Zöldi Józsefné
Gyógyulás Istentől! Bibliai regény
A végzetes nap A kis Rebeka dúdolgatva sétált a réten, mely telis-tele volt csodaszép virágokkal. Alig sütött fel a Nap, már ébredt a tavaszi világ. Az egyébként kopár táj az eső hatására életre kelt. Fűszálak zsendültek, virágok nyújtózkodtak a fény felé, nevelték kis bimbóikat. Egyik-másik korai virág már teljes díszében pompázott. A kislány leguggolt egy nárciszbokor mellé, kezével végigsimította a harmatos fehér szirmokat, majd gondolt egyet, leszakított egy szálat és ügyesen fekete hajába tűzte, melyet lágyan lengetett a friss szél. Egy ének jutott eszébe, mit néha édesanyja dalolgatott: Nézd, vége van a télnek, Elmúlt az esőzés, elment. Megjelentek a virágok a földön, Itt az éneklés ideje. Gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli első gyümölcsét a fügefa, És a virágzó szőlők illatoznak. Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! A szép dallam megerősítette benne a tavasz örömét. Édesanyja mesélte, hogy ezt a dalt a nagy Salamon király énekelte a kedvesének, Szulamitnak. Az élet akkor is éppen így zsongott talán… Mosolyogva hajolt le újabb virágokért, amiket csinos csokorba
rendezett. Ma ünnepségre megy a család. Eli-Seba nénikéjének kisfia született és a mózesi rendtartás szerint a kicsi ma lép Izrael közösségébe. Nagy lesz az öröm! Tavaly náluk volt ilyen ünnep, amikor Efraim született. A hatodik fiú… Milyen büszke volt az édesapja! Rebeka összefogta kis ruháját és futva igyekezett hazafelé. Időben érkezett, hogy segítsen, mert a nagy sürgés-forgásban minden kézre szükség volt. Amikor a család apraja-nagyja tisztán, csinosan állt a szoba közepén, édesapa befogta a csacsit a kis kordé elé és a kisebbeket szépen felültette egymás mellé. Elindultak a szomszéd faluba, ahol már együtt volt a nagy család. Ünnepélyes csend borult a házra. A férfiak gyülekezete fennállva fogadta a rabbi érkezését. – Áldjátok az Örökkévalót, az áldottat! – Áldassék az Örökkévaló, az áldott, örökkön-örökké! – mondták mindannyian. – Áldott vagy, Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki kiválasztott bennünket mind a népek közül… Rebeka az asszonyok csoportjában állt édesanyja mellett és nagyon figyelt. Látta, amint a kicsi fiút behozták egy díszes párnán és a kvater ölébe helyezték. Az édesapa odaállt fia mellé és amíg a rabbi a szertartást végezte, ő elmondta az atyai áldást. A kisfiú egy pillanatra felsírt, hangja vegyült a rabbi örömteli áldásával: - Aki megáldotta őseinket, Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, áldja meg Dávidot, Merári fiát Ahogy az újszülött most a szövetségbe került, úgy jusson el a Tóra tanulásához, a szerencsés házassághoz, és a jócselekedetek gyakorlásához. A Szent – áldott legyen – hárítson el tőle minden bajt és betegséget és adjon neki áldást és szerencsét minden vállalkozásában, testvéreivel, Izrael egészével együtt, s mi mondjuk: Ámen! – Ámen! – zúgta rá az ünneplő család. Mikor az Ároni-áldás is elhangzott, lassan elhagyták a termet. Mindenki örült, hiszen ma újra bővült Izrael népe, egy fiúcska bekerült az Istennel kötött szent szövetségbe. Az apa szíves szóval hívta vendégeit a nagy házba, ahol az ünnepi lakoma már készen volt. További köszöntők és jókívánságok sora után asztalra kerültek a finom ételek, sütemények. Amikor mindenki jóllakott, az udvaron 2
megszólalt a zene. A kellemes tavaszi estén táncolni kezdett idős és fiatal egyaránt. Szálltak a köntösök, libbentek a kendők, ahogy lassú, darabos lépésekkel, majd egyre pergőbben megindult a tánc. Szólt a vidám muzsika, de még az énekek is Isten dicséretét zengték. Néhány öregebb férfi azonban félrevonult egy idő után és zamatos bort kóstolgatva beszélgetett a nagy asztal körül. Rebeka egy darabig nézte a táncos forgatagot, de amikor látta, hogy az atyák félrevonulnak, észrevétlenül közelebb húzódott hozzájuk. Szerette hallgatni a beszélgetésüket. Kérdések kavarogtak benne és szeretett volna eligazodni ebben a felfordult világban, ezért nagyon figyelt. – Egy ilyen ünnepen el is felejti az ember a mindennapok gondjait. – szólt a tiszteletreméltó Eliel, aki a legidősebb volt az asztalnál. – Mintha salamoni béke köszöntött volna ránk. – Pedig a szír fenyegetés megint megerősödött. – mondta borúsan Sémer. – Hallottam híreket északról. Portyázó csapatok ismét bebetörnek a határszéleken. – Mi sem vagyunk messze a határtól… – aggódott Eliáb. – Valahogy védekeznünk kellene. – Hogyan lehetne védekezni? Egy váratlan pillanatban itt vannak a nyakunkon, ölnek, pusztítanak és mindenünket elviszik. – Miért nem élhetünk békében végre? – kérdezte keserűen Simeon. – Biztosan Isten haragja van rajtunk a bűneink miatt. – kezdte csendesen a rabbi, majd egyre feljebb emelte hangját. – Izrael népe nem csak az egy igaz Istent imádja, Adonájt, hanem mindenféle bálványokkal fertelmeskedik. Dávid király csak az Örökkévalót imádta és vele együtt a nép is, de fia, Salamon, már sok bálványt behozott az országba. Ahány néppel szövetséget kötött, annyi királynak a leányát vette feleségül. A sok királyné mind hozta magával az isteneit. Salamon bölcs volt, nincs hozzá fogható, de ez a bűne eltávolította őt Istentől. Feleségei kedvéért szentélyt építtetett Astoretnek, a Sidon-beliek istenének, Kámosnak, a moábiták istenének, Milkomnak, az ammoniták istenének és még ki tudja, hánynak…– A rabbi felháborodásában szűknek érezte a ruháját, amint élénk taglejtésekkel gesztikulált. – Az a baj, hogy ő is tisztelni kezdte ezeket és vele együtt a nép is. Ezért is szakadt ketté az or3
szág… Isten elvette a királyságot Salamon kezéből, csak két törzs maradt Roboámnak, a fiának. – Igen, igen… Csakhogy Jeruzsálem is Júdában maradt! – méltatlankodott Kehát. – A szent Templom nem Izrael része már. – Ez aggasztotta Jeroboámot is, az első királyt, a kettészakadt Izraelben. És bár Isten maga adta neki a királyságot Ahija próféta által, mégsem figyelt az Örökkévalóra, hanem a maga értelme szerint cselekedett. – bosszankodott az idős rabbi. – Félt, hogy a nép majd Jeruzsálembe özönlik az istentiszteletekre és idővel Roboámhoz pártol, Júda királyához. Öntetett két aranyborjút és felállíttatta egyiket Béthelben, a másikat Dánban. „Ezek hoztak ki titeket Egyiptomból! Ezeket imádjátok!” A nép aljából papokat jelölt ki, akik nem a Lévi nemzetségéből valók voltak és kialakította a bálványimádást. – Szinte hihetetlen, hogy a nép ezt elfogadta! – méltatlankodott Amrám is. – Nem mindenki. Csak azok, akik már amúgy is elfordultak az élő Istentől és csak megszokásból tisztelték. Igaz, ők voltak többen… Keserves évek jöttek. Királyaink egyre gonoszabbak lettek, a bálványimádás egyre jobban elhatalmasodott. Isten küldte prófétáit, de Akháb király gyűlölte őket. – Igen, mert a felesége, a gonosz Jézabel, mindig rossz irányba befolyásolta! Még Illés prófétát is meg akarta öletni, aki pedig olyan hatalmasan hirdette az Istenhez való visszatérés szükségességét és annyi csodát tett. – vetette fel Eliel. – Sokak szívét megmozgatta, ami a Kármel hegyén történt. Tisztán látszott a különbség a bálványok és az igaz Isten között! – Pedig ott volt a Baál és Astoret összes papja és prófétája, vagy kilencszázan, mégse küldtek az istenek tüzet az áldozatukra… – De amikor eljött az estéli áldozás ideje – mondta átszellemült arccal a rabbi – és Illés az Örökkévalóhoz, Jahvehhez imádkozott, tűz szállt alá a Mennyből és megemésztette az áldozatát az oltárral együtt! Félelmetes volt! Az egész nép arcra borulva vallotta: „Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!”
4
– De a nép azután szétszéledt. A Baál papjait mind megölte Illés, amiért Jézabel halálra kereste őt. Illést pedig magához vette az Úr. Azóta mintha minden visszasüllyedt volna a régi életformába… – Pedig most is jelen van közöttünk Isten kegyelme! – kiáltott örömmel Sémer. – Hallottatok Elizeus prófétáról? Ő Illés tanítványa volt és amikor látta urát elragadtatni a Mennybe, visszahullott rá a palástja. Azóta Illés lelkével és erejével járja Izraelt és sokakat visszatérít Istenhez. – Nemrégiben Jerikóban jártam az unokatestvéremnél, aki a birkák gyapját szokta átvenni tőlem és bizonyos részért gabonát ad cserébe. – hajolt közelebb Amrám izgatottan a többiekhez. – Fogytán volt a búzám, így elmentem hozzá. Nagy lázban volt a város, mert Elizeus próféta arra járt. Elpanaszolták neki, hogy a város forrása ártalmas, rossz vizet ad, azon a szép vidéken nem érik be a termés emiatt és minden satnya, idétlen. Akkor ő egy új csészét kért, teli sóval, beletette a vízbe és prófétált: „Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom e vizeket és többé nem származik abból halál és idétlen termés.” Azt mondják, azóta iható a víz, kivirultak a kertek. – mondta egy szuszra Amrám. Rebeka a sarokban nagyra nyitotta őzike-szemeit és csodálkozva figyelt. Ez manapság történik? Milyen csodálatos! – Én egy másik csodáról hallottam! – csatlakozott Efer a beszélgetéshez. – Az egyik próféta meghalt és sok adósságot hagyott maga mögött két fiára és feleségére. Az asszony felkereste Elizeus prófétát, hogy segítsen rajta. – Hogy tudott volna segíteni? Hiszen a próféták mind szegény emberek… – kérdezte Kehát. – Megkérdezte tőle, mi van a házában. „Csak egy kevéske olaj” – mondta az asszony. – „Akkor kérjél kölcsön edényeket, de ne keveset! Zárkózzál be a te fiaiddal és töltsd meg az edényeket az olajjal” – Így tett az asszony. És képzeljétek, csak töltötte, töltötte és az olaj addig nem fogyott el, míg volt edény. Akkor eladta, abból kifizette a tartozást és még maradt is. – Nahát! Csodálatos! – csillant fel a szeme Eliábnak. – Lehet, hogy nekem is a prófétához kellene fordulnom segítségért… Ámbár Isten az, aki cselekszik! 5
– Akkor hallgassátok meg az én történetemet! – intett a rabbi. – Sunemben él egy rokonom, akivel különös dolog történt. Nem lett gyermekük, amit nagyon fájlaltak. Az asszony egyszer csak Elizeus prófétával érkezett haza, mert felajánlotta neki, hogy ahányszor arra jár, a ház felső szintje a rendelkezésére áll. Egyszerű házacska volt, de csendes, békés, hiszen gyermek nem lármázott. Elizeus próféta gyakran megfordult ott. Egyszer meg akarta hálálni az asszonynak a gondoskodást és kérdezett a kívánsága felöl. „A gyermek hiányzik!” – mondta könnyes szemmel az asszony. „Mához egy esztendőre fiút fogsz ölelni!” – ígérte a próféta. És képzeljétek, egy év múlva nagy örömükre valóban megszületett a fiúcska. Ennek már sok éve. A fiú egészen az apját formázza, arca, járása, még keze mozdulatai is olyanok, mint az övé. Szereti is nagyon! – Nagy öröm is a gyermek. Főleg, ha ilyen csodálatos módon érkezik. – vetette közbe Kehát. – De még nem tudjátok az egész történetet. – emelte fel ujját az ősz rabbi. – Egyszer ugyanis a gyermek megbetegedett és meghalt. – Hát, akkor lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik… – vélte Eliáb. – Az asszony gyorsan a prófétáért szaladt. – folytatta rendíthetetlen nyugalommal a rabbi. – Az először a szolgáját küldte el, hogy pálcáját tegye a gyermek arcára, de nem történt semmi. Akkor ő maga ment el, imádkozott a gyermekért és az életre kelt! Már egész legényke azóta! – Feltámadt volna a halott? – kételkedett Eliáb. – Biztos, hogy meghalt? – Na hallod!? A rokonom sokat látott ember, csak különbséget tud tenni élő és halott között! Azonkívül egy sereg tanúja van az eseménynek. – Az biztos, hogy a mi Istenünk hatalmas! Ő élőknek és holtaknak Ura! – bólogatott Kehát. A beszélgetés még tovább folyt, mert az idős emberek soha nem fogynak ki a szóból, de Rebeka úgy érezte, eleget hallott. Óvatosan kiment az udvarra, ahol még mindig tartott a tánc, a vigasság. Örömtől piros arcok mosolyogtak rá és hívták őt is, de 6
kedvesen nem-et intett. Szeretett volna egyedül lenni. Komoly gondolatok foglalkoztatták. Lehet-e bármi baja Izraelnek, ha olyan Istene van, aki a betegeket meggyógyíthatja, segíthet a szűkölködőkön és még a halottnak is visszaadhatja az életét? Az biztos, hogy ilyen Istene egyetlen népnek sincsen! Nem is érti, hogy az izraeliták miért fordulnak a bálványokhoz…. Ez nem fért a fejébe. Nem csoda, ha haragszik az Úr! Mindent megtesz értük, ők pedig hűtlenek hozzá. – Én nem leszek soha hűtlen hozzád, Istenem! – nézett ragyogó szemével a csillagok fölé. – Ha felnövök, szeretnék majd úgy szolgálni neked, mint a sunemita asszony. Vagy ahogyan az édesanyám. Ő is nagyon szeret téged. Lassan éjszakába hajlott az idő, fáradtak az emberek. Néhányan ugyan átbeszélgették az éjszakát, de sokan ráborultak az asztalra, hogy reggelig szunnyadjanak kicsit. A gyerekeknek egyik szobában puha szőnyegeket tettek a földre és arra fektették őket. Rebeka is ott aludt el. Édesanyja gyönyörködve nézte. – Az én kis Rebekám! Ahogy a neve is jelenti: „Szépsége rabul ejt”. Aludj, kicsi lányom, az Úr vigyázzon rád! Még elnézte egy darabig, ahogy éjfekete selymes haja félig takarja kipirult arcocskáját. Piros, telten ívelt szája mintha mosolyogna kicsit… Értelmes kislány. Látta este, ahogy figyelmesen hallgatta a vének beszélgetését. Mi lesz ebből a leányból? Csendesen betakarta és visszament a két kisebb fiához és ő is nyugovóra tért. Ahogy megvirradt, még egyszer összegyűlt a nagy család, hogy elmondják együtt a reggeli imát. Azután szívélyes búcsút vettek egymástól és mindenki az otthonába tért. Joshua is felpakolta apró gyermekeit a kordéra, útnak irányította a kis csacsit és kedves integetések között elindultak. Rebeka édesanyja kezét fogva ment a kocsi mellett. Jól esett most a sétálás. A Nap arany fényével elárasztotta már a vidéket, derűssé téve a tavasz üdezöldjét. Senki nem szólt, mert a látvány lebilincselő volt. Már messze jártak a falutól, amikor hirtelen vad ordítozást, száguldó lovasok hangját hallották közeledni. Döbbenten fordultak hátra, majd szinte megbénultak a félelemtől. Szír lovasok! Csak úgy 7
porzott nyomukban a föld! Az anya kicsinyeihez rohant védelmezően. A szamár a hangtól megijedt, és ahogy menekülni igyekezett, felfordította a kordét. A gyerekek mind alá kerültek édesanyjukkal együtt. Rebeka segíteni akart édesapjának, de akkorra a harcosok mind ott is voltak. Legtöbben meg sem álltak, mert látták, hogy nincstelen, szegény emberek ezek, de az egyik lovas észrevette a szépséges Rebekát. Hirtelen megállította a lovát és felkapta a kislányt. Szegény ijedtében levegőt sem kapott, de aztán szívtépő sikoltozásba kezdett: – Édesapám! Édesanyám! Segítsetek! Az apa rohanni kezdett a katonák után, de azokat pár perc múlva elnyelte a messzeség. Joshua a földre roskadt. Nagy fájdalmában a szakállát tépte, a ruháját hasogatta. Két kezét az ég felé tárta: – Nagy Isten! Miért? – egyebet nem tudott mondani, csak rázta a zokogás. A gyerekek rettegve, sírva kapaszkodtak édesanyjukba, aki úgy érezte, a szíve szakad meg ebben a pillanatban. Beborult a világ, sötét lett egyszerre, fagyos leheletével körülvette őket a tél.
