A bibliai régészet legkiemelkedőbb leletei Bevezetés
A régészettudomány megszületése óta kutatók ezrei fordították figyelmüket a Biblia országai felé. Kétkedő és hittel teljes tudósok közös kérdése az volt, hogy vajon a Bibliában leírt események mennyiben tekinthetők igaznak, mennyiben igazolhatók, vagy cáfolhatók az egyre bővülő tárgyi leletek tükrében.
A nyugati civilizációk bölcsőjeként számon tartott „Szent föld” a mai napig szinte kiapadhatatlan forrása a Biblia világának. Az előkerült leletek azonban sokszor nem közvetlenül kapcsolódnak a bibliai leírásokhoz, hanem inkább egyfajta háttér ismeretet nyújtanak azok jobb megértéséhez. A „bibliai régészet” fogalma ma már meglehetősen tág határok között mozog. A témában járatlan olvasó könnyen áldozatul eshet két végletnek. Az egyik szélsőség a „bibliai régészet” fogalmát sem ismeri el tudományos terminológiának, mondván, ilyen nincs is. Hiszen nem került elő Noé bárkája, nincs nyoma a pátriárkáknak, nem ismerjük Mózes, vagy József személyét az egyiptomi forrásokban stb. A másik végletet követők ezzel szemben túlzó következtetéseket vonnak le egyegy bizonytalan értékű régészeti leletből és a Biblia minden szavára, történetére lázas igyekezettel kétségtelen bizonyítékot keresnek – és rendszerint találnak is. Mindkét szélsőség káros következményekkel jár. Az előbbi tudományos körökben teszi „szalonképtelenné” a Bibliát, az utóbbi kényszeres igyekezet pedig azokat a fogódzókat is elhitelteleníti amelyekbe pedig bizton kapaszkodhatnánk.
A Biblia igazolása vagy tagadása nem a régészet feladata. A bibliai régészet és a hozzá kapcsolódó kortörténet maximum arra világít rá, hogy a bibliai események beleilleszkednek-e a korabeli valóságba, vagy sem. Még egy olyan „egyszerű”, illetve alap kérdéssel kapcsolatban is, mint az emberi történelem kezdete, maga a Biblia egyértelműen azt állítja:
„ Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsid. 11:3)
Azaz a Biblia Istene a racionális megtapasztaláson túl teret hagy az irracionálisnak, a hitnek is. Bár hagyott annyi bizonyságot a földön (természet, lelkiismeret, Biblia, régi korok emlékei, próféciák), hogy azokból megismerhető legyen. Ha valaki ezek ellenére mégis kételkedni akar, megmaradhat
kételyeiben.
Összefoglalva az eddigieket: régészeti szempontból nincs perdöntő bizonyíték a Biblia igaz volta mellett, azonban számos - legalábbis elgondolkodtató - adalék sorakoztatható fel, amelyek hátterén történetei sokkal nagyobb hitelt érdemelnének. Ezekből következik az alábbiakban néhány, mintegy ízelítőül.
Be nem illeszthető régészeti leletek
A fejlődéselmélet azt vallja, hogy az ember egy alacsonyabb, primitívebb létformából emelkedett ki és vált városépítő, élelmiszertermelő, társadalomban élő civilizált polgárrá. A régészeti leletek azonban ezzel kapcsolatban nem egyértelműek. Vannak misztikusnak tűnő, nagyon ősi kultúrák, városok, tárgyak és jelenségek, amelyeket nem tudunk besorolni a hagyományos régészeti kultúrákba. Némelyek idegen, földön kívüli civilizáció nyomaiként értékelik ezeket. A Biblia szerint azonban egy az ősi múltban létező, nagyon magas emberi kultúra emlékei, amelyet Isten megítélt és vízözönnel sújtott. A legtöbb nép ősi tudata „aranykornak” nevezi ezt a kezdeti, harmonikus időszakot, amelynek bukása után minden rosszabbra fordult.
Özönvíz-történetek
Minden bizonnyal kevesen hallottak arról, hogy az özönvíz története nem csak a zsidók körében volt ismert. A föld legkülönbözőbb pontjain élő népcsoportok apáról fiúra örökítették át ennek az ősi, mindent elpusztító katasztrófának az emlékét. A bibliai leírással fő vonalaiban rokon a sumér, a babilóniai, az asszír, az egyiptomi, a görög-római, a hindu, a kínai, a hawaii, a mexikói, 58 indián törzsi, az új-zélandi, az ausztrál, a polinéziai, a mikronéziai, az új-hebridai, a kelta, a szudáni, a hottentotta, a grönlandi stb. özönvíz elbeszélés.
Ábrahám városa: a káldeai Ur
Kételkedő tudósok hosszú évtizedeken át cáfolták a Biblia által említett városok létezésének lehetőségét. 1922-1934 között Leonard Wooley a mai dél-Irak területén feltárta Tell el-Mukajjar ókori telephalmát, amelyet Ábrahám városával, a káldeai Urral azonosított. A településen egy átlag polgár tíz-húsz szobás, emeletes házban lakott, gyermekeit iskolába járatta, fejlett matematikaigeometriai, nyelvi és csillagászati ismeretekkel rendelkezett. A kézművesek által készített használati tárgyak gazdagságról és magas technikai tudásról tanúskodnak. Ábrahám a Biblia szerint ebben a fejlett civilizációs közegben nőtt fel és innen indult el Isten elhívására a mai Izrael, az ókori Kánaán területére.
