Dr. Wayne W. Dyer. Most már TISZTÁN LÁTOK BUDAPEST

Dr. Wayne W. Dyer Most már

TISZTÁN LÁTOK ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dr. Wayne W. Dyer / I Can See Clearly Now Hay House Inc., USA, 2014 A Hay House-rádió a www.hayhouseradio.com internetes oldalon érhető el. Fordította Bodócs Virág Szerkesztette Barsi Nikoletta Copyright © Wayne W. Dyer, 2014 Hungarian translation © Bodócs Virág, 2014 Hungarian edition © Neemtree Corporation AG, 2014 Cover design © Neemtree Corporation AG, 2014

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó Novák András igazgató Főszerkesztő és műszaki vezető Melher Viktor Borítót készítette Édesvíz Kiadó Kft. Elektronikus változat Békyné Kiss Adrien ISBN 978-963-529-301-8 (epub) ISBN 978-963-529-302-5 (mobi)

Kedves Olvasó! Az Édesvíz Kiadó célja megalakulása, 1989 óta, hogy útmutatást, támaszt, kihívást nyújtson azoknak, akik a tudatos önismeret és önfejlesztés egész életen át tartó útjára léptek. A Kiadó csapata azóta is minden nap azon dolgozik, hogy megtaláljuk és megjelentessük azokat a könyveket, amelyek céljai elérésében (vagy keresésében) leginkább segítik Önt. Ahogy az élet minden területén, könyvkiadói hivatásunkban is a megújulás, az innováció az egyik legfontosabb szempont. Elkötelezettek vagyunk a nyomtatott és az elektronikus könyvkiadásban egyaránt. Ezért használjuk ki az e-book kínálta lehetőségeket is: ezzel a XXI. századi technikával környezetkímélőbben és az Ön számára is olcsóbban tudjuk eljuttatni Önhöz azt, amit szeretne, mint a nyomtatott verzióval. Ráadásul a régi, boltokban talán már nem is kapható könyveinket digitálisan ismét megtalálhatja. Az olvasás élménye és szeretete az Édesvíz Kiadó hitvallása: legyen az nyomtatott vagy elektronikus, megvásárolt vagy illegálisan letöltött. Lényeg, hogy az Üzenet, a Könyv eljusson Önhöz. Ugyanakkor mire Ön ezeket a sorokat olvassa, addigra akár ezernél is több órányi munkánk és jelentős kiadásaink vannak a megjelentetésben. Ezért hálásan megköszönjük, ha könyvünket illegális letöltés helyett megvásárolja, és ezzel hozzájárul Kiadónk fenntartásához és további könyvek kiadásához. Cserébe mi igyekszünk minden kiadványunkat egyre könnyebben és olcsóbban elérhetővé tenni az Ön számára. Szívesen fogadunk minden visszajelzést, amelyet megfontolva még többet tehetünk azért, hogy Ön, kedves Olvasó, elégedett legyen Kiadónkkal és könyveinkkel. Köszönjük együttműködését! Jó olvasást kíván: Novák András alapító tulajdonos Kapcsolat: [email protected] www.edesviz.hu

Csodálattal és mély hálával minden, a könyvben megemlített embernek – a gyémántoknak és az egyszerű köveknek –, aki utat mutatott nekem és a világnak. Nyolc gyermekemnek – Tracy, Shane, Stephanie, Skye, Sommer, Serena, Sands és Saje –, akik mindannyian gyémántok. Ti vagytok a fény az életemben.

„Ha egy pillanatra megállunk és elgondolkodunk, lehetőségünk nyílik arra, hogy felismerjük az életünket átszövő mintákat; sokkal egyértelműbbé válnak azok az ösztönzők, amelyek befolyással voltak ránk. Képesek leszünk meglátni, ahogyan az élet kibontakozik a szemünk előtt – mindkét végpontjából egyszerre, egészen a jelen pillanatig. Amíg azonban el nem érkezünk a felismerésnek erre a pontjára, ez lehetetlen, mert addig mindent látszólagos okok és okozatok sorozatának látunk.”

RESHAD FEILD

1. 1941 karácsonya van, néhány héttel Pearl Harbor bombázása után. Amerika kénytelen belépni a háborúba; anyám két bátyja is bevonul, egyikük Európában szolgál, másikuk pedig a Csendes-óceánon. Apám már nem része az életünknek. Más nőkkel folytatott sorozatos tivornyái, állandó ivászatai és csetepatéi, amikbe törvényszegőként rendszeresen belekeveredik, és amelyek következtében jó néhányszor börtönben köt ki, egyre lehetetlenebbé teszik vele az életet anyám számára. Apám aztán egyszer csak fogja magát, és elmenekülve atyai kötelezettségei elől, kisétál az életünkből. Soha nem hallunk többet felőle. Anyám tehát egyedül van három gyermekkel, mindannyian öt éven aluliak. Ebben a pillanatban éppen az anyjához viszi három fiát, hogy felügyeljen rájuk, míg ő dolgozik. Két bátyám és én várakozunk hát a buszra anyánkkal együtt a Jefferson sugárúton, Detroit keleti részén. Ott állunk téli ruhákba öltözve, egyujjas kesztyű a kezünkön, kalucsni a lábunkon, fülünkön fülvédő. A buszmegálló szélén gyerekszemmel óriás hegyként magasodó frissen összesöpört hó. Az úton piszkos színű só olvasztja a szakadatlanul eső havat – az egyveleg most már egyetlen nagy undok massza. Egy teherautó száguld el kis négyesünk mellett, és a kerekeivel felkavart latyak olyan erővel borít be minket, hogy hátrazuhanunk. Nem esünk nagyot, de teljesen átázva heverünk a gigantikus hóhegyen. Anyám ekkor veszíti el önuralmát – hogy menjen így dolgozni? Ruhája csöpög a mocskos, sós masszától. Teljesen kétségbeesik. Élete már így is irányíthatatlan és zűrzavaros: férje elhagyta a családját, neki kell hát minden tőle telhetőt megtenni, hogy megéljünk valahogy. A nagy gazdasági válság évei már mögöttünk vannak ugyan, de sötét árnyként borulnak életünkre, és a háború is nehezíti helyzetünket. Alig lehet munkát találni, anyám rá van szorulva a soványka segítségre, amit a családja próbál nyújtani nekünk. De nekik sem egyszerű, az elhúzódó válság őket is megterheli. Még a legjobb körülmények között élőknek is válságos időszak ez, mindenhez nagyon nehezen lehet hozzájutni, a háború pedig komor felhőként borít be mindent. A két bátyámat is felzaklatja a kis incidens. Az ötéves Jim anyámat próbálja megvigasztalni, a hároméves David pedig megállíthatatlanul sír. És én? Nos, én istenien szórakozom. Hát nem olyan ez az egész, mint egy klassz meglepetésbuli? Itt van egy böhöm hókastély, mi meg mind ott heverünk a tetején. Micsoda móka! Nem értem, miért olyan dühösek és csalódottak ezek itt körülöttem. És akkor hirtelen kibököm a következő szavakat: „Minden rendben, anyu. Ne sírj. Tudod mit? Maradjunk itt a hóban, és játsszunk egy jót!” Én az a fajta kisbaba vagyok, aki ritkán fakad sírva. Totyogósként mindenkit próbálok magam körül megnevettetni, azt akarom, hogy mindenki remekül érezze magát, bármi zajlik is az életünkben egyébként. Az a kölyök vagyok, aki vicces grimaszokat vág, hogy eloszlassa a szomorú hangulatot, és hogy mindenki nevessen végre. Az a kisfiú vagyok, aki, ha a homokozó tele van trágyával, meg van győződve arról, hogy biztos van itt egy póni is valahol. Képtelen vagyok szomorú lenni. Természetemnél fogva minden szituációnak a napos oldalát keresem, és nem pazarlok túlzott figyelmet azokra a dolgokra, amelyek mindenki mást szomorúsággal töltenek el. Anyám szerint a legfüggetlenebb és legkíváncsibb kisfiú vagyok, akit ő vagy a családja valaha is látott. Úgy tűnik, úgy jöttem világra, hogy derűs természetemet semmi sem háborgathatja. Nagyon boldog vagyok, amiért itt lehetek. Tizenkilenc hónaposan majdnem akkora vagyok, mint David, aki pedig tizennyolc hónappal idősebb nálam. Állandóan próbálom megnevettetni a bátyámat, és azt akarom, hogy biztonságban érezze végre magát, mivel úgy

látszik, folyton retteg valamitől, beteg, és a legtöbbször szomorú. Ő azonban maximum egy félmosolyt ereszt meg próbálkozásaim eredményeként, azt is ritkán. Én viszont annyira izgalmasnak találom a világot! Imádok csak úgy kóborolni, vagy épp felfedezőutakra indulni. Ahogy idősebb leszek, egyre világosabban látszik, hogy egyáltalán semmi nem tud zavarni vagy elszomorítani engem. Ha körülnézek, csak olyasmit látok, ami bámulatba ejt és csodával tölt el. Azt akarom, hogy mindenki boldog legyen. Azt akarom, hogy családom életéből egyszerűen tűnjön el minden kétségbeesés. Szent meggyőződésem, hogy nem muszáj nyomorultul éreznünk magunkat csak azért, mert apám ilyen ocsmány módon viselkedett. Azt akarom, hogy anyám lelkét öröm töltse el e helyett a sok szomorúság helyett. Azt akarom, hogy idősebbik bátyám, Jim, ne aggódjon már folyton anyánkért és két kisebb öccséért. Ha boldoggá tudom tenni őket, és jól érezzük magunkat, talán mindezek a gondok egyszerűen csak elillannak. Képtelen vagyok megérteni, miért tűnik mindenki olyan savanyúnak. Hiszen annyi izgalmas dolog van a világon! Én például képes vagyok órák hosszat eljátszani egy evőkanállal vagy akár egy üres kartondobozzal. Imádok kimenni a házból, és bámulni a virágokat, a pillangókat vagy a kóbor macskát, ami folyton becsámpázik a kertünkbe. Egyfajta áldás ez rajtam, hogy mindig ennyire eltölt a nagyrabecsülés és bámulat minden létező iránt. Ezenkívül a saját akaratom is nagyon erős. Nem tűröm, hogy bárki megmondja, mit tehetek és mit nem – ragaszkodom ahhoz, hogy én magam fedezhessem fel saját határaimat. Amikor valaki azt mondja nekem: „nem”, csak elmosolyodom, aztán folytatom, amit a belső énem diktál, tekintet nélkül arra, hogy a „nagyok” mit szólnak hozzá. Úgy tűnik, teljesen a saját világomban élek – és ez a világ örömteli, izgalmas, végtelen lehetőségek tárháza, amelyek csak a felfedezésre várnak. Soha senkinek nem sikerül bánatossá tennie, akárhogy próbálják is, mert isteni fényből érkeztem ide, és nem létezik senki és semmi, aki vagy ami kiolthatná bennem ezt a fényt. Ez vagyok hát én – Isten egy darabja, aki nem felejtette el, hogy Isten maga a szeretet. Mint ahogy én magam is.

Anyám számtalanszor elmesélte nekem ezt a hóbuckás történetet. Ez volt a legkedvesebb emléke rólam, mielőtt nem sokkal később Davidet és engem elhelyezett egy nevelőcsaládnál (amit aztán egy sor másik követett). Az idősebb bátyám, Jim a nagyanyánkhoz költözött a következő közel tíz évre. Ahogy visszatekintek ebben az inkarnációban töltött életem legelejére, már tisztán látom, hogy a régi mondás, miszerint az univerzumban nincsenek véletlenek, olyan igazság, amely érvényes mindannyiunkra teremtésünk legelső pillanatától kezdve, és jóval azt megelőzően is. Egy végtelen univerzumban valóban nincs kezdet és vég. Csak a formánk születik és aztán hal meg – ami kitölti ezt a formát, az nem változik, tehát születés és halál nélküli. Nyolc gyermek apjaként meg vagyok győződve arról, hogy minden egyes ember a saját egyedülálló személyiségével érkezik ide. Végtelen lehetőségek láthatatlan mezejéből küldtek ide minket. Ami én vagyok egy állandóan változó testben, az határtalan, alaktalan. Minden egyes teljesítmény, amely megtölti életrajzom oldalait, a fogantatásom pillanatában kezdett formálódni, az embriólét kilenc hónapján át, megérkezésemkor vett legelső lélegzetemig. Visszatekintek most arra a tizenkilenc hónapos kiskrapekra, amint ott hever a hóbucka tetején: annak a kicsi fiúnak egyetlen sejtje sincs már itt a földön. Mégis, az abban a testben lakozó én ugyanaz az én, aki visszaemlékszik minderre közel hetven év múltán.

Még mielőtt írni vagy olvasni tudtam volna, kellett hogy legyen személyiségem, amely összhangba került azzal a zenével, amelyet játszani ideérkeztem. Tisztán látom már, hogy gyermekként szükségem volt arra, hogy érezzem: ki tudom nyújtani a kezem mások felé, és segíthetek nekik abban, hogy jobban érezzék magukat önmagukkal és a körülményeikkel kapcsolatban. Valahogy már kisbabaként is tudtam, hogy a hozzáállás a legfontosabb az életben, és hogy az az életszemlélet, amely anyám elmondása szerint gyerekkoromban is jellemző volt rám, valamilyen rejtélyes módon kapcsolatban állt dharmámmal{1}, amit ebben az életben be kell teljesítenem. Az, hogy ott fekszem családtagjaimmal annak a hókupacnak a tetején, és mély bánatukat látva azonnal úgy döntök, megpróbálom kissé elviselhetőbbé tenni számukra a dolgokat azzal, hogy megnevettetem, vagy arra kérem őket, mókázzunk inkább szomorkodás helyett – nos, ez spirituális szinten ugyanaz, mint könyveket írni arról, hogyan szabaduljunk ki a negatív gondolkodás csapdájából, és hogyan élvezzük az életet a maga teljességében. A forma most már felnőtt, nagyobb és öregebb testtel, de ugyanaz a végtelen én kommunikál vadonatúj szemeken és füleken keresztül. Tanúja voltam annak, ahogyan mind a nyolc gyermekem lelke önmagára ébred, mint ahogy egy virág bontja ki szirmait teljes pompájában. Születésükkor ők is mindannyian saját egyedi személyiségükkel jelentek meg itt a földön, talán egy sor előző életből érkezve – a rejtélyes lehetőségek száma végtelen. Egészen biztosan tudom, hogy az egyetlen Isteni elme, amely minden teremtményért felelős, ott rejlik ebben a lenyűgöző rejtélyben. Ugyanazon szülők, ugyanaz a környezet, ugyanaz a kultúra, és mégis nyolc teljesen különböző, egyedülálló egyéniség, akiknek mindegyike saját, jól megkülönböztethető jellemvonásokkal érkezett. Véleményem szerint Khalil Gibran tökéletesen foglalta ezt össze A prófétában: „Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok.”{2} Mindannyiunknak van valamiféle beteljesítendő küldetése, mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy a semmiből a mostba, a Lélekből a formába érkezünk. Régen rájöttem már arra, mennyire fontos megengednünk gyermekeinknek, hogy életüket belső vezetésüknek megfelelően élhessék. Azokra a történetekre hagyatkozva, amelyeket anyám mesélt rólam kisbaba- és totyogóskoromból, arra is ráébredtem, hogy pontosan ezt tettem egész életemben. Anyám soha nem lepődött meg, hogy milyen irányt vett később az életem, hiszen látta, milyen voltam gyerekkoromban. Mindegyik gyermekem életterve ugyanígy Istentől ered. Az én munkám csak abból áll, hogy utat mutassak nekik, majd félreálljak az útból, és hagyjam, hogy az vezesse tovább életüket, ami saját egyedülállóságuk mélyéből fakad. Tudom, azért érkeztem ide, hogy beteljesítsek egy feladatot, amelyet még a láthatatlanból a megtestesült felé tartó utazásom kezdete előtt elvállaltam, amelynek során Lélekből fizikai valósággá sűrűsödtem. Onnantól kezdve, hogy az a három boldogtalan ember velem volt abban a latyakos incidensben, valójában elkezdtem már felfedezni és gyakorolni az életemet, amelynek során milliónyi ember életére tudok majd pozitívan hatni. Míg ott feküdtem abban a hókupacban, ösztönösen megpróbáltam elérni, hogy a többiek is meglássák: van választásunk, hogy hogyan tekintünk egy helyzetre. Az én abban a kölyökben azt akarta, hogy a többiek is belássák: nem olyan rossz ez a helyzet – ha nevetünk rajta, és nem hagyjuk, hogy felzaklasson minket a dolog, az egészet a javunkra is fordíthatjuk. Azzal tesszük a legnagyobb szolgálatot a gyerekeknek, akik olyan személyiségjegyeket mutatnak, vagy olyan hajlamaik vannak, amelyeket a környezetükben élő felnőttek nehezen értenek meg, ha megengedjük nekik, hogy szabadon kifejezhessék saját egyedülálló emberi mivoltukat.

Áldásnak érzem, hogy életem első évtizedében olyan környezetben élhettem, amelyben a szülők vagy más felnőttek csak minimális mértékben avatkoztak bele az életembe. Tisztában vagyok azzal, hogy ebbe a világba úgynevezett „nagy dharmával” érkeztem – élettervem lényege, hogy emberek millióinak tanítsam meg, hogy önmagukra támaszkodjanak, és hogy a világhoz és önmagukhoz is szeretetteljesen közeledjenek. Rendkívül hálás vagyok azokért a körülményekért, amelyeknek köszönhetően általában békén hagytak, és így lehetőségem nyílt, hogy ezen inkarnációm céljának megfelelő irányba fejlődhessek. Mindent, amire fizikai fejlődésünkhöz szükségünk van a méhben töltött kilenc hónap alatt, egy titokzatos, láthatatlan, isteni erő irányít, és ugyanez az erő irányítja életünk minden egyéb területét is. A tökéletes jóllét állapotából – az isteni szeretetből – érkezünk, és teremtőnknek nincs szüksége segítségre, hogy ügyeljen ennek a folyamatnak a kibontakozására. Csakis akkor térünk le Isten számunkra tervezett útjáról, ha beleavatkozunk ebbe a mennyei programozásba. Ma már világosan látom, hogy az egész univerzumnak célja van. Megértem, hogy azért mutatkoznak meg személyiségjegyeink és preferenciáink már egészen kicsi gyermekkorunkban, hogy kinyilváníthassuk magasabb énünk lényegét. Ebben a korai időszakban még mindig szorosan kapcsolódunk a Forrásunkhoz, mert még nincs meg a lehetőségünk arra, hogy Istent kitoloncoljuk az életünkből, és még nem veszi át az irányítást hamis énünk, vagyis az egónk.

2. 1948 tavasza van – David kilencéves, én meg hamarosan betöltöm a nyolcat. Rémülten kiabálok a közelben lévő vámtiszteknek, akik a Kanadába érkező autókat ellenőrzik az Ontario állambeli Sombrában: „A bátyám fuldoklik, a bátyám fuldoklik! Csináljanak valamit, gyorsan! Azonnal!” Idén most először jöttünk úszni a St. Clair folyóhoz. Tavaly augusztusban még volt egy zátony körülbelül negyvenöt méternyire a vámtiszti kikötőtől, ahol nyári látogatásainkkor mindig úsztunk. (A házikó, amelyben megszállunk Sombrában anyám kedveséé, Bill Druryé, aki hamarosan a mostohaapánk lesz.) Télen azonban a folyó gyors áramlatai elsöpörték a zátonyt, és Davidet most elsodorja egy ilyen áramlat: már nem tud megállni a lábán. Elborzadva nézem, ahogy a feje elmerül, és a kezei is alig látszódnak ki a víz felett. A bátyámról van szó, a legjobb barátomról, az egyetlen emberről, aki társam volt mindvégig, míg egyik nevelőcsaládtól a másikba kerültünk totyogóskorunk óta. Most teljesen eltűnik a felszín alatt, és én egy másodpercre mozdulatlanná dermedek a sokktól. Hirtelen azonban berohanok a vámbódéba, ahol Bill Laing, egy barátságos arcú vámtiszt, aki már ismer minket, végül meghallja a kiabálásomat, és azonnal odarohan a kikötőben várakozó csónakhoz, beindítja a motort, és elszáguld arrafelé, ahol utoljára láttam a testvéremet. Ahogy a csónak közeledik a helyhez, ahová mutatok, Dave kis keze még egyszer, utoljára megjelenik a felszínen. Bill és segédje megragadják a bátyám kezét, és beemelik a csónakba. Hasra fordítják, hogy kinyomhassák a vizet a tüdejéből és a szájából. Nézem, ahogy hamuszürke bőrszíne lassan visszavált normálisra – Dave megmenekült. Elmondhatatlanul hálás vagyok azoknak az embereknek ott a vámbódéban, amiért meghallották pánikszerű segélykiáltásomat. Bámulatba ejt, milyen gyorsan indították be azt a motorcsónakot és mentették meg a bátyámat. Aznap este, amikor elmeséljük anyánknak ezt a csodával határos megmenekülést, Dave még mindig a sokk hatása alatt áll. Másnap nem képes bemenni a vízbe – és ez hosszú, hosszú ideig így is marad. Bátyám reakciója a halálközeli élményre az egyik legrejtélyesebb dolog, amivel valaha is találkoztam. Dave nemcsak hogy nem hajlandó többé úszni, már a javaslat hallatára is kiütések borítják el egész testét. Állandóan figyelem őt, minthogy mindig együtt vagyunk, és észreveszem, hogy ha elkap minket egy futó zápor, minden esőcsepp kiütést okoz azon a területen, ahol a bőrét éri. Dave-et olyan komolyan megrázta az eset, hogy ez a probléma majdnem élete végéig kísérni fogja. Az esőcseppek még felnőttkorában is sokáig emlékeztetik ő a Kaszással való rövid találkozásra kilencévesen, a St. Clair folyónál. Ugorjunk előre majdnem három évtizedet. David a hadseregnél szolgál, a Riley erődben állomásozik Kansasben. Én kilencéves lányommal, Tracyvel a Your Erroneous Zones című könyvemet népszerűsítő úton vagyok. St. Louise után körutunk következő állomása Kansas City, elhatározom hát, hogy a közeli Junction Cityt is útba ejtjük, hogy találkozhassak a bátyámmal, akit oly sok éve nem láttam már. Dave a tengerentúlon szolgált, és kétszer is kiküldték Vietnamba a háború alatt; szolgálataiért és tűzharcban mutatott bátorságáért még a Bronz Csillaggal is kitüntették. Dave elmeséli találkozásunk történetét From Darkness to Light című könyvében, amelynek olvasásakor ráébredek 1948-as halálközeli élményének jelentőségére: 1976-ban a Kansas állambeli Riley erődben szolgáltam, és Junction Cityben laktam. Wayne akkor érkezett a városba sikerkönyvét, a Your Erroneous Zonest reklámozva. Lányával, Traceyvel a tőlem egy utcára lévő Travelodge-ban szállt meg, és áthívott, hogy ússzunk a

szálloda medencéjében. Amikor beleereszkedtünk a medencébe, Wayne megkért, hogy gondoljak bármire, csak arra ne, hogy a bőröm mindjárt kiütésekben tör ki. Folyamatosan beszélt hozzám, úgyhogy valóban nem is volt esélyem arra, hogy másra gondoljak, mint amiről beszélt. Annyira halk volt, hogy alig értettem, mit mond, így egyre közelebb kellett mennem hozzá. Wayne szándékosan vonta magára figyelmemet. Mire feleszméltem, már egy félórája a vízben voltam. Amikor kijöttem a medencéből és megszárítkoztam, egyetlen kiütést sem találtam a testemen. Huszonhét éve most először nem borították el a bőrömet kiütések úszás után. Azonnal visszamentem hát a vízbe még egy félórára – ugyanaz volt az eredmény. Azóta szabadon élvezem az úszás örömeit, és soha nem tapasztaltam, hogy kiütések jöttek volna ki rajtam.

Ahogy álltam ott a kikötőben, nézve, ahogy a bátyámat elsodorja az erős áramlat, valami olyannak a jelenlétét éreztem, amit soha nem tudok igazán kifejezni, sem ezeken a lapokon, sem máshol. Ez a jelenlét most is érzékelhető, ahogy ezeket a sorokat írom életem egyik legjelentősebb eseményéről. Azt érzem, hogy soha nem hagynak magamra, és hogy létezik egy olyan erő, amely a pillanat törtrésze alatt cselekvésre készteti az embert, amikor arra szükség van. Azon a tavaszvégi napon még nem érkezett el az idő, hogy David eltávozzon ebből az életből, és én voltam a felelős azért, hogy dharmáját folytathassa. A jelenet még most is élénken előttem van – minden apró részlete belső képernyőmre égett. Abban a pár másodpercben, amikor cselekednem kellett, megtanultam, hogy képes vagyok elérni, hogy mások odafigyeljenek rám, és hogy én is birtokában vagyok egy olyan erőnek, amely győzedelmeskedhet a halál felett. Ha késlekedek, a tragédia minden bizonnyal bekövetkezik. Nem választhattam azt, hogy csak állok ott és sírok. Nem engedhettem meg magamnak azt sem, hogy elöntsön a félelem. Éreztem, hogy egy megfoghatatlan erő egyszerűen ellök engem a szemem előtt kibontakozó jelenettől, és ellentmondást nem tűrően arra késztet, hogy torkom szakadtából üvöltsek Bill Laingnek. Nem tudom megmondani, pontosan mi ez a titokzatos erő, de azt tudom, hogy életem során számtalanszor ott volt mellettem. Olyan láthatatlan erő ez, amelyet érzékelni tudok. Erről beszélek előadásaim során, valamint negyvenegy könyvem legtöbbjében. Hatalmas, erőteljes tudás ez, olyan, mint egy láthatatlan angyali útmutatás, amelyben teljes mértékben megbízhatok. Bátyámnak a halállal való rövid találkozása volt számomra az a tapasztalat, amelynek során először ébredtem rá arra, hogy több történt annál a dokknál Sombrában, minthogy egy nyolcéves kisfiú cselekvésbe lendül. Vigaszt nyújtó jelenlét volt ott velünk akkor, olyan jelenlét, amelyet azóta egyre gyakrabban érzek magam mellett, és amelyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Most, hogy már sokkal világosabb perspektívából szemlélem ezt az 1948-as eseményt, és azt, ami 1976-ban történt a szálloda medencéjében, tisztán látom a kapcsolatot a kettő között, és azt is, hogyan befolyásolták életem irányát. Akkoriban persze még nem sokat tudtam arról, hogy bátyám balesete és testének későbbi heves reakciója a vízre mind lehetőség lesz számomra, hogy a gyakorlatba ültessem át mindazt, amit ösztönösen éreztem a test és az elme kapcsolatáról, és utóbbi hihetetlen gyógyító képességéről. Dave-nél tett látogatásom idején még épp csak kezdtem felfedezni az elme erejét. Azt a negyed évszázadot, amelynek során Dave testét kiütések borították el minden egyes

alkalommal, amikor bement a vízbe, vagy akár csak a közelében volt, egyetlen epizód semmissé tudta tenni pusztán azzal, hogy elméjét a gyógyulásra összpontosította, és nem arra a félelmetes gondolatra, hogy mindjárt bekövetkezik valamilyen katasztrófa. Egy világosabb perspektívából visszatekintve most már látom, hogy ott kellett lennem azon a dokkon, amikor Dave életét megmentette a jelenlétem, méghozzá azért, hogy ez megadja nekem mindazt az információt és magabiztosságot, amellyel aztán később taníthattam és gyakorolhattam a test-elme gyógyítást. Az a gyermekkori élmény mindkettőnknek útmutatóként szolgált, és végül arra vezetett, hogy felfedezzük és alkalmazzuk azt a hatalmat, amellyel bármit megvalósíthatunk, amire figyelmünket szeretettel és nem félelemmel összpontosítjuk. Valamilyen felfoghatatlan módon minden kapcsolatban áll mindennel. Hogy a bátyám akkor majdnem megfulladt, nekem lehetőséget adott sok évvel később arra, hogy segítsek neki kigyógyulni a traumatikus reakcióból, amely komoly bőrproblémákat okozott neki, továbbá mindez valódi hivatásom felé terelt, amelynek során megtanítom az embereknek, hogyan vegyék vissza hatalmukat az életük felett.

3. 1950-ben vagyunk, negyedik osztályba járok a detroiti Arthur Általános Iskolában. Először vagyok iskolában a családom újraegyesülése óta. Minden délután pontosan háromnegyed háromkor – amennyiben az osztály viszonylag rendesen viselkedett aznap, vagyis nem rendetlenkedtünk és fecsegtünk túl sokat – tanárnőnk, Mrs. Engels felolvas nekünk A titkos kert című könyvből. Átszellemülten hallgatom, főleg azért, mert olyan ügyesen kelti életre a könyv minden hősét. Ott ülök tehát az osztályteremben a szokásos helyemen, magolom a szorzótáblát, átnézem a héten feladott szavak helyesírását, nézegetem a térképet a földrajzórára, gyakorlom a folyóírást, egyszóval negyedikes iskolai napom unalmas részleteivel bíbelődöm. Titokban azonban nagy izgalommal várom, hogy háromnegyed háromkor újabb részletet hallhassak A titkos kertből, így hát csak ülök a padban, és időnként felpillantok a faliórára. (Még most is, majdnem hatvankét évvel később itt az íróasztalomnál ülve szinte látom magam előtt a Seth Thomas feliratot az órán.) Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen gyerek az osztályban, aki minden délután megszállottan várja a történet kibontakozását, és látom, hogy sok osztálytársam elfelejti: csak akkor folytatjuk a mesét, ha mindenki jól viselkedik. Tízéves vagyok, és ekkorra már rájöttem, hogy másként látom a világot, mint a többi gyerek. Azt is felfedeztem, hogy a többiek hallgatnak rám, amikor meggyőződéssel beszélek. Tisztában voltam továbbá azzal is, hogy imádom saját belső világomban tölteni az időm nagy részét, olyan dolgokon agyalva, amelyekkel kortársaimnak eszükbe sem jutna foglalkozni. Azon a helyen, Mrs. Engels negyedikes osztályában jövök rá, mennyi erőm van, hogy a számomra fontos dolgokat megvalósíthassam. Minden egyes nap önként felöltöm az ügyelő szerepét, aki vigyáz a Mrs. Engels számára oly értékes csendre. Ha az osztály akár csak kicsit is rendetlen, felállok a padból, és emlékeztetem a rendbontókat, hogy viselkedésükkel kockára teszik az aznapi felolvasást A titkos kertből, és hogy nem tűröm az ilyen magatartást. Hallgatnak rám, és egyből le is csendesednek, nem azért, mert hallani akarják a történetet, hanem mert tekintéllyel beszélek hozzájuk. Tízéves énem számára megvilágosító erejű ez a tapasztalat. Rájövök, hogy ilyesmi már korábban is megtörtént velem, mégpedig a nevelőcsaládoknál, akiknél sokáig éltem, és tessék, itt is hallgatnak rám, ebben az iskolában is, ahol pedig újoncnak számítok. Amikor magabiztosan és kedvesen beszélek, mindig adnak a szavamra. Mindenkit megregulázok, aki a viselkedésével kockáztatja Mrs. Engels aznapi felolvasását, mégpedig anélkül, hogy fenyegetőznöm kellene, vagy durván bánnék velük. Ó, mennyire szeretem csak lehunyni a szememet, és úgy hallgatni azt a csodát, azt a varázslatot, ami az én titkos kertem. A Frances Hodgson Burnett által 1911-ben írt történet a tízéves, árva Mary Lennoxról szól, akit Indiából Angliába küldenek, hogy ott éljen tovább, miután szülei meghaltak a kolerajárvány idején. Angliába megbántott, morcos, negatív gondolkodású kislányként érkezik, aki azt hiszi, szülei nem akarnak többé vele élni. A történet lényege az, hogy hogyan fedez fel egy teljesen új világot, ami aztán megváltoztatja egész életszemléletét. Itt vagyok én, egy tízéves kisfiú, aki eddigi élete nagy részében hasonlóképp azt érzi, hogy nem kell a szüleinek, és hallgatom ezt a történetet, amely arra tanít, hogy létezik másféle életszemlélet is. Elbűvöl a gondolat, hogy van egy titkos hely az ember fejében vagy a világban. Megbabonázva hallgatom Mary és betegeskedő kis barátja, Colin beszélgetéseit a virágokkal meg egy vörösbeggyel. Az iskolából hazafelé tartva körülöttem is minden nap

repkednek, fészket építenek, csivitelnek a vörösbegyek. Én is beszélgetek szárnyas barátaimmal egész úton, ott élek az én saját titkos kertemben, ahol minden betegség és gyengeség eltűnik, és ahol minden baj ellenszere a pozitív hozzáállás. Érzem a Mrs. Engels által felolvasott szavak rendkívüli erejét, és megteremtem a saját titkos kertemet, hogy elmenekülhessek egy olyan világba, ahol minden lehetséges. Ebben a világban állatokkal és virágokkal beszélgetek, és érzékelem az igazi varázslat jelenlétét az életemben. Nem sokkal jobb az új otthonukban élni a családommal, mint nevelőszülőknél. Bill, az új mostohaapám rengeteget iszik, és ittasan mindig nagyon aljas, piszkálódik és állandóan veszekedést provokál. Én azonban rendszerint kevés figyelmet szentelek lármázásának. Ez főleg azért sikerül, mert tudom, hogy a képzeletemben képes vagyok olyan titkos helyet teremteni magamnak, mint amilyen Mary Lennox kertje Angliában. Az engedélyem nélkül senki nem léphet be ebbe a titkos térbe. Elbűvöl a gondolat, hogy az élet nem csak arra korlátozódik, amit érzékeimmel látok és hallok. Felfedezem, hogy egyszerre lehetek itt a világban, a testemben, és ugyanakkor fizikai valóm korlátai közül is kiszabadíthatom magam, hogy a saját valóságomban élhessek. Mrs. Engels arról mesél, hogy A titkos kertben súlyos betegségekből gyógyulnak meg az emberek, és azt gondolom magamban: Ha Mary meg tudja ezt tenni, akkor én is. Ha Mary, Dickon és Colin, és az összes titkos kertbeli társuk tud beszélni az állatokkal, és megérti, miről mesélnek a fák, akkor én is meg tudom tenni mindezt. Képzeletem szárnyalni kezd. Látom magam varázslóként, aki bármit meg tud tenni, amit csak kigondol. Képes vagyok meglátni a nekem szánt útmutatást a természetben. Megtanulom, hogyan figyeljek befelé, és megtisztítom belső világomat mindentől, ami megzavarhatná békém derűs ragyogását. Elhatározom hát: soha nem engedem, hogy Bill hatással legyen rám az őrültségével, vagy eszeveszett tirádáival olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek csak a saját beteg agyában léteznek. Nekem saját titkos kertem van, és elképedve veszem észre, hogy gyakran betértem ide a korábbi, nevelőcsaládoknál eltöltött években is. Az új környezetben, egy kis lakásban összezsúfolva három, gyakorlatilag idegen emberrel, akik közül az egyik éjjel-nappal sört vedel, rendkívül hasznos ajándék ez a képesség. Mert valóban ajándék nekem, hogy tudok ennek a titkos kertnek a létezéséről. Ez egy olyan hely önmagamban, ahol nincsenek korlátok, sem akadályok, és ahol olyan életet alkothatok magamnak, amelyben semmi elszomorító dolog nem befolyásolhat. Az elkövetkező évek során olyan környezetben élek, ahol normális és mindennapos dolog a verbális agresszió és az alkoholizmus, így hát képzeletemben megalkotok magam számára egy menedéket, amelyet kincsként őrzök, de amelyről szívesen beszélnék másoknak is. Mrs. Engels nap végi félórás felolvasása A titkos kertből a többi negyedikes gyereknek valószínűleg nem a legbecsesebb emléke. Bennem viszont olyan tüzet gyújtott ez az áldásos esemény, amelyért örökre hálás leszek. Ennek hatására kezdtem ráeszmélni arra, hogy létezik bennem valami, ami háttérbe szoríthatja a külső történéseket – egy titkos kert, ami csak az enyém, és ahol minden, de igazán minden lehetséges.

Még hat évtized múltán is gyakran eszembe jutnak ezek a felolvasásos órák Mrs. Engelsszel, és elgondolom, hogy az isteni gondviselés már akkor is értem dolgozott. Valahogy azt érzem, hogy egy megfoghatatlan erő vezetett el az osztályába, aminek az volt a célja, hogy ez a tűz lángra kapjon bennem, és később arra ösztönözzön, hogy írjak és beszéljek azokról a több

mint egy évszázada írt gondolatokról. Mielőtt elkezdtem volna írni ezt a könyvet, elhatároztam, hogy ismét elolvasom A titkos kertet, hogy felelevenítsem, mi is volt az, ami ilyen heves érdeklődést keltett bennem ifjúkoromban. A következő részlet, amelyben a szerző Mary Lennoxról ír, igazán megragadta a figyelmemet: „Mary nagyon hitt a varázslatban, és titokban azt gondolta, Dickon is varázsol; jótékony erőt áraszt mindenre, ami körülötte van, s ez a magyarázata annak, miért szeretik annyira az emberek, és a vadon élő állatok is ezért tudják, hogy ő a barátjuk.”{3} Amikor először hallottam ezt a gondolatot 1950-ben, olyan izgatottság kerített hatalmába, amely lendületet adott későbbi, felnőtt életemben végzett munkámhoz. Akkor még nem tudtam, hogy egész életemben azt a gondolatot fogom kutatni és módszeresen felfedezni, hogy mindannyiunkban létezik egy magányos kert, amely – ha rendszeresen tápláljuk és gondozzuk – hatalmat ad nekünk, hogy rendkívüli szinten éljük az életünket. Egy olyan univerzumban, amelyben nincsenek véletlenek – egy Isten által vezérelt univerzumban – világos számomra, hogy Mrs. Engels, a jövőbe látó negyedikes tanárom azért került az életembe, hogy felébressze bennem az az iránti szenvedélyt, hogy jóval a hétköznapi lehetőségek szintje fölé emelkedjek. Ez az élmény nyitotta meg az utat a nagyság és a csodák megvalósítása iránti elkötelezettségem felé, és a felé a szent meggyőződésem felé, hogy bárki bármit meg tud valósítani, aki összhangba kerül a láthatatlan világ erejével, hiszen ez születésünktől fogva előjogunk. Tízéves fiúként két olyan gondolattal találkoztam hát, amelyek irányjelzőkként szolgáltak számomra a sorsom útján. Az első az, hogy az emberek megfelelően reagálnak a mindenki javát szolgáló ügyekben, ha magabiztosan és kedvesen szólunk hozzájuk, nem pedig elítéléssel. A második irányjelző pedig az volt, hogy van egy titkos kert, amely bővelkedik csodákban és varázslatban, és ez bárki számára elérhető, aki úgy dönt, hogy belátogat oda. Persze akkor még nem tudtam, hogy az órák során, amikor ültem és hallgattam A titkos kertet, valójában az életfeladatomra készültem fel. Azok a percek számomra akkoriban csak tiszta, izgalommal teli élvezetet okoztak. Amikor a csengő megszólalt, és az osztályt kiengedték, hazafelé egész végig a saját titkos kertemben csellengtem. Ez a szenvedély tehát akkoriban gyúlt fel bennem, és a mai napig majdnem beleszédülök a gondolatba, hogy mi mindenre vagyunk képesek mindannyian, ha megengedjük magunknak, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki lényünkből. Évekkel később Voltaire Candide-ját olvasva megint eszembe jutottak Mrs. Engels órái. Miután beutazta az egész világot, és tanúja volt az emberiség legalantasabb viselkedésének, a címszereplő fanyarul elmagyarázza a szatirikus mese végén, hogy a királyok erőszakossága és harácsolása össze sem hasonlítható azoknak az embereknek a békés és hasznos életével, akik saját dolgukkal törődtek és saját kertjüket művelték. Amikor ezt a részt olvasom a Candide-ból, látom magam előtt azt a tízéves kisfiút, aki voltam, a titkos kis kertjén elmélkedve, és aki – bár ekkor még nem is sejti – ezzel készül fel feladatára: egész életében másokat bátorítani arra, hogy lépjék át hétköznapi életük határait, és gondozzák több odafigyeléssel saját kis kertjüket.

4. Egy új iskolában vagyok, a Marquette Általánosban, öt év alatt ez már az ötödik iskolám. Mrs. Coopert hallgatom, aki épp azt mondja nekünk, ötödikeseknek, hogy nagyon bántja és zavarja a viselkedésünk. Sőt, kijelenti, hogy a miénk a legrosszabb osztály, amit valaha is tanított. Ülök hátul a teremben, és azon kapom magam, hogy egyenesen szórakoztat dühödt reagálása. A következő gondolatok örvénylenek a fejemben, ahogy nézem, hogy egy felnőtt nő ennyire képes elveszíteni az önkontrollját: Hogy hagyhatja, hogy egy pár gyerkőc csintalan viselkedése ennyire felzaklassa? Ő a tanár, vagyis a főnök, tehát elvileg ő irányítja ezt a teremnyi iskolást, mégis hagyja, hogy felülkerekedjünk rajta. Hogy adhatja át saját hatalmát egy csapat kisgyereknek, akik csak azért rendetlenkednek, mert ez az óra olyan unalmas? Ott, abban a teremben egyszer csak rájövök: tanárunk azzal a taktikával akarja elérni, hogy jól viselkedjünk, hogy próbál bűntudatot kelteni bennünk. És arra is ráébredek, hogy egyáltalán nem úgy gondolkodom, mint a többi gyerek. Gondolatban visszatérek Mrs. Scarf otthonába, a Michigan állambeli Mt. Clemens városába, a Townhall út 231.-be – abba a nevelőcsaládba, ahol majdnem két évvel azelőtt éltem. Sok gyerek megfordult náluk, amikor Dave és én ott éltünk, és emlékszem egy Martha nevű lányra, aki hisztérikusan zokogott, miután otthagyták a családnál. Véletlenül meghallottam, amint Mrs. Scarf azt mondja a férjének: „Menj, keresd meg Wayne-t, ő meg tudja nyugtatni a kislányt.” Bementem hát a szobába, megfogtam Martha kezét, és elmeséltem neki, milyen remek hely is ez, és hogy mennyire jól fogja itt érezni magát. Megkerestem Dave-et is, és együtt körbevezettük Marthát a ház körül: megmutattuk neki a tyúkólat, a cseresznye- és őszibarackfákat, az egész kertet. Aztán odavittem a kedvenc bozótosomhoz, ahol virágzott az orgona, és gyöngyvirág kandikált ki a földből. Odanyújtottam neki két virágot, és kértem, szagolja meg őket, majd gondoljon vidám dolgokra – mire ott, a szemem előtt, Martha egyszer csak átváltozott vidám és izgatott játszótárssá. Mrs. Cooper osztálytermében az is eszembe jut, mennyire hiányzott anyám azokban az években, míg külön éltünk, és hogy milyen érzés volt a bátyámra vigyázni, akit akkoriban gyakran terrorizált pár kegyetlen gyerek, mivel súlyos vérszegénysége miatt a korához képest kis termetű volt. Emlékszem, azon évek alatt egyszerűen csak a gondolataimat használtam arra, hogy szomorú eseményeket áldásos helyzetté alakítsak át – és tessék, itt van egy felnőtt nő, aki teljesen magán kívül van egy kis zaj miatt, és fogalma sincs arról, hogy ugyanezzel az erővel akár vidám is lehetne, ha elképzelné például, hogy beszívja egy orgona vagy egy gyöngyvirág szívbemarkolóan pompás illatát. Ehelyett inkább azt akarja, hogy én érezzem bűnösnek magam, amiért ő nem képes megtalálni az örömet minden pillanatban?! Birtokomban van egyfajta tudás, ami úgy tűnik, a többi gyereknek nincs. Számomra annyira nyilvánvaló, hogy senkinek nem áll hatalmában, hogy rosszkedvre hangoljon, vagy elérje, hogy én érezzem magam bűnösnek az ő gyengesége miatt. Világosan érzem, hogy más vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy megválaszthatom, hogyan szeretném érezni magam bármely pillanatban. A padra hajtom a fejemet, mert tudom, hogy választhatom a békességet is, és nem muszáj Mrs. Cooper döntését elfogadnom. Az osztályt kiengedik az óráról, és ebéd után mind az iskolaudvar felé vesszük az irányt. Egyik társamat, Sue-t szörnyen felzaklatták a tanárnő által mondottak, és ott sírdogál barátnőivel, Janice-szel és Luann-nel. Nyilvánvalóan azt érzi, hogy Mrs. Cooper kirohanása kifejezetten neki szólt mint az egyik főbűnösnek, aki ennyire kihozta a sodrából a viselkedésével. Beszélgetni kezdek Sue-val, mert szívből hiszem, hogy képes vagyok beláttatni vele, mi a

valódi helyzet, ahelyett, amit képzel. – Miért vagy így kiborulva? – kérdem. – Nem veszed észre, hogy csak megpróbál bűntudatot kelteni benned? – De hát egyenesen rám nézett, és azt mondta, nagyon rossz vagyok, és hogy mennyire rosszul érzi magát emiatt. – Szerinted miért tette ezt? – Hogy jobban viselkedjünk. – Csak akkor viselkedsz jól, ha neki nem tetszik a rossz magatartásod? – kérdezem Sue-t. – Dehogyis, de nem tetszik, hogy ennyire haragszik rám, és azt gondolja rólam, hogy rossz vagyok. – Mit számít, hogy mit gondol rólad? – Nem szeretem, ha bárki haragszik rám. – Szerinted nem az ő problémája, ha dühös? – firtatom tovább. – Akkor nem, ha miattam érzi magát annak. – És mi lenne, ha azt mondaná neked, hogy egy fa vagy… akkor azzá változnál, és rosszul éreznéd magad, amiért annak gondolt? – Dehogy, persze, hogy nem – válaszolja Sue. Az egész szünetet azzal töltöm, hogy beláttassam vele: Mrs. Cooper csak megpróbálta irányítani és manipulálni őt azzal, hogy a gyengeségére játszott. Szeretném, ha rájönne, hogy senki sem képes elérni, hogy rosszul érezze magát bármivel kapcsolatban, ha ő nem ad erre engedélyt. Ahogy sétálunk vissza az osztályterembe, Sue száján már halvány mosoly játszik, de a szívem mélyén tudom, még hosszú időbe telik, mire megtanulja, hogyan függetlenítse magát mások jóváhagyásától. Azt is tudom, hogy bennem viszont van valami, ami olyasfajta szabadságot ad nekem, ami más gyerekeknek nem adatott meg. Tudom, hogy minden körülmények között megválaszthatom, hogy hogyan érzem magam, és hogy ezt senki nem veheti el tőlem, ha nem adok erre engedélyt. Továbbá arra is rájövök, hogy el tudom érni, hogy mások jobban érezzék magukat, pusztán azzal, hogy józan ésszel megvilágítom nekik a helyzetet.

Visszanézve arra az ötödikes korombeli tapasztalatomra, most már látom, hogy kortársaimtól teljesen eltérő módon vagyok összerakva. Az a nap ott az iskolaudvaron, Janice-szel, Luann-nel és Sue-val azóta is sokszor eszembe jut. De ez csak egy volt a sok hasonló eset közül, amikor képes voltam kívülről szemlélni a helyzetet, és látni magam úgy viselkedni, amit még a felnőttektől sem láthattam, nemhogy tizenegy éves kortársaimtól. Akkortájt csak éreztem, hogy ezt kell tennem. Számomra tökéletesen érthetőnek tűnt: nem szabad hagynom, hogy külső dolgok zavarjanak, vagy megakadályozzanak abban, hogy jól érezzem magam. Visszatekintve már egyértelműnek tűnik, hogy az életem sokáig egyfajta edzőtábor volt, mielőtt aktívan tanítani kezdtem volna a magasabb spirituális és gyakorlatias alapelveket. Tudom, hogy az univerzumnak van egy kreatív, támogató energiaforrása, és ez a forrás szó szerint minden anyag mátrixa. Soha semmi nem történik véletlenül, mert ez az univerzális elme örökkön örökké szolgálatban van, és végtelen számú lehetőségeken keresztül teszi csodálatos dolgát. Azok a belső gondolataim, amelyek arra ösztönöztek, hogy a saját elmémre támaszkodjam és segítsek osztálytársaimnak, hogy ne a megszokott módjukon tekintsenek dolgokra, mind részei voltak a tervnek, amit ez az univerzális Forrás alkotott számomra. Azok a fiatalkoromban történt

események még ma is élénken élnek az emlékeimben. Ez volt tehát az edzőterepem, és azok voltak az apró babalépteim az életfeladatom felé: megtanítani másokat arra, hogy önmagukra támaszkodjanak. Ahogy így visszatekintek földi életem kezdetére, látom, hogy azért kellett első évtizedem nagy részét nevelőcsaládokban leélnem, mert ez mind része volt Isten hibátlan tervének. Ha felnőtt életemet azzal kell töltenem, hogy az önmagunkra támaszkodást tanítom, beszélek és írok is róla, akkor nyilvánvalóan meg kellett tanulnom, hogy önmagamra támaszkodjak, és így abban a helyzetben legyek, hogy soha nem tántoríthatnak el ettől a tudatosságtól. És mi lenne kitűnőbb edzőpálya valaki számára, aki az önmagunkra támaszkodásról tanít, mint egy olyan kisgyermekkor, ami nagyfokú függetlenséget igényel, valamint azt, hogy az ember önellátó legyen? Akkoriban persze nem voltam tudatában, hogy mindezek a korai élmények milyen jövő felé mutatnak. Most viszont, amikor abban a helyzetben vagyok, hogy mindezt tisztán átláthatom, tudom, hogy minden egyes találkozás, minden kihívás és minden helyzet csodálatos szálai az életemet alkotó és meghatározó szövetnek, és mindezért a legmélyebb hálát érzem.

5. A Marquette Általánosban vagyok ismét: kezdődik az új iskolaév, hetedikbe lépek. A tanítás első napján sorra jönnek oda hozzám diáktársaim azzal a hírrel, hogy két új osztálytársunk is van idén. Szerintük ki kellene őket közösítenünk. Meghökkenek, amikor azt mondják, hogy ez a két új gyerek valamiért más, mint mi, és ezért nem érdemlik meg a társaságomat. Én azonban ahelyett, hogy egyből elítélném őket, inkább meg szeretném tudni, pontosan mi is olyan fenyegető bennük. Az egyik új gyerek egy Guy nevű fiú, akit a helyi katolikus iskolából helyeztek át hozzánk, ami a Mi Asszonyunk a Béke Királynője nevet viseli. Minden jel szerint az a tény, hogy egy katolikus iskolából jött, és hogy ott valamiféle zűrbe keveredett, ami miatt kirúgták, már elég indok volt, hogy bojkottáljuk Guyt, és kizárjuk hetedikes bajtársi körünkből. Hallom, ahogy a legtöbb barátom csupa rosszat mond a fiúról. Nem tudnak róla többet a róla keringő, ismeretlen forrású néhány kósza hírnél. Nagyon jól tudom, mekkora befolyással vagyok az osztálytársaimra. Nagy tiszteletet kelt bennük, hogy minden helyzetben hajlandó vagyok kimondani, amit gondolok. Így aztán azzal is tisztában vagyok, hogy ha elzárkózom az új tanulóktól, akkor tényleg kívülállók maradnak, azonban ha elfogadom őket, a többiek követni fogják példámat, és befogadják majd, ahelyett hogy kiközösítenék az újakat. Addigi iskolában töltött hét évem során minden szituációban megtapasztaltam ezt a hatalmamat. A másik új diák egy lány, akivel egy utcában lakunk. Rhodának hívják, és még nem beszéltem vele. Osztálytársaim állandóan odasompolyognak hozzám, és mintha tiltott és szennyes információt közölnének, azt suttogják: – Ne beszélgess Rhodával! Zsidó! Ez a szó még új nekem, így megkérdezem: – Hogy érted, hogy zsidó, mit jelent az? Mi a baj ezzel a lánnyal? Erre azonban egyik osztálytársam sem tud válaszolni. Csak azt tudják, amit nekik is mondott valaki valahol a zsidókról, és hogy az azt jelenti, hogy nem barátkozhatnak velük. Mindannyian hajlandóak lennének kiközösíteni a lányt egy címke miatt, ami valamiért kitaszítottá teszi. Rhoda fél háztömbnyire lakik tőlem a Moross úton, Detroit keleti részében. Még aznap este elhatározom, hogy kiderítem, mi ez a nagy hűhó vele kapcsolatban. Bekopogtatok hozzájuk, és Rhoda anyukája nyit ajtót. Igazából ő is az egyik „kuncsaftom”, hozzájuk is dobok be újságot a The Detroit Newst szállító bicajos körutamon délutánonként. Megállapítom, hogy Rhoda pont olyan, mint bármelyikünk, azzal a különbséggel, hogy más vallásban hisz. Minthogy én egy sor különböző vallással találkoztam a nevelőcsaládokban, nem jelent különösebben sokat nekem, hogy valaki protestáns, katolikus, zsidó vagy bármilyen más hitű. Addigra már kialakult az a véleményem is, hogy az úgynevezett vallási tanítások, amelyekhez szerencsém volt, egyszerűen értelmetlenek. Így hát egyáltalán nem vettem tudomást a félelem és ítélkezés üzeneteiről, amelyeket a vasárnapi iskolában hallottam. Egyáltalán nincs szükségem minderre az őrületre az életemben, és már jóval korábban elhatároztam, hogy nem is veszek részt benne, mert amikor templomba kellett mennem, utána még rosszabbul éreztem magam az „élmény” hatásra – holott nekem az a legfontosabb, hogy jól érezzem magam. Rhoda családja nem is lehetett volna kedvesebb velem, és ott és akkor elhatároztam, hogy márpedig Rhoda a barátom lesz, és igenis befogadjuk hetedikes osztályunkba. Azzal, hogy elfogadtam Guyt és Rhodát, megkönnyítettem számukra az új iskolába való

beilleszkedést, és az osztály is befogadta mindkettejüket. A zsidó szó pejoratív használata majdnem rögtön el is tűnt az osztályból. Teljesen megdöbbentett, hogy legtöbb társam hajlandó volt valakit csak az alapján megítélni, amit a szüleik mondtak nekik egy szóval kapcsolatban, amit még csak nem is értettek. Ahelyett, hogy saját fejükkel gondolkodtak volna, csak arra használták elméjüket, hogy visszatükrözzék mások gondolatait. Nagyon szerencsés vagyok – nincsenek idősebbek körülöttem, hogy megmondják, kit utáljak, utasítsak vagy ítéljek el.

Ez a két, Rhodával és Guyjal kapcsolatos eset szembetűnően kiemelkedik, ahogy visszanézek arra az időszakra, és ráébredek, hogy arra készítettek fel, hogy eljövendő életemben hitelesen taníthassam az együttérzést és a toleranciát, bár ezt akkor még nem tudtam. Nem éreztem magam felvilágosultabbnak senki másnál – én csak egyike voltam a harminc tanulónak az osztályban –, egyszerűen így éreztem helyesnek már akkor is. Most már egészen világosan látom, hogy gyerekkoromban e felé a viselkedés felé vezettek. Nyilvánvalóan az isteni irányítás rendezte a színművet, amelynek az az időszak még csak az első felvonása volt. Nem tudom mással magyarázni, miért öltöttem magamra ezt a szerepet életemnek ebben a korai szakaszában, mint azzal, hogy ebben a személyiségformáló időszakban egy magasabb erő is dolgozott. Míg a legtöbb barátom és ismerősöm meglehetősen könnyedén használta a gyűlölet szavait, engem ösztönösen sértett ez a nyelvezet, és a lelkemet elöntötte a harag, amikor hallottam. De nem úgy próbáltam megoldani a dolgot, hogy nagyjelenetet rendeztem, amikor ilyen viselkedéssel találkoztam. Legbelül tudtam – ugyanúgy, mint amikor a bátyámat terrorizálókkal elbántam –, hogy a harc pusztán időpocsékolás lenne, és nem érnék el vele semmit. A fejemben más hangok súgtak – belső kinyilatkoztatások, amelyek arra ösztönöztek, hogy inkább példát mutassak az általam helyesnek tartott dolgokkal kapcsolatban. A mások iránti együttérzés és kedvesség olyan tulajdonságok, amelyek egészen kicsi korom óta jelen voltak az életemben. Talán egy előző élet ajándékai. Vagy talán abból az érzésből nőttek ki, hogy olyan fiatalon elhagytak a szüleim: azért akartam szeretetet adni, hogy így pótoljam, amit nem kaptam meg. Most már azonban azt látom, hogy az isteni gondviselés keze volt a vállamon, és vezetett, hogy együtt érzőn viselkedjek másokkal kiskorom óta. Mindezt pedig azért, hogy képes legyek majd hitelesen írni és beszélni arról, mennyire fontos kiterjeszteni mindenkire a szeretetünket, mivel ez része életünk végéig tartó küldetésünknek. Akárhogy jelent is meg bennem az ösztönzésnek az a szikrája, én mindenképp szeretném legmélyebb hálámat kifejezni érte. Nemcsak az én életembe hozott ugyanis mérhetetlen fényt, hanem a világon több millió ember számára is a vigasz és a gyógyulás forrása mind a mai napig.

6. „Amikor én leszek a The Tonight Show vendége Steve Allen beszélgetőpartnereként, sokkal érdekesebb leszek, mint a tegnap esti vendégek!” Kora reggel van, két bátyámmal és anyámmal beszélgetek, mielőtt elrohan a buszhoz, mi, gyerekek pedig elindulunk az iskolába. 1954-et írunk, én tizennégy éves vagyok, és majdnem minden este megnézem Steve Allent a tévében. Teljesen elbűvöl a műsor, és látom magamat is, ahogy beszélgetek a stúdióban Steve-vel, és viccelődöm flúgos szereplőgárdájával. Nem ábrándozom arról, hogy egyszer tényleg szerepelek majd a műsorban – tudom, hogy így lesz. Van egy kis fekete-fehér Admiral tévékészülékünk – az első a környéken. Kis kétszintes házunk tetején, a Moross út 20217. alatt fel van szerelve egy antenna, ami fogja az adást – már amikor a szél megfelelő irányba fúj. Az én szememben ez a luxus netovábbja, és megrögzötten ragaszkodom késő esti szórakozásomhoz, még jóval azután is, hogy a ház népe már rég alszik. Közel ülök ehhez a fura új szerkentyűhöz, a lehető leghalkabbra veszem, mert anyámnak hajnali ötkor kelnie kell, én pedig nem akarom zavarni… és persze azt sem szeretném, ha felfedezné, hogy nagy vígan ébren vagyok, mikor ő azt gondolja, mélyen alszom. Ezek a Steve Allennel meg a The Tonight Show-val töltött éjszakák azonban nem csupán szórakozást jelentenek számomra. Képzeletemben eggyé válok a műsorral. Valahogy képes vagyok nemcsak a jelent érzékelni, ahogy fiatal srácként ülök a nappaliban és nézem az adást, hanem egyszerre látom magam a jövőben is. Olyan hihetetlen módon érzem a kapcsolatot azzal, amit a jövőben fogok tenni, hogy előfordul, hogy rápillantok arra a parányi képernyőre, és magamat látom a díszletek közt, ahogy Steve-vel beszélgetek, már felnőtt férfiként. Soha, de soha nem tudom eltüntetni ezt a képet. Csak nagyon kevés emberrel osztom meg ezt az élményt, de valahogy képes vagyok összeolvasztani a jelent a jövővel, és ezek a belső képek válnak saját magánuniverzumommá. A legtöbb ember számára ez valószínűleg őrültségnek hangzik, számomra azonban nagyon is valóságos. Látom magam, ahogy ennek a pici kis tévéképernyőnek a segítségével eljutok az emberekhez és tanítom őket, nemcsak a saját városomban vagy országomban, hanem az egész világon. Amikor megosztom ezeket az elképzeléseket a családommal és a barátaimmal, ők nagyrészt csak gúnyolódnak a naivitásomon, így inkább továbbra is belső élményként, tehát magánképekként kezelem őket. Sosem hagy el ez a meggyőződés, ahogy nap mint nap nézem Steve Allent a The Tonight Show-ban.

Most előreugrunk 1976-ra. Már megjelent első, Your Erroneous Zones című könyvem. Országos körútra indultam, jórészt saját költségemen, sorra látogatva a városokat, és közben annyi interjút adtam, amennyit csak le tudtam szervezni magamnak. Tekintve, hogy akkoriban a nevem ismeretlen volt, az országos televíziócsatornák határozottan elutasították a kérésemet, hogy megjelenhessek valamelyik műsorukban. Így aztán úgy döntöttem, egy másik módot eszelek ki, hogy elérhessek az amerikai emberekhez: közvetlenül őket keresem fel. Összecsomagoltam hát a könyveimet, és kilencéves lányommal, Tracyvel több hónapos reklámkörútra indultunk. Minden interjúra elmentem, amit csak újságíró barátom, Donna Gould meg tudott szervezni. Végül aztán augusztusban felhívott egy férfi, aki tehetségkutatóként dolgozott a The Tonight Show Starring Johnny Carson című műsornál. A férfit Howard Papushnak hívták, nem sokkal azelőtt olvasta a könyvemet, és megkérdezte, lenne-e kedvem

eljönni egy előzetes interjúra, amely után – ha minden jól megy –, talán magában a műsorban is szerepelhetnék. Természetesen azonnal igent mondtam, és elutaztam a kaliforniai Burbankbe, az NBC stúdiójába. Itt aztán Howard és én órák hosszat beszélgettünk, és végül nagyon összebarátkoztunk. Pár nappal később felhívott, és elújságolta, hogy betettek a következő hétfő esti The Tonight Show-ba, amelynek vendég házigazdája Shecky Greene komikus lesz, aki gyakran lép fel a Las Vegas-i kaszinókomplexumokban. Ez lesz az első alkalom, hogy Amerika népének beszélhetek az üzenetről, amelyet meg szeretnék osztani a világgal a könyvemben. Leírhatatlan izgalom tölt el. Úgy tervezték, hogy én leszek az aznap esti, ötven perces műsor utolsó vendége, a „Találkozz a szerzővel” című tizenöt perces részben. A felvétel estéjén, ahogy kísértek az öltözőm felé az NBC épületében, elmentünk egy sor nyilvános telefon mellett – és egyszer csak megpillantottam magát Steve Allent, az aznapi műsor első vendégét, amint telefonál. Megragadtam az alkalmat, és bemutatkoztam Steve-nek, majd megbabonázva folytattam utam az öltöző felé. Az országos tévében fogok szerepelni, méghozzá azzal az emberrel, akit 14 éves korom óta istenítek! A műsort nagyjából este hat körül vették fel, és az én részem Shecky Greene-nel remekül ment. Shecky lebilincselő és vicces volt, és így el tudta érni, hogy ellazuljak, és képes legyek összefüggően és érdekfeszítően beszélni. A színtiszta delírium állapotában indultam el a Los Angeles-i repülőtér felé. Már éppen készültem beszállni a repülőgépbe, amikor meghallottam a nevem a hangosbemondón. Közölték, hogy sürgős hívásom van. Kerestem hát egy telefont, majd kiderült, hogy Howard hív, méghozzá rossz hírrel. Johnny Carson The Tonight Show-jának történetében először lekeverték a műsort, mert a Kansas Cityben tartott Országos Republikánus Gyűlésen a beszédet tartó alelnökjelölt, Bob Dole túllépte a számára kijelölt időkeretet, az NBC pedig nem vágta meg a beszédet – így az első és addig egyetlen országos tévés szereplésemet törölni kellett. A hangulatom hirtelen elsötétült. Másnap Howard ismét felhívott Detroitban, és azt mondta, hogy Johnny Carson szeretné, ha szerepelnék a másnapi, szerdai műsorban. Kiderült, hogy a kedd reggeli értekezleten Johnnynak meséltek valami új vendégről, aki egyszerűen mesés volt előző este, bár végül nem került adásba. Kaptam egy repülőjegyet vissza Los Angelesbe, hogy szerda este Johnny műsorában szerepelhessek. Csakhogy Johnny beszélgetése Orson Wellesszel és Robert Blake-kel túlságosan hosszúra nyúlt, így nekem már csak egy nyúlfarknyi adásidő jutott. Johnny azonban megkérdezte az adás alatt: – Sajnálom, hogy kifutottunk az időből ma este. Lenne kedve Los Angelesben maradni, és újra felvenni a műsort pénteken? Akkor több időt tudnánk biztosítani Önnek. Természetesen igent mondtam, így péntek este ismét felvettük a műsort Johnnyval, ami aztán a következő hétfőn adásba is került, pont abban az időben, mint az előző héten Shecky Greene-nel készített és elúszott műsor. Ahhoz képest, hogy addig egyáltalán nem volt lehetőségem az országos tévében megjelenni, akkor öt nap leforgása alatt három The Tonight Show-adásban is szerepeltem. És ez még csak a kezdet volt: két év leforgása alatt harminchétszer szerepeltem a műsorban, emellett rendszeresen megjelentem a The Merv Griffin Show-ban, a The Mike Douglas Show-ban, a The Phil Donahue Show-ban, Dinah Shore országosan sugárzott beszélgetős műsorában, a Dinah!-ban, a The John Davidson Show-ban, a Today show-ban, a Good Morning America című műsorban, és egy sor más adásban is. Amikor elsétáltam azok mellett a telefonfülkék mellett, és eljutott az agyamig a

felismerés, hogy Steve Allennel fogok egy műsorban szerepelni, mindenemet átjárta egy elképesztően erőteljes érzés: tényleg megalkottam a saját jövőmet pusztán azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, amit 14 éves koromban éreztem. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy az idő sokkal inkább illúzió, mint ahogy mi azt képesek vagyunk megérteni fizikai agyunkkal. Az az 1954-es meggyőződésem talán csak egy jövőbeli esemény lehetősége volt az akkori jelenemben, amelyre most viszont már múltként tekintek. Azonban ha az idő illúzió, és igazából az egység határozza meg a tapasztalatunkat, akkor a múlt és a jövő gondolata is illúzió kell hogy legyen. Ha mindez értelmezhetetlen őrültségnek hangzik neked, mint ahogy sokszor számomra is az, gondolj csak arra, amikor alszol. Álmodban képes vagy repülni, régóta halott nagyszüleid élnek, és lehetsz kisgyerek, vagy idősebb, mint most vagy, vagy egyáltalán, bármilyen korú. Gondolj csak bele: életed egyharmadában egy időtlen dimenzióban létezel, amelyben minden lehetséges, és az egyetlen dolog az, amelyből biztosan tudod, hogy álmodtál, hogy utána felébredsz és visszaemlékszel rá. A mai tudatosabb perspektívámból visszanézek arra a tizennégy éves önmagamra, akinek szent belső meggyőződése olyan szándékká vált, amely kapcsolatban állt a mindentudó, mindent teremtő isteni elmével, és amely lehetővé tette, hogy azzá váljak, amire a figyelmemet összpontosítom – éppen úgy, ahogy álmomban teszem. Most már tisztán látom, hogy létünk minden pillanata végtelen számú lehetőséget tartogat számunkra. A legerőteljesebb meggyőződésünket azzal kapcsolatban, hogy mit fogunk majd tenni, vagy mivé fogunk válni, már ott és akkor meg is éljük, még ha egyelőre nem is tapasztaljuk meg hétköznapi valóságunkban. Egy kitartó gondolat összhangban van az univerzális elmével, és valósággá válik abban az időszakban, amit mi jövőnek nevezünk ugyan, de ami valójában az egység része, vagyis maga az egység. Nincs megosztottság, csak a „most” tapasztalata van. Emlékezz vissza – minden, ami a múltban történt veled, valójában a jelenben történik, és ez ugyanígy érvényes a jövőre is. Minden, amit a jövőben tapasztalsz majd, itt és most, a jelenben történik. Igen, csak a jelen létezik, és amikor 1954-ben láttam és éreztem magam a The Tonight Show-ban Steve Allennel, az is egy jelenbeli esemény volt, amely csak arra várt, hogy megnyilvánulhasson. És nem is tehetett mást. Meg kellett nyilvánulnia, mivel olyan erősen meg voltam róla győződve, hogy így lesz. A jelenlegi tudásommal most már megértem, hogy amikor olyan erős meggyőződést érzek, hogy valami valóban meg fog történni, azt érzékelem, hogy felemelkedett mesterek útmutatását követem, akik velem együtt dolgoznak, és életem hajóját a személyes dharmámnak megfelelő irányba kormányozzák – méghozzá attól a pillanattól kezdve, hogy ebbe az életembe inkarnálódtam. Most már meg vagyok győződve arról, hogy már életem legelejétől kezdve valamiféle felemelkedett mester felkészítő tanfolyamon vettem részt, és hogy ezek a fiatalkoromban is oly erős meggyőződések mind részei voltak a „tananyagnak”. Egy időtlen dimenzióban a múlt-jelen-jövő egyszerűen mind ugyanakkor történik, még akkor is, ha idő alapú felfogásunk ezt másképp látja. Ma már tudom, hogy a spirituális útmutatás mindig rendelkezésemre áll, és vezérel engem azon az úton, amelyen megélem és tanítom az istentudatot. Nincs okom kételkedni abban, hogy ugyanez az angyali segítség volt velem 1954-ben is, amikor láttam magam a jövőben. Úgy tűnik, 1976-ban is ez az alapvető igazság működött az események alakulásában, amely egész életemben vezetett engem. Ha visszanézek mindarra, ami történt, amikor saját magam reklámoztam a Your Erroneous Zonest, soha egyetlenegyszer sem éreztem csalódottságot, amiért addig nem sikerült országos tévéműsorban szerepelnem. Egyszerűen úgy

döntöttem, hogy megpróbálok a lehető legtöbb városba eljutni, és elfogadni bármely helyi felkérést, amire lehetőségem nyílik, a többit pedig az erőfeszítésemet irányító magasabb erőkre bízom. És ahogy követtem belső hívásomat, egész idő alatt a lehető legjobban érezve magam, abból a tudatosságból öt nap leforgása alatt három tévés szereplés is megnyilvánult, méghozzá a legtekintélyesebb, országszerte sugárzott műsorban, elindítva ezzel a szakmai életemet végigkísérő országos ismertség felé. Mindez egyetlen, általam számtalanszor elmondott idézettel összefoglalható, amelyet még a 19. században írt egy rám nagy hatással lévő spirituális mester. A neve Henry David Thoreau, és szavai mindig tisztán csengenek tudatomban: „Ha az ember magabiztosan halad álmai felé, és arra az életre törekszik, amelyet elképzelt magának, akkor hétköznapi elmével elképzelhetetlen mértékű siker lesz a jutalma.” Most már tisztán látom, hogy ez a bölcsesség működött életemben, méghozzá nagyon erőteljesen. Valóban váratlan mértékű siker volt a jutalmam, jóval azon felül, amiről valaha is mertem álmodni. Magabiztosan haladtam saját álmom irányába, és azt az életet éltem, amit elképzeltem magamnak – éspedig úgy, hogy eközben minden percét élveztem. Hagytam, hogy utolérjen a siker, és ez meg is történik mind a mai napig. Egy dologban biztos vagyok: hatalmamban áll ellenőrizni a képzeletembe bekerülő dolgokat, és egyszerűen csak megengedem, hogy a siker aztán elérjen hozzám. Amikor felbukkant az a lehetőség, hogy három The Tonight Show-ban is megjelenhetek, már lemondtam főállású professzori munkámról egy jóhírű egyetemen, hogy szabadon elindulhassak a világba, és beszélhessek bárkivel, akit érdekel a mondandóm. Valóban Thoreau szavai visszhangoztak bennem, amint követtem álmomat, és megengedtem az univerzumnak, hogy foglalkozzon a részletekkel.

7. Körbe-körbe biciklizek a háztömb körül, hogy ne kelljen visszamennem a házban uralkodó káoszba. Tizenöt éves vagyok, és az otthoni életem tele van zűrzavarral, ami minden nappal egyre csak nő. Anyám titkárnőként dolgozik a Chrysler Vállalatnál, és keményen küzd, hogy mind a három fiának megfelelő életet biztosíthasson, mivel a férje nem sok mindennel törődik az iváson kívül, és agresszív indulatrohamokat produkál. Anyám végül úgy dönt, hogy elege van, és beadja a válópert Bill Drury ellen – régóta vágyott békét és nyugalmat hozva ezzel otthonunkba. Később családnevét is visszaveszi arra, ami az enyém is. Mostohaapám ivászata egyre súlyosabb következményekkel jár, és egyre többször végződik közönséges, gyilkos szavak áradatával, olyan szavakkal, amelyeket a legtöbb részeges ember előszeretettel használ. Agresszív, hangos, pergő, mérges lármát csap. A világon minden apró-cseprő dolog miatt belém köt, csak hogy szabadon engedhesse dühét.Ezért odakint bicajozok, várva, hogy bekászálódjon végre fekete, 1954-es Chevrolet-jébe, és elhajtson a kocsmába. A középiskolai mentorom szavai még frissen visszhangzanak elmémben, ahogy egyre csak tekerek a háztömb körül: „Szeretném, ha anyukád bejönne az iskolába, és beszélne az igazgatóval. Addig felfüggesztünk. ” Mr. Cutter azért büntet így engem, mert nem voltam hajlandó megfelelően kitölteni a tanulók személyes adatait tartalmazó űrlapot. Amikor ugyanis annál a sornál jártam, amely a szüleim nevét firtatta, fogalmam sem volt, mit írjak. A mostohaapám nevét kellene ideírnom, vagy vér szerinti apám nevét, akit soha nem is láttam? És hogy magyarázom meg anyám hamarosan bekövetkező névváltozását? Úgy éreztem, ezek a kérdések sértők rám nézve – nem akartam semmi olyat írni az űrlapra, ami anyámat előnytelen színben tüntetné fel, és egyébként sem volt ínyemre, hogy ennyire személyes információt kérdeznek a családomról. Így hát óriási betűkkel azt írtam az űrlapra keresztbe: EZ CSAK RÁM TARTOZIK. Mikor Mr. Cutter meglátta az űrlapot, felfüggesztett, és ragaszkodott ahhoz, hogy anyám veszítsen egy teljes munkanapot, és bejöjjön az iskolába, háromszor is átszállva egyik buszról a másikra, csak azért, hogy megtárgyalhassa a viselkedésemet az igazgatóval, Mr. Irwin Wolffal. Három napon át egyetlen iskolai tevékenységben sem vehetek részt, helyette ott kell ülnöm egy padon az igazgató irodája előtt. Mindenesetre van egy érdekes könyv a büntetésüket várók padján, amit feltehetőleg azzal a reménnyel helyeztek oda, hogy hátha jobb belátásra bírják az erre a padra száműzött eltévelyedett semmirekellőket. Újra járhatok suliba, miután anyám elmagyarázza az igazgatónak és Mr. Cutternek, hogy csak őt próbáltam megvédeni mindezzel, majd megígéri, hogy le fogom győzni az űrlapok iránt érzett ellenszenvemet, és ezentúl tisztelettel kezelem az egész regisztrációs folyamatot. Egy szó sem esik arról, ami haragomat valójában kiváltotta az ilyen iskolai rendszabályok ellen. Mélyen elrejtve marad tehát annak fájdalma, hogy mostohaapám alkoholizmusa miatt gyalázatos sorsot kell élnem, mint ahogy nem derül fény arra sem, hogy hamarosan valószínűleg újabb változások következnek be a családunkban, és az attól való félelmem is felfedezetlen marad, hogy megint nevelőcsaládhoz kerülök, újra elveszítve így a napi kapcsolatot anyámmal. *** Néhány hónappal később a tizedikes biológiatanárom közölte velem, hogy állítsak össze és még a félév vége előtt adjak be egy, a környéken gyűjtött különféle falevelekből összeállított albumot. Ha nem teljesítem a feladatot, nem engednek át, azaz évet kell ismételnem biológiából.

Tizenöt éves vagyok, a sulit nem veszem túl komolyan. Ekkoriban a munkám, a gyakorlatilag teljes munkaidős állásom a legfontosabb elfoglaltságom. Főnökhelyettesként, pénztárosként, hentesként, és úgy általában mindenesként dolgozom a Stahl’s üzletben, egy kicsi, független boltban, ami a környék lakóit látja el mindenféle áruval. Keresetem egy részét leadom anyámnak, csakúgy mint két bátyám, akik szintén keményen dolgoznak, ezért ők sem valami fényes tanulók. Az egyik lány a biológiacsoportomban, Mary Jo Mercurio kedvesen felajánlotta, hogy elkészíti nekem a levélgyűjteményes albumot, hogy szégyenszemre ne bukjak meg biológiából egy ilyen ostobaság miatt. Én azonban erkölcsi okokból nem fogadom el a segítségét. Egyébként nem lehet rám mondani, hogy bajkeverő lennék, akkor azonban ágál bennem valami – méghozzá nagyon erőteljesen – az ellen, hogy egy ilyen értelmetlen feladatot kelljen elvégeznem, pusztán csak azért, mert mindenki más birka módjára megcsinálja, és soha nem kérdőjelezi meg az úgynevezett hatalmi figurákat. Nagyon csalódott vagyok, amiért biológiatanárom ennyire nem hajlandó kompromisszumra ebben a levélgyűjtős, albumkészítős ügyben, csak azért, mert eddig mindig mindenki megcsinálta. Igyekszem rávenni, hogy belássa igazamat, de mindhiába. Továbbra is fenntartja álláspontját, miszerint: Vagy megcsinálod a levélgyűjteményt, vagy megbuksz, még akkor is, ha minden más tárgyból jó jegyeid vannak, és bebizonyítottad, hogy képes vagy különbséget tenni a tölgy- és szilfalevelek, valamint az örökzöld fák levelei között. Csalódottságom elhatalmasodik rajtam, és meglehetősen erőteljesen adok hangot véleményemnek: „De hát ez akkora hülyeség. Teljes munkaidőben dolgozom, és egyszerűen nincs időm ilyen ostoba feladatra. Nem csinálom meg.” Erre már masírozunk is az igazgatói irodába: újra ott kötök ki a bűnösök padján. Megint behívatják anyámat a munkahelyéről, hogy másodszor is beszéljen Mr. Wolffal, és megtudja, miért is nem lehet, és nem is fogják eltűrni az arcátlanságomat. Ahogy ott ülök, megint észreveszem a könyvet, amire az első alkalommal is felfigyeltem pár hónapja. A Walden puha kötésű kiadása az, Henry David Thoreau-tól. Legutóbb, amikor itt jártam, csak végiglapoztam – most azonban, ahogy várom az igazságszolgáltatással való randevúmat azért, mert nem vagyok képes olyan lenni, mint mindenki más, úgy döntök, elolvasom az egész könyvet. Imádom, ahogy ez az ember ír! Teljesen elmerülök Thoreau tudatáramlat stílusában, ahogy elmeséli, milyen érzés volt a vadonban élni, és úgy tanulni az életről, hogy csak figyeli a természetet, és békés elégedettségben él vele. Míg a fegyelmezésemre várva olvasom a könyvet, csak még jobban megerősödik bennem a tudat, hogy helyesen teszem, ha nem vagyok hajlandó ostobán, birka módjára beilleszkedni, pusztán a konformitás kedvéért. Azért persze van bennem némi kétség az álláspontommal kapcsolatban, hiszen ha továbbra is ragaszkodom hozzá, az azt jelenti, hogy nyáron is iskolába kell járnom, és újra elvégezni a biológia tantárgyat. Minden nap bejövök hát a suliba, és egyenesen az igazgatói iroda előterének lakkozott padja felé tartok, ahol tovább olvasom Thoreau elbeszélését az életéről a massachusettsi vadonban. Én is arról álmodok, hogy békésen élek a természetben, és nincsenek rám erőltetett ostoba szabályok. Teljesen elmerülök a szavaiban, és mindabban, amit a természet rejtélyes erőiről megtud. Úgy döntök, hogy ez a nagyjából száz évvel korábban élt férfi az én hősöm. Megtudom, hogy inkább még börtönbe is ment, mintsem hogy adót fizessen egy olyan kormánynak, amely megengedte a rabszolgaságot, és aktívan részt vett a mexikói–amerikai háború borzalmaiban. Ő a lázadó, aki felemeli hangját az ostoba törvények és a másokkal szembeni erkölcstelen viselkedés ellen. Mély hálát érzek az iránt, aki itt hagyta nekem ezt a kincset, és mindazt a bölcsességet,

amely ebből az emberből árad, aki pontosan úgy gondolkodik, mint én – ilyen emberrel addig még nem találkoztam. Amikor befejezem a Waldent, a könyv végén találok egy tanulmányt „Polgári engedetlenség” címmel. Még egy napot kell az igazgatói iroda padján töltenem, így hát elhatározom, hogy mindenképp elolvasom ezt is. Nem egyszerűen csak izgatott vagyok – teljesen el vagyok képedve! Ez az ember egyenesen a szívemből ír. Az egész esszé azon a gondolaton alapszik, hogy minden egyes embernek joga és egyben kötelessége saját lelkiismeretét követni – különösen, amikor nehéz és ostoba szabályokat akar rájuk erőltetni a hatóság. Úgy érzem magam, mintha szó szerint egy lelki társamra akadtam volna – egy emberre, akit a legmélyebben tisztelhetek. Thoreau valóban az eszméi szerint élte az életét, és inkább volt hajlandó börtönbe menni, mint hogy fejadót fizessen lakóhelyén, a massachusettsi Concord városában. El is határozom, hogy egyszer ellátogatok Concordba, és belevetem magam abba a világba, ahol ilyen forradalmi módon gondolkodó emberek teremnek. Feltételezem, hogy az iskola tanárai, akik ezt a könyvet iderakták, hogy olvasgassam, amíg az ítéletre várok, azt szerették volna, hogy alkalmazzam ezeket az alapelveket, amelyekről olvasok. Nagyon izgatottan várom hát, hogy a másnapra tervezett elbeszélgetésen, amelyen anyám is jelen lesz, megoszthassam Mr. Wolffal Thoreau gondolatait. Úgy érzem, már nem is olyan fura itt ülnöm a büntetésemre várva másodjára is amiatt, hogy hiszek magamban, és hajlandó is vagyok kiállni azért, amiben hiszek. Nagyon jó érzéssel tölt el a könyvbéli tanács, mely szerint a saját lelkiismeretemnek engedelmeskedjek, és gyakoroljam a polgári engedetlenséget. Mikor anyám megérkezik, láthatóan bosszús, amiért ismét szabadságot kellett kivennie a munkahelyén egy újabb iskolai ügyem miatt. Öt éve élek megint vele, így ekkorra már volt ideje tisztába jönni azzal a ténnyel, hogy Wayne fia egyáltalán nem olyan, mint a többi gyerek, ha arról van szó, hogy ostoba szabályoknak kell engedelmeskedni, vagy ha meg akarják mondani neki, hogyan élje az életét. Anyám teljes mértékben bízik abban, hogy képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, főleg azért, mert ezt teszem már egészen kicsi korom óta. A Mr. Wolfnál tett második látogatás előtt ezért megmutatom neki, mit olvastam az elmúlt héten, míg a sorsomra vártam: „Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármely csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. (…) Csak egyetlen kötelezettséget van jogomban magamra vállalni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok.”{4} Anyám, Isten áldja meg őt, támogatja a véleményemet, csakúgy, mint pár hónappal ezelőtt is tette, amikor elmagyarázta, miért helyezkedtem arra az extrém álláspontra, hogy nem vagyok hajlandó kitölteni az őt esetleg rossz színben feltüntető millió űrlapot. A végeredmény: mégiscsak járnom kell majd a nyári iskolába, de nem érzem magam legyőzöttnek – nagyon hálás vagyok azokért a felfüggesztésben töltött napokért, mert így elolvashattam az egyik olyan ember szavait, aki a legnagyobb hatással lesz rám életemben. Alig várom, hogy pár hét múlva újra járjak a biológiaórákra.

A leírt események a két legfontosabb élményt jelentik számomra a középiskola négy éve alatt. Visszatekintek arra a mély haragra, amit az űrlapok kitöltésének kényszere miatt éreztem, hogy fel kell fednem rendezetlen családi hátteremet, amit pedig mindenképp magánügyként

szerettem volna kezelni, és most már látom azt a rengeteg áldást, amelyet mindez hozott számomra. Pusztán az az egy élmény segített, hogy megértő szülő legyek, amikor nyolc gyerekem közül bármelyiknek nehézsége támadt valamilyen iskolai szabályozással kapcsolatban. Vissza tudtam gondolni saját találkozásaimra a számomra is értelmetlen szabályokkal és rendeletekkel, és így képes voltam mélyen átérezni gyermekeim dühös csalódottságát. Egészen fiatal fiúként megértettem, hogy ha vakon követjük a szabályokat pusztán azért, mert szabályok, az azt jelenti, hogy elveszítjük az irányítást az egész életünk felett. Most már látom, hogy azért kellett középiskolai kamaszként találkoznom azokkal az emberekkel, akik megpróbáltak arra kényszeríteni, hogy beálljak a sorba, hogy később tudjak majd írni és beszélni egy magasabb tudatosságról. Amikor már jóval idősebb voltam, életemet Lao-ce 5. századi művének, a Tao Te Kingnek a bölcsességét tiszteletben tartva kezdtem élni. Felfedeztem az ott felfedett magasabb tudatosságot. Ez a filozófia azt állítja, hogy amikor a Tao – vagyis Isten – jelen van, a cselekvés az ember szívéből keletkezik; és amikor a Tao nagysága nincs jelen, a cselekvés a szabályokból indul ki – ez pedig annak a biztos jele, hogy az erény nincs jelen. Iskoláskoromban megtapasztalt problémáim, amik abból fakadtak, hogy egy sor számomra feleslegesnek tűnő szabály szerint kellett volna élnem, hajtóerőként szolgáltak, hogy később írhassak és beszélhessek az önmagunkra támaszkodás fontosságáról. Ha olyan ifjú lettem volna, aki egyszerűen csak beáll a sorba, és azt teszi, amit mondanak neki anélkül, hogy megkérdőjelezné a tekintélyt, vagy legelőször is a szabályok okát, akkor ma nagyon másként nézne ki az életrajzom. Van bennem valami olyasmi, amit Én vagyok jelenlétnek nevezek, és ami lényegében a lényem Forrásával – a Taóval, az Isteni elmével, Istennel, Allahhal, Krisnával, a Krisztus-tudattal, mindegy, milyen névvel illetjük – való kapcsolatomat jelenti. Ez az Én vagyok jelenlét az, ami mindig is nagyon hangosan beszélt hozzám. Soha nem hagy cserben, bár előfordul, hogy amikor belső kérlelésére hallgatok, az olyan útra visz engem, amelyen látszólag gyalázatos sorscsapásoknak nézek elébe. Ezek azonban valójában nagyszerű leckék, amelyek megtanulására születtem le ide. A bennem lévő Én vagyok jelenlét felettébb meggyőző, és már fiatal sráckoromban is az volt. Képtelen voltam beilleszkedni a nyájba, és amikor ilyen birkaviselkedéssel találkoztam, úgy küzdöttem ellene, hogy cselekvéseimet az egóm motiválta. Akkoriban kissé túl hangos voltam – és ezzel persze nem vágyott figyelmet vontam magamra. Ma már világosan látom, hogy a középiskolában tapasztalt belső provokációk valójában elhivatottságom korai megnyilvánulásai voltak, hogy megtanítsam másoknak: ne engedjék, hogy a csoportmentalitás áldozatai legyenek. Az a nyár, amikor újra kellett járnom a biológiaórákra, egy újabb emlékezetes középiskolai élménynek bizonyult. Új tanárom, egy Olivia Fletcher nevű, harmincas éveiben járó hölgy az egyik legnagyszerűbb tanár volt, akivel valaha is találkoztam. Nem sajnálta az időt arra, hogy megismerjen egy fiatalembert, akiben nagyszerű lehetőségek rejlettek, de aki ugyanakkor csordultig tele volt bánattal és összezavarodottsággal. Még bowlingozni is elvitt – amivel teljesen levett a lábamról! Itt volt hát egy tanár, aki valóban törődött velem, és időt szánt arra, hogy beszélgessünk, és ne csak ő beszéljen hozzám. Mrs. Fletcher megtanított arra, hogy befelé figyeljek, és kincsként kezeljem mindazt, amit odabent találok. Ha előző biológiatanáromnak engedelmeskedek, és összedobom azt a levélgyűjteményt, talán soha nem lett volna alkalmam megismerni egy ilyen együtt érző, jószívű, a diákokkal törődő tanárt, akinek viselkedése és módszerei mintául szolgáltak, amikor magam is tanár lettem. A történet legnagyobb iróniája, hogy tizenhat évvel később, befejezve doktorátusi tanulmányaimat vendégprofesszori állást kaptam: a Nevelési Főiskolán tanítottam egy olyan

kurzuson, amely kötelező volt a gyakorló tanároknak, akik iskolai ügyintézők szerettek volna lenni. Ismerős nevet láttam a névsorban: a biológiából megbuktató tanár beiratkozott arra az általam tanított kurzusra! Nincsenek véletlenek. Eljátszottam a gondolattal, hogy majd a kurzus teljesítésének követelményeként Ausztráliába küldöm, hogy összeállíthassa a levélgyűjteményét. A valóságban azonban soha nem tettem neki említést arról a középiskolai incidensről, és nem hiszem, hogy egyáltalán emlékezett volna rá. Nagyon hálás vagyok, amiért valamiféle Isteni beavatkozás következtében a Walden egy példányát valaki odatette akkor arra a padra. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy azok a szavak miért csengtek olyan igaznak számomra középiskolás koromban, de az biztos, hogy ezzel kezdődött élethosszig tartó szerelmi kapcsolatom ezzel a 19. századi amerikai filozófussal, aki csupán két könyvet jelentetett meg életében. Az évek során számtalanszor látogattam el mind Ralph Waldo Emerson, mind pedig Henry David Thoreau otthonába a massachusettsi Concord városában. Egy látogatás alkalmával annyira meghatódtam a Thoreau Líceumban – az épület egykor Thoreau otthona és munkahelye volt –, hogy rávettem a múzeum kurátorát, engedje meg, hogy lefekhessek Thoreau ágyára, és ülhessek az íróasztalánál, ahol a polgári engedetlenségről szóló tanulmányát írta, amely annyira nagy hatással volt rám tizenévesen. Visszatekintve már világosan látom, hogy Emerson és Thoreau felnőtt életem nagy részében angyali világítótorony volt számomra – szavaik jelzőfényként szolgálnak ebben a sötétségbe burkolózott világban. Átalakulásról és magasabb tudatosságról szóló üzeneteikkel fiatal sráckoromban találkoztam először, míg az igazgatói iroda előtt ücsörögtem, de már akkor tudtam, hogy ezekkel valami mágikus lép be az életembe. Elképesztő izgalom vett rajtam erőt, amikor elkezdődött a megbeszélés anyámmal és Mr. Wolffal, mert legbelül tudtam, hogy már van szövetségesem – méghozzá olyan, akit az iskola tanárai is elfogadnak! Máskülönben miért hagyták volna ott olyan szembetűnően azt a könyvet, hogy elolvashassam, pont egy olyan helyzetben, ami egyenesen kiáltott a polgári engedetlenségért? Éreztem, hogy Thoreau velem volt, és most is érzem jelenlétét, ahogy elmesélem, mekkora hatással voltak kamaszéveimre a korai transzcendentálisok – ugyanúgy, ahogy most is. Világosan látom azt is, hogy a független gondolkodásnak ez az óriása ott volt velem kamaszkoromban, amikor kialakítottam az önmagamra támaszkodás gondolatát. És akkor is, amikor felkerestem az otthonát, feküdtem az ágyában, ültem az íróasztalánál, és személyes búvóhelyén elmélkedtem. És akkor is velem volt, amikor felvettünk egy róla szóló műsort a szülővárosában. Most is érzem jelenlétét, ahogy írom e sorokat, és ez arra emlékeztet, hogy soha nem vagyunk egyedül, és hogy bármely tanító spirituális lényegét megidézhetjük, aki valaha is lélegzett ezen a bolygón, hogy segítségükkel beteljesíthessük sorsunkat. Tisztán látom, hogy tinédzserkori ellenállásom lett az alapja a magamban érzett feltartóztathatatlan energiának, és hogy így mondtam nagy Igen!-t elhivatottságomra, hogy a magasabb tudatosság és az önmagunkra támaszkodás nemzetközi tanítója legyek. A nagyszerű Tao (Isten) rejtélyes módokon működik, és ki mondja azt, hogy maga Thoreau nem avatkozott bele kamaszkori életembe és terelt rá arra az útra, amelyen azóta is utazom?

8. Mrs. Olive Fletcherrel beszélgetek, korábbi biológiatanárommal, aki kitűnőt adott ugyanarra a tantárgyra, amelyen korábban megbuktam, annak következtében, hogy egy ellenállhatatlan erő egy megmozdíthatatlan tárggyal találkozott, és én kénytelen voltam behódolni. Azt mondom neki: „Idén megírom a saját regényemet. Tudom, hogy jól írok, és van egy könyvötletem, amit meg szeretnék valósítani.” Teljesen lenyűgöz a rendkívüli tudatosság gondolata. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan szintű tudatosság, amely azonnali megnyilvánítást, telepatikus kommunikációt, valamint öngyógyítást tesz lehetővé, és azt, hogy rendkívüli képességeket fejlesszünk ki angyali lényekkel (entitásokkal) való kommunikációra. Elképzelek egy ilyen, nem e világi tulajdonságokkal bíró fiktív karaktert: hősöm paleontológusként dolgozik egy régészeti ásatáson, de emellett képes elérni az istentudatot. A könyv címéül ezt választom: Anomalous Compatriot (Rendhagyó honfitárs), és minden este elosonok egy csendes, félreeső helyre, ahol fantáziám kibontakozhat. Kézzel írott kötetem egyre vastagabb lesz, és titkolózva rejtem el egy nagy, barna papírzacskóban otthonunk kis padlásán. Imádom ezeket a csendes, elbújós perceket, amikor belemerülhetek ebbe az általam teremtett történetbe. Nagyon szeretek olvasni, és folyton újabb és újabb könyvbe vagyok temetkezve. A legtöbb barátom utál olvasni, és soha eszükbe sem jutna, hogy az írást választhatnák foglalkozásul. Gondolkodásmódjuk szerint az írás egész egyszerűen strébereknek és anyámasszony katonáinak, puhányoknak való. Az angolórákra minden diáknak van egy kemény fedelű irattartója, amiben az adott tanévben olvasott könyvek olvasónaplóit kell összegyűjtenie mindenkinek. Ha egy diáknak sok ilyen naplója van, gyakorlatilag bimbózó ifjú tudósnak tartják. Amikor megszorulok anyagilag, írok néhány olvasónaplót, és darabját huszonöt centért kínálva eladom, kiegészítve ezzel a jövedelmemet. Ha négyes alatti érdemjegyet ad a tanár valamelyikre, nem kérek érte pénzt. Íróként dolgozom tehát, így nagyon magabiztos vagyok a képességeimet illetően – hiszen kipróbáltam tudásomat a profit és a veszteség valódi világában! Bármilyen tárgyról képes vagyok írni, és gyakran automatikus írásként gondolok a módszeremre. Az én kezem mozog a papíron, de valójában nem én vagyok az, aki ír. Egyfajta kapcsolat ez egy láthatatlan részemmel, ami feltartóztathatatlanul előtör belőlem, ha leülök egy lila tollal a kezemben és hagyom, hogy a szavak maguktól formálódjanak a papíron az ujjaim alatt. Akkor érzem magam leginkább elememben, ha írásos feladatot kapok. Imádom az esszé típusú vizsgákat, mert tudom, hogy jó fogalmazó készségem segít majd eltüntetni az adott témával kapcsolatos tárgyi tudásom esetleges hiányosságait. Amikor írok, mintha mindig velem lenne egy jóbarát. Imádom a saját kis búvóhelyemet, ahová naponta elmenekülhetek, hogy életre keltsem szereplőimet, bár maga a történet egyre kevésbé fontos – az írás csak alkalmat ad arra, hogy egy megszentelt helyen ülhessek egy rám meredő üres papírlappal magam előtt, és ezt nagyon élvezem. Amikor rászánom az időt, hogy folytassam a regényemet, azt gondolom magamban: Az írás nem valami, amit csinálok. Az írás én magam vagyok. Tetszik, amit érzek eközben, és tetszik, amikor kijelentem: írok. Az jelenti ekkor a legnagyobb sikerélményt, hogy összhangban érzem magam azzal, aki valójában vagyok, amiért elsősorban leszülettem erre a bolygóra.

Ma is gyakran vonulok vissza egy helyre, ahol csak írok – az én megszentelt írói búvóhelyemre, mint ahogy ezt tettem több mint negyvenöt éve. Akkor érzem magam biztonságban, és a legközelebb lényem Forrásához, amikor számomra fontos fényképek és emléktárgyak vesznek körül ezen a helyen, amit én csak úgy hívok: a szent íróhelyem. Már kamaszkoromban is tudtam, hogy az írás egyszer majd nagy szerepet fog játszani az életemben. Ahogy Thoreau-t és Emersont olvastam a középiskolában, életre keltem, elöntött a teljesség érzése. Miközben regényemet vagy esszéimet írtam olyan címekkel, mint: „A csoportgondolkodás elkerülése”, „Minden lehetséges”, vagy „Hogyan ismerjük meg igazán Istent, és éljünk örökké”, legbelül azt éreztem, hogy valóban azt teszem, amiért ide lettem küldve. Fiatalemberként ez olyan hobbit jelentett számomra, amit teljes munkaidős állásom, valamint az időm nagy részét igénybe vevő középiskolai tanulmányaim mellett is nagyon szívesen csináltam. Amikor olvasónaplókat írtam a diáktársaimnak pénzért, tudtam, hogy egyúttal valami különleges is zajlik bennem. Amikor pedig a folyton a fejemben járó témákról írtam esszéket, rendszerint a következő mondat variációival reagáltak, akik olvasták őket: „Tényleg gondolkoznod kellene azon, hogy író leszel.” Gyakran hallottam azt is, hogy nagyon értelmesen írok a különféle témákról. Amikor a tengerészethez kerültem, majd főiskolán tanultam tovább, nagyon élveztem, hogy az írás egyfajta megerősítést jelentett számomra: megerősített abban, hogy magamon kívül semmi másra nincs szükségem a megélhetésemhez. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy mindig magammal volt minden eszközöm, hogy végül teljesen önellátó legyek. Azt akartam, hogy ne kelljen bemenni egy munkahelyre, ahol megmondják, mit csináljak, és hogyan gondolkodjam – saját belső hangjaimra akartam hallgatni, és arról írni, amin épp gondolkodtam, méghozzá úgy, ahogy szeretném. És az is fontos volt, hogy tudjam: meg tudok élni úgy is, hogy nem kell megfelelnem mindazoknak a fárasztó követelményeknek, amelyek nyilvánvaló velejárói az alkalmazotti státusznak. Ha úgy vesszük már alkalmazott voltam, méghozzá jóval több mint heti negyven órában, és valóban nem éreztem magam szabadnak. Amikor azonban írtam, és az emberek fizettek ezért, vagy amikor befejeztem egy fejezetet a könyvemben, és rájöttem, hogy el tudnám adni a regényemet, és bármi mást is, amit írok, úgy éreztem, mintha Isten ölébe ültettek volna azzal, hogy mondjam bátran, amit csak akarok, és mindennek tetejébe még fizetnek is ezért. Most már tisztán látom: az volt a sorsom, hogy ne legyenek főnökeim, se bíráim, se munkaadóim, sem pedig szabályok, amiket be kell tartanom, csak és kizárólag belső elhivatottságomnak kelljen megfelelnem. Visszatekintek arra a korai, írással töltött időszakra, és arra a belső tudatra, amely oly hangosan beszélt nekem a szabadságról, amit egy nap majd megismerek. Azzal, hogy ösztöneimet és a mindig feltámadó kellemes érzéseimet követtem, amikor tollat ragadtam a kezembe, és írónak tituláltam magam – tulajdonképpen lelkem hívására válaszoltam. Ez már elég volt ahhoz, hogy felvállaljam a sorsomat, és szakértőnek nyilvánítsam magam azzal kapcsolatban, ami iránt akkora szenvedélyt éreztem.

9. „Annyira gyűlöllek! Hogy vagy képes csak úgy egyszerűen otthagyni a gyerekeidet, és még csak fel sem hívni minket soha, hogy megtudd, jól vagyunk-e? Be tudnám verni a fejed, annyira dühös vagyok rád!” Éjszakánként az álmaimban tör felszínre haragom és fájdalmam: dühödten ordítozom apámmal. Majd’ minden reggel hideg verejtékben úszva ébredek az ilyen éjszakai találkozások után. Azt álmodom, hogy gyilkos düh önt el, amikor meglátom őt, és válaszokat követelek. Ez az ember azonban, akit soha nem láttam a való életben, távolságtartó és közömbös marad, semmi nem zaklatja fel, amit álmomban mondok neki . Semmilyen emlékem nincs erről a férfiról, és tudok azokról a történetekről, hogy milyen rosszul bánt anyámmal és nagyszüleimmel, mégis megdöbbent, mennyire közömbös a mintegy tizenöt éve elhagyott három gyermeke iránt. Hallottam olyan történeteket, hogy ellopta nagyanyám ékszereit, majd börtönbe került a lopás miatt, és hogy nem volt hajlandó dolgozni, hogy eltartsa a családját – emellett állandóan félrelépett, ivott és nőkkel erőszakoskodott. Mindent felülmúló bűne azonban az volt, hogy egyszerűen csak elhagyott minket, és soha még csak nem is telefonált, hogy megtudja, jól van-e a három gyereke, vagy hogy közölje: jobb belátásra tért a sovány pénzösszeget illetően, amit elvileg gyerektartásként fizetnie kellett volna. Nem, Melvin Lyle Dyer egyszerűen felszívódott, és soha vissza sem nézett. Bátyáimmal és anyánkkal élek, miután Bill Drury végre elhagyta otthonunkat. Jimet és Dave-et egyáltalán nem érdekli a gondolat, hogy megtaláljuk és szembesítsük apánkat, engem azonban nagyon is. Éjszakai álmaim bizonyítják, hogy még mindig nem sikerült feldolgoznom a tényt, hogy apám elhagyott minket. Próbálom rávenni anyámat, hogy meséljen, hogy néz ki, milyen ember az apám, de nem hajlandó rá – csak azt hajtogatja, hogy egy óriási szemétláda, egy pergő nyelvű szélhámos, aki pénzt lopott, amerre járt, és soha nem volt hajlandó atyai kötelességeinek eleget tenni. Egyetlen munkahelyére emlékszik: seprűt és partvist árult házról házra járva egy vakok javára létrehozott ügynökség nevében. Amikor azonban rendszeresen elfelejtette leadni az így befolyó pénzt, az ügynökség kirúgta. Bár anyám nem tud semmi pozitívat mondani az emberről, aki az apám, mégis meg szeretném őt ismerni. Felháborodásom és haragom miatt ragaszkodom ahhoz, hogy szembesítsem a történtekkel, és meg szeretném kérni, mondja el az egészet a saját szemszögéből is. Minden áldott nap eszembe jut, elképzelem, hogy véletlenül összefutunk és hosszasan elbeszélgetünk arról, mi motiválta, milyen indokból kifolyólag hagyott ott egy gyönyörű nőt és három pici fiút. Tudni akarom, hogy egyáltalán ismert-e engem, vagy hogy érzett-e valaha valamiféle szeretetet az iránt a kiskölök iránt, aki nemsokára már kész férfi. Mindent elkövetek, hogy megtaláljam őt és beszélhessünk. Felhívom a rokonait, hogy így szerezzek némi információt a hollétéről – azt mondják, valahol délen lakik –, de nem tudok meg pontosabbat. Arról ábrándozom, hogy végül találkozom majd ezzel az emberrel, aki olyan rejtélyes módon kisétált az életemből, és hogy együtt oldjuk meg abból fakadó problémáimat, hogy elhagyott engem. Szüntelenül kérdésekkel bombázom anyámat, de egy idő után belátom, hogy nagyon fenyegetőnek érzi apám iránti kíváncsiskodásomat. A bátyáim soha nem kérdezősködnek, és egyszerűen nem akarnak semmit se tudni róla. Idősebb bátyám, Jim talán még emlékszik apám néhány megbocsáthatatlan tettére anyámmal és velünk szemben, és ez megmagyarázhatja érdektelenségét. De az is lehet, hogy egyszerűen csak el akar végre feledkezni minderről.

Anyám nyilvánvalóan annyira gyűlöli apámat, hogy kérdéseimre rendszerint csak ez a válasz: „Apád egy semmirekellő ember, és jobban jársz, ha nem ismered meg.” Így aztán felhagyok anyám nyaggatásával, de a lelkem nem nyugszik: beszélni szeretnék apámmal, meghallgatni az álláspontját és a magyarázatát is, és talán megtudni, hogy mégiscsak szeretett engem, még akkor is, ha úgy döntött, elhagy minket. Gyakran gondolom, hogy talán nemes indokból döntött úgy, hogy távol marad tőlünk, mert mélyen a szívében tudta, hogy jelenléte életemben nem szolgálná az érdekeimet, és hogy távozása tulajdonképpen inkább önzetlen cselekedet volt részéről. Akárhogy is, kamaszként úgy érzem, hogy az apa hiánya óriási dolog az életemben. Kíváncsi vagyok: kétségbeesetten meg akarom találni őt. És a keserűség, amit érzek, haraggá nő, ami őrületes lázálmokban nyilvánul meg, amelyekben erőszakosan viselkedem vele. Megesküszöm, hogy bár a családban mindenki más azt gondolja, egyszerűen csak el kellene feledkeznem az egészről, és hálásnak kellene lennem, hogy ez az örök vesztes nincs már az életemben, én mégiscsak felkutatom, és egy nap beszélek vele, mint férfi a férfival, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Nem elégít ki, ha csak úgy egyszerűen „elengedem” az ügyet, mint ahogy a többiek körülöttem erre sürgetnek. Találkozni akarok vele. Tőle magától akarom hallani mindezt. Azt akarom, hogy tudja: létezem, és igen, azt akarom, méghozzá nagyon is, hogy szeressen engem. 1956 Valentin napján megcsörren az ikertelefon otthon. Egy nénikém hív, akivel még soha nem találkoztam, sőt még csak nem is hallottam róla. Audreynak hívják, és megtudom, hogy ő apám féltestvére. Elmondja, hogy nagyanyám, Norah Mabel Wilhelm aznap reggel meghalt, és megkér két bátyámat és engem, hogy vigyük a koporsót a temetésen. Nem tudtam, hogy apám anyja életben volt még, nem is hallottam, hogy bárki a családban említette volna a nevét, de azonnal igent mondok. Döntésem nem azon a vágyamon alapul, hogy lerójam tiszteletemet egy olyan nagymamának, akit soha nem is ismertem – a szívem hevesen dobogni kezd arra a lehetőségre, hogy talán végre találkozhatom apámmal. Nyilván ott lesz majd a saját anyja temetésén, és így nem tud már többé elrejtőzni előlem. Néhány hét múlva leszek tizenhat éves, és már van tanulójogosítványom, amivel vezethetek, ha van velem egy tapasztaltabb sofőr is. Jim bátyám megengedi, hogy Detroit nyugati részébe tartva vezessem az autóját. A ház nyilván teli lesz majd idegenekkel, de nem bánom. Én csak egyetlen okból vagyok itt: látni akarom az embert, aki az apám. Ő azonban nincs ott. A templomban tartanak egy rövid temetési szertartást, Melvin Lyle Dyer azonban nincs jelen. A szertartás után elindulunk a temető felé vezető rövid úton, amelyen viszem nagyanyám koporsóját, apám édesanyját, aki mégis teljesen idegen számomra. Melvin Lyle Dyer a temetőben sem bukkan fel. Mindannyian visszatérünk elhunyt nagyanyám nyugat-detroiti otthonába. Majd szétvet az izgalom, mivel teljesen biztos vagyok abban, hogy régóta távol levő apám végül mégis előkerül. Amint visszatérünk a házba, hogy megtartsuk a halotti tort, egy kisteherautó áll meg odakint, sofőrje pedig egy szánalmas kis virágcsokrot húz belőle elő egy kártya kíséretében, amelyből mindannyian megtudjuk, hogy mivel Lyle messze délen, Alabamában vagy Mississippiben tartózkodik, sajnos nem tud jelen lenni, hogy végső búcsút vegyen az anyjától. Nagyon elkeseredek. Apám megint nem jelenik meg ott, ahol kellene. Mindenféle nagynénik és unokatestvérek, akikről addig azt sem tudtam, hogy a rokonaim, mentegetni kezdik Lyle-t. Azt mondják, fél eljönni – valószínűleg tart attól, hogy anyám visszadobatja a börtönbe, mivel több mint egy évtizede nem fizeti a bíróság által elrendelt gyerektartást. Egyszerre ráébredek, hogy nincs értelme ott maradni a toron, és bátyáimat indulásra

sürgetem. Azonban mielőtt elmenekülhetnénk, Dorothy nevű unokatestvérem elmeséli, hogy miután anyámat elhagyta, apámnak volt jó néhány felesége, köztük egy fiatal lány, akit stoppolás közben vett fel egy Bloomingrose nevű helyen, Nyugat-Virginiában. Azelőtt meg egy Juanita nevű ápolónő, aki Sanduskyban, Ohio államban él. Leírom az összes információt, és elbúcsúzom az ismeretlen rokonoktól. Ismét rá kell ébrednem arra, hogy ezt a férfit egyszerűen nem érdekli, hogy megismerjen engem vagy a testvéreimet. Még a saját anyja temetése sem volt elég indok, hogy megjelenjen az életemben. Ezek után már semmi nem téríthet el a szándékomtól, hogy szemtől szembe találkozzam apámmal, és nagyjából sejtem is, hogy merre lakhat. Nem tudom, miért akarom ilyen megszállottan megtalálni az embert, aki ennyire nyilvánvalóan nem akar semmilyen kapcsolatot se velem, se a testvéreimmel – de az biztos, hogy nagyon eltökélt vagyok. Miután betöltöm a tizenhatot, veszek egy 1950-es Plymoutht a megspórolt kétszáz dolláromból. Úgy tervezem, hogy lehajtok Boone megyébe, Nyugat-Virginiába, és meglepem apámat meg a fiatal stoppos barátnőjét, akit úgy hallom, feleségül is vett. Ahogy azonban közeledik a nyári szünet, főnököm a Stahl’s üzletben, ahol már három éve dolgozom, megkér, hogy dolgozzak teljes munkaidőben egész nyáron boltvezető-helyettesként. Azt mondja, a bolt zárása is a feladataim közé tartozna, a napi nyugták kezelése mellett. Ez a kínálkozó lehetőség, illetve az, hogy egy autó fenntartása és biztosítása meglehetősen költséges mulatság, no meg aztán a tény, hogy új kedvesemmel is több időt tölthetnék, arra késztetnek, hogy elhalasszam utazásomat. Ehelyett úgy döntök, felkeresem apám Juanita nevű volt feleségét az Ohio állambeli Sanduskyban. Három óra hosszat vezetek odáig, és végül sikerül is találkoznom apám egykori feleségével, aki a helyi kórházban dolgozik, és aki határozottan és kertelés nélkül megmondja véleményét: – Az apád nagyon rossz ember. Minden igaz, amit anyád mesélt róla, és még sok minden más is. Nem volt hajlandó dolgozni, és pénzzel hozzájárulni a közös életünkhöz. Állandóan összetűzésbe került a törvénnyel, képtelen volt különbséget tenni jó és rossz között, nyakló nélkül ivott, és amikor részeg volt, ami elég gyakran megtörtént, aljasul és gonoszul viselkedett. Azt tanácsolom, ne akarj vele találkozni. Apád egy szélhámos, és jobban jársz, ha egyáltalán nincs az életedben. Juanita Dyer az egész napot rám szánja, és a legkiábrándítóbb pillanat az, amikor habozás nélkül megválaszolja a következő kérdésemet: – Mondott magának bármit az elhagyott három fiáról, vagy megemlítette valaha legkisebb fiát, Wayne-t? Erre Juanita olyan együttérzéssel pillant rám, ahogyan csak egy kórházban dolgozó nővér tud nézni, aki nap mint nap tragédiát lát, és azt válaszolja: – Nem. Nem is tudtam, hogy vannak gyerekei, pedig jó néhány évig voltunk házasok. Szívbemarkoló fájdalom… Van egy apám, aki még csak meg sem említi új feleségének, hogy vannak gyerekei? Miféle ember az ilyen? Hát nem szeret senkit? Hogyan különbözhetek ilyen sok szempontból a vér szerinti apámtól? Hiszen én olyan sok ember iránt érzek szeretetet: anyám, testvéreim, barátaim és különösen az élet által megtiportak, sőt még apám iránt is. Sanduskyból azzal a szilárd elhatározással távozom, hogy innentől kezdve elnyomom a vágyamat, hogy megtaláljam és megértsem Melvin Lyle Dyert. Visszamegyek hát Detroitba, és belevetem magam az életembe a helyi vegyesbolt kisfőnökeként, aki meglehetősen jól keres, és aki az anyját is támogatja. Millió akadály állta utam, amikor megpróbáltam felkutatni ezt a menekülő embert, aki csak fájdalmat hagy maga után, amerre jár – de sóvárgásom, hogy megismerjem őt, soha nem szűnik meg. Azok a rossz

álmok még évekig folytatódnak. Húsz év telik el, mire rájövök: ő az én legnagyobb tanítóm.