A táborban Szegény kis Rebeka kétségbeesve látta, ahogy édesapja szalad felé, de el nem érheti. Minden erejével ficánkolni kezdett. Majdnem sikerült kiszabadítania magát, de a harcos vasmarokkal átfogta újra. – Nyughass már, te vadcsikó! – mondta szigorúan. – Tőlem úgysem szabadulsz! A durva mozdulattól lélegzethez sem jutott egy darabig. Mire újra körülnézett, már hegyek vették körül. Szeme tágra nyílt és ijedten keresett valami ismerős házat, kertet… Suhant a táj mellettük és nem tudta, merre járnak. Mikor megértette, hogy nincs szabadulás, 8
magába roskadt. Gondolatai összezavarodtak és fájdalmasan zokogni kezdett. A szír katonák táborához érkeztek. Kocsiszám állt ott a rablott jószág. Ruhák, szerszámok, edények… Külön kocsin voltak az ékszerek, dísztárgyak, a gazdagabb házakból való holmik. Ezt a szekeret sokan őrizték. Lassan a katona vasmarkának szorítása engedett. Egy ruhával megrakott szekér tetejére dobta Rebekát, melyen már három izraelita leány ült. Ezt a szekeret is őrizték. – Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére! Megértetted? – horkant fenyegetően elrablója az egyik őrzőre. – Megértettem, uram! – húzta ki magát a katona, majd szemügyre vette a kislányt. – Szemrevaló jószág vagy, de még gyermek… – szánakozott rajta. – Ne félj, vigyázok rád, nem bánthat senki! Meg akarta simítani az arcát, de Rebeka rémülten húzta el magát. A nagyobbik leány, aki már jócskán eladósorba került, védőn karolta át. A kislány arcát a lány karjaiba rejtette, derekát teljes erejével átkarolta. – Jól van, ne félj, nincsenek már olyan közel! – súgta a nagylány. Rebeka felnézett rá és látta, hogy az ő szeme is kisírt. A mellettük lévő lányok is egymásba kapaszkodtak és sápadtan várták a sorsukat. – Mirjám vagyok. Téged hogy hívnak? – Rebekának. – mondta csaknem suttogva. – Téged is elraboltak? – Vízért mentem a kútra, amikor jöttek… – mondta csendben Mirjám. – Engem is elkaptak. – csuklott el a mellettük ülő lány hangja. – Láttam, ahogy megölték a szüleimet és a bátyámat. Sikoly, kiáltás, vér mindenütt… Nem élem túl ezt a napot! – rázta a zokogás. Mirjám csendesen átkarolta, magához szorította szegénykét, míg sírása megcsendesült. Egész nap így ültek együtt, egymást vigasztalgatva. Ebédre kaptak pár szem félig érett fügét és egy kis lepényt. Először nem akartak enni, de Mirjám figyelmeztette őket, hogy akkor legyengülnek, megbetegszenek. Így aztán mégis eszegettek valamit. A szekereket összetolták éjszakára és együtt 9
őrizték. Remény sem lehetett a menekülésre. A lányok csüggedve merültek álomba. Rebeka sokáig nézett maga elé gondolatok nélkül. Már nem voltak könnyei. El sem tudta képzelni, mi vár majd rá, de hogy semmi jó, az biztos. Elszenderedett ő is. Éjjel arra ébredt, hogy Tikvának, a mellettük lévő leánynak lázálma van, dobálja magát és össze-vissza kiáltozik. Mirjám gyorsan magához ölelte, nehogy a katonák felneszeljenek és bántsák. Csak nehezen nyugodott meg szegény. Nem is tudtak aztán aludni egy darabig, csak üres tekintettel bámultak a semmibe. – Tudod, mire gondoltam, Rebeka? – szólalt meg halkan Mirjám. – Mire? – kérdezett vissza csendesen. – Nehéz helyzetben vagyunk, de nem szabad elcsüggednünk! Izrael Istene velünk van! Eszembe jutott József története. Hallottál róla? – Igen, édesanyám elmondta nekem. A testvérei eladták és Egyiptomba került. – József is így érezhette magát, mint mi. Riasztó a jelen, bizonytalan a holnap és a szolgaság vár… De József bízott Istenben! Amikor Potifár megvette rabszolgájának, becsülettel fogott a munkához. Mindenen Isten áldása volt, amit csinált. József hűséges maradt Istenhez Egyiptomban is és bárki, aki találkozott vele, meglátta Istenét is. Végül Egyiptom fáraójának első embere lett. Egy darabig csendben feküdtek. Józsefre gondoltak, akinek hasonló sorsa volt. Neki annyival volt nehezebb helyzete, hogy a nyelvet sem értette. Ők értik az akkád nyelvet valamelyest, mert rokon nyelv a héberrel. Viszont József fiú volt, ők pedig leányok. Ennélfogva kiszolgáltatottabbak… – Határozzuk el – indítványozta Mirjám – , hogy bárhová kerülünk, szorgalmasan dolgozunk majd Isten segítségével. Megtartjuk az Örökkévaló törvényeit, amennyiben rajtunk áll és akkor számíthatunk védelmére, áldására is. Ő az egyetlen segítségünk, ám a leghatalmasabb! Ő mindent jól lát. Ki tudja, mi célból kerültünk ide? Talán küldetésünk van Adonájtól… – Én szeretem az Urat teljes szívemből! – mondta biztos hittel Rebeka. – Csak fáj a szívem a szüleimért, testvérkéimért. Bár, ha belegondolok, hálás lehetek, amiért életben maradtak. Szegény Tikva 10
elvesztett mindenkit, akit szeretett. Én a messziről is tudhatom majd, hogy élnek. Biztosan szomorkodnak utánam – pityeredett el egy pillanatra –, ahogy én is bánkódom utánuk, de élnek és az Örökkévaló majd vigasztalást ad nekünk. Vagy talán szabadulást is! Az Ő tervei kifürkészhetetlenek… Egészen megnyugodtak, ahogy Izrael Istenének kezébe tették le sorsukat. A fájdalmas nap után mély álomba zuhantak végül. Alig pirkadt az ég alja, a tábor szedelőzködni kezdett. A kocsik elé lovakat fogtak. Gyors parancs-szavak hangzottak el. Úgy tűnt, hogy továbbmennek innen. Egy lovasokból álló előőrs elindult, majd nyomában katonák, aztán a szekértábor, végül a rekvirált állatok, marhák, juhok, kecskék. Mintha siettek volna. Talán Jórám király küldött felmentő sereget? Reménykedni kezdtek… A katonák türelmetlenek voltak, siettették a menetet… Rebeka nagyon figyelt, hátha ismerős tájakon mennek át és talán valaki segít mégis. De szomorúan látta, hogy amerre elhaladnak, emberek szaladnak szét, bújnak el. Megértette őket, hiszen amerre a szíriai csapat járt, nyomában vér és könny fakadt. De ezzel reménye is lelohadt. Szomorú megadással hajtotta le fejét. Estig tartott az erőltetett menet. Akkor megint tábort vertek a hegyek között. Őrtüzek gyulladtak fel az éjszakában. Néhány lepényt kaptak, amit most már éhesen megettek, hiszen egész nap nem álltak meg. Tikva értelem nélkül bámult a semmibe, testének tartása elveszett, szép arca maszatos volt a sírástól. A téboly határán volt. Úgy etették, itatták, babusgatták, hogy tartsák a lelket benne. A másik leány, Egla, hamar megvigasztalódott. A szülei már régen meghaltak, nénje nem volt túl kedves hozzá, nem szerette. Egy kis remény csillogott a szemében, hogy talán jobbra fordul a sorsa. Másnap pirkadatkor újra tábort bontottak és most már vadidegen tájakon haladtak. A sietség sem volt akkora, bár nem álltak meg egész nap. Úgy tűnt, hogy átlépték a határt, Szíriában vannak. A tábor vezetője már délután pihenőt rendelt el. Megépítették a szekértábort és vidám, győztes hangulat lett úrrá a katonákon. Mindenfelől sült hús illata terjengett és a bor is jobban fogyott. A 11
lányok is leszállhattak a kocsiról, bár szigorú felügyelet alatt. Elgémberedett tagjaikat kicsit kinyújthatták, sétáltak a kocsi körül. A jóságos őr szeme azonban állandóan rajtuk volt. – Megvan az én vadcsikóm? – állított oda kissé tántorogva a Rebekát elrabló katona. – Remélem, vigyáztál rá! – Itt van, uram. – állt oda védelmezőn az őr. Rebeka ijedten bújt Mirjámhoz. – Látod, micsoda szépség ez a lány? A király palotájában nem terem ilyen! – emelte fel a lány arcát a katona. – Gyermek még, uram, te is láthatod! – állt ugrásra készen az őr. – Majd kivirágzik egyszer! Hadd lássam csak, mennyi idő kell ahhoz?! – bontogatta kaján mosollyal a kislány ruháját. Rebeka sikítva rántotta ki magát a katona kezéből, mire az pofon ütötte és feldobta a kocsira. A kislány rémülten hátrált. – Uram! Nem bánthatja ezt a lányt! – állt elé az őr. – Nem? Aztán mért nem, te bugris? Én szereztem! És a rabnő arra való, hogy szórakozzunk vele! – húzta el a száját cinikusan. – De ez még csak gyerek… És különben is az a törvény, hogy a fejedelem osztja el a zsákmányt! – nézett szembe vele merészen. – Törvény? Nesze neked törvény! – rántotta ki éles tőrét a katona dühösen és minden bizonnyal szíven találja az őrt, ha nem ivott volna annyit. Így azonban mellészúrt, ami bántotta a büszkeségét, ezért megveszekedett dühvel támadt neki. A lányok sikoltoztak, kiabáltak, a többi őr is ott termett. Öten alig tudták lefogni a feldühödött katonát. – Mi ez a felfordulás? – hangzott egy szigorú hang. – Velaván bántalmazni akarta ezt a kislányt, uram. – jelentette az őr. – És ez elég ok a verekedésre? – Engem is meg akart ölni… És úgy tudom, hogy a vezérek dolga a rabszolgák elosztása… A fővezér éles szemmel nézett körül és tekintete megakadt Rebekán. A kislány két őzikeszeme segélykérőn nézett rá. Naámán egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Való igaz, hogy gyönyörű ez a lány és itt nincsen biztonságban. Valahogy kislányára emlékeztette, aki meghalt tavaly nyáron. Hirtelen határozott. 12
– Khesuta! – szólt a személyes szolgájának. – Fogd meg a lányt és vidd a parancsnoki sátorba! Te is menj vele! – intett az őrnek. – Te pedig – fordult a katonához –, mától a birkanyáj őrzésére vagy rendelve. Azonnal foglald el az új helyedet! – Ezért megdöglesz! – sziszegte boros hangon a katona, és a parancsnok felé szúrt. Az félreugrott, arca még jobban megkeményedett és dühös mozdulattal intett az őröknek. Leteperték és egy pillanat alatt végeztek vele. Holttestét kihúzták a táboron kívülre. Rebeka riadtan nézte a jelenetet, Tikva újból sikítozni kezdett. Mirjám átölelte gyorsan. A parancsnok csak intett és továbbállt. Khesuta ölbe kapta Rebekát és a parancsnoki sátorhoz sietett vele. Rebeka úgy érezte, megint egy világ omlik össze benne. Két karját Mirjám felé tárta, de aztán megértette, hogy semmi értelme tiltakozni. Legyen minden úgy, ahogy Adonáj rendelte. Khesuta észrevette ura szemében az emlékezést, a pillanatnyi elérzékenyülést, ezért óvatosan bánt a lánnyal. Kényelmes fekhelyet készített számára állatbőrökből. Hozott neki sült borjúhúst, kenyeret és egy kis mézet. Biztatóan mosolygott rá. – Ne félj, itt már nem bánthat senki. Naámán jó ember, vitéz harcos, mindenki tiszteli. Nemsokára Damaskusba érünk és vége lesz ennek a vándorlásnak. Próbálj meg aludni. Itt őrködünk a bejáratnál. Ne félj! – mondta kedvesen. Rebeka már gondolkodni sem tudott. Hagyta, hogy az őr betakarja, majd mély álomba zuhant. Hajnalban rendbe szedték a tábort, lebontották a sátrakat. Rebeka egy kényelmes kocsira került és Khesuta végig mellette maradt. Még egy hétig meneteltek így. Nappal haladtak, éjszakára letáboroztak. Hetedik nap dél felé látszott a nagy város messziről. Naámán követséget küldött a győztes csata hírével. A városon kívül vártak néhány órát, addigra a sereg vége is beérte a tábort, a rablott jószágok is ott toporogtak, emelve a préda értékét. Damaskusból díszes követség, ünneplő sokaság áramlott a győztesek elé. II. Benhadád király is eljött személyesen, hogy kedves hadvezérét üdvözölje. Látszott, hogy szinte fiaként kezeli Naámánt. 13
A fővezér eléje sietett és térdet hajtott királya előtt. Az kegyesen felemelte és megcsókolta az arcát. Naámán ünnepélyesen átadta a préda javát, a legnemesebb kincseket, ékszereket, a legszebb, szaporításra érdemes állatokat. A nép kiáltozott, a győzteseket éltette. Így vonult be a városba a diadalmenet. A fővezérnek még egy feladata volt, a zsákmány elosztása. Megnevezte legvitézebb harcosait és megszabta azok jussát. A köznép aztán osztozhatott a maradékon. Naámán néhány szép állatot választott magának, hat míves tőrt, két szép nyakéket, valamennyi aranyat és Rebekát. Az ünnepi lakoma után energikus lépésekkel tartott otthona felé, karján a kislánnyal. A szolgák már messziről köszöntötték és ajtót tártak neki. Naámán letette Rebekát. Egy kedves arcú, törékeny asszony sietve szaladt ura elé és megcsókolta az arcát. Naámán magához ölelte feleségét, majd gyöngéden mondta: – Neked is hoztam valamit, Perilla. – adta kezébe az Izraelből hozott ékszereket, majd Rebekára mutatott. – Ez a kis szolgálólány is a tiéd. Rebekának hívják. Remélem, kedvedet leled majd benne. Perilla asszony szemügyre vette a kislányt, aki meghajolt előtte. Egy pillanatra megrémült a hasonlóságtól, ami Maákát juttatta eszébe. De úrrá lett érzelmein. Felemelte a lány maszatos, elgyötört kis arcát és mosolyogva csak ennyit mondott: – Légy üdvözölve, Rebeka. A kislány újból meghajolt csendben. Érezte, hogy jó helyre került. Ennek az asszonynak a lényéből valami megmagyarázhatatlan kedvesség és csendes szomorúság áradt. Talán minden jóra fordul… – Szitúra, vidd a kislányt, fürdesd meg és öltöztesd át! Legyen gondod rá és holnap vezesd elém! – adta ki az úrnő az utasításokat. Egy erélyes lány kézen fogta Rebekát és elvezette. Melegvizes dézsába dugták, alaposan lefürdették, majd egyszerű gyolcsruhába öltöztették. Egy kisebb helyiségbe vezette Szitúra, ahol rajtuk kívül még két szobalány fekhelye volt. – Ez lesz a helyed, Rebeka. – mutatott egy gyékényre Szitúra, amire színes szőttes volt borítva. – Örülj, mert a többi szolga az istállóban alszik. Kedvel az úrnő téged. Pihend ki ezt a hosszú utat, holnap 14
