tudnak, mert féltik az életüket, de támadni vonakodnak. Ha megkapják a pénz-, kaja- és piaadagjukat, akkor nyugton maradnak. - Biztos vagy ebben? - A többségükre biztos, hogy illik a jellemzésem. – jelentette ki meggyőződéssel. - Jó. Kiderül. Mesélj még valamit arról a bizonyos tartályhajóról is, hogy teljesen képben legyek. - Nem sok érdekeset mondhatok róla. Hetente egyszer jön, beszivattyúzzák az addig összegyűjtött finomított késztermékeinket, ideadják a néhány konténernyi hazai ellátmányt – ez a fizetés a szolgálatainkért cserébe – aztán elhúzzák a csíkot. A konténerek tartalmát nekünk kell szétosztanunk a munkások, katonák, és egyéb dolgozók között. Ezért mondtam, hogy ki tudjuk fizetni a kamionsofőröket. - És a hajó? Azok nem fognak gyanút? - Láttál már tankerhajót? – kérdezett vissza a mérnök. - Nem. Sőt, még semmilyet sem. Legalábbis nem emlékszem rá. - Egy ilyen hajó annyira hatalmas, hogy nem is tud a part közelébe jönni, nem bír finom manővereket végezni, mert több száz méter hosszú. Kb. egy kilométer távolságban horgonyoz le, mi vontatjuk oda egy kis szervizhajóval a tömlőt, amelyen át a benzint és olajat pumpáljuk

186



Az utolsó háború



át. Közben átrakják a hajónkra a konténereket, és ha mindez kész, már mennek is. Örülnek, ha minél hamarabb eltűzhetnek innen, ki sem szállnak. - És… hány ilyen szervizhajótok van, és mekkorák ezek? Hogy néznek ki? – informálódott tovább Skip. - Három van. Nem túl nagyok, összesen húsz konténer fér el a fedélzeten, amelyeket a hajó saját darujával lehet ki- és berakodni. Majd megmutatom, ha kisétálunk a kikötőbe. – adta meg a kért felvilágosítást. „Húsz konténer és saját daru. Attól függően, hogy mekkorák is azok a konténerek, elvileg felférhetnek a teherautóink egy ilyen hajóra, és akkor még a nagy tartályhajót sem kell megszállnunk, ami egyébként is túl feltűnő lenne. Vihetünk az újonnan szerzett teherautókból is magunkkal, hisz azok sokkal jobb állapotban vannak, mint a mieink. Rengeteg fegyvert is zsákmányoltunk, hegyekben áll az udvaron. A benzin is ingyen van, hetente jön az ellátmány… Jól felpakolunk, és amint a sebesültek rendbe jönnek, indulunk Reggióba. A legjobb dolog ez a saját daru. Bárhol partra szállhatunk, és kirakodhatunk…” – lelkesült be Skip. – „Viszont amíg meg nem érkezünk, kerülnünk kell a feltűnést, főleg a tartályhajó legénysége nem vihet hírt…” Skip megköszönte a segítséget, majd visszasietett Omarhoz, és elmondta neki, amit az érkező kamionokról és hajókról megtudott. - Én elhiszem, amit Andrew mondott, de biztonság esetére fegyverezd fel a munkásokat is, és kérd meg őket, hogy továbbra is segítsenek a Finomító üzemeltetésében. Először is az erőművet kell beindítani, és a tüzet eloltani. – fejezte be Skip. - Elárulnád, hogy tulajdonképpen minek kell még egyáltalán ezzel az egész kócerájjal törődnünk, amikor egyszerűen fel is robbanthatnánk? – érdeklődött az arab. - Ennek több oka is van. Mi ugyebár elmegyünk Szicíliába, és ez a hely lehetne a stratégiai hátországunk. Amíg nem érünk oda, nem semmisülhet meg, mert a hírre egyből megerősítenék a tengeri és szárazföldi készültséget is. Később viszont lehet időzíteni. Ha egyszerre szűnik meg a benzinutánpótlásuk a mi akciónk kezdetével, akkor sokkal több esélyünk van legyőzni őket, mert duplán összezavarodnak. – ismertette Omarral a Lászlótól hallott érveket. – És… nem jó nektek az, hogy némi munkáért és őrizetért cserébe minden héten megkapjátok a többkonténernyi ellátmányt. Így… segíthettek nekünk. Mert gondolom, velünk jönni nem akartok. - Nem is mehetnénk. Ott főleg fehér emberek élnek. Azonnal kiszúrnának minket. Egyébként igazad van. Kihasználhatjuk a helyzetünket. Mostantól nekünk is, a munkásoknak is jó életük lesz. - Helyes! Akkor lássunk hozzá a berendezések helyrehozásához! – elindult az erőmű felé, közben egy hatalmas ásítást nyomott el. - Még meg sem köszöntük a zseniális haditervedet! – kiáltott utána Omar. – Sose volt még ekkora sikerélményben részem. – mutatott körbe széttárt karokkal. - Ez közös siker. Mindnyájan keményen megdolgoztunk érte, sok múlt a szerencsén is. És még nincs is vége! – kisebbítette szerényen az érdemeit Skip. … Nyolcig sikeresen újraindították az erőművet, és eloltották a tüzet, bár a kiégett lepárlók még mindig erősen füstölögtek. Skip is egy slaggal a kezében állt, és vízzel fecskendezte az olvadt fémet, hogy minél hamarabb lehűljenek a roncsok. Ekkor izgatott kiabálásra figyelt fel. Elindult a zajforrás irányába. A kapunál őrt állók mutogattak a távolban közeledő kamionkonvojra. - Hívjatok ide minden használható embert, fegyveresen! – kiáltotta el magát Skip, és feszülten figyelte a köréje sereglő katonákat, majd a közeledő járműoszlopot. – Nyissátok ki nekik a kaput! – adta ki az utasítást. – „Mindjárt kiderül, hogy tényleg annyira lefizethetők, megvesztegethetők, mint ahogy Andrew mondta. Remélem, igen.”

187



Az utolsó háború



Az öt kamion még a kapu előtt lefékezett. Kinyíltak az ajtók, és azok fedezékéből fegyvercsövek meredtek elő. Skip mindenáron el akarta kerülni az újabb vérontást, ezért angol nyelven teljes erejéből átkiabált a sofőrökhöz. - Egyvalaki jöjjön közelebb, fegyvertelenül. Én is az vagyok. Beszéljük meg a helyzetet! Pár percnyi idegőrlő várakozás után végre az egyik sofőr kiszállt, géppisztolyát az ülésen hagyta, és megindult a koszos, szakadt ruhájú, felkötözött kezű suhanc felé. Skip szintén közeledett a katona felé. Mindkettejük mozdulatait puskacsövek tucatjai követték. - Mi ez az egész? – kérdezte a katona, miközben gyanakvóan végigmérte a toprongyos srácot, a fegyverekkel hadonászó szakadt csűrhét, és a füstölgő, romokban álló lepárlótornyokat. – Hol vannak a megszokott emberek? Mi történt itt? - Személyzetcsere volt… közben adódott egy kis üzemi baleset is…, hogy sorra megválaszoljam a kérdéseit. – magyarázkodott Skip. - Lázadás? - Ha mindenáron ehhez a szóhoz ragaszkodik. - És… mihez akarnak most kezdeni? - Ez csak magukon múlik. Továbbra is átvesszük az olajat, és kiadjuk a beszállítókat megillető ellátmányt – ha hajlandóak együttműködni velünk. Ha nem, akkor… keményebb eszközökhöz kell folyamodnunk… – világosította fel tárgyalópartnerét Skip. - Értem. Megbeszélem az embereimmel. – azzal a fazon visszasomfordált társaihoz. Pár perc múlva újra Skip ellőtt állt. - Nos, rendben. Készítsék elő a fizetségünket, mi addig beállunk a szivattyúkhoz. … Remélem, megbízhatunk magukban! - Jobban, mint a minket megelőző vezetőségben. – biztosította róla Skip. Rövidesen beszivattyúzták az öt kamion tartalmát a finomító tartályaiba, és átadták a napi ellátmányt az olajmező dolgozóinak. A járművek sértetlenül gördültek ki a kapun, és utasaik is elégedettek lehettek. - Látod, előre megmondtam! – lépett közelebb Skiphez a fiatal mérnök. – Elég régóta dolgozom már itt ahhoz, hogy ismerjem a dörgést. - Igazán nagy segítség vagy! Köszönöm! – hálálkodott Skip őszintén. – Csak… Isten adja, hogy a többi kamionos is ilyen együttműködésre hajlamos legyen! - Skip! Valamit meg kéne beszélnünk! – jött oda Omar is. - Ne kímélj! - A dolgozók hiába lelkesek, és segítőkészek, ha holtfáradtak. Pihenniük kellene. - Tudod mit? Vidd el őket a falujukba, és ha még ott vannak a többiek, akkor próbáld meg rávenni őket, hogy dolgozzanak nekünk. Elnézhetsz a táborunkba is, hogy az este leszállított emberekkel mi van. - Oké, akkor elviszem a hat teherautót. - Rendben. Skip végignézte, ahogy a munkások felkapaszkodnak a teherautók platóira, és a járművek elhajtanak. „Hatalmas eredmény, hogy legalább már ennek az ezer embernek nem kell elszenvednie tovább a rabszolgatartók kegyetlenkedéseit, és őrök nélkül, szabad akaratukból utazhatnak azokon a kocsikon.” – gondolta elégedetten. Ezután elhatározta, hogy megnézi a sebesülteket is. Besétált az irodaépületbe, és egyenesen a hálóhelyiségekhez ment. Benézett. Az összes ágy foglalt volt, a harcok különböző testrészeiken gézzel bepólyált sebesültjei feküdtek rajtuk. A doktor és asszisztensnője úgy kapkodtak, rohangáltak, mint a mérgezett egerek. Bőven akadt tennivalójuk. Skip ettől függetlenül megszólította az orvost. - Ugye… többen nem fognak meghalni?

188



Az utolsó háború



- Nos… van egy-két súlyos eset, de szerintem ők is rendbe fognak jönni, csak időt kell hagyni nekik erre. A többségük megúszta egy-egy vágással, zúzódással, töréssel, lőtt sebbel. Nem kell aggódnia értük. - Köszönöm a jó híreket! … Omar megállította az első teherautót a korábbi börtönfalu udvarán. Az emberek leszálltak a kocsikról, és szétnéztek. Komoran indultak el a házak felé, rossz emlékeket ébresztettek bennük. Még az éjszakai dulakodás nyomai is jól láthatóak voltak az őrök holttesteinek formájában. - Hamarosan elköltözhettek innen, ha úgy akarjátok. A városban majd segítünk kipofozni egy-két jobb épületet. – próbálta lelkesíteni az embereket Omar, majd ő is benézett az épületekbe, és a tegnap óta ott maradt emberekhez szólt. – Figyeljetek rám! Elfoglaltuk a Finomítót, és kivégeztük az összes mocskos rabszolgatartót. Viszont nekünk is szükségünk van az üzemre, így munkaerőre is. Szeretnélek felkérni titeket, hogy továbbra is dolgozzatok a Finomítóban. Ami biztos változást ígérhetek a korábbiakhoz képest, az az, hogy mostantól nem kell, hanem csak lehet ott dolgozni, ezen kívül normális emberi bánásmódot, és élelemellátást garantálunk. Tehát nincs több kegyetlenkedés! Nos, ki az, aki hajlandó lenne betölteni ezt az újjáalakult munkakört, és ezzel segíteni a világ felszabadításában? – elnémult, és komoly, őszinteséget sugárzó tekintettel fürkészni kezdte az emberek arcát. … [24.ep.] Június 31., Róma. Az RK Altamira palotájának ebédlőjében épp befejezte a villásreggelijét. - Van valami újság Port Szaíddal kapcsolatban? – kérdezte Csilla az öreget. - Az üzenetet már elküldtem, de még nem jött válasz. - Reméljük, történik valami hamarosan! - Jó lenne Sanyiék felől is hallani valamit. Ez a néma csend a legrosszabb. – jegyezte meg Zotyó. - Inkább a várakozás. – helyesbített László. – Még öt nap. Maximum. Ekkor kopogtak. Géza felpattant, hogy kinyissa az ajtót. Biztonság esetére elővette fegyverét. Az ajtóban Max állt néhány társával, a Colosseumból jöttek vissza. - Nichts. – tárta szét a karját. - Akkor az csak jó. – mondta csak úgy magának Géza, miközben beengedte őket, és eltette a fegyvert. Az osztrákok az időközben a nappaliba vonuló RK-tagokhoz csatlakoztak. Folytatták a beszélgetést, a jövőt latolgatták. Géza egy idő után ezt megunta, és inkább megkérte Palit, hogy folytassák az olaszozást. Az RK kora délután úgy döntött, hogy ideje ebédelni, azonban a nyugodt készülődést a telefon csengése zavarta meg. Pali a készülékhez sietett, és felvette a kagylót… - Ki volt az? – kérdezte László, miután a srác befejezte a beszélgetést. - Szicília. - Tudtam. És? - A csávó igen dühös volt. Gyanús volt neki, hogy sose éri el Altamirát. Egy óra múlva újra hív. Azt mondta, hogy kerítsem elő a föld alól is. - Nos, ezt meg tudjuk tenni. – mosolygott az öreg. Hamarosan leültek falatozni, de az előbbi hívás miatt már nem esett nekik olyan jól az étel. Azon gondolkodtak, vajon mit akarnak ezek a Szicíliaiak. Három óra felé járt az idő. A

189



Az utolsó háború



csapat feszülten várta az ígért hívást. Altamira, akit ekkorra már a telefon mellé ültettek, azon törte a fejét, hogy miként tudathatná emberével a valós helyzetet feltűnés nélkül. Pár perc múlva megcsörrent a telefon. Bár mindannyian számítottak rá, mégis összerezzentek. Mielőtt az olasz felvette a kagylót, Pali figyelmeztette arra, hogy vigyázzon, mit beszél. Altamira bólintott, majd beleszólt a készülékbe. - Na végre már! – hallatszott a vonal túlsó végéről. - Ne olyan hangosan, mert megsüketülök! - Bocs, főnök. – fogta halkabbra a beosztott. – Azért hívlak, mert szükség van itt rád. Gondoltam, ott már lefolyt a tárgyalás. Mikor jössz? - Hát izé… ez sajnos most lehetetlen. A szicíliainak feltűnt ez a bizonytalan hangnem. - Valami baj van? - Úgy is lehet mondani. – hebegte Altamira. Ekkor váratlanul kinyílt a szobaajtó. Az olasz arra lett figyelmes, hogy az őt felügyelő férfi az ajtóban megjelenő lánnyal vitatkozik valamin. „Talán most sikerül. Nem figyel ide.” – villant át agyán, közben válaszolt arra a kérdésre, hogy Bosco-e a baj okozója. – Igen, hasonló. - Küldjek embereket? – kérdezte egyre idegesebben a szicíliai, mivel az volt az érzése, hogy főnöke szorult helyzetben van. - Az jó lenne. Pali mérges volt, amiért megzavarta Ági. Most az volt a legfontosabb, hogy az olasz el ne szólja magát. Bár fél füllel figyelt rá, és semmi gyanúsat nem hallott, de azt már nem tudhatta, hogy Altamira mikre válaszol oly közömbösen. Ágit kitessékelte, majd rögtön az olaszra koncentrált. - Most már elég lesz! – sziszegte neki. - Egy pillanat. – takarta le Altamira a kagylót. – Adjon még egy percet! – könyörgött, majd mivel Pali engedélyezte, folytatta. – Ki kell nyírni mindet! – kiabálta, majd hogy gyanút ne keltsen, még gyorsan hozzátette. – Ne hagyjátok magatokat! - Oké, értem. – hangsúlyozta a pasas, majd elköszönt. „Valami nem stimmel Altamira háza táján. A legjobb lesz, ha azonnal odaküldök néhány embert… a fenébe! Ez nem hiányzott. Itt se mennek simán a dolgok.” – gondolta bosszúsan a szicíliai, aztán utasítást adott ki az embereinek… Altamira lecsapta a kagylót, majd látszólag magába roskadt. - Kiket kell kinyírni? – kérdezte Pali rosszat sejtve. - Hagyjon békén, ember! Végem van! Engem elintéztek, Szicíliában irtják az embereimet. – siránkozott az olasz. – Talán mondjam azt nekik, hogy álljanak az ellenség elé, és lövessék agyon magukat?! Természetes, hogy a támadásra biztatom őket. - Aha… már értem. – motyogta Pali, azonban úgy érezte, hogy Altamira hazudik. Gyorsan összekötözte a kezét, és visszadugta a rongyot a szájába, majd intett Istvánnak, hogy viheti a pincébe. - Mi történt? – kérdezte Pali Ágit. - Mondtam már, hogy jött néhány olasz, és valamit akarnak. De nem értem, mit. Azért hívtalak. - Most már itt vagyok. – morogta, majd kisietett a kertbe. A palota kerítésénél egy tucat olasz lézengett. - Mit akartok? – kérdezte Pali olaszul. - A pénzünket! – hangzott a tömör válasz egyiküktől. - Altamira erről nem szólt. Biztos elfelejtette. – ráncolta a homlokát Pali. Nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs arról, hogy miről van szó. - Nem szokása elfelejteni az ilyesmit. – jegyezte meg türelmetlenül egy másik.

190



Az utolsó háború



- Kiket jelenthetek neki? - Látom, hogy még új vagy. A segítői vagyunk, afféle besúgók. - És mennyivel tartozik nektek? – kérdezte feszülten, mert arra lett figyelmes, hogy ezek igen gyanakvóan méregetik. - Ötezer dollár. - Rendben. Itt várjatok! Hozom a pénzt. – mondta készségesen, azzal az épületbe sietett. - Na, mi van? – kérdezték izgatottan a magyarok. - Besúgók. A fizetségüket akarják. Ötezret. - Az nem olyan sok. Adjuk oda nekik! – javasolta Géza, majd az egyik helyiségbe szaladt. Rövidesen visszajött a pénzzel. – Tessék. - Kösz! Rögtön jövök. – azzal Pali gyorsan átadta a várakozó társaságnak a köteg bankjegyet, majd figyelte az elégedetten távozókat… - Remélem, nem jönnek többen! Pár ezer ide, pár ezer oda, és elfogy a pénzünk. – jegyezte meg Tamás. - Ha jönnek, muszáj odaadni a gyanú és a balhé elkerülése végett. – vetette ellen Géza. – Különben is, félmillióból ki bírjuk fizetni azt a pár ezret. Marad elég. - Pedig szerintem akkor is gyanakodnak. Igen furán nézegettek. Jobb lesz minél hamarabb eltűnni innen. – töprengett Pali. - De addig nem mehetünk el, amíg hírt nem kapunk Port Szaídból. – akadékoskodott Zotyó. - És ha eszük ágában sincs válaszolni? – aggodalmaskodott István. - Ma estig várunk, aztán eltűnünk innen. – vetett véget a vitának László. – Úgyhogy készüljetek! Altamira, mihelyst rázárták a pinceajtót, bátorítóan embereire mosolygott, és hevesen bólogatott azt jelezve, hogy történt valami pozitívum. Egy darabig értetlenül és komótosan bámultak rá, majd megsejtettek valamit. Mivel kezük-lábuk össze volt kötözve, szájuk pedig betömve, csak a szemükkel tudtak kommunikálni, de ezen igyekeztek változtatni. Egy halvány reménysugarat láttak maguk előtt, és ez erőt adott nekik ahhoz, hogy megpróbáljanak kitörni a rabságból… Délután 6 órára az RK útra készen állt. - Mindent összecsomagoltunk, és beraktunk a páncélautókba. – jelentette Csilla az öregnek. - Rendben. Most már csak Port Szaíd válaszára kell várni. – azzal a dolgozószobába ment, társai követték. László leült a számítógép elé, és bekapcsolta a szerkezetet… - Helyzetjelentés: a finomító működik, az emberek rendesen dolgoznak, a nyersanyag folyamatosan érkezik. Négy nap múlva, azaz július 4-én szállítja a tartályhajó Szicíliába a készterméket. Jelentés vége. Hamilton tiszt. Port Szaíd. – olvasta az öreg hangosan, majd eltöprengett. – „Hamilton? Ismerősen cseng ez a név.” Mikor a névhez beugrott neki az arc is, széles mosolyra húzódott szája. Nyomban hozzáfogott az újabb üzenet elküldéséhez… … Skip még egyszer végignézett a sebesülteken, majd az ajtó felé indult, de visszafordult, és megkérdezte a doktort, nincs-e szüksége segítségre. - Hát a javán már túl vagyunk, de azért… megköszönném. – pillantott fel. - Oké! – azzal Skip felsietett az emeletre. – Stefi! Van most valami dolgod? - Nem, nincs. – válaszolt meglepetten.

191



Az utolsó háború



- Akkor menj le a hálófülkékbe segíteni a dokinak. Azzal nem lesz jobban Tibi, ha itt nézed… Peti majd vigyáz rá. – tette még hozzá. A lány kelletlenül tett eleget a kérésnek. Skip pár szót váltott a mérnökkel, majd az udvarra sietett a kapuhoz, mivel értesítették az újabb kamionkonvoj érkezéséről. A sikeres tárgyalás után megkezdték a nyersanyag beszivattyúzását, majd az ellátmány átadása után a konvoj eltávozott. Nem sokkal később újabb járművek érkeztek, csakhogy ezekkel Omar és emberei jöttek. A munkások, miután leszálltak a teherautókról, rögtön beálltak dolgozni. - Minden rendben? – lépett Skip az arabok vezéréhez. - Igen, amint látod. Jaj… de fáradt vagyok. De még el kell néznem a táborba. - Ha gondolod, előbb pihenj le, és később menj. - Jobb lenne letudni. - Figyelj! Küldd el néhány emberedet, hogy megnézzék, mizújs, aztán később elhozzuk őket ide. Úgyis szükség lesz még emberre műszakcsere végett. - Jó. Jó ötlet. – egyezett bele Omar, majd a fiú tanácsát megfogadva cselekedett. Skip ezután megkereste társait. Márton! Hívjuk össze az embereket egy rövid megbeszélésre! Rendben! Negyedóra múlva az udvaron nyolcvan PSzK-tag gyűlt össze. - Oké emberek! Nem akarom hosszúra nyújtani. A lényeg az, hogy a nap folyamán folyamatosan jönnek a nyersanyagot szállító kamionok. A munkások továbbra is hajlandóak dolgozni, tehát a látszatot fenn tudjuk tartani. A tartályhajó, mely a cuccot innen viszi Szicíliába, négy nap múlva jön. Tudjátok, hogy ötödikéig Reggióba kell érnünk. A kérdés az, hogy be tudjuk-e tartani ígéretünket. Mert ugye sok sérültünk van, köztük jó pár súlyos eset is. Egyébként szerintem várhatnánk pár hetet, de az RK miatt be kell tartani a határidőt. - És mi lenne, ha a csapat egy része elmenne, a másik része pedig később követné őket? – vetette fel Péter. „Nem rossz ötlet, de mi lenne, ha nekem maradnom kéne, András pedig elmenne? Nem bírnám ki nélküle. Persze vagy vele mennék, vagy marasztalnám… Ha legalább tudnám értesíteni az RK-t a fejleményekről…” – gondolta Skip, majd az emberek morajlására felfigyelve kijelentette. – Nem tudom. Még visszatérünk erre. Most pihenjetek le! Rátok fér. - Jó, de hova? – kérdezték többen. - Hát… ott van a közösségi terem. Elég nagy. Hogyha átalakítjátok, elfértek ott jó páran, meg van néhány iroda is, ami szintén megteszi ideiglenesen. Matracok ügyében szóltam Andrew-nak, megmutatja nektek, hol vannak. - Te mindenre gondolsz! – hálálkodtak az emberek. - Le is tusolhattok, mert van még víz, de azért ne használjatok túl sokat! Csak annyi kérésem van, hogy közületek vagy húszan, akik úgy érzik, hogy talpon bírnak maradni, maradjanak itt őrködni a biztonság kedvéért. - Rendben. – mondták, majd gyorsan megvitatták a dolgot. - Még valamit! – szólt ismét Skip. – Bár nem hiszem, hogy a dicséretemre szomjaztok, de… mindannyian büszkék lehettek magatokra! - Köszönjük! - Oké, most már mehettek! - Mikor megyünk a kikötőbe? – lépett oda Andrew. „A fenébe! Elfelejtettem szólni erről az embereknek.” – szidta magát Skip, majd válaszolt. – Ma nem, az biztos. Különben sem mondtam még meg a többieknek. Majd holnap. Jó? - Mindenkit le akarsz vinni oda? - Nem. Csak párat. - Rendben. Akkor… most, ha lehetne, aludnék egyet. – kezdte bátortalanul.

192



Az utolsó háború



- Hát, ha nincs olyan dolgod, nyugodtan. De előbb add oda a matracokat az embereimnek! - Oké! – azzal az irodaépület előtt összegyűlt tömeghez ment, majd intett nekik. Harmincan követték, a többiek felmentek a közösségi terembe. Andrew egy kisebb raktárba vezette őket, majd a helyiség egyik sarkában felhalmozott ócska pokrócokra és matracokra mutatott. „Ebből válogathattok magatoknak kedvetekre. Már évek óta itt porodnak, most legalább hasznát veszitek.” – gondolta a mérnök. - Te jó ég! Hogy néznek ki ezek? – grimaszolt Márton, amint néhány darabot óvatosan megfogott. - Tiszta por az egész. – püfölte meg András az egyik matracot. – ráadásul szakadtak is. - Mégis, mit vártatok? – legyintett Károly. – Rázzuk ki egy kicsit, oszt jó lesz! Úgy is tettek. Sorra kivitték az épület elé, és nekiláttak. Hamarosan köhögésre ingerlő porfelhő szállt fel. - Na jól van! Most már fejezzük be! Megfulladok. – krákogott Márton. – Ebből sose megy ki az összes por. - Csoda, hogy eddig senki se szaladt ide. Messziről úgy nézhet ki, mintha füstölögne. – nézett fel Péter. Nemsokára az utolsó jobb darabot is felvitték a közösségi terembe, mely lassan hálóhelyiséggé alakult. Ezután megrohamozták a zuhanyzófülkéket. Bár mindenki csak pár percig volt a vízsugár alatt, még így is több órába telt, mire mindannyian megtisztálkodtak. A felpezsdítő tusolás után ettek, majd lefeküdtek. Szinte rögtön el is aludtak, nagyon fáradtak voltak… A következő néhány órában Skip az újonnan érkező kamionok fogadásával, és a sofőrökkel történő tárgyalásaival foglalkozott. Időközben húsz társával megebédelt. Délután 4 óra tájban Omar odabicegett Skiphez. - Na, mi újság? – nézett az arab az épp távozó kamionokra. - Nagy a forgalom. Alig megy el az egyik, már jön a másik. És te hogy vagy? - Fáj a lábam. - Feküdnöd kéne! - Tudom. De mit csináljak, ha nem férek a bőrömbe? – mosolygott Omar. – De ahogy elnézem, te se. Pedig pihenned kéne! - Nem lehet. Most Andrew is alszik, addig nekem itt kell lennem. Lassan ideje lenne műszakot váltani. – váltott témát Skip. – El kéne küldeni néhány embert a munkásokért. - Igaz. – helyeselt az arab, majd cselekedett. Pár perc múlva a teherautók elindultak. Egyik fele a táborba, másik fele a faluba. - Tényleg, mi van az állatokkal? Mihez kezdtetek velük? – érdeklődött Skip. - Még reggel szóltam néhány emberemnek, akiket a táborba küldtem, hogy gondoskodjanak róluk. Elvitték őket néhány helybéli ismerősömhöz, akiktől a kaját is szereztük. - Aha. Rendes emberek lehetnek. – mondta félvállról a fiatal srác, mert ekkor már az újabb érkező konvoj kötötte le figyelmét. Odasietett a kapuhoz. Az őrködő PSzK-tagok unottan figyelték mozdulatait… Az időközben frissen ébredt Andrew egy gyors tusolás, és a berendezések ellenőrzése után megkereste új főnökét. - Látom, egészen belejöttél. – mosolygott Skipre. - Ja. Már épp szólni akartam neked. Van egy kis dolgom. Addig maradj itt. – mondta szárazon, azzal az irodaépületbe sietett. Útja egyenest a második emeleten lévő vezérlőterembe vezetett. Leült a számítógép elé, és bekapcsolta… Délután fél hat felé ébredeztek a PSzK-tagok.

193



Az utolsó háború



- A fenébe! De jól elaludtunk! – pattant fel András az órájára nézve. – Már le kellett volna váltani a többieket. Biztos holtfáradtak. - Jó, hogy mostanáig nem szóltak. Amúgy meg ők vállalták. – nyugtatgatta Márton. - Na jó, de akkor is. - Ugyan! Biztos felkeltettek volna akkor. – ásított egy hatalmasat Péter. – Megnézem a sebesülteket. Péter a hálóhelyiségbe, illetve a hálóterembe érve elsőként Tibihez ment, akit korábban átvittek oda. - Hogy vagy, fiam? - Jól vagyok. – préselte ki magából a srác. Stefi, aki a fiú melletti széken elszundított, most felriadt. - Óh! Már megint elaludtam. - Jobb lenne, ha lefeküdnél egy kicsit. – javasolta gyengéden Péter. – Enned is kéne. - Már ettem. - Menj, szívem, nyugodtan. – biztatta Tibi. – Elvagyok itt. Nem fogok elszaladni. - Rendben. – viszonozta a mosolyt a lány, majd megcsókolta barátját. Péter lassan végigsétált a termen. Pár szót váltott mindenkivel. - Hát téged is jól elintéztek! – nézett végig a begipszelt lábú Zsolton. – Most nem fogsz egy darabig szaladgálni. - Az biztos. Nem lesz könnyű időszak. - Muszáj lesz kibírni. – mosolygott bátorítóan. A vizit után Péter csatlakozott az udvaron tébláboló társaihoz… Skip egyre homályosuló tekintettel bámulta a monitort. Végül megunta az informálódást, és kikapcsolta a gépet. „Istenem! De jól esne egy forró zuhany.” – dörzsölte meg a szemeit. – „Aztán aludnék egyet András ölelő karjaiban… A fenébe!” – eszmélt fel. – „Ezek tán azóta is alszanak, pedig az őrséget már le kellett volna váltani!” Fáradtságáról és vágyairól elfeledkezve pattant fel székéből, és futott be a közösségi terembe. Felrántotta az ajtót, és el akarta kiáltani magát, de végignézve a békésen szundikáló embereken lenyugodott. „Jól van. Ezek már cserélődtek.” – gondolta, majd óvatosan becsukta az ajtót. – „Szerencsére olyan mélyen alszanak, hogy nem ébredtek fel.” Ezután csatlakozott az udvaron veszteglő autóknak dőlő társaihoz. - Helló srácok! – köszönt rájuk Skip. – Hol vannak a többiek? - Néhányan beálltak dolgozni. Kevés a munkás, és kell a segítség. – válaszolt Márton. - Aha. Szorgalmasak. - És te azóta talpon vagy? - Igen. - Gyertek már még páran! – kiáltott nekik a távolból Péter. A megszólítottak kelletlenül mozdultak meg. - Maradj! – kérte Skip halkan Andrást. - Oké… Azért remélem, nem szoknak hozzá túlságosan ehhez! Nem azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk. - Tudom… Féltettelek. – váltott témát Skip. – Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod. - Én is örülök, hogy nem esett komolyabb bajom. – mosolygott rá András. - Olyan jó az illatod. Olyan csábító vagy! – lépett hozzá közelebb Skip, mikor ketten maradtak. Bár az udvaron lézengett még néhány fegyveres PSzK-tag, de ezzel nem foglalkozott. - Te viszont elég szarul nézel ki. – jegyezte meg András. - Kösz! Ez igazán jólesett. – húzódott el.

194



Az utolsó háború



- Ugyan már! Nem úgy gondoltam. - Tudom. De egyébként igazad van. – nézett végig magán. – Megyek, letusolok. Nem jössz? - Kösz, már voltam. - Kár. – sóhajtott fel. – Sebaj! Talán majd holnap. – kacsintott rá, majd elment. „Na tessék! Egy-két napig megállta, hogy ostromoljon, de már megint kezdi… vagy inkább folytatja. Rossz fiú!” – ingatta a fejét András, majd erős autózúgásra figyelt fel. Pár perc múlva az őrök kinyitották a kaput, hogy a konvojt beengedjék. András közelebb sétált, és néhány társával együtt figyelte a mérnököt, amint beszédbe elegyedik a sofőrökkel. Bár nem értette, miről folyik a csevely, az egyre hangosabb szóváltás rosszat sejtetett… Skip a sérült válla miatt nehézkesen szabadult meg ruháitól. Az utolsó darab levétele után beállt az áhított zuhany alá. Pár másodpercig élvezte, amint testét elárasztja a meleg víz, de a kötése hamar átázott, és sebe iszonyatosan fájni kezdett. Gyorsan kilépett a vízsugár alól, és óvatosan megtapogatta a kötést. - Rohadtul marja, de nem érdekel. – mondta fennhangon, és beszappanozta magát, majd ismét a víz alá állt. Ekkor váratlanul kivágódott az ajtó. Skip meglepetten nézett az ijedt Andrásra. - Gyere gyorsan, baj van! - Mi történt? – kérdezte, közben elzárta a csapot. - Andrew nem tud megegyezni a katonákkal. Már kiabálnak és… – itt hangja elakadt, mert mikor Skip kilépett a fülkéből, hogy levegye az akasztóról a törülközőt, meglátta meztelen testét. András nagyot nyelt. Egy percig némán figyelte, amint a fiú ügyetlenül próbálja dereka köré tenni a törülközőt, majd a segítségére sietett. - A francba! Olyan béna vagyok, hogy nem tudom használni a bal kezem! – mordult fel Skip. - Nem baj! Gyere! – mondta, amint befejezte a műveletet. Mire kirohantak a kamionokhoz, már jókora tömeg gyűlt össze. Arab munkások és felfegyverzett PSzK-tagok egyaránt feszülten várták a végkifejletet. Omar és Andrew egymás szavába vágva magyaráztak a velük szemben álló katonáknak, akik túlordították őket is. - Mi a frász folyik itt? – kiáltott Skip a már-már ökölharcig fajuló heves vitát folytató hőzöngőkre. - Ki ez a maskara fasz?! – rivallt rá az egyik katona a félmeztelen srácra. - Az, aki tudni szeretné, hogy mi a gond! – válaszolt keményen. - Ez a buzi… – mutatott Andrew-ra az előbbi katona. – Sértegetett! - Ő kezdte! – védekezett a mérnök. – Nyálas köcsögnek nevezett! Skip alig hallotta ezt, mert a katonák közben szintén mondták a magukét. - Kuss! – ordított rájuk türelmét vesztve. Erre elhallgattak mind. - És most sorjában! Egyáltalán miért kell sértegetni a másikat? - Mi erre nem érünk rá! Hívják már ide azt a kurva vezetőt! - Én vagyok az! Skip szavait követően pillanatnyi csendes döbbenet állt be, majd a sofőrök hangos röhögésbe kezdtek. - Mi olyan vicces?! – szólt rájuk Skip erélyesen. – Tán baj, hogy épp tusoltam, mikor maguk balhézni kezdtek?! Nem volt időm kicsípni magam! Sajnálom, ha csalódást okoztam, de nem a megjelenés a fontos, hanem hogy senkinek se essen baja. Remélem, ebben egyetértünk?! - Igen, igen. Elnézést. – szabadkoztak a katonák. - Tehát?

195



Az utolsó háború



- Ez a… – kezdte Andrew felé intve az egyik katona. – … szóval ez az úr – folytatta visszafogottan. – azt mondja, hogy nem tud többet adni a szokásos ellátmánynál, pedig amit eddig kaptunk, az igen kevés. Aztán… alkudozni kezdtem vele, végül önt, a vezetőt, kértem ide, de ez csak szívózott. - Értem. – köszörülte a torkát Skip. – És mennyire gondoltak? Mennyivel többre? - Huszonöt százalék. - Nézze! – túrt a hajába gondterhelten Skip. – A kezeink meg vannak kötve. Szicíliától függünk mi is. Ha nem adnak többet, mi sem tudunk. Talán a többiektől vegyük el az alapvető dolgokat, abból a minimális mennyiségből? Mert ugye tudják, hogy nem maguk az egyetlenek, akik hozzák a kőolajat? Sokan vannak, és épp olyan keményen dolgoznak, mint önök. - Igen, én ezt értem, de… - És nézzen rájuk! – folytatta Skip az arabokra mutatva. – Ezek a munkások szintén rengeteget dolgoznak. Nézzék milyen soványak, alultápláltak. Mi épp ezért váltottuk le a korábbi vezetőséget, hogy javítsunk a helyzeten, de ez is kevés. Szicília vezetőitől kell többet kicsikarnunk, és pont ezen vagyunk. Most kezdtük meg a tárgyalásokat velük, de gondolkozási időt kértek. – blöffölt Skip, azonban igazat adott a lázongó embereknek. Egy pillanatig komolyan fontolóra vette azt, hogy meg is teszi, de aztán úgy döntött, hogy hagyja. Nem akart feltűnést kelteni. – Szóval egy hétig várunk, aztán meglátjuk. Most vagy elfogadják azt, ami van, vagy mehetnek. A katonák átgondolták a hallottakat, majd beleegyeztek a dologba. Mindenki fellélegzett. A munkálatokat megkezdték a kamionosok, utána megkapták a fizetségüket, és elmentek. - Hála a jó égnek! – törölte meg a homlokát Andrew. – Vagy inkább neked! Skip csak legyintett. - Fasza csávó vagy! Mondom én! – kiáltott Omar, és óvatlanul hátba vágta Skipet, aki erre felszisszent. - Min balhéztak össze? Mit mondtál nekik? – sereglett a PSzK a srác köré. - Többet akartak, és… azt mondtam, hogy Szicíliával tárgyalunk ez ügyben. – foglalta össze röviden. – Legalább nyertünk egy kis időt. - És ha újra követelőzni kezdenek? – aggodalmaskodott András. - Addigra vagy elhúzzuk a csíkot, vagy kitalálok egy újabb mesét. Nem tudom. – ült le fáradtan az egyik autó motorháztetejére. – Egyébként ha már Szicíliánál tartunk, belenéztem a gépbe. Találtam némi információt, de most nem mesélem el. Annyira nem érdekes… De az már sokkal inkább, hogy valaki Rómából üzenetet küldött ide. - Üzenetet? Rómából? – kérdeztek vissza csodálkozva. - Ja. Tudni akarták, minden rendben van-e. - És? - Hát nincs? – eresztett meg egy halvány mosolyt. – Tudattam velük. Már csak az érdekelne, hogy ki viseli ennyire a szívén az itteniek sorsát?! – mondta gúnyosan. - Ez különös. Lászlóék is Rómába mentek. – gondolkozott hangosan Péter. - Igen, az ottani találkozó résztvevői miatt. Vajon azok küldték az üzenetet? – folytatta Márton Péter eszmefuttatását. - De akkor az az RK kudarcát jelenti! - Fejezzétek már be! – mordult rájuk Skip. – Ki fogom deríteni. Tényleg, míg el nem felejtem… holnap lemegyünk Andrew-val a kikötőbe megnézni azt a szervizhajót. Jöttök? - Hát persze! – vágták rá szinte egyszerre. Egy percig csendben voltak. - Skip! Igazán szexi vagy ebben a cuccban, de nem kéne felöltöznöd? – szólt András. - De! – mondta meglepetten. – El is felejtettem. - Az orvoshoz is ugorj be! Vérzel. Még elfertőződik! – kiáltott még utána.