Bármennyire szerettem volna is kissrác koromban, hogy apám megjelenjen végre az életemben és szeressen engem, most már az egyik legnagyobb ajándékként értékelem, hogy nem volt ott nekem. Megbízhatatlansága, valamint az, hogy elhagyott, valójában része volt annak a tervnek, hogy később másoknak taníthassam az önmagunkra támaszkodást, életem egyik legfontosabb témáját. Pontosan ez volt az, amit már gyerekkorom óta gyakorlok, és egész életművemet is ez dominálja. Annyira világosan látom most már, hogy az univerzum nem vét hibákat. A csillagok mind a megfelelő rendben állnak. A Nap is milliméterre pontos távolságra van a Földtől, hogy életet teremthessen és fenntarthassa azt. Olyan mértékű tökéletesség jellemzi az egész univerzumot, akár teleszkóppal, akár mikroszkóppal vizsgáljuk, ami az emberi elme számára nehezen felfogható. Minden abszolút tökéletes, a legparányibb szubatomi részecskéktől kezdve a legtávolabbi égitestig. És ennek a tökéletességnek a része minden, amivel életünkben találkozunk, még akkor is, ha a miértje nem mindig nyilvánvaló számunkra. Ahhoz, hogy be tudjam teljesíteni saját életfeladatomat, és megélhessem dharmámat az önmagunkra támaszkodás spirituális tanítójaként, kulcsfontosságú volt, hogy olyan helyzetbe kerüljek, amelyben kénytelen vagyok valóban önmagamra támaszkodni. A nevelőcsaládokban töltött éveim erre remek alkalmat szolgáltattak. Senkire sem számíthattam, csakis önmagamra. Az apámmal való kapcsolatom életem legjelentősebb kapcsolata. Erős vágyam, hogy megjelenjen az életemben, méghozzá akkor, amikor szerettem volna, amikor olyan kétségbeesetten szükségem volt rá, tulajdonképpen nem volt más, mint az egóm játszmája. Minden az Isten által elrendelt időben jelenik meg. Mindig megkapjuk, amit szeretnénk, de egy nálunk hatalmasabb erő dönti el, hogy mikor. Ez a láthatatlan erő a maga módján, a maga idejében mozgatja a darabokat, hogy összhangban legyenek a tér és az idő minden egyes négyzetcentiméterét meghatározó tökéletes precizitással. Ez sokak számára talán hihetetlennek, és kissé erőltetett magyarázatnak tűnik, de én hiszek abban, hogy apa nélküli életem minden szempontból tökéletes volt. Most már tisztán látom, hogy könyveim, előadásaim, filmjeim és minden nyilatkozatom azért valósult meg, mert apám hiányzott az életemből. Az egóm akarta őt, nagyon is, de a lelkem tisztában volt azzal, hogy ennél sokkal magasabb célt kell elérnem. Az évek, amikor azon gyötrődtem, hogyan lehet egy ember ennyire érzéketlen, kegyetlen és ilyen távolságtartó, végül mind vagy arra ösztönöztek – más választásom nem lévén –, hogy befelé forduljak, és saját magam oldjam meg problémáimat, vagy hogy egy újfajta, megbocsátással átitatott isteni szeretethez folyamodjak, amelyet csak a nagy spirituális mesterek és maga Isten gyakorolt. Minden biztosítva volt hát, ami fontos volt ahhoz, hogy az utamon maradjak – még akkor is, ha a gyermek, aki akkor voltam, ezt még nem látta. Ma már látom, ahogy minderre visszatekintek, hogy minden így volt tökéletes. Anélkül, hogy tudtam volna, rögtön az elejétől kezdve egyfajta felkészítő kurzuson vettem részt. Talán apám felvállalta, hogy azért jön a Lélek birodalmából ebbe a világba, és él ilyen életet, hogy ezzel ösztönözze fiát, hogy megtanuljon önmagára támaszkodni az életben már totyogós kisfiúként is, később kamaszként, majd végül felnőtt férfiként. Hogy lehetőségem volt arra, hogy apámnak szeretetet küldjek és megbocsáthassak neki

romlott és megbízhatatlan viselkedéséért, talán egy tanulóidőszak volt számomra, hogy később emberek millióinak segíthessek életük átalakításában egy olyan látásmóddal, amely összhangban áll a megvilágosodott nézőponttal. Ma is gyakran érzékelem apám jelenlétét, és ilyenkor mintha a végtelen szeretet puha felhőjét érezném magam körül, nem pedig az ádáz düh és szorongás viharát, amely korábban jellemezte róla szóló gondolataimat. Igen, valóban ő volt az én legnagyobb tanítóm. A legteljesebb bizonyossággal tudom, hogy Isten titokzatos módokon működik – de semmiképp sem véletlenül. Mindig minden úgy tökéletes, ahogy van – és ez mindig is így volt. Végtelen hálát érzek mindezért.

10. 1958-ban egy elképesztőnek tűnő dolog történik velem: besoroznak a hadseregbe, és gyalogosként kell szolgálnom. Nem vonz túlságosan, hogy gyári munkás legyek az egyik detroiti autógyárban, amit sok környékbeli tizennyolc éves kortársam választ a középiskola befejezése után. Úgy döntök hát, hogy jelentkezem a tengerészethez, ahogy idősebbik bátyám, Jim tette két évvel ezelőtt. Két héttel később már az Illinois állambeli Great Lakesben vagyok, és összeszorul a gyomrom, amikor belém hasít a gondolat: Mit tettem magammal? Az emeletes ágyon fekszem, kora reggel van. Számvetést végzek új életem felett. Tegnap éjjel csótányok százai rohangáltak a ruháinkban, az ágyunkban és alvó testünkön is – ha akartam volna, egész a végtelenségig számolgathattam volna őket. Mindent ellepnek ezek a kis élősdiek, amik a repedésekben tanyáznak villanyoltásig, aztán pedig csapatostul előmásznak, morzsákon lakmároznak, és vígan élik éjszakai életüket. Már attól öklendezni kezdek, ha arra gondolok, hogy végigmasíroznak az arcomon, mégsem ők jelentik a legnagyobb problémát számomra. Sok helyen éltem már, és korán megtanultam, hogy ne ítélkezzem a körülményeim felett. Nem vagyok allergiás semmire, nincs olyan étel, amit meg ne ennék, és nem undorodom testi funkcióimtól. Nem arról van szó, hogy nehezemre esik az alkalmazkodás szoros összezártságban több száz férfival a 417-es század zsúfolt barakkjában a Great Lakes-i tengerészeti bázison. A csótányok és a bűzös fürdőhelyiség mind semmi ahhoz képest, amit elvárnak tőlem mint a fegyveres erők állományának aktív szolgálatos tagjától, ahol a szabály az szabály. És a szabály az, hogy soha ne gondolkodjam önállóan. Mindig köteles vagyok engedelmeskedni bármilyen parancsnak, amit bármely feljebbvalóm ad nekem, és soha nem kérdőjelezhetem meg azt. Az engedetlenség súlyos következményekkel jár, többek közt elzárással. Állandóan érvényben van valamilyen parancs, és el kell fogadnom, hogy szerepem szerint a ranglétra legalján állok – mindig azt kell tennem, amit mondanak nekem, vagy mindenki másnak. Itt ugyanis nincs helye az individuumnak. Egyszerűen annyit kell csak kiáltanom, hogy: „Igen, uram!” – és megtenni, amit mondanak nekem. És meg is mondják: hánykor kell aludni mennem, mikor kell kelnem, mit és mikor kell ennem, mit kell viselnem – ami persze ugyanaz, amit mindenki más is visel. A hajam tövig lenyírva, a cipőmön hanyatt kell esnie a napsugárnak, az arcom mindenkor tökéletesen megborotválva, és mindezt naponta többször ellenőrzi is egy felettesünk, aki beleordítja a képembe, hogy egy apró tetű vagyok, amire persze megint csak azt kell válaszolnom, hogy: „Igen, uram!”, mert különben magamra vonom színlelt haragját, és még kitalál számomra valamilyen abszurd büntetést. Nem pontosan így fogalmazódik meg ugyan bennem, de valami ilyesmit gondolok: kizárt dolog, hogy ez a hely a legmegfelelőbb valaki számára, aki azért inkarnálódott erre a földi világra, hogy az önmagunkra támaszkodást tanítsa. Nincs menekvés a katonai gondolkodásmód elől. Itt megtanulom, hogy nincs énünk, és hogyha bármilyen önazonosságra van szükségem, mindig feletteseimre és az ő szabályaikra kell támaszkodnom. Az elkövetkező négy évben ugyanazt az egyenruhát fogom viselni, és vagy beilleszkedek, vagy engedély nélküli eltávozásra megyek, amiért hosszú idejű elzárás jár büntetésként, majd nemkívánatos elemként bocsátanak el. Úgy döntök, elfogadom ezt a sorsot, mert tudom, hogy sokkal több vagyok, mint pusztán a testem – és akármit tesznek is a testemmel mások, én dönthetek úgy is, hogy belül a békét választom. Együtt tudok élni a szabályokkal. Elhatározom hát, hogy engedelmes leszek, és még azt is képes vagyok elismerni, hogy szükség van az effajta tagozódásra és rendre egy ilyen háborúra tervezett intézménynél.

Alapvetően fontos, hogy megmondják neked, mit tegyél, méghozzá gondolkodás vagy kérdés nélkül, amikor az ellenség elpusztítása a mindenek felett álló cél. Úgy döntök tehát, hogy betartom a szabályokat, legalábbis a külső szemlélő számára, de belül soha nem fogok behódolni. Becsülettel végigcsinálom a négy évet, de legbelül nem lesznek ellenségeim. Változatlan maradok – meggyőződésem szerint a béke embere vagyok, aki értékeli és tiszteli mindenki egyéniségét. Békében vagyok új, túlszabályozott életmódommal, mert bízom abban, hogy képes vagyok egyszerre önmagamra támaszkodni, és ugyanakkor egy katonai szervezeten belül létezni. Gyűlölöm persze az ostoba szabályokat és az állandó ellenőrzéseket, és ismerem magam annyira, hogy tudjam: végül kitalálom a módját, hogyan kerüljem ki őket, anélkül hogy bárki tudná, miben mesterkedem. Belső világom biztonságos, és mókát csinálok majd abból, hogy elkerüljem ennek az életmódnak az elmebaját. Rendszerint megdöbbenek azon, amit fiatal tengerésztársaim között látok. Azt veszem észre, hogy amikor akár csak pár percnyi pihenőidőt kapnak, ezek a felnőtt férfiak boldogan rohannak, hogy képregényeket olvassanak – Supermant, Marvel kapitányt, Batman és Robint, meg az Archie-t. Legtöbb tengerésztársam olvasási készsége és könyvízlése teljesen eltér az enyémtől, és mégis ezekkel az emberekkel kell élnem éjjel-nappal. Az első eltávozásunkkor lehetőségünk nyílt, hogy egy hétvégét Chicagóban töltsünk. A bázisra legkésőbb vasárnap este tízre kell visszaérnünk. Egyenruhámba öltözve utazom be vonattal a városba, és sétálgatással töltöm az időt. Sok kereskedővel is beszélgetek, akik kapzsin számolgatják, mekkora hasznot húzhatnak ezekből a frissen kiengedett fiatalemberekből, akik két hónapja most először élvezhetik a szabadság ízét. A város hemzseg a tetoválószalonoktól, kocsmáktól, prostituáltaktól és olcsó emléktárgyaktól, és úgy veszem észre, hogy társaim nagy lelkesedéssel, szertelenül vetik bele magukat ebbe a forgatagba újdonsült szabadságuk tudatában. Korán visszatérek a Great Lakes-i bázisra, majd lassan a barakkok is kezdenek megtelni a több száz részeg tengerésszel. Négyből három tengerésztársam testét éktelenítik óriási tetoválások, és mindegyikük káromkodik: rasszista szitkok ömlenek részeg szájukból, és csak annyi szünetet tartanak, míg hánynak. Olvas valamelyikük könyvet egyáltalán? – morfondírozok magamban. Tényleg ezek az emberek lesznek a barátaim és bajtársaim életem következő négy évében? Tudom, hogy számomra elképzelhetetlen lenne, hogy örökre elcsúfítsam a testem az amerikai tengerészet szimbólumaival, vagy bármi mással. Mindig is megvetést éreztem a részeg viselkedés iránt, ami ekkor szó szerint körbevesz engem. Én a saját regényemet írom, most viszont be vagyok betonozva egy olyan világba, amely képregényekben, közönséges beszédben és faji előítéletekben bővelkedik. Engem, aki megvetem az erőszak minden formáját, most arra készítenek fel, hogy gyilkológép legyek, hogy fegyvert viseljek az őrszolgálatban, hogy legyek büszke arra, ha kiirtom a kijelölt ellenséget. Egyre inkább befelé fordulok, és egyre magányosabb leszek. Mi a manót csinálok én itt? – kérdezgetem folyton magamtól. Nem erre a feladatra érkeztem ebbe a világba. Értem, hogy miért kell léteznie hadseregnek, de nem ez az én dolgom. Partra vetett hal vagyok. Olyan ember akarok lenni, aki azért dolgozik, hogy egy nap létrejöjjön egy fegyverek, csatahajók, gyűlölet és ellenségek nélküli világ. Megdöbbenek, hogy olyan könnyen meghoztam ezt a döntést. Amikor végeztem a középiskolában, ez tűnt a leghelyesebb választásnak. Visszagondolok azokra az időkre, amikor konfliktusba kerültem hatalmi figurákkal, akik kitartóan bele akartak kényszeríteni a csoportgondolkodásba. Most eszembe jut egy idézet E. E. Cummingstól, amit egy középiskolai angolórán memorizáltam: „Az, hogy ne légy más, csak önmagad – egy olyan világban, amely éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy valaki mássá faragjon –, azt jelenti, hogy az ember számára

legnehezebb csatát kell megvívnod, és ez a harc soha nem ér véget.” És itt vagyok én, gyakorlatilag fogolyként egy szervezetben, amelyhez szabad akaratomból csatlakoztam, és amelynek alapelve, hogy mindenkit egyformává tegyen.

Megpróbáltam igazodni a katonai élet szigorú követelményeihez, de közben úgy éreztem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor jelentkeztem a négyévnyi aktív szolgálatra. Innen visszatekintve azonban mindennek az értelme kristálytisztán és világosan látszik. Míg azon gondolkoztam, hogy csatlakozom a fegyveres erőkhöz tizennyolc éves koromban, emlékszem, azt éreztem, hogy valamilyen rejtélyes módon vezet engem egy láthatatlan kéz. Már korábban is tudtam, hogy ez a fajta szabályozott, regulázott életmód nagyon ellenemre lesz, főleg mert mindig is annak a bajnoka voltam, hogy érvényt szerezzek a jogaimnak, hogy saját magam dönthessek mindenben, és ne más mondja meg nekem, hogy mit tegyek, és hogyan éljem az életem. És mégis ide jutottam: csevegek a tengerészet egy sorozótisztjével Detroit belvárosában, és aláírom a beleegyezésemet, hogy néhány rövid hét múlva szolgálatra jelentkezem. Olyan érzésem volt, hogy mindenképp végig kell csinálnom, amit ezen őrült impulzusomnak engedve elhatároztam, még ha tudtam is, hogy mindez óriási konfliktust fog okozni bennem. Tudom, hogy ha valamit az eszünkkel akarunk megérteni, akkor tanulmányoznunk, elemeznünk kell azt, hosszasan elmélkednünk kell róla, megvizsgálni, mások mit mondtak róla, felülvizsgálni az ezzel kapcsolatos formulákat, és végül következtetésre jutni, majd vizsgázni kell belőle – és át is kell mennünk ezen a vizsgán, a sok korábbi agyi manőverezés után. Azonban ahhoz, hogy valamit spirituálisan megértsünk, meg kell tapasztalnunk azt – nincs más mód rá. Írhatnék egy értekezést végtelen részletességgel arról, hogy más ételekkel összehasonlítva milyen íze van az avokádónak. Az egyetlen módja azonban, hogy érezd, milyen avokádót enni, az, ha megtapasztalod ezt az érzést. Amint eszed, eggyé válsz vele, megismered, és egyszerűen nem vagy képes az élményt leírni senkinek. Tudtam, hogy nincs ínyemre, ha megmondják, hogyan éljem az életem. Lázadtam az ellen, hogy bármilyen tekintélyszemély diktáljon nekem, de ahhoz, hogy erre spirituális szinten valóban ráébredjek – ami valóban hatalmas befolyással van rám, és afelé terel engem, hogy életfeladatomként másoknak megtanítsam, hogyan támaszkodjanak önmagukra és hogyan valósítsák meg önmagukat – mindezt személyesen is meg kellett tapasztalnom. Gyakran idézem azt a gondolatot, hogy életünk viharai, a mélypontok, a nehéz idők, mind olyasmik, amikért mély hálát kell éreznünk. David bátyám ötven éven át élt alkoholistaként, nikotinfüggőként, ateista életszemléletben, valamint túlzottan félénken és kételkedve önmagában. Aztán amikor hatvannyolc éves korában gyógyíthatatlannak tartott Parkinson-kórral diagnosztizálták, amelyre azt mondták, végül belerokkan, mindez teljesen megváltozott. Bátyám úgy döntött, felhagy az ivással, leszokik a cigarettáról és elkezdett naponta írni. A félénksége egyszerűen eltűnt, és nyilvános beszédeket kezdett tartani nagy közönség előtt. Megtalálta Istent, és jelentkezett önkéntesnek, hogy segíthessen másokon, akik nem olyan szerencsések, mint ő, végül megírt és megjelentetett egy könyvet. Életének ezen változásait a Parkinson-diagnózisának tulajdonítja – ez volt az ő legnagyobb tanítója. Most már tisztán látom: ahhoz, hogy szilárdan megmaradjak azon az úton, amelyet jelen inkarnációm megkezdése előtt választottam, meg kellett tapasztalnom és igazán megismernem mindazt, amit nem szeretek. Azok az évek a hadseregben, ahol azt várták el tőlem, hogy beálljak a sorba, és olyanná váljak, mint mindenki más, alkalmat nyújtottak számomra, hogy személyesen

megtapasztalhassam, mi ellen küzdöttem olyan ádázul. Később pedig lehetővé tették, hogy amikor ezt az erősen rendszabályozott időszakot magam mögött tudtam, ráébredjek arra, hogy mit kell tennem, hogyan kell élnem. Nagyon hálás vagyok azokért a korai tapasztalatokért. Erős ellenérzésem minden tekintélyelven alapuló dologgal szemben ugyanolyan intenzíven hajtott afelé, hogy azt tanítsam, amit szeretek, és amiben hiszek. Innen visszatekintve már tudom, hogy ki kell fejeznem hálámat mindezért, még azért a sok ostobaságért is, ami akkoriban elviselhetetlennek tűnt. Oka volt annak, hogy abba az irányba löktek engem, és ezért minden nap hálás vagyok. Mostanság, hogy leukémiát diagnosztizáltak nálam, már képes vagyok ezt a tényt egyenesen örvendetesnek tartani, mert tudom, hogy mindez egy magasabb szintre visz engem – éppen úgy, mint ahogy hadseregbeli tapasztalataim is vittek több mint ötven évvel ezelőtt.

11. A kiképzőtáborral a hátam mögött a marylandi Bainbridge-ben vagyok, hogy egy hat hónapos rádiós rejtjelíró tanfolyamon vegyek részt. Az iskola fárasztó, az órák mindennap reggeltől késő estig tartanak, és még éjszaka is tanulnom kell. A reggeli órákon morzejeleket tanulunk, át kell alakítanunk a pont-vessző hangokat betűkké, és minden másnap vizsgázunk is belőle. Különféle tárgyakat tanulunk; többek közt a kommunikáció, az elektronika és a fizika területén kell jártasságot szereznünk, aztán megtanuljuk, hogyan kell a legújabb műszaki felszerelést használni, tanulunk kódolni és dekódolni, és mesterfokra fejlesztjük a gépírást. Tudattalan agyam pedig azt tanulja meg, hogyan reagáljon automatikusan, amikor meghallom a fülhallgatómban ezeket a jeleket. Szent elhatározásom, hogy ezt a féléves tanulókalandot kitűnően elvégzem, és emlékeztetem magam arra, hogy ha úgy döntök, hogy teljesen belevetem magam a tanulásba, a szó szoros értelmében mesterfokon elsajátíthatok bármely tárgyat. A középiskolában, ha szerettem egy tantárgyat, kivétel nélkül mindig jelest kaptam belőle. Amikor azonban nem érdekelt az adott tárgy, egyszerűen lazítottam, és nem volt fontos számomra, hogy átmegyek-e belőle, vagy sem. Itt, a rádiós suliban egy eltökélt fiatal tengerész vagyok; nem csak pusztán arra törekszem, hogy átmenjek a vizsgákon, hanem arra, hogy egyenesen kitűnő eredménnyel végezzek. A bizonyítványosztáskor az osztály legjobbjai között vagyok. A legjobb barátom Bainbridge-ben egy Ray Dudley nevű tizenkilenc éves fiú Chicagóból. Rendszerint együtt tanulunk, olyanok vagyunk, mint két testvér, és gyakorlatilag elválaszthatatlanokká válunk. Hétvégente gyakran együtt hagyjuk el a bázist, hogy kiruccanjunk Baltimore-ba vagy Washington D.C.-be. Ray és én épp visszatérőben vagyunk a bázisra egy Washingtonban töltött hétvége után. Vasárnap este tíz óra van, és legkésőbb éjfélre vissza kell érnünk Bainbridge-be. Elhatározzuk, hogy megállunk egy kisvárosban, a marylandi Havre de Grace-ben, és sült rizst rendelünk, minthogy aznap még semmit sem ettünk. Olcsó étel ez két éhes, az amerikai tengerészet egyenruháját viselő fiatalnak. Azután már indulhatunk is vissza a 15 kilométeres taxiútra lévő bázisra. Megdöbbenek, amikor meghallom ezt a mondatot: „Bocsi, fiúk, nem szolgálhatunk ki benneteket ebben az étteremben.” Megkérdezem a pincérnőt, hogy miért – hiszen az étterem éjfélig nyitva van, és még javában eszik itt jó pár szabadságról visszatérő katona is. A pincérnő maflán rám néz, majd egyszerűen vállat von, és rámutat legjobb barátomra, az amerikai tengerészet katonájára, aki a fegyveres erők tagjaként a hazáját szolgálja… és akkor hirtelen megértem, mintha valaki gonoszul az arcomba csapott volna ököllel. Ray afroamerikai, és ebben a marylandi kisvárosban nem szolgálnak ki nem fehér bőrű embereket. Megkérem a pincérnőt, hogy hadd beszéljek az étterem vezetőjével, de senki nem jön elő. A lány nem akar csúnya jelenetet, de én mélyen fel vagyok háborodva, és szégyellem magam barátom előtt az incidens miatt. Ray már hozzászokott az efféle jelenetekhez, hiszen egész életében része volt ilyesmiben, így csak csendben int nekem, hogy menjünk, és ne keveredjünk komolyabb konfliktusba. Soha nem éreztem azelőtt a faji előítélet borzalmát. Meg vagyok döbbenve, mély szomorúságot érzek, és nagyon fáj, hogy a barátommal ilyesmi történik. Mindezeken felül azonban mélységesen fel is vagyok háborodva, amiért nem hajlandók kiszolgálni egy embertársukat, aki mellesleg országunk hadseregének egyenruháját viseli, és aki kész háborúba menni és meghalni, hogy mindenki más szabadon tudjon élni és lélegezni – még az

étterem-tulajdonosok és az éttermeikben dolgozó pincérnők is. A bázis felé tartva bocsánatot kérek Raytől az ő nevükben is. Megesküszöm magamnak, hogy soha, de soha nem ítélek meg senkit a külseje alapján. Lelkem mélyéig megrendített és örökre megváltoztatott ez a tapasztalat. Elhatározom, hogy az életemet annak fogom szentelni, hogy megszabadítsam a világot az effajta ostoba gondolkodásmódtól. A Bainbridge-ben töltött hátralévő időm minden napján megszállottan próbálom kitalálni, mit tehetnék akár egymagam is, hogy egyszer és mindenkorra eltöröljem az ilyen együgyű viselkedést. Ez válik életem küldetésévé. Elköteleződöm az iránt, hogy olyan ember legyek, aki soha senki felett nem ítélkezik.

Azt a Havre de Grace-i vasárnap estét még mindig kiemelkedő fontosságúnak tartom, mint az egyik legbefolyásosabb dolgot az életem alakulását nézve, jóllehet több mint ötven éve történt. A pillanat, amikor belenéztem barátom, Ray szemébe, és láttam az előítélet okozta fájdalmat, arra ösztönzött engem, hogy elkötelezetten küzdjek az ellen, hogy valakit csak azért ítéljek el, mert más mint én, és hogy életművem legfontosabb pontjává az egész emberiség iránti szeretetet tegyem. Attól az estétől kezdve tudatosult bennem, hogy mennyire hajlottam arra, hogy magam is felcímkézzek embereket pusztán külső jegyek alapján, és ekkor indultam el egy olyan úton, amelyen képes voltam meglátni a Lélek megnyilvánulását minden egyes emberben, akivel csak találkoztam. Azt az élményt, amit tizenkilenc éves tengerészként átéltem, sok tekintetben Isten vezényelte. Jelen kellett lennem tanúként és kelletlen résztvevőként, hogy megtapasztaljam azt a borzadályt, amit az ilyen viselkedés váltott ki belőlem. Az a szerencsétlen pincérnő csak tette, amit tett, mert ez volt a kulturális környezete által gyerekkora óta rákényszerített, betanult reakciója. Azt látta, hogy a sötét bőrű emberekkel mindig így bánnak, és egyszerűen csak ezt fogadta el normálisnak. Azonkívül csak egy alkalmazott volt, aki szerint „csak azt teszem, amit mondanak nekem – ez a munkám”. Ez a fajta mentalitás volt a hajtóerő számtalan gyalázatos tett mögött az évszázadok során. Ahhoz, hogy ezeket az előítélettel teli szokásokat együtt érző viselkedésre cserélhessük le, az embereknek alaposan meg kell vizsgálniuk, mire van beprogramozva a tudatalattijuk, azután ki kell törniük korábban rögzült helytelen szokásaik béklyójából. 1959-ben már pontosan ezt kezdtem tenni. Rengeteg niggerezést/polyákozást/pakizást/bibsizést /digózást hallottam fiatalkoromban, az 1940-es, 50-es években. És bár nem emlékszem arra, hogy életemben valaha is használtam volna ezeket a szavakat, az biztos, hogy állandóan hallottam őket, és mégsem váltottak ki belőlem semmiféle felháborodást. A Ray Dudleyval történtek azonban fordulópontot jelentettek számomra ez ügyben. Lassan elkezdtem egyre inkább kifejezni nemtetszésemet az ilyen beszéd iránt, anélkül hogy jelenetet rendeztem volna. Elkezdtem az előítéletekről és gyűlöletről szóló könyveket olvasni, és hevesen tiltakoztam a tengerészet bevett szegregációs politikája ellen. Ahogy most visszatekintek írásaim és felnőttkori fejlődésem két legfontosabb témájára, látom, hogy mindkettő visszavezethető arra a fájdalmas marylandi estére. Az egyik ilyen téma az, hogy megtanítsam az embereknek, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak, függetlenül attól, mit tanítottak nekik. Ha tudom, hogy valami helytelen, és nincs harmóniában az isteni szeretettel, amely mellett a legtiszteletreméltóbb spirituális tanítóink kötelezték el magukat, akkor – tekintet nélkül arra, mit tanítottak nekem – önállóan kell

véleményt alkotnom, és mindig a szeretet nézőpontjából közelíteni. Ha azt mondják nekünk, hogy Isten maga a szeretet, akkor nem elég csak heti rendszerességgel kijelentenünk ezt egy vallásos ceremónia keretein belül. Ez alapján is kell élnünk. A második téma magába foglalja a tudattalan elmét, amelybe felnőttkori szokásaink beágyazódtak. Írtam a rádiós iskoláról, ahol morzejeleket tanultunk. Addig gyakoroltam, amíg mindez a tudatos elmémből át nem került egy állandó helyre a tudatalattimba, ahol a szokások rögzülnek. Több mint fél évszázada nem használtam már morzejeleket – de az akkori programozás minden apró részlete még ma is jelen van lényemben. Még mindig képes vagyok azonnal dekódolni bármilyen szót vagy mondatot a pontokból és vonalakból, amelyek a tudatalattimba kerültek néhány évtizeddel ezelőtt. Hasonlóképp mindannyiunknak vannak gondolatai, az úgynevezett mémek, amelyek felnőttkori viselkedésünket irányítják. Ezek akkor is működnek, ha egyáltalán nem szolgálják a javunkat, éppen úgy, mint ahogy én ma is automatikusan leütöm a morzejeleket. Az a pincérnő 1959-ben a Havre de Grace-i étteremben mindkét témát megtestesítette. Azt tette, amit mondtak neki, bár testbeszéde azt jelezte: Nekem valójában nem ez a véleményem, csak a munkámat végzem. Emellett rengeteg mémet használt, amelyeket soha nem volt lehetősége átírni, hogy a helyteleneket aztán teljesen kitörölje a tudatalattijából. Ahogy ezeket a sorokat írom, még most is látom magam előtt azt a pincérnőt és fiatal afroamerikai barátomat, Ray Dudleyt. Hiszek abban, hogy mindkettejüket azért küldték az életembe azon a vasárnap estén, hogy segítsenek nem csupán meglátnom a fényt, hanem abban is, hogy egy sokkal megvilágosultabb perspektívából taníthassak.

12. 1959 telének közepén járunk. Kiküldtek egy rövid, ideiglenes szolgálati útra a marylandi Patuxent Folyói Haditengerészeti Légi Bázishoz, ami a Lexington park közelében van. Úgy döntök, hogy felveszem az egyenruhámat, és stoppal utazom haza Detroitba, hogy meglátogassam anyámat, és főleg kedvesemet, Lindát, aki hamarosan beiratkozik a Michigani Egyetemre Ann Arborban. Ez nagyjából kilencszázötven kilométeres távolság, ami körülbelül tizenkét-tizennégy órás utat jelent. Ha egyenruhában utazom, általában megáll és fölvesz valaki, hogy elvigyen egy darabon. Már jó néhányszor megtettem ezt az utat, így nagyon bízom abban, hogy szombat reggelre hazaérek, és aztán visszaérek stoppal a bázisra még a vasárnap éjféli takarodó előtt. Hosszú utazás ez, főleg stoppal, de egy honvággyal teli, szerelmes tengerésznek, aki még csak most kezd belekóstolni abba, milyen érzés hosszú időre távol lenni az otthonától, nagyon is megéri a fáradozást. Nekiindulok hát hétvégi kirándulásomnak, és egészen Washingtonig jutok stoppal. Néhány „átszállás” után megérkezem a pennsylvaniai autópálya felhajtójához. Már éjfél körül jár, és nagyon lehűlt az idő. A fogcsikorgató hidegben végül sikerül megállítanom valakit, aki nyugat felé tart, de a sofőr közli, hogy csak a pennsylvaniai Butlerig megy. Nem szívesen tenne ki az autópálya kijáratánál az éjszaka közepén, mert könnyen előfordulhat, hogy reggelre halálra fagyok – a hőmérséklet már jóval nulla fok alatt van, és dühödt szél is fúj. Ráadásul sötétkék tengerészkabátom éjszaka nagyon veszélyes is lehet, mivel az autópályán nyugat felé tartó autósok nem biztos, hogy észrevesznek, ahogy ott állok a sötét ruhában. Ezért a jóindulatú sofőr ragaszkodik ahhoz, hogy az egyik benzinkút melletti bevásárlóközpont étterme mellett tegyen ki, néhány kilométerre az autópálya lehajtójától. Beleegyezem. Hajnali három óra felé tehát bemegyek ebbe az étterembe, hogy megigyak egy forró csokit, majd elindulok, hogy ismét szerencsét próbáljak, hátha felvesz megint egy nyugat felé tartó autó sofőrje. Sűrű éjszaka van, gyakorlatilag a semmi közepén állok, a leghidegebb időben, amit valaha tapasztaltam. Ahogy kifelé tartok az autófelhajtón a farkasordító hidegben, elmegyek egy másik tengerész mellett, aki visszafelé tart az étterembe. Nem sikerült megállítania senkit az autópályán, és azt mondja: – Iszonyat hideg van odakint, haver. A helyedben nem állnék ott kint sokáig, ha nem figyelsz, egy másodperc alatt lefagy valamid. Tudomásul veszem, sok sikert kívánok neki, és megyek tovább az autópálya felé. Állok ott vagy tizenöt-húsz percet – eredménytelenül. Már majdnem merevre fagytam, úgyhogy elhatározom, hogy visszamegyek melegedni. Amikor belépek az étterembe, csak egy vendég ül ott: a tengerész, akivel beszéltem, és aki figyelmeztetett, hogy ne maradjak kint sokáig. Képzeljétek el a meglepetésem, amikor hirtelen ráébredek, hogy hiszen az a tengerész a saját bátyám! Jim Norfolkban állomásozik, Virginiában. Ő is úgy döntött, hogy autóstoppal utazik haza, hogy a hétvégén meglátogassa anyánkat és menyasszonyát, Marylint, és őt is pontosan ugyanazon a helyen tették ki. Fogalmam sem volt arról, hogy Jimék tengeralattjárója kikötött. Hónapok óta semmi kapcsolatom nem volt a bátyámmal, amióta szigorúan titkos információnak minősült, hogy merre jár a tengeralattjáróval. A saját testvérem beszélt velem, és figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, anélkül hogy akkor felismert volna. Elképedve állunk egymással szemben. Alig tudjuk elhinni, micsoda rejtélyes erő dolgozott azon, hogy ez a jelenet megvalósulhasson. Később összeakadunk egy tizennyolc kerekes kamion sofőrjével, aki épp tankol, és

elmeséljük neki ezt a hihetetlen „véletlent”, aminek épp most voltunk tanúi. Ez a szinkronisztikus esemény, amelynek során Jim és én találkoztunk a semmi közepén ilyen lehetetlen körülmények között, annyira tetszik a kamionsofőrnek, hogy kerülőutat téve szombat kora reggelre elvisz minket egészen a bejárati ajtónkig, a detroiti Moross út 20217.-be.

Nem tudnám megmondani, Jim és én hányszor meséltük el ezt a történetet az elmúlt több mint ötven évben, de a végkövetkeztetés sokáig ugyanaz volt: ez csak egy bizarr véletlen egybeesés, amely egyszer csak megtörténik, és amelyre nehéz racionális magyarázatot találni. Ez az esemény óriási jelentőségű volt akkori, tizenkilenc éves tengerész énemnek. Ez ismertetett meg engem a szinkronicitás világával, a kvantumfizikával és azzal a gondolattal, hogy nincsenek véletlenek egy isteni intelligencia által irányított világban. Amikor ma visszatekintek mindazokra az eseményekre, amelyek tökéletesen illeszkedtek egymáshoz annak érdekében, hogy én és a bátyám találkozhassunk az éjszaka közepén annyi évvel ezelőtt, már nem vagyok meglepve. Az életem mindig is bővelkedett ilyenfajta történésekben – de ez volt az első nagyobb, amelyre igazán felfigyeltem, és amely örökre megváltoztatta, ahogyan a dolgokra tekintek. Most már világosan látom: meg kellett szabadulnom minden kétségtől azzal kapcsolatban, hogy minden isteni rendben és isteni időben kerül össze. Írásaim és előadásaim lényegi része a szinkronicitás nagyszerű gondolata. Ezt a kifejezést Carl Jung alkotta meg, olyan események jelölésére, amelyeket ő „jelentéssel bíró véletlen egybeeséseknek” nevezett. Az a szinkronisztikus esemény, ami felhívta Jung figyelmét a jelenségre, egy kezelése közben történt, amikor egyik betege az álmairól mesélt. Ahogy betege egy álombeli bogár jelentőségén morfondírozott, mindketten zajt hallottak – amit egy bogár okozott az ablaktáblán. Most már látom, hogy ez a bátyámmal kapcsolatos szinkronisztikus esemény, amely meghaladja a logikát és dacol minden valószínűséggel, szükséges volt ahhoz, hogy megnyissam elmém a lehetőség felé, hogy minden mindennel összefügg, és mindennek célja van. Ki kellett szabadulnom saját túlzott racionalitásom csapdájából, amelyben akkoriban éltem. Ahhoz, hogy végül is írhassak és beszélhessek a Lélek világáról, már egészen fiatalon, tizenkilenc évesen tisztába kellett jönnöm azzal, hogy nincsenek véletlenek vagy egybeesések egy olyan univerzumban, amelyet valójában racionálisan megmagyarázhatatlan, láthatatlan erők teremtettek és irányítanak. Most már látom, fogalmunk sincs arról, hogy ebben a fizikai univerzumban hogyan keletkezik bármi is, és hogy minden egy Lélek nevű dologból ered, amit senki nem tud meghatározni, vagy akár csak megközelítőleg megmagyarázni – még a legnagyszerűbb tudományos elméink sem. Minden okunk megvan arra, hogy elhiggyük: az élet hátterében működik egy intelligens erő. Ahogy a fizikai Nobel-díjas Max Planck, az egyik legnagyobb tudományos elme megjegyezte: „Minden anyag kizárólag egy olyan erőnek köszönhetően létezik, amely egy atomi részecskét rezgésbe hoz, és ami összetartja az atom ezen legparányibb naprendszerét. E mögött az erő mögött fel kell tételeznünk egy tudatos és intelligens elme létezését. Ez az elme minden anyag mátrixa.” Ha ez így van, akkor ez az intelligencia a maga teljességében természettől fogva benne van mindenben és mindenkiben, és az egész színdarabot ez rendezi. Ez az intelligencia olyan elképesztően titokzatos, hogy még a legszabadabban szárnyaló képzeletet is lenyűgözi a működése, amelynek során hatalmas világokat és galaxisokat teremt. Olyan intelligencia ez, amely képes tökéletes egyensúlyban tartani az egész univerzumot, és

amely képes egy rózsát a semmiből megalkotni. Egy intelligencia, amely mindenben ott található – „A lélek, mely életet ad”, ahogy Jézus mondta. Ez a láthatatlan intelligencia csodákat tud teremteni, és meg is teszi azt minden nap minden egyes percében. Hogy összehoz két testvért a pennsylvaniai autópálya közepén, csupán egy jelentéktelenebb teljesítmény ahhoz képest, hogy a semmiből életet teremt, és végtelen számú égitestet rendez össze, hogy azok egy egész univerzumot alkossanak. Mint ahogy nem tudok elképzelni egy órát az órásmester munkája nélkül, ugyanígy lehetetlen azt gondolnom: ez a világegyetem olyan intelligencia nélkül létezik, amely minden anyag mátrixa – vagyis teremtője. Most, amikor visszatekintek erre az 1959-ben történt szinkronisztikus eseményre, világossá válik számomra, hogy akkor nyitottam meg elmém annak lehetősége felé, hogy létezik egy isteni terv, amely a sorsunkra vonatkozó jelzéseket képes küldeni számunkra. Akkor éreztem, hogy Jim és én a sorssal működtünk együtt, és elkezdtem tudatosan figyelembe venni az ebben betöltött szerepemet. Összhangba akartam hozni az életemet ezzel a csodálatos, láthatatlan energiával. Akkor döntöttem el, hogy olyan gondolkodásmódot választok, amelynek lényege, hogy sokkal több vagyok, mint pusztán emberi formám – hogy én magam vagyok a Lélek –, és hogy a bennem lévő élet valóban isteni természetű. Amint saját nagyszerűségemben való teljes hittel kezdtem szemlélni az életet, és meg voltam győződve arról, hogy kapcsolatban vagyok ezzel a nagyszerű, láthatatlan Lélekkel, újabb és újabb szinkronisztikus események társteremtőjévé váltam. Ez az élmény volt az első, amely rádöbbentett arra, hogy az élet nem kizárólag tényszerű és fizikai. Meg voltam és a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy egy ilyen természetű esemény nem véletlen egybeesések sorozatának köszönhető. Attól a naptól kezdve elkezdtem újfajta módon gondolkodni. Akkoriban még nem osztottam meg senkivel ezt az újonnan felébredt tudatosságomat. De tudtam, sokkal nagyobb feladatom van, mint hogy csak automatikusan végighaladjak az élet rutindolgain, ahogyan azokat leosztották nekem. Hirtelen meghallottam a csendet, amely gyengéden mormolt fülembe belső életemről, és látszólag csodával határos történésekről. Világosan látszott, hogy a szinkronicitás mindent és mindenkit összeköt – az élet minden része szoros kapcsolatban áll egymással. Eszembe jutottak a sofőrök, akik Jimet és engem pontosan ugyanannál a pihenőhelynél tettek ki, és elkezdtem úgy látni őket, mint életem színdarabjának részeit, és saját magamat, mint az ő életük színdarabjának részét. Ekkor kezdtem igazán tudatában lenni az életünket átszövő isteni erőnek. Most, ahogy visszatekintek erre az eseményre oly sok évvel később, világosan látom, hogy akkor kezdtem megszabadulni az időrendi ok és okozat szemléletétől, amelyre addig tanítottak. Elkezdtem gyakorolni egy olyan gondolkodásmódot, amely valóban nyitott minden felé, de semmihez nem kötődik szorosan. Úgy tűnik, az a tizenkilenc éves fiatalember, aki akkor voltam, nagy lelkesedéssel fedezte fel a témát, amely végül áthatja majd egész élete munkáját – azt, hogy képesek legyünk átadni magunkat egy nagyobb erőnek, mert tudjuk, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Albert Einsteinnek igaza volt, amikor kijelentette: „Csak kétféleképp lehet élni az életet. Az egyik módja, hogy úgy véljük: nincsenek csodák. A másik pedig az, ha meg vagyunk győződve arról, hogy minden maga a csoda.” Vagy ahogy Buddha mondta: „Ha képesek lennénk világosan felismerni a csodát egyetlen szál virágban, egész életünk megváltozna.” Ez a csodálatos esemény lehetővé tette számomra, hogy tisztán lássak, és elkezdjek saját életem társteremtőjévé válni, majd pedig másokat is megtanítani arra, hogyan váljanak saját életük társteremtőivé. Ahogy most visszanézek, köszönetet mondok mindenkinek, aki munkájával előidézte bennem ezt a csodálatos felébredést.

13. 1960 nyarát írjuk. Kommunikációs szakemberként dolgozom a világ legnagyobb hajóján, az amerikai Rangerön. Féléves körutunkat befejezve, melynek során haditengerészeti bázisokat és veszélyzónákat jártunk végig a Csendes-óceán nyugati részén – többek közt Japánban, Hong Kongban, a Fülöp-szigeteken és Hawaiin – újra az amerikai partoknál vagyunk, hogy hazatérjünk anyakikötőnkbe, a kaliforniai Alamedába. Egyszer csak bejelentés hangzik fel a hajó hangosbemondóján: – Mindenki azonnal a repülőfedélzetre! Felsorakozni „Helló, Ike”-ot formázó alakzatba! Eisenhower elnök hamarosan a hajónk felett repül el a helikopterével! Mélyen felháborít ez a parancs, amelynek értelmében jó pár ezer kollégámmal együtt össze kell gyűlnünk, és abszurd látványossággá válnunk, pusztán azért, hogy egyetlen ember a magasból lenézve elolvashassa ezt a nevét formázó üzenetet, amelyet egy seregnyi tengerész betűz ki fehér sapkájával. Szó sem lehet arról, hogy egy olyan csapat tagja legyek, akik birkanyájként azt teszik, amit mondtak nekik, méghozzá bármi, számomra értelmesnek tűnő indok nélkül. Gyűlölöm ezt a mentalitást, és az efféle idétlen tevékenységeket mélyen sértőnek és méltatlannak találom. Ugyan csak harmadtiszt vagyok, azonban képzett szakember is, óriási felelősséggel. Egyáltalán nem vagyok hajlandó arra, hogy csoportba összeterelve kiálljak a tűző napra, hogy én legyek a vessző az ó betűn a „Helló, Ike”-ban, csak azért, hogy kinyilvánítsuk politikai állásfoglalásunkat a republikánus párt mellett a választás évében. Állandó küzdelmet jelent számomra, hogy megtartsam saját személyiségem határait, ugyanakkor képes legyek működni egy olyan szervezeten belül, amely mindent elkövet, hogy még csak eszünkbe se jusson egyéniségként gondolni önmagunkra. A játék neve: csoportgondolkodás. A szabályok pedig: tedd azt, amit mondanak neked; egyáltalán ne tegyél fel kérdéseket; felejtsd el az önérzetedet, az egódat, és a saját akaratod érvényesítésének vágyát; minden parancsnak engedelmeskedj, és még csak gondolni se merj arra, hogy kétségbe vonod a rád nézve sértő parancsok jogosságát. Tudom, hogy már csak kevesebb mint két évet kell szolgálnom, és aztán végre megszabadulok ettől a gondolkodásmódtól. Azt akarom, hogy kiváló minősítéssel bocsássanak el a szolgálatból. Egyetemre akarok menni, és tanár szeretnék lenni. A szolgálatomból hátramaradó időt anélkül szeretném végigcsinálni, hogy belső büszkeségem csorbát szenvedne. De! És ez egy igen határozott „de”: egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy részt vegyek ebben a bohózatban. Az azelőtti két évben sikerült elkerülnöm a legtöbb olyan katonai gyakorlatot, amelyet a lelkem zokon vett volna. Megtanultam, hogyan lehetek hivatalosan máshol, amikor azok a megalázó szemlék zajlottak, és erről egy léleknek sem beszéltem. Kitaláltam a módját, hogyan ne kavarjak vihart, és hogyan ne vonjam magamra a figyelmet – én ezt csak csendes hatékonyságnak nevezem. Tudom, mi az, ami felháborítja lelkem, de nem muszáj ebből szövetségi ügyet csinálni. Megvetem a szemléket, így igyekszem megtudni, mikor vannak, és arra az időre kijelöltetek magamnak egy máshol elvégzendő feladatot. Amikor azt a parancsot kapom, hogy fogjak fegyvert, és menjek őrségbe, mindig írásos engedélyt szerzek magamnak, hogy valahol máshol lehessek. Gyűlölöm a lőfegyvereket és bármilyen halált osztó eszközt. Nincs kedvem hosszasan papolni róla; egyszerűen csak nem akarom, hogy ezek a hitvány gyilkolóeszközök bármikor is nálam legyenek. Nagyon meg vagyok elégedve magammal, amiért mindig megtalálom a módját, hogy benne is maradjak a rendszerben, és mégis elkerüljem azokat a részeit, amelyek olyan éles ellentétben állnak saját belső

normáimmal. Amint a kétezer közkatona a repülőfedélzet felé veszi az útját, ahol majd utasítják őket, hogyan álljanak be a „Helló, Ike”-alakzatba, én épp az ellenkező irányba tartok – lefelé, egyre lejjebb az alsó fedélzetekig, ahol magányosan ücsöröghetek, amíg ez az egész őrültség fölöttem véget nem ér. Túl sok ember van ott ahhoz, hogy bárkinek is hiányozzak; soha senki nem fogja megtudni, hogy nem vagyok a csapatban. Mint ahogy azt sem fogják soha megtudni, mekkora megvetést vált ki belőlem mindez. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy azok az emberek, akiknek pontosan ugyanaz a véleményük ezzel kapcsolatban, mint nekem, miért engedelmeskednek mégis, és miért hagyják, hogy így kihasználják őket. Másrészt azonban – érvelek magamban –, ha mindenki hozzám hasonlóan kezelné ezt a helyzetet, akkor nem cselekedhetnék így. Tehát sok szempontból hálás vagyok azoknak, akik csak úgy elfogadják mindezt, és beilleszkednek. Ez teszi lehetővé ugyanis számomra, hogy észrevétlenül eltűnjek szem elől, és mégis megtartsam méltóságom egy töredékét anélkül, hogy magyarázkodnom kellene. Csendesen elmélkedek tehát, és olvasgatni kezdek egy akkoriban nagyon népszerű regényt. Teljesen elmerülök Atticus Finch történetébe, aki harcol a rendszer és az előítéletek ellen. Most olvasom harmadjára Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című könyvét, bár még csak pár hónapja jelent meg. Ez nem az a típusú könyv, amit egyszer elolvasol, majd félreraksz. Atticus Finch egy rendkívül erős integritással bíró ember, egy hősies alabamai ügyvéd, aki kiáll amellett, amit helyesnek tart. Teljesen lenyűgöz, amikor azt mondja lányának, Scoutnak, hogy soha nem tudna többé emelt fővel élni, ha nem vállalná fel azt az ügyet. Elmagyarázza, hogy még akkor is el kell vállalnia, ha mindenki úgy gondolja, nincs igaza. Amint újraolvasom ezt a könyvet az alsó fedélzetek egyikén, vállon veregetem magam, amiért nem álltam be a nyájba, mint a többi tengerész odafönt. Úgy érzem, helyesen döntöttem, amikor arra a csendes belső hangra hallgattam, amely azt súgta: Nem kell olyannak lenned, mint a többiek… van másik út.

Még ma is látom magam lelki szemeimmel, ahogy ülök ott abban a félreeső kazánházban kilenc szinttel a repülőfedélzet alatt, és Harper Lee könyvét olvasom. Húszéves önmagam óriási tiszteletet érez egy kitalált karakter iránt, aki ellenáll a nyomásnak, hogy úgy cselekedjen, mint mindenki más, és ehelyett inkább a kérlelhetetlen belső hangra hallgat, amely arra szólítja fel, hogy a szívét kövesse, és hogy az az ember lehessen, akinek sorsa szerint lennie kell. Annak a „Helló, Ike”-os történetnek a témája az elmúlt negyven évem életrajzának minden tételét átszövi. Úgy érzem, az a rendíthetetlen, folyamatos belső hívás a nonkonformitásra Istentől eredt, hogy megmutathassa nekem, mi életfeladatom lényege. Még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki miután nagyjából egy óra hosszat beszélgettem vele, ne érezte volna, hogy neki is van egy Istentől eredő küldetése. Én ezt egész életemben éreztem a szívem mélyén. És tudom azt is, hogy a Harper Lee Pulitzer-díjas könyvének olvasásakor átélt élmény, valamint zúgolódásom, aminek következtében elmenekültem a hajó repülőfedélzetén kibontakozó jelenet elől, jelzésértékű volt az életemben. Ez ma – több mint ötven évvel később is – ugyanolyan világos számomra, mint akkor, amikor visszatértem a hálófülkémbe, miután a többieket elengedték nevetséges feladatuk teljesítése után odafönt. Gyakran gondolok Pál apostol szavaira: „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által” (Pál apostol levele a Rómabeliekhez 12,2). Meg

aztán ott van a nagyszerű szúfi tanítás is, amely arra hív fel minket, hogy „Legyetek a világban, de ne a világból”. Sokszor írtam már arról a gondolatról, hogy nem csupán a testünk vagyunk, hanem végtelen lényekként létezünk, és életünk minden napjának minden percében új testet töltünk ki. Amikor elmenekültem az idióta követelmények elől, amelyeket a hadsereg akart a testemre kényszeríteni, egy részem tudta, hogy én is ebben a világban vagyok testként, de nem kizárólag ebből a fizikai világi formából állok. Fölébe kerekedtem ennek a formának – ott, a hajó fedélzetén alakultam át. Látom most már, hogy a csendes hatékonyságra sarkalló erős impulzusok, amellyel elkerültem a számomra abszurdnak tűnő tevékenységeket, tulajdonképpen mind korai felkészítő gyakorlatok voltak, hogy megtanuljam az önellátásra törekvést. Életem mostani pontján mély hálát érzek, amiért Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című könyve akkor jelent meg, amikor arra szükségem volt, és feletteseimnek azért a döntésért is hálás vagyok, hogy megparancsolták azt a „Helló, Ike”-ceremóniát! Tudatomnak szüksége volt azokra az incidensekre, hogy olyan tanulmányok megírására ösztönözzenek, amelyekből végül könyvek lettek, mégpedig olyanok, amelyek több millió embert ösztönöztek arra, hogy legyen bátorságuk saját belső hangjukra hallgatni.

14. Katonai szolgálatom utolsó tizennyolc hónapjára kivezényeltek egy posztra a Csendes-óceán déli részén fekvő Guam szigetére. Előléptettek másodtisztté, emellett felügyelő is lettem a haditengerészeti közösségi központban Agana városában. A tengerészeti bázis Guam Daily Newsban megjelenő diszkriminációs politikájáról szóló vezércikkeket olvasom. A bázis boltjaiban dolgozó polgári alkalmazottaknak joguk van a boltokban vásárolni, és ugyanarra a kedvezményre is jogosultak, mint ami az aktív szolgálatos katonai személyzetnek jár – de csak akkor, ha történetesen nem Guamból származnak. Nekik ugyanis nem jár ez a kedvezmény. Ha sötét a bőröd és guami vagy, akkor nem vagy jogosult a vásárlásra és a kedvezményre. Ismét felbukkan hát ez a fajta diszkrimináció az életemben. Ezúttal azonban az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete, azon katonai szervezet által szentesítve, amelynek én is dolgozom. Egy szombat reggel felfigyelek a következő hirdetésre az újság utolsó oldalán: Itt a lehetőség, hogy elmondja véleményét! Hetvenöt dolláros fődíj a győztes levélért! A téma: az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének politikája, amelynek értelmében megtiltják a kedvezményes vásárlást a Haditengerészet boltjaiban a guami származású civil alkalmazottaknak. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ha benevezek a versenyre, meg fogom nyerni a fődíjat – az első fizetségem lesz ez olyasmiért, amit az elmúlt néhány évben egyébként is napi rendszerességgel végeztem. Máris van egy terjedelmes gyűjteményem különféle témákról írt esszékből. Az esszéírás több mint hobbi számomra – egyenesen a szenvedélyemmé vált. Mindenhol témákat fedezek fel. Olyan viselkedések ragadják meg a figyelmemet, amelyekre soha nem vetemednék – például látok egy hírbejátszást emberekről, akik idióta sapkákat viselnek, és az egyik jelölt nevét skandálják egy politikai gyűlésen, és amikor kigyullad a taps-felirat, egyszerre ugranak talpra. Ez mindenképp megér egy esszét az átlagember azon hajlandóságáról, hogy ostoba módon viselkedjen, csak azért, mert mások is ezt teszik. Úgy érzem, nagyon fontos, hogy bízzunk saját egyéniségünkben, és hogy inkább átlag feletti, mintsem átlagperspektívából éljük az életünket. Jó néhány száz tanulmányt írtam már anélkül, hogy bármi ötletem lett volna, mihez kezdjek velük, vagy hogy egyáltalán miért írom őket. Egyszerűen ez a szenvedélyem, és a belső hang egyre erősebb bennem, ahogy szolgálatom ezen a csendes-óceáni szigeten a végéhez közelít. Még aznap este beküldöm hát versenyművemet. Két héttel később felhívnak az újságtól, és közlik, hogy az enyém a győztes levél. Természetesen a guami civilek ügyét támogattam az esszémben, és keményen kritizáltam a haditengerészet politikáját, amellyel kizárnak embereket bizonyos jogok gyakorlásából, pusztán származási országuk, illetve bőrszínük alapján. Megkapom a hetvenöt dollárt, és a fényképem – amelyen tengerész egyenruhámban feszítek, kezemben a díjjal – megjelenik a Guam Daily News első oldalán. Azután elszabadul a pokol. Több tucat dühödt telefonhívást kapok, köztük egy halálos fenyegetést is. Úgy látszik, hogy azokat a polgári alkalmazottakat, akik jórészt rokonai és eltartottjai a hadsereg aktív szolgálatos tagjainak, nagyon feldúlta a felvetés, hogy a guami polgári alkalmazottakat ugyanaz a jog illesse meg, mint őket. Faji előítéletről tanúskodnak a nekem küldött szitkozódások is, amiért ezeket a „vadembereket” és „nem-amerikaiakat” támogatom. Mélyen megdöbbenek. A levelem egyszerűen csak kiállt az egyenlő jogokért, amelyet alkotmányunk garantál mindenki számára, és pusztán felhívja a figyelmet a méltánytalan

bánásmódra. Miért kellene ugyan bárkinek is különleges jogokkal rendelkeznie, amit másoktól megtagadnak, csupán a születési helyük alapján? Ha az egyik polgári alkalmazottat megilleti egy jog, akkor mindegyiket meg kell hogy illesse ugyanaz. Nekem ez egyértelműnek és egyszerűnek tűnik. Behívatnak a Mariana-szigeteki Haditengerészeti Erők főparancsnoka elé, ahol közlik velem, hogy megszegtem a katonai törvénykönyv egy tételét, amelynek értelmében – mint erről tájékoztatnak – mielőtt nyilvánosságra hozom véleményemet egy adott témával kapcsolatban, mindenkor be kell nyújtanom azt jóváhagyásra feletteseimnek. Mivel saját fejem után mentem, közölt véleményem ellentétes a fennálló haditengerészeti politikával, és mert a fényképen egyenruhában jelenek meg, amint pénzdíjat veszek át ezért a véleményemért, elképzelhető, hogy haditörvényszék elé állítanak. Lefokozás is járhat érte, és szóba kerülhet az is, hogy a hadseregtől nem valami fényes ajánlólevéllel bocsátanak majd el. Mindezt egy egyszerű levél miatt, amely egy számomra nyilvánvalónak tűnő véleményt fejez ki. Csak pár hetem marad, hogy magamban füstölögjek mindezek miatt, mielőtt a főparancsnok meghozza döntését az ügyben, így azonnal akcióba lendülök. Levelet írok a The Detroit News, valamint a Detroit Free Press szerkesztőjének, két olyan újságnak, amelyeket tízéves koromban kézbesítőként hordtam ki. A levelekben részletesen leírom, mi folyik Guamban. Írok egy hosszas levelet az Egyesült Államok elnökének, John F. Kennedynek is, világosan és részletesen leírva a Guamban folytatott diszkriminációs politikát. Leírom továbbá azt is, mivel fenyegetnek pusztán azért, mert kifejezem azokat a nézeteket, amelyekről ő olyan ékesszólóan beszélt beiktatási beszédében egy évvel azelőtt. Másolatokat készítek ezekről a levelekről, de egyelőre nem küldöm el egyiket sem. Magához hívat egy fiatal tengerészzászlós, aki a főparancsnok segédjeként dolgozik. Előadást tart arról, hogy mi történhet velem, és azt állítja, súlyosan megszegtem a szabályokat, és ezért komoly büntetésre, talán további megtorlásra is számíthatok. Udvarias vagyok, de hajlíthatatlan. Teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy a tengerészet helytelenül cselekszik, és igenis diszkriminációt alkalmaz. Elmondom a tisztnek, hogy nem félek a fenyegetéseiktől – és bár nem kívánom kockára tenni küszöbönálló leszerelésem jó minősítését, és semmiképp sem szeretnék hadbíróság elé kerülni azért, mert megnyertem egy levélíróversenyt azzal a véleményemmel, hogy ez a fajta elfogultság miért helytelen, sőt törvénytelen, semmiképp sem fogok visszakozni. Megmutatom neki az általam írt levelek másolatát, és finoman, de határozottan közlöm vele, hogy ez komoly kellemetlenséget okozhat nemcsak a főparancsnoknak, hanem az egész haditengerészetnek – amely nagyjából egy évvel azelőttig még szegregációs politikát folytatott mind tengeren szolgáló hajóin, mind pedig külföldi bázisain, és szolgálatom idején végig tanúja voltam ennek a gyalázatnak. Figyelmeztetem, hogy amennyiben haditörvényszék elé állítanak, minden további nélkül postázom ezeket a leveleket, abban a pillanatban, hogy az eljárás megkezdődik. Mindez nagyon civilizált és barátságos hangulatban zajlik. Meg vagyok győződve arról, hogy feletteseimnek semmiképp nem áll szándékában hadbíróság elé vinni ezt az ügyet. Úgy gondolom, csak azért akarnak ennyire megrémiszteni, mert olyan sok panasz érkezett hozzájuk egy közkatonáról, akinek volt mersze nyilvánosságra hozni a véleményét a haditengerészetnek erről a régóta érvényesített politikájáról. Kilépek a zászlós irodájából, és többé egyetlen szót sem hallok az ügyről, bár fenyegető leveleket és telefonhívásokat továbbra is kapok.

Bár akkoriban még csak a húszas éveim elején jártam, már akkor vezettek afelé, hogy változást hozó emberré váljak, aki képes bátran szembeszegülni a hatalommal olyan ügyek miatt, amelyekben hisz, és mindezt félelem nélkül teszi. Emlékszem afölötti felháborodásomra, hogy emberek egy kisebbségi csoportját méltánytalanul kezelték. Továbbá azt is meg kellett tanulnom az ügy kapcsán, hogy egyetlen lelkiismeretes ember is képes változást elérni, aki nem hajlandó megfélemlítve érezni magát. És ez így is történt: amikor később ismét Detroitban éltem elsőéves főiskolásként, kaptam egy levelet egy barátomtól, aki elmesélte, hogy a guami polgári alkalmazottakat érintő rendelkezést visszavonták, és ugyanazokat a jogokat ítélték meg nekik, mint amelyeket minden más polgári alkalmazott élvez. Fejlődésem szempontjából ez monumentális tapasztalat volt. Még ma, ötven évvel később is kiemelkedik legfontosabb megtanulandó leckéim egyikeként. Végül is ez az esemény valóban formálta írói és előadói karrieremet. Az univerzum valahogy összeesküdött, hogy a haditengerészetnél töltött szolgálatom utolsó tizennyolc hónapjára odahelyezzen engem Guamba. Azon a szigeten éreztem meg először minden kétséget kizáróan, hogy nemcsak hogy lehetek író, de meg is élhetek ebből. Amikor beküldtem versenymunkámat a Guam Daily News szerkesztőségébe, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a fődíj az enyém lesz. Éreztem magam mellett egy láthatatlan energiaforrást, amint megfogalmaztam a véleményemet a haditengerészet helytelen politikájáról, hogy igazságtalanul bánnak egy kisebbségi csoporttal. Amikor megtudtam, hogy enyém a fődíj, azt mondtam magamban: „A tollam erejével bármit meg tudok tenni. Nemcsak ügymeneteket és eljárásmódokat változtathatok meg, hanem emberek életére is befolyással lehetek az írásaimmal.” Az a kis verseny azon a távoli szigeten arra ösztönzött, hogy komolyan elkötelezzem magam az írás mellett. Írói és előadói pályafutásom során mindvégig azt mondtam az olvasóknak és a hallgatóságnak, hogy mindenekfelett magukban higgyenek, és soha ne engedjék, hogy egy rajtuk kívül álló hatalom eltérítse őket attól, amit saját maguk igaznak éreznek. Amikor ott álltam a főparancsnok külső irodájában, és közöltem álláspontomat azzal a fiatal tengerésztiszttel, kulcsfontosságú szerepet játszottam el. Mintha lényem Forrása azt mondta volna nekem: „Válaszúthoz érkeztél. Mit szeretnél, milyen irányba haladjon tovább az életed?” Nem azért tettem mindezt, hogy csupán elvi kérdést csináljak valamiből: fordulópont volt számomra, és semmiképp sem vonulhattam vissza, vagy adhattam meg magam a félelemnek. Ez a tapasztalat hozzájárult ahhoz, hogy az írást választottam egyik fő feladatomként. Úgy érzem, azt a fiatal zászlóst azért helyezték oda akkor, hogy megmutassa nekem az utat, amelyen a jövőben járnom kell majd. Figyeltem az arcát, ahogy elmosolyodott annak láttán, hogy egyáltalán nem ijedek meg attól, hogy olyan kemény katonai hangnemben beszél velem. Tudtam, hogy ő a szövetségesem, és biztos voltam abban, hogy úgy tesz majd, ahogy kértem, és eltünteti ezt az ostoba ügyet a süllyesztőben. Katonai szolgálatom végén lehetőséget kaptam, hogy írjak egy újság számára, és még fizettek is érte, így pedig alkalmam nyílt, hogy teszteljem eltökéltségemet. Lehetőséget kaptam továbbá arra is, hogy megtapasztaljam a félelemnélküliség erejét, és annak súlyát, hogy nem vagyok hajlandó kompromittálni az értékrendemet. Mindezeken túl pedig az is ráébresztett erőmre, hogy főszerepet játszhattam egy erkölcstelen eljárás megváltoztatásában. Gyakran mondok hálát mindazoknak az embereknek, akik akkor szerepet játszottak abban, hogy mélyebben elköteleződjem akkor már egy ideje végzett munkám mellett. Az az ember, aki a Guam Daily Newsnál elhatározta, hogy meghirdeti ezt a versenyt; azok az erők, amelyek eldöntötték, hogy erre az elszigetelt kis helyre vezényeljenek engem; azok, akik

felhívtak, hogy megfenyegessenek, és éppen ezzel megszilárdítsák eltökéltségemet; a fiatal zászlós; és így tovább… mind segítségemre voltak. Ma már tisztán látom: benne volt a sorsomban, hogy azon a guami szombat reggelen kezembe vegyem azt az újságot, és elfogadjam a levélíróverseny kihívását. Ennek a tapasztalatnak minden pillanatáért nagyon hálás vagyok, mert a következőkre tanított meg: Soha ne add fel, bízz magadban, tudd, hogy igenis megváltoztathatod a világot, légy bátor, nyújtsd ki a kezed mások felé, és szolgáld azokat, akiknek szükségük van a segítségedre. És soha ne hagyd, hogy bárki korlátozzon abban, amit mélyen magadban helyesnek érzel, különösen akkor, amikor megpróbálnak megfélemlíteni.

15. A hírközlő felszerelések melletti túl sok ülőmunka, valamint a trópusi magas páratartalom következtében a gerincem alján fájdalmas duzzanat jelenik meg. Pilonidális cisztaként diagnosztizálják, ami a fenékvájatban jelentkező tályog, és nagyon gyakori betegség a fiataloknál (különösen a 24 év alatti férfiak között). Felkeresem gondommal a haditengerészet guami orvosát, aki azt mondja, egy egész kórtermük van tele az ebben a betegségben szenvedő katonákkal. Bejelentkezem hát az aganai kórházba, ahová három napra beutalnak az elvégzendő kisebb műtéti beavatkozás előtt. Elmondják, hogy a kórházban segítenem kell majd katonatársaim ellátását, akiken már végrehajtották a műtétet: többek között ki kell tisztítanom a sebeiket, lecserélni a kötéseiket, és segédkeznem kell az ülőfürdőiknél. Az első reggel egy fiatal tengerész mellé jelölnek ki, aki az előző nap esett át a műtéten. Amint előttem állva ledobja köntösét, olyan látványban van részem, amit soha nem felejtek el. Fara mindkét részén óriási vágások éktelenkednek, és a gerince tövében kilátszik az élő hús. Az utasításom az, hogy segítsek neki elvégezni az ülőfürdőt, szárítgassam meg és tisztítsam ki a levedző sebet, végül pedig kenjem be kenőccsel és kötözzem be. Legalább egy tucat másik férfi is van ott, akiken mind végrehajtották a műtétet az elmúlt napokban, és a gyógyulófélben lévők segítenek a többieknek, akik mozdulni sem tudnak, és meglehetősen nagy fájdalmaik vannak. Megriadok a sebek láttán, és elszörnyedek, hogy mekkora darabot vágtak ki a húsukból, örökre megcsonkítva ezzel testüket. Így a műtét előtt kevés fájdalmat érzek, meg egy parányi duzzanatot, viszont a látottak futószalagon végzett radikális sebészeti beavatkozásnak tűnnek, olyannak, amely maradandó károsodást hagy majd a testemen, ha két nap múlva én is átesek rajta. Rögtön elhatározom, hogy nem kérek ebből. Nem fogom hagyni, hogy ezek a késimádó fiatal orvosok nekiessenek a fenekemnek. Hanyatt-homlok menekülök hát a pilonidális cisztások kórterméből, és időpontot kérek a főnővértől. A találkozón meggyőzöm, hogy a duzzanatom csodával határos módon nyomtalanul eltűnt, és semmi fájdalmat nem érzek már, úgyhogy nem lesz szükségem a sebészi beavatkozásra se most, se később. Az orvosnak is előadom ugyanezt a sztorit. Meghallgat, de ragaszkodik hozzá, hogy maradjak még egy éjszakát az osztályon, hogy egy vizsgálatot követően meglássuk, hirtelen gyógyulásom kitart-e holnapig. Így tehát ott maradok, és az egész éjjelt azzal töltöm, hogy vizualizálom teljes gyógyulásomat. Annak gondolata, hogy ilyen drasztikus módon összeszabdalják a testem, arra ösztönöz, hogy elkezdjek dolgozni életem legelső öngyógyító kalandján. Másnap reggel közlöm a nővérrel és az orvosokkal, hogy teljesen meggyógyultam – semmilyen tünetem nincs már. Nem engedem meg, hogy további vizsgálatokat végezzenek rajtam, és elutasítom nyomatékos felszólításukat, hogy írjam alá a műtéti beleegyező nyilatkozatot. Kiengednek a kórházból, feltesznek egy buszra, és visszaküldenek a Haditengerészeti Hírközlő Állomásra, hogy szolgálatra jelentkezhessek. A visszaúton egész végig fáj még ugyan a fenekem, de tüneteim – amelyekkel odakerültem abba az őrültekházába – észrevehetően csökkennek. A következő néhány hétben ülőfürdőket készítek magamnak a szálláshelyemen, és gyakorolok egy Maxwell Maltz nevű orvos által leírt vizualizációs technikát, amelyről nemrég megjelent Pszichokibernetika című könyvében olvastam. A könyv fő feltevése, hogy a sikeres öngyógyítás kulcsa a test és az elme kapcsolata. Arra bátorítja plasztikai sebészeti pácienseit, hogy segítsék a pozitív végeredményt az intenzív vizualizációval. Hangsúlyozza továbbá, hogy

pusztán hozzáállásunk megváltoztatása csodálatos gyógyulásokat eredményezhet. Szorgalmasan gyakorlom tehát az alapelveket, amelyeket dr. Maltz kifejt a Pszichokibernetikában. Négy napon belül tényleg eltűnik pilonidális cisztám, teljesen tünetmentes vagyok, és valóban nincs szükségem semmiféle orvosi kezelésre.

Nem tudnám megmondani, hányszor adtam hálát azért a cisztáért, ami 1961-ben megjelent a fenekemen, és hányszor áldottam azokat a fiúkat, akiknek a hátsó fertályát kezelnem kellett volna egynapos látogatásom során a guami tengerészkórházban. Ekkor ébredtem rá ugyanis arra az erőre, amelyet az elme használ mindenféle betegség meggyógyítására. Dr. Max Maltz könyve bibliává vált számomra abban a válsághelyzetben. Visszagondolok arra, hogyan gyógyítottam meg önmagam fizikailag az intenzív vizualizáció alkalmazásával, és ráébredek, hogy mindazok, akik valamilyen formában részesei voltak akkori tapasztalatomnak ott Guamon, valójában nagyon fontos tanítóim voltak. Az után a krízis után elköteleztem magam amellett, hogy elmém segítségével egészségesnek vizualizáljam magam, és hogy a legsúlyosabb eseteket leszámítva távol tartsam magam az orvosok véleményétől. Ma már világosan látom, hogy szükségem volt arra a rémisztő élményre ott a kórházban, hogy felfedezhessem a tudatunk mélyén lakozó csodálatos és rejtélyes erőket. Amikor aztán több barátom is hasonló helyzetbe került és műtétre várt, beszéltem nekik a dr. Maltz könyvéből tanultakról. „Változtasd meg a magadról alkotott képed! – mondtam nekik. – Képes vagy meggyógyítani önmagad! Becsszóra! Nekem is sikerült, mégpedig pusztán azzal, hogy erősen elképzeltem, hogy gyógyult vagyok. Csak próbáld ki!” Legtöbbjük azonban még csak meg sem hallgatott, mert az önmagukról alkotott kép egy saját maga meggyógyítására alkalmatlan embert ábrázolt. Most már világos számomra, hogy huszonegy éves tengerészként megtapasztalt élményem feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy a test-elme gyógyítás hatalmáról taníthassak a későbbiekben. Amint ez mélyen meggyökerezett bennem, az elkövetkezendő ötven év java részében vizualizációs technikát használtam önmagam gyógyítására. Ugyanakkor rengeteg embert bátorítottam, hogy változtassa meg az önmagáról alkotott elképzeléseit, és kezdje annak a csodálatos isteni lénynek látni magát, akik valójában mindannyian vagyunk. Egészen világosan látom, az a feladatom, hogy higgyem és tanítsam: Istennel minden lehetséges. A világon mindenhol álltam már egy színpadon hatalmas tudású orvosprofesszorokkal, akik csatlakoztak hozzám, hogy együtt tanítsuk a test-elme kapcsolat fontosságát. A test-elme alapú gyógyítás egyre inkább elterjed, és egyre több ember válik fogékonnyá arra, hogy saját öngyógyító képességeikre támaszkodjon, mielőtt elkezdene gyógyszereket, műtéteket és egyéb agresszív gyógymódokat keresni. Ez a bámulatos téma ott, Guamon kezdett el mélyebben érdekelni. Egy isten által inspirált megvilágosodást éltem át ott, amikor egy műtét után lábadozó fiatal tengerész véres hátsójára meredtem, és úgy döntöttem, hogy egészen biztosan van ennél jobb módja is a gyógyulásnak. Hálás vagyok ezért a megvilágosodásért, és hálás vagyok dr. Maltznak is, amiért pontosan a számomra megfelelő időben publikálta klasszikus művét, a Pszichokibernetikát. Több mint ötven évvel később, leukémiával diagnosztizált emberként még mindig használom azokat a technikákat, amelyeket Guamon tanultam 1961-ben, és hiszem és tanítom, hogy az elme hatalma képes meggyógyítani bármit, amit a képzeletünkbe helyezünk, összhangban istentudatunkkal.

Erre a leckére különös hangsúlyt fektettem nyolc gyermekem felnevelése során is. Visszatekintve már világosan látom, miért volt szükségem arra az ijesztő élményre akkoriban, és ma már mindez megerősíti, amit igaznak vélek: minden, ami az életünkben megjelenik, céllal kerül oda, bár ezt néha csak utólag ismerjük fel tökéletesen.

16. 1961 tavasza van. Éppen készülök felszállni egy turbólégcsavaros katonai repülőre, hogy átszeljük a Csendes-óceánt. Nagybátyám, Bill Vollick – aki tanárként dolgozik a kaliforniai Haywardban – kísér ki a géphez, miután vele és családjával töltöttem kéthetes szabadságomat. Nagybátyám rádiós volt egy rombolóhajón a Csendes-óceánon, a második világháború pokoli éveiben. Nagyon élveztem, hogy mindenhova elkísérhettem a két hét alatt, és figyelhettem, hogyan tanít. Az iskolájában ő a legnépszerűbb tanár, mert tantárgyát minden gyerek számára elevenné teszi. Imádom nézni, ahogy tanít, és az is tetszik, hogy látom a tanítványaitól felé áramló szeretetet. Le vagyok nyűgözve. Nagybátyám humoros, okos, és mélyen elkötelezett a munkája és kis tanítványai iránt. Egész estéket töltünk azzal, hogy a legkülönfélébb témákban teszteljük egymás tudását. Barátságosan ugratjuk egymást, és megpróbálom zavarba hozni Billt és feleségét, Barbarát olyan kvízekkel, amelyeket én magam agyalok ki. Nagyon tetszik ez az intellektuális és filozofikus adok-kapok, amit minden este játszunk otthonukban. Imádom, hogy olvasott, stimuláló emberek társaságában töltöm az időt. És imádom a nagybátyámat is, aki egyértelműen a legjelentősebb ember az életemben, szerepmodell, értelmiségi – és igen, majdnem apafigura is. Mielőtt felszállnék a repülőre, ígéretet teszek magamnak, amit hangosan ki is mondok: „A Guamban töltött következő tizennyolc hónapot az egyetemre való felkészüléssel fogom tölteni, hogy aztán tanár legyek.” Boldog izgalom és várakozás támad bennem erre a gondolatra. Tanítani akarok. Tanítani fogok. Egyetemre megyek, és megszerzem mindazt a papírt és bizonyítványt, ami csak az álmom megvalósulásához szükséges. Nincsenek kételyeim. Rátaláltam a hivatásomra, és Bill bácsi személye inspirált ebben. Másfél évem van Guamon, hogy felkészüljek arra, amivel 1962. szeptember 4-én esedékes leszerelésem után foglalkozni akarok. Tizennyolc hónapom van tehát, hogy kitaláljam a módját, hogyan vegyenek fel az egyetemre, ami azért nagy kihívás, mert a középiskolás bizonyítványom nem arra enged következtetni, hogy alkalmas vagyok az egyetemi tanulmányok elvégzésére. Feltett szándékom, hogy megoldást találok arra, miből fizetem majd a tandíjat és a tankönyvek árát. Biztos vagyok benne, hogy azt is ki fogom találni, hogyan győzzem meg az egyetemet, hogy tekintsenek el gyenge középiskolai eredményeimtől, és mindezek ellenére kockáztassák meg, hogy felvesznek nappali tagozatos hallgatónak. A szigetre való visszaérkezésem első napján elhatározom, hogy a haditengerészetnél kapott illetményem kilencven százalékát félreteszem onnantól kezdve, és csak a fennmaradó tíz százalékból élek. Minden étkezésemet fizetik, nem kell lakbérre vagy ruhákra költenem, nem iszom, és nem dohányzom. Szilárd elhatározásom, hogy elegendő pénzt teszek félre négyéves egyetemi tanulmányaim minden költségének finanszírozására, valamint hogy veszek egy használt autót a leszerelésem után. Biztos vagyok abban is, hogy az egyetem megkezdésekor találok majd részmunkaidős állást. Amikor kézhez kapom az első fizetési csekkemet, bebuszozok Agana városába, nyitok egy takarékszámlát, és tíz százalék kivételével a számlámra teszem az egész fizetésemet. Jóleső izgalom önt el – elindultam hát a célom felé vezető úton! Látom magam egyetemi hallgatóként, és tudom, hogy semmi nem téríthet el attól, hogy ezt meg is valósítsam. Az elkövetkező tizenhat hónapban eltökélten végzem ezt a kéthavi szertartást, boldogan figyelem, ahogy a bankszámlám egyre vaskosabb lesz, és elképesztően jó érzéssel tölt el, hogy bebizonyítottam magamnak, képes vagyok bámulatos vagyont felhalmozni még egy

haditengerészeti közkatona soványka fizetéséből is. Érthetetlennek tartom, hogy sok katonatársam elherdálja a pénzét: folyton leisszák magukat, állandóan adósságokba keverednek, és alig húzzák ki a következő fizetésig. Ez nem az én utam – én a saját különálló valóságomban élek, nagyon más világban, mint azok az emberek, akikkel a guami Haditengerészeti Hírközlő Állomáson dolgozom. Egy magamról alkotott látomás szerint élek. A bázison található kis könyvtár lát el szabadidőmben könyvekkel, amiket mohón falok, kijegyzetelve a még nem ismert szavakat. Este lefekvés előtt megnézem a szavak jelentését, és kiírom őket a szókincsfejlesztő füzetembe. Nagyon kitartóan végzem ezt a tevékenységet, így füzetem egyre csak telik. Gyakran töltöm az estéimet azzal, hogy gondosan átolvasom a szavak listáját, és észreveszem, hogy közülük egyre több kezd felbukkanni az esszéimben, és az otthonra írt leveleimben is. Stílusom kezd egyre inkább egy tanult emberéhez hasonlítani. Rengeteg időt töltök a könyvtárban, és elhatározom, hogy legalább ötszáz könyvet elolvasok, míg Guamon vagyok. Egyre növekvő bibliográfiát hozok létre. Mohón falok minden könyvet, ami csak fellelhető a polcokon – a laktanyai hálórészem egyre inkább megtelik az éppen olvasott könyvekkel. Barátaim közül senkinek nem szólok egy szót sem a terveimről. Egyszerűen könyvmolynak, magának való értelmiséginek tekintenek. Pedig csak egy belső képnek megfelelően készülök az egyetemi tanulmányaimra. Látom magam tanárként, majd egyetemi előadóként, és minden egyes nap ennek a belső képnek megfelelően cselekszem. Minden elképzelhető témában olvasok könyveket, készülök a felvételi vizsgára azon az egyetemen, amely „véletlenül” a nevemet viseli: ez a Wayne Állami Egyetem otthon, Detroitban. Legszívesebben olyan emberekről olvasok, akik képesek voltak kitörni hétköznapi valójuk fogságából. Nagy írók, költők, filozófusok, tudósok, feltalálók, zenészek, sportemberek – mindenki érdekel. Nagyon vonzónak találom azt a gondolatot, hogy meghaladva a „normálist”, rendkívüli életet is lehet élni. Szabadidőm nagy részét írással töltöm, és már hatalmas gyűjteményem van a legkülönfélébb témájú esszékből. Úgy tűnik, mintha ezek az esszék rajtam keresztül írnák meg önmagukat, és érzem, hogy tollam csak száguld az oldalakon, amint egyre nő az izgalom bennem arra a gondolatra, hogy én magam is író leszek. Senkinek nem mutatom meg ezeket az írásokat, sem egyre bővülő szókincsgyűjteményemet – ez az én saját kalandom. Úgy tűnik, megtaláltam a módját, hogyan szabaduljak ki a jelen pillanatból, és valóban úgy érzem, mintha máris azt az életet élném, amit olyan világosan elképzelek magamban. Író vagyok. Tanult ember. Tanár vagyok. Néhány közeli barátomat azonban elkezdi érdekelni, hogy miket írok és olvasok naponta. Felvázolok néhány gondolatot, amelyek foglalkoztatnak egy ideje, és megemlítem nekik többek között William Blake, Emily Dickinson, Platón, Friedrich Nietzsche, Henry David Thoreau, Ralph Waldo Emerson és Thomas Wolfe nevét. Mesélek nekik ezen nagy gondolkodók életéről, és arról, hogy mit üzennek írásaikban. Beszélek barátaim kis csoportjának továbbá egzisztencializmusról, transzcendencializmusról és egyéb furán hangzó izmusokról. Ahogy kezdenek egyre inkább e témák szakértőjeként tekinteni rám, nem érzem fontosnak, hogy megingassam őket a hitükben. Szakértő vagyok, mert hajlandó vagyok szakértőként beszélni híres szakértők iránti érdeklődésemről! Barátaim kérésére megszervezek egy kis csoportnak tartott előadást. Féltucatnyian jelennek meg, és én vezetem a vitát a nem sokkal korábban elhunyt francia íróról és filozófusról, Albert Camus-ről. Beszélgetünk Sziszüphosz mítoszáról, és Camus-nak arról a gondolatáról, hogy „minden nagy cselekedet és minden nagy gondolat nevetségesen kezdődött. A nagyszerű művek gyakran egy utcasarkon vagy egy étterem forgóajtajában születnek”. De beszélgetünk

még a bennünk rejlő nagyszerűségről is. Nagy meglepetésemre barátaim nem elégednek meg ezzel az egy előadással: még többet szeretnének hallani. A következő héten már tizenketten jönnek el, köztük egy tiszt, akinek elvileg nem volna szabad barátkozni a közkatonákkal. Úgy tűnik, én vagyok a haditengerészeti bázis házi filozófusa – minden jel szerint egyszerűen csak azért, mert hajlandó vagyok félelem nélkül élni, és elmélyedni olyan művekben, amelyek egyébként mindenki számára elérhetők a bázis könyvtárában. Nagyon szeretem ezeket az esti összejöveteleket, amikor azokról a gondolatokról beszélgethetünk, amelyek saját nagyszerűségem felfedezésére sarkalltak. Ahogy közeledik leszerelésem időpontja, összeismerkedem a Haditengerészeti Hírközlő Állomás oktatásért felelős tisztjével, aki aztán levelet ír a Wayne Állami Egyetem felvételi osztályának, kérve, hogy hadd tegyek felvételi vizsgát Guamon, és hogy ő intézhesse és felügyelje azt a bázis oktatási központjában. Néhány hónapnyi huzavona és jó pár nemzetközi telefonhívás után (ez még a mobiltelefonok és számítógépek előtti időkben volt!) végül megszerveznek nekem egy egész napos vizsgát. Meg vagyok győződve, hogy a vizsga nagyon jól sikerült. Gyakorlatilag minden szókincset firtató kérdés olyan szavakra vonatkozott, amelyek szerepeltek terjedelmes szókincsfejlesztő füzetemben. Egy hónappal később választ kapok a Wayne Egyetem felvételi osztályán dolgozó ügyintézőtől, akivel az elmúlt hat hónapban beszéltem és leveleztem. Kimagasló eredményt értem el a felvételi vizsgán – azonban sajnos középiskolai bizonyítványom nem azt mutatja, hogy egyetemi szinten is sikeres lennék. A végkövetkeztetés az, hogy kezdjek el tanulni előbb egy közösségi főiskolán, majd miután elvégeztem ott két tanévet, kérvényezzem az átjelentkezésemet. Nem ezt a választ láttam korábban lelki szemeim előtt. Beszélek az oktatási tiszttel, aki azután küld egy ragyogó ajánlólevelet a felvételi osztály ügyintézőjének, amelyben részletezi eddig végzet munkámat. Ír az általam vezetett tanulócsoportokról is, ahol tanítok is, és megemlíti a magasabb tanulmányok elvégzése iránti elkötelezettségemet. Még egy nemzetközi hívással igyekszem meggyőzni a felvételi osztályon dolgozó, ügyemmel foglalkozó hivatalnokot. Rengeteg tárgyalás és vita után végül kapok egy táviratot, amelyben arról tájékoztatnak, hogy az esetemben kivételt fognak tenni, tekintve, hogy veterán katona vagyok, meg egyébként is kezdek már az agyukra menni. Feltételesen felvesznek az egyetemre, és az első három negyedév után újraértékelik a státuszomat. Felvettek – hatalmas öröm tölt el!

Ha most visszatekintek, világosan látom, hogy az Guamon töltött tizennyolc hónap, mielőtt nappali tagozatos diákként beiratkoztam az egyetemre, hihetetlenül fontos volt az előttem álló életművem szempontjából. Életem irányításában volt valami, ami elvezetett Észak-Kaliforniába, ahol sok-sok hétvégét és szabadságom nagy részét tölthettem Bill és Barbara Vollick társaságában. Isten intézte úgy, hogy annyi időt tölthettem anyám legfiatalabb öccsével – ebben most már egészen bizonyos vagyok. Ezek voltak legelső leckéim a szándék hatalmáról. Mielőtt Billt láttam volna munka közben, nem akartam tanár lenni. Attól a naptól kezdve azonban képes voltam kinyilvánítani ezt a szándékomat, mint a jelenben is érvényes tényt, és képes voltam arra is, hogy ebből a belső meggyőződésből éljem tovább az életem. Bill által inspirált szándékom – hogy tanár legyek – tette lehetővé számomra, hogy Guamra érkezve elinduljak ezen az úton, és

tanárnak is nyilvánítsam magam. Számomra mindez valóság volt, amely arra ösztökélt, hogy jelentkezzem az egyetemi felvételi vizsgára, és amely azt követelte tőlem, hogy valóban tanítsak is, méghozzá már ott a bázison. A szándék volt az, amely biztosította a lendületet, hogy egész életemet egy olyan elképzelés köré szervezzem, amelyet csupán középiskolai végzettséggel rendelkező húszéves haditengerészként mélyen belevéstem a tudatomba. Több ezer, a legkülönbözőbb témákban tartott nyilvános előadással a hátam mögött (amelyek negyvenegy könyvemben olvashatók), még mindig látom azt a letörölhetetlen két szót belső képernyőmön, amivel 1961-ben kifejeztem az életemre vonatkozó szándékomat: Tanár vagyok. Úgy tűnik, az univerzális elme tudta, hogy muszáj ezt mélyen elültetnie a tudatomban, és a mai napig tisztelem ezt a bennem rejlő mágikus erőt. Megtanítani az embereknek, hogy tegyenek úgy, mintha már meg is valósult volna mindaz, amit kívántak, életem munkájának fő témája azóta is. Amikor folyamatosan a képzeletemben tartottam azt a gondolatot, hogy máris tanár vagyok, csupán annyit kellett tennem, hogy attól fogva ennek a szándéknak megfelelően cselekszem. Mély hálát érzek azon erők iránt, amelyek úgy intézték, hogy Bill és én találkozzunk életemnek abban a kulcsfontosságú időszakában. Sorsunk szerint életre szóló barátságot kellett kötnünk. Azt a tényt is nagyra értékelem, hogy képes voltam meghálálni ennek a csodálatos embernek mindazt, amit tudtán kívül adott nekem, amikor még csak fiatal tengerész voltam egy csendes-óceáni sziget felé tartva, akinek az élete majd nagyszabású átalakuláson és változáson megy keresztül. Guamon töltött időm során onnantól kezdve kitartóan és eltökélten abból a belső megerősítésből cselekedtem, hogy tanár vagyok. Szintén ebből a szándékból eredt, hogy kéthavonta elmentem a bankba, hogy a keresetem kilencven százalékát a takarékszámlámra helyezzem. Mire leszereltem a tengerészettől, összegyűjtöttem egyetemi tanulmányaim minden költségét. Tudtam venni egy használt Studebaker Larkot is, ami aztán kitartott egészen a diplomám megszerzéséig. De ami még ennél is fontosabb, megtanultam úgy bánni a pénzzel, hogy azután egész életemben mindig képes voltam pénzügyileg független maradni. Az univerzum valahogy megtanított arra, hogyan éljek és teljesítsem be dharmámat anélkül, hogy adósságokba verném magam. Ez a lecke segített szabadon koncentrálni a célomra, és hogy az energiáimat ne kelljen adósságok visszafizetésére pazarolnom, mert az elvonta volna figyelmemet az ebben az életben beteljesítendő küldetésemről. Amikor visszatértem Guamra, az univerzális elme ösztökélt engem, és azt tudatta velem, hogy a bölcsesség nem áll kapcsolatban az ember potenciális személyes nagyságával. Szakértővé válni azt jelenti, hogy az ember nem fél annak nyilvánítani magát, majd ennek a belső kinyilvánításnak megfelelően cselekedni. Ezek a korai előadások és tanulócsoportok az egzisztencializmusról és a filozófiáról olyan karrier előfutárai voltak, amely során ki kell állnom emberek elé, és értelmesen beszélni olyasmikről, amelyekről tudom, hogy igazak bennem. Egy láthatatlan erő vezetett engem akkor, 1961-ben, ahogy állhatatosan követtem szándékomat, hogy megfeleljek belső megerősítésemnek, hogy tanár vagyok. Nem voltam hajlandó más választ elfogadni, mint hogy: Gratulálok! Önt felvettük egyetemünkre. Nem tudnám pontosan meghatározni azt a belső szikrát, amely nem engedte, hogy feladjam, de azt egészen biztosan tudom, hogy része az isteninek, mintha egy spirituális kiképző őrmester nem könyörülne rajtam, amikor körülöttem minden azt sugallja: „Add fel, Wayne!” Az a belső motivátor állandóan nógatott, és azóta is hajt előre, nem azért, mert olyan különleges vagyok, hanem mert a képzeletemben szilárdan gyökerező szándék ezt parancsolja. Ez a bizonyos munkafelügyelő mindenkori tények alapján cselekszik, legalábbis az alapján, amiről én

már azt gondolom, hogy tény. Ebből következik, hogy nem lehet feladni olyasvalamit, ami már teljesült és teljesülnie is kellett. Amikor 1962 szeptemberében beiratkoztam az egyetemre, bementem a felvételi osztályra, és megkerestem azt az ügyintézőt, aki volt olyan kedves és lazított kissé a szabályokon, hogy engem nappali tagozatos diákként felvegyenek. Azóta gyakran eszembe jut annak az úriembernek a bátorsága, hogy kivételt tett velem, és így lehetővé tette, hogy egyetemre járjak. Azt mondta nekem akkor, hogy egyszerűen megérzésből cselekedett így – egy láthatatlan jelzésre, ha úgy tetszik. Valójában ugyanaz a láthatatlan energia, amely engem arra ösztönzött Guamon, hogy ne adjam fel, őt arra ösztökélte, hogy tekintsen el a szabályoktól. Első egyetemi negyedévem után megszüntették feltételes státuszomat, és többé már nem voltak erre utaló jelölések a nevem mellett. Aztán 1970. május 4-én – ugyanazon a borzasztó napon, amikor az ohiói Kent Állami Egyetemen a Nemzeti Gárda csapatának tagjai éles lőfegyverrel belelőttek a vietnami kudarc ellen tüntető fiatalok csoportjába, megölve ezzel négy diákot, és megsebesítve kilencet – letettem záróvizsgáimat, dr. Wayne Dyer lettem, és segédprofesszori állást kaptam anyaegyetememen. Nyolc év leforgása alatt elsőéves gólyából egyetemi tanárrá váltam. A mindezek megtörténte feletti óriási hálától vezérelve négy évtizeddel később felajánlottam egymillió dollárt egy olyan ösztöndíjra, amely megfelelő képzettséggel nem rendelkező diákok számára is lehetővé teszi, hogy egyetemre járjanak, tisztelegve ezzel az előtt az ügyintéző előtt, aki ugyanezt számomra is elérhetővé tette. És hogy mi az, amit most már biztosan tudok mindezek láttán? Nos, hogy egy végtelen univerzumban, amelyben a Lélek áll a kormányrúdnál minden döntéshozatalkor, nincsenek véletlenek. Amikor parancsot kaptam a USS Rangerről való eltávozásomra, alig több mint egy éve szolgáltam a fedélzetén. Hallatlan volt, hogy ilyen rövid időt követően átvezényeljenek valakit, különösen mivel szolgálatomból már csak tizennyolc hónapom maradt hátra. Mindez nyilvánvalóan a sors láthatatlan kezének munkája volt – sorsom szerint az utolsó másfél évemet Guamon kellett töltenem, ahol szemtől szembe kerültem a jövőmmel, amely valamilyen rejtélyes módon máris alakulófélben volt. Nekem csupán annyit kellett tennem, hogy figyelek és félreállok az útból, hogy így jobban lássam és követhessem az útmutatást. Egy olyan univerzumban, amelyben minden egyszerre történik, nincs jelen vagy jövő, és minden egyidejűleg létezik. Akkoriban ugyan még nem voltam tudatában annak, de azt éltem meg, amit Lao-ce olyan tömören fogalmazott meg: „Te nem csinálsz semmit, téged csinálnak.” Egy nagy kéz jelképesen lenyúlt és lecsippentett engem arról a hajóról, majd Guamra helyezett, ahol egy vonalba sorakoztam mindennel, ami szükséges volt dharmám beteljesítéséhez, amelyre jóval azt megelőzően vállalkoztam, hogy ezen a bolygón megjelentem volna 1940-ben. Ha a USS Ranger fedélzetén maradtam volna, egy másik dharmát éltem volna, és ti most nem olvasnátok ezt a könyvet. Most már világosan látom, hogy minden mindörökké tökéletes – most, a múltban és a jövőben is. Ahogy Rúmi mondta: „Add el az eszedet, és végy helyette ámulatot.” Nos, én ámulok, és meg vagyok illetődve annak tökéletessége láttán, hogy jellemformáló éveimből négyet egy olyan katonai szervezetnél töltöttem, amely pontosan az ellenkezőjét képviselte mindannak, amit tanítok, és amilyenné válni szerettem volna. Az isteni tökéletesség ráadásul egy olyan csendes-óceáni szigetre helyezett engem, ahol felkészülhettem új életformámra. Egy sokkal világosabb nézőpontból szemlélve most már megértem, hogy téves utak nem léteznek. Állandó csodálattal és elképedéssel tekintek vissza mindennek tökéletességére.

17. Huszonkét éves leszerelt katona vagyok, most először járok egyetemi órákra, és úgy érzem, ez életem legboldogabb időszaka. Imádok a campus területén sétálgatni az órák között, nézem az épületeket, amelyek annak a városnak a szívében állnak, amelyben felnőttem. Nagy kitüntetés ez nekem, miután az előző négy évet egy hajó fedélzetén vagy katonai létesítmények barakkjaiban töltöttem. Túláradó boldogságot érzek. Imádok előadásokra járni, és elképzelhetetlen, hogy akár egy óráról is hiányozzak. Minden nap korán reggel érkezem, és rengeteg időt töltök a hatalmas könyvtárban… meg azzal is, hogy parkolóhelyet találjak! Mégsem panaszkodom. Leginkább büszkeséget érzek. Nem a családom ösztökélt arra, hogy egyetemen tanuljak tovább. Saját magam döntöttem úgy, hogy életemnek ebben a szakaszában elindulok ezen az úton. Majdnem teljes munkaidőben dolgozom pénztárosként a Kroger Társaság vegyesbolthálózatának egyik üzletében. Hálás vagyok azért a lehetőségért, hogy este dolgozhatok náluk, mert így munka után tudok tanulni éjszaka, nappal pedig bejárhatok az órákra. A tandíjamat előre kifizettem, és elég pénzt takarítottam meg arra is, hogy minden egyéb költségemet fedezni tudjam tanulmányaim befejezéséig. Második negyedévemet járom a Wayne Állami Egyetemen. Jóllehet ezek az iskolai negyedévek csak tizenegy hetesek, ebbe az időbe meglehetősen sok tanulnivalót zsúfolnak bele. Az előző negyedévben átlagon felüli eredményeket értem el mind a négy felvett kurzusomon. Ezek között volt a „Bevezetés az angol nyelvbe”, és az „Amerikai irodalom” című kurzus, ahol imádtam felfedezni Theodore Dreisert, William Faulknert, Ernest Hemingwayt, Mark Twaint és F. Scott Fitzgeraldot. A második negyedévben felveszem az angol nyelvi kurzus második részét, amely lényegében egy íráskurzus. Úgy érzem, nem lesznek különösebb problémáim – végül is író lennék! Kiskamasz korom óta írok, már írtam egy regényt is, és egy egész mappányi esszét. Hatalmas lelkesedéssel várom, hogy írásomat végre egy neves egyetem professzora is véleményezze. Nos, ez a lelkesedés azonban drámai módon lezuhan, amikor az elsőéves kurzust tartó fiatal tanársegéd bejelenti: „Az összes írásukat az APA-stílusnak megfelelő formátumban kell benyújtani. Pontokat veszítenek minden következetlenség miatt; és ha egyetlenegyszer is használják az érdekes szót, elégtelent kapnak beadott munkájukra.” A kurzus teljesítéséhez szükséges heti dolgozatokat lábjegyzetekkel kell ellátni, és alá kell támasztani a témáról korábban írt tanulmányokkal. Nem érdekli, hogy a kurzusra beiratkozott hallgatók mit gondolnak, vagy mit írnak saját maguktól? A diákoknak egy kézikönyv előírásai szerint kell dolgozniuk, amelyet arra terveztek, hogy mindenki írását és véleményét pont olyanná tegyék, mint másokéit? Hol itt a kreativitás és a saját vélemény? Alig hiszem, amit hallok, de úgy tűnik, a kurzust tartó Joachim Ries megszállott híve az American Psychological Association (APA, Amerikai Pszichológiai Társulat) publikációs kézikönyvének. Minden beadott írásnak meg kell felelnie tehát az ebben lefektetett normáknak: a nyelvtannak, a központozásnak, az irodalomjegyzékbeli idézeteknek… egyszóval tényleg mindennek egy bizonyos, meghatározott formátuma kell hogy legyen, és a hallgatók nem fejezhetik ki tanulmányaikban a saját véleményüket. Első esszémre, egy verselemzésre, elégtelent kapok. Lángvörös áthúzások tarkítják az egész művemet, rámutatva hibáimra, amelyeket Mr. Ries szerint vétettem – nem megfelelő magyarázó jegyzetek, helytelen központozás, tökéletlen lábjegyzetek –, ráadásul volt merszem tanárom véleményétől eltérő módon értelmezni a verset.

Nagyon felháborodom. Megvetéssel tölt el a gondolat, hogy mindent, amit írok, megkritizálnak és elutasítanak számomra irrelevánsnak tűnő indokok alapján. Írok hát a vers szerzőjének, aki egyébként a Wisconsini Egyetem professzora, és elküldöm neki esszém másolatát, amelyben részletesen leírom, értelmezésem szerint mit akar üzenni a verse. Én magam is költő vagyok. Guami éveim során számtalan verset írtam, és mély érdeklődéssel kutatom két perzsa költő, Rúmi és Hafiz munkáit, akiknek szavai lelkem hűsítő elixírjei. Meleg hangvételű válaszlevelet kapok a költő-professzortól, amelyben gratulál verse értelmezéséhez. Nagyon tetszik neki a munkám, és meghatódik attól, amit megértettem a verséből. Ez az ember repeső örömmel válaszol nekem – a költők nyilvánvalóan nem kapnak túl sok rajongói levelet! Elviszem a költőtől kapott válaszomat Mr. Riesnek, aki láthatólag nagyon dühös rám: ez a zöldfülű elsőéves egyetemi diák meg merészelte kérdőjelezni az ő és értékelőrendszere jogosságát. Nem törekszem arra, hogy oktatóm kedvére tegyek, aki ezért arcátlannak tart, és még csak megfontolni sem hajlandó, hogy jobb jegyet adjon a dolgozatomra. Múlnak a hetek, és évzáró vizsgáink részeként be kell adnunk egy kutatómunkát igénylő dolgozatot. A határidő a negyedév előtti utolsó hét. Írok egy esszét az 1956-os magyar forradalomról, és Kádár János kommunistaszimpatizáns szerepéről. Ez a téma különösen érdekel engem, mert amikor mindez történt, tizenhat éves középiskolás voltam, és nagy figyelemmel követtem az akkori eseményeket. Büszke vagyok erre a tanulmányra, és úgy vélem, nagyon jól írtam meg – betű szerint követve az APA stílusát. Mr. Ries még mindig dühös rám, amiért megpróbáltam jobb jegyet kérni első esszémre. Végzett tanársegédként feldühíti a gondolat, hogy az egyik elsőéves diákjának volt bátorsága eltérni a követelményeitől, és megkérdőjelezte osztályozási rendszerét. Évzáró esszémet elolvasva azzal áll elő, hogy ötvenhét oldalas tanulmányom Kádár szerepéről a magyar forradalomban nem teljesen az én művem. Szerinte egészen biztosan plagizáltam, bár erre a bűnre semmi bizonyítéka nincs. Ezért kettest ad írásomra – majd amikor év végi jegyemet egy hét múlva megkapom, azt látom, hogy az egész kurzusra szintén kettest kaptam. Nem buktatott meg éppen, de ez a jegy egyáltalán nem valami fényes. Iszonyatos haragra gerjedek. Semmiféle plagizációt nem követtem el. Több mint hat éve írok tanulmányokat, sőt még egy regényt is alkottam. Véleményem szerint egy nagyon magas színvonalú írásért kapom ezt a méltatlan büntetést. A következő negyedévben jó néhányszor próbálok időpontot kérni Mr. Riestől, de nem hajlandó fogadni. A tanszék vezetőjéhez fordulok, aki figyelmesen meghallgat. Megmutatom neki a dolgozatot, és elmondom, hogy a tanárom plagizálással vádolt, a tanszékvezető azonban közli, hogy sajnos semmit sem tehet az ügyben. Nem áll módjában felülbírálni a tanári kar tagjai által adott jegyeket, ehelyett azt javasolja, hogy járjam újra a kurzust, és az annak végén kapott jegyemmel írjam felül a kettesemet. Eszembe jut a levélgyűjteményes kudarcom, hogy újra kellett járnom a biológiakurzust, és ezzel hagytam, hogy büszkeségem pluszmunkát eredményezzen, csak hogy bebizonyítsam igazamat. Úgy döntök hát, hogy annyiban hagyom az ügyet. A nyolc év alatt, míg elsőéves egyetemistából doktorrá küzdöttem fel magam, ez marad az egyetlen kettesem.

Egyetemi hallgatóként töltött éveim, és különösen azok a kezdeti idők hatalmas leckét tanítottak meg nekem, amely későbbi írásaimat és beszédeimet is átjárják. Gyakran említem meg

a hajót követő hullámok metaforáját – ezek a hullámok a nyomvonalat jelképezik, amelyet magunk után hagyunk, és nem többet: semmi hatással nincsenek jelenünkre. Semmi esetre sem irányíthatják a hajót – és nem is teszik. A hullám csak egy nyomvonal, nem több. Pusztán az a tény, hogy jártam azokra az egyetemi órákra és kitűnően teljesítettem a hallgatott tárgyakból, többet tanított nekem, mint maguk a tanult tantárgyak. Ahogy járkáltam a campus területén, ráébredtem, hogy a múltamnak nem muszáj meghatároznia a jövőmet. A lelkesedésre, amit éreztem, és az egyetemi környezetben elért sikerre egészen biztosan nem a múltam alapján számíthattam. Hogy ismét a hajós hasonlattal éljek életemre vonatkoztatva: egyáltalán nem annak a hajónak a nyomvonala volt az életemet irányító erő. Nem volt már szükségem személyes múltamra; az valóban elmúlt, (jelen és eljövendő) életem szempontjából többé már nem volt lényegi tényező számomra. Remekül teljesítettem, tekintet nélkül arra, milyen középiskolai eredményeim voltak – és függetlenül attól, milyen háttérrel érkeztem, vagy hogy milyen körülmények között nőttem fel. Minderre saját személyes tapasztalatomból kellett rájönnöm, és valahogy vezettek e felé a felismerés felé. Az egyetemen töltött első napomtól kezdve soha többé nem néztem vissza a múltba, és megértettem, hogy bármi lehetek, ami csak lenni akarok – bármit elérhetek, amit a képzeletembe helyezek. Ezt az igazságot meg kellett tapasztalnom, mielőtt elkezdhettem volna tanítani – és mielőtt mások megbízhatnának bennem ezzel kapcsolatban. Amint örömteli ámulattal sétáltam az egyetemen, beláttam, hogy életem nyomvonala valóban csak az volt: magam mögött hagyott hullámok sodra. Innentől kezdve én voltam felelős azért, hogy életem milyen irányban haladjon tovább. A Mr. Riesszel való tapasztalatomat az angol nyelv tantárgyban most már az egyik olyan tanulási tapasztalatomnak látom, amely zavarba ejtő és haragot keltő eseménynek álcázza magát. Egy részem úgy tűnt, azt gondolja, még mindig a katonaságnál vagyok, ahol megmondják, hogy ne gondolkodjak a saját fejemmel, csak vakon tegyem, amit mondanak nekem, és írjak a kézikönyv követelményei szerint. Az APA-stílus lényegében ugyanaz, mint egy katonai törvénykönyv, csak ez egyetemistáknak szól, és kijelenti: Írjanak az APA által megalkotott szabálygyűjtemény szerint! Semmiképp ne legyenek kreatívak; ne térjenek el az általános gondolkodásmódtól; készítsenek olyan tanulmányt, amely teljesen ugyanolyan, mint amit eddig benyújtottak az egyetemi tanároknak. Ha ezen követelmények szerint írna mindenki, akkor csupán olvasatlanul maradt könyvek és tanulmányok ezreit produkálnánk. Ha állandó jelleggel idézgetnénk, megemlítenénk a forrásainkat, és folyton lábjegyzeteket készítenénk, akkor unalmas, száraz, adatok millióitól hemzsegő írásokat alkotnánk, amelyeket nem olvasna élvezettel egyetlen emberfia sem. Az ilyen stílusban írt könyveket rendszerint csak más akadémikusok olvassák, és gyakorlatilag csak a könyvtárak polcain porosodó, olvasatlan művek halmát növelik. Én úgy és olyasmit szeretek írni, amit izgatottan olvas bárki, aki kezébe veszi munkáimat – inspirálni akarom az olvasókat. Azt akarom, hogy az olvasóim le se tudják tenni a könyvemet, várják a folytatást, és ne azt érezzék: úristen, mikor érek már a végére? Felbecsülhetetlen értékű tapasztalat volt számomra az az egyetemi kényszer, hogy ilyen totálisan száraz, ötlettelen stílusban, egy előre megszabott formátumban írjak. Ez ugyanis megtanította, hogyan nem akarok írni. Ott és akkor, a második angolkurzusomon, Mr. Joachim Riesnek köszönhetően felfedeztem, hogy hatalmas közönségnek szeretnék írni, és nem csak tudálékos, nagy műveltségű akadémikusok maroknyi csoportjának. Éreztem, mennyire fájdalmas, amikor el kell nyomnom magamban saját kreativitásomat pusztán azért, hogy írásaim belepasszoljanak egy előre meghatározott formába. Igen, megadtam magam, és ennek megfelelően cselekedtem, de ez a tettem sarkallt arra, hogy később úgy

írhassak, ahogy a szívem diktálja. Megtettem, amit követeltek, de a képzeletemet minden nap az a vágyam tüzelte, hogy pontosan ellenkező módon írjak, mint ahogy elvárja tőlem egy merev gondolkodású tanársegéd. Ez az ember úgy látszik elhatározta, hogy teljesen magáévá teszi az intézmény mentalitását, és egy szemernyit nem hajlandó eltérni tőle. Visszatekintve már látom, hogy a wisconsini költő-professzorral történt epizódom annak az eredménye volt, hogy akkoriban majdnem teljesen az egóm irányította az életemet. Eltökélten be akartam bizonyítani az igazamat, még akkor is, ha minden ilyen irányú erőfeszítésem nyilvánvalóan önszabotálás volt. Ahelyett, hogy a megértés és a szeretet vezérelt volna, minden erőmmel be akartam bizonyítani, hogy az egyetemi tanáromnak nincs igaza. Ilyet csak egy egótól vezérelt bolond tesz! Ez ugyanaz, mint durván beszélni egy egyenruhát viselő közlekedési rendőrrel, amikor az megállít minket a közlekedési szabályok megszegése miatt, függetlenül attól, hogy úgy érzed igazad van-e vagy sem. Annyira fel voltam háborodva, amiért ez az ember helytelennek találta egy versértelmezésemet, hogy visszavágással reagáltam a helyzetre, sőt még meg is próbáltam zavarba hozni azzal, hogy fensőbbségem bizonyítékát elébe tárom. Most már tisztán látom, hogy szükségem volt az effajta kisebb balszerencsékre életem során. Végül megértettem az üzenetet, amely életem munkájának addig központi témája volt: Amikor megvan a választásod, hogy igazad legyen-e vagy kedves legyél, mindig válaszd azt, hogy kedves leszel. Önmegvalósítónak lenni annyit tesz, mint legfelsőbb spirituális valódból élni. Mr. Joachim Riest legyőzendő ellenségnek tekintettem, még ha az elért eredmény csak egy pirruszi győzelem lesz is. A tengerészetnél megtanultam, hogyan legyek csendesen hatékony, és ez mindig működött. A Wayne Állami Egyetemen azonban azzal voltam elfoglalva, hogy eleve vesztes csatát vívok a rendszerrel. Ma már tudom, hogy mindenkit kivétel nélkül kedvesen és szeretettel kell kezelni, még akkor is, ha nekem nem tetszőn viselkednek. Meg kellett tanulnom, hogyan tegyem meg legfelsőbb önmagamat életem irányítójának. E lecke megértésének egyetlen módja pedig az volt, hogy megszelídítem az egómat. Be kell vallanom, nagyszerűen éreztem magam, amiért bebizonyíthattam Mr. Riesnek és magamnak is, hogy igazam van ebben az ügyben. Azonban az, hogy igazam van, másodlagos fontosságú kellett volna hogy legyen ahhoz képest, hogy kedvesen viselkedjek, és azt tartsam szemem előtt, hogy mik a valódi céljaim az angolkurzussal. Ezek a célok pedig a következők voltak: jó minősítéssel elvégezni a kurzust, ezzel magam mögött tudva egy akadályt azon nagyobb célom elérése útjából, hogy megvalósítom az én vagyok jelenlétet, amely addigra már kinyilvánította, hogy tanár vagyok! Ezek a kudarcok arra késztettek, hogy később az egónkra támaszkodás abszurditásáról tanítsak, és arról, hogy ez milyen szerencsétlen választás. Most már alkalmam nyílik őszintén felmérni viselkedésemet azzal az egyetlen kettessel kapcsolatban, amely parányi folt volt az egyébként hibátlan egyetemi bizonyítványomon. Most már világosan látom, hogy abszolút megérdemeltem azt a rossz jegyet. Én teremtettem meg, és vállalom is érte a teljes felelősséget. Én magam provokáltam ezt az embert. Versenytársnak láttam, és olyannak, aki fenyegeti az önmagamról alkotott kompetens íróképemet. Én hoztam őt olyan a helyzetbe, hogy képes volt bármit elkövetni, csak hogy megbosszulja önhitt, fölényes hozzáállásomat. Igen, megérdemeltem azt a kettest – és bár most már fél évszázaddal később járunk, a szégyenfolt jelenléte az egyetemi bizonyítványomban állandó emlékeztető számomra, hogy mindig szeretettel és kedvességgel közeledjek mindenkihez. Ha a hetvenes éveiben járó Wayne Dyer beszélhetne a húszas éveiben járó önmagával, emlékeztetné őt arra a nagy igazságra, amelyet hivatása során végig tanított: Élj úgy, hogy ne törődj az eredménnyel. Mindent azért tegyél, mert rezonál legmagasabb önvalóddal, és mert válaszol kérlelő belső hangodra – és ne azért, mert bármiféle jutalmat vársz érte. Az a kettes a

bizonyítványban abszolút jelentéktelen egy magasabb perspektívából élő ember számára. Azt tanácsolnám huszonkét éves önmagamnak, hogy elégedjen meg a tudattal, hogy mindenképpen nagyszerű tanulmányt írt, és örüljön az önkifejező írásból fakadó boldogságnak. Ezt a leckét, a saját káromon kellett megtanulnom. Olyan világban élünk, amely túlzottan nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a sikert külső tényezők alapján határozza meg. Én magam hosszú éveket töltöttem egy olyan szakmában, amelyben sokan az ego szempontjain alapuló sikert hajszolják: Mennyi pénzt keresek? Hányadik helyen áll könyvem a bestsellerlistán, és hány hete van fent rajta? Kaptam előléptetést? Megszereztem álmaim állását? Hogyan fogadják majd a kritikusok a könyvemet, és hány példányt adok el belőle? Az ilyen és ehhez hasonló ego uralta kérdések százai jellemzők azokra a szerzőkre, akik megszállottjai a siker külsődleges mutatóinak. Az ebben a szakmában töltött több mint ötven év során megtanultam mindezeket elengedni. A bizonyítványomban éktelenkedő szégyenletes folt miatti aggályom tulajdonképpen tanulási tapasztalat volt, ha innen nézek vissza minderre. Életem egyik legfontosabb leckéje volt, hogy megszelídítsem az egómat (ami önmagát hírneve, teljesítménye és vagyona alapján határozza meg). Hogy ennyire kiemelkedik ez a huszonkét éves, elsőéves egyetemi diákként átélt tapasztalatom azon az angol íráskurzuson, azt jelzi, mennyire fontos volt az életemben egóm igényeinek megfékezése. Most már világosan látom, hogy annak a kettesnek a jelentősége mennyire összezsugorodik ötven év távlatából. Az a tény, hogy értelmezni tudtam egy verset, megértettem, mit akart vele üzenni a költő, és hogy volt energiám és hajlandóságom belevetni magam egy részletes tudományos kutatómunkába, majd az elkészült tanulmányt annyira jónak tartották, hogy plágiumnak vélték, abszolút tárgytalanná tette azt a jelentéktelen jegyet ott a bizonyítványomban, amelynek egyáltalán semmi köze nincs ahhoz, ki vagyok valójában, vagy hogy mit értem el az életem során. Nagyon meg kellett tanulnom ezt a leckét. Az eredménytől való függetlenedés vált a legalapvetőbb célommá, és ez a fiatalkori tapasztalat fontos epizódja volt annak, hogy ezt az üzenetet valóban megértsem, hogy aztán később az önmegvalósítást taníthassam.