majd megmondják, mi lesz a feladatod. Ne félj tőle, nagyon kedves! Ha mindent úgy teszel, ahogyan kéri, nem lesz semmi bajod! Most aludj! Rebeka egyedül maradt. Napok óta először. Körülnézett az idegen szobában és kedves családja jutott eszébe. Ahogy maga elé idézte édesanyja gyengéd tekintetét, apja biztató mosolyát, testvérkéi arcocskáit, keservesen sírva fakadt. Miért kellett neki kiszakadni onnan, mikor ott mindenki szerette? Miért engedte meg Isten, hogy az a gonosz katona elragadja? Látta édesapja rohanó alakját és még hevesebben rázta a zokogás. Tudta, hogy most ők is gyászolnak. Siratják kislányukat és nem tudják, mi lett vele. De érezte azt is, hogy ők is az eget ostromolják most és kéréseik, imáik által találkoznak Isten színe előtt. Ezen megnyugodott kissé. Esti imára hajtotta meg magát és kérte az Örökkévalót, hogy vigasztalja meg családját és neki is adjon belenyugvást a sorsába. Érezte, hogy Isten mindenről tud és biztos volt benne, hogy Ő jót akar azoknak, akik szeretik Őt. Isten örök szeretetén végre elpihent…
A szolgálat házában Másnap arra ébredt Rebeka, hogy a leányok frissen sürögnekforognak körülötte. Tisztálkodás, öltözködés hangjai jutottak fülébe. Közben kedvesen csicseregtek. Rebeka csak félig-meddig értette őket. Valahogy mégis másképpen beszéltek. – Itt az ideje, hogy felkelj, Rebeka! – szólt Szitúra. – Mi négyen leszünk ebben a szobában. Ő Majla, ő pedig Keliti. Rebeka felült, rámosolygott a lányokra. Mindannyian idősebbek voltak nála. Majla kerek, pirospozsgás arcával, vidám tekintetével pont ellentéte volt a sápadt Kelitinek. – Örülök nektek. És annak is, hogy nem vagyok egyedül. – Gyere, öltözz fel, megyünk az űrnőhöz. – nyújtotta kezét Majla. – Felöltözöm, de kérlek, hagyjatok annyi időt, hogy imádkozzam. 15
– Jó. Csak siess! – mondta megértéssel Majla. Ők már elvégezték reggeli imájukat – ki-ki a maga istenének. – Tíz perc múlva érted jövünk. Addigra légy kész! Rebeka sietve felkelt. Megigazította ágyát, majd gondosan megmosakodott. Felvette az odakészített ruhát. Fehér gyolcsruhát tettek oda a lányok, aminek a tetejére egy egyszerű szövésű barnasárga csíkos felsőrészt húzott. Haját szépen megfésülte, majd ágya elé térdelt és meghajtotta magát arra, amerre hazáját sejtette. Hangját nem lehetett hallani, csak kis testét rázta meg a sírás, ahogy könyörgött az élő Istenhez. Így találtak rá a lányok, mikor jöttek érte. Csendben megvárták, míg feláll. Látták arcán a könnyek nyomát és együttérzőn ölelték át. Eszükbe jutott az a nap, amikor ők is idekerültek. – Most már ne sírj! Jó dolgod lesz, hidd el! Gyere, menjünk Perilla úrnőhöz! – húzták magukkal. A kőből épített házat mindenütt szőnyegek sokasága borította és tette barátságossá. Legtöbb helyiség is szőnyeggel volt elválasztva egymástól. Rebeka csak ámult. Megszokta az otthoni egyszerű kis házat, ahol eddig élt. Ahhoz képest ez palotának tűnt a szemében. Átfutott a gondolatain, hogy ezt a sok drága holmit mennyi helyről rabolták össze a katonák… Hamarosan egy tágasabb terembe értek, ahol egy hosszú, alacsony asztalt kerevetek vettek körbe. A falak mentén faragott ládák álltak. Az ébredő Nap gyenge fénnyel tűzött be a kis ablakokon, ezért mindenütt félhomály uralkodott. A kereveteket bordó és nyersfehér mintájú szőttesekkel borították, mint ahogy az egész házra jellemző volt a bordó, barna és a nyers szín. A szoba dísze egy görög amfora volt. Valami isten-alak van a porcelánra festve. Rebeka sohasem látott még ilyet. Nekik otthon csak mázatlan, egyszerű cserépedényeik voltak. – Ez a legszebb része a háznak! – mutatott előre a cserfes Majla. – Jól nézz körül, ilyet biztosan nem láttál még! Ha majd itt takarítasz, nagyon vigyázz mindenre, mert ha valami eltörik, jaj neked! Az úrnő éppen akkor lépett a helyiségbe. Gazdagon hímzett, hosszú ruhája rendezett redőkben simult karcsú alakjára. – Mi dolog, hogy itt vagytok? – kérdezte kicsit szigorúan. 16
– Meg akartuk mutatni Rebekának a házat. – hajtotta le fejét Majla. – Rebekát én veszem gondjaimba. Ti menjetek a konyhába és tisztítsátok meg a zöldségeket és a húst az ebédhez. – Igen, úrnőm! – mondta Majla és máris indultak. Ahogy a lányok elmentek, Rebeka megszeppenve nézett az úrnőre. Elég határozottnak és energikusnak tűnt most. – Gyere velem, Rebeka! – hívta halkan és kiléptek az udvarra. Volt a háznak egy csendes kiszögellése, ahol néhány pálmafa árnyékában egy egyszerű nyugágy feküdt kis asztalkával, néhány támlátlan székkel. Szívesen tartózkodott itt Perilla, ha ura nem volt itthon. A fal mentén virágok nyíltak rendezett sorokban, leginkább tulipánok, de volt olyan virág, amilyet Rebeka még sohasem látott. Egy szolga éppen öntözte őket. Az úrnő egyik székre ült és magához intette a kislányt. – Mivel gyermek vagy, nem osztalak nehéz munkára. Tudom, hogy most szomorkodsz az otthonod után, de ha figyelmes leszel és engedelmes, itt senki nem fog bántani. Mindig légy a közelemben és azt tedd, amit mondok neked. Megértetted, Rebeka? – Igen, értem, úrnőm! – mondta csendben a kislány. – Jó. Most menj be a lányokhoz, és mondd Szitúrának, hogy készítse el a reggelimet! Aztán hozzad ki ide! – Megyek, úrnőm. – hajtotta meg magát Rebeka és sietve indult a házba. Otthon is mindig szívesen segített édesanyjának, de az annyira más volt! Otthon szerették, becézték, magyaráztak neki, tanították, engedték játszani is, sétálni… Két könnycsepp gördült le szeme sarkából, de gyorsan letörölte és elhessegette szomorú gondolatait. Elhatározta reggel, hogy bátor lesz és ügyes. Ehhez kérte Izrael Istenének segítségét. – Szitúra, kedves, légy szíves készítsd el az úrnő reggelijét, hogy kivihessem! – lépett a konyhába Rebeka. – Már készen is van. Minden reggel ilyenkor kéri… Ahogy Rebeka kilépett a tálcával, Szitúra kissé epésen megjegyezte: – Na, úgy látszik, ő lesz a kis kedvenc… – Ne bántsd szegényt! – kelt védelmére Majla. – Olyan szomorú… És még gyermek. Talán tíz éves lehet? 17
– Hát, annyira már nem gyermek… – vélte Keliti. – Az én hazámban egy tizenkét éves lány már akár feleség is lehet. – Talán azért vette maga mellé az úrnő, mert emlékezteti a kislányára, aki meghalt. Maákának is ilyen beszédesen szép szemei voltak… – Lehet… - biggyesztette száját Szitúra. Rebeka ügyesen kivitte a tálcát és a kis asztalra helyezte. Az úrnő féloldalt fordult a nyugágyon és csipegetni kezdte az ételt. – Mesélj nekem, Rebeka, a hazádról! Honnan jöttél? Rebeka összerezzent a kérdésre. Éppen azon igyekezett, hogy ne gondoljon otthonára és most pont arról kérdezi Perilla úrnő. Ámbár szemében őszinte érdeklődést látott… Kis szünet után beszélni kezdett. – Mahanaimban laktam… a Jordántól nem messze… – mondta akadozva. – Kicsi házunk volt, csak négy helyiség volt benne. Hat fiútestvérem van, mind kisebbek nálam. A kis Efraim még csak egy éves… Édesapámat Joshuának hívják, édesanyámat Hadassának. Édesapám kereskedéssel foglalkozik, nem mindig van otthon… de sabbathra mindig hazaér… Édesanyám megtanított főzni, kenyeret sütni, bőrt tisztítani, mosni, szőni… mindent, amit egy feleségnek tudnia kell, hogy családjáról gondoskodjon… Édesanyám nagyon kedves asszony. Szereti Istent és a népünket. Sok történetet mesélt… Rebeka arca kipirult, ahogy emlékezett. Bátran küzdött a könnyeivel, de amikor édesanyjáról beszélt, mégis kigördültek szeme sarkából. Gyorsan letörölte… – Megértelek, Rebeka, hidd el… Én is messze vidékről kerültem ide, tudom, hogy mit érzel. Tudod, előbb vagy utóbb eljön az a perc, amikor egy lánynak el kell hagynia az otthonát. Persze, nem mindegy, hogy hogyan… Egyszer szeretném majd hallani édesanyád történeteit… De nem most. Menj, segíts a lányoknak a konyhában! Ők adnak neked reggelit is… – Köszönöm, úrnőm! – hajolt meg Rebeka és az üres tálcát felvéve, bement a házba. Egyik nap telt a másik után és Rebeka számára egyre megszokottabb lett a csendes ház. Naámán ritkán volt otthon, mert a király hadvezére lévén sok tanácskozáson vett részt. A napok 18
egyformán teltek. Délelőtt a háztartás munkáival foglalkoztak a lányok, segítettek az ételek elkészítésében, letörölgették a port, ami mindent megült. Egy-egy szeles napon vastag réteg képződött a bútorokon, edényeken, ami a puszta felöl érkezett. Ilyenkor sötétebb is lett. Sokszor a fal mélyedéseiben lévő mécseseket is meg kellett gyújtani. Rebeka feladata volt, hogy ezekbe a mécsekbe mindig töltsön olajat. A napi munkák végeztével azonban az úrnő mindig magához kérette a hálókamrájába és kérte, hogy meséljen az édesanyja történeteiből. Olyankor le nem vette szemét Rebekáról. Eleinte talán nem is a történetek érdekelték, hanem szerette nézni a kislányt, ahogy beszél. De aztán, ahogy felvette a történetek fonalát, egyre szívesebben hallgatta azokat. És Rebeka mesélt… Képzelete visszament a régmúlt korokra, az ősatyák idejére… Ahogyan édesanyjától hallotta… Beszélt Ádámról és Éváról… és persze, a kígyóról… Perilla csodálkozva hallotta, hogy az Édenkert éppen az ő vidékükön volt valamikor. Hiszen ő a Tigris folyó partján lakott, onnan jött feleségnek Szíriába… Akkor azért olyan gyönyörű az a vidék!... Mesélt a kislány az özönvízről, mely Isten büntetése volt a bűn eláradása miatt… Ábrahámról és Izsákról… Józsefről… az ő sorsát egyre színesebben írta le. Az egyiptomi tíz csapás története, ahogy kihozta Isten hatalmas karral a hébereket, az úrnőnek is ismerős volt. Ezek a beszélgetések Rebekát is megerősítették, növelték hitét. Jó volt már hazájára gondolni, övéiről beszélni. Néha elfogta a honvágy, de Perilla úrnő feléje megnyilvánuló szeretete ezt mindig elcsitította. Előfordult, hogy Naámán egy-egy harcból visszatérve Rebeka számára is hozott néhány szép ruhát, ami a serdülő lánynak egyre inkább örömöt okozott. Nem értette, miért bánnak vele érezhetően máshogy, mint a többiekkel. Egyszer bátortalanul megkérdezte efelől az úrnőt. – Ennek három oka van. – mosolygott Perilla. – De lehet, hogy több is. Mikor idekerültél, nyomban láttam… láttam, hogy… hasonlítasz… az én kis Maákámra. Ilyen kedvesen szép tekintete volt… ilyen bájos mosolya… Kicsit megijedtem, de aztán jólesett látni téged minden nap. Volt, hogy egy pillanatra őt láttam benned. 19
De aztán észrevettem, hogy sok dologban teljesen más vagy és már nem hasonlítottalak hozzá. Láttam szorgalmadat, igyekvésedet, megszerettem csendes lényedet, történeteidet, amivel érdekessé tetted a sok unalmas órát. Láttam, mennyire becsülöd Istenedet és figyelsz a parancsaira. Eddig minden lányt rajtakaptam már lopáson, hazugságon, de téged még soha. Ezt is becsülöm benned. Szóval megszerettelek… – Úgy örülök ennek! – csillogott Rebeka szeme. – Naponta hálát adok az én Istenemnek, hogy éppen ide kerültem. A lányok néha mesélik, hogy mi történik a városban, hogyan bánnak a szolgákkal más házaknál és olyankor megrettenek és kérem Adonájt, hogy soha ne kelljen elmennem innen! Szeretem az én úrnőmet és mindig hűséggel fogom szolgálni! Az ajtóban illedelmesen megjelent egy szolga és jelezte, hogy a ház ura megérkezett. Napok óta nem volt itthon, úgyhogy érkezése nagy örömöt okozott feleségének. – Most menj, Rebeka, ma már szabad vagy. Tedd azt, amit szeretnél! – kelt fel sietséggel Perilla és a bejárat felé indult. Selyem sálja szinte úszott utána…
Halálos betegség szorításában Este volt… Holdfényes keleti este. A házban már mindenki aludt, csak Naámán forgolódott ágyában. Félelem szorította a szívét. Magának sem akarta beismerni, hogy ő, a nagy hadvezér, a vitéz hős fél. Pedig ez volt az igazság. Napokkal ezelőtt egy homokviharban jött hazafelé. Orra, szeme, ruhája tele lett homokkal. Mikor végre itthon volt, alaposan megtisztálkodott. Akkor vette észre. Egy kerek világos folt volt a karján. Jobban megnézte… Nem fájt. Nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki. Majd elmúlik… De aztán újabb és újabb foltokat vett észre, amik lassan pörkös sebekké változtak. Szörnyű gyanú 20
kezdett ébredni benne… Csak nem leprás lett? De nem és nem! Még gondolatban sem akarta kimondani a halálos betegség nevét! Az nem lehet, hogy éppen ő kapta volna el! Hiszen jómódban él… Igaz, folyton csatában jár és olyankor gyéren tisztálkodik, de másnak sem volt még ebből baja… Először nem szólt senkinek. Sebeit Egyiptomból való sebkenőccsel kente, frissen mosott gyolcsot tett rá és úgy vette fel a ruháját. De a sebek nem javultak. A másik karján is kiütköztek. Ekkor Naámán már tudta, hogy elérte a végzetes kór. – Khesuta! Reggelre légy készen, kilovagolunk! – mondta a minap szolgájának Naámán. – Igen, uram, ahogy parancsolod! Mi lesz utad célja? – Egyelőre az én titkom… – válaszolt merengve Naámán. – Rendben van, uram. Reggel itt leszek. – mondta Khesuta és nagyon csodálkozott, mert ura nem szokott ilyen rejtélyes lenni. De biztosan jó oka van erre. Asszonyának sem mondott semmit Naámán, csak mint máskor, amikor szolgálatba indul. Ígérte, nem marad soká. Nem ölelte meg feleségét, csókot sem adott neki, mint máskor tette, ami Perillában aggodalmat váltott ki és ezer kérdést vetett fel. Valami nincs rendben! Érezte minden idegszálával. Talán egy másik asszonyt szeretett meg? Mi lesz akkor velük? Ezen tépelődött egész nap. Naámán a hegyek felé vette az útját, Khesuta követte. Már egy órája vágtattak megállás nélkül, mikor végre leszállt Naámán a lováról. – Ott a szurdokon túl van a lepra-völgy. Oda megyünk. – közölte hidegen. – Lepra-völgy? – hebegte Khesuta. – Mi dolgunk van nekünk ott? Naámán felgyűrte a ruháját és levette karjáról a kötést. Már nem csak apró foltok voltak, hanem kemény göbök, pörkös sebek. Khesuta ijedten hőkölt hátra. – Az életeddel fizetsz, ha valaki tudomást szerez erről! – mondta szigorúan Naámán. – Még nem akarom eltemetni magam! Azonban akarom látni, hogyan élnek ezek az emberek, mi lesz a betegség vége. Nem megyünk le, csak elrejtőzünk és figyelünk. 21