196



Az utolsó háború



- Oké! Skip, miután sebét ellátták, és felöltözött, visszament társaihoz. - Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezték. - Nem könnyű fél kézzel szarakodni. – válaszolt, ezzel társait megnevettetve. - Szólhattál volna. – ajánlotta András készségesen. - Minden hülye apróságért zaklassalak? - Nem… de ha ráérek, segítek. - Köszi! Rendes vagy! – mondta Skip, majd az újabb közeledő konvoj láttán felmordult. A legutóbbi – kis híján sikertelen – tárgyalás miatt feszülten figyeltek, azonban szerencsére nem adódtak konfliktusok, a katonák rögtön megállapodtak Skippel… - Hány rohadt kamion jön még? – kérdezte Skip Andrew-t - Ez volt az utolsó. - Hála a jó égnek! – mondta megkönnyebbülve, majd új erőre kapva még hozzátette. – A vezérlőteremben leszek. Ez utóbbit a PSzK-tagoknak is jelentette. - Már egy napja nem aludtál. Miért nem fekszel már le?! – veszekedett vele Márton. - Mindjárt, „papa”. – viccelődött Skip, majd az irodaépületbe ment. - Skip átesett a holtponton. Teljesen ki lesz ütve. – nézett utána aggódva Márton. – András, menj utána, és gondoskodj róla, hogy lefeküdjön! Talán rád jobban hallgat. - Oké! Majd leütöm. – nevetett fel, majd barátja után ment. Skip a monitor előtt ült. „Kíváncsi vagyok, vajon megelégedett-e a helyzetjelentéssel az a római faszkalap.” – gondolta, majd az újabb érkező üzenet olvasásába fogott. [25.ep.] …, amely ismét angol nyelven érkezett: „Reméljük, ezen az üzeneten sem fognak átugrani. Köszönjük a tájékoztatást, örülünk, hogy minden olajozottan működik. Ha igényt tartanak rá, és idejük is engedi, mi is készségesen beszámolnánk a városunkban zajló eseményekről. Jót tesz az embereknek, ha nem érzik magukat annyira elszigetelve a világtól. Az Öreg. (Folyamatos kapcsolatban állunk a hálózattal, várjuk válaszukat. Elküldve: 19. 06. 31. 18:28, Róma)” - … Skip this message … Vajon miért írták az „átugrani” szót dőlt betűkkel? – motyogta maga elé fáradtan, de hirtelen megvilágosodott elméje, és izgatottan felkiáltott. – Megvan! Az én nevem kódolták bele a szövegbe! Az Öreg, csak László lehet! Ő fogalmaz mindig ilyen hülyén… – vigyorodott el. - Mi van veled, már magadban beszélsz? Nagyon kilehetsz! – csóválta meg mosolyogva a fejét az épp belépő András. – Le kéne feküdnöd! - Pont most, amikor Lászlóéktól kaptunk üzenetet?! – kiáltotta csillogó szemmel. – Erre várunk már mióta! - Lászlóéktól? – András odalépett a képernyő elé, és hitetlenkedve végigolvasta a rövid szöveget. – Honnan veszed? - Figyelj csak ide! – azzal sebesen gépelni kezdett, magyarul. „Átváltok a titkos nyelvünkre, hogy az esetleges illetéktelen megfigyelők dolgát megnehezítsük. Tetszett ez az elővigyázatos dupla megerősítéses módszer. Mi is kíváncsian várjuk a helyzetjelentéseteket. Hamilton tiszt, június 31. 19:36, Port Szaíd.” - Jó sokáig várattuk őket a válaszunkkal. – dünnyögte Skip, miközben elküldte az üzenetet. – Remélem, még nem kapcsolták ki a számítógépüket! Skip izgatottan ült a gép előtt, és figyelte a monitort, közben András a hulláktól már megtisztított helyiség közepét elfoglaló nagy asztal körül sétált türelmetlenül. Hitt is meg nem is barátjának. Viszont minden kételyét eloszlatta a hamarosan megérkező válasz, melyre Skip

197



Az utolsó háború



sürgető felkiáltása hívta fel figyelmét. Odalépett barátja mellé, és együtt olvasták a képernyőn megjelenő szöveget. „Már mindannyian nagyon vártuk ezt a pillanatot, hogy végre biztosat tudhassunk meg rólatok. Itt áll mellettem az egész RK, és végignézve rajtuk, elérzékenyült arcokat látok. Már nagyon hiányoztok. De ha minden jól alakul, hamarosan úgyis találkozunk. Mi azt tervezzük, hogy amint megvitattuk a továbbiakat, és befejezzük ezt a beszélgetést, útnak indulunk a találkozóhely felé. Itt már mindent elintéztünk, a maffiavezér több emberével a foglyunk, sokukat végleg ártalmatlanná tettük. Most is a nagyfőnök kastélyából teremtettünk kapcsolatot veletek. Szomorú hír, hogy Jánost, és Stephant – egy Ausztriában hozzánk csatlakozott srácot – lelőtték azok a rohadékok a harcok során. És ti? Nyilatkozzatok egy kicsit bővebben! Az RK.” - Ez kurva jó! – ujjongott András. – Szólok a többieknek! – azzal elviharzott. Skip még bele sem tudott fogni a válasz megfogalmazásába, máris hangos dübörgésre lett figyelmes a lépcsőház felől, kivágódott az ajtó, és PSzK-tagok garmadája özönlött be rajta. Akiknek jutott hely, azok a monitor közelébe férkőztek, és hangosan felolvasták az eddigi levelezést. - Ők is feladták nekünk a leckét. – sóhajtott fel Skip. – Este indulnának Reggioba. Ezek szerint még most el kell döntenünk, hogy mikor találkozhatnánk velük. Ötlet? - Úgy tűnik, tényleg csak egy megoldás jöhet szóba, hogy ne kelljen sokat várniuk ránk. – szólalt meg egy percnyi csend után Márton. – Ha két részletben megyünk, az első csoport kis késéssel követve a tartályhajót. - Elfogadjátok ezt a verziót? – fordult Skip a többiek felé. Mivel azok nem válaszoltak, Skip ezt kényszerű beleegyezésnek vette, és magához hívta Andrew-t, akivel sebtében kiszámoltak valamit papíron. Ezután Skip ismét a billentyűzet után nyúlt. „Mi kisebb-nagyobb megpróbáltatásokon sikeresen átvergődve jutottunk el ide. Szövetséget kötöttünk egy lázongó arab csoporttal, és velük közösen tegnap este hajtottuk végre az akciót. A termelést továbbra is fenn tudjuk tartani az álcázás végett, ahogy megbeszéltük. Sajnos nekünk is vannak halottaink. Az arabok hajlandóak tovább segíteni nekünk, ők fognak a telepen maradni, így a teljes PSzK elindulhat a találkahely irányába. Az a tervünk, hogy kb. 100 fő, a viszonylag sértetlen PSzK-sok, a tartályhajót követve 4-én este egy kisebb hajóval útnak indulnának, és 7-én este megérkezhetnének. Felvennénk titeket, kicuccolnánk a végső célállomáson, ahol előkészíthetnénk a terepet addig, amíg a hajó visszamegy a jelenleg lábadozó súlyos sebesültekért. 4-éig megszervezzük az itteni további tevékenységeket, és felpakoljuk a felszerelést a hajónkra. Meg egyébként sem lenne jó szembetalálkozni a tartályhajóval.” Skip a „küldés” gombra kattintott, és várakozó álláspontra helyezkedett. Amennyire csak lehetett, óvatosságból ő is próbálta mellőzni a konkrét helyszínek megnevezését. Feszült csend honolt a vezérlőben. Szerencsére nem tartott sokáig ez az állapot. Gyorsan megérkezett a válasz. „Terv elfogadva. Akkor egy hét múlva találkozunk. Ha biztonságosnak tűnik, nappal visszavert napfénnyel, este tűzzel fogunk jelezni a kikötésre alkalmas partszakaszon. Elküldünk pár embert Haza is, hogy az ottaniak is értesüljenek az eddigi fejleményekről. Minden jót! Sziasztok!” Skip felolvasta az üzenetet, majd kikapcsolta a számítógépet. Felállt és kinyújtózkodott. - Ezzel, azt hiszem, meghatároztuk a következő napok feladatait… – elnyomott egy ásítást. – De most már tényleg menjünk aludni, mert mindjárt megdöglöm. – azzal botorkálva elindult a közösségi terem felé, és lerogyott az egyik matracra. Még enni sem volt kedve. A többiek – az őrökön kívül – követték példáját.

198



Az utolsó háború



… Az üzenet elküldése után László is kikapcsolta Altamira számítógépét. - Elmúlt nyolc óra. Kajálhatnánk, aztán nyomás! Ezt az éjszakát már nem kéne itt töltenünk, már unom Altamira társaságát. – jelentette ki az öreg. A többiek vigyorogva vonultak ki a dolgozószobából, majd dolguk után néztek, a PSzKval való beszélgetés hírére még az őrködésről is elfeledkeztek. Csak Ági maradt az olasz karosszékét elfoglaló László mellett. Az öreg kérdőn nézett a lányra. - Csak… eltöprengtem – szólalt meg a lány, merengő tekintetét körbehordozva a szobán. – Hogy tényleg mindent a lehető legjobban csinálunk-e. - Mire gondolsz pontosan? – kérdezte barátságosan László. - Ezek után ugye nem fogunk tudni beszélni Skipékkel? Mi lesz, ha közbejön valami? Mire fogjuk használni a kódjaidat, ha nem lesz hozzá számítógéped? Ilyesmi. Az öreg a gondolataiba mélyedt. Szintén végighordozta tekintetét a berendezésen, majd szeme a falon lévő csatlakozódobozon akadt meg. - Igazad van! – hümmögött. – Kár lenne veszni hagyni ennyi értékes műszert. A kocsikban még úgyis bőven van hely. De előbb… – mondatát félbeszakítva ismét bekapcsolta a komputert. - Most mit csinálsz? – értetlenkedett Ági. - Jó megérzéseid vannak! Ha nem szólsz, megfeledkezem egy csomó fontos dologról. Mi eddig csak Altamira személyes kódjával tudtunk belépni a Rezervátumnet hálózatába. Viszont ezt a hozzáférést bármikor letilthatják a szicíliai emberei, ha gyanakodni kezdenek ránk. - És akkor mi lesz? - Nem érnénk semmit vele, ha magunkkal vinnénk a teljes telefonos hálózatát. De Altamira sok mindenről gondoskodott. Annyi cég számítógépes rendszerébe hatolhatunk be, hogy nem fog gondot okozni megváltoztatni ennek az állomásnak a hívószámát, előfizetői nevét, és belépési kódjait. - Altamira emberei erre nem jöhetnek rá? - De, biztosan, csak nehéz lesz megtalálniuk az új nevünket az összes Rezervátumnetelőfizető listájában. És azért ők is csak óvatosan kotorászhatnak az adatok közt, mert minden feltűnő mozgás arra késztethetné az érintett céget, hogy megváltoztassa a belépési kódjait. Tiszta lappal indulunk. Nyittatok nekünk egy bankszámlát is a hálózaton keresztül, amelyről majd a műholdhasználati díjakat is levonhatják. Csak ha megérkezünk, azonnal be kellesz fizetni némi pénzt, hogy ne tiltsanak le minket. Addig talán futja majd a hitelkeretből is. - Jó bonyolult ez az egész! - Így igaz! Altamira beszélt nekem már hasonló műveletek elvi lehetőségeiről, csak nem jutottam el odáig, hogy egy konkrét cél érdekében megvalósítsam bármelyiket is. - Örülök, hogy megoldod a kapcsolattartás gondját, de… honnan tudhatjuk, hogy Altamira halála után a bandája nem fogja lehetetlenné tenni a kódok használatát? – fejezte ki kétkedését Ági. - Nocsak, kezd érdekelni a számítástechnika? - Igen. Mióta látom, hogy mennyi hasznos adatot ki lehet szedni ezekből a gépekből. - Helyes megfigyelés, és jó volt a kérdés is. Azért fogjuk tudni továbbra is használni a kódokat, mert azokat Altamiráék is csak lopták. Ha szólnának, hogy valaki illegálisan használja őket, akkor az összest megváltoztatnák, és sem mi, sem ők nem juthatnának többé titkos adatokhoz. Ezt egyikünk sem akarhatja. – magyarázta az öreg. Közben azért a monitoron megjelenő adatokra is figyelt, és néha beírt egy-egy szót, számot. Tíz percen belül kikapcsolhatta a gépet.

199



Az utolsó háború



- Mostantól új számunk van. Ha megpróbálják ismét felhívni Altamirát, nem fog kicsöngeni a hívás ide, úgyhogy már csak emiatt is el kell tűnnünk innen. – említette meg László, majd a gép hátából előtekergő kábelhalmaz szétbontásába kezdett. - Akkor mi indulnánk. – nézett be az ajtón István. - Magyarországra? - Igen. - Kik mennek? - Én és Csilla egy kis családlátogatásra, valamint Max és három társa. Ők hazatérnének a falujukba. Az együtt töltött idő alatt már úgyis kaptak egy jó kis kiképzést, ők is meg tudják majd szervezni a falujuk védelmét. Ja, és egyúttal elhoznánk Sanyiékat is. Két kocsival megyünk, hogy a hazaiaknak is vihessünk némi élelmet és fegyvert. – magyarázta István, miközben beljebb lépett, kíváncsian megszemlélve, hogy min ügyködik olyan elmélyülten a főnöke. - Hm, rendben. És… megkérhetnélek még titeket valamire? - Csak mondd! – mosolygott készségesen a fiatalabb férfi. - Megtennétek, hogy a villában található könyvekből, festményekből és egyéb műalkotásokból magatokkal visztek, és biztonságba helyeztek annyit, amennyit csak lehet? – kérte jelentőségteljesen abbahagyva egyéb foglalatosságait az öreg. István bólintott, szó nélkül felmarkolt egy kötegnyi könyvet, és elindult lefelé, ki a kocsikhoz. Hamarosan a többi hazautazni szándékozó is megérkezett segíteni a pakolásban. Egy fél óra alatt lecsupaszították a polcokat, falakat. Ági is beállt hordárkodni, de amint kész lettek, visszatért az öreg mellé, aki ekkorra már befejezte a számítógép szétszerelését. - Mire kellenek a könyvek? – kérdezte a lány. - Tudod, ezek olyan alkotások, melyek az emberiség hosszú múltjának dicsőséges szakaszait idézik, régi tudást és bölcsességet őriznek. Nem maradhatott fenn belőlük sok, ezért nem szabad veszni hagyni őket. Még tanulhatunk belőlük. - Biztosan igazad van! Majd ha lesz időnk, megtaníthatnál néhány dologra! – lelkesedett Ági. - Erre sort fogunk keríteni. – ígérte meg az öreg. - Úgy irigylem a tudásod, élettapasztalatod! – fűzte még hozzá a lány. Ekkor azonban az egyre élénkülő készülődés kintről beszűrődő zajára felfigyelve felfüggesztették a társalgást, és lementek az udvarra megnézni, hogy mi a helyzet. Két páncélautó járó motorral, felkapcsolt fényszórókkal, megtömött csomagtartókkal parkolt a nyitott kapu előtt. Az első kocsiba Géza szállt be sofőrnek, mellé Leila ült a gyermekével, hátra Max és még egy osztrák. A második járműben István, Csilla és még két osztrák foglalt helyet. A többiek köréjük sereglettek, és búcsúzkodtak. Az öreg Gézához lépett. - Meglep, hogy itt látlak. István nem említette, hogy te is mész. És Leilát sem. - Mert… ez csak pár perce derült ki. – Gézán látszott, hogy kissé zavarban van. – Én ismerem a legjobban az utat, hisz idefelé is én vezettem. Jól jöhet a tapasztalatom. – elvigyorodott, miközben az ausztriai baklövésére gondolt, amit utólag azért cseppet sem bántak meg. – Leila pedig… őt Palival közösen győztük meg, hogy jobb helye lesz Magyarországon, mert ha idejönnek a szicíliaiak Altamira és a mi nyomaink után kutatni, felforgathatják egész Rómát. Nem lenne jó, ha a lány miattunk kerülne megint bajba. – vágta ki magát a srác. - Oké, rendben. – egyezett bele László. – Aztán vigyázzatok magatokra, és siessetek vissza! Reggioban találkozunk! – ez már mindannyiuknak szólt. Köszönések, ajtócsapódások, majd halkan duruzsoló motorokkal kigördült a két páncélautó a birtok területéről. Az RK-tagok utánuk néztek, amíg fényeik el nem enyésztek a sötétségben. A hazalátogatás elszalasztott esélye honvággyal töltötte meg szíveiket. Tíz óra volt, mikor bezárták az eltávozottak után a kaput. Ezután mindenki visszament a dolgára.

200



Az utolsó háború



László is bement a házba, és igen különös tevékenységekbe fogott. Kihúzgálta a falakban futó csövekből az összes telefon- illetve számítógépkábelt, felmászott a padlásra, ahol komoly nehézségek árán sikerült leszerelnie a parabolaantennát a tetőről, amit le is vitt a villa előterébe. Itt többen is furcsállva nézték művét. - Mikor akarsz indulni, Laci? – szólította meg végül Zotyó. – Már mindennel elkészültünk. - Hamarosan, csak Ági eszembe juttatta, hogy akár magunkkal is vihetjük a kommunikációs rendszert, hogy tovább kapcsolatban maradhassunk Port Szaíddal. Jókora mobiltelefon lesz… - mosolyodott el a fejét csóválva, ahogy a nagy halom műszerre esett a pillantása. – Most épp ennek az elemeit szedem össze… Ha segítenétek kipakolni a kocsimba, nem tartana már sokáig. Mivel a társaság már kezdett fáradni, ezért elég türelmetlen is volt, így sebesen hordani kezdték a cuccot. László kocsijának hátsó ülésére bekerült a számítógép, a monitor, a telefon, a parabolaantenna, ez utóbbinak a dekódere, és a rengeteg összekötő huzal. Alig bírták becsukni az ajtókat. Mikor ezzel megvoltak, a csapat összegyűlt a kivilágított udvaron. - Akkor kész vagyunk? – kérdezte Tamás. - Még üres a csomagtartó. Kíváncsi lennék, hogy kitalálja-e valaki, mi az az egyetlen dolog, amire még szükség lenne ezek mellett! – rejtélyeskedett az öreg. - Szerintem… – törte meg a csendet hosszú tanácstalan hallgatás után Ági. – valamire, ami elegendő árammal bírná ellátni ezt a sok gépet. - Ahogy mondod! – mosolygott rá László – Kezded megsejteni a technikai jelenségek alapelveit. – dicsérte tovább. – Akkor hát, nyomás a pincébe! Hozzatok csavarkulcsokat és elemlámpát is! – adta ki az utasítást. – Hamarosan sötétségbe borul itt minden. Altamira döbbenten figyelte, ahogy egy nagyobb csoport rohadt magyar ledübörög a pincelépcsőn, és az áramfejlesztővel kezd el matatni. Hümmögéssel próbálta kifejezni méltatlankodását, de ezzel csak azt érte el, hogy a csürhe mocskos vezetője rá és szicíliai alattvalóira küldött néhány embert, hogy ellenőrizzék a végtagjaik szabad mozgását lehetetlenné tevő kötelékeket. Amennyit eddig sikerült lazítaniuk rajtuk, azt most utánaszorították. Hamarosan kialudtak a fények, csak az elemlámpák nyújtotta világosság segítette a generátor körül szorgoskodókat. Lászlóék lecsatlakoztatták róla a benzineshordót, majd a padlóba rögzített tartócsavarok kihajtásába fogtak. Végül négyen megemelték a szerkezetet, és felvitték a földszintre. A hátramaradottak az akkumulátorokat és benzineskannákat cipelték főnökük után. A megkötözött emberei társaságában hátrahagyott Altamira dühösen morgolódott a koromsötétté tett pincehelyiségben. - Na végre, minden együtt van! – fújta ki magát a csomagtartófedelet lecsapó László. Órájára pillantott. – Hű, bassza meg! Már majdnem fél tizenkettő! Nem hittem volna, hogy ennyire el fog húzódni a pakolás. Bocs, srácok! – mentegetőzött. – Akkor hagyjuk el a várost, majd valahol a közelben egy biztonságosabb helyen letáborozunk az éjszakára. - És Altamirával mi lesz? – türelmetlenkedtek páran. - Az, amit megbeszéltünk… Erre fel néhányan bementek a kastélyba, és öt perc elteltével, mintha mi sem történt volna, kimasíroztak. Bentről azonban hamarosan szivárogni kezdett a füst, és az ablakokat belülről vörösesen pislákoló fény töltötte be. Az öreg elfordult, és bánatosan lehajtotta fejét. - Mi van, tán sajnálod őket? – lépett mellé Pali. - Nem őket, hanem a házat. Olyan gyönyörű volt… - Te aztán egy fura fazon vagy! Legnagyobb diadalunk pillanatában egy épület miatt szomorkodsz. Én inkább elégtételt érzek. Nem kell többé attól félnem, hogy azok a mocskok felismernek, és meg akarnak ölni!

201



Az utolsó háború



- Ez igaz. De semmi diadal sincs abban, hogy a már legyőzött, harcképtelen ellenséget kiirtjuk. Mindegy, menjünk! – azzal László elindult a nyolc közül a számára kijelölt páncélozott limuzin felé. Félúton azonban megtorpanásra késztette egy baljós zaj. A kapu felé fordult, és rengeteg bekapcsolt reflektor fénykévéi vakították el szemét. Az idegen járművek épp a kilátást eltakaró dombocska mögül kanyarodtak elő, és már igen közel jártak. Mintha még gyorsítottak is volna. - Ez nem tetszik nekem! – jelentette ki, közben már többen is észrevették a közeledő konvojt. – Futás a kocsikhoz! Nem hiszem, hogy Skipék jönnének meglátogatni minket! – ordította el magát, és ő maga is futásnak eredt. Még nem érhették el a biztonságot nyújtó kocsikat, mikor az idegenek már csikorgó kerekekkel lefékeztek a birtok kerítése előtt, kiugráltak, és a kerítés kőtalapzata mögül vagy a kocsiajtók fedezékéből lőni kezdték a fejvesztve menekülő magyarokat, akik már nem vonulhattak vissza a kastély oltalmazó falai mögé. Az öreg a földre vetette magát, nem törődve azzal, hogy kiszakítja ruháját, vagy lehorzsolja térdét, könyökét. Teljes erőbedobással kúszott a kocsija felé, közben próbálta kiszorítani tudatából a kellemetlen gondolatot, hogy a közelében becsapódó lövedékek közül bármelyik eltalálhatja őt is. Oldalra pillantva látta a fák, padok mögé szorult társait, akik hiábavaló igyekezettel próbálják eltalálni a sokkal jobb lőállásból támadó ellenséget. Közben elérte az autót. A zárszerkezet felé emelte kezét, de egy csattanás után vissza is kapta, és fájdalmasan szorította golyó ütötte sebtől vérző jobb alkarját. - A kurva életbe! – sziszegte. – Még ez is! Ha tíz perccel később jönnek ezek a mocskok, semmi gond se lett volna. Másik kezével próbálkozott, felnyúlt, és most szerencsésen kinyitotta az ajtót. Néhány lövés becsapódott körülötte, felfigyelhettek a mozgásra. Az öreg mély lélegzetet vett, és tőle telhetően gyorsan felugrott, és beszállt az autóba. Berántotta maga után az ajtót, és le is zárta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, az üvegen már ártalmatlanul kopogtak a lövedékek. De ez a megnyugvás nem tarthatott egy másodpercnél tovább, mert tudta, hogy barátai veszélyben vannak. Épp körülnézett, hogy mivel tudna leghatékonyabban segíteni nekik, amikor észrevette, hogy Ági a kocsi golyóárnyékos oldalához ért, ezért kinyitotta neki az anyósülés ajtaját. - Szállj be, zárd be az ajtót! – sürgette László. Ági behuppant az ülésre, és végigpillantott a ramatyul kinéző öregen. - Úr Isten! Te vérzel! – figyelt fel egyből társa sérülésére. - Ez most nem fontos! Inkább indítsd be a motort, és válts nekem sebességet, kérlek! Nem nagyon bírom mozgatni a jobb kezem. – mosolygott erőltetetten a lányra. – Segítenünk kell a többieken! A szavakat tettek követték, beindult az autó motorja, Ági az öreg utasításaira figyelve váltotta a sebességfokozatokat, László pedig fél kézzel próbált kormányozni, néha besegítve sérült végtagjával is. Kitolattak a parkoló kocsik közül. - Kösd be magad, ez rázós lesz! – figyelmeztetett az öreg, és maga is ügyetlenül becsatolta saját biztonsági övét. – Egyes! – megvárta, míg Ági sebességbe teszi a kocsit, majd a gázra taposott. – Kettes! Növekvő sebességgel száguldottak a vészesen közeledő becsukott kapu felé. Mindketten lehunyták szemeiket, mielőtt a masszív fémkaput elérték volna, így csak a hatalmas csattanást, fémes csikorgást hallották, és a hirtelen rándulást érezték. Mikor ismét kinyitották szemeiket, felordítottak. Egy az övékhez nagyban hasonlító páncélos limuzin állta el az utat, és legalább nyolcvannal száguldottak szembe vele. László jobbra rántotta a kormányt, de még így is súrolták a másik autó oldalát, a visszapillantó tükör szilánkokra törve szakadt le. Az ellenséges kocsi nyitott ajtaja mögötti fedezékből egy gépfegyveres olasz nyitott tüzet, a

202



Az utolsó háború



golyók szikrákat hánytak az üvegen, és a dörej elnyomta az öltönyös rémült sikolyát, amit az váltott ki, hogy a birtokról kitört jármű fékezés nélkül a kitárt ajtó felé robogott, majd elérve azt, akkora erővel csapta be, hogy darabokra szaggatta a mögötte helyet foglaló szicíliait. László fintorogva kapcsolta be az ablaktörlőt, hogy megtisztítsa az üveget a ráfröccsent vértől. Az öreg a birtoktól cseppnyit eltávolodva kifaroltatta a kocsit, s így megfordult. Bőgő motorral indult vissza az ellenség felé. Azok megsejtették a rájuk leselkedő veszélyt, és a lövöldözést beszüntetve visszaszálltak járműveikbe. Ez a figyelemelterelés lehetőséget adott a birtokon bujkáló magyaroknak, hogy autóikhoz rohanjanak, és László példáját követve kitörjenek a csapdából. - Mindenki kijutott! – jelentette Ági az öregnek. – Rajtunk kívül hét páncélkocsi. Az olaszoknak tíz van. És nem csak ketten-hárman ülnek az autókban, ahogy mi. Jelentős a túlerő. - Már úgyis indulni akartunk. Altamirának annyi, válasszuk a menekülést! – azzal kocsijával hátat fordított a birtoknak, és gázt adott. Társai követték őt a Rómából kifelé vezető úton. … Az olaszok járművei közül három a magyar konvoj után eredt, a többiek a birtokon maradtak. Altamira emberei leparkoltak az egyre hevesebben füstölgő és lángoló kastély előtt. Kiugráltak a kocsikból. Ricardo gyors terepszemle után parancsokat osztott a gondjaira bízott embereknek. - Ott egy nyomókaros kút. Keressetek vödröket, és nyomás tüzet oltani! Altamira bent van. – ebben biztos volt, mivel a menekülőknél nem látott túszokat. – Meg kell mentenünk! Amíg az emberek rohangáltak összegyűjteni a szükséges eszközöket, Ricardo elővette az épület tervrajzát, néhány gyors pillantással felmérte a lehetőségeket, majd határozott. Egy benedvesített ruhadarabot kötözött orra és szája elé füstszűrőként, aztán beszállt az autójába, és bekapcsolta a biztonsági övet. Hátratolatott, utána nagy gázzal megindult a villa bejárata felé. A bejárati duplaajtó előtt lévő alacsony lépcsőkön megpattant az autó, de nem vesztett jelentősen a sebességéből. Az ajtó szinte fűrészporrá szakadt a hatalmas sebességgel becsapódó test hatására. Az előtéren átszáguldva még egy falat áttört, majd a hallban megállt. Legalább a felhalmozódott füst könnyebben távozhatott a jelentős méretű nyíláson. Ricardo kiszállt, gépfegyverének csövével félrelökte a kisebb tüzet fogott tárgyakat, majd benézett a szobákba. Igyekezett minél kevesebbszer lélegzetet venni a maró füstben. A földszinten nem talált senkit, ezért lenézett a pincébe. Ott még nem égett semmi, így a nagy sötétben nem is látott. Visszament a kocsihoz elemlámpáért. Lebotorkált a lépcsőn. Döbbenten hordozta végig elemlámpájának fénycsóváját harminc megkötözött, fuldokló társán. Hamar felocsúdott, és zsebkése után nyúlt. Először főnöke, Altamira kötelékeit vágta el, majd sorra a többiekét. A kiszabadítottak alig bírtak megmoccanni, a többnapos bezártság zsibbadtsága és az enyhe füstmérgezés tüneteinek együttese megtette hatását. Ricardo társai eloldozása után talpra segítette Altamirát, és felcipelte a lépcsőn. Mivel a kijáratot időközben néhány lángoló gerenda elzárta, beültek a kocsiba, és hátramenetben ismét megtisztították az utat. Kint Ricardo kipattant az autóból, és a vízhordással foglalatoskodó társaihoz rohant. - Hagyjátok a francba! Megtaláltam őket, gyertek segíteni a kihozásukban! Gyalogszerrel rohantak le a pincébe, és rászoruló társaikat támogatva, köhögve, krákogva bukkantak elő a füstöt okádó ajtónyílásból. - Mindenki kint van? – ordította Ricardo, de hangját elnyomta a beomló emelet robaja. Füst, kő- és festékpor, lángoló fadarabok csaptak ki a ház oldalfalának nyílásain. Mindenki távolabb húzódott. Ha bárki is bent maradt, azon már nem segíthettek. Altamira erőtlenül, az ajtóba kapaszkodva szállt ki a kocsiból. Komoran figyelte porrá omló rezidenciáját, amelyben ő maga is majdnem halálát lelte. Ricardo lépett oda hozzá. - Üdvözlöm, uram! Sajnálom, hogy későn érkeztünk!

203



Az utolsó háború



Altamira lemondóan csóválta a fejét. - Nem maga tehet róla. – szólalt meg végül. – Még hálás is vagyok, hogy legalább az utolsó előtti pillanatban megjöttek… Mérjük fel a veszteségeket. – kezdett visszatérni gyakorlatiassága. Egy csoportba terelték az embereket, és megszámolták őket. - Magánál mi jött ki, Ricardo? Mi velem együtt harmincketten voltunk a pincébe zárva, ebből harmincan megvagyunk. Nem rossz arány. - Negyvenen jöttünk, ebből tizenketten üldözőbe vették a menekülő ellenséget, a maradékból huszonötöt számoltam össze, uram. - Még öt fő veszteség. Ezek a rohadt állat magyarok már legalább húsz emberemet nyírhatták ki. Elloptak egy csomó pénzt és autót, felgyújtották a házam… Elő kell keríteni őket, és egyenként agyonkínozni valamennyit! – elragadta az indulat, ökölbe szorított kézzel szitkozódott. - Azon leszünk, uram! Máris üldözzük őket, de… - De?! - Haladéktalanul vissza kell jönnie Szicíliába. Nem vesztegethetjük az időt, Bosco bandája nap mint nap borsot tör az orrunk alá. Nincs erőnk többfrontos háborút vívni. Altamira elvörösödött a dühtől. Utálta, ha kétségbe vonták mindenhatóságát, és ez az utóbbi időben sajnos fájdalmasan gyakran előfordult vele. Nyugalmat erőltetve magára szólalt meg. - Nos, rendben. Ha reggelig nem sikerülne elkapni azokat a mocskokat, akkor hagyjuk őket a fenébe, és hazatérünk. – határozta el. – De amint elrendeztem Bosco-t, kiirtatom azt az egész rohadt istenverte Magyarországot! – sziszegte, majd rövid hallgatás után témát váltott. – Kérem, adjon az embereimnek enni! Napok óta éheztetnek minket… … László felfigyelt rá, hogy társainak autói sorra hagyják ott az övét, és az üldözők is egyre jobban megközelítik járművét, miközben Róma főútjain száguldozva próbálnak menekülni. - Miért nem gyorsítasz? – kérdezte meg Ági is. - Nem lehet jobban… Tövig nyomom a gázt már így is. Túl nehéz a rakományunk, főleg az áramfejlesztő. - És most mi lesz? - Nem tudom, hamarosan kiderül. Sajnos semmi jóra sem számítok ezektől. – biccentett a nyomukba szegődött üldözők felé. Sejtése beigazolódott, mert amint az első maffiaautó melléjük ért, meg is próbálkozott a leszorításukkal. László ellenkormányzott. A két kocsi oldala egymáson csikorogva súrlódott. - Nem hagyhatjuk, hogy megelőzzenek minket! – szögezte le az öreg. – Ha eltorlaszolják előttünk az utat, sokkal nehezebb dolgunk lesz. Kijelentését követően először jobbra, majd balra rántotta a kormányt, egy erőteljes ütést mérve ezáltal az ellenfélre. De az nem adta magát ilyen könnyen, keményen visszavágott, a magyarok nagyot zökkentek az oldalirányú erőhatástól. Közben jobbról is melléérkezett egy üldöző, majd két oldalról egyszerre kezdték préselgetni a kocsit. - A páncélozás jól bírja a strapát, csak attól félek, hogy a kerekek nem fogják. Felnin nem lehet százötvennel száguldozni. – morogta az öreg maga elé. – Vajon meddig folytatják még ezt a macska-egér játékot velünk? László a főút enyhe jobbkanyarját észlelte maguk előtt nem sokkal, és úgy döntött, hogy taktikát vált, eddigi megadó vezetési stílusát agresszívabbá teszi. Balra húzta a kormányt, hogy baloldali ellenfelét leszorítsa az útról. A jobboldali olasz eleinte ebbe még be is segített, mert ösztönösen szintén balra rántotta a kormányt, hogy ne hagyja kicsúszni Lászlót a szorításból. A baloldali gengszterjármű felugratott a néhai járdára, László elégedetten figyelte, ahogy a négy olasz szinte egyszerre az arca elé kapja kezét, és felordít, mivel az útjukat egy

204



Az utolsó háború



beton villanyoszlop állta el. Ennek teljes sebességgel neki is rohantak, az oszlop derékba tört, és teljes súlyával a kocsi tetejének csapódott. Az akció hatására behorpadt a jármű eleje és teteje, a szélvédőt repedések milliói pókhálósították el. Az öreg még egyszer balra rántotta a kormányt, ezzel egy kiálló ház falának irányítva az ellenséget. Az olaszok frontálisan ütköztek a masszív betonfallal, melyet még átszakítottak, de járművük ennél többre már nem volt képes, füstöt ontva leállt. A négy utas szédelegve botorkált elő a roncsok közül. - Ez szép manőver volt! – dicsérte Ági az öreget. – És tökéletes időzítés! Nem sokáig örülhettek azonban a megszerzett előnynek, mert a harmadik, eddig háttérben maradt üldöző vette át pórul járt társaik helyét, és okulva a történtekből, szorosan tartották a kormányt. A gengszterek célja csupán az volt, hogy egyetlen kocsi utasait túszul ejtsék, és őket felhasználva megadásra kényszeríthessék az egész bandát. László lassabb autója pont ezért nyújtott kitűnő célpontot. Az öreg tehetetlennek érezte magát, minden manőverét precízen kivédték, ezek már gyakorlottabb sofőrök lehettek. Ráadásul kezdett rosszul lenni, meglőtt karja egyre inkább sajgott. Tanácstalanul figyelt, valami mentő lehetőség után fürkészett. Zotyó különös elfoglaltság kellős közepén volt. Az egyik száguldó kocsiban az anyósülésről hátrapasszírozta magát, előrehajtotta a hátsó ülés támláját, és a csomagtartó tartalmának feltúrásába fogott. Mikor végre megtalálta, amit keresett, szólt társának, hogy lassítson, és kerüljön Lászlóék kocsija közelébe. Hamarosan már mindössze százzal tötyörögtek, és az őket lassan beérő autószendvics elébe kerültek, ahol felvették annak tempóját. Zotyó letekerte az ablakot. Nem akart időt adni az olaszoknak esetleges ellenlépésekre, ezért egy hirtelen mozdulattal kihajolt a résen, célzott, és elsütötte a fegyvert. A robbanótöltetnek meg sem kottyant szilánkokká zúzni az egyik maffiajármű szélvédőjét, a forróság és a repeszek agyonsebezték a két elöl ülő maffiózót, a kocsi ezek után irányítatlanul félresodródott, és eltűnt egy ház aljában. További robbanás jelezte pályafutásának végérvényes lezárulását. Az utolsó üldöző értett a figyelmeztetésből, fékezett, és eltűnt az egyik mellékutcában. A magyarok végre egységes konvojjá csatlakozhattak, és elhagyhatták a várost, hogy egy félreeső mellékúton megállva felocsúdjanak a megpróbáltatások után. Zaklatottan szálltak ki a kocsikból, és verődtek egy csoportba. - Mindenki megvan? Senki sem sérült meg? – volt László első kérdése. - Tizenhét fő jelen, senki sem hiányzik. – jelentette Zotyó rövid szemlélődés után. – És ahogy elnézem, te vagy a legsúlyosabb sérült. - Igen, ez jó, ennek örülök. – nyugodott meg az öreg a karjára pillantva. – Szégyen a futás, de hasznos. – váltott témát. - Ekkora túlerővel úgysem szállhattunk volna szembe. Még ha nem is mennek el Istvánék, akkor is kevesebben lettünk volna. Így is hatalmas előrelépés, hogy Altamirát és harminc emberét sikerült eltenni láb alól. - Igen, bár jobban örültem volna, ha zavartalanul végignézhetem, ahogy porig ég az egész kastély, és a végérvényesség biztos tudatával jöhetünk el. - Azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk! – lépett hozzájuk Pali is. – De ne aggódj, Altamira nem úszhatta meg! Inkább mutasd a kezed, fertőtleníteni kell, aztán bekötözni. Nem tudnánk nélkülözni a részvételed a csapatban! László időnként felszisszenve tűrte az orvosi műveleteket, közben társaival beszélgetett. - Zotyó! Még meg sem köszöntem, hogy leszedted rólunk azokat a rohadékokat! - Ugyan, hisz egy csapat vagyunk. Ráadásul nélküled még a birtokról sem tudtunk volna kijutni. - Bassza meg, a birtok! – káromkodott László. - Mi van vele? – érdeklődtek többen is.