Ebla és más ókori levéltárak
A 19.-20. század folyamán több olyan ie.3.-2. évezredben írt levéltár is előkerült (pl. Ebla, Mari, Nuzi), amelyek igazolják a mózesi könyvekben szereplő települések létezését, illetve az Izrael ősatyái (pátriárkák) körében gyakorolt szokásjogot. Ebla a szíriai Aleppó közelében fekszik (Tell –Mardikh). 1964 - 1978 között Paolo Matthie vezetésével egy olsz expedíció végzett feltárásokat kb. 56 ha területen. A hosszú életű nagyváros egyik virágkora éppen a pátriárkális korra esett. (ie. 2000 – 1600) A 26 000 lakosú város szabályos elrendezésű, négy kerületből álló település volt, amelynek hatásköre a környékbeli falvakra is kiterjedt. Legjelentősebb épületei a palotaegyüttes és a templom lehettek. Levéltára ma kb. 15 000 "eblai", ókánaáni nyelven íródott agyagtáblából áll, amelyek a palota egyik szobájában, egy tűzvészben megégett és összeroskadt fapolc maradványi között kerültek elő.
Eblának a bibliai régészet szempontjából nagy jelentőséget ad az, hogy hatalmas - korábban nem sejtett - birodalmának legnagyobb királya ugyanazt a nevet viselte, mint Ábrahám legendabeli őse, nagyapjának dédapja: Eber ( I.Móz.11:15 - 16) A király neve: Ebrum vagy Ebrium Az eblai agyagtáblák szövegeiben számos más olyan személynév és helynév is felbukkan, amelyek később a Bibliából mind ismerősek számunkra: olyan helynevek, mint Színai, Gáza, Jeruzsálem, - egyes kutatók szerint Szodoma, Gomora és Coár - és személynevek, mint Ábrahám, Izmael, Dávid, Saul, Izrael ). Természetesen az említett nevek nyilvánvalóan nem a bibliai személyek nevei, de mindenképpen bizonyítják a pátriárkális kor személy -, illetve helységnevei korhűségét.
Hammurápi törvénykönyve
Hammurápi (uralkodott talán kb. ie.1792-1750) a sumér III. Ur-i dinasztia bukása után először egyesítette újra Mezopotámia jó részét. Fővárosa, Babilon ettől az időszaktól kezdve lépett a világtörténelem színpadára. A nomád (amorita) származású uralkodó kiváló hadvezér és megfontolt államférfi volt. Uralkodói portréját leginkább törvénykönyve és levelezése alapján ismerjük. Nagy kiterjedésű
birodalmában
hangsúlyt
helyezett
a
mezőgazdaság
fejlesztésére
(csatornák,
öntözőrendszerek), adóbeszedésre, közigazgatás kiterjesztésére, a hadseregre és a vallási kultuszok ápolására. Babilon déli részén az ő idején épült fel Marduk tiszteletére a babiloni toronytemplom. A kultúra és a tudományok virágzásnak indultak. (Ebből a korból származik pld. a Gilgames eposz vízözön története is) Halála után birodalma hamarosan szétesett.
Törvénykönyvét 1901-02-ben francia régészek találták meg Szúzában, ahová hadizsákmányként került. A fekete dioritból készült kőoszlop 2,25 méter magas, tetején 60 cm széles sávban egy az uralkodót és Samas napistent ábrázoló relief látható. Az oszlop három részletben került elő, de sikerült hiánytalanul összeállítani.
A 100 soros törvényszöveg babiloni ékírással íródott és három részből áll: prológus, törvénycikkek, epilógus. Ez a mezopotámiai törvénygyűjtemények hagyományos felépítését tükrözi. A prológusban Hammurápi szociális érzékenységű uralkodóként mutatkozik be, akinek legfőbb eszménye az igazság és bölcsesség. Hammurápi népének igaz pásztora, akit az istenek azzal bíztak meg, hogy igazságot szolgáltasson ember és ember között. Uralkodói gyakorlatában is ezt az elvet követte, színe elé járulhatott a legszegényebb ember is, hogy igazságot találjon.
282 törvénycikke a mezopotámiai jogalkotás csúcsa, az első feljegyzett törvénykönyv. Nem kötelező érvényű törvény volt, csak útmutatás: „igazságos ítéletek gyűjteménye”. A király nem
törvényhozóként, hanem bíróként nyilatkozott. A szokásjogból indult ki, de nem volt teljes gyűjtemény, csak olyan területekkel foglalkozott, amelyeket problémásnak ítélt meg. Ebből kifolyólag
kissé
esetlegesnek,
rendszertelennek
tűnik.
