//----------------------------// Story: My Little Dashie // Chapter: My Little Dashie // Author: ROBCakeran53 //----------------------------Írta ROBCakeran53 http://robcakeran53.deviantart.com/ Szerkesztette SirPeppermintJam http://sirpeppermintjam.deviantart.com/ Magyarra fordította: Silence-the-Unicorn http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ E képregény alapján: http://img269.imageshack.us/img269/5121/happybirthdayrd1.jpg by http://oppositebros.deviantart.com/ További fan art-okért, írásokért és további történetekért: http://robcakeran53.deviantart.com/favourites/46446902 Gdocs Link az angol változathoz: https://docs.google.com/document/d/1NwdIJMALxxi6egHz832IuNIHy1J7JAqulJFoGeLM5tY/edit?hl= en_US
Élem az életem, egyik napot a másik után. Egy jó része ezeknek a napoknak eseménytelenül telik, mindig a megszokott rutin szerint: felébredek, elmegyek dolgozni, dolgozok, hazamegyek, elvagyok, amíg le nem fekszem. Néha együtt lógok néhány barátommal, máskor csak videó játékokkal játszom, vagy nézem az Én kicsi pónim: Varázslatos barátságot. Azonban időről időre, valami új és érdekes dolog is történik velem: Találkozom egy régi barátommal, találok egy dollárt a földön, vagy megkerget egy kóbor kutya. Az élet egy haldokló városban se nem szórakoztató, se nem érdekes. Ez a város egykor tele volt élettel és színekkel, de most ... A házak többsége lepusztult, az egykori vállalkozások üresen és elhagyottan állnak és sok, az egykori nagy gyárakhoz tartozó nyílt terület is csupaszon áll, amelyek egykor segítettek életben tartani a gazdaságot. Sajnos nem láthattam a várost a fénykorában a saját szememmel, de láttam róla képeket. Anyám és apám boldogan éltek itt, és számomra sem kívánták kevesebbet gyerekkoromban. Sajnos, nem mondhatom el magamról, hogy meg tudtam teremteni, amit szerettek volna. Már belefásultam a szokásos napi rutinba is: Felkelek, dolgozom, lefekszem, újra meg újra. Azonban néhány pillanatnyi boldogság nekem is jut, de a mindennapi gondok, amiken nap, mint nap keresztülmegyek, teljesen beárnyékolják azokat az apró kis örömteli pillanatokat. Az Én kicsi pónim segített, de ez még mindig csak egy apróság volt, ami segített, hogy ne adjam fel a reményt. Valahányszor látom a műsort, vagy a pónikat valamelyik rajongói oldalon, egy rövid időre visszatérnek az életembe a színek a pónik örömteli arcai és a világuk békés tájai által. Nehéz úgy nézni erre a szép világra, hogy látszólag csupán egy karnyújtásnyira vannak a pónik meleg, színes, ragyogó és mosolygós arcai, azonban amikor kinyúlok, hogy megérintsem őket... ...a számítógép képernyője megállít.
És puff, már vissza is tértem a valóságba. Ez az a pont, amikor egyszerűen csak kikapcsolom a számítógépem, és elmegyek sétálni. Sokszor teszem ezt, főleg amióta meghaltak a szüleim. Elmegyek sétálni. Amikor szomorú vagyok, sétálok. Amikor fáradtnak érzem magam, sétálok. Amikor úgy érzem, hogy sétálnom kell... elmegyek sétálni. A séta lett a második életem bizonyos értelemben; legalább a fél napomat odakint töltöm az omladozó sétányok között és a pusztuló külvárosban. Láttam embereket jönni és menni. Láttam, hogy épületeket bontották le, gyújtottak fel, vagy annyi graffitivel festik össze az idők során, hogy a falai eredeti színe már teljesen felismerhetetlen lett. Nagyon ritkán találkozom más emberekkel a sétáim során. A legtöbb ember nem szereti látni az egykor gyönyörű várost, az otthonukat vagy a korábbi vállalkozásaikat. Nem hibáztatom őket. Tulajdonképpen irigykedem rájuk. Látták ezt a helyet a fénykorában a saját két szemükkel, látták a ma is álló magas és büszke épületeket, a frissen vágott pázsitot, a szilárd burkolatú utakat és a még ép járdákat. Az egyetlen dolog, ami valaha is megközelítette ezt a látványt azok édesanyám festményei voltak, mindegyikük egy-egy színes kivetülése volt ennek a világban. Akkor kezdett festeni, amikor minden elkezdett összeomlani körülötte és így az előtte tornyosuló szomorú tájakat gyönyörűvé tudta tenni. A mesterműve egy nyílt mező, amin egy parkolóház állt felette egy csodálatos szivárvánnyal. A kedvenc képem. Azt hiszem, ez is részben magyarázza, hogy miért szeretem Rainbow Dash-t a legjobban az összes póni közül. A színei, a csodálatos szónikus színrobbanás, mind arra a képre emlékeztet. Voltak idők, amikor szerettem volna egy saját Rainbow Dash-t, vagy legalább egy plüss figurát, hogy átkarolhassam az ágyban. Addig is megcsináltam az egyik régi Simba plüssömet „ideiglenes” helyettesítőnek, amíg nem tudok elég pénzt összeszedni, hogy vegyek egyet. Segített valamennyire. Magamhoz szorítottam, hogy segítsen gyógyítani a sebeimet, enyhíteni a fájdalmam és a bánatom. A lábam a számtalan órányi gyaloglás után zsibbadni kezdett a régi cipőmben, és amíg arra vártam, hogy enyhüljön magamhoz szorítottam a kitömött plüss állatomat pont úgy, ahogy egy anya ölelné óvón magához a gyermekét. Ez az egyetlen dolog, ami az igazi öröm érzését adja nekem, még akkor is, ha fizikailag ez nem az a Rainbow Dash, amit akarok. De ennek így kell lennie. ---------Ma is, mint mindig, elmentem dolgozni. Ugyanaz a szar volt, csak egy másik napon, ugyanazok az emberek néztek be a boltba, fogták az termékeiket, fizettek és kisétáltak a csomagjaikat cipelve. A műszakom néhány órával ez után ért véget. Kijelentkeztem és elindult hazafelé. Azonban ma úgy döntöttem, hogy egy másik útvonalon megyek a változatosság kedvéért, így kicsit változtattam a hazavezető útvonalamon. A városnak ezt a részét érintették legsúlyosabban a változás hatásai. Már csak néhány ház állt, de egyiküket sem lakta már senki. Szomorú látvány volt. Másrészről viszont mindig ez a látvány fogad. Az egyetlen látvány, ami valaha is fogadott itt. Legalábbis akkor még így gondoltam.
Aztán megállított valami szokatlan, egy ütött-kopott kartondoboz állt a járda közepén. Nos, egy ilyen területen látok szemetet mindig. Dobozokkal, McDonalds-os poharakkal és műanyag zacskókkal vannak tele szemetelve az utcák és a kiüresedett terek, de csak ritkán látok olyan kartondobozt, amely nincs még összetörve így vagy úgy. Szóval észrevettem ezt a különös dobozt, mert pont az utamban volt. Fiatalabb éveimben próbáltam mindent megtenni a közösség érdekében, amit csak módomban állt. Felszedtem a szemetet, ha láttam valahol, vagy próbáltam segíteni a szomszédaimnak. Azonban ez egy vesztes csata volt. Mostanra azonban már felhagytam minden reménnyel, hogy ebben a városban valaha is tisztaság lehet, vagy legalábbis környékemen. Most már én is csak hagyom, hogy elfújja a szemetet a szél vagy egyszerűen csak maradjon ott, amíg magától le nem bomlik. Hagyom, hogy „az emberek” tegyék a dolgukat, hiszen a többségüket amúgy sem érdekli senki más önmagukon kívül. Nekem miért kellene másnak lennem? Elsétáltam a doboz mellett alig vetve rá egy pillantást. Egyáltalán nem tűnt különlegesnek első ránézésre. Így hát tovább mentem, nincs már messze a lakásom. Mikor megérkeztem, leültem játszani, hogy megpróbáljam kiverni a dobozt a fejemből. Nem sok szerencsével jártam, mert idővel a doboznak valahogy mindig sikerült visszacsempésznie magát a gondolataim közé, és hamarosan azon vettem észre magam, hogy ismét el akarok menni egy sétára. Kiléptem a lakásból és elindultam a megszokott útvonalamon, amikor is megtorpantam. Mi van azzal a dobozzal, hogy nem tudom kiverni a fejemből? Megfordultam és a hazavezető utam felé tekintettem, amerre csak nagyon ritkán szoktam menni. A kíváncsiság erőt vett rajtam és elindultam, hogy pontot tegyek az ügy végére. Perceken belül ismét rátaláltam és még mindig ott volt, egyedül és bánatosan a beton törmelék és a kósza fűcsomók között. Nem mozdult és nem volt benne semmi rendkívüli. Egy közönséges, barna kartondoboz volt. Nem akartam azt mondani magamnak, hogy kijöttem idáig a semmiért, ezért közelebb mentem hozzá. Ahogy közeledtem hozzá észrevettem, hogy van benne valami. Élénk színe volt, egészen pontosan élénk színei voltak, és elég apró volt. Talán akkora, mint egy néhány hónapos labrador kiskutyát. Megálltam a doboz mellett, és ahogy belenéztem egy színes pacát láttam benne. Jelenleg itt tartok: nézek bele egy dobozba, amiben van egy apró... valami. Nem, pontosan tudom, hogy mi az, de az agyam nem engedi, hogy elhiggyem, amit látok. Eleinte úgy gondoltam, hogy ez csak egy egyszerű játék, amit hátra hagytak, hogy együtt pusztuljon a környékkel. De aztán láttam, hogy lélegzik. Sőt, úgy tűnik, hogy alszik. Izzadni kezdett a tenyerem, a légzésem felgyorsult, és sűrűn kezdtem pislogni, hogy meggyőződjek róla, hogy tisztán látok. Minden alkalommal ugyanaz a kép tárult elém. A dobozban egy... csikó... Rainbow Dash aludt.