Találtak egy alkalmas sziklát, ami mögé elbújhattak. A lovakat kissé messzebb hagyták, de úgy, hogy ha szükséges, egy pillanat alatt elérhessék őket. Ahogy lenéztek a völgybe, apró házakat láttak sárból tapasztva. Néhol sátor volt felállítva. Imbolygó alakok jöttekmentek… némelyik bicegve. Messze voltak, nem látszottak jól a részletek. Már éppen arra gondolt Naámán, hogy a másik oldalról talán szerencsésebb lenne a megfigyelés, amikor szemben az úton egy asszony jött szamarat vezetve. A szamár hátán gyékényből font kosarak voltak. Amint a hegy pereméhez ért, elővett ruhája redőiből egy kos-szarvból készült kürtöt és erélyesen belefújt. Majd egy ruhát terített a földre és arra kirakosgatta a kosarak tartalmát: lepényeket, sült húst, gyümölcsöt, mézet, pergelt búzát, bort, gyolcsot… Amikor minden kosara üres lett, hátrébb húzódott és várt. Néhány perc múlva a domboldal lankásabb részénél egy alak tűnt fel. Keze, lába gyolcsba volt csavarva, amin már átütött a sebváladék, idáig érezték orrfacsaró bűzét. Az asszony is hátrébb hőkölt és csak nézte szánakozva az embert. A szél fújdogált, belekapott a ruháikba, és egy óvatlan pillanatban, amikor a szerencsétlen a ruhát akarta összefogni, amin a sok finomság volt, lefújta a fejéről a gyolcsot. Iszonyodva látták előtűnni a fejét. Orra és szája helyén csak fekete lyuk tátongott, néhány megmaradt foga csúnyán villant elő. Arca tele volt sebhelyekkel. Ahogy tudta, visszatette fejfedőjét csonkán maradt kezeivel. Egyik kezén csak az ujjak hiányoztak, de a másik már csuklóig lefoszlott. Naámán úgy érezte, hogy nem tudja tovább nézni. Gyomra összerándult, egész belső része háborgott. Felugrott és az útra szaladt. Khesuta követte. Az asszony és a leprás meglepődve néztek fel. Naámán néhány aranyat vetett oda az asszonynak és máris lovára pattanva elvágtatott. Úgy fél óra múlva állt meg. – Láttad ezt a szerencsétlent? Nem akarok élve elrothadni! Nekem a feleségem ne hozzon így kegyelemkenyeret! Ennél többet érdemlek az élettől! – tajtékzott. – Híven szolgáltam a királyt, megtettem mindent a népemért, családomért, istenemért. Nem juthatok ilyen szörnyű mélyre! 22
Khesuta nem szólt. Mit is mondhatott volna? Ilyenkor nincs emberi vigasz. Sajnálta gazdáját, átérezte a félelmét. Kicsit ő maga is félt, hiszen a lepra fertőző betegség. És ki tudja, mióta vannak sebei Naámánnak… Aztán mégis eszébe jutott egy gondolat… – És ha uram leborulna a Rimmon templomában és népünk istenétől kérne segítséget? – Khesuta, hallottál már valaha olyat, hogy valakit meggyógyított volna Rimmon? Népünk áldozatot mutat be a napsütésért, esőért, jó termésért, gyermekáldásért… de ha valaki ezt elmulasztja, annak is süt a Nap, érik a termés… Mikor Maáka olyan beteg lett, fohászkodtam, gazdag áldozatot mutattam be, egyetlen leányom mégis meghalt. Akkor csalódtam ebben az istenben. Áldozom neki azóta is, hiszen a király jobbkezeként ez kötelességem, el kell őt kísérnem, de csak fél szívem van benne az imádatban. A kételkedés mindig ott lappang lelkem mélyén… Nincs értelme így hozzá fordulni… Gyere, menjünk haza… Legyen, aminek lennie kell… Mikor hazaértek, Naámán szó nélkül a szobájába sietett. Perilla nem tudott hova lenni megbántottságában. Miért nem üdvözli őt férje, mint máskor? Mi lehet a baj? Mert hogy valami nagy baj van, azt érezte. Összeszedte minden bátorságát és halkan belépett Naámánhoz. – Miért olyan borongós kedvű az én uram? – kérdezte mosolyogva. – Olyan furcsa vagy egy ideje… Mi történt? – Nagy a baj, Perilla. – ejtette mélyre fejét Naámán. – Kedvesem… – ölelte volna át a férjét asszonya, de az gyorsan felpattant. – Hozzám ne érj! Perilla ijedten nézett rá. Beigazolódva látta minden gyanúját. – Szóval mégis egy másik asszony van a dologban! – zokogott fel. – Tudtam, éreztem! – Ugyan! Hová gondolsz, Perilla? Ilyen meg se forduljon a fejedben! Különben a baj még annál is nagyobb… – Annál nagyobb? Kérlek, oszd meg velem, hadd segítsek! – Ezen te nem tudsz segíteni, kedvesem. Ezen senki nem tud segíteni… – lassan felgyűrte ruhája ujját és a sebekre mutatott. – Ne nyúlj hozzá, csak nézd! Mi jut eszedbe? 23
Perilla figyelmesen megnézte a sebeket. Valamit értett hozzá, hiszen abban az időben nagyon kevés orvos élt, így anyáról leányra szállt a sebkezelés, a gyógyfüvek használatának tudománya. Látta a pörkös sebeket, de látta a frissen kialakult világos foltokat és tudatosodott benne a rettenetes felismerés. – Bélpoklos vagy, uram… – mondta elsápadva. – Mindennek vége! Itt tényleg nincs emberi segítség! Mi lesz most velünk? – rázta a zokogás. – Egyelőre nem tudja senki, de sokáig nem lehet titkolni. Majd én is a leprások völgyébe jutok… – Az nem lehet! Az egy rettenetes hely! – Perilla nem tudta abbahagyni a sírást. Észre sem vették, hogy Rebeka ott áll az ajtóban. Frissítő ital volt a tálcán, amit hozott. A ház urának akart kedveskedni vele, mint máskor. – Rebeka, te nem láttál, nem hallottál semmit, megértetted? – futott oda hozzá Perilla. – Igen, úrnőm, nem szólok senkinek. – ígérte komolyan a lány. Visszavitte a tálcát és nagyon szomorú lett. Tudta, hogy ez szörnyű betegség. Izraelben is voltak poklosok, és már messziről kiáltaniuk kellett az utcán: „Tisztátalan! Tisztátalan!”, hogy valaki nehogy véletlenül is hozzájuk érjen és elkapja a gyógyíthatatlan nyavalyát. Kitaszítottak lettek, alig törődött velük valaki. Nyomorúságosan tengették életüket, ha ugyan azt életnek lehet nevezni. Mikor este nyugovóra tért Rebeka, Izrael Istenének segítségét kérte! Sokára aludt el. Egyre azon gondolkodott, hogyan is lehetne segíteni. Abban biztos volt, hogy csakis Adonáj segíthet! Ha most Izraelben lennének, urának csak el kellene mennie Elizeus prófétához és ő meggyógyítaná!... De hiszen Naámán el tudna menni hozzá! Még annyira nem beteg… Lóháton pár nap alatt odaérne! Olyan boldog lett ettől a felismeréstől, hogy alig tudta kivárni a reggelt. Épphogy pirkadt, már felöltözött és türelmetlenül várta úrnőjét. Perilla sem tudott aludni, halkan járkált a házban kisírt szemekkel, kezét tördelve. – Úrnőm! Nagy hírem van! – ragyogott Rebeka beszédesen szép szeme az örömtől. 24
– Mi lehet az a nagy hír most, Rebeka? – kérdezte fáradt csodálkozással az úrnő. – Az én hazámban van egy próféta, Elizeus. Ha az én uram elmenne hozzá, ő kétség nélkül meggyógyítaná! – Mit mondasz? Mondd még egyszer! – fogta meg a lányka kezét Perilla. – Elizeus próféta az Úr Lelkével él népünk között és minden bajon segíteni tud! Még a halott is feltámadt, amikor ő imádkozott érte! Csak oda kellene menni hozzá! Izrael Istene felette áll minden más istennek! Ő az egyedüli igaz Isten! – Biztos ez, Rebeka? – Tudja az én úrnőm, hogy soha hazugságot nem szóltam. – hajtotta le fejét Rebeka. – Népem mindig örömujjongással beszél a próféta tetteiről. – Jaj, drága Rebeka! Bár úgy lenne! Megyek, szólok is mindjárt az én uramnak! – szaladt el Perilla. Férjét töprengések között találta. Ahogy örömtől sugárzó arccal belépett hozzá, csodálkozva egyenesedett fel ura. – Minek tudsz most így örülni, kedvesem? – kérdezte csalódott hangon. – Van egy lehetőség a gyógyulásodra! – ujjongott Perilla hangja. – Micsoda? Lehetőség? Milyen lehetőség lehetne még? – Rebeka mondta, hogy van Izraelben egy próféta, Elizeusnak hívják. Ez az ember minden betegséget meg tud gyógyítani. – Hogyan gyógyít? – Az ő Istenének erejével! – A héberek Istene… – tűnődött Naámán. – Hallottam róla, hogy megverte Egyiptomot mindenféle csapások által valamikor. Bár tudod, hogy én nem nagyon hiszek már az istenekben… – Talán Izrael Istene más, mint a többi isten. Rebeka mesélte, hogy az ő Istenük nem kőből vagy aranyból készül, hanem fenn lakozik az egekben és láthatatlanul jelen van mindenütt. Valóságos hatalommal bír. – Gondolod, hogy keljek útra? – Nincs veszteni valód, uram. – mondta komolyan az asszony. – Ez az utolsó esélyed a gyógyulásra! Amíg még menni tudsz… 25
– Igazad van, kedvesem. De hogyan menjek én Izraelbe, mint a szíriai hadsereg fővezére? Talán az lenne jó, ha Benhadád király védelmét élvezném. Akkor mindenben segítenének. Mindjárt kérek is tőle menlevelet! – indult Naámán. Arcán reménység tükröződött. Talán mégis van gyógyulás!
Út a reménység felé – Jelentsd a királynak, hogy Naámán, a hadsereg fővezére akar beszélni vele! – utasította az ajtónálló szolgát Naámán. – Igen, uram. – indult azonnal. Türelmetlenül topogott, mint aki szaladna is már Izrael felé. A szolga hamar visszaért. – II. Benhadád fogad téged, uram! Lépjél be! Naámán belépett a trónterembe, és mély meghajlással megállt királya előtt. – Mi sürgős közölnivalója van az én vezéremnek kora reggel? – kérdezte kedvesen. – Csak nem egy sikerrel kecsegtető tervet akarsz elém tárni? – Úgy is mondhatjuk, királyom. Csakhogy ez az én életemnek a terve. – A te életedé? Kíváncsivá teszel… Mondjad! – Fel kell tárnom királyom előtt szörnyű titkomat. – hajtotta le fejét Naámán. A király kíváncsian hajolt közelebb. – Néhány hete a lepra jeleit fedeztem fel magamon… – Lepra? Nem tévedsz? Hadd lássam! Naámán kissé közelebb lépett és felhajtotta ruhája ujját és lebontotta a kötést. Csupa seb volt a keze, csupa folt és göb. A király riadtan hőkölt vissza. Azon nyomban behívatta az ajtónállót. – Hívd azonnal az udvari bölcseket és az orvosokat! – adta ki az utasítást. 26
– Azonnal, királyom! Tíz perc sem telt el, tekintélyes férfiak csoportja jött be a trónterembe. – Miben lehetünk a segítségedre, királyom? – kérdezte a vezetőjük. – Leghűbb szolgám kezén aggasztó sebek vannak. Vizsgáljátok meg és mondjatok szakvéleményt róla! – Igen, uram. Máris! – indult el az orvos Naámán felé. Ő kinyújtotta sebes kezét, közben az orvos arcát fürkészte. – Nézzük csak! – egy pillanat alatt felismerte a bajt. A tekintetében ez volt: halálra ítélt ember vagy! – Világos foltok és az azokból kialakult pörkös sebek. Kétségkívül poklossággal, leprával állunk szemben, királyom. – Tudsz adni valami segítséget? Van valami gyógymódod? – Uram, a lepra ellen nincs orvosság. Egyetlen teendő van, a teljes kiközösítés. Az is a többiek védelmében! Az orvostudomány tehetetlen e betegséggel szemben… – Köszönöm. Elmehettek. – intett kedvetlenül a király. – Most mit akarsz tenni? El kell vonulnod az emberek közül. Nincs többé jövőd! – Uram, királyom! Egyetlen lehetőségért esedezem! – Milyen lehetőséged lehet még, barátom? – kérdezte szomorúan Benhadád. – Van nálunk egy szolgálólányka. Izraelből ragadták el a portyázó csapatok és hozzánk került. Ő állítja, hogy van náluk egy próféta, bizonyos Elizeus, aki minden betegséget meg tud gyógyítani, még a halottat is feltámasztotta. Szeretnék elmenni ehhez a prófétához. – Te hiszel egy szolgáló meséjében? – kerekedett el a király szeme. – Mióta számít nálunk a nők fecsegése, pláne egy gyereké? – Ez a lány egészen más, uram. Különleges. Az ő Istene érezhetően vele van. Nem tudom megmagyarázni, miért, de hiszek neki. – És mit tehetek én érted? – Kérek az én királyomtól menlevelet. Ha te írod, uram, akkor annak a kérésnek lesz foganatja! – Jó, ezt szívesen megteszem. – odaintette az ajtónállót és kérette az írnokot. – Királyom? – hajolt meg az írnok a trón előtt. 27
– Írd, amit mondok! „Izrael királyának. Mikor e levél hozzád érkezik, ímé, az én szolgámat, Naámánt azért küldöttem hozzád, hogy őt gyógyítsd meg bélpoklosságából. Aláírás: II. Benhadád, Szíria királya.” Itt a gyűrűm, nyomd rá a pecsétemet! – Íme, a levél, uram! – nyújtotta át az írnok, amikor elkészült és csendben visszavonult. – Tessék, a tiéd. Az istenek segítsenek, barátom. De hogy Izrael Istene tényleg hatalmasabb lenne, mint a többi… kétlem… Azért járj szerencsével! Adok melléd vitézeket... – Köszönöm, királyom, de saját szolgáimmal kelnék útra. – Ahogy jónak látod… Járj szerencsével! – emelte búcsúra gyűrűs kezét. – Remélem, jobb körülmények között is találkozunk még. – búcsúzott Naámán is. – Üdv, királyom! – Szerencsétlen ember… – mormogott a király magában. – Sikeres, mindene megvan… de halálra van ítélve. És ki lesz majd az én fővezérem? Erről is gondolkodnom kell… A királyi udvarban is suttogni kezdték egymás között az emberek, hogy leprás lett Naámán. Mindenki leírta, lemondott róla… Amint hazaért Naámán, rögtön csomagolni kezdett az útra. Egy ládába helyezte a maga ruháit, Perilla segített csomagolni. – Mit gondolsz, milyen ajándékot vigyek a prófétának? – kérdezte Naámán. – Valami nagyon értékeset! Ne sajnálj semmit se az egészségedért! Vigyél el mindent, amink van! Nincs több esélyed. A mi isteneink nem tudnak segíteni… – Viszek hatezer aranyat, tíz tálentum ezüstöt és azt a tíz gyönyörű ruhát. Ezeket egy másik ládába tesszük. – Mikor indulsz, kedves? – Holnap reggel. Még napkelte előtt! – csukta le a láda tetejét. Szeretnék minél előbb odaérni! – Megértelek. Most étkezzünk még együtt, mert hosszú ideig távol leszel!