A
törvényeket
témájuk
szerint
csoportosította, a legnagyobb részt a családjog, örökségi kérdések, föld-és háztulajdon, kereskedelem, testi sértés témái teszik ki. Ezeken kívül foglalkozott a munkabér, a mesterek felelőssége, a rabszolgák adásvétele kérdéseivel is. A törvényekben előbb körülírta az esetet, majd kimondta az ítéletet. Feltűnően sokszor szerepel a halálbüntetés, a testcsonkítás. Mezopotámiában először ekkor tűnik fel a lex talionis elv. A büntetés mértéke nem egyszer függ az elkövető vagyoni helyzetétől. Eljárása sok esetben az istenítélet (vízpróba). A törvényköny epilógusa így zárul: „Miután a nagy istenek hívtak el engem, én vagyok valóban az üdvöt adó pásztor, akinek kormánypálcája egyenes. Jóságos védőárnyékom a városra borul ölemben Sumer és Akkád népeit tartottam, s ők dúslakodtak személyes istenem védelme alatt. Békességben kormányzom őket és, s erőmmel oltalmaztam őket...Hammurápi a tökéletes király vagyok én”
Hammurápi törvényoszlopának 146., 170., és 171. paragrafusa szoros kapcsolatban áll a bibliai Ábrahám élettörténetének azon döntésével amikor a Sárával való közös megegyezés nyomán mellékfeleségként magához vette Hágárt. Ez a mai erkölcsök szerint szokatlan eljárás az akkori világban általánosan elterjedt volt, annyira, hogy menetét törvényesen is szabályozták. (Persze a"tömeghatás elve" nem menti föl Ábrahámot. Hibája rendkívül súlyos konfliktusokhoz vezetett és nem múlt el következmények nélkül.)
"146. §. Ha egy ember megnősül és felesége rabnőt ad urának, azután annak (ti. a rabnőnek) gyermekei születnek, és a rabnő egyenrangúnak tartja magát úrnőjével, akkor úrnője at pénzért el nem adhatja ugyan, mivel gyermekei születtek, de bélyegezzék meg és osszák be a szolgálók közé"
"17O §. Ha egy embernek gyermekei születnek a feleségétől, azután a rabnőjétől is születnek gyermekei, akkor ha az apa még életében ezt mondta a rabnőtől született gyermekeinek? " A gyermekeim vagytok !" - úgy ezek a feleség gyermekeivel egy sorba kerüljenek, és az apa halála után a feleség gyermekei és a rabnő gyermekei egyformán örököljenek az apai vagyonból."
"171. §. De ha az apa nem mondta életében a rabnőtől született gyermekeinek, hogy "gyermekeim vagytok !" - , akkor akkor az apa halála után a rabnőtől született gyermekek nem örökölhetnek együtt a feleség gyermekeivel együtt az apai vagyonból." (Idézi: Bibliai atlasz Bp., Ref. Sajtóoszt., 1988.15,37 p.)
Baál és Asera, a Biblia negatív istenei
A Kánaán területén élő őslakosság Biblia által sokat emlegetett főistenei Baál és felesége, Asera voltak. A valláskutatók hosszú ideig úgy értelmezték a velük kapcsolatos ószövetségi utalásokat, hogy azok a zsidó nép túlzó és elfogult megítélései egy talán soha nem is létezett kultúrával-hittel kapcsolatban. 1928-ban egy szíriai földműves véletlenül egy ókori sírra bukkant Rász-Samra közelében, ahonnan hamarosan az ókori Ugarit városának romjai is felszínre kerültek. A leletek között a legjelentősebb 1500 ékírásos agyagtábla volt, amelyek babiloni és helyi, ugariti nyelven íródtak. A legtöbb dokumentum a várost vezető király hétköznapjairól (bútorzata, kormányzati tevékenység) és diplomáciájáról (szövetségkötések, házasság, hozomány) tudósít, számunkra azonban a vallásos tárgyú agyagtáblák a legjelentősebbek. Ezek olvasása közben a Bibliából is jól ismert kánaáni istenvilág elevenedik meg előttünk. A történetek középpontjában a fiatal, harcos esőés viharisten Baál, valamint az istenek anyja, Asera termékenység istennő áll.
„Habiruk” az amarnai levelekben
Az amarnai levelek első darabjai véletlenül kerültek elő 1887-ben. Ezt követően El-Amarna feltárása során IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó fővárosában, a királyi levéltárban fedezték fel a további darabokat. Az agyagtáblára rótt levelek a kor nemzetközi diplomáciai nyelvén, babilóniai ékírással íródtak. Számos levél a kánaáni városállamok királyaitól érkezett, akik sürgős segítséget kértek a fáraótól az országukat elárasztó „habirukkal” szemben. A levelek tanulsága szerint egyik város a másik után került veszedelembe. Segélykérésük azonban nem talált visszhangra az egyiptomi udvarban. Ehnaton fáraót lekötötték belső problémái: főként vallási reformjai, fővárosa áthelyezése, így birodalma politikailag és katonailag meggyengült. Sokan vitatták és vitatják ma is, hogy az amarnai levelekben emlegetett habiruk kik lehettek valójában. Ma a legtöbben azt vallják, hogy a „habiru” kifejezés nem egy nép megnevezésére szolgált, hanem sokkal inkább társadalmi csoportot jelölt. Olyan fosztogató, gyülevész, jövevény népeket, akik zsákmány reményében időről időre rátámadtak a gazdagabb, civilizáltabb városokra. Ez az értelmezés azonban nem zárja ki azt, hogy a kánaáni városlakók az ie. 1400 körül Egyiptomból menekülő, volt rabszolga népcsoportot, Izrael fiait, szintén a „habiru” névvel illeték. Hiszen hontalanok voltak, korábban is alacsony sorban éltek és a kánaáni városokat pusztították. Valószínűleg éppen a „habiru” elnevezésből eredt a népcsoport későbbi, héber megnevezése is.