Letérdeltem és megpróbáltam közelebbről is szemügyre venni. Nem tudtam elhinni, amit látok. Nincs olyan fizikai, mentális, vagy földön túli magyarázat, ami magyarázná, hogy ő hogy lehet itt...hogy itt lehet, az én komor, sötét és rettenetes világomban. Tovább vizsgálom a dobozt, és észreveszem, hogy az oldalára tollal írtak valamit: "Biztosítsanak jó otthont neki." Az első gondolat, ami átfutott az agyamon azon túl, hogy "Kis Rainbow Dash a dobozban", a "Ki tenne
ki egy ifjú Rainbow Dash-t?" Az fejemben kérdések sokasága kavargott. Hogy került ide? Miért van itt? Miért csikó? A farán sem látható szépség jegy, vagyis ő tényleg egy kiscsikó. Ahogy állok, próbálom megmozgatni a fáradt lábaim, de véletlenül meglököm a doboz oldalát és ettől bekövetkezik az elkerülhetetlen: felébred. Fáradtan körülnéz és megdörzsöli az arcát az egyik mellső lábával miközben lassan ébredezik. Eleinte nem látott mást a doboz barna falain kívül, míg fel nem nézett rám. Azok a nagy, fekete szemek és a rózsaszín írisz körülöttük; hevesen kezdett verni a szívem, és ahogy a jól ismert mémben is mondogatják: felrobbant a szívem... kétszer. Az egész olyan mértékben aranyos volt, hogy egyszerűen csak ismét letérdeltem és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Évek óta nem mosolyogtam így, legutoljára talán akkor, amikor én és a szüleim kivittek a környék egyetlen megmaradt parkjába. Továbbra is bámult rám a nagy szemeivel és én is néztem őt. Nem tudtam, mit mondjak, vagy mit kellene csinálnom, de el kellett kezdenem valahol. - Szia. – Mondtam neki, de ő nem válaszolt. – Ööö, mit csinálsz itt? Körülnézett, majd vissza rám. Minél tovább néztem, annál inkább biztos voltam benne, hogy ő nagyon fiatal még; évekkel fiatalabb, mint a 23. részbeli csikó változata. Talán nem is tud beszélni ... illetve, ha tud egyáltalán beszélni az én világomban. Azonban ő itt van és valódi; ez a tény pedig továbbra sem hagy nyugodni . Visszaterelődött rá a figyelmem és észrevettem, hogy didereg. Ősz van és kezd nagyon hideg lenni, főleg így szeptember közepén. Nem igazán tudom, hogy miként kezeljem a helyzetet, haza vigyem? Hívnom kellene valakit? Egyáltalán kit hívhatnék? Egy zug brony vagyok, egyetlen barátom sem tud róla, hogy kedvelem a sorozatot. Nem vihetem menedékházba sem... ez már így elsőre is egy ostoba ötlet volt. Nem csak, hogy borzalmas dolgoknak nézne elébe, de biztosra venném, hogy egy laboratóriumban kísérleteznének rajta, vagy valami hasonlóan szörnyű dolgot tennének vele. Nincs más választásom. Ismét megborzong, ahogy a hideg szellő a szőréhez ért; felborzolta a szárnyait és magához szorítja a lábait miközben visszafeküdt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtam tovább nézni. Levettem a kabátomat és lenyúltam érte, hogy felvegyem. Az első reakciója pontosan az volt, amire számítottam: félelem. Lassan elkezdett hátrálni a dobozban nem tudván, hogy mit akarok tőle. Minden bizonnyal nem tud még repülni sem, mivel verdesett a szárnyaival és szemmel láthatóan azon imádkozott, hogy valamilyen csoda folytán varázslatos módon elröppenjen. Beletettem a kabátomba és bebugyoláltam vele úgy, hogy a feje kilátszódjon. Ő továbbra is kiutat keresett, azonban lassan elkezdte átmelegíteni a kis testét a kabátom és ezek után már ő is megnyugodott. - Minden rendben. Mit szólnál hozzá, ha valami melegebb helyre mennénk? – Mondtam neki mosolyogva, miközben ő nagy zavarában csak próbálta megérteni, hogy mi is történik vele.
- Ne aggódj, nem foglak bántani. Kezd késő lenni és megfagysz idekint.
Azt hiszem megértette, amit mondtam, mert a szemei ismét normál méretűek lettek és kényelmesen belefeküdt a kabátomba. Mozgolódott még egy kicsit és igyekezett kényelembe helyezni magát. Éreztem, ahogy a patáival és szárnyival bökdös, miközben helyezkedik. És ha mindez nem lenne elég, mindezek után még a fejét is karomra fektette és egy mély sóhajtást követően így várta, hogy utolérje az álom. A szívem felrobban a harmadik alkalommal is. A hazafelé vezető úton mindvégig azt figyeltem, hogy kik mennek el mellettem. Nem akartam, hogy bárki is meglássa. Elképzelni sem tudtam, hogy miként reagálnának. Azonban szokás szerint egy lélekkel sem találkoztam. Éjfélt ütött az óra, mire hazaértem és mindkettőnk szerencséjére égve hagytam a lámpát a verandán, máskülönben biztos eltévesztettem volna. Ez a környék nagyon sötét, mivel csak kevés házban laknak. Ráadásul a város lekapcsolta a közvilágítást, ezzel is tovább rontva a helyzetet. Lenéztem a kis csikóra, aki továbbra is a kabátomban aludt, miközben cipeltem. Már nem reszket és úgy éreztem, hogy teljesen átmelegedett már. Óvatosan felmentem a verandára ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt miközben elővettem a kulcsaimat. Kinyitottam a két biztonsági zárat, illetve a fő zárat és végül az ajtógombot elfordítva már nyitottam is az ajtót. Sötét volt odabent, mivel még világos volt, mikor elmentem. Felkapcsoltam egy kapcsolót és az előtérben máris fény kezdett sziporkázni. A berendez nagy része a szüleimé volt. Éppen úgy, ahogy ez a ház is. Miután eltávoztak én lettem a ház új tulajdonos és igyekeztem mindent megtenni, hogy ez így is maradjon. Belépek a nappaliba az ifjú Rainbow Dash-el a karomban. Ahogy elmegyek a családi portré előtt, köszönök neki, „Szia anya, szia apa." Tudom, hogy nincsenek ott, de tudva, hogy szerettek engem, és én is szeretem őket, sokat segít nekem, hogy józan maradjak és képes legyek tovább élni a nyomorúságos életemet. Ahogy belépek a nappaliba érzem, hogy valami megmozdult a karomban. Felébredt, valószínűleg a lámpa fénye keltette fel és ettől izgatott lett. Mivel fogalmam sincs, hogy mit tegyek vagy, hogy miként kezeljem a helyzetet, egyelőre csak letettem a kanapéra. Azonnal kiugrott a kabátomból és máris az új környezetét kezdte vizsgálgatni. Én továbbra is csak néztem, ahogy felderíti a kanapét, majd áttér a dohányzóasztalra. - Mit keresel a világomban? Nem akartam hangosan megkérdezni tőle, de végül valahogy mégis csak így jött össze. Mivel a kevés barátomat is elég régen láttam már utoljára, így jobbára elkezdtem, nos... elég sokat magamban beszélni. Nincs kisállatom, mert az további pénzkiadás lenne és a pénzzel már jelenleg is szűkében vagyok.
A kérdésemre a válasz a részéről azonban ismét egy újabb semmit mondó tekintet volt. Ebből egyértelművé vált számomra, hogy ő sem tudja. Másrészről, mi mást feltételezhetnék egy kis csikóról, aki még beszélni sem tud.