18. Az autómban ülök, hazafelé tartok az egyetemről egy órákkal teli nap estéjén. Nyári kurzusaim elvégzése után a második évem vége felé járok. Szeretnék a lehető leghamarabb lediplomázni, hogy minél előbb elkezdhessek tanítani, ezért minden negyedévben plusz tárgyakat veszek fel, és azt tervezem, hogy egész évben járok órákra, hogy ez az elképzelésem megvalósulhasson. Péntek délután van, a dátum: 1963. november 22. Épp az Edsel Ford gyorsforgalmi út felé közelítek a Crane utcán, és amikor a felhajtóhoz érek, megdöbbentő hírt közölnek a rádióban: „Megszakítjuk adásunkat. Azt a hírt kaptuk, hogy az Egyesült Államok elnökét pár másodperccel ezelőtt lelőtték Dallasban. A lövés valószínűleg halálos sebet okozott.” Azonnal félrehúzódom az úton, és döbbent csendben ülök az autóban. Könnyek peregnek le az arcomon. Úgy érzem, mintha egy golyó az én testemen is végigszántott volna, annyira összezúzva, hogy nem tudok vezetni. Elakad a lélegzetem. Magaménak érzem a rádióból bömbölő hírt. Nagyon szerettem ezt az elnököt. Annyira nagyszerűen beszélt mindarról a sok igazságtalanságról, amelyet szeretett volna megszüntetni. Felemelte szavát a szegregáció rengeteg borzalma ellen, amely engem is mélyen felháborított négyéves aktív katonai szolgálatom alatt. Ez az ember egy jobb világ eljövetelének reményét sugározta, és hajlandó volt szembeszegülni a gyűlölet és az előítéletek régi világához ragaszkodó erőkkel. Csodáltam bátorságát, amelynek választási kampányában tanújelét adta, amikor ígéretet tett, hogy erkölcsi, törvényhozói és végrehajtói vezetője lesz a faji megkülönböztetés és az iskolai szegregáció elleni harcnak. Csak pár hónappal azelőtt büszkén figyeltem, hogy a Nemzeti Gárda Alabamában Kennedy elnök utasítására biztosította, hogy két fekete diák beléphessen az Alabamai Egyetem épületébe, és beiratkozhasson. Néztem, ahogy Alabama kormányzója, George Wallace félreállt az útból, és ezzel az egyenlőség egy új korszaka köszöntött be. 1963. június 11-én hallottam, amint Kennedy elnök a következő beszédet mondja a televízióban: A kérdés lényege az, hogy vajon minden amerikait egyenlő jogok és egyenlő lehetőségek kell-e hogy megillessenek, hogy vajon úgy akarunk-e bánni minden amerikai polgártársunkkal, ahogyan mi szeretnénk, hogy bánjanak velünk? Ha egy amerikai, akinek történetesen fekete a bőre, nem étkezhet egy mindenki számára nyitott étteremben, ha nem küldheti gyermekét a legjobb iskolákba, ha nem szavazhat az őket képviselő közjogi méltóságokra, egyszóval ha nem élvezhet teljes és szabad életet, amelyet mi mindannyian akarunk, akkor közülünk ki szeretne olyan színű bőrt magának, és ki szeretne az ő helyében lenni? Ez a beszéd fordulópontot jelentett országunk számára – innen indult a kezdeményezés annak a passzusnak a beiktatására, amely végül az 1964-es Polgárjogi Törvény nevet kapta. Ülök az autómban az autópálya felhajtója mellett, és emlékszem, milyen kifejezés ült annak a két fiatal afroamerikai diáknak az arcán, amint mentek beiratkozni az egyetemre. Eszembe jut barátom, Ray Dudley, akit alig pár éve nem engedtek leülni abban a Havre de Grace-i étteremben, holott az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének egyenruháját viselte, és mélyen elszomorodom, amiért az elnök nyújtotta remények most elvesznek. Olvastam Robert Donovan PT 109 című könyvét, amelyben ír JFK második világháború idején tanúsított hősies magatartásáról, és arról, hogy tettei hogyan mentették meg a legénységet, miután hajóját kettészelte egy japán torpedó. Nagy érdeklődéssel olvastam Kennedy saját Profiles in Courage című könyvét, amelyben annak a nyolc szenátornak a kongresszusi

karrierjéről ír, akik hatalmas bátorságról tettek tanúbizonyságot a választókerületi nyomással szemben. Olyan nagy reményekkel vártam, hogy pontosan ilyen bátorsággal fognak közelíteni a többi társadalmi probléma felé ebben a mélyen megosztott országban. Eszembe jutott a félelem, amely fogva tartotta a nemzetet a kubai rakétaválság idején, és hogy ez a fiatal, bátor elnök hogyan szállt szembe a szovjet miniszterelnökkel, Nyikita Hruscsovval, elhárítva a nukleáris katasztrófát. Hittem ebben az emberben. Közel éreztem magam hozzá. Írtam neki a guami incidensről, amikor az előítéletek miatti méltánytalanság felütötte randa fejét az életemben. Kennedy elnök olyan ember volt, akiről mélyen hittem, hogy helyreteszi ezt a csúnya ügyet, ha tájékoztatják róla. Lassan elindultam, és felhajtottam az autópályára otthonom, kelet felé tartva, ahol anyámmal éltem a következő évre kitűzött esküvőmig. Aznap a boltban dolgozom az esti műszakban, négytől kilencig. Minden kasszámnál megforduló vásárló mélyen meg van rendülve, közülük csak nagyon kevesen képesek megszólalni. Belenézek egy nő szemébe, ahogy átnyújtom neki a visszajárót, és amikor pillantásunk találkozik, mindkettőnk szeme megtelik könnyel. Mindent átjár a csend. Senki nem képes megszólalni anélkül, hogy el ne sírná magát. Ez a tragédia olyan mélyen érint, olyan hatással van rám, amit korábban soha nem tapasztaltam. Azt érzem, hogy az életem óriási változáson fog keresztülmenni az aznap történt események eredményeként.

Azért említem meg ezt a történelmi eseményt ebben a könyvben, mert mind személyes, mind pedig szakmai életem irányát nagyban befolyásolta. Az a nap 1963 novemberében valóban hatalmas változást hozott számomra sok szempontból. Egészen addig gyakorlatilag minden, ami a jövőmet befolyásolta, személyes természetű volt. Tapasztalataim a nevelőcsaládoknál vagy az árvaházban, a középiskolában és a tengerészetnél az én saját „Wayne Dyer-pillanataim” voltak, amelyek során rátaláltam egy új irányra és újfajta tudatosságra az életemben. Kennedy elnök meggyilkolása azonban nem pusztán egy általam csodált embert ölt meg; az esemény bennem is elpusztított valamit. Ott és akkor elkezdtem azon a tervemen dolgozni, hogy képes legyek olyan életet élni, amellyel történelmi és globális szinten is hatni tudok. Most már nem csak hamarosan elinduló tanári karrieremről volt szó. Meg szerettem volna találni annak módját, hogy az egész bolygó tudatosságát befolyásoljam. Attól a naptól kezdve olyan emberként láttam magam, aki a magasabb jó érdekében az együttérzés hangján szól. Nem tudtam még, hogyan teszem majd mindezt, vagy hogy egyáltalán milyen szerepet töltsek be, de abban biztos voltam, hogy egyetlen lelkiismeretes ember is képes változást elérni, és hogy én ilyen ember vagyok. Miért is ne? Kennedy elnökhöz hasonlóan gondolkodtam, jóval azelőtt, hogy hallottam volna erről a férfiról. Jóleső bizsergés futott át rajtam a gondolatra, hogy hangot adok ezeknek az elképzeléseknek, mégpedig úgy, hogy az egész világon hallani fogják őket. Kezdtem világvezetőként látni magam – nem politikai vezető akartam lenni, hanem olyan ember, aki telve van együttérzéssel mindenki iránt, egy ember, akire mások hajlandók odafigyelni. Ahogy most, ötven évvel később visszatekintek Kennedy elnök meggyilkolására, megértem: az volt a sorsa, hogy életét adja dharmája beteljesítéséhez. 1963-ban még minimális volt az esély arra, hogy a Polgári Jogok Törvényét beiktassák. Kennedy újraválasztásának valószínűsége jócskán összezsugorodott, mivel a déli államok fellázadtak a faji toleranciában és a szavazati jogok fontosságában kompromisszumot nem tűrő nézetei miatt. A déli államok

szenátorainak ellenvetései majdnem biztosan megakadályozták volna ismételt elnökségét. Amikor azonban Kennedy meghalt, és a nemzet gyászolta ezt a nagyszerű férfit, az ország hangulata teljesen megváltozott. Az 1964-ben földcsuszamlás-szerű győzelemmel újraválasztott új elnök ideje alatt a változás szele még erőteljesebben kezdett fújni. A korábban magukat az „örök szegregáció” mellett elkötelező politikusok elkezdték megváltoztatni véleményüket a nemzet haladóbb gondolkodású és megvilágosodottabb tagjainak nyomására, és ténylegesen az egyenlő jogokra, és így arra szavaztak, hogy egy Nagyszerű Társadalom jöhessen létre. Ismét csak azt mondom, nincsenek véletlenek ebben a spirituálisan elrendelt univerzumban. Kennedy elnök halála azon a napon megnyitotta az ajtót az olyan régóta megoldásra váró ügyek előtt, mint a polgárjogok, a szavazati jogok, az időskorúak egészségügyi ellátása, a magasabb színvonalú oktatás és annak tudatosítása felé, hogy az egyenlő jogokról nemcsak beszélni kell, hanem mindnyájunknak tenni is kell értük. Országunk tudata csak ezen a módon változhatott meg. Megigézett ez az újfajta tudatosság. Ahogyan a dagály is felemel minden hajót, én is úgy éreztem, hogy ez a tragikus esemény engem is magasra emel. Én is, mint ahogy sokan mások, tüntettem az egyenlő jogokért, és tiltakoztam a közelgő vietnami háború ellen. Egy belvárosi iskola tanáraként Detroitban, és később a Hunger Projecten keresztül a világéhínséget megszüntető szóvivőként harcoltam, hogy megváltozzon igazságtalan és méltánytalan hozzáállásunk. Íróként és előadóként életem középpontjában az állt, hogy egy magasabb szintű gondolkodással tekintsünk önmagunkra: ne átlagosnak és korlátozottnak lássuk magunkat, hanem bízzunk abban az új tudatosságban, hogy mindenkiben lakozik egy korlátok nélküli ember, aki bármit megvalósíthat, amire figyelmét összpontosítja. Én is osztozom Kennedy elnök látomásán egy országról, amelyet olyan emberek laknak, akik többet adnak vissza, mint amennyit kapnak, és több szolgálatot tesznek másoknak, mint amennyit mások tesznek értük. Univerzumunk tökéletességének része, hogy neki meg kellett halnia azért, hogy az egész ország tudata elmozdulhasson az együttérzés felé. Vég nélkül lehetne vitázni erről, de attól ez még így van. Meghalt, és ennek eredményeképp mindannyian jobb emberek lettünk. Én magam ekkor kezdtem meg utazásomat afelé, hogy jobb ember legyek, és egy olyan karrier felé, amelynek középpontjában a szolgálat, az együttérzés és a mindenki iránti szeretet áll. Ha a dallasi események nem történtek volna meg azon a napon, az életemet talán valami más befolyásolta volna, és más irányba haladt volna tovább.

19. Utolsó tanévemet járom az egyetemen. Már körülbelül száz előadást hallgattam az utóbbi négy évben, és egy óráról sem hiányoztam. Teljesen elköteleztem magam e mellett a minden időmet kitöltő napirend mellett, és annyira boldog és büszke vagyok, olyan szerencsésnek érzem magam, amiért ott lehetek, hogy soha még csak fel sem merül bennem, hogy önként hiányozzak egyetlen óráról is. Nagyon szeretem ugyan az egyetem légkörét, amely pontosan a nyüzsgő nagyváros központjában áll, mégis meghökkent a tanári kar nyilvánvaló fásultsága. Ritka az olyan professzor, akit őszinte lelkesedés töltene el a tantárgya iránt, vagy komolyan érdekelné őket, hogy inspirálják diákjaikat. Észreveszem, mekkora az általános érdektelenség a legtöbb órán, amit látogatok. Tudatomban ismételten ilyen gondolatok áramlanak: Úgy tűnik, minden professzor egyszerűen csak automatikusan végigmegy az óráin. Óriási unalommal, és elképesztően kevés lelkesedéssel viseltetnek az iránt, amit tanítanak. Visszagondolok Bill nagybátyámra, akinek vibráló személyisége arra ösztönzött, hogy tanár legyek. Öröm volt az óráin részt venni a sok nevetés és izgalom miatt, amelynek ő volt a forrása. Bill imádta a diákjait, és imádta a tantárgyát is. Dharmáját élte meg ebben a munkában, és ettől mindenki remekül érezte magát. A kulcsszó: a szeretet. Azt gondolom: Pontosan ez az, ami az egyetemi órákból hiányzik. Mindenki rutinszerűen teszi a dolgát, a szeretet egyáltalán nincs jelen. A diákok kötelességtudóan lejegyzetelik azokat a részeket, amelyek esetleg kérdésekként szerepelhetnek az év közepi vagy az év végi vizsgákon. Máskülönben azonban nyilvánvalóan unják ezt az egész „felsőoktatás-dolgot”. A tanárok nem tanítanak – csupán előadják az anyagot, mintegy automatikusan. Számukra ez csak egy állás, ahol általában megjelennek, bár előfordul, hogy ők maguk hiányoznak az órákról, és nyilvánvalóan nem veszik tudomásul az egész osztályt átható közönyt és unalmat. Majdnem mindenki részéről tapasztalom a lelkesedés eme szembeötlő hiányát azok között, akik ebben a játékban valamilyen formában részt vesznek. Mert én csupán játéknak látom az egészet. Figyelem mindezt, és azt kérdem magamtól: A tanárok nem veszik észre, hogy senkit nem tölt el izgalommal, amiről beszélnek? A hallgatóságuk csak azért van itt, mert kötelező megjelenniük, és nem mehetnek el addig, amíg az óra véget nem ér. Miért nem teszik a professzorok élővé, izgalmassá a tantárgyaikat? Elképzelem magam, amint nekem is lehetőségem nyílik arra, hogy egy ugyanilyen, kötelezően megjelenő hallgatóság elé kiállhatok órát tartani. Majdnem mindennap lejátszom magamban ezt a fantáziajátékot, amikor a diákokkal teli osztályteremben vagyok, akiket ez a langymeleg, minden inspirációtól mentes tanulókörnyezet vesz körül. Elképzelem magam, hogy életre keltem az egész termet, és lenyűgözően adom elő a témáról szóló mondandómat. Látom magam, amint arra tanítom a diákokat, hogy legyenek motiváltak és inspiráltak, és tanulják meg a tananyagot, akkor is, ha úgy érzik, a tárgy nem fontos. Ezt a fantáziát mindennap átélem. Némi megvetéssel figyelem a tanárokat, ugyanúgy, mint ahogy a középiskolában is tettem. Valójában sajnálom őket, mert úgy tűnik, rutinjuk csapdájába estek, és ugyanazt kell tenniük nap nap után, évről évre. A középiskolában volt néhány tanár, akik a nyugdíj felé közeledve csak megpróbálták eltölteni valahogy az időt. Ezt a fajta hozzáállást látom néhány itteni tanáron is, és azon gondolkodom: Hol a büszkeségük? Hogy tudnak kiállni egy osztály elé úgy, hogy eszük ágában sincs szórakoztatóan előadni témájukat, és ezzel érdeklődést kiváltani a diákokból a tantárgyuk iránt? Megesküszöm magamnak, hogy soha nem leszek ilyen. Imádom megnevettetni az

embereket, és azok a tanárok, akik élénken megmaradtak az emlékezetemben, mind rendelkeztek azzal a csodálatos képességgel, hogy mondandójukat humorral átszőve adják elő. Ígéretet teszek magamnak, hogy amikor emberek bármely csoportja előtt beszélek majd, hallgatóságom élvezni fogja az előadásomat. Nem fogom csak automatikusan ledarálni az anyagot, és nem csak azért fogom végezni a munkámat, hogy minden második héten megkapjam a fizetésemet. Életben fogom tartani a szeretetet – a szeretetet a tantárgyam iránt, a diákjaim iránt, de legfőképpen: a saját magam iránt érzett szeretetemet. Szilárd elhatározásom, hogy tisztelem azt, aki vagyok, és soha nem leszek olyan tanár, aki a munkáját ilyen közömbösen és kedvetlenül végzi, mint egy unalmas társasjátékot. Ez szentségtelen lenne, amit gyűlölnék, és iszonyodnék attól, hogy ilyen gyalázatra vetemedjek. Minden óra után rabul ejt az önmagamról festett pozitív jövőbeli kép, és azon töprengek, hogyan fogom majd élővé varázsolni az óráimat. Az az erős vágy motivál, hogy a tanulás élményét izgalmassá, humorossá és élvezetessé tegyem. Tanítási gyakorlatra a Pershing Középiskolába, egy detroiti állami intézménybe osztanak be. Közgazdaságtant kell tanítanom egy harmincöt fős végzős osztálynak, Mr. Zigmund Boytor vezető tanárom segítségével. Nagy áldás ő nekem – Zig Boytor a tanítás igazi mestere, aki megtestesíti mindazt, amilyenné válni szeretnék. A diákjai imádják, és az igazgató is őt tartja az iskola legjobb tanárának. A tanítási gyakorlat első két hete után Zig szabad kezet ad: egyedül tartom az órákat a szemeszter hátralévő részében. A közgazdaságtan nagyon száraz tantárgy tud lenni, nekem legalábbis az volt azon a két kurzuson, amire beiratkoztam egyetemistaként. Most azonban itt a lehetőségem arra, hogy átültessem a gyakorlatba mindazt, amiről az elmúlt négy év során álmodoztam, miközben végigültem azt a sok egyhangú, unalmas órát. A hetedik mennyországban érzem magam. Azt a félévet jobban imádom, mint addig bármit az egyetemen. Nagyon szeretem az órát, imádom a diákjaimat, sőt még a közgazdaságtant is kezdem megszeretni! Örömmel vegyes meglepetést érzek, amikor a félév végén az osztály egy bőr aktatáskával ajándékoz meg, és egy kártyát nyújtanak át nekem azzal a szöveggel, hogy mennyire örültek az óráknak és nekem – a tanáruknak! Mélyen meghatódom. És egyúttal átjár a lelkesedés. Tanár vagyok, és elindultam szónoki utamon is.

Míg ültem azokon a fásultság uralta végtelen órákon, ahol mind a tanárok, mind pedig a hallgatók unták magukat, még nem sejtettem, hogy ezzel elkezdődött nyilvános szónokká való kiképzésem. Ahogy most visszatekintek, tisztán látom magamat, ahogy az órán ülve hitetlenkedem a szükségtelen unalom láttán, és azon morfondírozom: Miért nem teszi mindezt izgalmassá a tanár? Nem veszi észre, mennyire unalmas ez így mindenkinek? Most már azonban megértem, hogy meg kellett tapasztalnom a csalódottság ezen érzéseit. Valami olyasmit ébresztettek fel bennem ugyanis, amit nem lehetett elhallgattatni vagy figyelmen kívül hagyni. Sorsom szerint szónokká kellett lennem. Erre pedig már akkor fel kellett készülnöm, és a legbiztosabb módja a felkészítésemnek az volt, hogy olyan fórumot biztosítottak számomra, ahol részt kellett vennem valami ellenszenves és visszataszító dologban. Megint csak az volt a helyzet, hogy meg kellett tapasztalnom azt, amilyen nem akartam lenni, hogy pontosan tudjam, mit szeretnék igazán. Ez is,

mint minden tapasztalat az életemben, álruhában érkezett bőkezű áldás volt. Magamban való tűnődéseim voltak az ébresztőim. Amikor osztálytársaimnak beszéltem ezekről az érzésekről, mind elképedve néztek rám. Ők úgy vélték, a rendszer már csak olyan, amilyen; az unalmas előadások mind hozzátartoztak az egyetemhez. Akkor még nem sejtettem, hogy belső felháborodásom az univerzum hangja volt, amely azt súgta nekem: „Figyeld meg alaposan mindezt, érezd át, hogy mennyire nem helyes így, majd mindezekből tanulva kötelezd el magad amellett, hogy briliáns, szórakoztató és lebilincselő szónokká válj.” Majdnem négy évtizede beszélek olyan közönség előtt, akik nehezen megkeresett pénzüket adják oda a jegyekért. Nagy áldásnak érzem hát, hogy lehetőségem volt olyan órákon részt vennem a középiskolában és az egyetemen, amelyeket látva egy belső hang azt súgta: „Figyelj nagyon, és te csináld majd másként! Légy lelkes, és mindig kutass apró jelek után a közönséget figyelve, hogy tudd, figyelnek és jól szórakoznak-e. Ha nem, azonnal változtass taktikát.” Az évek során gyakran írtam és beszéltem arról, mennyire fontos, hogy szenvedéllyel végezzük a munkánkat. Ha fásultak vagyunk, az az én értelmezésemben azt jelenti, hogy elveszítettük a kapcsolatot a Forrásunkkal. Egy közönség előtt álló ember, akit nem lelkesít a mondandója és tevékenysége, nincs kapcsolatban a lelkével, vagyis a benne lévő Istennel. Valójában a lelkesedés szó töve is a lélek, vagyis Isten. Azon évtizedekben, amikor nagy közönség előtt beszéltem, megtanultam, hogy amikor félreállok az útból, és hagyom, hogy Isten átvegye az irányítást, úgy tűnik, minden a helyére kerül. Mialatt felkonferálnak a közönségnek, a következő sort ismételgetem magamban A csodák tanításából: „Ha tudnád, ki kísér választott utadon, lehetetlenné lenne a félelem.”{5} Ezzel emlékeztetem magam, hogy valós tényként lássam magam előtt a kreatív Forrással való kapcsolatomat, és szenvedéllyel beszéljek. Lelkem ösztönzött engem azokon a szenvtelen egyetemi órákon, hogy tiszteljem és értékeljem mindazt, aki vagyok. Mert amikor így tettem, olyan szónokká tudtam válni, akit az emberek meg akarnak hallgatni. Emlékszem, ahogy egyetemi diákként azt gondoltam, ki akarok tűnni mindenben, amibe csak belefogok, különösen az írásban és a nyilvános beszédben. Azt hallottam korábban, hogy az írók rendszerint nem valami nagyszerű szónokok, és fordítva: akik kitűnően adnak elő szóban, nem igazán tudják kifejezni magukat papíron. Megtanultam az évek során, hogy a nagyszerűség igazából attól függ, hogy mit hiszek el magamról és képességeimről. Tisztában vagyok vele, hogy minden képességem megvan ahhoz, hogy bármiben kitűnjek, amiben csak igazán szeretnék. Nincs semmilyen kőbe vésett szabály, ami azt állítaná, hogy ha professzionális kutató vagyok, akkor bizonyára nem vagyok képes lebilincselő módon beszélni nagy hallgatóság előtt. Harmincegy évesen kezdtem el teniszezni, és a legelső nap úgy döntöttem, hogy imádom azt a játékot, s ha elég időt szánok rá, akár magas színvonalon, profi módon is tudnám játszani. Így is tettem több mint harmincöt évig. És ugyanígy már az egyetemen tisztában voltam azzal, hogy korlátlan lehetőségeim vannak, hogy a legmagasabb szinten kitűnjek mindenben, amiben csak szeretnék. A szenvedélyem alapján fogok élni, szeretni fogom, amit csinálok, és nincs semmi, ami visszatarthatna, kivéve, ha elhiszem, hogy vannak korlátaim. Egy dolog világos most, hogy visszatekintek arra az időszakra, amikor az órákon megfigyeltem a körülöttem mindent átható egyhangúságot. Innen nézve már megértem, hogy életem minden tapasztalata, függetlenül attól, hogyan döntöttem akkor a feldolgozását illetően, mindig valami felbecsülhetetlent tanított meg nekem. Minden pillanat tanításokat hordoz számunkra, és most már biztosan tudom, hogy nincs unalmas tantárgy vagy átlagos pillanat. Csak érdektelen emberek vannak. Negatív példákon tanultam meg sok évvel ezelőtt, hogy ne legyek

ezen érdektelen emberek egyike. Úgy érzem, hogy ha fásultak vagyunk, az a legnagyobb inzultus magasabb énünkkel szemben, amely természete szerint maga a bennünk élő Isten.

20. 1968-at írunk; házas vagyok, és van egy egyéves, Tracy nevű kislányunk, aki a Detroit jó részét megtizedelő lázadások közepette született. Diplomám megszerzése után két évvel a doktori továbbképzésen tanulok a Wayne Állami Egyetemen. Mivel főiskolai és egyetemi diplomámat a Wayne-en szereztem, a PhD-program egyik követelménye az, hogy néhány szemesztert el kell végeznem a Michigani Egyetemen is, hogy minél átfogóbb és változatosabb képzésben részesüljek. Ezért egy nyári kurzuson veszek részt, amelynek címe: „Az érzékelés pszichológiája”. A kurzus nagy hangsúlyt fektet a hipnózis alkalmazásának előnyeire az érzékelési problémák kezelésében. Én magam is hipnózist használtam, hogy leszokjak a dohányzásról, amelyet az egyetemen kezdtem el, így nagy érdeklődéssel várom, hogy még többet tudjak meg a módszer alkalmazásáról, és szeretnék minél több gyakorlati élményt is szerezni. A tanfolyamot egy energikus és kiváló tudós vezeti, aki előző nap csoporthipnózist alkalmazott rajtunk. Egyszerűen úgy éreztem, mintha áldás szállt volna rám – elmém fokozottan működött, és rendkívüli békét éreztem. Mindennek, ami körülöttem történt, teljesen tudatában voltam, és bár egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy átadtam volna másnak az irányítást, azt vettem észre, hogy hajlandó vagyok követni az utasításait, és mindent megtettem, amit mondott anélkül, hogy bármit is megkérdőjeleztem volna. Az volt az érzésem, hogy nem muszáj megtennem semmit, amit mond, ennek ellenére mégis megtettem. Megtudjuk, hogy ez alkalommal tanúi leszünk egy test-elme irányítási kísérletnek. Egy negyvenes éveiben járó hölgy csoporttársunk vállalta, hogy aláveti magát a tanárunk által elvégzendő hipnóziskísérletnek. A tanár leülteti a hölgyet egy székre a csoport előtt, és hipnotizálja. Ezt követően elmagyarázza, hogy az emberi test nem képes arra, hogy világosan megkülönböztesse az extrém hideget és meleget. Elmondja nekünk – és a hipnotizált hölgynek is, aki teljesen normálisan néz ki, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy hipnózisban van –, hogy ha egy bekötött szemű embert megérintünk egy nagyon hideg vagy egy nagyon forró tárggyal, az illető egyáltalán nem tudja megmondani, hogy mikor melyikkel érintettük meg, mert a test a kétféle érzetet ugyanúgy tapasztalja meg. Nagy figyelemmel hallgatjuk, ahogy a professzor tovább magyarázza az érzékelés pszichológiáját, és elmondja, hogy az idegrendszer egyszerűen csak reagál. A hideg és a forró pusztán érzékelési változatok, amelyek megjelenése a tárggyal megérintett személy elvárásától függ. Beköti a hölgy szemét, majd megérinti előbb egy jéghideg fémtárggyal, azután pedig egy éppen elfújt, még forró gyufával. Ezt követően különböző sorrendben érinti meg a két tárggyal a hölgyet, aki körülbelül hetvenöt százalékos pontossággal találja el, melyik tárggyal érintették meg éppen. A tanár ezután leveszi a kötést a hölgy szeméről, és megbeszéli az eredményt a csoporttal. A nő még mindig hipnózisban van. A professzor elmondja, hogy meg fogja mutatni neki, milyen extrém hőmérsékletű tárgyakat használ majd, és arra utasítja, hogy mondja meg, hideget vagy meleget érez. Majd megmutat neki egy fagyasztott tárgyat, aztán egy izzó tűt, amelyekkel meg fogja érinteni a karja belső részét, és kéri, mondja ki hangosan, milyen hatású az adott érintés. Ismét beköti a hölgy szemét, és elővesz egy jéghideg fém tűszerűséget. Nagyon halkan azt mondja: – Ez most a hideg; mondja meg, mit érez!

A nő azt válaszolja, hogy hideget, és láthatóan meg van riadva egy kicsit. A tanár azután előveszi az izzó tűt, közel tartja a nő arcához, hogy érezhető legyen a hő, és azt mondja: – Most egy pillanatra megérintem a belső karját, és szeretném, ha elmondaná, mit érez abban a pillanatban. Miután a tűt közel érezte az arcához, a hölgy meg van győződve arról, hogy az izzó tárggyal fogják megérinteni. A professzor azonban leteszi azt az íróasztalán lévő üveg hamutartóra, és helyette egy ceruza végén lévő radírral érinti meg a nő karját, amelyet inge zsebéből vett elő. A nő megriad, majd apró hólyagok kezdenek látszódni a karján – pedig csak egy szobahőmérsékletű ceruzaradírral érintették meg. Az egyik döbbent csoporttársunk megszólal: – Láttátok ezt? Ez egyszerűen hihetetlen! Nem hiszem el, hogy mindezt az elméje okozta. Teljesen elképesztő. Szemem-szám tátva marad, amint feltárul előttem az elme bámulatra méltó hatalma a test fölött. Pusztán a meggyőződésével, és semmi mással, ez a nő képes volt hólyagokat létrehozni a karján! A professzor elmagyarázza, hogy érzékelési reakcióink közül sokat a meggyőződéseink kontrollálnak. Beszél a placebohatásról, amelyet úgy váltanak ki, hogy cukorpirulát adnak ízületi gyulladásban szenvedő pácienseknek, akik azt hiszik, hogy azok a betegségüket kezelő gyógyszerek – és a cukorpirulák valóban enyhítik a tüneteiket! Felnőtt életem során először tapasztalom meg személyesen azt az elképzelést, hogy meggyőződéseink jelenthetik a gyógyulás kulcsát. Mi több, azon kezdek gondolkodni, hogy külső hatások vagy kulturálisan belénk nevelt elképzeléseink lényegtelenek lehetnek végtelenül erőteljes elménkkel szemben. Talán – elmélkedek – meg tudjuk győzni magunkat arról a képességünkről, hogy bármit meg tudunk valósítani

Az a nyári nap 1968-ban fordulópontot jelentett. Egy addigi huszonnyolc évem során igaznak érzett valóságtudatból hirtelen átkerültem egy elképzelhetetlen lehetőségeket rejtő világba. Bár még egy viszonylag új kutatási területnek számított akkoriban, már meglehetősen sokat olvastam addigra a test és az elme kapcsolatáról, különösen az orvoslás területén. De korábbi elméleti kutatásaim ellenére is váratlanul ért, amit azon a napon tapasztaltam a Michigani Egyetem osztálytermében. Most már világosan látom, hogy ott kellett lennem abban a teremben, hogy ez az új tudatosság szilárdan meggyökerezzen mind tudatos, mind pedig tudattalan elmémben. Egy dolog olvasni valamiről, és megint más közvetlenül megtapasztalni azt. Ha ez lehetséges – gondolkodtam ott az osztályban –, akkor mi mindenre lehet még képes az elme, amelyet a legtöbb ember lehetetlennek vél? Ez a Michigani Egyetemen történt eset szolgált alapjául néhány évvel későbbi tanításaimnak a korlátok nélküli életről. Jóval azon túl, hogy tanár lettem, aki szenvedéllyel ír és beszél a korlátok nélküli életről – mert elménk korlátlan erejével elképzelhetünk bármit, hogy aztán az valósággá váljon –, az a hólyagos-radíros tapasztalat még ennél is fontosabb hatással volt a személyiségemre. Beláttam, hogy képes vagyok megalkotni bármit, amit a képzeletemben elültetek és nagy lelkesedéssel ott is tartok. Eldöntöttem magamban, hogy nem muszáj náthásnak vagy akár csak

fáradtnak lennem, nem muszáj pénzügyi problémákkal küzdenem. Onnantól kezdve általában képes voltam megvalósítani nagyjából mindent, amit elképzeltem. Mintha a megértés szikrázó fénye lobbant volna fel bennem, amikor láttam annak a nőnek a döbbent arckifejezését, miután szembesült azzal, hogy erős meggyőződése mit volt képes létrehozni. Úgy érveltem, hogy ha ő olyan erősen képes volt hinni valamiben, hogy ezzel a hittel hólyagokat hozott létre a karján, akkor miért ne tudnám elmémet megtanítani arra, hogy mindenféle elképesztő teljesítményt érjen el. Az az egyetlen hipnózisos eset elég volt, hogy később nagy közönség előtt tartott előadásaim témájába is belevegyem ezt az elgondolást. Arra bátorítottam az embereket, hogy olyan gondolkodásmódot alakítsanak ki, amely képes legyőzni a kondicionált meggyőződést saját korlátaikkal kapcsolatban. Mindig is éreztem, hogy a sors keze helyezett engem abba az osztályterembe 1968-ban. Amint e sorokat írom most, több mint negyven évvel az után a hipnózisbemutató után, olyan világosan látom magam előtt mindazt, ami ott történt aznap, mintha csak ma reggel történt volna. Ez az esemény teljesen megváltoztatta az életemet, mert tudtam, hogy akár én is lehettem volna az, aki pusztán az elméje közreműködésével hólyagot hoz létre a karján. Amikor beléptem aznap a terembe, még nem sejtettem, hogy az az óra olyan látványt tartogat számomra, amely onnantól kezdve befolyással lesz mind szakmai, mind pedig személyes élettörténetemre. Ez a látvány pedig nemcsak rám volt hatalmas befolyással, hanem a gyermekeimre is, akiket úgy neveltem, hogy elméjük nyitott legyen minden lehetőség felé. Továbbá befolyásolta rengeteg tanítványom és több millió olvasóm életét is, akik világszerte olvasták negyvenhét nyelvre lefordított könyveimet. Egy látszólag ártalmatlan órai bemutató kiszakadt a végtelenségből, és számtalan más embert is arra ösztönzött, hogy higgyenek magukban és elméjük hatalmában, amely bármit képes megvalósítani. Úgy gondolkodtam akkoriban, hogy ha elegendő ember lesz képes alkalmazni a korlátok nélküli gondolkodást, akkor az emberi viselkedés a bolygón mindenhol jobb lesz. Miért is ne? Úgy látszik, ez a mi láthatatlan elménk hatással van mindenre a fizikai univerzumban, akkor tehát miért ne álmodnánk nagyot, és dolgoznánk egy olyan világ megvalósításáért, amelyben legtöbbünk valóban ezen az új módon gondolkodik és cselekszik? Tudom, hogy ez meglehetősen grandiózusnak tűnik, de pontosan ezt gondoltam akkor, amikor teljesen kicserélt és idealisztikus PhD-hallgatóként kijöttem aznap az osztályteremből. Igen, innen visszatekintve már világosan látom, hogy a test az elme szolgája. Hallottam és olvastam róla mindezt megelőzően is, de nem pazaroltam túl sok figyelmet erre a fenomenális gondolatra egészen addig, amíg én magam meg nem tapasztaltam, saját szememmel nem láttam azt. Életünknek még a hétköznapinak tűnő eseményei is képesek a saját és a mások életét befolyásolni, ha hajlandók vagyunk csodálattal és tisztelettel odafigyelni rájuk. Az a radíros-hólyagos eset monumentális élménnyé vált számomra, és hatalmas befolyással volt mindarra, amit a későbbiekben alkotnom kellett. Attól a naptól kezdve elkezdtem tudatosítani, hogyan használom gondolataimat. Minthogy személyesen tapasztaltam meg a gondolat hatalmát, amely képes fizikailag megnyilvánítani bármit, nem tudtam többé kiverni a fejemből azt az elképzelést, hogy minden egyes gondolatomban hatalmas lehetőségek rejlenek a változtatásra. Emlékszem, hogy odasétáltam az autómhoz az óra után, és azon gondolkodtam, hogy egy nap írni fogok egy könyvet erről a témáról. Akkor még nem sejtettem, hogy a bemutató, amelynek tanúja voltam, arra ösztönöz majd engem, hogy egy kisebb könyvtárnyi könyvet írjak majd elménk bámulatos erejéről. Annak a nőnek a látványa ott az osztályban örökre megmaradt bennem. Majdnem fél évszázaddal később még mindig itt ragyog belső képernyőmön.

21. Miközben PhD-kurzusomat folytatom, tanácsadóként dolgozom a farmingtoni Mercy Középiskolában Michiganben. Imádom ezt az iskolát, ahová mintegy ezer lány jár főiskolai előkészítőre a The Religious Sisters of Mercy (A kegyelem hívő nővérei) szervezet támogatásával. Imádom a munkámat is, ami abból áll, hogy tanácsadási szolgáltatást nyújtok körülbelül háromszáz diáknak középiskolai négy évük alatt. 1968-ban járunk, a munka ünnepe utáni szerda van. Előző este beszéltem a szülőkkel a nagyteremben, és tájékoztattam őket az iskola aktuális tanévre vonatkozó terveiről. Lenyűgöz a lehetőség, hogy beszédet mondhatok és szórakoztathatom a hallgatóságot, még másnap is jókedvem van tőle. Nancy Armstrong, az egyik diákom odalép hozzám, és azt mondja: – Anyukám hallotta magát beszélni tegnap, és azt szeretné, hogy adjam oda ezt a könyvet ajándékba, amiért olyan szórakoztatóan beszélt. Megkért, mondjam meg Önnek, hogy egyszerűen imádta a beszédét. Nancy elmeséli, hogy az anyukája a Hónap könyve klub tagja, és a nekem átadott terjedelmes kötetet ajándékba kapta, amiért korábban megvett bizonyos számú könyvet. Mrs. Armstrong úgy véli, valószínűleg soha nem fogja elolvasni a könyvet, viszont a tegnap esti beszédem tartalma miatt biztos abban, hogy én nagy örömmel látom majd személyes könyvtáramban. A könyvet G. B. Levitas szerkesztette, a címe The World of Psychology, Volume II, Identity and Motivation (A pszichológia világa, második kötet: Azonosság és motiváció), és a George Braziller Kiadó adta ki 1963-ban. A kötet negyvenegy tanulmányt tartalmaz, olyan szerzők tollából, mint Platón, William Butler Yeats, Friedrich Nietzsche, Aldous Huxley, Margaret Mead, Carl Jung és sok más kiemelkedő személyiség. Költők, pszichológusok, irodalmi hírességek és filozófusok írásainak izgalmas keveréke. Pont az én ízlésemnek való, minthogy nagyon is szeretek verseket, tanulmányokat, kommentárokat és hasonlókat olvasni. A magam amatőr módján én is belekóstoltam már ezekbe kölyökkorom óta. Felhívom Mrs. Armstrongot, hogy megköszönjem neki a figyelmes ajándékot. Aztán eszembe jut, hogy van négy szabad órám, mielőtt vissza kell mennem a Wayne Egyetemre. Mentorommal, dr. Mildred „Millie” Petersszel találkozom majd, hogy megbeszéljük munkatervemet a doktori tanulmányaimból hátralévő két és fél évre vonatkozóan. Már eldöntöttem, milyen irányban szeretnék továbbmenni. Csak arra van szükségem, hogy dr. Peters jóváhagyja a tervemet, amelyben körvonalazom további tanulmányi munkámat, a gyakorlati és gyakornoki követelményeket és doktori disszertációm témáját. Érdekel Carl Rogers páciensközpontú terápiája, és B. F. Skinner munkája a behaviourizmusról, így az ő kutatási módszereikre koncentráló kutatási területeket szeretnék tanulmányozni. Kezembe veszem a gyűjteményes könyvet, amit Nancy adott reggel. Odalapozok a hetedik részhez, ami „A teljes ember” címet viseli, és látom, hogy John Stuart Milltől, Ralph Waldo Emersontól, Robert Browningtól, és C. E. Montague-tól származó írásokat tartalmaz. Különösen megragadja figyelmemet az önmegvalósító emberekről szóló rész Abraham Maslow-tól. Megmagyarázhatatlanul vonzódom ehhez a huszonnyolc oldalas cikkhez, amely jó néhány órányi alapos olvasást igényel. Kihúzom a telefont, miután úgy döntök, hogy mindenképp el akarom olvasni ezt a részt este hétig, a dr. Petersszel való találkozómig. Ahogy olvasok, az a nagyon furcsa érzésem támad, hogy az életem éppen abban a pillanatban megy át gyökeres változáson.

Ahogy említettem, a tanulmány olyan embereket jellemez, akiket dr. Maslow „önmegvalósítónak” nevez. Így határozza meg ezeknek a ritka és egyedülálló embereknek a jellegzetességeit: Ami egy ember lehet, annak lennie is kell. Ezt a szükségletet nevezhetjük önmegvalósításnak. A kiteljesedés vágya ez, vagyis az a következetesség, amellyel megvalósítja mindazt, ami potenciálisan benne rejlik. Maslow leírja az ilyen típusú embereknek azt a veleszületett belső hívását, hogy mindenáron azzá váljanak, amire csak képesek, és hogy mennyire nehéz, sőt szinte lehetetlen, hogy elfojtsák ezt a vágyukat. A továbbiakban részletesen leírja az önmegvalósítók egyedi tulajdonságait. Ezek az emberek drámaian különböznek az átlagemberektől. Maslow felveti azt is, hogy gyakran bélyegzik őket önzőnek vagy a társadalmi szabályoktól eltérőknek. Azt állítja, hogy az ilyen emberek cselekedeteit és magatartását inkább magasztalni és ajánlani kellene, ahelyett hogy elnyomnák és kiirtanák azokat. Maslow megjegyzi azt is, hogy az önmegvalósító embernek erős vágya van a magányra; szenvedélyesen ellenáll a szocializálódásnak, de mindig kész az elismerésre és az értékelésre. Emellett őszinte vágya az is, hogy segítse az emberi fajt. „Bizonyos szempontból olyan, mint egy űrlény egy idegen bolygón. Még azok közül is nagyon kevesen értik meg igazán, akik szeretik” – mondja Maslow. Teljesen lenyűgöz, amit olvasok – majdnem az egész cikket aláhúzgálom. Úgy érzem, olyan tulajdonságokról olvasok, amelyeket mindig is éreztem mélyen magamban, de amelyekért mindig rengeteg kritikát kaptam. Annyira elbűvöl, amit olvasok, hogy úgy érzem, mintha egy misztikus óceáni élménybe merültem volna. Ez az! Ez az az irány, amely felé folytatni szeretném a tanulmányaimat. Amint elolvasom a végkövetkeztetést, már tudom, hogy nekem is azzá kell válnom, aki csak lehetek, és csodálkozom a „véletlen egybeesésen”, amelynek során pont azelőtt kapom meg ezt a könyvet, mielőtt véglegesíteném terveimet mentorommal. Mégis, egy másik szinten tudom: az, hogy Nancy elhozta ezt az édesanyja által küldött könyvet, valahogy kapcsolatban áll annak szükségességével, hogy Maslow tanulmányát nekem akkor el kellett olvasnom. Újra és újra átolvasom a cikk következtetését. És tudom, hogy többé már nem azzal akarok foglalkozni, amiben a tanulmány elolvasása előtt annyira biztos voltam. Teljesen biztos vagyok abban, mit akarok onnantól kezdve tanulmányozni. Lemásolom az utolsó bekezdést, hogy elvihessem a dr. Petersszel való megbeszélésemre: Ebben is, mint minden másban, az egészséges emberek olyannyira különböznek az átlagosaktól, nem csak mértékében, de fajtájában is, hogy két, egymástól teljesen különböző fajta pszichológiát hoznak létre. Egyre világosabbá válik, hogy a megnyomorított, fejlődésben visszamaradt, éretlen és egészségtelen egyedek tanulmányozása nem eredményezhet mást, mint megnyomorított pszichológiát és megnyomorított filozófiát. Egy univerzálisabb pszichológiatudománynak az önmegvalósító emberek tanulmányozásán kell alapulnia. A szívem hevesen ver; úgy érzem, épp most készülök belépni életem új szakaszába. Megmutatom dr. Petersnek a legépelt és aláírásra váró munkatervemet, majd beszélek neki arról, amit az imént olvastam. Majd’ szétvet a lelkesedés arra a gondolatra, mely szerint a legmagasabb szinten funkcionáló emberekre kell inkább koncentrálni, és nem az átlagemberek, hanem a rendkívüli önmegvalósító emberek alapján kell következtetéseket levonni arról, hogy mivé válhatunk. Írni szeretnék erről a gondolatról, amit épp akkor kezdtem csak megemészteni. Számtalan saját atipikus személyiségvonásomat és hajlamomat látom viszont Maslow önmegvalósító emberekről szóló írásában. Engem sem érdekelt soha, hogy mások jó véleménnyel vannak-e rólam, mindig csak az általam kedvelt dolgokat követtem, és amióta csak az eszemet

tudom, gondolkodásmódom mindig eltért másokétól. Nagyon tetszik az a gondolat, hogy magas normáim legyenek, amelyek nem azon alapulnak, amit a kultúra diktál, hanem azon, amit lehetségesnek érzek magamban. Megkérdezem dr. Peterst, hogy van-e lehetőségem megváltoztatni az íróasztalán heverő munkatervemet, és doktori tanulmányaim során kutathatom-e az önmegvalósítás területét. Dr. Peterst olyan embernek ismertem meg, aki megvalósította önmagát. Ez a csodálatos tudós akkor szerzett doktori címet, amikor még nagyon kevés nő kapott lehetőséget ilyen magas tudományos státusz elérésére. Ő mindig arra bátorított, hogy a saját ösztöneimet kövessem, tekintet nélkül arra, hogy a rendszer mit követel meg tőlem. Habozás nélkül igent mond a kérdésemre. Összetépjük hát a régi munkatervet, és ezzel teljesen új fejezet kezdődik az életemben.

A sorsom munkásai túlóráztak azon a szeptemberi napon 1968-ban. Azért beszéltem akkor én a szülőkkel, mert az igazgató megbetegedett, és az utolsó pillanatban megkért, hogy helyettesítsem. Ha ez nem történt volna meg, az egész életem nagyon másként alakult volna – ezt most már nagyon jól látom majdnem öt évtized távlatából. Amint Nancy átnyújtotta nekem azt a nagy spirituális mesterek tanításaiból összeállított könyvet, az megmagyarázhatatlan módon azonnal érdekelni kezdett. Amikor az iskolának aznap vége lett két óra körül, én ott ültem az íróasztalomnál, és azon rágódtam magamban, hogy az egyetemi könyvtár felé vegyem-e az utam, vagy átnézzem még egyszer doktori munkatervemet az irodámban. Olyan érzésem volt, mintha az asztalomon heverő fekete könyvnek saját energiája lenne, és arra sürgetne: Vegyél kézbe és olvass el! Van valami fontos mondandóm számodra. Amikor aztán rábukkantam Maslow cikkére az önmegvalósító emberekről, ez szintén beszélt hozzám: Olvass el, és azonnal kezdd el megvalósítani, amit itt olvasol! Most már világosan látom, hogy ezek a majdhogynem mindenre elszánt üzenetek valami nálam sokkal nagyobbtól származtak, valamitől, amihez szenvedélyesen kötődöm. Elkezdtem egyre inkább megbízni ezekben az üzenetekben, és a sorssal való szinkronisztikus együttműködésben. Amikor mindez történt, egyszerűen csak hagytam magam abba az irányba menni, amerre vezetett ez az erő, és nem gondolkodtam rajta túl sokat. Ma már teljes bizonyossággal állítom, hogy valamilyen szinten Nancy Armstrongnak, az anyukájának, az iskola igazgatójának, annak az embernek, aki döntött az ajándékkönyv sorsáról a Hónap Könyve klubban, és még sok más embernek valamilyen rejtélyes, ésszel egyszerűen felfoghatatlan módon része volt abban, hogy rátaláljak az utamra. Én ebben hiszek, ebben bízom, és most már ezzel a tudással felvértezve még inkább képes vagyok észrevenni, amikor újra ilyesmi történik. Már nem kell évek múlva rájönnöm erre – minden és mindenki össze van kötve egymással és a Taóval, avagy az egyetlen univerzális elmével, amelyből minden dolog ered, és amelybe minden vissza is tér. A gyönyörű mentorommal, dr. Petersszel való sorsdöntő megbeszélés után ő valóban meg is alkotott egy teljesen új tananyagot a doktori programban, hogy megvalósíthassam, ami oly forrón izzott bennem. Úgy tervezte meg a programot, hogy abban kezdő PhD-hallgatók is részt vehessenek, és legalább tizenkét ember jelentkezett is rá. Részt tudtam venni egy olyan gyakornoki PhD-programban, amelynek központi témája az volt, hogy csoportterápia keretén belül képezzen embereket, akik hajlandók voltak magukénak vallani Maslow nagy horderejű, úttörő művének tanait az önmegvalósítás témakörében. Innentől kezdve már nem csak egyszerűen kipipálom majd a doktori diploma követelményeit; olyasmivel fogok foglalkozni, ami

teljesen eltölt szenvedéllyel. Abraham Maslow életem kulcsfigurájává vált. Ő inspirált arra, hogy a pszichológiára egy minden korábbitól alapvetően eltérő nézőpontból tekintsek. Ahelyett, hogy a páciensek gyengeségeit, korlátait vagy határozatlanságaik okát tanulmányoztam volna, elkezdtem kutatni az önmegvalósítás legmagasabb minőségeit, és arra bátorítottam a pácienseket – és később olvasóimat és hallgatóimat is –, hogy találjanak rá veleszületett nagyszerűségükre, és e felé a csúcs felé törekedjenek. Úgy gondolkodtam, hogy ha közülünk néhányan képesek megvalósítani önmagukat, akkor én is képes vagyok erre, ahogy bárki más is, aki megérti, hogy mindez lehetséges. Ez lett szakmai életem középpontja, és azt tekintettem iránytűmnek, hogy a saját életemet is a Maslow által leírt alapelvek mentén éljem. Dr. Maslow egész életét annak szentelte, hogy megtalálja a pozitív mentális egészség alkotóelemeit. A pszichológia legtöbb irányzata, amelyet az ő művével való megismerkedés előtt tanulmányoztam, az abnormalitásra és a betegségre koncentrált. Attól kezdve azonban az összes munkámnak – beleértve a doktori tanulmányaimat is – központi témája lett az önmegvalósítás eszméje, valamint a humanisztikus pszichológia. Küldetésem része azt az igazságot terjeszteni, hogy minden ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy saját nagyszerűségét kifejlessze. Egész életemben éreztem, hogy van bennem valami egyedülálló – amikor Maslow tanulmányát olvastam, tudtam, hogy mind doktori kutatómunkám során, mind azt követően ezt a dolgot kell a középpontba helyeznem. Emlékszem, mennyire ismerősnek tűnt mindaz, amit az önmegvalósító emberek tulajdonságairól írt. Később, a The Sky’s the Limit (Határ a csillagos ég) című könyvemben egész fejezeteket szenteltem annak, hogy kifejtsem a mentorom ösztönözte gondolataimat, aki előadásain és főleg írásain keresztül beszélt hozzám. A What Do You Really Want for Your Children? (Mit szeretnél igazán gyermekeid számára?) című könyvemet pedig útmutató gyanánt írtam azoknak a szülőknek, akik önmegvalósító gyermekeket szeretnének nevelni, érdeklődésük középpontjában az emberrel. Mindez arra épült, amit ez a férfi tanított nekem. Dr. Maslow szívinfarktusban halt meg 1970. június 8-án. Én ugyanazon a napon kaptam kézhez doktori diplomámat, amely naptól kezdve a nevem dr. Wayne Dyer lett. Mintha továbbadta volna nekem a stafétabotot, mondván: „Én megmagyaráztam az önmegvalósítás eszméjét a tudományos köröknek, te pedig most tanítsd meg ugyanezt a tömegeknek.” Sok könyvvel és több ezer előadással a hátam mögött még most is látom, amint megkapom a The World of Psychology második kötetét Nancy Armstrong anyukájától, és aztán hagyom, hogy onnantól kezdve a mindannyiunk életében folyamatosan dolgozó erők vezessenek. Az a könyv továbbra is az egyik legnagyobb kincsem – most is itt hever az íróasztalomon, ahogy negyvenöt évvel később írok minderről. Ez a gyűjtemény, amely azon tudósok mély megfigyeléseit tartalmazza, akiket a legjobban szeretek és tisztelek, egy hasonló típusú könyv megalkotására inspirált az 1990-es években, amelynek címe: Wisdom of the Ages (Korok bölcsessége). Hatvan tanulmányt írtam ebben az elmúlt huszonöt század hatvan kiemelkedő tudósának tanításaira alapozva, és arról is írtam, mit tanulhatnak belőle azok, akik ma olvassák ezeket a műveket. Ezek közül a nagy tudású emberek közül sokak írása szerepelt abban a könyvben is, amely tartalmazta Abraham Maslow tanulmányát az önmegvalósításról. A Wisdom of the Agesből televíziós adománygyűjtő műsort is készítettek, amelyet az egész országban több milliós nézettség mellett főműsoridőben vetítettek hosszú éveken keresztül. És mindez az 1968-ban, az irodámban történt események eredményeként. Ma már egyértelmű számomra, hogy minden – minden esemény, és minden egyes ember – valamilyen megmagyarázhatatlan módon kapcsolatban áll egymással. Az idő nem létezik; 1968

és 2018 mind ugyanakkor van, még akkor is, ha fizikai agyunk úgy érzékeli, hogy ötven év választja el őket egymástól. Mindannyian össze vagyunk kötve mindennel és mindenkivel ebben az univerzumban. Amit én teszek, mindenki másra is hatással van, és tettem időkorlátozástól függetlenül ki is fejti hatását, és közben a Tao is figyel minden gondolatomra és tettemre. Nem tudom fizikai vagy akár lineáris magyarázatát adni annak, hogyan és miért történtek az ebben a fejezetben leírt események, de most már tisztán látom, hogy nemcsak az én életutamat, hanem több millió ember életét is befolyásolta, hogy azon a szeptemberi délutánon elolvastam dr. Maslow tanulmányát. Ha ma bármiről úgy érzem, meg kell tennem, tehát valamilyen mély szenvedélyt érzek valami iránt, nagyon odafigyelek erre az érzésre. Amikor felismerem, hogy ez egy lelkemből érkező hívás, biztosan tudom, hogy mindenképp meg kell tennem. Isten hív ilyenkor egyedülálló és zavarba ejtően titokzatos módon. Ez a hívás ösztönöz minden egyes nap például arra is, hogy jelen könyv fejezeteit megírjam. Össze vagyok kötve veled, kedves olvasó – bár lehet, hogy nincs fizikai kapcsolódás, mégis létezik egy energiaáramlat kettőnk között. Egyikünk sem tudhatja, hogy ez milyen módon és mértékben változtatja meg tudatunkat. Ahogy tisztul a látásom, egyre biztosabb vagyok ebben.

22. Doktori tanulmányaim utolsó évét végzem. Gyakorlatom részeként elsőéves PhD-hallgatóknak tartok csoportterápiás foglalkozásokat, ezzel egyidejűleg pedig kutatómunkát végzek a doktori disszertációmhoz. Dr. John Vriend, a Wayne Egyetem egy viszonylag új tanára doktori mentoráló bizottságom tagja. Saját doktorátusát a New York-i Egyetemen szerezte, ahol részt vett egy új megközelítésű, racionális emotív terápiának (RET) nevezett tanácsadáson, amelyet Albert Ellis tartott. Ellis számos könyvet írt, és több műhelyfoglalkozást és tréninget vezetett az Albert Ellis Intézetben, a New York-i Keleti 65. utcában. John átnyújt nekem egy könyvet a következő szavak kíséretében: – Szeretném, ha ezt nagyon lassan és nagyon odafigyelve olvasnád el. Ez a könyv meg fogja változtatni a nézeteidet arról, hogyan segíthetünk új és különösen megvilágosító módon másoknak. John a Guide to Rational Living (Útmutató a racionális élethez) egy példányával ajándékoz meg, dr. Ellis öt olyan könyvének egyikével, amelyet a nagyközönség számára írt. Ahogy olvasom a kis könyvecskét, az úgy beszél hozzám, mint még soha semmi, se a doktori képzésem során, se az egyetemi évek alatt, se magánolvasmányaim azzal kapcsolatban, hogyan segíthetünk pácienseinknek legfelsőbb énjük megvalósításában. Ez ugyanaz az önvaló, amelyről Maslow olyan megrendítően és meggyőzően írt. Az a legvonzóbb számomra ebben a műben, hogy dr. Ellis a konkrét mikéntjét is megadja, hogyan tanítsuk meg az embereket a Maslow-féle szükséglethierarchia legmagasabb csúcsának elérésére, azaz hogyan tanítsuk az önmegvalósítást. A racionális emotív terápia lényege annak alapvető megértése, hogy a nem realisztikus és az irracionális meggyőződések okozzák a legtöbb érzelmi problémát. A terapeuta feladata, hogy segítsen a páciensnek arra törekednie, hogy megváltoztassa irracionális hiedelmeit, legyőzze önszabotáló gondolkodásmódját, és aktívan elősegítse az önmagunkkal folytatott racionális beszédet. A legtöbb ember még gyermekkorában alakítja ki, és viszi magával a felnőttkorba az olyan alapvető nem realisztikus hiedelmeket, mint: (1) Jól kell teljesítenem, hogy a számomra fontos személyek elfogadjanak; (2) Velem mindig méltányosan kell bánni, mert ha nem így történik, az katasztrófa, amit egyszerűen nem tudok elviselni; és (3) Mindennek úgy kell alakulnia, ahogyan szeretném, mert ha nem, akkor azt a szörnyűséget nem tudom elviselni. Izgatottan olvasom a könyv központi témáját: Mi vagyunk a felelősek azért, ahogy érezzük magunkat, és megvan bennünk a képesség, hogy megváltoztassuk az életünkben történő eseményekről alkotott nézeteinket. Dr. Ellis olyan terápiás eszközöket javasol egyszerű, könnyen érthető, hétköznapi nyelven, amelyek mind a pácienseknek, mind a terapeutáknak bebizonyítják, hogy teljesen szükségtelen érzelmileg zavarodottnak vagy feldúltnak éreznünk magunkat. Ismételten hangsúlyozza, hogy a Jól kell teljesítenem, Méltányosan kell bánnod velem, és A világnak olyannak kell lennie, amilyennek én szeretném neurotikus elképzelések. Teljesen lenyűgöz dr. Ellis tanításának egyszerűsége és logikája. Visszajátszom a különféle súlyos érzelmi zavartól szenvedő emberek terápiás kezelésén készített felvételeit, és én is elkezdem alkalmazni ezeket a technikákat saját egyetemi és középiskolai pácienseimnél. Az eredmények megdöbbentőek. Korábban megkíséreltem olyan tanácsadást végezni, amely páciensközpontú terápiát alkalmaz, egy olyan pszichoanalitikus módszert, amelynél lényegében csak egy reflektív/visszatükröző hallgató vagyok. Az eddigi módszernél én is, és pácienseim is dühös

csalódottságot éreztünk. De amint elkezdtem interaktívan viselkedni, és alternatívát mutattam a pácienseimnek, majdnem azonnal pozitív változások álltak be. Boldogabbnak érzem magam, és képes vagyok valóban lebeszélni magam néhány egész addigi életemben követett gondolkodási mintáról, amely egyáltalán nem szolgál engem. Mindenhová magammal cipelem ezt a könyvet, újra és újra elolvasom, tanulmányozom a logikáját, és belátom, hogy a legtöbb érzelmi felindulást egy sor őrült elképzelés okozza, amelyek megváltoztatásával a nyugtalanság eltűnik. Elbűvöl, ahogy dr. Ellis beleszövi mondandójába mind dr. Maslow tanításait az önmegvalósításról, mind pedig Buddha, Lao-ce és az összes keleti filozófus, valamint Epiktétosz és Marcus Aurelius tanait az ókori római időkből. Ez a könyv befolyásol a legerőteljesebben az addig tanulmányozottak közül. A könyvvel megismertető dr. Vriend nem csak tanárom és a mentori bizottságom tagja, de lassan közeli barátommá is válik. Útmutatást ad nekem – de ennél sokkal többet is: felhatalmaz arra, hogy barátságos hangvételű vitákba bonyolódjak pácienseimmel, amelyek során kitaláljuk, mi az, ami valójában zavarja őket, továbbá biztat, hogy bátran mutassak rá: valóban a gondolkodásmódjuk felelős az érzelmi zűrzavarért. Azt mondom tehát a pácienseknek: „Változtasd meg a gondolkodásmódodat: támadd meg a folyamatos bosszankodásodat tápláló logikát, és alapjában változtasd meg az életfelfogásod, mert így az életedben minden meg fog változni. Azzal, hogy megváltoztatod bármilyen esemény feldolgozásának módját, amint azok megjelennek az életedben, képes leszel boldog, kiteljesedett és mindenféle érzelmi rendellenességtől mentes életet élni.” Jegyzeteket készítek erről az új módszerről, amely valóban nagy segítségére van pácienseimnek, és főleg nekem. Ezt a megközelítést tanításom, tanácsadásom és gyakornoki képzésem részévé teszem. Teljesen átadom magam neki – ennek alapján kezdek élni. Jegyzeteket készítek egy könyvhöz is, amit egy nap majd meg szeretnék írni, és amely ötvözi az önmegvalósítást, a racionális emotív terápiát, és az ősi keleti és nyugati filozófiákat, amelyeket most már több mint egy évtizede tanulmányozok. Mindennap hálát adok dr. John Vriendnek, aki ezt a bámulatos könyvet az életem részévé tette, és ragaszkodott ahhoz, hogy lassan és figyelmesen olvassam el. Most már egyértelműnek látom, hogy a jövőben milyen irányt fog venni tanácsadói munkám, és azt is, mit fogok tanítani, miről fogok írni. Ezenfelül pedig óriási izgatottságot érzek, amiért a saját életem megjavításához is fontos eszközt kaptam. Innentől kezdve soha senkit nem fogok hibáztatni egyetlen megtapasztalt érzelmi problémámért sem. A vádaskodás egyszer és mindenkorra eltűnik az életemből. Tisztában vagyok azzal, hogy ha megváltoztatom az események feldolgozásának módját – és ez a hatalmam mindig is megvolt, már kisfiúkoromban is –, akkor majdnem azonnal helyre tudom hozni magam.

A Guide to Rational Living című könyvet olyan ember adta a kezembe, aki mentoromból és kollégámból a legközelebbi barátommá vált. Ezt a férfit pontosan a megfelelő időben küldték az életembe. Sok-sok évvel később John elmesélte nekem, hogy úgy érezte, valami megmagyarázhatatlan erő arra készteti, hogy ismertessen meg engem a racionális emotív terápiával. Volt egy látomása arról, hogy ez nagy befolyással lesz majd későbbi írásaimra, amikor már elhagytam a Wayne Egyetem ismerős környezetét, és saját szakmai életutamat követem. Sok éven keresztül hordtam levéltárcámban Albert Ellis kedvenc idézetét Marcus Aureliustól, és több mint negyven éve használom ezt a gondolatot beszédeimben és írásaimban:

„Ha bármilyen külső körülmény elcsüggeszt, a fájdalom, amit érzel, nem magának a körülménynek köszönhető, hanem annak, ahogyan értékeled azt; ezt viszont hatalmadban áll bármikor megváltoztatni.” Nos, ez alapjaiban különbözik attól, amit a behaviorista és a pszichoanalitikai iskolák tanítanak, vagyis hogy érzelmi zavarainkat kulturális és családi tényezőkre lehet visszavezetni, és hogy legtöbbször nincs hatalmunk a külső befolyások felett, így meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzájuk, és át kell rágnunk magunkat azokon a korai traumákon. Nagyon vonzott ez az újfajta szemléletmód – hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogyan dolgozunk fel egy külső eseményt. Én ezt ösztönösen tudtam, már az általános iskolában is, amikor arra bátorítottam barátaimat, hogy ne dőljenek be annak, amikor egy felnőtt minden erejével azon van, hogy érzelmileg manipulálja őket. Ezúttal pedig egy olyan folyamatot és interaktív módszert ismertem meg, amely valóban segít másoknak, hogy saját nagyszerűségük mellett tegyék le a voksot. Ekkor már három eszme érlelődött bennem: a nagy keleti és nyugati filozófusok tanításai; az önmegvalósítás, a rendkívüli élet és a csodateremtés valóságának eszméje; valamint mindezek gyakorlati alkalmazási lehetőségei, azaz hogy bárki képes legyen véghezvinni a vágyott változásokat, és felülkerekedni minden meggyökeresedett akadályon. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy a jövőben írok egy könyvet minderről, amely emberek milliói számára lesz érthető és vonzó. Megértettem, hogy ez több, mint Norman Vincent Peale könyve, A pozitív gondolkodás hatalma, amelyet már olvastam korábban. Úgy éreztem, megvan a képességem ahhoz, hogy közérthető, gyakorlatias gondolatokat mutassak be bárkinek, akit ez érdekel. Ezeknek a gondolatoknak a segítségével az emberek megváltoztathatják önpusztító viselkedésüket, és valóságként élhetik meg saját nagyságukat. Ehhez pedig csak annyi szükséges, hogy hajlandók legyenek megváltoztatni gondolkodásmódjukat, és el tudják magukat képzelni, amint megvalósítják saját nagyszerű önmagukat. Ahogy visszatekintek azokra az emberekre és eseményekre, amelyek olyan fontos szerepet játszottak gondolkodásmódom formálásában, két ember emelkedik ki közülük. Az egyikük Abraham Maslow és az ő radikális gondolata, hogy élnek köztünk olyan emberek, akik valóban elérik tudatosságuk legmagasabb fokát, és izgalmas életet élnek, amellyel nagy hatással vannak a világra és a körülöttük lévő emberekre is. Amikor Maslow-t olvastam, én is egyike akartam lenni ezeknek a tiszteletre méltó lelkeknek, akiket ő önmegvalósító embereknek nevezett. Maslow azonban úgy gondolta, hogy a szükséglethierarchia piramisának csúcsa csupán néhány kiválasztott számára érhető el. Albert Ellis racionális emotív terápiája hidalta át a tudatomban tátongó szakadékot azzal kapcsolatban, hogy ki lehet önmegvalósító ember. Miután hosszasan tanulmányoztam a Guide to Rational Living című könyvet, meg voltam győződve arról, hogy ez a nemes elhivatottság mindenki számára megvalósítható. Egyre világosabbá vált, hogy egyszerűen ki kell kerülnünk a saját magunk állította akadályokat, és felülkerekedni azon a meggyőződésünkön, hogy életünket a megszokott kondicionálás alapján kell élnünk. Azután pedig újraprogramozhatjuk saját magunkról alkotott fogalmainkat, és élhetünk egy teljesen új perspektívából. Amint felszámoljuk hibás gondolatainkat, nagy örömöt fogunk találni abban, hogy saját nagyszerűségünk mellett döntünk, ami velünk született jogunk. Mély hálával és tisztelettel tekintek vissza mindarra, amit dr. Ellis művéből tanultam akkor, amikor éppen készültem belevetni magam a publikálás és nyilvános előadás világába. Bár soha nem versenyeztem az ő kemény és gyakran nyers terápiás stílusával, büszkén ismerem el, mekkora hatással volt rám logikája és mindaz, amit tanított az önmegvalósítás útjában álló érzelmi akadályok legyőzéséről. Úgy érzem, egy őrangyal súgta John Vriend fülébe, hogy adja a kezembe azt a sorsfordító könyvet mintegy negyvenöt évvel ezelőtt. Azóta nagy jelentőséget tulajdonítok minden olyan könyvnek, amely úgy tűnik, véletlenül bukkan fel az

életemben – különösen, ha egyfajta különleges energiakapcsolatot is érzek az adott könyvvel. Mint mondtam, Isten titokzatos módon dolgozik, és ami elhanyagolható véletlennek tűnik csupán, meglehet, hogy monumentális változást indít el, a jelentéktelennek tűnő ajándék következményeként. Innen visszatekintve már látom, hogy John ajándéka nekem pontosan ilyen mágikus sorsfordító pillanat volt.

23. Doktori tanulmányaim utolsó negyedévében járok. 1970-et írunk, és menetrend szerint haladok a doktori címem megszerzéséhez kötelező rengeteg követelmény teljesítésében. Hamarosan elkészülök a disszertációmmal, amit májusban fogok megvédeni, mintegy kilencven nap múlva. Egy kötelezően elvégzendő haladó szemináriumra járok, amelynek témája az esettanulmány alapján felállított diagnózis és felülvizsgálat. Hat hallgató vesz részt a csütörtök esténként héttől tízig tartott szemináriumon. Professzorunk az egyetem leghíresebb tanára, valódi megtiszteltetés, hogy egy szobában ülhetünk vele. Már két kurzusán is részt vettem, és az egyik legemlékezetesebb embernek tartom, akivel a felsőoktatásban töltött éveim során valaha is találkoztam. Szerencsésnek érzem magam, amiért részt vehetek ezen a szemináriumán, mert ez az egész egyetem legnépszerűbb kurzusa. A kurzuson részt vevő hallgatókat találomra választják ki, mert több százan jelentkeznek rá, és egy évben csak egyszer tartják. Majdnem biztos vagyok abban, hogy mentoromnak, dr. Mildred Petersnek van némi szerepe abban, hogy én is a szerencsés nyertesek egyike vagyok. Minden héten esettanulmányokat mutatunk be egymásnak a szemináriumi teremben egy hatalmas asztal körül ülve. A hallgatók megosztják gondolataikat és diagnosztikai értelmezéseiket, a professzor pedig kiértékeli azokat. Amikor megszólal, mindannyian szorgosan jegyzetelünk; óriási nagyrabecsülést érzünk ez iránt az ember iránt, aki nemzetközi hírnévnek örvend tudományos képzettsége és a diagnosztikai éleslátása miatt. A szemináriumot tartó tudós dr. Fritz Redl, akit a „modern pszichooktatás atyjának” tartanak. Számos könyve jelent meg, amelyek közül a legismertebb a Children Who Hate (Gyűlölködő gyermekek) és a Controls from Within (Belső kontrollok). Dr. Redl az ausztriai Klausban született 1902-ben, doktori címét a Bécsi Egyetemen szerezte, Anna Freuddal és August Eichornnal tanult együtt. Az 1930-as évek vége felé hagyta el Ausztriát a náci megszállás, és amiatt a bánásmód miatt, ahogy a nácik a tudósokat kezelték az ország elfoglalása után. Híres a bűnöző fiatalokkal végzett munkájáról is, és arról, hogy az orvos-páciens kapcsolat legfontosabb követelményének a szeretetet és a kedvességet tartja. El is visz minket egy látogatásra az általa alapított detroiti Pioneer House-ba, amely egy bentlakásos kezelőközpont pszichológiai problémás fiatal fiúk számára. Több okból is megszerettem ezt az embert. Árad belőle az együttérzés, és mindig szórakoztatóan és humorral adja elő a tananyagot. Mohó érdeklődéssel olvastam írásait, és nagyon különleges kapcsolatom van vele. A szárnyai alá vett engem – gyakran ad lehetőséget arra, hogy kettesben találkozzunk, és megbeszélhessem vele néhány órán bemutatandó esettanulmányomat. E férfi zsenialitásának minden csütörtök esti szemináriumán tanúi lehetünk. Nagyon szeretem ennek a nagyszerű embernek a társaságában tölteni az időmet, aki elképesztően bölcs véleményt nyilvánít minden bemutatott esettanulmányról. Tisztelettel beszél Abraham Maslow munkájáról, és arra bátorít, hogy minden egyes emberre isteni lényként tekintsek – még akkor is, ha ezt nem érdemli meg –, aki képes az önmegvalósításra, ha szeretettel és kedvességgel bánunk vele. Az egész szemeszter során Fritz Redl ismételten hangsúlyozza: még akkor is, ha nem érdemli meg. Dr. Redl nagyon kiszámíthatatlan ember, és híres szokatlan humoráról. Órái és szemináriumai mindig szórakoztatóak és jó hangulatúak, de ugyanakkor áthatja őket

elkötelezettsége a szeretet és a kedvesség mint az orvos-páciens kapcsolat két legfontosabb eleme iránt. A félév közepe felé járunk, mikor a terembe belépve a következő szavakat olvashatjuk a táblán: Önök most félévközepi vizsgát tesznek. Harminc percük van az írásra. Válaszaik fogják eldönteni, hogy folytathatják-e ezt a haladó kurzust. Ránéz mind a hatunkra, ahogy ott ülünk nyitott kék könyveinkkel, engedelmesen készen állva a harmincperces körmölésre, majd kiosztja nekünk a következő rövid szöveget: Egy önmegvalósító megérkezik egy vacsorapartira, amelyen mindenki más meglehetősen formális öltözékben jelenik meg. Mindenki estélyi ruhában, illetve öltönyben és nyakkendőben van. Ő azonban egy kezeslábast, teniszcipőt és baseballsapkát visel. Mit tesz? Dr. Redl ekkor ránk néz, és közli, hogy pontosan harminc perc múlva visszatér, azzal minden további ceremónia nélkül elhagyja a termet. Mi hatan furcsa pillantásokat vetünk egymásra, és összezavarodva, nyugtalanul nekilátunk az írásnak. Pontosan harminc perc múlva a professzor visszatér a terembe, és egyenként mindenkit megkér arra, hogy olvassa fel, amit írt. Nagyjából mind ugyanazt mondjuk, megpróbálunk minél tudományosabbnak hangzani, és gyakorlatilag csak visszaöklendezzük, amit az önmegvalósítás eszméjéről tanultunk: Az illető szóba sem hozná különös viseletét, nem magyarázkodna, egyszerűen úgy tenne, mintha semmi zavaró nem történt volna. Beszélgetésbe elegyedne a többiekkel, és önmagát adná, annak ellenére, hogy a többiektől eltérő módon van felöltözve. Nem ítélkezne a helyzet felett, és nem érezné magát kényelmetlenül emiatt, mert soha nem ítél meg senkit – önmagát sem – a külső megjelenés alapján. Egyáltalán nem zavarná a tény, hogy kitűnik a többiek közül, semmiképp nem kérne elnézést, nem mentegetőzne. Mindegyikünk írása nagyjából ilyenfajta válaszokat ad a vizsgakérdésre. Miután dr. Redl mindannyiunkat meghallgatott, fogja az aktatáskáját, és válaszaink feletti színlelt megbotránkozással és felháborodással lecsapja az asztalra. „Önök mindannyian megbuktak ezen a vizsgán. Semmit nem tanultak. Csupán három szót kellett volna írniuk a papírjaikra.” Azzal kezébe veszi a krétát, odafordul a táblához, és hatalmas betűkkel ezt írja rá: ÉSZRE SEM VESZI. Aztán öt percre kimegy a teremből, mi meg ülünk ott, egymást bámulva, zavart mosollyal az arcunkon. Mikor dr. Redl visszajön a terembe, leül, és közli, hogy igazából nincs is félévközepi vizsga ezen a szemináriumon. A következő néhány órát azzal töltjük, hogy megvitatjuk az átlagosnak és önmegvalósítónak számító emberek közti hatalmas különbséget.

Jóval több mint negyven éve jártam arra a szemináriumra, de azóta sem felejtettem el azt a három szót, amit Fritz Redl írt a táblára azon a csütörtök estén. ÉSZRE SEM VENNÉ. Ezek a szavak mindvégig velem maradtak, és számtalan módon hatottak rám, mert mélyen belém ivódtak, és az eltelt évek után világosan látom, hogyan járják át azóta is írásaimat, tanításomat és igen, a lelkemet is. Az önmegvalósító emberek meglátják a feltáruló Istent mindenkiben, akivel csak találkoznak. Mindenkivel barátságosak, társadalmi osztályukra, neveltetésükre, vallási, politikai nézeteikre, fajukra való megkülönböztetés nélkül. Amint Maslow rámutatott: „Ami azt illeti, gyakran úgy tűnik, mintha még csak tudatában sem lennének ezeknek a különbségeknek, amelyek az átlagember számára pedig annyira nyilvánvalóak és fontosak.”

Amikor aznap este eljöttem az egyetemről és hazafelé hajtottam az autómban, elhatároztam, hogy én is ilyen életmódot fogok folytatni. Mindent el fogok követni, hogy ne ítéljek meg senkit a külseje alapján. Dr. Redl hangsúlyozta a mindenki iránti szeretet, elfogadás és kedvesség fontosságát, mind az orvos-páciens kapcsolatban, mind életünk egyéb területein. Mindig azt mondta nekünk, hogy a terápia vagy használ, vagy nem – de ha mi mint feltételezett segítők alacsonyabb spirituális szinten állunk, mint a pácienseink, akkor nemcsak hogy nem tudunk segíteni nekik, de még rosszabb állapotban hagyják el az üléseket, mint amilyenben odaérkeztek. Az után a tapasztalat után, amit csak az „én ál-félévközepi vizsgámnak” nevezek, rájöttem, hogy abból a kis feladatból többet tanultam, mint saját olvasmányaimból vagy kutatásaimból valaha is. Az egy jelentőségteljes pillanat volt számomra, vagy ahogy Fritz mondta volna: „csúcsélmény”. A középiskolában, ahol dolgoztam, büszke voltam arra, hogy olyan tanár voltam, akinek egyetlen tanulóval szemben sincsenek előítéletei. A buták, szociálisan retardáltak, a bajkeverők és a fegyelmezetlenek ugyanolyan szívesen látott vendégek voltak az irodámban, mint a ragyogó csillagok, akik a kiválóság rózsás aurájába burkoltan néztek ki, illatoztak és teljesítettek – már egyáltalán nem láttam semmi különbséget köztük. Ugyanez volt érvényes minden más emberi kapcsolatomra is. Addig is mindig büszke voltam arra, hogy nem ítélkezem, és nincsenek előítéleteim, de akkor ráébredtem, hogy a külső megjelenésnek mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottam. Egyetemi éveim alatt sokszor találkoztam azzal, hogy a legtöbb tanár és diáktársaim is egyszerűen csak automatikusan cselekszenek. Ez arra motivált, hogy én más legyek, méghozzá – az én értékrendem szerint – jobb. Fritz Redllel, ezzel az ausztriai spirituális szupersztárral való találkozásom egy fordított csúcsélmény volt. Beleszerettem ennek az embernek a valódi karizmájába. Annyira imádtam az előadásait, hogy akkor is látogattam őket, amikor nem volt kötelező beiratkoznom az óráira. Pusztán a jelenlétéből rengeteget tanultam. Hatalmas energiája másokat is feltöltött. Ő volt az, aki miatt jobb terapeuta akartam lenni, jobb tanár, és ami a legfontosabb: jobb ember. Olyan ember volt, aki törődött másokkal, főleg a gyengébbekkel és esélytelenebbekkel. Sok időt töltött azzal, hogy felolvasott a hátrányos helyzetűeknek és a bűnözőknek. Dr. Fritz Redl órái jól felismerhetően jelennek meg minden írásomban 1971-től kezdve, amikor is megjelent első egyetemi tankönyvem. Mesteri módon tanított akár ezer diákot egy hatalmas előadóteremben, akár egy hatfős, PhD-hallgatókból álló csoportot, vagy akár egyetlen embert, magánbeszélgetés során az irodájában. Imádta a munkáját. Imádta a tárgyat, amit tanított, és igazán szerette azokat, akikkel az élet mostohán bánt. Valóban meglátta a potenciális nagyságot mindenkiben, mindig elnézett a külső mellett, és helyette bepillantott abba a belső világba, ahol a lélek a főszereplő. Fenséges emberi lény volt, egy ember, akit sok szempontból felül szerettem volna múlni. Életem egyik legnagyobb leckéjét tanította meg nekem: hogy meglássam a kibontakozó Istent mindenkiben, és hogy olyan humanista tanár legyek, aki a külső megjelenést észre sem veszi. Örökre hálás leszek, amiért ez az ember jelen volt az életemben, és azért, hogy neki köszönhetően sokkal tisztábban látok. Nyugodj békében, szeretett tanárom.

24. 1971 van. Az elmúlt négy évben nagyon élveztem, hogy tanácsadóként dolgozhatok egy fantasztikus középiskolában, ahol időnként fel kellett vennem az igazgatóhelyettes szerepét is. A fizetésemmel elégedett vagyok, és jövedelmemet tovább tudom növelni azzal, hogy az autóvezetési tanulóprogramot irányítom esténként és hétvégente. Doktori tanulmányaim minden követelményének eleget tettem már, és könnyen megtehetném, hogy Detroitban maradok, előttem egy fantasztikus karrierlehetőséggel. Ha itt maradok, végül én lehetnék a pszichológiai tanácsadó osztály feje, és mellette vezethetnék egy magánpraxist, amely több pénzt hozna a konyhára, mint a főállásom. Ezenfelül még az a plusz öröm is érne, hogy részmunkaidőben dolgozó segédprofesszor lehetnék a Wayne Állami Egyetemen, ahol már eddig is vezettem kurzusokat hetente egyszer, és nagyon tetszik az érzés, hogy Dyer professzor vagyok. Nemrég még az egyetem területén kószáló gólya voltam, aki a több mint negyvenötezer hallgatót számláló egyetem bonyolult regisztrációs procedúráját próbálja kibogarászni. Most meg megítélték nekem a professzori titulust, ennek a fennhéjázó pozíciónak minden presztízsével (én legalábbis fennhéjázónak érzem). Részmunkaidőben tanítok tehát a Wayne Egyetemen az elmúlt négy negyedév óta, és nagyon jó a kapcsolatom a tanszék vezetőjével. Kitűnő értékeléseket kapok, jelentkezem is főállásba, de egyelőre nincs üresedés. Egy nagy wisconsini egyetemen azonban fontolgatják professzorrá való kinevezésemet. Egy másik egyetemről pedig felhívott egy Bob Doyle nevű úriember, és közölte: – Felajánlunk Önnek egy főállású tanári pozíciót a St. John’s Egyetemen. Hajlandó lenne New Yorkba költözni? Abban egészen bizonyos vagyok, hogy egyetemen akarok tanítani, és itt a lehető legjobb lehetőség erre, így nagyon fontos döntést kell meghoznom. Dr. Doyle a St. John’s Egyetem oktatási tanácsadói tanszékének vezetője, és az ajánlatának elfogadása jókora lelki tusát okoz nekem. Detroit az egyetlen hely, amit jól ismerek, leszámítva azt a négy évet, amikor a haditengerészet katonájaként beutaztam a világot. Ez az a hely, amit otthonomnak nevezhetek. Itt él a feleségem és a négyéves lányom, két bátyám és az anyám is. A feleségem nem lelkesedik túlzottan, hogy felkerekedjen és elszakadjon a családjától, hogy egy távoli városba költözzön. Fogorvos-asszisztensként dolgozik, elég jól keres, és ő is Detroitot tekinti otthonának harmincegy éve, vagyis amióta megszületett. Érzem, hogy most valami új készülődik, méghozzá olyan, amelynek irányába azóta dolgoztam, hogy az egyetemi élet mellett döntöttem, de lelkem egy része itt akar maradni, ahol most vagyok, az ismerős környezetben. Ez a dilemma foglalkoztat minden egyes nap, mióta megkaptam az ajánlatot. Mérlegelem, hogy olyan helyre költözzek-e, ahol egy lelket sem ismerek, és ahol a mostaninál jóval kevesebb fizetést fogok kapni, s mindezt azért, hogy kövessem az álmomat, amelyről mindenki más körülöttem úgy gondolja, ostobaság. Éjjel-nappal feszültségben vagyok emiatt, és csupán néhány napom van a döntés meghozatalára, azután az ajánlat elúszik. Meglehetősen kevés a munkalehetőség a piacon. A megüresedett professzori állások száma minimális az ország egyetemein. Gyakorlatilag sehol nem vesznek fel új egyetemi oktatókat, nekem meg két ilyen állásajánlat is az ölembe hullt két előkelő egyetemen, egyetlen állásinterjú eredményeként. Érzem, mekkora áldás ez, de ezzel együtt belső zűrzavarban élek minden nap. Teljesen felőröl a kétség és a határozatlanság. A legegyszerűbb az lenne, ha azt

mondanám magamnak: Felejtsd el, hogy elköltözöl! Túl sok problémával járna, és egyébként is, Detroitban minden melletted szól. Miért kellene hát felkerekedni és a családodat magaddal rángatva egy olyan álom nyomába eredni, amelyet egyszerűen túl nehéz megvalósítani? A másik dilemma, amellyel szembe kell néznem, hogy a két ajánlat közül melyiket válasszam, ha elég bátor vagyok ahhoz, hogy végül úgy döntök: mégiscsak felpakolom a családomat, és belevágok ebbe a nagy dilemmát okozó kalandba. A Közép-Nyugat sokkal ismerősebb számomra, és Wisconsin jóval közelebb van az otthonomhoz, mint a távoli New York City. Mesélek problémámról a középiskolai igazgatónőnek, ő azonban nem könnyíti meg a döntést azzal, hogy maradásom esetére jelentős fizetésemelést helyez kilátásba. Most már azt is el kell döntenem, hogy egyetemi professzorként dolgozzak tovább, és ha igen, melyik városban, vagy pedig inkább fogadjam el az igazgatónő által ajánlott tekintélyes fizetésemelést, felejtsem el az összes ostobaságot, és végre egyszer és mindenkorra telepedjek le. Az idő pedig egyre szorít. Másnapra választ kell adnom. Bevonulok hát egy félig privát kis fülkébe az egyetemi könyvtárban, amit majdnem minden nap használtam tanulmányaim alatt. Itt képes vagyok mélyen magamba nézni, és több mint egy óra hosszat meditálok. Amikor aztán hirtelen visszazökkenek a hétköznapi tudatosságomba, egy belső hang azt súgja nekem, hogy sétáljak át az utca túloldalára, és beszéljek dr. Mildred Petersszel. Ő végig mellettem volt a doktori tanulmányaim alatt, négy évvel ezelőtt még a PhD-program tananyagát is átrendezte a kedvemért, és olyan volt számomra, mintha nemcsak szakmai útmutatóm, de anyám is lenne. Elmegyek tehát Millie-hez és elmesélem neki, mi a helyzet. Csendesen végighallgat csodálatos, kifejezésteli módján, majd két kérdést tesz fel, amelyek ott helyben megoldják dilemmámat: – Hogy lennél képes szembenézni magaddal, Wayne, ha nem azt választod, ami a legnagyobb kihívást jelenti? Hiszen mindig is ezt tetted. Ez az elhivatásod… akkor hát miért harcolsz legfelsőbb önmagaddal? Ekkor ráébredek, hogy egyszerűen azért támadt bennem feszültség, mert hagytam, hogy a félelem uralja belső világomat. A szívemben mindig is tudtam és megerősítettem, hogy tanár vagyok. Imádok professzor lenni. Amikor elmentem az első állásinterjúmra Bob Doyle-hoz az American Personnel and Guidance Association (APGA, Amerikai Személyzeti és Tanácsadó Társaság) országos gyűlésén, már tudtam, hogy ez a sorsom. Már az interjú előtt tudtam, hogy fel fogják ajánlani nekem a professzori státuszt, és ha lett volna is némi kétségem ezzel kapcsolatban, a találkozás után már szemernyi sem volt. Kész tény volt ez – de az elmémben elkezdtem katasztrófákat látni annak potenciális következményeivel kapcsolatban, ha magam mögött hagyom a számomra ismerős környezetet. Korábban írtam egy tanulmányt egy témáról, és a következő címet adtam neki: „Az ismeretlentől való félelem”, és tessék, itt vagyok, átélem ugyanezt a félelmet, ahelyett hogy teljesen megbíznék az engem átjáró szeretetteljes érzésben, amikor elképzelem magam egyetemi tanárként New York-ban. Amikor Millie emlékeztet arra, hogy imádom a kihívásokat, rájövök, hogy New York pontosan ezt jelentené nekem. Hallom magamban a népszerű sláger szövegét: „Ha ott megállom a helyem, mindenhol meg fogom.” Eksztatikus érzés – New York a legnagyobb kihívás, amellyel szembenézhetek. A Nagy Almáról van szó! És én mindenképp megállom ott is a helyem! Felhívom a feleségemet Millie telefonjáról, és megkérdezem, hajlandó lenne-e végigcsinálni ezt velem. Vonakodva bár, de igent mond, mert tudja, hogy ez olyasmi, amit mindenképp meg kell tennem. Két hónappal később már New Yorkban élünk. Az ország legnagyobb városában vagyok,

és egyetemi hallgatókat tanítok az oktatási tanácsadás tanszéken a nyári kurzuson. Izgatott örömöt érzek, amiért saját irodám van, rengeteg órám, sőt még saját parkolóhelyem is! Életem egyik legnagyobb kihívása volt, hogy magam mögött hagyjam mindazt, ami ismerős volt számomra. Elindultam az ismeretlen felé, és nagyon boldog vagyok, amiért képes voltam összeszedni a bátorságom, hogy elhagyjam otthonos környezetemet. Eszembe jut nagyapám, aki egész életében ugyanabban a gyárban dolgozott, és ugyanabban az utcában lakott. Mindig érzékeltem egy mélyen rejlő elégedetlenséget benne a sorsa iránt, mintha az élete nem teljesedett volna ki. Emlékszem arra is, hogy amikor Detroitban dolgoztam korrepetáló tanárként, beszélgettem az egyik barátommal, aki azt mondta, hogy már csak tizenhárom évet kell lehúznia az iskolában, és aztán megkapja az aranyóráját, és minden nyugdíjazással járó juttatást. Emlékszem arra az émelyítő érzésre, ami elöntött arra a gondolatra, hogy ugyanezt csináljam tizenhárom évig, csak azért, hogy a végén kényelmesen nyugdíjba vonulhassak. Nagyon elégedett vagyok, amiért megtettem ezt a gigantikus változtatást az életemben. Igaz, hogy minden olyan furcsa és új nekem New Yorkban – a forgalom, a szokások, az akcentusok és az örökös rohanás –, de békességet érzek magamban, és tudom, hogy megállom a helyem.

Visszanézek azokra a napokra, amikor olyan óriási feszültséget éreztem, mert képtelen voltam meghozni a döntést, hogy mindent, ami ismerős volt számomra, magam mögött hagyok, és fejest ugrok egy ismeretlen világba. Most már tisztán látom, hogy valami nagyon erőteljes dolog munkált bennem akkor, amit egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egy bizonyos zenével érkeztem ide, amit majd játszanom kell, és elviselhetetlennek tűnt az a gondolat, hogy úgy élem végig az életem és halok meg, hogy az a zene még mindig lejátszatlanul visszhangzik bennem. Bízom ezekben a legbelsőbb érzésekben, és hiszem, hogy ezek az isteni útmutatás részei, amelyek ezúttal dr. Petershez küldtek. Millie pontosan tudta, mit kell mondania nekem akkor, mint ahogy most is itt van velem, és vezet, ahogy ezeket a sorokat írom. Majdnem minden nap érzem a jelenlétét, és mosolyog rám, bár sok-sok évvel ezelőtt elhagyta ezt az anyagi világot. Ő tudta, hogy nagy dharmával érkeztem erre a világra; igazából gyakran mondta, hogy egyfajta nagyság van bennem, és az a sorsom, hogy világunk átalakulásában nagy szerepet játsszak. Most már valóban angyal ő, aki mindig segít nekem, ha nagy döntés előtt állok, és tudom, hogy az 1960-as években, doktori tanulmányaim alatt is végig földre szállt angyal volt számomra. Most már világosan látom, hogy vannak őrangyalok, akik életünk fordulópontjainál megjelennek. Innen visszanézve nyilvánvaló számomra – bár ezt akkor még nem láttam meg –, hogy dr. Mildred Peterst mennyei erők küldték nekem, amelyek tudták, hogy szükségem lesz egy irányjelző fényre életem nagy döntéseinek meghozatalához. Számtalan alkalomra emlékszem, amikor arra gondoltam, hogy feladom magasztos elképzeléseimet, és olyankor Millie mindig megjelent, hogy a sorsom irányába kormányozzon. Azon a napon 1971-ben óriási belső zűrzavart éreztem azzal kapcsolatban, hogy melyik irányba induljak, hogyan döntsek. Ez a nő, aki esküszöm, képes volt a jövőbe látni, minden fenntartásomat eloszlatta átható pillantásával, és ráterelt a helyes útra. Annak a döntésnek az eredménye ez idáig negyvenegy megjelentetett könyv, tíz televíziós adománygyűjtő és több száz más műsor, valamint több ezer nyilvános előadás, amelyek mind emberek millióinak segítettek

életük javításában. És azt is belátom most már – Millie mosolyát látom felém villanni ebben a pillanatban –, hogy nemcsak egy rendkívül kompetens szakmai tanácsadóval lettem megáldva személyében, hanem valakivel, aki életem végéig mellettem marad. Már tudok valamit A csodák tanításából, amelynek negyven évvel ezelőtt nem voltam tudatában. Ez a könyv azt tanítja, hogy döntéseink előtt kérdezzük meg magunktól: „Félelemből vagy szeretetből teszem ezt?” Amikor félünk, nem marad hely a szeretet számára, és amikor szeretünk, akkor nincs hely a félelem számára. Amikor belső világomból elűztem a félelmet, mély békét éreztem. Más szóval képes voltam a szeretet felől közelíteni mindenhez. A félelem hiányában képes voltam New York Cityre egy nagyszerű kalandként gondolni, és nem olyasmire, amitől meg kellene ijedni. A félelem mentális gyakorlat, egy megszokott válaszreakció, amely beágyazódott a tudattalanunkba egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve, és amely az ismeretlennel való találkozáskor támad fel. A mai perspektívámból már látom, hogy csak a szeretet marad, ha elengedem a félelmet. Ezt A csodák tanításából vett bölcsességet alkalmaztam főbb döntéseim meghozatalakor egész életemben. Amikor patthelyzet alakul ki, amelynek nyomán megjelenik a bizonytalanság és a kétség, emlékeztetem magam, hogy a szorongás csak érzelmi reakció, és ezért vagy szeretetből, vagy félelemből származik – és minthogy a szeretet soha nem nyomasztó, egészen biztosan a félelem van a színpadon. Azután egyszerűen csak belemerülök az önmagam iránt érzett szeretetbe, és a bizonytalanság már el is tűnt. Úgy találom, hogy ha hagyom lecsendesedni magam, és meditálok a problémán, megjelenik a szerető útmutatás, méghozzá számomra nagyon gyakran mennyei jelenlét formájában. Innen visszatekintve már nyilvánvaló, hogy a New York-i egyetemre kellett mennem. Ha Wisconsinba mentem volna, vagy Detroitban maradok, az életem – és meglehet, hogy a tiétek is – teljesen különbözne a mostanitól. A félelem legyőzése tette lehetővé, hogy mégiscsak kövessem álmomat, amikor azok a mentális akadályok felbukkantak. Egy ősi mondás szerint élem az életem, amelynek igazságát ma már teljesen átérzem: „A félelem kopogtatott az ajtón; a szeretet kinyitotta azt, és nem látott ott senkit.” Mint ahogy az egyik legnagyszerűbb tanítóm, Ralph Waldo Emerson egyszer megjegyezte: „Az győzhető le, aki azt gondolja önmagáról, hogy legyőzhető”, és „Nem tanulta meg az élet leckéjét, aki nem kerekedik felül a félelmen minden nap”. Azon a napon az élet nagy leckéinek egyikét tanultam meg.

25. Főállású tanárként egyetemistákat tanítok a St. John’s Egyetemen. Ez a második évem itt, és még mindig nagyon szeretek ebben az egyetemi világban lenni. Szabadon választhatom meg, milyen kurzusokat szeretnék tanítani. Többnyire középiskolai tanárokat oktatok, akik szeretnének iskolai tanácsadóként dolgozni, és mentorként dolgozom hat PhD-hallgató mellett: a doktori disszertációikhoz szükséges kutatásban segítek nekik. Emellett pszichológiai tanácsadói magánpraxist is viszek. Időm legnagyobb részét azonban szakmai folyóiratokba szánt cikkek írásával töltöm. Főnököm, Bob Doyle, aki egyben a tanszék vezetője azt mondja: – Ha előléptetést szeretnél, illetve később a tanári kar állandó tagja lenni, bizonyítékát kell adnod akadémikus tudásodnak azzal, hogy szakmai folyóiratokban publikálsz és tankönyveket írsz. 1973-at írunk, és egy olyan rendszer része vagyok, amelynek jelmondata: „Publikálj vagy pusztulj!” Ha nem tudok elegendő publikációt felmutatni, elveszítem a munkámat, és nincs túl sok egyetemi álláslehetőség. Pontosan olyan írásokkal kell előállnom, amelyektől annyira irtóztam elsőéves egyetemistaként, amikor az APA által megszabott stílusban kellett írnunk, ha meg akartunk felelni egy tanársegédnek. Én szélesebb közönség számára szeretnék írni – a saját könyveimet szeretném megjelentetni az önmegvalósító életről, és rengeteg ötletem van, hogy milyennek kellene lennie egy népszerű bestsellernek. Különösen vonz egy olyan kézikönyv ötlete, amely önmagukat átlagosnak látó embereket ösztönöz arra, hogy új szemmel tekintsenek önmagukra. Arra akarom bátorítani az olvasókat, hogy ébredjenek rá: valóban képesek a tudatosság rendkívüli szintjein élni. Dr. Maslow írt erről a lehetőségről A lét pszichológiája felé című könyvében, amely körülbelül egy évtizeddel korábban jelent meg. Ez a könyv mindig ott lapul az aktatáskámban. Ezzel együtt kötelességtudóan küldözgetem a cikkeimet különböző folyóiratoknak, és szép lassan tekintélyes szakmai írásanyagot halmozok fel. Egy év után megpályázom a docensi állást. Elutasítják a jelentkezésemet, de az előléptetési ügyekben döntő bizottság arra bátorít, hogy továbbra is folytassam a publikálást. Ezek a tevékenységek dühös csalódottságot keltenek bennem. Tanítani nagyon szeretek, és népszerű vagyok a diákjaim között. Rengeteg szeretetet és munkát fektetek a tanításba, és imádok kiállni az osztály elé. Betartom az egy évtizede magamnak tett fogadalmamat, amikor azon a sok egyhangú órán szenvedtem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy óráim életteliek legyenek. Humort és anekdotákat használok, és azt a fajta pszichológia-tanácsadást demonstrálom, amelyet szeretném, ha diákjaim is gyakorolnának. Behozom az órákra kiemelkedő terapeuták hangfelvételeit is, és általában izgalmas hellyé teszem a tantermet. Az osztályom harminc diákból áll, de nem ritka, hogy akár hatvanan is megjelennek, mivel az óráim rengeteg vendéget vonzanak, akiket diákjaim hoznak magukkal. Elkezdem felvenni az előadásaimat. Valahol mélyen érzem, hogy az általam leadott tananyag és az alkalmazott módszereim nagyobb közönség számára is vonzók lesznek majd. Emellett azoknak az iskolai tanároknak is hasznosak lehetnek a felvételek, akik segítő szakemberek szeretnének lenni a tanácsadás területén. Egy rögzített gyűjteményt szeretnék létrehozni ezekből az előadásokból személyes használatra, amikor elérkezik az idő, hogy mást is írhatok, mint vaskos betűkkel nyomtatott folyóiratcikkeket – és remélem, ez az idő minél előbb elérkezik. Befejezem második évemet is egyetemi tanárként, és ezúttal a bizottság úgy dönt, hogy most már méltó vagyok a docens címre. Ekkorra már írtam egy könyvet közösen detroiti

kollégámmal, dr. John Vrienddel. A könyvben kettőnk írásai mellet más szerzők szövegei is szerepelnek, a címe pedig: Counseling Effectively in Groups (Hatékony csoporttanácsadás). Immár tehát megjelent könyvvel rendelkező szerző vagyok, és ez a publikációs háttér lehetővé teszi számomra, hogy „a tanácsadói pszichológia docensének” hívjanak. A rákövetkező évben írok egy újabb tankönyvet Johnnal, amelyet az AGPA Press jelentet meg. Az American Personnel and Guidance Association egy professzionális szervezet tudósok és a terület szakemberei számára, egyben az akadémiai közösség tekintélyes intézménye. A második tankönyvünk – ami a Counseling Techniques that Work (Működőképes tanácsadói technikák) címet viseli – jó fogadtatásra talál, mivel az ország összes egyetemén kötelező anyagot tartalmaz. Lelkesen írom a harmadik tankönyvemet, amelyet szintén John Vrienddel közösen szándékozunk megjelentetni. Nagy lendülettel dolgozom minden szabad percemben, és a kéziratot fejezetenként elküldöm Johnnak szerkesztésre – de nem kapok tőle választ. John egyre súlyosabb alkoholproblémákkal küzd. Amikor felhívom, hogy beszéljünk a kéziratról, rendszerint összefüggéstelenül beszél, ugyanazzal a részeg handabandázással, amelyre olyan jól emlékszem abból az időszakból, amikor a mostohaapámmal éltem. Megírom az egész könyvet, és a Group Counseling for Personal Mastery (Csoporttanácsadás a személyes fejlődésért) címet adom neki. De képtelen vagyok rávenni a társszerzőmet az együttműködésre egy szerintem méltányos menetrend keretein belül. Ekkor döntök úgy, hogy többé nem akarom, hogy másvalakitől függjön a munkám. Egyszemélyes csapat leszek, és többé soha nem társulok senkivel. Felhagyok hát a gondolattal, hogy megjelentetem a harmadik könyvet, legalábbis egyelőre, és minden mentális energiámmal a saját könyvem megírására koncentrálok. Ezúttal nem az akadémikus közösség, hanem a nagyközönség számára. Olvastam Dale Carnegie, Napoleon Hill és Norman Vincent Peale munkáit, és úgy érzem, képes vagyok olyan könyvvel előállni, amely túlmutat az ő inspirációikon és tanácsukon. Nagyon szeretem és csodálom valamennyiüket, és azt, amit létrehoztak – úttörők klubjának tekintem őket, amelyhez nagyon szeretnék csatlakozni. Három tankönyvet írtam, amelyek közül az utolsó egyelőre nem jelent meg, de biztos vagyok abban, hogy annak is eljön egyszer a napja. Hozzávetőleg huszonöt cikket írtam szakmai folyóiratokba, és társszerzője voltam egy tizenkét kazettából álló sorozatnak, amelynek címe: Counseling for Personal Mastery (Tanácsadás a személyes fejlődésért). Úgy érzem, utazásom ezen szakasza a végéhez közeledik, és már más jövőképet látok magam előtt. Az akadémiai világ, bár stimuláló és sok elismeréssel jár, egyre kevésbé elégít ki. Imádom az óráimat és a diákjaimat, de az egyetemi élet politikája hidegen hagy. A bizottsági ülések, a hivatali politika, a folyamatos stressz, hogy állandó státuszt kapjak, a számomra jelentéktelennek, sőt nevetségesnek tűnő adminisztrációs követelmények, a tengernyi papírmunka, valamint az asztalomra rakott üzenetek mind elszívják kreatív energiámat. Elegem van abból, hogy limitált számú olvasótábornak írjak, csak azért, hogy státuszomat megerősítsem és előléptessenek, és nem pedig azért dolgozom, hogy kiteljesíthessem önmagamat. Életem sok területén érzem, hogy nyomás alatt vagyok, és ráébredek, hogy egy időre ki kell kerülnöm ebből a környezetből. Tudom, hogy mesés állásom van, amelyért sokan bármit megadnának, én azonban úgy érzem, hogy életem egy új fejezethez érkezett. Ismerem már a jeleket, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem hagyhatom őket figyelmen kívül anélkül, hogy súlyos árat ne fizetnék ezért. Eszembe jut egy kérdés, amit egyszer olvastam: Hetvenöt évet éltél, vagy ugyanazt az évet élted hetvenötször? Változás küszöbén állok, amit nem tudok, és nem is akarok figyelmen kívül hagyni. Nem

szándékozom újra és újra ugyanazt a dolgot csinálni, hogy életrajzomban egyre csak ugyanazok a tételek ismétlődjenek. Növekednem kell. Meg kell lépnem a következő lépést. És főleg meg kell szabadulnom azoktól az ósdi és unalmas követelményektől, amelyeket elvárnak tőlem pusztán azért, mert az egyetemi professzor kiváltságos helyzetében vagyok.

Ahogy visszatekintek az egyetemi tanárként eltöltött évekre, most már tudom, mennyire fontos, hogy elkerüljük annak csapdáját, hogy a sikert és a boldogságot külső mutatókkal mérjük. Harmincas éveim első felében minden nagyszerűen alakult számomra. Állandó státusszal kecsegtető állásom volt, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy életem végéig garantált a munkahelyem, méghozzá egy olyan hivatásban, amelyben az effajta biztonság igen ritka. Az egyetemen mind diákjaimtól, mind pedig feletteseimtől nagyszerű értékeléseket kaptam. A dékán gyakran emlékeztetett, milyen nagymértékben függ attól az elismerésem és az értékelésem, hogy mennyire járulok hozzá az egyetem presztízsének növeléséhez. Irigylésre méltó mennyiségű publikációm volt, egy halom szerződés hevert az íróasztalomon újabb tankönyvek megírására az aláírásomra várva. Munkakörülményeim a lehető legkényelmesebbek voltak, amit csak ember kívánhat. Hetente csupán két napot kellett az egyetemen töltenem, kollégáimmal nagyszerű volt a kapcsolatom, és sikeres terápiás magánpraxist vezettem. Mindenképp elmondhatjuk hát, hogy igazi álommunkám volt, mégis izzott bennem valami, amely teljes figyelmemet követelte. Külső világom tökéletesnek nézett ki, belső világomban azonban, ahol pedig igazán éltem, nyugtalanságot és beteljesületlenséget éreztem. Eszembe jutott Lev Tolsztoj híres történetének, az Ivan Iljics halálának címszereplője. Halálos ágyán Ivan Iljics belenéz felesége szemébe, a nőébe, akit annyira megvetett, amiért életének minden területén az ő megkérdezése és érzéseire való tekintet nélkül hozott döntést. Majd megkérdezi: „Mi van, ha az egész életem tévedés volt?” Erre a jelentre emlékezve megborzongok. Képtelen vagyok elképzelni, hogy egész életemben a tudományos világnak írjak, társszerzőként dolgozzam valakivel, aki nem teszi bele a lelkét a munkába, ugyanazokban a termekben vezessek kurzusokat, és egy életen keresztül járjak ugyanazokra az egyetemi tananyagot megvitató ülésekre. Az életem „tévedés” lett volna így, éppen amitől Ivan Iljics is rettegett a halálos ágyán. Akkor még nem tudtam, de legfelsőbb énem próbálta ekkor figyelmemet egy félelem nélküli élet felé terelni.