„Sok kiváló szakértő, akik alaposan átvizsgálták az anyagot, bizonyossággal azonosítják az amarnai levelezés habiruit Józsué hadseregével. Rámutattak arra a tényre, hogy azoknak a városoknak a kormányzói tartottak fenn levelezést Egyiptommal, amelyeket az izráeliták később hódítottak meg: Megiddó, Askelon, Akkó, Gezer és Jeruzsálem. Másrészt azok a városok, amelyek már korábban elestek, vagy önként megadták magukat Józsué seregével szemben, egyáltalán nem szerepelnek a levelezők között (például Jerikó, Beér-Seba, Béthel, Gibeon, Hebrón). A nemzet Istennel való szövetségkötésének amely az Ebál és a Garizim hegyén, Sikem közelében történt ünnepélyes megerősítésével kapcsolatban nagy jelentőségű az az adat, amit Abdu-Hepa, Jeruzsálem királya egyik levele (EA 289) szolgáltat ezzel a megjegyzéssel: ’Vagy úgy fogunk tenni, mint Labayu, aki Sikem országát átadta a habiruknak?’” (G. L. Archer: A Survey of Old Testament Introduction, 10. kiadás, Chicago, 1975)
Izrael-sztéle
Izrael mint nép nevének első, Biblián kívüli említése kb. ie.1220-ból való. Thébából került elő Merneptah fáraó (kb. ie. 1224-1214) győzelmi felirata, amelyben egy Kánaán területe fölött aratott diadaláról számol be. Izrael neve szerepel a leigázott népek felsorolásában. „Kánaán gonoszul ki van fosztva. Askelont, elhurcolták, Gézert megtagadták, Jenoámot nem létezővé tették, Izrael el van pusztítva, nincsen termése...”
Góliát, a filiszteus
A Biblia filiszteusoknak, az egyiptomi források „tengeri népek”-nek nevezték azokat a görög szigetvilágból érkező hajós népeket, akik ie.1200-1170 körül árasztották el a termékeny félhold
területét. Feltehetően nagy éhínség miatt, több hullámban indultak útnak hazájukból, hogy élelmet és új otthont találjanak maguknak. Hajókon és szárazföldön át érkeztek és csak a nagy egyiptomi birodalom tudta megfékezni inváziójukat. III. Ramszesz fáraó Medínet-Habu-i tamplomának falán képregény-szerűen örökítette meg győzelmét. A peleszetek (filiszteusok) ezeken az ábrázolásokon sajátos fejdíszt és bojtos rövid szoknyát viselnek. Az egyiptomi kormányzat bölcsen járt el. A fogságba ejtett filiszteusokat letelepíttette Egyiptom előterében, a legfontosabb kereskedelmi út, a későbbi Via Maris mentén. Az egyiptomi birodalom meggyengülése után a filiszteusok önálló uralomra jutottak területükön és állandó harcban álltak a szomszédos, zsidó törzsekkel. Öt központi városuk ma is ismert: Askelón, Asdód, Gáza, Ekron és Gát. Mindegyiket feltárták és igazolódott róluk, hogy valóban a filiszteus törzsek központi városai voltak a bibliai időkben. A Biblia szerint Gát városából származott Góliát, az óriás termetű harcos. Az I. Sám.17. fejezetben Góliát szinte görögös fegyverzetének leírása teljesen megfelel a valóságnak. 2005-ben a Gát városában folytatott feltárások során előkerült egy ie. 900 körüli cserépfelirat Góliát nevével.
"Ugyan nem találtam még rá Góliát csontvázára egy lukkal a homlokán, mindenesetre ez az első hiteles régészeti bizonyíték, amely (vele kapcsolatba hozhatóan- szerző) egykori filiszteus területről származik" − nyilatkozta Professor Aaron Meir a Reuters hírügynökségnek.