205



Az utolsó háború



- Hemzsegnek ott az olaszok, reggeltől pedig Rómát fogják járni, hogy a nyomunkra akadjanak. Az addig rendben van, hogy mi akkorra már valami kerülőutat kiválasztva úton leszünk Reggio felé, de Gézáék egyenesen a karjaik közé futhatnak, ha gyanútlanul át akarnak majd vágni a városon visszafelé. Ez az okfejtés a többieket is aggodalommal töltötte el. - Akkor mi legyen? - Még valakinek haza kell indulnia Magyarországra, és figyelmeztetni őket! De előbb nézzünk a térképen valami megfelelő kerülőutat. Az öreg megkereste a papírokat, és közös erővel kiválasztották a legjobbnak tűnő lehetőséget. Ismét László foglalta össze az eredményt. - A birtoktól pont azért indultam észak felé, hogy azt higgyék, mindannyian hazamenekültünk. Ezért kellene a továbbiakban mellőzni az Altamira embereivel való találkozást. A kiválasztott kerülőút majdnem megduplázza a Reggioba vezető út hosszát, de szerencsére bőven van időnk odaérni, még csak elseje van, az is csak pár órája. Át fogunk vágni az Appenninek-hegységen Pescara-ig, és az Adriai-tenger partja mentén utazunk le Tarantóig, ahol nyugatra fordulva a Tarantói-öböl és a Jón-tenger partját követve délről vonulunk be Reggioba. – ásított egyet. – De előbb pihenjünk le, hosszú nap volt ez. - Várj! Mi elindulnánk Gézáék után! – ajánlkozott Tamás és még egy srác. - Nem vagytok fáradtak? - Délután aludtunk. És egyébként sem érdemes késlekedni! - Hát… ahogy akarjátok. Akkor jó utat, és legyetek óvatosak! Visszafelé Bolognánál forduljatok Rimini felé, és ti is az Adriai-tenger partját kövessétek utatok során! A megfogyatkozott létszámú RK megvárta, míg a két fiatal srác elindul, majd őrt állítottak, és lefeküdtek. Nyomban el is aludtak a mozgalmas és fárasztó nap után. … Altamira birtokára fél kettőkor ért vissza egyetlen, össze-vissza csikart páncélautó. A benne összezsúfolódott nyolc férfi alig várta, hogy kiszállhassanak, és kényelmesebb testhelyzetbe hozhassák magukat. Ricardo és Altamira egyszerre vonták kérdőre őket. - Várom a jelentést! – nézett rájuk szigorúan Ricardo. – Mi a frászt csináltatok?! - Uram! Nagyúr! Azt terveztük, hogy egy kocsit feltartóztatunk, és túszul ejtjük az utasait, ez már majdnem sikerült, de… – a sofőr idegesen nyelt egyet. – páncéltörő puskájuk volt, az egyik egységünk minden tagja halálát lelte, a másik kettő legénysége is alig kerülte el ezt. Közben szem elől tévesztettük őket, de az biztos, hogy észak felé menekültek. – fejezte be beszámolóját a katona. - Mocsadékok! Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy Ernestoék kocsiját is ezek robbantották fel… Megaláztatok!… Csak meneküljetek! Végre egy komoly haderővel is szembetaláltátok magatokat, és lám-lám beszartatok! Fussatok! De abban biztosak lehettek, hogy amíg élek, nyugtotok nem lesz, ha kell, az egész mocskos országotokat átkutattatom utánatok! – beszélt magában Altamira. Ricardo tapintatosan megvárta, míg főnöke befejezi eszmefuttatását, majd a közeli jövő kérdéseivel kapcsolatban érdeklődött tőle. - Uram! Ha jól számolom, nyolc autónk maradt, és hatvanhárman vagyunk. Szicíliáig csak nem utazhatunk nyolcan egy kocsiban! - Akkor két részletben megyünk. Indulhatunk is! Ha odaértem, visszaküldöm magukért a kocsikat. – ezzel beszállt az egyik autóba. – Azok a patkányok már Ausztriában járhatnak, nekünk pedig elsődlegesen Bosco az ellenségünk, amíg ő az utamban van, úgyse igázhatunk le egyetlen országot sem… Ideje, hogy kézbe vegyem az ügyeket! – morogta, miközben a nyolc autó már ki is gördült a gyönyörű kovácsoltvas kapu helyén, és maga mögött hagyta a birtokot, közepén a hatalmas füstölgő hamukupaccal.

206



Az utolsó háború



… Július 1-e, reggel hat óra volt, amikor Géza az úton keresztbe fekvő hatalmas farönk előtt leállította kocsiját. Nemrég világosodott ki, így az osztrák Alpok hegyeit borító hatalmas zöld erdők teljes pompájukban tárultak a megfigyelők szemei elé. Mivel a fiú egész éjjel megállás nélkül vezetett, túl fáradt volt ahhoz, hogy ezt a szépséget érdemben értékelni tudja. De ahhoz soha nem lehetett túl fáradt, hogy Leilán átsikolhasson pillantása. Ahogy a gyermekét még alvás közben is magához szorító lányra nézett, elérzékenyült. „Bárcsak hozzám is ennyire ragaszkodna!” – vágyakozott. Körbenézett a kocsiban, és amint meggyőződött róla, hogy mindenki alszik, óvatosan végigsimított titkos szerelme haján. Csak ez után szállt ki, és ment a hátsó kocsiban sofőrködő Istvánhoz megkonzultálni a látottakat. - Ez a rönk a múltkor még nem volt itt. És szándékosan fektethették az útra. - Biztos Sanyiék műve ez is. Végül is az volt a feladatuk, hogy segítsenek megvédeni a falut. - És mi hogy menjünk be? – firtatta Géza. - Gyalog… Bár, igazad van, tényleg nem lenne jó itt hagyni a kocsikat. Időközben a hirtelen beállt csendre a többiek is ébredezni kezdtek, elsőként Max szállt ki, és nézett körül. - Wo sind wir? Hól vadjunk? – kérdezte. - Österreich, dein Dorf, a te faludnál. – válaszolt István, aki szintén felszedett pár német szót. De már nem is lett volna szükség a magyarázatra, mert az út menti bokrok közül két falubeli jött elő, és barátságos gesztusokkal, ölelgetésekkel üdvözölték a hazatért srácokat. Németül megbeszélték a továbbiakat, és közös erővel félrehúzták a farönköt, majd miután a két kocsi elhaladt mellettük, visszaállították eredeti helyzetükbe. Ugyanezt a két másik őrhelynél is eljátszották. A járműveket az őrök heves gesztikulálásának hatására még jóval a falu előtt leállították, később megállapították, hogy nem volt alaptalan a figyelmeztetés, ugyanis egy hosszú szakaszon fém- és üvegtörmelék borította az úttestet. A hírük hamarabb odaért, mint ők maguk, mert már az egész falu talpon volt, hogy fogadhassák az érkezőket. Nagyon szívélyes köszöntésben volt részük, vidám szavakkal, étellel-itallal várták őket. A falusiak Maxék köré sereglettek, és kifogyhatatlan kérdésáradattal faggatták őket élményeik felől. Egy idősebb asszony is befurakodott a tömeg közé, fürkészte az arcokat, végül megkérdezte: - Hol van Stephan? - Ő… – Max zavartan lehajtotta fejét. – nem jöhetett velünk… mert… meghalt. Az asszonyság sírva fakadt, és háza felé rohant. A hangulat komorrá vált. Az időközben négy honfitársa kíséretében odaérkező Sanyi sem üdvözölte annyira örömtelien Gézáékat, mint ahogy már régóta tervezte. Egy sima kézfogásnál több nem lett volna helyénvaló a jelen helyzetben. - Sziasztok! Hihetetlen, még alig telt el egy hétnél több az utolsó találkozásunk óta, de ez az idő mégis többnek tűnik még egy hónapnál is. – fejtette ki Ádi. - Ezzel mi is így voltunk. – biztosította őt Géza. – Sok izgalomban és akcióban volt részünk, de sikerült, a találkozó résztvevői mostanra már mind halottak. Lászlóék elindultak Reggio felé. És itt mi a helyzet? - Szorgalmasan végeztük a kiképzést, már-már sikerült profikat faragnunk ezekből a férfiakból. Szerencsére senki sem támadott meg minket. – összegezte Sanyi az eseményeket. - Akárkinek az emberei is jártak itt, úgy tűnik, hogy mostanában nem érnek rá ilyesmire. Megtudtuk, hogy Szicíliában bandaháborúk dúlnak, oda csoportosítják az embereket. Maxék

207



Az utolsó háború



is azért jöttek vissza, hogy leváltsanak titeket, kaptak némi kiképzést, már ők is folytathatják az itteni őrszolgálat megszervezését. – mesélte István. - Úgyhogy ti hazajöhettek velünk Magyarországra, hogy ott jelentést tegyünk, aztán indulunk vissza Reggioba, valószínűleg 7-én fogunk találkozni a PSzK-val. – folytatta Géza. - Oké… bár már épp kezdtük itt is jól érezni magunkat… Közben Jürgen is odament a magyarok csoportjához, és elmagyarázta, hogy szeretné, ha a vendégei lennének aznap, hálából Sanyiék „kölcsönadásáért”. Elfogadták a meghívást, és a falusiakkal tartottak a réten sebtében felállított óriás-reggelizőasztalhoz, és a falatozás közben kedélyes beszélgetésbe fogtak. Gézának feltűnt Leila hiánya, és szétnézve megpillantotta a rét egy távolabbi pontján a gyermekével játszani. Elég szomorúnak tűnt. A fiú felállt, némi élelmet tett egy fatálcára, és a vidám társaságot magára hagyva elindult szerelme felé. Leült mellé a fűbe, és a tálcára mutatott. - Egyetek! – mondta olaszul. - Köszi! – Leila elvett egy szép gyümölcsöt, és beleharapott. - Sejtem, hogy miért vagy ilyen szomorú. El kellett hagynod az otthonod, minden ismerősöd, én is hasonlóan éreztem magam, amikor hazulról eljöttünk, ráadásul még a csapat is két részre szakadt. Sajnálom, hogy nem maradhatok Veled Magyarországon, de elvállaltam azt a küldetést, hogy részt veszek a szicíliaiak uralmának megtörésében, és nem akarom megszegni a szavam, és csalódást okozni a barátaimnak. De amennyire csak lehet, sietni fogok vissza Hozzád, remélem, addigra már a Te nyelveden is elmondhatom mindazt, amit szeretnék, például, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd, amióta csak megláttalak. Hidd el, ketten sokra fogjuk vinni, a szerelem ereje hegyeket képes megmozgatni. – Géza – annak tudatában, hogy a lány úgysem értheti, amit mond – ezzel befejezte magyar nyelven tett szerelmi vallomását, és kedvesen Leilára mosolygott. A lány figyelmesen végighallgatta, és próbált a hangsúlyokból, arckifejezésekből rájönni, hogy miről is lehet szó. Már rég feltűnt neki, hogy milyen barátságos vele ez a srác, és nagyon örült neki, hogy valaki törődik vele, de ezt még nem tudta volna megértetni Gézával. - Ki az a csaj, akit magatokkal hoztatok? – érdeklődött Sanyi. - Leila, egy olasz lány. Miattunk került bajba, ezért is visszük Magyarországra, hogy biztonságban legyen az akció befejezéséig. – magyarázta István. - Nagyon úgy tűnik, hogy Géza nem közömbös iránta. – jegyezte meg Béla. - Igen, úgy. – győződött meg erről István is. – De az ilyesmi egyáltalán nem baj. – kacsintott Csillára. Már rég befejezték a reggelit, de még mindig kedélyesen beszélgettek, amikor a faluőrség tizenegy óra tájékában két fiatal srácot vezetett az asztaltársasághoz. - Tamás? Gyuri? Mit csináltok ti itt? – lepődött meg az összes magyar. - László utánatok küldött minket, mert adódott egy kis gond. - Micsoda? - Már felgyújtottuk a kastélyt, és épp indultunk volna, amikor meglepetésszerűen megtámadtak minket valószínűleg Altamira Szicíliából érkezett emberei, mivel ugyanolyan fekete limuzinjaik voltak, mint amiket mi is loptunk tőlük. Túlerőben voltak, úgyhogy elmenekültünk. - Ezek szerint azonnal vissza kell fordulnunk, hogy segíthessünk. – vélte István. - Nem. A híreket el kell juttatni Magyarországra. Csak azért jöttünk, hogy szóljunk, biztonsági okokból más útvonalat határoztunk meg Reggio felé. Nem tanácsos Rómán átutazni. Egyébként minden marad a tervek szerint. Lászlóék Reggioban fognak várni ránk. …

208



Az utolsó háború



Skip reggel kilenckor kelt, tapintatosan nem ébresztette fel senki, de még így is kóválygott a fáradtságtól. Beállt a zuhany alá, és hideg vízzel permeteztette be magát. A hűvösség és a sebébe nyilalló fájdalom hamar elűzték álmatagságát. Gyorsan bekapott pár falatot, közben érezte csak meg, hogy milyen éhes is volt, egy napja nem evett semmit. Ezek után lépett ki az irodaépület előtti térre, mely már sokkal barátságosabb látványt nyújtott a tűző napsütésben, mint előző nap. Eltűntek a hullák, és a roncsok egy része is. „Lássuk, mit tartogat nekünk a hónap első napja!” – gondolta, majd körbesétált a telepen, ahol már gőzerővel folyt a munka, a kamionkonvojok fogadása, és az olaj feldolgozása. Mivel mindent rendben lévőnek talált, bement az irodaépületbe, hogy megnézze a sebesülteket. - Jó reggelt, doktor! – üdvözölte Skip a serényen ügyködő férfit. – Hogy vannak az ápoltjai? - Már mindegyiküknek stabilizálódott az állapota, de sokuknál hetekig is el fog tartani, mire egyáltalán felkelhetnek az ágyból. – közölte szépítés nélkül a tényállást. - Köszönöm, további jó munkát! Aztán néha pihenjen is egy kicsit, megérdemli! – mosolygott rá Skip. – „Most már végképp meg vagyok győzve, hogy az az egyetlen megoldás, ha két részletben utazunk Szicíliába. Tényleg, meg kéne nézni azokat a hajókat is!” A srác elindult összeszedni csapatának vezéregyéniségeit, aztán megkeresték Andrew-t is, hogy kalauzolja el őket a kikötőbe. Péter, Márton, András, Károly tartottak Skippel, Tibi és Zsolt sérüléseik miatt nem mehettek, a többiek pedig dolgoztak vagy őrködtek. A kikötő nem volt messze, az üzem alig egy kilométerre feküdt a tengerparttól, odáig magas fémállványon egy vastag cső vezette a finomítóból érkező folyadékokat. Skipék terepjáróval tették meg az ötperces utat. A kikötő nem volt nagy szám, egy legalább 20 éve elhanyagoltan omladozó betonfal, s hozzákötözve három, egyenként 50 méter hosszú és 15 méter széles, erősen rozsdásodó hajótest. Fölmásztak az egyiknek a fedélzetére, és szétnéztek. - Tíz teherautó valóban elférne a fedélzeten, csak kérdés, hogy nem fog-e ez a roncs szétesni, és elsüllyedni alattunk. – fogalmazta meg kételyeit Skip. - Ez van. A szicíliaiak nem biztosítanak túl jó utánpótlást. A patkányoknál csak épp egy fokkal élünk jobban. – értett egyet Andrew is. - Mindegy. Azt kell szeretni, ami van. Kiválasztjuk a legjobbat, és szép nyugodtan felpakoljuk. Közben egy másikon gyakoroljuk a gépek kezelését és a kormányzást. – tervezgetett Skip. – Tényleg, Andrew, maradt valaki, aki ért ezekhez a hajókhoz? [26.ep.] - Itt áll előtted. – mosolygott, majd kicsit elbizonytalanodva folytatta. – Legalább tudok mutatni egy pár dolgot... ha ezzel beéred. De van néhány ember az üzemben, akik kezelik a hajókat, és a karbantartással is foglalkoznak. - Jól van, akkor mutasd meg, mit tudsz! - Rendben. – azzal a vezetőfülkébe vezette őket. – Nos, a hajó üzembe helyezése és irányítása itt történik, a darut pedig ezekkel a gombokkal lehet működésbe hozni. – mutatott a műszerfal egy pontjára. – A karokkal pedig irányítani. - Aha. Na, és ezek itt? - Ez a sebességet mutatja, melyet csomóban mérnek. Egy csomó egy tengeri mérföld/óra, azaz 1852 méter óránként... Ez itt pedig az iránytű. Mindig mutatja, merre tartotok. Délre vagy északra... - Fasza! És mi van, ha elromlik? - Hát akkor eltévedtek... De eddig még sosem volt vele probléma. - Aha. Hát most se legyen! Andrew még pár dolgot elmagyarázott Skipnek, közben lazán átkarolta a vállát. Úgy tűnt, a fiút ez nem zavarja, figyelmesen hallgatta, majd továbbította társainak frissen szerzett tudását.

209



Az utolsó háború



- És hol tudjuk elszállásolni magunkat? – tett fel egy kérdést András. - Andrew azt mondja, hogy van lent tíz kabin. – válaszolt Skip, miután megtudakolta a mérnöktől. – Gyere, nézzük meg! – hívta maga után Andrást. - Oké! A lépcsőn lehaladva egy szűk folyosón találták magukat, melyekből ajtók nyíltak. - Egyébként... elég bizalmaskodó veled ez az Andrew. – jegyezte meg András, miközben kezét az egyik kilincsre tette. – Talán van köztetek valami? - Nem, nincs. – nézett rá ártatlan csodálkozással. – Bár, őszintén szólva, néha kedvesebb, mint te. - Kösz! – morogta András, majd benyitott. – Ejha! Ez elég koszos. – nézett körül a helyiség közepén megállva. - Igen, az. – helyeselt Skip beljebb lépve. – Nem baj. Kitakarítjuk... Milyen kényelmesen elférnénk ketten egy ilyen kabinban. Nem gondolod, drága Andris? - De. Csakhogy nem nászútra megyünk. Tucatnyian leszünk ide bepréselve. - Ja! Szorosan egymás mellett. Úgy is jó. – lépett a fiúhoz, hogy átkarolhassa a derekát, majd ajkával közelített felé. - Valaki jön. – húzódott el András, léptek zajára felfigyelve. - Hallom. Sose hagynak minket kettesben. – mormogta, majd gyors csókot nyomott szerelme szájára. - Hé! Erről nem volt szó! – sziszegte András. Mielőtt Skip válaszolhatott volna, Péter nyitott be. - Á! szóval itt vagytok? - Igen. – hebegte kicsit zavartan András. – Terepszemlét tartunk. - Aha... és milyen? - Te is láthatod... Elhanyagolt, de rendbe hozzuk. - Jól van. Megnézem a többit is. – mondta Péter, azzal kilépett a folyosóra, és a következő kabint vette szemügyre. - Hú! Ezt megúsztuk. – sóhajtott fel megkönnyebbülten András. - Izgi volt, mi? - Mi olyan vicces?! Mindjárt képen váglak! Kis híján lebuktunk, ráadásul az engedélyem nélkül lesmároltál! - Ne haragudj! Nem tudtam megállni. - Nem haragszom. – mondta megenyhülve. – De többet ez ne forduljon elő! - Ezt sajnos nem tudom garantálni. – vigyorgott kajánul, majd Péter után mentek. - Semmi különös. – legyintett Péter feléjük sietve a folyosón. – A többi kabin is ilyen. Szólj Andrewnek, hogy mutassa meg a gépházat. - Oké! Miután a hajó műszaki állapotát átvizsgálták, a másik két vízi járművet is szemrevételezték. Dél körül a hatfős csoport a terepjárónál összegyűlt. - Szerintem az első volt a legjobb állapotban. – fejtette ki véleményét Károly. – Már amilyen sokat értek hozzá. - Hát mi se tudunk többet, de majd csak elboldogulunk. – mondta Márton. - Ja! Legfeljebb egy-két csávót magunkkal viszünk a biztonság érdekében. Most viszont menjünk vissza kajálni, később még a karbantartókkal visszajövünk rendbe hozni a hajót. Oké? – nézett végig Skip a társain. - Rendben. – helyeseltek, majd beültek az autóba. Amint megérkeztek az üzembe, megebédeltek. - Srácok, úgy teleettem magam, hogy mozdulni sincs kedvem. Sziesztázzunk, oszt majd folytatjuk a melót. – javasolta Skip.

210



Az utolsó háború



- Nekem sincs ellenemre egy kis pihenés. Csak aztán nehogy ellustuljunk. – nevetett fel Márton. Skip a közösségi terembe ment, és elterült a matracon. Rövidesen elszundított. Egy óra elteltével András óvatosan ébresztgetni kezdte. - Mi van? – mordult fel az. - Lassan mennénk a kikötőbe. - És nélkülem nem tudtok menni?! - Hát... jó lenne, ha te jönnél! Jobban tudsz angolul, mint mi. - Jól van. Megyek. – nyújtózott egyet, majd felállt. – Nem is bánom, ha ébren vagyok. Rosszat álmodtam. Az udvaron két indulásra kész terepjáró várt rájuk. Az autókban már helyet foglaltak a szerelők, néhány PSzK tag, valamint a mérnök. Skip és András beült a számukra fenntartott helyre, majd Márton gázt adott. Amint kiértek a kikötőbe, előszedték az autókból a szerszámokat és egyéb eszközöket, majd felmentek a kiválasztott hajóra. Skip, Andrew és a karbantartók a gépházba érve a szükséges javításokról beszélgetett, majd ez utóbbiak nekiláttak a munkának. Skip egy ideig figyelte őket, aztán megkereste társait. - Hogy haladtok? – nézett be a kabinokba. - Mindjárt kész. – hangzott a válasz Péter szájából, a folyosó végéről. Elindult a hang irányába, a hetedik kabinnál azonban – ahol András tevékenykedett – megállt, és csendben figyelte, amint a fiú a helyiség közepén egy kupacba gyűjti a szemetet. - Helló! – mosolygott rá András. – Hoznál egy zsákot? - Aha. – mondta hűvösen, majd kisvártatva megjelent kezében a tasakkal. - Tartanád, hogy bele tudjam tenni? - Persze. András igyekezett minél hamarabb befejezni a műveletet, feszélyezte ez a kínos csend. Érezte, hogy valami nincs rendben. - Oké! Megvagyunk. - Mi is készen vagyunk. – jelentette Márton és Péter. - Jó, akkor menjünk a fedélzetre. Várjuk meg ott a többieket. Péter és Márton a vezetőfülkében folytatott eszmecserét a hajózásról és Szicíliáról, Skip és András fel-alá sétált szótlanul. Egy idő múlva Andrew sietett feléjük mosolyogva. - Hamarosan befejezik a fiúk. – fordult Skiphez. – Már csak a propellereket kell ellenőrizni. Miután ezzel is végeztek, visszamentek a finomítóba, és kerestek maguknak valamilyen elfoglaltságot, csak Skip ült a terepjáró motorháztetején gondolataiba mélyedve. András később odament hozzá. - Skip! Nem zavarlak? – szólította meg. - Nem. - Valami baj van? - Nem, nincs. - Akkor miért vagy olyan furcsa? Talán haragszol? - Nem. - De most egészen másképp viselkedsz. Délelőtt még semmi bajod se volt. Mi aggaszt? - Hamarosan... viszontlátod Csillát. Várod a találkozást? - Nem tudom. Nem gondoltam rá az utóbbi napokban. De ez most hogy jutott eszedbe? - Rólatok álmodtam. – mosolygott halványan. - Már értem... De felesleges előre aggódnod! - Lehet. De tudni szeretném, hogy mire számíthatok. - Nem tudom, Skip. Ez... Csillától is függ. Bár kétlem, hogy bármit is akarna tőlem azok után. Lehet, hogy egy életre elment a kedve a férfiaktól.

211



Az utolsó háború



- Ugyan! Hisz jól elvoltatok azelőtt, és barátságban váltatok el... - Az csak formalitás volt. Egyikünk se gondolta komolyan. - Biztos? Hisz mi is jól megvagyunk. - Azért jó párszor összezördültünk azóta. - Igen, de mindig kibékültünk. Szóval... szereted még? - Nem tudom. – köszörülte a torkát. – Össze vagyok zavarodva. Hagyjuk ezt most. Jó? - Jól van. – hagyta rá Skip. Reményteljes vágyakozással nézett az irodaépület felé tartó András után, bár némi kétely is vegyült érzéseibe. Lassan lenyugodott, és a serényen dolgozó munkásokat figyelte, azután a naplementében gyönyörködött, míg meg nem éhezett. Csatlakozott vacsorázó társaihoz. Az ételt csendben fogyasztották el, utána beszélgettek. - Szóval lassan felpakolhatjuk a hajóra a cuccot. – kezdte Márton. - Igen. De szerintem elég öt teherkocsi. Így a hajó nem lesz túlterhelve, és számítani kell az RK-ra is. Nyilván nekik is sikerült autókat szerezni, és azoknak is kell hely. - Igazad van, Skip. – helyeselt Péter. – És azokkal a kocsikkal feltűnésmentesen fogunk tudni közlekedni. - Igen. Tehát az első csapat elviszi az első ötöt, a következő pedig a többit. De holnap, mielőtt felpakolunk, teszünk egy rövid próbautat, hogy ismerkedjünk a hajó működésével. És két karbantartót elviszünk magunkkal. Remélhetőleg Reggióba is hajlandóak lesznek elmenni. Nem szeretném, ha bajotok esne... - Egy pillanat, Skip! Úgy beszélsz, mintha te nem akarnál jönni az első csapattal. – vonta össze a szemöldökét Károly. - Minek mennék? Nem vennétek hasznomat. - Ne hülyéskedj! Te vagy a csapat esze! – győzködte Márton. - Ugyan! Ott van László. Fogtok boldogulni nélkülem is. - Mi bajod van?! – förmedt rá András. - Semmi. – motyogta lehajtott fejjel. – „Csak semmi kedvem nézni, ahogy Csillával egymás nyakába borultok.” – tette hozzá gondolatban keserűen. - Tudom én, mi bajod van. – bizonygatta András Skip arcát fürkészve. - Mi is megtudhatnánk? – érdeklődött Stefi. - Csilla. – hangzott a tömör válasz. - Te jó ég! Azt hittem, hogy ezen már túl vagytok! – ingatta a fejét Péter. - Én túl is lennék, csak Skip rágódik rajta folyton. Én nem akarom Csillával bonyolítani az életem, de ő azt hiszi, hogy igen. „Remélem, komolyan gondolod!” – bizakodott magában Skip, majd fennhangon folytatta. – Na jó! Majd meglátom. Most viszont megyek aludni. Sziasztok! – köszönt el, azzal a közösségi terembe ment. Nem sokkal később a többiek is követték... Reggel Skip az elsők között ébredt. Gyorsan letusolt, majd reggelizett. Nyolc óra körül összetalálkozott Andrew-val. - Helló! – köszönt rá Skip. - Jó reggelt! Hogy vagy? - Frissen. Lenne kedved egy próbautat tenni a hajóval? - Hát persze. - Oké! Megkeresem a társaimat, és itt a kocsiknál találkozunk tíz perc múlva. Addig kerítsd elő a karbantartókat is! [27.ep.] Skip az étkező felé vette az irányt, és be is csörtetett a tágas helyiségbe. Egy gyors körbepillantással megállapította, hogy keresett társai is mind ott vannak.

212



Az utolsó háború



- Sziasztok srácok! – köszöntötte őket. – Andris, Peti, Márton, Karesz, ha befejeztétek, gyülekezzetek a terepjáróknál, mert mennénk a hajóra. - Oké, főnök! – egyezett bele kedélyesen Márton a többiek nevében is. Skip az egyik asztalnál észrevette az arabok vezérét, Omart is. Mivel már rég nem beszélgetett vele, odaült mellé. - Jó reggelt, Omar! Hogy van a lábad? – érdeklődött. - Kösz, jobban. Már nem fáj, de még mindig nagyon bénának érzem magam. - Akárcsak én a karommal... És a munkásokkal hogy boldogulsz? Még mindig úgy látod, hogy hosszú távon is hajlandóak lesznek neked dolgozni? - Ezt miért kérded? - Mert elgondolkodtam azon, hogy mennyi idő kellhet minimálisan ahhoz, hogy meg tudjuk szervezni az életünket Szicíliában. A második csoportrészlet érkezése után legalább egy-két hét szükséges ahhoz, hogy elrejthessük a felszerelést, mi magunk pedig elbújhassunk, vagy beépülhessünk, álcázhassuk magunkat. Addig nem derülhet fény Port Szaíd elfoglalására! – magyarázta Skip. - Aha. Én úgy látom, hogy az emberek egyelőre lelkesek, felszabadultak, hogy nem kell a kínzásoktól, kivégzésektől tartaniuk. De ha nem tudunk jobb ellátást biztosítani nekik, ez nem fog sokáig tartani. És a kamionosok is vissza fognak térni követeléseikkel. – fejtette ki véleményét az arab fájó nyíltsággal. - Hm, jobban örültem volna egy kis biztatásnak, de mindegy. Mit lehetne tenni? - Ha beleszólhatok a dolgotokba, azt javasolnám, hogy a 11-i, de legkésőbb 18-i tartályhajót követve a teljes csapatodnak el kéne tűnnie innen. Kivárnám az a három napot, amíg biztonságban megérkeztek a Rohadékok Szigetére, utána a saját nevemben felvenném a kapcsolatot Szicília kormányával, és közölném velük, hogy átvettem a hatalmat a telepen, és vagy dupla ellátmányt kapunk további szolgálatainkért cserébe, vagy – bármiféle ellenkezés esetén – felrobbantjuk a finomítót, és tönkretesszük az összes hozzánk tartozó olajkutat. - Nem félsz, hogy rátok támadnak? – nézett Skip kérdőn Omarra. - Nem igazán. Arra spekulálok, hogy inkább fizetnek, mint hogy feláldozzanak egy csomó katonát, akiknek ráadásul szintén rengeteget kellene fizetniük, hogy hajlandóak legyenek egy ilyen kockázatos akcióra. Ezzel a húzással elterelem rólatok is a figyelmet, de ha jeleztek nekünk, bármikor megsemmisíthetjük az üzemet. Legalább egy rövid ideig jól élnénk. Ha pedig mégis ránk támadnak, égő roncsokat magunk mögött hagyva visszamenekülünk országunk belsejébe, ahová úgysem érdemes követniük minket. Ti ezzel is jól járnátok, mert kevesebb katona maradna Szicíliára vigyázni, és felbolydulna a sziget gazdasága benzin és olaj híján. - Te aztán végiggondoltál mindent! – füttyentett Skip. – Lehet, hogy igazad van, és az akciód még álcázná is a mi beszivárgásunkat... de hogy mikor mehet a csapatunk második része, azt a doki fogja eldönteni. Légy szíves, találjatok ki valamit, amivel még néhány hétig el tudjátok húzni az időt! Ez nekünk nagyon fontos lenne! – kérlelte Skip. - Segítettetek nekünk régi álmunk megvalósításában. Miénk az üzem, és bármikor felrobbanthatnánk, hogy népünk megbosszulja az őt ért sérelmeket. Cserébe mi is segítünk nektek! Mindent el fogunk követni... – fogadkozott Omar. - Köszönöm! Ezt szerettem volna hallani! – szakította félbe Skip, amikor látta, hogy Andrásék felállnak az asztaltól, és az udvaron várakozó terepjárók felé indulnak. – Most mennem kell a kikötőbe. Ha van kedved, te is eljöhetnél megnézni a hajót. – ajánlotta fel Skip, miközben felállt a székről. Mivel Omar is kíváncsi természetű volt, elfogadta a meghívást, s így ketten siettek az udvarra, ahol Andrew és a két karbantartó már türelmetlenül várt a magyarokra. A két terepjáró kigördült az üzem területéről, ahol aznap is hatalmas erővel folyt a munka, a

213



Az utolsó háború



szivattyúknál egymást váltották az érkező kamionok, és szerencsére mindenki tiszteletben tartotta a megállapodásokat, nem tört ki semmilyen balhé. A kilencfős csoport gyorsan kiért a kikötőbe. Nyolcan a pallón felmentek a kiválasztott hajó fedélzetére, a kilencedik pedig eloldozta a kikötő egyik betonoszlopához erősített, a hajót tartó vastag kötelet, majd ő is felszállt. A pallót felhúzták, és a vezérlőbe siettek. Skip elfoglalta a műszerfal előtti helyet. - Mi van, mégis jössz? – nézett rá Márton meglepetten. – Tegnap még másként nyilatkoztál. - Azóta átgondoltam a dolgot. - Helyesen döntöttél! – biztosította Péter a srácot bíztató vállveregetés kíséretében. - Hát remélem... – nézett Skip mélyen András szemébe, aki feszélyezetten állta barátja tekintetét. – Andrew? - Tessék, Skip? - Hogy kell elindítani? - Az ott a motorindító gomb, az a hátramenetet kapcsolja, az pedig a sebességszabályozó kar. A kormány használata – gondolom – nem szorul különösebb magyarázatra. Skip lenyomta a gombot. A hajó testén remegés futott végig, ahogy az életre kelő kis indítómotorok megforgatták a főtengelyt, és lassan beindultak a hatalmas, de öreg dízelmotorok is. A propeller lassan kavarni kezdte a vizet a hajó mögött, de ahhoz túl gyengén, hogy elmozdíthassa azt. Skip állított a sebességszabályzón. A motorok mély dübörgése magasabb búgássá változott, és a vízi jármű megindult. Skip elkormányozta a part mellől, és a nyílt tenger felé irányította, ahol még több gázt adott. A sebességmutató a 15 csomó/óra értékhez kúszott fel. Andrew magyarázni kezdett. - Ez az a sebesség, amit még jól bír a hajó, minden erőlködés nélkül. Gyorsabban csak végszükség esetén menjetek! - Oké! – vetette oda Skip félvállról, mert élvezte a vezetést, a nyitott ajtón befúvó friss tengeri szellőt, a hullámzás soha nem tapasztalt érzését, és a lenyűgöző kékség látványát, melyen a Nap szikrákat hányt. Mindez teljesen lekötötte figyelmét, és csak hosszú percek elteltével reagált bővebben. – Szóval ennyi az, amennyivel kb. három nap alatt Reggioba érhetünk. - Igen. Az út 1800 kilométer, a 15 csomó pedig 27-28 kilométert jelent óránként. Folyamatos haladás esetén 64-66 óra az út, ami nem egészen három nap. - Ezek szerint éjszaka is mennünk kellesz? – tudakolta Márton. - Úgy tanácsos. A nyílt tengeren nem érhet titeket semmiféle baleset. – bizonygatta Andrew. – Tehát nem érdemes az időt vesztegetni. Csak arra kell ügyelnetek, hogy ne térjetek el a kijelölt iránytól. Ebben segít az iránytű. – a mérnök elővett, és kiterített egy nagy Európatérképet. – Amint láthatjátok, Északhoz viszonyítva körülbelül 80 fokos szöget bezáró irányban kell Nyugat felé haladnotok. A kisebb eltéréseket nappali mérésekkel korrigálhatjátok... - Miféle mérésekkel? – kérdezte Skip. - Épp azt kezdeném magyarázni. – Andrew láthatóan élvezte, hogy olyasmiről beszélhet, amihez rajta kívül senki más sem ért. – Az eltérések abból adódhatnak, hogy a tengeráramlatok észrevétlenül arrébb sodorhatják a hajót, illetve hogy az itt mutatott 15 csomó nem is mindig 15 csomó. – elhallgatott, és az arcokat fürkészte. - Részleteznéd? – mordult fel Skip, akit zavart ez a titkolózós beszédstílus. - Hát persze! – folytatta a mérnök vidáman, észre sem véve a burkolt kritikát. – A sebességmérő a hajótest körül áramló víz sebességét méri, és ez nem egy olyan szilárd, fix dolog, mint az úttest, amelyhez az autók viszonyítják saját sebességüket. A víz – ha nem teljesen nyugodt – áramolhat szemből, hátulról, és oldalról. Ha oldalról jön, az a sebességen nem változtat, de óránként akár több kilométerrel is arrébb tolhatja a hajót anélkül, hogy az