26. A Wayne Állami Egyetem indít egy diplomát adó tanácsadó pszichológiai kurzust az érdeklődő katonai személyzetnek és hozzátartozóinak Németországban. Ez a program azért különleges, mert nem a hallgatóknak kell eljárniuk az egyetemre, hogy részt vehessenek az órákon, hanem az egyetem megy el hozzájuk. Megkérdezik, lenne-e kedvem tanítani ezen a külföldi kurzuson két negyedévet, én pedig igent mondok. 1974 tavasza van, Berlin kettéosztott városában vagyok, fizetés nélküli szabadságon a St. John’s Egyetemről. Most vagyok először Európában, és nagyon élvezem, hogy megszabadultam az egyetemi pozíciómmal járó minden zavaró követelménytől, amely New Yorkban annyira fojtogatott. Teljes egyetemi tananyagot tanítok Berlinben, és rettentően imádom a munkát és ezt a nagy kalandot. Németország mindig is nagyon érdekelt. Anyám mindkét bátyja szolgált a második világháborúban: Stuart nagybátyámat – akinél nyolcévesen laktam négy gyerekével együtt – a nácik két évig hadifogságban tartották. Bill nagybátyám – akinek személye inspirált, hogy egyetemre jelentkezzem, majd tanár legyek – a Csendes-óceánon szolgált egy rombolóhajón. Hallottam a holokausztról szóló rémtörténeteket, láttam filmeket a haláltáborokról, és mindig is érthetetlennek tartottam, hogy ekkora gonoszság egyáltalán megtörténhetett, főleg az én életem ideje alatt. Régen talán elképzelhető volt ilyesmi, de hogy efféle dolgok megtörténhetnek, miközben én egy árvaházban élő kisgyerek vagyok: hogy táborokat állítanak fel azzal a céllal, hogy egy egész népet kiirtsanak, pusztán azért, mert más vallásúak és más a kultúrájuk, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra. Nehezen tudom helyre tenni magamban azt a tényt, hogy civilizált emberek országa hogy volt képes megengedni, hogy ez a gyűlölködés ilyen mértékben elszabadulhasson közöttük. Amerre járok, megpróbálok német emberekkel beszélni, és mindig ugyanazt a kérdést teszem fel nekik: „Csak pár évvel ezelőtt volt – hogy történhetett meg mindez?” Senki nem hajlandó beszélni róla. Kollektív szégyen sugárzik minden férfiból és nőből, akik ott éltek akkoriban. Elhatározom, hogy szeretnék minél többet megtudni a témáról. Egyszerűen nem tudom elhinni mindezt, és megszállottan keresem a miértjét annak, hogyan történhet meg, hogy egy ilyen elvtelen viselkedés egy egész népet megfertőzzön. Mit gondoltak mindeközben? Miért nem voltak képesek véget vetni ennek az őrületnek, mielőtt ilyen hatalmas méreteket öltött volna? Nyilvánvaló bizonyítéka ez a csoportmentalitásnak, amelytől mindig is annyira irtóztam, és amely ellen a saját eszközeimmel harcolok. És itt a fényes példa arra, hogy milyen szörnyűségekre képes ez a fajta gondolkodásmód. Megveszem William Shirer 1960-ban kiadott könyvét a náci Németország történetéről, amelynek címe: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása. Pár nap alatt elolvasom az egész könyvet, és még inkább lesújtva érzem magam, mint korábban. A történelem folyamán a német elme számára nyilvánvalóan az vált a legfőbb erénnyé, ha vakon engedelmeskedünk a szabályoknak. Mindenhol szemembe tűnik ennek bizonyítéka. Úgy látszik, mindenki azt teszi, amit mondanak neki – senki sem kérdőjelezi meg a feltételezett tekintélyt. Ha van egy szabály, akkor az embernek feltétel nélkül engedelmeskednie kell. Mindenhol ezt a behódolást látom. Németországban úgy tűnik, soha senki nem kérdőjelez meg semmit. Órarendem lehetővé teszi, hogy utazgassak, így feleségemmel azzal töltjük a hétvégéket, hogy vonattal nem túl messzi helyeket keresünk fel. Így jutunk el Bajorországba, Dániába, Svédországba, Norvégiába, Ausztriába, Franciaországba, Hollandiába és Svájcba. Katonai rangom még megvan, így ellátogathatunk Kelet-Berlinbe is, és a kommunista Kelet-Németországban mindenhova. Szembetűnő különbség van a keleti és nyugati részek

között, és a holokauszt képeit egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Az egyéniség minden nyomának eltaposása eredményezi az etnikai tisztogatás őrületét, és a népirtást elfogadott ténnyé teszi. Megszállottságom, hogy meg szeretném érteni mindezt, egyre erősödik. Muszáj utánajárnom. Elhatározom, hogy elmegyek Münchenbe vonattal, és felkeresem Dachaut. Megérkezéskor közlöm a taxisofőrrel, hogy feleségemmel el szeretnénk menni a volt haláltáborba. Ezt a tábort meghagyták, hogy emlékeztesse a világot mindarra a szörnyűségre, ami csupán huszonkilenc évvel azelőtt történt. A taxisofőr, egy ötvenöt körüli férfi, nem hajlandó elvinni minket oda. Nyilvánvaló, hogy a húszas éveiben ő is részt vett valamilyen módon azokban a borzalmakban, és olyan hatalmas szégyent érez, hogy inkább elveszít egy fuvardíjat, mintsem hogy elmenjen arra a helyre. Egy másik taxival megyünk hát Dachauba – az első koncentrációs táborba, amelyet megnyitottak Németországban. Eredetileg politikai foglyok számára építették 1933-ban, majd később krematóriummá és tömeggyilkosságokra alkalmas létesítménnyé alakították át a náci párt gonosz vízióinak látomása alapján. A német emberek ahelyett, hogy önállóan gondolkodtak volna, azt tették, amit megparancsoltak nekik: több millióan hajtották végre egy őrült és az ő hűséges hóhérjainak baljós parancsait. Ahogy végiglépdelünk Dachau területén, elönt a szomorúság és a kétségbeesés. Érzem a tettekben kifejezett gyűlölet fájdalmát. Igen, itt, a kemencékben és a gázkamrákban nap mint nap emberi lényeket mészároltak le hosszú éveken keresztül, és mindezt egy virágzó, élettel teli várostól csupán néhány kilométerre. Ez a végeredménye annak, ha az embereken agymosást végeznek, hogy azok gonosztevőnek kiáltsanak ki másokat, akik nem a többséghez hasonló módon gondolkodnak, cselekednek vagy imádkoznak. Érzem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt. Hányinger kerülget. A félelem és kétségbeesés még mindig itt vibrál ezekben a régi barakkokban, zuhanyzókban és kemencékben – még a járdán is, amelyen lépkedek. Azt érzem, hogy okkal vagyok itt. Belső fájdalmam több mint egy normális emberi reakció erre a rémtörténetre. Tudom, hogy ez a tapasztalat mindörökre megváltoztat. Pontosan azon a napon fogantam, amikor ez a háború elkezdődött – 1939. szeptember 1-jén, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot. Kilenc hónappal később, 1940. május 10-én megszülettem. Azt érzem, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva itt kell lennem, és ezt a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből. Erre az istentől elhagyott helyre hívtak engem, amely most holokauszt emlékmúzeum, és ami mély nyomot hagy bennem. Egy héttel később elutazom vonattal Amszterdamba, és meglátogatom a házat, ahol Anna Frank rejtőzött egy titkos épületrészben, és ahol híres naplóját írta, amelyet a második világháború őrületének lezárulása után világszerte olvastak. Felsétálok a lépcsőkön, és ismét érzem a fájdalmat, amely a korlátból, a padlóból, az egész épületből árad – mintha ez a szégyenteljes energia nem oszlott volna el. Itt terjeng még ebben a valaha volt otthonban, amely jelenleg Otto és Edith Frank családjának emlékmúzeuma, és mindazon számtalan áldozatra is emlékeztet, akiket ugyanazon évek alatt mészároltak le, amelyek alatt én kisfiúként biztonságban éltem egy nevelőcsaládnál az óceán túloldalán. Nem csak ránézek a fotókra és olvasom a mementókat; összekapcsolódom azok félelmével, akik itt éltek, ebben a házban. És megint azt érzem, hogy a levegő egyre sűrűbb, légzésem elnehezül, és muszáj kisietnem a házból, hogy friss levegőt szívjak be. Valahogy kapcsolatban vagyok mindezzel. Az én életemben történtek ezek a szörnyűségek. Nem igazán értem, mi ez a szenvedélyes vágyam arra, hogy mindent megtudjak minderről. Sokkal több ez, mint puszta kíváncsiság. Itt vagyok, ebben a környezetben, és valami kényszerít arra, hogy végiglátogassak más borzalmas helyeket is, ahol atrocitásokat követtek el egy egész nemzet tagjainak

közreműködésével, akiknek agyát átmosta egy gonoszságot és gyűlöletet okádó lebilincselő szónok, aki emberek tömegeit győzte meg, hogy kötelességük ilyen rosszindulatúan viselkedniük, és elfelejtette velük, hogy ez a legteljesebb ellentétben áll eredeti természetükkel. Ezek az emberek önként hagyták, hogy erőszakot tegyenek embertársaik iránt érzett saját belső szeretetükön. Hogyan történhetett meg mindez? Elképzelhetetlennek tűnik, hogy ez az én életem idejében történt. Mélyen meg vagyok rázva. Elhivatást érzek arra, hogy felemeljem a szavam mindez ellen – hogy úgy írjak, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen meg. Elhagyom Németországot, hogy tovább utazzak tanítani az északnyugat-törökországi Karamurselbe, a márvány-tengeri Izmit-öbölnél. Nem tudok szabadulni a látottaktól, és mélyen hat rám annak élménye, hogy abban a Németországban éltem, amely kevesebb mint harminc évvel ezelőtt az egész világgal háborúban állt. Az Isztanbulból Karamurselbe tartó hosszú buszút alatt úgy érzem, mintha a bibliai időkbe repítettek volna vissza. Látom, ahogy állatokat mészárolnak le a falvak főpiacán, minden elképzelhető formájú szekéren árut szállítanak, és a helyiek régi amerikai autókkal vagy biciklivel közlekednek. Ordító a különbség Németország és e között a hely között. A légierő egyik bázisán tartom a tízhetes kurzust, és nagyon lelkesít, hogy külföldön szolgáló katonáinkhoz így elhozzuk az egyetemet. A hallgatók értékelik is ezt, és büszkeséggel tölt el, hogy én is a tanári kar tagja vagyok itt, ezen az elszigetelt helyen. A tíz hét gyorsan elszáll. Feleségem és én a tervek szerint júliusban utazunk el Törökországból, és térünk vissza az Egyesült Államokba, hogy aztán ismét a St. John’s Egyetemen tanítsak tovább, mint újonnan kinevezett docens. Még nem döntöttem el, hogy továbbra is főállásban szeretnék-e ott dolgozni, de beleegyeztem abba, hogy az egyetemen maradok az elkövetkező őszi félévre. A muzulmán országbeli élet sok szempontból megvilágosított engem. Nagyon megkedvelem az ottani embereket. Imádom, hogy természetközelben lehetek, és hogy mindennap úszhatok a Márvány-tengerben. Tudatomat meglehetősen kitágította, hogy előbb Németországban, majd rövid ideig a görögországi Glyfadában, majd végül Törökországban élhettem. Mégis alig várom, hogy hazatérhessek. Feleségemmel meglepőnek tűnő körülmények közt érkezünk az isztambuli repülőtérre. Az oda vezető úton és a repülőtéren is tankok, puskával és minden más elképzelhető fegyverrel állig beöltözött katonák láthatók. 1974. július 18-a van, és mindenütt a háborúról beszélnek, és arról, hogy lezárják a repülőteret, ami tömve van sürgősen elutazni vágyó emberekkel. Amikor bejelentkeznék a járatunkra, arról tájékoztatnak, hogy a közeljövőben bizonytalan ideig nem szállnak sem fel, sem le a kereskedelmi járatok. Azt mondják, elképzelhető, hogy bizonytalan ideig itt ragadunk. Az emberek pánikba esnek – a repülőtér tömve van csalódott, dühös és rémült utasokkal. Mindenfelé a háborúról beszélnek. Törökország arra készül, hogy megszállja Észak-Ciprust, Görögország pedig katonai válaszon gondolkozik. Én egy mindenki másétól eltérő mentális vízióval a fejemben sétálok végig a repülőtéren: a többi ember mind a félelem és a pánik különböző fázisaiban van. Én azonban látom magam, ahogy elrepülök innen ma délelőtt. Ez a szándék pedig szupererős ragasztóval van rögzítve a képzeletemben – és ez a kép nem homályosodik el. Látok néhány amerikait, akik sorukra várnak, hogy felszállhassanak egy katonai szállítógépre, amely a németországi Ramstein Légi Bázisra tart. Észreveszek egy török férfit is, aki mintha a beszállási procedúrát vezényelné. Ebben a nyüzsgő, ideges környezetben a férfi odamegy az emberekhez, és kérdez tőlük valamit. Mindenki, akivel beszél, megrázza fejét, és odébb megy. Odamegyek ehhez a férfihoz, aki megkérdezi, hová szeretnék utazni. Elmondom neki, hogy Londonba utaztam volna, de a járatomat törölték. Azt is közlöm vele, hogy meglehetősen

magas besorolású – általános szolgálati – katonai jegyem van, mivel tanítottam a karamurseli légi bázison. Erre közli, hogy ez a jegyem már semmire sem jó, de ha el szeretnék utazni Törökországból, el tudja intézni, hogy felkerüljek erre a Németországba tartó gépre, és onnan majd kitalálom, hogyan megyek tovább haza. Már csak két hely maradt ezen a katonai szállítógépen, és kétezer dollár az ár készpénzben, ezért cserébe felvisz engem feleségemmel együtt a gépre, és kimenekülhetünk a háborúra készülő Törökországból. Ezt a török férfit angyalnak látom, akit azért küldtek, hogy megvalósíthassam szándékomat, hogy még ma hazarepülök. Minden pénzemet odaadom neki, ami nagyjából minden, amit a tanításért kaptam Karamurselben. Kétszáz dollárral kevesebb, mint amit kért, de rábólint, így feleségem és én már szállunk is fel az Isztambulból kifelé tartó utolsó gépre. Feleségem tátott szájjal bámul rám – pár pillanattal ezelőtt még pánik töltötte el arra a gondolatra, hogy beláthatatlan ideig itt ragadunk egy háború sújtotta országban, most pedig Németország felé repülünk egy amerikai katonai gépen, amelyre egy török férfit megvesztegetve sikerült valahogy felvarázsolnom kettőnket a káosz kellős közepén. Ramsteinben szállunk le, majd találunk egy kereskedelmi járatot Frankfurtból, és 1974. július 20-án megérkezünk az Egyesült Államokba – ugyanazon a napon, amikor megindítják Ciprus török megszállását, válaszul egy görög katonai junta által támogatott puccsra. Mély hálával dicsérem azt az erőt, amely képes a csodák létrehozására, amikor az ember kitartóan ragaszkodik egy szándékához.

A külföldi tanítás időszaka olyan élettapasztalatokat adott nekem, amelyek hatalmas befolyással voltak az elkövetkező négy évtizedben írásaimra. Addigi életem nagy részében, sőt már kisgyermekként is lázadtam a hatalmi figurák és intézmények ellen, amelyek arra akartak kényszeríteni, hogy pontosan úgy gondolkodjak és olyan legyek, mint mindenki más. Úgy tűnik, mintha ezzel a csoportmentalitás elleni makacs ellenállással születtem volna. Németországi életem lehetővé tette, hogy közvetlen közelről megtapasztaljam, milyen veszélyes tud lenni az ilyesfajta gondolkodás, és hogyan vezethet népirtáshoz, vagyis az ember legvégsőbb lealacsonyodásához. Minden egyes nap nehéz kérdéseket tettem fel az embereknek, akik végigélték a második világháborúnak azokat a hátborzongató éveit. Hallanom kellett a válaszokat volt katonáktól, háziasszonyoktól, azoktól, akiknek gyermekeik voltak – mindenkitől. „Tudott róla? Mit gondolt erről? Megfordult a fejében egyszer is, hogy ne engedelmeskedjen ezeknek a gyűlöletes parancsoknak?” A válaszok majdnem mindig ugyanazok voltak: „Nem tudtunk róla… túlságosan rettegtünk ahhoz, hogy szembeszegüljünk… így mentek akkoriban a dolgok… azt tettük, amit parancsoltak nekünk.” Szívem mélyén tudtam, hogy gyakorlatilag mindenkinek részt kellett vennie ebben valamilyen módon, hiszen azok a rémtettek annyira elterjedtek voltak, és több millió embert érintettek. Amikor elhagytam Németországot, tudtam, hogy örökre megváltoztam. Ott kellett lennem, éppen abban az időben ahhoz, hogy tudatomba mélyen beágyazódjon mindez. Ezek után muszáj lesz írnom és beszélnem az önmagunkra támaszkodás és önvalónk fontosságáról – nem emberi valónk, hanem felsőbb énünk fontosságáról. Tudtam, hogy Thoreau gondolatai, amelyek még a középiskolában hatottak rám a polgári engedetlenség szükségességéről, most már valóban át kell, hogy itassák minden későbbi munkámat. Ezek a gonosztettek a mentális képalkotás olyan téves területeiből eredtek, amelyeket mindenképp meg kell változtatni. Innentől kezdve sokkal

nagyobb szenvedéllyel fogok tudni írni minderről, mint korábbi írásaimban és beszédeimben valaha is. Ha most visszatekintek, már látom mindennek a tökéletességét. Pontosan azon a napon érkeztem meg földi testembe, amikor az a szörnyű háború elkezdődött. Megszállottan próbáltam megtudni az igazságot, hogy mit voltak képesek a nácik véghezvinni, amíg én kisfiúként egy árvaházban éltem. Megfogadtam magamban: meg fogom tanítani az embereket arra, hogy a csoport helyett önmagukra támaszkodjanak. Mindezek a külföldön ért hatások részei voltak dharmámnak. Ezzel az eltökélt szándékkal hagytam tehát el Németországot, jóllehet ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy mikor és hogyan fogom majd megtanítani az embereket arra, hogy a saját, valódi szeretetből, kedvességből, gyengédségből és mindenekfelett mások iránti szolgálatból álló természetükre támaszkodjanak. Mind Amszterdamban, mind pedig Dachauban közvetlen közelről tapasztaltam meg azt is, hogy az energia örök. Azokon a szörnyű helyeken, amelyeket azért nyitottak meg a nyilvánosság előtt, hogy soha ne felejtsük el mindezt, éreztem egy részét azon emberek fájdalmának, szomorúságának és félelmének, akikkel olyan borzalmasan bántak. Ebben soha nem kételkedtem. Innen visszatekintve már világosan látom, hogy Amszterdamban, Dachauban és a többi helyen ténylegesen belélegeztem a félelem feromonjait. Láttam már olyat, hogy a vágóhíd felé – ahol korábban más állatok óriási félelmet érezve haltak meg – terelt állatok ugyanígy reagálnak, mert érzik a negatív energiát, és maguk is a félelem feromonjait bocsátják ki magukból. Ez mind energia. Jó néhány évvel ezelőtt abbahagytam a húsevést, mert amikor a lemészárolt állatok húsát ettem, egyúttal a félelmüket is elfogyasztottam. Úgy döntök, mindent megteszek, amit csak személy szerint tudok, hogy félelem helyett inkább szeretet vegyen körül és öleljen át. Eljövendő írásaimnak központi témája lesz a félelem legyőzése, és az energia állandó természetének tudatosítása, valamint ezek mindannyiunkra tett hatása. Az a küldetésem, hogy írjak és beszéljek arról az gondolatról, hogy mindannyian kapcsolódunk a Lélekhez, hiszen ez univerzumunk természete. Németországi látogatásaim és beszélgetéseim mély hatással voltak tehát rám. Amikor végigmentem azokon a gonosz helyeken, valóban éreztem zsigereimben és szívemben a kapcsolatot ezekkel a szerencsétlen lelkekkel. Ahogy 1974-ben beutaztam Európát, úgy éreztem, hogy valami éteri jár át. Tudom, hogy azért küldtek oda, hogy felébredjen a lelkem, és arra ösztönözzön, hogy megtanítsam az embereket, hogyan győzhetik le téves gondolkodási mintáikat. Ahogy most újra átélem törökországi élményeimet a ciprusi válság miatt kitörő háború idején, emlékszem, elutazásunk napja milyen jelentőségteljessé vált számomra. Megjelent egy kép az elmémben arról, hogy elmenekülök abból az országból azon a bizonyos reggelen – annyira élethű kép volt, hogy hatására úgy cselekedtem, mintha már meg is történt volna. Nem csupán egy kívánság volt, hanem egy erős szándék. És mert képzeletemet használtam arra, hogy kizárjak minden olyan gondolatot, hogy esetleg nem fog működni, a szándék hatalmát tapasztalati úton fedeztem fel, jóval azelőtt, hogy erről írtam volna sok évvel később. Már bizonyára több százszor elmeséltem ezt a történetet arról, hogy mennyire erőteljes lehet egy ilyen kép az elménkben, különösen ha úgy cselekszünk, mintha máris valóság lenne. Ahelyett, hogy különböző indokokat kerestem volna, hogy bebizonyítsam, miért lehetetlen mindez ott az isztambuli repülőtéren, inkább egy belső kép alapján cselekedtem. Ismét szembetalálkoztam hát azzal a gondolattal, amely mind írásaimban, mind pedig életemben mottómmá vált: „Semmi sem hatalmasabb, mint a gondolat, amely megvalósulásának elérkezett az ideje.” Az, hogy 1974 júliusában elhagyom Törökországot, már egy olyan gondolat volt,

amelynek ideje elérkezett az elmémben, és annak az ereje támogatta meg, hogy hajlandó voltam ez alapján is cselekedni. Ez azóta is központi témája minden írásomnak, és nyilvánvaló, hogy közvetlenül meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy tudatomba olyan élénken belevésődjön.

27. 1974 augusztusa van. Nyári kurzust tartok New Yorkban a St. John’s Egyetemen. Ez egy rövidített szemeszter, így hetente kétszer vannak órák, hogy egyenértékű legyen a normál szemeszterrel. Dr. Shirley Griggs kollégámmal beszélek, aki annak a szövetségi ösztöndíjnak az elnöke, amely ellenőrzi, hogy a déli államok egyetemei összhangban működnek-e az 1964-es Polgári Jogok Törvényével. Shirley azt mondja nekem, hogy fizetnének azért, ha két napra lemennék a columbusi Mississippi Női Egyetemre, beülnék az órákra, elbeszélgetnék a diákokkal és a tanári karral, és végül az út összegzéseként megírnék egy jelentést. Nemrég tértem vissza Európából, ahol is ezernyolcszáz dolláromba került megvesztegetnem valakit, hogy hazatérhessek Törökországból, szóval nagyon örülök a lehetőségnek, hogy egy kis plusz pénzt kereshetek, így elfogadom az ajánlatot. Négy évvel korábban felhívott egy apai ági unokatestvérem, Dorothy Phillips, hogy elmondja: – Wayne, úgy hallottam, sok energiát fektettél abba, hogy megpróbálj találkozni apáddal. Csak azért hívlak, hogy megmondjam, apád 1964-ben meghalt New Orleansban, és földi maradványait átszállították Biloxiba, Mississippibe, hogy ott temessék el. Ez minden, amit tudok. Bár apám meghalt, és már jóval korábban felhagytam az utána való kutatásommal, álmaim, amelyekben találkozom vele és a harag, amit ezekben az álmokban érzek, nem szűntek meg. Most a munkám miatt lehetőségem van arra, hogy Mississippibe utazzak, és izgatottá tesz a gondolat, hogy felkereshetem a sírját, sőt még talán halotti bizonyítványát is megnézhetem, vajon megemlítenek-e rajta mint rokonát. Természetesen soha nem láttam ezt az embert, és azt sem tudom, elismerte-e valaha is három fiát, akik közül én vagyok a legfiatalabb. Alig várom, hogy valóban meglátogassam apám sírját, remélve, hogy ezzel talán valahogy lezárhatom ezt a fiatalkorom óta zavaró témát. A nyári kurzus augusztus 28-án, egy szerdai napon ér véget. Csütörtökön már repülök is Columbusba, és még aznap este, illetve másnap reggel elvégzem az összes hivatalos teendőmet: a kötelező óralátogatásokat, valamint a diákokkal és tanárokkal való beszélgetéseimet. Ezután elmegyek az egyetem területén található autókölcsönzőhöz, és kibérelek egy 1974-es Dodge Coronet-t. A tervem az, hogy elvezetek a körülbelül 320 kilométerre található Biloxiig, egy-két napot eltöltök ott, majd visszaviszem a bérautót a New Orleans-i repülőtérre, és vasárnap este hazarepülök. Észreveszem, hogy a Dodge-nak újautó-illata van, és látom, hogy én vagyok az első bérlője. A kilométer-számláló 000.000.8-at mutat – ez egy vadonatúj autó, amelyet éppen aznap szállítottak az egyetemi autókölcsönzőbe. Ahogy beülök a kormány mögé, nyúlnék a biztonsági öv után, mikor észreveszem, hogy nincs a helyén. Kiszállok az autóból, kiveszem az egész hátsó ülést, és látom, hogy az öv szigetelőszalaggal oda van ragasztva az autó padlójára, a csatja még mindig nejlonba csomagolva, rajta gumiszalaggal. Lefejtem a szigetelőszalagot meg a nejlont, és megpillantok egy névjegykártyát a csat mellé dugva. A kártyán ez olvasható: Candlelight Fogadó, Biloxi, Mississippi, és egy sor, a fogadó irányába mutató nyilat is rajzoltak rá a miniatűr térképen. Egy pillanatra azt gondolom, milyen különös, hogy ezt egy vadonatúj autóban találtam, pont akkor, amikor Biloxiba tartok. Beteszem a kártyát az ingem zsebébe, és útnak indulok. Augusztus 30-án, pénteken reggel négy óra ötvenkor érkezem meg Biloxi külvárosába, és behajtok az első benzinkútra. Egy fülkében böngészem a láncon lógó telefonkönyvet, és felhívom mind a három temetőt, amit találok. Az első szám foglalt, a másodikat egyáltalán nem veszik fel,

a harmadiknál azonban egy idősebb hangú déli úriember végül beleszól a telefonba. Érdeklődöm, hogy Melvin Lyle Dyer, aki tíz évvel ezelőtt, 1964-ben hunyt el, ott van-e eltemetve. A férfi félreteszi a kagylót, majd jó tíz perc elteltével, épp amikor már megszakítanám a hívást, visszajön és közli: „Igen, az apja itt van eltemetve.” Szívem hevesen ver a mellkasomban. Úgy érzem, mintha végre mégiscsak találkoznék apámmal, jóllehet nem a legideálisabb körülmények között. Megkérdezem az úriembert, hogy hogyan jutok el oda, mire tájékoztat, hogy ez nem igazi temető, hanem olyan hely, ahová általában a nincsteleneket temetik. Kiderül, hogy a Candlelight Fogadó területe az! Megdöbbenve veszem elő zsebemből a névjegykártyát – csak három háztömbnyire vagyok onnan, és a kártyára rajzoltak egy dombornyomott térképet is! Remegve beszállok a kocsiba és odahajtok. A kis bódéban az úriember kezembe adja apám halotti bizonyítványát. Tíz éve tárolják ott egy vízfoltos Coca-Colás kartondobozban. Maga az okmány is foltos és penészes, és némi elégtétellel veszem észre, hogy testvéreimmel együtt az én nevem is szerepel rajta életben maradt közeli családtagként. Tehát valóban tudta, hogy van egy Wayne nevű fia. Kíváncsi vagyok, ki írta rá ezeket a neveket a papírra, és hogy mit mondott bárkinek is rólam és két testvéremről. Az idősebb férfi egy autóbehajtón túli füves rész felé irányít, amely lánccal van lezárva. Azt mondja, maradjak csak nyugodtan, ameddig akarok, majd megkér, hogy ha végeztem, tegyem vissza a láncot. Leparkolok a kocsival, és odasétálok egy földből kiálló fejfához, amelyen ez áll: Melvin Lyle Dyer, 1914–1964. Ennyi. Így találkozunk hát. Állok ott, és könnyek csorognak le az arcomon. Még mindig tele vagyok haraggal, és azt gondolom: Le kellene vizelnem a sírját és elmenni. Mégsem teszem. Azóta keresem ezt az embert, amióta csak tudom, hogy van valahol egy apám. Életem első hét-nyolc évében azt sem tudtam, mit jelent az a szó, hogy apa. Rengeteg kérdés fut át az agyamon, és meg vagyok döbbenve az érzéseimtől, ahogy állok ott e mellett a földből kiálló fémtábla mellett. A következő két és fél órában apámmal beszélgetek. Hangosan zokogok, tudomást sem véve a környezetemről. Kiabálok, válaszokat követelve egy darab földtől. Azonban ahogy telnek az órák, valamiféle mély megnyugvás kezd rám telepedni, és lassan lecsendesedem. Elönt a nyugalom. Majdnem biztos vagyok abban, hogy apám ott van velem. Már nem csupán egy sírhoz beszélek, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan jelenlétet érzek. Nagy sokára letörlöm a könnyeimet és elbúcsúzom. Ahogy lassan lépdelek bérelt autóm felé, kezemben a lánccal, amivel majd lezárom magam mögött a behajtót, egy leírhatatlan erő megfordít, és gyorsan visszamegyek a sírhoz, mintha valami arrafelé tolt volna. Ismét beszélni kezdek apámhoz, ezúttal azonban valami mást mondok neki: „Valahogy azt érzem, mintha ma ideküldtek volna, és érzem, hogy neked valami részed van ebben. Nem tudom, mi a szereped, vagy hogy egyáltalán van-e, de egy dologban biztos vagyok: elérkezett az ideje, hogy letegyem ezt a haragot és gyűlöletet, amit oly régóta cipelek fájdalmasan magamban. Szeretném, ha tudnád, hogy ettől a pillanattól kezdve mindez eltűnik a semmibe. Megbocsátok neked. Nem tudom, milyen okból menekültél el az életed elől úgy, ahogy tetted. Tudom, hogy egészen biztosan éreztél számos magányos, nyomorúságos percet, tudva, hogy van három gyermeked, akiket soha nem látsz többé. Bármi történt is benned, azt akarom, hogy tudd: soha többé nem fogok gyűlölködve rád gondolni. Innentől kezdve mindig szeretettel és együttérzéssel fogok emlékezni rád. Elengedem mindazt a zűrzavart, amit érzek irántad. Szívem mélyén tudom, hogy egyszerűen azt tetted, amit tudtál az akkori életed körülményei között. Bár nincs emlékem arról, hogy valaha is láttalak volna, és bár az volt a legdédelgetettebb álmom, hogy egy nap szemtől szembe találkozom veled, és meghallgatom a te álláspontodat is, soha nem fogom hagyni, hogy ezek a gondolatok visszatartsanak attól, hogy szeretetet érezzek irántad.”

Állok ott ennél a magányos sírhantnál Dél-Mississippiben, és kimondom, amit éppen érzek: „Szeretetet küldök neked… szeretetet küldök neked… ettől a perctől kezdve csak szeretetet küldök feléd.” Ebben a lemeztelenített pillanatban megtapasztalom a megbocsátás érzését ez iránt a férfi iránt, aki a vér szerinti apám volt, és megbocsátok a gyermeknek is, aki voltam, és aki meg akarta ismerni és szeretni akarta őt. Egyfajta békét és megtisztulást érzek, ami számomra teljesen új. Visszasétálok a kocsihoz, visszahelyezem a láncot a behajtó bejáratánál, és egy eddig ismeretlen érzés jár át: könnyűség. Az idős úriember megadta nekem egy férfi nevét, aki apám holttestét elszállította ebbe a nincstelenek számára fenntartott temetőbe. Kikeresem a telefonkönyvből, és rájövök, hogy apám legközelebbi barátjáról van szó. Mozigépészként dolgozik egy helybéli moziban. Augusztus 31-én, szombaton keresem fel ott – a Tízparancsolatot vetíti épp egy matiné-előadáson. Felmegyek a hátsó lépcsőn, és kopogtatok a vetítőfülke ajtaján. Az egész délutánt ott töltöm vele, és ő mesél az apámról. Nagyon keveset tudok meg róla, azt leszámítva, hogy alkalmanként megemlítette a három fiát, de ez meglehetősen ritkán történt meg. Tőle is hallok apám alkoholizmusáról és kóbor természetéről. Nem is igazán akarok már több részletet megtudni róla. Kijövök a moziból, és a New Orleans-i reptérre hajtok. Teljesen megváltoztam. Nem sokkal ezelőtt csodát éltem át. Már nem gyűlölöm többé az apámat. Tudom, azért küldtek ide, hogy lerendezzem ezt a megbocsátás-dolgot, de nem tudom még, hogy miért. Csak annyit tudok, hogy ismét valami nagyon titokzatos erő dolgozik. Valami, ami nagyobb nálam, mozgatja a mozaikokat, és mindent úgy intézett, hogy itt landoljak végül. Szeptember elsején, vasárnap érkezem haza New Yorkba. Maradt még több mint két hetem, mielőtt vissza kell mennem az egyetemre az őszi szemeszter kezdetére. Összeszedem előadásaim minden felvételét, és a korábban Európában írt jegyzeteket. Foglalok egy repülőjegyet másnapra a floridai Ft. Lauderdale-be. Valami napos, meleg helyre szeretnék utazni, az óceán partjára, hogy megírjam a könyvemet – ki kell szabadulnia és meg kell születnie mindannak, ami mostanáig belső világomat uralta. A Ft. Lauderdale repülőtéren két hétre kibérelek egy autót, és a Spindrift Motelbe hajtok, ami egy, az Atlanti-óceánra néző utcában áll. Betelepszem a szobámba, hallgatom a magnószalagokat, és terjengős jegyzeteket készítek. Úgy döntök, végeztem minden mentális és fizikai felkészüléssel – készen állok az írásra, és el is kezdem, méghozzá őrült tempóban. Ki sem mozdulok a szobából, minden éjjel folyamatosan írok, egészen napkeltéig. Szeptember 15-én visszarepülök New Yorkba, hogy megkezdjem a tanítást az őszi szemeszteren. Az egész kéziratot annak a formulának az alkalmazásával írtam meg, amely magánterápiás praxisomban olyan jól bevált. Tizenkét fejezetben leírok egy racionális, közérthető, logikus megközelítést, amely bárkinek segíthet elérni Maslow piramisának csúcsát: az önmegvalósítást. Először: azonosítsuk be azt a gondolkodást, amely bármilyen érzelmi zavart okoz. Másodszor: kategorizáljuk a viselkedést, amit a páciens mutat. Harmadszor: állapítsuk meg a pszichológiai jutalomrendszert, amelyekkel fenntartják ezt a viselkedést. Negyedszer: fordítsuk figyelmünket az alternatív megoldások felé azzal, hogy gyakorlati stratégiákat tervezünk meg az önpusztító életmód kiküszöbölésére. Semmi divatos pszichológiai flanc, csak a jó öreg józan ész, és pontosan leírt gyakorlati technikák a változás érdekében. Mindezzel csodálatos eredményeket értem el magánpraxisom során a páciensekkel, és biztos vagyok abban, hogy a könyvnek is nagy sikere lesz. Miután néhány órát azzal töltöttem, hogy megbocsátottam valamit, ami egész addigi életemben gúzsba kötött, energiám hatalmasra duzzadt. Különösebb erőfeszítés nélkül pár hét leforgása alatt elkészültem a kézirattal, mintha végig egy titokzatos erő irányított volna. Címe és

kiadója egyelőre még nincs könyvemnek. Csak az a belső tudatosság, hogy az apám sírjánál töltött pillanatok eltöltöttek egy érzéssel, amelyet azelőtt még soha nem tapasztaltam.

Ha ma megkérdeznek, mi életem legjelentősebb élménye, azt válaszolom, hogy az 1974. augusztus 30-án történt események, amikor apám sírjánál álltam Biloxiban, megbocsátottam és szeretetet küldtem neki, és ezzel megtisztítottam lelkemet belülről izzó haragom mérgétől. Tisztelettel vegyes megdöbbenést érzek azon szinkronisztikus események iránt, amelyek összehangolódtak, hogy engem elvigyenek ahhoz a sírhoz. Nincs logikus magyarázatom arra, hogy miként került az a névjegykártya abba a vadonatúj autóba. Azt sem tudom racionálisan megmagyarázni, hogy egy unokatestvérem, akit azelőtt soha nem ismertem, miért hívott fel négy évvel korábban, vagy hogy dr. Shirley Griggs miért ajánlotta fel nekem azt a rövid megbízatást, és azt sem, miért hívott vissza valami engem akkor apám sírjához, és irányított afelé, hogy szeretetet küldjek oda, ahol azelőtt belső erőszak honolt. Megfogadom Rúmi megrendítő tanácsát: mindezzel kapcsolatban csodálatot érzek. Mégis tudom, hogy valami sokkal hatalmasabb dolgozott ott akkor, mint puszta véletlen egybeesések sorozata. Egy világosabb perspektívából visszatekintve most már tudom, hogy Isten kéznyoma van mindezeken az eseményeken. Most már látom, micsoda zűrzavar uralkodott bennem akkoriban. Dolgoztam, de nem éreztem, hogy kiteljesedett lennék. Nehezen ment az írás, és egyáltalán nem töltött el pozitív érzésekkel. Szörnyű étkezési és ivási szokásaim voltak, túlsúllyal küzdöttem, és egy rosszul működő házasságban éltem. Sok tekintetben dühös voltam, és majdnem minden éjjel apámmal kapcsolatos rémálmaim voltak. Rendszerint hideg verejtékben úszva ébredtem, amikor azt álmodtam, hogy egy kocsmában találkozom vele: ezek az álmok mindig azzal végződtek, hogy ökölharcba keveredek vele, dühösen rátámadok és válaszokat követelek egy szellemtől, akinek képe egyre csak feltűnt álmomban látott víziómban. Tudtam, hogy nagy feladatok várnak rám, mégis úgy éreztem, hogy életem körülményei csapdába ejtettek, és képtelen vagyok kiszabadítani magam ezekből az önmagamnak felállított kelepcékből. Miután visszatértem Biloxiból, az életemnek hirtelen teljesen más íze lett. Színtiszta örömöt éreztem, amikor a Spindrift Motelben írtam. Egész éjjel csak írtam, semmivel sem törődve, és reggelente gyakran csalódottan vettem észre, hogy a padlón rendetlen összevisszaságban hevernek teleírt papírlapjaim – olyan delíriumhoz hasonló állapotban írtam, hogy elfelejtettem megszámozni az oldalakat. Néhány héttel New Yorkba való visszatérésem után elkezdtem rendszeresen mozogni, és ezzel a szokással a mai napig nem hagytam fel. Fizikailag csúcsformába hoztam magam, és napi tizenkét kilométert kezdtem futni – az elkövetkező huszonöt évben egyetlen nap kivételével minden nap. Változtattam étkezési szokásaimon is, és teljesen új életszemléletet tettem magamévá. A könyv, amit tizennégy nap alatt megírtam, miután megszabadultam a lelkemet rágó kíntól, végül az évtized legsikeresebb könyve lett, mára már negyvenhét nyelven adták ki, és világszerte majdnem százmillió példányban kelt el. A címe végül Your Erroneous Zones (Téved gondolataink) lett, és gondolkodásunk ostoba hibáiról szól, valamint arról, hogyan éljünk érzelmi zűrzavaroktól mentes életet úgy, hogy megváltoztatjuk rögzült gondolkodásmintáinkat. Sorsfeladatom volt ennek a könyvnek a megírása. Egy egész életnyi Istentől inspirált tapasztalat készített fel erre a feladatra, önpusztító haragom mégis hosszú időn át megbénított, amit előbb mindenképp ki kellett löknöm a lelkemből.

Azért irányítottak Biloxiba, hogy közvetlenül megértsem a megbocsátás hihetetlen erejét. Ez az eszme minden spirituális tanítás magja, és mégis egyike a leginkább figyelmen kívül hagyott alapelveknek. Jézus arra emlékeztet minket: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel” (Lukács 6,27), illetve: „Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért” (Lukács 6,28). És ez csak kettő a több száz bibliai intelem közül. Most már világosan látom, mekkora erő rejlik abban, ha ennek szellemében élünk. Amikor képes voltam megbocsátani és szeretetet küldeni oda, ahol azelőtt gyűlölet uralkodott, az életemben minden megváltozott. Megjelentek a megfelelő szavak, felbukkantak a megfelelő emberek, mágikus módon megjelentek a legkedvezőbb körülmények, minden hiány eltűnt, helyreállt az egészségem, új erőre kaptam, és életemet elárasztotta a bőség. És mindez a megbocsátás egyetlen mélységes pillanata miatt, amelyet olyan erők vezényeltek, amelyeket ember nem képes megmagyarázni. Mintha az univerzális isteni elme – Isten vagy a Tao, ha úgy tetszik – látta volna, hogy elakadtam valamiféle lassan pusztító gyilkos futóhomokban, és összehangolta volna a szükséges eseményeket, hogy ezzel egy hatalmas faágat nyújtson le nekem, amit megragadva egyszer és mindenkorra kiszabadíthatom magam az életerőmet elszippantó halálos szorításból. Mostani nézőpontomból már látom, hogy Isten maga a szeretet, és a megbocsátás egy eszköz, amely képes minket visszaterelni egy istentudatosabb élet felé. Azt mindig tudtam, hogy a saját magam módján kell írnom a számomra kedves témákról. Mégis képtelen voltam megszabadulni az engem fogva tartó rengeteg köteléktől. Az életemet nagyon sok ember irigylésre méltónak találta volna, belül azonban tele voltam elégedetlenséggel. Mialatt átéltem azokat az eseményeket 1974 nyarán, éreztem, hogy valami kezd felébredni bennem. Akkor még nem láttam, hogy Isten misztikus keze van mindebben – erre csak évekkel később ébredtem rá, amikor már lehetőségem volt visszatekinteni minderre. Sok évvel később segítettem megírni és elkészíteni a My Greatest Teacher (Legnagyszerűbb tanítóm) című mozifilmet, amely a Biloxiban megélt tapasztalatom lényegén alapul. Azért adtam neki ezt az ironikus címet, mert ma már hiszem, hogy apám – a férfi, akit soha nem ismertem – mutatta meg nekem a legnagyobb leckét, amit Szent Ágoston tanított nekünk: „A megbocsátás a mennyország kulcsa.” Biloxi után többé már nem voltam elveszett ember. Egész fejezeteket írtam a megbocsátás hatalmáról, és világszerte tartott előadásaimon is elmeséltem a közönségnek annak történetét, hogy ismertem meg végül apámat. Több ezer embernek adtam tanácsot személyesen, a médiában és saját rádióműsoromban, valamint elkészítettem a már említett filmet. Amint megtaláltak engem, és láttam, hogyan kínálták fel a teljes fordulat lehetőségét életemben, a fájdalomtól az önmegvalósítás és az istentudat felé, soha többé nem voltam már elveszett ember. Az egyik legkedvesebb idézetem a megbocsátásról Mark Twaintől ered: „A megbocsátás az illat, amelyet az ibolya áraszt arra a talpra, amely összezúzta őt.” Valóban, ha szeretetet küldünk válaszul a gyűlöletre, spirituális alkimistákká válunk. Apámnak nem csak az ő érdekében bocsátottam meg; saját magamért is tettem. Ezt ma már teljesen világosan látom.

28. Az őszi szemeszter végén, 1974-ben befejezem azt a két kurzust, amit a St. John’s Egyetemen tartok valóban működő tanácsadói technikákról és diagnosztikai módszerekről. A megelőző három év során minden előadásomat felvettem, és az anyag nagy részét felhasználtam a néhány hónappal azelőtt írt önsegítő könyvem első vázlatához. A kézirat az irodámban várja a sorsát, míg kigondolom, hogyan tudnám a nagyközönség számára is elérhető formában megjelentetni. A helyzet az, hogy ismeretlen szerző vagyok, és a kiadók eddig nem lelkesedtek túlzottan az ötletért, hogy kockázatot vállaljanak velem, annak ellenére, hogy már három tankönyvem is megjelent, és rengeteg cikket publikáltam különböző szakmai folyóiratokban. Mindig nagyon figyeltem rá, hogy előadásaim egyszerre legyenek informatívak és szórakoztatóak. Mindig eszembe jut, amikor egyetemistaként annyira meg voltam döbbenve, hogy a legtöbb professzor képtelen volt élővé varázsolni a tananyagot, és nem tudták szórakoztatva és izgalmasan előadni mondandójukat. Imádok tanítani és kiállni a hallgatóság elé – és különösen élvezem, ha az egész osztály jól szórakozik, így amikor csak lehet, humorral szövöm át előadásomat. A keddi és a csütörtök esti előadásaimat hallgató diákok közül öten odajönnek hozzám, és arra bátorítanak, hogy az anyagomat tegyem hozzáférhetővé szélesebb körben és kevésbé tanult közönség számára is: – Dr. Dyer, hajlandó lenne olyan előadássorozatot tartani, amely a nagyközönség számára is nyitott, és az egyetemi órákhoz hasonló tematikájú? – kérdezik. Ezek a diákok nemsokára lediplomáznak, és gyakran hozzák el barátaikat és családtagjaikat az előadásaimra. Mindannyian Long Island északi partján élnek, és azt is mondják, hogy szerintük meglehetősen sokan jönnének el ezekre az előadásokra, ha fontolóra venném kérésüket. Kiderül, hogy az egyik diák, Linda, Port Washingtonban dolgozik: adminisztrátor az Education Assistance Centerben (EAC, Oktatási Segítő Központ). Linda elmeséli, hogy az épületet soha nem használják hétfőnként este hat óra után, és hogy el tudná intézni, hogy ne kelljen terembérletet fizetni, ha hajlandó lennék ott a nagyközönség számára is nyitott kurzust tartani. Beleegyezem, és találok egy jó címet ennek a négyhetes esti iskolai kurzusnak: „Hogyan éljünk önmegvalósító életet?” Linda elhelyez egy meghívó hirdetést a Port Washington Newsban a négy egymást követő hétfőn megtartandó kurzusra, 1975. februári kezdéssel. Először fogok a nagyközönség számára előadni. A teljes kurzus ára húsz dollár. Ez az első bevételem nyilvános előadásért. Hétfő este hét órakor megérkezem az első előadásra, és azt látom, hogy huszonöt hallgató ül a teremben! Ez azt jelenti, hogy ötszáz dollár extra keresetem lesz, ami hatalmas összeg az akkori gazdasági viszonyok közt. Megtartom a négy előadást olyan témakörökben, mint: „A bűntudat és az aggodalom legyőzése”, „Búcsú a haragtól” és „Megszabadulni a múlttól”. Ezek egytől egyig már megírt, de egyelőre még nem publikált kéziratom fejezeteinek címei, amely ott hever az egyetemi irodám polcán. A negyedik előadás végén a hallgatók kérik, hogy hosszabbítsam meg a kurzust még négy héttel – imádják ezeket a hétfő esti előadásokat, és még nem akarják, hogy vége legyen. Azt is elmondják, hogy sok barátjuk is szeretne beiratkozni a tanfolyamra. Így hát március első hétfőjén belépek a terembe, hogy megtartsam a következő sorozat első előadását, és látom, hogy a helyiség teljesen megtelt. Hatvan ember zsúfolódott be az osztályterembe, mindegyikük egy

húszdolláros bankjegyet szorongat a kezében. Hétfő esti előadássorozatom tehát óriási sikert aratott Long Island lakosai között. Egy éven belül el kell hagynunk az EAC épületét, mert egyszerűen nem férünk már el, úgy döntök hát, hogy kibérelem a Port Washington-i Schreiber Középiskola nagytermét. Ez a terem is teljesen megtelik minden hétfő este a következő másfél évben, és amikor a könyvem végül megjelenik a következő márciusban, ezerkétszáz ember jelentkezik a kurzusra. Ekkorra már több pénzt keresek az előadásokból, mint amennyit főállású professzorként kapok az egyetemen. Ezek a Port Wasington-i előadások hatalmas közösségi események, az érdeklődők New Yorkból és a környező területek legkülönbözőbb részeiről érkeznek. Nem telik bele sok időbe, mire kapok egy levelet egy bizonyos Mr. Arthur Pine-tól, egy New York-i irodalmi ügynöktől, aki levelében közli, hogy felesége, Harriett közeli barátja az egyik előadásaimat látogató hallgatónak. Harriett barátja ódákat zengett nekik az előadások tartalmáról és a közösségi órákat tartó professzor előadásmódjáról, és azt javasolta Artie-nak, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, és derítse ki, lenne-e kedvem könyvet írni az előadásaim anyagából a nagyközönség számára. Felveszem a telefont és felhívom Artie-t, akinek Port Washingtonban is van lakása. Elmondom neki, hogy van egy kész kéziratom, amellyel már több mint fél éve méregetjük egymást, és azt latolgatom, hogy fel kellene vennem a kapcsolatot egy kiadóval. Artie végighallgatja, ahogy nagyjából összegzem a könyvet, és hogy mennyire ragaszkodom hozzá, hogy megmaradjon hétköznapi, közérthető stílusa, amely mindenki számára érthetővé teszi a tartalmát. Nagyon tetszik neki az ötlet, és meghív, hogy találkozzam vele a következő héten manhattani irodájában. Bemetrózok a belvárosba kéziratommal a kezemben, majd egy élvezetes délutánt töltök Artie-val, elmesélve neki minden ötletemet. Azt válaszolja minderre, hogy egyelőre nem ígér semmit, mivel ismeretlen név vagyok, és ez valóban az első könyvem lenne, minthogy korábbi könyveim egy teljesen más piac számára készültek. Artie egy kicsit szkeptikus, de magával ragadja lelkesedésem, és nagyon tetszenek neki a felesége órámat látogató barátaitól hallott lelkendező visszajelzések. Végül azt mondja, majd felhív, ha le tud szervezni nekem egy időpontot egy New York-i kiadóval. Azzal a tudattal távozom, hogy hamarosan leszerződtetnek egy könyvre. Egyszerűen tudom, hogy így lesz.

Most már tudom, hogy Linda és négy barátja, akik odajöttek akkor hozzám, hogy megkérjenek, tartsak fizetett előadásokat a közösség számára, angyalok voltak, akiket isteni feladattal küldtek az életembe. Akkoriban csak úgy láttam, hogy ez egy vidám, új kaland lesz – most azonban letisztult látásmódommal ráébredek arra, hogy ez a tapasztalat teljesen új irányba indított el engem. Ez volt a legelső lépésem afelé, hogy sokkal inkább támaszkodjak magamra az életemben. Hamar felfedeztem, hogy továbbra is folytathatom az imádott tanítást, és nem kell feltétlenül kiegyeznem a korlátozónak tartott dolgokkal: különféle bürokratáknak megfelelni, vagy megelégedni az alacsony fizetéssel, ami a tanítói szakma egyik velejárója. Szabadon megválaszthatom, hogy mit szeretnék tanítani, méghozzá úgy, ahogy én szeretném, és arra is rájöttem, hogy mindez meglehetősen jövedelmező is lehet. Most már évtizedek óta arra bátorítok mindenkit, hogy higgyen abban, hogy igenis

megvan a lehetőség megélni az általunk szeretett munkából is. Ha kitartasz a célod mellett, és elkötelezetten haladsz álmaid felé, az univerzális elme együtt fog működni veled, és segít megvalósítani azt. Megjelennek a megfelelő emberek, minden akadály varázsütésre eltűnik az utadból, megvalósulnak a célod eléréséhez szükséges körülmények, és mindvégig útmutatást kapsz. Ahogy az ősi buddhista mondás tartja: „Amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a tanár is.” Ugyanígy, amikor a tanár készen áll, megjelennek a tanítványok! A kulcsszó itt: készen áll. Ha majd’ negyven évvel ezelőtt úgy döntöttem volna, hogy ilyesmit egyszerűen nem tudok megtenni, ha azt gondoltam volna, hogy nem fog sikerülni, nem jönnek el az emberek a kurzusra, túl sok vesződséggel járna, vagy a pénz, amit ezzel keresnék, nem lenne valami sok, akkor egyszerűen még nem álltam volna készen. Az az öt hallgató és a tény, hogy az EAC épülete a rendelkezésemre állt, mind tanítottak nekem valamit. Az, hogy kész voltam meglátni, majd meg is ragadni a lehetőséget, egyszerűen abba az irányba hajtott, hogy igent mondjak minderre. Ha nem mondtam volna igent erre a javaslatra, az egész életem teljesen másként alakult volna. Lehet, hogy az elkövetkező harminc évre egyetemi tanár maradok, mert nem tapasztalhattam volna meg személyesen, hogy valóban megoldható, hogy tanítok és ezzel azt a munkát végzem, amit annyira szeretek, és nagyon jól meg is élek belőle. Nem találkoztam volna azzal az emberrel, aki később irodalmi ügynökömmé vált, és aki bevezetett engem a könyvkiadás világába. Most már tisztán látom, hogy a tanítók mindenütt jelen vannak, életünk minden pillanatában. Ezek a tanárok nem csak emberek lehetnek; néha véletlen egybeesésnek tűnő események formájában érkeznek, vagy egy váratlan levél formájában a postaládánkban, netán egy interjú formájában a televízióban. Az évek során megtanultam, hogy ne keressem a tanítóimat, inkább egyfajta készenléti állapotban tartsam magam, mély hálát érezve mindezért. Említettem korábban egy Thoreau-idézetet, amely arra szólít fel, hogy kövesd az álmaidat: „Olyan siker lesz az osztályrészed, amelyről nem is álmodtál volna.” Értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy valójában a siker fog követni téged, ha összhangban maradsz önmagadról alkotott legmagasabb látomásoddal. A legfontosabb tehát az, hogy összhangba kerülj mindezzel. Maradj kapcsolatban kreatív Forrásoddal, és akkor meg is szerzed annak a Forrásnak az erejét, mert te és Isten egyek vagytok. Azzal, hogy megragadtam a lehetőséget, amikor az EAC Port Washington-i épületében megnyílt egy ajtó számomra 1974-ben, végtelen lehetőségek báltermének ajtaja nyílt meg előttem, amely máskülönben láthatatlan maradt volna. Visszagondolok azokra a hétfő estékre, és ez azokra az előadásokra emlékeztet engem, amelyeket tengerésztársaim számára tartottam Guamon huszonegy éves koromban. Az akkor érzett színtiszta öröm, amikor belső hívásomat követve összhangba kerültem Istennel, nagy változást indított el bennem, amelynek eredményeként már nem hagytam, hogy életem mások által meghatározott irányba folyjon. Gyakran idéztem a titokzatos írót, Virginia Woolfot, amikor valamelyik gyermekem elbizonytalanodott azzal kapcsolatban, milyen irányban folytassák életüket: „Rendezd össze az utadba kerülő darabokat!” Micsoda nagyszerű tanács! Fogd az életedben megjelenő mozaikokat, rendezd össze őket úgy, hogy félelem nélkül élhess, és az egyetlen univerzális elme majd elrendez minden apró részletet számodra. A sors csodálatos keze, amely tudta, mire szerződtem ebben az inkarnációmban, elrendezte a dolgokat nekem 1974–75-ben. Ez a kéz irányított engem Európába, hogy segítsen meghatároznom küldetésemet, és ez juttatott ki épségben Törökországból, hogy meglássam szándékom erejét, amely képes bármit megvalósítani. Ugyanez a kéz küldött engem Biloxiba is, hogy megszabadítson azoktól a belső akadályoktól, amelyek meggátoltak az önmagam legmagasabb szintjére való felemelkedésben, és ez hozta életembe azt a tudatosságot, hogy képes

vagyok független lenni bármitől. Továbbá azokat az embereket is az utamba sodorta, akik a későbbiekben vezettek és irányítottak engem. 1974-ben két ajtó nyílt meg számomra, amelyek egyikén be kellett lépnem: az egyik tespedésemet biztosította volna, a másik pedig olyan horizontokat tárt elém, amelyeket legmerészebb álmaimban sem mertem volna remélni. 1975 ősze pedig újabb alkalmat nyújtott, hogy össze tudjam rendezni a fénysebességgel érkező mozaikdarabokat.

29. 1975 tavaszát írjuk, nemrég fejeztem be negyedik tanévemet a St. John’s Egyetemen. Aláírtam egy megállapodást Artie Pine-nal, hogy ezentúl ő képvisel engem, cserébe tizenöt százalékot kap minden írói jövedelmemből. Volt egy ismerőse a T. Y. Crowell kiadónál, aki adott egy lehetőséget, hogy bemutassam a kéziratomat az egyik rangidős szerkesztőnek, hogy kiderüljön, érdekli-e őket a könyv. – Menj oda és győzd meg őket, milyen nagyszerű ötlet lenne kiadni a könyvedet! – indított el Artie a találkozóra. A megbeszélt időpontban megérkezem Manhattan szívébe a kiadóba, és a szerkesztő titkárnője megkér, hogy várjak a külső irodában. Eltelik egy óra, mire végül bekísérnek Mr. Paul Fargishoz. Nagyban szabadkozik, amiért megvárakoztatott, majd mindenféle kérdést tesz fel nekem a kéziratról, és hogy milyen terveim vannak a kiadására. Valami nincs rendben, gondolom. Több mint négy éve folytatok terápiás magánpraxist Long Islanden: minden hétköznap végzek személyes tanácsadást otthoni rendelőmben, így nem ritka, hogy hetente harminc pácienssel is találkozom. Ennek eredményeképp nagy gyakorlatom lett abban, hogy észrevegyem, ha valaki mély gondban van, és pontosan ezt érzem ez alatt az interjú alatt is. Paulból árad a szorongás és a stressz – úgy néz ki, mint aki egész éjjel nem aludt, megpróbálja leplezni valódi érzéseit, és minél előbb túl lenni ezen az interjún, amit Artie már hetekkel ezelőtt megbeszélt vele. Egy szempillantás alatt terapeuta üzemmódba kapcsolok, és megkérdezem, szeretne-e beszélni az őt nyomasztó dolgokról, mert lehet, hogy tudnék neki segíteni. Paul megnyílik, és mesél személyes problémájáról. A következő három óra során kizárólag erről beszélgetünk. Amikor véget ér a beszélgetés, még egyszer elnézést kér, majd kezet rázunk, és a kézirattal a hónom alatt távozom, melynek témája a bemutatkozás utáni néhány pillanatot leszámítva egyáltalán nem került szóba. Szépen hazametrózom hát. Amikor Artie felhív, izgatottan tudakolva, hogy zajlott a megbeszélés a T. Y. Crowellnél, röviden összefoglalom neki a történteket. Jóindulatúan hallgatja, de egyben nagyon dühös is, és felzaklatja az interjú során tanúsított viselkedésem, amit ő egyszerűen naivitásnak vél. Képtelen elhinni, hogy hagytam elúszni ezt az ember életében csak egyszer adódó lehetőséget. Artie nagy nehézségek árán kicsikarta ezt a találkozót egy, a cégnél dolgozó ismerőse segítségével, és nem hiszi, hogy lenne esélyem egy újabb megbeszélésre. Ez lett volna a nagy lehetőségem, én pedig nem éltem vele. Másnap délelőtt tíz órakor azonban Artie hív manhattani irodájából, és magánkívül van az izgalomtól. Paul Fargis épp most közölte vele: – Nem érdekel, mi van dr. Dyernek abban könyvében – szerződtetni akarom a kiadónkhoz! Azután majdnem akkora összeget ajánl fel előlegként, mint amennyi egész éves tanári fizetésem az egyetemen. Majd szétvet a boldogság. Ezennel leszerződtem egy könyvre a Funk & Wagnalls Kiadóval, a T. Y. Crowell leányvállalatával ráadásul a jövedelmemet megduplázva.

Akkoriban még nem voltam ennek tudatában, de az utamba kerülő egyik valóban legnagyszerűbb lehetőséget kaptam a sorstól. Megengedhettem volna egóm számára, hogy átvegye az irányítást, és levezényelje azt az első találkozót egy New York-i kiadó vezetőjével. Az

egóm nem vett volna tudomást a Pault kínzó gyötrelemről, hanem teljes gőzzel tört volna előre saját céljai felé. Csak azzal törődtem volna, hogy eladjam Paulnak az ötletet, hogy mennyire jó is lenne neki, ha kiadná a könyvemet – és ez az ego választása lett volna. Az ego ugyanis mindig nyerni akar, és a lehető legnagyobb figyelmet követeli magának. Az évek során megtanultam, hogy az ego belső mantrája mindig a következő mondatok variációiból áll: Mi hasznom származik nekem ebből? Figyelj rám – hiszen én vagyok a legfontosabb ember a világon. Az ilyen típusú szüntelen belső monológgal az ego uralja a legtöbb emberi interakciót – rendszerint a legkevésbé sem kielégítő eredménnyel. Most már világosan látom, hogy folyamatosan kapunk esélyt arra, hogy létünk ezen aspektusát megszelídítsük. A másik dolog, ami mellett dönthettem Paul irodájában azon a napon, egy csodálatos lehetőség volt, hogy megszelídítsem és takaréklángra helyezzem egómat. Azon a napon ajándékba kaptam azt a lehetőséget, hogy úgy döntsek: figyelmen kívül hagyom egóm sugallatát, és saját magasabb énem mantrájára hallgatok. Ez a mantra pedig így szól: Hogyan szolgálhatok?, és nem arra összpontosít, hogy Mi hasznom származik nekem ebből? Ez nagyon fontos lecke volt számomra, és nemcsak azon a napon, hanem később, minden írásomban és tanításomban. Valódi természetünk a szeretet, kedvesség, gyengédség és a mások iránti szolgálat. Isten is ilyen, és így is cselekszik – soha nem kér semmit, mindig szolgál azzal, hogy ellát minket friss levegővel, vízzel, élelemmel, növényekkel és állatokkal. És mindezt ingyen adja. Amikor figyelmen kívül hagyjuk egónkat, és helyette magasabb énünkre hallgatunk, akkor összhangba kerülünk létünk Forrásával, istennel, és így szert teszünk Forrásunk erejére is. Amikor abból a megközelítésből cselekszünk, hogy Hogyan szolgálhatok?, ahogyan azt ösztönösen én is tettem Paul irodájában, az univerzális Forrás felismeri önmagát ebben az energiában, és azonnal visszakérdez: Én hogyan szolgálhatlak téged? Pontosan ez történt velem is – az az egyszerű tettem, hogy kinyújtottam kezem egy embertársam felé, akinek akkor erre szüksége volt, egy egész világnyi korlátlan bőséget hozott az életembe anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna. Annak a szerződésnek az eredményeképp jó néhány elképesztően sikeres könyv jelent meg, és az életem drámaian más irányba fordult. Az ego azon szüntelen igényének megfékezése, hogy állandóan rá figyeljenek, valamint a mások iránti szolgálat írásaim, előadásaim és legfőképpen életem egyik legfontosabb témájává vált. Úgy érzem, egy isteni kéz terelhetett engem azon a napon 1975-ben. Egyetlen sorsfordító találkozás csupán, és tessék, ott vagyok, egy harmincöt éves ismeretlen professzor, akit bekísérnek egy irodába, miközben egy láthatatlan erő azt suttogja: Válassz: vagy az egódra hallgatsz, amely csak azt kérdezi: Mi hasznom van nekem mindebből?, vagy magasabb éned hangjára, amely ezt tudakolja: Hogyan szolgálhatok? Ez valóban az egyik legfontosabb lecke volt, amit meg kellett tanulnom, és rendkívül hálás vagyok, amiért azelőtt ritkán hallott magasabb énem képes volt elnyomni rendszerint győztesként kikerülő egóm követelődzését. Most már tisztán látom, hogy fennhéjázó énem megszelídítése élethosszig tartó feladatom, és az a nap Paul irodájában lehetőséget adott arra, hogy megkezdhessem ezt a hosszú, kalandos utazást.

30. Az 1975-ös őszi szemeszter során úgy érzem, túl sok minden zajlik az életemben. Rengeteg teendőm van a St. John’s Egyetem különböző bizottságainak tagjaként, számtalan kurzust tartok, jó néhány PhD-hallgatót mentorálok, és mindemellett még ott a teljes munkaidőt igénylő magánpraxisom is. A hétfő esték mostanra már gyakorlatilag eseménnyé nőtték ki magukat, több száz ember látogatja a Port Washington-i, önmegvalósító életről szóló előadásokat. Ráadásul a tervek szerint a Your Erroneous Zonest is kiadják pár hónapon belül, így a szerkesztési folyamat első lépcsőin állok. Nagyon szeretek Paul Fargisszal dolgozni – nagy szakmai tapasztalata van, és rendkívül hasznos útmutatót ad az első egyedül írt könyvem szerkesztéséhez. Magánpraxisom annyira fellendült, hogy már nem tudok új pácienseket fogadni. Azokon a napokon, amelyeken nem az egyetemen dolgozom, gyakran reggel fél nyolctól este kilencig tartok terápiás üléseket. Mivel dolgozatokat is kell javítanom, disszertációkat felülvizsgálnom, bizottsági üléseken részt vennem, rengeteg diákot mentorálnom, úgy érzem, nagyon sikeres vagyok – de rettentően fáradt. Az esti óráimat megelőző egyetemi napjaim elképesztően kaotikusak. Az irodám tömve van diákokkal, akiknek most azonnal találkozniuk kell velem rengeteg problémájuk miatt, és titkárnőm, Mary, folyamatosan rám csönget az irodában azzal, hogy valaki telefonon is keres. Pár óra múlva egy egész teremnyi hallgató előtt kell megjelennem, mellettük pedig rendszerint még hívatlan vendégek is vannak az osztályban, akik azért jöttek el, mert érdekli őket az előadásom. Hallom, ahogy Mary megkérdezi néhány kollégámtól, akik szintén az irodáikban vannak: – Látta valaki dr. Dyert? Körülbelül száz ember szeretne találkozni vele, és sehol nem találom. A pokoli lárma és zűrzavar kellős közepén – amikor e tébolyda csápjai minden egyes irányból kinyúlnak felém, hogy szétszaggassanak – fogom magam és elmenekülök. Lesétálok a Marillac Hall hátsó lépcsőjén, kilépek az épületből, és nagy levegőt veszek. Végigmegyek az Utopia úton, és pár pillanat múlva megérkezem a parkba, ahol keresek egy félreeső helyet egy facsoport mögött, és leülök egy hatalmas sziklakőre. Csak ötpercnyi sétára innen az irodám tele van emberekkel, akik mind akarnak egy darabot belőlem. Ahogy lehunyom a szemem, és a természet hangjait hallgatom, csendben elmosolyodok magamban azon a rejtélyen, amit az életemnek nevezek. Érzem a nap melegét az arcomon, és sütkérezem a gyógyító energiában, amely elárasztja szorongástól összeszoruló gyomromat. Hallom a parkban tanyázó madarak, tücskök, kutyák hangját, és hallom a szél susogását, ahogy halkan játszik a fejem felett lévő ágak és levelek közt. Lassan kinyitom a szemem, és gyönyörködöm a fák lombjai között táncoló ragyogó színekben, ahogy az őszi átalakulás pompája kibontakozik a szemem előtt – és mindez minden erőfeszítés nélkül történik. Alig tizenöt percet töltök el ezen a helyen, amit annyira kedvelek, élvezem a rövid megszabadulást az irodám kaotikus energiájából, és már készen is állok arra, hogy visszatérjek. Felüdülve sétálok vissza az egyetemre, és teljesen új embernek érzem magam. Lehullt a mázsás súly a lelkemről – úgy érzem, mintha abszolút semmi nem zökkenthetne ki nyugalmamból. Tudom, hogy zűrzavarba megyek vissza, de már nem érződik annak számomra. Fellépdelek a hátsó lépcsőn, visszaérkezem a harmadik emeletre egy ritkán használt ajtón belépve, és teljes békét érezve bemegyek a külső irodába.

A rám váró diákok most teljesen másnak tűnnek, mint amikor észrevétlenül elszöktem húsz perccel azelőtt. Egyenként behívom mindegyiküket, és türelmesen segítek nekik megoldani problémáikat jegyekkel, dolgozatokkal és egyéb egyetemi követelményekkel kapcsolatban, amelyek szerintük összetűzésben állnak azon vágyukkal, hogy megszerezzék diplomájukat. Most már nem érzem úgy, hogy kollégáim, akik szintén igényt tartanak figyelmemre, tolakodók lennének. Minden telefonhívást képes vagyok nyugodtan elintézni. A következő két óra gyorsan elszáll, és rengeteg apró-cseprő elintéznivalótól szabadulok meg viszonylag stresszmentes módon. Az én kis parkbéli helyemre saját békeszigetemként gondolok, és ezután rendszeresen eljárok oda majdnem minden nap, a káosz közepén, ami általában jellemzi fogadóóráimat az irodában. Nagy kincsként kezelem azt a nyugodt kis fészekben töltött idő, valamint az így nyert békességet, és irigylem azokat a teremtményeket, amelyeknek láthatólag nem kell meghatározott helyen lenniük. Különösen a madarakat, akik odafent repkednek, szárnyalnak a szélben, és nyilvánvalóan nem érdekli őket a földön uralkodó káosz. Ráébredek azonban, hogy bennem is van egy hely, ahol szabad lehetek. Én is fölébe kerekedhetek mindennek a felfordulásnak, pusztán azzal, hogy egy szabadon és magasan szálló sas szemszögéből tekintek le életemre.

Most, hogy visszatekintek az én kis békeszigetemre, látom a jelentőségét, amit ez a parkbeli menedékhely adott nekem 1975-ben. Jóval azelőtt történt mindez, hogy belemerültem volna a meditáció áldott világába, mégis úgy érzem, valamilyen rejtélyes módon vezettek engem arra a helyre a St. John’s Egyetem mellett, hogy megértsem: a csend mindenféle stressz legkitűnőbb ellenszere. Már négy évtizede annak, hogy leültem arra a parkbeli sziklakőre, mégis olyan tökéletesen látom magam előtt, mintha most történne mindez. Látom, szagolom, hallom és valóban érzem a nyugalom szigetét, amelyhez visszavonultam annyi évvel ezelőtt. A meditáció később nagyon fontos tevékenységgé vált az életemben – benne volt a sorsomban, hogy mélyen elköteleződjek a középpontunkba mélyedés ezen ősi művészete mellett. A későbbiekben keleti mesterek mutatták meg, hogyan tanítsam meg másoknak a Japa – a meditáció egy ősi formája – gyakorlását, amely Isten nevét használja mantraként, hogy a belső tudatosság magasabb állapotába kerülhessünk. Majd megismerkedtem a transzcendentális meditáció varázslatával, és gyakorlásom során az elme lecsendesítésének világhíres szaktekintélyei láttak el instrukciókkal. Az is szerepelt sorsomban, hogy megalkossam saját meditációs verziómat, és hogy írjak egy könyvet, amelyben pontos útmutatókat adok arra nézve, hogyan tegyük a meditációt napi gyakorlatunkká életünkben. Mindez előttem volt még akkor – jóval előttem. Most mégis tisztán látom az isteni intelligencia munkáját, amely ismerte számomra akkoriban még nyilvánvalóan homályos sorsomat. Az isteni intelligencia működött azokon a napokon, amikor belső késztetéstől hajtva otthagytam az irodámat, és kisétáltam a parkba. Visszatekintek most arra az elképesztő energiára, amely sürgetett, hogy érzelmileg viharos napjaimon arra a csendes helyre menjek, és úgy érzem, ez az erőteljes tapasztalat irányította akkor életem folyását. Az én kis derűs menedékem, ahol magamba szívtam az elém táruló elbűvölő gyönyörűséget, akkoriban csak egy nagyszerű módszernek tűnt, hogy szorongásomat félretegyem, és kiengedjem a gőzt. Innen visszatekintve azonban jelzésnek látom, amely azon a bizonyos napon afelé terelt, hogy teljesen forduljak el a szükségtelen feszültségekkel teli életmódtól.

Gyakran idézem a francia filozófust, tudóst és matematikust, Blaise Pascalt, aki azt mondta, hogy az ember minden problémája abból ered, hogy nem képes csendben egyedül ülni egy szobában. Jóllehet számtalanszor elgondolkodtam szavain, addig nem értettem meg azokat teljesen, amíg meg nem tapasztaltam, hogy ha csendben üldögélek egy magányos, félreeső kis helyen, a problémáim szertefoszlanak. Megkaptam a lehetőséget, hogy ezeknek a nézeteknek az igazságát valóban megértsem, és örökre hálás leszek annak az isteni sugallatnak, amely arra a szent helyre terelt, ahová aztán a későbbiekben is gyakran visszatértem. Bevezető leckéimet kaptam akkor arról, hogyan érhetünk el belső békét olyan körülmények közepette is, amelyek másokat az őrületbe kergetnek, és lehetőségem nyílt arra is, hogy mindezt elsajátítva később ennek a bölcsességnek a tanára legyek kezdő meditálók és jógagyakorlók generációinak számára. Az egyik nagy igazság, amelynek áldásában részesültem, és amit később tanítottam, néhány évtizeddel a derűs menedéken való tartózkodásaim után talált meg. Ez vált védjegyemmé, és minden jegyzettömbömre rányomtattam. Egyszerűen így szól: Amikor megváltoztatod azt, ahogy a dolgokra tekintesz, a dolgok, amelyekre nézel, valóban megváltoznak. Amikor rengeteg tennivalóm volt, és megpróbáltam világosságot találni az életemet akkoriban jellemző zűrzavar közepette, ezek a kis elszökéseim értették meg velem mélyen ezt az igazságot. Miután zavartalanul eltöltöttem egy kis időt a természetben, ahol csendes belső helyemen léteztem, képes voltam visszatérni az irodám zűrzavarába, és megváltoztatni azt, ahogyan a dolgokra tekintettem. És valóban – a dolgok is megváltoztak, amelyekre tekintettem! Diákjaim ezen a szemüvegen át olyan fiatal emberek voltak immár, akiknek szükségük van rám, és nem olyanok, akik csak azért vannak ott, hogy még több stresszt hozzanak az életembe. Kollégáimat barátságos munkatársaknak láttam, és nem olyan embereknek, akik tovább növelték amúgy is töméntelen tennivalóim listáját. A telefonhívások már nem zavaró közjátékok voltak, hanem egyszerűen csak önként vállalt munkám részei. Az egész hely energiától sistergő izgalmas vállalkozásnak tűnt, és nem agytompítónak, amely elszívja minden energiámat. Ma, amikor azt a megjegyzést olvasom arról, hogy változtassuk meg, ahogy tekintünk a dolgokra, gyakran visszatérek gondolatban azokhoz a békés visszavonulásokhoz az egyetemhez közeli parkban. Ez volt az én bevezetésem abba, hogy annak az erőteljes elképzelésnek a tanárává váljak, hogy néhány csendes pillanat a természetben radikális változást képes létrehozni még a legnehezebb körülmények között is. És valóban, akkor kezdtem elindulni egy új karrier felé, amelynek során majd arra tanítok másokat, hogy a bennük lévő békességből kiindulva éljék életüket, és megváltoztassák a dolgok szemlélésének módját.

31. Elvégeztem az őszi szemeszterrel kapcsolatos minden teendőmet a St. John’s Egyetemen, és majdnem teljes munkaidőben dolgoztam a Your Erroneous Zones szerkesztésén és újraírásán. Paul Fargis, szerkesztőm a T. Y. Crowell kiadónál éppen most közölte velem: – Márciusban jelentetjük meg a könyvedet, és sikerült elérni azt is, hogy sorozatos formában közöljék egy országos lapban. Gratulálok! A könyvem valódi útmutatóvá alakul, amelynek segítségével megtanulhatjuk, hogyan törjünk át hosszú évek érzelmi bürokráciáján. Ezt a könyvet nem magasabb szintű képzettségem miatt, hanem éppen annak ellenére írtam. Azért vagyok annyira biztos abban, hogy a másokon való segítésben mi az, ami működőképes, mert rengeteg, különféle korosztályból származó, és a legváltozatosabb kulturális és egyéb háttérrel rendelkező emberrel dolgoztam már. A megelőző négy évben magánpraxisom több száz páciensének segítettem megtanulni, hogyan irányítsa az életét, hogy egészségesebb és sikeresebb legyen. Ezek az emberek azért jöttek el hozzám, mert keresték a módját, hogyan kerekedhetnének felül érzelmi problémáikon, és ez általában gyakorlatias megközelítéssel sikerült nekik. Úgy érzem, akkor lehetek a leghasznosabb a Your Erroneous Zones olvasói számára, hogyha elvetem a saját PhD-hallgatóim képzésének alapját jelentő tradicionális pszichológiai módszereket. A lehető legegyszerűbb és leghétköznapibb nyelven szeretném megírni ezt a könyvet. Mélyen bízom minden egyes ember veleszületett nagyságában. Hallgatom Buckminster Fuller előadását, amelyben kijelenti: „Mindenki született zseni, de az élet folyamata elnyomja a bennük rejlő zsenialitást”, és ezt a gondolatot egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Azt akarom, hogy az emberek bízzanak meg saját nagyságukban. Magánpraxisom tapasztalatai és dr. Maslow gondolatai arról győztek meg, hogy valóban mindenki zseni. Terápiás foglalkozásaim alatt hiszek abban, hogy egy zsenivel ülök szemben, aki azonban sajnálatos módon hagyta elnyomni saját zsenialitását. A könyvem arról szól, hogy ezeket a gondolatokat átültessük a gyakorlatba, méghozzá minden afféle mentségkeresés nélkül, amit az elméleti pszichológiai megközelítés lehetővé tesz. Nagyon röviden megbeszélem a pácienssel a problémáikat, elmesélik, ők hogy látják azokat. Figyelmem nagy részét azonban arra összpontosítom, hogy segítsek nekik más szemmel nézni önmagukra és életükre. Azért adom a könyv címéül azt, hogy Your Erroneous Zones, mert az a lényege, hogy megtanítsa az embereknek, hogyan semmisítsék meg a gondolkodásmódjukban rejlő hibákat. Döbbenetes, mennyien nem hiszik el, hogy igenis van választásuk; úgy érzik, problémáikat külső tényezők okozták, amelyek felett egyáltalán nincs befolyásuk. Én ezt látom a probléma gyökerének. Pácienseimnek kizárólag olyan eszközöket ajánlok, amelyek alkalmazásával könnyebben ráébredhetnek arra, hogy ők maguk a felelősei minden döntésnek, amelyet meghoznak. Ennek a gondolatnak először rendszerint ellenállnak, mindenáron hibáztatni szeretnének valakit vagy valamit, én azonban rámutatok, hogy ez is csak egy választás. Elmondom nekik, hogy ha így tesznek, az nemcsak hogy ostobaság, hanem hibás elem a gondolkodásmódjukban – ez az ő téves területük. Változtasd meg azt, ahogy gondolkodsz a dolgokról, vállalj felelősséget mindenért az életedben, és győzd le hibás gondolkodásmódodat. Gyakorlatilag egy gyengédebb racionális emotív terápiát alkalmazok, és tanúja vagyok a hatalmas változásoknak, amelyeken pácienseim keresztülmennek pusztán néhány terápiás foglalkozás alatt. Abraham Maslow és Albert Ellis nagyszerű tanáraim voltak – munkájuk nagy hatással van magánpraxisomra, írásaimra és saját

életemre egyaránt. Amikor a több mint egy évvel korábban írt kéziratomat szerkesztem, mindenképpen azt tartom szem előtt, hogy mondanivalómat mindvégig egyszerűen és közérthetően közöljem. Józan, gyakorlatias nézőpontból, nem pedig tudálékos pszichológiai elmélettel körítve. Korábban is ez bizonyult hasznosnak, amikor pácienseimnek segítettem felszámolni érzelmi zűrzavart és nem kielégítő életet hozó gondolkodásmódjuk téves területeit. Ellenállok kiadóm azon erőfeszítéseinek, hogy tegyem professzionálisabbá a kéziratot azzal, hogy APA-stílusban írom, vagy legalább utaljak többször a mondandómat megalapozó kutatásokra. Most előreugrunk 1976 márciusához. Egy futár éppen most hozta meg a Your Erroneous Zones egy keményfedeles példányát irodámba a St. John’s Egyetemen. Leírhatatlan izgalmat érzek. A szívem hevesen ver, ahogy végiggondolom, mi mindent vittem véghez: A látogatás apám sírjánál Mississippiben. A több száz rögzített előadás és tanácsadói foglalkozás. Dr. Maslow és dr. Ellis hatása életemre. Meg vagyok győződve arról, hogy képes leszek hatalmas befolyással lenni másokra ezekkel a könyvem oldalain olvasható üzenetekkel. Eszembe jutnak az írással töltött órák egészen fiatalkoromtól fogva, amelyek ehhez a pillanathoz vezettek, ahogy ülök az irodámban egyedül, és kezemben tartom az elképzelhető legnagyobb ajándéknak tekintett könyvet. Magammal viszem az óráimra is, de egyelőre senkinek nem szólok róla. Túlságosan becses dolog, túlságosan örömteli ahhoz, hogy megosszam másokkal is. Emlékszem Paul Fargis szavaira arról, hogy könyvemet sorozatos formában közlik egy országos lapban. És valóban: a Your Erroneous Zones hat folytatásának első része hamarosan megjelenik a The National Enquirerben, egy hírességekről szóló pletykalapban, amely országszerte minden boltban és újságosstandon kapható. Valakitől úgy hallottam, hogy ezt a hetente megjelenő magazint több mint hárommillióan olvassák – eddig egyetlen szakmai folyóiratba írt cikkem sem érte el ennek az olvasószámnak a töredékét sem. Érzem, hogy jóval több ember fogja hasznát látni mindannak, amit írtam. Elképesztő mennyiségű levél érkezik hozzám az ország minden tájáról. Az emberek tanácsokat kérnek tőlem, és sokan írják azt is, hogy a könyvem nagy segítségükre van családtagjaikkal vagy párkapcsolataikkal kapcsolatos problémáik megoldásában. Ez az országos méretű figyelem még nagy újdonság számomra, nekilátok hát a levelek megválaszolásának. A Your Erroneous Zones népszerűsége folytán egyetemi telefonom állandóan csöng. Az egyik hívás azonban egy a St. John’s Egyetemen dolgozó igazgatótól jön, aki megdorgál, amiért beszennyezem az egyetem hírnevét azzal, hogy egy ilyen alacsony színvonalú lapban jelenik meg írásom. Közli velem, hogy nagyreményű fiatal professzorként, aki tankönyveket és szakmai folyóiratokban közölt cikkeket írt, nem lenne szabad hagynom, hogy ez a sorozatközlés folytatódjon. Ha nem teszek ellene valamit, azzal veszélybe sodrom az előléptetésemet és állandó professzorrá való kinevezésemet is. Kezdek egyre nagyobb megvetéssel gondolni erre a szóra. Harmincöt évesen az a gondolat, hogy életem végéig ugyanazon a helyen maradjak ugyanazt a munkát végezve, egyre kevésbé van ínyemre. Ezért nemhogy véget vetnék a Your Erroneous Zones sorozatközlésének, hanem nagy büszkeséggel várom könyvem magazinbeli minden egyes folytatását, amit több millió ember olvas. Nagyon erősen érzem, hogy az olvasók közül sokan lesznek képesek pozitív változásokat létrehozni életükben azzal, hogy megtanulnak felülkerekedni önpusztító, hibás gondolkodásmódjukon. Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a kritikus megjegyzéseket, és nem figyelek oda az egyetem hatalmasainak üres politikai fenyegetéseire sem. Kollégáim barátságosan ugratnak, amiért sorozatos formában közlik írásomat egy ilyen pletykalapban, de nem igazán törődöm ezzel. Boldoggá tesz a tudat, hogy valódi változást tudok

elérni olyan emberek életében, akiknek segítségre van szükségük, és hogy az általam írt könyv nagyságrendekkel több emberhez jut el, mint szakmai lapokban publikált írásaim.

Ahogy visszatekintek arra az időre, amikor végérvényes formába öntöttem első önállóan írt könyvemet, eszembe jut, milyen nagyon szerettem volna olyan művet alkotni, amely nem törődik semmilyen tudományos kritikával. A könyvben arra bátorítom az olvasókat, hogy ők is pontosan ezt tegyék – függetlenítsék magukat mások véleményétől, és szabaduljanak meg a jóváhagyás iránti szükségletüktől, minthogy ez az egyik leggyakoribb neurotikus rendellenesség, amelyet pácienseimnek sikerült ezekkel a módszerekkel legyőzni. Most pedig én magam kerültem ugyanilyen helyzetbe: mások akarták rám erőltetni saját elképzeléseiket könyvemmel kapcsolatban. A kiadóm azt szerette volna, ha a könyvem sokkal tudományosabb hangvételű, esettanulmányokkal és hivatkozásokkal. Emlékszem, hogy ekkor visszagondoltam Mr. Joachim Riesre, és arra, mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy olyan száraz, élvezhetetlen stílusban írjak azon az íráskurzuson, és hogy mennyire ellenálltam már akkor ezeknek az erőfeszítéseknek, még azon az áron is, hogy nem túl fényes vizsgajegyet kaptam miatta. Most ugyanilyen kitartóan álltam ellen annak, hogy külső erők és akadémiai emberek által írott normák diktáljanak nekem. Paul Fargis mindebben támogatott engem, azt hiszem főleg azért, mert saját maga is megtapasztalta a könyvemben leírt módszerek hatékonyságát. Az a belső hívás, hogy ne engedjem, hogy mások előírják nekem, milyen ember és főleg milyen író legyek, hatalmas szerepet játszott írói és szerzői fejlődésemben. Amikor felötlött bennem, hogy mégis behódolok, és eltérek attól a gyakorlatias stílustól, amiben a Your Erroneous Zonest írtam, és szakmailag elfogadhatóbb formátumot használok, egy hang bennem mindig azt súgta: Tudod, mi az, ami működik; segíteni akarsz másoknak, az a célod, hogy jobbra forduljon az életük, és nem az, hogy mindenféle tudósok jó véleménnyel legyenek rólad. Tarts ki elképzelésed mellett – tartsd meg ezt az egyszerű stílust, beszélj közvetlenül az olvasóhoz. Ez működik a rendelődben, működni fog hát itt is. Isteni útmutatásnak látom ezt a hangot most már: egy láthatatlan intelligencia a számomra helyes úton tartott engem. Arról szól ez, hogy önmagam legyek, és rájöjjek: ezt senki más nem teheti meg helyettem. A lecke nagyon hangosan szólt a fülemben, mert közvetlenül meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy taníthassam. Addigra már elolvastam az 1975-ben létező önsegítő irodalom nagy részét, és nem szándékoztam egy újabb Dale Carnegie- vagy Norman Vincent Peale-könyvet írni. A saját műfajomat akartam megalkotni, olyan módszert alkalmazva, amely rengeteg páciensem számára hatékonynak bizonyult a magánpraxisomban. A lelkem mélyén tudtam, hogy amikor az emberek felhagynak a téves gondolkodással, és elkezdenek teljes felelősséget vállalni mindenért, ami az életükben megjelenik, akkor lehetővé válik a végérvényes változás. Én magam voltam ennek élő bizonyítéka, és amikor kitartottam elgondolásom mellett, hogy nem írok mindenki máshoz hasonlóan, ez lehetővé tette, hogy olyan könyvet jelentessek meg, amilyet akartam. Az én nevem volt a borítóján, és akár tetszik másoknak, akár nem, azt fogja visszatükrözni, amiben én hiszek. Visszapillantok az egyetemi körök jelentéktelen dühére, amiért könyvemet sorozatos formában közölték egy szupermarketekben is árusított, szenzációhajhász hetilapban, és most már látom, milyen fontos volt elutasítanom, hogy ebben az ügyben eltérítsenek határozott álláspontomtól. Húszéves koromban, amikor a haditengerészetnél szolgáltam, kijelentettem magamnak,

hogy tanár vagyok. Erre a kijelentésre nem tettem semmilyen korlátozást. Elmémben már tanár voltam, és tudtam, hogy minél több emberhez el tudom juttatni az üzenetemet önmagunk hatalmának visszaszerzésével kapcsolatban, annál hatékonyabb tanár leszek. Számomra ez a logika akkoriban nagyon egyszerűnek tűnt: Ha tudományos közönségnek írsz, hogy szakmailag elismerjenek, akkor csupán pár száz emberhez ér el az üzeneted. Ha viszont a lehető legszélesebb olvasótábor számára írsz, akár pletykalapokban is, akkor több millió emberhez jut el ugyanez az üzenet, akik életére jótékony hatással vannak ezek a tanítások. Ez tényleg ilyen egyszerű, nincs rajta mit gondolkodni. Az a küldetésem, hogy a lehető legtöbb emberhez jussanak el a gondolataim, így gyakorlatilag a hetedik mennyországban éreztem magam, amikor könyvemet sorozatos formában megjelentették a magazinban. Nem a presztízs növelése volt a célom. Tanítani akartam, és azt szerettem volna, ha az emberek megveszik a könyvemet, mert a szívem mélyén tudtam, hogy a tudományos világban töltött napjaim meg vannak számlálva. Úgy éreztem, hogy ez remek alkalom, amit az univerzális Forrás teremtett számomra, amely tudta, hogy sokkal nagyobb tervei vannak velem, mint amiket akkoriban elképzelhettem volna. Éreztem, hogy Your Erroneous Zones az egyik módja volt annak, hogy mindenkihez eljuttathassam ezeket a gondolatokat, és azt akartam, hogy ezen a világon mindenki megkapja ezt az üzenetet, amelyet Buckminster Fuller ezekkel a szavakkal foglalt össze: Soha ne feledd, hogy belőled csak egy van. Soha ne feledd, hogy ha nem lenne szükség rád, a te saját egyedülálló mivoltodban a Földön, akkor egyáltalán nem is lennél itt. És azt se feledd soha: nem számít, hogy az élet kihívásai és problémái mennyire elviselhetetlennek tűnnek – egyetlen ember is képes változást hozni a világba. Valójában mindig egyetlen ember miatt történik meg minden igazán fontos változás a világban. Meg akartam tanítani másokat, hogy érezzék át teljes mélységében, hogy ők maguk azok az emberek, akik változást hozhatnak. De ami még ennél is fontosabb: olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy én magam is ilyen ember legyek, és tudtam, hogy nem tudnék önmegvalósító lenni, ha tartanék attól, hogy bárki más mit gondol rólam.

32. 1976 áprilisa van, a Kime sugárúton bérelek házat West Babylonban, New Yorkban. Folytatom jól menő magánpraxisomat, és tanítok a St. John’s Egyetemen. Mindemellett száz százalékig eltökélt vagyok, hogy a Your Erroneous Zones üzenetét elvigyem az egész világhoz. Közvetlenül a kiadótól megvásároltam kétezer példányt a könyvből, ami nagyjából egyharmada az egész első kiadásnak. Néhány háztömbnyire az otthonomtól észreveszem, hogy az egyik épületen egy rádióállomás kezdőbetűi virítanak: WBAB. Fogalmam sincs, milyen műsorokat sugároz ez az állomás, de egy péntek délután besétálok az épületbe, és átnyújtom a Your Erroneous Zones egy példányát a recepciós hölgynek. Elmesélem neki, hogy nemrég jelent meg a könyvem, és pár háztömbnyire élek csak onnan, úgyhogy ha esetleg érdekelné az adót egy interjú velem mint helyi szerzővel, akkor nagy örömömre szolgálna, ha vendége lehetnék egy műsoruknak. Másnap felhív az állomás igazgatója, aki észrevette a könyvemet és a telefonszámomat a recepciós asztalán. Azonnal meghív egy aznap sugárzandó műsorba, minthogy az egyik vendég lemondta a meghívást. Természetesen habozás nélkül elfogadom a felkérést. Egy pompás órát töltök el ott azon a szombat reggelen, és egy helyi rádiós készít velem interjút. Ez az első megjelenésem a médiában, és egyszerűen imádom. Néhányan betelefonálnak a műsorba, én pedig rögtönzött válaszokat adok a gyakorlatias megközelítésemről azzal kapcsolatban, hogyan teremtsünk magunknak örömteli életet. Egyre több hívás érkezik, minden bejövő vonal izzik, és mindegyik telefonáló azt szeretné tudni, hol vásárolható meg a könyv. Megadom egy helyi könyvesbolt címét Huntingtonban, ahová elhajtok, amint vége a rádióműsornak. Megkérem a könyvesbolt vezetőjét, hogy vegyen át tőlem tíz könyvet bizományba, minthogy a könyvet a kiadó egyelőre még nem terítette errefelé. Beleegyezik – így most már nemcsak szerző, hanem nagykereskedő is vagyok egy csapásra! Három napon belül ez a könyvesbolt eladja mind a tíz példányt. Szólok a kiadómnak, hogy a Long Island-i könyvesboltokat lássák el a lehető legtöbb példánnyal, mivel onnantól kezdve rendszeresen szerepelni fogok a WBAB adásában. Kitalálom saját marketingmódszeremet: önként meglátogatok kisebb rádióállomásokat, interjúkat adok, felkeltve az érdeklődést a könyvem iránt. A kiadóm korántsem annyira izgatott a Your Erroneous Zones marketingjével és promóciójával kapcsolatban, mint én, bennem azonban pezseg a lelkesedés. A WBAB-s interjúmat követően látom magam, amint pontosan ugyanezt teszem, nemcsak Long Island-en, hanem az egész országban. A lehetőségeim korlátlannak tűnnek, és érzem, hogy új irányba húznak. Ehhez azonban ki kell szabadítanom magam egyre növekvő magánpraxisom számtalan kötelezettsége, de főleg egyetemi professzori feladataim alól. Április 5-én megérkezem a Port Washington-i Schreiber Középiskolába, hogy megtartsam szokásos hétfő esti előadásomat. A hallgatóságnak korábban már szóltam, hogy az előadás után a könyvem megvásárolható, így feleségem és én ötszáz példányt pakolunk ki az autóból. A terem zsúfolásig megtelt – több mint ezerkétszáz ember jött el, és majdnem azonnal eladjuk mind az ötszáz példányt. Teljesen el vagyok képedve! Valami nagyon izgalmas történik – tudom, hogy valami igazán fenomenálisnak vagyok a részese. Belső képernyőmön hirtelen felvillannak a már jól ismert szavak: Tanár vagyok. Egyedül is meg tudom csinálni. Képes vagyok teljes felelősséget vállalni ennek a vállalkozásnak minden aspektusa iránt. Ha kell, még saját könyvesboltot is alapíthatok. Majd én elvégzem a saját marketingemet, ha a kiadó marketingosztálya nem működik együtt velem. És, ami a legfontosabb, fel tudom kelteni az érdeklődést a lehetséges vásárlókban – nem azzal, hogy

árusítom a könyvemet, hanem azzal, hogy imádom, amiről beszélek, és ezt a szeretetet adom el nekik. Ha tetszik nekik, amiről beszélek, és kedvelnek engem, akkor automatikusan meg fogják venni, amit írtam. Valaki, aki rendszeresen látogatja hétfői előadásaimat Port Washingtonban, beajánlott engem vendégnek a WMCA rádióállomás éjszakai műsora házigazdáinak. Candy Jones, a második világháború idejének híres modellje, aki a rádiós személyiséghez, Long John Nebelhez ment feleségül, felhív és megkérdezi: – Hajlandó lenne bejönni a rádióba és végig ott lenni az éjjeli adásban? Természetesen igent mondok. Éjjel fél tizenkettőkor érkezem a rádióhoz, és Candy, Long John és én egy energiától vibráló beszélgetésbe bonyolódunk. Hívásokat is fogadunk a hallgatóktól, és elkezdek tanácsokat adni az adásban a legkülönfélébb embereknek New Yorkban és környékén. Kamionsofőrök, álmatlanságban szenvedők, magányos özvegyek, tébolyodott késő éjjeli fanatikusok – a telefonvonalak izzanak. Mielőtt reggel hat órakor hazafelé készülődnék, megkérnek, hogy jöjjek el újra a következő héten. Long John Nebel és Candy is hatalmas nyílt reklámot csinál írásomnak, arra biztatva a hallgatókat, hogy menjenek és vegyék meg ezt a fontos könyvet, és kérjék meg a helyi könyvesboltokat, hogy szerezzék be. A következő héten visszatérek, hogy együtt vezessem a műsort Long Johnnal, mivel Candy nem ér rá aznap. Long Johnt előrehaladott stádiumban lévő prosztatarákkal diagnosztizálták, és láthatóan nagy fájdalmai vannak. Egy kifejezetten neki tervezett párnán ül, hogy enyhíthesse valamennyire kényelmetlenségét. Kis idő múltán magamra hagy a mikrofonnál, rajtam kívül csak a telefonokat kezelő és a hívásokat szűrő munkatárs van még ott. Nagyon izgatott vagyok, amiért az egyik legnagyobb rádióállomás vendége lehetek Amerika legnagyobb városában, és öt óra áll rendelkezésemre, hogy hívásokat fogadjak, és mesélhessek a hallgatóknak nemrég megjelent könyvemről. Egész éjszaka csöngenek a telefonok, és amikor hazaindulok, közlik velem, hogy a WMCA-n való szereplésem kivételesen magas hallgatószámot hozott az állomásnak. Ezután állandó vendége leszek Long John és Candy rádióműsorának, és minden műsor után, amelyben szerepelek, a könyvemet az utolsó példányig eladják minden New York-i és környéki könyvesboltban. Hirtelen azon veszem észre magam, hogy egyéb rádióállomások is felkérnek, hogy legyek a műsoraik vendége. Ezek a szereplések mindig spontánul, előre nem tervezetten történnek. Azonban az izgatottság belső ragyogásának ellenére, amit afelett érzek, hogy képes vagyok ilyen sok embert elérni, és mert látom, hogy egyre többet és többet adok el a könyvemből, azt is egyre inkább érzem, hogy kezdek százfelé szakadni. Hogy egész éjjel nem alszom a rádiós szereplés miatt, az egy dolog – de hogy azután egész nap páciensekkel kell foglalkoznom, vagy frissen és kipihenten meg kell jelennem, hogy diákokkal találkozzak, bizottsági ülésekre járjak és megtartsak egy egész órarendnyi előadást, nem éppen a hosszú és egészséges élet receptje. Május van, és a Your Erroneous Zones már két hónapja megjelent. Sehogy sem tudom ráragasztani a könyvem iránti lelkesedésemet a T. Y. Crowell döntéshozóira, bár Paul rendkívüli módon támogatta erőfeszítéseimet, hogy könyvem megkapja azt az elismerést, amelyet mindkettőnk szerint valóban megérdemel. Fejembe vettem, hogy elindulok egy országos reklámkörútra, annak ellenére, hogy a kiadó világosan értésemre adta: nincs pénzügyi kerete ilyesmire. A Your Erroneous Zonest listás könyvnek tervezték. Ez azt jelenti, hogy az újonnan megjelenő könyvek tavaszi listájára szánták, és ha az első kiadásnak mind a hatezer példánya elkel, akkor sikerként könyvelik el, és a kiadó részéről ezzel le is zárul a történet. Nekem azonban

más elképzelésem van erről. Én egy erősen motivált, könnyen lelkesedő elsőkönyves szerző vagyok, aki egyelőre még naiv és tapasztalatlan a nagy kaliberű New York-i könyvkiadás területén. Tudom, mire érzek késztetést, és más lehetőség szóba sem jöhet. Magánpraxisom minden páciensét tájékoztatom, hogy a hónap végén felszámolom a rendelőmet, minthogy egyszerűen nincs erőm ilyen ütemben folytatni tovább. Pácienseim nagyon csalódottak, azonban már a kezdetektől tisztában voltak azzal, hogy amikor terápiára jelentkeztek, nem jóbarátot vásárolnak a pénzükön, hanem terapeutát. Én a rövid távú tanácsadás híve vagyok, elsősorban arra fektetem a hangsúlyt, hogy gyakorlati megoldásokkal álljak elő pácienseim számára, amelyekkel le tudják győzni önszabotáló gondolkodásmódjukat és viselkedésüket. A hozzáállásom a következő: Gyere el a terápiás foglalkozásokra, és távozz új eszközökkel. Nem fogunk vég nélkül a kora gyermekkori traumáiddal foglalkozni. Nekem nem ez a módszerem. A hosszadalmas pszichoanalízis nagyon hasznos tud lenni, csakhogy én nem ezt az irányzatot képviselem. Május 30-án bezárom tehát a rendelőmet, és megszabadulok attól a kényszertől, hogy egy bizonyos időben egy bizonyos helyen legyek a hét minden napján. Most már szabadabban lélegzem – de maradt még pár kötelék, amelyet el kell vágnom, mielőtt azt tehetem, ami nem szűnő sürgetéssel hív engem.

Amikor van egy mélyen és határozottan beágyazott belső képünk, hogy mit szeretnénk tenni, akkor mindenütt körülvesznek minket saját dharmánk beteljesítésének lehetőségei. Visszatekintek most 1976-os cselekedeteimre, amikor a Your Erroneous Zones megjelent, és világosan látom, hogyan hozott összhangba az univerzum mindazokkal az emberekkel és körülményekkel, akikre és amelyekre szükségem volt, hogy utamat a megfelelő irányban folytathassam – bár akkor még fogalmam sem volt arról, pontosan mi lesz az úti célom. Megtanultam ezt a fajta tudatosságot gyakorolni még az olyan hétköznapi dolgokban is, mint például a parkolóhely-keresés. Sokkal gyakrabban jelennek meg parkolóhelyek, amikor belső szándékom arra irányul, hogy találjak egyet, ahelyett hogy arra gondolnék: ilyenkor lehetetlenség itt parkolóhelyet találni. Az életre igent mondó, minden lehetőségre nyitott belső látomás ösztönöz minket arra, hogy érdeklődéssel nézzünk szét magunk körül, és megragadjuk a legapróbb jelet is, amely arra mutat, hogy a helyes irányba tartunk, valamint arra, hogy az legyen az elvárásunk, hogy a dolgok kedvünk szerint alakulnak Ez mind az összhangba kerülésről szól, amiről már nagyon sokat írtam azóta, hogy a Your Erroneous Zones először megjelent. Akkor még nem tudtam, de azzal, hogy olyan erősen ragaszkodtam egy belső képhez, összhangba hoztam magam az egyetlen isteni elmével – amelynek én magam is része vagyok –, és lehetővé tettem a nagy Tao számára, hogy olyan tapasztalatokat kínáljon nekem a fizikai világban, amelyek összhangban voltak saját isteni sorsommal. Amint elkezdtem jobban odafigyelni, megláttam a mágikus szinkronicitások megnyilvánulását. Akkoriban mindezt csupán jó szerencsének tudtam be, vagy épp bizarr véletlen egybeeséseknek. Most azonban már világosan látom, mi is volt valójában. Bizonyára több ezerszer elsétálhattam már amellett a WBAB felirat mellett, mielőtt új

szemekkel néztem rá. A tanító tehát mindvégig ott volt, de összhangba kellett kerülnöm vele, mielőtt megláttam, hogy micsoda fantasztikus lehetőséget is rejt. Afelé irányítottak, hogy kopogtassak be azon az ajtón, és volt egy láthatatlan kapcsolat köztem, a recepciós hölgy, a rádióállomás igazgatója és a műsorvezető között, sőt a vendég között, aki aznap lemondta műsorbeli szereplését, és az emberek között, akiknek rajta kívül szerepük volt abban, hogy lemondta a műsort, továbbá az összes többi ember és körülmény között. Ugyanez érvényes minden emberre, akik abban játszottak szerepet, hogy a WMCA állomáshoz kerüljek és minden másban is, ami az életemben lezajlik egészen a jelen pillanatig. Az összhangba kerülésem a nyitja annak is, hogy most már tisztán látok. Egy belső lángként égő képet alkalmazva fenntartottam vágyamat – figyelmemet semmi sem terelhette el –, és elkezdtem minden körülményre mint jelre figyelni. Nem a szerencse terelt engem akkoriban valami felé, hanem az a hajlandóságom, hogy kitartsak egy belső látomással kapcsolatban, amíg ez szándékommá nem vált – és akkor alázatosan kövessem ösztöneimet, hogy mondjak igent minden utamba kerülő lehetőségre. Azzal, hogy aktív és eltántoríthatatlan voltam, lehetővé tettem, hogy olyan ajtók nyíljanak meg előttem, amelyek egyébként zárva maradtak volna, vagy ami még rosszabb, észre sem vettem volna őket. Most már tudom, hogy nem akarom többé figyelmen kívül hagyni a legapróbb futó gondolatot sem egy olyan elképzeléssel kapcsolatban, amelynek épp a nyomában járok. Az ilyen gondolatok az Isteni elmétől származó közlések, amelyből minden ered – még a gondolataink is. Látom már, hogy a bennem égő vágy egyáltalán nem arra irányult, hogy gazdag vagy híres legyek, sőt még arra sem, hogy rengeteg könyvet adjak el. Inkább annak biztos tudata volt, hogy ez a feladatom, amely felé mennem kell. Válaszolnom kellett erre a belső hívásra, mert különben élettelenné váltam volna legbelül, és próbáltam volna rájönni, miért nem érzem kiteljesedettnek magam. Amint igent mondtam erre a hívásra, azonnal tudtam, mit kell tennem. Tudtam, hogy fel kell számolnom a rendelőmet, és szabaddá kell tennem magam. Tudtam azt is, hogy hatékony lehetek a médiában, hiszen adásba kerülhettem. Ha bármikor igent mondtam egy újabb interjúra, vagy arra, hogy fenn maradjak egész éjjel, egy újabb ajtó nyílt meg előttem mintegy varázsütésre, új felfedezendő lehetőségeket tárva elém. A Tao Te Kingben Lao-ce beszél annak fontosságáról, hogy kis dolgokban gondolkodjunk, és ne túl nagy távlatokban, vagy ahogy ő mondja, egy ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. Ha akkoriban túlságosan nagy lépésekben gondolkodtam volna, akkor elmentem volna a WBAB otthonomtól kéttömbnyire lévő parányi rádióállomása mellett. Mégis, egy egyszerű kopogtatás egy rádióállomás ajtaján, amelynek talán ha tíz wattnyi részesedése volt az ország rádióműsoraiban, olyan sok ajtót nyitott meg előttem. Most már világosan látom, hogy egyetlen kis lépés is egy újabbhoz vezet. Ösztönösen elkezdtem kis lépéseket tenni a célom felé – és ez az ösztönöm az univerzumnak annak a forrásából eredt, amely mindent és mindenkit irányít. Minden nagyszerű dolog egyetlen apró lépéssel kezdődik. Mindig is nagyon tetszett A szénbányász lánya című film, amely Loretta Lynn, egy Butcher Hollow-ból, Kentuckyból származó countryénekesnő történetét dolgozza fel, aki később legendává vált. Loretta is egyik rádióállomástól a másikig jár, fáradhatatlanul terjeszti a felvételeit, remélve, hogy legalább az egyiket lejátsszák majd a rádióban. És imádom barátom, Joe Girard jól ismert mondását is: „A sikerhez vezető lift nem működik. Használja a lépcsőt… egyszerre csak egyet lépve.” Hálás vagyok azért a belső tudásomért, amivel hajlandó vagyok megtenni azt az első lépést.

33. Éppen csak befejeztem a tavaszi szemesztert a St. John’s Egyetemen, és azon gondolkodom, mit fogok csinálni 1976 nyarán és azután. 1962 óta minden nyáron vagy egyetemre jártam, vagy tanítottam ott. Felajánlották, hogy tartsak egy teljes órarendes kurzust a következő héttől kezdődően, és néhány nap alatt választ kell adnom, elvállalom-e. Nyugat felé hajtok a Long Island-i autópályán az egyetem felé, hogy néhány zárójegyet kiosszak a diákjaimnak, akik egy általam felügyelt gyakornoki programban vettek részt az elmúlt szemeszter során. Rendszeresen szerepeltem egy sor New York-i rádióállomás műsorában, könyvem pedig lassabban bár, de folyamatosan fogy. Hirtelen elborít az érzelem. Emlékszem arra a zaklatottságra, amelyet öt évvel ezelőtt tapasztaltam, amikor azzal a döntéssel küzdöttem, hogy elhagyjam-e Detroitot, és eljöjjek-e ide, a Nagy Almába. Látom magam előtt dr. Peters nyugodt arcát, amint akkor tanácsot ad. És most itt vagyok megint, két választás között őrlődve – az egyik biztonságot és kényelmet nyújt számomra, a másik pedig az ismeretlent. Írtam egy fejezetet a Your Erroneous Zonesban „Az ismeretlen felfedezése” címmel, amelybe belevettem Robert Frost Járatlan út című versét is. Tegnap éjjel a rádióban Long John Nebellel idéztem a vers utolsó sorait: Az út az erdőn kétfelé ment – A kevésbé járt tetszett nekem, És így lett mind ami lett, talán.{6}

Hirtelen világosság gyúl bennem, méghozzá oly módon, amelyet azóta nem tapasztaltam, hogy beszéltem Millie Petersszel 1971-ben Detroitban. Teljesen elborít a megértés fénye. Nincs már bennem konfliktus. Lehúzódom az út szélére, könnyek csorognak le az arcomon. Az a határozott érzésem támad, hogy átölel egy szerető útmutató lélek. Ez az, amit Maslow csúcsélménynek nevez. Ezt a kifejezést használta arra az élményre, amikor egy szinte eksztatikus, különösen örömteli állapotba kerülünk, amelyet átjár egy szavakkal kifejezhetetlen misztikus és spirituális lényeg. Maslow szerint ez pillanatoktól akár percekig is eltarthat, ez idő alatt pedig a legmagasabb szintű boldogságot és harmóniát tapasztaljuk meg, és azt érezzük, hogy a lehetőségeink száma végtelen. Úgy nevezte ezeket egyszer, mint a megnövekedett tudatosság természetfeletti epizódjait. Ebben a pillanatban egy ilyen természetfeletti állapotban vagyok itt a Long Island-i autópályán. A felé irányítottak, hogy a járatlan utat válasszam, és tudom már, mit fogok tenni – vagyis mi az, amit egészen biztosan tennem kell. Nem hívom fel a feleségemet vagy a lányomat; nincs szükségem tanácsra. Megláttam a fényt, és már Látok, nagy l-lel! Ez már egy eldöntött dolog. Ismét útnak indulok az autópályán, majd beállok parkolóhelyemre a Marillac Hall mellett, felmegyek a második emeletre, és közlöm a titkárnővel, hogy beszélni szeretnék Sarah Fasenmyer dékánasszonnyal. Biztosítom arról, hogy néhány percnél tovább nem tartom fel. Izgatottan közlöm a dékánnal, hogy a szemeszter végével – ami mától három nap múlva lesz – felmondom állásomat az egyetemen. Megkér, hogy vegyek ki szabadságot a nyárra, és gondoljam át az ügyet. – Kérem, gondolja át még egyszer – mondja. – Nagy jövő állhat nálunk Ön előtt, és hatalmas lehetőségek. Az egyetemünkkel való kapcsolat rendkívül előnyös lehet Önnek. Egyetértek vele abban, hogy ez valóban kockázatos lépés most, amikor ilyen bizonytalan idők járnak, és tudom, hogy el fogom veszíteni a professzori státusszal járó összes előnyt – a

korai nyugdíjazás lehetőségét, a magánnyugdíj-pénztári hozzájárulást és egy stabil állás biztonságát. Figyelmesen végighallgatom, de már bepillantást nyertem a jövőmbe, és amit ott láttam, az már kézzelfogható tény számomra. Elmondom a dékánnak, hogy tisztában vagyok a kockázatokkal, gondosan mérlegeltem őket, és mindezekkel együtt döntöttem úgy, hogy felmondom az állásomat. Izgalom jár át. Kijövök a dékán irodájából, majd felmegyek egy emelettel fentebbi saját irodámba. Felhívom a feleségemet és a lányomat a hírrel, és mindketten kitörő örömmel fogadják döntésemet. Beszélek dr. Bob Doyle-lal is, mire ő teljesen megdöbben – ugyanakkor rendkívüli módon támogat is elhatározásomban. Azt mondja, hogy véleménye szerint hatalmas őrültség, hogy ekkora biztonságot feladok egy álom kedvéért, ami lehet, hogy valóra sem válik. Emlékeztet a lehetséges anyagi következményekre: nem lesz garantált jövedelmem, sem pedig egyéb juttatások, és különösen arra kellene gondolnom, hogy mi lesz a családommal. Engem azonban nem lehet eltéríteni a szándékomtól. Visszagondolok a színtiszta örömre, ami átjárt a természetfeletti csúcsélmény során, amit csupán egy órával azelőtt éltem át az autómban ülve, miközben hazafelé vagy épp munkahelyükre tartó autósok ezrei söpörtek el mellettem. Már nem vagyok közülük való: most már végre a saját utamon járok. Mindent, amit innentől kezdve teszek, a saját elgondolásaim alapján teszem. A kollégáim gratulálnak, a titkárnőm zokogni kezd, és elmondja, mennyire szeretett velem dolgozni az elmúlt öt évben. Kirámolom az íróasztalomat, megadom a zárójegyeket, és lesétálok három emeletet, majd a saját kis békeszigetem felé veszem az irányt. Mély, meditatív csendbe merülök. Semmit nem kérek. Sem segítséget… sem útmutatást… egyáltalán semmit. Azt a harminc percet, amíg még a St. John’s Egyetem professzora vagyok, egy szikladarab tetején üldögélve töltöm, hallgatva a madarakat meg a szél susogását az ágak közt. Mély nagyrabecsülést érzek. Köszönetet mondok annak, akárki vagy akármi is volt az, ami átjárt engem néhány órával ezelőtt, és olyan ragyogó kegyelmet és világosságot bocsátott rám. Harminchat évesen, most először vagyok önfoglalkoztató, és elképedek a lehetőségeimtől.

Az a kvantumpillanat, amelyet a Long Island-i autópályán éltem át, és az azt követő majdnem azonnali cselekedeteim még ma is élénken élnek az emlékeimben. Írtam ezekről a kvantumpillanatokról mint olyan csúcsélményekről, amelyek azonnal új irányba hajtanak minket, és amelyeknek megvan a lehetőségük arra, hogy megváltoztassák a tudatosságot egy magasabb állapot felé, ahol tudatos kapcsolatot teremtünk magasabb énünkkel. Ezek a megvilágosodások és hirtelen megértések sok írásomnak témái voltak, és kezdtem úgy látni őket, mint látogatásokat egy magasabb birodalomból. Írtam korábban apám sírja mellett átélt tapasztalatomról mint az egyik ilyen kvantumpillanatról, vagy amit dr. Maslow a megértés majdnem természetfeletti pillanatainak nevezett, amelyek gyakran sorsfordítóak. Négy fő vonásuk van ezeknek a kvantumpillanatoknak, amelyekről beszéltem a mozifilmemben és A váltás: az ambíciótól az értelemig című könyvemben. Először is, ezek mindig meglepőek. A megértésnek az a pillanata ott az autómban munkába menet egyszerűen a semmiből támadt. Másodszor: nagyon élénkek. Sok-sok évvel később még ma is pontosan tudom, mit viseltem aznap, és még az Oldsmobile Cutlassom kárpitjának színét is meg tudom mondani. Még mindig tisztán látom magam előtt a jelzőtáblákat az autópályán, látom az autókat elsuhanni mellettem, és érzem a járművek végtelen folyamából felszálló benzingőzt. Harmadszor, a

kvantumpillanatok mindig jószándékúak. Emlékszem, milyen totálisan üdvözültnek éreztem magam, amikor az az angyali felhő elborított. Libabőrös lettem, vagy ahogy lányom nevezi: „izgipöttyök” jelentek meg rajtam. És végül, negyedjére: ezek a pillanatok sokáig velünk maradnak. Íme, itt a bizonyítéka – majdnem negyven évvel később is úgy emlékszem erre az eseményre, mintha csak egy órája történt volna. Valami leírhatatlan történt velem azon a júniusi napon 1976-ban, és segített nekem véghezvinni egy nem túl kényelmes váltást az életemben. Azóta már jó néhányszor megtörtént velem, hogy azon tanakodtam, milyen irányba folytassam tovább az életemet. Teljesen megbízom ezekben a csúcsélménypillanatokban, és nemcsak hogy támaszkodom rájuk, de kifejezetten meg is hívom őket az életembe. Minél biztosabban tudtam, mi életem célja, annál könnyebben voltam képes hozzáférni ehhez az élénk, érzelmileg telített energiához. Tisztán látható, hogy az ilyen pillanatok – mint például amit azon a napon éltem át, amikor felmondtam az egyetemen – egy önmegvalósítóbb élet jellemzői. Ahogy az emberek kezdenek összhangba kerülni eredeti szándékukkal, és életcéljuknak megfelelően élik életüket, meghívják életükbe a legmagasabb szintű útmutatást. Megtanultam, hogy az egyetlen módja, hogy hozzáférjünk a felemelkedett mesterek segítségéhez, ha hozzájuk hasonlóvá válunk, hogy felismerhessék magukat bennünk. Nem sok értelme van segítségért és útmutatásért imádkozni, ha közben egoközpontú életet élünk. Életemnek abban a pillanatában csak annyit akartam tenni, hogy megosszam másokkal is a varázslatot, amit amiatt éreztem, hogy rengeteg ember életét érintettem meg a betelefonálós rádióműsorokon és az országos lapban közölt könyvemen keresztül, és erre bizonyíték az ország minden pontjáról kapott számtalan levél. Nem az egóm vezérelt – mégsem gondoltam volna, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan spirituális tanácsot kapok a mennyekből. Azért tudtam összhangba kerülni a minden teremtményért felelő egyetlen isteni elmével, mert arra koncentráltam, hogy szolgáljak, és nem arra, hogy kapjak. Már látom, hogy éppen akkor kezdtem az új tudatosság szemszögéből élni, amikor elkezdtem hasonlóvá válni azokhoz, akiknek életcéljuk az isteni szeretet nevében való szolgálat. Ha ők meglátják magukat ebben az energiában, el tudnak, és el is fognak vezetni minket egy istentudatosabb útra. Most, ahogy ebből a perspektívámból visszanézek minderre, érzem, hogy akkor egyfajta felemelkedett mester kiképzőprogramban vettem részt. Sokáig jártam az utam hamis énem, vagyis egóm markában vergődve, de amikor végül képes voltam lefejteni magamról szorítását, éreztem a különbséget. Elfeledkeztem magamról, és inkább arra koncentráltam, hogy kinyújtsam a kezemet mások felé is, és szolgáljak, pusztán azért, mert jó érzés volt így tenni, anélkül hogy figyelembe vettem volna az ennek eredményeként megjelenő anyagi sikert. Hogy lemondtam egy biztos professzori állásról, és nemhogy a „kevésbé járt”, de a „teljesen járatlan” utat választottam, az olyan spirituális látogatás eredménye volt, amit a mai napig képtelen vagyok tökéletesen megmagyarázni. Akkor még nem tudtam, hogy a Your Erroneous Zones csak az első volt a következő harmincnyolc év általam írt negyvenegy könyve közül, és azt sem sejtettem, hogy küldetésem szerint emberek millióinak életét fogom befolyásolni világszerte. Biztos vagyok abban, hogy az egyetlen isteni elme, a nagy Tao, Isten – vagy bármilyen más névvel illetjük – teljes mértékben tudatában volt dharmámnak, amelynek teljesítését vállaltam, és bizonyára tudta azt is, hogy mindezt nem tudnám végrehajtani egy tekintélyes New York-i egyetem professzorának kényelmes és biztonságos életét élve. A Your Erroneous Zones hatodik fejezetében azt állítom, hogy „csak a bizonytalan emberek törekednek a biztonságra”, és azt a fejezetet egy Albert Einsteintől származó idézettel kezdem: „A leggyönyörűbb dolog, amit megtapasztalhatunk, a titokzatos. Ez minden művészet és

a tudomány valódi forrása.” Éppen készültem tehát arra, hogy megtanítsam ezeket a gondolatokat olyanoknak, aki a mindig elillanó biztonságot hajszolják. Biztos vagyok abban, hogy a felemelkedett mesterek, akik figyelnek rám és vezetnek utamon, tudatában voltak a bennem élő nagy bizonytalanságnak és tudták, hogy nagyon fontos volt, hogy olyan ösvényre léphessek, amelyen tapasztalatból tudok beszélni, és nem csak elméletre hagyatkozva.