- Elvesztél? Abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyta a számat, a fülei lekonyultak és a földre szegezte a tekintetét. - Ó... Végül belém nyilallt a felismerés, hogy fogalma sincs, mi folyik itt, hol van, ki vagyok, vagy bármi egyéb. Ő nem csak, hogy "elveszett"; ő rossz helyen van. - Nos, amíg nem történik valami, addig azt hiszem... maradhatsz velem. Látom, hogy ismét felemeli fejét és hegyezni kezdi a füleit, azonban továbbra is aggodalommal teli tekintettel nézett rám. Minden bizonnyal nem voltam túl meggyőző, így megdobtam beszédemet még egy mosollyal. - Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy ami idehozott az haza is fog vinni, csupán idő kérdése. Csak... várnunk kell. Oké? Nem vagyok biztos benne, miért kérdeztem, de úgy tűnik, hogy megtette a hatását. Továbbra is hegyezi a füleit és mosolyog. A következő néhány óra azzal telt el, hogy egy "Nagy túra" keretében megmutattam neki a házat. Nincs itt semmi rendkívüli és igazából igyekeztem vele elkerülni a hálószobámat is, mert féltem, hogy elnyelné a sok koszos ruha. Mindezek után, adtam neki valamit enni. Törtem neki néhány kisebb répát és legnagyobb meglepetésemre felfedeztem, hogy van már néhány foga. Mivel ő még mindig csak egy csikó, nem voltam biztos benne, hogy tud-e szilárd ételt enni, mint például a répát. Ráadásul ő egy rajzfilm figura, így fogalmam sincs, hogy mi a "helyes" az esetében. Elégedett volt az étellel és talált magának egy kényelmes helyet is apám fekvőfoteljában, ahova le is ült. Nem bánom, nem mintha én ülnék benne. Soha nem volt nekem megengedve, amíg apám élt, tehát miért kellene, hogy másképp legyen a halála után? Ez az ő széke. De én nem fogok megharagudni a kiscsikóra, mert nem tudta, hát hadd üljön ott, ahol a legkényelmesebb neki. Adtam neki egy kis takarót is, hogy belebugyolálhassa magát, mivel a lakás nincs túlságosan felfűtve jelen pillanatban. Nincs olyan hideg, mint odakint, de a kazánnal problémák vannak, amióta a szüleim meghaltak. Volt egy trükk, amitől megjavult, de ezt apám magával vitte a sírba. Valamikor minden bizonnyal elaludhattam. Őszintén szólva elvártam volna magamtól, hogy teljesen éber maradjak egy ilyen rendkívüli eseménynél, de a hosszú munkahelyen töltött órák és a Dash-ről való gondoskodás után a testemnek már más tervei voltak. Nem tudom mennyi ideig aludhattam, mielőtt ismét felébredtem, de ez nem számított, ahogy ismét becsuktam a szemem, úgy éreztem, hogy valami nyomja az oldalam. Körülnéztem és egy kis ciánkék csikó aludt mellettem; a szivárványszínű sörénye és farka mozdulatlan, a fejét pedig a karom belső felén pihentette. Tudom, hogy már kezd egy kicsit unalmas lenni ez a mém, de azt kell mondanom, hogy a szívem
robbant ismét. Ott feküdt összegömbölyödve mellettem és aludt, amitől akaratlanul is fülig érő mosoly jelent meg az arcomon. A szelíd légzése alig volt hallható. A sörényének szőrszálai csiklandozták a karomat, de nem mozdultam. A gyomromnál éreztem a teste melegét, ami melengette meggyengült szívemet. Néhány hónap nem hosszú idő; ennyi ideje várok egy ilyen pillanatra. Az én kicsi pónim, egy Rainbow Dash plüss amivel aludhatok, és amit magamhoz ölelhetek. És most van egy igazi Rainbow Dash-em, egy csikó, aki mellettem alszik, mintha születése óta ismerne. Most nincs semmi más, ami számítana nekem. A kétségbeesésem, a fájó lábam és fájdalommal teli szívem mind észrevétlenek maradtak. Nincs semmi más, ami megközelíthetné azt az érzést, amit most érzek; ezt az örömöt, amit ebben a pillanatban tapasztalok, ahogy ébren fekszem a kanapémon. Itt van. Igazi. Most ő az én kicsi pónim. Ő ... az én kicsi Dashie-m. ---------Csupán négy hónapja, hogy Rainbow Dash-t az otthonomba hoztam. Idő közben végeztem egy kis „kutatást” az ügy érdekében, de nem jutottam előrébb. Fogalmam sincs, miért van itt, de őszintén szólva már nem is nagyon érdekel. Ez a néhány hónap, amit vele töltöttem a legcsodálatosabb dolog volt az életem. Szeretettel és örömmel töltötte meg a szívem sok egyéb más érzésen túl. Most itt ül mellettem a kanapén, miközben én nézem a tv-t. Úgy tűnik, kedveli a reggeli rajzfilmeket a helyi csatornán, és én magam is megkedveltem őket. Úgy viselkedik, mintha csak egy kisgyermek volna. De miért is viselkedne másként? Egy másik csodás dolog vele kapcsolatosan, hogy beszélni tanul. Nem vagyok valami nagy tanító, vagy éppenséggel egy szülő, de megteszem ami tőlem telik, hogy segítsek neki megtanulni beszélni és olvasni. Egyelőre nem tudom még hogyan, vagy egyáltalán miként álljak neki az írás tanításának. A műsorban a szájukkal írtak, de ezzel most egyenlőre nem foglalkozom. Ha egy kicsit idősebb korában még itt lesz, akkor majd megteszem, amit tudok, hogy megtanítsam neki. ---------Lassan eltelik egy év. Az újrakezdés reményével nézek az új évnek elébe. Azonban úgy érzem, mintha ez az év egy kicsit túl gyorsan telt volna el számomra. Mivel nem tudom, hogy mikor született, így úgy döntöttem, hogy a megtalálásának napját nevezem ki a születésnapjának. Szeptember 17. ... elég fura, hogy pont ezen a napon kezdték el vetítetni az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság második évadát múlt évben. Időközben felhagytam a sorozat nézésével, amióta Dashie bekerült az életembe. Nem volt rá okom, hogy folytassam, és igazság szerint magamra se nagyon volt már időm. Nehéz lett volna elbújnom, miközben nézem, és még nehezebb lett volna elmagyaráznom neki a helyzetet, ha valaha is meglátta volna, főleg ilyen idős korában. Tudja, hogy a neve Rainbow Dash, de én idővel elkezdtem inkább a Pinkie által használt becenevén "Dashie"-nek szólítani. Szerencsére nem volt semmi gondja vele. Mostanra már tökéletesen tud beszélni, illetve minden különösebb gond nélkül tud olvasni is, és elkezdte azt is megtanulni, hogyan kell írni; kitalálhatjátok, a szájával.
Próbáltam a "feltalálni" valami eszközt, hogy a patájával tudjon írni, de úgy tűnik, a szájával való írás természetesebb számára, mint a patájának mozgatása. Egy dolog azonban kifejezetten zavart vele kapcsolatban. Minden nap az ablaknál ült és nézett kifelé. Nem aggódtam amiatt, hogy meglátja egy járókelő. Egy zsákutcában lakom, így ez a legkisebb gondom. Mégis, bár nem mondja, de látom rajta, hogy szomjazza a friss levegőt. Nem tarthatom idebent egész életében. Hm... kezdek úgy beszélni róla, mintha örökké itt maradna. De ez nem igaz. Egy nap, valamelyik nap, haza megy majd, függetlenül attól, hogy egy egyszerű "puff" lesz, és már el is tűnt, vagy valamilyen varázslat hatására megjelenik Twilight és haza viszi, hogy minden megoldódjon. A szívem mélyén, remélem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, de az eszemmel azonban tudom, hogy be fog. Csak idő kérdés, hogy mikor. Remélem, hogy hamarosan ki tudom majd vinni. Munkába menet és hazafelé úton elkezdtem kifigyelni, hogy a környező elhagyatott telkek és parkok közül hova lenne a legpraktikusabb kivinnem. Furcsa módon, úgy tűnik, hogy a legjobb megoldás az, ha oda viszem ahol fiatal koromban én is játszottam. Akkor tehát ez eldőlt, a parkba viszem. Hogyan jutok vele oda? Még mindig viszonylag kicsi, így el tudom rejteni a kabátomban, vagy valami hasonlóban. Holnap elvileg szép napunk lesz egyébként is. ---------Megcsinálta. Két évnyi gondoskodásom mellett, és úgy hogy egyáltalán nem tudok semmit a repülésről, segítettem neki megtanulni repülni. Kifejezetten nagyra nőtt az elmúlt években, és már nehéz volt elrejteni, amikor mentünk a parkba. Végső elkeseredésemben végül vettem neki egy kutya jelmezt, hogy azzal feltűnés nélkül ki tudjunk menni a parkba. Nem volt elragadtatva az ötlettől. Végül, beszereztem néhány könyvet a könyvtárból, és utána olvastam, hogy miként tanítják a madarakat repülni. Utána nézhettem volna az interneten is, de attól féltem, hogy kíváncsi lesz rá. Az interneten rengeteg szörnyűség van és még nem áll készen rá. Már az is elég nagy probléma, hogy megismerkedett a televízióval, de túlságosan élvezi a Spongya Bob-ot és a Nascar-t, és nincs már szívem elvenni tőle. Visszatérve a repülésre. Hetek óta kijárok vele a régi parkba, annak reményében, hogy tudok majd neki segíteni, hogy megtanuljon repülni. Van ott egy nagy fa, aminek a kilógó ágai egy homokozó fölé nyúlnak. Tökéletes hely neki a gyakorlásra. Ha leesne és nem tudnám elkapni, legalább lesz valami viszonylag puha, amire eshet. Sokat esett. Tudtam, hogy sokat fog esni. Sok karcolás, vágás és horzsolás vezetett a célja felé, de végül, több heti kemény munka után végre repült. Igaz, csak egy rövid távot, mintegy 15 métert, de akkor is csinálta. Egy kicsit megtépázott állapotban, de büszkeségtől sugárzóan. Most már valószínűleg tud majd a magasban repülni és így az a néhány ember a földön nem fogja észrevenni. Majd ki kell derítenem, hogy tényleg képes-e manipulálni a felhőket, mint a sorozatban, mert az nagyban megkönnyítené, hogy elvigyem ide-oda. Egyszerűen elrejtőzhetne egy felhőn, amíg kiérünk a parkba. Még egy dolog, ami felkeltette a figyelmemet. Megkérdezte, hogy lehet-e a saját szobájában. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy a háznak van még egy hálószobája, bár a szüleim megtöltötték a
régi iskolás cuccaimmal, valamint számos régi játékommal. Lehet, hogy még tetszenének is neki, bár ő már idősebb annál, szóval nem tudom, hogy mennyire lesznek számára szórakoztatóak. Ha viszont lenne saját szobájába, akkor tudnák neki adni olyan dolgokat, amik csak az övéi lennének és így ez számára is természetessé válna. Ő egy elég okos csikó, és tisztában van a fajaink közötti különbséggel, de még mindig nem tud semmit a saját eredetéről. Még nem áll készen rá; addig viszont az egyetlen dolog, amit megtehetek érte, hogy boldoggá teszem. Már csak arra vágyom, hogy megvehessem neki mindazt, ami boldoggá teszi. ---------Ha azt mondtad volna nekem négy évvel ezelőtt, hogy egy szivárványszínű rajzfilm póniról fogok gondoskodni, én mondtam volna, hogy őrült vagy. Talán az vagyok minden tekintetben, de nem érdekel. Boldog vagyok. Ő is boldog. A mai nap pedig az ünneplésé, a mai napon, az én kicsi Dashie-m megszerezte a szépség jegyét. Igazság szerint először nem is tudta, mit kezdjen ezzel az új dologgal. Nem tudta, mi az, amíg el nem magyaráztam neki. Utána viszont még jobban el lett tőle ragadtatva, mint korábban. Egy normális parki kirándulásnak indult, de ezúttal úgy döntött, ki akarja próbálni, milyen magasra tud repülni. Előírtam neki, hogy milyen magasra repülhet, de őszintén szólva nem sok beleszólásom volt abba, hogy mit csinál odafenn. Nem tudok repülni, így a legtöbb, amit tehetek, hogy óvatosságra intem. Valahol fejébe vette, hogy kideríti, milyen gyorsan tud repülni, valószínűleg ez köszönhető volt annak is, hogy egy Nascar rajongó és persze, hogy alapjában véve is egy versengő alkat. Egy ideje próbált saját trükköket és mutatványokat kitalálni, amiknek neveket is adott. Én csak ültem egy padon, amit rendbe hoztam és szurkoltam neki. Egy ideje nem is volt már a környezetünkben senki más. Igaz is, ha jól tudom, akkor kicsit több mint egy éve ment el az utolsó lakó ebből a blokkból. A pletykák szerint az egész térséget fel fogja vásárolni valamilyen cég és mindezt egy nagy ipari övezetté alakítják át. Egyelőre nem igazán tudom, hogy mit kezdjek ezzel... de ez most nem fontos. Most, teljesen át jár az öröm, hogy az én Dashie-m végre tudja a helyét. Való igaz, ez nem az ő világa, de ő még mindig ugyanaz a Rainbow Dash a sorozatból. Függetlenül attól, hogy én neveltem fel, mégis ugyan olyan a személyisége és hozzáállása a dolgokhoz, mint amilyennek megismertem a sorozatból. És most már megszerezte a szépség jegyét is. De visszatérve a történethez, felszállt nagyon magasra, hogy a zuhanással próbálja növelni a sebességet. Minden tényező adott volt számára; az elhelyezkedés, a koncentráció, és talán az is, hogy a földről figyeltem és drukkoltam neki, de végül megcsinálta. Áttörte a hangsebességet, és létrehozta a szónikus színrobbanást. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmit végre lehet hajtani a világomban. Tudtam, hogy képes átlépni a hangsebességet, de hogy a szivárvány részét is végre tudja hajtani? Ettől eldurrant az agyam. Tehát az elsődleges robbanás sok törött ablakot eredményezett és az utcákon parkoló autók riasztóit még a szomszédos megyében is bekapcsolta. Gyorsan felkaroltam, és rohantunk haza, mielőtt bárki is megérkezne a parkba. Szerencsém volt, az én ablakaim nem törtek be.