214



Az utolsó háború



iránytű megrezdülne. A hosszú út során így lehet akár száz kilométerrel is elkerülni a célt. Ha szemből jön az áramlat, a sebességmérő többet fog mutatni, mint amennyivel valójában mentek, ha hátulról, kevesebbet. - És mégis, hogy gondolod, hogy oda fogunk találni, ha ilyen bonyolult ez az egész?! – tört elő Skipből a kétségbeesett felkiáltás, amikor már a hallottak lefordításában is nehézségekbe ütközött. - Én is ezen gondolkoztam egész éjszaka. – vallotta be Andrew. – Nincs egyetlenegy rohadt modern helyzetmeghatározó eszköz sem ezen az egész telepen. Ezt a hajót sem kifejezetten hosszú tengeri utakra tervezték, nem hiába szervizhajó. De sikerült találnom valamit, és kidolgoztam egy módszert a használatára. Menjünk vissza a partra, és megmutatom! – javasolta. - A hajó jól működik, ezért most visszamegyünk a kikötőbe, ahol Andrew meg fogja mutatni a helyzet-meghatározást. – kommentálta Skip az eseményeket, miközben visszafordította a járművet. Azért nem kapkodták el túlzottan a kikötést, mindenki átvette rövid időre a kormányt, hogy érezhessék a hajó viselkedését. A próbaút így elég sokáig tartott, viszont megelégedéssel zárult a hajó műszaki állapotát illetően. Tizenegykor már a terepjáróknál álldogált a csapat, és várták, hogy Andrew előszedje a csomagtérből a táskáját. Ebből elővett egy furcsa műszert, és egy halom papírt, melyek számsorokat, rajzokat, térképrészleteket tartalmaztak. - Skip, ez nem lesz egyszerű! – kezdett mondókájába a mérnök. – Most koncentrálj arra, hogy te megértsd, és majd utána lefordítod a társaidnak. - Oké! - Mivel nincs olyan modern műszerünk, amelyik azonnal kijelezné a pontos földrajzi hosszúságot és szélességet, ahol vagyunk – Andrew végighúzta ujját azon a függőleges és vízszintes vonalon, melyek metszéspontjában Port Szaíd elhelyezkedett. –, így középkori eszközöket és számítási módokat kellesz alkalmaznunk. Még szerencse, hogy a Kairói Múzeum kifosztásában részt vett a volt főnököm is, és ott szerzett egy ilyen ősi, meglehetősen furcsa napmagasság-meghatározót. – mutatott a sárgarézből készült távcsöves, szögmérős szerkezetre. – A fene tudja, hogy melyik nép és mikor készítette, mindenesetre jól fog jönni nekünk. De hadd kezdjem az elején! Ne várd azt, hogy mindent teljes részletességgel megmagyarázzak, az a módszer, amiről most hallani fogsz, mindössze arra elég, hogy a Földközi-tenger medencéjében, bármely év március havának 21. napjától kezdve szeptember 23-ig pontosan meghatározza a pillanatnyi koordinátáidat, csak erre a területre és időszakra számíttattam ki a számítógéppel a táblázat adatait, hogy ne kavarodjatok meg. A két említett nap a tavaszi és őszi napéjegyenlőség napja, a közöttük lévő időszakban veti sugarait a Nap nagyobb szögben az északi féltekére, mint a délire. Az évszakok váltakozása is abból adódik, hogy a Föld egyenlítője szöget zár be azzal a síkkal, amelyen a Nap körül kering. – Andrew sematikus rajzokat mutatott a bolygó helyzetéről mind a négy évszakban, Skip feszülten figyelt. – 23,5 fokos szöget. A rajzokról megállapítható, hogy a Nap minden nap más szélességi fokra tűz le délben 90 fokos szögben. A Nap úgynevezett „járása” a Ráktérítő és a Baktérítő között történik, az előbbi az Egyenlítőtől északra, az utóbbi délre található 23,5 fokkal. Ettől a két vonaltól északabbra vagy délebbre sose süthet teljesen merőlegesen a talajra. Számításaimban ez fontos szerepet fog játszani. Készítettem egy táblázatot, melyen az év minden napjához megadom, hogy hányadik szélességi fokon delel a Nap merőlegesen a vízszinthez képest, látható, hogy nap mint nap átlagosan kb. 0,25 fokot vándorol a merőleges delelés szélességi foka, de legnagyobb mértékben a nyár közepén, legkisebb mértékben pedig tavasszal és ősszel változik ez a szög, hogy miért, azt most hagyjuk. Itt van a táblázatban, hogy ma az északi szélesség hányadik fokán delel a felszínre merőlegesen a Nap. És itt a képlet. Ha ma pontosan megmérjük, hogy hány fokos szöget fog a Nap égi pályája legmagasabb pontján a felszínhez képet bezárni, majd ezt az értéket kivonjuk a 90 fokból, a

215



Az utolsó háború



maradékot pedig hozzáadjuk a táblázatban szereplő értékhez 18,44 fokhoz, akkor ezzel meghatározzuk Port Szaíd szélességi körét. A hosszúsági kört pedig ennek az órának a segítségével állapíthatod meg. Azért mutat kb. két órával kevesebbet, mint a mi óráink, mert a Greenwich-i időszámítás szerint állítottam be. Az angliai Greenwich-et egykoron a hosszúsági fokok számításának alapjául választották, ott fut át a 0. hosszúsági fok. Mivel a Föld kelet felé forog, náluk később lesz dél. A Föld 4 percenként fordul 1 fokot. Tehát amikor kimérted a nap legmagasabb pontját, megnézed, hogy mennyi az idő Greenwich-ben. Ezt kivonod a 12 órából, a helyi délből, a maradékot percekbe váltod át, és elosztod néggyel. Ezzel meg is határoztad a hosszúsági fokot. Andrew befejezte a magyarázatot, Skip pedig a papírokat bámulva próbálta megemészteni a hallottakat. A térképre, a táblázatra, a rajzokra, az órára, majd saját jegyzeteire siklott pillantása. - Gyere! – hangzott Andrew felszólítása. – Greenwichben már majdnem kilenc-negyven van. - És? – értetlenkedett Skip, de követte a hajóra felmászó mérnököt. A fedélzeten Andrew Skip kezébe nyomta a napmagasság-mérőt, és utasításokat osztogatott neki. - Fordulj a Nap felé! Tartsd vízszintesen a műszert, és nézz a távcsőbe! Bár arrafelé most pont nem víz-, hanem homoktenger van, de próbáld meg a célkeresztet a homoksivatag és az ég találkozási vonalára, a horizontra irányítani. Ez lenne a pontos vízszint. Egyébként ha nem vizet látsz a horizontvonalon, akkor a magasságkülönbségek miatt pontatlan lehet a mérés. Ha nem billeg a hajó, vagy szárazföldön vagy, egyszerűbb egy sík, vízszintes felületre lerakni a szerkezetet, akkor pontosabb lesz a mérés. Hogy teljesen biztos lehess benne, hogy tényleg vízszintes-e a felület, hoztam neked még egy építkezéseknél használt vízszintező rudat is, ez már újkeltűbb eszköz, pedig egyszerű találmány, csak azt kell nézni, hogy a közepén az üvegcsőben lévő buborék a középső vonalnál legyen. Ha megvolt a vízszintbe állítás, akkor a szögmérőre erősített vékony fémcsövet mindig úgy kell beállítani, hogy átsüssön rajta a Nap. Azért ilyen vékony a cső, hogy egyetlen percnyi elmozdulás is észrevehető legyen a mérőn. Amint először csökkenteni kell a szöget, nem növelni, akkor elmúlt dél, és a Nap sem legmagasabb pontján van már. Kényelmesebb úgy használni ezt a mütyürt, ha egyvalaki tartja, és figyeli a vízszintet, valaki más pedig a szögeket állítja. – tette végső javaslatát Andrew, azzal átvette a távcsövet, és vízszintbe állította. Skip óvatosan csavarta a finomszabályzót, közben néha az órára nézett, a mérnök pedig mozdulatlanul állt, szeme előtt a távcsővel. Így telt el néhány perc. - Megvolt a legmagasabb pont. – jelentette ki Skip. – Már legalább 3 perce csökken a dőlésszög, úgyhogy biztos nem csak a hajó hullámzása miatt van! - Rendben. – eresztette le a távcsövet Andrew. – Akkor vedd fel az adatokat, és számítsd ki a koordinátáinkat! - Oké! – Skip lemászott a hajóról, és a papírokon lévő képletek segítségével számolni kezdett. – A Nap magasságának 77,1 fokot mértem. 90 mínusz 77,1 egyenlő 12,9 plusz 18,44 az 31,34. Amikor a Nap a legmagasabban állt, az óra 9:51-et mutatott. A különbség délhez képest két óra kilenc perc, azaz 129 perc. Ez osztva néggyel egyenlő 32,25. - Jó. Akkor most nézd meg a térképen, hogy hol van Port Szaíd! – kérte Andrew. Skip kiterítette a nagy térképet, és leolvasta az adatokat. - Kb. Északi szélesség 31,3 fok, Keleti hosszúság 32,2 fok. - Úgy tűnik, sikerült tizedfokra pontosan kimérnek a város helyét! – kiáltott fel vidáman a mérnök. – Gratulálok! - Köszi! – vigyorgott Skip. – Maga a magyarázat bonyolultabb volt a megvalósíthatóságánál!

216



Az utolsó háború



- Ez nagyon gyakran így van! – értett egyet Andrew. – De az a fő, hogy sikerült. Magyarázd el a többieknek is, és gyakoroljátok minden nap! – javasolta nyomatékosan. – Akkor oda fogtok találni Reggioba. Minél közelebb jártok az Északi szélesség 38,1, Keleti hosszúság 15,6 fokához, annál közelebb Reggio. - Oké, úgy lesz! – biztosította Skip. – Csak még egyet mondj el! - Igen? - Miért mutatott az órám 11:51-et, amikor a legmagasabb napállást mértem? - Azért mert az időzónákat Greenwich-től számítva 15 fokonként jelölték ki, és akkor lenne pont délben dél, ha a 30. fokon állnánk, nem a 32-iken. Tudod, 1 fok 4 perc. Ha ötszáz métert elsétálnál nyugat felé, neked egy másodperccel később lenne dél, mint nekem. - Hm... akkor azért kelt is, nyugodott is olyan korán a Nap, amikor a Kaukázuson keltünk át... Majdnem három óra Greenwich-hez képest. És azért kellett csodálkozva egy órával későbbre állítanunk a magyar időhöz hangolt óráinkat, amikor megérkeztünk. - Igen. - Reggioban 66 perccel később van dél, mint itt... Ott is át kellesz állítani az óráinkat... – jött rá Skip. - Kapizsgálod a lényeget! Nagyon okos vagy ahhoz képest, hogy egy barbár országból jössz! – dicsérte őszintén Andrew. - Attól, hogy a mocsok szicíliaiak szarrá baszták az országunkat, még nem hülye is egyben ott mindenki! – kapta fel a vizet Skip, és elsősorban édesanyjára, majd Lászlóra gondolt. - Jó, jó! Nem úgy értettem... – mentegetőzött a mérnök, amikor rájött, hogy rosszul fogalmazott. - Tudom, tudom, semmi baj! – higgadt le Skip is. – De közben eszembe jutott még valami. Ugyebár minden nap mérnünk kell, miközben nem is tudjuk pontosan, hogy mikor van dél. - Így igaz. - Tehát két embernek csak ez lesz a dolga. Ez eddig rendben is van. De mi van akkor, ha felhős az ég?! – Andrew komor szótlanságából a srác maga is kitalálhatta a választ. – Akkor rábaszunk... A tanulságos eszmecsere után a társaság visszament a telepre. Útközben és az ebéd folyamán végig Skip beszélt, megosztva a többiekkel tapasztalatait, élményeit, új tudását. - ... Szóval holnap délelőtt megtanítom nektek a helyzetmeghatározást, és délben mérünk is egyet. Ma délutánra viszont mást terveztem, ha nektek is jó. Össze kéne szedni a cuccot, amit Reggioba viszünk, holnap felraknánk a hajóra, holnapután pedig indulás. – foglalta össze tömören a következő napok munkatervét. Ebéd után nekiláttak a megvalósításnak is. Bár a nyári hőségben nem sok kedvük volt dolgozni, de belátták, hogy sürget az idő. Kiválasztották és átvizsgálták az öt legjobbnak tűnő teherautót, feltöltötték őket üzemanyaggal, majd a rakterek megtöltésébe kezdtek. Azt az ötletet fogadták el, hogy az útra való élelemkészleten kívül már mindent eleve a teherautókba pakolnak, így öt-öt darumozdulattal be- és kipakolható a teljes felszerelés, minden különösebb felhajtás nélkül. Ezzel a teherautókba került több tucat hordónyi üzemanyag, és százszámra a különféle létfontosságú dolgokat tartalmazó ládák. Bőven ellátták magukat fegyverrel, a telep raktáraiból, és a megölt katonáktól volt mit elvenni. Sok hasznos szerszámot és műszert is magukhoz vettek. Még arra is gondoltak, hogy a megérkezésük után ideiglenesen esetleg átmeneti szállásokat kellesz felállítaniuk, ezért a néhány talált sátor mellé rengeteget bepakoltak a régi matracokból is. Egyedül az élelmiszerrel kellett csínján bánniuk, hiszen a telep és az olajmezők dolgozóinak éheztetése beláthatatlan következményekkel járhatott volna. Így várhatóan az elutazó száz PSzK-tag számára nem tudnak 4-5 napnál tovább elegendő készletet elkülöníteni, és a teherautókba pakolni. Még ehhez is mindenkinek bele kellett egyeznie, hogy mostantól kezdve diétára fogják magukat.

217



Az utolsó háború



Mire befejezték a munkálatokat, már az utolsó kamionkonvoj is rég elhagyta a telephely területét, a kocsizúgás megszűntével jóval csendesebbé vált a környék, és már be is alkonyodott. Fél kilenc volt. - Ideje vacsorázni! – jelentette ki Skip, miután a legutolsó teherautó ponyváját is lezárta, és fáradtan elindult az irodaépület felé. ... - Ébredj, László! – rázta meg finoman az alvó öreget Ági. - Mi történt? – kapta fel a fejét ijedten a felébresztett férfi. – Valami baj van? - Nem, semmi. Csak már hajnalodik, és úgy gondoltuk, hogy jobb lenne elindulni, mielőtt még ránk találnának. – lépett oda Zotyó. - Oké, igazatok van... – dörzsölte ki szemeiből az álmot Laci. – Kapjunk be valamit, aztán nyomás! - Gyorsan megreggeliztek, elpakoltak, autóba szálltak, és útnak indultak Pescara felé. A régi, néhol erősen leromlott állapotú autópálya a kétezer méter magas hegyek közötti völgyekben vezette őket végig a 200 kilométer hosszú útszakaszon. A pálya szelíd ívekben kanyargott és hullámzott, követve a táj jellegzetességeit, egykori tervezői a lehető legkevesebb anyag- és munkabefektetéssel építhették, bár néhol lélegzetelállítóan magas hidakon szelték át a mélyebb völgyeket. Egy-egy alkalommal meg is álltak a panorámában gyönyörködni. Pescarát tízkor érték el, a várost elhagyva délkelet felé fordultak, és a tengerpart vonalát követő autópályán egészen Bari-ig megállás nélkül haladtak, a 300 kilométeres utat délután kettőig teljesítették. Ez a sík rész sokkal egyhangúbb volt, mint a hegyek, szinte kínálta magát a lehetőség, hogy beszélgessenek. Ági is rávette az öreget, hogy kezdje el az ígért tanítását. László hosszú mesébe kezdett fiatalságáról, tanulmányairól, különféle élettapasztalatairól, és arról, hogy bár akkoriban még rengeteg minden létezett, és minden ország viszonylag modern, és élettel teli volt, de a lakosság nagy része már reménytelen helyzetben leledzett, rengeteg volt a munkanélküli, és a dolgozók közül is sokan alig tudták kifizetni a számláikat. - ... Ha sikerül az akciónk, egy olyan világ teremtésében szeretnék részt venni, ahol nincsenek gazdagok és szegények, hanem mindenki egyformán sokat dolgozik azért, hogy mindenkinek egyforma jó legyen! Most már viszont megállhatnánk egy kicsit pihenni és ebédelni. Utána majd folytatjuk! – függesztette fel az ideológiai okítást az öreg Bari elhagyása után. A táplálkozás befejeztével tovább folytatták útjukat. Még négyszáz kilométert maguk mögé utasítottak, Tarantoig egy dombvidéken vágtak át, majd utána folyamatosan kanyarogtak a tengerparthoz közel épített út vonalát követve, közben bal felé nézve mindig a tengert, jobb felé nézve hegyeket láttak. Catanzarot elhagyva érte őket utol az este. Már kilenc óra volt, és erősen alkonyodott, amikor úgy döntöttek, hogy a Reggio-ig hátralévő kétszáz kilométert másnapra halasztják. Félreálltak az útról, tábortüzet gyújtottak, és azt körülülve, beszélgetve fogyasztották el vacsorájukat, majd az őrök kivételével a kellemesen meleg este kínálta lehetőséget kihasználva a szabadban heveredtek le, és aludtak el. Reggel nyolc körül frissen és kipihenten ébredtek. Reggeli közben azt találgatták, hogy vajon milyen lehet Reggio, majd csomagolni kezdtek. - Hamarosan megtudjuk! – a csomagtartófedél lecsapásával Zotyó szinte véget vetett a beszélgetésnek, és megadta a jelet az indulásra. A hátralévő 200 kilométer kétharmadán továbbra is a tengerparti síkságra fektetett úton autóztak, az utolsó szakaszon viszont hegynek felfelé vezetett útjuk. Dél körül az egyik bukkanó után elébük tárult a kíváncsian várt látvány. A konvoj le is parkolt az út szélén, hogy távolról is egy átfogó képet kaphassanak a környékről.

218



Az utolsó háború



A magasból jól látszott Reggio. Egy – úgy 10 kilométerrel – arrébb elterülő völgyben feküdt a város. Jókora település volt, a belváros és a kikötő a tengerparti sík részen helyezkedett el, de a külvárosok egészen magasra felkúsztak a domboldalakon. A legfeltűnőbb mégis a Híd volt, amely Reggio-ból indult, és a kb. tíz kilométer távolságban a vízből kiemelkedő Szicílián végződött. - Hatalmas ez a híd! – álmélkodtak többen is. - Én sem képzeltem ekkorának! – ismerte be az öreg. – Tényleg, hol van az Altamirától „kapott” távcső? - Azt hiszem, az én kocsimba tettük. – ráncolta homlokát Peti, majd elindult megkeresni a kért eszközt. Hamarosan vissza is tért vele. – Tessék. - Köszi! László a szeméhez emelte az optikát, majd a szabályzókkal élesre állította a felnagyított képet. Először a hat forgalmi sáv széles függőhídon siklott végig tekintete. Látta, hogy a híd elején, végén, és közepén is őrbódék állnak, és sorompók zárják el az utat. Az áthaladásra váró autók mindegyikét ellenőrzik a szép számban nyüzsgő fegyveres katonák. Az öreg meglepődött, hogy mennyien akarnak ki-be menni, és hogy ezért Reggio is milyen forgalmas, és mennyire rendben van tartva. Továbbadta a távcsövet, és amíg a többiek nézelődtek, elgondolkodott a látottakon. Amint mindenki befejezte a nézelődést, megvitatták a továbbiakat. - Oda nem mehetünk be! Hemzsegnek az emberek, és sok a katona is! - Ezt én is látom. De mi lehet ennek az oka? Miért nem jó nekik otthon? - Szerintem az egész sziget lakossága itt jár ki, amikor nyaralni, vagy „üzletelni” mennek, mint ahogy Altamira is tette. - Talán a Reggio környéki hegyek is kellemes úticélt jelenthetnek, azért tartják karban a várost. Nem láttam egyetlen omladozó épületet sem. - A hídhoz valóban nem juthattunk volna át észrevétlenül. Jó volt a hajózós ötlet! - Tehát a lényeg: kicsit módosítani kell az elképzeléseinket, ha nem akarunk lebukni. Még az sem kizárt, hogy Altamira emberei közül is lézeng ott néhány. Egyből felismernék az autóinkat. - Akkor mit csináljunk? - Én emlékszem egy tanyaépületre, nem sokkal visszább. Elég elhagyatottnak tűnt! - És akkor hogy fogjuk megtalálni Skipéket? Vagy ők minket? - Ez az egy tényleg nem lesz gond. Azért hoztuk magunkkal a számítógépet és a műholdvevőt. - Ha már majdnem meghaltunk azért a cuccért, legalább tudjuk hasznosítani! - Igen. Este írunk Skipéknek. Most viszont, ha kigyönyörködtétek magatokat, visszamehetnénk megkeresni azt a tanyát. A szavakat tettek követték, a konvoj megfordult, hátrahagyta a túl élénk életet élő várost, és Zotyó vezetésével elindultak visszafelé. Tényleg nem sokat kellet utazniuk, amikor Zotyó egy földútra kanyarodott, melynek végén egy öreg, de viszonylag ép faház és istálló állt. Az RK az udvaron leállította a kocsikat, néhány percig vártak, és figyelték, hogy mozdul-e valami. Semmi különöset sem tapasztaltak, így kiszálltak, de az óvatosság kedvéért fegyverrel a kezeikben közelítették meg az épületeket. Vigyázva pillantottak be a kitört ablakokon, és léptek be a nyikorgó, korhadt ajtón. Benéztek minden zugba, aztán megnyugodva eltehették pisztolyaikat. - Ezt a birtokot már nagyon kifoszthatták. A csupasz falakon kívül csupán néhány papírés rongydarabot hagytak itt... és persze élvezhetjük még az egerek társaságát is... – kommentálta a látottakat Pali. - Egy pár napig kibírjuk itt. – vélekedett László. – Az autókkal be kéne állni az istállóba. És hogy ne csak Skipékre, hanem Gézáékra is gondoljunk, valakinek állandóan figyelnie

219



Az utolsó háború



kellene az útmenti bokrok takarásából, hogy mikor jönnek erre, és szólni nekik, nehogy továbbmenjenek. De mivel állandó őrségre amúgy is szükség van, ezzel nem lesz gond. A felderítést a „megszállás” hadművelete követte, az istállóba úgy parkoltak be, hogy a hét kocsi egymás mellett álljon, és egyik se akadályozza a másikat az elindulásban, ha ne adj’ isten, sürgős menekülésre kéne adniuk fejüket. A házba csak a legszükségesebb holmikat vitték be, matracokat, takarókat, élelmiszert. Mire mindezzel megvoltak, az ebéd ideje is bőven elérkezett, jó étvággyal fogyasztották készleteiket. Ezek után kijelölték az őrség rendjét, a sorra kerülők el is foglalták posztjaikat. A többiek ledőltek lustálkodni, beszélgetni, néhányan kis csapatokba verődve elsétáltak felderíteni a környéket, László pedig nekilátott összerakni a számítógépet, hogy üzenhessen Port Szaídba. Nem volt könnyű dolga, amíg kibogozta a rengeteg kábelt, és úgy rendezte el a műszereket a kocsiban, hogy a továbbiakban sokkal egyszerűbb legyen létrehozni a kapcsolatot. A monitort a hátsó ülés jobb oldalára helyezte, mellé a földre állította a számítógép házát, a tetejére pedig a műholdvevőt tette. Így ha baloldalt beült, bármihez kényelmesen hozzá tudott férni. A csomagtartóban lévő generátort összekötötte az akkumulátorokkal, egy benzineskannát kötözött az áramfejlesztő tetejére, hogy abból folyhasson az állandó üzemanyag-utánpótlás, a hátsó ülés támláját lehajtva átvezetett egy elosztót az utastérbe, ahol bedugta az összes gépet. Mostantól, ha használni akarnák a kommunikációs rendszert, mindössze annyit kellett tenni, hogy a parabolaantennát szabad ég alá helyezik, és bekapcsolják a számítógépet. László ezt meg is tette. A generátor beindult, a számítógép hamarosan készen állt a Rezervátumnethez való csatlakozásra. Az öreg nem talált új üzenetet, de ezen nem is lepődött meg. Minek írtak volna Skipék, ha azt hiszik, hogy az RK már úgysem kaphatja meg az elektronikus levelet. László begépelte közlendőjét. „Sziasztok! Nem kell megijednetek, hogy mégis írunk, ugyanis magunkkal hoztuk Rómából a számítógépet és a műholdvevőt. Úgyhogy ha válaszoltok, azt is el tudjuk olvasni! A maffiafőnökre rágyújtottuk a villát, csak nem tudtuk végignézni a tűzijátékot, mert erősítése érkezett Szicíliából. Ő biztos meghalt, de az emberei túlerőben voltak, ezért eljátszottuk, hogy M. felé menekülünk, de valójában már itt vagyunk R. előtt 20 km-re. A lényeg: Ne menjetek be a megbeszélt találkozóhely városába, mert nyüzsögnek az ellenséges elemek. Inkább előtte 20-25 km-rel kössetek ki, ott fogunk várni a megbeszélt időpontban. Sikeres készülődést, és szerencsés, jó utat! Az Öreg. RK, 07.02. 18:13.” „Remélem, el is fogják olvasni!” – gondolta a levél elküldése közben. Ezután kikapcsolta a számítógépet, leállította a generátort, betette a hátsó ülésre a parabolaantennát, majd gondosan kulcsra zárta az autót. Ezt követően vidáman fütyörészve, elégedetten átsétált a társaihoz a házba, és bekapcsolódott beszélgetésükbe. ... A Magyarországra tartó csapat késő délutánig mulatozott a falusiakkal Ausztriában. Ekkor azonban úrrá lett rajtuk a honvágy, és elhatározták, hogy még aznap elindulnak Budapest felé, hogy éjfél környékén megérkezhessenek. Szerettek volna otthon tölteni pár napot, viszont legkésőbb ötödikén el kellett indulniuk Reggio felé, hogy hetedikére oda is érjenek. Megkísérelték megköszönni a szíves vendéglátást, majd pakolászni kezdtek a három páncéllimuzin csomagtartójába. Jürgen próbálta marasztalni őket, de a magyarok hajthatatlanok maradtak. Búcsúajándékként kaptak az osztrákoktól egy csomó élelmet, amit pár komolyabb fegyverrel és szerszámokkal viszonoztak. Este hétkor a három autó az integető osztrákok sorfala közt kihajtott a faluból, a visszapillantó tükrökből látták, ahogyan az útzáró farönkök a helyükre kerülnek mögöttük, aztán már csak a néptelen erdő fái suhantak el mellettük.

220



Az utolsó háború



A terveket hozzávetőleg tartani tudták, mert éjfél után nem sokkal valóban elérték Budapest határát. A városban már lassan, figyelve haladtak, nehogy valami meglepetés érje őket, netán olaszoknak nézzék, és megtámadják őket. De semmi ilyesmi nem történt, az utcák oly kihaltak voltak, hogy egy lelket sem láttak útjuk során. - És most hova? – vetette fel a kérdést az első kocsit vezető Géza. - Szerintem menjünk a családomhoz. Ott, a házban, bőven elférünk mindannyian! – ajánlotta fel az időközben már szintén az első kocsiban utazó Csilla. István gyengéden megszorította barátnője kezét, Géza pedig Leilára mosolygott. Alig néhány perc választotta már csak el őket úticéljuktól. Rövid idő elteltével begördültek a többemeletes ház belső udvarára. Kiszálltak, és körbenéztek. - Lehetetlen, hogy senki sem figyelt fel a motorzúgásra! – csóválta a fejét István, miután senkit sem látott a függőfolyosókon. - Tényleg az! – erősítette meg Csilla. – Csakhogy a zúgás inkább megrémítette, semmint előcsalta őket. Pláne, hogy tipikus maffiaautókkal érkeztünk. A lány ezzel előreindult a sötét lépcsőház felé. Géza kerített egy elemlámpát, a többiek pedig bezárták a kocsikat, majd követték Csillát. - Egy lépést se tovább! – fegyver felhúzásának fémes csattanása nyomatékosította a felszólítást, az öblös férfihang még másodpercekig visszhangzott a minden irányból falakkal körülzárt belső udvaron. - ... Apu?... – kérdezte Csilla némi döbbent csend után bizonytalanul, enyhén remegő hangon. – Mióta vagy te ilyen elszántan hősies? Sugdolózás hallatszott a lépcsőforduló felől, majd ismét a korábbi hang szólalt meg. - Ilyen hamar visszajöttetek, drága Csillucikám? - Hányszor kell még elmondanom, hogy ne szólíts úgy, mint egy ötéves kislányt! – kiáltott vissza dühösen az ifjú hölgy. - Nyugodtan előjöhettek, ők azok... – lépett elő Csilla apja a társait győzködve. – Bocs, kislányom, csak teszt volt. Ha olaszokkal jöttél volna, biztos nem jut eszedbe ilyen csekélységeken felháborodni. – nevetett az öreg. De közben már a lány is felszaladt hozzá, és átölelte. - Úgy örülök, hogy te vártál rám, apa! Csilla és társai is felmentek az emeletre, és köszöntötték az egybegyűlt fegyveres őröket. - Gézát, Istvánt, Tamást és Sanyiékat már ismeritek a felkészülés idejéből, aki új, az Leila. – mutatta be Csilla az olasz lányt. – Még nem tud magyarul, de mégis elhoztuk, mert vigyáznotok kellene rá, amíg be nem fejeződik az akciónk. Őt is üldözik. - Nem probléma! Örvendek a szerencsének! – csókolt kezet Leilának Csilla apja. – Majd kerítünk valakit, aki tud olaszul. De ne álldogáljunk itt kint, gyertek be, és meséljetek, hogy mi szél hozott titeket! - Nem kell félnetek, nincs semmi baj, csak azért küldtek minket haza, hogy beszámoljunk az eddig történtekről, és hírt vigyünk hazulról. - Való igaz, itt is történt némi változás... - Inkább majd reggel! – kérte Csilla az apját. – Most, ha lehet, inkább lefeküdnénk. Már több mint egy napja nem aludtunk. A ház lakói – legyőzve kíváncsiságukat – jó éjt kívántak a visszatérteknek, majd maguk is visszavonultak lakásaikba, őrhelyeikre. A fáradt utazók boldogan dőltek le a néhány rendelkezésükre álló matracra. A házigazdák hagyták nyugodtan pihenni a megérkezetteket, így már igencsak a hasukra sütött a Nap, amikor lassan kezdtek magukhoz térni kábulatukból. Csilla és István egymáshoz bújva aludtak, Géza még este elérte, hogy Leila matraca mellé feküdhessen, már ez nagy öröm volt számára, hát még akkor hogy meglepődött, amikor reggel arra eszmélt, hogy titkos szerelmének feje az ő vállán nyugszik. Ez még akkor is meghitt érzéssel töltötte el szívét,

221



Az utolsó háború



hogyha számításba vette, netán csak véletlenül alakult így a dolog. Géza a végletekig kiélvezte a helyzetet, meg se moccant, amíg társai ébredezni nem kezdtek. - Hú, mennyi lehet az idő? – kérdezte Sanyi, kezét a szeme elé emelve, hogy leárnyékolja a napsütést. - Már elmúlt tíz óra! – válaszolta István rekedtes, vontatott hangon. - Ideje lenne felkelni. – vetette fel Béla. - Oké, csak még öt percet adjatok! – nyögte Tamás. Végül tizenegykor botorkált ki a bébivel együtt tizenkét fős csapat a szobába. - Csoda, hogy nem ébresztett fel minket az én drága csöppségem! – mosolygott Leila a gyermekére, Géza tanácstalanul próbálta kitalálni, mit is mondhatott a lány. Az igazi meglepetés azonban a nappaliban érte őket. A kikészített reggeli társaságában rengeteg ember várt rájuk. István megpillantotta köztük saját édesapját is. Odalépett hozzá. - Szia apa! Hogy kerülsz te ide?! - A híretek futótűzként terjedt a városban. Gondolom, nem meglepő, hogy idejöttem meglátogatni téged. - A meglepő inkább az, hogy nem a bunkerban vagy! Ráadásul már elég rég előbújhattál, szép színt kapott az arcod a napsütéstől. Szinte rád sem ismerek, annyival fiatalosabban nézel ki! - Ha nő lennék, ennyi bóktól már biztos elájultam volna! – nevetett az idősebb Sződy István. – Választ fogsz kapni a kérdéseidre, de szerintem egész Pest lakossága arra kíváncsi, hogy mit végeztetek. Az emberek várják a javulást! Mesélj nekik az eredményeitekről, hogy jobban higgyenek a jövőben! – azzal az erkélyajtó felé mutatott. István az ajtóhoz lépett, és kinézett. A ház előtti utcán hatalmas tömeg gyűlt össze, legalább ezer fő. A fiú még sose látott ennyi embert egy kupacban, egyből rá is tört a lámpaláz, hogy beszélnie kellene előttük. Tanácstalanul pillantott társaira, azok pedig vissza rá. - Menjünk, szívem! – súgta Csilla a fülébe. – Te beszélsz, én pedig majd fogom a kezed! István elmosolyodott, egy mély lélegzetet vett, és kinyitotta az ajtót. A pár kilépett az első emeleti teraszra. Az addig beszélgető-morajló tömeg elcsitult. Idősebb Sződy, az elnök, is melléjük állt. Elővarázsolt valahonnan egy ősrégi megafont, amely kihangosította mondanivalóját. - Jó reggelt mindenkinek! Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek! Bemutatom a fiamat és a barátait, társait, akik ma hajnalban érkeztek Olaszországból, hogy elmesélhessék, mire jutott a két hete útnak indított Szicíliaellenes Kommandó. – elhallgatásával átadta a szót. István átvette a megafont, és megköszörülte torkát. - Khm... Sződy István vagyok... – csodálkozva figyelte, hogyan visszhangzik minden egyes szava, ezáltal nagyobb nyomatékot kapva. – Egy kicsit zavarban vagyok, mert sose voltam túl bőbeszédű, de megpróbálok értelmesen fogalmazni. – mentegetőzött. – Szóval a Katasztrófa idején még kisgyerek voltam, de apám átadta nekem tudását róla, a következményeket pedig mindannyian láthatjuk. Romokban a város, sőt a világ! Mert külföldön se jobb a helyzet, ezt tanúsíthatom. Mindez a Szicíliába költözött kizsákmányolók műve. És nem elég az, hogy egyszer már mindenünket elrabolták, de még mindmáig is ide járnak fosztogatni, kényszermunkásokat, rabszolgákat összefogdosni, és pusztulást hozó drogot, fegyvert árulni. Azért indult el csapatunk, hogy felszámolja Szicília uralmát, majd az ott talált gépek, tudásanyag segítségével újra visszaadja az országoknak, népeknek az ellopott méltóságát. Kezdeti sikereket máris elértünk, a Magyarországot terrorizáló egyik gengszterbanda számos tagját kinyiffantottuk, és elfoglaltunk egy fontos üzemet, mely Szicíliát nyersanyaggal látja el. Mi csak azért jöttünk haza, hogy elmondhassuk, minden a tervek szerint halad, és kíváncsiak voltunk, hogy mi van az itthon maradottakkal, veletek. De hamarosan indulunk vissza, és egy héten belül bent leszünk a sasfészekben, Szicíliában. Ha

222



Az utolsó háború



minden jól alakul, vissza is térünk... Nem tudom, miért jöttetek el ilyen sokan, de remélem, hogy ez jelent valamit, és számíthatunk rátok a város újjáépítésében. Mert egy ilyen hatalmas munkát csak hatalmas összefogással lehet véghezvinni. Mindenkinek segítenie kell! Abba kell hagynunk az egymás elleni küzdelmet, a bandaháborúkat, mert az csak a Szicíliaiak malmára hajtja a vizet, és azért kell dolgoznunk... - Dolgozni??? Minek azt, ha anélkül is jól megvagyunk? Sokkal egyszerűbb elvenni azt, ami kell, hehehe... – vetette ellene egy különösen vagány külsejű csoport egyik tagja. István már eléggé belejött ahhoz a beszédbe, hogy ne hagyja zavartatni magát. A fiú sokat tanult az apjától, így tudta, hogy ha dühösen, erőszakosan válaszol, azzal pont az ellenkező hatást éri el a hallgatóságnál, mint amit szeretne. Hogy hihetnék kedves, segítőkész embernek, ha veszekszik, vagy üvöltözik? - Ez is egy szemléletmód. De nem hiszem, hogy a helyes volna. Mondd, kitől vennéd el a dolgokat, ha nem lenne senki, aki megtermelné, amit elvehetsz? És mindenki csak azt lesné, hogy mikor és mit vehet el tőled? - Ez már most is így van! - Nem egészen. Mert még vannak néhányan, akik létrehozzák a dolgokat. Belőlük kéne sokkal több. Aki rabol, az nem is érdemel mást, mint hogy kirabolják! Össze kell fognunk, hogy bebizonyítsuk a szicíliaiaknak, mi vagyunk az erősebbek, és saját magunknak, hogy képesek vagyunk nagy célokat is elérni. Én láttam, hogy mire képes, húsz, száz ember egyesített ereje. És akkor mire lehet képes mindannyiunké? – kis hatásszünetet tartott. – Csak ennyit szerettem volna elmondani. Köszönöm, hogy meghallgattatok! – meghajolt, és hátrébb lépett. Pár másodpercnyi néma csend után néhányan elkezdtek tapsolni, amibe egyre többen bekapcsolódtak. István meghatódott ettől az elismeréstől, és a saját sikere felett érzett örömtől. Amikor bement, Csilla megcsókolta, a többiek szintén gratuláltak neki. - Zseniális voltál, fiam! – veregette vállon az apja. – Én sose voltam képes ekkora tetszést aratni... Mi lenne, ha lemennénk az utcára, elvegyülnénk az emberek között, hogy mindannyian személyesen elmesélhessétek, amit fontosnak tartotok megosztani velük. Jól esne nekik. A csapat sebtében bekapott pár falatot, majd kivonultak az utcára. Még elég sokan ott voltak a nézősereg tagjai közül, ők érdeklődve közeledtek az Olaszországot megjárt fiatalok felé, akik kedvesen válaszoltak a felvetett kérdésekre, és bővebben részletezték élményeiket, kalandjaikat. István hamarosan az apjához csapódott, és ismét faggatózni kezdett. - Lenyűgöző élmény volt ennyi emberrel, embernek beszélni, de mindez még kíváncsibbá tett. Hogy sikerült elérnetek, hogy ilyen sokan, békésen megférjenek egymás mellett? És egyáltalán, hogy kerülsz a felszínre? - Hosszú történet, de elmondom. Két okom volt feljönni. Az egyik, hogy végképp lemerült az atomerőmű, és ott maradni a sötét hidegben nem lett volna nagy élmény. A másik okom pedig az volt, hogy beláttam, nem vagyok már túl fiatal, és nem volt kedvem félelemben meghalni, úgy hogy meg se próbáltam jóvátenni a hibáimat. Inkább az emberek öljenek meg, mint a lelkiismeret-furdalás! Az utóbbi sokkal lassabb és gyötrőbb. Miután elmentetek, különösen súlyosan telepedett rám a magány kínzó érzése, és ez késztetett döntéshozatalra. - Ahogy így elnézlek, szerencsére senki nem próbált végezni veled az emberek közül. - Voltak néhányan, akik felismertek, és nem örültek nekem, másoknak a mondanivalóm nem tetszett, így néha menekülnöm kellett. Viszont sokan végighallgattak, és egyetértettek velem. Ők azok, akik segítettek nekem embereket beszervezni. Még egy népszámlálást is sikerült véghezvinnünk itt Pesten. - Azt meg minek?