28
Perilla gyorsan intézkedett, és minden finomságot, ami volt a házban, feltálaltak a nagy asztalon. A szolgák mind elmentek, csak Rebekát intette oda Naámán. – Gyere, egyél velünk te is! Rebeka csodálkozott, de az úrnő biztató mosolyára félénken leült mellé. – Kérlek, Rebeka, beszélj nekem Elizeus prófétáról! Nagyon szeretném hallani az összes történetet, amit te tudsz róla! – Igen, uram! Nagyon szívesen! – nézett komolyan, bizakodva Naámánra. – Amikor még a hazámban voltam, sok csodát említettek, amit Elizeus cselekedett. Egyszer a próféta Jerikóban járt és a városlakók panaszkodtak, hogy a forrás ártalmas. Nem teremnek jól a fák és betegek az emberek. A próféta sót tett a vízbe, imádkozott és azóta iható a víz a városban és a termés is gyönyörű. – Ez különös. Gyógyulásról tudsz? – Volt Sunemben egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Mivel sokat segített a prófétának, az fiút ígért neki, aki egy esztendő múltán meg is született. De aztán a gyermek megbetegedett és meghalt. A próféta elment, imádkozott, majd ráfeküdt a gyermekre, és az életre kelt. – Ez már több, mint különös… Vajon engem is meggyógyít majd? – Egész biztosan! – Honnan vagy ebben olyan biztos, Rebeka? Hiszen én nem vagyok héber… – Egyszer voltam a Jeruzsálemi Templomban a szüleimmel és ott idézték bölcs Salamon imáját. Valahogy úgy mondták, hogy ha eljön az idegen is Izrael Istenének nevéért, akkor őt is meghallgatja Adonáj! Lényeg, hogy higgyél az igaz Istenben, uram! – Hiszek benne. Ő az egyetlen bizodalmam! Perilla finom falatokat készített össze Rebekának, mikor látta, hogy nem nyúl az ételhez. – Menj, egyétek meg a lányokkal. – mondta kedvesen. – Köszönjük a reményt, kicsi Rebeka! A te Istened áldjon meg téged és minket is! – Meglátja az én uram, hogy van igaz Istene az én népemnek! – búcsúzott mosolyogva. A lányka hite új reménnyel töltötte el őket. 29
Hamar reggel lett, indulni kellett. A sok ládát, holmit szekerekre tették. Hosszú útra kellett elkészülniük. – Kedvesem, tudd, hogy mindig szerettelek… – búcsúzott Naámán. – Én mindig tudtam. – mosolyodott el Perilla. – Minap a kétség csak pillanatnyi volt… Izrael Istene segítsen rajtad! – Titeket is ő őrizzen! Ha igaz Isten ő, akkor egészségesen térek viszsza! – intett búcsút és kigördült a szekér az udvarról. A többi szekér és a lovasok nyomban követték. Perilla addig nézett utána, míg látta a csapatot. Aztán csendes sóhajjal bement a házba. Rebekát ott találta a díszes szoba előtt, amint rázta a zokogás. – Mi bajod, gyermek? – ölelte át Perilla ijedten. – Bocsásson meg az én úrnőm… csak egy pillanatra előfogott a honvágy… – csuklott el Rebeka hangja. – Hiszen az én uram most a népemhez utazik… Jaj, de szívesen mentem volna én is vele… – Drága kicsi lány! – ölelte át újra Perilla. – Ha a te urad gyógyultan visszatér… Nem akarok felelőtlenül ígérni, de meglesz a te jutalmad!
Izrael földjén Napokba tellett, míg elértek a szír-izraeli határhoz. Ezidő alatt Naámán egyre csak a lehetőségeit mérlegelte. Mikor a forró déli órákban az árnyékban pihentek, Naámán mindent bizalommal elmondott szolgáinak. Megmutatta a sebeket és mindenki azonnal látta, milyen reménytelen a helyzete szeretett uruknak. Sajnálták, hogy élete delén kell megnyomorodnia. Mégpedig ilyen szörnyű, szégyenletes módon. Mindig méltányosan bánt velük, ezért szerettek volna segíteni rajta, de az együttérzésnél többet nem adhattak, mert nem volt gyógymódja ennek a betegségnek. Valami azonban átragadt rájuk is Naámán bizakodásából, mert lassan remélni kezdték, hogy Izrael Istene valóban tud segíteni. Mikor elérték a határt, beszélgetéseik megritkultak. Naámán figyelte a héberek életének minden mozzanatát. A falvak hasonlóak 30
voltak itt is, mint minden keleti országban. A nagy forróság ellen vastag falakkal védekeztek és kicsi ablakokat építettek. Ez a felépítés a hideg ellen is hatásosnak bizonyult, amikor az esős időszak beköszöntött. A héber emberek is végezték mindennapi munkájukat. Mennyire más volt így szemlélődni most! Mikor utoljára járt erre, a szír sereg fővezére volt. Akkor teljesen másra figyelt. Stratégiai pontokra, esetleges katonai táborokra, ellenséges megmozdulásokra és persze, a prédára. Akkor ő volt az úr, a győztes! Most kérni jött. Ez az útja a megaláztatásé, de egyben a reménységé is. Most szándéka békés… Vágyott meghúzódni csendben, figyelni és tanulni. Tanulni valamit Izrael Istenéről, az Egyetlenről, aki segíteni tud! A Jordán keleti oldalán haladtak. Mikor Szukkótba értek, mely a folyó völgyében feküdt, a hegyvidéki utak után jólesett szemeiket megpihentetni a zöld lankákon, az aranyló búzamezőkön. Amerre a Jordán folyó elhaladt, mindenütt élet látszott. A fák roskadásig tele voltak gyümölcsökkel, olajfa-ligetek nyújtottak árnyat és pihenést. Egy ilyen ligetben táboroztak le, mert szükségessé vált élelmiszerkészleteik feltöltése. Naámán néhány szolgájával bement a piacra. Mikor már mindent megvásároltak, a fővezér visszaküldte szolgáit a szekerekhez, csak Khesuta maradt mellette. Elhatározta, hogy kérdezősködik kicsit a nép között. Az utca egyik fele fegyverkereskedőkkel volt tele, itt szemlélődött a fővezér. Voltak itt damaszkuszi kardok, egyiptomi tőrök, bárdok, pajzsok és a héber fegyvergyártás remekei. Naámán vett is néhány kivételesen jó minőségű pengét. – Lenne egy kérdésem… – fordult Naámán a kereskedő felé. – Állok szíves szolgálatodra, uram. – hajolt meg az öreg. Titokban dörzsölte a kezét, mert igen jó üzletet csinált. – Elizeus prófétáról szeretnék hallani… – Elizeusról?... – hökkent meg a kereskedő. – Róla sokat tudnék beszélni… Mi az, ami érdekel, uram? – kérdezte kissé gyanakvóan. – Azt mondják, hogy sok csodálatos dolog történik körülötte… 31
– Az már igaz… Nincs még egy olyan szent ember Izrael földjén… – komolyodott el az öreg. – Hanem tudod mit, uram… Ne itt, az utcán beszélgessünk róla… Az otthonomba nem hívhatlak meg, mert tiltják a törvényeink, de az üzlet hátsó részén van egy kis sarok, oda behúzódhatnánk. Akkor aztán mindent elmondok, amit tudok a prófétáról… Már indult is volna befelé, de előtte segédjét magához intette: – Szemed az árun legyen, fiam! Légy ügyes és az árakat ne engedd nagyon lealkudni! Egy kicsit elvonulok… – Bízhatsz bennem, Ben apó. Figyelek mindenre! – Hát akkor erre, uram! – hívta Naámánt szíves szóval. Egy kis bort is kerített elő, ami a nagy melegben igen jólesett. – Nem sok idegen kérdezősködik a próféta felöl. Te honnan tudsz róla, uram? – Hallottam beszélni csodálatos tetteiről… Állítólag meggyógyította Jerikó vizeit… és feltámasztott egy halott fiút. – Ez mind igaz, uram. Nagy prófétája ő Jahvénak! Története ott kezdődött, amikor Illés próféta, aki szintén sok csodát tett Izrael Istenének nevében, felkereste Elizeust. Ő éppen atyja, Sáfát földjén szántott. Illés nem szólt hozzá egy szót sem, csak a palástját ráterítette. Elizeus ebből mindent értett. Otthagyta atyja birtokát és tanítványa lett Illésnek. Szolgálta és tanult tőle. Aztán egyszer a Mindenható úgy döntött, hogy Illés prófétát magához veszi. Akár hiszed, uram, akár nem, tüzes szekereken emelte az égbe. Palástja azonban visszahullott Elizeusra. – Elég hihetetlen történet… De mondjad tovább! – Ez a Jordánon túl történt… Akkor Elizeus felvette Illés palástját, átvette a szolgálatát is Izrael Istenétől. Mikor visszaindult Jerikó felé, a palástot összehajtotta, megütötte vele a Jordán vizét és az kettényílt előtte… úgyhogy száraz lábbal kelt át rajta. – Elképesztő! Beszélj még! Engem nagyon érdekelnek ezek a csodák! – hajolt még közelebb Naámán. – Látod, uram, hogy fegyverekkel kereskedek. Mindig is érdekeltek a hadi események és bár öreg vagyok, szeretek mindent tudni, ami a csaták során történik. Talán emlékszel, uram, Akháb királyra? – Hogyne emlékeznék! Ő vezette Izrael seregeit, mikor Asszíria többször is vereséget szenvedett. 32
– Jól mondod, uram. Még Moáb is adófizetője volt. Mikor ő meghalt, fia, Jórám kezdett uralkodni, a mostani királyunk. A moábiták úgy gondolták, hogy Akháb halála után beszüntetik az adó fizetését. Évente százezer bárány és százezer kos gyapját fizették… Ez az elhatározás nem tetszett Jórámnak, mert így Moáb függetlenítette magát Izraeltől. Összehívta Júda és Edom királyait, szövetséget kötöttek és Moáb ellen mentek. – Hallottam erről a csatáról. A moábiták vereséget szenvedtek… – Igen, uram, de hogyan? Elizeusnak nagy szerepe volt a történésekben… Ugyanis Jórám serege hét napig bolyongott Edom pusztájában és sehol nem találtak vizet. Jórám kétségbeesett, úgy érezte, nincs velük az Isten. Akkor Josafát, a Júda király megkérdezte: „Nincs itt az Úr prófétái közül egy sem, hogy általa tanácsot kérhetnénk az Úrtól?” Jórám azonnal kérdezősködött és megtudta, hogy Elizeus ott van a seregben. Josafát megörült a hírnek. „Nála van az Úrnak beszéde!” Mindjárt odahívatták, de Elizeus megvetően beszélt Jórámmal, mert ő is, mint atyja és anyja, bálványokat imádott. „Bizony, ha Josafát személyét nem nézném, rád sem tekintenék! Hozzatok ide egy énekest!” És amikor felhangzottak az Istent dicsérő zsoltárok, a próféta elmélyedt az Úr jelenlétében és prófétálni kezdett: „Ezt mondja az Úr! Csináljatok a patak száraz medrében árkokat! Nem láttok szelet, sem esőt, a patak mégis megtelik vízzel és ihattok mind ti, mind állataitok! Ezen felül az Úr még Moábot is kezetekbe adja!” Mindent a próféta beszéde szerint tettek. Utolsó erejükkel kiásták az árkokat. A reggeli áldozás idején látják ám, hogy vizek jönnek észak felöl a folyó medrébe! Ihattak mindannyian bőséggel! – Hát, ez valóban csodálatos! – élte bele magát Naámán a történtekbe. A háta mögött álló Khesuta arca is csodálkozást tükrözött. – És mi történt Moábbal? – Moáb hírét vette, hogy a három király ellene indult és minden haderejükkel ők is kivonultak Edom pusztájába. Isten nagy csodát cselekedett! Mikor felkelt a Nap, a moábiták úgy látták a kiáradó vizeket, mintha az vér lenne. Vízre nem is gondoltak, hiszen soha nem volt víz a pusztában. Nagy ujjongásban törtek ki! Arra gondoltak, hogy a három hadsereg egymással ütközött meg, onnan a 33