Dávid, az aranykor királya
2005 nyarán Kelet-Jeruzsálemben, a város legrégibb részén, izraeli régészek Dávid király korára keltezhető, ősi palota romjaira bukkantak. Az ásatásokat vezető Eliat Mazar már több mint tíz éve keresi a Bibliában szereplő legendás első zsidó királyok, Dávid és Salamon történelmi nyomait: „A régészet persze csak technika, de még ásatás közben is mindig a történelmi források járnak a régész fejében. Munka közben egyik kezemben a Biblia és az ásatáskor használt eszközök a
másikban, természetes, hogy minden számításba jöhet." - nyilatkozta a 48 éves régésznő a The Internationale Herald Tribun-nak. A feltárások során egy megközelítőleg 30 méter hosszú középület maradványai kerültek elő , amely föníciai stílusban készült, kb. az ie. 10.-9. században . Ezen kívül találtak egy néhány évszázaddal későbbi, héber feliratú pecsét - lenyomatot is, amelyen egy Jeremiás könyvéből is ismert tisztviselő neve szerepel. Eilat Mazar feltételezése szerint talán ez lehetett az az épület, amelyről II. Sám. 5:11 ír: „ Követeket küldött pedig Hirám, Tirusnak királya Dávidhoz és cédrusfákat is, ácsmestereket és kőműveseket, és építettek házat Dávidnak” Talán valahol ezen a területen állhatott az a Biblia által többször is említett erőd is, amelyet Dávid csellel elfoglalt a korábban itt élő jebuzeus kánaánitáktól. (II. Sám. 5:6-9) A régésznő feltételezése az volt, hogy a korábban feltárt, impozáns méretű, jebuzeus korabeli kőlépcsősor része lehetett a Dávid által elfoglalt erődnek, amelynek pusztulása után a zsidók királya a korábbi város falain kívül építette fel saját palotáját, talán éppen arrafelé, ahol később a salamoni templom is állt. Ezt az elméletet egy Biblia - szövegre építette, mely szerint amikor a fiatal zsidó királyságot megtámadták a filiszteusok, akkor Dávid király „aláment az erősségbe” (II. Sám. 5:17) Eliat Mazar sokat gondolkodott ezen a félmondaton és arra jutott, hogy Dávid talán palotájából vonult át az erődvárosba, amely lejjebb lehetett, mint a saját háza. Eszébe jutottak nagyapjával, a híres Benjamin Mazar régésszel folytatott beszélgetései is, aki azt tanácsolta, hogy Dávid városának nyomát az 1960-as évek jebuzeus városmaradványokat feltáró angol ásatásának közelében keresse. A régésznő így alaposan figyelembe vette a jeruzsálemi földrajzi viszonyokat és az addigi kutatási eredményeket és 1997-től belekezdett abba a régészeti projectbe, amelynek kimondott célja a Dávid korabeli Jeruzsálem megtalálása volt. Bár a feltárás folyamatban van és eddig sok támadás is érte a régésznőt, több kutató hangsúlyozza a leletegyüttes egyedülálló voltát. Gabriel Barkay, a tel-avivi Bar-Ilan Egyetem régésze nagyon fontosnak nevezte a kutatást: "Nagyon óvatosan úgy fogalmazhatnék, hogy ez az egyik legelső nyoma Dávid és Salamon királyságának Jeruzsálemben, abból az időszakból, ami száz éve bújócskázik a régészekkel". Amihai Mazar, a régésznő unokatestvére, egyben a Jeruzsálemi Héber Egyetem régészprofesszora ”valami csodának” nevezte az eddig előkerült emlékeket. Meggyőződése szerint is ezen a területen állhatott az a jebuzeus erőd, amelyet Dávid elfoglalt a kananeusoktól, majd Dávid városának nevezett el és amelyben egy ideig lakott is, amíg saját
palotája fel nem épült. „ Az értelmezéseken lehet vitatkozni – nyilatkozta -, de a teljesítmény akkor is óriási. Amit Eliat talált mindenképpen lenyűgöző, bármi is legyen az.” A leletek értékét mindenképpen rendkívülivé teszi az a körülmény, hogy mindeddig semmilyen kézzelfogható nyoma nem volt a Bibliában említett Dávid-Salamon korabeli egységes zsidó királyságnak, annak ellenére, hogy több mint száz éve folynak kutatások Jeruzsálemben. Sok kutató részben ebből kifolyólag vonta kétségbe Sámuel és Királyok-Krónikák könyvei történeti hitelességét. „Dávid-háza” a Tel Dán feliraton
Tel Dán (Tell el-Quadi) régóta ismert, ősi lelőhely Izrael északi határán. Az ókori erődített város egyik kaputornyának közelében 1993-ban, majd 1994-ben két bazaltkődarab került elő, amelyek eredetileg egyetlen egybefüggő, feltehetően győzelmi felirat részei lehettek. A felirat szövegét csak hiányosan lehet rekonstruálni, de abban mindenki egyetért, hogy az elsőként megtalált bazalttömbön olvasható arám nyelvű szöveg 9. sorában a BYTDWD kifejezés „Dávid-háza”-ként értelmezhető. Az egyébként nagy valószínűséggel az ie.9. századra keltezhető felirat egyedülálló, mivel a feliratot egy damaszkuszi király (a tudósok szerint vagy Hazázel vagy Ben-Hadad, akiket a Biblia is említ) készíttette egy Izrael felett aratott győzelem emlékeként, ahol az északi zsidó királyság uralkodóira – jó 150 évvel a dávidi kor után – még mindig mint „Dávid-házára” hivatkozik. Mindez jól tükrözi, hogy Dávid meghatározó formátumú uralkodó lehetett, akinek legendás emlékét egy évszázaddal később is őrizték a szomszédos állam uralkodói.
Bölcs Salamon építkezései ( I.Kir.9:15)
I.Kir. 9:15 szerint Salamon király erődvárosokat építtetett királysága területén: Meggidót, Háczórt és Gezert. A régészeti kutatás mai álláspontja szerint ugyan mindhárom települést jóval a zsidó
honfoglalás előtt alapították, de éppen Salamon korára -ie.10. század közepére- keltezhetően, ugyanabban az időben, jelentősen átépítették. Yigael Yadin jeruzsálemi régész fedezte fel, hogy az említett városok védművei: a hat kamrás, két tornyos kapu és a hozzá kapcsolódó kazamata falrendszer (kettős fal, keresztfalakkal) szerkezete, alapanyaga, megmunkálása, sőt még a mérete is (!) közel ugyanaz. Ez a jelenség tudatos, összehangolt, központi tervezésre és kivitelezésre utal, amiről Királyok könyve - rendkívül pontosan - megemlékezett. Yadint éppen a bibliai feljegyzés indította arra, hogy háczóri ásatásának eredményeit összevesse a meggidói, majd a gezeri falmaradványokkal, illetve dokumentációkkal és legnagyobb megdöbbenésére egyezéseket talált.