223



Az utolsó háború



- Kíváncsi voltam, hogy hányan maradtunk. Budapest területén valamivel kevesebb, mint ötvenezer főt számoltunk össze. Nagyon kevés ahhoz képest, hogy a húsz évvel ezelőtt elrendelt népszámlálásomon még kétmillióan voltak. Ma már az egész országban nem lehetnek annyian! – elszomorodott a tény gondolatára. – De nézzünk bizakodással a jövőbe! El sem tudod képzelni, mennyire meglepődtek az emberek, amikor a kisebb fegyveres csoportjaink a fosztogatás szándéka nélkül mindössze azért állítottak be hozzájuk, hogy a neveiket összeírják. Ma már azon is sokan csodálkoznak, hogy egyáltalán érdekel valakit a sorsuk. Ezen változtatni kellesz! Nem lehetünk közönyösek a többiekkel szemben! - Így van! Különben sosem leszünk újra egységes nemzet... Azt is mondtad, hogy már fegyveres csoportjaitok is vannak. Így, többes számban? - Persze. Kormányunk első határozata a lakosság védelmének és élelemellátásának a megszervezése volt. Ez folyamatban is van. - Kormány? Ilyen hamar visszaszoktál az elnöki szerepkörre? – lepődött meg István egyre inkább apja fiatalos lendületén, tettrekészségén. - Én senkinek se mondtam, hogy elnök akarok lenni. A kormány pedig mindössze azon emberek csoportját jelenti, akik különös elszántsággal tervezik és szervezik a jövőt. Például az új barátnőd szülei is részt vesznek ebben a munkában, azért is tudtam meg ilyen hamar, hogy visszaérkeztetek... Egyébként, sokkal jobb most embereket irányítani, mint akkor volt, amikor 20 éve elnök voltam. Most közvetlenebbül szólhatok hozzájuk, nem pedig előre megírt szöveget kell felolvasnom, részt vehetek az eseményekben, és mindannyian saját belátásunk szerint dönthetünk. Régebben csak kötélen rángatott marionettbábú voltam, aminek a külföld és a pénz diktált, nem pedig az értelem. - Aha! Hát minden elismerésem... – egy percre elnémult, amikor meglátott egy fegyveres őrök által kísért, élelemmel megrakott lovasszekeret. – ... a tiétek! Nem kellett más, mint hogy valaki elhatározza magát, és bele merjen vágni a dologba. Ha így folytatjuk, a végén még lábra tud állni az ország anélkül, hogy bármit is tennénk Szicíliával. - Azért ez nem egészen így van. Egyrészt a ti lelkesedésetek, felkészülésetek, indulásotok volt az, ami felrázta az embereket. Nélkületek semmire se jutottam volna! Másrészt Szicília nem szereti a konkurenciát. Ha nem sikerül legyőznötök, előbb vagy utóbb eljönnek ide az ő nézeteik szerinti „rendet” megteremteni. - Az természetes, hogy már végigcsináljuk, amibe belekezdtünk, csak örülök, hogy majd egy ilyen, sokkal kedvezőbb légkörű helyre térhetek haza! És... – idézte fel egy korábbi benyomását. – mi volt az a szekér a katonákkal? - Ahogy már ti is tanácsoltátok az indulásotokkor, folyamatosan folytatjuk az emberek beszervezését és kiképzését. A legügyesebbekből, legmegbízhatóbbakból lesznek a kormánytagok és a katonák. A többiek a város rendbetételében segítenek, vagy a környékbeli falvakba járnak dolgozni. A bunkerünk tartalékaiból fegyverezzük fel a katonákat, csak lassan elfogy a készlet. De már száz fegyveres vigyáz a város rendjére! - Az nem semmi! – füttyentett István. – Nagy meglepetésben lesz részük az olaszoknak, ha idepofátlankodnak! ... Az már nekem is feltűnt – váltott témát. –, hogy sokhelyütt tisztábbak az utcák, de mi ez a falvakban dolgozás? - Küldöttséget menesztettünk a környékbeli településekre. Szigorúan megparancsoltuk az embereinknek, hogy még véletlenül se kezdjenek fosztogatni, mert – ahogy mondottad is – akkor mi sem érdemelnénk mást, mint hogy minket is kifosszanak. És egy ilyen ballépés örökre véget vethetnek a kölcsönös bizalomnak. Mi tudtuk, hogy főleg élelemre és ruhákra van szükség ahhoz, hogy a városi emberek lojalitását biztosítsuk. Ezeket a termékeket viszont csak vidékről lehet beszerezni. Azt kellett tehát kiderítenünk, hogy mi az, ami nekik fontos lenne, és egyben van nekünk. Ők munkaerőhiánnyal küszködnek, és tartanak a „semmirekellő tolvajok”-nak nevezett banditáktól. Hadseregünk egy része most rájuk vigyáz, és a szabad munkaerő náluk dolgozik. Most még nem kapunk túl sok élelmet mindezért cserébe, viszont

224



Az utolsó háború



az augusztusi aratás után már lehet, hogy újra frissen sült kenyeret ehet a szövetségünkhöz tartozó lakosság. Csak állandóan győzködni kell az embereket, hogy gondolkodjanak hosszú távon, és legyenek türelmesek. - Ezek nagyon szép eszmék és tervek, apa! És az eredményeitek is óriásiak! Alig hiszem, hogy mindez két hét alatt megvalósult! Bárcsak ne vártunk volna ezzel húsz évet! Mennyivel másabb lenne minden! – áradozott a fiú. – Még nem tudom, mi vár ránk Szicíliában, de nagyon örülnék, ha az új kenyér és az ősi államalapítás ünnepén, augusztus 20-án már a sziget vereségének tudatában ünnepelhetnénk együtt, mindannyian! [28.ep.] - Ez csodálatos lenne, fiam, de... van néhány dolog, ami aggaszt. – szomorodott el az öreg. - Micsoda? - Ne hidd azt, hogy kapzsi vagy elégedetlen vagyok, mert már ez is óriási haladás, de... víz, áram és benzin nélkül nagyon nehéz új életet kezdeni. Bár ahogy elnézem, ezt már megszokták az emberek, de megkönnyítené a dolgokat, ha... ezeket nem kéne tovább nélkülöznünk. Ne haragudj, fiam, nem akartalak elkeseríteni. Tudom, hogy... - Semmi gond, apa. De ezek valóban megoldhatatlannak tűnő problémák. - Tulajdonképpen valamelyest tudjuk pótolni ezeket a dolgokat. Autók helyett lovakat használunk, vizet a folyóból nyerünk, habár elég szennyezett. Mióta elmentetek, alig esett eső, apadnak a folyók... – itt elhallgatott. Gondolatban magát szidta, amiért panaszkodik, ahelyett, hogy örülne. – Na de rövidesen csak jön egy kiadós zivatar! – próbált bizakodni. - Tudod mit? Hogy jobb kedved legyen, mutatok valamit. Bár nem létfontosságú dolgok, legalábbis jelen esetben, de... hoztunk pár ajándékot. – azzal az egyik páncélautóhoz vezette apját, és felnyitotta a csomagtartót. Az idősebb férfi nem tudta mire vélni a dolgot, ám amikor meglátta a könyveket, és egyéb tárgyakat, elcsodálkozott. - A maffia főnökétől szereztük. – magyarázkodott István. – Egyszer hasznát vesszük ezeknek is. - Ezeket biztonságba kell helyezni. – bökte ki első ámulatából felocsúdva. – És lehetőleg úgy, hogy minél kevesebben tudjanak róla. Ha jönnek az olaszok, és erről tudomást szereznek… - Miről beszélsz?! - Te is tudod, hogy idejönnek időnként. Ha a fülükbe jut, hogy ezek a dolgok a mi birtokunkban vannak... az beláthatatlan következményekkel jár. Már így is rettegek. A változások szemmel láthatóak. Gyanakodhatnak, és... hiába a fegyveres őrizet, mindenkit nem tudnánk megvédeni, ha megtámadnának minket. És amit eddig elértünk, az kárba veszne. - Ne aggódj! Addigra olyan galibát okozunk nekik, hogy azt se tudják, mi van! - Igen? És ezt pár nap alatt véghezvihető? – kételkedett az öreg. - Nem. – mondta komoran István. – Több idő kell. Hetekbe telik, mire kiismerjük ott magunkat. Nem rohanhatunk fejjel a falnak. Az ellenséget és a körülményeket meg kell ismerni előbb. És csak azután... - Épp ezért félek. Hamarabb jönnek, mint ahogy ti bármit is kezdhetnétek. - Apa! Minden tőlünk telhetőt megteszünk. De nem kapkodhatjuk el! Ki kell tervelni, meg kell szervezni a támadást ellenük. Ez valóban időt vesz igénybe, de... azt még ugye nem mondtam, hogy Altamirának, akit kinyírtunk, vannak riválisai. Szicíliában bandaháború dúl. Ez már épp elég ahhoz, hogy ne tudjanak egy ideig veletek foglalkozni. Fogadok, hogy ott most nagy zűrzavar van. Talán a mi szervezkedéseinket se veszik majd észre. - Köszönöm, fiam! – derült fel az öreg. - Nagyon szívesen, de mit? - Hogy így bátorítasz. Kicsit most elbizonytalanodtam, de... segítettél lelket önteni belém. A lelkesedésed erőt ad.

225



Az utolsó háború



- Na, így már jobb! – mosolygott vissza István. – Akkor most helyezzük ezeket biztonságba. – mutatott a csomagtartó tartalmára. – Van valami hely, ahol el lehetne zárni ezeket? - Igen. Itt egy háztömbnyire van az irodám. Ott jó helyen lesz. - Rendben. Megkeresem Gézáékat. – nézett István a szokatlanul zsúfolt, emberekkel teli utca felé. A tömegben néhány ismerős arcot is kiszúrt. Elindult feléjük, de ekkor már úgy tűnt, hogy ők befejezték a társalgást, a tömeg lassan oszlani kezdett. - Na mi van, srácok? – kiáltott oda István a szembejövő RK tagoknak. - Ennyi embert még nem láttam egyszerre, főleg nem beszéltem velük! – számolt be élményeiről Sanyi. - Én se, de már kezd csendesedni a környék. Úgyhogy segíthetnétek néhány dolgot elvinni, tudjátok, amit Rómából hoztunk. - Persze, máris. – álltak oda készségesen. A fiatalok kiemelték a csomagtartóból a dobozokat, és az elnök irodájába vitték. Az iroda egy romos ház egyik emeletén volt. A berendezést néhány rozoga szekrény és asztal képezte, az egyik asztalnál – melyen tornyosultak a papírhalmok – Csilla szülei foglalatoskodtak. Mikor az RK tagok és az elnök belépett, felnéztek, köszöntek, majd ismét a munkájukra koncentráltak. A dobozok az egyik szekrényben kaptak helyet. - Na mit szólsz? – mutatott körbe a helyiségben az öreg. - Fantasztikus! – örvendezett István. – Mi ez a rengeteg papír? - Ezek a népszámlálás adatai. Nevek, címek, és életkorok vannak feltűntetve, néhol a régi foglalkozásukat is megmondták, de jobbára azok idősebb emberek. Tudnunk kell, hogy ki mihez ért, mert azokat azon a területen... nos, hogy is fogalmazzak... foglalkoztatjuk majd. Most elsősorban orvosokat, szerelőket és építészetben jártasabb embereket keresünk. Ezekre van most a legnagyobb szükség. A lakásokat biztonságosabbakká kell tennünk. Rengeteg javítanivaló van. Igaz, nem lesz könnyű, de talán sikerül helyrehozni a hibákat. Sok helyen hiányzik az ajtó, vagy ablak... - Na, és ezek az emberek, akik a javítást végzik, milyen fizetséget kapnak? – érdeklődött Géza. - Az egész most van kialakulóban, de... élelmet, és amit tudunk nyújtani, azt. Tőlük függ, hogy megfelel-e nekik. Most még csak ott tartunk, hogy körülbelül százan a hulladékokat gyűjtik össze, és kiválogatják a még felhasználható dolgokat. Erre a célra létesítettünk egy raktárat itt nem messze. Valaha bevásárlóközpont volt. Talán egyszer újra az lesz. Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó, és Csilla lépett be rajta. - Nem gondoljátok, hogy ideje enni valamit? - Jaj, dehogynem. Farkaséhesek vagyunk! – vágta rá István. - Anyu! Hagyjátok abba a munkát, és gyertek! – hívta a lány a szüleit, akik nehezen, de követték. – Úgy bele tudtok merülni, hogy mindenről elfeledkeztek. - Lányom, de hisz éveket kell bepótolnunk! - De azért kis szünetet lehet tartani. Átsétáltak Csilla szüleinek lakásába, ahol a többi RK tag már kényelembe helyezte magát. Megebédeltek, majd hosszan elbeszélgettek, elmesélték a római kalandjaikat. Késő délután az elnök és fia, valamint Csilla és szülei visszamentek az irodába dolgozni, a többiek jártak egyet a környéken, megnézték a raktárat. Este, miután Istvánék befejezték a munkát, csatlakoztak az RK tagokhoz, akik addigra visszatértek a tágas lakásba. Vacsoráztak, majd nyugovóra tértek. Másnap a reggelit követően István sétálni indult apjával, hogy nyugodtan megoszthassa vele különös gondolatait. - Tudod, sokáig nem aludtam el este. Azon törtem a fejem, amiről beszéltünk. - Sok mindenről beszéltünk. Mi az, ami miatt nem tudtál aludni?

226



Az utolsó háború



- Említetted az áram- és benzinhiányt. Nos, ez csak egy ötlet, amit el fogok mondani. Lehet, hogy őrültség, és nem kivitelezhető, de lehet, hogy talán mégis. Szóval... azt előrebocsátom, hogy nem tudok sokat a Port Szaídi üzemről, erről a PSzK többet tud, sőt!... De arra gondoltam, hogyha nem is most, de idővel onnan be lehetne szerezni a nyersanyagokat. Persze sok mindentől függ a dolog. De a PSzK egy arab lázadó csoporttal kötött szövetséget, és a segítségükkel a hatalmukba kerítették az üzemet, és a termelést fenntartják. Legalábbis mielőtt eljöttünk Rómából, ez volt a helyzet. Az ötlet a következő: Ha ők továbbra is működtetik az üzemet... talán meg lehetne állapodni velük, hogy nekünk is szállítsanak. Jelenleg Szicíliát látják el, de sutyiban talán... - Fiam, te megőrültél?! – szólt közbe az apja. – Ez tényleg őrültség! Az öreg rögtön megbánta, hogy ráförmedt a fiára, de abszurdnak látta a tervét. Pár percig szótlanul ballagtak egymás mellett. - Nézd! Jó ötlet lenne, ha... De ez kétséges. Nem tudsz semmi biztosat. – kezdte az idősebb férfi. – Nem ismered az arabokat, a helyzetet, hogy egyáltalán meddig működik még az üzem. Még ha kötélnek állnának is, Szicíliát meglopni?! És kérdés, mivel fizetnénk nekik? És hogyan szállítanánk? - Igazad van. – csüggedt el még jobban István. – A PSzK-val megszakadt a kapcsolatunk. Bár valamit motyogott Tamás, hogy a kommunikációs rendszert elvitték Lászlóék, de... a PSzK erről nem tud. Még ha üzennénk is nekik, nincs garancia arra, hogy megkapják. Ők úgy tudják, hogy nem kaphatnak üzenetet. - Várj csak! Hisz holnapután indultok. Úgy emlékszem, azt mondtátok, hogy hetedike körül találkoztok a PSzK-val. - Hetedikén, igen. Ha úgy alakulnak a dolgok. - Akkor tudsz beszélni velük. Bár nem tudom, van-e értelme. - Ha másért nem, legalább biztosat tudunk meg tőlük. És mivel kétszerre tudják az embereket átszállítani... igen! Ez az! – csapott a homlokára a fiatal férfi, mikor érezte, hogy megtalálta a megoldást. – Hetediként beszélünk a PSzK-val, mikor visszamennek a többi emberért Port Szaídba, megállapodnak az ottaniakkal. - És ha nem jön össze? Ha az üzem nincs olyan állapotban? Netán megsemmisül? - A fenébe! Te ellenzed az egészet?! - Nem, fiam! Örülnék, ha sikerülne, de félek, ez túl szép lenne. - Majd kiderül, ha beszélünk Skipékkel. Ha meg tudják oldani a szállítást is, akkor mi gond lehet? - A fizetség. - Ne akadékoskodj! Talán a PSzK-nak lesz ötlete. Az olaszok pedig miért szereznének erről tudomást?! - Nézd! Beszélj a PSzK-val, aztán meglátjuk. – hagyta rá az öreg. - Helyes! Alig várom. – ezzel István lezártnak tekintette a témát. – És neked mik a terveid? - Ma délutánra összehívtunk néhány embert, akikkel megvitatjuk a továbbiakat. Hosszú távon pedig, ha itt már sínen lesznek a dolgok, már városokba is ellátogatunk, és bevonjuk az embereket. Valószínűleg nehezebb lesz, mert ti itt tettetek előkészületeket. De azért bízom a sikerben. Hálásak lehetünk az új barátaidnak a kezdeményezésért. Ha ők nem jönnek ide, akkor még most is ott gubbasztanánk lent. - Lassan ideje lenne visszamenni. Ebédidő van. - Bizony! – kapott észbe az öreg. – Jól elcsatangoltunk. Már kezd fájni a lábam is. Azzal visszamentek, és megebédeltek, közben István megosztotta társaival a Port Szaídi üzemmel kapcsolatos terveit. Ebből kisebbfajta vita adódott, de rövidesen belátták, hogy a férfit nem lehet eltántorítani szándékától.

227



Az utolsó háború



- Ezen most felesleges rágódnunk. Majd elválik, mi lesz. – vetett véget a hangos szóváltásnak Géza. - István bácsi! Kezdenek összegyűlni az emberek az utcán. – figyelmeztette az ablaknál álló Tamás az elnököt. - Igen. Nos, elkezdem a mondókámat. Az idős ember kilépett az erkélyre, majd a morajló tömeghez szólt. - Figyelem! Köszönöm, hogy eljöttetek! Az utóbbi hetekben szervezkedni kezdtünk egy jobb élet reményében. Az adatgyűjtésnek köszönhetően néhány dolgot megtudtunk rólatok. Kiderült, hogy sok ügyes, tehetséges ember van köztetek. - Nem kell a rizsa! A lényeget! – kiáltott vissza egy suhanc. - Ez a város, és persze a többi is lepusztult, elhanyagolt. – folytatta zavartalanul. – Az idő folyamán tönkrementek a lakások, és szinte minden. Igaz, kevés anyag áll rendelkezésünkre, és nem is a legmegfelelőbb, de indulásnak talán megteszi... Az öreg beszélt a raktárról, ismertette elképzeléseit, majd miután megkönnyebbülve tapasztalta az egyetértést, lement társaival az utcára, hogy alaposabban megvitathassák a további teendőket. Este 7 óráig is eltartott a tárgyalás, de megállapodtak abban, hogy holnap elkezdik a munkálatokat. Ezután mindenki visszavonult a házába. - Hú, de fárasztó volt ez a mai nap. – sóhajtott fel az öreg. - A finom vacsora majd elűzi. – vigasztalta Csilla. Asztalhoz ültek, és elfogyasztották az eléjük tett ételt. Utána István és barátnője sejtelmes mosollyal az arcukon bezárkóztak egy szobába. Géza elhívta sétálni Leilát, a többiek aludni mentek, kivéve Csilla szüleit, akikre a bébit bízták. - Emlékszel, mikor a mi kis Csillánk is ilyen kicsi volt? – kérdezte a lány anyja elérzékenyülve. - Jaj, de rég volt már az! De úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna. De azóta felcseperedett, és hamarosan neki is családja lesz. - Azzal még várhat egy kicsit, míg rendeződnek a dolgok. - Pár évbe bele fog telni. – bólogatott a férfi. Géza és Leila kézenfogva, szótlanul ballagott a kihalt utcán. Néha egymásra mosolyogtak. Egyszer csak megálltak. Tekintetük találkozott, pár percig csak nézték egymást. Mindketten érezték, hogy vonzódnak egymáshoz. Lassan összeforrt ajkuk. Géza határtalanul boldog volt. Még egy darabig ölelkeztek, majd visszamentek a házba, hisz későre járt már. ... Július 3., Port Szaíd: A PSzK-sok korán keltek, mély álmukból ébredve gyorsan letusoltak, majd az étkezőbe mentek elfogyasztani reggelijüket, közben beszélgettek. - Komolyan mondom, ahogy végignézek magunkon, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. – mondta épp Péter. - Az biztos! Jó terebélyes család, száz bátyóval. – nevetett fel Márton. - Stefi meg a nővérünk. – kapcsolódott be a bolondozásba András is. – Kérdés, hogy ki az apa. - Bizonyos értelemben Skip az, végül is ő hozott össze minket. - No akkor fiaim, lassan menjünk dolgozni! – szólalt meg most először a srác, majd miután befejezte reggelijét, felállt. – Várjatok a kocsiknál! Péter, Márton, Károly, András és Skip rövidesen elfoglalták helyüket a teherautó volánjai mögött, és útnak indultak. Andrew és a karbantartók terepjárón követték a konvojt. Mikor leértek a kikötőbe, az autókat úgy parkolták le egymás mellé, hogy több méter távolság legyen köztük. Az előkészületek megtétele után Skip röviden tanácskozott Andrew-val.

228



Az utolsó háború



- Srácok! – szólt a PSzK-sokhoz. – A karbantartók megmutatják nektek, hogy kell a láncokat a kocsikra erősíteni. Ha kész vagytok, jelezzetek! - Oké! – kiáltották vissza szinte egyszerre. Míg elvégezték a feladatot, Andrew elmagyarázta Skipnek a gépezet működését. A karbantartók ellenőrizték, hogy jól vannak-e rögzítve a kapcsok, majd intettek. - Az első kocsit felrakom én, aztán te következel. – mondta Andrew, majd megragadta a kart, és óvatosan elmozdította. Andrásék távolabbról figyelték a több tonnás teher felemelkedését. Andrew mondhatni könnyűszerrel végezte el a műveletet. - Tessék! Ennyi az egész! Némi rutin és érzék kell hozzá. - Sokoldalú vagy! – ismerte el Skip. Közben a többiek felmásztak a hajóra, és levették a láncokat a teherautóról, majd a sorra kerülő járműhöz mentek. - Na, most rajtad a sor. – mondta a mérnök. - Oké! – vett egy mély lélegzetet Skip, majd közelebb lépett a szerkezethez. Amikor a kart meg akarta fogni, érzete, hogy keze enyhén remeg. Kicsit elbizonytalanodott, de aztán erőt vett magán. Megmarkolta, és rántott rajta egyet. - Hé! Ne olyan durván! – kiáltott rá Andrew. – Mondom, hogy ehhez érzék kell! - Bocs! – nyelt egy nagyot. Kicsit kellemetlenül érezte magát. Megvárta, míg társai jeleznek, majd ügyelve mozdulataira, nekilátott a feladatnak. - Ne a műszerfalat nézd, hanem a teher mozgását! – figyelmeztette a mérnök. - Jól van már! Tudom, mit csinálok! Még egy ilyen beszólás, és lecsaplak! – förmedt rá, majd elnevette magát. Bár nem szerette, ha így beszélnek vele, nem akarta, hogy a másik megsértődjön. Szerencséjére Andrew nem volt az az érzékeny típus. - Kész vagyok. Meg vagy elégedve? - Igen. Jó diák vagy! – mosolygott rá Andrew. – Akarsz még egyszer... - Nem. Elég volt. Nekik is meg kell tanulni. – utalt a barátaira. – Rajtatok a sor! - Oké! Erre vártam. – csörtetett oda lelkesen Márton. - Tetszenek a hajós dolgok, mi? Te leszel a hajó kapitánya. - Köszönöm! Ez igazán megtisztelő! – húzta ki magát a göndörhajú, majd komolyra fordította a szót. – Szóval hogy kell ezt? Skip röviden elmagyarázta neki. Márton után a többiek is elsajátították a darukezelési technikákat, kivéve Andrást, mert mire rá került volna a sor, készen lettek a felrakodással. - Fél tizenkettő van. Nemsokára itt az ideje a mérésnek. – szólt a mérnök Skipnek. - Köszi! Gyertek ide körém! – intette oda társait, majd szétterítette a térképet. – Szóval tegnap már elmondtam nektek nagy vonalakban a szerkezet működésének lényegét, de azért ismételjük át... Skip igyekezett tömören és egyszerűen fogalmazni, tanítványai élénk érdeklődéssel hallgatták. - Nos... – pillantott az órájára. – Ki akar segíteni? – hordozta végig tekintetét az embereken, majd szeme megállapodott egy bizonyos személyen. – András? - Hát... jó. – egyezett bele a fiú némi habozás után. - Nem a kezed kértem meg. Miért tétovázol mindig?! – morogta Skip. - Ha a kezem kérted volna meg, nem tétováznék a válaszadást illetően. – vágott vissza. - Hm. Így már jobban tetszel. – kacsintott rá, majd kezébe adta a műszert. András a horizontvonalra irányította a tárgyat, Skip beállította a fémcsövet. A számításokat együtt végezték el. - Jól van. Sikerült. El fogunk boldogulni. – mosolygott elégedetten Skip.

229



Az utolsó háború



Ezután a hajót feltöltötték üzemanyaggal. Délután 3 óra felé, a munka befejeztével kicsit megpihentek. - Nos, készen állunk az útra. Most már csak várnunk kell. – állapította meg Márton. A többiek helyeseltek, hisz ők is így látták. Skip, miután pár szót váltott a mérnökkel, társaihoz fordult. - Andrew és a karbantartók visszamennek a telepre. Ketten maradjanak itt velem őrködni, a többiek mehetnek velük. - Jó! Én vállalom az őrséget. – jelentkezett elsőként Márton. - Megkedvelted a hajót, mi?! – vágta hátba pajkosan Péter. - Igen. A tenger lágy hullámzása olyan kellemes. - Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus vagy! – csodálkozott Skip, majd reménykedve szerelmére nézett. – Ki akar még maradni? András nem reagált, helyette megtette Károly. Skip csalódott volt, bár számított erre. - Én beszámolok a többieknek a fejleményekről, és megnézem a sebesülteket is. – mondta indulás előtt Péter. - Este néhányan leváltunk titeket. – ajánlotta András, majd utána ment. - Mi meg együnk. – javasolta Márton, barátai jóváhagyták. Andrásék, amint visszaértek az üzembe, elfogyasztották szerény ebédjüket, ezután Péter, ahogy ígérte, a hálóhelyiségbe ment, és elmesélte a sérült PSzK-soknak is, mire jutottak. - Peti, én... – kezdte bátortalanul Stefi, miután a férfi befejezte mondanivalóját. – Szóval én nem akarom itt hagyni Tibit. - Semmi gond, aranyom. – nyugtatta meg. – A többiek is biztos megértik. De ahogy elnézem, igen sápadt vagy. Napok óta ki se mozdultál innen, igaz? Na menj, és sétálj egy kicsit. Jót fog tenni a friss levegő! A lány szót fogadott. - Figyelj! Ezek szerint holnap indultok, de nekünk meddig kell maradni? – kérdezte Zsolt. - Hát... pontosan nem tudom, de egy-két hétig biztos. Skip holnap beszél a doktorral, akkor majd megtudjuk. Este fél kilenc tájban a PSzK tagok megvacsoráztak, majd kiválasztották az őrség tagjait. A hajón tartózkodó trió délután beszélgetett, később egyre inkább magukba fordultak. Gondolataikba mélyedve nézték a naplementét. Lassan beesteledett. Márton és Károly kezdte unni az őrködést. Céltalanul sétáltak fel-alá a fedélzeten. Skip jól érezte magát, a hajó orránál állt, bámulta a sötét vizet és a csillagos eget. Már többször próbálta összeszámolni, vajon mennyi is lehet, de mindig belezavarodott. Inkább feladta. „Igaza van Mártonnak. A tenger, ahogy ringatja a hajót... és ez a csend olyan megnyugtató... Különös ez a végtelennek tűnő sötétség.” – gondolta olyannyira elmélyülten, hogy talán meg se hallotta, mikor András és három társa megérkezett. Márton és Károly nyomban az autóhoz sietett, de Skip még mindig ugyanott állt, csendes magányába burkolózva. Andrásnak ez feltűnt, ezért odament barátjához. - Helló! Nem akarsz a telepre visszamenni? - Mi? – rezzent össze Skip. Hirtelen nem is tudta, mit kérdezett tőle a fiú, de aztán kapcsolt. – Ja, de. - Jól vagy? - Nem érdekel téged. Holnap találkozunk. – mondta közönyösen, majd elindult. - Megbántottalak, igaz? – szólt utána András. - Nem számít. Megszoktam. – kiáltott vissza Skip. András tanácstalanul nézett utána. Miután Mártonék visszaértek, a finomítóban megvacsoráztak, majd nyugovóra tértek. Sokan azonban jó ideig nem tudtak elaludni, a holnapi út izgatta őket. Újabb küldetés várt rájuk.

230



Az utolsó háború



... Lászlóék késő estig beszélgettek Szicíliáról, és a hamarosan esedékes találkozásról a PSzK-val. Miután e témákat kimerítették, lassan elszenderedtek. A következő nap igen nehezen telt el. Nem tehettek mást, csak várták, hogy teljen az idő. Alkonyatkor lemerészkedtek a tengerpartra terepszemlét tartani. Mivel csendes, kihalt volt a környék, megengedtek maguknak egy fürdőzést. Utána visszatértek a házba, és megvacsoráztak. Ezt követően László üzembe helyezte a számítógépet. Szomorúan tapasztalta, hogy még nem érkezett válasz. - Mi lesz, ha nem értesülnek az üzenetről? – rémült meg Ági. - Nem tudom. – csóválta fejét gondterhelten az öreg. – Nem tehetünk mást, minthogy reménykedünk. Tegyük el magunkat holnapra, hátha történik valami. Azzal nem lesz jobb, ha aggodalmaskodunk. – azzal kikapcsolta a masinát. ... [29.ep.] Július 4., Port Szaíd: A PSzK-tagok mindegyike korán, izgatottsággal telve ébredt. Nem csak az váltotta ki ezt az érzést, hogy elérkezett az újabb hosszú utazás kezdetének napja, hanem hogy vajon az érkező tartályhajó legénysége nem foghat-e valahogy mégis gyanút, ami veszélyeztethetné az egész küldetést. Ez az izgalom hamar átragadt az arab katonákra és dolgozókra is. Mivel nem tudták pontosan, hogy melyik napszakban fog odaérni a hajó, mindenki kapkodva végezte dolgát, közben állandóan azt figyelték, mikor hirdetik ki a fokozott készültség állapotát. Néhányan távcsővel a kezükben felmásztak a finomító fémtornyaira, hogy onnan figyeljék a tengert. A magyarok még utoljára letusoltak – nem tudhatták, mikor lesz legközelebb ilyen élményben részük – gyorsan megreggeliztek, és szintén kivonultak az udvarra, hogy megszemléljék a tartályhajó fogadására tett előkészületeket, és segítsenek, amiben tudnak. A munkások vastag tömlőkkel kapcsolták össze a fémállványzaton a tenger felé futó csővezetéket a föld alatti óriástartállyal, és egy gyors szivattyúpróbát is tartottak. Közben javában folyt a kamionok fogadása, és az ezzel járó árucsere. Skip tulajdonképpen céltalanul bóklászott a telepen, pont olyan volt, mint egy munkafelügyelő, aki végignézi az összes emberét, hogy rendesen dolgoznak-e. Meg volt elégedve az eredménnyel. Közben összefutott a dolgozókat irányító Andrew-val is. - Helló, jó reggelt! – köszönt rá a mérnök vidáman. - Szia! Megkérdezhetem, hogy mitől vagy ilyen boldog, lelkes? – érdeklődött Skip csodálkozva, hisz ő maga inkább zaklatott volt. - Jön a hajó! Ez az egyetlen érdekesség, ami mifelénk megtöri a hétköznapok szürkeségét. Ilyenkor a szokásos napi rutinfeladatokon kívül is van mit tenni, egy csöppnyi szakmai kihívás. - Áh, a hiúság, te is vágysz az elismerésre, mi? - Ja, de ez talán így van rendjén. - Igen, de én aggódom is egy picit. - És miért? Hisz eddig is minden olyan jól ment! - Mi van, ha mégis partra száll a legénység? Vagy ha feltűnik nekik, hogy megsérült a finomító? Meg fogják kérdezni, hogy miért nem jelentettük! – aggodalmaskodott Skip, nyugtalan éjszakája rémképeit megosztva a mérnökkel.

231



Az utolsó háború



- Nem tudom, mi van akkor. Te vagy a főnök, majd rögtönözöl valamit. Abban úgyis jó vagy! – emlékezett vissza Andrew Skip békítő tárgyalására a kamionosokkal. - Kurvára megnyugtattál! – morogta Skip. - Figyelj! Eddig még sose szálltak ki. A finomító tenger felöli oldalát pedig azért mosatom, javíttatom néhány emberrel már napok óta, hogy ne legyenek olyan feltűnőek a károk. Kicsi a valószínűsége annak, hogy rácsesznénk… de nem lehet kizárni. – kísérelte meg kedvezőbb színben feltűntetni a helyzetet a mérnök. - Rendben. Így azért már sokkal jobban fest a dolog! … Ott akarok lenni a beszivattyúzásnál, a szervizhajón! – váltott hirtelen témát a magyar srác. – Gondolom, te is jössz. - Muszáj, rajtam kívül senki sem maradt a vezető műszaki személyzetből! Inkább az lep meg, hogy te mit akarsz ott?! - Terepszemle. Kíváncsi vagyok, hogy milyen közelről egy tartályhajó, hogy miképp is történik a beszivattyúzás, konténerátrakodás, hogy mennyien őrzik a hajót satöbbi. Ha már Szicíliába indulunk, jó minél többet megtudni az ottani dolgok menetével kapcsolatban. - Hát, felőlem. Akkor mostantól te vagy Simon Harris segédmérnök. Keríts egy fehér köpenyt, keresd meg a fazon igazolványát a lomtárban, hullaházban, vagy mit tudom én, hol, aztán tűzd fel a bal melleden a ruhádra. A szicíliaiak eléggé gyanakvóak, és rabszolgának nem vagy túl arabos. Te fogod kezelni a darut. Mit szólsz? - Oké, főnök! És kösz a tanácsokat! – azzal Skip elballagott beszerezni a szükséges kellékeket. „Nagyon elszánt és kíváncsi ez a fiú. Tetszik nekem. Csak kár, hogy néha túl durva, és nem enged közel magához!” – csóválta meg a fejét Andrew. Ahogy telt az idő, egyre feszültebben vártak az emberek. Mindenki tisztában volt vele, hogy mit veszíthetnek azzal, ha lebuknak, ezért serényen dolgoztak, és legalább látszólag megpróbáltak nyugodtak maradni. A PSzK-tagok beöltöztek a lelőtt katonák ruháiba, és úgy járőröztek a munkások között. Erre is azért volt szükség, hogy ha a hajóról is figyelne valaki távcsővel, akkor ne vehessen észre semmi szokatlant. A tornyokon lévő távcsövesek időnként a fejüket csóválva néztek le az udvaron kíváncsiskodókra. Így teltek-múltak az órák. - Jönnek! Jönnek! – harsant fel egyszer csak egyikük hangja. Skip erre felpattant ültéből, és órájára pillantott. Nem sokkal múlt fél tizenkettő. Gyorsan megkereste Andrew-t, akit a teherautó-parkolóban, utasításokat osztogatva lelt fel. Odalépett mellé. - Mi a helyzet? – tudakolta Skip. - Indulunk! Szólj tíz fegyveresednek, hogy jöjjenek a „rabszolgákat” kísérni, te pedig – fordult Omar felé. – légy szíves válassz ki ötven munkást, és küldd őket a teherautóra. Már szóltam a megmaradt karbantartóknak is, hogy itt gyülekezzenek. Negyed órán belül két teherautó gördült ki az üzem kapuján, egyik az embereket szállította, a másikon voltak a tömlők, csövek és szerszámok az átszivattyúzási művelethez. A kikötő felé vették az irányt. Mire kiértek, már mindenféle torony vagy távcső nélkül is jól kivehetővé vált a távolban haladó hajó. Bár még elég messze volt, hatalmas méretei folytán így is nagynak látszott. Andrew utasításait követve a munkások hatalmas sürgölődésbe fogtak. Lebontották a ponyvát az eszközszállító teherautóról, közben mások már föl is siettek a kettes számú szervizhajóra, és a darut a teherjármű felé irányították. Egy gigantikus dobot emeltek állványzattal együtt a fedélzetre. Erre volt feltekerve az az egy kilométer hosszú, erős, vízhatlan műanyagszövetből előállított tömlő, melyen majd a kőolajszármazékokat fogják átpumpálni. A tömlő egyik végét az üzemből érkező cső végéhez csatlakoztatták, majd az emberek nagy része szerszámokat cipelve hajóra szállt, és elindultak a szicíliaiak fogadására.

232



Az utolsó háború



Skip Andrew mellett állt a hajóhídon. Izgatottan figyelte, ahogy a mérnök biztos kézzel a nyílt tenger felé kormányozza a hajót, úgy hogy még a letekeredő tömlő se akadjon bele sehol a hajótestbe. A parttól kb. egy kilométerre megálltak, majd megvárták, hogy a tartályhajó odaérjen melléjük. Ekkor mindketten lehorgonyoztak. A szervizhajóról átdaruzták a tömlő másik végét, és a tartályokhoz kötötték. Andrew ezután a hajó ködkürtjével jelzett a parton maradottaknak, hogy megnyithatják a csapokat. A tömlő hamarosan megduzzadt és kifeszült, ahogy áramolni kezdett benne az éghető folyadék. - Az átpumpálás el fog tartani vagy öt órán keresztül. – fordult Andrew Skiphez. – Hatalmas mennyiségekről van szó. Addig viszont át lehet emelni az ellátmányos konténereket a mi hajónkra. Látod, már integetnek is a munkások. Skip odanézett. A parton még nyugodt volt, de most már nem is igazán mert a daru kezelőkarjaihoz nyúlni, mert félt, hogy elront valamit. Amikor Andrew biztatóan rámosolygott, mégis megmarkolta a karokat, nem akarta blamálni magát a mérnök előtt. Vett egy mély lélegzetet, és ettől kissé lehiggadva látott hozzá a feladathoz, és fordította a darut a konténerek irányába. Egy óra alatt sikeresen átpakolta az ellátmányt, és utána még bőven volt ideje bámészkodni is, olyan sokáig elhúzódott a szivattyúzás. Hamar meg is unta a dolgot, mert a tartályhajó fedélzetén nem történt semmi olyan izgalmas, különös, mint amire számított. A munkások egykedvűen üldögéltek a tömlő mellett, figyelték a tartály telítettségének állapotát mutató mérőműszert, és néhány katona őrjáratozott fásult mozdulatokkal, közönyös tekintettel körbe-körbe. Skip is megelégelte a dolgot. - Elegem van ebből a várakozásból! Mindjárt éhen döglöm! Szólhattál volna, hogy ez ilyen sokáig fog tartani! – sopánkodott Andrew felé fordulva. - Igen, ha egy órával később jönnek, megebédelhettünk volna előtte. De sajnos nem tudhattuk előre az érkezés idejét. Meg egyébként is, te akartál mindenáron jönni! - Tény, de azt mondtad, hogy izgalmas lesz! - Én érdekességet mondtam, és számomra az, hogy a tengeren ringatózhatom hetente egyszer, érdekesebb, mint az üzemben poshadni. Aztán szakmai kihívásról beszéltem, de azt a munka precíz megszervezésével, a hajó manőverezésével és a tömlő sikeres csatlakoztatásával már le is tudtam. – helyesbített Andrew. - Jól kimagyaráztad magad, hallod-e? – fonta keresztbe karjait Skip. Nagy nehezen csak eltelt az idő, délután hatkor bontották szét a szerelvényeket, és úszott vissza a part felé a finomító hajója. A tankerhajó komótosan megfordult, majd felgyorsulva távolodni kezdett. - Legalább a leleplezést megúsztuk! – sóhajtott fel Skip. A kikötőben a munkások rendbe tették a felszerelést, és visszapakolták a cuccot a teherautóra. Közben elküldtek néhány embert újabb teherautókért, melyekkel a konténereket kívánták a finomítóba szállítani. A PSzK-tagok is asszisztáltak ehhez. Amint elkészültek, már igencsak időszerűvé vált a vacsora – sokuknak inkább megkésett ebéd – elfogyasztása. - Na, milyen volt? – elegyedett szóba Márton Skippel. - Unalmas és hosszú. De most már mindegy. Úgy nézem, hogy már csak holnap hajnalban kelhetünk útra. - És miért? - Mert attól, hogy esténként is utazni fogunk, még nem muszáj sötétben is indulnunk. Ha nem távolodunk el eléggé a partoktól, még belerohanhatunk valami sziklába vagy zátonyba. Legalábbis ezt állította Andrew. - Talán nem árt hallgatni rá. - Ja, ráadásul még van pár elintéznivalónk is. Beszélnem kell például a dokival, hogy mikor vihetjük el a többieket is.