vér. „Prédára, Moáb!” – kiáltották. Felbomlottak a sorok és mindenki csak arra gondolt, hogy neki minél több jusson. De a három sereg harcra készen állt velük szemben, amire nem voltak felkészülve, így vereséget szenvedtek. – Őszintén mondom, öreg barátom, hogy nem bánnám, ha Szíriában is lenne egy ilyen próféta! – Ne felejtsd el, uram, hogy a próféta önmagában mit sem ér! – emelte fel bütykös ujját figyelmeztetően az öreg. – Izrael Istene az, aki e hatalmas dolgokat cselekszi! És ő csak azokat segíti, akik hisznek benne és őt imádják! – Örültem a társaságodnak, barátom! Fogadd el ezt a néhány aranyat tőlem. A ti Istenetek csodálatos Isten! Remélem, még jobban is megismerem! – állt fel Naámán. – Adonáj vezessen utadon, uram. Kívánságod bizonyára kedvet talál az Úr előtt! Az estét szolgáival töltötte a fővezér. Vacsora után beszélgettek még egy kicsit, azután elvackolták magukat a szekerekben. Naámán nézte a nyári égboltot, ahogy lüktetve szikráztak a csillagok. Érezte, hogy vágyik megismerni ezt a különös Istent, akit tisztel ez a nép. Csak úgy fektében, a lelke mélyén meghajolt előtte… tisztelettel… mélyen. Így aludt el… Másnap a Nappal együtt ébredtek. Rendbe szedték magukat és vidáman indultak el. Samária, Izrael fővárosa felé vették útjukat, mert ott székelt Jórám király. Naámán bizakodva indult, szívében egyre erősödött a hit. Úgy elgondolta, mi is fog történni, ha találkozik a prófétával. Hiszen nem akárki keresi majd fel, hanem Szíria fővezére! Bizonyára nem is úgy fogja majd fogadni, mint akárki mást… Főleg, ha megtudja, hogy ő hisz Adonájban. Talán ráhelyezi majd a kezét a sebekre és azok azon nyomban eltűnnek… Milyen nagyszerű is lesz! Újra visszanyeri egészségét! Reggel mosakodáskor látta, hogy bizony már nem csak a karjain, hanem a testén is vannak foltok. Nem is mert arra gondolni, mi lesz, ha az arcán is kiütköznek! Akkor mindenki látni fogja! De talán addigra meg is gyógyul! Csak mielőbb találja meg a prófétát! 34
Kicsit gyorsította a menetet, de a szekerekkel nem volt könnyű haladni. A nyár egész forróságával tikkasztotta őket, és ahogy elhagyták a Jordán völgyét az Efraim hegyvidékére érve, úgy nőtt a meleg, a kövek szinte sütöttek! Az út kanyargós volt és keskeny, sok nehézséget okozott a haladás. De örömükre és megkönnyebbülésükre hamarosan elérték Sikem városát. Itt megpihentek, kissé felfrissítették magukat. A piacon friss gyümölcsöt vettek, érett fügét, gránátalmát, narancsot. Felfigyeltek a város mellett lévő két hegyre. Az egyik tele volt növényekkel, üdén, zölden állt, a másik szinte teljesen kopár volt. – Érdekes hegyek, igaz, idegen? – szólította meg egy fiatalember. – A zöldellő hegy a Garizim hegye, a kopár az Ebál. Mikor Józsué elfoglalta ezt a vidéket, Mózes atyánk rendelkezése szerint áldást kellett mondani a Garizim hegyén, átkot az Ebál hegyén. Ha Izrael az élő Isten parancsolatai szerint jár, áldás lesz az életén, de ha idegen isteneket imád, akkor az átok sújtja. – Látszik is a két hegyen… A Garizim tele van élettel, a kopár Ebál a halált mutatja. – mondta Naámán. – Izrael népét figyelmeztetik e hegyek? – Az erre járóknak bizonyára eszükbe jut az ősi áldás… – Azt nem tudod megmondani nekem, hogy merre találom Elizeus prófétát? – jutott eszébe Naámánnak. – Nem tudom, uram. – tárta szét a karját a férfi. – Talán a király tudja, vagy a prófétafiak. Leginkább Dótánban tartózkodik, de sohasem lehet bizonyosat tudni, hiszen az Úr sokszor küldetést bíz rá… – Köszönöm. Akkor mégis Jórám királyhoz kell először mennem. – Magában kicsit szorongott, hogy megtalálja-e majd a prófétát időben…
Jórám király palotájában 35
Két nap múlva már ott is voltak Samária határában, mert a kelet-nyugati kereskedelmi útvonal, amire tértek, jól járható volt. Naámán reggel alaposan megmosakodott, sebeit lekezelte, majd felvette a fővezérhez leginkább illő ruháját. Magához vette Benhadád király levelét, néhány kitűnő fegyvert és tíz szolgájával lóháton közelítette meg a királyi várost. Nem feledkezett meg az ajándékról sem, amit Izrael királyának szánt. Hivatalos megjelenésével igencsak felkavarta a kedélyeket, kisebbfajta rémületet keltett. Hiszen szíriai követség még soha jót nem jelentett Izraelben. Ehhez méltó tisztelettel fogadták őket a palotában. Haladék nélkül Jórám színe elé vezették Naámánt, aki tisztelettel meghajolt a király előtt. – Őszinte szeretettel köszöntöm Izrael nemes királyát! II. Benhadád király üdvözletét is tolmácsolom, egyben szeretném átadni személyes természetű levelét és az én ajándékomat! – Szívélyesen köszöntöm Szíria fővezérét! – viszonozta az udvariasságot a király. – Remélem, utazásod szerencsés volt! – Szép az országod, uram, kellemes benyomást keltett bennem. Naámán szolgája a király elé vitte a kis ládát, amiben két arany-markolatú, igényesen kidolgozott tőr feküdt. A király kedvtelve vette a kezébe őket. – Gyönyörű az ajándékod! Örömet szereztél vele! Kérlek, fogadd el meghívásomat és légy a vendégem! – mondta Jórám király mosolyogva. – Amíg felfrissíted magad, addig tanulmányozni fogom királyod levelét. – Köszönöm nemeslelkűségedet, uram. Örömmel elfogadom vendégszeretetedet! – hajolt meg Naámán. A király intésére egy előkelő úr kísérte a szír követséget a vendégeknek fenntartott lakosztályra, ahol minden földi jóval ellátták őket. A palota hűvösén kényelmes kereveteken pihenhettek, finom ételeket kóstolhattak, miközben egy fiatal leány hárfán játszott szép dallamokat. A szolgák egyik ámulatból a másikba estek, hiszen soha még ilyen előkelő bánásmódban nem részesültek. Igyekeztek a helyzethez méltóan viselkedni, hogy urukra szégyent ne hozzanak. 36
Amíg ők pihentek, Jórám király magához hívatta összes tanácsadóját. Előttük olvastatta fel II. Benhadád levelét. – Ez Szíria királyának üzenete: „Mikor e levél hozzád érkezik, ímé, az én szolgámat, Naámánt, azért küldöttem hozzád, hogy őt gyógyítsd meg bélpoklosságából!” Ennyi a levél. – mondta az írnok. Mikor megértette Jórám a levél tartalmát, nagy felindultság vett rajta erőt. Fel s alá járt a teremben és kiáltozott: – Isten vagyok én, hogy öljek és elevenítsek? Mit gondol rólam Benhadád, hogy hozzám küld, hogy e férfiút gyógyítsam meg a poklosságából? Hiszen nincs ember, aki erre képes lenne! Ő is tudja, hogy a leprának nincs orvossága! Miért nem Egyiptomba küldte, ahol híres gyógyítók vannak? Nagy felindultságában darabokra szaggatta királyi ruháját. Tombolt benne a tehetetlen düh, de egyben a félelem is. – Meglássátok, hogy ez a levél csak ürügy ellenem! Így keres okot arra, hogy megtámadjon! Benhadádnak még soha nem voltak tiszta kérései. Ez a mostani is teljes képtelenség! Nem sok időt adok és ellepik kicsi országunkat! – Nyugodj meg, királyom! – próbálta csitítani legfőbb tanácsadója. – Nyugodjak meg? Azt mondod? Hogy legyek nyugodt egy ilyen kérés után? Hiszen te is látod, hogy lehetetlenséget kér! – Pedig a bölcs döntéshez nyugalom kell. – csatlakozott a fiatal Uzzia. – Próbáljunk meg időt nyerni, míg meghányjuk-vetjük a dolgot. – Így lesz jó, valóban. Néhány napunk van, míg kipihenik a hosszú út fáradalmait. Addigra csak kitalálunk valami okosat… Naámán nem is sejtette, micsoda felháborodást váltott ki királyának levele. Békésen feküdt a kereveten a lágy zeneszó mellett, pihentette törődött tagjait. Megnyugodva gondolt arra, hogy ügye már rendezve lesz. Átadta magát az este szépségének, ahogy látta az óriási napkorongot lenyugodni Samária hegyén. Elnézte a város nyüzsgését és haza gondolt az övéire. Mit csinálhat most Perilla? Igaz, megszokta szegény, hogy hosszú hetekig egyedül van… Rebekával biztosan sokat beszélgetnek és várják az ő érkezését. A drágák… Észre sem vette, és a kis Rebekát már szinte a saját 37
leányaként szereti… de ha találkozik végre a prófétával és meggyógyul, akkor új emberként tér haza… Türelmesen várakozott hát reménykedve, mikor azonban eltelt két nap, kezdte sokallni a pihenést és aggódva sétált a palota teraszán. Talán csak nincs valami akadálya a találkozásnak? Szívében kétségek és reménység váltotta egymást. Jórám királynak nem volt se éjjele, se nappala. Rettegve gondolt az órára, amikor a követeknek válaszolni kell. És ez az óra fenyegetően közeledett. Sokáig már nem várakoztathatja Naámánt… Lassan átlép minden illemszabályt… Még mindig nem tudta, mit kellene mondania, bölcsei sem tudtak segíteni. Magába roskadtan ült a trónján, mikor újabb küldött érkezett. Nem díszes öltözetben jött, gazdag kísérete sem volt, mégis nála volt a megoldás! – Uram, királyom! – hajolt meg az egyszerű ember. – Elizeus próféta üzeni neked: „Miért szaggattad meg a te ruháidat? Küldd csak hozzám azt az embert, hadd tudja meg, hogy van próféta Izraelben!” Jórám király igencsak elcsodálkozott az üzeneten. Honnan tudhatta meg a próféta, hogy ő milyen gondokkal küszködik? De azért örült nagyon, hogy megvan a megoldás! Ha a próféta ilyen bizonyos a csodában, akkor az meg is történik! Hogy eddig miért nem jutott eszébe Elizeus?... A háború fenyegető réme egyszerre eloszlott a feje fölül. Szerfelett megkönnyebbült. Szinte vidáman hívatta a szír követséget. – Légy üdvözölve, Szíria fővezére! Remélem, kipihented magad királyi hajlékomban? – szólt Jórám király kedvesen. – Nagyon élveztem a vendégszeretetedet, uram! – hajtotta meg magát Naámán. – De ha lehetséges, most már szívesen venném a válaszodat! – Módomban áll teljesíteni II. Benhadád király kérését. – mondta a király nyugodtan. – Kérlek, vedd magad mellé ez embert és ő elvezet téged Elizeus prófétához. Nála van a megoldás. Ha a Magasságosnak úgy tetszik, meggyógyíthat téged! – Köszönöm megnyugtató válaszodat! – mondta örömmel a fővezér. – Akár azonnal indulhatunk! – Kérlek, add át királyodnak szívélyes üdvözletemet! 38
– Úgy lesz, nemes Jórám király! Köszönöm jóságodat! – hajolt meg újra Naámán és határozott léptekkel elhagyta a termet. Távoztával fellélegzett a palota minden lakója…
Elizeus prófétánál Mivelhogy még kora-délelőtt volt, úgy gondolták, hogy azonnal útra kelnek. Hanáni, Elizeus próféta küldötte, Naámán szekerén foglalt helyet. Még egy darabig a kereskedelmi útvonalon haladtak, aztán letértek észak felé, mert Elizeus éppen Dótánban volt. Dombokkal tarkított úton mentek napokon át. A kopár vidék kövei között csak néhol került a szemük elé egy-egy szárazságtűrő növény, amit tépázott, aszalt a forró szél. A homok és a kövek egyhangúságát egy-egy falu törte meg, amin áthaladtak. Az emberek kíváncsian figyelték a szokatlan karavánt, ám megszólítani nem merték a láthatóan gazdag idegent. Egy idő múlva a hadvezér és a fiatal próféta beszélgetni kezdtek. Leginkább Adonáj törvényeiről, az igaz hitről. Naámán szeretett volna többet tudni Izrael Istenéről, akinek a segítségét kérte. Ahogy beszélgettek, szó esett Elizeus prófétáról is, azokról a csodákról, amit cselekedett. – Tavaly nagyon aszályos nyarunk volt. – kezdte a történetet Hanáni. – Akkor Gilgálban laktunk, a próféták fiai is velünk voltak. Egyszerűen már semmink nem volt, amit ehettünk volna és szörnyen éhesek voltunk. Akkor érkezett meg Elizeus. Mindjárt utasítást adott 39