Sisák hadjárata Júda ellen (I.Kir.14:21-31; II.Krón. 12 fej.)
A Biblia történeti leírása szerint Salamon halála után a fiatal zsidó királyság kettészakadt és Júdának hamarosan Sisak fáraó támadásával kellett szembenéznie. A Théba melletti karnaki templom falán olvasható Sisak, azaz I.Sesonk egyiptomi fáraó (ie. 945-924) egyetlen palesztinai hadjáratának megörökítése. A fáraó kihasználva a Salamon korában megerősödött zsidó királyság belső válságát és meggyengülését, kb. ie. 925 körül felvonult csapataival Roboám ellen. Jeroboám, akit ekkor választottak Izrael királyává, korábban az egyiptomi udvarban keresett menedéket Salamon elől, így a fáraó szövetségesének számított. Ettől függetlenül I. Sesonk palesztinai hadjárata Izrael országát sem kímélte, noha a támadás alapvetően Júda ellen irányult. A karnaki győzelmi felirat tételesen felsorolja azt a 150 zsidó várost (Júda és Izrael területéről egyaránt), amelyeket a fáraó seregei feldúltak. Bár az egyiptomi felirat azzal dicsekszik, hogy ezeket a településeket ismét a birodalom fennhatósága alá vonták, a történészek szerint inkább csak zsákmányszerző hadjáratról lehetett szó, amelyet nem követett területgyarapítás. I. Sesonk győzelmének emlékét őrzi egy nevével ellátott egyiptomi sztéle- maradvány is, amely Megiddó feltárásakor került elő.
I. Jeroboám kultusztemploma (I. Kir.12.fej.)
A Biblia beszámol arról, hogy Salamon király halála után a zsidó királyság kettészakadt. Az északi területeken uralkodó I. Jeroboám félt attól, hogy a jeruzsálemi templom és kultusz esetleg visszacsábítja népét a déli országhoz, ezért felújította az aranyborjú tiszteletét és két templomot emeltetett az ország két határvárosában, északon Dánban és délen Bételben. A dáni kultuszhelyet feltárták. Építtetése I. Jeroboám korára tehető, de Akháb korában kibővítették.
Omri és a moabita kő (II. Kir. 3:4-5)
1868-ban egy német misszionárius véletlenül egy fekete követ talált a bibliai Dibón-ban (Jordánia). A feliratos bazalt kő az ie.9. századra datálható és Mésa moáb uralkodó Izrael elleni lázadásáról és győzelméről mesél. (II. Kir. 3:4-5). A szövegemlék jelentősége kettős: egyrészt hitelesít egy bibliai leírást, másrészt megemlíti Izrael uralkodóit „Omrit és Omri fiát” .
Feliratok, pecsétek, városok a királyok korából
Megszámlálhatatlanul sok Biblián kívüli felirat és pecsét említi a Bibliából is ismert királyok nevét és a velük kapcsolatos eseményeket. (pld. Akháb, Jézabel, Jórám, Jéhu, II. Jeroboám, Ezékiás, Jójákin, Sedékiás stb.) A Biblia és a Biblián kívüli források közti kapcsolat cáfolhatatlan. A zsidó királyi udvarokban működő krónikások folyamatosan jegyezték fel az eseményeket. Ma már a Biblia által említett idegen uralkodók neveit és tetteit is pontosan ismerjük. ( pld. Sisák = I. Sesonk, Nékó egyiptomi fáraók; Tiglát-Piléser vagy Pul = III. Tukulti-apil-Ésarra, Szalmánasszár = V. Sulmánu-asarídu, Szalmánasszár= II. Sarrukin, Szancherib = Szín-ahhé-eriba asszír uralkodók stb.) Nem beszélve a Biblia által emlegetett nagy ókori városokról, amelyeknek sokáig a létét is megkérdőjelezte a történettudomány: Ninive, Nimrúd, Babilon. A régészeti feltárások egymás után hozták felszínre azokat a nagy múltú, ókori városokat, amelyek létéről csak a Biblia tudósított.
Jézabel pecsétje?
Néhány konkrét példa mindezekre:
1.) Kurkh sztéle: Törökország délkeleti részén, a Tigris folyó partján fekvő Kurkh-ból került elő 1861-ben egy sztéle, amely III. Sulmánu-asarídu első hat hadjáratának eseményeit foglalja össze. Magát az uralkodót is ábrázolja. A felirat szerint az uralkodó 6. évében (ie. 853) vezette első hadjáratát nyugat felé. A szír, izraeli és júdabeli király seregei, valamint kilenc másik kisebb királyság csapatai együtt vették fel a harcot Qarqarnál, az Orontész folyó mentén az asszír királlyal szemben. A feliraton Akháb izraeli király neve is szerepel, aki 2000 harci szekeret vonultatott fel.
( Magassága 2,2, méter, British Museum)
2.) Fekete-obeliszk: Egy másik forrás, a Fekete obeliszk felirata szerint 12 évvel később - III. Sulmánu-asarídu uralkodásának 18. évében - (ie.841) az asszír uralkodó egy „ia-a-u” nevű izraeli uralkodótól kapott hadisarcot, akit a történészek egyöntetűen a bibliai Jéhuval azonosítanak.