A nap hátralevő részét ünnepléssel töltöttük. Véletlenül pont ma volt a negyedik születésnapja is. Nem tudom, hány éves lehetett valójában, amikor hozzám került, úgyhogy elölről kezdtem a számolást. Vettem volna neki egy tortát is az alkalomra, de a robbanásnak köszönhetően az összes üzletet bezártak az újraüvegezések idejére. Így csináltunk egy saját tortát. Úgy tűnik, a fan fiction íróknak igaza volt: egyáltalán nem tud sütni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én sem vagyok a legjobb, de ez ettől függetlenül is szörnyű lett. De jól éreztük magunkat; jól érezte magát és boldog volt. Ezért én is boldog vagyok. Bár számára ez volt a nap fénypontja, az enyém csak néhány pillanattal ezelőtt érkezett el. Hozzá szokott már, hogy a szobájában alszik ahelyett, hogy a kanapén aludna velem. Igazából felhagytam azzal, hogy a szobámban aludjak, ezáltal biztosítva neki társaságot a nappaliban egészen mostanáig. Most már ismét tudok aludni a saját ágyamban, de az ajtómat továbbra is nyitva hagyom, így ha szüksége volna rám, megtalál. Épp lefektettem az ágyába, és jó éjszakát kívántam neki, amikor a következőt mondta: - Jó éjt apu. Szeretlek. Nem voltam az interneten már vagy három éve? Nem tudom, hogy az Én kicsi pónim dolog hogy áll az interneten, vagy milyen mémek léteznek még vagy tűntek el. De a fene egye meg, ki fogom mondani, mert ez így igaz! A szívem robbant kétszer! Ez az első alkalom, hogy nem csak úgy hívott, hogy apu, amit alkalmanként tett, de még azt is mondta ... "Szeretlek." Egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak, vagy mit csináljak. Sose voltam még ilyen helyzetben ez előtt. De eszembe jutott, amit anyukám és apukám szokott mondani. Szóval lehajoltam és megcsókolta a homlokát, és ugyanezt mondtam neki. - Jó éjt, én kicsi Dashie-m. Én is szeretlek. Rám mosolygott, aztán lehunyta a szemét és elaludni. Miközben kimentem a szobájából leoltottam a villanyt, de a Spongya Bob-os lámpáját égve hagytam, végül becsuktam a szobája ajtaját és leültem a kanapéra. Egy óráig meg sem mozdultam, annyira elmerültem a gondolataimban. Néhány alkalommal már szólított „apu”-nak, de nem vettem komolyan. Volt elképzelésem róla, hogy miért hív így. Annyi időt töltöttem már vele, hogy az élete részévé vált, hogy én vigyázok rá. De ma este, amikor azt a szót mondta, a felismerés belenyilallt a szívem. Én vagyok az apja. Az apjának tekint. És őszintén szólva úgy gondolom, ő a lányom. Bár mindketten teljesen más fajhoz tartozunk, mégis teljes szívemből szeretem. És neki ezeket a szavakat el kellett mondania nekem, hogy ezt végre megértsem. Azt hiszem, végül megértettem. Széttört a kemény héj, amely a szüleim halálakor alakult ki körülöttem. Beengedtem ezt az édes kis csikót az életembe. Adtam neki egy otthont ahol élhet; ételt, amit ehet és most egy apát, akit szerethet. Ő adott nekem reményt, szeretetet, együttérzést és most valamit, amit soha nem gondoltam, hogy teljesül: egy lány gyermeket. Még mindig találgatom, hogy mikor fog eljönni az ideje, hogy ő visszatér Equestria-ba. És minden nap egyre nehezebben belegondolnom, hogy mikor fog valójában megtörténik. Csak remélni tudom, hogy
ő soha nem felejt el, mert én soha nem fogom elfeledni. ---------Azt hiszem Dashie elérte a végleges méretét. Felfele kerekítéssel körülbelül egy méter magas és felnőtt. Bár az én számításom szerint még csak 10 éves, valójában lehet, hogy sokkal inkább a 14-hez vagy 15-höz van közelebb a tényleges kora. Így megünnepeltünk 5 elmaradt születésnapot és a hivatalos költöző napunkat. Így van, költöző nap. Ki költözünk a szüleim házából, hála az eddig megtakarított pénzemnek, plusz egy kis szerencsének a kaszinóban. Vettünk egy szép házat százhatvan kilométerre a várostól. Tartozik hozzá rengeteg nyílt tér, nincs egy ház se a tíz kilométeres körzetünkben és csak ő és csak én lakunk itt. Most már annyit repkedhet, amennyit, és amikor akar. Most már igazán boldog, bár hiányzik neki a régi park. Annak azonban már vége, mint minden másnak is, ami ott maradt. Egy nagy cég felvásárolta a telkeket, lebontott mindent, és épített egy nagy gyárat a helyére. Ez egy bámulatos fellendülés a gazdaságnak, és az emberek elkezdték újra benépesíteni a környéket. Örültem neki, de... Egyszerűen nem volt már nekünk való. Az a sok ember akadályozta volna a kijárásunkat és én nem fogom rákényszeríteni őt, hogy egész nap bent ücsörögjön, hacsak éppen nem esik. Kaptam új munkát is, amelyik jobban fizet, sokkal jobban, mint a régi. Dashie is mondta, hogy keresne munkát, de aztán eszébe jutott, mit mondtam neki. A tekintet az arcán szívszorító volt. Együtt élveztük a közös tortánkat, amit készítettünk és meg kellett említenem, hogy jelentős javulást értünk el a legutóbbihoz képest, miután felemlegette. Én viccelődve azt mondtam, hogy nem neki köszönhetően, mivel ő egy póni és nevettem. Ő hallgatott. Istenem, de szörnyű vagyok. Én. .. Én kinevettem a lányomat, mert más. Órákon át csak bocsánatot kértem tőle és bár azt mondta, megérti, tudtam, hogy még mindig fáj neki. Szerencsére, van egy módja annak, hogy helyre hozzam ezt. A telek már a puszta méretei miatt is sok fűnyírást kíván, így holnap átalakítom majd a fűnyírót, hogy ő is tudja használni és így neki is lesz munkahelye. Fizetni is fogok neki érte, hogy megvehesse belőle, amit akar. Habár én fogom neki megvenni, de legalább elmondhatja, hogy megdolgozott érte. A sorozatban időjárás póni volt, azonban semmi szükségem nem volt rá, hogy nekiálljon szórakozni természetanyával, hacsak nem vészhelyzetről van szó, ennél fogva nem igazán tudok neki más munkát adni. Még mindig nem tudom elhinni, hogy már tíz éve velem van. Istenem, olyan gyorsan telik az idő... Bárcsak le lehetne lassítani, hogy én is több időt tölthessek vele. Nem tudom mikor, de van egy rossz előérzetem, hogy már nem sokáig maradhatunk együtt. Mindez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. ---------A mai nap minden bizonnyal életem legrosszabb napja, még rosszabb, mint amikor a szüleim meghaltak. Ez alakommal nem tudtam felkészülni arra, ami várt. Dashie megtudta az igazságot, mielőtt el tudtam volna mondani neki. Megtudta, hogy ő egy rajzfilmfigura egy gyerekek készült rajzfilm sorozatból. Mérges volt, nem is, minden képzeletemet felülmúlóan dühös volt. Bezárkózott a szobájába, de ismerem már. Nem maradt ott sokáig. Kinyitotta az ablakot, és valószínűleg bánatában
elrepült egy fára duzzogni. Egy szörnyeteg vagyok. El kellett volna mondanom neki már korábban, de nem tudtam, hogy mikor lett volna megfelelő az idő rá. Most mindketten szenvedünk az én nemtörődömségem miatt. Azt hittem jó ötlet bekötetni a kábel tv-t, mert így több műsort nézhet, de nem vettem észre, hogy a HUB csatorna is benne volt a kínálatban. Nem is tudtam róla, hogy ez még fut, azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy az Én kicsi pónimat még ennyi idő után is VETÍTIK! A nyolcadik évadnál befejezték, de azóta is ismétlik. Emlékszem, éppen hazaértem a munkából némi élelmiszerrel, lepakoltam a konyhában és bementem a nappaliba. Ekkor láttam meg... "YAY! Megcsináltuk!" Fluttershy sikoltozni kezdett és ugrált, miközben Applejack, Twilight, és Pinkie Pie mind csak ültek a felhőkön és elképedve néztek ki a fejükből. Megszakadt a szívem ... Felismertem ezt a részre... Emlékeztem erre a részre. Még azok után is, hogy 12 éve egy részt sem láttam... Máig emlékszem arra a rohadt epizódra. Ebben a részben, Rainbow Dash megcsinálja a szónikus színrobbanást, ugyanúgy, ahogy Dashie megtette évekkel ezelőtt. Mindvégig a kezemben tartottam a kulcsokat... de végül csak leejtettem őket . Megcsörrentek a fa padlón és ha eddig nem tudta, hogy itthon vagyok, akkor most már tudja. - Mióta... - Kérdezte Dashie érzelmektől mentes hangon. - Én... - Mióta tudsz erről? - Én... Dashie megfordult és rám nézett. Sírt és a sörénye még rosszabb állapotban volt, mint általában. -MIÓTA TUDSZ ERRŐL? Nem tehettem róla... de egy könnycsepp futott végig az arcomon, miközben kiabált velem. Annyi év után ez volt az első alkalom, hogy felemelte a hangját velem szemben. És minden cseppjét megérdemeltem. Szóval leültem, kikapcsoltam a tévét és elmondtam neki mindent. Beszéltem neki a sorozatról, a megtalálásáról és válaszoltam minden kérdése bármi is volt az. Sok kérdése volt. A legtöbb a sorozattal volt kapcsolatos, amivel kapcsolatosan elmondtam neki, amit valójában gondolok. Hogy bár ő a Rainbow Dash a sorozatból, de ő maga egy másik póni. Megpróbáltam elmagyarázni neki, de az önfejűsége átvette felette az irányítást, miközben tovább ostorozott.