233



Az utolsó háború



Vacsora után Skip valóban a kórházzá alakított hálótermek felé vette az irányt. Belépett az ajtón, és egyből kíváncsi tekintetek kereszttüzében találta magát. Már elterjedt a híre, hogy a mostani tanácskozás fog dönteni közeljövőjük felöl. - Sziasztok, srácok! – köszöntötte Skip a társait. Örömmel látta, hogy többségük már egész jól néz ki. Odalépett az asztalnál olvasgató dokihoz. – Jó estét, doktor! - Üdvözletem! Úgy vélem, a betegek állapota felöl jött érdeklődni. - Ezt eltalálta. Hogy vannak a barátaim? - Egészen jó a helyzet. Már mindannyian teljesen maguknál vannak, csak sérüléseik miatt nem tudnának még elég gyorsan, ügyesen mozogni, fáradékonyak, és sokuk még gyógyszeres fájdalomcsillapításra szorul. Az eltörött végtagokról sem vehetem még le a gipszet. - Értem. És meg tudná saccolni, hogy mikorra válnak újra teljesen egészségessé? - Ha a legsúlyosabb eseteket veszem alapul, akkor másfél-két hónap. - Az elég sok! – ráncolta össze homlokát Skip. - Igaz, de a többségüknek már két-három hét is bőven elég a felépüléshez. - Maga szerint, ha letelik ez a két-három hét, akkor megtehetnénk, hogy a még fekvőbetegeket is hajóra tesszük, és elvisszük innen? - Hm, elvileg igen. Akkorra már szállítható állapotba kerülnének. Körülbelül. – morfondírozott a doki. - Jó, köszönöm! Akkor addig is az ön gondjaira bíznám őket. Majd hozok magának valami szép ajándékot cserébe! - Ez igazán rendes öntől! – hálálkodott az orvos. „Nem akarom túl sokáig itt hagyni az embereket, ilyen távol az otthonuktól. Ha valami baj történne, itt nem igazán lenne kihez fordulniuk, még szót érteni sem tudnának az emberekkel. Két vagy három hét… Majd ha visszajöttem, meglátjuk, hogyan alakul a betegek állapota. Mindenesetre mindannyiukat elviszem innen, és akik rossz bőrben lesznek, azokat legfeljebb hazaküldöm Pestre, és csak később jönnek át Szicíliára.” – tervezgette Skip az ágyak között sétálva. Ezután még minden bajtársával váltott néhány kedves, biztató szót, elmondta nekik a terveket, türelmüket kérte, és mielőbbi gyógyulást kívánt nekik. Amikor kilépett a kórterem ajtaján, azon szomorkodott, hogy miért nem jöhet mindenki egyszerre, de belátta, hogy nem tud változtatni a helyzeten. Már elég álmos volt, de még felment a vezérlőterembe, hogy lefekvés előtt meggyőződjön róla, minden rendben van-e. Omart és Andrew-t találta ott. Épp arról beszélgettek, hogy miként lehetne elérni, hogy javuljon az emberek ellátása. - … Megöltünk kétszáz katonát, helyette viszont idejöttünk háromszázan. Van tehát száz egységnyi hiányunk élelemből. A munkások létszáma nem nagyon változott azóta, de mivel őket is megpróbáljuk valamivel jobban táplálni, teljesen feléljük a készleteinket. Ha Skipék… – Omar ekkor vette észre az emlegetett srácot, és elhallgatott. - Mi van velünk? – firtatta a fiú. - Semmi. Ha elmentek, akkor felszabadul százötven egységnyi élelem. Ebből viszont még nem lehet kielégíteni a kamionos banda igényeit. – fejezte be az arab a mondatot. - És ha a többiek megtudják, hogy egyvalaki emelést kapott, azonnal követelőzni kezdenek. Hamarosan lejár a határidő, amit kialkudtál tőlük. – folytatta Andrew, Skip felé fordulva. - Nem halaszthatjuk sokáig, hogy szóljunk Szicíliának a felmerült követeléseinkről. – vonta le a következtetést Omar. - Erről már beszéltünk egyszer. – emlékeztette Skip. – Ha megvárjátok, amíg csapatom összes tagja eltűnik innen, utána azt csinálhattok, amit akartok… Eszembe jutott még valami. – nézett körbe a teremben lévő műszereken. – Ha eljutunk Szicíliába, ott talán tudunk szerezni egy számítógépet, amivel tarthatjuk a kapcsolatot, és összehangolhatjuk cselekvéseinket.

234



Az utolsó háború



Teljesen megbízom bennetek, úgyhogy elárulom a kommunikációs számítógép belépési jelszavát. – ezzel leírta egy lapra, mivel a magyar szót nagyon nehéz lett volna szóban elmagyaráznia. – Figyeljetek arra is, hogy rendszeresen küldjétek Szicíliának a semleges hangvételű helyzetjelentéseket… nehogy hiányoljanak minket! – ekkor a homlokára csapott. – A francba! Már napok óta nem néztük meg, hogy Szicília nem akar-e valamit! Andrew, megtennéd? A mérnök az újonnan rábízott jelszó segítségével kapcsolatot teremtett a műholddal, és megnézte az elektronikus postafiókot. - Te, Skip! Jött neked valami. – vetette oda. Skip izgatottan ugrott a monitorhoz, és olvasta el Lászlóék üzenetét. - Már meg is van az a számítógép… Úgyhogy bármikor kapcsolatba léphettek velünk. – kommentálta az esetet Skip, majd válaszüzenetet fogalmazott, és küldött el. Hatalmasakat ásítva búcsúzott el barátaitól, és ment a közösségi terembe, hogy ledőlhessen az ágyára, hiszen már késő este volt. Reggel a Nappal együtt keltek, hat órakor már a teljes PSzK talpon volt, mármint azok, akik elutazás előtt álltak. Gyors mosdás és reggelizés után elbúcsúztak az ott maradottaktól, majd teherautóra szálltak. Két teherautó vitte a kb. száz PSzK-st, egy harmadik pedig élelmet, és jó pár műanyaghordónyi ivóvizet szállított, az ellátmányt a háromnapos útra. Nyolcra befejezték a cucc felhordását, eloldozták a hajót, majd Márton beindította a motorokat, és lassan elkormányozta a hajót a kikötő betonfala mellől. A többiek a fedélzet korlátjánál integettek a parton maradottaknak, és búcsúzóul jókívánságokat kiáltottak egymás felé. Márton fokozta a sebességet. Kilenckor már csak távcsővel lehetett kivenni a port szaídi üzem körvonalait, és a part is egyre távolabb került tőlük. Amikor dél körül Skip figyelmeztette az embereket, hogy mérjék meg a helyzetüket, a part már csak egy vékony sárgásvöröses csík volt a déli horizonton. - A koordinátáink: Keleti Hosszúság: 31,4 fok, Északi Szélesség: 31,5 fok. – jelentette Péter hamarosan Skipnek. Mindketten a térképhez léptek, és betájolták magukat. - Kb. száz kilométert haladtunk eddig. – állapította meg a főtestőr. – Ez nagyjából megfelel a lehetőségeinknek. - Igen. Érdekes élmény lesz ez az utazás, nem gondolod? - De, főleg, ha már egyik irányból sem fog látszani a part. Hamarosan megebédelt a csapat, aztán a hajózással kapcsolatos észrevételeik, és Szicíliáról való elképzeléseik megvitatásával telt el a délután. Később végignézhettek egy csodálatos tengeri naplementét, ahol is a vöröses napsugarak nemcsak az égboltot, de a tenger vizét is bearanyozták. Éjszakára azonban megélénkült a szél, megnőttek a hullámok, és erősen csapkodták a hajó oldalát, így a jármű ringatózása is egyre erősebb billegésbe ment át. Az embereknek szokatlan volt ez az érzés, többen is rosszul lettek, nem bírtak vacsorázni, sőt rosszabb esetben még hánytak is. Skip viszonylag jól bírta a megpróbáltatást, elfoglalta kedvenc helyét a hajó orrában, és az arcába csapó szelet és vízpermetet élvezte. Péter ment oda hozzá a tengerészek jellegzetes imbolygó járásával. - Skip! Van egy kis baj! - Micsoda? – fordította fejét a hang irányába. - Elég sokan, kb. tízen tengeribetegek lettek. Külön kabinban helyeztük el őket, és néhányan állandóan ott vagyunk nem is annyira ápolni, mint inkább lelki támaszt nyújtani nekik. Őket már rég nem érdekli a tengeri jelenségek szépsége, és szívesebben visszafordulnának. - Francba! Ezt az egyet nem tehetjük meg!

235



Az utolsó háború



- Tudom. - Remélem, hogy reggelre eláll ez a szél, és a hullámzás is abbamarad, akkor talán javul szegények állapota. Ki kell bírnunk ezt a három napot! Mást nem tehetünk. A kormányos, a fedélzeti őrök, és a gépház felügyelőin kívül mindenki hamarosan nyugovóra tért. Néhány szerencsétlen kivételével egész jól álomba ringatta őket a hajó. … Július 4., Reggio előtt nem sokkal: Az RK egy újabb unalmas nap tudatával ébredt, és nem is csalatkoztak megérzéseikben. Reggeli, fürdőzés, ebéd, őrködés, beszélgetés, ezzel telt a napjuk. Már késő délután volt, amikor az első említésre méltó esemény történt a nap folyamán. - Hé, Laci! – bökdöste meg Zotyó az egyik kocsi hátsó ülésén sziesztázó öreget. - Mi van? – riadt fel az. - Gyere, hozd a távcsövet is! László magához vette az eszközt, és elindult társa nyomában. Többen is kíváncsian csatlakoztak hozzájuk. Útközben Zotyó elhadarta, amit tudott. - Épp őrségben voltam az út mellett, amikor távoli motorzúgásra, majd elszórt lövöldözésre lettem figyelmes. – közben egy meredek sziklafal peremére vezette őket, ahonnan jó kilátás nyílt a tengerre, melyből nem is olyan messze Szicília emelkedett ki. – Erre kerestem egy jó megfigyelőállást, itt van. Innen minden látszani fog! Lehasaltak a lapos kőtömbökre, és kimeresztették szemüket. Kézről kézre járt a távcső, közben a motorzúgás egyre erősödött, és hevesebbé vált a lövöldözés is. Megfigyelhették, ahogy egy deszkákból, farönkökből összetákolt tutajon tízegynehány férfi és nő evez inaszakadtából a part felé, már majdnem el is érve azt. Viszont Szicília felől vészesen közeledett feléjük egy motorcsónak. Ez utóbbiról nyitottak tüzet a védekezésre képtelen menekülőkre. A becsapódó golyók felverték a vizet a tutaj körül, néhány eltalálta a járművet is. Minél közelebb értek az üldözők, annál pontosabbá váltak a lövések. A menekülők – szakadt ruhájú, koszos, sovány emberek – a part előtt néhány méterrel leugráltak a tutajról, és teljes erejükből rohanni kezdtek a homokos strandot szegélyező bokros sáv felé. De időközben a motorcsónak is odaért, felszaladt a partra, és gépfegyveres egyenruhások ugráltak le róla. Mivel itt már nem zavarta őket a célzásban a csónak himbálózása, néhány könyörtelen sorozattal agyonlőtték egy kivételével az összes menekülőt. Az az egy férfi is megsérült, mert combjához kapott, de elérte a bokrokat, beugrott közéjük, és rejtőzködve, fél lábát vonszolva futott tovább. Lászlóék láthatták fentről menekülési útvonalát, de a katonák nem. A szicíliaiak csak a bokrokig mentek, egyikük lehajolt, és ujját végighúzta egy kövön, közelről megvizsgálta a feltörölt vért, majd végignézett az elhullajtott vércseppek vonalán. Valamit mondott, a többiek is legyintettek, majd visszamentek motorcsónakjukhoz, belökték a vízbe, és eltűztek. A hullákat otthagyták a parton szerteszét heverni. Az RK-tagok döbbenten figyelték a percek alatt véghezvitt embertelen mészárlást. Miután a támadók eltűntek, még sokáig nem jutottak szóhoz. - Mi volt ez az egész? – kérdezte Ági megrökönyödve. - Valami leszámolási akció lehetett. – tippelt László. - Nem biztos. A motorcsónak a parti őrségé volt. És amennyire ide felhallatszott, szökött rabszolgákat emlegettek, azt az utolsót pedig azért nem követték, mert elég súlyosnak vélték a sebét ahhoz, hogy magától is elpusztuljon. – szólt közbe az olasz nyelvtudásáért is becsült Pali. - Nem kellett volna közbeavatkoznunk? – firtatta Ági. - De, jó lett volna… Csakhogy azzal sokat kockáztattunk volna. Nincsenek nálunk komolyabb fegyverek, és mire egyáltalán észbe kaptunk, már késő volt. – vélekedett László.

236



Az utolsó háború



- És ha nem tért volna vissza a csónak Szicíliába, az biztos gyanússá vált volna, és az, hogy keresőakciót indítsanak ide, csak annyira hiányozna, mint púp a hátunkra… – tette hozzá Zotyó. - Igaz, igaz… – értett egyet az öreg. – Gyertek, keressük meg azt az egyet, aki elmenekülhetett! Talán meg lehet menteni, és rendelkezhet némi információval is Szicíliáról. Még jól jöhet a segítsége. Ezzel a többiek is egyetértettek, néhányan elrohantak kötszerért, majd a csapat egy kevésbé meredek részen leereszkedett a tengerpartra. Megtalálták a vérnyomokat, és követni kezdték a bozótos belseje felé. Öt perc múlva megpillantották az ájult testet is. - Az olaszok helyesen gondolkodtak. – mondta László, miközben leguggolt a férfi mellé. – Ha mi nem lennénk, meghalna. Segítsetek! A hátára fordították a szökevényt, és letolták a nadrágját. Elég csúnya seb tárult a szemeik elé. A golyó hátul ment be, elöl ki, és csúnyán felszakította a bőrt, az izmokat. Nagyon vérzett, maga a nadrág, de alatta a talaj is tocsogott a vértől. Sebtében elszorították a lábat a combnyaknál, majd fertőtlenítették, és bekötözték a sebet. Ezután négyen felcipelték a sérültet a tanyához, és lefektették az istállóban. - Elég ramatyul néz ki, nagyon sápadt, és sok vért vesztett. – jegyezte meg Zotyó, miután egy ideig csak néma csendben álltak a test felett. – Tényleg nem biztos, hogy megmarad. - Majd kiderül. Hagyjuk pihenni. – tanácsolta Ági. Mielőtt bementek volna vacsorázni, még bekapcsolták a számítógépet, de ismét csalódottan állapíthatták meg, hogy nincs újabb beérkező üzenet. - Kezdek aggódni. – jelentette ki Zotyó. – Elvileg ma indultak felénk, de nem írtak. Ezek szerint nem tudhatták meg, hogy nem tanácsos Reggio-ig elhajókázniuk. Mit fogunk csinálni? – nézett kérdőn az öregre. - Csak egyet tehetünk. Nagyon kellesz figyelnünk, és ha egy gyanús hajó jön errefele, valamilyen módon jeleznünk kell nekik. Nem teljesen megnyugodva mentek vacsorázni, majd az őrökön kívül lefeküdni. Másnap reggel első dolguk a szökevény állapotának ellenőrzése volt. Újfent fertőtlenítették a sebet, és kicserélték a kötést, majd óvatosan megitatták vízzel. Már egy kicsit élettel telibb színe volt az arcának, mint előző nap, és lassan magához is tért, de még mintha nem fogta volna fel a hozzá intézett kérdéseket, csak el-elhomályosuló tekintettel bámulta a körülötte serénykedőket. Ezért az RK-tagok magára is hagyták őt, csak Ági maradt ott vigyázni rá. Néhányan lementek a partra eltemetni a halottakat, hogy ne ilyen látvánnyal kelljen a PSzK-t fogadniuk, a többiek pedig visszamentek a házba unatkozni. Ebéd után a figyelem ismét a pártfogoltjukra terelődött, ugyanis elhaló hangon kért valamit, Pali segédletével megtudták, hogy enni. Meg kellett tehát etetni. De ez már bíztató jel volt, így fel lehetett tételezni, hogy hamarosan kikérdezhetik. Arra azonban nem számítottak, hogy ez még aznap bekövetkezik. A fazon ugyanis nagyon szívós volt, és ő is kíváncsi lett, hogy kik is megmentői, így mindenáron beszélni akart, még akkor is, ha néha kiment belőle az erő, és megszédült. Pali tolmácsolta a hozzá intézett kérdéseket, és a férfi mondandóját. Hogy bizalmát megnyerjék, nagyon nagy vonalakban elmesélték neki küldetésük célját és eredményeit, de anélkül, hogy konkrét adatokat, helyszíneket említettek volna. Nem akarták, hogy később esetleg visszaélhessen ezekkel az információkkal. Viszont az RK is sok mindent megtudott Szicíliáról a beszélgetés során. - Ki vagy te, és miért üldöznek? – tette fel a kérdést Pali olaszul. - A nevem Rosario, még Milanóból hurcoltak el húszéves koromban. Azóta egy gyárban dolgoztam, de nagyon rossz volt, az őrök durvák voltak. Ezért szöktünk meg. De nem sikerült. Túl hamar észrevették, és utánunk jöttek. Mi lett a többiekkel? – barátai iránti aggodalmában hihetetlen elszántsággal felült, közben arca eltorzult az erőlködéstől. A komor,

237



Az utolsó háború



szótlan arcokat látva visszahanyatlott a földre. Hangja keservesen csengett. – Tudtam. Azok a rohadékok! - Sajnáljuk! … Hajlandó lennél segíteni nekünk. Csak annyi lenne, hogy néhány kérdést feltennénk. - Nem gond. Csak rajta. - Minél többet meg kell tudnunk a szicíliai viszonyokról, úgyhogy lehet, hogy néhány kérdést túl fárasztónak, feleslegesnek fogsz találni, de nekünk minden kis adat fontos lehet. Például hol és mit dolgoztál? - Messinában van egy nagy autógyár, ott voltam hat éven keresztül. – legyengült állapotából adódóan olyan halkan beszélt, hogy a magyarok lélegzetvisszafojtva figyeltek, nehogy Pali csak egyetlen szót is elmulasszon. – Az volt a dolgom, hogy néhány kész alkatrészt egymáshoz csavarozzak. Naponta több százszor kellett megcsinálnom ugyanazt a munkafolyamatot. - Mindenki ugyanezt csinálta? - Nem, volt aki az acéllemezpréseket kezelte, volt aki festette az autókat, volt aki csak takarított. Mindenkinek egyszerű munkája volt, viszont nagyon sokféle feladat volt. - És kik ellenőrizték, hogy jól dolgoztok-e? - Rengeteg biztonsági őr volt, és ha észrevették, hogy valaki lustálkodik, azt veréssel ösztönözték. - Azt is a katonák állapították meg, hogy jól csavarozod-e össze a dolgokat, vagy csak a sebességet figyelték? - Voltak mérnökök is. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, ők személyesen jöttek, és utasították a katonákat, hogy „neveljenek meg” minket. Ezek után felállni alig bírtam, nemhogy dolgozni. Pedig muszáj volt, különben folytatták a verést. Sokan meghaltak. - Ez iszonyú! És a mérnökök voltak a gyár főnökei, hogy ilyen fenyítéseket elrendelhettek? - Nem, bár ezekről a dolgokról nem sokat tudok. Nem kötötték az orrunkra, csak kósza hírek terjengtek a gyárkerítésen kívüli világról. - Légy szíves, mesélj el erről mindent, amit csak hallottál! – Pali érezte, hogy most jönnek a legfontosabb részek. - A mérnökök feleltek azért, hogy a gyár folyamatosan megtermelje az előírt mennyiséget. Minden hónapban megérkezett a felhasználható anyagmennyiség, amiből gazdálkodni kellett. A rabszolga is ilyen nyersanyagnak számított. Havonta száz körül érkeztek, és a mérnököknek kellett beosztani őket. Csak azért nem ölettek meg sokunkat, mert akkor nem tudták volna betartani a termelési előírásokat, és őket is megbüntethették volna a főnökeik. - Miféle szerzetek az ilyen főnökök? - Csak nagyon ritkán jönnek el a gyárba, gyönyörű kocsival és testőrhadsereggel járnak, mindenki az ő seggüket nyalja. Azt hallottam, hogy vidéken laknak, és egyesek akkora palotákban élnek, mint egy kisebb város, de ezt nem tudom elhinni. - Értem. És mit hallottál még a gyáron kívüli életről? - Azt, hogy ezeket a főnököket nemeseknek nevezik, ők általában politikusok vagy gyárigazgatók, és nagyon gazdagok. Kábé pár ezer ilyen nemes család lehet Szicíliában, de az igazán hatalmasokból csak néhány van. Az alattuk lévő szint a nem rabszolgák társadalma. Ők is nagyon jól élnek – főleg hozzánk viszonyítva, vagy ahhoz képest, amit itt, Szicílián kívül megszokhattunk. Van saját lakásuk, autójuk, pénzük, és minden, ami kell. - Honnan szerzik, vagy miért kapják ezeket? - Azért kapják, mert olyan munkájuk van, amit nem lehet bárkire rábízni. A katonák, a rendőrök, a mérnökök, a szerelők, a tanárok, az orvosok nagyon jól keresnek, mert csak nekik van meg a megfelelő tudásuk ahhoz, hogy megszervezzék a sziget életét, gazdaságát, így fenntartva a nemesek jólétét. Ők élnek a városokban, és pár százezren lehetnek. Az az egy

238



Az utolsó háború



nagy előnyük van, hogy csak évek alatt lehet az embereket egy-egy ilyen szakmára jól kiképezni, ezért már nem éri meg csak úgy megölni őket, ha egyszer véletlenül hibáznak. - Ezek szerint úgy igazából a rabszolgák dolgoznak. - Igen. Azt hallottam, hogy több mint egy millióan vannak a szigeten rabszolgák és kényszermunkások. Tapasztalatból tudom, hogy az éhhalálnál alig többre elegendő élelmen, egy rongyos munkásruhán és egy zsúfolt barakkszobában lévő matracon kívül semmit sem kapnak. Sok olyan munka van, amelyre nem nehéz betanítani az embereket. Ide kerülnek a rabszolgák, akik ráadásul könnyen pótolhatóak, így nem kell takarékoskodni az életükkel, és a szigorú büntetésekkel nagyon meg lehet félemlíteni a többieket. Ha meg akarnak büntetni valakit, gyakran nem egyszerűen megölik, hanem kikötözik a gyár udvarán, ahol nem kap enni, és hosszú szenvedés után halhat csak meg… – Rosario hangja elcsuklott, a kimerültség és a megrendülés együttes hatása válthatta ki ezt. – Iszonyú volt, iszonyú… - Igen, az. – a magyarok is elkomorodtak a tolmácsolt szörnyűségek hallatán. – Sokat tudsz Szicíliáról, jó megfigyelő vagy. Hogy lehet az, hogy érdekeltek ezek a társadalmi viszonyokkal kapcsolatos adatok? - Fontos dologra tapintottál rá. Engem a szüleim megpróbáltak sok mindenre megtanítani, felkészíteni, ezért fel tudtam fogni a tapasztalt igazságtalanságok rettentő voltát. De voltak köztünk olyan rabszolgák is, akik teljesen műveletlenek, tudatlanok voltak, még beszélni is alig tudtak, csak elvégezték azt, amit mutattak nekik, hogy elkerüljék a veréssel járó fájdalmat. Az állati lét szintjére süllyedtek sokan. Bár, talán nekik volt a jobb, mert nem tudták felfogni, hogy másként is lehetne! Pali ehhez már nem tudott mit hozzátenni, csak együtt érzőn megveregette a srác vállát. - Most már pihenj! Sokat beszéltél. Tudod, jó helyre kerültél, mert mi is azért indultunk útnak, hogy az igazságosságot erősítsük ebben a züllött világban. Jó éjszakát! – búcsúzott el Pali a pártfogoltjuktól. Szótlanul baktattak ki az istállóból. Senki sem tudott hozzáfűzni semmit a hallottakhoz, mindannyian a világ már általuk is megtapasztalt siralmas helyzetére gondoltak. A vacsorát is komoran fogyasztották el. Utána azonban László és néhány társa még visszatértek a kocsikhoz, hogy ismételten megpróbáljanak kapcsolatot teremteni Port Szaíddal. Az öreg már-már rutinszerűen tette ki a parabolaantennát az udvarra, és kapcsolta be a számítógépet. Felkiáltott meglepetésében. - Ide nézzetek! Végre írtak nekünk! – majd felolvasta a szöveget. – „Hellósztok! Bocs a késésért, de egy ideig nem értünk rá számítógépezni. Ma járt itt a tartályhajó, de mi csak holnap indulunk, mert már nagyon későre jár. Vettük az üzenetet, nem megyünk el egészen R.-ig. Vagy 7-én este, vagy 8-án reggel leszünk várhatóak. PSzK, 07.04. 22:13” - Akkor ez tegnap érkezett, és ők már úton vannak. – állapította meg Ági. - Igen, de azért megírom az ott maradottaknak, hogy megkaptuk az üzenetet. – válaszolt László, majd begépelt egy pár soros üzenetet. Ezután kikapcsolták a gépet, és bementek a többiekkel is megosztani az örömhírt. Végül kiválasztották az őröket, a többiek pedig ledőltek aludni. Már épp ideje volt. … Július 4., Budapest: Reggel Géza, amikor felébredt, már nem lepődött meg azon, hogy Leila hozzábújva alszik, de a szerelem hihetetlenül magasztos érzése cseppet sem gyengült azóta, mióta megismerte szíve választottját. Ábrándozás közben eljátszadozott a lány hajával, ujjaira tekerte, simogatta a selymes szálakat. Ezen a napon azonban korábban kellett kelniük, mert megígérték az öreg Istvánnak, hogy elmennek vele megnézni a város újjáépítésének alakulását, és a falusi munkálatok állását.

239



Az utolsó háború



István és Csilla is már nyolckor előbújtak privát szobájukból, arcukról örömet és gyengéd érzelmeket lehetett leolvasni. A fiatalok felébresztgették egymást, hogy ne kelljen sokáig váratniuk az idősebbeket. Megreggeliztek, majd az utcára vonultak. Az elnök, Csilla szülei és még néhányan már vártak rájuk. - Ma megmutatom nektek, hogy mire jutottunk eddig. – jelentette ki idősebb István. – Sikerült kölcsönkérnem egy hintót, hogy ne gyalog kelljen megtennünk a mai napra tervezett több tucat kilométernyi utat. – azzal integetni kezdett az utca vége felé. Egy középkorú, bajuszos, falusi benyomást keltő férfi komótosan odahajtott egy kétlovas, rozoga szekérrel a társasághoz. - Joú reggőt, Pista bá’! – üdvözölte az elnököt. – Sziasztok! – fordult a többiek felé is. A csoport viszonozta a köszöntést, majd felmásztak a szekérre, mely elindult velük a városközpont felé. - Na, mit szóltok a városi taxihoz? – mosolygott a fiatalokra az elnök. - Nagyon hangulatos, Pista bá’. – válaszolt Csilla. A Duna partjáig tartott az első fuvar. Itt leszálltak egy ásatásnak tűnő munkaterület mellett. Néhány embert pillantottak meg a több méter mély gödör alján, akik tovább mélyítették a lyukat. - Mit csinálnak ezek? – érdeklődött Tamás. - A fiammal beszélgettünk nemrég arról, hogy az egyik fő probléma a víz szennyezettsége. A folyóban lévő víz tele van iszappal, homokkal, amit a sodrás, örvénylés állandóan felkavar. Ez a beszélgetés juttatta eszembe, hogy felkeressem a vízügyi mérnökünket. Ő is egy nagyon idős uraság már, de tanácsokkal tudott szolgálni. Elmondta, hogy a régi szivattyúházakat már megette a rozsda, beomlottak. Azt javasolta tehát, hogy ássunk kutat a part közelébe, aminek az oldalát majd kövekből és közé szórt kavicsból fogjuk felépíteni. Így a földréteg meg fogja szűrni a folyóból leszivárgó vizet, a kút kőfala pedig megakadályozza, hogy felkavarodjon a föld, ha belemerítünk egy vödröt a vízbe. - Szuper ötlet! – lelkesedtek a fiatalok. - Igen. Persze egy kút nem lesz elég, rengeteget kellesz ásnunk, ez itt a kísérleti telep. Ha beválik az ötlet, akkor további építkezésekbe kezdünk. – magyarázott lelkesen Pista bá’. - Ez biztos tetszeni fog az embereknek. Ivóvizet innen hozhatnak, fürödni meg azért a folyóban is lehet. – vélte Géza, aki Leilával kéz a kézben sétálta körbe a mély gödröt. Hamarosan tovább indultak. Útközben láttak fegyveres csoportokat, akik a közbiztonságra vigyáztak, a katonák vidáman integettek a kormánytagoknak, mihelyt észrevették őket. Más csoportok az utcáról, házakból gyűjtötték össze a törmeléket, amit kétfelé válogattak. A hulladékot szekérrel lassan kijuttatták a régi külvárosi szeméttelepre, a hasznosítható dolgokat pedig a raktárba küldték. Minden nap megtisztítottak egy-két házat, egy-egy utcát. Egy helyütt szokatlanul nagy nyüzsgésre figyeltek fel. Számtalan ember járkált ki-be néhány háztömbbe, különféle szerszámokat vagy építőanyagokat cipelve. Látva a kíváncsi tekinteteket, az elnök újabb beszámolóba fogott. - Sokáig vitatkoztunk azon az emberekkel, hogy hol és hogyan kezdjük majd az épületek felújítását, lakhatóvá tételét. Nem volt könnyű megértetni velük azt, amit a célszerűség diktál. Nem tudjuk ugyanis egyszerre felújítani az egész várost, az pedig furcsán nézne ki, ha mindenhol egy-egy szép ház emelkedne elő a romok közül. Ezért határoztunk végül úgy, hogy kiválasztunk egy viszonylag jobb állapotban lévő környéket, és arra fordítjuk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Ez lenne az a hely. Igaz, hogy még csak a legelején tartanak a munkálatok, mivel ma kezdődtek, de amint kész lesz egy lakás, ideköltözhet az első család. Ez lesz az új központ, és fokozatosan fogunk kifelé terjeszkedni, a felmerülő igények szerint. Ötvenezer embernek nincs szüksége egész Budapestre, amit kétmillió fő számára építettek valaha. Kezdetben megteszi egyetlen kerület is.

240



Az utolsó háború



- Ennek van más előnye is azon kívül, hogy ezen a környéken nem romok között kellesz majd élniük az embereknek? – kérdezte meg Sanyi. - Hát persze! Azzal, hogy majd mindenki ideköltözik, egy csomó energiát nem kell elfecsérelni. Az élelmet nem kell majd olyan hosszú útvonalon szállítani, a katonaság kisebb területre összpontosíthatja az erejét, így sokkal hatékonyabban védekezhetünk, plusz még az emberek is egymás közelében lehetnek, könnyebben segíthetnek egymásnak, és mindenféle munkát egyszerűbb lesz megszervezni. Lassan elhagyták az új központ területét, ahol körülbelül száz embert láttak serénykedni. Mindenki a gondolataiba mélyedt, hogy végül igazat adjanak a jól kifundált terv előadójának. Egyetlen aggály merült fel. A legtöbben közülük is csak nagyon nehezen hagynák el megszokott otthonaikat, így a költözködés – minden előnye ellenére – sok szomorúságot is okozni fog majd. Közben már a város külterületein jártak, egyre kevesebb lett a ház, végül már csak az elhanyagolt természet uralta a környéket. Az évtizedekkel ezelőtt majdnem totálisan kiirtott erdők maradványai még nem tudták visszahódítani az őket megillető területet, így a gazos pusztákat csak itt-ott tarkította néhány fácska. Ebédidőben érték el úti céljukat, egy Budapesttel szomszédos kis falut. Elfogyasztották a magukkal hozott elemózsiát, majd a település megtekintésébe fogtak. A lakosok – úgy tűnt – jókedvűen, szeretettel fogadták a látogatókat. Néhányan szóba is elegyedtek a jövevényekkel. Az elnök és kísérete megtekintették a hatalmas gabonaföldeket, melyeken beérésre váró búzakalász-tenger hullámzott az enyhe szellőben. Üdvözölték a városból érkezett, itt szolgálatban lévő földműveseket is, és mindenkit arra bíztattak, hogy higgyenek a szebb jövőben, melynek alapjait mostani áldozatukkal rakják le. Egy kisebb incidens is adódott időközben. Késő délután az őrség tetten ért néhány arra tébláboló gyanús idegent, akik éppen az egyik faluszéli ház ablakát akarták felfeszíteni. A katonák először szép szóval próbálkoztak, de csak a figyelmeztető lövések térítették jobb belátásra a hetyke, agresszív tolvajokat, akik végül elmenekültek. Istvánék így megtudták azt is, hogy mindennaposak az ilyen kisebbfajta összetűzések, csetepaték, és a falusiak nagyon hálásak a katonák jelenlétéért, akik már eddig is hatalmas vagyonokat mentettek meg az elrablás elől. Este a szekéren visszafelé utazva ezt a témát tárgyalták ki a kormánytagok és az RK tagjai. - Tényleg hatalmas feladatot vállaltatok azzal, hogy szövetséget kötöttetek az ehhez hasonló falukkal, rengeteg katonát köthet le ez a feladat! – fejtette ki Géza. - Ahogy mondod! A városban kevesebb az őr, mint idekint. Ezért is örülnék a népesség összetömörülésének, hogy az őrzés egyszerűbbé váljon. – válaszolt az elnök. - És nem próbálkoztatok még meg azzal, hogy beszéljetek az ilyen vidéki tolvajokkal? Esetleg meggyőzhetnétek őket! – tanácsolta Csilla. - Szoktunk kísérleteket tenni, lányom, jó pár új szövetségest pontosan így szereztünk, de vannak, akiket egyszerűen nem lehet rávenni arra, hogy munkáért cserébe kapják azt, amit el szerettek volna lopni. – magyarázta a lány apja. - Igen. – kapcsolódott be az elnök is. – Sokan irigykednek az eredményeinkre, és nem veszik tudomásul, hogy mi sem a semmiért cserébe jutottunk oda, ahol most tartunk. Keményen meg kell dolgozni mindenért! Tudjátok, mi lehet a fő célunk? – rövid szünetet tartott. – Az embereknek meg kell tanulniuk együtt, egymásért dolgozniuk. Amíg a világot nem egyetlen egységes, békés nép – Az Emberiség – fogja benépesíteni, addig egyfolytában szükség lesz erős hadseregre. Most a szövetségünket, később az országunkat fogják fenyegetni az irigyek, akik csak önmaguknak követelik az összes dicsőséget, és nem hajlandóak egy sokkal hatalmasabb kollektív erő alkotóelemeként hozzájárulni a közös dicsőség eléréséhez.