34. Telefonon beszélek a kiadóm, a T. Y. Crowell alelnökével: meg szeretném tudni, mennyire kelendő a könyvem. Miután kikeresi az adatokat, azt mondja: – Amikor az összes első kiadású példány elkel a könyvéből, megyünk tovább a nyári listára. Ezt elsőkönyves szerzőként sikernek kellene elkönyvelnie. Én viszont azt érzem, hogy a Your Erroneous Zones így gyakorlatilag elfonnyad a szőlőtőkén, mielőtt esélyt adnának neki a megérésre, így gigantikus nyűggé válok a kiadó főhadiszállásán dolgozó összes főmufti számára. Beszélek a promócióért felelős vezetőkkel, akik közlik, hogy nincs költségvetési keret a könyvem népszerűsítésére. Beszélek a marketingosztályon dolgozó emberekkel is, ők pedig arról tájékoztatnak, hogy a könyvem számára nincs kidolgozott marketingstratégiájuk. Próbálok telefonon elérni minden olyan embert, aki felelős könyvem boltbeli terítéséért, de senki sem hív vissza. Úgy érzem, mintha minden egyszerre csak megdermedt volna. Itt állok a patthelyzet kellős közepén, ami nagyon új számomra. Minden túl nagy – túl sok részleg, amelyek nem kommunikálnak egymással, és aztán egymást vádolják azzal, hogy nem elég hatékonyak. Nagyon szeretnék tenni valamit, ami összhangban van a könyvemmel és magammal kapcsolatos látomásommal. Azonban úgy tűnik, mintha egyre csak akadályokba ütköznék, bárkivel is találkozom az ügyben. Elhatározom hát, hogy a saját kezembe veszem a dolgot. Úgy kalkulálok, hogy ha az összes első kiadású könyvet eladják, amíg a könyv még a tavaszi listán van, akkor kénytelenek lesznek újranyomtatni. Egyetlen telefonhívás eredményeképp egyszerre csak könyvesbolttá válok: én leszek a Wayne Dyer Könyvek West Babylonban, New Yorkban. Felhívom a kiadómat, könyvesbolt-tulajdonosként mutatkozom be, és az első kiadás összes megmaradt példányát megrendelem, és „üzletembe”, vagyis a garázsomba szállíttatom. Két nappal később felhívom ugyanazt az alelnököt a kiadónál, akit korábban, és megkérem, ellenőrizze ismét a könyvem aktuális eladási adatait. Már elege van belőlem, mert a Your Erroneous Zones három hónappal korábbi, márciusi megjelenése óta folyamatos fejfájást okoztam neki minimum heti kétszeri zaklatásommal. Az alelnök ismét megnézi az adatokat, hogy tájékoztathasson a raktárjelentésről, arra számítva, hogy ugyanazt a számot fogja mondani, mint néhány nappal azelőtti beszélgetésünkkor. Mikor ismét a füléhez emeli a telefont, közli, hogy valószínűleg most kaphatták fel a könyvet, mert az egész első kiadást eladták – méghozzá nem bizományba. Mire én megkérdem, hogy ezek fényében mit szándékozik tenni a továbbiakban, erre megnyom egy gombot, és megrendel egy újabb szériát. Ezúttal azonban jóval kisebb a példányszám, csupán kettőezer-ötszáz. Egy héttel később felvásárolom a második kiadás összes példányát is, így már több mint négyezer könyv van a garázsomban. A kiadóm arra kényszerül, hogy harmadjára is kiadja a könyvet, és most már kezdenek nagyobb érdeklődést mutatni iránta. Mindeközben továbbra is járok a rádióműsorokba, és árusítom a könyvemet a hétfő esti előadásaimon Port Washingtonban. Elmegyek annyi New York környéki könyvesboltba, amennyibe csak tudok. Magammal viszem a Your Erroneous Zones példányait, és megkérem őket, hogy bizományba vegyenek át belőle párat. Majd amikor szerepelek egy-egy rádióműsorban, megemlítem azoknak a könyvesboltoknak a nevét, amelyekben kapható a könyvem. Reklámozom, amikor csak valaki betelefonál a műsorba, és elmondom a hallgatóknak, hogy pontosan hol tudják megvásárolni, amitől persze a könyvesboltok tulajdonosai nagyon boldogok lesznek. Néhány ilyen boltlátogatás

után azonban már nem kell eljátszanom a nagykereskedő és pénzbegyűjtő szerepét, minthogy a könyvkereskedők elkezdik a megszokott csatornákon keresztül megvenni könyvem példányait. Saját magam könyvesboltja lettem, saját marketingtervem van, és én ügyelek a terítésre és a szállításra is. Paul Fargis, akinek kezét szintén megköti a New York-i könyvkiadás hatalmas gépezete, tud a tevékenykedésemről, és próbál meggyőzni, hogy írjam meg a könyv folytatását. Ez nekem egyelőre még korainak tűnik – még csak most járok erőfeszítéseim kezdeti szakaszában, hogy megosszam a Your Erroneous Zones üzenetét a világgal. Úgy egyezünk meg Paullal, hogy a következő évben írok még egy könyvet. Most már saját reklámkampánytervemen dolgozom, minthogy beszéltem a marketingosztály fejével a T. Y. Crowellnél, akit kissé megrendít állandó zaklatásom. Híre megy, hogy olyan első könyves szerző vagyok, aki nyilvánvalóan nincs tisztában a New York-i könyvkiadás működésével, és aki ráadásul azt sem igazán tudja, hol a helye. Kérdezgetni kezdem, hogy hogyan lehetne a könyvet az egész országgal megismertetni, hogy mindenhol kapható legyen. Azt válaszolja, hogy az egyetlen módja, hogy az egész országban mindenki halljon a könyvről a médián keresztül, ha olyan országosan sugárzott műsorban tűnik föl, mint például a The Tonight Show, a The Phil Donahue Show, a Today show és hasonlók. Egy Donna Gould nevű fiatal hölgyet adnak mellém segítségül, aki a promóciós osztályon dolgozik, hogy onnantól ő foglalkozzon velem. Donna imádja a könyvet, és szeret velem dolgozni, de az ő kezét is megköti a tény, hogy egyáltalán nem különítettek el pénzt a Your Erroneous Zones promóciójára. Utazni sem tudok, mert erre sincs kiutalva költségtérítés. Ezeknek az országos show-műsoroknak a szervezői közül pedig egyáltalán senkit nem izgat az ötlet, hogy egy teljesen ismeretlen pszichológust betegyenek a műsoraikba, különösen az első könyve kapcsán. Donna fiatal és tele van energiával, de neki sem áll hatalmában felülírni a rendszer szabályait, amelyben dolgozik. Írok egy hosszú, szenvedélyes hangvételű levelet a marketingosztály igazgatójának, amelyben tájékoztatom, hogy tudok egy más módszert arra, hogy Amerikában mindenkihez eljuthassak a médián keresztül, mégpedig úgy, hogy én magam keresem fel őket. Nincs szükségem finanszírozásra, fizetni fogom a saját kiadásaimat. Saját magam fogom bejárni az egész országot. Elmegyek a kisebb piacokra a könyvvel a tarsolyomban, és én magam fogom terjeszteni, reklámozni és kiszállítani, mint ahogy azt eddig is sikeresen tettem három állam területén is a megelőző néhány hónapban. A kiadóm még soha nem találkozott hozzám hasonló szerzővel. Megpróbálnak lebeszélni az ötletről, de az a bizonyos belső tűz azt súgja nekem, hogy felejtsek el minden ellenállást, amivel csak találkozom, és figyeljek elhallgattathatatlan belső hívásomra, és bátran kövessem. Ezt az ügyet egyes egyedül kell véghezvinnem. Végeztem a bürokrácia hálójában vergődéssel. A magam módján fogom ezt megcsinálni, és tudom, hogy az úton megkapom a szükséges útmutatást is. Majd szétvet a lelkesedés. Donna Gould elvállalja, hogy velem dolgozik, otthonról – igazi angyal. Azt is mondja, hogy közepes méretű városokba látogassak el, mint például az ohiói Columbus, és ő majd felhívja a rádió- és tévéállomásokat. Fáradozásáért annyit fogok majd fizetni neki, amennyit csak tudok, de alapvetően azért teszi mindezt, mert hisz bennem és az üzenetben, amit terjeszteni szeretnék. 1976 júniusának közepén járunk. Lányom, Tracy nyolcéves; mesélek neki arról, hogy elutazom egy csodálatos kalandra, amelynek során meglátogatok mindenféle várost szerte az országban: északon, délen, keleten és nyugaton. Nagyon lelkesíti az ötlet, így ő is szeretne jönni. A feleségem is benne van. Egy szempillantás alatt bepakolunk a kocsiba, telerakjuk terjesztésre szánt könyvekkel, és feleségemmel elvisszük Tracyt és a barátnőjét, Robint egy egész országon

átívelő kalandra. A lehető legtöbb műsorba szeretnék eljutni, ahol szívesen látnának vendégként. Donna folyamatosan szervezi nekem az interjúkat. Az a tervem, hogy pár rádióadásban bejelentem, hogy a könyvem kapható bizonyos könyvesboltokban, amelyeket előzőleg kinéztem magamnak. A műsor után ezen boltok felé veszem az irányt. Gyakran a feleségem telefonál be a műsorba, és érdeklődik, hol lehet megvásárolni a könyvet, amiről ez a lenyűgöző szerző épp beszél a rádióban. A boltban mondják, hogy már volt néhány érdeklődő, így hajlandók bizományba átvenni tőlem azt a mintegy tucatnyi példányt, amellyel felpakoltan oda érkezem. Napjaim azzal telnek, hogy vezetek, bejelentkezek egy hotelbe, majd állomásról állomásra járok, miután megtaláltam őket egy rongyosra nyűtt térkép segítségével. Nem ritka, hogy jó pár napig az adott városban maradok, és napi egy tucat interjút adok. Gyakran egész éjjel fent vagyok az éjszakai betelefonálós adások miatt. Donna hihetetlenül hatékony. Minél több interjút adok, annál inkább elterjed a híre, hogy lenyűgöző műsorokat lehet velem készíteni. Lassan médiaterapeutává válok, és nincs hiány olyan rádióállomásokból, amelyek hajlandók meghívni a műsorukba. Keresztülutazunk az országon, én pedig minden városban, ahol megállunk, annyi interjút adok, amennyi csak lehetséges. A könyvre kezd felfigyelni végre saját kiadóm is, mivel minden interjúm után egyre több rendelés érkezik hozzájuk. A Your Erroneous Zonest tehát hamarosan negyedjére is kiadják, és Donnának végre sikerül engedélyt szereznie a T. Y. Crowelltől, hogy rendes munkaidőben, tehát napközben dolgozhasson velem. A marketingosztály is kap némi pénz a könyvem reklámozására. És akkor érkezik a sorsfordító hívás a The Tonight Show-nál dolgozó Howard Papushtól. Szeptemberben az ügynököm, Artie Pine és szerkesztőm, Paul Fargis közlik velem, hogy a Your Erroneous Zones a következő vasárnap először jelenik meg a The New York Times bestsellerlistáján. Számomra ez egyenértékű azzal, mint amikor egy színész megkapja az Oscar-díjat.

Ha innen tekintek vissza a New York-i kiadómmal szemben érzett dühös csalódottságomra, már látom, mekkora áldást hozott nekem a könyvem iránti közönyük. Így megadatott nekem az a csodálatos lehetőség, hogy sorsomat a saját kezembe vegyem, és ennek eredményeképp senki mást ne hibáztassak, ha a dolgok esetleg nem a kedvem szerint alakulnak. Ezt a leckét addig is gyakoroltam már életemben, de ez most egy nagyon nagyszabású alkalom volt erre. Amikor lényegében azt közölték velem, hogy a könyvem gyakorlatilag a feledés homályába fog veszni, ha hagyom, hogy más emberek döntsenek a folyamatról, nem fogadtam el ezt a lehetőséget, és egy másikat választottam. Mondhattam volna azt is: „Oké, gondolom, így megy ez a tekintélyes New York-i kiadóknál. Én csak apró része vagyok ennek a gépezetnek, tehát elfogadom, bárhogyan is döntenek a fejem felett a könyvemről.” Viszonylag sikeres volt a könyvem, és mondhattam volna erre csupán azt, hogy köszönöm szépen, és hagyhattam volna az egészet a feledés homályába merülni. A másik választási lehetőség az volt, hogy nem hagyom, hogy bárki más véleménye útját állja annak, amit mélyen elhelyeztem képzeletemben, és azt választom, hogy teljes felelősséget vállalok ennek a kalandnak minden egyes lépéséért. A marketingosztály igazgatójának írt levélbe belevettem egy számomra nagyon különleges idézetet, amelyet mindig is nagyon szerettem:

„Amikor Nagy Sándor ellátogatott kora legnagyobb spirituális mesteréhez, Diogenészhez, és megkérdezte, hogy tehetne-e valamit a híres tanárért, Diogenész így válaszolt: Csak ne álld el előlem a Napot!” Én sem kértem a T. Y. Crowellt, hogy bármilyen költségemet fizesse, sőt még arra sem tartottam igényt, hogy segítsen az interjúk leszervezésében. Csupán valamiféle megerősítést kértem arra nézve, hogy nem fogják akadályozni a dolgomat azzal, hogy megnehezítik könyvem újrakiadását és szállítását pusztán azért, mert nem fogadtam el a szerepet, amit nekem mint szerzőnek kijelöltek. Volt egy belső meggyőződésem arról, hogy mi az, amit tenni akarok. Tudtam, nem dönthetek úgy, hogy csak tehetetlenül állok, és hagyom, hogy minden álmom megsemmisüljön, mert a nálam tapasztaltabbak úgy érezték, ők jobban értenek hozzá. Egyszerűen megkértem hát őket, hogy ne állják el előlem a Napot, és engedjék, hogy a saját látomásom vezessen. A levélbe beleírtam egy másik nagy kedvenc idézetemet a német tudóstól, Friedrich Nietzschétől is: „»Ez itt az én utam – merre visz hát vajon a tiétek?« – így felelek mindazoknak, kik az »útról« faggatnak engem. Mert az út – ilyen nem létezik.”{7} A kiadómmal folytatott kommunikációt nézve arról, hogy hogyan kell reklámozni és teríteni a Your Erroneous Zonest, világosan látom: remek esélyt kaptam arra, hogy mindenekelőtt önmagamban bízzak, és így kezdjem írói karrieremet. Nagyszerű tanulási tapasztalattal ajándékozott meg engem ez a helyzet. Akkoriban nagyon csalódott voltam, amiért nem kaptam meg a vágyott együttműködést, azonban soha, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy feladom azt a képzeletemben fényesen lobogó belső víziót arról, hogy „ez az én utam”. Ahelyett, hogy nagy ügyet csináltam volna belőle, vagy a rendszert hibáztattam volna, amiért nem volt a szövetségesem az ügyben, egyenesen ahhoz a képhez folyamodtam, amelyet az elmémbe elültettem, és úgy döntöttem, ezt az egészet egy vidám, örömteli vállalkozássá teszem. Életem legnagyszerűbb időszakát éltem, miközben mindezt megvalósítottam New Yorkban és környékén, és nem láttam semmi okot arra, hogy miért ne működne ez ugyanilyen jól az ország bármely szegletében – és a világ minden pontján is akár –, ha megtartom ezt a látomást, és követem belső ösztönzéseimet. Nem volt meg minden válaszom arra, milyen alapműveleteket kell elvégeznem, hogy a könyv sikeres legyen, de azt tudtam, mit tanultam meg Abraham Maslow írásából az önmegvalósításról, és miután több száz páciensemnek ezt az eredményes tanácsot adtam, számomra is elengedhetetlen volt, hogy függetlenítsem magam mások jó vagy rossz véleményétől. Ahogy barátom, Maya Angelou egyszer megjegyezte: „Egy madár nem azért énekel, mert mindenre tudja a választ; azért énekel, mert van egy dal benne, amit el akar énekelni.” Ma már világos számomra, hogy figyelmen kívül kell hagynom mások tanácsát és véleményét, amikor azok ellentmondanak saját belső tudásomnak. Elég, ha tudom, hogy van egy dalom, és Isten látja lelkem, el is akarom énekelni azt.

35. Az életem drámaian megváltozott, miután meghoztam a döntést, hogy egyedül járom tovább utamat mint szabadúszó író. 1977-et írunk, és az elmúlt évet azzal töltöttem, hogy a Your Erroneous Zonest reklámoztam gyakorlatilag teljes munkaidőben. Nagyjából háromhetente elrepülök a nyugati partra, hogy a The Tonight Show Starring Johnny Carson című műsorban szerepeljek. Szereplésem a műsorban országos közönséget szerzett a könyvemnek. Barátomnak, Howard Papushnak nagyon tetszik gyakorlatias megközelítésem, valamint az általam mesélt történetek is, így folyamatosan felkér, hogy szerepeljek a „Találkozz a szerzővel” részben a másfél órás műsor végén. Általában hétfő esténként szerepelek a műsorban, olyan házigazdák vendégeként, mint Bill Cosby, Bob Newhart, Vincent Price, Joan Rivers, Don Rickles és más hírességek. A közönségreakciók kedvezőek, a nézettség mindig nagyon magas, amikor én is megjelenek a műsorban, és nagy áldásnak érzem, hogy lehetőségem nyílik ezekre a rendszeres szereplésekre. Most, hogy már országosan ismert vagyok, azok a tévés házigazdák is szívesen meghívnak vendégszereplésre, akiket pár hónappal ezelőtt egyáltalán nem érdekelt egy Wayne Dyer nevű tanár. Szerepeltem már többek között a The Phil Donahue Show-ban, a Today show-ban, a The Merv Griffin Show-ban, a The Mike Douglas Show-ban és a Good Morning Americában. Az országos könyvreklámozó túrámat most már finanszírozza a kiadóm, és vendégszerepelek helyi gyártású műsorokban is az Egyesült Államok és Kanada nagyvárosaiban. Mindig is imádtam kiállni a közönség elé, és amellett, hogy lebilincselő és ismeretterjesztő dolgokról beszélek, szeretem egyúttal szórakoztatni is a hallgatóságot, így izgatott örömöt érzek, amiért sok helyen felkérnek előadások megtartására. Olyan tiszteletdíjakat adnak ezekért a szereplésekért, amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna – egy kétórás előadásért háromhavi egyetemi tanári fizetésemnek megfelelő összeget kapok. Most már ügynököm, Artie Pine szervezi az előadásaimat, és kezd több felkérés beérkezni, mint amennyit el tudok vállalni. Beutazom egész Észak-Amerikát, és nagy közönség előtt beszélek templomokban, főiskolákon, céges rendezvényeken és nyilvános szemináriumokon. Ahogy nő a kereslet irántam, Artie egyre emeli az előadásokért elkért tiszteletdíjamat. Nehezemre esik elhinni, hogy az emberek hajlandók több ezer dollárt fizetni azért, hogy meghallgassák mondandómat, amit csak pár hónappal korábban szinte ingyen adtam elő. Tizennégy hónap telt el a Your Erroneous Zones megjelenése óta. A kiadóm minden egyes héten elhelyez egy képes hirdetést a The New York Timesban, amelyen az is rajta van, hogy a könyvet addig hány példányban nyomtatták ki. A kezdeti hatezer példányos első kiadás óta mostanra már a negyedik kiadást érte meg a könyv, összesen kétszázötvenezer példányban. A Your Erroneous Zones jelenséggé nőtte ki magát. Nemzetközi bestseller lett, amelyet jó néhány nyelvre lefordítottak, hogy megfeleljenek a keresletnek Európában, Dél-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában. Egy csoportos konferenciahíváson veszünk részt Artie Pine-nal és Paul Fargisszal, amikor a kiadóm közli, hogy két olyan hírük is van, amitől le fog esni az állam. Az első, hogy a Your Erroneous Zones 1977. május 8-án, anyák napján megjelenik a The New York Times bestsellerlistáján, méghozzá mint első számú bestseller az országban. A másik hír ugyanilyen izgalmas: a könyvet aukcióra bocsátották a papírkötésű könyvet megjelentető kiadók számára. Az árverés eredménye meghaladta az egymillió dollárt, így ez lett a legsikeresebb könyvük azon az őszön.

Éppen most tájékoztattak arról, hogy én vagyok a szerzője az ország legnépszerűbb könyvének, és mellékesen ezzel milliomossá is váltam! Madarat lehetne fogatni velem. Leteszem a telefont a kis Long Island-i bérelt házamban, kezembe temetem az arcomat, és kicsordulnak a könnyeim. Semmi mást nem tettem, mint követtem látomásomat, és magabiztosan haladtam az álmom felé, közben pedig törekedtem arra, hogy azt az életet éljem, amit elképzeltem magamnak. Ez pontosan az, amit a Thoreau Líceum falán olvastam a massachusettsi Concordban, amikor ellátogattam oda, és leheveredtem az ágyra, ahol Henry David Thoreau aludt a 19. században. És ennek az én nagyszerű tanáromnak, aki olyan sok akadályon vezetett keresztül középiskolás koromban, nagyon is igaza volt. Valóban minden képzeletet felülmúló siker lett az osztályrészem. Túlcsordulnak bennem az érzelmek. Felhívom anyámat Detroitban, hogy elújságoljam neki mindezt. Ő ugyanazzal az örömmel vegyes elképedéssel fogadja a hírt, mint amit én is érzek ebben a pillanatban. Emlékeztet engem a „Wayne” című versre, amit ő írt nekem még 1970-ben, amikor megszereztem doktori címemet. Szóról szóra idézi most nekem: Egy anya csak utat mutathat… Majd félreáll – tudtam, nem mondhatom: „Erre menj, fiam.”

Mert én nem láthatom, milyen utak intenek feléd

Elképzelhetetlen magasságok felé,

Amelyeket én sosem ismerhetek meg talán.

Mégis, szívemben tudtam, Hogy csillagokig röpülsz el…

Úgyhogy már nem csodálkozom!

Anyám zokog örömében, amint tréfásan emlékeztet, hogy a könyvem azért lett ilyen sikeres, mert ő gépelte be a kéziratot, mielőtt átadtam volna a kiadónak. Ez a gyönyörű asszony – aki olyan sok mindent feláldozott azért, hogy széthullott családját ismét eggyé kovácsolja, miután vér szerinti apám elhagyott bennünket, és aki élete minden egyes napján panaszkodás nélkül dolgozott – nos, ez a nő most egy milliomos szerző édesanyja, aki egész Amerika legnépszerűbb

könyvét írta. Mielőtt elbúcsúzna tőlem a telefonban, még azt mondja: – Fiam, a doktor! Hát, én tényleg nem csodálkozom, Wayne. Te mindig is a csillagokra emelted a tekintetedet. Nagyon szeretlek, fiam. Leteszem a kagylót, és mély hálaimát mondok a hatalmas áldásért, amely ezennel megérkezett az életembe. Alázatossá tesz a tény, hogy ilyen esélytelen kezdetből indulva ennyi mindent elértem, és segítségért imádkozom, hogy semmilyen önző módon ne befolyásoljon mindez a külső bőség. Elintézem, hogy anyámnak és két bátyámnak soha többé ne kelljen jelzálogot fizetnie. Most előreugrunk nyárra: a Your Erroneous Zones még mindig ott áll a bestsellerlisták élén Ausztráliában, Hollandiában, Svédországban és Norvégiában. Elfogadom a felkéréseket, hogy ellátogatok ezekbe az országokba egy reklámkörútra. Ausztráliában vagyok épp, és látom, hogy könyvem puhakötésű kiadása minden könyvesboltban kapható, amelybe csak betérek. Interjút adok egy rádióállomáson, amikor egy bejelentés szakítja meg a műsort: Elvis Presleyt nemrég holtan találták, halálát feltehetően kábítószer-túladagolás okozta. 1977. augusztus 16-a van. Elmondok egy néma imát a „Legendáért” és családjáért, az adó pedig azonnal elkezd egy Elvis-emlékműsort sugározni. A körutam során mindenhol Elvis zenéjét játsszák a rádióadók. Gyakorlatilag minden ezután adott interjúmban megkérnek, hogy kommentáljam Elvis halálát. Beszélek a függőség téves területéről, és felkérnek, hogy olvassam fel könyvem utolsó fejezetét, amelynek címe: „Egy ember portréja, aki megszabadult összes téves területétől.” Ezen idő alatt elkezdek gondolkodni azon, hogy írok egy második könyvet, arról a témáról, hogy hogyan szabadulhatunk meg áldozatszerepet gyártó önpusztító szokásainktól, amelyek végül valóban az életünkre törnek. Két hetet töltök Ausztrália minden nagyobb városában a körutam során, szünet nélkül adom az interjúkat napilapok, magazinok, rádió- és tévéadók számára. Megterhelő menetrend ez, naponta egyfolytában tíz-tizenkét óra hosszat Perthtől Adelaide-ig, Brisbane-től Melbourne-ig és Sydneyig. Amikor elhagyom az országot, a Your Erroneous Zones a legkelendőbb könyv, és arra az esetre, ha a jövőben visszatérek az országba, számtalan meghívásom is van előadások megtartására.

Ahogy újra átélem a dicsőséges pillanatait, hogy ilyen előkelő helyet értem el a könyvkiadás világában, eszembe jut a legnagyobb félelem, ami valaha létezett bennem. Az attól való félelem, hogy képes leszek-e kezelni a pénzügyi bizonytalanságot, miután úgy döntöttem, hogy otthagyom az egyetemet, és egyedül folytatom tovább utam a világban. Imádtam a szabadság érzését, ami olyan tápláló volt lelkem számára, azonban a fejem tele volt rettegéssel amiatt, hogy mindez pénzügyileg okos döntés volt-e. Olyan korban nőttem fel, amikor körülöttem meglehetősen komoly szegénység uralkodott. A szüleim átvészelték a gazdasági világválságot, és a pénz mindig nagy probléma volt. Hiánymentalitásra kondicionáltak, és egy sor nevelőcsaládhoz helyeztek gyermekkoromban, elsősorban azért, mert egyszerűen nem volt elég pénz, hogy a legalapvetőbb szükségleteimet kielégítsék. Anyám, akinek huszonnégy éves korára már három gyermeke volt, eleinte egy olcsó áruk boltjában volt eladólány, azután pedig titkárnő lett. Apám, aki többször került börtönbe lopásért, egy idő után egyszerűen maga mögött hagyta atyai kötelességeit, és lelépett. Úgy nőttem fel, hogy kilencéves koromtól kezdve dolgoztam. Bárhol éltem is, a pénz mindig nagy probléma volt. A hiánya tehát, és az attól való félelem, hogy soha nincs belőle elegendő – valamint annak

emlékei, hogy állandóan éhes voltam, mert soha nem volt elég ennivaló – mélyen gyökeret vertek tudatalattimban. Ennek következményeképp saját vállalkozásba fogni garantált jövedelem nélkül – egy eltartandó családdal magam mellett – hatalmas jelentőségű lépés volt számomra. Nagyon tetszett a gondolat, hogy a magam ura legyek, ugyanakkor rettegéssel töltött el, hogy esetleg nem leszek képes eltartani a családomat és önmagamat. Ahogy visszatekintek erre a kockázatos lépésre, ráébredek milyen fontos volt, hogy éreztem a félelemet – hogy elismertem és felvállaltam, ahelyett hogy úgy tettem volna, mintha egyáltalán nem is létezett volna bennem –, és mégis megtettem, amit a szívem és a lelkem diktált. Hajlandó voltam összhangba hozni testemet és cselekedeteimet a legmagasabb énemmel, ami már nem volt képes tovább hazugságban élni. Ahogy beutaztam az egész országot, majd a világot, azzal foglalatoskodva, amiről tudtam, hogy isteni célom, minden elkezdett a helyére kerülni. Amikor a konferenciahívás során megtudtam, hogy milliomos vagyok, korlátlan kereseti kapacitással, rájöttem egy nagyon fontos igazságra, amit Patandzsali már mintegy kétezer-háromszáz évvel ezelőtt kijelentett. Ez a nagyszerű spirituális mester olyan tanácsot adott, amely 1977-ben is időszerű volt számomra. A következőket mondta: „Amikor egy nagy cél ösztönöz, valami egészen rendkívüli terv, minden gondolatod ledobja magáról kötelékét, elméd felülkerekedik minden korlátozáson, tudatosságod minden irányban kiterjed, és egy csodálatos, nagyszerű, új világban találod magad.” Majd hozzátette: „Szunnyadó erők, lehetőségek és tehetségek kelnek életre benned, és felfedezed, hogy sokkal nagyszerűbb ember vagy, mint amilyennek valaha is álmodni merted magad.” Nagyon szeretem ezt az idézetet – különösen a szunnyadó erőkről szóló részt. Olyan erők ezek, amelyeket gyakran gondolunk élettelennek, és nem tudunk hozzájuk férni, de Patandzsali azt állította, hogy igenis felébrednek ezek az erők, hogy segítsenek minket, amikor valamely nagy cél inspirál minket, és ennek megfelelően cselekszünk. Rájöttem, hogy rengeteg olyan félelmem és aggodalmam volt a pénzzel kapcsolatban, amelyekkel együtt nőttem fel, és egész addigi életemet ezek jegyében éltem, gondolkodásmódomat is ezek uralták. Amit Patandzsali állított, végtelenül igaz volt rám. Ahogy követtem álmomat – a Lélekben maradtam, vagyis lelkes voltam –, és miután feladtam állásomat, rögtön az első évben több pénzt kerestem, mint amennyit az egész addigi harmincöt évem során. Valahogy olyan világosan látom már: amikor nem térünk el célunktól, állhatatosan kitartunk elképzelésünk mellett, elfogadjuk félelmeinket és megtesszük, amit elhatároztunk mindezek ellenére is, azok a látszólag szunnyadó erők valóban életre kelnek, és megmutatják nekünk, hogy nagyszerűbb emberek vagyunk, mint azt valaha is álmodtuk volna. Ráébredünk, hogy egyek vagyunk lényünk Forrásával, és mint ahogy Jézus oly tökéletesen megfogalmazta: „Istennel minden lehetséges.” Ha Istennel vagyunk, ez azt jelenti, hogy megvalósítjuk a céljainkat, és mindig szeretetből cselekszünk. Most már világosan látom, hogy eltökéltségem – amellyel követtem legbelsőbb hívásomat, és annak a belső mantrának alapján cselekszem, hogy: Hogyan tudok szolgálni? ahelyett, hogy az érdekelne: Mi hasznom van nekem ebből? – eloszlatta minden pénzügyi katasztrófával kapcsolatos aggodalmamat. Mindazon idők alatt, amikor sorra jártam a városokat, hogy minél több emberrel beszéljek a médiában, annak gondolata, hogy gazdag leszek, nagyon távol állt a tudatomtól. Az a tény, hogy a könyvem megjelent a The New York Times bestsellerlistáján, óriási meglepetés volt számomra. A pénz pedig, ami mindennek következtében felbukkant az életemben, valóban váratlanul ért. Abraham Maslow önmegvalósító pszichológiája azt tanította nekem, hogy ne

foglalkozzak az eredménnyel. Gyakran mondta, hogy az önmegvalósító emberek azért teszik, amit tesznek, mert szívüket, lelkük hívását követik, és nem azért, amit mindez hozhat számukra. Az volt az utam, hogy kövessem, amit olyan mélyen éreztem magamban. Az ennek nyomán megjelenő bőség döbbenetes, ugyanakkor kellemes meglepetés volt számomra. Mindebből azt látom ma már egészen világosan: kövesd a szíved, maradj összhangban lényed Forrásával, a szeretettel, és hagyd, hogy az univerzum gondoskodjon a részletekről.

36. Elfogadtam egy meghívást egy hollandiai reklámkörútra, ahol nemrég valami egészen hallatlan történt. Willeke Alberti, egy jól ismert holland énekes-színésznő szerepelt egy országos tévéműsorban, és elmesélte, hogy olvasott egy könyvet, amely alapjaiban változtatta meg az életét. A könyv pedig nem volt más, mint a Your Erroneous Zones, holland címén: Niet Morgen Maar Nu. A fordítás nagyjából annyit tesz: „Nem holnap, hanem már ma!” Willeke szenvedélyesen felszólította a nézőket, hogy olvassák el és alkalmazzák az egyszerű, gyakorlatias tanácsokat, amelyeket ez a számára sorsfordító jelentőségű könyv javasol. A következő nap a könyv holland nyelvű kiadása iránti kereslet soha nem látott méreteket öltött. Amszterdamba repülök tehát, ahol beszélek ezzel az elbűvölő nővel, akinek hatására Hollandiában és Belgiumban egyik napról a másikra szenzáció lettem. A könyvesboltok képtelenek lépést tartani a könyv iránti kereslettel. Beszélgetős adásokban jelenek meg, késő esti szórakoztató műsorokban, sőt még egy országos kvízműsorban is. Ezenkívül egy sor magazin és napilap számára adok interjút. Willeke elmondja, hogy mélyen meghatották a Your Erroneous Zonesban írt szavaim, és ugyanilyen lelkesedéssel olvasna és ajánlana mindent, amit esetlegesen a jövőben alkotok. Íme, szereztem egy jóbarátot egy olyan országban, amelyben azelőtt még nem jártam, elnyertem egy híresség jóindulatát, akinek az anyanyelvét nem értem, és aki hajlandó nagykövete lenni annak a tanításnak, amit egy, az óceán túloldalán, Amerikában megjelentetett könyvben hirdetek. Ez a könyv több százezer példányban fogy el egy olyan országban, amelynek teljes lakossága csupán tizennégymillió ember. Visszatérek Amerikába, hogy találkozzam Artie Pine-nal és Paul Fargisszal a T. Y. Crowellnél. A következő könyvem ötleteit szeretnénk megvitatni. Amióta tavaly nyáron lekeverték a rádióinterjúmat Sydneyben, Elvis idő előtti halála jár a fejemben. Olyasmiről szeretnék írni, ami úgy tűnik, valamilyen formában mindenkit érint. Terápiás praxisom alatt tapasztaltam, hogy bár az emberek képesek megváltoztatni önpusztító mintáikat, és kijavítani hibásan rögzült gondolataikat, sokszor továbbra is a megoldhatatlannak vélt külső körülmények áldozatának érzik magukat. Bemutatom Paulnak a vázlattervemet, amely részletesen mesél az egyáltalán nem szokványos módszerekről arra vonatkozóan, hogyan szabadulhatunk meg a nyomástól, amelynek folyamatosan alá vagyunk vetve. Meg akarom tanítani az embereket, hogy hogyan hagyjanak fel azzal, hogy áldozatnak érzik magukat minden egyes interakciójuk során az életben – hogy erőből cselekedjenek, és ne gyengeségből, amikor családtagjaikkal, hatalmi figurákkal és saját belső démonaikkal állnak szemben, amelyek folyamatosan eltávolítják őket önnön jóllétüktől. Nekem úgy tűnik, Elvis hagyta, hogy manipulátorok egy csapata átvegye felette az uralmat, akik elsősorban saját érdekeikkel foglalkoztak. Hogyan csúszhatott ki a kezéből annyira az élete feletti irányítás? Miért nem volt képes ellenállni az őt körülvevő emberek machinációinak? Ki állt mellette, aki kivezethette volna önpusztító viselkedéséből? Olyan könyvet akarok írni, amely ugyanazt a praktikus, könnyen érthető megközelítést alkalmazza, amely a világon olyan sok ember figyelmét megragadta a Your Erroneous Zonesban. Meg akarom tanítani az embereknek, hogyan tudják elkerülni az áldozatszerep csapdáját, amely Elvis életét követelte, és amely számtalan nő és férfi életében módszeresen úgy dolgozik, mint egy alattomosan terjedő rákbetegség. Ennek a tervezett könyvnek a Pulling Your Own Strings (Ne légy marionettbábu) címet adom. A kiadómtól szép summát kapok előlegként, amelynek némileg határt szabott valami jogi

kitétel az első könyvem előtt aláírt szerződésemben. Ügynököm, Artie Pine sikertelenül próbálja rávenni a kiadót, hogy ajánljon meg egy nagylelkűbb előleget, ami jóval meghaladja a szerződésben szereplőt, tekintettel első könyvem váratlan és hatalmas sikerére. Artie mindenképpen nyomást akar gyakorolni a kiadóra, én azonban teljesen más állásponton vagyok, és ragaszkodom ahhoz, hogy tartsa tiszteletben a tizennyolc hónappal azelőtti eredeti megállapodásunkat a kiadóval, amikor még annak is örültünk, hogy egyáltalán kaptunk egy könyvszerződést. Nagyon elégedett vagyok. Nincs szükségem több pénzre; tulajdonosa vagyok egy gyönyörű háznak a floridai Ft. Lauderdale-ben, ahol állandó lakos lettem. Örömmel tölt el a gondolat, hogy írok egy második könyvet, és nem kell aggódnom amiatt, hogy ki lesz-e adva egyáltalán. Ragaszkodom ahhoz, hogy Artie hagyjon fel követelésével, hogy a kiadó tekintse semmisnek eredeti megállapodásunkat. Egyáltalán nem akarok konfliktusokat – semmilyen negatív érzést. Ez nem a pénzről szól, és nem akarom, hogy a pénz valaha is téma legyen, se most, se később. Amint elkezdem írni új könyvemet, eszembe jut, ahogy felolvasom a Függetlenségi nyilatkozatot egy állampolgári ismeretek órán a detroiti Pershing Középiskolában. A felsős középiskolások azt a feladatot kapták, hogy csoportokban soronként tanulmányozzák a Függetlenségi nyilatkozatot, majd pedig meg kellett beszélni, miről is szólt az adott sor, és mennyiben vonatkozott ez rájuk az 1960-as években, majd’ kétszáz év múltán. Egy bizonyos sor váltotta ki a legtöbb vitát: Valóban, a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsemhogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat.{8} Mielőtt leírnám a Pulling Your Own Strings első szavát, már eldöntöttem, hogy ez lesz a kiemelt idézet a könyv elején, mivel pontosan arra a témára utal, amivel a könyvben foglalkozni szeretnék. Három hónapon keresztül minden egyes nap írok, mindig azt tartva szem előtt, hogy segítsem az olvasókat abban, hogy „kivívják jogaikat” azáltal, hogy úgy döntenek: nem lesznek áldozatai senkinek, semmilyen rendszernek, semmilyen körülmények között. Amikor a Pulling Your Own Strings keményfedeles kiadása megjelenik, éppen olyan izgatott vagyok, mint két évvel azelőtt, amikor a Your Erroneous Zonest tartottam a kezemben, és úgy dédelgettem, mintha újszülött gyermekem lenne. Ismételten elkötelezem magam amellett, hogy a könyv üzenetét elviszem az egész világhoz – ezúttal azonban senkivel sem kell megküzdenem ezért a kiadónál. Donna Gouldot jelölik ki mellém, mint kizárólag nekem dolgozó publicistát. Úgy döntök, hogy ismét országos körútra megyek, de ezúttal nem kell saját autóval mennem, vagy bajlódnom a szállodafoglalásokkal, és nem kell törődnöm a költségekkel sem. A repülőjegyeimet és a szállásfoglalásaimat is elintézik helyettem. Kérdés nélkül megkapok bármit, amire szükségem van. A Pulling Your Own Strings megjelenése után azonnal a The New York Times bestsellerlistájának legelejére kerül. Még mindig gyakran tűnök fel a The Tonight Show-ban, és meghívnak, hogy Los Angelesben felvegyék velem az egyik nappali show-műsor, a Dinah! egyik adását, a házigazda Dinah Shore vendégeként. A helyszínre érve a legkedvesebb, legédesebb, legnagylelkűbb ember üdvözöl, akivel valaha is találkoztam a szórakoztatóiparban. Dinah megkér, hogy hetente rendszeresen szerepeljek az országos sugárzású tévéműsorában, és azt javasolja, mutassak be olyan gyakori helyzeteket, amelyek áldozatot csinálnak belőlünk, és játszassam el színészekkel a különböző

módszereket, amelyek segítségével elbánhatunk az ilyen széles körben elterjed szituációkkal. Hetente egyszer tehát elrepülök Los Angelesbe, és minden alkalommal négy műsort rögzítünk, amelyeket azután hetente sugároznak. Mindeközben összebarátkozom ezzel a hölggyel, Dinah Shore-ral, aki maga a megtestesült önmegvalósítás. Minden héten figyelem Dinah-t, aki rendkívül kedves mindenkihez a stúdióban. A szemetest kiürítő hölgyet ugyanolyan tisztelettel kezeli, mint stúdiójának vendégeit, a sztárocskákat vagy a jól ismert politikusokat. Mély benyomást tesz rám ez a sok mindenben tehetséges szupersztár, aki szeretettel és kedvességgel zár mindenkit a szívébe. Megtiszteltetés számomra, hogy állandó vendégként szerepelhetek a műsorában, és még nagyobb megtiszteltetés, hogy tanulhatok egy olyan embertől, aki megszelídítette az egóját. Ő az én barátom és nagyszerű tanítóm, amiért mély hálát érzek.

Életem egyik legnagyobb felfedezése született meg hollandiai élményemből Willeke Albertivel, aki talán a legismertebb szórakoztatóipari híressége annak a gyönyörű országnak. A Tao Te Kingben Lao-ce egy paradox igazságot ismertet, amikor azt mondja, hogy a nagy Tao (Isten) nem tesz semmit, és mégsem hagy semmit elvégzetlenül. Ahogy elgondolkodtam ezen az ironikus megjegyzésen, értem, bár nem tudom megmagyarázni a Lao-ce szavaiban rejlő bölcsességet. Évezredekig figyelhetnék éjjel-nappal, és érzékeim mégsem vennék észre, hogy Isten bármit is tesz. Nem vagyok képes látni, hallani, szagolni, ízlelni vagy megtapintani Istent, de mégis dolgozik valami, ami semmit nem hagy elvégzetlenül. És így van ez akkor is, amikor összhangba hozom magam a nagy Taóval, és ebben a szövetségben élem meg dharmámat. Nincs fizikai lehetőségem, hogy rávegyem az embereket Európában, Ázsiában, Dél-Amerikában vagy bárhol a világon, hogy meghallgassák önmegvalósításról szóló üzenetemet, bárhogy is szeretném. Mégis megtörténik. Fogalmam sincs, ki adta Willeke Alberti kezébe a Your Erroneous Zones holland kiadását, és hogy mi ösztönözte arra, hogy olyan szenvedélyesen beszéljen róla az országos tévében. Én semmit sem tettem, de ennek nyilvánvalóan meg kellett történnie, tehát semmi nem maradt elvégzetlenül. Nyilvánvaló, hogy létezik egy láthatatlan erő az univerzumban, ami mindennel foglalkozik. Kivétel nélkül mindennel. Ez az erő bennem van, és mindenben és mindenki másban is – ez köt össze minket. Amikor harmóniában maradok ezzel az erővel, ezzel a feltétel nélküli szeretettel, akkor az semmit nem hagy elvégzetlenül, pedig látszólag nem csinál semmit. A Beatles nagyon találóan fogalmazta meg: Let it be, azaz hagyd megtörténni. A Hollandiában tett legelső látogatásom óta a gyönyörű Willeke Alberti ugyanazt tette újra és újra, amikor további könyveim jelentek meg az országban. Lelki társam ő nekem, ugyanazon az úton jár, amelyen én is, és titokzatos örömmel tölt el, hogy fogom a kezét, ahogy ezen az úton haladunk, annak ellenére, hogy földrajzilag és nyelvileg különbözünk. Ez a mindannyiunkban meglévő erő nyilvánvalóan azon dolgozik, hogy segítsen minket, amikor belső hívásunkat követjük. Willeke csak egy példája a több ezer szövetségesnek, akik elkötelezték magukat ugyanazon cél mellett: hogy bolygónkat az isteni szeretet lakhelyévé varázsoljuk. Én csupán egy hírnök vagyok ebben a folyamatban. A szavak, amiket írok, nem a sajátjaim; csak hagyom őket keresztülfolyni magamon, és a nagy Tao gondoskodik minden részletről. Ha ezzel a világosabb megértéssel tekintek vissza ezekre az eseményekre, látom, hogy a Pulling Your Own Strings megalkotása milyen alapvető fontosságú volt számomra. Emlékszem a

csalódottságra, sőt egyenesen mély neheztelésre az ostoba szabályok miatt, amiket mások szabtak ki rám, akik rá akartak kényszeríteni, hogy a dolgokat az ő szájuk íze szerint csináljam, s ezzel lényegében áldozatszerepre kényszerültem volna. Terápiás praxisom során gyakorlatilag minden egyes páciensemnél láttam ilyesmit. Az a vágyam, hogy írjak és beszéljek ezekről a hétköznapi áldozatcsapdákról, abból a belső tudatosságból eredt, hogy ennek nem muszáj így lennie. Az ember igenis össze tudja szedni a bátorságát, hogy szembeszálljon azokkal, akik megpróbálják akaratukkal, politikájukkal vagy szabályzataikkal helyettesíteni az ember saját belső tudását arról, mi a helyes. Most már látom, hogy gyakran közelítek az egóm nézőpontjából, amikor hatalmi figurákkal állok szemben. És ha igazán őszinte akarok lenni, 1978-ban időnként megengedtem az egómnak, hogy főszerepet játsszon az életemben, amikor a két nemzetközi bestseller megírását követően az ismertség dicsfénye elkezdett rám ragyogni, és mert tévés személyiségként ragyogó karriert tudhattam magaménak, illetve mert akárhová mentem, felismertek az emberek. Nagyon sokat segített, hogy megismerhettem az ego nélküli Dinah Shore-t. Gyorsan megértettem a valódi igazságot: hogy az említettek ellenére egyáltalán nem voltam jobb, mint bárki más. Dinah-t mint példaképemet szem előtt tartva nem esett nehezemre úgy dönteni, hogy szerény és kedves leszek minden társas érintkezésem során, és nem adok esélyt a dölyfös viselkedés kialakulásának. Minden héten egy monumentális szupersztár társaságában lehettem – egy olyan asszonnyal, akinek fényes csillaga mintha örökké létezett volna. Rengeteg sikeres televíziós műsora mellett még mozisztár is volt, és népszerű művész, aki több mint negyven albumot készített, sikerdalok hosszú sorával, egészen a születésem évétől kezdve. Dinah Shore ezenkívül az LPGA, a profi női golfegyesület dicsőségfalán is fent volt, de mindenekelőtt egy mindenki által szeretett humanista volt, aki annyi díjat kapott, hogy azt lehetetlenség lenne mind felsorolni. Ahogy ma visszatekintek, látom, milyen nagy hatású szerepmodell volt ő számomra. Mindenkiről nagy tisztelettel beszélt, és soha sem hagyta, hogy sztársága felfújja az egóját. És itt voltam én, akinek újdonság volt mindez a ragyogás, és máris elkezdtem volna felvenni egy ego alapú attitűdöt, amely méltatlan volt egy olyan emberhez, akinek az volt a küldetése, hogy másokat szolgáljon. Ez az új keletű sztárság és elismerés lényegtelen mellékterméke kellett volna hogy legyen küldetésemnek. Élénken emlékszem arra, hogy figyeltem ezt a fenséges hölgyet, ezt a szupersztárt, ahogy mindenkivel szeretettel és tisztelettel bánik. Nagyon hálás vagyok Dinah jelenlétéért az életemben. Minden egyes héten, amikor vendégként megjelentem a műsorában majdnem két teljes éven át, intésként szolgált nekem, hogy legyek alázatos és szerény, helyezzek másokat előtérbe, és mindig szeretetből közelítsek mindenhez és mindenkihez. A Dinah 1994-ben bekövetkezett halála óta eltelt évek során sokszor jutott eszembe szeretetteljes tekintete, szenzációs, mindent beragyogó mosolya és alapvető alázata. Mindez arra emlékeztet engem, hogy igyekezzem felülmúlni azokat a tulajdonságokat, amelyeket ő olyan hitelesen megszemélyesített. Köszönöm neked, édes Dinah! Nagy áldásnak érzem, hogy ismerhettelek. Tudom, hogy én csak egyike voltam annak a seregnyi férfinak, aki tisztes távolból szerelmes volt beléd. John Keats Óda egy görög vázához című híres versének utolsó két sora mindig rád emlékeztet engem. „Igaz szépség s szép igazság! – sohse Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”{9}

Köszönet neked Dinah, amiért megtanítottál arra, hogy maradjak alázatos az egónak a hírnév hozadékaként megjelenő oly sok csábítása ellenére is. A te belső szépséged az én igazságom!

37. 1978. május 8-a van. Épp készülök felszállni egy New York Citybe tartó vonatra, hogy Artie Pine-nal vacsorázzam. Az elmúlt, nagyjából egy évben országszerte a legkülönfélébb helyszíneken tartottam előadásokat, amelyek között voltak céges, egyetemi és nyilvános előadások is. Beszéltem továbbá a Unity Egyházban, illetve a Science of Mind Egyházban is. Artie jelentős mértékben felemelte az előadásaimért elkért tiszteletdíjat, ennek ellenére egyre több ember szeretné hallani beszédeimet. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy alkalmanként hosszú órákon át beszélek egyenesen a szívemből, pódium vagy egyáltalán bármilyen jegyzet áldásos segítsége nélkül. Tulajdonképpen pályát tévesztett komikusnak érzem magam, minthogy beszédidőm nagy részét arra használom, hogy a közönséget a lehető legtöbbször megnevettessem. Természetesnek érzem ezt. Nagyon szeretem megélni saját személyes megerősítésemet, amit most már tizennyolc éve használok: Tanár vagyok. Négy hónappal ezelőtt a következő régi viccet idéztem Artie-nak. Egy tanítvány megkérdi az énektanárát: – Hogy jutok el a Carnegie Hallba? A tanár rávágja: – Gyakorlattal, gyakorlattal és még több gyakorlattal. Bevallom ügynökömnek, mennyire izgalmasnak tartanám, ha a Carnegie Hallban tarthatnék előadást, ahol egyes-egyedül állnék azon a hatalmas színpadon, amelyen oly sok legendás előadó lépett fel teltház előtt. Elmeséltem neki, hogy ez az egyik nagy álmom, de tudom, hogy a valóságban ez egyelőre csak fantázia. Nagy meglepetésemre Artie azt válaszolja, hogy van egy barátja, aki tehetségeket szerződtet a Carnegie-be – ha tényleg nagyon szeretném, megkérdezheti a részleteket, és hogy mennyibe kerülne kibérelni egy ilyen tekintélyes helyszínt egy estére. Egyszer azt mondtam magamnak: Ha ott sikeres leszek, bárhol máshol is az leszek. Hát persze, hogy szeretném! Artie tehát felhívta a barátját, és megszervezték a dolgot. Ki kell fizetnem a bérleti díjat, ha a jegyeladásból nem jön össze annyi, amennyi fedezi a költségeket. Elvégre a Nagy Almáról beszélünk. A Carnegie pedig a város legnagyobb színháza. Artie kedvenc éttermében, a The Russian Tea Roomban ülünk. Hamarosan kipipálhatok egy tételt a bakancslistámon. Kibéreltem a Carnegie Hallt, és ma este lesz az előadásom, két nappal a harmincnyolcadik születésnapom előtt. Közlöm ügynökömmel, hogy többé nem szeretném, ha beleírná a szerződéseimbe, hogy „dr. Dyer beszédeinek hangrögzítése tilos”. Elmagyarázom neki, hogy ez szöges ellentétben áll azzal, amiért ezt a munkát egyáltalán végzem, és amiért az üzenetemet közvetítve körbeutazom a világot. Azt akarom, hogy a lehető legtöbb ember meghallgathassa ezeket a beszédeket. Nem az a fő célom, hogy minél több pénzt keressek – hanem az, hogy a lehető legnagyobb közönségnek elvihessem az üzenetet. Kifejezetten szeretném, ha a hallgatóság hangfelvételeket készítene ezekről az üzenetekről, aztán pedig sokszorosítanák a hanganyagot, és elküldenék minél több ismerősüknek. Artie nem ért egyet az elképzeléssel, mivel úgy érzi, hogy emiatt csökkennek majd a hivatalos hanganyagaimból származó bevételek. Érthető az álláspontja, elvégre ő az ügynököm, és úgy érzi, hogy kötelessége megvédeni anyagi érdekeimet. Végül mégiscsak beleegyezik, hogy kivegyük ezt a részt a Carnegie Hall-lal kötött szerződésemből, valamint minden későbbi előadásom szerződéséből is. Befejezzük a vacsorát, majd elsétálunk a néhány háztömbnyire lévő Carnegie Hallhoz.

Felpillantok a homlokzaton díszelgő táblára, és ott látom a nevemet fénybetűkkel kiírva erre a fenséges épületre, amely a szórakoztatóipar annyi óriását látta már vendégül. Átvágok a barlangszerű, színfalak mögötti térségen az öltözőmbe, ahol óriási izgalommal ülök le. Elszorul a torkom, és azon gondolkozom, hogy vajon az alkalom hatalmas jelentősége miatt meg tudok-e majd egyáltalán szólalni, amikor felmegy a függöny, és ott állok a közönség előtt. Elvégzek egy húszperces csendes hálameditációt, majd kilépek a közönség elé, és körbehordozom tekintetem az előttem feltáruló képen. Amerika legtekintélyesebb koncertszínpadában a fő előadóteremnek hatalmas mennyezete van, a szélén páholyok futnak körbe, és öt szinten kétezer-nyolcszáznégy néző fér el. Egyetlen üres helyet sem látok, de abban a pillanatban, ahogy elkezdek beszélni, minden félelmem eltűnik. Szünet nélkül beszélek két és fél órán keresztül, és a végén alázatra kényszerít a hosszas álló ováció. Kérésemnek megfelelően nem jelentették be, hogy az előadásomról tilos felvételt készíteni. Az év elején a következő szavakat írtam le magamnak: „Két fontos célom van, amit az év vége előtt el szeretnék érni.” Az egyiket, hogy a Carnegie Hallban fogok előadást tartani, már elértem – méghozzá, pontosan úgy, ahogy az a régi vicc mondta: gyakorlással, gyakorlással és még több gyakorlással. A másik cél az, amit el szeretnék érni, hogy lefussam a maratont. Hogy miért? Részben egy néhány évvel ezelőtti élmény miatt, amikor a Wayne Egyetem egyik nyári kurzusát tartottam. Néhány hallgató – egy feladat részeként – kiállt a többiek elé, hogy eljátsszon egy egyetemi órát. Az a diák, akinek a tanár szerepe jutott, lehúzta az övét a hasa alá, imitálva ezzel egy kidomborodó hasú, túlsúlyos professzort. Fogalmam sem volt, miért fojtja el kitörni készülő nevetését az egész csoport, miközben mindenki félénk oldalpillantásokat vet rám. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy ez a diák jóindulatúan engem személyesített meg. Most először ébredtem rá arra, hogy elhízott vagyok. Hát ez meg hogyan történhetett meg velem? Én magam is csatlakoztam az általános derűhöz, és amikor hazaérkeztem, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos fordulópont volt számomra. Ott helyben elhatároztam, hogy formába hozom magam. Kimasíroztam a házból teniszcipőben, és megpróbáltam körbefutni a háztömböt. Nagyjából 450 métert futhattam, amikor kifogytam a szuszból, és erősen ziháltam. A mellkasomban heves fájdalmat éreztem, és fájt a lábam, így szépen hazakullogtam. Másnap este azonban újra megpróbáltam, és ezúttal már kicsivel több mint 500 métert voltam képes futni, mielőtt összeestem volna a kimerültségtől. Szilárdan elhatároztam, hogy négy napon belül képes leszek lefutni egy kilométert. A harmadik napon megint többet sikerült lefutnom, és feltűnt, hogy már korántsem vagyok annyira kimerült, és nem is fogytam ki a szuszból úgy, mint amikor elkezdtem. A negyedik nap végére képes voltam lassan végigkocogni egy kilométert. Elindultam hát az úton! Rájöttem, mekkora erőt adott, hogy ilyen nagyot fejlődtem – és teljesen rászoktam. Ma már olyan edzéstervem van, amelyhez eltántoríthatatlanul ragaszkodom. Két hónappal azután, hogy elkezdtem hosszú távon futni, elértem egészen a napi tizenkét kilométerig. Megszállottan futottam minden egyes nap a kezdeti sokk óta, mióta láttam magam formátlan professzorként ábrázolva, a dereka körül nem túl esztétikus úszógumival. Ugyanazt tettem hát, mint amivel a Carnegie Hallba jutottam el: gyakoroltam, gyakoroltam és még többet gyakoroltam. Majdnem két éven keresztül napi tizenkét kilométert futottam, és soha még csak eszembe sem jutott, hogy egy napot is kihagyjak. Mindegy, hogy a világ mely pontján voltam éppen, mindig találtam egy órát és alkalmas helyet a futásra. Imádtam az időt is, amit így önmagammal tölthetek. Rendet rakhattam a gondolataim között, és öröm töltött el, amikor megéreztem a szelet az arcomon. Amikor futok, eggyé válhatok a természettel, és bámulattal töltött el, amire a testem képes. A súlyom lecsökkent a normális 76,5

kg-ra, testzsírom minimálisra apadt, és jobban érzem magam, mint az elmúlt jó néhány év során bármikor is azóta, amióta húsz évvel azelőtt a középiskolai atlétikacsapat tagja voltam. Eldöntöttem, hogy mit akarok, majd elkezdtem gyakorolni úgy, hogy egyszerre harminc kilométert futottam, és így hetente körülbelül 80 órát sikerült futnom. Október 22-e van, és beneveztem a minneapolisi City of Lakes Marathonra Minnesotában. Szép, hűvös az októberi reggel, én pedig a startvonalnál állva várom, hogy lefussam a negyvenkét kilométert. Képzeletembe mélyen elültetett szándékom ez, és semmi sem téríthet el attól, hogy elvégezzem a küldetést. A mindennapi futás életem részévé vált időközben, és ez a maraton fel fogja tenni a koronát erre az eredményemre. Nem érdekel, mennyi idő alatt, vagy milyen sebességgel fogom lefutni a távot, és nem hasonlítgatom össze magam a többi, nagyjából kétezer futótársammal. Teljesen biztos vagyok abban, hogy végigcsinálom a versenyt, és elérem második célomat is, amit még januárban tűztem ki magam elé. Futás közben hallom, ahogy az emberek beszélnek valami láthatatlan falról, amit a futók megtapasztalnak valahol a harmincötödik kilométer tájékán. Nem foglalkozom vele, mert nem akarom, hogy belső képem önmagamról – ahogy boldogan és büszkén átfutok a célszalagon – elhomályosodjon a megjegyzések miatt. Kicsivel több mint három és fél óra alatt lefutom az egész negyvenkét kilométeres távot – eksztatikus állapotban vagyok, és némán köszönetet mondok annak a hallgatónak, aki tudtán kívül ébresztőt fújt nekem, amikor túlsúlyos professzorként jelenített meg engem.

Ha most visszatekintek minderre, látom, mennyire fontos volt az a két dolog a bakancslistámon a további életművem szempontjából. Amikor rögzítettem a szándékomat, hogy lefutok egy maratont anélkül, hogy gyaloglásra váltanék, vagy akár egyszer is megállnék, még soha életemben nem futottam egyszerre többet tizenkét kilométernél. Mégis a maraton tűnt számomra a futóeredményeim csúcsának. Emlékeztem Maslow szavaira: „Az önmegvalósító embereknek azzá kell válniuk, amik csak lehetnek.” És emlékeztem arra a belül égető vágyra is, amely arra hajtja az önmegvalósító embereket, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. Fizikailag nagyon elengedtem magam a harmincas éveim közepén. Nagyjából onnantól kezdve, hogy elkezdtem tanítani az egyetemen és elindítottam magánpraxisomat, felhagytam az intenzív sporttal. Csakhogy nem láttam kívülről magamat. Az a fiatal férfi, aki imitált engem az órámon, ismét nagy tanítónak bizonyult. A mai napig látom magam előtt, ahogy körbemasírozott ott a teremben, egy testes, pocakos férfiként személyesítve meg tanárát. Az szintén kvantumpillanat volt az életemben. Ahelyett, hogy a jelenetet kritikának tekintettem volna, és megsértődtem volna, úgy látom, hogy az az osztály, és különösen az a szerepét vidáman játszó imitátor nekem küldött angyal volt. Nagyon valószínű, hogy az életemet mentette meg a cselekedetük. Akkoriban nagyon veszélyes irányba haladtam: túl sok zsíros ételt ettem, rengeteg sört ittam, ülőmunkát végeztem, egy omladozó házasságban senyvedtem, és olyan életmódot folytattam, amelyben nagy volt a szívinfarktus és a magas vérnyomás kialakulásának kockázata. Ebben az is közrejátszott, hogy magánemberként és szakmailag is túl sokfelé szakadtam. Az engem imitáló fiatalember segített, hogy olyan irányba tereljem életem, amely sok szempontból javulásra ösztönzött. Akkor kezdődött el az a huszonkilenc éve tartó út, amelynek során minden egyes nap minimum tizenkét kilométert futottam, és ezenfelül részt vettem hat

maratonon is. Elkezdtem megváltoztatni étkezési szokásaimat, aminek következtében fogytam körülbelül tizennégy kilót, és így elértem középiskolás korombeli súlyomat, amit a mai napig általában sikerül is megtartanom. Ma már világosan látom egy olyan szándék hatalmát is, amelyhez képes voltam hozzáférni – nem egy kívánság vagy remény, hanem egy szándék arra, hogy megvalósítsam az önmagamról alkotott új elképzelésemet. Amikor elhatároztam, hogy lefutok egy maratont, már láttam magam, amint győzedelmesen beérkezem a célba. Ennek eredményeképp úgy cselekedtem, mintha ez már kész tény lett volna. Ez ösztönzött arra, hogy minden áldott nap menjek, és kihívásokat állítsak magam elé, hogy megfeleljek a képzeletemben mélyen rögzült elképzelésnek, ami számomra már megvalósult dolog volt. A szándékomban rejlő erő szikráját titokzatos tanárok lobbantották lángra bennem, akik bosszantó imitátorok álruháját öltötték magukra – amit most már értékes leckének látok abban az 1978-as élményben. Meg vagyok győződve arról, hogy legnagyobb befolyással bíró tanáraink mindig álruhában jelennek meg az életünkben, akikre az adott pillanatban neheztelünk, vagy talán semmibe is vesszük őket. Mindezen évek után, és a számtalan kilométerrel a hátam mögött hálás vagyok az isteni elmének, amely azt a diákot az utamba küldte azon a napon, hogy megszemélyesítsen, és élő karikatúrát készítsen rólam. Carnegie Hallbeli előadásom egy másik nagyszerű tanulási tapasztalat volt. Felül kellett kerekednem belső kétségeimen, hogy vajon képes vagyok-e saját nagyszerűségem legmagasabb szintjét elérni a professzionális nyilvános előadás világában. Szándékom, hogy az ország egyik legtekintélyesebb színpadán állva beszéljek, ráébresztett arra, hogy milyen erőteljes is tud lenni egy olyan elképzelés, amit határozott szándékkal ültetünk el a képzeletünkben. Ma már tudom, hogy minden, ami valaha is megnyilvánul a fizikai valóságban, egy gondolattal kezdődik, és a szándékkal mélyen átitatott gondolat lényegében garancia arra, hogy meg is fog valósulni. Ez egy személyes kihívás volt számomra – tudni akartam, hogy képes vagyok megcsinálni. Az Artie-val folytatott párbeszédem az előadás előtti vacsorán, amikor kértem, hogy tegyük lehetővé a közönségnek az előadás rögzítését, szintén nagyon fontos fordulópont volt számomra. Abban is meg akartam felelni Maslow definíciójának az önmegvalósító emberről, hogy teljesen függetlenítem magam az eredménytől. Nem akartam, hogy a pénz diktálja, hogy hogyan irányítom az életemet. Soha nem az volt a célom, hogy sok pénzt keressek, hanem mindig az, hogy tanítsak, és az emberekhez egy új, magasabb szinten érjek el. Belül minden alkalommal összerándultam, amikor közölték a hallgatósággal, hogy nem készíthetnek hangfelvételt az előadásomról. Hogy a hangfelvétel engedélyezésével bárki a közönségből csökkentheti a hanganyagaimból tervezett bevételeimet, abszolút lényegtelennek tűnt számomra. Azzal, hogy aznap este kinyilvánítottam ezt a véleményemet, ismét összhangba kerültem a lelkemmel. Azt akartam, hogy mindenki hallja az üzenetemet, és ne csak azok, akik fizetni tudnak érte. Ugyanilyen okokból kifolyólag amikor Artie később arról tájékoztatott, hogy könyveim példányait külföldön kalózkiadásokban jelentetik meg, és így nem kapok ezek után jogdíjat, megtagadtam, hogy bármilyen jogi lépést tegyen. Azt akartam, hogy az embereknek Kínában, Dél-Amerikában, Kelet-Európában vagy bárhol a világon, ahol nagy a szegénység, lehetőségük legyen elolvasni az írásaimat. Lehet, hogy éppen egy olyan szerző fogja inspirálni őket, aki valaha maga is ugyanabban a bénító szűkölködésben élt, de képes volt felülkerekedni rajta. Az a két szándék, amelyet 1978 legelső napján határoztam el, építőkövei voltak egy egész életnyi írásnak. Ezeket a műveket a szándék hihetetlen erejének szenteltem, mely minden ember számára elérhető, aki úgy dönt, hogy megváltoztatja gondolkodásmódját. Ahogy Lao-ce tanította nekem sok évvel később: „Ha megjavítod az elméd, életed minden más aspektusa is a helyére kerül.” Nos, én kijavítottam az elmémet, és elkezdtem magam

olyannak látni, mint aki képes bármit elérni, amire csak a figyelmét összpontosítja. És megtanultam azt is, hogy legnagyobb tanítóink néha teljesen megtévesztő álruhában jelennek meg.

38. Meghívtak egy egyhetes konferenciára Bécsbe, amelyet a Young Presidents’ Organization (YPO, Fiatal Elnökök Szervezete) szponzorált és szervezett. A YPO tagjai olyan személyek, akik megfelelnek bizonyos korkövetelményeknek, és felelősek egy cég vagy egy részleg teljes működtetéséért. Elfogadom a meghívást, és két nappal a Carnegie Hallbeli előadásomat követően feleségemmel együtt Bécsbe repülünk. A YPO tekintélyes előadói csapatot gyűjtött össze erre a konferenciára, és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy én is köztük lehetek. Ezért az előadásért nem jár tiszteletdíj, viszont egy csodálatos hét a jutalom Bécsben és környékén, azzal a lehetőséggel, hogy egy jól ismert személyiségekből álló lenyűgöző csapat tagjai lehetünk – akik között ott van az Egyesült Államok akkori alelnöke, Walter Mondale is. Érkezéskor megtudom, hogy előadóként mintegy hatszáz YPO-taghoz fogok beszédet intézni. Amikor meghallom, ki lesz a társelőadóm, néhány pillanatig megszólalni sem tudok. Dr. Viktor Frankl mellett fogok ülni, kollégájaként! Az akkor élő emberek közül talán ő az, akit a leginkább csodálok. Visszagondolok arra az időszakra, amikor doktoranduszkoromban logoterápiás kurzusokon vettem részt. Ezt a terápiát a holokauszttúlélő dr. Frankl alkotta meg jó néhány náci haláltáborban – többek közt Auschwitzban és Dachauban – szerzett tapasztalatai alapján. Négy évvel azelőtt, amikor ellátogattam Dachauba, a koncentrációs táborban töltött napom során láttam lelki szemeim előtt hősömet, dr. Franklt. Egyetemista, majd PhD-hallgató koromban elolvastam Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című klasszikus könyvét, és minden St. John’s Egyetemen tartott kurzusomon kötelező olvasmánnyá tettem. Emlékszem, azt írta, hogy még a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetekben is van potenciális jelentése az életnek. Ő volt az, aki azt is elmondta a világnak, hogy mindent el lehet venni az embertől, kivéve egyetlen dolgot: azt a legvégső emberi szabadságot, hogy bármely körülmények között megválaszthatjuk hozzáállásunkat, saját utunkat. Én pedig itt állok előadóként ezen a tekintélyes konferencián egy pár jelentéktelen önsegítő könyv ürügyén – és a színpadot azzal az emberrel fogom megosztani, akit egy sor náci haláltáborban tartottak fogságban, és aki mindezt túlélte, hogy elmesélhesse történetét a világnak, majd írt egy klasszikusnak számító könyvet, amelyet alaposan tanulmányoztam és felhasználtam egyetemi professzorságom idején. Alázatot érzek, annyira parányinak érzem magam, és olyan hihetetlenül áldottnak, hogy egyáltalán találkozhatok ezzel a nagyszerű férfival, nem hogy még szinte kollégájának tartsanak, és társelőadója lehessek egy csapat fiatal elnök előtt itt, Bécsben, ennek az oroszlánszívű fáklyahordozónak az otthonában. Úgy érzem, oka van annak, hogy megadatott a váratlan lehetőség, hogy egy csapatban lehetek Viktor Frankllal. Amikor kezembe veszem a Your Erroneous Zones egy példányát, szemembe ötlik, hogy ennek a könyvnek az első szavait Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben inspirálta: „A nagyság lényege az a képesség, hogy a személyes kiteljesedést válasszuk olyan körülmények között, amelyben mások az őrületet választják.” Másnap délután a menetrend szerint egy színpadon jelenek meg dr. Frankllal, akit több százszor idéztem előadásaim során. Ellátogattam azokba a borzalmas haláltáborokba, ahol a nácik gyakorlatilag rabszolgaként fogva tartották. Az jut eszembe, hogy ez a neurológus és pszichiáter mindezen szörnyű körülmények közepette, a legalacsonyabb rendű embertelenség áldozataként is képes volt megtalálni a szépséget és az értelmet mindebben. Több tanulmányt

írtam logoterápiája központi gondolatáról, ami – ahogy írta – részben akkor ötlött fel benne, míg üvöltöztek vele és puskatussal verték: „S akkor belém vág egy gondolat: először életemben tapasztalom meg annak igazságát, amit oly sok gondolkodó élete bölcsességeként szűrt le, s oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valamiképp a legvégső és legmagasabb rendű, amihez az emberi létezés felérni képes.”{10} Dr. Frankllal pár perccel színpadra lépésem előtt találkozom, mielőtt megkezdeném beszédemet a cégelnökök tekintélyes csoportja előtt. Viktor Frankl melegszívű, nagyon jó humorú ember, aki erős osztrák akcentussal beszéli az angolt. Elmesélem neki, mennyire csodálom az írásait, és hogy Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvét kötelező olvasmánnyá tettem hallgatóim számára az egyetemen. Azt is elmondom neki, hogy ő inspirálta két bestselleremet, tanítóim, dr. Fritz Redl és dr. Abraham Maslow mellett. Nagyon örülök, amikor megtudom, hogy dr. Redlt személyesen is ismeri, és hogy kapcsolatban állt dr. Maslow-val annak nyolc évvel azelőtti halálát megelőzően. Nagyon izgatott leszek, amikor elmondja, hogy ismeri, sőt olvasta a Your Erroneous Zones német nyelvű kiadását, ami náluk Der Wunde Punkt (A fájó pont) címmel jelent meg. Megkérdeztem, hogyan sikerült túlélnie azt a borzalmas bánásmódot a különböző náci haláltáborokban, ahol közel három évig raboskodott. Viktor Frankl a következőket válaszolta erre – és később, amikor lebilincselő előadását tartotta elragadtatott hallgatóságának, szintén elmondta: „Amikor már nem áll módunkban változtatni egy helyzeten, azzal a nagy kihívással nézünk szembe, hogy önmagunkat változtassuk meg.” Elmeséli, hogy amikor egy bögre koszos vizet adtak neki, amelyben egy halfej úszkált fehérjeforrás gyanánt, amely egész napi táplálékát jelentette, képes volt meglátni a szépséget fogvatartóinak ebben a visszataszító adományában. Hangsúlyozza, ekkor merült fel benne: dönthet úgy is, hogy önmagát változtatja meg. Ékesszólóan beszélt arról, hogy milyen sok fogolytársa halt meg, és nemcsak a borzalmas higiéniai körülmények miatt, hanem azért, mert lemondtak önmagukról, mert egyszerűen nem láttak többé értelmet vagy célt abban, hogy életben maradjanak. Előadásomat tartva egyáltalán nem érzem egyenrangúnak magam ezzel a velem egy konferenciaasztalnál ülő tanítóval, aki megélte és mesteri szinten bemutatta, amiről én hozzá képest oly amatőr módon írtam. Amikor az előadásoknak vége, körülbelül egy óra hosszat beszélgetek ezzel a figyelemre méltó emberrel. Mély benyomást tesz rám nagyszerű humorérzéke, és a szeretet, amely egyenesen árad belőle, még akkor is, amikor arról a döbbenetes bánásmódról mesél, amiben fogvatartói részesítették. Tudok arról, hogy a felesége a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban vesztette életét, anyját pedig Auschwitz gázkamráiban ölték meg. Közvetlen családjának minden egyes tagját elveszítette, a nővérét leszámítva, aki azért menekült meg, mert sikerült kivándorolnia Ausztráliába a borzalmak elől. Olyan tanácsot ad nekem, amit saját életemre és későbbi írásaimban is alkalmazok majd. Világosan beszél, amikor azt mondja, hogy a szenvedés az emberi lét része, amely elől senki sem térhet ki. Vannak, akik többet szenvednek, mint mások. Aztán hozzáteszi, egyenesen a szemembe nézve: – Meg kell tanítani az embereket arra, hogy találják meg az értelmet szenvedéseikben, és ha így tesznek, képesek lesznek a személyes tragédiáikat személyes győzelemmé alakítani. Ez – fűzi hozzá – a logoterápia lényege. Ha a páciensei vagy az olvasói nem találják meg mindennek az értelmét, végül elvesznek. Teljesen új emberként hagyom el Bécset. Innentől kezdve abból a szemszögből fogok beszélni és írni, amelyet dr. Frankl láttatott meg velem ezen a konferencián, és megesküszöm magamnak, hogy életem középpontjában ezentúl az értelem felfedezése lesz. Kapcsolatom ezzel a nagyszerű férfival ösztönzően hat rám, és a konferencián árusított könyvek közül veszek egy

újabb példányt Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben című könyvből, hogy a hazafelé tartó repülőúton újraolvashassam. Mikor kinyitom, szemembe ötlik az a pár sor, amelyben arról beszél, hogy a koncentrációs táborokban élők emlékezetében mennyire megmaradnak azok, akik körbejártak a barakkokban és vigasztaltak másokat, odaadva utolsó darab kenyerüket is. Erről egy Nietzsche-gondolat jut eszembe, amit elraktároztam a memóriámban, hogy következő könyvem írásakor vagy a következő előadásomon elővehessem: „Az az ember, akinek van miért élnie, majdnem mindig el tudja viselni azt, ahogy él.” Elkötelezem magam amellett, hogy a továbbiakban az értelem felől közelítve fogok élni és tanítani. A hogyan innentől kezdve másodlagos fontosságú lesz, a miért kap nagyobb hangsúlyt a munkámban.

Dr. Frankl munkásságával filminterjút nézve találkoztam először, amely mélyen megérintette a lelkemet. A füleimmel hallgattam ugyan, de igazából a szívemmel hallottam meg. Amint dr. Frankl a jelentés fontosságáról beszélt minden egyes ember életében, úgy éreztem, mintha önmagam egy magasabb szintű verzióját hallgattam volna, mert szavai valami mélyen megbúvót visszhangoztak bennem. Mindig is felül akartam emelkedni mindazokon a kultúránk által létrehozott, számomra jelentéktelen aggodalmakon és szabályokon, amelyek azt a célt szolgálták, hogy beilleszkedjünk, és éppen olyanok legyünk, mint mindenki más. Az interjúban dr. Frankl mesélt arról, hogyan adták fel életüket és haltak meg a koncentrációs táborbeli fogolytársai, mert képtelenek voltak valamilyen, az életet fenntartó szépséget találni a legborzalmasabb körülmények között is. Az értelem a lényeg – mondta. Arra ösztönözte a hallgatókat, hogy találják meg a saját módjukat a végső értelem megtapasztalására – amit, ha úgy tetszik, hívhatunk Istennek is –, és bízzanak benne. Megfigyelte, hogy azoknak, akik a koncentrációs táborokban, belekapaszkodtak egy jövőképbe, nagyobb esélyük volt az életben maradásra a megpróbáltatások ellenére. Ez a jövőkép lehetett egy előttük álló fontos feladat, vagy a szeretteikhez való visszatérés lehetősége, mindegy mi volt – ha volt ilyen jövőképük, nagy valószínűséggel túlélték a borzalmakat. Abban a pillanatban, hogy megláttam dr. Franklt, egyfajta összhangot éreztem vele, amit soha nem tapasztaltam még egyetlen tudós irodalmárral szemben sem. Ma már semmi kétségem sincs afelől, hogy létezett valamiféle összeköttetés kettőnk közt. Nem volt véletlen, hogy mintegy tizenöt évvel azután, hogy először olvastam mohó érdeklődéssel Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szembent, egy csapatba helyeztek ezzel a férfival, akivel ilyen óriási spirituális rokonságot éreztem. Amikor először olvastam az elbeszélést arról, hogy dr. Frankllal milyen kegyetlenül bántak Auschwitzban, Dachauban és a csehországi Theresienstadtban, a szenvedés elárasztotta az olvasott szavakat, és tudtam, hogy egy nap meg fogom látogatni azokat a gyalázatos helyszíneket. Valamilyen titokzatos módon úgy éreztem, hogy találkozni fogok ezzel az emberrel, aki olyan meggyőzően beszélt arról a veleszületett képességéről, hogy felülemelkedjen a gonoszságon, és hogy értelmet fedezzen fel ott is, ahol minden szegletből az őrület üvölt. Ma már világosan látom, hogy sorsom szerint személyesen is találkoznom kellett vele, mert valamilyen láthatatlan és leírhatatlan erő összekötött kettőnket. Bécsi találkozásunk azon a májusi napon 1978-ban hatalmas változást idézett elő mind írásaimban, mind pedig életemben. Akkoriban már nem éreztem úgy, hogy saját tanításom és kutatásaim alapját a hagyományos pszichológiának kellene képeznie. Nagyon tetszett a gyakorlatias megközelítés,

amely első két könyvemet jellemezte, és nagyon jólesett dr. Frankl dicsérete, hogy milyen tömören fogalmazok, és olyan nyelvezettel, amit mindenki megérthet. Azonban az értelem lényegének tágabb felfogású keresése – vagyis hogy felfedezzünk egy végső értelmet, egy kapcsolatot, ami a felsőbb erőhöz fűz minket – már akkor kezdett foglalkoztatni. Amikor találkoztam dr. Frankllal, valami bennem felismerte őt, mintha már találkoztunk volna azelőtt, és ismertük volna egymást. Akármi intézte is úgy, hogy egy csapatba kerültem az egyik hősömmel, most már látom, hogy az erő, amely egy délutánra egy helyre terelt bennünket, nagy változást idézett elő az életemben, és írásomban ennek hatására elkezdtem hangsúlyt fektetni olyan fogalmakra, mint spiritualitás, magasabb tudatosság, isteni szeretet és leginkább: értelem. Most már világosan látom, hogy akkor kezdtem el felfedezni az egón túli világot.

39. 1980 tavasza van – egy új évtized kezdete. Mind a Your Erroneous Zones, mind pedig a Pulling Your Own Strings továbbra is hatalmas sikernek örvend. Mindkét könyvem majdnem negyedik éve van a The New York Times bestsellerlistáján. Amikor a T. Y. Crowell 1975-ben elfogadta a kéziratomat, nem bíztak túlságosan abban, hogy ilyen kelendő lesz. A Your Erroneous Zones fenomenális sikere után ügynököm, Artie Pine nagyon csalódott volt, amikor a kiadó nem volt hajlandó újratárgyalni a szerződésemet. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy problémázás nélkül tartsuk tiszteletben a kötelezettségeinket, mostanra azonban a T. Y. Crowell-lel kötött kétkönyves szerződésem lejárt. Artie felkereste a Simon & Schustert, a New York-i könyvkiadás nagy múltú, tekintélyes cégét. Az imént hívott, hogy közölje: – Megállapodtam egy új kiadóval, és olyan előleget ajánlanak neked, amit véleményem szerint nagyon is megérdemelsz. Amikor elárulja, hogy kétkönyves megállapodást kötött másfél millió dolláros garantált előleggel, jóleső izgalom fog el. El se tudtam képzelni, hogy ilyen szerencsés pénzügyi helyzetbe kerülhetek. Úgy érzem, nagyon áldott vagyok. Minden nap, amikor épp nem utazom vagy reklámozom a Pulling Your Own Strings című művemet, azon a könyvön dolgozom, ami a Viktor Frankllal való bécsi találkozásom óta jár az eszemben. A Simon & Schuster kiadásában megjelenő új könyvnek The Sky’s the Limit (Határ a csillagos ég) lesz a címe, és lényegében annak gyakorlatát fogja elmagyarázni, hogyan érhetjük el az Abraham Maslow által önmegvalósításnak nevezett állapotot, amit tizenkét évvel azelőtt fedeztem fel magamnak. Még mindig különleges rokonságot érzek ezzel a férfival, aki ugyanazon a napon hunyt el, mint amelyiken én átvettem doktori diplomámat 1970 júniusában. Dr. Maslownak az volt a véleménye, hogy az önmegvalósítást csak nagyon kevés ember képes elérni, mert a legtöbben elakadnak ott, hogy alacsonyabb rendű igényeiket próbálják követni és kielégíteni, mint például a fiziológiai szükséglet, továbbá a biztonság, a szeretet, a valahová tartozás és a megbecsülés iránti vágyat. Ő az általa „szükségletpiramisnak” nevezett hierarchikus rendszer alapszintjeiként látta ezeket az alacsonyabb szükségleteket. Ennek csúcsát pedig egy magasabb birodalom képezi, ahol az a maroknyi ember áll, aki felfedezte célját és értelmet keres a létben. Az én véleményem ebben a tekintetben drámaian különbözik dr. Maslow-étól. Úgy gondolom, hogy a lét értelmének keresése mindannyiunk eredeti természete, amit azonban a civilizálódás folyamata kiölt belőlünk, ahogy azt Buckminster Fuller leírta néhány évvel azelőtt. Dr. Frankllal való találkozásom megerősítette ezt az elgondolást, és tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Ez az eszme ugyanis meglehetősen nyilvánvaló János evangéliumában is (14,12), ahol Jézus kijelenti, hogy azok, akik hisznek, még nagyobb dolgokat fognak véghezvinni, mint ő. A The Sky’s the Limit című könyvet az első kettőhöz hasonló stílusban írom, ezúttal azonban arra összpontosítok, hogy beazonosítsam a Maslow által „példaértékűnek” nevezett emberek lényegesebb tulajdonságait. Harminchét ilyen tulajdonságot fedeztem fel, és abból a meggyőződésből írok, hogy igenis képesek vagyunk – ahogy Viktor Frankl olyan ragyogóan megfogalmazta – megváltoztatni magunkat, és új döntéseket hozni olyan körülményekkel szembesülve, amelyeket nem áll módunkban megváltoztatni. És ebbe beletartozik múltunk és egész személyes történetünk is. Írásaimban a hogyanról egyre inkább az értelemre helyezem a hangsúlyt, és megmutatom az utat az olvasóknak, hogyan érhetik el Frankl célját és Maslow

szükségletpiramisának csúcsát, az önmegvalósítást. Új szerkesztőm a Simon & Schusternél Michael Korda, aki már számos bestselleren dolgozott, egypárat ő maga is írt. Michael elrepül hozzám Floridába, és egy egész napot töltünk együtt a parton sétálgatva, megvitatva a The Sky’s the Limit marketingtervét. Aztán pedig büszkén átadom neki a kéziratot, ami a megelőző pár hónapban főszerepet játszott az életemben. Michael és én gyakran beszélünk, és egy alkalommal azt mondja nekem, hogy a könyv remek, csupán kisebb igazításra szorul, ezért felkér egy külsős szerkesztőt, aki majd rendbe teszi a kéziratot. Ez még új nekem – eddig saját magam szerkesztettem az írásaimat a hozzám visszaérkező javaslatok alapján. De megbízom új kiadóm hozzáértésében, amely komolyan befektetett ebbe a könyvbe azzal a másfél millió dolláros előleggel a jövőbeli jogdíjak terhére. Telnek-múlnak a hónapok, és még mindig nem hallok semmit a könyvről. Úgy érzem, mintha megint ugyanabba a helyzetbe kerültem volna, mint John Vrienddel egy évtizeddel ezelőtt, amikor arra vártam, hogy valaki más elvégezze a feladatát, hogy a könyv végre elkészüljön. Hat hónappal később felhívom Michael Kordát, és nyomatékosan megkérem, hogy a külsős szerkesztője küldje el nekem addigi munkáját. Néhány héttel később végül csomagot kapok, amelyben megtalálom a kéziratom első felét, amit a külső szerkesztő gyakorlatilag teljesen átírt. Mélyen meg vagyok döbbenve. Ez a könyv egyszerűen nem az, amit leadtam. Ez az ember vette magának a bátorságot és eldöntötte: az írásom stílusa nem üti meg a kívánt mércét. Fogta az ötleteimet, és egyszerűen megírta a saját verzióját, az én eredeti írásomat félredobva. Stílusa nem rossz éppen, de ez nem én vagyok. Nem ismerem fel önmagam az átírt könyvben. Megírtam az 1970-es évek két legsikeresebb könyvét saját hétköznapi, gyakorlatias stílusomban – és most ugyanazzal a dilemmával állok szemben, mint amivel elsőéves egyetemistaként is szembesültem. Tulajdonképp azt közölték velem, hogy sokkal irodalmibb és tudományosabb stílusban kellene írnom, amely jobban illik a Simon & Schuster védjegyéhez. Közlöm Michaellal, hogy ezt elfogadhatatlannak tartom, és nem érdekel, mennyi pénzt ajánlottak fel nekem. Ő biztosít arról, hogy meg fogjuk tudni oldani ezt a problémát. Várok további két hónapot, és még mindig semmi hír e felől a fantomszerkesztő, vagyis inkább újraíró felől. Megint felhívom Michaelt, és ultimátumot adok: Azt akarom, hogy adják vissza az eredeti kéziratot. Átnézem, ami át lett írva, és a további szerkesztést én magam végzem el. Megérkezik hát a teljes kézirat, és látom, hogy semmi változás nem történt rajta, amióta két hónappal azelőtt utoljára láttam az összevissza faragott verziót. Tüzetesen átvizsgálom az egész könyvet, néhány javítást és átírást benne hagyok, bár nem igazán vagyok elégedett azzal, ahogy kinéz. Fogom a könyv második felét, amelyhez ez az ismeretlen szerkesztő hozzá sem nyúlt – holott nyolc hónapig nála volt a kézirat –, és magam végzem el a szerkesztését, majd leadom a könyvet. Nem vagyok teljes mértékben elégedett a nyomtatásba kerülő végső verzióval, de muszáj így hagynom, mert nyomás alatt állok: a szerződésem értelmében az év végéig meg kell jelentetni a könyvet. Magammal sem vagyok elégedett, amiért hagytam magam rávenni, hogy elfogadjam a az általam remekműnek tartott eredeti kézirat részben más által szerkesztett változatát. Ez a színfalak mögött működő szerkesztő, akit arra kértek fel, hogy tegye rendbe a kéziratomat, éppenséggel nem végzett rossz munkát. De a saját életéből vett példákkal illusztrálta a mondanivalót, és mégis úgy helyezte el ezeket a könyvben, mintha én írtam volna. Van tehát egy újonnan megjelent könyvem, ami egyébként kiváló munka, de nem tudom száz százalékban elfogadni, mert az első négy fejezetet mintha nem is én írtam volna, holott nekem tulajdonítják. Vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban: félig szeretem, félig utálom. A második fele és a függelék felismerhető számomra, mert ezek lényegében érintetlenek

maradtak, de az első felének teljesen más íze van, mégpedig olyan, ami kissé taszít. Beleadtam testem, elmém és lelkem is ebbe a könyvbe, hétszáz oldallal rukkoltam elő, majdnem egy évi verejtékes munkával. Természetes, hogy a terjedelmét le kellett rövidíteni egy kicsit, de ez az első alkalom elsőéves angol szakos egyetemista korom óta, hogy egy kívülálló gyakorlatilag azt közli velem: írjak elfogadhatóbb irodalmi stílusban. Eldöntöm, hogy soha többet nem fogom megengedni, hogy bárki is átírja a szövegeimet – se pénzért, se presztízsért, sem pedig azért, hogy rajtam kívül bárki más elégedett legyen a munkámmal.

Megtanulandó leckém abból, ahogy a The Sky’s the Limit szerkesztését kezeltem, egy mondatban összefoglalható: Óvakodj azoktól az emberektől, akik azt állítják, hogy ők jobban értenek valamihez. Engem nem az érdekelt, hogy elnyerjek bármilyen irodalmi díjat, és azzal sem törődtem, hogy valaki más írói stílusát kövessem. Egyszerű és közvetlen nyelven akartam írni, hogy olyan könyvet alkossak, amely segíti az olvasókat elérni legmagasabb önmegvalósító potenciáljukat. Most már tudom, hogy mivel megengedtem, hogy mások mondják meg, milyen legyen a könyvem, hagytam beszennyeződni a The Sky’s the Limithez kapcsolódó energiát. Teljesen más érzés volt kezemben tartani ezt a könyvet a megjelenés után, mint az előzőeket. Egyetlen ezzel a könyvvel kapcsolatban adott interjúm sem kapta meg tőlem ugyanazt a kitüntető figyelmet, mint a korábbi írásaimról szólók. Most már tisztán látom, hogy amikor a hitelességet, amellyel megírtam ezt a könyvet, beszennyezte fantom idegenek kéretlen és szükségtelen munkája, ez a könyv minden részére hatással volt. A könyv reklámozásának lelkesedése valahogy csökkent, még ha csak tudattalanul is. Amikor kinyitottam a túlzottan átszerkesztett oldalakon, enyhe ingerültség futott át rajtam, láthatatlan fekete felhőként. Olyankor mindig azt mondtam magamban: Én ezt nem így írtam, és mégis az én nevemmel hozzák összefüggésbe. A könyv ajánlása így szól: „Abraham H. Maslow emlékének – annak az embernek, aki úttörő volt az ember potenciális nagyságának tanulmányozásában.” Ez volt tisztelgésem mentorom előtt, csakúgy, mint szívem ösztönzése előtt. Valahogy azt éreztem, hogy mind dr. Maslow-t, mind dr. Franklt cserbenhagytam azzal, hogy engedtem a rám gyakorolt nyomásnak annak jogcímén, hogy olyan sok pénzt fizettek nekem. Az a gondolat, hogy be kell hódolnom, mert olyan jól megfizettek, nagyon visszataszító érzést keltett bennem. Most már világosan látom, hogy ez egy nagyon fontos lecke volt számomra. Annak a nagyjából harmincöt könyvnek a készítése során, amelyet 1980 óta jelentettem meg, soha nem engedtem meg senkinek, hogy amit ők hozzátennének, az győzedelmeskedjen az én írásom felett. A The Sky’s the Limittel való tapasztalatom eredményeként azonban találtam egy hölgyet, aki a saját szerkesztőm lett. Ha nem éltem volna át azt az érzést, hogy megfosztottak a hitelességemtől, nem vágytam volna olyan nagyon erősen arra, hogy megtaláljam, felkészítsem és harmóniában dolgozzam barátommal és szerkesztőmmel, Joanna Pyle-lal az elmúlt harminchárom év során. Joanna ma olyan, mint a másik felem, ha az írásról van szó. Ő tudja, hogyan gondolkodom, és hogyan kell elvégeznie a szerkesztés professzionális munkáját minden egyes kéziratomon. A miatt a kellemetlen élmény miatt magamhoz vonzottam az irodalmi lelki társamat, aki fogja a firkálmányaimat, és kifinomult írónak láttat. Mindezt pedig úgy teszi, hogy nem szövi bele a könyvembe azt, ami neki esetleg jobban tetszene. Hatalmas lecke volt hát ez számomra. Óvakodj – nagyon, de nagyon – azoktól, akik

egyszer csak belépnek az életedbe, és eldöntik helyetted, hogy életed munkája milyen legyen. Most visszatekintve ráébredek, hogy azt az energiát, ami e körül a könyv körül örvénylett, valamilyen titokzatos módon beszennyezte a tény, hogy nem maradtam meg az én vagyok jelenlétemben, és nem ragaszkodtam ahhoz, amit szívem mélyén igaznak éreztem. Amióta a The Sky’s the Limit megjelent, már több mint harminc könyvet jelentettem meg, és ez volt közülük az egyetlen, ami még az előleg összegét sem hozta be a jogdíjakból, amit a megjelenéskor fizettek nekem.

40. 1982. október 15-e van, reggel tíz óra. A görögországi Marathon kis városában vagyok, hogy a világ minden tájáról idesereglett ezerötszáz emberrel együtt lefussam az évente megrendezett Athéni Klasszikus Marathont. A verseny elvileg hét órakor kezdődött volna ma reggel, de valamiféle kisebb zökkenő miatt tíz órakor kezdünk. Ez azzal jár, hogy a nap legforróbb szakában fogunk futni a Marathontól mintegy negyvenkét kilométerre fekvő Athénba. Ennek ellenére amikor elkezdődik a verseny egészen biztos vagyok abban, hogy az eddigi legjobb időt fogom futni. Amióta elkezdtem futni négy évvel korábban, ez lesz az ötödik maratonom. Ahogy zajlik a verseny, a pálya egyre nagyobb szakaszán kell emelkedőn futni, és percről percre melegszik az idő. A harminchárom kilométeres jelzésnél olyan fizikai kimerültség vesz rajtam erőt, amilyet még soha nem tapasztaltam. Remegek és epét hányok. Futótársaim egyre dőlnek ki mellőlem a versenyből – mentőautók veszik fel őket, hogy az elsősegély-állomásokra kerüljenek. Mivel későn érkezünk meg Athénba, az autósorok között kijelölt sávban kell futnunk. Ilyen közelről még soha nem szívtam be kipufogógázt. Néhány versenybiztos megpróbál rávenni, hogy üljek be egy mentőautóba, én azonban nem vagyok hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy elrepülök egészen Görögországig, hogy teljesítsem, amiről oly sokat álmodoztam, és aztán ne érjek célba. Ahogy fekszem az út mentén a kimerültségtől szenvedve a nagy forróságban, valami olyasmi jár át, amit csak csodaként tudok megfogalmazni. Egy láthatatlan lény jelenik meg, aki álmaimban szokott meglátogatni engem, és néha olyankor is, amikor ébren vagyok és útmutatásra van szükségem. Szemei ragyognak, és úgy tűnik, mosolyog rám, amikor megszólal. Ez a természetfeletti metafizikai látogató egyenesen beszél, ahogy fekszem ott az utcán. Azt mondja, hogy erős vagyok, és végig fogom futni a távot, és hogy egész végig vezetni fog engem. Már nem koncentrálok többé arra, hogy mi bajom van, és mi zavar – elfeledkezem a forgalomról, a hőségről, az elveszített időről, amit hányással töltöttem a földön heverve, és elfeledkezem a kipufogógázról is. Belső vezetőm, ez a bámulatos nő, aki nem pusztán a képzeletem szüleménye, ott van velem, fogja a kezem, és ragyogó kék szeme segítségével meggyőz, hogy sokkal több vagyok, mint pusztán a testem, ami most nagyon fáradt. Lélek vagyok, és ez a lélek bármit meg tud tenni, mert sem az idő, sem a tér, sem pedig a fizikai forma nem akadályozza. Még nyolc kilométert kell futnom, most már azonban látom magam, ahogy átfutok a célon. A lábam már nem görcsöl, a gyomrom már nem kavarog a kiszáradástól. Újra tele vagyok energiával, és hirtelen nagyon erősnek érzem magam. Csoda történt. Beérek az olimpiai stadionba, és lefutom az utolsó kört a negyvenkét kilométeres táv befejezéseként. Magasba emelem karomat, és tréfálkozva azt kiabálom: „Győztünk!” A legenda szerint ezek voltak Pheidippidész utolsó szavai, amikor a marathoni síkságról végigfutott Athénig, hogy hírül vigye a görögök perzsák feletti győzelmét. Ezután holtan esett össze a kimerültségtől. Abban a pillanatban nagyon erős izgalommal ráébredek, hogy írnom kell erről a belső női társamról, aki úgy tűnik, felelős a győzelmemért. Az Egyesült Államokba való visszatérésemkor találkozom Artie Pine-nal, és közlöm vele: „Van egy látomásom egy nagyon bölcs asszonyról, aki álmaimban jön el hozzám. Írni akarok egy történetet róla, és arról, amit folyamatosan mesél nekem.” Artie nagyon gyanakvó az ilyen szellemlátogatókkal szemben, és kérlelni kezd, hogy gondolkodjam inkább egy korábbi témáimra épülő könyv megírásán, valami olyasmin, mint amik

sikert hoztak nekem szónokként, és biztosították televíziós szerepléseimet. Elmesélem a feleségemnek, hogy nagyon vonz az ötlet, hogy írjak a képzeletemben élő nőről, akit Eykisnek neveztem el egy évvel korábban született lányunk, Skye tiszteletére. (A Skye visszafelé olvasva Eyks, az i betűt pedig a magasabb én{11} jelölésére toldottam be, így jött létre az Eykis név.) Tájékoztatom Michael Kordát, szerkesztőmet a Simon & Schusternél, hogy írni fogok egy tanmesét a tizenkét évvel azelőtt megjelent Jonathan Livingston Seagull{12} mintájára. Belső vezetőm, Eykis lesz történetem főszereplője. Egy fiktív bolygón lakik majd, ahol mindenki csakis a valóság talaján él. Ez azt jelenti, hogy ott nem létezik téves gondolkodásmód, mert az emberek gondolatait azon a bolygón az uralja, ami van, és nem az, amit szeretnének. Az ügynököm, a kiadó, és majdnem mindenki más is azt tanácsolja, hogy hagyjak fel a regényírás ötletével, és maradjak amellett, amivel eddig olyan nagy sikereket értem el: írjak továbbra is pszichológiai ismereteimre és terapeuta-hátteremre támaszkodó önsegítő könyveket. Engem azonban nagyon megfog az ötlet, hogy írjak egy regényszerű fiktív elbeszélést, aminek a Gifts from Eykis (Eykis ajándékai) címet akarom adni. Elképzelem, hogy Eykis meglátogatja világunkat, ahol dühödten uralkodik a téves gondolkodásmód, és elárulja nekünk annak titkát, hogyan éljünk önmegvalósító életet valóság alapú világnézete alapján. A görög maratonon átélt élményem óta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Eykis nem csak a képzeletem szüleménye, hanem spirituális vezető, aki valóban képes beszélni hozzám, és nehéz időszakomban utat mutatni nekem. Erre a láthatatlan útmutatásra támaszkodom, és egyre többször érzem a jelenlétét, amint készülök megírni a tanításain alapuló mesét. Ott feküdtem a földön Athénban. Láttam, ahogy a kimerült emberek tömegeit elszállítják az elsősegély-állomásokra. Én is majdnem az egyik ilyen kieső lettem, mivel a testemet elhagyta minden erő. Emlékszem a pillanatra, amikor Eykis energiája teljesen átjárt engem, és ezzel lehetővé tette, hogy azonnal felülemelkedjek kimerült és erejét vesztett testem korlátain. Annak a versenynek az utolsó nyolc kilométerét egy olyan valaki vagy valami segítségével futottam le, amit vagy akit nem tudok igazán megmagyarázni, mindazonáltal számomra nagyon is valóságos volt. Meg fogom hát írni ezt a mesét, és ebben az új kalandban mindvégig Eykis útmutatására fogok támaszkodni. A tervek szerint Honoluluban kell előadást tartanom egy országos gyűlésen, és eltervezem, hogy Waikiki tengerpartján időt szakítok ennek a fiktív elbeszélésnek a megírására. Összeszedem az íráshoz szükséges anyagaimat, és azzal a szilárd elhatározással indulok el Honoluluba, hogy amikor hazatérek, már készen lesz az első vázlat. A Honoluluban töltött elkövetkező két hétben minden egyes nap kimegyek a kedvenc helyemre, belesüllyesztem háttámlámat a homokba, előveszem a tollamat és a jegyzettömbömet, és írok. A történet szinte magától bontakozik ki a lapokon. Az írás minden egyes napján úgy érzem, mintha valaki más mozgatná tollamat az oldalakon, én pedig csak hagyom mindezt. Nincs semmi vázlatom, sem elképzelésem arról, hogyan fog végül alakulni a történet – egyre csak írok. Lassan megtöltöm a papírlapokat, ahogy ott ülök a parton, nézem a sirályokat, a gyerkőcöket, és egyszerűen csak hagyom, hogy az írás megtörténjen. Két hét múlva összecsomagolok, és átrepülök Maui szigetére. A feleségem is velem jön az írói szabadságom utolsó két hetére, és magával hozza lányunkat, Skye-t is, aki akkor már tizenöt hónapos. Találok egy árnyas helyet a parton, és ugyanazt a háttámlát használva folytatom mindennapi írásomat. A Gifts from Eykis harmadik részében a főhős elhagyja „furcsa, de csodálatos” világát, és a Földre utazik, hogy megossza ajándékait velünk arról, hogyan éljünk valóban önmegvalósító szempontok alapján. A történet továbbra is erőfeszítés nélkül árad, és

végül leadom a kéziratot a Simon & Schusternek. Bár a kiadóm nem repes az örömtől, hogy fikciót írok, mindenki rendkívüli módon támogat. Ugorjunk most előre a könyv megjelenéséhez, 1983 végére. Nagy lelkesedéssel várom, hogy megoszthassam a Gifts from Eykis üzeneteit a világgal, és kampánykörútra indulok, hogy elérjem, Amerika és Kanada minden könyvesboltjában árusítsák a könyvet. Ezresével vásárolom fel a példányokat, és saját költségemre postázom őket. Időm majdnem minden részét felemészti, hogy meséljek a világnak Eykisről és az ő ajándékairól. Imádom, hogy az egész projektet a saját kezembe veszem megint, pontosan úgy, ahogy a Your Erroneous Zones idején tettem hét évvel azelőtt. Nem érdekelnek a könyveladási statisztikák, sem pedig az, hogy hányadik helyen áll majd a bestsellerlistákon ez a könyv. Istenien érzem magam, amiért olyasmiről viszek hírt az embereknek, amit szeretek és fontosnak tartok. Eykis állandóan beszél hozzám a képzeletemben. Érzem gyönyörűséges női energiáját magam körül, ahogy csendesen, de határozottan az élet spirituálisabb megközelítése felé terelget engem. Nem beszélek sokat Eykisről mint valódi útmutató szellemről életemben, de számomra nagyon is valóságos. Miután a könyv több ezer példányát megvásároltam és szétküldtem a világ minden tájára, már tudom, hogy magasabb szintre fogok lépni írásomban. Látom magam előtt ezt a könyvet, mint egy nagyon fontos filmet a jövőben, és köszönetet mondok Eykisnek, amiért megjelent az életemben. Megírtam és megjelentettem egyetlen regényemet, és leírhatatlanul hálás vagyok ezért. Míg a könyv utolsó fejezetét írtam Mauin, megfogant lányunk, Sommer. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Eykis valóban létezik. Egyre közelebb terel egy spirituális birodalom felé, és eltölt jobb agyféltekés jin-energiájával.

Az a tapasztalatom, hogy fekszem a földön Athénban a maratonfutáson 1982-ben, egy újabb kvantumpillanat volt, vagyis fontos fordulópont az életemben. Akkor történt meg először velem, hogy valóban láttam és éreztem egy természetfeletti energia jelenlétét, lehetővé tettem, hogy vezessenek, és túlhaladtam fizikai valómat. Mintha már nem korlátozott volna többé fáradt testem. Eykis átvette tőlem az irányítást abban a válságos pillanatban. Azért mondom, hogy válságos, mert egyszerűen elviselhetetlen lett volna a tudat, hogy nem érem el kitűzött célomat: nem futom végig a maratont. Átéltem, hogy azzá az emberré válok, aki csak lehetek – pont ahogy Maslow megfogalmazta. Emiatt lehetetlenség volt úgy döntenem, hogy feladom, a testemet azonban teljesen elhagyta minden energia. Most már világosan látom, hogy sokkal többet jelent az a fogalom: ember, mint ami fizikai teljesítményeink alapján mérhető. Tudom, hogy van egy belső erőtartalék, amelyet mozgósítani lehet a fontos pillanatokban – és még bámulatosabb, hogy van egy isteni vezetés, amely mindannyiunk számára rendelkezésre áll, ha hajlandók vagyunk hinni benne és megengedjük, hogy segítsen bennünket. Ma már tudom, hogy az univerzumban minden kapcsolatban áll mindennel – láthatatlan spirituális szálakkal, ha úgy tetszik. Tudom, hogy létezik számomra egy spirituális útmutatás, és hogy ez mindig a rendelkezésemre áll, ha úgy döntök, hogy segítségül hívom. Eykis ennek az isteni útmutatásnak a megszemélyesítője. Számtalanszor megjelent nekem azokban az években,

amikor legelőször nevet adtam spirituális barátomnak. Elkezdtem megbízni abban, hogy az angyali segítséghez és útmutatásoz mindig hozzáférhetek. Emlékszem az elképedésemre, ahogy befutottam az ősi olimpiai stadionba. Egy órával korábban olyan rosszul voltam, hogy a versenybiztosok mindenáron azt akarták, hogy beüljek egy mentőautóba – ahogy ezt egyébként a futók majdnem kétharmada meg is tette addigra az intenzív hőség, az emelkedőn való futás és az autókból ömlő kipufogógázok miatt. Nekem mégis sikerült új erőre kapnom, és erősebbnek éreznem magam a végén, mint az egész verseny alatt bármikor. A Gifts from Eykis megírása varázslatos élmény volt számomra – az egyik legkorábbi tapasztalatom az automatikus írással kapcsolatban. Minden nap, amikor ültem a parton Honoluluban és Mauin, éreztem ennek a csodálatos jin-energiának a jelenlétét, amit Eykisnek nevezek. Nyugodtnak és békésnek éreztem magam, és teljes mértékben bíztam abban, hogy minden bele is kerül ebbe a tanmesébe, amit el kell mondanom. Ez az, amit ma „becsatornázott írásnak” hívok: én csak az eszköz voltam, a szavak pedig titokzatos módon megjelentek az írótömbön. A kezem könnyedén és nagyon gyorsan mozgott. Emlékszem, hogy szinte már görcsöt kapott, mert olyan gyorsan jöttek a gondolatok és a szavak. Miután jó néhány óra hosszat írtam, minden nap megjegyeztem a feleségemnek, hogy valami igazán varázslatos történt velem ott a parton. Ma már világosan látom, hogy ez volt a bevezetésem abba a gondolatba, hogy minden írás valójában a láthatatlan világából csatornázott. Ahogy Jézus mondta: „A Lélek az, ami az életet adja”, és a szavak, amelyek a semmiből jelennek meg egy papírlapon, a teremtés táncának eredményei. Most már tudom, hogy Isten ír minden könyvet – és hogy a szavakat, amelyek egy lapon megjelennek, senki sem birtokolja. Teljes bizonyossággal tudom, hogy a kreatív folyamat valami olyasmi, amit egy magasabb birodalomból kapok. Azt is megértem most már, hogy Eykis szimbolizálta számomra a módszert, amellyel összhangba kerülhetek az általam Istennek nevezett energiával – és amikor ezt megteszem, szert teszek ugyanarra a „minden lehetséges” képességre, mint a Teremtő. Amikor szétküldtem a Gifts from Eykis példányait világszerte több ezer embernek, mellékeltem mindegyikhez egy levelet a következő szavakkal: „Az Eykisből filmet készítenek.” Nem azt írtam, hogy „valamikor majd”, hanem úgy írtam, mintha ez már kész tény lenne. Ez volt az én legelső felfedezőutam annak eszméjébe, hogy a végcélból visszafelé élünk: átéljük azt az érzést, mintha kívánságunk már teljesült volna, és kijelentünk valamit jelen időben. Mára valóban megszületett az Eykis forgatókönyve, és már a rendezőt is kiválasztottuk. A korábbi ötlet és gondolat, hogy ebből a könyvből film születik, fizikai valósággá válik. Eykis először az álmaimban jelent meg, majd csendes meditatív pillanataimban is, és végül útmutató erőként az életemben akkor, amikor személyesen meg kell tapasztalnom a rendkívüli erőket – amikor a legkétségbeesettebbnek és legreménytelenebbnek éreztem magam. Csakis akkor történik meg mindez, amikor hajlandó vagyok behódolni, és hagyom, hogy megjelenjen a csoda. Ez történt hát velem 1982-ben görögországi tapasztalatom során. Attól a naptól kezdve tudtam, hogy sokkal több van emberi mivoltomban, mint amit az érzékeimen keresztül észlelni tudok, vagy amit tudományos adatok képesek igazolni. Eykis akkor jelent meg nekem, amikor minden kétséggel felhagytam, és megengedtem az isteni útmutatásnak, hogy elvigyen egészen a célig.