Magamra vettem. Megérdemeltem. Már hosszú évek óta rejtegetem előle ezt a szörnyű titkot. Ő már egy felnőtt kanca, aki képes lenne gondoskodni magáról, ha Equestria-ban lenne. Itt viszont úgy bántam vele, mintha még mindig az én kicsi csikóm lenne. Amit tetten az rossz volt, de már nem tudok tenni ellene. Nem akartam, hogy ez valaha is megtörténjen, de tudtam, hogy egyszer meg fog. Azt kellett volna tennem, ami helyes, de nem tettem. Csak idő kérdése volt, hogy mikor jön rá, hogy ő más. A beszélgetésünk után felrepült a szobájába és becsapta az ajtót maga után. Egy órával később megnéztem, hogy van, de mivel nem válaszolt, így egyértelművé vált számomra, hogy kirepült. Csak remélni tudtam, hogy visszajön majd, vagy ha mégsem, akkor távol marad mindenki mástól is. Vagy ha más nem, akkor egyszerűen csak megnyílik egy kapu és hazatér, hogy többé gondolnia se kelljen rám. Ebben a pillanatban csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom. Annyira ... annyira ... sajnálom. ---------Már három napja, hogy Dashie elment. Aznap éjjel, mikor elment, olyat tettem, amit már nagyon régóta nem: elmentem sétálni. Nem voltam biztos benne, hova mentem, vagy mennyi ideig mentem, de ez nem is számított. Sétáltam. Most, három nappal később ismét kint találtam magam és sétáltam. Nagyjából három órát voltam kinn és bár még csak délután öt óra volt nagyon besötétedett. Kezdett feltámadni a vihar és félő volt, hogy el fog kapni. Megfordultam és elindultam hazafelé, de egyáltalán nem siettem. Sajnos az elmúlt néhány napban gyakorlatilag nem volt erőm semmihez és mindezek tetejébe alig ettem mást néhány pirítóson kívül. Elveszettnek érzem magam, miközben áthaladok a házamat körülvevő erdőségen. Nem, a mi házunkat. Ez éppen annyira az övé is, mint az enyém, és ezen semmi nem fog változtatni. Eleredt az eső, de nem gyorsítottam a lépteimen. Csak sétáltam tovább, ugyanúgy, ahogy tettem régen is. A Dashie érkezése előtti fájdalmaim és a bánataim emlékei elkezdenek visszaszivárogni az elmémbe. Már évek óta nem gondoltam ezekre. A fák leveleiről lehulló vízcseppek segítettek megőrizni a figyelmem. Ez egy békés hang, amelyet soha nem lehet hallani a városban. Kezdett már érződni az eső, ahogy a pólóm kezdett teljesen átázni. Holnap reggelre biztosan beteg leszek, de nem érdekel. Beteg vagyok már ide s tova három napja egy lelki betegségtől, amely darabokra tép. A lányom itt van valahol, sérülten, némi kényelemre és melegre vágyva ebben esőben. Bárcsak ott lehetnék neki, annak ellenére, hogy ő valószínűleg nem akarja, hogy ott legyek. Lehet, hogy soha nem is akar már találkozni velem, azok után ahogy viselkedett. Nem hibáztatom őt ... Szörnyű érzés lehet így megtudni a múltunkat. El sem tudom képzelni, milyen lehet. Dashie erős kanca, és át fogja vészelni. De azt is tudom, hogy időnként haragtartó. Nem vagyok biztos benne, hogy ha vissza is jön meg fog-e nekem bocsátani valaha is. Vagy ami még ennél is fontosabb, meg tudok-e bocsátani magamnak.
Most már itt is esni fog. A fa lombozata alig tartja már vissza a szakadó esőt, érzem, ahogy kalapálnak rajtam a vízcseppek. Megállok, körülnézek, és végre rászánom magam, hogy hazamenjek. Nem tévedtem el, könnyű az ilyen helyeken tájékozódni, miután megszokja az ember. Csak miközben sétálgatok Dashie-t is keresem. Ez az elsődleges oka annak, hogy az erdőbe mentem sétálni. Sietősebbre veszem a tempóm az esőben. Egyszer csak meglátok egy nagy és terebélyes fát. A termete miatt kilóg a többi közül és elnézve az alig nedves füvet alatta biztosra vehetem, hogy az ágai védelmet nyújtanak még egy ilyen vihar elöl is. Pihennem kell egy kicsit, így megállok a fa alatt és leülök. A fű alig nedves, csak néhány apró esőcsepp talált utat idáig. Dashie helyében pont egy ilyen fa alá bújnák az eső elől. Kívánom, hogy igazam legyen, de semmi jelét nem láttam, ahogy közeledtem hozzá. Becsukom a szemem és nekidőlök a fa sovány kérgének, miközben az életemen merengek... az életünkön, mint apa és lánya. Családdá érettünk és szerencsére nagyon kevés vitánk volt. Azonban egyikük sem volt olyan szívfacsaró, mint a három nappal ezelőtti. Érzem, ahogy egy könnycsepp fut végig az arcomon, ahogy újra elképzelem Dashie arcát. A harag és a zavarodottság a szemében széttép engemet. Nagyon szeretném rendbe hozni a dolgokat, vagy vissza menni az időben és megakadályozni, hogy mindez megtörténjen. De nem tehetem. Ami történt, megtörtént. - Nagyon sajnálom... Hangosan beszélek, nem törődve azzal, hogy bárki figyel-e rám. Egyedül vagyok az erdőben, ahol legfeljebb a vad állatok hallhatnák. De ebben az eső ők is inkább elbújnak, és azok, amelyek nem, azok pedig messze vannak tőlem. - Annyira sajnálom Dashie. Mindkét szemem lehunyva a fának dőlve sírok tovább. Az eső továbbra is ömlik körülöttem. Alkalmanként egy csepp a fejemre hull, de nem érdekel. Reccsenést hallok. Kinyitom a szemem a hirtelen hangra és balra nézek. Teljesen ledöbbenek, amikor meglátom magam előtt könnyes szemmel, ahogy néz rám. Dashie, a kicsi Dashie-m állt előttem összecsomósodott sörénnyel és farokkal a bogáncsoktól és a fanedvtől. Teljesen át volt ázva, mind esőtől, mind a könnyeitől. Egyáltalán nem hallottam, ahogy megközelített köszönhetően annak, hogy egy Pegazus, így nagyon csendes és könnyű léptű a patáin. Nem szólt semmit, csupán odasétált hozzám nem törődve a patái által keltet zajjal sem. Nem mozdultam, csak ültem a földön és néztem a könnyes szemeimmel. Szörnyen nézett ki, de ugyan akkor mégis gyönyörű volt. A szőrére ráférne egy alapos tisztítás, de jelenleg ez volt a legkisebb gondja.