Géházinak, a szolgájának, hogy tegye fel a tűzre a nagy fazekat és főzzön valami főzeléket a próféták fiainak. Géházi kiment a mezőre és talált sok sártököt, mindet hazahozta a ruhájában és beleaprította a fazékba. Nem tudta, hogy mérgező növény az, de mivel nem talált paréjt, ezt hozta. Megfőzte, elkészítette és a többiek elé tette. Mikor azonban enni kezdték, felkiáltottak: „Halál van a fazékban, Isten embere!” Ő azonnal utasított: „Hozzatok egy kis lisztet!” Hidd el, uram, a láda aljából kapargattunk össze egy keveset. Ő beletette a főzelékbe és imádkozott. Amikor újra elénk tették az ételt, jó illata és kellemes íze volt. Azóta sem ettem olyan finom főzeléket! – Ahogy hallgatom a prófétáról mondott történeteket, úgy érzem, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna… – mondta elgondolkodva Naámán. – Pedig ez még nem is a történet vége… Baál-Sálisából jött egy férfi és Isten emberének hozott áldozati ajándékot, az első zsenge áldozatát, húsz árpakenyeret és néhány kis gabonafejet. Elizeus mindjárt így szólt: „Add a népnek, hadd egyenek!” Az ő szolgája, Géházi szóvá tette: „Mi ez a kis kenyér száz embernek?” Elizeus biztos szóval mondta: „Add csak oda nekik, mert azt mondja az Úr, hogy esznek belőle mindannyian, jóllaknak és még marad is!” És úgy is lett! Aki csak ott volt, mind degeszre tömte magát és még akkor sem fogyott el. – Ámulva hallgatom a történetedet, barátom! Egyre biztosabban hiszem, hogy Izrael Istene rajtam is segíteni tud! Már alig várom, hogy találkozzam a prófétával. – Nem kell sokáig várnod, uram! Már láthatod Dótán határát! – mutatott előre a látóhatáron feltűnő kis házakra. – Nem sokára megérkezünk. A találkozás közelsége Naámánban felfokozta a benne lévő feszültséget. Milyen régóta várt erre a pillanatra és most hamarosan megtörténik! Elizeus bizonyára imádkozik érte az ő Istenéhez, megérinti a sebeket és ő újra egészséges lesz! – Álljunk meg egy perce, kissé rendbe szedem magamat! Megmosakodott, tiszta ruhát vett fel, lóra ült és úgy indultak el újra. Már nagyon várta a nagy pillanatot! 40
Épphogy a szekerek és a lovasok megálltak Elizeus háza előtt, kinyílt az ajtó és egy férfi jött ki rajta. – Azt üzeni a próféta, fürödj meg a Jordánban hétszer és megújul a te tested és megtisztulsz! – ezzel sarkon fordult és visszament a házba. Naámán útitársa is utána ment. A fővezér ott állt megkövülve. Nem hitt a szemének! Iszonyú haragra gerjedt! Megsarkantyúzta a lovát és eszeveszett vágtatásba kezdett. Aztán visszafordult és ezt mondta szolgáinak nagy felindulással: – Én azt gondoltam, hogy kijön hozzám, és elém állva segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és kezével megérinti a beteg helyeket, és úgy gyógyítja meg a kiütést. Nem jobbak-e Abana és Párpár, Damaskus folyóvizei Izrael minden vizeinél? Nem fürödhettem volna meg azokban, hogy megtisztuljak? – kiáltotta méltatlankodva és nagy haraggal elvágtatott. Khesuta néhány legénnyel a nyomába eredt és körülfogták, megállásra kényszerítették. – Atyám! – mondta gyengéden Khesuta, szeme sarkában könny csillogott, ahogy szinte esedezett. – Ha valami nagy dolgot mondott volna a próféta, nem tetted volna meg? De nem kért nagyot, csak annyit, hogy fürödj meg és megtisztulsz! Naámánnak egyből elszállt a haragja. – Igazad van, Khesuta! Sokkal nagyobb dolgot is megtettem volna az egészségemért! A büszkeségemet sértette a próféta üzenete. Büszke voltam és most meg kell alázkodnom. – Emlékszel, mondta is Hanáni, hogy Isten elé csak alázattal léphet minden ember. Még a héber is. Mi pedig idegenek vagyunk… – Ebben is igazad van. Megint vétkeztem az Úr ellen… Vajon meggyógyít ezek után? – Tedd azt, uram, amit a próféta mondott! Fürödj meg hétszer a Jordánban! – Rendben van, engedelmeskedem. – hajtotta le fejét Naámán. Büszkeségének, melyet a betegség amúgy is kikezdett, most az utolsó morzsája is összetört. Szinte szótlanul tették meg a két napos utat a folyóig. A fővezér most újra remény és kétség között hányódott. Lehet, hogy eljátszotta az utolsó lehetőségét is? 41
Mikor odaértek a Jordánhoz, Naámán elszántan levetkőzött, csak az ágyékkötő maradt rajta. Szolgái iszonyodva látták, hogy már a háta is tiszta folt és seb. Az arcán is kiütközött a betegség, szakálla fölött egy nagy világos folt éktelenkedett. Naámán belegázolt a vízbe, mely azon a ponton a derekáig ért. Halkan, sírva sóhajtotta: Izrael Istene! A te szolgád mondta, én megteszem… Letérdelt a folyóban és fejét is a víz alá tette. Majd felemelkedett és újra alábukott… Hétszer hajolt egészen a meder aljáig úgy, hogy a vizek összezáródtak a feje felett. Mintha a hatalmas Isten előtt hajolt volna meg… Azután felállt, két kezét az ég felé emelte és úgy érezte, valami csodálatos ujjongás tölti el egész lényét! Az imádatnak és az örömnek olyan mértéke, amit soha nem érzett még! Szinte azt várta, hogy szárnyak emelik magasba és meg sem áll, míg Isten szent színe elé nem ér… hogy imádja! Hogy ezentúl csak őt imádja! Arra figyelt fel, hogy szolgái izgatottan mutogatnak a parton és nevetnek, örülnek! – Atyám!... Édes atyám! – ujjongott Khesuta hangja. – Egészen tiszta vagy! Egyetlen folt vagy seb sincsen rajtad! Akkor nézett csak a testére. Keze már látatlanban is odatalált, ahol a sebek voltak, hiszen naponta kezelte őket. De most sehol egy pörc, sehol egy folt, sehol egy seb sincs! Teljesen sima a bőre! És újra érez vele… érzi kezének simítását… Csoda történt! Szolgái partra segítették és simogatták a hátát, ahol néhány perccel ezelőtt még szörnyű sebek éktelenkedtek. – Akárcsak a kisbaba bőre! – nevetett Perisi. – Ezt senkinek el nem hinném, ha nem magam látnám, a saját szememmel! – Hogy érzed magad, uram? – kérdezte Khesuta még mindig nevetve. – Mint aki újjászületett! Olyan boldog vagyok, mint egy gyermek! Vagy mint egy vőlegény… Nem is tudom szavakba önteni… Úgy érzem, mérhetetlenül megszerettem Izrael Istenét! Ő most már az én Istenem is! Soha többé nem tisztelek más istent! – Naámán arca ragyogott valami belülről fakadó erőtől. – Gyertek, menjünk vissza a prófétához! 42
– Nem akarsz hazasietni, uram? – kérdezte Kelidán. – Perilla már biztosan nagyon vár! – Nem, nem! A prófétához megyünk! Meg kell hálálnom a gyógyulásomat! Minden ajándékomat a lába elé teszem! Újabb két napi út, mire visszaértek. Naámán most nem várt semmire. Frissen, üdén, boldogan leugrott a lováról szolgáival az ajtó elé tetette a hatezer aranyat, tíz tálentum ezüstöt és a tíz gyönyörű, ékes ruhát és bement Elizeus házába. Meghajtotta magát és így szólt: – Most tudom már, hogy nincsen az egész Földön Isten, csak Izraelben! Azért most vedd el, kérlek, ez ajándékot a te szolgádtól. – mutatott magát meghajtva az ajtó elé. – Él az Úr, aki előtt állok, hogy el nem veszem! – mondta Elizeus. Naámán erősködött, látszott minden igyekezetén, hogy az összes kincset a prófétának szánta! Elizeus határozottan, de szelíden elutasította. Ez már nem bántotta Naámánt, hiszen letette büszkeségét… – Ha nem fogadsz el semmit tőlem, uram, akkor engedd, hogy én kérjek! Adj, kérlek, a te szolgádnak e földből annyit, amennyit elbír két öszvér; mert a te szolgád többé égőáldozattal, vagy egyéb áldozattal nem áldozik idegen isteneknek, hanem csak az Úrnak. – Aztán eszébe jutott Benhadád király, akit ő szokott elkísérni a bálványtemplomba. – Abban a dologban legyen az Úr kegyelmes a te szolgádnak, hogy mikor bemegy az én uram a Rimmon templomába, hogy ott imádkozzék, és ő az én kezemre támaszkodik, ha akkor én is meghajlok a Rimmon templomában: azt, hogy én meghajlok ott, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak. – Eredj el békességgel! – mondta Elizeus kedvesen. Naámán boldogan indult útnak. Az egyik szekeret megtöltötték szolgái földdel a számára szent helyről. Ez a föld mindennél többet ért neki. Ha hazamegy és imádkozik, olyan lesz, mintha Izrael földjén állna. Mert hogy soha nem imád más Istent, mint Adonájt, ebben biztos volt!
43
Géházi Géházi, Elizeus próféta szolgája csak nézte a sok drága kincset, amit Naámán eléjük ontott. Szíve örült, mikor elgondolta, hogy most évekig nem lesz hiányuk semmiben! Még a prófétafiaknak is jut majd belőle! Igen megrökönyödött, amikor látta, hogy ura ebből semmit nem akar elfogadni. – Hát, ezt kár volt visszautasítani! Hiszen ez a gazdag úr jó szívvel adta volna… Biztosan még sok kincse van ezen kívül is… Mi ez neki? Nekünk viszont igenis sok! – gondolta, miután látta Naámánt elszekerezni kincseivel együtt. – Mit is lehetne tenni? Lássuk csak… Mert nekem abból a kincsből mégiscsak kellene… Ha nem is az egész, egy kicsike… Itt a ragyogó alkalom… Ami nem tér vissza, ha elszalasztom…. – vert gyökeret szívében a kísértés. – Én bizony utána futok és kérek, ha már uramnak nem kellett… Amit kigondolt, meg is tette. Futásnak eredt… Szeme előtt ott lebegett a szép ruha és a pénz… Már egészen kifulladt, mikor Naámán észrevette a futó embert. Leugrott a szekérről és elébe ment Géházinak. – Rendben van minden? – kérdezte aggódva. – Rendben. De az én uram küldött engem ezzel az üzenettel: Éppen most érkezett hozzám két prófétatanítvány az Efraim hegyvidékéről. Adj nekik egy talentum ezüstöt és két rend ruhát. – Persze, nagyon szívesen! – ment a kincsekhez készségesen Naámán. – Kérlek, két tálentum ezüstöt vigyél! Mindjárt két zsákba kötötte az ezüstöket és a két öltözet ruhát is hozzátette, majd Khesuta kezébe adta az egyik zsákot, Perisiébe a másikat. – Menjetek vele, ti könnyebben bírjátok cipelni. Itt megvárunk benneteket! Géházi nem számított erre a fordulatra. Mit is csináljon, hogy a próféta meg ne lássa? Megvan! Van egy kis ház jóval a domb alatt. Oda nem lát Elizeus! Ott elrejti az egészet… Gazdag ember lett! 44
Vesz egy kis házacskát belőle valami szép olajfa-liget közepén… lesz egy kis szőlője, néhány birkája… persze szolgák fogják gondozni… Néhány szolgálólány majd főz neki, rendbe tartja a háztartását…. Úrként fog élni ezután! – álmodozott. Amikor elérték a domb alját, szíves szóval megköszönte a szolgálatukat, ragaszkodva hozzá, hogy ő rendezze el az ajándék további sorsát. A szolgák engedtek neki és elbúcsúzva Géházitól, visszaindultak Naámánhoz. – Örült a próféta az ajándéknak? – kérdezte mosolyogva Naámán. – Nem mentünk egészen a házhoz… – mondta Khesuta. – Géházi ragaszkodott hozzá, hogy a domb alatti kis házba vigyük. Állítólag ott van a raktárjuk. – Úgy örülök, hogy mégiscsak elfogadott valamit Elizeus! Ha nem is magának, de mégis adhattam valamit… – örvendezett a fővezér. Khesuta nem mondta ki érzéseit, nem akarta urának örömét elrontani. Neki az a benyomása támadt, hogy ez Géházi magánakciója volt. Hadd maradjon meg ura abban a tudatban, hogy így mégis meg tudta köszönni kicsit a meghálálhatatlant… Géházi nagy üggyel-bajjal elrejtette az ezüstöt és a ruhákat. Vagy öt helyre tette, mire végre úgy érezte, hogy megfelelő a rejtekhely. Nagy gondban volt, mert ha kiderül idő előtt, annak beláthatatlan következményei lennének… Mikor úgy érezte, minden rendben, fölkapaszkodott a dombon és bement a házba, mintha semmi sem történt volna. Elizeus kijött a szobából és megkérdezte: – Honnan, Géházi? – Nem ment a te szolgád sehova… – felelte könnyedén. Elizeus mélyen a szemébe nézett, hangja komoly volt és súlyos. – Nem igaz! Az én szívem ott járt, amikor az az ember leszállt a szekérről, és eléd ment. Hát annak az ideje van most, hogy ezüstöt szerezz, és ruhákat; olajfákat és szőlőket, juhokat és marhákat, szolgákat és szolgálókat végy? Ragadjon rád Naámán bélpoklossága örökre! 45
Géházi lesújtva kiment. Odavan minden! Ahogy felgyűrte ruhájának ujját, olyan volt a keze, mint a hó. A lepra elborította egész testét. Egy pillanat alatt kijózanodott. Hogyan is gondolhatta, hogy Isten emberének nevében hazudhat? Hogyan jutott eszébe, hogy titkon elkövetett vétke rejtve maradhat Elizeus előtt? És tulajdonképpen nem szűkölködött Elizeus mellett. Igaz, gazdagok sohasem voltak, de annyi mindig volt, amennyi kellett. Miért is engedett a kísértésnek? Tönkretette bűne az egész életét!