41. 1985 nyara van. Az életemben egyre nagyobb hangsúlyt kap, hogy különböző korú gyermekeimnek megfelelő szülője legyek. Negyvenöt éves vagyok, három egészen kicsi lányka és ugyanennyi nagyobb gyermek édesapja. Három kisbabánk született az elmúlt négy évben; Tracy lányom már tizennyolc éves, és rajta kívül van még két nemsokára kamaszodó gyerkőcünk. Elképesztő felelősség ez, amelyre egyrészt úgy gondolok, hogy kielégítem gyermekeimnek a Maslow-féle hierarchia alján álló alacsonyabb rangú szükségleteit – vagyis etetem, ruházom őket, és biztonságos helyet biztosítok számukra, ahol felnőhetnek. Másrészt viszont az a feladatom, hogy segítsek nekik kielégíteni legmagasabb szükségleteiket: a Maslow-piramis legtetején álló önmegvalósítást. A megelőző egy évben számtalan előadásom során rendszeresen feltettem ezt a kérdést a közönségnek: „Mit szeretnének valójában a gyermekeik számára?” Egyre jobban foglalkoztat egy könyv gondolata, amelyben leírom, milyen az ideális szülői magatartás, ha önmegvalósító gyermekeket szeretnénk nevelni. A gyermeknevelés ugyanis pontosan az a terület, ahol ez az átalakulás végbemegy. Nekem úgy tűnik, hogy sok szülő éppen a Maslow-piramis csúcsával ellenkező irányba tereli gyermekeit. Rengeteg gyereket tanítanak arra, hogy az egójuk igényeinek megfelelően éljenek – hogy mindenáron nyerjenek, hogy annyi materiális dolgot halmozzanak fel és birtokoljanak, amennyit csak lehetséges, hogy az alapján határozzák meg életüket, hogy hol állnak társaikhoz képest, hogy a lehető legtöbb pénzt keressék, és hogy mindent, amit csinálnak, pénzben mérjenek. A gyerekekre gyakorolt ez irányú nyomás személyiségi problémákban, elhízásban, fizikai betegségekben, szorongásban és stresszben, valamint érzelmi instabilitásban jelentkezhet. Az ügynököm, Artie Pine nemrég intézett el egy szerződést két új könyvre egy másik patinás New York-i kiadóval, a William Morrow és Társával. Miközben az új szerződésről beszélgetünk feleségemmel és Artie-val, azt mondom nekik: – Nagyon szeretnék írni egy hosszabb könyvet gyermekeink önmegvalósító felnőttekké neveléséről. Korábban ugyanis már felfedeztem, hogy amit a szülők az említett kérdésemre válaszoltak, az gyakran ellentétben állt azzal, ahogy ténylegesen nevelik a gyermekeiket. Több ezer választ őrzök kérdéseimre egy terjedelmes dossziéban, amelyben tíz kategóriába vannak sorolva a szülők válaszai arra a kérdésre, hogy mit szeretnének a gyermekeiknek. Úgy döntök, hogy ebből az anyagból készítem el a könyv vázlatát. Amikor Artie és én bemutatjuk a vázlatot az új kiadómnak, ők rettentően lelkesednek az ötletért, és természetesen rábólintanak. Ezúttal nem foglalkozom azzal, hogy előleget kapjak. Nem akarom, hogy a pénz téma legyen, miközben írok, mert nem szeretném, ha megismétlődne a Simon & Schusternél szerzett tapasztalatom. Nagy lelkesedéssel látok neki az új könyv megírásának. Úgy döntök, hogy a könyv címéül ugyanazt a kérdést választom, amit annak a több ezer hallgatónak tettem fel az elmúlt nagyjából egy évben, akik látogatták az előadásaimat: What Do You Really Want for Your Children? (Mit szeretnél valójában a gyermeked számára?). Lenyűgöznek a dossziéban található válaszok. Egyetlenegy szülő sem mondta például, hogy: Azt akarom, hogy a gyermekeim gazdagok legyenek, hogy mindenki másnál jobbak legyenek, hogy mindenben nyerjenek, amit csak tesznek, hogy jó állást találjanak maguknak, hogy nekik legyenek a legjobb jegyeik, hogy a legjobb iskolákba kerüljenek, hogy népszerűek legyenek a kortársaik között. Mégis ezek azok az

elvek, amelyek alapján valójában nevelik a gyermekeiket. Órák hosszat írok minden nap. Közben figyelek arra is, amit én teszek vagy mondok szülőként. Feleségemmel hosszasan beszélgetünk arról, hogy mit szeretnénk igazán hat gyermekünknek, és gyakran módosítjuk saját szülői beavatkozásainkat, hogy világosabban tükrözzék, mit akarunk gyermekeink számára. Eltökélten át akarjuk ültetni a gyakorlatba, hogy maximálisan boldog, célokat kitűző gyerekeket neveljünk. Figyelem a lányaimat és a fiaimat, ahogy élik mindennapjaikat, és elámulok azon a csodán, ahogy egymással, velünk és a világgal érintkeznek. Azt akarom, hogy a gyermekeim élvezzék az életüket, értékeljék önmagukat, legyenek képesek kockázatot vállalni, legyenek önállók, legyenek mentesek minden szorongástól vagy stressztől, békés életük legyen, ünnepeljék az adott pillanataikat, egész életükben jóllétben éljenek, legyenek kreatívak, de mindenekfelett: elégítsék ki legmagasabb rendű szükségleteiket, és találják meg céljukat az életben. Ezek a tulajdonságok teszik majd őket önmegvalósító emberekké – és ezek lesznek ennek a hosszú könyvnek az egyes fejezetcímei is, amelynek megírása teljesen kitöltötte akkori életemet. Írok és figyelek – gyermekeim és feleségem olyan csodálatos tanítóim. Szívemet örömmel, a kéziratomat pedig ötletekkel töltik meg arra nézve, hogyan neveljünk olyan gyermekeket, akik képesek elérni a piramis csúcsát. A kézirat napról napra vastagabb. Egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni az írást, és – legnagyobb ámulatomra – ismét átélem az automatikus írás élményét. Eykis minden nap velem van ezen a mesés utazáson. Naponta elmesélem a feleségemnek, hogy miről írok éppen, és hogy mennyire le vagyok nyűgözve attól, ahogyan mindezen információ hozzám érkezik. Van egy angyali másodpilótám, aki az egész projektet irányítja a mennyekből. Soha nem írtam még semmit ilyen könnyedén. Régóta töprengek, hogy milyen lenne, ha a gyermekeink olyan környezetben nőnének fel, amelyben kifejezett hangsúlyt fektetnek az ő abszolút jóllétükre, és amelyben teljesen figyelmen kívül hagynák az ego igényeit. Ezt a könyvet annak az elképzelésnek szenteltem, amit Buckminster Fullertől tanultam, hogy mi mindannyian zsenik vagyunk – csakhogy az élet kiöli belőlünk a géniuszt. A célom a What Do You Really Want for Your Children? megírásával az, hogy elmagyarázzam a szülőknek, hogyan teremthetnek olyan életkörnyezetet, amely nem öli ki a géniuszt a gyerekekből. Emlékszem, Maslow mennyire hangsúlyozta, hogy az önmegvalósítás tudatállapot, amely csak néhány kivételes embernek adatik meg, akiket zseniknek is nevezhetünk. Tanulmányozta Albert Einsteint, Jézust, Lao-cét és egyéb területek akkori vezéralakjait. Elnézést kérve dr. Maslow-tól én azonban azon az állásponton vagyok, hogy a hierarchia csúcsának ez a legmagasabb állapota nem csupán érzelmileg fejlett lelkek számára elérhető, akik történetesen megnyerték a genetikai lottó ötöst a fogantatásukkor. A piramis ezen csúcsa mindegyikünk veleszületett előjoga. Azok a gyermekek, akiket önmegvalósításra bátorítanak, és akik látják is ennek modelljét, tisztában lesznek azzal, hogy senki sem magasabb rendű senki másnál, és hogy ezek a magasabb szintű birodalmak mindannyiunk számára elérhetők. Olyan hely ez, ahol az emberek függetlenek, nem okoz gondot számukra, hogy egyedül legyenek, valóságközpontúak, mélyen elfogadják önmagukat, másokat és az egész világot. Szülőként leginkább azt szeretnénk gyermekeinknek, hogy boldog, kiteljesedett életet éljenek… és pontosan ez az, amiben nekem is a legteljesebb mértékben részem van minden áldott nap. Majdnem egy év telik el azzal, hogy éjt nappallá téve írok. A szavak gyorsan és feltartóztathatatlanul jönnek, úgy áradnak, mint a víz egy eltört vízvezetékcsőből. Képtelen vagyok megálljt parancsolni nekik – még soha nem tapasztaltam írásomban ilyen intenzitást.

Áradnak az éjszaka közepén, áradnak délután és este is. Már több mint ezer oldalt írtam. Tisztában vagyok azzal, hogy jócskán meg kell majd húznom a kéziratot, de ezt a feladatot szerkesztőmre, Joannára hagyom, aki most már főállásban velem dolgozik.

1985-ben természetes fejlődési folyamat volt számomra, hogy az önmegvalósító felnőtteket eredményező gyereknevelésről írok. Éppen akkoriban változtattam rendkívüli módon az életemen, és ez következésképp meg is jelent írásaimban és előadásaimban is. Egyfajta spirituális felébredés korai szakaszát éltem meg. Ehhez nagyon sok köze volt a házasságomnak, és annak, hogy egyre több és több gyermek érkezett folyamatosan a családunkba – 1989-re öt kisbabánk volt, akik mind az 1980-as években születtek. Nem volt véletlen, hogy afelé vezettek, hogy a gyermeknevelésről írjak, minthogy egyre több és több szülői kötelesség hullott az ölembe. Számtalan különböző szinten tanítottam már az általános iskolától kezdve egész az egyetemig, és mindig is tudtam: a legjobb módja, hogy megtanuljunk és megértsünk valamit, hogyha tanítjuk azt. És nem volt ez másképp a gyermekneveléssel sem. A legfontosabb üzenet, amit át akartam adni másoknak ezzel a gyermeknevelési kötettel, magába foglalta az önmagunkra támaszkodást is. Több ezerszer jegyeztem már meg: „A szülők nem azért vannak, hogy támaszkodjunk rájuk; épp ellenkezőleg: azért vannak, hogy megtanítsanak minket a függetlenségre.” Ezt az üzenetet próbáltam átadni a pácienseimnek is terápiás foglalkozásaink során: Tanulj meg önmagadra támaszkodni. Vállalj teljes felelősséget mindenért, ami az utadba kerül életed során, és ahogy dr. Frankl is tanította, mindig van választásod, hogy hogyan reagálsz bármire, amit az élet hoz számodra. Most már tisztán látom: a családom gyarapodásával ezek a fiatal isteni lények mind a tanáraim voltak. Igen, valóban igaz, hogy amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a tanár is! Meg aztán ott volt az a misztikus lény is, akit Eykisnek neveztem el, és aki irányította az életemet emberként, hivatásos tanárként és íróként is. De elmesélek még egy érdekes történetet. Az 1970-es években kezdő professzorként a St. John’s Egyetemen az egyik első páciensem egy Suzi Kaufman nevű hölgy volt, akinek kisfiát, Raunt, gyermekkori autizmussal diagnosztizáltak. Suzi egyben a sógornője volt Steve Kaufmannak, első doktoranduszhallgatómnak. Számos terápiás foglalkozásunk alatt Suzie elmesélte, hogy a kisfia teljesen elérhetetlen. Férjével, Barryvel költséget nem kímélve elvitték Raunt a világ számos autizmus-szakértőjéhez kivizsgálásra. A válasz minden esetben ugyanaz volt: „Ez egy gyógyíthatatlan betegség. Nem lehet eljutni hozzá érzelmileg. Nem tudjuk, mi okozza, így nem is tehetünk semmit.” Így hát Suzie és Barry megalkottak egy saját programot kisfiuk kezelésére. Diákokat alkalmaztak, és megtanították nekik a módszerüket, amelynek az volt a lényege, hogy Raunt feltétel nélküli szeretet vegye körül egy zárt, biztonságos környezetben. A kisfiú a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján folyamatosan szerető megnyilvánulásokat kapott. Suzie leírta nekem Raun tüneteit, például hogy előre-hátra ringatja magát, és nagyon távolinak tűnik, mintha éber kómában lenne. Néhány hónappal azután, hogy elkezdték alkalmazni rajta az általuk kitalált módszert, Raun egyszer csak pislogni kezdett, és Barry azt mondta: „Onnantól kezdve teljesen más szemmel néztem a fiamra.” 1976-ban Barry megírta tapasztalatait a Son-Rise (Fiam ébredése) című könyvében, amelyben részletesen leírja az egész eljárást, amit ők maguk fejlesztettek ki. Szó van továbbá arról is a könyvben, hogy végül hogyan

érték el, hogy Raun reagáljon rájuk, és hogyan küzdötte le „gyógyíthatatlan” betegségét. A könyvből néhány évvel később tévéfilmet készítettek James Farentino főszereplésével. Ugorjunk előre 1985-re, amikor a gyermeknevelésről szóló könyvemet írom. Lányunk, Serena májusban született, és egy éven belül elkezdett hasonló tüneteket mutatni, mint Raun annak idején. Rögtön eszembe jutottak Suzival végzett foglalkozásaim, és visszaemlékeztem mindarra, amit ő és férje tettek mintegy tizenöt évvel korábban. Összehívtam a családi kupaktanácsot a feleségemmel, Marcie-val és minden gyermekünkkel, majd részletesen és pontosan elmagyaráztam nekik, hogyan fogunk Serenával foglalkozni a tizenöt évvel azelőtt tanultak alapján. Körbevettük szeretettel: Marcie szinte a nap huszonnégy órájában a szó szoros értelmében a szívében hordozta őt. Serenának folyamatosan azt mondta minden testvére és a szülei is, hogy szeretik – hogy nem kell félnie semmitől, és ha csak előre-hátra szeretne ringatózni, azzal sincs semmi probléma, tőlünk akár lehet majd ringatózó világbajnok is. Semmi ítélkezés, semmi harag, csak és kizárólag színtiszta szeretet. A módszer működött Kaufmanéknál is az 1970-es évek elején, és működött a mi Serenánk esetében is, viszonylag rövid időn belül. Ismét hangsúlyoznom kell, hogy soha nincsenek véletlenek. Suzie azért jött el hozzám terápiára, hogy tudása és tapasztalata hasznára lehessen tizenöt évvel később megszülető gyermekemnek, és tudtán kívül megtanította nekem, hogy pontosan mit kell tennem szülőként egy ilyen helyzetben. A What Do You Really Want for Your Children? című könyvemet követő munkáimban elkezdtem egyre többször utalni a magasabb rendű szükségletekre, a spirituális felébredésre és Istenre. Ezek a témák egyetlen korábbi könyvemben sem jelentek meg. Gyermekeim születése, egy spirituálisan magasabb tudatossági szinten élő nővel kötött házasságom, és saját fejlődésem tanárként, ahogy elkezdtem napi szinten foglalkozni mindezekkel a spirituális alapelvekkel, mind-mind új irányba tereltek engem. Elkezdtem egyre inkább a misztikus, a titokzatos felé haladni – egyre magasabb és magasabb tudatossági szintek felé. Ma már világos számomra, hogy nagyon fogékony voltam a felemelkedett mesterek befolyására, akik arra szólítottak fel, hogy kutassak tovább mindazokon felül, amelyekről addig írtam, és amelyekkel addig foglalkoztam. Az, hogy megláttam, hogy a kisbabám ugyanolyan viselkedési mintákat mutat, mint amelyekről tizenöt évvel korábban hallottam, és pontosan tudtam, mit kell tennem, majd sikeresen alkalmaztam is azt, megmozdított bennem valamit. Tudtam, hogy egy nálam sokkalta nagyobb erő vezet engem mindeközben. Tudtam, hogy egy teljesen új kalandnak nézek elébe, amelynek jóformán semmi köze nincs ahhoz, amiről addig írtam vagy beszéltem. Minden tényező összeállt hirtelen ehhez: a sok gyermek születése a negyvenes éveimben; az általam Eykisnek nevezett spirituális vezető erős jelenléte; egy olyan feleség, aki a spirituális tudatosság modellje volt gyermeknevelési gyakorlatában; és ami a legfontosabb, egy belső hívás, amely arra ösztönzött, hogy Istenről, csodákról és spirituális felébredésről kezdjek el beszélni. Ezeket szándékosan hagytam ki korábbi írásaimból, de most egyszerűen hívtak engem – méghozzá oly módon, amit lehetetlenség volt figyelmen kívül hagynom. Nem én kerestem – rám talált!

42. 1987. október 9-e van, a feleségem megszülte hetedik gyermekünket, egy kisfiút, akit Sands Jay Dyernek neveztünk el. Sokat utaztam az elmúlt két évben, a körutamat jártam a What Do You Really Want for Your Children? című könyvem puha- és keményfedeles kiadását reklámozva. Érzem, hogy az életem teljesen új célt talált és új irányt vett, bár nem tudom pontosan meghatározni, mi is az. Számos felkérést kapok az ország minden tájáról, hogy templomi miséken beszéljek, és valóban sok előadást tartottam többfelekezetű, humánközpontú egyházakban az elmúlt néhány évben. Úgy tűnik, hogy könyveim üzenete megragadta ezeknek a gyülekezeteknek a figyelmét, és tagjaik lelkesen látogatják szemináriumaimat és beszédeimet vasárnap reggeli istentiszteleteiken. Az olyan egyházakban, mint a Unity vagy a Religious Science, épp olyan valószínű, hogy egy szentbeszéd Ralph Waldo Emerson, Abraham Lincoln, Buddha vagy épp Lao-ce írásain alapul, mint Jézus Krisztus közvetlen tanításain. Ezek a keresztény egyházak nagyobb hangsúlyt fektetnek a spiritualitásra és az istentudatra, mint a hagyományosabb vallási dogmákra, és minden vallási meggyőződésű embert szívesen látnak. Fellelkesít a gondolat, hogy spirituális tanárnak tartanak. Ez új számomra, mivel gyakorlatilag távol tartottam magam bármiféle vallástól. Önmagamat univerzális embernek látom, akinek nem célja, hogy bárkit kirekesszen. Megtisztelő számomra, hogy „szentbeszédszerű” előadásokat tarthatok a miséken, és hogy olyan emberekkel társítanak, mint Emerson, Thoreau, Leo Buscaglia, Neville és más transzcendentalista tanítók. Minél többször beszélek ilyen spirituális összejöveteleken, annál inkább erősödik bennem a vágy, hogy a személyes és spirituális átalakulásról írjak. Úgy érzem, mintha egy új irányba húznának, és nekem ebbe nincs sok beleszólásom. Úgy tűnik, valami nálam sokkal nagyobb veszi át életem irányítását. Már öt könyvem jelent meg, mindegyik rendkívüli sikereket ért el, és Artie Pine-nak van néhány ötlete, hogyan lehetne építeni erre a kereskedelmi sikerre azzal, hogy írok még két könyvet, ami meggyőződése szerint nagyon jövedelmező lesz mind nekem, mind a kiadónak. Azt javasolja, hogy írjak egy önsegítő könyvet gyakorlatias alapelveimet alkalmazva azzal kapcsolatban, hogyan lehet hatékonyabban pénzt csinálni, majd egy folytatást, amelyben elmondom az embereknek, hogyan legyen nagyszerű szexuális életük. Dr. Ruth Westheimer rádiós és tévés szerepléseinek köszönhetően elérkezett az a korszak, amelyben a szexről őszintébben és szabadabban lehet beszélni. Az ügynököm és a kiadóm is úgy érzi, hogy fenomenális sikerű bestseller lenne mind a pénzről, mind pedig a szexről írt könyv, és minden érintett hatalmas pénzt keresne vele. Artie erősködik: – A kiadód hajlandó megkötni veled egy kétkönyves szerződést, ami komoy vagyonhoz juttatna. Felvázoltam nekik ezeket az ötleteket. Csak egy szavadba kerül, és véglegesítjük a megállapodást. Figyelmesen hallgatom Artie javaslatát, majd miután befejezte a mondandóját, közlöm vele, hogy nem érdekel a javaslat, és nem is szeretnék foglalkozni vele. Elmagyarázom neki, hogy az elmúlt év során a spirituális összejöveteleken mondott beszédeim hatására felismertem, hogy az ember képes elérni egyfajta istentudatot, ha megváltoztatja gondolkodásmódját. Ezért inkább azt a könyvet szeretném megírni, amelynek ez lenne a címe: You’ll See It When You Believe It, azaz „Látom, ha hiszem”, ami az ismert mondás, a „Hiszem, ha látom” fordítottja. Azt hajtogatom az ügynökömnek, hogy amit egyénileg hiszünk, meghatározza azt, amit

végül megtapasztalunk, vagyis látunk. Nagy izgalommal tölt el a gondolat, hogy megírok egy spirituális útmutatót, amelynek lényege: hogyan tudjuk elérni saját személyes átalakulásunkat. Ezek a gondolatok akkor csíráztak ki bennem, amikor elkezdett megerősödni spirituális tanítói szerepem, méghozzá úgy, hogy tudatosan semmit nem tettem ennek érdekében. Artie ingerültsége tapintható még a telefonon keresztül is. Megkérdi tőlem, mi az, amit látni fog az ember, ha elhiszi. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy mindez a Lélek világába való elindulásról szól. Az ember bármit megtapasztalhat, amire figyelmét képzeletében összpontosítja, mert az elme hatalma miatt – ami bármit képes megteremteni, amiben hisz – ez megvalósul a fizikai dimenzióban. Kifejtem neki, hogy van hét egyszavas fogalmam, amit – kezdetben legalábbis – nem könnyen ért meg egy átlagember. Mindenki számára megvalósítható az istentudat, vagyis a megvilágosodás, ha érthetően elmagyarázzák nekik ezeket a fogalmakat, és azt, ahogy ezek az életben működnek. Külön fejezetet szentelek minden fogalomnak, példákkal arra, hogyan ültethetik át könnyen az olvasók is mindezeket a gyakorlatba. Felolvasom Artie-nak a hét szót: Átalakulás, Gondolat, Egység, Bőség, Leválasztódás, Szinkronicitás és Megbocsátás. Majd felolvasok neki egy kijelentést John Quincy Adams elnöktől, amelyet az utóbbi egy évben mindig magammal hordok, és beleszövöm a legtöbb előadásomba is, különösen a spirituális alapú templomi beszédeimbe: John Quincy Adams jól van, de a ház, amelyben jelenleg lakik, egyre rozzantabbá válik. Dülöngél az alapjain. Az idő és az évszakok majdnem teljesen tönkretették. A teteje meglehetősen elöregedett. A falai nagyon ingatagok, és a legkisebb széltől is megremegnek. Úgy vélem, John Quincy Adamsnek hamarosan ki kell majd költöznie innen. Ő maga azonban jól van, nagyon is jól. Artie magánkívül van a csalódottságtól, és az ő csodálatos New York-i irodalmiügynök-hangján azt mondja nekem: – Mi a fenéről beszélsz, Wayne? Fogalmam sincs, miről akarsz írni. Írjuk alá inkább azt a megállapodást, amit elintéztem neked. Bolond lennél elutasítani! Több pénzről beszélünk itt, mint amennyiről valaha is álmodni mertél volna! Azt válaszolom, hogy ne haragudjon, de nem engedhetem, hogy a pénz vagy a státusz vagy bárki más megmondja nekem, miről írjak vagy beszéljek. Én nem dr. Ruth vagyok, és nem akarok úgy tenni, mintha érdekelne, hogy megmondjam embereknek, hogyan csináljanak pénzt. Közlöm Artie-val, hogy a következő könyvemet annak elméletéről fogom írni, hogy ha hiszünk, akkor meg is fogjuk tapasztalni azt, amiben hittünk, és nem fordítva. A William Morrow Kiadó elvállalja a következő könyvem megjelentetését, de nem ajánlanak fel előleget a jogdíjak ellenében. Mind Artie, mind pedig a kiadóm egyre csak azt hajtogatja nekem, hogy a nagyközönséget nem igazán érdeklik a spiritualitással és magasabb tudatossággal foglalkozó könyvek. Szerintük csak az időmet és az energiámat pazarlom, és nem sok esély van arra, hogy egy ilyen érthetetlen, összezavaró című könyv, és ezek az átláthatatlan fogalmak ugyanakkora sikert arassanak, mint előző könyveim. Én azonban tántoríthatatlan vagyok. Pontosan tudom, hogy miről akarok írni, és érzem, hogy egy isteni jelenlét azt súgja bennem: helyesen döntöttem.

Visszatekintek most minderre, és teljesen világosan látom, hogy valami arra ösztönzött engem, hogy megváltoztassam könyveim és előadásaim témáját – csakúgy, mint életemet is. Öt

bestsellert írtam addigra – mindegyiket pszichológiai nézőpontból – arról, hogyan éljünk minden szinten kiteljesedettebb és önmagunkra támaszkodó életet, mégsem okozott gondot visszautasítani azt a rendkívül jövedelmező ajánlatot, hogy továbbra is írjak népszerű könyveket az önsegítő műfajban, amely iránt szélesebb közönség érdeklődik. Jó néhány millió dolláros garantált jövedelmet utasítottam vissza ezzel, amit olyan könyvekért kaptam volna cserébe, amelyeket nem lett volna különösebben nehéz megírnom. Akkori körülményeimet tekintve nem gondoltam volna, hogy egy ilyen főnyereményt csak úgy visszautasítok. Nagy családról kellett gondoskodnom, amelybe nem sokkal azelőtt érkezett egy újabb kisbaba is. Négy gyermekem hatéves kor alatti volt akkoriban, idősebb gyermekeim pedig vagy magániskolákba jártak, vagy egyetemre készültek. Ahogy most visszatekintek arra a döntésemre, hogy nem fogadom el azt a fantasztikus ajánlatot, még most is érzem, milyen könnyű volt nemet mondanom. Egyetlen percig sem haboztam, és meg sem fordult a fejemben, hogy máshoz forduljak tanácsért. Válaszom, hogy „köszönöm, nem” abból a mély belső tudásból fakadt, hogy egyszerűen nem indulhatok el egóm csábításának irányába. Nagyon érdekes összehasonlítanom előző könyveim tárgymutatóját a You’ll See It When You Believe It tárgymutatójával, amelyet 1987 novembere és 1989 júniusa között írtam meg. Ebben az utóbbi könyvben Istent tízszer említem meg, a spirituális szó tizenkétszer szerepel, a magasabb tudatosság pedig tizenhétszer. Ha megvizsgálom a korábban írt öt könyvet és három tankönyvemet, egyetlen efféle említés van az összes tárgymutatóban. Ez az egyetlen hivatkozás a spirituális szükségletek, amelyet a gyermeknevelésről szóló könyvemben írtam le Maslow definíciójával kapcsolatban az önmegvalósításról. Míg korábban csak egyetlenegyszer utaltam olyan fogalmakra, mint Isten, spiritualitás vagy magasabb tudatosság, az új könyvemben összesen harminckilencszer említem meg ezeket a fogalmakat. Hogy mi volt az, ami a pszichológiai témájú könyvek írásától egy olyan könyv felé terelt engem, amely mélyen gyökerezik a spiritualitásban, a magasabb tudatosságban és még drámaibban: Istenben? Egyetlen tervemnek sem volt mindez része, amikor elkezdtem a nagyközönség számára írni. Életemnek ebben a döntő szakaszában valami arra késztetett, hogy ne koncentráljak többé arra, hogy még több pénzt keressek, hogy még híresebb legyek, vagy hogy masszírozzam az egómat, hanem mindezek helyett hagyjam magam fejlődni. Azért kerültem, hogy ilyen kifejezéseket (mint spiritualitás, magasabb tudatosság) használjak korábbi írásaimban, mert úgy véltem, az olvasók majd azt gondolják, hogy mindenképp rájuk akarom erőltetni a vallást és a természetfeletti erők gondolatát. Én azonban akkoriban gyakorlatias, hétköznapi nyelvezetet akartam használni, és éppen hogy előtérbe helyezni azt, hogy az embernek nincs szüksége egy bebizonyíthatatlan isteni beavatkozásra ahhoz, hogy önmegvalósító életet élhessen. 1987-re azonban már mélyen belemerültem a spirituális tanításokba. Olvastam és idéztem a Bhagavad-gítából, a Taóból és az az Újszövetségből is. Sokat beszéltem spirituális lelkészekkel az egész országból, és rendszeresen tartottam vasárnap reggeli előadásokat felekezet nélküli egyházakban hatalmas közönség előtt. Míg korábban nem akartam könyveimben olyan szavakat használni, mint Isten vagy spirituális vagy magasabb tudatosság, abban az időben mélyebben belevetettem magam a metafizikai, nem csak a pusztán fizikai tanításokba. Nyilvánvalóvá vált, hogy elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy lezárjam a racionális emotív terápiára és az önmegvalósítás alapelveire koncentráló fejezetet az életemben. Sokáig erős gyökerek kötöttek a test materiális világához, akkoriban azonban már afelé írányított a láthatatlan erő, hogy közelebbről is tanulmányozzam a Lélek világát. Belevetettem magam a kvantumfizika, a nagy filozófusok tanai és a keleti, illetve nyugati spirituális bölcsesség tanulmányozásába. Vonzott, hogy előadásokra járjak és felvételeket

hallgassak az egység, az átalakulás, a szinkronicitás és a leválasztódás témaköreiről, amelyek mindegyike a You’ll See It When You Believe It központi témáivá vált. Úgy tűnt, minden hihetetlenül gyorsan történik, amint elkezdtem a magasabb tudatosság és a spiritualitás irányába fordulni. Isten többé már nem pusztán egy vallási fogalom volt számomra, és egyre közelebb és közelebb éreztem magam hozzá minden nap. Éreztem, hogy lényegében megszűntem pszichológus lenni, és nagyon izgatottá tett a gondolat, hogy immár spirituális elvek tanítójának tartanak. Kezdtem visszautasítani a felkéréseket, hogy iskolákban és cégeknél tartsak előadásokat, és majdhogynem főállásban kezdtem el beszédeket tartani templomokban Amerika-szerte és Kanadában. Nyilvános beszédeim központi témája az volt, hogyan érhetjük el az istentudatot, és hogyan tudunk a mindennapi életünkben csodákat teremteni. Az olyan fogalmak, amelyeket valaha elutasítottam és kritizáltam, most írásaim és előadásaim nagy részét tették ki, és tudtam, hogy valami vezet engem életem ezen új iránya felé. Hatalmas munkát fektettem a You’ll See It When You Believe It megalkotásába, amely az első volt a sok későbbi könyvem közül, amit lehetőségem nyílt megírni a nem regény műfajú spirituális irodalom területén. Olyan könyvet akartam írni, amely pontosan meghatározott javaslatokat ad, hogy hogyan tudunk hozzáférni énünk láthatatlan birodalmához, és hogyan alkalmazzuk saját életünk vezetésére az univerzumot is irányító alapelveket. Saját szerkesztőm, Joanna szorosan együttműködött velem, és emellett a munkafolyamat végén abban az áldásban volt részem, hogy egy világhírű szerkesztő is segítette munkámat, aki addig csak regényeken dolgozott. Jeanne Bernkopfnak hívták, és igazi angyal volt, akit azért küldtek, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a könyvön, ami tulajdonképpen beavatásom volt érdeklődésem eme új területébe. Két országos körútra is mentem, és több száz nyilvános előadást tartottam, főleg úgynevezett New Age egyházakban, ahogy akkoriban nevezték őket. A közönség mindenütt nagyon fogékony volt az elhangzottakra, és most már világos, hogy volt valami, ami afelé irányított, hogy írjak és beszéljek a spirituális felébredésről. A You’ll See It When You Believe It olyan üzenetet hordozott az életről, amit a nagyközönség Amerikában és szerte a világon meg akart ismerni. Tanulóéveim az önsegítő és pszichológiai jellegű könyveim és beszédeim világában ezzel véget értek. Egy új irányba „húztak”, mégpedig afelé, hogy megtanítsam az embereknek, hogyan tudnak bekapcsolódni valamibe, ami jóval túl van a test-elme kettősségén, és hogy igazán meg tudják valósítani a mennyországot a földön. Artie Pine és a kiadóm is tévedett. A You’ll See It When You Believe It kétségkívül bebizonyította, hogy igenis van igény az olyan könyvekre, amelyek Istenről és a magasabb tudatosságról szólnak nem vallásos szövegkörnyezetben. A könyv megjelent a The New York Times bestsellerlistáján, és világszerte remek fogadtatást kapott. Akkoriban még nem tudtam, de most, hogy már lehetőségem van minderre visszatekinteni, látom: pontosan a könyv címe szerint éltem. Megtapasztaltam – tehát láttam –, hogy minden vágyam azért valósul meg, mert hittem bennük. Semmi sem tudott eltántorítani a vízióimtól, még a rendkívüli pénzügyi siker ígérete sem. Most már teljesen világos számomra, hogy Isten keze és egy seregnyi felemelkedett mester gyengéden, de következetesen abba az irányba terelt engem, hogy a spirituális igazság tanítója legyek. Csodák készültek kibontakozni az életemben, hogy segítsenek összhangban maradni ezzel az új iránnyal.

43. 1989. február 14-e van – a tizedik évfordulója, hogy Marcelene és én találkoztunk. Mindketten humorral és szeretettel emlékszünk vissza első találkozásunkra azon a Valentin-napon 1979-ben. Valaki ráragasztott egy piros Valentin-szívecskét az ingemre, és a legelső szavak, amiket jövendő feleségemnek válaszoltam arra a kérdésére, hogy mi van az ingemen, ezek voltak: „Egy szív neked.” Nemrég fogadtam el egy felkérést egy ausztráliai előadás-sorozatra, amelyen többek között részt vesz John és Greg Rice, Cathy Lee Crosby, és drága kollégám és barátom, Og Mandino is. Feleségem és két legkisebb gyermekem – a három és fél éves Serena, és a tizennyolc hónapos Sands – is elkísértek erre az útra. A Hilton Hotelben szállunk meg Brisbane-ben. Másnap a tervek szerint több ezer ember előtt lépek színpadra, hogy megnyissak egy nagy, egész napos nyilvános szemináriumot. Éjjel hirtelen zajra ébredek. A digitális óra piros számai hajnali négy órát mutatnak, és látom, hogy a feleségem fent van és a bútorok átrendezésével foglalatoskodik. – Az éjszaka kellős közepe van – szólalok meg. – Mi a fenét csinálsz? Ébren vagy? Vagy alvajársz éppen? Nyilvánvalóan nincs ébren, mert nem válaszol. Serena mellettem aludt eddig, Sands pedig, aki még mindig csecsszopó kisbaba, az anyjával volt egy ágyban. A járkáló kómában lévő Marcie felveszi Serenát, átteszi abba az ágyba, amelyben eddig ő és Sands aludt, majd befekszik mellém. Simogatni kezd, és minden jel szerint szeretkezni akar velem. Arckifejezése olyan, amit eddig még soha nem láttam, én pedig félig öntudatlan sokkot és örömöt érzek. A feleségem az elmúlt nyolc évben vagy szoptatott, vagy épp várandós volt, és ezért teljesen abbamaradt a menzesze. Emellett az egyik petefészkét eltávolították, így az újabb fogantatás elvileg lehetetlen volt. Mindezek ellenére azon az éjszakán megfogant legújabb gyermekünk, egy kislány, Saje. Mi ébresztette fel feleségemet pontosan abban a pillanatban? Mi volt az oka ennek a viselkedésének? Hiszen Marcie mindig is olyan nő volt, aki ura önmagának. Milyen erő működött ott akkor? Ki volt a felelős? *** Néhány hónappal később Phoenixben vagyok, a You’ll See It When You Believe It promóciós körútján. A tervek szerint a KTAR rádióban fogok szerepelni Pat McMahonnal. Az elmúlt egy évtized során jó néhányszor voltam már műsorának vendége, és ez idő alatt lassan barátokká váltunk. Kiderül, hogy a műsorban az előttem szereplő vendég az egyik nagy hősöm lesz. Teréz anya Phoenixben tesz épp látogatást, hogy jelenlétével támogassa egy újonnan felépített hajléktalanközpont megnyitását, ahol előző este ott is aludt. Pat McMahon, egy ír katolikus, spirituális beállítottságú férfi magán kívül van az örömtől és az izgatottságtól, alig várja, hogy interjút készíthessen ezzel a szent asszonnyal. Állandóan kérdezgeti, hogy tehet-e érte valamit: – Meséljek a hallgatóknak a kalkuttai ashramjáról? Segíthetek valahogy pénzt szerezni a missziójának? Bármit? Valamit? Teréz anya, kérem, nagyon szeretnék Önért tenni valamit, hiszen Ön olyan sokat tesz másokért. – Nos, igen, van valami, amit tehet értem – válaszolja végül tört angolságával. – Holnap reggel keljen fel négy órakor, és menjen ki az utcára. Keressen valakit, aki úgy érzi, teljesen

egyedül van, és győzze meg arról, hogy ez nem így van. Mélyen meghatódom a szavaitól. Megerősítenek bennem mindent, amit az egységről írtam könyvemben, és arról a tudatosságról, hogy mindannyian állandó összeköttetésben állunk lényünk Forrásával – annak ellenére, amit érzékeink sugallnak, vagy amit külső körülményeink látszólag mutatnak. Tudatosul bennem, hogy a stúdió energiája teljesen megváltozott: úgy tűnik, mindenki lelassított egy kicsit, a légkör jóindulatú, míg korábban, mielőtt ez az aprócska hölgy belépett volna ide, az egész helyiség egy felbolydult méhkaptárra hasonlított. Olyan érzésem van, mintha egy kellemesen meleg zápor mosna át, olyasmi, amit én csak jóleső bizsergésnek nevezek. És nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Pat elmondja, hgy úgy érezte, mintha a feltétel nélküli szeretet hulláma söpört volna át rajta, amikor Teréz anya ott ült vele szemben. Nem látom vagy tapinthatom ezt a szeretetteljes energiát, amelyet úgy tűnik, mindenki érez itt a stúdióban. Azonban nyilvánvaló számomra, hogy ez az elkötelezett nő, aki mindvégig Krisztus-tudatban élve egész életét mások szolgálatának szentelte, pusztán miniatűr lényével képes volt drámai hatással lenni a környezetére. Áldásnak érzem, hogy részem lehetett ebben az élményben. Mindez megerősíti bennem azt a gondolatot, hogy sokkal több létezik azonfelül, mint amit érzékeinkkel képesek vagyunk megtapasztalni. Nem igazán lehet ezt megmagyarázni, és nem is olyan ez, mint amit csak azért hiszek el, mert látom. Ez az az élmény, amire a gyakorlatilag rajtam keresztül megírt könyv címében utalok, és nagyon büszke vagyok, amiért engem választottak ki a tollforgató szerepére. A You’ll See It When You Believe It elmeséli mindezt.

Ami azon a Valentin-napon történt 1989-ben, olyan jelentőségteljes esemény volt, amilyet még soha nem tapasztaltam. Annak az esélye, hogy a feleségem újra várandós lesz, meghalad minden racionális magyarázatot. Hogy Marcie-t mély álmából felébresztette valami titokzatos erő, és félig öntudatlan állapotában arra ösztönözte, hogy abban a pillanatban részt vegyen a teremtés táncában, ésszel felfoghatatlannak tűnik számomra. Több mint húsz együtt töltött évünk során ez volt az egyetlen alkalom, hogy így viselkedett. Számomra mindez megerősíti, hogy valami nagyobb és ezen az anyagi világon túli működött ott. Saje Eykis Dyer 1989. november 16-án született, és nyilvánvalóan ő maga is játszott valamiféle láthatatlan szerepet abban, hogy a létezésnek erre a fizikai síkjára megérkezett, engem választva édesapjának, Marcie-t pedig édesanyjának. Valami megmagyarázhatatlan dolgozott ott azon a napon. Legkisebb lányom az egyik legeltökéltebb fiatal hölgy, akit valaha is ismertem. És valószínűleg ez az eltökéltség működött teljes gőzzel ott Brisbane-ben azon a hajnali órán. Bizonyára megütögette anyja vállát, és valahogy felébresztette őt mély álmából. Nagy valószínűséggel ő volt az, aki arra utasította anyját, hogy rendezze át a bútorokat, és csoportosítsa jövendő testvéreit olyan formációba, amellyel megteremthette a megfelelő feltételeket, hogy átléphessen ebbe a világba abból a végtelen birodalomból, amelynek szélére akkor leszállt. Ez volt az egyetlen alkalmas pillanat, hogy Saje eljöhessen ide, hogy beteljesíthesse saját dharmáját. Ha rosszul időzít, a lehetősége szertefoszlik, és valaki teljesen más jelent volna meg az életünkben – vagy ami még valószínűbb: senki sem. Abban az évben anyák napján írtam egy verset a feleségemnek „Brisbane” címmel, emlékezve azokra az elképesztő hajnali eseményekre:

Brisbane, Ahol Isten felfedte magát nekünk. Azon jelenlét varázsa és ámulata csak kettőnk előtt tárult fel. Minden esélytelenség ellenére… Kapcsolatunk a végtelennel megerősödött, Az ellentmondás halványan felsejlik mindebben. Mi vagy nem mi vagyunk hatalmon? Mi irányítunk? Avagy mégsem? Örök döntéshozatalra ítélve. Csak annyi bizonyos, hogy szerelmünk az örökkévalóságban köttetett. Az első két sor mindent elmond. Ez volt az a pillanat, amikor Isten jelenléte a maga teljességében feltárult előttem és Marcie előtt. Ma már világosan látom, hogy isteni beavatkozásban volt részem, ahogy láttam feleségemet holdkóros állapotban mozogni a szobában, egy olyan erő által vezetve, amelyet ennyire közelről és személyesen még soha nem tapasztaltam. Újabb fordulópont volt ez számomra. Ezt követő írásaim ebből a személyes tapasztalatból táplálkoznak, amelynek során megismertem a szentségest Saje lányunk fogantatásának, majd később születésének tanújaként. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy kétségkívül nincsenek véletlenek ebben a világban. Azt gondoljuk, hogy mi irányítunk, de ahogy Lao-ce megjegyezte: „Te nem csinálsz semmit, téged csinálnak.” És ahogy Jézus is mondta. „A lélek minden élet adója.” Ez a lélek munkálkodott abban a hotelszobában akkor Brisbane-ben 1989-ben. Ha bármikor figyelmesen megnézem Saje-t, visszagondolok arra a láthatatlan lélekre, amely felgyorsította idekerülésének folyamatát, ahogy említettem, minden valószínűség ellenére – és aztán eszembe jut az, hogy „Istennel minden lehetséges”. Amikor tanúja vagyok fáradhatatlan kitartásának és megingathatatlan eltökéltségének, emlékszem, hogyan működött ugyanez ellentmondást nem tűrően, amikor úgy manipulálta az eseményeket, hogy azok biztosítsák inkarnálódását. Mindig hálát adok Istennek azért a gyönyörű lélekért, aki a lányom. De még ennél is hálásabb vagyok azért, hogy részese lehettem valami olyasminek, amit csak „valódi mágiának” nevezek, amely majd a három évvel később elkészülő könyvem címe is lesz. Ezzel végérvényesen és örökre magam mögött hagytam a pszichológia világát. Most már világosan látom, hogy aki eléri az istentudat szintjét, képes mindenkire, akivel csak találkozik befolyással lenni pusztán azzal, hogy egy szobában van velük. Azt mondják, hogy amikor Jézus betért egy faluba, pusztán a jelenléte felemelte a falu minden lakójának tudatosságát. Ugyanennek a jelenségnek voltam tanúja 1989 májusában, amikor Teréz anya belépett a stúdióba, és láthatóan mindenki, aki ott volt, érezte szent jelenlétének hatását. Ez már kétségkívül haladó szintű spiritualitás és cselekvő isteni szeretet. Ott és akkor eldöntöttem, hogy ez az, ami felé törekedni szeretnék életem hátralévő részében. Azzal, hogy megfigyeltem, hogyan hatott ez a nő a körülötte lévő világra, szert tettem egy igazi szerepmodellre, aki megmutatta, hogyan szeretnék a későbbiekben én magam is befolyásolni másokat. Mindez arra emlékeztetett, ahogy Dinah Shore szeretetteljes jelenléte felemelt mindenkit maga körül. Teréz anya esetében emellett jelen volt még a spirituális hatás is. Ennek a szent asszonynak a jelenléte úgy hatott másokra, hogy felébresztette bennük a vágyat, hogy ők maguk is hasonlatosabbak legyenek Krisztushoz – tehát legyenek kevésbé ítélkezők, nézzék el és bocsássák meg mások hiányosságait, és szó szerint érezzék magukat közelebb Istenhez. Mindezt a szeretet feromonhormonjai miatt, amelyet pusztán jelenlétével bocsátott ki. Évekkel később, 1997. szeptember 6. reggelén éppen előadást készültem tartani egy

hatalmas tömegnyi embernek Sydneyben, amikor átnyújtottak nekem egy üzenetet, amelyben az állt, hogy Teréz anya az előző éjjel elhunyt. Elmeséltem hát a közönségnek a találkozásomat ezzel az eljövendő szenttel, és megjegyeztem: annyira jellemző volt rá, hogy csak így, észrevétlenül távozik ebből a világból, méghozzá akkor, amikor az egész világ figyelme Diana hercegnő angliai temetésére összpontosul. Teréz anya az ego felett élte életét. Nem akart semmilyen elismerést vagy figyelmet magának – élete kizárólag a mások iránti szolgálatról szólt, különösen a hátrányos helyzetűek segítéséről. Egyszer megjegyezte, hogy minden egyes nap mindenkiben Jézust Krisztust látta a legkülönfélébb nyomorúságos álruháikban. Így élt ő. És éppen így is halt meg – akkor, amikor minden fanfár és figyelem másfelé irányult. Ennek az asszonynak az isteni, szent jelenléte nemcsak közvetlen környezetének energiáját keltette életre és emelte fel, hanem mindenkiét, aki a jelenlétében tartózkodott. Emlékszem, azt gondoltam, hogy én is ilyen lehetnék, ha képes lennék arra, hogy az általa képviselt jóság és istenesség akár csak egy töredékével is rendelkeznék, és ezek alapján is élném az életemet. Ő mindenképpen csodamunkás volt, és engem mérhetetlenül ösztönzött, hogy hozzá hasonló ember legyek. Tudtam, hogy radikális változtatást kell végrehajtanom az életmódomban – különösen egóm megszelídítését kell véghezvinnem, és hogy életem munkájában a fizikai világon túlira összpontosítsak. Most már tisztán látom, hogy rövid találkozásom Teréz anyával, éppen amikor elkezdtem országos reklámkörutamat a You’ll See It When you Believe It kapcsán, a csoda világa és a valódi varázslat tanulmányozása felé terelt engem. Az olyan varázslatokéra, mint amelyet akkor tapasztaltam, amikor ez az asszony belépett a stúdióba, és pusztán a jelenlététől mindenki úgy érezte, összhangba került Istennel.

44. 1991 őszén életem új küldetésén vagyok. Rengeteget olvastam eddig mind régi, mind kortárs spirituális mesterekről, akik képesek voltak véghezvinni a legkülönfélébb „csodákat” – elképesztő cselekedeteket, mint például halottak feltámasztása vagy nyomorékok azonnali meggyógyítása –, továbbá alkímiai transzformációkat, telepatikus kommunikációt, döbbenetes megnyilvánításokat és szinkronisztikus eseményeket. Erősen meg vagyok arról győződve, hogy ha egyetlen ember végre tudja hajtani ezt a fajta mágiát, akkor mindenki meg tudja tenni. Ezt szeretném mélyrehatóbban tanulmányozni. Henry Miller egy helyütt azt írja: „Ne keresd a csodát. Te magad vagy az.” Nem hagy nyugodni ez a gondolat. Írni fogok arról, hogyan maximalizálhatják az emberek saját legmagasabb lehetőségeiket, hogy megvalósítsák azt, amiket csodának nevezünk. Én magam is készülök részt venni saját elképesztő mutatványomban, és radikális változtatást készülök véghezvinni. Nézem a világhírű illuzionistát, David Copperfieldet, ahogy bámulatos varázslatokat hajt végre Las Vegasban. Ahogy ülök ott a műsort élvezve, az a gondolatom támad, hogy eddig is behatóan foglalkoztam olyasmivel, ami nem igényel füstöt, tükröket és semmilyen trükköt a közönség elkápráztatására. Létezik igazi mágia, és ennek a jelenségnek a peremén álltam az elmúlt pár évben. Visszatérek a hotelszobámba, és egész éjjel írom egy könyv vázlatát arról, hogyan teremtsünk csodákat mindennapi életünkben. A Real Magic (Valódi mágia) címet adom neki, és alig várom, hogy nekikezdhessek. Az egyik spirituális mentorom az egy évtizede elhunyt indiai Nisargadatta Maharadzs. Ahogy készülődöm új könyvem megírására floridai otthonomban, újra és újra elolvasom az egyik tanítványának adott tanácsát: „Ha el akarod érni legmagasabb lehetőségeidet, és be szeretnéd teljesíteni dharmádat, amelyért testet öltöttél, teljesen józan életet kell élned.” Kezdek ráébredni, hogy ez a mondat egyenesen nekem szól, és hogy nekem is meg kell hoznom ezt a döntést. Most már majdnem tizenöt éve minden áldott nap minimum tizenkét kilométert futok. Olyan természetessé vált számomra ez a napi néhány órás futás, mint a lefekvés előtti fogmosás. Íróasztalomnál ülve megpróbálok visszaemlékezni egy olyan napra, amikor nem gurítottam le pár doboz sört esténként futás után. Gondolatban visszamegyek tíz évet, és elképedve ébredek rá, hogy bizony annak már több mint egy évtizede is megvan. Megdöbbent a felismerés, hogy majdnem tizenöt év telt el úgy, hogy minden áldott nap fogyasztottam alkoholt. Rögzült szokásminta ez, és az életem e körül forog. Képzeletemben lejátszok magamnak egy nemrég történt esetet. A múlt héten arra késztettem feleségemet és mind a hat gyermekünket, hogy szedelődzködjenek, és hagyják ott az éttermet, ahol voltunk, mert a helyen átmenetileg nem szolgálhattak fel alkoholt. Néhány pohárnyi sör iránti szükségletem miatt hét másik embernek okoztam kellemetlenséget. Szégyellem magam, amiért hagytam, hogy ez a szokásom ilyen zsarnoki erővé váljon az életemben, és amiért már tizenötödik éve mindennapos megszállottsággá nőtte ki magát. Nisargadatta szavai hangosan visszhangoznak a fülemben. Ha el akarom érni legmagasabb lehetőségeimet, és be akarom teljesíteni életem küldetését, józan életet kell élnem. Azt mondogatom magamnak: „Józan vagyok… soha nem részegedek le… két-három sör után megállok… igazából nincs ilyen problémám.” De tudom, hogy ámítom önmagam. Most már több mint ötezer egymást követő napja juttatok alkoholt a szervezetembe. Hokekyó Sho egyszer azt mondta szanszkrit szövegében: „A harmadik kupa után már a bor issza az embert.” Kíváncsi

lennék, mit mondana arról, hogy valaki ötezer egymást követő napon rendszeresen megiszik három doboz sört. Erősen gondolkodóba esem: valóban a sör iszik most már engem. Ekkor ott helyben döntést hozok. Egyezséget kötök Istennel, az én legmagasabb önmagammal, hogy ma este nem iszom egyetlen sört sem. Gyakorolni fogom a teljes józanságot, amit Nisargadatta javasolt egyik hívének Bombayben a 70-es években – történetesen éppen az idő tájt, amikor elkezdtem ezt a mindennapos sörivást. Talán éppen hozzám beszélt akkor. Soha nem találkoztam Nisargadattával, de mélyrehatóan tanulmányoztam Én az vagyok című művét. Amikor csak olvastam a tanítványaival és híveivel folytatott párbeszédeinek átiratát, mindig úgy tűnt, mintha egyenesen hozzám szólna. Ez is egy kvantumpillanat volt – ténylegesen látom őt most itt velem, ahogy visszajátszom elmémben otromba étterembeli viselkedésemet, ahol olyan égbekiáltóan figyelmetlen és faragatlan módon viselkedtem gyermekeimmel és feleségemmel. Új törekvésemhez útmutatásért és támogatásért fohászkodom. Senkinek nem beszélek arról, mire vállalkoztam. Elmúlik az este, és nagyon meglepődöm, mennyire könnyű is a lemondás. Érzem, hogy egy útmutató szellem keze vezet. Nem csak azért teszem ezt, mert nem akarok csalódást okozni magamnak, a családomnak vagy bárki emberfiának. Leginkább azért cselekszem így, mert Istennek nem akarok csalódást okozni – vagyis az én legmagasabb önmagamnak, Isten egyéni kifejeződésének, ami maga a tiszta szeretet. A tökéletes jóllét és egészség állapotából érkezem, összhangban akarok maradni tehát ezzel, ezért távol tartom testemtől az alkoholt, mert az elpusztítja az agysejtjeimet, következésképp pusztító hatással van a jóllétemre. Van egy rangidős partnerem ebben a vállalkozásban, így magabiztosnak és áldottnak érzem magam, és valódi ösztönzést érzek, hogy változtassak ezen a szokásomon – minden egyes nappal előrébb jutva célomhoz –, ráadásul őszintén élvezem minden egyes percét. Őrületes tempóban írok, és új kiadómnál, a HarperCollinsnál izgatottan olvassák a kéziratomat. Minden egyes nappal egyre jobban tudatában vagyok, hogy mindannyiunkban mélyen ott van a korlátlan lehetőségek egységes mezeje. Felteszem a kérdést önmagamnak: Honnan veszem a bátorságot, hogy csodákról beszéljek? Azután azonban abbahagyom a kételkedést, és egyszerűen csak figyelek, és hagyom, hogy vezessenek, mivel úgy tűnik, a Lélek hív engem. A Real Magic legelső szavai Assisi Szent Ferenctől származnak, akit addig csak felületesen ismertem, de az egyik legnagyobb csodatévőnek tartottam: „Voltam már mindenféle tisztátalan és szentség nélküli; ha Isten képes rajtam keresztül működni, bárkin keresztül tud ugyanígy.” Ezek a szavak mindazt az alázatot és magabiztosságot tükrözik, amelyet a valódi mágia tiszteletre méltó témakörével szemben érzek. Mosr előreugrunk 1992 őszére: immár egy teljes évet töltöttem bárminemű alkohol nélkül. A szívem mélyén tudom, hogy a döntésem – amelyre rég eltávozott mesterem, Nisargadatta Maharadzs ösztönzött – terelt engem erre az útra. Köszönetet mondok Istennek, Assisi Szent Ferencnek és Nisargadattának ezért a gyönyörű könyvért, amelyet most a kezemben tartok. Borítóján egy szivárvány pompázik, a címe pedig: Real Magic. Áldott vagyok.

Jóval több mint két évtized telt el azóta, hogy úgy hallottam, mintha Nisargadatta Maharadzs azokat a szavakat nekem mondaná a teljes józanság szükségességéről abban az esetben, ha az ember be akarja teljesíteni a sorsát. Ma már elmondhatom, hogy azok az 1991-ben „hallott” szavak a legnagyobb jelentőségűek közül valók voltak, amelyekkel valaha is

találkoztam. Azóta a rendkívüli kvantumpillanat óta egyetlenegyszer sem éreztem vágyat, hogy megszegjem józansági fogadalmamat. Ahogy most visszatekintek, már tisztán látom, hogy döntésem, miszerint felhagyok azzal a tizenöt éves rossz szokásommal, hogy minden egyes nap sört igyak, tulajdonképpen annak tudatosulása volt, hogy többé nem akarok csalódást okozni a létezés Forrásával teljes összhangban álló legmagasabb önmagamnak. Tisztán látom most már, hogy egyáltalán nem nehéz felhagyni önpusztító szokásainkkal, amikor elkötelezzük magunkat legmagasabb, megvilágosodott énünk mellett. Akkoriban tudtam, hogy vannak „betartandó ígéreteim, és lesétálandó mérföldjeim, mielőtt nyugovóra térnék”, ahogy Robert Frost fogalmazta olyan tömören Stopping by Woods on a Snowy Evening című versében. De azzal is tisztában voltam, hogy ha továbbra is naponta iszom alkoholt, akkor nem fogom tudni betartani azokat az ígéreteket, amelyeket akkor tettem, amikor a Lélek ezen világába érkeztem. Az ígéreteket, amelyeket Teremtőmnek tettem, a jóllét azon végtelen intelligenciájának, amelyből származom, és amelybe végül visszatérek. Ezeket az ígéreteket pedig teljes mértékben be akartam tartani. Amint meghoztam ezt a döntést – amelyben az is segített, hogy elgondoltam, hogyan is fog kinézni a jövőm, és főleg az agyam, amikor már nem pusztítom többé az agysejtjeimet alkohollal –, valódi mágia jelent meg az életemben. Felhívott Michael Jackson, hogy meghívjon engem és egész családomat öt napra kaliforniai birtokára, a Neverland Ranchra. Mialatt három teljes órát töltöttem Michaellel egy hegytetőn, mindenáron szerette volna megtudni tőlem, hogy valóban létezik-e olyan, hogy valódi mágia. És ha igen, akkor hogyan lehet szert tenni rá. Találkoztam, majd társultam Deepak Choprával, és együtt indultunk előadássorozatra szerte a világon, jártunk többek közt Angliában, Görögországban, Ausztráliában, és ellátogattunk a Szfinxhez és a gízai nagy piramisokhoz Kairó mellett. Mindketten nyitottak voltunk arra az elképzelésre, hogy mi magunk nemcsak hogy képesek vagyunk csodamunkásokká válni, hanem másokat is meg tudunk tanítani arra, hogyan férjenek hozzá saját egyedülálló és korlátok nélküli lehetőségeikhez, amellyel megvalósíthatják legnagyszerűbb önmagukat. Most már tisztán látom, hogy mindezek a valódimágia-tapasztalatok abból az egyetlen kvantumpillanatból eredtek, amelyben egy nagyszerű megvilágosodott lélek beszélt hozzám, és ezzel elérte, hogy meghozzak egy nagy döntést, amely életem hátralevő részére hatalmas befolyással lesz majd. Felhagyni a sörivással az egyik nap még teljesen elképzelhetetlennek tűnt számomra, a következőn pedig megcsináltam, mélyen tisztelt mesterem egy rendkívül könnyen kivitelezhető utasítását követve. A szégyenre visszatekintve, amit azért éreztem, amiért olyan tapintatlan voltam a családommal – egón alapuló erős vágyamtól ösztönözve egy olyan kémiai anyag iránt, amely szép módszeresen pusztította a képességemet, hogy elérjek egy fejlett és megvilágosodott állapotot –, és már látom, hogy ott akkor egy isteni erő dolgozott. Többször is említettem már a buddhista mondást, amely úgy szól: Amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a tanár. Nos, a tanítók mindvégig ott voltak. Korábban már milliószor elolvastam Nisargadatta tanításait. Mégis, azon a napon, mivel felhagytam végre az önmegtagadással – és mert Teréz anyával való találkozásomat követően vágytam arra, hogy írjak a csodákról, továbbá inspiráltak rég halott mesterem szavai és jobb ember akartam lenni – én, a tanítvány, egyszer csak készen álltam. Készenlétemet mutatta az a törekvésem is, hogy módszeresen megszabaduljak nagyon sok egészségtelen és határozottan nem spirituális szokásomtól, amelyekre korábban tettem szert. Helyettesítettem ezeket a mások szolgálata iránti tiszteletemmel, és azzal a vággyal, hogy olyan

tanító legyek, aki megpróbál istentudatosabb életet élni. Többé már nem csupán a pszichológiai alapelvekre alapozott önmegvalósító élet tanítója leszek, hanem olyan tanár, akit korábban és most is egy seregnyi felemelkedett mester vezet, hogy megtanítsa másoknak, hogyan találjanak rá a megszenteltre önmagukban és mindenkiben, akivel csak találkoznak. Döntésem, hogy felhagyok az alkoholivással, az egyik legmesszebbre ható dolog volt, amit valaha tettem. Mindez azért történt meg, mert szembesültem a ténnyel, hogy nem áltathatom magam többé azzal, hogy naponta jó néhány agysejtemet elpusztítom, és közben azt remélem, képes leszek beteljesíteni vállalt dharmámat. Visszanézek annak az 1991-es napnak az eseményeire, és mindarra a szégyenre és kiábrándultságra, amit éreztem, és úgy tekintek minderre, mint a legnagyobb ajándékra, amit valaha is kaptam. Valóban képes voltam bepillantást nyerni a jövőbe, és látni magam a két úton: mértékletes spirituális tanítóként, avagy olyan férfiként, aki egy önkorlátozó, agypusztító szokás rabja. Új vízióm megvalósítása valójában akkor is nagyon könnyű volt, és most is az.

45. 1994 tavasza van, már az egész országot beutaztam a Real Magic kemény- és puhafedeles kiadását reklámozva. A kiadóm szeretné tudni, tervezem-e a könyv folytatását, mire eszembe jut egy nagyon különleges nap majdnem tíz évvel azelőttről, amikor ifjabb Ken Keyes és felesége, Penny jött vendégségbe hozzánk. Amikor autójukkal leparkoltak a floridai Boca Ratonban lévő házunk előtt, egy fiatal nő képe tárult elém, ahogy fogja és felveszi az első ülésen ülő férfit, és az ölében hozza be a házba. Ezután életem egyik legemlékezetesebb estéjét éltem át. Akkor már több mint egy évtizede nagy csodálója voltam Ken Keyesnek. Többször elolvastam 1972-ben kiadott klasszikus könyvét, a Handbook to Higher Consciousnesst (Kézikönyv a magasabb tudatossághoz), és addig nem tudtam, hogy a könyv szerzője mind a négy végtagjára béna. Kiderül, hogy Ken majdnem negyven éve bénult le, amikor 1946-ban – nem sokkal a katonaságtól való leszerelése után, a második világháború végén – paralízist kapott. Ezt a tényt csak egyetlenegyszer említette meg egy nagyon korai könyvében, amelyben így írt erről: „Igazság szerint túlságosan elfoglalt vagyok, és túlságosan belevetem magam életem tevékenységeibe ahhoz, hogy időt keríthetnék a tolókocsis ügyön aggódni. Ma már úgy tekintek az úgynevezett fogyatékosságomra, mint egy újabb ajándékra az élettől.” A nyolcvanas években olvastam a The Hundredth Monkey (A századik majom) című akkor megjelent könyvét, amelyről aztán előadásokat is tartottam, és osztogattam a közönségemnek jó néhány hónapon keresztül. A könyv részletesen foglalkozik azzal, hogyan lehet megvalósítani a magasabb tudatosságot, amellyel akár egy atomháborút is megelőzhetünk. A legfontosabb gondolata az, hogy spirituális szinten minden ember kapcsolódik egymáshoz, és emiatt mindegyikünk gondolatai befolyással vannak mindenki másra. Ken és Penny legalább olyan izgalommal várták a velem való találkozást, mint amennyire én vártam őket. A könyveim akkor már majdnem egy évtizede voltak a bestsellerlistákon, és rengeteg televíziós szereplésem komoly ismertséget hozott. Ken művei nagyon fontosak nekem, és sok más embernek, aki már elindult a spirituális úton; könyvei azonban egyelőre még nem érték el azt az óriási közönséget, amelyet érzésem szerint megérdemeltek volna. Ahogy Ken, Penny, Marcelene és én ülünk a konyhaasztal körül, Ken gyakran visszatereli a szót a magasabb tudatosságra. Így szólt hozzám: – Szeretném, ha mélyebben foglalkoznál a magasabb tudatosság világával. A te hangodat meghallják, és ha te beszélsz vagy írsz erről, akkor az egész világ odafigyel erre. Nagyon sok időt töltünk annak megvitatásával, hogyan lehetne átalakítani a világunkat a spirituális alapelvek gyakorlatba való átültetésével. Ez a témakör viszonylag új volt akkor még nekem, mivel még nem telt el sok idő azóta, hogy felhagytam a pszichológiai szemszögű írással. Miután Ken és Penny elbúcsúztak tőlünk, készítettem néhány jegyzetet az aznap esti intenzív beszélgetésünkről. Négy kulcsfontosságú témát írtam le részletesen a magasabb tudatossággal kapcsolatban. Elhatároztam, hogy ezt a négy kulcstémát belefoglalom majd az előadásaimba, és hogy egy nap írok is ezekről. Ezek a következők voltak: győzd le a kétségeid, tekints önmagadra a tanú szemével, szüntesd meg a belső párbeszédet, és szabadítsd fel magasabb éned az ego uralma alól. Az elkövetkező évtized során előadásaim középpontjában egyre inkább ezek a gondolatok álltak. A következő könyvem témáján töprengve, visszagondolok arra a tíz évvel azelőtti nagyszerűen stimuláló estére Ken Keyessel és a feleségével, Pennyvel. Addig is beszéltem már arról a képességről, amelynek mindannyian birtokában vagyunk – hogy valódi csodát hozzunk

létre életünkben –, és egészen leköti figyelmemet az a gondolat, hogy írok a minden ember lényegét alkotó szentségről. Mindannyian megszenteltek vagyunk – Isten részei –, és most már nem is annyira a csoda létrehozása a fontos számomra; most már az a lényeg, hogy felismerjük Istent önmagunkban, és meghaladjuk hamis énünket, az egót. Mi mindannyian Istenből eredünk, ezért szentek vagyunk – egy darabkái annak, ahonnan származunk. Sajnos nagyon sok ember éli meg úgy valóságát, hogy a szentség helyett a félelemre helyezi a figyelmét. Írok egy vázlatot a könyvhöz, és bemutatom szerkesztőimnek a HarperCollinsnál. Nagyon lelkesednek ezért a könyvért, amelynek a Your Sacred Self (Szent önmagad) címet adom. Három éve már, hogy teljesen írói üzemmódba kapcsoltam. Akkor vagyok a legelégedettebb, amikor leülhetek az íróasztalomhoz és zavartalanul írhatok. A családom immár egy gyönyörű házban lakik, amit a feleségemmel közösen terveztünk és építtettünk Boca Ratonban, Floridában. Öt lányunk és egy fiunk él velünk, mindannyian öt és tizennyolc év közöttiek. Így hát minden hajnalban három óra körül felkelek, és elmegyek a közelben lévő írókuckómba, ahol békében és zavartalanul írhatok. A szavak ezúttal is akadálytalanul áradnak felém, ahogy egymás után írom tele a lapokat. Nem sokkal korábban értesültem arról, hogy barátom és spirituális tanítóm, Ken Keyes veseelégtelenségben szenved, és fényképét, valamint könyvét, a Handbook to Higher Consciousnesst a közelemben tartom, hogy időnként ránézhessek, miközben hagyom, hogy a Your Sacred Self szavai áradjanak felém. A magasabb tudatosság felé vezető út mind a négy kulcstételéről írok egy-egy fejezetet, amelyekről egy évtizede olyan mélyrehatóan beszélgettünk Kennel. Majdhogynem megszállottan próbálom felfedezni, hogyan tudnánk legyőzni azt a hatalmas akadályt, az egónkat, hogy megismerhessük végre igazi, szent önmagunkat. Hosszasan írok annak gyakorlati lépéseiről, hogyan kerekedhetünk felül ego alapú önazonosságukon, aminek alapeleme a versengés, a félelem és a külsőség, és hogyan indulhatunk el a békéről, az igazságról, a szeretetről és a tisztaságról szóló magasabb tudatosság felé. Csak úgy ömlenek a tollamból a papírra az ego meghaladásáról szóló fejezetek reggelente, miközben Marcie és a gyerekek édesen alszanak pár kilométerre tőlem. A Your Sacred Selfet egy tanulmánnyal zárom, amelynek címe: „Egy ego nélküli világ felé”, és amelyet az a ragyogó nap inspirált, amelyet Ken Keyesszel töltöttem a századik majom jelenségéről beszélgetve.{13} Ez volt a látomása, amely arra ösztönözte, hogy bátorítson engem, hogy a magasabb tudatosság szószólója legyek. Némán köszönetet mondok Kennek, aki 1995. december 20-án hunyt el veseelégtelenségben, és egy másik spirituális mesteremtől, Nisargadatta Maharadzstól származó idézettel zárom a könyvet: „Álláspontom világos; termelj, hogy legyen mit szétosztanod, táplálj másokat, mielőtt te magad ennél, adj, mielőtt kapsz, gondolj másokra, mielőtt magadra gondolnál. Csak egy megosztáson alapuló önzetlen társadalom lehet boldog és stabil. Ez az egyetlen gyakorlati megoldás. Ha nem akarod ezt, akkor – harcolj.” Elmondok egy imát magamban, amiért ez a két megvilágosodott lélek megjelent az életemben.

Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor Ken és Penny megérkeztek az otthonunkba, és meg vagyok győződve arról, hogy a találkozást Isten szervezte. Annak az egyetlen együtt

töltött estének az energiája egy évtizedre velem maradt, és ez ösztönzött arra, hogy megírjam a Your Sacred Selfet. Akkor találkoztam ugyanis szemtől szembe egy olyan emberrel, aki valóban azt élte meg, amiről a könyvében írt tizenkét évvel korábban. Amit ebben a két hatalmas lelkű emberben megfigyeltem akkor, még fontosabb volt, mint amiről beszéltünk, és ami később ösztönzőjévé vált egy fontos, mélyre hatoló könyvnek arról, hogyan fedezheti fel az ember saját szentségét. Ken Keyes egy sok szempontból tökéletlenül működő test foglya volt. Paralízise négy végtagi bénulássá súlyosbodott, és annyira komoly volt, hogy még az ágyában sem tudott megfordulni. Így teste gondozásához több mint négy évtizeden át szüksége volt segítségre. Mégis az tűnt fel a leginkább nekem aznap este, hogy ez a férfi, aki egy klasszikussá vált könyvet írt a magasabb tudatosságról, úgy tette mindezt, hogy a legkevésbé sem vett tudomást fizikai testének problémáiról. Nemcsak hogy tisztában volt azzal, hogy mindannyian emberi tapasztalatot szerző spirituális lények vagyunk, de így is élt, hiszen semmilyen operáció nem segíthetett a testén. Ma már világosan látom a belső világ fontosságát a külsővel szemben. A belső világ láthatatlan, alaktalan és nem törődik azokkal az adatokkal, amelyeket érzékeink szállítanak nekünk. Ebben a belső meditatív birodalomban férek hozzá saját kreatív energiáim nagy részéhez. Gyakran írok és beszélek a mindannyiunkban meglevő Én vagyok jelenlétről, és arról, hogyan éljünk spirituálisan vezetett életet úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk testi valónk illúzióját. Számtalanszor hangsúlyoztam: „Ami valódi, soha nem változik.” Az az én, ami a szellem a gépezetben, valódi; maga a gépezet állandóan változik, és ezért nem valódi. De nekem nem kellett bizonyságot szereznem ennek az alapelvnek az igazságáról. Ken Keyes önmagának abból a részéből tanított és élt, ahol teljes és egész volt, ez pedig a belső Én vagyok jelenlét. Ken soha nem panaszkodott, egyszerűen csak lénye legmélyére hatolt, és megírt egy könyvet arról, hogyan érhetjük el a spirituális kiteljesedést, tekintet nélkül arra, milyen körülmények között élünk fizikai világunkban. Kennel és Pennyvel személyesen is találkoznom kellett. Ennek az asszonynak a képe, ahogy ölébe kapja a férfit, akihez feleségül ment, és mindezt hótiszta, feltétel nélküli szeretetből teszi, örökre bevésődött emlékezetembe. Csakúgy, mint Ken képe, ahogy ül ott nálunk használhatatlan kezeivel és bénán lelógó lábaival, és arról beszél, hogy mennyire fontos lenne írnom az általa megéltekről. Benjamin Franklin egyszer megjegyezte: „Míg a velünk történő dolgokat nem áll módunkban irányítani, azt igenis tudjuk, ami bennünk történik.” Senki sem testesítette meg számomra ezt az igazságot jobban, mint barátom és kollégám, Ken Keyes. Jelenléte életemben nemcsak hogy arra ösztönzött, hogy írjak egy könyvet az ember szent mivoltáról, hanem arra is, hogy még komolyabban dolgozzam egóm megszelídítésén. Emlékszem, egyszer beszéltem barátommal, Elisabeth Kübler-Rosszal Kenről, és hogy mekkora hatással volt személyisége az írásaimra. Elisabeth akkor mondott valamit nekem, ami később meg is jelent a Death: The Final Stage of Growth című könyvében: A legcsodálatosabb emberek, akiket valaha is ismertünk azok, akik megtapasztalták a vereséget, a szenvedést, a küzdelmet, a veszteséget, és mégis megtalálták a kivezető utat a mélységből. Ezek az emberek képesek értékelni mindent, érzékenyek, és megértik az életet, ami együttérzéssel, gyengédséggel, és mély, szerető gondoskodással tölti el őket. A csodálatos emberek nem csak úgy véletlenül történnek. A fenti szavakkal pontosan Kent írta le. Világosan látom, hogy az a meglepetésszerű isteni randevú azon a napon Ken Keyesszel azért történt meg, hogy nagyon erőteljesen befolyásoljon engem és későbbi írásaimat. Szeretlek,

Ken. Köszönöm, hogy inspiráltál. Te valóban egyike vagy azoknak a csodaszép embereknek, akikről Elisabeth beszélt.

46. 1995 karácsonya utáni napon olvastam egy újságcikket egy nőről, Kaye O’Baráról, aki a nap huszonnégy órájában gondoskodik lányáról, Edwardáról, immár huszonöt éve. Edwarda 1970. január 3-án, tizenhat éves korában diabetikus kómába esett. Az utolsó szavak, amiket kiejtett a száján ezek voltak: – Ígérd meg anyu, hogy nem hagysz magamra, jó? – Persze, hogy nem hagylak el soha kincsem, megígérem. Az ígéret pedig szép szó! – válaszolta Kaye O’Bara a lánya kezét fogva. Kaye tinédzser lányának tett ígérete olyan szintű önfeláldozást jelentett, amelyet csak kevés embertől követel meg az élet: Edwardát kétóránként kell etetni, a nap huszonnégy órájában. Vércukorszintjét négyóránként ellenőrizni kell, és naponta hatszor kell inzulininjekciót kapnia. Kaye az elmúlt huszonöt évben nem aludt rendes ágyban, és éjjel-nappal gondoskodik a lányáról. Az újságbeli történet a lelkemig hatol, és úgy érzem, muszáj összehívnom a családom többi tagját, hogy ők is meghallgassák ezt. Így szólok hozzájuk: – Szeretném, ha mind bejönnétek a konyhába, és meghallgatnátok ezt a történetet. Jó lenne, ha mindannyian tennénk valamit ezért a nőért és a lányáért. Családtagjaim elsírják magukat, amikor meghallják, micsoda megpróbáltatáson megy keresztül az O’Bara család, és könnyekig meghatódnak attól a hatalmas áldozattól, amelyet ez a szent lelkű asszony hoz, aki csupán hetven-nyolcvan kilométerre lakik floridai otthonunktól. Kaye O’Bara, aki saját életét háttérbe szorította azért, hogy a lányát szolgálja, az istentudat élő példája. Ahhoz hasonló érzés tölt el, mint amikor találkoztam azzal a bámulatos energiával, amit Teréz anya sugárzott magából hat évvel azelőtt, a phoenixi rádió stúdiójában. Írok egy rövid levelet Kaye-nek, amelyben elmondom neki, hogy ő az én hősöm, és a levélhez mellékelem a Real Magic egy példányát, mivel ez a könyv pontosan azt a gondolatot járja körül, hogy hogyan teremthetünk csodákat mindennapi életünkben. Összekészítem a levelet és a könyvet egy csomagba, amelyhez még csatolok némi pénzt és egy családom összes tagja által aláírt üdvözlőlapot, majd mindezt elküldöm Kaye-nek Miamiba, egy érte és immár negyvenegy éves lányáért elmondott csendes ima kíséretében. Januárban Florida nyugati partjára utazom. Azt tervezem, hogy írok ott egy új könyvet a manifesztációról, és csak hétvégente utazom haza. Továbbra is imádkozom Kaye-ért és a lányáért, de most leginkább az írásra koncentrálok. Nagyon belemerültem a manifesztálás eszméjébe, és úgy érzem, mintha csak csatornáznám az információt és az arra vonatkozó spirituális alapelveket, hogyan tudjuk mindazt bevonzani életünkbe, amit csak szeretnénk. Egy hosszú, írással és kutatómunkával töltött nap végén bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem az esti híreket. Deborah Norville, aki már készített velem interjút néhányszor az elmúlt pár évben, épp most jelenti be, hogy műsorában, az Inside Editionban szerepelni fog egy asszony, aki huszonöt éve gondoskodik kómába esett lányáról. Amikor elkezdődik a műsor, a képernyőn megjelenik Kaye O’Bara, amint éppen Edwardának olvas fel a Real Magicből, amit én küldtem neki alig két hete! Elámulva hallgatom, ahogy Kaye felolvassa lányának az első fejezet kezdőszavait: „Ez a könyv a csodákról szól.” Ámulatba ejt az itt jelen lévő szinkronicitás. Nézem a tévét, amit nagyon ritkán teszek, benne egy olyan műsort, amit még soha nem láttam, és tessék, ott van Kaye, amint épp felolvas lányának abból a könyvből, amit én küldtem neki, mert mélyen meghatott az asszony feltétel nélküli szeretete. Ráadásul a fejezet címe, amit épp akkor írok új, Manifest Your Destiniy

(Valósítsd meg a sorsod) című könyvemhez, a következő: „Kapcsolódás az isteni Forráshoz feltétel nélküli szeretettel.” Elhatározom, hogy amint hazatérek írói alkotómunkámról, felveszem a kapcsolatot Kaye-jel. Otthon a rám váró levélhegy legtetején megpillantom Kaye O’Bara köszönőlevelét. Tüstént felhívom és megbeszélem vele, hogy másnap elmennénk hozzájuk a feleségemmel. Amikor Marcelene és én megérkezünk Kaye szerény otthonába, egy élettel teli asszony fogad minket, aki teljesen elkötelezte magát a lánya szolgálata mellett, önsajnálatnak pedig nyoma sincs rajta. Marcie és én is úgy érezzük, mintha egy megszentelt térben lennénk, amikor belépünk Edwarda szobájába. Megfogom Edwarda kezét, és valahogy érzem, hogy hall engem, míg beszélek hozzá. Eltelik egy óra, mire szedelődzködni kezdünk, és amikor bejelentem, hogy indulni készülünk, Edwarda arcán egy könnycsepp gördül le, zaklatottnak és nyugtalannak tűnik. Amikor azonban azt mondom neki, hogy megint eljövünk majd meglátogatni őt, szinte azonnal megnyugszik, mintha tudná, hogy még ott vagyunk vele a szobában. Nagyon erős kapcsolatot érzek ezzel a két nővel. Tudom, hogy Edwarda valamilyen megmagyarázhatatlan módon kapcsolódik hozzám. Írtam már megszentelt helyekről, valódi mágiáról, most pedig a manifesztációba foglalt spirituális alapelvekről. Tudom, hogy nem véletlen, hogy itt vagyok ezen a megszentelt helyen, ahol a feltétel nélküli szeretet több mint huszonöt éve mindent áthat. Innentől kezdve, amikor csak tehetem, mindig meglátogatom O’Baráék otthonát, és lassan tudomást szerzek a család vállát nyomó hatalmas pénzügyi teherről, és a rendkívüli kiadásokról, amelyek fedezetét Kaye-nek elő kell teremtenie, hogy betarthassa Edwardának tett ígéretét. Folyton azon töprengek, hogyan segíthetnék ezeknek a csodálatos embereknek, akik a magasabb tudatosság szintjén élik életüket, míg én pusztán csak írok erről. Tudom, hogy a feleségemet és engem azért vezettek el hozzájuk, hogy segítségükre legyünk valahogy. Hiszen nincsenek véletlenek ebben az univerzumban, ez alól ez az eset sem kivétel. Néhány héttel ezután kilencéves fiam, Sands egy reggel kirohan a fürdőszobából. Kissé hisztérikus hangon a következőket jelenti be: – Anyu! Apu! Épp most láttam Edwardát a fürdőszobában! Ébren volt, és rám mosolygott. Becsszóra, ő volt az, és rohantam, hogy elmondjam, amilyen gyorsan csak tudom! Sandset alig lehet megnyugtatni. Többi gyermekemmel együtt ő is járt Edwardáéknál, és figyelte, ahogy Marcie és én beszélünk hozzá a kómában. Amikor később elmesélem Kaye-nek, mit látott a kisfiam, azt válaszolja erre, hogy érzi, amikor Edwarda elhagyja a testét. Azt mondja, Edwarda több embernek is megjelent már a világ legkülönbözőbb pontjain, és nem szellem formában. Kissé kételkedem mindebben, de eszembe jutnak Jézus szavai, amely szerint azok számára, akik hisznek, minden lehetséges, és ez alól semmi sem kivétel. Emlékeztetem magam, hogy amikor belépek Edwarda szobájába és beszélek hozzá, mindig óriási békességet és enyhe rózsaillatot érzek. Elhatározom, hogy mindenképp tenni szeretnék a Kaye felett állandó komor felhőként lebegő pénzügyi problémák enyhítéséért, és el szeretném mesélni a világnak hihetetlen történetét. Úgy érzem, ez másoknak is segítene abban, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljenek szívükkel, és több együttérzést és szeretetet tapasztaljanak meg életükben. Készülőfélben lévő könyvemet félreteszem egy időre, és elmesélem Edwarda történetét. Beszélek anyja iránta való odaadásáról is, a könyvből származó bevételt a jogdíjakkal együtt pedig Kaye-nek ajándékozom. Ez lesz az első alkalom életemben, hogy valami olyasmi szolgálatába állítom írói energiáimat, ami kizárólag egy másik emberi lénynek van hasznára, úgy, hogy én magam semmiféle pénzügyi nyereségre nem számítok. Nagy ajándékot adott nekem egy több mint huszonöt éve kómában lévő nő.

Hatalmas áldás ez nekem. Amikor hetente néhány alkalommal meglátogatjuk őt, csak feleségem és én vagyunk a szobában Edwardával, miközben készülök megírni és megjelentetni ezt a bámulatra méltó történetet. Bár Edwarda kómában van, minden alkalommal érzékelünk egy magasabb jelenlétet a szobában. Mindig érzem azt is, hogy Edwarda teljesen tudatában van ottlétemnek. Továbbá minél többet tudok meg arról, milyen volt Edwarda a kóma előtt, annál inkább azt gondolom, hogy ő egy rendkívül spirituális ember. Mindig mindenkivel kedvesen viselkedett, soha nem ítélkezett, és kizárólag csak szeretetteljes szavakat mondott még azoknak is, akik az ő értékrendjével teljesen ellentétesen éltek. A nővére azt mesélte róla, hogy nagyon békés gyermek volt, és ezt a békét sugározta mindenki felé, akivel csak találkozott. Amikor megkérdezem anyját arról, szerinte mi értelme Edwarda életének így, hogy csak ott fekszik mozdulatlanul, szavak nélkül, Kaye azt válaszolja: – Ő valódi értelmet ad mindannyiunk életének. Lehet, hogy azt gondolja, hogy őrült vagyok, de én hiszem, hogy ő az Úr munkáját végzi. Rengeteg időt áldozok arra, hogy Kaye-jel és az ő tisztalelkű orvosával interjúkat készítsek, aki fáradhatatlanul és egy fillér munkadíj nélkül segít nekik. Összegyűjtök minden orvosi jelentést, a beszélgetésekről készített magnószalagjaimat, majd munkaóráim minden pillanatát annak szentelem, hogy megírjam ezt a majdnem hihetetlen történetet egy anya feltétel nélküli szeretetéről, és mindarról, amit ez tanít nekünk. A Promise Is a Promise (Az ígéret szép szó) című könyvemet a Hay House adja ki. Megkérem Marcelene-t, hogy járuljon hozzá a könyvhöz egy fejezettel, amely egy anya nézőpontjából tekint a történetre, hiszen ő maga is az, méghozzá hét gyermek odaadó anyukája.

Kaye és Edwarda O’Bara megjelenése egy újabb csodálatos ajándék volt az életemben. Ahogy visszatekintek most a történtekre, látom mindazokat a szinkronisztikus eseményeket, amelyek arra irányultak, hogy elhozzák nekem ezt a becses ajándékot. Ismét egy magasabb erő munkája hangolta össze ezeket az eseményeket. Korábban már írtam olyan könyveket, amelyeknek középpontjában a spiritualitás, a csodák megteremtése, és a mindannyiunkban velünk születetten meglévő megszentelthez való kapcsolódás állt. Mégis egy dolog könyveket írni a magasabb tudatosságról és a spiritualitásról, és megint más dolog valóban megélni mindezt nap mint nap. Edwarda és Kaye nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy képes voltam megtenni az utat onnan, hogy írok a spiritualitásról és a megvilágosodásról odáig, hogy gyakoroljam és meg is éljem azokat a tanításokat. Hogy Kaye O’Bara olyan önzetlenül, feltétel nélküli szeretettel szolgálta lányát több mint egy negyed századon keresztül – lemondva közben minden személyes érdekéről, és feláldozva érte még azokat a legegyszerűbb örömöket is, mint hogy ágyban aludjon vagy bármit vegyen magának – csodálatos példája az istentudatnak. Elérkezett az idő, hogy elkezdjek a szerint élni, amiről ez idáig csak beszéltem előadásaim során és könyveimben. Alább olvashattok néhány mondatot Marcelene-től A Promise Is a Promise-ból: Amikor Wayne tudomást szerzett Kaye-ék pénzügyi helyzetéről, teljesen magától értetődően azt mondta nekem: „Írni fogok egy könyvet Kaye-ről és Edwardáról. Minden abból származó bevételt Kaye-nek fogok adni. Mi a véleményed erről?” Belenéztem ekkor ennek a kedves, drága férfinak azokba a kék szemeibe, és láttam bennük az eltökéltséget. Tanúja voltam annak, ahogy az évek során azzá a spirituális tanítóvá fejlődik, akit mindannyian szeretünk, és

tudtam, hogy ezzel a cselekedettel nagyobb szolgálatot végez majd, mint addig bármilyen tettével. Nemcsak hogy meg fogja írni ezt a könyvet, de saját maga fogja reklámozni világszerte, és egyetlen centet sem fog megtartani magának a könyv bevételeiből. Világosan látom, hogy Edwarda és Kaye azért kerültek az utamba, hogy lehetőséget teremtsenek nekem az Istenhez hasonló életre, vagyis hogy összhangba hozzam magam annak színtiszta energiájával, hogy anélkül adunk, hogy bármit is várnánk érte cserébe. Isten így működik. És a felemelkedett mesterek is így éltek és dolgoztak. Egyetlen kérdést tettek fel mindenkor: Hogyan szolgálhatok?, és soha nem azt: Mi hasznom származik nekem ebből? Életem legnagyobb teljességet hozó néhány hónapját töltöttem A Promise Is a Promise megírásával. Azokat a „véletlen egybeeséseket” egészen biztosan egy magasabb rend alakította. Ahogy először olvastam az újságban ennek a feltétel nélküli szeretetnek a történetéről, aztán hogy Kaye és Edwarda tőlem nem messze élt, és hogy láttam, amint Kaye felolvas a Real Magicből lányának abban az országos tévéműsorban, majd hogy meglátogattam őket otthonukban, és sorolhatnám még az ilyen úgynevezett „egybeeséseket”. Ezek mind-mind részei voltak az Istennek nevezett nagy Szeretet-Forrás ígéretének, ami olyan élet felé irányított engem, amelyben másokat szolgálhatok. Mindennap hálát adok Kaye-nek és Edwarda O’Barának ezért a felbecsülhetetlen ajándékért. Mielőtt Kaye meghalt, többször mondta nekem, hogy én egy angyal voltam számára, akit Isten küldött hozzá, hogy átsegítsem az életét meghatározó szenvedésen. Én ekkor mindig azt válaszoltam neki, hogy éppen ellenkezőleg: ő és Edwarda voltak angyalok, akiket Isten azért küldött az életembe, hogy személyesen megtapasztalhassam, mit jelentenek valójában az egyik kedvenc költőm, Rabindranáth Tagore szavai: Aludtam, és azt álmodtam, hogy az élet: öröm

Felébredtem, és láttam, hogy az élet: szolgálat

Cselekedtem, és lám - a szolgálat: öröm.

47. 1997 januárja van. Éppen elvégeztem az utolsó simításokat a Manifest Your Destiny című könyvemen. Azóta érdekel ilyen nagyon a manifesztáció eszméje, mióta több mint nyolc évvel ezelőtt elkezdtem spirituális nézőpontból írni és beszélni. Jézus cselekedetei is nagy hatással voltak rám, akiről azt tartották, hogy képes volt öt cipót és két halat olyan lakomává varázsolni, melyből ötezer ember lakott jól, pusztán azzal, hogy a mennyre emelte tekintetét, és azt parancsolta, hogy az étel jelenjen meg. Hallottam ma élő felemelkedett mesterekről is, akik képesek vibhutinak nevezett szent hamut és más fizikai dolgokat manifesztálni pusztán a gondolataik segítségével, és ehhez semmiféle tükörre vagy füstködre nincs szükségük. Lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy minden egyes ember isteni természetű, minthogy mindannyian Istenből eredünk. És azt is tudom, hogy amikor teljes összhangba kerülünk eredeti természetünkkel, eggyé válunk az univerzum teremtő Forrásával, így a Teremtő erőinek birtokába kerülünk. Az a képesség azonban, hogy azonnal meg tudunk jeleníteni dolgokat a gondolatainkon keresztül, nagyon ritka, mert – eddig legalábbis – nagyon kevés embernek sikerült figyelmen kívül hagynia hamis énje, vagyis egója követelőzéseit és csábításait. Írtam már azokról a gyakorlati elvekről, amelyek alkalmazásával le tudjuk csökkenteni az idő hosszát teremtő gondolatunk és annak fizikai megnyilvánulása között. Ezek az elvek közvetlenül érkeztek hozzám az elmúlt nagyjából két évben, a naponta gyakorolt Japa meditációm hatására, amit a következő, Shri Gurudzsitól kapott levél eredményeként végzek naponta kétszer: Kedves Wayne, Ennek a meditációnak az a célja, hogy az emberek vágyainak megvalósításán keresztül véget vessünk az emberi lények szenvedéseinek. Mielőtt kifejlesztettem, majd felajánlottam ezt a meditációs technikát, Sivához és Nandihoz imádkoztam. Soha nem engedném, hogy rossz kezekbe kerüljön, ezért választottam Önt. Ez az indiai spirituális mester engem választott ki arra, hogy megtanuljam az ősi Japa meditációs és manifesztációs technikát, amelyet eredetileg a meditáció atyjának tekintett Patandzsali alkotott meg több mint kétezer évvel ezelőtt. A Japa szó azt jelenti: „Isten nevének ismételgetése”. Nagyon megragad ez a technika, amelynek leírása egyszer csak ott termett a postaládámban, hanganyaggal és pontos utasításokkal arra nézve, hogyan kell gyakorolni. A csomag egy tekintélyes indiai spirituális tanítótól érkezett, aki több néven is ismert: Gurudzsi, Dattatreya Siva Baba, illetve dr. Pillai. Ő egy tudós misztikus, aki India-ismeretet tanít a Pittsburgh-i Egyetemen, amikor éppen nem a világot utazza körbe Japa meditációt tanítva és gyakorolva. Két évvel ezelőtt, amikor Shri Gurudzsi levele és utasításai megérkeztek otthonomba, komoly gyakorlásba kezdtem, hogy megfelelően felkészíthessem magam a Japa tanítására világszerte tartott nyilvános előadásaimon. Felhívtam a kiadómat, és megbeszéltük, hogy készítek egy CD-t Meditations for Manifesting (Meditációk manifesztációhoz) címmel, amelyen bemutatom ezt az ősi Japa technikát. Az embereket szerte a világon lenyűgözte az ebben a technikában rejlő valódi mágia. Azzal, hogy Isten nevét ismételgetjük belső mantránkként, és figyelmünket arra összpontosítjuk, amit be akarunk vonzani életünkbe, ezek az isteni hangok járműként működnek, amelyen megérkezik fizikai valóságunkba a vágyott dolog. Ahogy Gurudzsi felhívta a figyelmemet erre levelében és a későbbi személyes beszélgetéseink alkalmával, mindennek Isten

az eredője, így ha el akarunk kezdeni valamit, szükségünk van az Isten név hangjára. János könyvének első sora így hangzik: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és az Isten vala az Ige.” Rápillantok most az elkészült kéziratra, ami tartalmaz egy fejezetet a teremtés hangjára végzett meditációról, és lenyűgöz, hogy képes vagyok arra használni a Japa technikát, hogy egy kilenc alapelvről szóló könyvet megalkossak, ahol az alapelvek a megfelelő sorrendben követik egymást. Nincs vázlatom, sem pedig elképzelésem arról, hogy mi lesz a második, a harmadik vagy a kilencedik elv, ahogy az elsőt írom. Azonban teljesen megbízom Isten nevének erejében, amelyet belső mantrámként használok, miközben írom a Manifest Your Destiniyt. És valóban: képes voltam kinyilvánítani kilenc spirituális alapelvet, és szinte erőfeszítés nélkül mindegyikükről megírni egy-egy fejezetet. Olvasom Patandzsali szútráit, és életem minden területén alkalmazni kezdem ezt az ősi bölcsességet. A meditáció most már a mindennapi életem része, és sok időt töltök azzal, hogy magas fokon elsajátítsam a Japa technikáját. Sokféle módon használom, és amikor ezeket az isteni hangokat alkalmazom, kisebb csodák jelennek meg az életemben. Képes vagyok például kiküszöbölni a fáradtságot, és bármilyen betegség tüneteit megszüntethetem a rendszeres Japa-végzéssel. Azáltal, hogy folyamatosan kántálom Isten nevét, közvetlenül részt tudok venni a teremtés és manifesztálás aktusában. Mérhetetlenül hálás vagyok, amiért Shri Gurudzsi hitt bennem, mert tudta, hogy soha nem engedném, hogy ez az ősi, Isten nevének hangját használó manifesztációs technika rossz kezekbe kerüljön, vagy bármilyen módon beszennyeződjön. Nem tudom pontosan, miért éppen engem választott ki a Japa tanítójának, de olyan érzésem van, mintha valamilyen módon maga Isten szervezte volna így. Szent feladatnak tartom a Japa átadását. Áldott eksztázisban vagyok, és azt érzem, hogy én vagyok a híd a fizikai világ és Isten között, ahonnan minden egyes fizikai részecske ered. Bámulom az elkészült kéziratot, és azon morfondírozok, hogyan jöhetett létre ez a kilenc fejezet ilyen könnyedén. Előveszem tollamat, és ajánlásként a következőket írom: „Shri Gurudzsi, köszönöm, hogy arra ösztönöztél, hogy felfedezzem a manifesztáció világát. Namaste.” Ez valóban a lélek meghívása az életembe. Nemcsak hogy összhangban érzem magam ezzel a nagyszerű tanítóval, aki kiválasztott engem egy ilyen tiszteletre méltó feladat elvégzésére, hanem úgy érzem, emellett még minden létező kreatív Forrásával, az egyetlen isteni elmével, Istennel is összhangban vagyok. „És az Isten vala az Ige”, ismétlem újra és újra, naponta jó néhányszor. Tanítóságom mellett most már igazolt meditáló is vagyok.

Valami meghatározhatatlan dolgozott akkor, 1995-ben, amikor Shri Gurudzsit, vagy ahogy manapság hívják Dattatreya Siva Babát valami arra ösztönözte, hogy hangszalagokat és instrukciókat küldjön nekem, a Japát megtanulva ennek a meditációs technikának a tanárává váljak. Gurudzsinak ez a spontán döntése arra inspirált engem, hogy megtanuljam, majd végül tanítsam a Japa meditációt a Meditations for Manifesting című CD-men keresztül. Az is ennek köszönhető továbbá, hogy két évvel később lecsatornáztam és megírtam egy könyvet a manifesztációról, majd megírtam a saját könyvemet a meditációról, aminek a Getting in the Gap (Ugorj a résbe!) címet adtam. Ezt a könyvet nagyjából nyolc évvel Gurudzsi levele után írtam. Ez a csodálatos indiai spirituális tanító nagyon fontos szereplője volt az életemnek.

Gurudzsival való kapcsolatom előtt bele-belekóstoltam ugyan különféle meditációs technikákba, de soha nem végeztem őket fegyelmezetten, napi rendszerességgel. Amint azonban belekezdtem a Japa meditáció művészetébe, és megtapasztaltam az ennek nyomán megjelenő bámulatos eredményeket, elhatároztam, hogy a meditációt a mindennapjaim részévé teszem, és minden áldott reggel és este gyakorlom. Miközben írtam a Manifest Your Destiniyt, folyamatosan ismételgettem Isten nevének hangját, és a figyelmemet arra összpontosítottam, hogy útmutatást kapjak a könyv mind a kilenc alapelvéről. Miután hosszú időt töltöttem a hang ismételgetésével, és láttam magam, ahogy megkapom mindazt, amire szükségem van, észrevettem, hogy a tollam elkezd magától mozdulni a papíron, könnyedén, szinte magától írja a sorokat, mintha egy láthatatlan erő vezetné. Az előadásaim során elmagyaráztam a nagy kihívásokat rejtő meditációs gyakorlat mögött álló elméletet és történetét, majd megkértem a közönséget, hogy kántálják az Istent jelképező hangot, az Aumot, és közben összpontosítsák figyelmüket arra, amit szeretnének megnyilvánítani életükben. Az eredmények döbbenetesek voltak. Ezek közül sokat belevettem a Getting in the Gap című könyvem szövegébe is. Meglehetősen világos számomra, hogy ezt a magasztos lényt azért küldték hozzám, hogy segítsen eljutnom dharmám következő szakaszába. Alapvetően fontos volt, hogy kialakítsak egy napi rendszerességű meditációs gyakorlatot, én azonban akkor még a közelében sem jártam annak, hogy elkezdjem ezt, amíg Gurudzsi úgy nem döntött, hogy megajándékoz ezzel a spirituális tudatossággal. Valahogy tudta, hogy komolyan fogom venni a Japa meditációt, és beleveszem előadásaimba és médiaszerepléseimbe. Gurudzsi a két legszentebb istenéhez, Sívához és Nandihoz imádkozott útmutatásért, hogy ki legyen az a nyugati, aki az embereket világszerte bevezeti ebbe a kétezer éves meditációs módszerbe. Mélyen megtisztelve érzem magam, amiért engem választott ki erre a gyönyörű és felelősségteljes feladatra. Két évvel azután, hogy elkezdtem tanítani a Japát, személyesen is találkoztam ezzel a spirituális férfival. Egy nagy szemináriumi összejövetelen tartott előadásomat követően meghívást kaptam egy Los Angeles-i házba. Közölték, hogy Gurudzsi találkozni szeretne velem. Egy szobában várakoztam körülbelül fél órát, amikor egyszer csak ez a nagyszerű guru tiszta fehérbe öltözve belépett a helyiségbe, és leült velem szemben. Egyikünk sem szólt egy szót sem közel egy órán át. Mindketten némán ültünk ott, és mégis az a szeretet volt jelen kettőnk közt, amit később ő a Kegyelem Fényeként írt le a weboldalán: A Kegyelem Fénye Isten fénye. Emberi szem számára láthatatlan, azonban bölcsek, próféták, messiások, angyalok és más magasabb szintű lények számára látható. A Kegyelem Fénye hihetetlen intelligenciával és energiával rendelkezik ahhoz, hogy ismerjen és megtegyen bármit. Nem más ez, mint Isten mindenható ereje. Amint elkezd sugározni, a Kegyelem Fénye csodálatos módon elvégzi munkáját. Átalakítja a testet, az elmét és a lelket is. Éreztem a Gurudzsi által leírt Kegyelem Fényét, ahogy ott ültünk némán legelső találkozásunkkor. Hosszú, csendben töltött idő után egyszer csak egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ekkor összeölelkeztünk, és köszönetet mondtunk egymásnak. Nagyon kevés szó hangzott el, én mégis úgy éreztem, hogy valódi kommunikáció zajlott le közöttünk a fent említett módon. Ahogy eljöttem abból a Los Angeles-i házból, egyszerre rádöbbentem, hogy mindezt valahogy elrendezte egy mennyei erő, amelynek örökre hálás leszek ezért. Gurudzsi tudta, hogy arra utasították, vegye fel velem a kapcsolatot, és indítson el a befelé figyelés útján. A Japát Isten ajándékként küldte nekem, és annak a több millió embernek, akik írásaimat olvasva, beszédeimet hallgatva elkezdték gyakorolni. Most már világosan látom, mit értett Lao-ce ezalatt: „Te nem csinálsz semmit, téged csinálnak.”

Akkoriban még nem tudtam, de a munkámban, amit elvégezni küldtek ide, váltásra készültem. A Japa gyakorlása és Gurudzsival való találkozásom alapvetően fontosak voltak életem ezen új útvonalának kibontakozásához. Sokkal nagyobb közönség várt rám. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy szükségem volt egy olyan könnyen elvégezhető procedúrára, amely azonnali belső békét hoz nekem, és megtapasztalom a segítségével, hogy „minden lehetséges”. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm neked, Gurudzsi, hogy hajlandó voltál elhozni nekem ezt a fenomenális tanítást, és mert megbíztál bennem, hogy soha, semmilyen módon nem élek vissza vele.

48. 1998 tavasza van. Az év legnagyobb részét egy tanulmánykötet megírásával töltöm, amely a hatvan rám legnagyobb befolyással bíró tanító bölcsességén alapszik, mindazok közül, akiknek tanításait volt szerencsém megismerni. Ennek a gyűjteménynek a Wisdom of the Ages (Korok bölcsessége) címet adom, és könnyen el tudom képzelni, hogy a jövőben irodalom- és filozófiatanárok használják majd, hogy a fiatal emberpalántákkal megismertessék ezeket a stimuláló gondolatokat. Mivel elsősorban tanárnak tartom magam, jóleső melegséggel emlékszem vissza egy bizonyos középiskolai osztályra, amelyet a 1960-as években tanítottam. Mindig meg voltam győződve arról, hogy a költészetnek, a filozófiának és a spirituális irodalomnak nem kell feltétlenül száraznak lennie – élővé lehet és kell is varázsolni őket, különösen a fiatal, kíváncsi elmék számára. A diákjaim abban az osztályban megtanulták alkalmazni a régiek bölcsességét a saját életükre azzal, hogy tüzetesen tanulmányozták néhány régi nagy mester gondolatait. Közel negyven évvel később még mindig az ezekben a nagyszerű tanulmányokban található bölcsességet tanítom. Amint eltervezem, hogy esszéket írok ezekről a tanításokról, felteszem magamnak a kérdést: Mit üzennek nekünk ma legbölcsebbnek és spirituálisan legfejlettebbnek tartott ősi tudósaink? Ez a hatvan tanulmányból álló gyűjtemény lehetővé teszi az olvasóknak, hogy útmutatást kapjanak nagyszerű tudós elődeinktől, és felkínálja azt a lehetőséget is, hogy felismerjék saját nagyságuk megvalósításának módjait. A könyvben olvashatunk többek közt Jézus tanításairól, de szerepel benne Buddha, William Blake, Emily Dickinson, Walt Whitman, Mahátma Gandhi, Rabindranáth Tagore, Paramahansza Yogananda és Teréz anya is. Őseink nem tudálékos emberek voltak, akik csak az elismerésért dolgoznak; szenvedélyből írtak, azzal a vággyal, hogy az emberi szellemet magasabb szintre emeljék, túl az ego szánalmas aggodalmain. Nagyon tartalmas, sok örömet tartogató év ez nekem – mintha megint egyetemista lennék, aki az előttünk élt nagy mestereket tanulmányozza, mégsem kell aggódnom, hogy meg kell írni egy dolgozatot, vagy vizsgát kell tenni, hogy a bizonyítványba megfelelő jegy kerüljön. Az is örömmel tölt el, hogy az ősi bölcsesség e szavait egy sokkal nagyobb közönséggel ismertethetem meg, és ezzel egész országunk, sőt az egész világ tudatosságára befolyással lehetnek. Egy nap levelet kapok Niki Vetteltől, aki adománygyűjtő műsorok producereként mutatkozik be. A következőket írja: „Érdeklődni szeretnék, hogy lenne-e kedve készíteni egy televíziós műsort, amely két legújabb könyvén alapszik? Ami engem illet, nagy örömmel dolgoznék együtt Önnel ennek a műsornak az elkészítésén, és szeretnék a producere is lenni.” Elbűvöl ez a levél, és az azt követő telefonbeszélgetésünk, amelyben elmondja a részleteket: az adománygyűjtő műsor országos sugárzású lenne, és a Public Broadcasting Service-nek (PBS, Közszolgálati televízió) készülne. Különös, hogy csupán néhány nappal azelőtt kaptam levelet Leo Buscaglia írótól, aki arra biztatott, hogy a spiritualitásról és a magasabb tudatosságról szóló üzenetemet vigyem el a tévénézőknek is. A Nikivel való beszélgetésem eredményeképp eldöntjük, hogy felveszünk két műsort, az elsőt a Manifest Your Destiny, a másodikat pedig legújabb könyvem, a Wisdom of the Ages alapján. Nekem ismét úgy tűnik, mintha felhívás érkezett volna hozzám mindezek megvalósítására – Leo és Niki váratlan levelei, majd beszélgetésem Nikivel, szoros összefüggésben azzal a vágyammal, hogy egyre több és több embert érjek el a spiritualitásról szóló üzeneteimmel. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy tíz emberből csak egy vesz könyvet, viszont gyakorlatilag mindenki néz tévét. Nagy izgalommal tölt el annak lehetősége, hogy a

magasabb tudatosságról szóló üzeneteket egy teljesen új közönséghez is eljuttathatom. Már majdnem elérkezünk a műsor elkészítésének határidejéhez, amikor Niki egy nap idegesen közli, hogy szeretne velem beszélni valamiről. Kiderül, hogy komolyan kérdésessé vált, meglesz-e a pénzügyi keretünk a műsor határidőre történő elkészítéséhez, ezért szeretné megkérdezni, hogy hajlandó lennék-e a produkciónak rövid lejáratú kölcsönt adni, amit később visszatérítenek a befolyó összegből. Mivel bízom abban, hogy képes vagyok a műsort sikerre vinni a PBS és minden érintett számára, így természetesen kölcsönadom a hiányzó összeget. A projekt immár sínen van! Felvesszük hát első PBS-műsoromat a Boca Raton-i Szabadidőklubban a közönség előtt. Először az első műsort forgatjuk le, amelynek az lesz a címe: „Hogyan szerezd meg azt, amit igazán, de igazán szeretnél?”, majd egy órás pihenőt követően felvesszük a másodikat is, a „Javítsd meg életed a korok bölcsességével” címűt. Tizenhat éves lányom, Skye elénekli a klasszikus spirituális dal, az Amazing Grace (Csodálatos kegyelem) gyönyörűséges a capella verzióját ebben a második műsorban. Néhány héttel a két műsor felvétele után, az utómunkálatok közben értesítenek, hogy kollégám, dr. Leo Buscaglia június 12-én elhunyt. Ez a férfi útkereső és utat mutató volt, aki példát adott arról, hogy hogyan lehet lebilincselő, szórakoztató és egyúttal gondolatébresztő televíziós előadásokat tartani. Megfogadom magamnak, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy méltónak bizonyuljak a bizalomra, amellyel Leo megtisztelt engem, amikor arra bátorított, hogy ne csak hogy támogassam szívügyét, a közszolgálati televíziót, hanem hogy érjek el egy szélesebb közönséghez ennek a médiumnak a segítségével. Mindez arra a fogadalmamra emlékeztet, amit több mint húsz évvel ezelőtt tettem az első nagyközönségnek szánt, Your Erroneous Zones című könyvemmel kapcsolatban – most ugyanez a helyzet. Úgy döntök, hogy minden egyes PBS-csatornát személyesen látogatok meg, amely hajlandó fogadni. Nemcsak a saját munkámnak, hanem a köztévé ügyének is szószólója leszek. Nagyon szeretem a PBS műsorait – mindegyik gyermekem a Szezám utca, e mesés gyermekműsor epizódjain nőtt fel. Nagyon tetszik az is, hogy nem szerepel erőszakot bemutató műsor a PBS napi adásában, mindemellett műsoraik teljesen reklámmentesek – úgy tűnik, tökéletesen összeillünk. Lelkesen készülök ismét útra kelni, és elviszem ezeket az előadásokat egész Amerikához. Látom az átalakulás lehetőségét, és hálás vagyok, hogy a spiritualitásról szóló üzeneteimet elvihetem az emberek nappalijába Amerika minden államában.

Niki Vettel kérdése 1998 elején újabb fordulópontot jelentett mind magán-, mind szakmai életemben. Teljesen új módot kínált fel nekem, hogy nagyon sok emberhez elérhessek. Nikivel való első találkozásom során eszembe jutott, mennyire lenyűgözőnek találtam Fulton Sheen püspököt fiatal sráckoromban. Míg minden barátom, akiknek volt tévéje, a The Milton Berle Show című komédiát nézte, én átszellemülten hallgattam Sheen püspököt, ahogy egyenesen hozzám beszél a saját elmém hatalmáról, amellyel olyan életet teremthetek magamnak, amilyet csak szeretnék. Nagyon szerettem kedd esti műsorát – jól felépített, szórakoztató és informatív előadásait, amely képes volt megtartani a nézők figyelmét, amikor a televíziózás még gyermekcipőben járt. Teljes mértékben bíztam abban, hogy én is tudok hasonlóan színvonalas előadásokat tartani, és minden szempontból működőképes műsort készíteni – akkorra pedig már az is nyilvánvaló volt

számomra, hogy mindehhez mennyei segítséget is kapok! Emlékszem Milton Berle megjegyzésére, amikor megtudta, hogy a népszerű püspök nyerte el az Emmy-díjat az ő szintén népszerű komikus műsorával szemben. Berle akkor intelligens humorral a következőket mondta: „Nem meglepő, hiszen neki jobb szövegírói vannak: Máté, Márk, Lukács és János.” Én is felsorolhatnám ugyanezeket a szerzőket az előadásaimban. Ebbe az új kalandba ugyanolyan lelkesedéssel és elkötelezettséggel vetem bele magam, mint ami huszonkét évvel ezelőtt hajtott, amikor a Your Erroneous Zones megjelent. Az első két műsor elkészítése után elkezdtem rendszeres adománygyűjtő szerepléseket vállalni helyi PBS-adóknál. Számomra és Niki számára meglehetősen világos volt, hogy amikor el tudtam menni egy helyi stúdióba, és a felvételek közötti szünetekben tudtam beszélni a közönséggel személyesen is, drámai mértékben megnőtt a felajánlások száma. Voltak olyan látomásaim, hogy pontosan azt teszem, amit a 70-es években és a 80-as évek elején tettem minden egyes könyvemmel – teljes felelősséget vállaltam mindenért, hogy sikeressé tegyem a műsort. A PBS vezérei számára a legfontosabb szempont az volt, hogy minél több adomány gyűljön össze, hogy a köztévé működhessen. Ha a műsor bevételt hozott azzal, hogy a nézők betelefonáltak és felajánlásokat tettek, akkor az adást újra és újra megismételték. Az én legfontosabb célom pedig az volt, hogy a világon minél több ember tudatosságát emeljem meg. A nagyobb közönség azt jelentette, hogy annyival több ember érezte fontosnak, hogy pénzzel támogassa a köztévét. (Így a PBS-szel együtt én is elértem legfontosabb célomat.) Az első két műsor leadása után heteken belül visszakaptam az adások elkészítésével kapcsolatos költségeimet. Egy éven belül pedig már két újabb műsorra vonatkozó szerződésről tárgyaltunk a PBS-szel, amelyeket a tervek szerint Concordban, Massachusettsben veszünk majd fel – két legjobban tisztelt és szeretett spirituális mentorom, Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau szülőföldjén. A csapatunk már háromtagú: Niki Vettelhez és hozzám új kiadóm, a Hay House vezérigazgatója és egyben barátom, Reid Tracy csatlakozik. Minden egyes adománygyűjtő időszakban állomástól állomásig járok, gyakran a saját költségemre, épp mint negyed századdal ezelőtti országjárásom idején, mert akkoriban ez volt az egyetlen módja, hogy mindenkihez eljussak. Intenzív vágy hajt, amikor arra kerül sor, hogy megvalósítsam a bennem égő terveket. Senki sem tudja megtenni ezt helyettem, és nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan projektben vegyek részt, amely esetleg megbukik. New Yorkban és Washingtonban számtalan tévés döntéshozó közölte velem, hogy nem valószínű, hogy az előadásaimra épülő műsorok anyagi sikert hoznak. Példaként említettek jó néhány műsort, amely csúfosan megbukott, és meg is mutatták a statisztikákat. Legyártották őket, adásba is kerültek, és nagyon kevés figyelemre méltó kivételtől eltekintve – mint amilyen a Leo Buscaglia-adás is volt – egy, maximum két adás után levették őket a műsorról. Régebben én is mindig néztem Leót a köztévében, és legszívesebben beugrottam volna a képernyőbe, hogy szorosan magamhoz öleljem ezt az embert. A lelkesedése – ne feledjük, ez a szó lényegében a lélek (tehát: Isten) szóból származik – volt sikere titka. Tudtam, hogy én is képes vagyok lelkesedéssel és szenvedéllyel előadni gondolataimat. Tudtam, hogy az emberek nézni és támogatni fogják a helyi köztelevíziókat, ha mondandómat érdekessé tudom tenni számukra – ha rá tudok kapcsolódni a tévénézőkben rejlő istenire. Kigondoltam egy tervet, hogy hogyan lehetne vonzóbbá tenni a nézők számára az adományozást. Megbeszéltem Reid Tracyvel a Hay House-nál, hogy igényes ajándékok széles választékát ajánljuk fel köszönetképpen minden nézőnek, aki napi egy dollárral támogatja az amerikai köztévé ügyét. Ahogy most visszatekintek író-előadóból köztelevíziós személyiséggé való

átalakulásomra, tisztábban látom, mint valaha, hogy ez a bennem égő vágy segített át ezen az időszakon. Nem volt olyasmi, amit ne lettem volna hajlandó megtenni, hogy a jövőre vonatkozó álmomat megvalósítsam. Az elkövetkező tíz évben több mint kétszázszor vettem részt adománygyűjtő műsorokban, gyakorlatilag az ország minden egyes köztévéadóján. Egy-egy ilyen látogatás azt jelentette, hogy négy órát töltök a képernyőn a műsoridő alatt, beszélek a köztévé ügyéről, és bemutatom a rengeteg ajándékot, amellyel megköszönjük a felajánlásokat. Ezek zömében a műsorhoz kapcsolódó könyvek, hanganyagok és videofelvételek voltak. Fáradhatatlanul dolgoztam, és emberek millióihoz tudtam így eljutni, akik máskülönben nem hallottak volna a magasabb tudatossággal kapcsolatos gondolatokról. Minden egyes új könyv megjelenésekor összeültünk Nikivel és Reiddel, hogy elkészítsük a következő műsor tervét és az ajándékok sorát, majd útnak indultam, hogy újabb műsorokban tűnjek fel a helyi tévéadóknál, amelyek közül sokat már vagy tíz-tizenkétszer meglátogattam korábban. Visszatekintve most arra a tíz, nevemet viselő PBS-műsorra, amely egyre inkább kibontakozó üzenetemet hordozta, büszkén mondhatom, hogy gyakran a megtisztelő „Mr. PBS”-ként utaltak rám. Az amerikai köztelevíziózás támogatására így összegyűjtött pénz nem ezer, százezer vagy millió dollárban mérhető, hanem több száz millió dollárban. Úgy érzem, hogy erre a munkára hívtak, és már akkor felkészítettek, amikor gyerekkoromban ültem a kis fekete-fehér tévékészülékünk előtt, és néztem Fulton J. Sheen püspököt Life Is Worth Living (Az életet érdemes élni) című műsorában. Ahogy elbűvölve néztem a műsort, az valami olyasmit teremtett bennem, amelynek hatására izgatottan azt mormoltam: Én is meg tudom ezt tenni. Tudom, hogy képes vagyok rá. Azok a belső ösztönzők angyali erők voltak, amelyek mindig is ott voltak és vannak velem, és amelyek egyre szélesebb és lenyűgözőbb víziót tárnak a szemem elé. Leo Buscaglia egy ilyen angyal volt, csakúgy, mint Niki Vettel. Az ő levelét – amelyben arra bátorított, hogy készítsünk el egy próbaműsort – és fáradhatatlan energiáját, amellyel mind a tíz adománygyűjtő adást elkészítse a PBS számára, szintén egy láthatatlan mennyei energia vezérelte. Amikor elolvastam Niki első levelét, amely kilátásba helyezte a saját PBS-műsoromban való szereplést, azt gondoltam: Tudtam, hogy ez megtörténik – tudtam, hogy ez benne van a sorsomban. Mind a feleségem, mind az ügynököm hallotta, amint megjegyzem akkor, hogy már fiatalkorom óta tudtam, hogy ez meg fog történni, amikor pedig a televízió mint szórakoztató médium még csupán gyerekcipőben járt. Most már világosan látom, hogy az a belső megerősítésem tizenkilenc éves koromban, hogy Tanár vagyok, sokkal többet jelentett, mint hogy egyetlen iskolában tanítsak egy osztályt. Volt egy üzenetem saját hatalmunk felismeréséről és a spirituális felemelkedésről, amelyet el kellett hoznom az egész világnak. Fulton Sheen püspök, Leo Buscaglia, Niki Vettel és Reid Tracy mind angyali segítők voltak, akik társamul szegődtek ezen az úton, hogy ezt a látomást – amely akkor jelent meg bennem, amikor legelőször televíziót néztem – meg is valósítsam. Most már talán két mentális listám is világosabb talán, mint akkoriban. Az egyik listámon szerepelt mindaz, amit hajlandó vagyok megtenni, hogy megvalósítsam a jövőre vonatkozó álmomat. A másik listám pedig arról szólt, mi az, amit nem vagyok hajlandó megtenni – nos, ez a lista mindig üres. Amikor az első két műsor lehetősége felvetődött, Niki megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e elrepülni a kaliforniai Fresnóba, ami azt jelentette, hogy oda-vissza három-három járattal kell utaznom, és lényegében nekem kell állnom a stúdióba jutás költségét.