Egy szó nélkül leült mellém, de kerülve a szemkontaktust az erdő felé nézett. Csak nézek rá. Szeretném szorosan átölelni és el nem engedni soha többe, de visszafogom magam. Ez túl korai lenne. Végül ő szólalt meg először. - Én... Hallottam, hogy… -A hangja ekkor halk suttogásba váltott. - Én is sajnálom. Én csak mosolygok zokogva. Mindig nehézséget okozott neki a bocsánatkérés és a makacs hozzáállása most is tetten érhető volt. - Dashie, nincs miért bocsánatot kérned. Az én hibám volt, ilyen egyszerű. Úgy látszik nem sikerült hatnom rá, mert szomorú arccal rám nézett. - Apu. Te... Te szeretsz még engem? Most jött el az ideje a cselekvésnek. Átkaroltam és szorosan magamhoz öleltem. - Természetesen Dashie. Mindig szerettelek és mindig szeretni foglak, nem számít, mi történik. Egy ilyen kis harc, mint ez, nem fog ezen változtatni. Viszonozza az ölelést miközben ülünk és sírunk tovább. Folytattuk a bocsánatkéréseket, én azért, mert nem mondtam el neki az igazat, ő pedig azért, mert felemelte a hangját velem szemben, és amiért kiszökött. Egy idő után az eső kezdett alább hagyni, de mi továbbra is a fa alatt maradtunk. - Apu. - Hm? - Haza mehetünk már? Nagy szükségem lenne egy zuhanyra. Felkuncogtam és ő is nevet miközben felkeltünk. Haza indulunk és ő ismét mosolyog, akárcsak én. Átgondoltam a dolgokat és azt hiszem, idén egy kicsit korábban adom oda neki a születésnapi ajándékát. Egy jegyet az Indy 500-ra. Igen, elviszem az Indy 500-ra. Majd egy felhőn ülve nézheti, míg én a lelátón leszek. Nem is kellene neki jegyet vennem, de szüksége lesz valamiféle emlékeztetőre, hogy ott járt. Biztos vagyok benne, hogy nagy durranás lesz. Nem gondolom, hogy ez mindent rendbe hoz majd, de remélem, hogy feldobja kissé. Kell neki némi idő, de biztos vagyok benne, hogy el fogja fogadni, hogy egy rajzfilm figura. Ő egy okos kanca, tudja, hogy létezik és nem az a kitalált rajzfilm póni. Én csupán támogatni tudom abban, hogy ezt elhiggye és remélem ő is segít majd nekem elhinni mindezt. ---------Van egy pont minden szülő életében, amikor hagynia kell, hogy a gyermeke elmenjen. Vagy jó vagy
rossz értelemben, de egyszer egy bizonyos ponton meg kell történnie. Most itt ülök a nappalimban, egyedül és a távoli emlékeink fényképei felett morgolódok. A 20. születésnapján szerettem volna elvinni egy különleges kirándulásra megnézni vele egy légi bemutatót. Miközben készülődtünk az indulásra egyszer csak kopognak az ajtónkon. Az elmúlt években, amióta itt élünk, még soha senki nem kopogtatott az ajtónkon. A fenébe, nem is gondoltunk ki semmit arra az esetre, ha látogató érkezne. Így egyszerűen csak szóltam neki, hogy menjen a szobájába, amíg ezt elintéztem. Miután hallottam, hogy becsukta a szobája ajtaját, nyugodtan és együttműködően megkérdeztem, ki kopogtatott feltételezve, hogy valószínűleg valami eltévedt átutazó az. Egy elegáns női hang válaszolt, amely ugyanakkor olyan figyelmet megragadó volt, hogy teljes mértékben lebilincselt. Megkérdezte, bejöhet-e; normális esetben egy szemrebbenés nélkül nemet mondok, de mégis, volt valami ismerős a hangjában. Nem tudtam mit tenni, így hát kinyitottam neki az ajtót. Amikor először megláttam a tornácomon, nem voltam biztos benne, hogy álmodom vagy hallucinálok. Ott állt, a ragyogó és fenséges Celestia hercegnő. Elakadt a szavam; hireletelen nem tudtam, hogy a brony izgalmam érzelmeit engedjem szabadjára, amit legutóbb akkor éreztem, amikor először megtaláltam Dashie-t, vagy pedig a bánatom, mivel tudtam, hogy mit jelent ez. Termetre akkora volt, mint egy majdnem teljesen kifejlett ló. Ott állt még egy pillanatig és nézett rám velem szemmagasságban. Hátrébb léptem és beengedtem. Ami viszont váratlanul ért, azaz őt követő öt másik póni volt. Elsőként Twilight Sparkle és utána a banda többi tagja: Applejack, Rarity, Fluttershy, és végül Pinkie Pie pattogott be. - Ó, tehát így néz ki egy másvilági ház belü…! DE JÓ!!! Van konyhája! Majd éhen halok, te nem vagy éhes? Tudok csinálni magunknak… - Nyugi van má cukorfalat. Rainbow-é vagyunk itten és nincs most időnk falni. - Mondta Applejack miközben megállította a patájával. – És nem számít, mennyire vagyunk éhesek. – Fejezte be miközben elkezdett korogni a hasa. Még mindig nem nagyon tudtam, hogy miként is reagáljak minderre, de nem akartam tiszteletlen lenni, így felajánlottam nekik némi maradékot. - Uh, maradt még valami a tegnapi vacsorából. Azzal tudok szolgálni számotokra. Pinkie ezt egy „igennek” vette és nagy lendülettel berohant a konyhába. Úgy tűnt nem is kell mondani neki, mi hol van, mert azonnal tudta mit hol talál. Azt, hogy ez a vak szerencsének vagy annak tudható be, hogy ő Pinkie Pie, nem tudom... Ez majd inkább később eldöntöm. - Ééén inkább véle megyek, biztos, ami biztos. - mondta Applejack és elsétált, hogy csatlakozzon a hiperaktív pónihoz. Kalapot emelt nekem és utána eredt. Furcsálltam, hogy a pónik egyáltalán nincsenek zavarban egy olyan lény társaságában, mint én. Ugyanakkor ez rólam sem volt elmondható, bár esetemben ezt magyarázza, hogy gyakorlatilag 15 évet éltem együtt Dashie-vel, mialatt felnőtt. Most viszont öt másik póni és egy istennő ló nézett rám az hasonló kíváncsisággal, mint ahogy én néztem rájuk.
Volt egy pillanatnyi csend, míg a két kanca kimegy a konyhába és elkezdi kirámolni az hűtőt. - Nagyon meg vagyok lepődve. - kezdett bele Celestia. – Egy kicsit nagyobb ellenállásra számítottam. - Miért? Tudom kik vagytok. - Áh, így már értem. – Válaszolta Celestia egy bólintással kísérve. - Amennyiben egy gyerek műsor kitalált szereplői vagytok, akkor igen. De egyébként fogalmam sincs, miért vagytok itt. Az utolsó résznél hazudtam, remélve, hogy nyugodt tudok maradni. Tudtam, mi az ok, de nem akartam azt tudomásul venni. - Ó, én viszont azt hiszem, egészen pontosan tisztában vagy vele. A szívem a torkomban kezdett dobogni az izgalomtól. Valóban tudtam, és ő is azonnal a lényegre tért. Az elmúlt években mindig erre a pillanatra készülődtem, de ahogy teltek múltak az évek egyre jobban elhalványult ez a gondolat az elmémben, míg végül csak egy kósza emlék foszlány maradt belőle. Ez mindig így szokott lenni, amikor már minden tökéletes és végre semmi miatt sem kell többé aggódnod. - Elnézést uram. – Kezdett bele Twilight. – De az alapján, amit eddig megtudtunk, Rainbow Dash-nek itt kellene lennie. Itt van? Ránéztem a lila kancára és nemet akartan neki mondani, de utólag rájöttem, hogy reménytelen próbálkozás lenne. - Fent van a szobájában. - A szobájában? - Kérdezte meglepődve Rarity. - Igen, Dashie-nek van saját szobája. Nem voltam biztos benne, hogy ki kopogott, és nem akartam, hogy észrevegyék. - Dashie? Ó szívecském, máris ilyen jó barátságban vagy vele? – Folytatta Rarity. Szívem szerint úgy megütöttem volna azt a pónit; mégis mi alapján sértegethet ilyen módon? - Barátságban? Had ne kezdjek bele a dolgok részletezésébe. De ha már itt tartunk, mégis mit műveltetek ti pónik odaát? Celestia rám meredt, hogy vegyek vissza a hangszínemből. - Tudod, a tanítványom… - Tudom, ki ő, térj a lényegre. - Elég nyers voltam vele, de dühös voltam és meg akartam tudni, miért küldték Dashie-t csikóként egy másik világba. Twilight az alsóajkába harapott, miközben a tanítója folytatta: - Igen, természetesen. Ahem, egy varázslaton dolgozott, hogy segítse az időjárás csapatot néhány vihar alapú fejlesztésben. Nos, az egyik vihar túl nagyra sikeredett és amikor Twilight megpróbálta ellen varázsolni, egy villámcsapás összeütközött a varázslatával. Szerencsétlen módon Rainbow Dash
túl közel volt a robbanáshoz, ami elnyelte és átküldte… nos, ide. Szóval, most itt vagyunk, hogy haza vigyük, ilyen egyszerű. Mielőtt válaszolhatott volna, Dashie kiszólt a szobájából: - Apu? Minden rendben van odalent?" Egy pillanatra megállt bennem az ütő, miközben végignéztem a pónikon. Mindegyikük arcára ráfagyott a zavarodottság, amikor felismerték Rainbow Dash hangját és hogy azt mondta: "Apu". - Hm... Bocsi má cukorfalat… - Kezdett bele Applejack, miközben visszatért a konyhából. – De jó hallottam, hogy Rainbow „Apu”-nak szólított. Mielőtt válaszolhatott volna, Celestia szólalt meg ismét. - Kérlek, megmagyaráznád ezt? Gondolatok egész hada árasztotta el az elmémet. Már csak egy dolgot tehettem ... és meg kellett tennem, annak ellenére, hogy nem volt kedvemre való. - Menjünk át a nappaliba, és kérlek, helyezzétek magatokat kényelembe, mindjárt megyek én is. Nem hagytam, hogy válaszoljanak, megfordultam, és lassan felment a lépcsőn. - Apu? - Igen Dashie, jövök már. Nekünk... – Visszanéztem a pónikra, akik továbbra is csak néztek, miközben mentem fel. - Beszélnünk kell. Szóval így tettünk. Elmondtam neki, kik jöttek, és hogy azért jöttek, hogy haza vigyék. Egyre gyakrabban nézte a rajzfilmet és igazából szórakoztatónak találta az izgalmas kalandjaikat. Már túltette magát azon, hogy ő lenne a Rainbow Dash a sorozatból, és úgy nézte, mint bármelyik másik rajzfilmet. Ahogy beszéltem vele és próbáltam elmagyarázni neki, hogy azok a pónik a földszinten azok, akiknek a létezésében eddig nem is hitt, ő csak nevet. Nem akarta elhinni nekem, és azt hitte, hogy valamiféle tréfát űzök vele. Így hát levittem a nappaliba. - DASHIE! – Kiáltotta Pinkie és azonnal rávetette magát a ciánkék barátjára. - Hé, hagyjál békén! - Kiáltotta Dashie és gyorsan kibújt a rózsaszín póni szorításából. Egy kissé meghátrált, amikor meglátta a nappalinkat megtöltő pónik hadát. Mindannyian aggódó arckifejezéssel néztek rá és nem értették miért taszította el magától a legközelebbi barátját. Pinkie a vattacukor sörénye hirtelen kiegyenesedett, ahogy zavart tekintettel nézett rá. - Te ... Te nem ismersz meg... ugye? - Nem, egyikőtöket sem. – Folytatta Dashie. Fájt ezt látni. Tudtam, hogy ezek voltak a barátai, de olyan sok minden történt másképpen, hogy nincs tudatában a teljes igazságnak. Egyikőjük sem tudta, így ezt is el kellett nekik magyaráznom. - Én... – Kezdtem bele. - Dashie, kérlek foglalj helyet, hogy tudjak velük beszélni.