(ie. 858-824, magassága: 197,85 cm, szélessége 45,08 cm, British Museum)
Ezékiás alagútja (II. Krón. 32:3-4)
A Biblia leírja, hogy Ezékiás júdabeli király idejében Szín-ahhé-eriba asszír király megtámadta Jeruzsálemet. Az asszír veszedelem idején Jeruzsálem uralkodója elhatározta, hogy a város vízellátását biztosító Gíhon-forrás vizét egy titkos alagúton keresztül bevezeti a városba. 1838-ban egy arab kisfiú fedezte fel az ezékiási vízakna bejáratát. A csatorna kb. 540 méter (!) hosszan kanyarog a föld alatt, magassága néhol a 4,5-6 métert is eléri. Építési felirata Ezékiás király korára
(ie. 700 körül) keltezhető.
Taylor prizma és Lákis ie. 701-es asszír ostroma
ie. 701-ben Szin-ahhé-eriba asszír király hadjáratot vezetett Júda ellen. A Londoni British Múzeumban kiállított Taylor prizma ennek a hadjáratnak a győzelmeiről számol be. A barna, üreges, hatoldalú agyagprizmát Bagdad brit kormányzója, Taylor ezredes találta meg 1830-ban, az ókori Ninive -–Szín-ahhé-eriba városa – romjai között. A 37,5 cm magas, ékírással sűrűn telerótt hadi beszámoló magasztalja a nagy asszír király hadjáratát, melyet az ellene összeesküvést szőtt királyságok – köztük a zsidó - városok ellen vezetett. A büntető expedíció Júda területén 46 várost érintett, 200 ezer és 150 ember került fogságba, az ellenség rengeteg zsákmányt gyűjtött, néhány települést elcsatoltak a zsidó államtól, ezen túlmenően a lázadó király, Ezékiás, hatalmas hadisarccal váltotta meg országát. Az uralkodó a legjelentősebb fegyverténynek Lákis (jelentős erődváros) elfoglalását tartotta, amelynek mozzanatait – szinte képregény-szerűen – megörökíttette ninivei palotája domborművein is.
Ninive
Ninive sokáig csak egy tartalom nélküli bibliai névnek számított. A 19. század elejétől kezdve a Moszul környéki (Irak, Tigris és mellékfolyója a Hoszr találkozásánál) dombokból értékes antik tárgyak kerültek elő. A brit Henry Layard 1847-től kezdte meg a terület feltárását. A több mint 100 éven át meg-megújuló régészeti feltárások felszínre hozták az újasszír birodalom utolsó fővárosát. A város a nevét Nin istennőről kapta. Több ezer éves történetének legfényesebb időszaka Szin-ahhé eriba korától kezdődött, aki itt rendezte be uralkodói központját. A várost 12 km hosszú fal és vizesárok ölelte körül, amelyen 15 kapu nyílt. A Hoszr folyó kettészelte a települést. A folyó jobb partján állt Szin-ahhé-eriba palotája, „amelynek párja nincs” kb. 500 x 240 méteres területen, amelyhez hatalmas terasz és függőkertek kapcsolódtak. A palotában számos reliefet és feliratot találtak, amelyek az uralkodó tetteit, hadjáratait örökítik meg. (Pl. Lákis ostroma). A Hoszr folyó bal partján álló Jónás-dombon a hagyomány szerint Jónás próféta sírját őrzik.
Jeremiás próféta és a lákisi levelek
ie. 586-ban a zsidó királyság intézménye megszűnt. Mind a Biblia mind a történeti források egybehangzóan számolnak be arról, hogy Nabukodonozor király (= II. Nabú-kudurri-uszur) seregei bevették Júda utolsó erődjeit, Lákist, Azekát, majd Jeruzsálemet. Júda végnapjairól drámai
élénkséggel tanúskodnak az ókori Lákis egyik kaputornyából előkerült cserépre írt levelek (osztraka). A levelekből kiderül, hogy Azeka, a szomszédos erőd elesett, az országban nagy a félelem és káosz, sokan a király környezetében is inkább a béke pártján állnak, valamint hogy hatékonyan tevékenykedik „a Próféta”, aki megadásra buzdító szavaival megerőtleníti a katonák kezeit, ezért félreállítását tervezik. A Bibliában az előkelő nemesek szinte szó szerint ismétlik meg ezt a vádat a kor egyik legkiemelkedőbb prófétájával, Jeremiással szemben: „ És mondának a fejedelmek a királynak: Kérünk, ölettesd meg ezt az embert, mert megerőtleníti a vitézek kezeit, a kik megmaradtak a városban, és az egész nép kezeit, hogy efféle szókat szól nékik, mert ez az ember nem a nép megmaradására igyekszik, hanem veszedelmére.”( Jer. 38.4 )
Babilón
A Biblia által is említett Babilon városának megtalálása és feltárása sok ponton erősítette meg a Biblia korabeli történeti feljegyzéseinek hitelességét. A települést 1899-1917 között Robert Koldewey (1855-1925) német expedíciója (Berlini Múzeum) hozta felszínre. Babilon (ma Hillah falu az Eufrátesz középső folyása mentén = Irak) sok ezer éves város volt. Bár írott források nem említik a korai időkből, neve alapján feltételezhető, hogy mégis ősi város lehetett, mivel eredeti névformája: Babila, a Mezopotámiában legkorábban megtelepedett sumér nép nyelvéből eredt. Később akkádul Báb-ilinek, azaz Istenek kapujának nevezték. Babilon ennek a kifejezésnek görög formája. Héber nyelven a város neve a bálál, összezavarodás szóval van kapcsolatban.