Két mentális listámra tekintve teljes szívemből és habozás nélkül beleegyeztem ebbe. És annak az egy látogatásnak az eredményeként még kétszázszor látogattam meg tévécsatornákat, hogy elvigyem a szívemhez oly közel álló üzenetet Amerika minden háztartásába. Mindannyiunknak van egy vállalt sorsa, egy beteljesítendő dharmája, és számtalan lehetőség, támogató emberek és körülmények állnak rendelkezésünkre, akik és amelyek a megfelelő időben megjelennek életünkben, hogy megvilágítsák számunkra az utat. Ezek az emberek és események apró szikrákat lobbantanak fel bennünk, amelyek hatására belénk hasít a felismerés: Ez a dolgom – ez fontos, ezért vagyok itt ezen a világon. Azok a parányi szikrák azt jelzik, hogy figyeljünk oda, ámulattal, és legyünk tudatában, hogy azokat a kis szikrákat az egész teremtésért felelős isteni Forrás gyújtotta bennünk. Mindig kész voltam arra, hogy lelkesen igent mondjak az életre azzal a tudattal, hogy amikor igazán hiszek magamban, akkor tulajdonképpen az engem is megteremtő bölcsességben hiszek. Az a belső szikra Isten, amint épp beszél hozzám, és én egyszerűen nem akarom figyelmen kívül hagyni. Tudom, hogy amikor ezt érzem, és meggyújt bennem valamit ez a parányi szikra, akkor az egész folyamatot a láthatatlan, a Forrás, minden teremtés leglényege indította – így hát a legteljesebb mértékben megbízhatok benne. Ez volt az, ami elindította köztelevíziós karrieremet, és nem valami fantasztikus mázli, vagy valami megmagyarázhatatlan véletlen egybeesés. Ez indított arra, hogy igent mondjak azokra a gondolatokra, amelyek olyan fényesen lobogtak bennem, és nem hagytam, hogy lecsendesedjenek addig, amíg el nem értem a lángok által jelképezett célokat.

49. 2000 októbere van. Megszervezek egy utat egy kis csoportnyi embernek az olaszországi Assisibe. Ebben a városban született Szent Ferenc, eredeti nevén Francesco di Pietro di Bernardone, az a férfi, aki az elmúlt néhány évben életem hajtóerejévé vált. Egy új könyvön dolgozom, amelynek címe: Megoldás – Minden helyzetből van kiút. A könyv Szent Ferenc híres imáján alapszik. Azért mentem Assisibe, hogy elvégezzem az utolsó simításokat a kéziraton. Nagyon vonz ez a hely, és azért szeretnék itt írni, mert úgy érzem, Szent Ferenc vezeti nem csak az írásomat, de egész életemet is. A könyvvel kapcsolatos gondolatok és szavak akadálytalanul érkeznek hozzám, és amióta elhatároztam, hogy ez lesz a következő témám, isteni eredetű, rendkívül békés energiát érzek magamban. Kora reggelente hosszú, magányos sétákra indulok a környéken, távol a turistáktól, akik szintén azért látogattak el ide, hogy közel érezhessék magukat ehhez az isteni emberhez, aki mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt élt itt, és mély benyomást gyakorolt oly sok mindenkire. Olvastam a neki tulajdonított csodákról, és szeretnék időt tölteni a környéken, és meditálni ennek a jó állapotban fennmaradt, isteni városnak az energiájában. Érzem, hogy velem van ez az energia, mint ahogy az elmúlt egy évben is minden áldott nap velem volt írás közben. Abban a pillanatban hoztam meg a döntést, hogy elfogadom a felkérést, és vezetem ezt a kis csapatot, majd előadást tartok nekik Assisiben, amikor azt mondtam a feleségemnek: – Menjünk vissza Assisibe, és meditáljunk együtt a Portiuncula-kápolnában, mint hat évvel ezelőtt. Marcie és én 1994-ben voltunk ebben a városban először három gyermekünkkel, és azóta mindketten sokszor beszéltünk arról, hogy jó lenne visszajönni és együtt meditálni a Portiuncula nevű kis kápolnában, azon a szent helyen, amely mindenkit szívesen lát, aki teste, lelke vagy elméje békéjét keresi. Addigra már az Angyalos Szűz Mária-bazilikában kapott otthont ez a kis kápolna, amely modern építészeti stílusban épült köré, falait és kupoláját pedig gyönyörű freskók díszítik. A kápolna emlékmű, amely ennek az apró termetű férfinak a csodálatos élete előtt tiszteleg, aki olyan sok ember életét érintette meg. Itt értette meg Ferenc világosan, mire hivatott ebben az életben, és isteni inspirációtól vezérelve megalapította a ferences rendet. Itt élt, és később itt is halt meg. Otthonunk folyosóján, amely a gyerekek szobáihoz vezet, lóg egy gyönyörűen bekeretezett kép, Szent Ferenc imája, amit egy asszonytól kaptam az egyik előadásom után. Ő maga tervezte és készítette, és amint átnyújtotta nekem, azt mondta, hogy ennek az imának az üzenete egyszer majd nagyon fontos lesz nekem. Az elmúlt egy évtizedben legalább naponta egyszer elolvastam. És már régóta tudom fejből minden sorát: Uram, tégy engem békéd eszközévé, hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek, hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak, hogy összekössek, ahol széthúzás van, hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz, hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik, hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem, nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,

nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek. Mert aki így ad, az kapni fog, aki elveszíti magát, az talál, aki megbocsát, annak megbocsátanak, aki meghal, az fölébred az örök életre. Ámen.

Amikor csak olvasom vagy felmondom magamban, így szólok magamhoz: Ez nem ima; ez egy technika. Arról szól, hogyan legyünk mi magunk is alkimisták, és hogyan alakítsuk át a gyűlöletet szeretetté, a kételkedést hitté, a kétségbeesést reménnyé, a szomorúságot pedig örömmé. Az elmúlt hónapokban mindez valóban életre kelt számomra, mert a könyv utolsó hét fejezetének a címe ennek az imának az első hét sora. Úgy érzem, mintha Szent Ferenc itt lenne velem, hogy bátorítson arra, hogy modern nyelven írjam meg az ő 12. és 13. századi tanításait. Marcie és én belépünk a Portiuncula-kápolnába, és leülünk egymás mellé a padsorba, hogy fogjuk egymás kezét a meditáció közben. És ekkor valami egészen különös történik. Mindketten érezzük. Kellemes bizsergés felhője ölel körül mindkettőnket. Elakad a lélegzetem, annyira mindent elsöprő az érzés. Libabőrös leszek, mintha az energia átjárná testem minden porcikáját. Amikor elhagyjuk ezt a szent helyet, egymásra nézünk: egyikünk sem képes megszólalni. Mindkettőnk lelkét mélyen megérintette ez az élmény. Másnap ellátogatunk San Damianóba, hogy megnézzük azt a házat, ahol Szent Klára élt és imádkozott elkötelezett ferences rendi apácaként, és ahol életét esküjének megfelelően szüzességben és szegénységben töltötte. Éppen megyek felfelé a kanyargós csigalépcsőn a harmadik emeletre, amikor egy John Graybill II. nevű fiatal férfi, aki az izomsorvadása miatt mindkét lábán gyógyfűzőt visel, szól nekem, hogy képtelen tovább menni felfelé. A lépcső azon a helyen már túlságosan szűk, és nem tudja kinyújtani a lábát oldalra, hogy fellépjen a következő lépcsőfokra. John, csoportunk tagjaként engem kérdez tehát, hogy mit tegyen, mivel se továbbmenni, sem pedig visszafordulni nem tud. Azt javaslom neki, hogy ölelje át a nyakamat, és a hátamon felviszem. Egyszerűen megfeledkezem arról, hogy a huszonöt éve végzett napi futás és a tenisz miatt annyira megromlott a lábam, hogy hamarosan térdműtétre lesz szükségem. Eszembe sem jut a térdem az elkopott ízületével, vagy hogy aznap elfelejtettem feltenni a kis gyógyfűzőt, amit én is rendszeresen használok a térdem megtámasztására. Három-négy lépést teszek felfelé a lépcsőn Johnnal a hátamon, aki átöleli a vállamat, amikor hirtelen érzem, hogy a térdeim elgyengülnek. Érzem, hogy mindjárt összeesek John és fűzője súlya alatt. Pánikba esem. Mögöttem emberek hosszú sora, mellettem nem fér el senki. Kezdek a lépcsőre rogyni, amikor hirtelen megjelenik előttem Szent Ferenc. Egyenesen rám néz, szótlanul. Mindkét kezét kitárja és felemeli, jelezve, hogy álljak fel. Felegyenesedem, és egyszer csak azt érzem, hogy szétárad bennem valami hatalmas energia. Megindulok fölfelé Johnnal a hátamon, aztán elkezdek futni a kőlépcsőkön. Kifogyhatatlan energiával szaladok. Úgy érzem, hogy a térdeim még soha nem voltak ilyen erősek! Felérek a legfelső emeletre, ahol feleségem és a csoport nagy része már vár, hogy együtt nézhessük meg a Szegény Nővérek Rendjét alapító Szent Klára apró, reprodukált hálókamráját. Arcán döbbent kifejezéssel Marcie kérdezi tőlem, hogy mi történt. Elmesélem neki, hogy éppen most éltem át egy valódi csodát. Megjelent előttem Szent Ferenc, és bátorított, hogy induljak el

újra. Marcie azt válaszolja: – De hát mindenki más alig kap levegőt, te meg szaladsz fölfelé Johnnal a hátadon! És nem is vetted fel a gyógyfűződet ma reggel. Azt válaszolom neki, hogy én sem tudom megmagyarázni mindezt. Viszont tény, hogy tele vagyok energiával, és úgy érzem, a lábam teljesen meggyógyult. Elnézést kérek a csoport többi tagjától, kisétálok az erkély szélére az ősi épület harmadik emeletén, imára kulcsolom kezeimet, és elnézek a messzeségbe, hátha ismét meglátom Szent Ferencet. Csak néhány hete annak, hogy ölben vittek le a teniszpályáról, mert a jobb térdem felmondta a szolgálatot, majd egy vizsgálatot követően közölték, hogy valószínűleg térdpótlásra lesz szükségem. Most meg erősebbnek érzem a térdem, mint valaha! Ahogy csendesen hálaimát rebegek, egy Patricia Eagan nevű nő fényképet készít rólam, ahogy áthajolok az erkély korlátján, köszönetet mondva Szent Ferencnek. Kézen fogom a feleségem, és könnyedén lesétálok a kanyargós lépcsőkön, miután elmondtam egy imát Szent Klára szerény San Damianó-i hajlékában. Hosszú sétára indulunk a környéken, és hosszú évek óta először egyáltalán semmi fájdalmat nem érzek a térdemben. Teljesen átjár az áldás, és mély alázat tölt el Assisiben való második látogatásomkor. Majdnem egy évtizede elmélkedek Szent Ferenc imájáról. És most íme, eljött hozzám, és megmutatta magát nekem néhány pillanatra. Később a hotelszobámban ülve elvégzem az utolsó simításokat a Megoldáson. Tudom, hogy ennek az Assisiből származó embernek a lelke, aki közel nyolcszáz évvel ezelőtt élt itt ebben a gyönyörűséges olasz kisvárosban, vezet engem, és irányítja életemet, mégpedig úgy, ahogy azt egyszerűen lehetetlenség megfelelően leírni. Mélyen szeretve és áldottnak érzem magam, amiért ebben a csodálatos élményben lehetett részem.

Amióta úgy döntöttem, hogy a spiritualitásról és a magasabb tudatosságról tanítok, Francesco di Pietro di Bernardone, vagyis ismertebb nevén Szent Ferenc nagyon jelentős erővé vált az életemben. Ez a szent ember egy ideje különlegesen becses helyet foglal el szívemben. Azt gondolom, mindez akkor kezdődött, amikor felakasztottam otthonunk egyik falára azt az ajándékba kapott, gyönyörűen kinyomtatott és bekeretezett imát. Azóta bizonyára több ezerszer idéztem már fejből. Úgy vélem, Ferenc valamiféle isteni szerepet játszott abban, hogy azt a bekeretezett imát a kezembe adták az 1980-as évek elején. Azóta minden filmet megnéztem, amit valaha készítettek róla, és kisebb könyvtáram van már a róla írt könyvekből. Néhány éve részt vettem egy reinkarnációs utazáson, és a hipnózisban láttam magam, ahogy Szent Ferencként vagy tanítványaként élek. Amikor visszatértem a hipnózisból, annyira tiszta látomásom volt arról, hogyan kell kezelnem életem akkori válsághelyzetét, hogy a jelenbe való visszatérésem után percekkel képes is voltam megoldani. Ahogy visszatekintek Szent Ferenc életemre gyakorolt hatására, mindezt nagyon magával ragadónak találom. Nem kaptam hagyományos katolikus nevelést, de valahogy mégis hihetetlenül vonz ennek az embernek az élettörténete és hite iránti mély odaadása, és vonz Jézussal való spirituális kapcsolata is, amely élete utolsó éveiben a stigmákat is megjelenítette a testén. Valami nagyon erősen késztetett arra, hogy másodjára is elmenjek Assisibe, és mindezt személyesen megtapasztaljam. Egyfajta belső tudás volt bennem, hogy ez a férfi és az élettörténete valamilyen rejtélyes módon összefonódik az életemmel.

Mindig mélyen meghatott Szent Ferenc azon képessége, hogy olyan békésen és szeretetteljesen foglalkozott az állatokkal, különösen a madarakkal, akik félelem nélkül köré gyűltek. Mindig is nagyon megragadott, hogy még azok iránt is együttérzést tanúsított, akiktől személy szerint félt, mint például a leprások. Tisztán látom már, hogy megtestesíti mindazt, amit Patandzsali tanított jóga szútráiban több mint ezer évvel Szent Ferenc születése előtt: „Amikor rendíthetetlen vagy – mondja Patandzsali azt értve ez alatt, hogy soha de soha nem tévelyedsz el –, ha tartózkodsz a másokkal szembeni ártalmas gondolatoktól, egyetlen élőlény sem fog gyűlölködést érezni a jelenlétedben.” Ferenc olyan tiszta lelkű volt, hogy rendíthetetlensége még a vadállatokat is megszelídítette. Színtiszta Krisztus-tudata volt, és minden, amit róla olvastam, arra ösztönzött, hogy amennyire csak lehet, én is hozzá hasonló legyek. Visszatekintve arra a pillanatra, amikor a lábam meggyógyult a San Damianó-i kastélyban, már sokkal tisztábban látom, hogyan és miért történt mindez. Hosszú ideig hagytam, hogy az egóm magyarázza meg, azt mondogatva magamnak, hogy azért történt ez meg velem, mert jól ismert spirituális tanító vagyok, aki nagyon szereti Szent Ferencet, így a gyógyulás volt a jutalmam. Most már azonban másként látom. A felemelkedett mesterek útmutatással és segítséggel érkeznek hozzánk, de nem azért, mert imádkoztunk hozzájuk, vagy mert kiválóak vagyunk – akkor látogatnak meg minket, amikor felismerik önmagukat bennünk. Az a csodálatos esemény akkor történt meg, amikor félretettem az egómat, magamtól felajánlva segítségemet egy törékeny embernek, akinek erre akkor szüksége volt, és nem foglalkoztam azzal, hogy ez a tettem esetleg problémákat okozhat nekem. Úgy cselekedtem, ahogyan egy felemelkedett mester – ahogyan Szent Ferenc is – cselekedne. Abban a pillanatban ő felismerte önmagát – egy lényt, akit eltölt a feltétel nélküli szeretet – bennem, és megnyilvánult. Jelenlétében térdsérülésem egyfajta megbocsátást nyert. Mint ahogy imájában is áll: „…hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak.” Óriási leckét tanultam meg aznap San Damianóban – mégpedig azt, hogy a csodák akkor történnek meg, amikor úgy gondolkodunk és cselekszünk, mint Isten. Most már tisztán látom: ez azt jelenti, hogy habozás nélkül szolgálunk, nem veszünk tudomást az ego követeléseiről, és semmit nem kérünk cserébe. A következő évben a frissen kiadott könyvem, a Megoldás – minden helyzetből van kiút borítóján az a fénykép állt, amelyet Patricia Eagan készített azután a csodálatos pillanat után. Könnyes szemmel szorítottam magamhoz ezt a könyvet, amit részben Assisiben írtam, annak az embernek a megvilágosító tanításaira alapozva, aki ott nőtt fel és ott élt 1226-ban bekövetkezett haláláig, és aki még életében szentté vált. Mély megbecsülést éreztem bölcsessége iránt, amely megmutatta, hogyan élhetünk spirituálisan megvilágosodott életet. Elhatároztam, hogy hosszú könyvreklámozó körútra indulok, hogy megosszam Assisi Szent Ferenc tanításait, és segítsem emelni nyugtalan világunk tudatosságát. Elrepültem San Diegóba, hogy megkezdjem a tervek szerint szeptemberben elinduló nyolchetes körutamat. A Szent Ferenc tanításaira épülő PBS-műsort, amit a massachusettsi Concordban vettünk fel, országos reklámkörutammal egy időben sugározzák majd. Egy, a San Diegó-i médiának adott interjúkkal teli napot követően telefonhívásra ébredek. Tracy lányom az, aki megkér, hogy azonnal kapcsoljam be a tévét. Országunk támadás áldozata lett, a New York-i World Trade Center két épülete lángol, és félő, hogy mindjárt összedől. Reggel hat óra tizenöt perc van. Az USA Today 2001. szeptember 11-i példánya hotelszobám ajtaja előtt hever a szőnyegen. A tévében látott káosz közepette széthajtogatom az újságot, és pillantásom az éppen most megjelent könyvem hirdetésére esik, amely az oldal nyolcvan százalékát beborítja. Vastagon szedve a főcím azt hirdeti: Megoldás – minden

helyzetből van kiút. Annak iróniájára gondolok, hogy egy országos napilapban egy majdnem teljes oldalt beterítő hirdetés jelenik meg éppen ezen a napon, amikor úgy tűnik, egy nagyon komoly, mindannyiunkat érintő problémával kerültünk szembe – nemcsak országunk, hanem az egész bolygónk. Ahogy most visszatekintek, már tudom, hogy az aznap megjelent hirdetés, amely azt állítja, hogy minden problémára van spirituális megoldás, nem volt véletlen. Nincsenek véletlenek, sem véletlen egybeesések – együtt kell dolgoznunk azon, hogy spirituális megoldást találjunk a gyűlöletre, az ilyen aljas és gonosz cselekedetek mozgatórugójára. Akkor tudjuk csak megszüntetni, hogy az emberek ilyen gyalázatos tetteket hajtsanak végre embertársaik ellen, ha kezünkbe vesszük saját életünk irányítását, és követjük Assisi Szent Ferenc tanításait. Most már világosan látom: az a megmagyarázhatatlan érzésem, hogy kapcsolatban vagyok ezzel az emberrel, mindig is a világunkban megmutatkozni vágyó isteni Forrás megnyilvánulása volt. Mélyen átjár a gyógyult térdem iránt érzett hála minden áldott nap, amikor jógázom, az óceánban úszom, vagy épp hosszú sétára megyek. Mosolygok, amikor Ferenc képe felvillan belső képernyőmön, és elképzelem, ahogy kitárja karjait és int, hogy keljek fel. És azt is tisztán látom most már, hogy ami személy szerint velem történt, azt rajtam keresztül valójában a világnak ajánlották fel.

50. 2003 tavasza van. Hatvankét éves vagyok, és életemben először tapasztalom meg a mély szomorúság hosszú ideig tartó időszakát. Rengeteget alszom, nem sok mindenre érzek kedvet, és legalább tíz kilót fogytam. Nincs étvágyam, és gyakorlatilag kényszerítenem kell magam, hogy kimenjek a házból és lefussam a szokásos adagomat. A hozzám közel álló emberek gyakran megkérdezik, nincs-e valami komoly betegségem, amiről esetleg nem akarok beszélni. Én azonban tudom, hogy depressziós vagyok. Két éve enyhe szívinfarktusom volt. Egy angiogram kimutatta, hogy az egyik szívem felé futó artériámban valószínűleg születésem óta van egy kilencvenkilenc százalékos eltömődés. A szívem azonban erős, és a károsodás minimális. Egy apró katétert helyeztek be az eltömődött artériába, így meglehetősen hamar vissza tudtam térni megszokott testgyakorlásomhoz és munkatempómhoz. Ma – az orvosi vizsgálatok szerint – tökéletesen egészséges a szívem, legalábbis fizikailag, mert más tekintetben teljesen össze van törve. Mintegy két évvel ezelőtt Marcie és én különváltunk. Szerelmes lett, és új kapcsolatot alakított ki egy férfival, ami mélyen sokkolt engem. Soha nem képzeltem volna, hogy hatvankét éves koromra ismét megtapasztalom a különválás súlyos érzelmi következményeit. Már átéltem ezt egyszer, és azt gondoltam, hogy életemnek ebben a szakaszában mindez már mögöttem van. Hét gyönyörű gyermekünk van Marcelene-nel, és mindketten nagyon szeretjük mindegyiküket. Itt nincs kit vádolni. Teljes felelősséget vállalok a házasságom felbomlásában játszott szerepemért. Csak éppen úgy tűnik, képtelen vagyok kimászni ebből a rémületből. Orvos barátaim megpróbálnak rávenni, hogy szedjek antidepresszánsokat. Amikor azonban a háziorvosom felír nekem egyet, összetépem a receptet, amikor elolvasom, milyen mellékhatásokkal kell számolnom. Gyermekeim nagyon aggódnak az egészségem miatt, és amikor beszélgetünk, megpróbálnak segíteni. Gyakran javasolják szeretetteljesen: – Olyan nyomottnak tűnsz… nem kellene megpróbálnod írni, hogy megnyugtasd az elmédet? Nagyon hálás vagyok nekik, amiért ennyire szívükön viselik a sorsomat. Marcie és én minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kihagyjuk a gyerekeket a válás okozta szorongásból, amit mindketten érzünk. Körülbelül egy évvel ezelőtt rátaláltam pár szóra, amikor olvastam Carlos Castandea könyvét A csend erejét, ami mélyen megérintett. Lemásoltattam és lamináltattam ezt a kijelentést egy kártyára, hogy mindig magamnál tudjam tartani. Abban a pillanatban, amikor elolvastam ezeket a szavakat, tudtam, mi lesz a következő könyvem témája, mégis, ez a különválás és majdnem teljes szakítás visszatartott még attól is, hogy akár csak gondoljak egy ilyen hatalmas feladat elvégzésére, nem hogy megtervezzek és meg is írjak egy könyvet. Ismét előveszem a laminált kártyát az ingzsebemből, és halkan felolvasom magamnak Castaneda szavait: „…az univerzumban létezik egy mérhetetlen, leírhatatlan erő, melyet a varázslók szántszándéknak neveznek, és hogy egyfajta összekötő kapocs által a világegyetemben létező minden egyes dolog kapcsolatban áll a szántszándékkal.”{14} Lenyűgöz a gondolat, hogy a szándék nem cselekedet, hanem inkább energia, amelyhez hozzá vagyunk kötve. Visszateszem a kártyát a zsebembe, és mélyen átérzem ezeknek a szavaknak az erejét. Mindannyian össze vagyunk kötve egy leírhatatlan, láthatatlan mezővel, amit szántszándéknak, azaz szándéknak hívnak – csak annyit kell tennem gyógyulásom érdekében, hogy megtisztítom

magam mindattól a dermedtségtől, amit érzek, és az összekötő kapocs ehhez a szándéknak hívott nagyszerű Forráshoz ismét teljes egész lesz. Kezdem látni, hogy az egómban fetrengtem eddig, és azért tölt el mély szomorúság, mert hétköznapi tudatossági szintre süllyedtem vissza. Átmenetileg elveszítettem a kapcsolatomat Istennel – azzal a mezővel, amit Castaneda szántszándéknak nevez. Ez a gondolat azonnal megvilágosító erejű volt. Megfogadom a gyermekeim tanácsát, és elkezdem megint azt tenni, amit a legjobban szeretek – vagyis írni. Elhatározom, hogy megtisztítom saját összekötő kapcsolatomat a szándékkal, és írok egy könyvet, amely millióknak segít majd megtenni ugyanezt. Korábban úgy gondoltam a szándékra, mint valamire, amit tenni kell – mint eltökélt hozzáállásra és legyőzhetetlen akaratra. Most azonban hirtelen ráébredek, hogy az az ego definíciója, amely magának akarja követelni a dicsőséget, amiért az ember életében nagy változásokat visz végbe. Most már mezőként gondolok a szándékra, amelyhez mindig kapcsolódom, bár meglehetősen berozsdásodott huzalokkal. Felhívom Reid Tracyt a Hay House-nál, és közlöm vele, hogy írni fogok egy könyvet a szándék hatalmáról, egy mindig nálam lévő laminált kártyán olvasható gondolatra alapozva. A következő év nagy részében szinte minden nap írok, és a folyamat során lassan kimászom a már lassan két éve teljesen elborító mély szomorúságból. Úgy találom, hogy megváltozott családi helyzetem miatt – vagyis hogy a feleségem és én külön élünk – kialakult csüggedtségem megváltoztatja az írásom jellegét. Nagyobb együttérzéssel viseltetek magam iránt annak eredményeként, hogy újra van célom, amellyel aktívan foglalkozom, ez pedig nem más, mint az írás. Ez az együttérzés visszatükröződik írásomban, ami eddig nem tapasztalt módon árad felém. Van egy kis bekeretezett szöveg az íróasztalomra állítva, amelyre mindig rápillantok, mielőtt elkezdeném a munkát. Így szól: Jó reggelt.

Itt Isten.

Ma én foglalkozom minden problémáddal.

Nincs szükségem segítségre ehhez,

Tehát legyen csodálatos napod. Érzem, hogy Isten jelenléte – a szándék mezeje, ha úgy tetszik – ír, és nem én. Ráébredek, hogy a feleségemtől való különválás okozta fájdalom valójában sokkal gyengédebb és együtt érzőbb íróvá tesz engem. Azt is megfigyelem, hogy előadásaim is gyengédebbek egy kicsit, parányit kevésbé keményszívűek, több kedvesség és szeretet érződik rajtuk, nem pedig kizárólag az elme jellemzi őket. Összetört szívem szép lassan meggyógyul, és kapcsolatom Marcie-val és az ő új szerelmével lényegesen javul. Most ugorjunk előre a következő tavaszra. Három év telt el a különköltözés okozta sokk

óta, és legújabb könyvem, A szándék hatalma nemsokára megjelenik. Niki Vettellel, PBS-műsorom producerével megbeszéljük, hogy az új műsort a bostoni Emerson Egyetemen fogjuk filmre venni. Amikor a kezemben tartottam A szándék hatalmának egy megjelent példányát, paradox módon tudtam, hogy a saját mély bánatom tette lehetővé, hogy egy újonnan felfedezett könyörületességgel és empátiával írjak. Úgy gondolom, valóban meg kellett tapasztalnom életem legnagyobb mélypontját ahhoz, hogy isteni küldetésem következő szakaszához érkezhessek. Valóban semmi sem történik véletlenül – ébredek rá. Szükségem volt erre a zuhanásra, hogy megérthessem és meg tudjam írni ezt a mélyen spirituális könyvet arról, hogyan váljunk életünk társteremtőivé. A szándék nem olyasmi volt, amit én tettem, még ennek a könyvnek a megírásában sem. Minden létező teremtő Forrásával együtt végzett közös munka volt, amit a nagy mágusok szándéknak neveznek. Tisztában vagyok azzal, hogy a szándék nem olyasmi, amit abból a hajthatatlan elhatározásból teszek, hogy ezt megvalósítsam; hanem olyasmi, ami akkor történik meg, amikor eltávolítom a beszennyeződött elemeket a szándék mezejével való kapcsolatomból. Ekkor indul el a szándék a megvalósulás felé. Ezt a könyvet a kezemben tartva tudom, hogy minden könyvet Isten ír, mint ahogy ő épít minden hidat, és ő tart minden előadást. Képes vagyok arra, hogy én magam legyek ez a tisztán átjárható kapcsolat mindennek a Forrásához – a mezőhöz, amelyből a világon minden szándék ered.

Amikor feleségem és én különváltunk – húsz együtt töltött év után, amely idő alatt nyolc gyermeket neveltünk fel együtt – meg voltam győződve arról, hogy a világom teljesen összeomlott. Minden tanulmányom, élettapasztalatom és számos könyvem ellenére, amit önmagunk hatalmának felismeréséről írtam, a szétválásunk okozta érzelmi mélypont miatt mindennek éreztem magam, csak éppen saját hatalommal rendelkezőnek nem. És mégis, ahogy visszatekintek most ennek az eseménynek a jelentőségére, tisztán látom már, hogy ez a traumatikus epizód felfelé hajtott engem – afelé, hogy könyörületesebb és spirituálisan tudatosabb ember legyek. Életünkben gyakorlatilag minden spirituális előrelépést megelőz valamiféle zuhanás. Számomra az, hogy olyan mély melankóliába estem a szétválás hatására, egy ilyen zuhanás volt: ez kényszerített, hogy rájöjjek arra, hogyan mászhatok ki belőle, és juthatok magasabbra. Ajándékként tekintek most vissza különválásunkra (a mai napig külön élünk, bár jogilag nem váltunk el). És ezért az ajándékért minden áldott nap hálát adok. Marcie és én most közelebb állunk egymáshoz, mint valaha. Minden gyermekünk érzi mindegyikük iránt érzett szeretetünket. Gyakran töltünk együtt időt családként, és kizárólag szeretetet és tiszteletet érzünk egymás iránt. A könyv, amit a különválásunk miatt érzett elhagyatottságom idején írtam, a legnépszerűbb művem a huszonnyolc éve megjelent Your Erroneous Zones óta. Több levelet kaptam ezzel kapcsolatban, és több ember számolt be nekem arról, hogy A szándék hatalma milyen pozitív hatással volt életükre, mint 1971 óta megjelent negyvenegy könyvem közül bármelyik esetében is. Az emberek ezt szokták mondani erről az írásról: „Nagyon mély hatással volt rám, ahogy a szándékról beszél. Teljesen megváltoztatta az életemet.” Ezt a könyvet szinte radikális alázatból írtam, és gyakorlatilag minden oldaláról árad a könyörület. Zuhanásom rákényszerített arra, hogy elkezdjek felfelé kapaszkodni, és sokkal istentudatosabb nézőpontból írjak – egy olyan nézőpontból, amelyből képes voltam őszinte

empátiát érezni mindenki iránt, aki azt szeretné, hogy a minden létező isteni Forrásához való kapcsolata megtisztuljon az összes szennyeződéstől, ami hétköznapi tudatszinten tartja. Az a PBS-műsor, amit A szándék hatalmáról készítettek velem, minden adománygyűjtő műsorom közül a legsikeresebb volt. Úgy tűnt, hogy az ebben a műsorban és a könyvben főszerepet kapó gondolatok nagyon megindítottak valamit a legtöbb nézőben országszerte. A műsort több ezerszer sugározták, gyakran főműsoridőben. Nyilvánvaló, hogy az elhagyatottság érzése és a depresszió, amin keresztülmentem a könyv megírásának idején, végül több millió emberre volt pozitív hatással. Ha nem lett volna alkalmam átélni ezt a mély szomorúságot, és nem próbáltam volna meg „kiírni” magam belőle, ez a könyv soha nem született volna meg. Megértettem: mindig arra kell törekednem, hogy mindenkor mély hálát érezzek, nemcsak az életemben megjelenő kellemes dolgokért, hanem azokért is, amelyek annyira lesújtónak tűnnek. Keserves lecke, de olyan, amit ma már rendszeresen felhasználok, amióta személyesen megtapasztaltam azt a hatalmas spirituális előrelépést, hogy képes voltam felülemelkedni egy helyzeten, amiről akkoriban úgy gondoltam, a boldogságom végét jelenti. Azon a napon, amikor elhatároztam, hogy megírom a könyvet – arra a Carlos Castaneda tanításaiból származó rövid idézetre alapozva, amit akkor már több mint egy éve mindig magamnál tartottam –, kaptam egy levelet spirituális tanáromtól és gurumtól, Shri Gurudzsitól. Ez a férfi, aki megtanította nekem a Japa meditációt egy évtizeddel korábban, tudomást szerzett különválásunkról és az azt követő csüggedésemről, és egy egyetlen soros levelet küldött nekem, amit felragasztottam írói szentélyem falára. Így szól: „Kedves Wayne: A felhők felett mindig süt a nap.” Ez volt az a szikra, ami arra késztetett, hogy abbahagyjam végre az önsajnálatban dagonyázást, és haladjak tovább dharmám útján. A felhők a problémákat jelképezik, amik bármikor megjelenhetnek mindannyiunk életében. A felhők felett sütő nap pedig maga Isten – a szándék mezeje, az isteni elme. Csak annyit kellett tennem, hogy félresöpröm ezeket a felhőket, hogy ott ragyogva és csillogva valóban meglássam lényem Forrását. És barátom, a néhai Elisabeth Kübler-Ross szavai is nagyon igaznak csengenek a fülemben most, ahogy e sorokat írom: „Ha megóvnád a kanyont a szélviharoktól, soha nem lenne részed a szél vájta alakzatok szépségében sem.” Életem legszomorúbb, legnehezebb időszaka végeredményben lehetővé tette, hogy megírjak egy nagy horderejű könyvet, és elkészítsek egy látványosan nagy hatású PBS adománygyűjtő műsort – mindkettő több millió ember életét érintette meg. Az életemben megtapasztalt vihar vájta ki spirituális előrelépésem gyönyörűséges alakzatait, és ez kormányozta életemet olyan új irányba, amely megváltoztatta a külvilág felé mutatott személyiségemet is. Ahogy most visszatekintek, mély hálát érzek életem minden viharáért, különösen azért a vörös jelzésű hurrikánért, amelynek az volt a célja, hogy megtartson az úton, amelyen tanítom és meg is élem az isteni szeretetet és a magasabb tudatosságot.

51. Éppen befejeztem több ezer fős előadásomat a New York-i Omega Intézetben. 2005. április 3-a van. Kint állok a hotel bálterme előtt, autogramra és közös fotóra váró emberek gyűrűjében. Hirtelen felnézek, és megpillantok egy hihetetlenül feltűnő afrikai nőt a körém gyűlt emberek mögött. Azonnal tudatosul bennem a tény, hogy szinte angyali természetű spirituális energiát sugároz magából. Ahogy kezdenek fogyni az emberek körülöttem, odalépek ehhez a nőhöz, és megkérdezem tőle, honnan jött. Nagyon tört angolsággal azt feleli, hogy Ruandából. A hotelszobámban éppen előző este néztem meg a Hotel Ruanda című filmet. Megkérdezem a hölgyet, hogy ott élt-e az országban, amikor az 1994-es események történtek. A barátnője, aki segít a tolmácsolásban, azt válaszolja: – Igen, dr. Dyer. Ott élt. Kilencven napig volt bezárva egy fürdőszobába hét másik nővel együtt, és hogy hogyan élte túl azt a holokausztot, az az egyik leginspirálóbb történet a bátorságról és a hitről, amit valaha is hallottak a Földön. Megkérem a ruandai hölgyet, hogy írja le nekem a nevét, és cseréljenek e-mail címet lányommal, Skye-jal, aki szintén ott van velem. Szeretnék többet megtudni erről az elbűvölő emberről, akinek sugárzó, majdnem mennyei energiája annyira megragadott abban a pillanatban, amint megláttam őt. Egy héttel később megkérem Skye-t, hogy küldjön egy e-mailt a hölgynek, amelyben megkéri, hogy hívjon fel engem Mauin, ahol éppen az utolsó simításokat végzem az Inspiráció: végső elhivatásod című új könyvemen. Még mindig nem tudom ennek a figyelemre méltó nőnek a nevét, de valami érezhetően átvette bennem az irányítást minden logika felett. Ösztönösen érzem, hogy együtt fogunk dolgozni ugyanazon a küldetésen. Sürgető érzésem támad, és fel is hívom Reid Tracyt, hogy elmeséljem neki: – Nemrég találkoztam egy rendkívül figyelemre méltó nővel, akinek van egy döbbenetes története, amit mindenképp el kell mesélnie. Azt szeretném, ha kiadnátok egyelőre megíratlan könyvét, én pedig beteszem őt a következő adománygyűjtő műsoromba, hogy az egész világ megismerhesse. Reid azt feleli, hogy boldogan kiadják a történetéről szóló könyvet, és keresni is fog valakit, aki segít a nyelvi problémák áthidalásában, tekintve, hogy a hölgy nem angol anyanyelvű. Végre kapok egy e-mailt Skye-tól, hogy sikerült kapcsolatba lépnie a ruandai hölggyel. Erre azonnal telefont ragadok, és Immaculée Ilibagiza és én több órát beszélgetünk. A hosszú telefonbeszélgetés során a túlélésről szóló legelképesztőbb történetet meséli el nekem, amit valaha is hallottam. A becslések szerint több mint egymillió embert – férfiakat, nőket és gyermekeket – mészároltak le machetékkel (bozótvágó késekkel) ebben a parányi országban, amely körülbelül Maryland államhoz hasonló méretű. A hutu és tuszi törzsek azelőtt békésen éltek egymás mellett az országban, de Ruanda elnökének meggyilkolását követően konfliktus tört ki közöttük, és a hutuk meghirdették a „végső megoldást”, azaz a tuszik elpusztítását. Immaculée hét másik nővel együtt egy parányi, szűkös fürdőszobában rejtőzött el kilencven hosszú napra. A féktelen, szünet nélküli vérontás sötét rémálma alatt az asszony harminc kilóra fogyott, szüleit és fiútestvéreit pedig mind egy szálig könyörtelenül lemészárolták. Neki azonban csodával határos módon sikerült életben maradnia. Találkozásunk első pillanatától kezdve teljes bizonyossággal tudtam, hogy egy

egyedülállóan isteni nő jelenlétében vagyok. Hosszú beszélgetéseink eredményeként teljesen új szemszögből tekintettem a hit erejére, és tudtam, hogy Immaculée-nek üzenete van az egész emberiség számára. Az ő történetét mindenképp el kell mesélni, és valami mélyen arra ösztökél, hogy segítsek neki ebben. Megkérem, hogy a könyv címéül adja a következőt: Left to Tell (Túléltem, hogy elmesélhessem), és elmondom neki azt is, hogy megtiszteltetésnek venném, ha megírhatnám az előszót a könyvhöz. Elhatározom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ennek a hősies nőnek a történetét megismerje az egész világ. Felhívom Niki Vettelt, hogy elmondjam, szeretném bemutatni Immaculée-t az amerikai nézőknek az inspirációról szóló műsoromban, amit novemberben újra felveszünk San Franciscóban. Megkérem Immaculée-t, hogy a következő két-három évre hagyja szabadon a naptárát, mert szeretném, ha minden egyes előadásomon beszédet mondana. Minél több részletet tudok meg Immaculée a ruandai holokauszt során 1994-ben átélt megpróbáltatásairól, annál inkább kezdem hinni, hogy egy megvilágosodott, a magasabb tudatosság egészen rendkívüli szintjét elért emberrel beszélek. Amikor egy vacsoraasztalnál társalog, szinte mágnesként vonz magához minden jelenlévőt. Sokkal többről van itt szó, mint pusztán karizmáról. Immaculée nemcsak beszél a feltétel nélküli szeretetről, hanem sugározza azt mindenki felé – még a hutuk felé is, akik Ruandában az egész családját legyilkolták. Ez a nő a spirituális tudatosság nagyon magas szintjén él, és áldásnak érzem, hogy elkövethetek mindent, hogy ezt a rendkívüli asszonyt és történetét megismertethessem az egész világgal. *** Október elseje van. Már csak negyven nap, és felvesszük az új PBS-műsort. Immaculée minden egyes nap dolgozik a könyvén, nyelvi problémái miatt azonban nagyon ideges, amiért beszélnie kell a tévében. Megdöbbentettek azok a hihetetlen kihívások, amelyekkel ez az asszony szembesült, amikor elhatározta, hogy túléli a borzalmakat – annak ellenére, hogy csupán egy maroknyi tuszi élte túl a száznapos vérfürdőt, amelynek nyomán holttestek ezrei hevertek szerteszét a közép-afrikai ország azelőtt idilli vidékén. Immaculée hithű katolikus. Miközben csupán egy hajszálnyira volt attól, hogy halálra kaszabolják, ő a Jézusba vetett hite segítségével mégis életben maradt. Azt mondja, valójában éppen akkor fedezte fel igazán Istent, amikor ez a szörnyű embertelenség zajlott. Ösztönzést érzek, hogy valamilyen kevésbé rémes kihívást állítsak magam elé, csak hogy legalább minimális mértékben megérthessem, amit Immaculée megtapasztalt. Jézus, akit mindketten feltétel nélkül szeretünk, negyven napot töltött a pusztában missziójának kezdetén. Ez az időszak volt a felkészülési és vizsgaidőszak. Elhatározom, hogy elmegyek életem első Bikram jóga órájára – kilencven percnyi intenzív jógagyakorlás egy több mint negyven fokra felforrósított teremben. Természetesen ez eltörpül jelentőségében Jézus és Immaculée megpróbáltatásaihoz képest. Mégis: hatvanöt éves vagyok, és úgy döntök, hogy én is tesztnek és kihívásnak vetem alá magam. Elhatározom hát azt is, hogy negyven egymást követő napon kivétel nélkül elvégzem a gyakorlatokat. A jóga szó „egyesülést” jelent. Vagyis az Istennel, lényünk teremtő forrásával való egyesülést. A lelkesedés szó pedig a „lélek” szóval áll kapcsolatban, és ez az egyik módja annak, hogy megtapasztaljuk a spirituális Forrásunkkal való egységet, és hogy a Lélekben maradjunk. Számomra mindez tökéletesen kézenfekvőnek tűnik. Amikor egyszer magammal viszem Immaculée-t egy Bikram jóga órára, ő tréfásan azt mondja nekem, hogy ez még keményebb volt, mint hét másik nővel együtt élni egy parányi fürdőszobában. November 10-én végigcsinálom a negyvenedik Bikram jóga órámat, és ezzel elkötelezett jógivá válok. Biztosan tudom, hogy innentől kezdve életem végéig végezni fogom

ezt az ősi spirituális gyakorlatot. A negyvennapos kihívás legyőzése után úgy érzem, bármit véghez tudok vinni. Több mint három órája forgatjuk már az adománygyűjtő műsort, amikor felkérem Immaculée-t, hogy jöjjön fel hozzám a színpadra. Annak ellenére, hogy a nyelvtudása némileg akadályozza, teljesen megigézi a közönséget, és beszéde végén felállva tapsolnak. Mindenkinek, aki találkozik vele, ugyanaz a reakciója, mint ami nekem is volt, amikor először megpillantottuk egymást csupán hét hónappal ezelőtt. Nagyon büszke vagyok, amiért egy színpadon és ugyanabban a rivaldafényben állhatok vele. Írhatok én álló napig is a lelkesedésről, ez a nő azonban az ő feltétel nélküli szeretetével és megbocsátásával élő példája annak, mit jelent a Lélekből élni. Most ugorjunk előre 2006. március 6-ra. Az „Inspiráció: végső elhivatásod” című PBS-műsort főműsoridőben adják Amerika gyakorlatilag minden köztelevíziós csatornával rendelkező városában. Úgy tervezik, hogy a műsort több ezerszer fogják levetíteni csak ebben a hónapban. Immaculée óriási sikert arat országszerte – a hitről és túlélésről szóló története mindenkit megérint. Most épp vele beszélek telefonon: épp számítógépe képernyőjét bámulja kikerekedett szemekkel, ahol azt látja, hogy az ország két legsikeresebb könyve az Inspiráció: végső elhívatásod és a Left to Tell. A rá következő héten Immaculée Ilibagiza felkerül a The New York Times bestsellerlistájára a könyvével. Leírhatatlan örömöt érzek. Megtiszteltetés számomra, hogy ez az isteni lény az életem részévé vált, és személyével tanította meg nekem a hit és az isteni szeretet felfoghatatlan erejét.

Immaculée több mint két és fél éven át minden egyes előadásomra eljött velem. Ahogy most visszaemlékszem rám gyakorolt hatására, azonnal felvillan bennem Teréz anya és Viktor Frankl képe. Immaculée ugyanolyan hatással volt mindenkire, mint Teréz anya: az egész terem valahogy gyengédebb és halkabb lesz, amikor megszólal. Megvan a képessége, hogy mindenkit lecsendesítsen, szívükbe békét hozzon, és mintha egyfajta angyali ragyogást sugározna maga köré, amely mindenkit elborít, aki kapcsolatba kerül vele. Viktor Frankl szintén túlélt egy holokausztot, és eltökéltségét, hogy túlélje a náci koncentrációs táborok borzalmait, az a megszállottsággal határos vágy hajtotta, hogy elmesélhesse mindezt a világnak emlékeztetőül. Dr. Frankl tiszteletére kértem meg Immauculée-t, hogy könyvének a Left to Tell címet adja. Maga a tény, hogy egy tuszi nő képes volt túlélni azt a száznapos machetés ámokfutást törzsének minden tagja ellen, már önmagában is csoda volt. Ő valóban érezte, hogy kötelessége elmesélnie mindenkinek borzalmas megpróbáltatásait. Az, hogy Immaculée életemnek éppen abban az időszakában jelent meg, megint csak egy isteni erő által irányított esemény volt. Amint tekintetünk találkozott, a legelső pillanatban létrejött egy meghatározhatatlan spirituális kapcsolat kettőnk közt. Isten intézte úgy, hogy Immaculée „véletlenül” ugyanabban a hotelben volt azon a napon, és hogy elég kíváncsi volt ahhoz, hogy pár percig figyelje, ahogy egy számára teljesen ismeretlen író autogramot oszt. Soha azelőtt és azóta sem éreztem ilyen erősen, hogy belső megérzésemre hagyatkozva kell cselekednem. Egyszerűen muszáj volt megkeresnem őt. Segítenem kellett neki, hogy megjelentethesse a történetét elmesélő könyvet. Muszáj volt meghívnom vendégként a tévéműsoromba. Mindenképpen meg kellett győznöm arról, hogy eljöjjön velem az előadásaimra,

hogy a világ megismerhessen egy igazi csodát – az én szememben egy valódi szentet. Most már tisztán látom: Immaculée-t azért vezették az utamba, hogy közelről és személyesen láthassam az élő példáját annak, mi mindent tudunk véghezvinni mindannyian, amikor befelé figyelünk, és teljesen átengedjük magunkat az isteni Forrásnak. Immaculée abban a fürdőszobában, fogsága alatt, eggyé vált istennel. Tudta, hogy Isten vele van, és valóban látott egy fénykeresztet, amely megvédte őt és társnőit a biztos haláltól. És úgy tűnt, a szeretet és a könyörület angyalai bukkantak elő a semmiből, amint egyre erősebbé vált kapcsolata Istennel. Míg abban a fürdőszobában rejtőzött, Immaculée hallott a tuszik ellen elkövetett rengeteg borzalmas gyilkosságról, mert a fürdőszoba ablakán át hallotta a rádióhíreket. Ennek a felháborító gyalázatnak a közepén mégis képes volt arra, hogy megbocsásson kínzóinak, sőt még arra is, hogy szeretetet küldjön feléjük. Immaculée azt az üzenetet közvetítette, hogy elképzelhetetlen csodák történhetnek meg, amikor egy ember teljes mértékben összhangban van lénye Forrásával. A megszállottság határát súroló vágyam, hogy megtaláljam őt, és segítsek neki, hogy minél több embernek elmesélhesse a történetét, hogy megírjam az előszót a könyvéhez, hogy szerepeltessem a tévéműsoromban, és hogy több mint két éven keresztül minden előadásomra magammal vigyem, egészen biztosan az isteni Forrásból eredt. Emellett tudtán kívül bár, de ő ösztönzött arra, hogy elkezdjek rendszeresen jógázni, amire akkor nagyon nagy szükségem volt, és amit azóta is napi rendszerességgel végzek saját spirituális gyakorlataim részeként. A Left to Tell az egyik legsikeresebb könyv, amit a Hay House valaha is kiadott, és Immaculée üzenete a reményről, a feltétel nélküli szeretetről, a megbocsátásról és a színtiszta hitről azóta is hatással van világszerte több millió ember életére. A falamra kitettem a következő rövid üzenetet tőle: Legdrágább Wayne, Te vagy a legcsodálatosabb lény az egész világon! Tiszta szívemből szeretlek. Minden áldott nap imádkozom Istenhez, hogy ezerszeresen adja vissza neked mindazt az áldást és örömöt, amit te adsz nekem. Elképzelni sem tudod, mennyire áldottnak érzem magam, amiért ismerhetlek. (Muszáj volt leírnom mindezt, mert lehet, hogy személyesen nem mertem volna kifejezni neked ezeket az érzéseket.) Ezt a kis üzenetet drága kincsként őrzöm, és csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy mindezt én is leírhattam és elküldhettem volna ennek a gyönyörűséges léleknek, aki életben maradt, hogy elmesélhesse történetét. Mindezt én is elmondhatom rólad, Immaculée.

52. 2005. május 11-e van – egy nappal a hatvanötödik születésnapom után. A hagyomány szerint ez az az életkor, amikor nyugdíjba kellene vonulnom, hogy hátralévő napjaimat azzal töltsem, hogy hallgatom a madarak csicsergését, és szemlélem a köldökömet. A munkám elvileg elvégeztetett. Csakhogy eszembe se jut még csak eltöprengeni sem a nyugdíjba vonulás fogalmáról! Mihez vonuljak vissza? Mitől vonuljak vissza? Eddig soha nem érzett, erős belső késztetést érzek arra, hogy alapjaiban megváltoztassam az életem. Amikor körülhordozom tekintetem azon a hegynyi holmin, amit életem során felhalmoztam, furcsamód azt érzem, hogy a dolgaim birtokolnak engem. Nagy ürességet érzek erre a gondolatra, olyan ez, mintha csapdában lennék. Ha úgy döntök, hogy elköltözöm, hogyan fogom mindezt magammal vinni az új helyemre? Leülök hát a kék bőrfotelembe, amelyben számtalan órát töltöttem már meditációval az elmúlt néhány év során, és útmutatást kérek. Nagyon erős hívást érzek arra, hogy valami igazán komolyat tegyek – valamit, ami nagyobb kihívást jelent, mint aminek valaha is elébe néztem. Állandóan Immaculée jár az eszemben, aki hitének – vagyis tudatos kapcsolatának Istennel – tulajdonítja azt a tényt, hogy túlélte a borzalmakat, és arra gondolok, hogyan tudta elviselni azokat az elképzelhetetlen fizikai és érzelmi nehézségeket. Tisztában vagyok azzal, hogy nekem nem sorsom az olyan mértékű szenvedés, mint ami Immaculée-nek jutott osztályrészül, de az az elnyomhatatlan érzésem támad, hogy eljött az ideje egy gyökeres változásnak az életemben. Az elmúlt négy év során számtalan helyre utaztam Floridából, és továbbra is különváltan élek feleségemtől. Nem mondhatnám, hogy igazán boldog lennék vagy egészségesnek érezném, hogy ilyen közel élünk egymáshoz, és tudom, hogy ideje elkezdenem ismét írni. Ahogy ott ülök a kék fotelemben meditálva, felfigyelek egy ismerős alakra, aki ismételten áthalad belső képernyőmön. Eszembe jut, hogy éppen most olvastam újra a Tao Te Kinget: a nyolcvanegy rövid verset, amelyek a spirituális felébredés lehetőségét nyújtják tanulmányozóiknak. Ezt a kétezer-ötszáz éves spirituális szöveget barátomtól, Stuart Wilde-tól kaptam több mint egy évtizeddel ezelőtt. Azonban ráébredek arra, hogy mostanában egyre többször jut eszembe. Nemrég fejeztem be James Frey Millió apró darabban című könyvének olvasását. Az egész könyvön érződik a Tao Te King hatása. Egy Las Vegas-i előadásom után barátaimmal elmentünk a Tao étterembe, ahol az egész berendezés és az étlapon ajánlott ételek is taoista témájúak. Arra is emlékszem, hogy Stuart egyszer elmesélte nekem, mekkora bölcsesség van abban a parányi könyvecskében, és bátorított arra, hogy nagy figyelemmel tanulmányozzam, mivel szerinte ez a valaha írt legbölcsebb könyv. Meditációmban most megjelenik egy ázsiai külsejű öregember, aki arról tájékoztat, hogy elérkezett az idő, hogy a Tao Te King tanításai szerint kezdjek el élni, és ha így teszek, visszatér majd elveszített egészségem nagy része, sőt a boldogságom is. Kijövök mély meditációmból, és most már szemernyi kétségem sincs afelől, mit kell tennem. Eszembe jut, hogy vad és őrült mentorom és barátom, Stuart egyszer elmesélte nekem, hogyan hagyta ott mindenét úgy, hogy becsukta maga mögött az ajtót, és egyszerűen elsétált. Évekig gondolkoztam az ebben a jelenetben rejlő paradoxonon. Annyira véglegesnek tűnik, ha magunk mögött hagyunk mindent, meg aztán az ember érzelmileg is kötődik az élete során felhalmozott tárgyaihoz. Másrészt azonban nagyon felszabadító is, hogy nincs semmi, ami visszatarthatná az embert – így teher nélkül lehet előre haladni, és olyan szabaddá válni, mint azok a madarak, amelyek énekét elvileg hallgatnom kellene most, hogy nyugdíjas korú lettem. Úgy érzem, mintha vezetnének a felé a döntés felé, hogy szabaduljak meg mindenemtől.

Fogom hát a telefont, és felhívom személyi asszisztensemet, Mayát, aki már több mint negyed százada dolgozik velem. Megkérem, hogy jöjjön át autóval a kerti lakásomba, ami irodámként és írói szentélyemként szolgál közel három évtizede. Ahogy odaérkezik, átadom neki a kulcsaimat és azt mondom: – Szeretném, ha megszabadulnál minden holmimtól, és azután meghirdetnéd eladásra a lakást. Mayát sokkolja a kérésem. Azt válaszolja, hogy van vagy húszezer könyv ezen a helyen. És mit csináljon a bútorokkal? A ruháimmal? A cipőimmel? A falon függő bekeretezett mementóimmal? A fényképekkel? A régi adóbevallásaim hatalmas hegyével és a személyes irataimmal? Én minderre csak annyit válaszolok neki: – Tessék, itt a kulcs; én végeztem itt. Megmondom majd a gyermekeimnek, hogy először ők választhatják ki mindazt, amit meg szeretnének tartani. A többit meg egyszerűen hajítsd ki. Maya megpróbál jobb belátásra bírni, de hajthatatlan vagyok. Megszabadulok minden tulajdonomtól, és elutazom Mauin berendezett dolgozószobámba. Arra érzek elhivatást, hogy a Tao Te Kinggel kapcsolatban lássak munkához. Egyelőre még sejtésem sincs, hogy mi lenne maga a munka, de azt súgták nekem, hogy engedjek el mindent, és hagyjam, hogy Isten vegye át az irányítást az életem felett. Hátrahagyom hát mindenemet. Maya foglalkozik az összes holmimmal, én pedig hihetetlen megkönnyebbülést és színtiszta csodálatot érzek. Emlékszem az érzéseimre, amikor Stuart elmesélte, hogyan hagyott maga mögött mindent – micsoda izgalom fogott el a gyomrom tájékán ennek hallatán, és tessék, most én is megtettem mindezt. Időnként felmerül bennem, hogy mik azok a dolgok, amiket esetleg mégis szerettem volna megtartani. A doktori disszertációmnak még csak egy példánya sincs nálam. Na, mindegy, bele sem kukkantottam harmincöt éve. Na és mi a helyzet a kedvenc nadrágjaimmal, cipőimmel, meg azzal a sok szuper inggel? Nos, Maya mindet odaajándékozta egy csapat aluljáróban élő hajléktalannak. Eszembe jut, amit olyan sok könyvemben és előadásomban tanítottam: A semmiből jövünk, és oda is térünk vissza, semmit sem hoztunk, és semmit sem viszünk magunkkal. Mauin minden egyes nap olvasom és tanulmányozom a Tao Te Kinget. Ez a könyv tele van paradoxonokkal. Tegyél kevesebbet. Érj el többet. Gondolkodj kicsiben, és vigyél véghez nagy dolgokat. A Tao nem tesz semmit, mégsem hagy elvégzetlenül semmit. Nem csinálunk semmit, hanem inkább minket csinálnak. Isten mindenütt jelen van. Isten sehol nincs jelen. Tudom, hogy valamilyen titokzatos módon Lao-ce, a Tao Te King szerzője szólított engem, hogy könyve üzenetét a 21. századi olvasókkal is megismertessem. Beszélek Reiddel a Hay House-tól, és elmondom, hogy arra jutottam, tanulmányokat fogok írni arról, hogyan alkalmazzuk ma a Tao Te King nyolcvanegy versének bölcsességét. Mielőtt azonban belefognék a tanulmányok megírásába, minden egyes versben el kell mélyednem. Mire tervem magyarázatának végére érek, Reid lelkesen rábólint az ötletre. Terveim szerint azzal kezdem, hogy az első nap elolvasom a Tao Te King első versét. Azután meditálni fogok rajta, meghányom-vetem négy teljes napon át, végül Lao-ce tanácsát kérem a verssel kapcsolatban. Van róla jó néhány portrém a dolgozószobámban: az egyiken egy egyszerű köntöst visel, egy másikon egy bottal a kezében áll, egy harmadikon pedig egy ökör hátán ül. A legkifejezőbb képem róla azonban az, amikor lehunyt szemmel végzett meditációmban látom. Miután meditáltam és eltöprengtem az első vers jelentésén, az ötödik napon, rögtön ébredés után megírom a tanulmányt arról, hogy hogyan alkalmazható az első vers bölcsessége. Ezt a négy és fél napos rituálét mind a nyolcvanegy verssel el akarom végezni, az egész

2006-os évet ennek a feladatnak szentelve. Ez az, amire olyan erős hívást érzek. Minden Lao-céval és a Tao Te Kinggel kapcsolatos hozzám érkezett jel efelé az izgalmas feladat felé irányít. Nemcsak hogy írni fogok a Tao Te Kingről, hanem magam is taoista leszek, és meditációim során megkérdezem Lao-cét, mit kell elmondanom a nyolcvanegy versről. A könyvnek a következő címet adom: Change Your Thoughts – Change Your Life (Változtass gondolataidon, és az életed is megváltozik). Taoista misszión vagyok. Mindent magam mögött hagytam, amihez kötődtem, hogy teljes figyelmemet ennek a herkulesi feladatnak szentelhessem, abban az életkorban, amikor mindenki azt javasolja, hogy le kellene lassítanom és csak azzal foglalkozni, hogy jól érezzem magam. Túláradó örömmel és várakozással nézek a feladat elé. Tudom, hogy Lao-ce nagy bölcsessége egyáltalán nem halványult el csak azért, mert kétezer-ötszáz évvel ezelőtt írta a Tao Te Kinget. A Tao szó Isten neve kínaiul – annak a láthatatlan, névtelen energiának a neve, amely minden életért felelős. Kapok egy könyvet valakitől, aki megtudja, hogy ezen a feladaton dolgozom. A Martin Aronson szerkesztésében megjelent könyv címe: Jesus and Lao Tzu: The Parallel Sayings (Jézus és Lao-ce: párhuzamos tanítások). Az egyik oldalon Jézus szavai állnak a könyvben, aki jóval Lao-ce után járt közöttünk, a másikon pedig Lao-ce írásai, aki ugyanazokat a gondolatokat mondja el, csak éppen más szavakkal. Mindez ősi igazság, isteni bölcsesség, én pedig egy teljesen új fejezetet készülök nyitni életem könyvében. Nemcsak tanító vagyok, hanem tanulója és tanítója ennek az ősi bölcsességnek, vezetőm pedig egy kétezer-ötszáz éves láthatatlan mentor. Beszélek Niki Vettellel, és mesélek neki erről az új projektemről. Megkérem, hogy egyeztessen erről a témáról a PBS vezéreivel. Látom magam előtt, ahogy elkészítek egy műsort, amely elviszi a Tao Te King tanításait az amerikai otthonokba, méghozzá főműsoridőben. Olyan elhivatás ez, amellyel emberek millióira lehetnék hatással, és ez elindítana egy átalakulási folyamatot kollektív tudatunkban. Niki megbeszéli az Egy gésa emlékiratai című film díszlettervezőjével, hogy használhatjuk a film díszleteit, így új műsorunk pazar hátteret kap. A Change Your Thoughts – Change Your Life azonnali siker lesz. Lao-ce Tao Te Kingbeli nagyszerű tanításai több millió ember otthonába jutnak el főműsoridőben, ahol csak fogható a köztévé adása – vagyis gyakorlatilag az egész országban. A verseket és tanulmányokat tartalmazó könyv pedig a The New York Times bestsellerlistájának élére kerül.

Kristálytisztán emlékszem arra a kvantumpillantra, amikor kijöttem a dolgozószobámban álló kék fotelemben végzett mély meditációmból a hatvanötödik születésnapomat követő napon. Teljes mértékben a valóságommá vált valami, amin egy nyugodt, nem cselekvő állapotban elmélkedtem. Az attól való félelem, hogy ilyen drasztikusan megváltoztassam az életem, és elengedjem azokat a dolgokat, amelyekhez annyira kötődtem, abban a zen buddhisták által szatorinak nevezett pillanatban eltűnt. A szatori azt jelenti: „belelátni az ember igazi természetébe.” Minden kétségem elszállt, és teljes bizonyossággal tudtam, mi legyen a következő lépés. Amikor átadtam Mayának lakásom kulcsait, és megkértem, hogy tüntesse el minden vagyontárgyamat, egy belső tudástól vezérelve cselekedtem, szinte mintha vezettek volna afelé, hogy felülkerekedjek ellenállásomon, és azt tegyem, ami elősegíti gyógyulási folyamatomat: Engedd el, és bízd Istenre a dolgokat. Annyira világos volt, hogy el kellett engednem az ego erős

befolyását, és hagynom kellett, hogy a Lélek vagy a láthatatlan Tao azt tegye, amit olyan tökéletesen tud. Most már tisztán látom, hogy az az év, melynek során annyira mélyen belemerültem a Tao Te Kingbe, olyan időszak volt, amit meg kellett tapasztalnom, személyesen át kellett élnem, mielőtt folytathattam volna munkámat, amelynek elvégzésére születtem. A Tao szellemében megélt év, és egy értelmező, cselekvésorientált tanulmány megírása arról, hogyan alkalmazzuk ezt a végtelen bölcsességet, kétségkívül egész életem legkritikusabb és egyben legtartalmasabb időszaka volt. Most már világos, hogy rengeteg Taóval kapcsolatos előjelet vezetett utamba az egyetlen univerzális elme. Időről időre, amikor egy Taóval kapcsolatos utalás felbukkant egy könyvben, a tévében, egy filmben, egy étteremben vagy egy telefonbeszélgetés során, megálltam, és átéltem egy pillanatnyi belső „aha-élményt” – tudom, hogy a Tao mutatja meg magát, újra és újra: kíváncsi voltam, mit jelent mindez? Olvastam Paulo Coelho könyvét, Az alkimistát, amelyben a szerző folyamatosan utal az általa jeleknek nevezett dolgokra, amelyek lényünk láthatatlan Forrása adta megoldókulcsok, és arra hívnak fel minket, hogy figyeljünk oda valamire. Coelho azt javasolta ebben a könyvben, hogy ahelyett, hogy ezeket állandó véletlen egybeeséseknek vélnénk, inkább figyeljünk oda, hagyjuk, hogy vezessenek bennünket – és ami a legfontosabb, győzzük le a félelmeinket. Amikor Stuart Wilde mesélt nekem arról, hogy egy belső hangnak engedelmeskedve azt a sugallatot érezte, hogy sétáljon ki az otthonából maga mögött hagyva mindent, a történet kitörölhetetlen benyomást tett rám. Tudtam, hogy az én életemben is elérkezik egyszer az a nap, amikor engem is felhívnak erre a fontos utazásra. Mindig velem maradt onnantól kezdve az a belső kép, hogy én is magam mögött hagyok mindent, így haladva tovább az utamon. Valahogy az a kombináció, hogy betöltöttem a hatvanötödik életévemet, ami az anyagi világ útjának végét szimbolizálja, valamint a Taóval kapcsolatos folyamatos jelek felbukkanása – azzal az erőteljes meditációval együtt – mind összejátszott abban, hogy ráégesse belső képernyőmre azt a rendíthetetlen tudást, hogy cselekednem kell. A Tao szellemében eltöltött évem lényegében egy teljes test-, elme- és lélekátalakítás volt. A Tao szó az a rejtett erő, amely létrehozza a tízezer dolgot – ez Isten létező legtalálóbb kifejezése. Lao-ce azt tanítja, hogy a szeretetről, vagyis a Tao természetéről akkor teljesedik ki tudásunk, amikor felhagyunk életünk fizikai aspektusainak hangsúlyozásával. Újra és újra elolvastam, értelmeztem és alkalmaztam Lao-ce tanítását. Ennek lényege, hogy megszabaduljunk mindattól, ami ehhez a fizikai síkhoz köt minket. Ahogy olvastam, majd írtam, azt vettem észre, hogy egyre több és több tárgyamat ajándékozom el. Egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy már ezelőtt is ösztönösen Mauira akartam jönni, és belevetni magam a Taóba egy szinte irányíthatatlan vágytól hajtva, hogy megszabaduljak minden holmimtól, amit az előző két-három évtized során felhalmoztam. Ez a kvantumpillanat elindított egy projektet, amelynek az volt a célja, hogy a Tao bölcsességét világszerte több millió emberhez elhozza, akik azelőtt egyáltalán nem is hallottak róla. Amikor elkezdtem megírni a rövid tanulmányokat arról, hogyan éljünk ma a Tao szellemében, ismét megtapasztaltam az automatikus írás élményét. A Change Your Thoughts – Change Your Life első kiadása óta eltelt évek során számtalan levelet kaptam sok taoista tudóstól a világ minden tájáról, főleg Kínából, akik kifejtették, hogy ezek a tanulmányok mennyire összhangban vannak az ő verzióikkal arról, mit tanít a Tao Te King. Most már világosan látom: nemcsak az volt a feladatom, hogy írjak egy könyvet a Tao bölcsességéről, és hogy azt hogyan lehet a mai világunkban alkalmazni, hanem az is, hogy én magam is egy sokkal Tao-központúbb életet éljek.

Azt vettem észre, hogy viselkedésemet sokkal kevésbé uralja az egóm, sőt önzetlen alázatosságot gyakoroltam, amelyet Lao-ce szavai inspiráltak. Gyengédebben éltem, egyfajta mindentől független elégedettséggel, ami a Tao előtti életemben egyáltalán nem volt jellemző rám. Észrevettem azt is, hogy többet figyelek másokra, és kevesebbet beszélek, valamint egyre inkább képes vagyok észrevenni a természetben rejlő bölcsességet. Kezdtem meglátni, hogy minden kötődésem tárgyakhoz, státuszhoz, a kultúrámhoz és még a hozzám közel állókhoz is megakadályozták bennem a Tao szabad áramlását. Elkezdtem szabadabbnak érezni magam, és ezt mások is észrevették. Most már világosan látom, hogy annak a hirtelen szatori jellegű kvantumpillanatomnak 2005. május 11-én messzemenő hatásai voltak, és hogy nem csak személy szerint miattam jött létre az a pillanat, amint azt egóm hinni szeretné. Ahogy a Tao tanítója kijelenti az ötvenhetedik versben: Ha nagy vezető akarsz lenni, elengedhetetlen, hogy kövesd a Taót. Hagyd abba az irányítást. Szabadulj meg megmerevedett terveidtől és elképzeléseidtől, és a világ megy magától. Ahogy egyre több mindent elengedek, annál inkább észreveszem ennek a mondatnak az igazságát. Bizonyos vagyok abban, hogy azt a szatoripillanatot a hatvanötödik születésnapom utáni napon – amikor az a nagyon erős késztetésem támadt, hogy szabaduljak meg minden holmimtól, és jöjjek Mauira tanulni, élni és a Tao hatalmas bölcsességéről írni – egy isteni intelligencia vezényelte, amelyre hallgatok, és amelyben feltétel nélkül bízom úgy, ahogy korábban sosem gondoltam volna. Nagyon világosan látom, hogy a negyvenedik vers utolsó két sora működött abban a kvantumpillanatban: „Az ég alatt minden a létből fakad / s a lét a nemlétből fakad.”{15} Az oly sok otthonba eljuttatott tévéműsor, és a sokak által olvasott Tao Te Kinget értelmező könyv most már létezik, és mindkettő a nemlétből született. A nemlét volt az, amely megérintette lelkemet azon a májusi napon 2005-ben, és amely lehetővé tette, hogy teljesen új énem és teljesen új tanítás szülessen. Minél tisztábban kezdek látni, annál nagyobb csodálatot érzek.

53. A PBS 2008 tavaszán leadja új könyvemen alapuló adománygyűjtő tévéműsoromat, ami azt jelenti, hogy Amerika- és Kanada-szerte több millió ember ismerkedhet meg Lao-ce bölcsességével, amit a kétezer-ötszáz éves Tao Te Kingben oszt meg a világgal. Egyelőre nem állok készen arra, hogy elkezdjem egy új könyv megírásának fegyelmezett kalandját, sem pedig arra, hogy egy újabb tévéműsort készítsek a közeljövőben, mivel a Change Your Thoughts – Change Your Life meglehetősen munkaigényes feladat volt. A szó szoros értelemében átéltem a Tao versek mindegyikét, miközben megírtam az ősi mentorom, Lao-ce szavait tolmácsoló nyolcvanegy tanulmányt, majd egy tévénézők számára alkalmas formátumba sűrítettem őket. Kimerült vagyok, de nagyon lelkes mindattól, amit ez a nagy projekt hozott az életembe. Reid Tracy, a Hay House vezére a következőket kérdezi tőlem: – Érdekelne egy eddigi munkáidon alapuló filmdráma elkészítése? És bár nincs színészi tapasztalatod, lenne kedved eljátszani benne a főszerepet? Azt válaszolom, hogy igen, érdekelne a dolog – valahol mélyen egy film elkészítésének gondolata már régóta izgatja a fantáziámat. És egyébként van némi színészi tapasztalatom, mert a Marquette Általános Iskolában tizenhárom éves koromban én játszottam Julius Caesart. Reid már beszélt is egy zseniális fiatalemberrel, Michael Goorjiannal, aki profi színész és egyúttal filmrendező is – nem sokkal azelőtt Kirk Douglast rendezte egy filmjében. Michael olvasta a Kristen Lazarian által írt forgatókönyvet, amely három egymásba fonódó történeten alapul: egy túlteljesítő üzletemberén, egy kétgyermekes anyáén, aki önmagát keresi a világban, és egy rendezőén, aki próbál hírnevet szerezni magának. A filmben ők hárman találkoznak össze Asilomarban, egy észak-kaliforniai pihenőhelyen, ahol Wayne Dyer interjúsorozatot készít készülő könyvéhez. Nekem önmagamat kellene játszanom ebben a drámában, ami elvileg nem lenne túl megerőltető, hiszen idestova hatvannyolc éve ezt teszem. Az egyetlen dolog, ami miatt egy parányit vonakodom az egésztől az, hogy elég sok spirituális témájú könyv filmfeldolgozását láttam már, és – addig legalábbis – ezek mindig nagy csalódást okoztak nekem. Kissé amatőrnek tűntek – részben azért, mert a szerző megpróbált profi színészként játszani a filmben. Gyakran pedig maga a forgatókönyv látszott meglehetősen gyengének, a színészi játék nem volt eléggé kifinomult, és az egész filmet zavarbaejtően rossznak éreztem. Határozottan közlöm Reiddel és Michaellel is, hogy semmiképp sem szeretnék egy felületesen elkészített filmben részt venni. Csakis akkor vállalom el a projektet, ha minden és mindenki, aki részt vesz az elkészítésében, szakmailag maximálisan felkészült. Ragaszkodom ahhoz, hogy minden színész és technikus szakmája legnagyobb tehetsége legyen. Ha olyan filmben fogok szerepelni, amely a magasabb tudatosság spirituális elvein alapul, amelyekről az elmúlt néhány évtized során írtam és beszéltem, akkor a végeredménynek olyan professzionalizmust is kell visszatükröznie, ami illik a magasabb tudatosság és istentudat emelkedett gondolataihoz. A kezdetektől világossá teszem, hogy a magam részéről hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy olyan filmet készítsünk, amely kiállja az idők próbáját, és nagy hatással lesz minden nézőjére. Ez azonban azt is jelenti, hogy olyan jó minőségűnek kell lennie, hogy felállítson egy követendő mércét azok számára, akik spirituális témájú könyvet adaptálnak filmre. A filmet finanszírozó és rendező emberek közül mindenki teljesen egyetért velem. Nagyon tetszik a forgatókönyv, és miután hosszasan beszélgettem a filmkészítő csapattal, teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy ez a film olyan lesz, amit büszkén és lelkesen

reklámozhatok. Megtiszteltetésnek érzem, hogy olyan sok magasan képzett szakemberrel dolgozhatom együtt ezen a projekten. Kalifornia felé veszem hát az utam, hogy tanuljak a filmkészítésről, a színjátszásról és a vágásról. A hatvanas éveim végét taposom már, és ismét egy kevésbé járt úton készülök elindulni. Vadonatúj szakmába kóstolok bele, amelynek segítségével talán még több emberhez vihetem el az üzenetemet, akik ritkán vagy egyáltalán nem vesznek a kezükbe könyveket. Nemrég olvastam, hogy az amerikai népesség megközelítőleg tíz százaléka vásárolja meg az eladott könyvek kilencvenöt százalékát, és a felnőtt lakosság gyakorlatilag kilencven százaléka soha nem vásárol könyveket. Ezzel ellentétben a népesség majdnem száz százaléka jár moziba, vagy néz otthon filmet. Ezek a számomra riasztó statisztikák azt sugallják, hogy az önfejlesztésről és a spiritualitásról szóló írásaimmal és könyveimmel képtelen vagyok eljutni száz amerikai felnőtt közül kilencvenhez. Izgalmas lehetőségnek látszik, hogy a népesség nagy százalékára pozitív hatással lehetek a filmmel, akikhez nem jutottak el eddig megírt könyveim. Az a vágyam, hogy tízmillió ember nézze meg ezt a filmet, amelynek végül A váltás címet adjuk (Ausztráliában Ambitions to Meaning [Az ambíciótól az értelemig] címen jelenik meg). Ez az amerikai és kanadai népesség nagyjából 3,14 százaléka. Jól emlékszem erre a számra azokból az időkből, amikor az algebrával és a geometriával küszködtem – ez a pi. Egyszer hallottam, hogy amikor a népesség ekkora százaléka megismerkedik egy új vagy épp radikális eszmével, akkor ez valami olyasmit jelent, amit a fizikusok fázisátmenetnek neveznek, és ez a népesség többi tagja felé is azt üzeni, hogy változtassanak, és kerüljenek összhangba az újonnan létrejött kritikus tömeggel. Kvantumfizikai kísérletekben, amikor egy atomon belül egy adott számú elektront egy bizonyos módon felsorakoztatnak, és ezek száma eléri az úgynevezett kritikus tömeget, akkor a többi elektron, amelyhez addig hozzá sem nyúltak, elkezd automatikusan felsorakozni a kísérleti csoport elektronjaival összhangban. Magával ragad ez a gondolat: Érd el, hogy minél több ember irányítsa tudatosságát az istentudat felé, és tekintet nélkül bármely más külső erőre – mint például politikai ügyek, gazdasági helyzet, munkanélküliségi mutatók, oktatási gyakorlatok, időjárás, háborúk, konfliktusok és így tovább – végül az egész népességet spirituális összhangba lehet hozni. Amikor elég ember kezdi el a magasabb tudatosságot választani, elérjük ezt a kritikus tömeget. Mindig éreztem, hogy igazán nagyszabású, radikális változások nem a rendszerben változást akaró politikai vezetők erőfeszítéseinek köszönhetően történnek meg, hanem azért, mert a rendszeren belül megfelelő számú ember úgy dönt, hogy megváltoztatja tudatosságát. Ez az, ami valóban befolyással lesz a kollektív tudatra, és nem az, amit bárki megkísérelne ráerőltetni a többségre. Nagyon kedvemre való a tudatváltásnak ez a gondolata. Ennek a filmnek a fő témája az lesz, hogy az ego felől – annak állandó hangsúlyával az ambícióra, és a dolgok megszerzésére irányuló vágyával – elmozduljunk az értelem felé, ahol az elsődleges belső vágy mások szolgálatára irányul, és egy olyan világ megteremtésére, amelyben az istentudat univerzális valóság, és nem csupán néhány magasan fejlett spirituális álmodozó reménytelen ideálja. Portia de Rossi fogja játszani a film egyik főszerepét. Néhány hónappal korábban Portia és jegyese, Ellen DeGeneres megkértek, hogy vezényeljem le esküvői szertartásukat, amelyet augusztus 15-re tűztek ki, éppen a filmforgatási ütemtervünk közepére. Boldogan egyezem bele, és nagyon izgatott leszek arra a gondolatra, hogy én fogom kettejüket törvényesen összekötött házaspárrá nyilvánítani. Megérkezem Asilomarba, hogy a következő néhány hétben mélyen belemerüljek a

filmkészítés számomra új világába. Találkozom a filmes csapattal, köztük Portiával és a többi színésszel is. Mindenki, aki valamilyen formában részt vesz ennek a filmnek az elkészítésében, a legteljesebb mértékben egyetért a kitűzött célokkal, amelyeket Michael Goorjian és én olyan nagy átéléssel és érthetően jelentettünk be a legelső megbeszélésen. Egy kicsit meg vagyok illetődve attól, hogy egy filmen fogok dolgozni ezekkel a tapasztalt színészekkel és ezzel a profi rendezői csapattal. Állandóan emlékeztetem magam arra, hogy hiszen nekem csak önmagamat kell eljátszanom – de azért ez mégiscsak színészkedés. Egy nappal a forgatás kezdete előtt Michael elhatározza, hogy ad nekem egyetlen órát színjátszásból. Két órán át játszunk el egy képzelt jelenetet. A lecke végén már kezdek bízni abban, hogy képes leszek a feladatot magas szinten elvégezni. Amikor azonban megkezdődik a forgatás, nagyon bosszant, hogy különböző okokból újra és újra fel kell venni egyes jeleneteket. Vagy azért, mert az árnyékok túl sötétek voltak, vagy mert a hangtechnikus véletlenül felvette egy fejünk felett repülő madár csiripelését, a rendező biztos, ami biztos elrendeli a jelenet újraforgatását, és ez így megy a végtelenségig. Nagyon különbözik mindez attól, amit eddig csináltam. Amikor élő közönséghez beszélek, egyszerűen csak felsétálok a színpadra és improvizálok. Órákig beszélek a szívemből szólva, és olyan történeteket mesélve, amelyek kiemelik a mondandóm lényegét. Ha épp köhögnöm kell, akkor köhögök és kész, már megyünk is tovább. Ha egy picit megakadok, akkor egy pillanat alatt összeszedem magam, és folytatom az előadást. Ha mikrofonprobléma támad, vagy bármiféle egyéb zavar, megoldják, és ismét csak megyünk tovább. Itt, a filmforgatáson azonban ez nem ilyen egyszerű. De amellett, hogy mindez egy kicsit unalmas így, ugyanakkor nagyon izgalmas is, és lenyűgöz, hogy mennyi időt, energiát, szakértelmet és szeretetet igényel egy film elkészítése. A forgatás harmadik napján én is véghezviszem a saját váltásomat – ismét átélek egy kvantumpillanatot. Az elmúlt két napban megpróbáltam memorizálni a szövegemet, és próbáltam természetesnek tűnni, ennek ellenére nagyon megjátszottnak és mesterkéltnek érzem a játékom. Végig hűen követtem a rendező utasításait, és a filmben szereplő többi színész is bátorított, én mégis teljesen másként éreztem magam, mint amikor a színpadon vagy egy tévéinterjúban önmagamat adom. Michael ezért a következő ötlettel áll elő egy nap: – Tudod mit, Wayne? Felejtsd el a forgatókönyvet, felejtsd el a bemagolt szöveget, és a jelenetekben egyszerűen beszélj mindenkivel úgy, ahogy a való életben beszélnél. Akármit mondasz is, pontosan arra lesz szükségünk a filmben. Ismét gyakorlom hát az elengedést, és mint ahogy már évek óta teszem, hagyom, hogy Isten vegye át az irányítást. Átadom mindezt önmagam egy magasabb aspektusának – a bennem élő Istennek, amely pontosan tudja, mi hogyan legyen –, és a filmforgatás hátralévő részén már könnyedén végigvitorlázom. Augusztus 14-én a forgatás felénél járunk, és Portia már befejezte az összes jelenetét. Elrepülök hát én is Los Angelesbe, hogy életemben először elvégezzek egy esküvői szertartást. Írok egy szívhez szóló levelet Ellennek és Portiának, amit majd fel fogok olvasni nekik. Augusztus 15-én paparazzik köröznek helikopterekben a fejünk felett, a szűk család tagjai összegyűlnek a pár házának befedett ablakú alagsorában, hogy megelőzzék, hogy egy kósza fotós hívatlanul része legyen ennek a nagyon bensőséges esküvői szertartásnak. Hivatalosan házaspárrá nyilvánítom ezt a két nagyon különleges embert. Másnap visszarepülök Asilomarba, és folytatom a napi tizenkét-tizennégy órás forgatást. Szeptember elején végül mind összegyűlünk a forgatás végeztével. A munkám immár elvégeztetett, és a vágás nagy munkája, valamint hogy mindezt kész filmmé varázsolják, még csak most kezdődik a rendező és a vágócsapat számára.

Nagyrabecsülést érzek ezek iránt az elkötelezett emberek iránt, akik hosszú órákat dolgoztak, hogy a mű megszülethessen. Nagyon izgatott vagyok a film miatt, amelynek az az üzenete, hogy győzzük le az ego hívását, és amely arra ösztönzi a nézőket – egy sor egymásba fonódó történeten keresztül –, hogy megtalálják valódi életcéljukat. Néhány hónappal később lehetőségem nyílik megnézni a film többféleképp vágott változatát. A tervek szerint a végleges változat címe az lenne, hogy Az ambíciótól az értelemig. Országos körútra indulunk, hogy New York Cityben, Chicagóban és Los Angelesben bemutassuk a filmet a közönségnek. Én is elutazom erre a három mozipremierre a producerrel, Reid Tracyvel, a rendezővel, Michael Goorijannal és egy különleges, igazi lelki társsal, Tiffany Saiával. Mindannyian a bérelt autóbuszon utazunk, amikor egyszer csak a film címével kapcsolatban van egy nagyon erős és világos megérzésem. Elmondom a többieknek, hogy imádom a filmet, és nagyon örülök, amiért a közönség ilyen nagyszerűen, álló ovációval fogadta az első vetítéskor. Egyetlen dolog aggaszt csupán, és ez a címe – ha megtehetném, megváltoztatnám, mert a jelenlegi inkább úgy hangzik, mintha egy dokumentumfilm vagy az egyik előadásom címe lenne. Én A váltás címet adnám neki, hiszen ez a film rendszeresen ismétlődő témája. Reid megjegyzi, hogy ez meglehetősen sokba kerülne, de végül is hajlandó rábólintani a javaslatra az extra költségek ellenére, és mindenki egyetért abban, hogy ez az új cím sokkal jobban kifejezi a film témáját. 2009 márciusa van, és újabb tételt adhatok az önéletrajzomhoz: most már mozisztár is vagyok. Ha ez nem csoda, akkor mi az?

Visszatekintve mindazokra az eseményekre, amelyeknek össze kellett játszaniuk ahhoz, hogy én legyek a filmprojekt mögötti hajtóerő, világossá válik számomra, hogy egy isteni kéz segített abban, hogy az elképzelésből fizikai valóság váljon. Fiatalkorom óta tudtam, hogy az elmémben kavargó úgynevezett „őrült” gondolatok mind egyre nagyobb közönséghez hivatottak eljutni. Legyen az könyv vagy előadás, mindig megvolt bennem az a belső tudatosság, hogy mindezt annyi emberrel kell megosztanom, amennyivel csak lehetséges. Úgy tűnt, ezt az egész projektet egy mindannyiunkra figyelő mennyei erő néma áldása kíséri. Az Asilomar Konferenciaközpont és Állami Strand 43 hektárnyi ökológiailag változatos tengerparti területen helyezkedik el a Monterey-félszigeten, a kaliforniai Pacific Grove-ban. A forgatócsapat több mint kilencven tagja gyűlt össze ezen a lélegzetelállítóan gyönyörű tengerparti „menedékhelyen” – a spanyol Asilomar szó ugyanis menedéket jelenti. Egész évben rengeteg látogató jön el ide számtalan különféle programra, de ez leginkább a nyári hónapokban volt így, amikor megjelentünk a színen óriási teherautóinkkal, világosítóberendezéseinkkel, hangfelszerelésünkkel, valamint egy ilyen kaliberű film elkészítéséhez elengedhetetlen technikusok és háttérmunkások hatalmas seregével. Minden áldott nap minden a lehető legkedvezőbben alakult. A forgatás ideje alatt rendeztek egy nagy konferenciát a Unity és a Religious Science egyházhoz kötődő, Amerika minden részéből érkező spirituális érdeklődésű emberek számára. A konferencia egyik résztvevője felismert engem, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem megtartani egy rögtönzött előadást, mivel a konferencia egyik előadójának sajnos le kellett mondania tervezett szereplését. Amikor bemutattak a közönségnek, örömmel vegyes meglepetést éreztem, amiért tiszteletdíj nélkül tartok nekik előadást. Ráadásul Ellen DeGeneres és Portia de Rossi díszvendégként ült az első sorban. Amikor statisztákra volt szükségünk valamelyik jelenethez,

nagy örömmel segítettek nekünk, akik ott voltak ezen az előadásomon a forgatás kezdetén. Amikor borús égre volt szükségünk, varázslatos módon beborult az ég. Amikor pedig az kellett, hogy a felhők szétoszoljanak, azok mintha egy láthatalan főrendező szavát lesnék, el is tűntek. Ehhez hasonló miniatűr csodákat tapasztaltunk mindvégig a forgatás során, és meg is vitattuk ezeket egymás közt. Most már tisztán látom, hogy ennek a filmnek az elkészítése isteni megrendelés volt. Évtizedek óta tartottam előadást a kritikus tömeg kvantumfogalmáról, a fázisátmenetről és a századik majom effektusról. A filmmel mindezeket egy másik szintre emeltem. Jó pár év távlatából visszatekintve már látom az igazságot abban a gondolatban, hogy amikor arra megyek, amerre a lelkesedésem hajt, akkor tulajdonképpen összhangba hozom magam azzal, aki én vagyok: egy végtelen, határtalan lény. Az izgalom vagy belső áldás érzése, ami akkor tölt el, amikor világosan tudom, mit kell tennem, nem más, mint az istentudat. Ezt követve minden, amibe belefogok, nemcsak hogy nélkülöz minden erőfeszítést, de – ami még fontosabb – az univerzum teljes támogatását is élvezi. Az a gondolat, hogy egy egész mozifilm hosszúságú filmdrámát készítsek, amely segíthet az embereknek az ego önző igényei felől elmozdulni egy spirituálisan jelentőségteljesebb élet felé, nagyon izgatottá tett. Leírhatatlanul izgalmas volt az is, hogy így elérhetek azokhoz az emberekhez is, akik soha nem olvasnak könyveket, és létrehozhatjuk a kritikus tömeget, amellyel már megtörténhet a kollektív tudatváltás. Amikor integritással követem lelkesedésem forrását, tudom, hogy valóban azon az úton járok, amelyen ebben az életben mennem kell. A film elkészítése hatvannyolc éves koromban nemcsak egy újabb kaland volt számomra, amivel kitölthetem üres óráimat, vagy amellyel újabb rajongókat szerezhetek magamnak, és nem is ez volt a célom vele. Mivel ilyen nagy izgalmat keltett bennem, lényem isteni Forrásától eredő üzenet volt ez, amely így szólt: „Meg kell tenned. A legmagasabb éned követeli meg. Nem szabad figyelmen kívül hagynod.” Most már világosan látom, hogy a lelkesedésem útjelző számomra – ez az igazi énem szava. Amint határozottan elültettem ezt a gondolatot a képzeletemben, és éreztem a jóleső izgalmat, tudtam, hogy az univerzális isteni elme, amelyből eredetileg származom, teljes mértékben támogatni fog. Azt tapasztalom, hogy amikor lelkesedésem nyomába eredek, ez gyakorlatilag egyenértékű azzal, hogy az egész projektet átadom Istennek, és figyelem, ahogy a szinkronisztikus csodák végtelen áradata tökéletesen kibontakozik. Nos, ennek a filmnek az elkészítése elejétől a végéig ilyen akadálytalanul áramlott, mert az egészet átadtuk egy magasabb erőnek, amely összhangban volt velem és minden más készítővel. Mindannyian hallgattunk magasabb önmagunkra, amelyet arról ismertünk fel, hogy izgalmat éreztünk a projekttel kapcsolatban, és az izgalom nyomán tevékenykedtünk. Ahogy most visszanézek arra, ahogyan A váltást fogadták és méltatták, egyre tisztábban látom, hogyan támogatta az univerzum a filmben bemutatott gondolatokat. A filmet rengetegszer vetítették országszerte, és számtalan ragyogó kritikát kapott. Gyakorlatilag saját életre kelt, és azóta is egyre több és több ember életét befolyásolja szerte a világon, minthogy több tucat nyelvre szinkronizálták. Az eredeti lelkesedésem tízmillió nézőt vizionált, akikkel elkezdődhet a fázisátmenet egy spirituálisan felébredt bolygó felé. Most már világosan látom, hogy ez a folyamat elkezdődött, és a látomásomban teljes mértékben támogatnak. Visszanézek arra a napra, amikor Ellen és Portia megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e összeadni őket. Ahogy előadták a kérésüket, eszembe jutott az ebben a könyvben is elmesélt rengeteg történet: képek villantak be Rhodáról, általános iskolás zsidó osztálytársamról; Ray Dudleyról, legjobb barátomról a haditengerészetnél, akit pusztán bőrszíne miatt diszkrimináltak;

a guami civilekről, akiktől származásuk miatt megtagadták a másokat megillető jogokat; és még sok ilyen eset, amit nem soroltam fel ezeken az oldalakon. Nagyon gyakran éreztem hívást arra, hogy kiálljak bizonyos ügyekért, jóval azelőtt, hogy ezek széles körben elfogadottak lettek volna. Ellennek és Portiának őszinte lelkesedéssel azt válaszoltam, hogy megtiszteltetés lenne számomra, ha ebben a szerepben vehetnék részt közelgő esküvőjükön. Mérhetetlen izgalmat és megilletődést éreztem, amiért én végezhetem el ennek a két gyönyörű embernek az esküvői szertartását, akik úgy döntöttek, hogy a világ szeme elé tárják végtelen szerelmüket, és szeretnék, ha ugyanaz a tisztelet és jog illetné meg őket, mint bármely szerelmespárt, szexuális irányultságuktól függetlenül. Soha nem voltam képes megérteni, hogy lehet Isten bármely gyermekével egyenlőtlenül bánni. Teljes bizonyossággal tudom, hogy egy alapvető igazság megtanulásáért és tanításáért vagyok itt, amely élettapasztalatom része volt onnantól, hogy megjelentem a Föld bolygón 1940-ben. Mindannyiunknak dolgoznunk kell azon, hogy másokkal és magunkkal szembeni ártalmas gondolatainktól állhatatosan tartózkodjunk, és egyszerűen nemet mondjunk arra, hogy kritizáljuk, elítéljük vagy ítélkezzünk Isten bármely teremtménye fölött. Világosan látom, hogy mindez természetéből fakadóan része A váltás című filmnek is. Nem véletlen, hogy Portia – aki főszerepet játszott ebben a filmben, sok más fantasztikus sztárszínésszel együtt – azzal az elhatározással hagyta ott a forgatást, hogy segíteni fogja a világot egy isteni szerető tudatosság felé elindulni. Ezt többek közt azzal tette meg, hogy kiállt a nyilvánosság elé szerelmével, és összeházasodott vele. Párja történetesen az egyik legkevésbé ítélkező, legkevésbé kritikus világhíresség, akit valaha is volt szerencsém ismerni és barátomnak mondhatni. Pontosan erről szól ez a film. És pontosan ez az, amiről Portia és Ellen kapcsolata is szól. Életem legfontosabb feladata, hogy elősegítsem ezt a változást ezen a bolygón. Ez volt az egyik olyan esemény, amelynek során részesültem egy újabb nagyszerű kvantumpillanat áldásában, és nem is érkezhetett volna alkalmasabb időben számomra, mint A váltás című film forgatásának kellős közepén.

54. Néhány forgatással eltöltött hónapot követően 2008 őszén visszatérek Mauira, írói szentélyembe. Egy új könyvön dolgozom, amely arról fog szólni, hogyan küszöböljük ki hajlandóságunkat a mentségkeresésre. Ehhez összegyűjtöttem egy listát a leggyakrabban használt kifogásokból, amelyekről úgy gondolom, megakadályoznak minket önmegvalósításunk legmagasabb szintjeinek elérésében. Egész életemben hallottam ezeket a kifogásokat, és gyakran én magam is használtam őket, amikor átmenetileg a vádaskodás útjára léptem ahelyett, hogy felelősséget vállaltam volna az életemért. Olvasok továbbá egy rendkívül stimuláló művet is: egy kitűnő sejtbiológus, dr. Bruce Lipton saját kiadásában megjelent, a Tudat: a belső teremtő című könyvét. Óriási érdeklődéssel olvasom a következőket: „…arra a következtetésre jutottam, hogy a sejttevékenységet mindenekelőtt a környezettel való kapcsolat alakítja, és nem a genetikai kód. […] A tudat tehát megajándékoz minket a szabad akarat nagy adományával, ami azt jelenti, hogy nem vagyunk programozásunk tehetetlen áldozatai.”{16} Hallgatok egy interjút a CNN-en, amelyben a meginterjúvolt férfi azt magyarázza épp, hogy mi volt viselkedésének az oka. A következőket jelenti ki meglehetősen tárgyilagosan: „Lehetetlen volt másként cselekednem, végül is ezeket a géneket hoztam magammal, és mindenki tudja, hogy a génjeit senki sem tudja megváltoztatni. Ezekkel születtünk.” Tudom, hogy magam is hasonló nézetet vallottam abból a téves hitemből kifolyólag, hogy génjeinkből épül fel emberi mivoltunk, és nyilvánvalóan nem lehet sem az elménkkel, sem pedig bármekkora akaraterővel megváltoztatni azt. A genetikai determinizmus korában nőttem fel, és egészen mostanáig soha nem gondolkoztam el azon, hogy esetleg úgy vagyok programozva, hogy egy hatalmas kifogás mögé bújjak, amikor már minden másból kifogytam. Miután elolvastam a Tudat: a belső teremtőt, arra ösztönöztem Reid Tracyt a Hay House-nál, hogy adják ki ezt a rendkívüli könyvet. Elmondom neki, hogy a következő tévéműsoromban szeretném majd az egyik ajándékként bemutatni, amellyel megköszönjük a nézőknek a helyi köztévéállomásnak tett felajánlásaikat. Reid beleegyezik. Nagyon megragad a gondolat, hogy pusztán a hitünk erejével a szó szoros értelmében fizikailag is megváltoztathatjuk a génjeinket, dr. Lipton pedig számtalan tudományos bizonyítékkal támasztja alá forradalmi gondolatát. Ha teljes géntérképünket képesek vagyunk megmásítani pusztán azzal, hogy változtatunk az élet feldolgozásának módján, akkor az összes szánalmas, előszeretettel használt mentségünket el lehet felejteni. Mi lenne, ha úgy nevelnének minket, hogy igazán higgyünk abban a Jézusnak tulajdonított mondásban, amit olyan gyakran idézek: „Istennel minden lehetséges”? És hogy semmi szükség nincs egyetlen kifogásra sem? Összeállítok hát egy listát a leggyakoribb kifogásokból, amelyeket az évek során hallottam terapeutaként, előadóként, médiaszemélyiségként és nyolc gyermek apjaként. Emellett megalkotom a Csak semmi kifogás! paradigmáját, amely hét olyan kérdést tartalmaz, amit a pácienseimnek tettem fel, hogy segítsek nekik belátni, hogy az oly gyakran alkalmazott kifogáskeresés tulajdonképpen csak a felelősség elkerülésének egy módja, amivel vádaskodó mentalitásba váltunk át. A PBS vezérei áldásukat adják az ötletre, hogy felvegyünk egy háromórás adománygyűjtő műsort, amelyben megismertetjük a nézőket ezzel a paradigmával, és megmutatjuk, hogyan alkalmazhatják mindezt a mindennapjaikban. Tudom, hogy ez működik – láttam embereket addigi életük megszokott szokásmintáiból kitörni, miután komolyan elkezdték használni ezt a paradigmát, és én magam is alkalmaztam már a saját életemben, hogy gyerekkorom óta használt kifogásmintákat töröljek ki a gondolkodásomból.

Életünk teljesen megváltozik, ha rendszeresen alkalmazva a Csak semmi kifogás! paradigmát megszabadulunk a tizennyolc tipikus kifogástól, mint például: Nehéz lesz, Ez túl kockázatos, Nem érdemlem meg, Nem engedhetem meg magamnak, Nem vagyok elég okos ehhez, vagy Túlságosan félek ettől. Ezeket mindannyian használjuk, hogy megmagyarázzuk, miért nem vagyunk képesek elvégezni bizonyos dolgokat, amiket ideális esetben meg kellene tennünk. Az igazán nagy mentségeken való felülkerekedés az a terület, ahová az emberek egész életükre hajlamosak beleragadni, az ezen való változtatást tartom a legnagyobb kihívásnak. Mélyen legbelül érzem, hogy még az egész életünkön át tartó önpusztító szokásainkat is el lehet törölni, és nagyon izgatott leszek a gondolatra, hogy másokat is megtaníthatok arra, hogyan lehet ezt könnyen véghezvinni. A tudomány arról tájékoztatja a világot, hogy legdédelgetettebb hiedelmeink, mint a géntérképünk és a tudatalattinkba szorosan beágyazott és régóta tárolt mémek, megváltoztathatók. Ebben a könyvben arról írok, hogyan változtassuk meg önpusztító gondolkodásmintáinkat, és mindezt a saját életemre is alkalmazom. Eszembe jut az a kísérlet az egyetemen, amikor a csoporttársam karján hólyagok keletkeztek pusztán meggyőződésének ereje miatt, és az is eszembe jut, hogyan gyógyítottam meg magam pilonidális cisztámból csupán elmém erejét használva. Most pedig, a Tudat: a belső teremtőben azt olvasom, hogy az elme erejét hogyan lehet arra használni, hogy nemcsak hogy genetikai örökségünkön kerekedhetünk felül, hanem a mémeken és a gondolati vírusokon is, amelyek gyerekkorunktól kezdve gyökeret vertek tudatalattinkban. Azt a kihívást állítom fel magamnak, hogy minden egyes kifogásomtól megszabaduljak, és tanúja legyek saját átalakulásomnak, amit úgy érek el, hogy ezzel az új tudatossággal tekintek számos életemet meghatározó szokásomra. Nagyon gyorsan és hatékonyan írok, megújult lelkesedéssel ez iránt a könyv iránt, amelynek a paradigma címét adom: Excuses Begone! (Csak semmi kifogás!). Bár igazából ismét úgy tűnik, a könyv saját magát írja. Én gyakorlatilag csak csatornaként szolgálok, és egyszerűen lehetővé teszem, hogy a közlés rajtam keresztül áramoljon a lapokra. Az Excuses Begone! című könyvben leírt paradigmát magammal viszem világszerte tartott előadáskörútjaimra és szemináriumaimra. Felhívok néhány embert a hallgatóság soraiból a színpadra, végigvezetem őket ezen a paradigmán, és ámulattal figyelem, hogy a régi szokások hogyan kezdenek ott, mindenki szeme láttára eltűnni. Egy állandóan dühös ember, aki hamar elveszíti a türelmét, elkötelezi magát amellett, hogy mindig emlékezni fog lénye végtelen kedvességű Forrására. Egy nő ott helyben felhagy a dohányzással, és ezt nyilvánosan be is jelenti a színpadon. Egy félénk, harmincas éveiben járó fiatal nő megváltoztatja tudatalatti programozását, és elkötelezi magát amellett, hogy innentől kezdve érvényesíteni fogja önmagát, és nem vállalja fel többé az áldozat szerepét. Egy több mint húsz éve étkezési rendellenességtől szenvedő nő, aki annyira sovány, mintha egy haláltáborból menekült volna éppen, megengedi nekem, hogy végigvezessem a paradigmán, majd elkötelezi magát amellett, hogy ezután egészséges, tápláló ételeket eszik majd, és ott helyben búcsút int régóta használt kifogásainak. Ettől a pillanattól kezdve már nem egy evési rendellenességben szenvedő ember áll a színpadon. Most előreugrunk 2009 júniusára. Az Excuses Begone! háromórás műsorát az egész országban vetítik. Amerikában és Kanadában több millió ember látja, amint ismertetem ezt az arról szóló anyagot, hogyan változtassunk meg bármit magunkban, ami nincs harmóniában azzal, akik lenni szeretnénk, függetlenül attól, mennyire mélyen rögzültek ezek a viselkedésminták, szokások vagy épp betegségek. A műsorra adott reakció minden képzeletet felülmúl. A könyv egyenesen a The New York Times bestsellerlistájának élére repül, csakúgy mint dr. Bruce Lipton könyve, a Tudat: a belső teremtő is.

Világszerte tartok előadásokat a témáról, amikor egyszer csak egy teljesen váratlan ajándékot kapok az univerzumtól – lehetőséget arra, hogy felhagyjak minden kifogással, mivel egy olyan helyzettel kell foglalkoznom, amelyről soha, de soha nem gondoltam volna, hogy belekerülhetek.

Három nappal a PBS-műsorom országos premiere után, 2009. június 4-én, csütörtökön dr. Kepler rendelőjében ülök Kiheiben, Mauin. Egy rutinvizsgálat során levett vérmintám felfedte, hogy krónikus limfocitás leukémiám van, ami egy csontvelőt és vért érintő betegség. Az orvos közli, hogy ezt a betegséget gyógyíthatatlannak tartják, és hogy a későbbiekben minden valószínűség szerint lassan, de biztosan romlani fog az állapotom. Ahogy most visszatekintek a diagnózis közlésének pillanatára, emlékszem, az első reakcióm a sokk volt. Közölték velem, hogy az életem minden bizonnyal komoly változáson fog keresztülmenni: hamarosan erős éjjeli izzadást fogok tapasztalni, gyakran lesznek zúzódásaim, folyamatosan nőni fog a fehérvérsejtjeim száma, és többek közt extrém kimerültséget fogok érezni. El kell majd mennem egy onkológushoz, és fel kell készülnöm a kemoterápia lehetőségére és a csontvelő-átültetésre is. Az életemet tehát újratervezte számomra egy csapat jószándékú orvos, akik kifogások egész seregét ajándékozták nekem, amelyeket arra használhatok majd, hogy megmagyarázzam romló egészségi állapotomat, energiahiányomat, és hogy miért nem vagyok képes életemet a megszokott módon folytatni, a hatalmat adó emberek munkáját végezve, akik megpróbálják az egész bolygót istentudatosabb élőhellyé változtatni. Ugyanazon a napon, amikor szembesültem a leukémia diagnózisával, találkoztam egy nővel, aki ápolónő és gyógyító is volt egyben, és szerette volna, ha természetgyógyász praxisában hivatkozhat a támogatásomra. Pácienseinek kezelése során alkalmazta néhány nemrég megjelent könyvem gondolatait, különösen A szándék hatalmában leírtakat, és azért jött el Mauira, hogy a segítségemet kérje. Amikor elmesélem neki, hogy éppen aznap reggel diagnosztizáltak leukémiával, azonnal felajánlja gyógyító szolgálatait. Most már világosan látom, hogy találkozásunk azon a végzetteli napon, amikor annyira sokkolt a leukémia híre, nem a véletlen műve volt. Pam McDonald a gyógyítóm lett, aki segített, hogy egészségesebb étkezési szokásokat alakítsak ki, hogy szervezetem megkapja mindazt a tápanyagot, amely elősegíti gyógyulásomat. Pam írt egy nagyon fontos könyvet The Perfect Gene Diet (A tökéletes gén-étrend) címmel, amelyhez később előszót írtam, és kutatásai eredményét, valamint az elkövetkező években végzett munkáját számos előadásom hallgatóinak is bemutatta. Ez ismét egy Isten által elrendelt találkozás volt. Majdnem egy egész évet töltöttem írással minden nap, és elkészítettem egy könyvet, amellyel segíteni szerettem volna az embereknek, hogy legyőzzék legmakacsabb kifogásaikat. Írtam arról, hogy képesek vagyunk felülkerekedni bármilyen genetikai örökségünkön, és újraprogramozni tudatalatti elménket, hogy az átírja a legmélyebben beágyazódott kora gyermekkori programokat minden egyes kifogásunk eltörlésével. Én magam pedig arra kényszerültem, hogy leukémiámmal kapcsolatban alkalmazzam is a saját tanításaimat. A Excuses Begone! legelején a következő szavak állnak: „Ennélfogva ennek a könyvnek a címe valójában egy kijelentés önmagad és a magyarázatok azon rendszere számára, amit te magad alkottál. A szándékom az, hogy minden kifogás… távozzon!” Gandhi szavai jutnak eszembe, melyek örökre velem vannak: „Az életem az üzenetem.” És velem is így volt ez – minden, amit valaha is írtam, saját élettapasztalatomból származott.

Hogy megtanultam úrrá lenni nehézségeimen; hogy felülemelkedtem az átlagos életen; hogy túltettem magam azon, hogy elhagytak gyermekkoromban; hogy megkérdőjeleztem a tekintélyt; hogy megszabadultam a függőségeimtől; a kapcsolati problémáim, és a problémák, amelyekkel szülőként kellett szembenéznem… mindezzel a legfőbb Forrás ajándékozott meg engem. Az első néhány hónapban hagytam, hogy testem a vér- és csontvelőrákra érvényes protokoll szerint cselekedjen: elkezdtem bőségesen izzadni éjjelente, egyre több furcsa zúzódást kezdtem észrevenni magamon, egyre könnyebben fáradtam ki. Majdnem egy teljes évre felhagytam a jógázással, és a normális esetben tevékeny és izgalmas életemet felcseréltem olyanra, amit óvatosság és tudatalatti félelem jellemzett. Elolvastam mindent, amit küldtek nekem a leukémiáról, és szinte teljesen elfogadtam az olyan üzeneteket, hogy Ez gyógyíthatatlan, és Egyre súlyosbodik, amelyekkel tele van az orvosi irodalom. Folyamatosan arról beszéltem korábban a tévében, hogy ne legyen kifogásunk arra, hogy miért nem élünk rendkívüli életet. Egy olyan könyvet reklámoztam, amit azzal a szándékkal írtam, hogy megtanítsam másoknak, hogyan száműzzenek bármiféle kifogást, legyen az apró vagy egészen nagy; és mégis, valahogy tudattalanul én magam is éltem ezekkel a kifogásokkal, ahelyett hogy leukémiámat ajándéknak fogtam volna fel, amelyet azért kaptam, hogy segítsen teljesen megértenem az eddig kutatott témáim igazságát, és mindazt, amiről az elmúlt két évben írtam. De hiszen én már igaznak fogadtam el azt, hogy a szó szoros értelmében képes vagyok változtatni a genetikai információn. Helyeseltem az elképzelést, hogy a korábbi programozást meg tudom változtatni. Írásaimban, rengeteg előadásom során és tévéképernyők millióin hirdettem ezeket a radikális gondolatokat. Azonban egy-két rövid pillanat erejéig elfelejtettem, hogy hirtelen az egyik legnagyobb kifogásgyárba kerültem, amelynek neve: Súlyos betegségem van. Most már látom, hogy egy igazság nem rögzül igazán a tudatunkban addig, amíg nem tapasztaljuk meg személyesen is. Az összes kutatásom, írásaim, előadásaim és szónoklataim együttesen sem voltak elegendők ahhoz, hogy megértsem a kifogásmentes életről szóló üzenetet. A leukémia ajándék volt, és mint minden más az életemben, ez is pont a megfelelő időben érkezett. 2009 végén és egész 2010-ben használni kezdtem ezt az ajándékot, és áldásait nemcsak én élveztem, hanem mindenki, aki a tanításaimra nyitott volt. Azóta is folyamatosan alkalmazom az Excuses Begone! paradigmáját önmagamra, és beépítettem azt könyveimbe és előadásaimba is. Magamnak is feltettem a hét kérdést, és a következő rövid válaszokat adtam rájuk: 1. Igaz az a kifogás, hogy rákos vagyok? Nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy a leukémia mindenképp le fog lassítani engem, és abban sem, hogy komolyabbra fordul. Ezért ez a mentség lehet igaz is, és hamis is. Következésképp úgy döntök, hogy nem hiszek el olyasmit, ami ugyanannyi valószínűséggel lehet igaz, mint hamis. 2. Honnan származik az a kifogás, hogy rákos vagyok? Abból a szakadatlan rákkal kapcsolatos adatáradatból, amelyektől hemzseg az orvosi irodalom. Ezeket azonban azok az orvosok írják, akik a rák gyógyításából élnek. Továbbá az internetről. Azokból a dolgokból, amiket hallottam, és így tovább. De a kifogás nem lényem Forrásából érkezik, ami az örök jóllét és az isteni szeretet. 3. Mi hasznom származik abból, ha ezzel a kifogással élek? Ha a „Beteg vagyok” kifogást használom, a könnyebb utat választom: vagyis elkerülhetem azt, hogy foglalkoznom kelljen a jóllétre és a gyógyulásra szolgáló saját belső képességemmel. Nyugodtan hibáztathatom a levegőt, az ételeket, a szüleimet, az ivóvizet és azt a tényt, hogy mindannyian kénytelenek vagyunk rákkeltő környezetben élni. Rengeteg együttérzést kaphatok, és természetesen igazam lehet, ami főnyeremény az ego számára.

4. Milyen lenne az életem, ha nem élnék ezekkel a kifogásokkal? (Ez volt az egyik leghasznosabb kérdés számomra.) Ha nem lenne lehetőségem arra, hogy elhiggyem: valamilyen módon muszáj erőmtől megfosztottnak és inaktívnak lennem e miatt a betegség miatt, akkor kénytelen lennék olyan gondolatokkal foglalkozni, mint például: Vagyok annyira erős, hogy bármilyen döntést én magam hozzak meg. Megvan az a belső képességem és Istennel való kapcsolatom, hogy bármit meggyógyítsak. Életerős ember vagyok, aki rendelkezik mindazzal az elevenséggel és vitalitással, amellyel bármit megtehet, amire figyelmét összpontosítja. 5. Képes vagyok ésszerű okot találni, hogy miért kellene változtatnom? Igen. Nyomatékos igen. Annak a döntésemnek, hogy életemet a „Beteg vagyok” kifogása nélkül élem, van értelme – egyrészt könnyen kivitelezhető, lehetővé teszi, hogy jól érezzem magam, és azt, hogy megmaradjak Istennel való kapcsolatomban. Istennel pedig minden lehetséges. 6. Számíthatok az univerzum együttműködésére, ha meg akarok szabadulni ettől a kifogástól? Igen. És milliószor: igen! 7. Hogyan tudom folyamatosan megerősíteni az új létformámat? Úgy, hogy egy olyan belső tudásra támaszkodom, amely minden kétséget elűz. Ha a legmagasabb énem szerint élek, és tisztelem örök isteni mivoltomat, rendszeres párbeszédet folytatok tudatalatti elmémmel – és ha megálljt parancsolok magamnak, amikor azon kapom magam, hogy készülök előráncigálni a leukémia-kifogásomat, és ehelyett olyan tudatos választ adok, amely teljes összhangban van elkötelezettségemmel, hogy egészséges életet éljek. Többet meditálok, és lecsökkentem a zajszintet életemben. Több időt töltök az óceánban úszkálva és a természetben. A Forrásommal való kapcsolatomat életem első számú kapcsolatává teszem. Rendszeresen alkalmazom a paradigmát. Most, hogy már abban a helyzetben vagyok, hogy tisztábban láthatok, teljesen nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az, hogy írok és előadást tartok arról, hogyan éljünk az Excuses Begone! alapelvei szerint, pontosan akkor történt meg az életemben, amikor Isten azt mondta nekem: „Tessék, itt egy lehetőség, hogy igazán megérthesd ezt az üzenetet. Most ültesd át a gyakorlatba mindazt, amit önmagadról felfedtem neked, és folytasd tovább másokat látványosan szolgáló, elkötelezett munkád.”