241



Az utolsó háború



Hazaérkezvén megvacsoráztak, beszélgettek az átélt élményekről, majd aludni tértek. Másnap már a Reggioba való utazásra kellett gondolniuk az Olaszországból hazalátogatottaknak, a reggeli mosdás és étkezés után élelmet pakoltak a három páncélkocsiba, és újra búcsúzkodásra kényszerültek. - Hát, fiam, ismét eljött az elválás ideje! Vigyázz magadra és az új barátnődre is úgy, mint eddig! Mutassátok meg azoknak a mocsok szigetlakóknak, hogy mire képes az új szövetség! Az ország népe büszke rátok! – bíztatta fiát az elnök, és szomorkásan elmosolyodott. – Hiányozni fogtok! – majd gondolatban még hozzátette. – „Két hete majdnem beleroppantam a magányba, amikor elhagytatok. És most újra el kell válnunk. Beleőrülnék, ha valami bajuk esne a fiaimnak!” - Nyugi, apa! Vigyázni fogunk! Akkor, ahogy ígértem, megpróbálok majd benzint szerezni nektek. Ti pedig csak ugyanígy folytassátok, ahogy eddig! Hihetetlenül jól fejlődik itt minden! Géza egy csendes helyre hívta félre Leilát. A lány tudta, hogy most a búcsú pillanatai következnek, és nagyon elszomorodott, hogy bizonytalan ideig nem láthatja barátját, és még csak elmondani sem képes, amit érez. Ezzel a srác is ugyanígy volt. Tehát nem szólalt meg, csak óvatosan megérintette, és megsimogatta a lány arcát, aztán lehajtotta a fejét. Leila megértette a fiú érzéseit, ezért átölelte, magához húzta, és megcsókolta. Hosszú percekig ölelkeztek, mielőtt a kocsik felől érkező hívó kiáltások meg nem zavarták őket ebben a meghitt tevékenységben. A tíz magyar elfoglalta helyét az autókban, és integető rokonaik, barátaik, szimpatizánsaik sorfala között kigördültek Csilláék házának udvaráról, majd Ausztria irányába elporoztak. Estig az olasz határt is elérték. [30.ep.] A Reggio felé tartó kis csapat Udine-nál állt meg éjszakára. Míg Géza a térképet vizslatta, néhány társa körülnézett a környéken. - Tiszta a levegő. – jelentette Sanyi egy perc múlva. - Oké! Együnk, aztán aludjunk. Reggel korán kell indulnunk, még több mint ezer kilométer van előttünk. A többiek egyetértettek Gézával, így eszerint cselekedtek. Hajnalban vegyes érzelmekkel ébredtek. Kissé szomorúak voltak, hogy ismét elhagyták hazájukat, ugyanakkor örültek, hogy hamarosan viszontláthatják barátaikat. Reggeli után folytatták útjukat. Padova elhagyása után Rimini felé vették az irányt. Miközben az utcákat rótták, beléjük költözött a félelem, ugyanis itt-ott csapatokba tömörült szakadt alakok méregették az elrobogó autókat. - Cseppet sem tetszik, ahogy ezek nézegetnek minket. – aggodalmaskodott Csilla. - Ne félj, drágám! – szorította meg István a barátnője kezét. – Mellettem biztonságban vagy! - Tudom. – erőltetett egy mosolyt magára a lány. – De akkor is nyomasztó. - Valószínűleg szicíliaiaknak néznek minket. – vetette fel Géza. – Bizonyára nem vagyunk nekik rokonszenvesek, de kétlem, hogy megtámadnának. Ez utóbbi feltevésében tévedett. A kellemetlen érzéseket igyekeztek elhessegetni, végül is eddigi útjuk során sem érte őket incidens, és ez a város sem igazán különbözött a többitől. A következő utca, melybe bekanyarodtak, szintén szokványos volt, két oldalról épületek övezték. Ami kissé furcsának tűnt, az az út közepén elhelyezett konténer volt, bár ennek sem tulajdonítottak jelentősséget, mivel úgy vélték, hogy elférnek mellette. Az aszfaltot ellepő éles üveg- és fémdarabok azonban nem kerülték el a sofőrök figyelmét, lassabbra fogva a tempót, óvatosan manőverezve próbálták kikerülni ezeket, nehogy defektet kapjanak. Az egyik épület előtt újabb lézengő csoportot pillantottak meg. - Szörnyű, hogy hemzsegnek ezektől a huligánoktól a városok. – morogta István.

242



Az utolsó háború



- Ugyan! A mi országunk is ilyen volt, sőt... javarészt még most is. – motyogta Géza félvállról, de ahogy közelebb kerültek ahhoz a bizonyos csoporthoz, rossz érzés fogta el, főleg mikor egyikük kezében egy vödörrel lelépett a járdáról, mintha csak át akarna kelni az utcán. Géza sejtette, hogy a férfi készül valamire, ezért félrerántotta a kormányt, de már késő volt. A férfi gyorsan a magasba emelte a vödröt, és a tartalmát a szélvédőre öntötte. Az ablakot belepte valami sötét, ragacsos anyag, ami nem akart lefolyni. Géza az ablaktörlőt hiába próbálta használni, megakadt. Semmit se látott. - A kurva életbe! – hagyta el száját a káromkodás, miközben az oldalsó ablakot próbálta lehúzni, hogy kinézhessen rajta. A mögöttük haladó Sanyi rájuk dudált, figyelmeztette őket az előttük lévő akadályra, a többi utas fegyverét előkapta, és célba vette a támadókat, akik fedezékbe ugrottak. - Vigyázz! – kiáltott István, aki a hátsó ülésen az ablakon kikémlelve meglátta a konténert, alig két méterre előttük. Ebben a pillanatban már Gézának sikerült lehúzni az ablakot, és látta is a tárgyat. Fékezett, de már ezzel elkésett, beleszaladt. A mögöttük lévő két autó még idejében megállt, majd hátra tolatott. Sanyi az első autó mellé irányította járművét, majd átszólt Gézáéknak. - Minden rendben? - Igen! – válaszolt Géza, miután meggyőződött arról, hogy Istvánéknak kutya bajuk, a biztonsági öveknek köszönhetően. - Szálljatok át gyorsan! – nyitotta Tamás az ajtót. Míg Gézáék bepattantak a másik kocsiba, addig a harmadik autó utasai fedezték őket, ezután Sanyi a gázra lépett. A konténer és a ház között épphogy elfértek, erősen súrlódva törtek ki a csapdából. Gyuriék követték őket. A suhancok most már előmerészkedtek, és a zsákmányukhoz szaladtak. Nyomban elkezdték lekaparni a szélvédőről a ragacsos anyagot, mielőtt végképp rászáradt volna. - Legalább már van egy autónk. – mondta az egyik züllött képű olasz. – És nem is akármilyen! A járgány elől megsérült ugyan, de még használható állapotban volt. A magyarok egy ideig magukba roskadva, és duzzogva haladtak. - Mi a fene volt ez?! – tört elő Tamásból, mikor már biztonságban érezhették magukat. - Elég nyilvánvaló, hogy elrabolták a kocsinkat! És örülhetünk, hogy csak egyet sikerült nekik, és hogy épp bőrrel megúsztuk! A rohadt életbe! – ordított Géza. - Ezek biztos számítottak autósokra, rendesen felkészültek! Lesben álltak, és vártak a lehetőségre. – mondta enyhén remegő hangon István felindultságában. - És még fegyverük sem volt! Ilyen aljas csapdát állítani! – háborgott Csilla is. - Képzeld, ha ezek fegyvert kaparintanak meg! Ezektől bármi kitelik... Nem riasztotta el őket a páncélautó sem, sem az utasok kiléte! – morgott Géza. - Hát éppen ez az, ami érdekes! Ennek ellenére képesek voltak rá. Az biztos, hogy bármi célból is szerezték meg azt a kocsit, roppant elszántak és ravaszak voltak. – fejtette ki véleményét Sanyi, kicsit más szemszögből nézve a dolgokat. - Talán szimpatizálsz velük?! - Nem, de... őszintén szólva, minden elismerésem az övék. - Hát, ha szicíliaiak ülnek a kocsiban, én is örültem volna a sikerüknek, de mivel mi voltunk azok, kurvára bosszant! – emelte fel hangját ismét Géza. - Most már cseszhetjük! – legyintett Tamás. – De amúgy mi is csináltunk hasonlót, és Mártonék is. – emlékeztette testvérét. - Tudom. De akkor is bosszant, hogy ilyen könnyen szerezték meg. Szinte odaadtuk nekik. - Már nem tehetünk semmit. De még jó, hogy vegyesen csomagoltuk a dolgokat, így nem döglünk éhen. Mi lett volna, ha mindent egy kocsiba teszünk!

243



Az utolsó háború



- Úristen, a térkép! – kiáltott fel rémülten István, a többiek is megijedtek, hogy az ellopott autóban maradt. - Nyugi, itt van nálam. – húzta elő a zsebéből Géza. – Nem vesztettem el a fejem, volt annyi eszem, hogy még idejében zsebre tettem. Felkészültem én is. A többiek megnyugodtak, egy hosszú sóhaj kíséretében hátra dőltek. Csendben folytatták az utat, olykor csak Géza adott útmutatást Sanyinak. Kora délután elérték Pescarát. Egy rozsdás tábla hirdette a város nevét, megerősítve őket abban, hogy helyes irányban haladnak. Itt tartottak egy rövid szünetet, majd tovább mentek, Bariig meg se álltak. Rövid eszmecserét tartva megállapították, hogy a Torontói-öböl mentén haladva estig megérkeznek Reggióba. ... Az RK tagok reggel 8 körül ébredtek. Kényelmesen megreggeliztek, majd benéztek az olaszhoz. - Hoztunk neked ennivalót. – nyújtotta át Pali a konzervdobozt Rosariónak. - Köszi. – vette el a férfi, majd falatozni kezdett. – Közben beszédbe elegyedett Palival. – Úgy gondolom, hogy csak ideiglenesen vagytok itt. - Igen. Megvárjuk a társainkat, aztán megyünk Szicíliába. De miért érdekel ez téged? - Tudni szeretném, hogy mik a terveitek velem. - Nos, épp erről beszéltünk az előbb, és megegyeztünk abban, hogy ha akarsz, velünk tarthatsz. - Azt már nem! – ült fel hirtelen Rosario. – Köszönök mindent, örök hálám, de oda vissza nem megyek! Örülök, hogy egyszer elszabadultam! És ti se vagytok normálisak, ha odamentek! - Figyelj! Véget kell vetnünk az elnyomásnak, és bosszút kell állnunk, amiért tönkretettek mindent. Te magad is áldozat vagy! – itt szünetet tartott, majd folytatta. – Mihez kezdesz egyedül? - Még nem tudom. - Nézd! A PSzK-sokkal együtt 125-en leszünk. Egyelőre. 125 felfegyverzett emberrel biztonságban leszel, de... egyedül meghalsz! Fontold meg! – fejezte be Pali, majd intett társainak. Az olaszt magára hagyták. Napközben már nem is zavarták meg, csak addig, míg ételt vittek neki. Lászlóék, miután megebédeltek, kicsit sziesztáztak, majd megmártóztak a tengerben. Ezután kiültek a partra napozni, beszélgetni. Egész kellemesen érezték magukat, igyekeztek kihasználni ezt a nyugalmas, idilli állapotot, azonban pár óra múlva ráuntak. Céltalanul sétálgattak a parton és a ház körül, egyre inkább várva Gézáékat. - Lassan pedig már jöhetnének. – nézett az órájára László. Fél hatot mutatott. – Hol a fenében lehetnek?! – morgott, majd odament Zotyóhoz, aki őrségben volt. - Van valami újság? – kérdezte az öreg. - Semmi különös. Ha lett volna, már szóltam volna. - De rossz ez a tétlenség. – ült le mellé. Az idő nehezen telt. Este 7 óra után már kezdték feladni. - Lehet, hogy csak holnap jönnek? – vetette fel Zotyó. - Nem tudom. Jobb lenne, ha már itt lennének, akkor tudnám, hogy nem esett bajuk. Idegesítő ez a bizonytalanság... Na jó. Sötétedésig várunk, aztán... - Várj csak! Mintha valami jönne! – szakította félbe Zotyó az öreget. Távolról motorzúgást hallott. Szeme elé kapta a távcsövet, és figyelte az utat. Rövidesen felbukkant két autó. László nyomban szólt a társainak, azok rögvest odaszaladtak. - Na? – sürgették Zotyót. - A rendszám alapján Gézáék azok, de csak két autóval vannak. - Ez furcsa. – ráncolta a homlokát az öreg. – Biztos, hogy ők azok?

244



Az utolsó háború



- Igen. Sanyit felismerem. Nyomás! – pattant fel Zotyó. Az autó utasai azonnal felismerték az út szélén integető társaikat. A sofőrök lassítottak, majd bekanyarodtak az istállóhoz, ott leparkolták autóikat. Lászlóék széles vigyorral fogadták őket. - Hál’ Istennek, hogy épségben megérkeztetek, már kezdtünk aggódni. – mondta az öreg. - Mi is izgultunk, hogy hogyan találunk meg titeket. – rázott kezet Géza vele. - De hogy lehet, hogy csak két autóval vagytok? Mi történt? - Ez hosszú, de elmeséljük. A magyarok bementek a házba, és hosszú beszélgetésbe kezdtek, elmesélték egymásnak az elmúlt napok kalandjait. Késő este jutott csak eszükbe, hogy még nem vacsoráztak, ezért ezt a hiányosságot igyekeztek pótolni. Még utána egy ideig beszélgettek, aztán kiválasztották az őrség tagjait, a többiek pedig lefeküdtek aludni. Másnap vidáman keltek fel, úgy tűnt, hogy Gézáék is elfeledték már rossz élményeiket. Reggeli után önfeledten lubickoltak a vízben, persze az olaszról sem feledkeztek meg, őt is kivitték a partra, hogy ne legyen olyan egyedül. - Te, Laci! Én azért a helyetekben meggondoltam volna az olasz befogadását. – szólalt meg Géza, miután a fürdőzést befejezve kiültek a homokos talajra. - Nézd... nem hiszem, hogy elárulna minket, hisz megmentettük az életét, azon kívül gyűlöli a szicíliaiakat. Különben sem úgy néz ki, hogy nagyon csatlakozni akarna hozzánk. - Aha. Na, és... a PSzK mára várható? – váltott témát. - Igen. Vagy reggelre. De ma délután már megfigyelő állásba helyezkedünk. Hátha hamarabb jönnek. Az RK tagok neki is kezdtek az előkészületeknek. A csapat fele beszerezte az estére szükséges tűzifát a jelzéshez, majd csatlakoztak a többiekhez a sziklák közé, ahonnan jó kilátás nyílt a tengerre. ... Július 6-án reggel Péter korán kelt. Első dolga volt megnézni a betegeket. - Mi van veletek? Éltek még? – nyitott be a szomszédos kabinba. - Még igen, de ha ez így folytatódik, beledöglünk. – nyögte András a társai nevében is. - Kitartás, fiúk, már csak két nap! Ne hagyjátok el magatokat, inkább gyertek ki a friss levegőre, az biztos nem fog ártani. – javasolta, majd reggelizés után a vezetőfülkébe ment. - Hogy bírod? – kérdezte Skipet. - Alig állok a lábamon. - Nem csoda. Elég fárasztó lehet egyhelyben állni. - Ja. Kettőig őrködtem, utána meg beálltam Márton helyett. - Pihenj le, majd átveszem. A fiúnak nem kellett kétszer mondani, evett pár harapást, majd az egyik kabinban álomra hajtotta fejét. A PSzK-tagok ekkor kezdtek élénkülni. Különösebb dolgokat nem csináltak, csak beszélgettek, sétálgattak a végtelen vizet bámulták. Habár az idő lassan telt, eljött a déli mérés ideje is. Márton és Károly ennek köszönhetően jött rá, hogy kicsit eltértek a helyes iránytól. Azonnal szóltak Péternek, aki korrigálta ezt, és gyorsított a tempón, hogy a hátrányt behozza. Az utazás egyhangúan folytatódott. Péter is kezdte unni a vezetést, egészen addig, míg kiabálásra nem lett figyelmes. Kíváncsian nézegetett hátra, vajon mi lehet, ám ezt hamarosan megtudta az odarohanó Mártontól, aki rákiáltott, hogy azonnal állítsa meg a hajót. - Miért, mi történt? – kérdezte Péter, miközben eleget tett a felszólításnak. - Valaki beleesett a vízbe! – hadarta a göndörhajú, majd a baleset helyszínére futott, nyomában Péterrel.

245



Az utolsó háború



A hajó faránál több tucat PSzK tag állt hevesen gesztikulálva. Egyikük akcióba lépett, és a tengerbe vetette magát. Míg odaúszott kapálódzó társához, a többiek előkerítettek, és leeresztettek nekik egy kötelet, melyen aztán felhúzták őket. Skipet mély álmából egy kisebb rázkódás riasztotta fel. Értetlenül nézett körül, az volt az érzése, mintha a jármű nem volna mozgásban. Felszaladt a fedélzetre. Egy csomó társát látta, amint gyűrűt alkotva körülvesznek valamit, vagy valakit. Átfurakodott a tömegen. - Mi a franc van? – kérdezte bosszúsan, bár sejtette. - Gábor beleesett a vízbe. – magyarázta valaki. - És jól van? - Igen. Csak vizet nyelt és megijedt. De mi is. - És hogy a fenébe történt ez?! - Megszédültem. – bökte ki a szenvedő alany, miután jól kiköhögte magát. - Hát akkor mostantól nagyon vigyázzatok! Nem hiányzik még egy ilyen. Kapaszkodjatok erősen a korlátba, aki pedig szédül, az üljön le a seggére! Péter, indítsd be a hajót! Nincs vesztegetni való időnk! Az utat csendben folytatták, lassan lenyugodott mindenki, a tengeribetegek állapota is javult. Este Márton váltotta le Pétert. Vacsora után a PSzK javarésze nyugovóra tért. Másnap Skip az elsők közt volt ébren. Pihentnek nem mondhatta magát, mivel az éjszaka folyamán többször is felriadt rémálmaiból. Először azt álmodta, hogy felborulnak a hajóval. Miután nagy nehezen visszaaludt, Csillát és Andrást látta, amint boldogan ölelkeznek. Nem csoda, hogy rossz kedve volt. A reggelit is komor ábrázattal fogyasztotta el, ez többeknek feltűnt, kérdőre is vonták, de ő csak legyintett. Nem akart senkit terhelni félelmeivel. Délig szótlanul járt-kelt. - Ki akar segíteni a mérésnél? – fordult egyszer csak társaihoz. - Én. – jelentkezett András. Úgyse csináltam eddig semmit. - Csak rókáztál. - Nem tehetek róla, különben sem én voltam az egyedüli. - Tudom. Nem is azért mondtam. De biztos jól vagy? Nem szeretném, ha elcsesznénk. - Kedves tőled, hogy ennyire bízol bennem! - Jól van már! Nehogy megsértődj! Na gyere! – intett neki. A mérést és a számítást hamar elvégezték. - Tehát északi szélesség: 35,4˚, keleti hosszúság: 19,8˚. – motyogta András, majd kis idő elteltével hozzátette. – Ezek szerint még legfeljebb 500 kilométer lehet előttünk. - Köszi, ügyes vagy! – dicsérte meg Skip, majd odament Károlyhoz. – Mennyivel megyünk most? - 16 csomóval. – válaszolt a kormányos. - Aha... akkor légy szíves növeld a sebességet 4 csomóval. Jó lenne estig odaérni. - Rendben. Ebéd után már egész jó kedve lett Skipnek. Elhatározta a többiekkel, hogy napoznak egy kicsit. A fedélzeten kényelembe helyezték magukat, és élvezték a nap meleg sugarait, és a lágy szellőt. - Te, Skip! Mihez kezdünk, ha megérkeztünk? – kérdezte Márton egy idő után a mellette heverésző fiútól. - Mit tudom én. – vont vállat, majd lehunyta szemeit. - Na de mégis, valami ötleted csak van. - Előbb találjuk meg Lászlóékat, aztán meglátjuk... Hékás! – ült fel hirtelen témát váltva. – Nem zavar, hogy a hajad a szemedbe lóg? - De. – simította hátra a haját Márton. – A múltkor meg akartam kérni Stefit, hogy vágja le, de pont akkor kötözte át a betegek sebeit. Aztán meg elfelejtettem. Anyám szokta levágni a hajam. – emlékezett vissza szomorkásan. – Vajon mikor látom újra?

246



Az utolsó háború



- Hát, pár hónapig biztos nem. De én levágom a hajad, ha kerítesz egy ollót, meg egy fésűt. - Nos, jó. De ne vágd túl rövidre! – mondta, majd elsietett a kért eszközökért. Skip hamar elvégezte a műveletet. - Kész vagyunk. – tette le az ollót. - Remélem, jó munkát végeztél! - Nyugi, Andrásnak is én csinálom. - Azért jó lenne ellenőrizni. Kár, hogy nincs tükör... - Dehogy nincs! – szólt közbe András, aki eddig csendben figyelt. – Ott van a teherautó visszapillantó tükre. - Tényleg! Máris megnézem magam. – pattant fel Márton. Egy perc múlva elégedett vigyorral jelent meg. - Szuper! Ezentúl te leszel a fodrászom! - Fasza! Egyébként ezzel az új frizurával úgy nézel ki, mint egy szőrös tekegolyó. – mondta Skip, majd harsányan felnevetett. A körülötte lévők is dőltek a kacagástól, csak Márton nézett tágra nyílt szemmel, de végül ő is nevetésben tört ki. - Bocs az otromba viccért... – szabadkozott Skip. – De mikor megláttalak, ez jutott eszembe. - Ugyan! Nem haragszom. De ha már a fejeknél tartunk, te egy sündisznóra hasonlítasz a legjobban. - András a felelős. Ő találta ki régebben. De jól áll, nem? - Hát jobb is így! – helyeselt András. - Miért, milyen volt azelőtt? – érdeklődött Péter. - Vállig érő, hosszú haja volt. - Na ne! Tényleg? - El nem tudnálak képzelni hosszú hajjal! – álmélkodott Márton is. - Pedig így volt! Hi-hi-hi! - Akkor mit szólod meg a másikat, hogy nyiratkozzon meg?! – bokszolta meg játékosan a göndörhajú Skipet. - Jól van! Tévedni emberi dolog! Egyébként akkoriban vesztettem el anyámat. – vált hirtelen komollyá. – Élni se volt kedvem... semmi se érdekelt. Néhány hülye fiatalhoz csapódtam. Kipróbáltam egy-két drogot. Skip vallomása ledöbbentette a többieket, de folytatta. - Igen, így volt. Ott ismertem meg Zsuzsát is, aki később Géza csaja lett. Szóval, ha András nincs, akkor elzüllök. Ő húzott ki a csávából. - De milyen nehezen! Rengeteget veszekedtünk, előfordult, hogy verekedtünk. Nagyon meg voltál akkor vadulva, kezelhetetlen voltál. – emlékezett vissza András is, közben kicsit megborzongott, de ugyanakkor valami melegség árasztotta el lelkét. – De szerencsére észre tértél, igaz sok szerepen volt benne. Ezzel kiegyenlítettem a számlát. - Milyen számlát? – értetlenkedett Péter. - András a közelünkben lakott, haverok voltunk. Korán és szinte egyszerre vesztette el a szüleit. Hozzánk költözött, hogy ne legyen egyedül. – magyarázta Skip. – Jól megvoltunk, csak aztán anyám eltűnt, és akkor jött a többi gond. – elérzékenyült, ahogy visszaemlékezett a nehéz időszakra, de igyekezett nem mutatni. – De a lényeg, hogy túl vagyunk rajta. Utána jól kijöttünk egymással, nem is értem, miért költöztél el. – fordult barátjához. - Mert már akkor is túlságosan rám szálltál. – indokolta meg, majd gondolatban hozzátette. – „Pedig eleinte jól esett a ragaszkodásod. De túlzásba vitted. Szinte fuldokoltam. Egyszerűen elmenekültem.”

247



Az utolsó háború



Kínos csend állt be. Skip irtó zavarban volt, úgy érezte, mindenki őt nézni, a gondolataiba lát. Gyorsan el akart tűnni az emberek szeme elől. Magára kapta pólóját, és elbújt egy üres kabinban. Egy órába is beletelt, mire lenyugodott. Azon gondolkodott, hogy lassan ideje lenne felmenni körülnézni. El is indult az ajtó felé, ekkor azonban valaki bekopogott. - Ki az? - András. Engedj be, beszélnünk kell! - Mit akarsz? – tárta ki az ajtót. - Szeretném tudni, hogy jól vagy-e? - Nem igazán. Örökké fájdalmat okozol. Nem is tudom, miért szeretlek?! - Ne haragudj! Kicsúszott a számon. Tudom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak, de te is engem. Úgy elszaladtál, hogy nem győztem magyarázkodni. - Tök mindegy, hogy milyen mesét adsz elő nekik, biztos sejtenek valamit. Nem hülyék. Legközelebb gondold meg, mit mondasz! - Oké, de most ülj le, szeretnék elmondani valamit. - Hallgatlak. – foglalt helyet a másik fiúval szemben. - Szerintem felejtsük el az eddigieket, és kezdjük tiszta lappal. - Ebben egyetértünk. De sajna, míg a szicíliai ügyek nem zárulnak le, addig kénytelen vagy elviselni a pofámat. De egyszer véget ér, aztán messze ívben elkerüllek. Már bánom, hogy annak idején bevallottam az érzéseimet, és kényszerítettelek. Azóta nincs egy nyugodt percem. Jobb lett volna, ha Csillával maradsz, én pedig jártam volna a magam útját. De ezen már nem lehet változtatni. – hadarta. - Változtatni nem, de elfeledni igen. Egyikünknek sem jó, ami most van. Hol nem szólunk egymáshoz, hol meg... - Rád szállok! – vágott közbe Skip. – Tudom, a terhedre vagyok. Épp ezért... - Nem vagy! Sőt... hiányzol. Csak nem hagyod, hogy elmondjam. Szeretném, ha kiegyensúlyozott lenne a kapcsolatunk. - A langyos baráti kapcsolatokból elegem van! Több tucat barátom van, és az épp elég. - Állj már le! Végighallgatnál?! – förmedt rá András türelmét vesztve. - Mondjad! – dőlt hátra egy sóhaj kíséretében Skip. - Ami a délutáni csevelyt illeti, más lapra tartozik. Kérdeztél valamit, és én válaszoltam rá. Csak nem tudtam kellőképpen, mert mások is voltak ott. De hogy megérts, azért költöztem el akkor, mert... szinte birtokolni akartál, pedig akkor talán még egyikünk sem tudta, hogy meleg vagy. - De már tudod egy ideje, mégse fogadsz el. - De, elfogadlak. - Jó, elfogadsz, de ez nem változtat semmin. - Félreértettél. Én nem csak a másságodat fogadom el. – próbált finoman célozni, utalni a lényegre András. - Lennél szíves pontosan fogalmazni, ugyanis nem tudlak követni! - Oké! Próbáljuk meg újra, mint társak. „Olyan” társak. - Mi? – hebegte Skip meglepetésében. – Orvos látott már? Nem lehet, hogy napszúrást kaptál?! - Jellemző. A cinizmusod nem hagy el. – mosolygott András. – De nem viccelek. - És jól meggondoltad? Hisz már próbáltuk, és nem ment. Miért döntöttél így? - Megváltoztak irántad az érzelmeim. - Megváltoztak? És eddig miért nem adtad jelét? - Csilla hatása alatt voltam. - Ezek szerint kigyógyultál belőle. És még azt mondják, hogy a nők szeszélyesek. – csapott a homlokára Skip. – Esküszöm, te ezer nőn túlteszel! Képtelen vagyok kiigazodni rajtad!

248



Az utolsó háború



- Hát most már én is rajtad! Azt hittem, örülni fogsz, hogy erre vágysz! - Így is van. De akkor is furcsa, hogy eddig visszautasítottál, most meg azzal állsz ide, hogy... vonzalmat érzel irántam. - Bizonytalan voltam. Tisztázni kellett az érzéseimet. És megijedtem, mikor „azt” akartad. Gyors volt a tempó, szinte lerohantál. - Gyors?! De András, évek óta ismerjük egymást! Azt hitted, örökké kéz a kézben akarok sétálgatni? Elismerem, hogy nem voltam türelmes hozzád, de... mondhattad volna, hogy a szexet hanyagoljuk egy darabig. - Akkor még én sem tudtam, hogy mit akarok. - Szóval most már tudod. – gúnyolódott Skip, majd egész közel hajolt Andráshoz. – És nem félsz, hogy megint túlságosan rád tapadok? - Nem tudom. Ezzel rontod el mindig. - Értelek. Szóval legyen közöttünk egy bizonyos távolság, nehogy megfulladj a nagy szeretetben? - Igen, valahogy úgy. Skip erre felnevetett. András zavarban volt. - Nem értelek, mi olyan vicces?! - Ez az egész, úgy ahogy van! - Szóval nem veszel komolyan! Hülyeség volt idejönnöm! – pattant fel, de Skip visszalökte. - Várj! Te tulajdonképpen plátói kapcsolatot akarsz? – kérdezte komolyan. - Nem. Rendes kapcsolatot akarok, csak... lassabb folyásút. - Oké, úgy lesz. De ha még egyszer átversz, vagy kibúvót keresel, én kitekerem a nyakad! – fenyegette meg pajkosan. – Megértetted? - Igen. - Oké, ezt megbeszéltük. Most megyek a dolgomra. Szia! – azzal otthagyta, és felsietett a fedélzetre. Észrevette, hogy már alkonyodik. „De jól elszaladt az idő.” – gondolta, majd Mártonhoz lépett, aki a térképet vizslatta. – Mi újság? – kérdezte a göndörhajút. - Figyelembe véve a déli helymeghatározás, és a sebességet, mellyel haladunk, már egész közel lehetünk. - Hát remélem is. Körülnézek. – azzal a hajó orrához ment egy távcsővel a kezében, és végigpásztázta a területet. Hamarosan szilárd alakzatokat vélt felfedezni a távolban. Gyorsan odahívta Mártont. - Nézd! Valami van ott. – adta át a távcsövet. A göndörhajú a szeméhez emelte az eszközt. - Igazad van. – erősítette meg, majd elkiáltotta magát. – Föld a láthatáron! A hírre sokan odaszaladtak. - Akkor még az este kikötünk? – kérdezte az egyik PSzK tag. - Naná! Azt hitted, körbeutazzuk tizenötször?! – mordult rá Skip. - Csak előbb meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a célállomás-e az, és hogy biztonságos-e. – mondta Márton. - És hogy Lászlóék ott vannak-e. – fűzte hozzá Péter. - Akár így, akár úgy, kikötünk. Aztán megkeressük őket. – határozta el Skip. – Számítaniuk kell ránk, ezért biztos jeleznek, ha észrevesznek minket. Miután visszakapta a távcsövet, alaposan szemügyre vette az ismeretlen földrészt, mely egyre jobban körvonalazódott. Valamivel odébb megpillantotta a Szicíliába vezető híd egy részét, mely ki volt világítva. Ez most kevésbé foglalkoztatta, ám az már inkább, hogy kikötésre alkalmas helyet találjon.

249



Az utolsó háború



- Karcsi, lassíts! – kiáltott a kormányosnak, majd tovább nézelődött. Már teljesen besötétedett, mire úgy vélték, hogy 100 méternyire lehetnek a parttól. - Látsz valamit? – kérdezgették Skipet izgatottan. - Nem, semmit. Viszont a híd már teljes egészében a szemünk elé tárul, úgyhogy forduljunk vissza. Túlhaladtunk, itt biztos nincsenek Laciék. A kormányos igyekezett eleget tenni az újabb parancsnak. Körülbelül hétszáz métert tettek meg, mikor Skip észrevette a tábortüzet. - Megtaláltam őket! Karcsi, jelezz nekik vissza! Kapcsolt le-fel a lámpát kétszer! - Máris! Minél közelebb értek, annál jobban kirajzolódott a parton ugráló és integető emberek alakja. Végre elékezett a várva várt perc, lehorgonyoztak. A PSzK tagok sorba ugrottak be a vízbe, és úsztak ki a partra, ahol az RK várta őket. A hajót egy kötél segítségével egy stabil sziklához erősítették, majd az emberek örömujjongások közepette üdvözölték egymást. - Szervusz, fiam! – ölelte magához Péter Istvánt. – Jó színben vagy! Mesélj! Mizújs? - Jól vagyok. Te is jól nézel ki, de... hol van Tibi? – nézett körül István. - Ő súlyosan megsérült. De ne aggódj, a nehezén túl van. Pár hét múlva viszontláthatod. - Hála Istennek, már úgy megijedtem. – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – De hadd mutassam be a barátnőmet, bár már ismered Csillát. - Üdvözletem, hölgyem! – biccentett Péter, majd visszafordult Istvánhoz. – Tudod-e, hogy Tibi is összejött ám egy helyes lánnyal, Stefivel? Emlékszel rá? - Rémlik valami. Ő hol van? - Természetesen vele maradt. Rendes kislány, nem hagyja el a bajban. – mosolygott, majd pár szót váltott a többi RK taggal is. András elsőként Gézával és Tamással rázott kezet. - De hiányoztatok, ti bajkeverők! – derült fel arca régi barátai láttán. - Te is! Rengeteg mesélnivalónk van! Voltunk Magyarországon is, óriási változások vannak ott! – hadarta Géza lelkesen. – És képzeld! Szerelmes vagyok egy olasz csajba! - Micsoda? – képedt el András. – Hogy történt? - Rómában ismertem meg, és az első percben belezúgtam. Beszélnünk sajnos elég nehéz, mert egyikünk sem ismeri a másik anyanyelvét, de sikerült megértetnem vele a lényeget. – kacsintott. - Nagy nőcsábász vagy! És te, Tamás? Senki a láthatáron? - Ráérek még, nem? De ha már a csajoknál tartunk, biztos érdekel, hogy Csilla összejött Istvánnal. - Na és? – vont vállat. - Túl vagy rajta? Ez a beszéd! – csapott András hátára Géza. - Te, hol van Skip? – kérdezte Tamás. - Nem tudom. Valahol a tömegben. - Oké! Megkeressük. – határozta el a testvérpár. Andrásnak nem sok kedve volt odamenni Csillához, de végül úgy gondolta, nem lenne illő nem köszönni neki. Egy mosoly kíséretében kezet rázott a lánnyal. Lassan kezdtek lecsillapodni a kedélyek. László és Zotyó épp Mártonnal beszélgetett, mikor Géza és Tamás odament hozzájuk. - Bocs, de már szinte mindenkit megkérdeztünk, nem láttátok Skipet? – aggodalmaskodott az idősebb fiú. - Nem. – rázta a fejét az öreg. - Hol a fenében lehet?! – morgott Márton, majd hosszan elfüttyentette magát. Erre a zsibongó tömeg elhallgatott. - Figyelem! Látta valaki Skipet? – kérdezte. Egyhangú nem volt a válasz.

250



Az utolsó háború



- A francba! Úgy tűnik, ebben a kavarodásban senkinek sem tűnt fel a hiánya. Nem lehet, hogy a hajón maradt? – tippelte az öreg. - Tényleg, ott még nem néztük. – mondta Géza, azzal a vízi jármű felé indult, a többiek kíváncsian várták a fejleményeket. Géza nem igazán értette, miért maradt volna barátja a hajón, de más lehetőség neki sem jutott eszébe. Felmászott, majd szólongatta. A hajó végében meglátta a keresett személyt, amint távcsővel a kezében nézelődik. Odasietett hozzá. - Mi a fenét csinálsz itt, te káoszkirály? – kiáltott rá. - Mi? – rezzent össze Skip, a hang irányába fordulva. – Szevasz! Bocs, de elmerültem. - Azt látom. Se látsz, se hallasz. Mit néztél? - A szigetet. - Nem fog elúszni, ne félj! - Nem is az. Félek, észrevettek minket. Mi van, ha idejönnek? - Ne aggódj, a sziklák jól takarnak, de azért majd őrködünk. Alig vártam, hogy lássalak. De mindenki, úgyhogy gyere, rád várnak! - Jó. - Annyi mesélnivalóm van, de lefogadom, neked is! Úgyhogy egész éjjel dumálhatunk. - Oké! Amint a szárazföldre értek, hatalmas üdvrivalgás és füttykoncert fogadta őket. - Ez neked szól! – vágta hátba Géza Skipet. - He-he! Kösz! – integetett a tömegnek, úgy tűnt, nem különösebben lelkes. Néhány közelebbi ismerősével kezet fogott. - Üljünk le, gyerekek! – kínálta hellyel László az embereket. A kommandó tagjai több sort alkotva, kör alakzatot felvéve helyet foglaltak. Egy percig némán, szinte megilletődve mosolyogtak egymásra. - Mint egy nagy család. – szólalt meg Péter, többen bólogattak. - No, kezdjük valahol. – mondta László. - Rendben. Nos... a csatában kilencen meghaltak közülünk. – kezdte Skip, majd miután az elhunytak neveit felsorolta, folytatta. – Továbbá negyvenen súlyosan megsérültek. Értük három héten belül visszamegyek pár társammal. Szóval valamennyien szereztünk sebeket... - És az ott maradottak milyen sérüléseket szenvedtek? – vágott közbe István. - Tibi két golyót kapott, Zsoltnak a lába tört el, másnak a keze, és nyolcan égési sérülést szenvedtek, meg egyebeket. - Égési sérülést? – kérdezett vissza valaki. – Hogyan? - Felrobbant az egyik lepárlótorony, vagy mi. – magyarázta Márton. - De azt írtátok, működik az üzem. – lett hirtelen ideges István. - Persze hogy működik. - Jól van, megnyugodtam. - Miért? – húzta fel a szemöldökét Skip. - Semmi, csak... na jó, ha már belekezdtünk. Szóval mikor Pesten jártunk, ahol egyébként óriási változások vannak, beszéltem apámmal, és megemlítette, hogy jó lenne benzint és olajat szerezni, persze sok más is kellene, de hát... - A lényeget! – sürgette Skip, bár már sejtette, mire akar kilyukadni. - Az jutott eszembe, hogy nem lehetne-e Port Szaídból kisebb mennyiségeket importálni. Persze nem rögtön, de később esetleg... - Persze hogy lehet. És cserébe egy tonna szart adunk. Skip gúnyos reagálására többen felnevettek, ám mikor a fiú szigorú pillantást vetett rájuk, arcukra fagyott a mosoly. „Semmit sem változott. Ugyanolyan arrogáns, mint volt.” – gondolta Csilla. - Figyelj! – fordult Skip Istvánhoz. – Nem lenne rossz ötlet, de nem tudom, mit szól hozzá Omar és Andrew.

251



Az utolsó háború



- Ők kik? – kérdezte László. - Omar az arab csapat vezére, Andrew pedig a mérnök, aki átállt hozzánk. Szóval beszélek velük, de így is nehéz nekik előállítaniuk a Szicíliának kellő mennyiséget. Emberhiánnyal küzdenek, közben még a kamionosok is bekavartak, mert többet követelnek. Omarék Szicíliát fogják megszorongatni, hogy több kaját meg egyebet kapjanak... De majd gondolkozunk a fizetségen és a szállítási lehetőségeken, ha egyáltalán kötélnek állnak. Holnap értesítem őket a megérkezésünkről, de a benzin-dolgot most hagyjuk. Fontosabb dolgok előtt állunk. Veletek mi a helyzet? Lászlóék részletesen beszámoltak az elmúlt hetek eseményeiről. Beszéltek Paliról, Rosarioról, és a tőlük kapott információkról. - ... Sajnos úgy néz ki, hogy Rosario nem hajlandó velünk tartani, pedig sokat segíthetne. - Attól fél, hogy felismerik. De igazat adok neki, szerintem is kockázatos lenne magunkkal vinni. – fejtette ki véleményét Géza. - A külsőn lehet változtatni. – vetette ellen Márton. - Próbáld meg meggyőzni. - Sajna nem tudok olaszul. - Felesleges túlkombinálni. Rá fog jönni, hogy köztünk a helye. Nincs más választása. – próbálta lezárni a témát Skip. - Én is ilyesmit mondtam neki. – helyeselt Pali. - Rosario akár velünk jön, akár nem, küldetésünk van. Az a kérdés, hogyan tovább. - Arról volt szó, hogy hajóval megyünk. – emlékeztette Skipet László. - Nem tudom, jó ötlet-e. - Na de miért? - Azért, mert mivel nem ismerjük a szigetet, nem állíthatunk be csak úgy találomra oda. Más módon kellesz. - És pedig? - Ússzunk át a híd alatt! – viccelődött Tamás. - Ez se rossz megoldás, de... – mosolyodott el Skip. – szerintem kocsival kellene néhányunknak odamenni puhatolózni. Találni egy nyugis helyet, ahová már hajóval is kiköthetünk. - Várj! Szicília olyan, mint egy erődítmény. Szigorúan ellenőriznek mindenkit. - Csak ki tudjuk őket cselezni, ha mégsem, áttörünk rajtuk. Csak a hídon kell átjutnunk, Szicíliában már nyomunkat vesztenék. – tételezte fel Skip. - Szuper! Én benne vagyok! – lelkesedett Géza. – A terv olyan, mint a kitalálója. Vakmerő, furfangos, és gátlástalan. - És képes másokat veszélybe sodorni... – mérgelődött Csilla. - Ha a kisasszonynak jobb ötlete van, gyerünk, ki vele! - Nincs! Csak a véleményemet mondtam el. - Meghallgattuk. De nem kértelek, hogy te gyere! - Nem is mennék! - Helyes! Ti mit gondoltok? A kommandó tagjai percekig latolgatták az esélyeket. Véleményük megoszló volt. - Na jó! Nem kell most válaszolnotok. Az igaz, hogy kockázat így is, úgy is van. És egykét napot igénybe venne, míg alkalmas helyet találnánk ott. De az autós ötlet azért jobb szerintem, mert ha lebukunk is, kevesebben veszhetünk oda. Viszont ha hajóval megyünk, mindannyian... – itt elhallgatott. - Oké, megfontoljuk. De most menjünk aludni. Késő van. – mondta László. Kiválasztották az őröket, melyek a hajóra és a környékére is ügyeltek, a többiek pedig a házban és a környékén, a szabad ég alatt hajtották álomra fejüket.