Így is tett és lefeküdt a fotelbe. Egész idő alatt a pónikat nézte, akik elfoglalták az ágyakat és a középső szőnyeget a kandalló előtt. Eljött hát az idő, de először még kérdeznem kellett valamit: - Mennyi ideje került át ide? A kérdés váratlanul érte őket, de Twilight Sparkle kezdett bele a válaszba. - Körülbelül 15 napja, miért? Szóhoz sem jutottam. Tizenöt nappal ezelőtt? A fenébe is, már velem van 15 éve! Ez azt jelenti, hogy amíg itt eltelik egy év, addig náluk csupán egyetlen nap. - Nos. – Folytattam. – Itt sokkal több idő telt el. - Mennyi? – Kérdezte Twilight. - Tizenöt év. Minden póninak, beleértve Celestia-t is tátva maradt a szája. - Ez megmagyarázza mié nem ismert meg minket. - mondta Applejack. - Nos, ez a helyzet. Amikor megtaláltam őt, ő csupán... egy kiscsikó volt. - Tessék? - Számításaim szerint nem lehetett több négy vagy öt évesnél. Most Celestia tűnt meglepettnek. - Azt akarod mondani, hogy tizenöt éven át gondját viselted Rainbow Dash-nek egészen kiscsikó korától? - Kérdezte. Én csak bólintottam és vetettem egy pillantást Dashie-re, aki kifejezéstelen arccal ült. - Mi... ő... – Kezdtem bele, de nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. - Tudom, hogy ez nem igaz... Istenem, bárcsak az volna, de… - Most már értem, az „apu "megszólítást. – Vágott a szavamba Celestia szigorú tekintettel az arcán. Gondolkodott, próbálta összerakni a fejében, hogy mi is történhetett. Én magára a varázslatra gyanakodnék, minden bizonnyal az instabil mivolta fiatalította meg. Néhány pillanatig mindenki elcsendesült és a hét póni és jómagam légzésén kívül más nem is volt hallható. Végül Dashie törte meg a csendet. - Szóval minek kellene most történnie? Néztem a hercegnőt, és megpróbáltam leolvasni az arcáról valami választ. Nem számít, mennyire tudtam jól olvasni Dashie arckifejezéseiből, Celestia hercegnő túltett rajtam. A legjobb póker arca, amit valaha láttam. Fogalmam sem volt, mire gondolhat éppen, vagy mit érezhet ebben a pillanatban.
- Nos, ez elég egyszerű. Twilight?- Celestia ránézett a tanítványára, aki azonnal magához tért, amint meghallotta a nevét. - Emlékszel még arra az Emlék varázslatra? Arra, amit a Discord incidenskor használtál? Twilight bólintott. Felkelt és a kanapéról leugrott a padlóra. Tudtam, mi fog történik, hogy mire gondolt Celestia. Azt akarta, hogy Twilight törölje az emlékeit és újakat kapjon. Illetve reménykedtem benne, hogy egyszerűen csak vissza akarta adni neki Dashie emlékeit a barátairól és a Ponyville-ben töltött időkről. Nem voltam biztos benne, mit kellene tennem, úgy éreztem, igaza van. Tudtam, hogy igaza van és ennek így kell végződnie. Már azt kezdtem mondogatni magamnak, hogy 15 éve vártam erre a pillanatra, de volt valami, amit el kellett még mondanom, mielőtt ez megtörténik. Ezek a pónik azért jöttek, hogy elvigyék az én Dashie-met és volt még néhány dolog, amit mondani szerettem volna, mielőtt ez megtörténik. - Várj! – Kezdtem bele. Twilight megállt és a nap istennőre nézett. – Had beszéljek vele még egyszer. Csak ennyit kérek, mert ... mert most találkozunk utoljára egymással. Ekkor már feladtam, hogy visszatartsam a könnyeimet, így elsírtam magam előttük. A pónik is látták, mennyire megérint a dolog és Dashie sem tűnt túl boldogulnak a helyzettől. Szóval rá kellett jönnöm, hogy nem késleltethetem az elkerülhetetlent, így átsétáltam a székhez, ahol Dashie ült, letérdeltem elé és mélyen a szemébe nézve szóltam hozzá. - Dashie, én kicsi Dashie-m. Teljes szívemből szeretlek. Csodát tettél velem az által, hogy felszabadítottál a régi önmagamból. Te... – Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy összeszedjem magam -... annyi örömöt hoztál nekem az életembe, hogy valószínűleg sose tudnám meghálálni. Ezen a ponton Dashie is sírni kezdett és ez csak még nehezebbé tette számomra a búcsút. - Ez a 15 év, amit együtt töltöttünk, a beszélgetésinek, a sok játék, repülés és minden más, ami különleges volt számomra. Én csak azt szeretném, ha tudnád, hogy én örökké szeretni foglak. Nem számít, ha nem vagyunk biológiai kapcsolatban, illetve hogy különböző világokhoz tartozunk. Nem érdekel, mit fogsz rólam gondolni, vagy hogy emlékszel-e majd rám egyáltalán, de most az én Dashiem vagy és szeretném... "Megböktem a mellkasán, hogy fizikailag azt éreztessem vele, hogy neki mondom. – ha ezt mindig tudnád. Ha valaha is bármilyen problémába ütköznél és szükséged lenne rám, ne habozzon megtalálni a módját, hogy elérj, oké? Megpróbáltam nevetni, hogy elvicceljem az utolsó mondatot. Ez nem igazán működött, mivel mindketten tovább sírtunk. Néhány halk szipogást hallottam a hátam mögül is, és elképzeltem Pinkie Pie-t sírni hasonlóan módon, mint a második epizód végén, mikor Luna és Celestia újra együtt volt. - T-t-tényleg el kell mennem a-a-apuci? Csupán az elmúlt néhány évben kezdett el „apucinak” szólítani. Többnyire inkább „apu”-nak vagy „apus”-nak hívott. Jó érzés volt tudni, hogy még mindig fontos voltam neki annyira, hogy „apuci”-nak
szólítson, ugyanúgy, mint az első években sok évvel ezelőtt. Bólintott, miközben elkezdtem felálltam, de mielőtt teljesen fel tudtam volna állni és visszanyerni az egyensúlyomat, ő a nyakamba ugrott és szorosan megölelt. Éreztem a könnyeit a tarkómon és én is viszonoztam az ölelését. - Ez a jelenlegi otthonod, Dashie. De te nem ide tartozol. Vissza kell térned oda, ahová tartozol. - Én ide tartozom, veled. Fájt neki ezt mondanom, de muszáj volt meggyőznöm róla, hogy ez a helyes döntés. - Nem. Itt csak magad vagy, csak a ház körül tudsz repkedni. Nincsenek barátaid, vagy más a pónik, akikhez tartoznál. Én csak addig vigyáztam rád, amíg el nem jön az idő, de soha nem gondoltam, hogy ez ilyen fájdalmas lesz. Néhány percig még csendesen, de szorosan öleltük egymást. Nem küzdött ellen és nem is próbált ellenállni, annak ami történik, ebből tudtam, hogy ő is tudja, hogy ennek így kell lennie. - Szeretlek apuci... - Én is szeretlek, kicsi Dashie-m. Elváltunk, miközben ő a földön maradt. Ekkor már a többi póninak is folytak a könnyei, sőt magának az istennőnek is. Úgy tűnt egészen pontosan tudatában van annak, hogy mi történt; az időeltolódás és az többi, de nyilvánvaló volt, hogy a korkülönbség sokkolta leginkább. Valószínűleg egy 35 éves Rainbow Dash-re számított és nem arra, hogy egy 20 éves Dashie-t talál. Twilight közelebb lépett Rainbow Dash-hez és szipogott egyet, mielőtt felizzott volna a szarva. Tudtam, mi fog következni és nagyon rosszul érintett... de tudtam, hogy ezt kell tenni. Ennek így kell történnie az ő, a barátai és különös módon az én érdekemben is. Tudtam, hogy végre tényleg haza megy és ismét a barátaival lehet majd és akkor és annyit repülhet majd, amennyit csak akar korlátok nélkül. Ismét élvezheti majd a barátai társaságát. - Várj! Néztem le Dashie-re, mialatt ő elhátrált Twilight-tól. - Mielőtt elmegyek, szeretnék adni valamit. Mielőtt én vagy valamelyik póni megállíthatta volna felrepült a szobájába. Hamarosan visszatért egy cipős dobozzal a patái között. Nem voltam biztos benne, hogy vihet-e magával bármit és félig meddig számítottam a hercegnő tiltására is. De nem tett semmit, hagyta, hogy Dashie leírjon valamit egy darab papírra és letegye a dohányzóasztalra. Visszanézett rám, még mindig sírt, de ugyanakkor mosoly volt arcán. Tudta, hogy ez így fog végződni és tudta, hogy én is tudom. A dobozban, sejtésem szerint, a legnagyobb becsben tartott értéke lapult, amit arra a napra tartogatott, amikor el kell majd mennie. Fájt belegondolni, de
reménykedtem benne, hogy egy kép van benne rólunk. Aztán azt is reméltem, hogy nem, mert akkor arra kényszerülne, hogy emlékezzen rám, miközben egy világ választ el minket egymástól és ez szörnyűbb érzés lett volna minden másnál. - Nagyon sajnálom Rainbow Dash. – Kezdett bele Twilight. - Én... Őszintén szeretném, hogy legyen egy másik megoldás. Bárcsak ne kellene ezt tennem. De... - Nem... – Kezdett bele Dashie. - Nem jöhetne velem? A dadogás a hangjában tudatta velem, hogy ezt valójában nem kérdezte, hanem ezt akarta. Twilight megrázta a fejét, nem tud vele szemkontaktust tartani és elsírta magát előtte. - Rainbow Dash. – Kezdett bele Celestia hercegnő. – Nem élhet a mi világunkban, ahogy te sem maradhatsz az övében. Ennek sose szabadott volna megtörténnie, ez a világ nem képes téged befogadni. De mégis... - Nézett rám Celestia, majd elmosolyodott és körbenézett a nappalinkban. Az összes kép a falon, a csecse-becséi és a cuccai szétszórva a szobában. -...valami csodálatos történt itt. Valami, amire nem tudok kielégítő magyarázatot adni. - Amikor megtudtam, hova kerültél, a legrosszabbra gondoltam. Féltem, hogy megront, beszennyez és elhomályosított majd ez a világ kegyetlenségével. De már látom, hogy épp az ellenkezője lett igaz. Ez az ember, aki felnevelt téged, azt bizonyítja számomra, hogy jó paták között, akarom mondani kezekben voltál. Dashie szipogott egyet, de kezdett megnyugodni Celestia szavait hallva. Majd Celestia visszanézett felém, még mindig mosolyogva. - Nem tudok a nevedben beszélni, de abból, amit magam előtt látok, a szeretetet, ami köztetek van, azt bizonyítja számomra, hogy úgy neveted fel, mintha a sajátod lenne. Még a nyilvánvaló különbségek ellenére is a fajához és a gyökereihez méltó módon neveted fel. Ráadásul a saját lányodként nevelted fel, ami ez az elválást most még nehezebbé teszi. Magamba szívtam a szavait, akárcsak a többi póni a szobában. - Szóval, azt kell mondanom Önnek, kedves uram, kérem, ne tegye a tanítványomat felelőssé ezért. Soha nem állt szándékában, illetve szándékunkban, hogy ilyen fájdalmat okozzunk nektek. Ha hibáztatni akarsz valakit, kérlek, tégy engem felelőssé. Én voltam az, aki segített neki, hogy Rainbow Dash-t visszavihesse... el innen. Nem tudtam rájuk nézni. A nehéz légzésem lassan zokogásba váltott át. Az elmém önálló életre kélt és felidézte a közös emlékeinket Dashie-vel. Vettem egy mély lélegzetet és belekezdtem: - ...Hogyan is hibáztathatnák bárkit is azért, mert ide küldte Rainbow Dash-t? Egy ismételt szipogás után végül összeszedve magam folytattam. Majdnem megfulladtam, miközben a szavakat kerestem, hogy kifejezzem magam.