55. 2011 tavasza van. Közel két év telt el azóta, hogy leukémiával diagnosztizáltak. Két onkológus is kezel, és rendszeresen ellenőrzik vérem fehérvérsejtszámát. Magasan képzett természetgyógyász barátom, Pam McDonald összeállított nekem egy étrendet, és folyamatos felügyelete alatt azóta eszerint étkezem. Az elmúlt évben orvosaim tanácsára nem látogattam a Bikram jóga órákat sem. Mindennap gyakorlom a Csak semmi kifogás! paradigmát, előadásaimon pedig beszélek betegségemről, hogy példát mutassak arra, hogyan kezelem ezt a helyzetet testemben. Az ABC World News felkapta ezt a sztorit, és tavaly, egy nappal hálaadás után leadták az országos hírblokkban. A műsort követően felhív egy dr. Rayna Piskova nevű szemészorvos, aki a kaliforniai Maderában praktizál. A következőket mondja nekem: – Másodszor is elutazom Brazíliába, hogy meglátogassam Isten Jánosát. Nagyon szeretném, ha Ön is velem jönne Wayne, valamiért nagyon fontosnak érzem, hogy ezt megtegye. Ez az Isten Jánosa nevű ember több mint negyven éve gyógyít a brazíliai Abadianiában. Emberek milliói sereglenek ide, ebbe az aprócska faluba a világ minden tájáról, hogy ez az egyszerű ember – akinek műtétjeit tulajdonképpen a testén keresztül dolgozó entitások végzik – meggyógyítsa őket. Hallottam már Isten Jánosáról, és a csodálatos gyógyításairól szóló történeteket is ismerem, mert nyolc évvel ezelőtt a feleségem, Marcelene kétszer is felkereste őt, sőt meg is kérték, hogy segédkezzen az egyik gyógyító foglalkozáson. Régóta gondolkodom, hogy én is elutazom oda, hogy személyesen találkozzak ezzel az egyedülálló emberrel, és közelebbről is megnézzem ezeket a csodákat. Ez a végtelenül egyszerű ember egy dolgot mindig leszögez: „Senkit sem én gyógyítok meg, Isten az, aki gyógyít, és végtelen jóságában megengedi, hogy az entitások meggyógyítsák és vigasztalják testvéreimet. Én csupán a hangszer vagyok Isten kezében.” Míg nagyon sok ember meglehetősen szkeptikus ezzel a brazíliai csodatévő emberrel kapcsolatban, én eljutottam arra a pontra az életemben, amikor elmém már minden lehetőségre nyitott. Fontolgatom tehát, hogy elutazom Raynával Brazíliába, mégis úgy döntök, hogy a közelgő könyvleadási határidők miatt nem megyek. Ő azonban küldetésének érzi, hogy segítsen nekem a gyógyulásban, és bonyolult szervezkedésbe kezd, hogy én is részesülhessek távgyógyításban. Azt állítja, hogy szinte megszállottja az ügynek, mert annyira biztos abban, hogy nekem mindenképp meg kell tapasztalnom ezt az isteni eredetű gyógyulást, amit kizárólag ez az egyetlen ember képes elvégezni abban a parányi faluban Abadianiában. FedEx-szel küld nekem megszentelt gyógynövényeket és áldott vizet, mellékelve a használatukra vonatkozó instrukciókat. Utasít, hogy egyem meg a gyógynövényeket, öltözzek csupa fehérbe, és fényképeztessem le magam négy különböző szögből, hogy Isten Jánosa jól láthasson engem. Miután elküldtem a fotókat e-mailben, Rayna azt válaszolja, hogy a műtétet 2011. április 21-én este végzik el rajtam – ami történetesen anyám kilencvenötödik születésnapja. Az utasításnak megfelelően aznap este megiszom a szentelt vizet, békésen meditálok, majd tíz órakor tiszta fehérbe öltözve aludni térek. Reggel Rayna telefonhívása ébreszt, akin velem egy időben végezte el a műtétet Isten Jánosa, csak rajta ott, a helyszínen. Lelkemre köti, hogy mindenképp maradjak ágyban, és aludjak a következő huszonnégy órában – egyáltalán, kezeljem úgy ezt a távgyógyítást, mintha fizikailag is elvégeztek volna rajtam, mondjuk egy epeműtétet. Hallom Rayna hangján, hogy komolyan beszél, de mégsem hallgatok rá. Teljesen jól érzem magam, és egyáltalán nem tűnik úgy, hogy bármiféle műtéten átestem volna az éjjel. Hiszen még az is

előfordulhat, hogy a gyógyító entitások nem találtak meg, mivel Isten Jánosa Brazíliában van, ami ugyebár hétórás időeltolódást jelent. Elhatározom, hogy megszokott kilencvenperces sétámra indulok. Kilépek a házból, de alig megyek pár száz métert, amikor összeesem. Csak két gyermekem segítségével tudok visszamenni a hálószobámba. Besegítenek az ágyba, és a következő huszonnégy órát végigalszom, pontosan úgy, ahogy Rayna utasított. Rendkívül kimerültnek és gyengének érzem magam. Ahogy múlnak a napok, influenzához hasonló tüneteim lesznek: váladékot köhögök fel, és egy kis levesen kívül semmi mást nem tudok magamhoz venni. Ez az állapot egy teljes hétig tart. Nem végzek semmilyen testmozgást, se úszni, se sétálni nem megyek – egyszerűen csak egy láthatatlan és számomra felfoghatatlan méreganyagtól szabadul meg a testem. Rayna ismét telefonál, és közli, hogy április 28-án, csütörtökön, pontosan egy héttel a távműtét után egy újabb procedúrán, az úgynevezett „varratszedésen” fogok átesni. Természetesen nincsenek fizikai varrataim, ahogy egyébként egy valódi műtétnél sem lennének vérrák gyógyításának esetén. Április 27-én este tizenegy órakor tehát magamhoz veszem az Isten Jánosa által megszentelt gyógynövényeket és vizet, és teljesen fehérbe öltözötten lefekszem. Nagyon gyenge vagyok, és kissé lesoványodtam, mivel egy hete nem ettem szilárd ételt, és meglehetősen rosszul is voltam. Másnap reggel ébredéskor azonban teljesen másképp érzem magam, mint eddig bármikor. Elsőként azt veszem észre, hogy vadonatúj karórám nem működik. Nagyon furcsállom, mert ez egy precíziós óra, ami garantáltan pontos, és soha nem romlik el. Kilépek a hálószobámból, hogy üdvözöljem lányomat és fiamat, és amikor meglátom őket, elönt a mély, feltétel nélküli szeretet mindkettejük iránt. Kitárom feléjük karjaimat, és elmondom nekik, mennyire szeretem őket. Sands és Serena rám néz, és azt kérdi: – Apu, belőtted magad? Gyakorlatilag nincs pupillád, és a bal szemeden mintha lenne egy horzsolás. Úgy érzem, mintha tiszta szeretetből állnék. A növényeim is színtiszta szeretetnek tűnnek. Az óceán hív, hogy ússzam benne – mintha folyékony szeretet lenne. A gyermekeimet angyaloknak látom. Erősnek, egészségesnek, éhesnek érzem magam, és sütkérezem ebben az áldott állapotban. Fogalmam sincs, mi történt tegnap éjjel a hálószobámban. Csak annyi bizonyos, hogy a világot és benne mindent és mindenkit teljesen másnak látom, mint eddig. A „varratszedésem” óta eltelt minden egyes napon eksztázisban érzem magam. Egy korábbi bosszantó, vitás ügyemet mintha a szél fújta volna el, és most már csupán szeretetet érzek ez iránt a látszólagos ellenségem iránt. Megújult energiával sétálok és úszom, olyan erőt érezve, amit soha addig nem tapasztaltam – főleg azóta nem, hogy közel két évvel ezelőtt megállapították nálam a leukémiát. Alig több mint egy hét telik el, és elérkezik 2011. május 10-e – a hetvenegyedik születésnapom. San Franciscóban vagyok épp, hogy befejezzem a My Greatest Teacher (A legnagyobb tanítóm) című filmemet, amely annak története, hogyan találtam meg apám sírját Biloxiban, Mississippiben, és hogyan voltam képes kommunikálni vele és megbocsátani neki. Kora reggel van, hotelszobámban ülök az ágyon és meditálok. Hirtelen az az erős érzésem támad, hogy tennem kell valamit: a feltétel nélküli szeretet csatornájává kell válnom. Felmarkolok egy köteg ötvendolláros bankjegyet, és kisietek a St. Francis Hotelből, majd a születésnapom jó részét azzal töltöm, hogy szeretetet és pénzt árasztok a hajléktalanokra. Foghíjas, elképzelhetetlenül szutykos férfiakat ölelgetek, szeretettel és odaadó figyelemmel hallgatom problémáikat. Szeretetemből nem maradnak ki a pirinyó madarakhoz hasonló hajléktalan asszonyok sem, akik a Union Square kukáit fésülik át tüzetesen, hátha értékes kincsre bukkannak: egy üres üdítősdobozra vagy egy elhajított műanyag flakonra. Észre sem veszem a

higiénia teljes hiányát; csak és kizárólag a megmutatkozó Istent látom a kiüresedett, teljes reménytelenséget sugárzó tekintetekben. És annyira, de annyira eltelek szeretettel mindegyikőjük iránt, amikor megérintem őket. Az összes pénzt szétosztogatom, majd visszatérek hotelszobámba, és az ágyra rogyva zokogni kezdek a hálától mindazért, amit aznap megtapasztaltam. Hetvenegy életévem alatt mind közül ez a legemlékezetesebb születésnapom. Húsz nap telt el a láthatatlan „varratok” eltávolítása óta, május 18-a van. Meditációs fotelemben ülök, és egyszer csak hallok egy távolról hangzó belső hangot: Ma ne menj sétálni. Most már elkezdhetsz jógázni. Láthatóan sokkol, amit hallok. Majdnem egy éve már, hogy orvosaim tanácsára abbahagytam a Bikram jóga gyakorlását. Azon nyomban felkelek a fotelből, elhajtok megszokott jógastúdiómba Mauin, majd végigcsinálom a kilencvenperces foglalkozást, minden egyes ászanát elvégezve mindkét oldalra. Érzem, hogy izmaim kissé berozsdásodtak, de lelkem mélyéig hatol az izgalom, amiért képes vagyok újra gyakorolni, amit annyira szeretek – a kilencvenpercnyi intenzív jógázást. Ismét lelkesedésem irányát követem, és teljesen eltölt az isteni szeretet energiája.

Az előző fejezetben röviden átfutottam a Csak semmi kifogás! paradigmájának hatodik kérdését: Számíthatok az univerzum támogatására, ha meg akarok szabadulni régi rossz szokásaimtól? Ahogy most újra megvizsgálom azokat a csodálatos eseményeket, amelyek oda vezettek, hogy Isten Jánosa, illetve a rajta keresztül dolgozó entitások meggyógyítottak, fény derül egy alapvető igazságra. Amikor energiáinkat arra irányítjuk, hogy eredeti természetünk szerint éljünk, és a Lao-ce által körvonalazott négy legfontosabb erényt gyakoroljuk, amelyek a következők: (1) minden élet tisztelete, (2) eredendő őszinteség, (3) gyengédség és (4) támogatás, akkor összhangba kerülünk lényünk egyedüli Forrásával, és számíthatunk az univerzum támogatására. Ez a négy erény nem külsőleg ránk erőltetett dogma, hanem eredeti természetünk része. Most már tisztán látom, hogy Isten Jánosával való tapasztalatom és a csodálatos eredmények, amelyek ezeket a különös történéseket követték, mind azt a célt szolgálták, hogy olyan változásokat vigyek végbe életemben, amelyek révén sokkal istentudatosabb állapotba kerültem. Ismét bebizonyosodott számomra az Újtestamentumban található, már korábban említett mondás igazsága: „Istennel minden lehetséges.” És ez alól semmi sem kivétel, még egy gyógyíthatatlannak vélt betegségből való teljes felépülés sem. Dr. Rayna Piskova ragaszkodása ahhoz, hogy találkozzam ezekkel az entitásokkal Isten Jánosán keresztül, valóban isteni beavatkozás eredménye volt. Szorosan kapcsolatban állt ez azzal, hogy ragaszkodtam a négy alapvető erényhez, amikor megtettem azt a változtatást, hogy sokkal inkább a Csak semmi kifogás! perspektívájából kezdtem élni az életem. Világosan látom most már, hogy a leukémia megjelenése életemben lehetőség volt számomra, hogy képes legyek – saját példámon keresztül – megtanítani másokat, hogyan éljenek kifogásoktól mentesen és isteni szeretetből. Tudom, hogy Rayna állhatatosságát, amellyel ragaszkodott ahhoz, hogy megtapasztaljam ezt az élményt, egy mindkettőnknél nagyobb erő ösztönözte. Egészen biztosan tudom, hogy így volt, mert Rayna később bevallotta nekem, hogy egyszerűen lehetetlenség volt figyelmen kívül hagynia égő vágyát, hogy mindenképp rávegyen engem, hogy személyesen tapasztaljam meg ezeket a gyógyító entitásokat. Öt hónappal a távgyógyításos élményemet és az átélt vitalitást követően meghívtak a New

York-i Omega Intézetbe, Rhinebeckbe, hogy részt vegyek egy négynapos összejövetelen, ahol Isten Jánosa személyesen is jelen lesz. Naponta mintegy ezerötszáz, teljesen fehérbe öltözött ember sorjázott el előtte, és az entitások különböző spirituális beavatkozásokat végeztek el rajtuk. Engem is beállítottak a sorba a többiekkel együtt, minden ceremónia nélkül. Amikor megálltam Isten brazíliai embere előtt, csak egy voltam az emberek hosszú sorában. Ő rám emelte tekintetét, és csak ennyit mondott portugálul: – Ön jól van. Három szó, ami átáramlott rajtam, a mély öröm és a hála könnyeit csalva szemembe. Később Isten Jánosa meghívására az úgynevezett „áramlatszobában” ülök, és magamba szívom azt a szeretetteljes energiát, amely átjárja az egész konferencia-központot. Debbie Ford, régi barátom és kollégám a mellettem lévő kabinban van. Azért jött el, hogy ő is részesülhessen ebben a spirituális műtétben, mivel hosszú évek óta szenved egy őt nagyon legyengítő, ritka rákbetegségben. Naponta jó néhányszor meglátogatom a fülkéjében, miután őt is kezelték az entitások, és mesélek neki bámulatos gyógyulásomról. Bár nagyon gyenge, látom a szemében, hogy érzi: valami egészen csodálatos dolog történik vele, és nagyon boldogok vagyunk, amiért úgy döntöttünk, eljövünk ide. Még nagyobb örömet okoz azonban az a tény, hogy tanúja lehetek, hogy ez a gyönyörűséges lélek megkezdte a folyamatot, amelynek során hagyja, hogy a teste meggyógyuljon betegségének pusztításából. Másnap reggel, miután azokat a szavakat hallottam az Isten Jánosán keresztül tevékenykedő entitásoktól, felkérnek, hogy beszéljek a találkozón részt vevő összes ember előtt egy hatalmas sátorban. Végignézek a fehérbe öltözött emberek tengerén, mesélek nekik élményemről, és arról, mit mondtak nekem előző nap az entitások, és ott a színpadon megújult lelkesedéssel elkötelezem magam amellett, hogy minél több emberrel osszam meg ezt az ajándékot, hogy segítsek nekik elérkezni egy istentudatosabb szintre, ahol felkérhetik az egyetlen univerzális elmét a velük való együttműködésre. Régen elkezdtem már hinni abban a gondolatban, amit A csodák tanításában olvashatunk: csak két érzelem létezik valójában – a félelem és a szeretet. Amikor a félelem uralkodik szívünkben, nem marad hely a szeretet számára; amikor pedig szívünk szeretettel van tele, akkor a félelem számára nincs hely. Ahogy most már tisztább elmével tekintek vissza arra, amit a „varratszedés” utáni reggelen tapasztaltam, teljesen világos számomra, hogy azok az isteni gyógyító entitások egyfajta mágikus szeretettel töltötték meg tudatomat, és ennek eredményeképp már nem maradt ott hely többé a félelemnek. Soha azelőtt nem ismertem igazán olyan minden és mindenki iránt érzett szeretetet, amely annyira átitatta egész lényemet. Pusztán a leukémia szó annyira negatív előjelű, hogy valószínűleg emiatt tettem magamévá némi nyugtalanságot, amit az okozott, hogy tudtam: véremben rákos sejtek ezrei keringenek. A „varratszedés” utáni első napon odasétáltam a hűtőhöz egy alkoholmentes sörért, amit akkor már jó ideje mindennap megittam. Bár alkoholt már évek óta egyáltalán nem fogyasztottam, még mindig élveztem az alkoholmentes sör ízét – ezen a napon azonban valami azt súgta, hogy nem kellene meginnom. Abban a pillanatban elhagytam ezt a régi szokásomat, és azóta sem támadt kedvem arra, hogy ezt az italt a testembe töltsem. A távgyógyítás élménye arra ösztönzött, hogy egészséges módokat találjak önmagam szeretésére, és törődjek magammal, és még most sem tudom, miért nem érzem többé úgy, hogy az alkoholmentes sör fogyasztása egészséges szokás. Most már bizonyosan tudom, hogy ezt a tapasztalatot egy nálam hatalmasabb erő vezényelte. Mindig is kijelentettem magamnak, hogy tanár vagyok, és ezt a tapasztalatot sok egyéb csodálatos eseménnyel együtt azért kaptam, hogy másokat szolgáljak és támogassak. Többé már nem mondom ezt: „Leukémiás vagyok”, amit pedig rutinszerűen mondogattam sokáig, miután

megtudtam a diagnózist. Ehelyett minden áldott napot azzal a kijelentéssel kezdek, amit az entitások mondtak, amikor Isten Jánosa előtt álltam: „Jól vagyok. Sőt, a legkitűnőbb egészségnek örvendek.” Megtanultam azt a két szót, hogy Én vagyok, a legnagyobb tisztelettel használni. Ez Isten neve, amelyet felfedett Mózes második könyvében (3,14). Nem használok semmilyen külső dolgot, vagy a foglalkozásomat önmagam meghatározására. Egészségi állapotomat sem egy orvosi leletben található szám alapján ítélem meg. Nem tulajdonítok jelentőséget többé az efféle adatoknak. Erősnek érzem magam, egészségesen étkezem, mindennap elegendő testmozgást végzek, és rendszeresen meditálok, ami lehetővé teszi számomra, hogy tudatos kapcsolatban maradjak Istennel. Ma már tisztán látom, hogy mindig számíthatok Isten segítségére, és meggyőződésem, hogy mindenki megteheti ugyanezt. A félelmem megszüntetésével lehetővé tettem, hogy az isteni szeretet eltöltse belső tudatosságomat. És ez a szeretet – amelyet oly erőteljesen érzek én magam is attól az áprilisi naptól kezdve, amikor megtapasztaltam a távműtét teljes hatását – volt az, ami meggyógyított. Nem kell máshol keresnem ezen kijelentéseim érvényességét: Jól vagyok, Tökéletesen egészséges vagyok. Most már világosan látom, hogy saját én vagyok jelenlétem az, ami igazán vagyok, és ami meghatározza egészségi állapotomat. Az a dolgom, hogy minden egyes nap ez iránt az én vagyok jelenlét iránt érzett mély hálával éljek. És az is a feladatom, hogy tanítsam mindazokat az embereket, akik hajlandók meghallgatni az üzenetet, hogy ők maguk is rendelkeznek ezzel a láthatatlan isteni én vagyok jelenléttel – ez valódi lényegünk –, bízniuk kell ebben, és minden egyes nap a nagyrabecsülés emelkedett állapotában kell maradniuk. A szúfik azt tanítják, hogy amikor egy kertben sétálgatva megszúrja lábunkat egy tüske, ne feledjünk el köszönetet mondani neki ezért. És én a leukémia tüskéjének, amely közelebb hozott engem saját én vagyok jelenlétemhez és Isten mindent tudó elméjéhez, teljes szívemből mondok háromszorosan köszönetet. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

56. Egy kis könyvecskét olvasok, amely ugyanolyan megvilágosító tudatosságot teremt bennem, mint negyven évvel ezelőtt dr. Albert Ellis könyve, az A Guide to Rational Living. A könyv huszonhét rövid fejezetét olvasva mindvégig az az érzésem, hogy azt üzenik nekem: Nagyon fontos mondanivalója van számodra ennek a könyvnek – figyelj oda nagyon, és készíts jegyzeteket. Nagyon tetszenek például ezek a legutolsó fejezetben olvasható szavak: „A teremtés egészében, az örökkévalóságban, végtelen lényed minden birodalmában a legcsodálatosabb tény az, amit a könyv első fejezetében is hangsúlyoztunk: Te magad vagy Isten; te magad vagy a vagyok, aki vagyok.” E könyvecskét, melynek The Power of Awareness (A tudat hatalma) a címe, Neville Goddard írta, aki Neville írói álnéven összesen tíz könyvet írt. Mintha mágnes lenne ez a könyv – beleolvasok, majd leülök, és néhány mondat után megállok, hogy végiggondoljam az olvasottakat, írok néhány sornyi jegyzetet, aztán megpróbálok mással foglalkozni, csakhogy a könyv folyamatosan értem kiált, és arra sürget, hogy ismét vegyem a kezembe. Több könyvvel jártam már így életem során, és amikor ez történik, tudom, hogy egy titokzatos erő azt tudatja velem, hogy ez élettervem része – dharma, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. 2010 novemberére meghallgattam Neville számos előadásának hanganyagát, és négyszer olvastam át alaposan a The Power of Awarenesst. Karácsonyi ajándékként mind a nyolc gyermekemnek rendelek belőle egy-egy példányt, és arra biztatom őket, hogy alaposan tanulmányozzák át azt a radikális gondolatot, hogy: „A képzelet teremti a valóságot.” Megkérem őket, hogy meséljék majd el, mi a véleményük a könyvről, miután befejezték az olvasást, és idézem nekik Neville egyik legnagyobb hatású mondatát: „Tégy úgy, mintha már most az lennél, aki szeretnél lenni, és a feltételezésed, bár jelenleg nem tűnik igaznak, ha sokáig fenntartod, ténnyé sűrűsödik.” Gyermekeim mindegyike nagyjából hasonlóan reagál a könyvre, lényegében így: „Köszi apu, megpróbáltam elolvasni, de mindig elakadtam, újrakezdtem, de végül feladtam. Túlságosan mély olvasmány ez – túlságosan összezavaró.” Számomra Neville Goddard szavai továbbra is felvillanyozó erejűek, ahogy bámulatos könnyedséggel magyarázza el, hogy gondolataink teremtik a világot, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Majdnem megszállottan vágyom arra, hogy tanításait egész világunk számára hozzáférhetőbbé és érthetőbbé tegyem. Elhatározom, hogy írok egy könyvet Beteljesült kívánságok címmel, és elkészítek egy tizedik adománygyűjtő műsort, hogy minél szélesebb körben megismertethessem azokat a hatalmat adó gondolatokat, amelyeket Neville könyve elindított bennem. Úgy érzem, hogy ez közelebb vihet a kollektív tudathoz, és talán elindíthatja annak gyorsabb megváltozását. Mindig is ez volt a feladatom, hogy a meglehetősen elvont és gyakran bonyolult gondolatokat mindenki számára érthető és befogadható módon leegyszerűsítsem, és így minél több emberhez eljussanak. Érzem, hogy ez az, amit dr. Maslow hagyományozott rám a halálakor – hogy az átlagemberrel is megismertessem a mindannyiunkban ott szunnyadó önmegvalósításban rejlő erőt. Neville 1972. október 1-jén hunyt el, pontosan akkor, amikor megkezdtem írói karrieremet; most, mintegy negyven évvel a halála után könyvei és előadásainak anyaga felébresztik a bennem megbúvó kíváncsiskodót. Mostanra már, negyven könyvvel a hátam mögött, a Neville által ismertetett gondolatok úgy pörögnek bennem, mint egy kitörni készülő ciklon, amelyet muszáj szabadjára engednem. Elkezdem tüzetesen átolvasni az Újtestamentumot, különösen odafigyelve Jézus szavaira, aki elénk tárja a következő isteni bölcsességet: Mi mindannyian Isten vagyunk. Legmagasabb

énünk Isten; ez színtiszta lényegünk. Istentől eredünk, és mi magunk is Isten vagyunk – csupán le kell győzni azt a számtalan elmevírust és vallási dogmát, amely el akarja velünk hitetni, hogy márpedig ez istenkáromlás és teljes képtelenség. Azután a felemelkedett mester, Saint Germain Én vagyok értekezések című művében merülök el teljesen, és érzem, ahogy olvasásakor mindent elsöprő izgalom támad bennem, ahogy ráébredek, hogy ez a két szó: Én vagyok, tulajdonképpen nem más, mint Isten neve, ahogy az Mózes második könyvében is olvasható, és hogy amikor kiejtem ezeket a szavakat, tulajdonképpen Isten nevére utalok. Hat hónapon belül ötödjére is elolvasom a The Power of Awarenesst. Nagy lelkesedéssel tervezem, hogy ezeket az erőteljes tanításokat alkalmazni kezdem saját életemre, tehát minden egyes nap visszavonulok írói szentélyembe Mauin, és teljesen feloldódom bennük. Kezdem megérteni, hogy a legnagyobb ajándék, amit az ember kaphatott, nem más, mint a képzelet. Azzal, hogy egy célt elhelyezek a képzeletemben, és én vagyok istentudatú állításként hosszasan ott tartom, bármilyen célt képes vagyok elérni – és mindenki más is. Csak annyi kell ehhez, hogy már most, a jelenben is úgy érezzük magunkat, mintha a kívánságunk teljesült volna. Kijelentem magamnak, hogy Jól vagyok, tökéletesen egészséges vagyok, és az univerzum válaszként olyan energiát küld, amely összhangban áll a képzeletembe szorosan rögzített én vagyok kijelentésemmel. Tudatomat eltölti az eksztázis érzése. A kezem ezúttal is szinte magától mozog, az üres oldalakra ömlenek a szavak, fogalmam sincs honnan vagy hogyan. Ismét hangszer vagyok Isten kezében. A fejezetek egyre csak áradnak a papírra, és imádom az automatikus írásnak ezt az érzését. Neville művének öt legfontosabb tanításáról írok, legalábbis amelyeket a legfontosabbaknak tartok, továbbá írok Uell S. Andersen és Saint Germain munkásságáról is. Mindeközben csodák történnek körülöttem nap mint nap. Beszélek produceremmel, Niki Vettellel, és a PBS vezérei áldásukat adják egy háromórás adománygyűjtő műsor tervére. A következő néhány év során országszerte vetíteni fogják, így több millió emberhez juthat el, amit olyan izgatottan szeretnék megosztani velük. Nem hagyom, hogy az Istenről eltérő nézeteket valló emberek esetleges kritikájától való félelmem meggátolhasson abban, hogy a számomra fontos közlendőt kifejezzem. Tanulmányozom Jézus szavait és számtalan én vagyok kijelentését. És nem változtatom meg mondandómat akkor sem, amikor ténylegesen felvesszük ezt a tizedik PBS-műsort. Elérkezik 2012 márciusa. Az új tévéműsort, a Beteljesült kívánságokat az Egyesült Államok és Kanada gyakorlatilag minden részén vetítik. A műsor összesen több mint tizennyolcmillió dollár támogatást szerez az amerikai köztelevíziónak, és ezzel minden eddigi, 1998 óta készített műsorom összegyűjtött adományának összegét kétszázmillió dollár fölé emeli. A Beteljesült kívánságok című könyvem a The New York Times bestsellerlistájának élére kerül, és több millió embertől kapok levelet, akik mesélnek nekem az életükben bekövetkezett számtalan csodáról, amióta könyvem spirituális üzeneteit alkalmazzák. Néma hálaimát mondok Neville zsenialitásáért. Ő volt az, aki a Zsoltárok könyvének „Istenek vagytok” kijelentését (82,6) az emberi lét szó szerinti igazságának vette. Neville összes tanítását figyelmesen elolvastam – különösen azokat, amelyek a tudat hatalmáról szóltak –, valamint tanulmányoztam Jézus szavait, és Saint Germain tanításait is, és mindent elkövettem, hogy mindezeket az isteni üzeneteket mindenki által könnyen érthetővé, és a modern korban is alkalmazhatóvá tegyem. Hatalmas büszkeséggel és izgalommal figyelem az ezekre a tanításokra – tehát annak tudatára, hogy Isten nem rajtunk kívül álló fogalom, hanem belső tudatosság – érkező elképzelhetetlen mértékű pozitív reakciót. Ha az egón túllépve megértjük, hogy egyek vagyunk Istennel, vágyaink megnyilvánulása

nem csupán valószínű, hanem egyenesen garantált. Nagyon nagy áldásnak érzem mindezt, és annyira büszke vagyok, amiért belső késztetésem arra ösztönzött, hogy olvassam, majd újra és újra elolvassam, tanulmányozzam és átültessem a gyakorlatba ennek a világosan érthető és karizmatikus tanítónak a szavait. Neville képes volt jobban megragadni a kreatív elme elvének egyértelmű logikáját, mint az ő idejében bárki más. Művei ismételten felbukkantak az életemben az elmúlt két évben, hogy figyeljek rájuk oda, tanulmányozzam őket alaposan, és gondolatait ismertessem meg a lehető legszélesebb közönséggel. A Beteljesült kívánságok ezen tanításai magukban hordozzák a mennyország földi megvalósításának hatalmát.

Többször idéztem már azt a buddhista mondást, hogy „amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a tanár is”. Életünk minden tapasztalatának, még a fájdalmasaknak is valódi és fontos céljuk van lelkünk útján, még akkor is, ha ezt esetleg nem látjuk át történésük idején. Ma már világosan látom, hogy Neville gondolatai pontosan akkor érkeztek el hozzám, amikor készen álltam arra, hogy a magasabb tudatosság és a spiritualitás elveit a legmagasabb szinten tanulhassam és taníthassam. Legkorábbi írásaimban, mint már említettem, soha nem használtam ezeket a szavakat: Isten, spiritualitás vagy magasabb tudatosság. Mégpedig azért, mert akkoriban más készenléti szinten álltam. Azok a tanárok, akikre akkor szükségem volt, segítettek nekem, hogy a motiváltságról és a személyiségfejlődésről szóló üzeneteimet eljuttathassam az emberekhez. Ahogy azonban készenlétem szintje egyre magasabbra emelkedett, egyre magasabb spirituális tudatossággal rendelkező tanítók kezdtek megjelenni. Ahogy most visszatekintek minderre, látom, hogy karrierem már akkor elkezdődött, amikor csupán egy árvaházi kisfiú voltam. Látom mindazt a változást, ami középiskolás éveim alatt, a tengerészetnél, kíváncsi, tudásszomjas egyetemi diákként, fiatal, pályakezdő tanárként, egyetemi professzorként, és több mint négy évtizeden át sokkönyves íróként, és a világon több millió emberhez beszélő előadóként végbement bennem. Mostani nézőpontomból visszatekintek minderre, és látom a mintákat ifjúkoromtól kezdve egészen mostanáig, amikor hetvenes éveimet taposom. Hosszú utazás volt ez, és az általános motívum most már világosan kirajzolódik. Amikor megéltem bizonyos helyzeteket, még nem láttam meg, hogyan vezet minden egyes lépés az istentudat egyre magasabb lépcsőfokára. Onnan, hogy soha nem használtam, sőt még csak fel sem merült az olyan szavak használata, mint Isten, magasabb tudatosság vagy spiritualitás, lassan elkezdtem bevezetni őket könyveimbe és előadásaimba. Fokozatosan eljutottam arra a szintre, ahol már nyitott voltam arra, hogy az Istennel való kapcsolatról írjak, a következő lépés pedig az volt, hogy ráébredtem: hasonlóak vagyunk Istenhez. Neville Goddardtól és Saint Germaintől megtanultam annak végtelen bölcsességét, hogy legmagasabb énünkből éljünk – vagyis Isten részeként. Hűha! Micsoda utazás! Így utólag visszatekintve minderre felfigyelek arra, hogy tizenöt évvel azelőtt, hogy megírtam a Beteljesült kívánságokat, megírtam a Manifest Your Destiny című könyvet. Ez akkori felkészültségem szintjét mutatta. Átalakulásom elején jártam még, amely onnan indult, hogy pszichológián és motiváción alapuló írásokat írtam, és afelé haladtam, hogy a spiritualitás és a magasabb tudatosság tanulója és tanítója is voltam egyszerre. 1996-ban figyelmem középpontjában még az állt, hogyan szerezhetjük meg azt, amit akarunk, hangsúlyozva, hogy

amikor az ember megtanulja a manifesztáció alapelveit, és használja kilenc fontos alkotóelemét, akkor képes lesz valóban teremteni. A manifesztáció mind a kilenc alapelve lényeges ahhoz, hogy olyan életet élhessünk, amelyben képesek vagyunk bármit bevonzani, amit csak akarunk. Tizenöt évvel később fokozatosan elmozdultam az istentudatosság területei felé. A Beteljesült kívánságokban körüljárt manifesztáció a saját kutatásaimra épül, Saint Germain, és különösen Neville Goddard tanításai alapján. Ez már nem arról szól, hogy bizonyos alapelveket gyakorolva kapod meg azt, amit akarsz. A Beteljesült kívánságok fő mondanivalója az, hogy a spiritualitás nem arról szól, hogy megnyilvánítod, amit akarsz, hanem arról, hogy megnyilvánítod azt, aki vagy. Tudom, hogy az anyagi dolgok iránti minden vágyam a hiánytudatból ered. Világosan látom, hogy máris teljes és egész vagyok, és a megnyilvánítás folyamata igazából arról szól, hogyan váljak mindazzá, aki sorsom szerint lennem kell – tehát hogy szerezhetem vissza isteni mivoltomat, Forrásommal való kapcsolatomat. A valódi manifesztáció az istentudat megéléséről szól. Ha nap mint nap minden élőlény iránt szeretetteljes, békés gondolatokkal telve éljük életünket, a tudatosságnak ezen útja a legteljesebb békéhez vezet. Ez volt az, amit hozzá kellett tennem tizenöt évvel korábbi, manifesztációról írt könyvemhez. Ha úgy gondolkodom és cselekszem, mint a teremtő Forrás, akkor túllépek az egónak azon a vágyán, hogy egyre több fizikai dolgot teremtsen, és megértettem azt is, hogy nem azt nyilvánítom meg, amit akarok, hanem azt, aki valójában vagyok. Ha összhangban maradok a Taóval vagy más szóval Istennel, avagy az isteni elmével, az univerzum teremtő Forrásának minden erejére szert teszek. Ez a legfelsőbb énem. Ez Isten – és amikor így élek, én vagyok. Most már azt is világosan látom, hogy Saint Germain és Neville tanításai iránti csodálatomat egy titokzatos erő irányította, amely azt akarta, hogy megértsem: csak akkor vonzhatjuk be azok spirituális útmutatását, akik már elhagyták ezt a földi létet, ha összhangban vagyunk az istentudattal. Amikor felhagyunk az ítélkezéssel, a kritizálással, mások elítélésével és mindenféle ártó gondolattal, a magasabb tudatosság angyalai felismerik önmagukat bennünk – akiket tiszta szeretetben teremtettek –, és az univerzum összejátszik, hogy megnyissa az ajtókat a bőség és a tökéletes boldogság előtt, amelyeken azelőtt hiába kopogtattunk. Most már tisztán látom, hogy minél inkább isteni szereteten alapuló életet élünk, annál több segítséget kapunk nem fizikai Forrásokból. Az ebben rejlő üzenet most már teljesen világos számomra. A lélek legmagasabb szintű látomásában felébred egy angyal, tehát használjuk képzeletünket úgy, hogy az maradjon teljes összhangban az isteni szeretettel. Nem arról van szó, hogy a 2012-es Beteljesült kívánságok hátterét alkotó erőteljes tanítások ismeretlenek vagy hozzáférhetetlenek lettek volna számomra tizenöt vagy akár öt évvel korábban – hogy kihez mikor jut el valami, az mindig inkább felkészültség kérdése. Sokkal nyitottabbá váltam arra a gondolatra, hogy a spirituális útmutatás mindig rendelkezésemre áll, és arra, hogy Isten nem egy rajtam kívül álló fogalom, hanem mélyen ott van bennem, és mindenkiben, aki valaha megszületett. A teremtő önmaga egy töredékét, én vagyok természetének parányi szikráját elhelyezte minden egyes emberben, és ez a ráeszmélésnek azt a tüzét képes lángra lobbantani, hogy lényem legmélyén Isten vagyok magam is. Saját személyes felkészültségem abba az irányba haladt, hogy elfogadtam, amit korábban radikális elképzelésnek véltem. Azok a tanítók, akiknek fogadására készen álltam, bámulatos gyorsasággal kezdtek megjelenni. Ami életem korai szakaszában homályosnak tűnt számomra, és ezért elutasítottam, érthetővé és elképesztően izgalmassá vált. Mindez az izgalom a Beteljesült kívánságok című könyvbe, és az azonos című PBS-műsorba áramlott át rajtam keresztül.

Tizedik PBS-műsorom sugárzásakor felhoztam magam mellé Anita Moorjanit a színpadra, hogy elmesélhesse halálközeli élményének, majd a végstádiumos nyirokcsomórákból való bámulatos gyógyulásának történetét. Anita története akkor érkezett el hozzám, amikor egyre fogékonyabbá váltam arra, hogy ezeket a döbbenetes, felfoghatatlannak tűnő tanításokat befogadhassam. Ez a tanító akkor jelent meg az életemben, amikor már tudtam segíteni neki, hogy megjelentethesse Meghaltam, hogy önmagamra találjak című könyvét, később pedig az a megtiszteltetés ért, hogy én írhattam meg a könyv előszavát. Anita személyesen fedezhette fel, hogy nincs elkülönülve Istentől, és hogy teljesen meggyógyult egy őt elgyengítő rákbetegségből, amely pedig már annyira előrehaladott állapotban volt, hogy csupán néhány órát jósoltak neki. Eddig senkinek sem sikerült túlélnie egy ennyire előrehaladott stádiumú rákot, Anita azonban mégis visszatért az életbe – a ráktól teljesen megszabadulva –, hogy továbbadhassa másoknak, amit halálközeli élménye során, öntudatlan, kómás állapotában megtanult. Története több millió ember életére volt hatással, és a könyve azonnal The New York Times bestseller lett. Most beutazza a világot, hogy a lehető legtöbb emberrel ossza meg mindazt, amit megtanult, és amit most már teljes bizonyossággal tud: Csak annyi a dolgunk, hogy kincsként tekintsünk saját nagyszerűségünkre, és szívünk mélyén tisztában legyünk azzal, hogy minden pillanatban el vagyunk kötelezve Isten felé – Istennel pedig valóban minden lehetséges. Most már világosan látom mindazokat a körülményeket, amelyeknek a helyükre kellett kerülniük ahhoz, hogy tudomást szerezhessek Anita fenomenális „túlvilági” élményéről. Egy magasabb erő ösztönözte olthatatlan vágyamat arra, hogy megtaláljam őt Hong Kongban, segítsek, hogy elmesélhesse történetét, elintézzem, hogy a könyve megjelenjen, és aztán meghívjam PBS-műsoromba, hogy egész Amerika megismerhesse. Emberek milliói váltak képessé arra, hogy saját fejlődésüket elindítsák Anita könyvének és PBS-szereplésének hatására. Látniuk és hallaniuk kellett valakit, aki megtapasztalta a mindannyiukban jelen lévő hatalmat, és aki megerősítette azt a gondolatot, hogy mi mind Istenek vagyunk. Ámulattal szemlélem mindazt a kifinomult szinkronicitást, amely összedolgozott ehhez. És ismét bebizonyosodott, hogy amikor a tanítványok készen állnak, a tanítók és a tanítások egyszerre csak varázslatos módon megjelennek.

57. 2011 júniusának közepe van, ismét Assisiben vagyok. Néhány hónappal korábban megbeszéltem Reid Tracyvel, közeli barátommal és tizenkét éve kizárólagos kiadóm, a Hay House vezetőjével, hogy hirdesse meg ezt az utazást, amelynek „A csoda megtapasztalása” nevet adtuk. Az útiterv szerint magánrepülővel elutazunk olyan szent helyekre, mint Assisi, Lourdes és Međugorje. Ezen három helyen, amelyek mindegyikén igazolható csodák történtek, tartok egy-egy kétórás előadást. Bérelt repülőnk minden helyét lefoglalva százhatvankét fő jelentkezett erre az ember életében csak egyszer adódó utazásra. Ez már a harmadik látogatásom annak a szentnek a szülővárosába, aki olyan jelentős szerepet játszott spirituális fejlődésemben az utóbbi húsz évben, és amikor ezt a hosszú spirituális utazást terveztem, tudtam, hogy ide mindenképp vissza kell jönnöm. Nagyon erősen vágyom arra, hogy valóban az Assisi Szent Ferenc életét meghatározó eszmék szerint éljek, hiszen ez az ember olyan hatalmas erő volt az életemben az utóbbi néhány évtizedben. Amikor bejelentkezek a hotelbe, átnyújtanak nekem egy barna csuhát használatra. Ezt a nyolcszáz évvel korábban megalapított ferences rendi szerzetesek (és maga Szent Ferenc) viseletének mintájára tervezték. Felveszem hát, és keresztülsétálok a hotel területén, itt, ebben a parányi észak-olaszországi városkában, és elcsodálkozom, hogy ismét azon a helyen vagyok, ahol az 1990-es években azt a csodálatos gyógyulást megtapasztaltam. Megérintem a térdem, amikor eszembe jut ez az emlék, és néma hálaimát mondok látomásom főszereplőjének, aki akkor megkért, hogy álljak fel, hátamon John Graybillel, majd olyan tökéletesen meggyógyított, hogy a térdműtét gondolata még csak fel sem merült bennem többé. Másnap csoportunk – amelynek tagja három gyermekem is – ellátogat a szent helyekre, amelyek tanúságtételei annak, hogy akár egyetlen ember is tehet az egész világ népességéért, még több mint nyolc évszázaddal 1226-ban bekövetkezett halála után is. Ferenc élete során mély kapcsolatban állt Jézus Krisztussal. Meggyőződése volt, hogy egyetlen Krisztus-tudatban leélt élet valóban megbocsátást, szeretetet, hitet, reményt és örömet hozhat, és olyan világot teremthet, amelyben az emberek hajlandók felhagyni a bosszúállással, a gyűlölettel, a kételkedéssel, a kétségbeeséssel, a sötétséggel és a szomorúsággal. Mélyen meghatódom, amiért jóváhagyják, hogy előadásomat egy nagyon különleges helyszínen tarthassam meg, ahol ilyesmit azelőtt sosem engedélyeztek: ez a Szent Péter-templom, egy 10. században épült Benedek-rendi apátság. Arra is engedélyt kapunk, hogy az előadás rögzítésére bevihessünk egy videokamerát. Nincs kétségem afelől, hogy Szent Ferenc keze van abban, hogy ezen a helyen tarthatom az előadást, és még videóra is vehetjük. Az előadás napja történetesen éppen a nyári napfordulóra, június 21-re, keddre esik. Azon az estén egy ferences rendi szerzetes üdvözöl minket, amikor csendesen belépünk a templomba. Mosollyal nyugtázza, ahogy a templom bámulatos felépítéséről beszélek. A templom már akkor itt állt, amikor Ferenc és híveinek egy csoportja azon fáradozott, hogy véget vessen a katolikus hierarchiát mélyen átszövő korrupciónak. Egyszerre felvillanyozó és derűs, csendes hely ez, benne egy Jézus a kereszten szoborral. Néhány perc múlva ez alatt az ősi remekmű alatt fogok beszélni. Ahogy várakozom az oltár szárnyai mellett, korábban soha nem tapasztalt bizsergést érzek. Mielőtt belefognék beszédembe, gyermekeim, Serena, Sands és Saje szeretetteljes szavakkal bemutatnak engem a hallgatóságnak. Azután elmesélem régóta tartó kapcsolatomat Szent Ferenccel, és közben olyan érzésem van, mintha egy hihetetlenül erős energiamező venne

körül. Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy ő is itt van velem ebben a pillanatban. Ahogy lassan befejezni készülök kétórás, videóra vett előadásomat, felolvasok Nikos Kazantzakis mélyen megható, képzeletbeli történetéből, amelynek címe egyszerűen csak: Saint Francis (Szent Ferenc). A történet mesél Ferenc átalakulásáról fiatal katonából, aki majdnem odaveszett a börtönben, nincstelen szerzetessé, aki minden vagyonát szétosztotta a szegények közt, és életét annak szentelte, hogy megjavítsa egyházát, és eltántoríthatatlanul Jézus üzenetének megfelelően éljen. A történetet a szerző Ferenc állandó társának, Leo barátnak a szemszögéből meséli el. Ezt a regényt ötször vagy hatszor olvastam, és minden alkalommal mély érzelmeket kelt bennem. Most úgy döntök, hogy azt a rövid részt választom ki felolvasásra, amelyben Ferenc azzal szembesül, amitől a leginkább tart: egy leprással, akit Jézus utasítása szerint szájon kell csókolnia, hogy megszabadulhasson félelmétől azok iránt, akiket olyan borzalmasan elcsúfított ez a betegség. Ahogy felolvasom a történetet a csoportnak, hirtelen túlcsordulnak érzelmeim. Megdermedek az emelvényen, és képtelen vagyok folytatni az előadást. Megállíthatatlanul zokogok. Teljesen elveszítem az önuralmamat. Úgy érzem, mintha megszállt volna egy másik lény. Negyven éve tartok nyilvános előadásokat, és most először történik meg velem, hogy úgy érzem, nem vagyok önmagam. Nem Wayne Dyer vagyok, aki előadást tart, amely egy filmre vett úti beszámoló része lesz majd. Teljesen eggyé olvadok ezzel az életemben rendszeresen felbukkanó lénnyel, aki néha csak a periférián, sokszor azonban mélyen a lelkemben jelenik meg. Egy lénnyé válunk ebben a pillanatban. Könnyek folynak le az arcomon, és érzem Ferencet, mintha belém olvadt volna. Szavakkal leírhatatlan, amit ebben a percben átélek. Karjaimat kitárom, a templomban lévő emberek pedig mind felállnak, és egyszerű, gyönyörű mozdulattal ők is kitárják karjaikat felém. Velem vannak, és érzem szeretetteli ölelésüket, jóllehet nincs fizikai érintkezés, sőt senki még csak meg sem mozdul. Nincs taps – az előadásnak egyértelműen vége van. Egyszerre érzem magam érzelmi roncsnak, és Isten egy felettébb eksztázisban lévő darabjának. Az emberek odajönnek hozzám, ahogy kifelé lépkedek a templomból, és elmondják nekem, hogy még soha nem találták magukat ilyen szédületesen gyorsuló, lélegzetüket elállító térben. Tisztában vagyok azzal, hogy valami nagyon drámai és erőteljes dolog történt az imént. Megtapasztaltam belső lényem teljes egybeolvadását egy lélekkel, aki régóta uralkodó szerepet játszik személyes és spirituális fejlődésemben. A csoport egy étterem felé veszi az irányt, én azonban még csak gondolni sem tudok most arra, hogy egyek. Taxival visszamegyek a hotelszobámba, ahol két óra hosszat meditálok. Nincs semmi étvágyam. Teljesen kimerültem – mintha valamiféle erőteljes méregtelenítési folyamaton estem volna át. Egy szemhunyásnyit sem alszom éjjel, újra és újra átélem a templomban történteket, és megpróbálom megtalálni az okát, miért veszítettem el ennyire önuralmamat a színpadon olyan szégyentelenül, én, a viharvert, sokat megélt professzionális előadó.

Világos minta rajzolódik ki abban, ahogyan az események egymást követték, és a Szent Péter-templomban történt élményemhez vezettek, amikor átéltem, hogy Szent Ferenc belép a testembe, teljesen elnémítva és megbénítva engem. Egészen a 2011-es nyári napforduló napjáig

rengetegszer írtam és beszéltem már az egység fogalmáról és a lelkek eggyé olvadásáról, ami az istentudatot elérve megtörténhet. Minden egyes könyvemben – a You’ll See It When You Believe It címűtől kezdve, amit több mint húsz évvel ezelőtt írtam, és amelyben egy egész fejezetet szenteltem az egység fogalmának – képes voltam értelmesen beszélni ezekről az ezoterikus témákról. Most már teljes mértékben átlátom: sok könyvem kísérlet volt annak a gondolatnak a kiterjesztésére, hogy mindannyian kapcsolódunk egymáshoz, és hogy valóban lehetséges teljesen összeolvadnunk egy másik spirituális lénnyel. Minden ezidáig velem történt élmény közül önmagam látványa ragyog a legfényesebben, ahogy ott állok az oltárnál, Assisi gyönyörűséges városkájának bámulatos templomában, amelyben valaha Szent Ferenc is állt. Olyan helyre vezettek engem, ahol valóban lehetőségem nyílt megérezni a különbséget aközött, hogy írok az egységről, vagy személyesen meg is tapasztalom azt. Ez ahhoz a különbséghez hasonló, mint amikor Istent mások által írt könyvekből ismerjük meg, azzal szemben, amikor tudatos kapcsolatot teremtünk vele. Ekkor érkezett el az idő számomra, hogy életutam átfogóbb képét meglássam, ahogy pszichológiai témákkal foglalkozó fiatal íróból és előadóból végül elérkezem oda, hogy mindezeket a spirituális tanításokat valóban meg is ismerem Szent Ferenccel való személyes élményem hatására. Ez valóban isteni időzítés volt, akármilyen ismeretlen, láthatatlan erők kezelik is az ilyen mennyei ügyeket. Ez a felismerés ahhoz a bizonyossághoz hasonlatos, amellyel ma már tudom, hogy azért kellett életem első évtizedét nevelőcsaládoknál töltenem, mert számomra ez volt az egyetlen módja annak, hogy valóban megismerjem az önmagamra támaszkodás gondolatát. Úgy tekintek azokra az évekre életem legelején, mint egy útra, amelyen végig kellett mennem ahhoz, hogy az önmagamra támaszkodás olyan mélyen és szilárdan meggyökerezzen tudatomban. Korai írásaim az egységről, és minden lélek spirituális szinten való összekapcsolódásáról az első lépéseim voltak afelé, hogy végül személyesen is átélhessem ennek igazságát. Szent Ferenc életem mintázatának kiemelkedő alakja volt, gyerekkoromtól kezdve – amikor a titkos kert gondolata annyira megragadta a fantáziámat – a mai napig, amikor elismert, nagy spirituális befolyással bíró tanító vagyok. A teremtő szemében elengedhetetlennek tűnt, hogy ne csak felületes ismeretségbe kerüljek Assisi Szent Ferenccel – nemcsak hogy alaposan meg kellett őt ismernem, hanem eggyé kellett válnom vele. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy azon a nyári napfordulón egy pillanat erejéig valóban eggyé is váltunk. Mindenki, aki aznap ott volt az apátságban, érezte Szent Ferenc jelenlétét. És amikor megnéztem az abban a pillanatban, különböző kamerákkal készített fényképeket magamról, hatalmas fénygömböket láttam rajtuk. Az egyik ilyen fotót, rajta a titokzatos gömbökkel, bele is tetettem a Beteljesült kívánságok című könyvembe. Éppen az utolsó simításokat végeztem az említett könyvön, amikor levelet kaptam Brenda Babinskitől, aki részt vett egy nem sokkal korábban tartott kanadai előadásomon. Azért írt, mert mesélni akart nekem egy különös fényről, amely az előadásom alatt végig körülvett engem a színpadon: Aztán valami nagyon különös dolog történt. Dr. Wayne, amikor éppen Szent Ferencről beszélt, Ön ott a szemem előtt átalakult! A testét hosszú csuha borította, és a vonásai is átalakultak Assisi Szent Ferenc vonásaivá. Csak egy rövid pillanatig tartott az egész, de mindez nagyon erőteljes, rendkívül megható és nagyon, de nagyon valóságos volt. Azonban ezután még különösebb dolog történt. Ahogy elkezdett Lao-céről beszélni, hirtelen az ő arca jelent meg az Öné helyett! Hosszú hajfonat omlott a hátára, és láttam, ahogy az Ön arca átalakul Lao-ce arcává. Szintén csak egy pillanatig tartott, de ez a látvány örökre velem

marad. Életem nagyobb részében, nem sokkal ezelőttig, egészen biztosan elutasítottam volna az ilyesmit: nemcsak teljes képtelenségnek, hanem érzékszervi csalódásnak is tartottam volna. Most már azonban sokkal tisztábban látok. Egyszer megtörtént már – amikor a San Pietro-apátságban jártam Assisiben – hogy ez a szent ember megjelent nekem. A másodperc törtrészéig láttam őt akkor, ahogy intett, hogy keljek fel, és ekkor a térdem csodálatos módon, minden orvosi magyarázat nélkül meggyógyult. Azelőtt pedig Ferenc belépett feleségem szívébe és az enyémbe, és megérintette lelkünket, amikor ott ültünk és meditáltunk a kápolnában, ahol Ferenc élt és meghalt. Azon a 2011-es napfordulón pedig éreztem, ahogy eggyé válok ezzel az isteni lénnyel néhány felbecsülhetetlen értékű pillanatra, a videokamerák előtt, százhatvankét spirituális útkereső szeme láttára. Ferenc testén élete utolsó két évében megjelentek a stigmák. A Krisztus-tudat iránti elkötelezettsége olyan mértékű volt, hogy eggyé vált Jézussal. Ma már tisztán látom, hogy a valódi lényege annak, hogy feltétel nélküli, színtiszta isteni szeretetben élünk az, hogy eggyé váljunk lényünk Forrásával, és következetesen úgy gondolkodjunk és cselekedjünk, mint Isten. Velem is ez történt harmadik Assisibeli, csodával teli látogatásom során, amikor éppen arról tartottam előadást, hogy ez a szent mekkora befolyással volt rám, és elmeséltem a történetet, hogyan ébredt rá Ferenc, hogy Jézus jött el hozzá egy leprás képében, és hogyan győzte le félelmét azzal, hogy szájon csókolt egy leprást. Ebben a pillanatban az isteni szeretet egyesített engem Ferenccel, és egy kis időre egyetlen lénnyé váltunk. Mindig is nagyon megragadott Teréz anya megfigyelése, amikor belenézett azok szemébe, akiket szó szerint a csatornából húzott ki: „Mindegyikük álruhás Jézus.” Tudom, hogy mind össze vagyunk kötve – mindannyian egyek vagyunk. A feltétel nélküli isteni szeretet olyan erőt adó lehet, hogy valakinek képes Krisztus sebeit adni; lehetővé teszi, hogy az ember meglássa a feltáruló Istent mindenkiben; és ahogy azokban a varázslatos pillanatokban megtanultam Assisiben – amint az Experiencing the Miraculous (A csoda megtapasztalása) című DVD-n is láthatók –, egységbe olvaszthat lelkeket, amelyek csak látszólag tűnnek két különálló lénynek. A Szent Péter-templomban történt esemény óta állandóan magam mellett érzem Szent Ferencet. Alázatossá tesz már a puszta tény is, hogy egy ilyen fenséges lénnyel összeolvadtam, még ha csak egy pillanatra is… de sokkal valószínűbb, hogy az örökkévalóságig.

58. Háromszázötven emberrel találkozom, akikkel együtt indulunk el egy földközi-tengeri hajóútra, a Celebrity Cruises mesés, tizenhét emeletes zászlóshajójának, az Equinoxnak a fedélzetén. Bejelentem a csoportnak, hogy míg a tengeren vagyunk, hogy sorra látogassuk Rómát, Szantorinit, Isztambult, Athént, Míkonoszt és Nápolyt, tartok öt kétórás előadást. Ezenfelül tervezem, hogy tartok egy előadást Szűz Mária egykori házának helyszínén is a törökországi Epheszoszban. Ennek a különleges előadásnak a címe: „Spirituális őseink nyomában”, amely egyébként hosszú utazásunk témája is egyben. Az elmúlt két hétben tartottam egy-egy nyilvános előadást Skóciában és Angliában, ahol időm nagy részét azzal töltöttem, hogy a 2012. szeptember 30-i különleges dátumra készültem. Ekkor gyűlünk össze ugyanis annál a kőháznál, amelyről úgy tartják, oda vitte Szent János Jézus anyját a keresztre feszítés után, ahol aztán egészen mennybemeneteléig élt. Ez a ház ma egyszerre katolikus és muzulmán kegyhely a törökországi Koressos-hegyen, nem messze Epheszosztól. Az előadásomat közvetlenül e mellett az ősi kőház mellett fogom tartani, ahol több száz, de inkább több ezer ember fordul meg naponta. Egy filmes csapat fel fogja venni az előadást, ahogy minden ilyen előadást és látogatást rögzítenek ezen a földközi-tengeri hajóúton. Sokat gondolkoztam arról a spirituális szentről, aki nem messze lakott ettől a törökországi helytől: Dzsalál ad-Dín Rúmíról, aki költő, jogász, teológus és ami a legfontosabb, szúfi misztikus volt. Nagyjából abban az időben élt, amikor Assisi Szent Ferenc, körülbelül húsz év eltéréssel. (Rúmi 1207-ben született, és tizenkilenc éves volt, amikor Ferenc elhunyt 1226-ban.) Bár a 13. században élt, 2007-ben őt tartották „Amerika legnépszerűbb költőjének”. Már majdnem harminc éve olvasom Rúmi munkáit, és gyakran idézek is tőle. Nagyon fontossá vált az életemben, csakúgy mint az a sok spirituális tanító, akikről ezeken az oldalakon írtam. Valójában majdnem megszállottan érdekel ennek az embernek az élete, akit mind a muzulmán, mind a keresztény világban szentnek tartanak – jelentőségéről úgy tartják, felülemelkedik nemzeti és etnikai határokon is. Az 1980-as évek elején, röviddel az iráni forradalmat követően kaptam egy levelet egy Mariam nevű nőtől, aki Teheránban élt. Anyanyelvére, farszira fordított kiadását olvasta akkoriban frissen megjelent könyvemnek, a Your Erroneous Zonesnak, és ő hívta fel figyelmemet Rúmi munkásságára. Azóta folyamatosan kapcsolatban állunk otthonából, Iránból küldött levelein keresztül. Majdnem három évtized telt el azóta, hogy Mariam először írt nekem, miután beleszeretett a legelső könyvemben ismertetett gondolatokba. Bár olyan országban él, ahol nem nézik jó szemmel és erősen korlátozzák az amerikaiakkal való bárminemű kapcsolatot, ő mégis mély szeretettel viseltetik irántam és műveim iránt, amelyeket ebben a több mint harminc évben alkottam. Mariam gyermekkorában paralízist kapott, és kétéves korától egészen hatéves koráig nem tudott állni vagy járni. Egyszer azonban álmában egy isteni spirituális női jelenés intett neki, hogy álljon fel és kezdjen el járni, és ő így is tett, először csak álmában, majd a valóságban is. Mariam rendszeresen elküldi nekem Rúmi verseit, és az a vágya, hogy egy nap találkozzon velem, az ő „Shams-szerelmével”. Úgy tűnik, ugyanolyan típusú kapcsolatot alakított ki velem, mint amilyet Rúmi is nagyszerű spirituális tanárával, Shams Tabrizivel, aki Rúmi számos versének ihletője. Rúmi 1244-ben, harminchét éves korában találkozott mesterével, Shamsszal, és azt mondják, ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életét. A kettejük között négy év alatt létrejövő szeretetet isteni természetűnek tartják. Csodálata Shams iránt, és később mestere halála miatt érzett mély gyásza (amiről sokan azt állítják, éppen Rúmi saját fia okozta), a

szeretetről szóló versek egész lavináját inspirálta, amelyet számos nyelvre lefordítottak, és a mai napig millióan olvasnak. Mariam levelei, ajándékai és alkalmankénti telefonhívásai az évtizedek során mind egyfajta szent szeretetszövetségről tanúskodtak kettőnk közt, amely felülemelkedik minden kulturális különbségen és a bennünket elválasztó földrajzi távolságon. Leghőbb vágya most az, hogy egy nap személyesen is találkozzunk, annak ellenére, hogy ez gyakorlatilag lehetetlennek tűnik, mivel országa törvényei miatt nem igényelhet vízumot Észak-Amerikába. 2012. szeptember 28-án csoportunk készülődni kezd a látogatásra ebbe az elbűvölő ősi városba, amelyet nem láttam azóta, hogy 1974-ben Karamurselben éltem, és mióta kénytelen voltam megvesztegetni valakit, hogy kijuthassak Törökországból a kitörni készülő háború miatt. Éppen szállnék fel a buszra, amikor egy fejkendőt viselő nő toppan elém, kezében egy papírral, amelyen ez áll: LÁTOD, HA HISZED, és azt kérdezi tőlem: – Tudod, ki vagyok? Amikor ráébredek, hogy ő nem más, mint Mariam, mindkettőnket elönt az öröm. Kiderül, hogy sikerült vízumot szereznie Törökországba, és egész éjjel várt, hogy találkozhasson velem ebben a forgalmas, több ezer turistától nyüzsgő kikötőben. A csoportunk egyik tagja megbetegedett, és nem tudott velünk tartani ezen az utazáson, így felszabadult egy hely a buszon. Mariam az egész napot velem és Serena lányommal tölti, és csak a hihetetlenül gyönyörű Kék mecsetbeli látogatásunk után veszünk egymástól könnyes búcsút. Visszatérek a hajóra, és folytatom a felkészülést az Epheszoszban, Szűz Mária egykori lakhelyénél tartandó előadásomra. Teljesen belemerülök Rúmi és Shams munkáiba, és kiválogatom azokat a verseket és történeteket, amelyeket szeretnék belevenni az előadás anyagába. Érzem közben Rúmi és Shams jelenlétét, és most már Mariamét is, miután először személyesen is találkozhattam vele oly sok évi kapcsolattartás után, amely különösen ennek a két ökomenikus spirituális óriásnak a tanításain alapult. Ezek a tanítások messze meghaladják a vallásokat; az isteni szeretet leglényegéről szólnak, amelyben most már magamat is látom. Olyan fajta szeretetnek vagyok tanulója és tanítója, amely mindig változatlan marad, és soha nem szűnik meg. Ugyanaz a szeretet ez, mint amit Isten minden emberre sugároz. Megérkezek ezen a fenséges hajón – egy valódi úszó városon – Epheszoszba, és ismét felszállok egy buszra. A csoportunk egy teljes napot fog eltölteni ebben az ősi városban, ami egy Krisztus előtti hatezer éves újkőkori település maradványait rejti. Itt található ezenfelül a földközi-tengeri térség legnagyobb gyűjteménye is a római időkből. Elképesztő látni ezt a helyet, és emlékezni arra, hogy a becslések szerint csupán tizenöt százalékát tárták fel ezidáig. Ahogy ballagok a buszhoz, egyszer csak megint megpillantom Mariamot. Úgy döntött, hogy mégsem utazik még vissza Teheránba, inkább repülőre, majd vonatra és végül buszra szállt, hogy eljöhessen velem erre az epheszoszi útra. Természetesen a Rúmiról és Shamsról tartott előadásomra is szeretne eljönni, minthogy ez nagyrészt az általa harminc éven át küldött versekre épül. Belegondolok, hogy mennyi időt, fáradságot és költséget fordított minderre Mariam, és amikor ránézek, látom az afelett érzett színtiszta örömöt, hogy végre megvalósította régóta dédelgetett álmát, a velem való személyes találkozást. Egyszerre vagyok elképedt és izgatott. Még mindig úgy érzem, álmodom, hogy Mariam elkísér engem és lányomat, ahogy felfedezzük Epheszosz romvárosát, és most, hogy Szűz Mária házánál Rúmiról tartott előadásomon ő is ott lesz, egy csapásra minden hihetetlenül izgalmassá és kihívásokkal telivé válik. Ez a nő Rúmi összes művét olvasta, köztük a hatkötetes Masnavit, egy spirituális írást is, amely arra tanítja a szúfikat, hogyan lehetnek Istennel valódi összhangban. Felszállunk egy, a Fülemüle-hegy tetejére tartó buszra, ahol Szűz Mária háza áll egy természetvédelmi területen. Csoportunk mind a háromszázötven tagja elhelyezkedik a kőház

melletti területen, amelynek alapjait a Krisztus utáni első században rakták le. Bemutatom Mariamot a csoportnak, amelyben most már több száz, épp arra járó érdeklődő turista is van. Idézek néhány verset Rúmitól és Shamstól, és mesélek e két tiszteletre méltó lélek között létrejött nagy szeretetről. Elmesélem a Mariammal való történetemet is, és mindazt a nehézséget, amit le kellett győznie, hogy most itt lehessen velem a színpadon. Felelevenítem a történetet, amit Mariam mesélt a paralízis bénulásában eltöltött évekről, és hogy egy szent nő hogyan utasította őt arra, hogy keljen fel és járjon, mikor már több mint négy éve még felállni sem volt képes. Elmesélem Szent Ferencről szóló látomásomat is, hogy hogyan jelent meg néhány pillanatra, hogyan utasított arra, hogy keljek fel és járjak, és hogyan gyógyította meg ott rögtön a jobb térdemet. Balra elnézve látom Szűz Mária házát, amelyben valóban élt, és emlékeztetem a hallgatóságot arra, hogy Szűz Máriát nemcsak Rúmi költészetében említik meg, hanem a Koránban is. Befejezem a hetvenperces, videóra vett előadásomat spirituális őseinkről, a középpontban Rúmival és Shamsszal, akik egy minden valláson felülemelkedő gyógyító szeretetről szólnak. 2012. szeptember 30-a van, a nyolcszázötödik születésnapja annak a férfinak, aki ilyen isteni erővé vált az életemben nagyrészt a teheráni Mariam irántam érzett szeretetének eredményeként. Boldog születésnapot kívánunk mindannyian Rúminak, majd bemegyünk a kőházba, hogy gyertyát gyújtsunk a Szűznek, és érezzük a szeretet mindenkit körbeölelő energiáját. Az elmúlt hónapokban rengeteg időt töltöttem Assisiben, Lourdes-ban, Međugorjében és most Epheszoszban, amelyek mind olyan imahelyek, ahol Jézus anyjának megjelenését feljegyezték és dokumentálták. Beszélek annak a férfinak a születésnapjáról, akinek isteni szeretetről szóló tanításai emberek millióira voltak hatással világszerte, kulturális vagy vallási meggyőződéseiktől teljesen függetlenül. Mariammal vagyok, akit a paralízis pusztító hatásából fiatal muzulmán lányként meggyógyított egy spirituális jelenés látomása. Mindenkit, aki eljött aznap az előadásra, megérint ennek és az ehhez hasonló dolgoknak az iróniája. A Szűz házában átélt csodálatos élmények után felszállunk a buszra, amely visszavisz bennünket a kikötőbe. Itt egy soha nem tapasztalt zokogásroham tör rám, amikor Mariam így szól hozzám: – Most magammal viszlek az örökkévalóságba. Rengeteg ajándékot ad át nekem és a gyermekeimnek, és majdhogynem összeesik a karjaimban, ahogy megölelem és elbúcsúzom tőle.

Te, ki keresed a távoli Istent,

Ébredj rá: te magad vagy az.

S ha a szeretet arcát kutatod,

Fényesítsd ki tükröd: meglátod benne azt.

Ezeket a szavakat Rúmi írta mestere, Shams Tabrizi előtt tisztelegve. Ahogy most visszatekintek arra a rendkívüli napra Epheszoszban, azt gondolom, hogy ezek a szavak, amelyeket a Szűz Mária házánál tartott előadásom előtt nem sokkal olvastam újra, szimbólumai annak a helynek, amely felé vezettek engem – nem csak ezen a földközi-tengeri hajóúton és Mariammal való találkozásomkor, hanem egész életemben. Arról szól mindez, hogy felismerjük: Isten nem olyasmi, ami tőlünk különállóan létezik. Ha megtisztogatjuk a tükröt, és így tekintünk bele, rá fogunk ébredni, hogy Isten ott lakik abban a visszatükröződésben. Mielőtt Rúmi nyolcszázötödik születésnapján megtartottam volna előadásomat azon a szent helyen, nem is igen tettem mást három hétig, mint hogy belemerültem Rúmi és Shams életébe és tanításaiba. Mindketten becses látogatók voltak szívemben és lelkemben, éppen úgy, mint Ellis, Maslow, Szent Ferenc, Lao-ce és mások voltak korábban. Az, hogy Mariam – aki megismertetett Rúmival és Shamsszal majdnem harminc évvel korábban – teljesen váratlanul megjelent és mellettem állt, míg beszéltem és idéztem Rúmi verseiből, számomra Isten által szervezett találkozás volt. Különös jelentőségét azért is éreztem, mert mindez Jézus anyjának utolsó földi lakhelyénél történt, akiről Mariam úgy véli, rendkívül nagy szerepet játszott az őt hatéves koráig fogva tartó paralízisből való meggyógyulásában. Ma már világosan látom, hogy mindezek a „véletlen egybeesések”, amelyek összejátszottak Rúmi születésnapján Epheszoszban, lehetővé tették, hogy megértsem a mestere tiszteletére írt szavak valódi jelentését, akit olyan mély csodálattal és feltétel nélküli odaadással szeretett. Rúmi számára a szeretet nem más, mint ösztönzés arra, hogy kapcsolódjunk össze újra a Lélekkel, az istenséggel, és ez egyben az a cél is, amelynek irányába minden halad. Csak illúzió, hogy elkülönültek vagyunk ettől a mi isteni Forrásunktól. Minden szeretet irányában tett erőfeszítésünk – állítja Rúmi – igazából arra irányul, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljünk eredeti természetünkhöz. Ez volt a legfontosabb lecke, amit Szent Ferenc és Lao-ce tanított nekünk: hogy eggyé olvadjunk Istennel. Hogy felülemelkedjünk az ego követelésein, és hogy isteni szeretetben éljünk: olyan szeretetben, amely soha nem változik, rendíthetetlen, és soha nem szűnik meg – éppen úgy, mint Jézus, Buddha és minden spirituális mester szeretete. Most már tisztán látom, hogy afelé vezettek, hogy ne csak tudjam, hogy mindannyian Isten részei vagyunk, hanem hogy személyesen meg is tapasztaljam azt a belső ragyogást, ami eláraszt bennünket, amikor végre megtapasztaljuk mindezt. Teljesen más szinten kezdtem megérteni ezt mindabból, amit olvastam, mielőtt találkoztam Mariammal, és megtartottam előadásomat ennek a nagy szúfi mesternek a műveiről, aki megszabadult minden, a kultúra és a vallás által rákényszerített önazonosságtól. Ez a fontos üzenet pedig az, hogy az univerzumban minden anyag az isteni szeretet törvényének engedelmeskedik, és minden az istenivel való egység felé vezető utat keresi – az egység felé, amelyből mindannyian származunk. A következő sorok fejezik ki leginkább Rúmi tanításait és az én elhivatottságomat az isteni szeretet felé: Kutattam krisztiánusok közt, a Golgotán álltam, hol a keresztből vér buzog, de őt ott nem találtam.

Jártam a hindu templomok mélyén, s pagodákban, míg sarum talpa elkopott, de őt mégsem találtam.

Megmásztam Herát hegyeit, bolyongtam Kandahárban, dombon, síkságon, ott meg itt, de őt csak nem találtam.

A Káf sziklája égmagas, lihegtem, míg fölértem, ott fészkel a főnix-kakas, de őt ott sem találtam. Azt hittem, hogy a Kábakő majd megsegít, s csalódtam: hány férfi jár ott, mennyi nő! De őt mégsem találtam.

[...]

Így futottam utána, míg szívem mélyére szálltam,

és ráébredtem: ott lakik, bár máshol nem találtam.{17} Az „Ő”, akire Rúmi utal, önnön legmagasabb énje – a benne lakozó Isten. Azonban saját szent jelenlétünk felismerésén túl még fontosabb, hogy hajlandók vagyunk-e eszközei lenni ennek a szeretetnek, és kisugározni Isten minden egyes teremtményére. Nekem ugyanolyan kihívás mindent és mindenkit szeretni, mint ahogy Shams is kihívásként állította Rúmi számára, hogy minden korlátozás és feltétel nélkül szeressen. Úgy, ahogy Mariam is szeretett engem és a tanításaimat három évtizeden keresztül anélkül, hogy személyesen találkozott volna velem. A következőket írta nekem törökországi találkozásunkat követően: Még mindig elpityeredek, ha arra gondolok, hogy el kellett válnunk. Sírtam a hazafelé tartó úton, sírok a munkahelyemen, sírok éjjel-nappal. Bárhová megyek, bármibe fogok, könnyek szántják végig az arcomat. Senki nem tudja megérteni, milyen érzés volt hazatérni tőled – még te sem –, csakis én értem ezt igazán, Isten és Rúmi… Te mondasz köszönetet, holott én vagyok az, aki mély hálával tartozik neked, amiért felhívtál a színpadra, és megtiszteltél azzal, hogy melletted állhattam és Rúmiról beszélhettem…

Mordeh bodam zeneh zendeh shodam (Holt voltam, s most élek) Geryeh bodam khandeh shodam (Könnyeztem, s nevetéssé váltam) Dowlateh eshgh amado man dowlateh payandeh shodam (Eljöve a szeretet országa, és én örök királysággá váltam) Dzsalál ad-Dín Rúmí Wayne, úgy érzem, Rúmi áll közöttünk, vagyis nem úgy értem, hogy közénk állt volna, hanem úgy, hogy ő benned és bennem is jelen van, ettől pedig közelebb érezzünk magunkat egymáshoz, mint bármikor. Ez semmiképp nem lehet a véletlen műve. A szeretet a mi sorsunk. Ahogy visszatekintek azokra az aznapi bámulatos eseményekre, eszembe jut, hogy szeretett engem Mariam három évtizeden keresztül – és mi minden történt ez idő alatt: megszülettek a gyermekeim, Mariam szülei elhunytak, és betegségeiből való kigyógyulásán át, politikai szélsőségeken, háborúkon és ránk kényszerített különváláson át ő soha nem ingott meg szeretetében. Isten hírnöke volt ő nekem – és mind a mai napig az, aki elhozta nekem Rúmit és Sahms Tabrizit, és az is ő, akinek a segítségével megnyílt a szívem egy azelőtt ismeretlen szeretet előtt. Nem emberi szeretet ez, ami változik és elmúlik; nem is spirituális szeretet, amely átalakul ugyan, de nem múlik soha; hanem isteni szeretet, amely soha nem változik, és soha nem szűnik meg. Mennyi időt töltöttem olvasással és arra az epheszoszi előadásra való készüléssel, és sejtelmem sem volt arról, hogy Mariam egyszer csak megjelenik azon az emberektől nyüzsgő mólón, amikor felszállni készültem a buszra. Nem sejtettem még azt sem, hogy egy nap majd Szűz Mária házánál állok, amikor anyag után kutattam a könyvemhez. És azt sem tudtam még, hogy ráadásul az isteni szeretet mindenki által legkedveltebb tanítójának születésnapján leszek majd ott. Most itt ülök, egyfajta csodálkozással írva ezeket a sorokat, és elámulva mindenen, ami azon a napon történt. Mindez azért, hogy megtanítsa nekem Rúmi szavainak valódi jelentését: Eljöve a szeretet, mintha vér lenne ereimben, vér a húsomban

Én megsemmisültem, már csak Szeretet voltam:

Az járta át testem minden sejtjét. Belőlem csupán egy név marad, minden más: ő.

Ez az, amit most már tisztán látok. Csak a nevem marad. A szeretet a lényegem. És sorsom az, hogy gyakoroljam és tanítsam az isteni szeretetet.

UTÓSZÓ Lásd tisztán az életed – MOST! Rengeteg előny származhat és származik is abból, ha hajlandó vagy tüzetesen és nyitott elmével megvizsgálni saját személyes történetedet, azzal a szándékkal, hogy tisztábban láss mindent, ami addig az utadba került. Ahogy e könyv oldalain elmeséltem életem fontos fordulópontjait, felfedeztem néhány olyan igazságot, amelyeket szeretnék megosztani veled, hogy te is élvezhesd annak áldását, hogy elhomályosítatlan lencséken keresztül visszatekintesz eddigi és jelenlegi életedre. Az a legeslegfontosabb, amit megértettem, hogy olyan univerzumban élünk, amelyben az élet mögött intelligencia létezik – és ez az intelligencia veleszületetten benne rejlik minden teremtményben. Ez az univerzális elme teljes és egész mindannyiunkban, csupán fel kell fedeznünk ahhoz, hogy hatalmára és tökéletességére szert tegyünk. Arra ösztönözlek hát, hogy szabadon tekints vissza mindenre, ami valaha is történt veled, és mindenkire, aki valaha is része volt az életednek. Te magad is egy eleme vagy annak a teremtőerőnek, amely minden anyag mátrixa. Azok az események és emberek, amelyek és akik felbukkannak az életedben, nem a véletlennek vagy valamiféle egybeesésnek köszönhetően tettek így. Ennek a tudásnak a birtokában – hogy „véletlenek” egyszerűen nem történhetnek meg egy tudatos, intelligens elme által irányított univerzumban, és hogy valamiféle cél van hozzárendelve mindenhez, ami csak megérkezik az életedbe, hiszen te magad is része vagy minden anyag mátrixának – elkezdheted azt tenni, amit én is tettem ennek a könyvnek a megírása során. Vizsgálj meg tüzetesebben minden eseményt és minden egyes körülményt – különösen azokat, amelyek drámai változásokat eredményeztek –, és tekints ezekre ettől az isteni szervező intelligenciától származó útmutatásként. A történelem során számtalan nevet adtak ennek az erőnek, amely arra ösztönzi az embereket, hogy olyan irányba induljanak el, amely szépséget, szeretetet és igazságot hoz számukra. Ez a láthatatlan intelligencia örökké veled van, és minden egyes pillanatban kínál neked valamit – minden találkozásban, minden helyzetben és minden körülményben. Van valami pont az orrod előtt, belenéz a szemedbe, és lehetőséget ad számodra, hogy kapaszkodj bele, és ugorj fel a fedélzetre, hogy új irányba indulhass. Azonban szabad akaratodnál fogva megteheted azt is, hogy nem veszel róla tudomást, és nem tulajdonítod másnak, mint véletlennek. Életed minden aspektusára teljesen más szemmel fogsz tekinteni, ha magadévá teszed a Most már tisztán látok hozzáállását. Az az előnye, hogy minderre visszatekinthetek, hogy képes vagyok meglátni és írni ezekről a jelentőségteljes változásokról. Az események történése idején még nem tudtam, milyen messzehatóak is lesznek valójában. Most már összefüggő mintát látok életem szövetében. Látom már, hogy ez a láthatatlan erő lehetőséget adott ezekben az esetekben arra, hogy életcélom irányába haladjak tovább. Arra bátorítalak, hogy tekints vissza eddigi életedre a lehető legnagyobb őszinteséggel és nyitottsággal, és lásd meg, hogy azok az idegenek, akik „csak úgy megjelentek”, vagy azok az események, amelyek „csak úgy megtörténtek”, hogyan lettek felajánlva neked, hogy összhangba kerülhess saját életcéloddal. Mindig megvan az a választásod, hogy odafigyelsz ezekre, és elindulsz ezen az ismeretlen és talán kockázatos úton. És dönthetsz úgy is, hogy nem veszel tudomást róluk, és kitartasz a mellett az életed mellett, amelyet családi és kulturális befolyások tápláltak beléd, és amelyek pontosan megszabják, mik legyenek a korlátaid, és mi felé törekedj. A valódi haszna azonban

annak, hogy visszatekintesz életed jelentős eseményeire, és észreveszed, Isten láthatatlan keze hogyan segített téged mindvégig, nem az, hogy nosztalgiázz a múltadon, rejtett jelentést keresve mindenben, hanem hogy felébresszen téged – hogy most, a jelenben sokkal tudatosabb ember legyél. Egészen bizonyos, hogy a tanítók és a tanulnivaló mindenhol jelen van. Életünk minden egyes perce felkínálja nekünk a lehetőséget, hogy odafigyeljünk; hogy meglássuk, hogy az életünkbe belépő ember nem idegen, hanem valaki, aki a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban bukkant fel. És arra is lehetőséget nyújt, hogy egy szerencsétlen eseményre ne így tekintsünk: „Hát, ilyen az én szerencsém”, hanem hogy feltehessük a kérdést: „Mit tanulhatok mindebből itt és most?”, hogy ne tegyük ki hosszas szenvedésnek magunkat, mielőtt ráébredünk, vajon mi volt az igazi oka a sajnálatos körülmény vagy esemény bevonzásának. Ahogy visszatekintek az életemre, nem esik nagyon nehezemre levonni azt a következtetést, hogy létezik valamiféle szüntelenül dolgozó terv, még ha nem is igazán látjuk kibontakozni az értelmét. Nem nehéz levonni azt a következtetést sem, hogy ezt a tervet ugyanaz az erő irányítja, amely a bolygókat összhangban tartja egymással, kibontja a virágok szirmait, és életet ad minden elképzelhető teremtménynek itt a Földön, és az univerzumban mindenütt. Most már kivétel nélkül mindig odafigyelek arra, hogy mi az, ami megjelenik az életemben, és képes vagyok nagyon odafigyelni minden hajlandóságomra, és ennek megfelelően is cselekedni, még akkor is, ha számomra ismeretlen utakra vezet engem. És arra bátorítalak, hogy te is tedd ugyanezt. Nézd meg alaposan életed főbb fordulópontjait, és figyelj oda nagyon minden úgynevezett „véletlen egybeesésre”, amelynek azért kellett megtörténnie, hogy irányt válts. Akkor véletlen egybeesésként gondoltál erre, és meghoztál egy döntést. Ugyanabban a pillanatban azonban működött ott valami nálad sokkalta nagyobb is – valami, amivel állandóan kapcsolatban vagy. Ez a „valami” rendezte el a részleteket azért, hogy beteljesíthesd a célod, amelynek elérésére vállalkoztál, amikor megtetted azt a nagy ugrást a Lélekből a formába – a semmiből az itt és mostba. A tanítók tehát mindig jelen vannak. Hogy mennyire vagy képes felismerni őket, az attól függ, hogy mennyire vagy kész odafigyelni és figyelmesen hallgatni legmagasabb énedre, és intuitív éned szerint cselekedni. Élesítsd hát a megértésed, és bízz meg abban, hogy amit legbelül érzel, az valóban az, amit tenned kell, függetlenül attól, hogy esetleg körülötted mindenki az ellenkezőjét állítja. Ez az előnye annak, ha magadévá teszed a Most már tisztán látok mentalitását. *** Számtalan felfedezést tehetsz, amikor megnyitod elmédet annak lehetősége felé, hogy létezik egy életed minden apró részletét mozgató isteni intelligencia, amely összhangban van szabad akaratoddal és döntéshozó képességeddel. Felfedezed, hogy életed dharmáját valóban megtervezték, és ugyanabban az eleve elrendelt valóságban szabad akarattal hozhatsz döntéseket. Arra is rá fogsz ébredni, hogy ez az isteni erő vagy Tao valójában nem más, mint színtiszta, feltétel nélküli szeretet. Az egyik legtiszteletreméltóbb tanárom, Carl Jung ezt a paradoxont úgy fogalmazta meg, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor te vagy életed főszereplője, aki épp döntéseket hoz, statiszta is vagy egy sokkal nagyobb drámában: az a sorsod, hogy döntéseket hozz. Ez a szeretet határtalan és végtelen, és amikor gondolkodásod és viselkedésed összhangban van ezzel, akkor képes vagy útmutatást bevonzani, hogy az segítsen életedet istentudatosabb irányba vezetni. Csak a színtiszta szeretet ezen pillanataiban vagy képes

csodálatos történéseket megtapasztalni. A Lélek isteni birodalmának angyalai ekkor tudnak segíteni neked, és tudatára is ébredsz jelenlétüknek. Az önzetlen adakozásnak ezekben a pillanataiban, vagy amikor belső fókuszod kizárólag azon van, hogy Hogyan nyújthatom ki a kezemet mások felé, és hogyan szolgálhatom őket? az ego Mi hasznom származik nekem ebből? önző igényei helyett, megtörténik, hogy a színtiszta szeretet vezetői felismerik magukat benned, és segítő kezet nyújtanak, hogy rátereljenek a lényed eredeti Forrásával való újraegyesülés útjára. Vagyis Istenhez és melléd rendelt segítőidhez. Egész életemben csak akkor történtek velem csodák, amelyek láthatatlan módon ösztönöztek életutam megváltoztatására, amikor háttérbe szorítottam és megszelídítettem az egómat. Tekints vissza életed eseményeire gyermekkorodtól egészen a jelen pillanatig, és vizsgáld meg, mi ment végbe benned, ami új irányba terelt téged. Azután – és ez a legfontosabb – ébredj tudatára minden belső gondolatodnak, amelyek ítélkezők, kritizálók vagy elítélők voltak Isten bármely gyermekével – így önmagaddal – szemben. Amikor képes vagy arra, hogy legbelsőbb gondolataidat a feltétel nélküli szeretet felé irányítsd, még azok iránt is, akiket ebben az életedben ellenségeidként tartasz számon, meg fogod nyitni az önmegvalósítás és istentudat felé vezető utadat. Ez az előnye annak, ha tisztább látásmóddal tekintünk vissza – és ez segíthet most, ebben a jelen pillanatban is, hogy letérhess az önszabotáláshoz vezető útról. Amint megváltoztatod a módot, ahogy a dolgokra tekintesz azért, hogy megmaradhass ebben az isteni szeretetben, az általad megvizsgált dolgok is megváltoznak. Ez azért van így, mert a feltétel nélküli szeretetnek ezeken a legmagasabb frekvenciáin egységben rezegsz mindennek Forrásával, amit Istennek nevezünk. És ahogy már sokszor kijelentettem ebben a könyvben, Istennel minden lehetséges. Ez arra is vonatkozik, hogy a szeretet angyalait vonzzuk be, hogy az adott pillanatban a megfelelő útmutatást adják. *** Életed tisztábban látása maga után vonja azt is, hogy világosan felismersz bárkit és bármit, ami vagy aki lényed legmélyén izgalmat okoz. A belső izgalom puszta jelenléte bizonyítja, hogy összhangba kerültél igazi önmagaddal. Amikor áldásod útját követed, sokkal inkább készen állsz arra, hogy a spirituális világ útmutatásában részesülj. Ezt szinkronicitásnak nevezzük – ez az, amikor majdhogynem úgy érzed, mintha a sorssal együttműködési megállapodást kötöttetek volna. Ez volt saját életem legfontosabb történése is. Amikor valóban odafigyelek ezekre a belső jelzésekre, azok mintha azt súgnák nekem: Ezért vagy itt; most valóban összhangban vagy legmagasabb éneddel, nem kell hát tartanod semmitől, csak tedd bátran, amit izgalmad sugall. És pontosan ezt tettem én is, amikor összefoglaltam egészen mostanáig az életem szövetét alkotó, látszólag különálló eseményeket. Életed túlnyomó részében valószínűleg óvakodtál követni belülről jövő szenvedélyedet, mert gyerekkorod óta arra lettél programozva, hogy másvalaki elképzelését kövesd arra nézve, mit kellene tenned. A családod, a kultúrád, a baráti köröd, a közvetlen környezeted – mind összejátszanak, hogy kikövezzék számodra életutadat. Amikor azonban figyelmen kívül hagytad ezt a programozást, és követted, amit belső izgalmad diktált, valószínűleg minden sokkal jobban sikerült, még ha kritizáltak és önzőnek ítéltek is ezért. Ahogy visszatekintek arra a számtalan döntésre, amely teljesen új irányba indított el, megértem, hogy azokat a döntéseket kizárólag azon az alapon hoztam meg, hogy én magam mit éreztem helyesnek, mi volt az, ami szenvedélyt és lelkesedést keltett bennem, még akkor is, amikor megvolt a nagyon is valóságos lehetősége annak, hogy csalódás és bukás lesz a vége. Lásd életed világosabban már ma – éppen itt, éppen ebben a pillanatban – azáltal, hogy

többé nem hagysz figyelmen kívül semmit, ami szenvedélyt és izgalmat kelt benned. Azért érkeztél ide, ebbe a földi létbe, hogy a saját dallamodat játszd, így amikor elkezded összehangolni magad azzal a dallammal, amit csak te hallhatsz az elmédben, figyelj oda nagyon, és azonnal hagyj abba mindent, amit addig csináltál, és ne félj megtenni az első lépést abba az irányba, amerre azok a szinkronisztikus események szólítanak. Mert ez legmagasabb éned hangja! Ez szólít fel arra, hogy újraegyesülj lényed Forrásával. Előfordulhat, hogy a körülötted lévők ezt értelmetlennek tekintik, sőt az is meglehet, hogy még önmagad számára is teljes képtelenségnek tűnik, de egyszerűen csak tudd, hogy végül nem fogsz csalódni. Bárkire vagy bármire lesz szükséged útközben a célod eléréséhez, az az előre nem látható isteni tökéletességnek megfelelően végül megjelenik, éppen a megfelelő időben. Még ha kezdetben azt érzed is, hogy semmi nem úgy megy, ahogy kellene, és úgy látszik, bukásra van ítélve a dolog, továbbra is hagyd, hogy kezdeti izgalmad vezessen. Jelentsd ki magadnak, hogy a hit és a bizalom állapotában vagy, meditálj a víziódon, és végül megkapod a szükséges támogatást. Azért táplálja mindez belső izgalmadat, mert azokban a pillanatokban, amelyekről egyedül te tudsz, összhangban vagy azzal, aki valójában vagy. *** Életedben – ahogy az enyémben is – különleges tanárok vannak jelen, akik ismételten fel-felbukkantak. A könyvben részletesen leírtam, hogy Assisi Szent Ferenc, Lao-ce, Dzsalál ad-Dín Rúmí, Abraham Maslow, dr. Mildred Peters, Albert Ellis és sokan mások hogyan jelentek meg életem során folyamatosan, hogyan segítettek nekem pontosan akkor, amikor arra a legnagyobb szükségem volt, és amikor nyilvánvaló volt, hogy végre készen álltam arra, hogy elfogadjam és életem részévé tegyem isteni inspirációjú útmutatásukat. Ha hajlandó vagy szeretetteljes tudatossággal felülvizsgálni a múltadat, rá fogsz ismerni sok tanítóra, akik egész életed során végig ott voltak számodra. Néhányuk szavára hajlandó voltál odafigyelni ott és akkor, és annak alapján cselekedni, amit felkészültségi állapotodnak megfelelően javasoltak neked, máskor azonban előfordulhatott, hogy nem voltál elég felkészült ahhoz, hogy egyáltalán felismerd megérkezésük vagy újbóli felbukkanásuk isteni időzítését. Tedd most tudatossá és értékeld mindazt a segítséget, amit mindennapi életed során folyamatosan rendelkezésedre bocsátottak. Miután az elmúlt év nagy részét azzal töltöttem, hogy áttekintettem azt a számtalan tanítót és tanítást, akik és amelyek általában befolyással voltak életem irányaira, most már világosan látom, hogy egyfajta felemelkedettmester-képzésen vettem részt, egészen attól kezdve, hogy 1940 májusában megérkeztem ebbe a földi létbe. Ugyanúgy, ahogy te magad is. Mi mindannyian az isteni szeretetnek ugyanabból a Forrásából eredünk. Ahogy idősebbek és érettebbek leszünk, mindannyiunknak szabad választása nyílik arra, hogy kapcsolatban maradunk-e ezzel a Forrással, avagy kitoloncoljuk Istent az életünkből, és hamis énünk – vagyis egónk – követelőzései és hajlamai szerint éljük le életünket. Ralph Waldo Emerson, az egyik ember azon felemelkedett mesterek közül, akik tizenéves korom óta vagy tán még azelőtt is folyamatosan kopogtattak belső tudatosságom ajtaján, a következőket jegyezte meg: „Az emberben benne rejlik a teljesség lelke; a bölcs csend, az egyetemes szépség, amelyhez minden rész és részecske ugyanúgy kapcsolódik; az örök Egység.” Igen, valóban azt mondta: az emberben, bennünk. Tehát benned is. Mindez a te örökséged is eredeti Forrásodtól, amelyből származol, és ez az „örök Egység” folyamatosan küldi neked követeit. Ők kizárólag ebből a bölcs csendből és az egyetemes szépségből állnak. Rajtad áll, hogy követed-e erélyes ösztönzéseiket, vagy pedig teljesen figyelmen kívül hagyod őket, mert nem

állsz készen a tanácsra. Ezek a szeretetből és fényből álló lények mindig ott vannak körülötted, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztél ebbe a fizikai jelenlétbe, amellyel olyan nagyon azonosítod magad. Vezérfonalakat és jeleket hagynak, és előfordulhat, hogy útmutatásuk túlságosan finom és összezavaró – de mégis ott van, és neked csupán annyit kell tenned, hogy hallgatsz megérzéseidre, és azután bátran cselekszel a megérzésed közlései alapján. Minél jobban megbízol a megérzéseidben, annál könnyebben ismered fel a saját dharmáddal összhangban lévő dolgokat. A lelked ritmusa váltja ki izgalmadat, így hát kövesd azt, amit belül érzel, és ami arra szólít fel, hogy lépj feljebb az élet fénybe vezető létráján. Ahogy Rúmi mondja: „Abban a másodpercben, hogy beléptél a létezésnek ebbe a síkjába, melléd adtak egy létrát is, amelynek segítségével kimenekülhetsz belőle.” (Az eredeti szöveget Andrew Harvey fordította angolra. Nagyon hálás vagyok neki, amiért engedélyt adott, hogy ezt az idézetet itt megjelentethessem.) Végtelenül sok segítő kéz int feléd, hogy kapaszkodj beléjük bátran, és lépdelj egyre feljebb, hogy megszabadulhass a létezés ezen világának illúziójától. Felemelkedett mesterek, magasabb éned angyalai, jó szándékú tanárok, családtagok, idegenek, események sora, és még az elsőre bizarrnak tűnő körülmények is mind buzgón azon dolgoznak, hogy segítsenek neked feljebb jutni a hétköznapi tudatosságodban gyökerező létrán, hogy felemelkedj a magasabb tudatosság és rendkívüli élet mennyei világába. Légy hajlandó meggyőzni magad, hogy félelem nélkül fellépsz a következő lépcsőfokra, majd a következőre, úgy, hogy közben figyelsz a segítőidre. *** Végső küldetésünk itt a Föld bolygón, ebben a fizikai inkarnációnkban nem más, mint hogy újraegyesüljünk Forrásunkkal, visszatérjünk az örök Egységbe, és hogy ráébredjünk: mi magunk is szeretetből és fényből álló lények vagyunk – Isten darabjai, ha úgy tetszik –, és hogy elkezdjünk úgy gondolkodni és cselekedni, mint Isten. Minden fordulópont, vagy a megértés egy pillanata, amely segített nekem feljebb és feljebb lépni a születésem pillanatában elém helyezett létrán, mind-mind annak a belső intuitív tudásnak az eredményei voltak, hogy egyre kevesebb hangsúlyt kell helyeznem egómra és örökös aggodalmára: Mi hasznom származik nekem ebből? Megtanultam, hogy akarnom kell, és szükséges is afelé haladnom, hogy úgy gondolkodjak és cselekedjek, mint Isten. Isten, Forrásunk, a nagy Tao, az isteni elme mind a szolgálatról szól, arról, hogy kinyújtjuk kezünket mások felé, és megszelídítjük az ego önző igényeit, amely állandóan több tárgyat, nagyobb népszerűséget, állandó jóváhagyást, több győzelmet és egyre több minden feletti hatalamat követel. Amikor azt helyezem figyelmem középpontjába, hogyan tudnám a lehető legtöbb emberhez eljuttatni a remény, a kedvesség, az öröm és legfőként a szeretet üzeneteit – és nem ennek anyagi előnyeit tartom szem előtt –, úgy érzem, az izgalom határtalanná nő bennem. Azután pedig, úgy tűnik, egyre több szinkronisztikus segítség jelenik meg valamiféle számomra láthatatlan menetrendnek engedelmeskedve. Kövesd figyelemmel saját haladásodat a világosabb látásmód felé, és amikor úgy érzed, keresztúthoz érkezel, mindig kérj útmutatást. Kérj tanácsot, hogy olyan irányba fordulhass, ahol az ego egyre kevésbé meghatározó tényező. Kérdezd meg önmagad, hogyan tudnád lelked valódi célját elérni azzal, hogy előbb másokat szolgálsz. Néhányan kritizálhatnak engem azért, mert úgy vélik, életem a pénz hajhászásáról szól, és arról, hogy sütkérezhessek a hírnév és a népszerűség rivaldafényében. Nos, hosszú órák ezreit töltöttem azzal, hogy egyedül ültem az íróasztalomnál, és üres papírlapokkal néztem

farkasszemet, amelyek arra vártak, hogy teleírjam őket a bennem visszhangzó gondolatokkal, és a legteljesebb őszinteséggel mondhatom, hogy nem azért kezdtem negyvenegy könyvem megírásának magányos tevékenységébe, mert az járt a fejemben, hogy pénzt szerezzek mindebből, vagy erőfeszítéseim jutalmaként nagy hírnévre tegyek szert. Minden felfelé vezető lépést azon a létrán, amelyről Rúmi beszél, azért tettem meg, mert olyan sok nagy hatású tanító és tanítás ösztönzött erre és irányított, hogy szinte lehetetlen volt nem megtennem a következő lépést felfelé, és nem magammal húznom lényem fizikai részét a magasabb és emelkedettebb tudatosság felé. Mindez azért történt, mert hajlandó voltam és készen álltam arra, hogy kinyújtsam kezem mások felé, szolgáljak, időt és energiát fordítsak arra, hogy teljesen egyedül egy szobában, figyelemeltereléstől mentes környezetben megtöltsek egy előttem heverő írótömböt mindazzal, ami ragaszkodott ahhoz, hogy mások javáért kifejezzem. Bármilyen gazdagság és hírnév érkezett is az életembe, az nem azért jött, mert kerestem. Minden eredmény azért jött létre, mert aktívan követtem lelkesedésemet, megbíztam az útközben megjelenő útmutatásban, és mert valami bennem gyakorlatilag kényszerített arra, hogy elvégezzem ezt a munkát. Ez ugyanaz, mint ami ma este is hajtott, hogy otthagyjam otthonom kényelmét és családomat, és leüljek ide írni. Ahogy dr. Redl mondta nekünk: az önmegvalósító embereknek muszáj azzá válniuk, akiknek sorsuk szerint lenniük kell. Nem tudják, hogyan fojtsák el azokat a belülről perzselő vágyakat, amelyeket egyszerűen muszáj kifejezniük. A külső jutalom csupán bónusz, amit akkor kapunk meg, amikor magabiztosan haladunk álmaink irányába, és megvalósítjuk azt az életet, amelyet elképzeltünk magunknak, hogy Henry David Thoreau-t idézzem. Ahogy olvashattátok, ő az egyik tanító, aki tizenöt éves koromban jelent meg az életemben, amikor a középiskolában a „polgári engedetlenségem” miatti büntetésemre várakoztam. Tekints vissza életed kulcsfontosságú fordulópontjainak pillanataira, amikor valamiféle csúcsélményben volt részed, és valami új irányba szólított. Gondolj a lelkedre, és hogy mit jelent igazából az, hogy a saját gondolataid motiválnak, ahelyett hogy valamiféle külső barométert használnál életed iránymutatójának. Az előléptetések jó dolgok; természetesen nagyon örömteli az is, ha fizetésemelést kapsz; egy aranyóra elegáns szimbóluma egy hosszú és elkötelezett életnek; egy jó jegy a bizonyítványban; egy trófea; és oly sok más dolog, mind-mind ilyen külső mutatók. A lelkedet azonban nem nyugtatják meg, és nem is elégítik ki. A lelked végtelen – forma nélküli. Nincs kezdete, sem pedig vége. Állandóan terjeszkednie kell, és el kell kerülnie, hogy felcímkézzék vagy apró részekre darabolják. Minden az életem során tett lépésemet a nagyobb szabadság irányába tettem meg, amely megadta nekem a lehetőséget, hogy én magam dönthessem el, hol legyek minden egyes nap, mit viseljek, hogyan beszéljek, milyen irányt vegyen írásom. Ezek határtalan, és ezért folyamatosan a terjeszkedés lehetőségét kereső lelkemből – belső, láthatatlan részemből – eredő ösztönzések voltak. Maradj kapcsolatban az önmagadban érzett hívással, és tiszteld mélyen. Ha nem veszel róla tudomást, akkor saját tested foglyának fogod érezni magad, bezárva saját kis világodba. A lelked nyomorultul érzi magát, amikor fogva tartják, határokat szabnak, vagy megmondják neki, mit tehet és mit nem. Folyamatosan azt énekli: „Ne zárj be engem.” Ahogy elkezded egyre világosabban látni nem csak azt, hogyan és miért vette életed azokat a fordulatokat, de azt is, hogy innentől kezdve milyen irányba fog majd menni az életed, látni fogod, hogy lelked soha nem vezet rossz utakra. Ez azért van így, mert ez az, aki valójában vagy – nem a teljesítményeid vagy az anyagi javaid és az, amit birtokolsz, hanem a célnak az a belső érzése, amely hatalmasságra és növekedésre törekszik.

Hallgass rá, amikor egy bizonyos irányba hív téged, vagy amikor egy tanítót küld neked, avagy események szinkronisztikus sorozatát állítja eléd. Azért érzed olyan titokzatosan izgalmasnak, amikor ez megtörténik, mert külső világod végre összhangba kerül lelked veleszületett szükségletével a folytonos terjeszkedésre. Ebbe az irányba kell terelnie téged, és éppen ezt is fogja tenni, mivel végtelen, és ezért muszáj egyre növekednie. Ami végtelen, azt nem lehet felcímkézni vagy biztonságos megőrzésre egy dobozba helyezni. Ha ezt tennénk, akkor magát a természetét tagadnánk meg, és éppen a végtelen ellentétébe, a végesbe fordítanánk. *** Ahogy végignézem az életemben végbement sok jelentőségteljes változást, már sokkal világosabban látom, hogy ami a létrán – Rúmi leírása szerint a materiális világból való megszabadulás eszközén – való felfelé lépkedésre sürgetett engem, nagyrészt nem más volt, mint saját képzeletem. Ha világos képet kaptam magamról a képzeletemben, amint az új célra fókuszálok, és ha rá tudtam magam venni, hogy úgy tegyek, mintha az a belső kép már valóság lenne, a megvalósulás érdekében végzett munka többi része már szinte erőfeszítésmentes volt. Amikor a tengerészetnél voltam, kijelentettem magamnak, hogy Egyetemre járok. Amikor próbáltam elmenekülni a háborúra készülődő Törökországból, lelki szemeimmel jóval azelőtt láttam magam elhagyni az országot, mint hogy a lehetőség erre valóban megjelent volna. Amikor első kiadóm ellenkezésével kellett foglalkoznom, nagyon eltérő kép élt a képzeletemben, mint amit a szakértők gondoltak rólam és könyvemről. És életem nagyobb részében ez mindig is így volt. Használd képzeletedet belső tervrajzként arra, amit meg szeretnél valósítani. Azután tégy úgy, mintha az az álom már megvalósult volna. Ez volt az én titkos taktikám arra, hogy megvalósítsam azt az életet, amelyről álmodtam. Arra bátorítalak, hogy a legteljesebben használd ezt a procedúrát, amit a Beteljesült kívánságok című könyvemben részletesen leírtam. Vizsgáld meg életed azon pillanatait, amikor egyszerűen ösztönösen azt érezted, hogy egy bizonyos irányba el kell indulnod, és gondold végig, mennyire bíztál abban az önmagadban létező mágikus helyben, saját képzeletedben. Mindent, ami most létezik az életedben és ebben az egész fizikai világban, előbb el kellett képzelni. Így ha nem tudod elképzelni, és képtelen vagy úgy tenni, mintha már kész tény lenne, akkor valószínűleg nem is fogod tudni megvalósítani. Az Én vagyok kifejezést ténymegállapításként használom, függetlenül attól, hogy mások mit mondanak körülöttem, sőt még az sem érdekel, ha esetleg a saját szemem és fülem nem mondja igaznak. Az Én vagyok nevet használta Isten, hogy azonosítsa önmagát Mózesnek és minden eljövendő generációnak. Arra bátorítalak hát: használd te is ezt a két szót, hogy először meglásd a képzeletedben, hogy mi az, amit meg akarsz valósítani fizikai realitásodban. Én minden nap kijelentem: Jól vagyok. Tökéletesen egészséges vagyok. Elégedett vagyok. Én vagyok a szeretet. Én vagyok Isten. Nincs szükségem arra, hogy számokat tanulmányozzak egy orvosi leleten, vagy hogy bárki más véleményét meghallgassam az egészségemmel kapcsolatban. Ez a nagyszerű misztikus hatalom számodra is elérhető. Használd Isten nevét mint megerősítést, hogy megteremtsd magadnak azt az életet, amire vágysz, és hogy azzá az emberré válj, aki lenni szeretnél. Amikor egy abszolút kijelentést teszel úgy, hogy az Én vagyok jelenlétet pontosan képzeleted közepébe helyezed, és nem vagy hajlandó semmilyen más lehetőséget elfogadni, akkor valóban eléred azokat az eredményeket, amelyekről azt gondoltad, csak a képzeletedben léteznek. Amikor feltételezed, hogy a kívánságod már teljesült is, végül ez a kívánság fizikai valósággá sűrűsödik. Használd ezt az Én vagyok jelenlétet mindenre, amit a mai naptól kezdve manifesztálni

szeretnél. Amikor mindezt integritással és erős belső meggyőződéssel teszed, amely nem hagy teret semmiféle szkepticizmusnak vagy kétségnek, meg fogod látni a módját, hogyan veheted életed irányítását a saját emberi kezeidbe. Kapcsolódj ismét lényed Forrásához, és élj Istentől inspirált életet az ő társteremtőjeként. *** Nagyon szeretem a következő idézetet Oscar Wilde-tól: „Ha életedre nézőként tekintesz… akkor megszabadulsz a szenvedéstől.” Ez kínálja a kulcsot ahhoz, hogy minden szenvedésnek véget vessünk. Csupán annyit kell tenned, hogy saját életed nézőjévé válsz. Én ezt úgy hívom: „a szemtanú kultiválása”. Mindenféle kellemetlenségtől meg tudunk szabadulni azzal, hogy egyszerűen elkezdjük megfigyelni, ki tesz, vagy épp nem tesz valamit. Ha szomorúnak érzed magad, csak figyeld meg, ki az, aki megtapasztalja a szomorúságot. Az, aki mindezt megfigyeli benned, máris szabad minden szomorúságtól. Ahogy egyre inkább odafigyelsz, észre fogod venni, hogy az a szomorúság nem te vagy; nem több ez, mint egy emberi lény természetének része. De te mint megfigyelő egyszerűen csak az a seholsem lakozó lény vagy, aki tudatában van mindannak, amit megfigyelsz. Én mindennap meghívom ezt a gyengéd, szeretetteljes szemtanút, hogy felváltsa azt a lényemet, amely olyan nagyon azonosul azzal, amit megfigyel. Aki valójában vagyok, az a nagyszerű isteni elme, vagy a Tao, vagy Isten egy láthatatlan, forma nélküli darabja. Amikor csak megfigyelem mindazt, amit magam előtt látok – tehát nem kötődöm és kapcsolódom hozzá, hanem inkább mintha egy törődő és kíváncsi szemlélő lennék –, akkor kiküszöbölöm potenciális szenvedésemet. Az eredményhez való hozzákapcsolódásom eltűnik. Bármely olyan meggyőződés, hogy nem vagyok méltó valamire, eltűnik, és azzal válaszolom meg a Ki vagyok? kérdést, amit Michael Singer olyan zseniálisan leírt ösztönző könyvében, a Felszabadított lélekben: „Én az vagyok, aki lát. Innen, valahonnan a fejem mélyéből kinézek, és észlelem a történéseket, a gondolatokat és az érzéseket.”{18} Ez az a hely, ahol te is és én is élünk. Pontosan így tekinthetsz életedre is tisztábban, mint azelőtt bármikor. Csak figyelj meg mindent, majd figyeld meg azt, aki megfigyel, és emlékeztesd magad arra, hogy ez te vagy, ez a te igaz valód. Észrevettem ennek a könyvnek a megírása alatt – miközben áttekintettem számtalan kiemelkedő tényezőt, amelyek felfelé toltak engem azon a bizonyos létrán –, hogy minél kevésbé azonosultam azzal, amit el szeretem volna érni, annál szabadabban voltam képes mindezt megvalósítani. Pusztán azzal, hogy hátradőltem és megfigyeltem, mint egy kíváncsi, de a helyzettel nem azonosuló néző, gyakran voltam képes jóval afölé emelkedni, amit megfigyeltem. Minél kevésbé kötődtem ahhoz, amit el akartam érni az életemben, és minél inkább működtettem a szemtanút önmagamban, annál kevesebb aggodalommal tudtam életem egy új szakaszára nézni. Nagyon élveztem, amit magam előtt láttam, de az eredménytől teljesen függetlenítettem magam. Most, ahogy lassan lezárom életemnek ezt az áttekintését, mély hálát érzek, amiért képes voltam sokkal világosabban megérteni, hogy az a sok esemény, körülmény és tanító hogyan és miért jelent meg, hogy utat mutassanak nekem az önfelfedezés ezen útján. Egész életem során érezni akartam annak izgalmát, hogy olyan ember vagyok, aki tud és fog is változást hozni ebben a világban. És az út minden egyes lépésénél számíthattam láthatatlan segítségre, ahogy te és mindenki más is. Hogy hozzáférhess ehhez az útmutatáshoz, arra bátorítalak: kötelezd el magad amellett, hogy teljesen hű maradsz ahhoz, ami sehol máshol nem létezik, csak és kizárólag benned. Ez a

titka annak, hogy tisztábban láss, és hogy szenvedéllyel és céllal éld az életed. Szeretettel: Én vagyok Wayne

A szerzőről Dr. Wayne W. Dyer nemzetközileg elismert szerző és előadó az önfejlesztés területén. Több mint negyven könyv, számos hanganyag és videó szerzője, és több ezer rádió- és televízió-műsorban szerepelt. Könyvei közül az amerikai köztelevízió több műsorában is bemutatták a következőket: Manifest Your Destiny, Wisdom of the Ages, Megoldás – Minden helyzetből van kiút!, valamint a The New York Times bestsellerlistáján szereplő 10 Secrets for Success and Inner Peace, Change Your Thoughts – Change Your Life, Excuses Begone!, A szándék hatalma, Inspiráció – Végső elhívatásod, valamint Beteljesült kívánságok. Wayne emellett doktori fokozatot szerzett a Wayne Állami Egyetemen nevelési tanácsadásból, és a New York-i St. John’s Egyetem docense volt. Honlapja: www.DrWayneDyer.com

{1} A dharma jelentése itt: kötelesség, az univerzum törvényeinek való megfelelés – a ford. {2} Révbíró Tamás fordítása. {3} Frances H. Burnett: A titkos kert. Budapest, 2004, Heted7világ Kiadó. Hegyes-Horváth Csilla fordítása. {4} Henry David Thoreau: A polgári engedetlenség iránti kötelességről. Budapest, 1990, Európa Kiadó. Szőllősy Klára és Vámosi Pál fordítása. {5} A csodák tanítása. Budapest, 2013, Édesvíz Kiadó. Lovasi Gábor fordítása. {6} Imreh András fordítása. {7} Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Budapest, 2004, Osiris Kiadó. Kurdi Imre fordítása. {8} Vecseklőy József fordítása. {9} Tóth Árpád fordítása. {10} Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Budapest, 2005, Jel Kiadó. Molnár Mária és Schaffhauser Ferenc fordítása. {11} Az angol „I” jelentése: én – a szerk. {12} Richard Bach amerikai szerző 1970-ben megjelent spirituális regénye, melynek egy sirály a hőse – a szerk. {13} Japán tudósok az 1950-es években kezdték el makákómajmok viselkedését vizsgálni, a kutatás eredményei azonban torzítva jelentek meg számos New Age-irányzatban: e szerint a vélekedés szerint ha száz majom megtanul valamilyen teljesen új viselkedésmintát, akkor ez a tudás az egész világon élő összes makákómajom számára titokzatos módon megjelenik valamilyen rejtélyes energiamező segítségével. Ebben az értelmezésben a századik majom jelenti a kritikus tömeg elérését, az eredeti kutatás adatai azonban semmi ilyesmit nem támasztottak alá – a szerk. {14} Pordán Ferenc fordítása. {15} Weöres Sándor fordítása. {16} Dr. Bruce Lipton: Tudat: a belső teremtő. Budapest, 2006, Édesvíz Kiadó. Béres Csilla fordítása. {17} Faludy György fordítása.

{18} Michael A. Singer: Felszabadított lélek. Spirituális utazás önmagunkon túlra. Budapest, 2013, XXI. Század Kiadó. Gömöri Péter fordítása.