252



Az utolsó háború



… [31.ep.] Július 8. A Reggio mellett állomásozó, jelentős létszámúra duzzadt magyar haderő reggel eléggé korán ébredezni kezdett. Legalább két okból voltak izgatottak: a viszontlátás öröme, illetve a közeledő veszélyektől korántsem mentes akció tudata miatt. Reggeli közben elhatározták, hogy amíg az éjjel szolgálatban lévő őrök pihennek néhány órát, addig a többiek felmérik a készleteket, és átgondolják a tegnap este felvetett javaslatokat, aztán tartanak egy közös csoportgyűlést, ahol döntenek majd. A délelőtt azzal telt el, hogy az RK-tagoknak megmutatták a hajót és rakományát, a PSzK-tagoknak pedig az ellopott páncélautókat, és a bennük tárolt értékeket. Mindkét csapat álmélkodott egy sort a különleges szerzeményeken. László is megmutatta az istállóban precízen egymás mellé leparkolt kilenc maffiajárgányt a PSzK vezetőinek. Skip behajlított ujjával megkocogtatta az egyik páncélautó masszív fém motorháztetejét, majd végigpillantott a katonás rendben sorakozó társain. Elfüttyentette magát. - Szép szerzemények! – méltányolta a fogást. - Azért a tiétek se semmi. – utalt a hajóra, és a rajta lévő teherautókon található felszerelésre László. - Ezekkel simán betörhetünk Szicíliába. – tért vissza a tegnap esti témára Skip, miközben végigsimította az egyik jármű tetejét. – No, majd meglátjuk, hogy dönt a csapat… Tényleg! – váltott témát. – Megmutatnátok, miként lehet kommunikálni Port Szaíddal? Megígértem nekik, hogy jelzek, ha ideértünk. - Persze, csak tessék! – nyitotta ki az öreg az egyik kocsi hátsó ajtaját. A kábelköteget legombolyítva kitette az udvarra a parabolaantennát, majd beült a kocsiba, és bekapcsolta a számítógépet. A csomagtartóban elhelyezett generátor felberregett, termelni kezdte a szükséges villamosságot. Néhány perc alatt betöltött a rendszer, László pedig megmutatta a fiatal srácnak, hogy miként kell kapcsolódni a Rezervátumnethez, melyik programmal lehet az üzeneteket elküldeni és fogadni, illetve elárulta Port Szaíd számítógépes címét is. Átadta a helyet Skipnek, aki beült a kocsiba, ölébe vette a billentyűzetet, és gépelni kezdett. „Sziasztok! Rendben megérkeztünk Reggióba, megtaláltuk az RK-t is. Mindenki jól van, és üdvözletét küldi nektek! Hamarosan indulunk Szicíliába, bár még nem tudjuk, hogy fogunk bejutni. Ha sikerül, úgyis jelentkezünk. Nálatok minden rendben? Skip. 07.08. 11:53” - Később majd megnézzük, mit válaszolnak. – javasolta László. - Oké. – egyezett bele Skip, majd kikapcsolta a gépet, és kiszállt a hátsó ülésről. Kicsit kinyújtózkodott, majd kisétált az istállóból, és homlokához emelt kézzel körülnézett az erős napsütésben. A társaság vidáman-izgatottan cseverészett, mesélték egymásnak a kalandos sztorikat. - Na, gyerekek, elég volt a szórakozásból! – rikkantotta el magát Skip dél körül. – Ideje lenne megvitatnunk a továbbiakat! Nem üdülni jöttünk! A srác felszólítására lassan a farmépület elé sereglett a teljes csapat. Egymás mögött félköröket alkotva leültek a földre. Még az őrök is olyan közel jöttek, hogy figyelmüket már a vitára is irányíthassák, ugyanakkor még időben észrevehessenek minden gyanús mozgolódást. - Tegnap ott fejeztük be, hogy szerintem nem lenne jó ötlet egyszerre mindannyiunknak odamennünk. Túl nagy a kockázat. Volt időtök aludni egyet a dologra! Nos? – kezdte Skip, majd mivel senki nem válaszolt, folytatta is. – Egy ekkora hajót könnyen kiszúrnának, ráadásul Laciék is mesélték, hogy motorcsónakkal üldözték a szigetről megpattantakat. Tehát biztos figyelik a partmenti vizeiket. Nem ronthatunk ajtóstól a házba, akármennyire jó

253



Az utolsó háború



harcosok vagyunk is, az ott élő több százezer embert nem tudnánk olyan simán elintézni, mint eddig azt az egy-két tucat maffiózót vagy katonát. Egyszóval nem állíthatunk be ennyien egy tökidegen helyre. – elhallgatott, nyomasztó csend telepedett a társaságra. - Nos. – törte meg a néma csendet László. – Átgondolva a dolgokat, Skipnek igaza van! Először csak néhányunknak kellene odamennie, afféle felderítőkként. Így ha az előőrs odaveszik is, a többiek még mindig kitalálhatnak valami jobb ötletet. De ha sikerül bejutni, pár nap alatt szétnézhetnek, kereshetnek egy elhagyatottabb partszakaszt, ahol a lerakodás idejére feltűnésmentesen kiköthet a hajó, szerezhetnek számítógépet, amivel megüzenhetik a kintieknek, hogy mikor és hova hajókázzanak, satöbbi. Egyszóval én Skip ötletére szavazok. A jókora csoportosuláson moraj futott végig, ahogy ki-ki szomszédjaival próbált meg egyeztetni. Végül néhányan szólásra emelkedtek, amiből kisebb nézeteltérések, viták adódtak. - Ez mind biztos igaz, de egyben a sors kihívása is magunk ellen! Ha négyen-öten odamentek, akkor semmi esélyetek sincs megvédeni magatokat, ha lelepleződnétek! - Ez igaz, de Skipnek is igaza van, mert mi van, ha történetesen pont egy katonai bázis mellett kötünk ki? Nem ismerjük a szigetet, alig vannak róla adataink! – kiabált közbe valaki. - Igen! Ha kiszúrják a hajót, és elsüllyesztik, mind elpusztulunk, kárba veszik másfél hónapnyi munka, és a hazánk sem tudna sokáig ellenállni a szicíliaiaknak! - Na ja, de ha Skipék be is merészkednek kocsival, honnan tudjuk meg, hogy mi lett a sorsuk, ha bajuk esne, vagy ha valamiért nem engednék ki őket? - Küldjük négyesével halálba egymást? Akkor már jobb együtt menni. Legalább nem lenne kétségünk egymás sorsa felől. - Ne aggodalmaskodjatok már annyit! Ha sikeres lesz a küldetésük, számítógépen megüzenik. Ha meg nem, a válasz hiánya egyértelmű jel lenne. Amúgy meg miért ne sikerülhetne Skip terve? Vannak feltűnésmentes autóink! - És ez szerinted elég? Ilyen szakadt göncökben még a leghülyébb katonának is szemet szúrnánk! Ilyen, és ehhez hasonló érvek és ellenvetések ütköztek egy jó félórán át. - Na jó! Elég volt ebből! – vetett véget a meddő vitának Márton, aki eddig egyik érv mellett sem foglalt állást. – Mi lenne, ha szavaznánk? Tegye fel a kezét az, aki Skip ötlete mellett van, utána megszámoljuk az ellenszavazatokat is. Lehetőleg senki se tartózkodjon! - Várjatok! Minden szempár Tamásra szegeződött. - Mi van? – kérdezték többen is. - Mielőtt még szavaznánk… Eszembe jutott valami… – kezdett bele bizonytalanul a srác. - Ki vele! Ki vele! – harsant több felől is. - Fiúk, lányok! – körbenézett. – Amikor Altamira kastélyánál elfogtuk az első szicíliai küldöttséget, és megszereztük az autóikat, átkutattuk azokat hasznos cuccok után. Találtunk is csomó fegyvert, kaját, lóvét. Én néztem meg a kesztyűtartókat. Akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, de volt ott néhány igazolvány-szerűség az olaszok fényképeivel. - Útlevelek? – ugrott fel László. – Megyek, megnézem. – jelentette ki, majd tőle szokatlan fürgeséggel berohant az istállóba, ahonnan ajtócsapkodás hangjai szűrődtek ki. Öt percen belül visszatért, kezében egy öt centi vastag köteggel. Az öreg körbeadta őket. Kis zöld füzetecskék voltak „Passport” felirattal, benne lepecsételt fényképekkel. - Jól emlékeztél, Tomi. – szólalt meg László. – És az ötlet is jó volt! – dicsérte meg a srácot. – Nos, ezek az úgynevezett útlevelek arra szolgálnak, hogy a határátkelőnél azonosíthassák tulajdonosukat, és ez alapján eldönthessék, hogy jogosan kíván-e belépni az országba. – magyarázott. – Ezekkel sokkal könnyebb lenne átsiklani az őrök között. Mindössze annyit kell tenni, hogy most elgondolkodtok, hogy kik hasonlítanak közülünk a legjobban az útlevelekben szereplő fickókra. Ők lehetnének az előőrs. Aztán a csomagtartókban van néhány tökéletes épségű öltöny is, amit az olaszoktól vettünk el, mielőtt

254



Az utolsó háború



megkötöztük, és a pincébe zártuk volna őket. Egy kicsit megnyiratkozunk, megborotválkozunk, és máris lazán beengednek minket. – lelkesült be Laci. Skip elégedetten bólogatott, majd megszólalt. - Ez idáig mind jó. Csupán annyit fűznék hozzá, hogy lehetőleg olyanokat válasszatok ki a küldetésre, akik a fényképekhez való hasonlóság mellett jól ismernek valami Szicíliában használatos nyelvet is. Helyeslő morajlás volt a válasz. - Na, akkor most szavazzunk! – szólalt fel Márton ismét. Kezek erdeje emelkedett a magasba az „igen” lehetőségnél. „Ha Tominak nem jut eszébe ez, a bejutást jelentősen leegyszerűsítő, és veszélytelenné tévő ötlet, nem hiszem, hogy ennyien szavaztak volna a tervem mellett.” – gondolta Skip, miközben Márton összeszámolta a magasba tartott kezeket. - Akkor kihirdetem az eredményt! – kiáltott fel a göndörhajú, hogy mindenki hallja. – Száztizenkettő szavazattal, tizenhárom ellenében nyert Skip autós behatolási terve. – hirdetett harsányan eredményt Márton. – Fölényes győzelem. Hamarosan megvitatták azt is, hogy kik hasonlítanak leginkább az útlevelekben szereplő fényképekre. - Összesen hármat találtunk, amelyiknek nem volt olyan nyálas olaszos feje, és így magyarok is beugorhatnak helyettük. – foglalta össze az eredményt Péter. – Az első egy fiatal, tüskés hajú fickó volt, állatira hasonlított Skipre. A második egy idősebb, rövid hajú, enyhén őszülő fazon volt, ha eltávolítjuk Laci eléggé megnőtt haját és borostáját, tökéletes lesz az egyezés. A harmadik Palira hasonlít, csak őt is meg kell borotválni, túl gubancos a bajszaszakálla, viszont a hosszú barna haj maradhat, csak lófarokba kell kötnie. A felszólítottak felálltak, és Péterhez mentek, átvették az igazolványokat, és megnézték hasonmásukat, valamint a többieket is összehasonlították a fényképekkel. Valóban egész jó volt az egyezés. - Örülök, hogy mehetek. – jelentette ki Skip magabiztosan. – Úgyis én akartam vállalni a veszélyes részét a küldetésnek. Uncsi lett volna napokig itt ücsörögni. - Örülök, hogy örülsz. – mondta neki László. – És te még nyelvet is tudsz, az angol szerintem nagyon hasznos lesz ott. Pali is főnyeremény, perfekt olaszból. Én is tudok pár szót angolul, esetleg németül, majd csak elboldogulok valahogy. – vont vállat. - Akkor induljunk is! – tette zsebre Skip az igazolványát. – Marco Espinosa. – ismételte el új fedőnevét, hogy jól agyába véshesse. A trió leült egy-egy nagyobb kőre, hogy azok, akik értenek hozzá, rendbe tegyék a frizurájukat, arcszőrzetüket. Ez beletelt egy órába, majd a hármas lement a partra hajat mosni és megmosdani, hogy „kulturált” olaszokhoz illő megjelenést kölcsönözhessenek maguknak. Felpróbálták a rendelkezésre álló öltönyöket, és a méretben legmegfelelőbbet hagyták magukon. Így álltak a csoport elé délután fél háromkor. - Döbbenetes átváltozás! – súgták többen is, amikor meglátták a három kiköpött olaszt. – Így tutira nem fognak gyanút fogni a határőrök! Ez Skipéket is megnyugtatta kissé. Mielőtt útnak indultak volna, leültek megebédelni, majd még megnézték a számítógépet is. Válasz érkezett Port Szaídból. „Sziasztok! A kórteremben mindenki hatalmas üdvrivalgással fogadta a jó hírt, hogy rendben megérkeztetek! Szerencsére közülünk is egyre többen lábra állnak, bár még csak annyi időre, hogy bicegve sétáljanak egyet a friss levegőn. A termelés, és a beszállítókkal való kapcsolattartás fennakadásmentes. Sok sikert! Stefi. 07.08. 14:00” A Reggiói részleg örömmel fogadta a jó híreket. De a küldetésre kiválasztott hármas már tűkön ült, minden elővigyázatosság ellenére azért meglehetősen izgultak. Kiválasztották az egyik sérülésmentes páncélautót, majd átvizsgálták a járművet. Kiszedtek belőle minden olyan iratot, tárgyat, ami arra utalhatna, hogy ők nem szicíliaiak. Betették a kesztyűtartóba a

255



Az utolsó háború



három útlevelet, és az egyetlen rendelkezésükre álló régi, 25 éves Szicília-térképet. Egy váltás ruhát, pár napi italt és élelmet pedig a csomagtartóban helyeztek el. Skip még egy nehéz ládát cipelt a kocsi irányába. - Mi van benne? – kérdezte Pali. - Csak egy kis muníció. – nyitotta fel Skip a láda fedelét, melyben több gépfegyver és rengeteg lőszer volt. - Megőrültetek? – lépett oda idegesen László. - Miért? - Fegyvert akartok becsempészni? Nem hallottatok még vámvizsgálatról? - Az meg mi a fasz? - A határátkelőkön át szokták vizsgálni a kocsik tartalmát, hogy az utasok ne vihessenek be olyasmit, amit a helyi törvények tiltanak. Amit be lehet vinni, de értékes, azt pedig megvámolják, azaz fizetni kell a beszállításért. - És? Valahogy Altamira emberei is átviszik a fegyvert a határon. - Ez tény. És az is, hogy mi is az ő emberei vagyunk az igazolványaink szerint. De nem ismerjük a szokásokat. Nem biztos, hogy minden határőr a zsebükben van. Nem tudjuk, mi a pontos teendő, semmit sem tudunk. Nem lenne jó emiatt lebukni. – vélte László. - Jó, igazad van. De fegyvertelenül menjünk be az oroszlán barlangjába?! – akadékoskodott Skip. - Vihetünk fejenként egy pisztolyt, és némi lőszert. – vélte az öreg. – De azt is jól el kell rejteni. Ezeket hagyd itt. Majd a többiek utánunk hozzák. Skip beleegyezett. László kivett az egyik kocsi csomagtartójában lévő diplomatatáskából három köteg dollárt. Egyet öltönye belső zsebébe csúsztatott, egyet-egyet pedig odaadott Palinak és Skipnek. - Ezt tegyétek el! Ott a pénz beszél, nem a fegyverek. – mondta. Társai nem nagyon értették az utalást, de nem foglalkoztak vele. Inkább kimentek az udvarra elbúcsúzni társaiktól. Skip Andráshoz lépett, és félrevonta. - Megint távol kerülünk egymástól. – hajtotta le szomorkásan a fejét Skip. – De remélem, sikerrel járunk, és pár nap múlva újra láthatlak! – felemelte fejét, szemei sarkán bánatosan csillogott egy könnycsepp. - Én is remélem. – nézett András mélyen barátja szemébe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta. Skip nagyon meglepődött, de szívét hatalmas boldogság töltötte el. A csók végeztével már vidáman mosolygott. - Ezzel a tudattal sokkal jobb elmenni! – simogatta még meg András kezét, majd visszamentek a többiekhez. Eddigre már László és Pál is elbúcsúztak, beszálltak a kocsiba. Skip László mellé ült a hátsó ülésre, Pali vezetett. Bekapcsolták a fényszórót, kezdett alkonyodni, nagyon elszaladt az idő a készülődéssel, búcsúzkodással. Lassan indultak el, visszaintegetve a jókívánságokat kiabáló csapatnak. Egy bukkanó után eltűnt a tanya és a csapat a visszapillantó tükrökből. A hármas szívébe szomorúság és aggodalom költözött. Immár ismeretlen terepen jártak. A dimbes-dombos vidéken fokozatosan lefelé haladtak, egy fél órán belül meg is érkeztek Reggióba. A város – ahogy korábban távcső segítségével megállapították – valóban jó állapotban volt, az utcák tiszták, jó állapotúak voltak, a házak is újszerűek, némelyik ablakából gyertya-, sőt néhol villanyfény szűrődött ki. Az utcán emberek sétáltak, békésen beszélgettek, iszogattak a kocsmák teraszán. A szicíliaiak egyik kedvelt kiránduló- és üdülőhelye lehetett a város. Bele is feledkeztek a látványba. Azt kívánták, bárcsak Magyarországon is ilyen szép és békés lenne már minden település.

256



Az utolsó háború



Nemsokára megérkeztek a Híd felhajtójához. Pali mélyeket lélegzett, látszott arcán az idegesség. Megpróbált úrrá lenni feszült izmain, majd a gázra lépett. A parttól 1 kilométerre kellett először megállni az első sorompós ellenőrző pontnál. Pali kivette a kesztyűtartóból az odakészített úti okmányokat, és leengedte az elektromos ablakot maga mellett. Egy gépfegyveres katona lépett az autó mellé, két társa távolabbról figyelte az eseményeket. - Jó estét, kérem az útleveleket! – szólalt meg olaszul a határőr. - Jó estét! Parancsoljon! – válaszolt Pali szintén olaszul, miközben átnyújtotta a kért okmányokat. A katona átlapozta a papírokat. - Láthatnám a társait is? – kérdezte végül. Pali, miközben intett a hátul ülőknek, hogy engedjék le az ablakot, egy kettéhajtott papírdarabot adott át a határőrnek. - A főnökeim nagyon maguknak való fickók. – magyarázkodott Pali. – Van úgy, hogy egy több ezer kilométeres úton egyszer sem szólnak se hozzám, se egymáshoz. Legyen szíves tekintettel lenni a lelki nyugalmukra! – kérte alázatosan. Az őr a rizsát hallgatva szétnyitotta a papírt, és ezer dollárt talált benne. Elmosolyodott. - Rendben van. – adta vissza az útleveleket. – További jó utat! - Köszönjük! – válaszolt Pali, társai csak biccentettek. A sorompó felemelkedett, Pali gázt adott, és szép nyugodtan indult tovább. Felhúzták az ablakokat. - Hú, ez izgi volt! – jegyezte meg Skip. – És idáig simán ment! Mit mondtál a csávónak? – kérdezte. Pali részletesen felidézte a beszélgetést, és elmondta, hogy még Lacival találták ki a sztorit és a kenőpénzt, amíg ő Andrástól búcsúzott. Közben megérkeztek a következő sorompóhoz és őrbódéhoz, ez 5 kilométerre volt a parttól, pontosan a Híd közepén. Hatalmas építmény volt, az utazók el sem tudták képzelni, hogy lehetséges ekkora hidat építeni. Megálltak a sorompó előtt. Ismét egy katona lépett a kocsi mellé, Pali lehúzta az ablakot. - Jó estét! - Jó estét! Van valami elvámolnivaló? Alkohol, cigaretta, nemesfém? - Nem, semmi. - Kérem, nyissa fel a csomagtartót, és szálljanak ki mindannyian! – vonta össze a szemöldökét a határőr. Gyanús volt neki a sofőr enyhe izgatottsága. Pali kiszállt, és intett fejével, hogy a többiek is kövessék példáját. Kinyitotta a csomagtartót. A vámos belenézett, kinyitotta a csomagokat, de mivel tényleg csak ruhát és élelmet talált, azt sem sokat, visszazárta. Benézett az utastérbe, de az is üres volt. - Rendben van, mehetnek! – mondta végül. – Amúgy mi történt a kezükkel? – biccentett László és Pali bekötözött karja felé. Skip vállkötését nem láthatta a ruha alatt. - Csak annyi, hogy amikor kint voltunk üdülni, egy mocskos barbár csürhe megtámadott minket. – válaszolt Pali. – De sikerült elintéznünk őket. – vigyorodott el. – Aki nem tudja, hogy bődületes illetlenség egy szicíliaival, a felsőbbrendű fajjal szembeszállni, az megérdemli a halált! Az őr is megnyugodva elmosolyodott, bólogatott. - Még egyszer jó utat! Viszontlátásra! – búcsúzott el. A három magyar is elköszönt, egy-két szót Lacinak és Skipnek is megtanított Pali olaszul, majd beszálltak, és tovább indultak. Ismét kifújták magukat a nagy izgalom után. De még így is hátra volt a harmadik sorompó. De amint odaértek, látták, hogy az nyitva áll, az őrök is békésen integetnek, hogy nyugodtan menjenek tovább. Így át is haladtak az utolsó ellenőrző ponton, mely valószínűleg csak arra szolgált, hogy ha a két korábbinál valami balhé lett volna, le tudják zárni az utat, és ilyen vagy olyan módon megállítsák az esetleges behatolókat.

257



Az utolsó háború



Hamarosan leértek a Hídról, útjelző tábla hirdette Messina városát két kilométerre. Arrafelé vették az irányt. Néhány percen belül meg is érkeztek a városhatárhoz. Roppant szokatlan látvány fogadta őket. Ennyire különleges várost még soha nem láttak. Már a külváros is lenyűgözte őket. Itt néhány emeletes, lakályos, frissen festett, jó állapotú házak sorakoztak a szintén nagyszerűen karbantartott kátyúmentes utak mellett, mindegyik kerítéssel volt körülvéve, melyek mögött gondozott kertecskék pompáztak. Minden ablakból villanyvilágítás fénye szűrődött ki. A belváros felé haladva az épületek egyre magasabbak lettek, a centrumban néhány legalább harmincemeletes példányt is megfigyelhettek. A toronyházakat borító üveg szikrázva verte vissza a földről ráirányított reflektorok fényét. Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, rengeteg autó rótta az utakat, működtek a közlekedési jelzőlámpák is. Lászlónak kellett irányítania Palit, nehogy az valami balesetet okozzon, hiszen a fiatalabb férfi nem emlékezhetett azokra az időkre, amikor még mindenki tudta, hogy mi az a piros és zöld lámpa, mi az a zebra, a stop és elsőbbségadás kötelező tábla… Az utcán jólöltözött emberek sétálgattak, beszélgettek, láttak kis parkokat, ahol az ösvények sejtelmes homályában fiatalok csókolóztak, láttak teraszokat asztalokkal, ahol a vendégek jóízűen falatoztak, kávéztak, beszélgettek. A legfurcsább azonban az volt, amikor embereket láttak a fülükhöz emelt kézzel sétálni, és látszólag magukban beszélni. - Ezek meg mi a fenét csinálnak? – kérdezte Skip meghökkenve. - Telefonálnak. – világosította fel László. – Régen Magyarországon is voltak ilyen mobiltelefonok. Elfér a tenyeredben, és ugyanúgy rádiójelekkel tartja a kapcsolatot a hálózattal, mint a parabolaantennás számítógép. - Aha… Ismét elcsendesedtek, és csak bámulták a város csodáit. Az út menti üzletek villogó neonreklámjait, az egyik hatalmas elektronikai szaküzlet kirakatában a több tucat egymásra pakolt, vékony LCD-tévét, melyek mind ugyanazt az adást sugározták. A fiatalok álmélkodtak, mert ők még nem is nagyon láttak ilyesmi eszközöket működés közben, László pedig elérzékenyült, nosztalgikus hangulatba került, hiszen az ő fiatalkorában mindez még megszokott látvány volt, később viszont egy csapásra mindent elvettek a világ népeitől a Szicíliába visszavonuló hatalmasságok. Úgyhogy a nagy bámészkodásban leengedték az összes ablakot, Pali is lassabban hajtott, alig győzték ide-oda kapkodni a fejüket. Az egyik utcába bekanyarodva Pali érdekes látványra lett figyelmes. Az út szélén fiatal lányok álldogáltak magas sarkú cipőben, neccharisnyában, miniszoknyában, majdnem átlátszó topokban, bájaik, idomaik dúsan felsejlettek a szűk ruhákban. Palinak leesett az álla. Hamarosan László is észrevette a hölgyeményeket, és szintén megbabonázva meredt rájuk. Egyedül Skip tekintete siklott át rajtuk a figyelem legkisebb jele nélkül. Amint az autó elérte a lányok sorát, egyikük derékban lehajolt, hogy keblei egy vonalba kerüljenek az autó ablakaival, majd mélyen búgó hangon megszólalt. - Nem jössz egy menetre, szívi? – kérdezte általánosságban a társaság tagjaitól. Pali meghökkent kissé, amint leszólították, majd észbe kapott, és lefordította a kérdést a többieknek is. - Kik ezek? – tette még hozzá saját kérdését. - Kurvák. – érkezett a tömör válasz Lászlótól. - Igen? – Pali meglepett volt. – Láttam már párat életemben, de odakinn egyáltalán nem így néztek ki. Szakadt ruha, ápolatlan haj, romlott fogak, satöbbi. Ezek meg úgy tündökölnek, csillognak-villognak, mintha isten tudja milyen nagy sztárok lennének! - Valóban. Ezek nagyon jól néznek ki, talán túlságosan is. Jobb, ha gyorsan elhúzunk innen. Túl nagy a csábítás… - Ja-ja. – bólogatott Pali is, le nem véve szemét a lányok sorfaláról. – De azért egyszer visszajöhetnénk…

258



Az utolsó háború



- Majd meglátjuk. Most menjünk. - Na mi van, jöttök, vagy sem? – hajolt le egy másik prosti is. - Bocsi, de most nem érünk rá, tárgyalásunk lesz. – magyarázkodott Pali, majd a gázra lépett, így gyorsan elhagyták az ominózus utcát. Persze még hosszú percekig arról vitatkozott a két férfi, hogy ki szerint melyikük volt a legjobb nő a kínálatból, és azon csodálkoztak, hogy Skipet miért hagyja mindez hidegen. Az egyik keresztező főúton dél felé kanyarodtak, és immár a városból kifele tartottak. Ekkor László meglátott egy viszonylag lapos, de hatalmas területű, fém hullámlemezből épült létesítményt óriási parkolóval, melyben a késői órákban csak pár tucat autó parkolt. - Oda nézzünk be! – szólította fel hirtelen Palit az öreg. - Miért, mi az a hely? – kérdezte Pali, miközben indexelt, és bekanyarodott a parkolóba. - Egy hipermarket. Éjjel-nappal nyitva van. - Az meg mi a fészkes fene? – kérdezte mindkét társa szinte egyszerre. - Meglátjátok… – titokzatoskodott az öreg. László kiszállt a járműből, társai követték. Bezárták az autót, majd az épület bejárata felé irányították lépteiket. Laci kihúzott a sorból egy négy keréken gördülő fémhálóból készített kiskocsit, és behatolt az épületbe. Barátai tanácstalanul követték. Amint beléptek, első benyomásuk az volt, hogy elvakította őket a hatalmas fényár, összezavarta a tájékozódási képességeiket a minden irányból hallatszó halk zene, és a bemondók hangja, hogy mi hol mennyire akciós. Persze pár perc alatt megszokták a furcsaságokat, és követték a kocsiját vidáman tologató Lászlót. - Ezek a helyek semmit sem változtak húsz év alatt. Itt beszerezhetünk mindent, amire szükségünk lesz. – vetette hátra válla felett. Az öreg céltudatosan a műszaki osztályra tartott, ahol hegyekben álltak a számítógépek. Némi nézelődés után kiválasztott egy hordozható számítógépet, laptopot, majd Palihoz fordult. - Légy szíves kérdezz már meg egy eladót, hogy miként lehet ezt a masinát alkalmassá tenni a Rezervátumnethez való csatlakozásra, méghozzá mobil módon. Pali keresett egy eladót, és megkérdezte, amit kellett. Az adott egy vékony lapocskát, és magyarázott valamit. A magyar férfi megköszönte a segítséget, majd távolabb vonultak. - Mit mondott? – kíváncsiskodott László. - Azt, hogy ezt a kártyát bele kell dugni ide oldalra. – mutogatta a számítógépen. – Ugyanis ez egy mobil rezervátumnet-kártya. Ami valami olyasmit jelent, hogy ha számlát nyitunk a telefontársaságnál, és elhelyezünk ott némi összeget, akkor annak fejében egy bizonyos ideig Szicília egész területén bárhol, kötöttségek nélkül netezhetünk, akár az autóban ülve is. - Király! Erre van szükségünk! – lelkesedett az öreg. – És hol lehet számlát nyitni? - Akár itt helyben is. - Akkor légyszi intézd el! Fizess be annyit, amiből legalább két hónapig korlátlanul használhatjuk. Pali visszament a műszaki pultos ürgéhez, és kétszáz dollár ellenében megkötötte a szerződést. Ezután tovább nézelődtek az üzletben. Nem győztek csodálkozni az iszonyatos mennyiségekben felhalmozott műszereken, szerszámokon, ruhákon, élelmiszeren. Hamar tele is rakták a bevásárlókocsit mindenféle hasznos jószággal. Vettek néhány új ruhát, ami nem annyira elegáns és feltűnő, mint az olaszok öltönyei, egy friss Szicília-térképet, szerszámokat és munkásruhát, kesztyűt a rejtekhelyépítéshez, némi élelmet és italt. Már a pénztárak felé tartottak, amikor László még észrevett valamit. - Hoppá, ebből hozzunk csak egy pár zacsival! – emelt le a polcról valamit. - Mi ez? – kérdezte Pali, majd elolvasta a feliratot. – Paprikás chips?! Mi a franc az? - Az egy nagyon finom kaja… Kint megkóstoljuk! – mosolygott vidáman az öreg.

259



Az utolsó háború



- Te nagyon elemedben vagy! Nagyon otthonosan mozogsz itt. – jegyezte meg Skip. – Honnan tudtad, hogy ide kell jönni, és hogy találtad meg ilyen könnyen, amit kerestél? - Hát tudod, minden hipermarket egyforma. Fiatal koromban még százával voltak ilyenek nálunk otthon is. Remélem, hamarosan újra lesznek… A többiek bólogattak, majd csendben maradtak, amikor a pénztárhoz értek. Nem akartak a magyar szóval feltűnést kelteni. A pénztáros hölgy végighúzta a termékeket egy üveglapon, a pénztárgép pedig magától beolvasta a vonalkódokat, és összegezte az árakat. Az idegenek ezt is fantasztikusnak találták. A csapat számítógépestül, mindenestül megúszta a vásárlást ezerötszáz dollárból. Mielőtt elhagyták volna az üzletet, beugrottak a toalettre könnyíteni magukon. László itt is otthonosan állt meg a pissoir előtt, és dobott egy sárgát. A többiek vállat vontak, majd követték példáját. Végül fütyörészve tolták ki a kocsit, és pakoltak el limuzinjuk csomagtartójába. Az öreg csak az új térképet és a chipseket hagyta elöl. Beültek a kocsiba, és széthajtották a térképet. Néhány percig némán tanulmányozták, majd mindhárman egy pontra böktek. - Ez lesz a frankó hely. – szögezte le Skip. – Az egész szigeten ezen a helyen jelzik a legkevesebb települést és utat. Ott a legkisebb a lebukás veszélye. - No, akkor induljunk! – javasolta az öreg. A szavakat tettek követték, a motor felzúgott, a fényszórók kivilágosodtak, a limuzin kiállt a parkolóból, és továbbra is déli irányban folytatta útját. Az öreg felbontott egy zacskó chipset, és végigkínálta társait. Azok gyanakodva vettek el egy-egy vékony, kerek lapocskát, de látva László átszellemült ábrázatát, miután egyet bekapott, és jóízűen ropogtatni kezdett, ők is bátrabban szájukba helyezték a lapocskát, és szétrágták. Kellemes ropogós sültkrumpliszeletek voltak meghintve valami nagyon jó ízű sós-paprikás fűszerrel. A csomag tartalma percek alatt elfogyott. - Kérek még! – követelte Pali az utánpótlást. - Én is! – nyomatékosított Skip. - Oké, srácok! – bontott fel az öreg egy másik tasakot. – Csak aztán nehogy túlságosan megszokjuk ezt a nagyvilági életet, mert akkor pofára esünk, ha vissza kell mennünk Magyarországra, és csak patkányhús meg ilyesmik lesznek a tányéron… - Ne aggódj! Attól, hogy itt dőzsölünk egy kicsit, még nem felejtjük el, hogy honnan érkeztünk. Meg amúgy is! Otthon is sokat javult a helyzet, ahogy Gézáék mesélték. Már ott is változatosabb az élelmezés. - Akkor rendben. Szótlanul, chipset ropogtatva folytatták útjukat a sziget déli része felé. Mivel az út kitűnő minőségű volt, a 150 kilométert megtenni nem telt két órába sem. Hajnali háromra értek arra a pontra, ahol az út elkezdett nyugati irányba fordulni. Itt letértek az útról, és egy elhagyatott, bokros-fás részt keresve leállították a kocsit, magukra zárták az ajtókat, és mivel a páncélautóban biztonságban érezték magukat, mindannyian elaludtak az izgalmas, de fárasztó nap után. Július 9-én délelőtt 10-kor ébredtek fel mindhárman. Kiszálltak a kocsiból, nyújtózkodtak egyet, majd falatoztak egy jót. Utána beszálltak a járműbe, és megtettek egy ötven kilométeres utat, alaposan végigpásztázva a környéket. Találtak is egy tökéletes találkozási helyet. Egy kis öblöcskét, melyet a sziget felől dombok takartak el, melyeken emberi tevékenységnek nyomát sem látták, a tenger felől pedig néhány nagy szikla nyújtott fedezéket. De úgy vélték, hogy a hajó be fog férni. - Itt fogunk letáborozni. – jelentette ki magabiztosan Skip. A többiek helyeselve bólogattak.

260



Az utolsó háború



- Gyűjtünk fát az erdőben, és építünk néhány ólat, ahol meghúzhatjuk magunkat, és a kocsit is elrejthetjük. Aztán megpróbálunk búvóhelyet csinálni a teherautóknak is. – sorolta a teendőket Skip. - Jól van, nézzetek körül alapanyag után, addig én összerakom a számítógépet, és üzenek a túloldalra. – osztotta ki a feladatokat László. A fiatalok elmentek megnézni, hogy milyen képet mutat közelről az erdő, addig az öreg rádugta a laptopot az autó szivargyújtójára, így onnan áramot kapott, és működni kezdett. Miután betöltődött a rendszer, belehelyezte a kártyát a megfelelő nyílásba. Egy CD-ről néhány programot kellett telepítenie, majd a boltban kapott jelszavakat beírnia, és már működött is, a számítógép gond nélkül csatlakozott a Rezervátumnethez. László elégedetten dörzsölte a tenyerét, miközben az üzenet szövegén gondolkodott. Végül beállította a címet, majd gépelni kezdett. „Sziasztok! Gyorsak voltunk. A Hídon gond nélkül átjutottunk a megkaparintott útleveleknek köszönhetően. De ideát ez egy teljesen más világ. Rengeteg az autó, az ember, mindenhol elektromos fények, gépek… Kell majd némi idő megszokni mindezt. Találtunk egy megfelelő találkozóhelyet is, a sziget délkeleti csücskénél vagyunk, a térképeteken a Passero-fok és a Correnti-fok közötti területen keressetek majd minket, ez egy kis öböl, a tenger felől sziklák által takarva. Ez kb. egy 150-200 kilométeres utazás lesz nektek. De még egy pár napig maradjatok, addig megfigyeljük a környéket, hogy milyen gyakran, és milyen időpontokban járőrözik ezen a részen a parti őrség, megpróbálunk építeni valami rejtekszerűséget, felkészülünk a fogadásotokra, és hasonlók. Még jelentkezünk. Az Öreg. 07.09. 11:17.” Miután elkészült, kiszállt a kocsiból, és a partra sétált. Sok borzalmat megélt lelkét megnyugtatta a hatalmas sziklákon monoton morajló hullámzás zaja. A sós vízpermet hűsítőn arcára szállt, a fodrozódó – a kiemelkedő köveken tajtékzó – tengert bámulva, karjait mellkasa előtt összefonva, mozdulatlanul állt, merengett, míg társai vissza nem értek.

Első kötet vége.

Írták:

Éble Adrienn (páros sorszámú epizódok) Regőczi Gergely (páratlan sorszámú epizódok)

Készült:

a kézirat 2001.03. – 2002.02. között a begépelés 2003 – 2007 között a korrektúra 2007.02. – 2007.04. között a 31. befejező epizód 2007.04.26.-án

261