- Ez volt az életem 15 legjobb éve. Tehát ha másban nem is, ebben mindenképpen fordítva érzek, szeretném megköszönni neked, Twilight, és a többieknek is. Köszönöm, amit tettél, még ha nem is szándékosan. Köszönet mind azért, ami végül kisült ebből az egészből. És végül, fogadd hálámat minden évért, amit a szeretett Dashie-mmel tölthettem. Próbáltam mosolyogni Twilight-ra a zokogásom közben, de ő is a saját könnyeivel küszködött és inkább csak elfordult, mielőtt elsírta magát. Celestia felkelt a szőnyegről, ahol eddig feküdt és odajött hozzám. - Nem szükséges a köszönetnyilvánítás jó uram. Inkább én szeretnék köszönetet mondani Önnek, hogy vigyázott az egyik kicsi pónimra. Semmiképpen sem vészelhette volna át ezt az időt egy olyan valaki támogatása nélkül, mint Ön. Celestia lehunyta a szemét és felém irányította a szarvát. Nem tudtam mi fog történni, amikor megérint a szarvával, de nem mozdultam. Mikor megérintett hirtelen melegség járta át a testemet. Elemelte a szarvát a homlokomtól és mosolyogva hátrább lépett. - Köszönöm. Ezután egy másik póni szólalt meg. - Köszönöm, uram. - Tette hozzá Twilight, miután ismét tudott beszélni a könnyeitől. - Köszönöm néked. - Mondta Applejack. - Köszönöm, drágám, hogy gondját viselted a mi Rainbow Dash-ünknek. –Mondta Rarity. - Izé… kö-köszönöm. – Felelte halkan Fluttershy. - KÖSZI!!! – Kiáltotta Pinkie Pie, miközben rám vetette magát és átölelt. Nem tehettem róla, de elnevettem magam a közvetlen hozzáállásától. És ami még jobb, az internetes pletykák igaznak bizonyultak, tényleg vattacukor illata van a sörényének. Nem szóltam semmit, csupán bólintottam, majd visszanéztem Dashie-re, aki ismét mosolygott. A pónik visszamentek Dashie-hez, Twilight szarva pedig ismét izzani kezdett. - Készen állsz, Rainbow? - Kérdezte ismét Twilight, miután ismét Dashie-re nézett és belekezdett a varázslatába. Ő csak bólintott, majd lehunyta a szemét és várta az elkerülhetetlent. Úgy tűnt, mintha az idő lelassult volna, miközben Twilight szarva Dashie homloka felé haladt. Az elmémet akaratlanul is elárasztották a közös emlékeink. Élénken emlékszem a csobbanásaira a kádban még az előttről, hogy maga kezdett volna zuhanyozni. Még most is a számban érzem a sok sikertelen sütési próbálkozásunk eredményeit. Érzem a fű illatát a parkban töltött időkből, ahol kitárhatta szárnyait. Oly sok emlék, hogy egyszerűen ki kellett kapcsolnom az agyam, hogy Dashie-re tudjak összpontosítani.
Egy könnycsepp futott végig az arcom bal oldalán, ahogy láttam a szemmozgását a szemhéja alatt. Az ő elméjében is ugyanaz játszódott le, mint az enyémben; őt is elözönlötték az emlékek, mintha most látnánk egymást utoljára. Végül Twilight szarva megérintette Dashie homlokát. Csak egy fényes villanást láttam, és amikor újra körülnéztem, már mind eltűntek. Minden póni eltűnt. Zokogva sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Rosszul éreztem magam, de azt is tudtam, hogy ez így volt helyes. Ő most már a régi Rainbow Dash, aki Ponyville-ben van. Még néhány percig álltam a nappaliban és csak bámultam az üres padlót, ahol nemrég még Dashie volt. Aztán körülnéztem a szobában és észrevettem, hogy megváltoztak a dolgok körülöttem. A képek, amik egykor engem és Dashie-t ábrázolták, már nem lógtak a falon. A cuccai, amik egykor szana-szét hevertek a nappali padlóján, nincsenek már sehol. Össze voltam zavarodva, úgyhogy felszaladtam a hálószobájába. Amikor kinyitottam az ajtót láttam, hogy a Nascaros és légi bemutatós plakátok, illetve az ágya és egyéb berendezési tárgyai helyén... most csak egy egyszerű iroda állt. Egy olcsó íróasztal, egy számítógép és egy ocsmány cserepes növény. Beletelt egy kis időbe, amíg sikerült megemésztenem a történéseket és rájöttem, hogy mi történt valójában. Logikus volt, de mégis szúró fájdalom kínzott miatta a mellkasomban. Annak érdekében, hogy a dolgokat meg nem történtté tegye, Celestia-nak el kellett távolítani mindent, ami arra utalt, hogy Dashie valaha is itt járt. Kezdve velem. Tizenöt év. Mind ment a lefolyóba, mikor a puszta létezésének tényét is eltörölte erről a bolygóról. Úgy gondoltam, hogy mindazok az évek üres és elvesztegetett évek lesznek, mert nem tudok majd emlékezni rájuk. És mégis... az emlékeim megmaradtak róla. Mindenre tisztán emlékszem, minden emlék olyan eleven élt bennem, mint amikor történt. Aztán végül megértettem: tett velem valamit a mágiájával, amikor megérintett a szarvával. Vajon... védelmet helyezett az emlékeimre, hogy emlékezzem majd rájuk? Vajon ugyan ezt tette Dashie-vel is? Visszamentem a földszintre a nappaliba, miközben gondolkodtam. A dohányzóasztalon megláttam egy könyvet. Felismertem, ez a fényképalbumunk volt. Leültem én kanapéra és kinyitottam az első oldalon. Ott volt anyukám és apukám és én, nem sokkal azután, hogy megszületettem. Tovább lapoztam, keresve a saját múltunkat. Volt egy üres szakasz azután, hogy a szüleim meghaltak, de hogy anyukám álmát életben tartsam folytattam. Hamis képek a boldog időkről és arról, hogy élvezem az életemet, csakhogy hű maradjak anyám akaratához. Mikor tovább lapoztam kiesett egy papírlap. Felvettem és azonnal felismerte a kézírást. Vagy pontosabban fogalmazva a szájírást. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ez volt az, amit leírt, mielőtt elment. Apu, az elmúlt 15 évben vigyáztál rám. 15 éven át, szerettél, játszottál velem és gondoskodtál róla, hogy élvezzem az életemet egy olyan világban, amit nem nevezhettem otthonomnak. Nem vagyok egy bőbeszédű kanca, de úgy éreztem, hogy nem elég személyesen elmondanom neked, szükséged lehet egy írott változata is, hogy tudd majd, hogy mindez valóban megtörtént. Szeretlek apu. Segítettél, hogy azzá a kancává váljak, aki most vagyok. Nem tudom biztosan, hogy mi
fog történni, hogy emlékezni fogok e minderre, vagy sem, de szeretném, ha tudnád, hogy fene jó munkát végeztél velem, annak ellenére is, hogy időnként egy kicsit makacs és rövid látó voltam. Celestia engedélyével, remélem felajánlhatom neked a közös fotóinkat és emlékeinket, hogy soha ne felejts el. Még egyszer szeretlek és köszönöm. A kislányod mindig, A kicsi Dashie-d mindörökké, Rainbow Dash Visszatettem a lapot a helyére és elsimítottam a kezemmel, éreztem, hogy kezd már foszladozni a rászáradt könnycseppektől. Elolvastam újra meg újra meg újra, amíg meg nem jegyeztem szóról szóra. Lapoztam és egy kiscsikó Dashie mosolya fogadott. Most tehát itt ülök és nézegetem a fotóalbumban az együtt töltött időnk képeit. Az első fürdőt, az első szavait, az első rajzát, sőt, élete első pehelytollát, mind itt van ebben az emlékkönyvben. Minden más eltűnt a házban, de amit ebbe a könyvbe tettem az még mindig megvolt. Soha nem fogok ezen változtatni és továbbra is fogok hozzáadni az albumhoz új emlékeket. Mindezt annak igazolására, hogy azok az évek nem csak őt formálták azzá, aki lett, hanem nekem is segítettek azzá válnom, aki most vagyok. Ez a 15 év teljesen új emberré tett. Megváltoztatott, adott még egy új esélyt egy csoda által, amit olyan események szerencsés kimenetele hozott össze, amelyekre nem is számítottam. Ha soha nem megyek vissza megnézni azt a dobozt... ha másképpen cselekedtem volna, akkor... akkor minden másképp alakult volna közöttünk. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy a dolgok így alakultak. Boldog vagyok, hogy elértem, amit a szüleim kívántak számomra, hogy boldog legyek. Bár most szomorú vagyok, de boldogan gondolok vissza azokra az időre, amíg vele voltam. És most, itt ülök egyedül ebben az üres házban, mosolyogva nézem anyám szivárvány képét és valahányszor csak látom, mindig Dashie jut eszembe. Sírnom kellene és szörnyű hangulatban csak arra gondolnom, hogy vissza akarom kapni a lányomat. És mégis, felszabadult vagyok, mert tudom, hogy mindenrendben van. Ő nem futott el és nem is hagyott itt. Csupán haza ment oda, ahová tartozik és ahol biztonságban van. Visszatérek az elmék album oldalaihoz és tovább lapozok a legutóbb készült közös képünkről. Üres oldalak fogadnak. Még mindig sok minden áll előttem az életben és azt tervezem, hogy a legjobbat hozom majd ki belőle. Magam miatt. Az én kicsi Dashie-mért.
Vége.