Otthon, édes otthon Ahogy újra a Jordán felé indították a szekereket, Naámán szívében megszületett egy vágy. Szerette volna övéivel is megosztani mindazt, amit átélt. Nem csak a gyógyulás örömét, hanem azt a belső ujjongást, ami betöltötte a szívét. Az imádatnak azt a soha nem ismert érzését, ami hatalmába kerítette. Soha nem gondolta, hogy egyetlen isten elé is ilyen hódolattal fog borulni, mint már napok óta Jahve elé. Érezte, hogy ő létezik és él! Nem csak egy aranyszobor, vagy egy faragvány, ami üresen bámul vissza rá, hanem lüktető élet! Mindent betöltő, mindenütt jelenlévő hatalom! Isten, akinek akarata, törvényei vannak. Akinek terve van az emberekkel. Csend volt a szívében és béke. Ebben a csendességben még a környezetét is másképpen látta. Amikor a derengő hajnali fényre felébredt, gyönyörködve nézte, ahogy a völgy peremén felbukkant a Nap. Szinte pirosan izzott, majd ahogy feljebb kúszott, úgy vált egyre ragyogóbbá és fényével elárasztotta a világot. Lesétált a Jordán partjára és most szebbnek látta minden bővizű és kristályfényű folyamnál, hiszen neki a gyógyulás vize lett. Bár tudta, hogy megújulását nem a víz okozta, hanem a Mindenható 46
Isten áldó keze érintette meg, azért jó volt újra megmártózni benne. Örvendezve figyelte bőrének simaságát, egészséges színét. Már nem kellett leplekkel, palástokkal takarni a karját… Ahogy átkeltek a Jordánon, úgy nőtt benne a hazavágyakozás érzése. Szeretett volna Perillával találkozni, látni szemében az örömöt, megölelni, megcsókolni. Szerette volna az ölébe ültetni a kis Rebekát és hallani kacagását. Szerette volna látni Benhadád király csodálkozó tekintetében a barát örömét. Szerette volna elmondani, hogy nincs más isten, csakis Izrael Istene! – Uram, ez az utolsó izraeli város, ha akarsz vásárolni valamit szeretteidnek. – figyelmeztette Khesuta. – Igen, szeretném meglepni őket valami igazán héber viselettel. Magamnak is veszek néhány ruhát, amilyenben az itteni emberek járnak. És amikor imádkozom a szent földön állva, akkor azt a ruhát viselem majd. Ilyen kincsekkel megrakodva lépték át a határt. Most már szinte pihenő nélkül haladtak, mindenki szeretett volna mihamarabb otthon lenni. Néhány nap múlva örömmel üdvözölték Damaskus városát. Ez a nap is úgy indult, mint a többi. A lányok napkeltekor ébredtek és felkészültek a napi szolgálathoz. Mikor tisztán, csinosan ott álltak az ajtóban, Szitúra megkérdezte: – Te Rebeka, áruld már el nekem, mit pusmogtok annyit az úrnővel? Lassan már mást sem csinálsz, csak vele társalkodsz… – Úrnőm szereti hallani népem történeteit. – válaszolt csendesen Rebeka. – Hogyhogy a mi történeteink nem érdeklik őt? – kérdezte élesen. – Nem tudom, Szitúra. Kérdezd meg úrnőnket. – Én csak tőled akartam hallani. Már attól féltünk, hogy mirólunk is beszéltek. – Drága Szitúra, én sohasem tennék ilyet! Ne félj! – ölelte át a leányt. – Hát, félni nem félek, de nem tetszik ez nekem! A lányok a konyhába siettek, hogy reggelit készítsenek Perilla úrnőnek, aki megint magához intette Rebekát. 47
– Rebekának is készítsetek ételt és hozzátok ki a lugasba. – intézkedett az úrnő. – Na, a végén megérjük, hogy kisasszony lesz belőle! – berzenkedett Szitúra, mikor az úrnő már elment. – Én szeretem Rebekát. – mondta Majla. – Engem soha nem bántott, mindig kedves volt velem. Azért ismerjétek be, hogy mióta ő itt van a házban, nekünk is sokkal jobb dolgunk lett. Az úrnő azóta sokkal barátságosabb! Nem olyan szeszélyes… – Tényleg így van…– gondolkodott el Keliti. – El kell ismerni, hogy van valami különös a kislány lényében. – Na, titeket is meghódított már? – epéskedett Szitúra. – Csak az irigységtől nem látod, milyen aranyos teremtés! – nyelvelt Majla. – Nem tudom, mi az oka, de egészen más, mint mi vagyunk… – Talán azért más, mert sokkal mélyebben hisz Istenében, mint mi a miénkben. – tűnődött Keliti. – Megfigyeltem, mikor imádkozik… – Egyszer beszélgettem vele, azt mondja, hogy az ő Istene nincs kőbe zárva, hanem mindenütt jelen lévő Hatalom, aki mindent tud és mindent lát. – mondta Majla. – Hát, én nem tudom, kívánnék-e olyan Istent, aki mindent lát… – mondta bosszúsan Szitúra. – Ha nincs rejtegetnivalód, akár láthat is… – mondta bizonytalanul Keliti. – Na, én nem akarok erről a zsidó Istenről hallani többet! Engem ne lásson! És most figyeljünk a munkánkra, mert nem lesz időben ebéd! Hozzá is fogtak az előkészületekhez, mert tényleg eljárt az idő… És akárhogyan is, de valahogy Szitúra volt köztük a vezető, a rangidős… – Jaj, drága Rebeka! – sóhajtott az úrnő. – Úgy várom már, hogy uram megérkezzen! Számolgatom a napokat, a távolságot és úgy gondolom, hogy lassan jönnie kellene már… Remélem, nincs különösebb oka a késlekedésnek…. – Uram bizonyára tudja, hogy felesége türelmetlenül várja! – vigasztalta Rebeka. – Biztosan nem időzik a szükségesnél többet! – Vajon meggyógyult-e? – merengett Perilla. – Ha találkozott Elizeus prófétával, minden bizonnyal! 48
– Úgy várom, hogy lássam! Annyira hiányzik! Bár adná meg a te Istened, hogy egészségesen térjen haza! Ahogy így beszélgettek, az ajtónálló szolga szaladva hozta a jó hírt: – Úrnőm, urunk éppen most fordult be az utca végén! Perilla felugrott, kézen fogta Rebekát és szaladt a bejárathoz. Ilyen izgatott még az esküvője napján sem volt. Mielőtt a szekerek befordultak volna, Naámán is leugrott a bakról és Perillához futott. Ölelte, csókolta és csak nevetett. – Meggyógyultam, kedvesem! Izrael Istene meggyógyított! – Tudtam, hogy így lesz! – tapsolt Rebeka örömében. – Köszönöm, kicsi Rebeka! – hajolt Naámán a kislányhoz és megcsókolta a homlokát. – Örömünnep ez a mai a házamnál! Estére lakomát szeretnék házam népe számára, ahol elbeszélem utamat. – Éljen e ház ura! – kiáltották az előszaladó szolgák. – Kérlek, Khesuta, intézkedjél, hogy készüljenek sültek és elegendő bor is legyen! Mi Perillával elvonulunk egy kicsit! – Minden rendben lesz, uram! – mosolygott Khesuta. Mikor a belső szobába mentek, Naámán levette felső ruháját és boldogan mutatta bársonyos, szép bőrét feleségének. – Látod, Perilla, egyetlen folt és seb sincsen rajtam! Olyan tiszta, mint egy gyermeké! – Ez alig hihető! – ámult Perilla. – Ha nem láttam volna a sebeket, a göböket, a foltokat… Annyira örülök! – simította meg ura karját újra és újra, majd belesimult annak ölelésébe. – Olyan jó, hogy itthon vagy megint! Hogy egészséges vagy! De meséld el, hogyan történt!? Elejétől a végéig mindent tudni szeretnék! – Az utazás történetével nem fárasztalak most, a király fogadásával sem… Hanem ahogy Dótánba érkeztünk sok nap múlva, már vártam nagyon, hogy majd elém jön a próféta, kezeit az ég felé tárva imádkozik, majd érinti a testemet és meggyógyulok. De teljesen másképp történt. Elizeus ki sem jött, nem is fogadott, csak üzent, hogy fürödjek meg hétszer a Jordánban. 49
– Nahát, nem gondoltam volna! – szörnyedt el Perilla. – Ezt a megaláztatást! – Én is így éreztem. Dühösen lóra kaptam és szidtam minden prófétát, minden istent. Hogy hagyhattam így lóvá tenni magamat? Hiszen itthon nálunk sokkal tisztább vizek vannak… – És?... Mi történt azután? – kérdezte Perilla izgatottan. – Khesuta és a többiek utolértek és szinte könyörögtek nekem, hogy ha valami nagy dolgot kért volna a próféta, bizonyára megtettem volna… Ezt a kicsit miért ne tenném meg? Igazat kellett adnom nekik. Valóban mindenre el voltam szánva… Kicsit féltem, hogy háborgásommal megbántottam az igaz Istent… Azután odautaztunk a Jordánhoz, és levetkőztem, bementem a vízbe, letérdeltem és hétszer merültem alá. Mintha a földig hajoltam volna a nagy Isten előtt. Mikor kiemelkedtem a vízből, úgy éreztem, hogy Isten jelenléte elborít! Az imádatnak egy olyan élményét éltem át, amit még soha. Mintha a szívem is megtisztult volna. E magasztos érzésből szolgáim ujjongása hozott vissza a földre. Lenéztem testemre, ujjaim a sebeket keresték, de azok nem voltak ott. Tiszta lettem, mint egy újszülött… – Izrael Istene tényleg hatalmas! – ujjongott kipirult arccal Perilla. – Igen! Most már látom, hogy nincs több olyan Isten, mint ő! Ő az egyetlen Isten, akinek hatalma van! Mostantól őt akarom szolgálni! Ezentúl a héberek Istene lesz a mi Istenünk! Még ma kidobálom Rimmon szobrocskáit, lebontom a szentélyt és a mi házunkban ezentúl csak Adonájt tiszteljük! Este nagy vendégség kezdődött. Az udvarban sültek a pecsenyék és mindenkinek bőséggel jutott belőle. Ott volt Naámán minden szolgája és szolgálója. Mindenki nagyon örült, de nem tudták pontosan, minek is… – Kedves házam népe! – állt fel Naámán. – Kérlek, osztozzatok ma az örömünkben! Szeretném elmondani nektek gyógyulásom történetét! – Beteg voltál, uram? – kérdezte a kertész. – Nem vettük észre… – Hónapokkal ezelőtt a poklosság foltjait kezdtem észrevenni magamon – kezdte Naámán. Mindenki elszörnyülködve felkiáltott. – Tudtam, hogy számomra nincsen emberi segítség. A poklosok 50
völgye várt rám, a kiközösítés és a halál. Nagyon elkeseredtem. De a nagy Isten nem hagyott magamra, hanem elküldte az ő angyalát. Ez az angyal pedig az Izraelből való Rebeka…. Gyere ide, kicsi Rebeka! – hívta Naámán kedvesen. – Ez a kislány beszélt nekünk arról, hogy van Izraelben egy próféta, Elizeus, aki képes meggyógyítani bármilyen betegséget. Hittünk neki és én Izraelbe utaztam. És Izrael Istene valóban meggyógyított! Nézzétek meg a testemet, sehol egy folt, sehol egy seb! Khesuta és a többiek, akik velem jöttek, tudják tanúsítani, hogy tele voltam sebekkel, göbökkel. Most teljesen tiszta vagyok! Lássátok! – vette le felsőruháját. Mindenki közel jött, és a fáklya fényénél jól látták testének gyermeki simaságát. – Van néhány fontos bejelenteni valóm. A legfontosabb az, hogy ebben a házban a mai naptól kezdve nem tisztelhet senki más istent Izrael nagy Istenén kívül! Rimmon szobrocskáit íme, összetöröm. Számomra ő nem isten többé! Nem tudott segíteni… Három bálványszobor volt odaállítva, amit nagy erővel a földhöz vert. Mindhárom darabokra hullott. Meglepett moraj futott végig a szolgákon. – Gyógyulásom óta Adonáj az én Istenem! Ő hatalmas, mindenütt jelenlévő, mindent jól látó Isten és mindenható! Nincs más Isten rajta kívül az egész világon! Ezentúl őt tiszteljük mindannyian! Magasztaltassék az ő neve! – tárta ég felé a karját Naámán. – Legyen áldott Adonáj! – kiáltották többen, leghangosabban Khesuta. – Amit szeretnék még mondani, hogy Rebekát a mai naptól lányommá fogadom! Minden jog megilleti, ami Maákát megillette volna. A nagy Isten őt küldte nekünk vigasztalásul, kárpótlásul és vezetőül. Az ő hite segített gyógyuláshoz. – gyengéden lehajolt a leányhoz. – Szeretlek, kicsi Rebeka, mint a leányomat! Téged küldött ide az Úr, hogy segítsen rajtunk! – és megcsókolta a homlokát. Perilla is odalépett, átölelte, megcsókolta a kislányt. Együtt sírtak örömükben. Rebeka erre nem számított! Ettől a szeretettől teljesen elérzékenyedett. – Egyetek, igyatok kedvetekre és az én örömömre! – Izrael Istene áldjon meg téged, uram! – kiáltotta Khesuta. 51
– Légy áldott! – zúgták a többiek. Vidáman folytatták a lakomát. Majla odalépett Szitúrához és halkan a fülébe súgta: – Mostantól vigyázz a szádra, mit mondasz Rebekáról! – és otthagyta. Naámán átölelte Perillát és Rebekát, bementek a házba, hogy külön beszélgessenek. Tele voltak még kérdésekkel… – Kicsi Rebeka! – fogta meg a lányka két kezét Naámán. – Mostantól a te Istened az én Istenem is! Szeretném őt szolgálni egész életemen át. Segítesz nekem ebben? Sokat kell még tanulnom, hogy úgy szolgáljam őt, ahogyan megkívánja. – Áldom az én Istenemet, mert ma megértettem felséges terveit! – nézett komolyan Rebeka Naámán szemébe. – Sokáig kérdeztem tőle, miért engedte meg, hogy a gonosz katona elraboljon? Most látom, hogy Isten csak elfogadta imádságomat. Azt kértem, hogy hadd lehessek a szolgálója úgy, mint a sunemita asszony. Adonáj meghallgatott, de nem várt módon… Ide helyezett engem, hogy bizonyságot tegyek nagyságáról, hatalmáról, hogy az én uram megismerje őt. – Valóban Isten áldott eszköze voltál, Rebeka! – ölelte át Perilla is. – Most úgy érzem, hogy Isten nekünk ajándékozott téged, hogy a mi kislányunk legyél. Szívesen maradnál velünk? – Igen, szívesen… Mert tudom, hogy itt a helyem. Ide rendelt az én Istenem. Adott szüleim helyett szerető apát és anyát! – ölelte át a nyakukat. – És bár édes szüleimet sohasem fogom elfelejteni, titeket is nagyon szeretlek! Biztos vagyok benne, hogy egy napon majd az Isten színe előtt mindannyian találkozunk és ott már örökké együtt leszünk! – Úgy legyen, kicsi Rebeka! – mondta komolyan Naámán és mindhárman úgy érezték ebben a pillanatban, hogy ezután már örökké összetartoznak.
52
Utószó Naámán története ie. 850 körül játszódik. Abban a korban, amikor a lepra még nem volt gyógyítható. Ha valaki megkapta ezt a betegséget, az reménytelen helyzetbe került, a szenny, a nyomor és az eltaszítottság várt rá. Azonban van még egy ennél szörnyűbb betegség is, ami tulajdonképpen minden betegség gyökere. Ez a bűn. Az első emberpár az Édenben engedetlenségével szembefordult Istennel és emberi természete megromlott. Isten gyönyörű képmására teremtett arcunkat eltorzította a bűn. Talán egymás arcán jobban észrevesszük, mennyire megcsúnyul, amikor az önzés, irigység, féltékenység, harag, rosszindulat tombol bennünk. A bűn mindig emberhez méltatlan helyzeteket teremt. Hiába igyekszünk szépíteni rajta, nem segít, mert a problémát a gyökereknél kell megoldani, a bűn eredeténél. Mivel a bűnt az Istentől való elfordulás okozta, az Ő szava iránti engedetlenség, ezért egyetlen gyógymódja abban van, hogy visszatérünk Istenhez és készek vagyunk hallgatni Rá. Nincs más út… Rendelkezhetünk amúgy akármilyen jó tulajdonságokkal, a bűn mégis mindent hiábavalóvá tesz. Naámánról azt olvassuk a Bibliában: „vitéz hős, de poklos” 2Kir. 5:1. Emberileg mindent megtett saját és mások boldogulásáért, ő szabadította meg Asszíriát. 53
Mindenki tisztelte és becsülte, mégis eljött az az idő, amikor betegsége miatt mindenki elfordult tőle. A kórokozó, az eredendő bűn, születésünk óta bennünk van, csak idő kérdése, míg kiütközik a betegség, meglátszanak tetteinkben a romlottságnak jelei. Isten azonban, aki nagyon szeret minden embert, nem akarja, hogy bűneink miatt meghaljunk! Eljön az a pillanat, amikor megállít utunkon, szembesít a bűneinkkel, hogy magunk lássuk, micsoda károkat okozott az bennünk. Saulust, a majdani Pál apostolt is megállította damaszkuszi vérszomjas útján és meglátta valós önmagát, bűntől eltorzult arcát. Azután tudta mondani: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” ApCsel. 22:6. Az Úr szolgája, Anániás vitte a feleletet: „Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híva az Úrnak nevét!” ApCsel. 22:16. Nekünk nem a Jordánban kell megfürödnünk, mint Naámánnak. Hiszen nem a víznek volt gyógyító ereje akkor sem, hanem az Úr szava iránti engedelmességnek! Talán Isten gyógymódja ma éppúgy haragot és méltatlankodást vált ki a bűnös emberből, mint Naámánból akkor. A megalázkodás, bűneink elismerése testünk számára nem kellemes, de tudnunk kell, hogy ha nem akarunk Isten elé borulni bűnbánó szívvel, tanácsát megfogadva, sohasem fogunk meggyógyulni! Naámán sem gyógyult volna meg, ha nagy haraggal visszatér a hazájába! Nyomorultul, leprától meggyötörve, megcsonkítva, magányosan kellett volna meghalnia. De ő hallgatott szolgái biztatására a próféta szavára és meggyógyult! Hallgassunk mi is azokra az emberekre, akik Isten felé segítenek! A Mindenható üzenetét közvetítik felénk, a gyógyulás lehetőségét hozzák! Az üzenet ma ez, amit János apostol is hirdetett: „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” 1Ján. 1:7. Hogy engedetlenségünk miatt ne kelljen örökre elvesznünk, Isten az Ő Fiát áldozta fel értünk. Benne büntette meg a bűneinket, hogy kegyelmet adhasson, de igazsága mégis megmaradjon. Mert a bűn zsoldja a halál! Isten önmagában, az Ő Fiában állította helyre a bűn okozta torzulást! Csak hittel el kell 54
fogadnunk ezt az ajándékot, meg kell vallanunk bűneinket meghajolva a mindenség Ura előtt és miénk a gyógyulás! Előtted van a gyógyszer, kedves Olvasó, további sorsod a te kezedben van! Ha meg tudod tenni, amit Naámán megtett, te is megtisztulsz!
Szeretettel: Zöldi Józsefné
[email protected]
Tartalomjegyzék Előszó A végzetes nap A táborban A szolgálat házában Halálos betegség szorításában Út a reménység felé Izrael földjén Jórám király palotájában Elizeus prófétánál Géházi Otthon, édes otthon Utószó
55
3 5 12 19 24 30 34 39 43 47 50 57
56