Babilon városa az újbabiloni időkben (ie.6.szd.) II. Nabú-kudurri-uszur építkezései nyomán vált metropolisszá. Területe ekkor kb. 8,9 km2 lehetett, amelyben kb. 800 000 lakos 20 hivatalos nyelven beszélt. Széles, kettős, helyenként hármas fal védte a várost északról, keletről és délről, nyugatról az Eufrátesz határolta. Hérodotosz szerint városfalai olyan vastagok voltak, hogy két négyes fogat is elfért rajtuk egymás mellett. A külső fal hossza 18 km volt. A városfalakat 55-55 m
távolságban őrtornyok, északon egy a falra épült citadella erősítette. (Koldewey szerint a belső falon 360 ilyen őrtorony volt) A falakon kívül egy 80 méter széles, vizes várárok is húzódott. A folyó egy csatornája a várost kettéosztotta. A csatorna fölött pilléreken álló hidak íveltek át. A város 9 főkapuját a babiloni istenekről nevezték el, de ennél több kisebb bejárata is lehetett. Két legszebb részén a szentélykörzet és a paloták álltak.
A legdíszesebb kapu az északi, Istár-kapu volt. Innen a központi Marduk templomig, kb. 900 méter hosszan vezetett a felvonulási út. A felvonulási utat 1x1 méteres fehér mészkőlapokkal burkolták, az út két oldalán emelkedő falat pedig mázas téglák borították. A toronytemplom (zikkurát) agyagtéglából épült, de csak az alapozása maradt meg. Az egész terület megsüllyedt, eliszaposodott. Nagy Sándor itt akarta kialakítani birodalma fővárosát, újjá akarta építeni a tornyot, ezért lebontatta, de újjáépíttetni már nem maradt ideje. Eredetileg kb. 100 x 100 méteres alapterületű és közel 100 méter magas lehetett. Neve: „Ég és föld alapjának háza”. Kb. 58 millió agyagtéglából épülhetett. A tornyot a görögök írják le, illetve a babiloni táblák adnak minden szintjéről pontos méretet. 7 szintjét más-más színűre festették. A legtetején álló szentélyt kék mázzal vonták be. A szentélyt Marduk házának tartották, egy ágy és egy asztal állt benne. Csak a Marduk feleségének tartott papnő léphetett be ide. Szent „nászuk” biztosította az állam jólétét.
Nabukodonozor a toronytemplom közelében egy síktemplomot is építtetett. Ez volt a Hérodotosz által részletesen leírt Észagila. Falait arany borította, Marduk két aranyszobrát helyzeték el benne és az istenségnek arany ágyat és trónt is készítettek.
Az északi kapu közelében épült fel II. Nabú-kudurri-uszur északi és déli palotája. Az északi palota és az Eufrátesz közötti térségben állhatott a világ hét csodája közt számon tartott Szemirámisz függőkertje. Sztrabón szerint II. Nabú-kudurri-uszur méd feleségének, Amüitisznek építtette. A déli palota volt a király állandó székhelye, itt működött a királyi adminisztráció központja, ugyanakkor itt helyezkedtek el az uralkodói fogadótermek, a levéltár és a királyi család lakosztályai is. A palota összesen kb 45 000 m2 területet foglalt el. A trónterem 52x17 méter alapterületű és 20 méter magas lehetett, falait kékmázas reliefek, padlóját fehér homokkő lapok borították, kapuit gigantikus oroszlánok őrizték.
Babiloni krónikák és Nabukodonozor
A babiloni palotákból előkerült ún. „Babiloni krónikák” ékírásos agyagtáblák, amelyek évekre lebontva mesélik el az Újasszír és Újbabiloni birodalom főbb eseménytörténetét ie. 750 és ie. 280
között. A Biblia szempontjából legjelentősebbek azok az agyagtáblák, amelyek II. Nabú-kudurriusur (továbbiakban: Nabukodonozor) (ie. 605-562) trónra lépésének és uralkodása első 11 évének eseményeit örökítették meg. Ezek alapján több bibliai dátumot is egészen pontosan ismerünk. (ie.605 A karkemisi csata éve, egyben II. Nabukodonozor trónra kerülésének és Jójákim júdai királynak a 4. éve; illetve ie. 597 Adar 2. Jeruzsálem bevétele, Jójákin király fogságba vitele)
(ABC5 Agyagtábla, hossza: 8,25 cm, szélessége: 6,19 cm, British Museum)
Egy elfelejtett király, Belsacár (Dán. 5.fej.)
Babilon utolsó uralkodója a Biblia szerint Belsacár volt. A történészek ezzel szemben görög forrásokra alapozva azt állították, hogy Babilon utolsó királya a Nabú-naid nevet viselte. Feltételezték, hogy Dániel könyve adatai későiek és pontatlanok. A legújabb régészeti felfedezések azonban kitisztázták a Biblia látszólagos tévedését. Babilon utolsó éveit furcsa társuralkodás határozta meg. Nabú-naid, a különc, nagy terveket dédelgető uralkodó hosszú évekre eltávozott királyi fővárosából és maga helyett fiát Belsacárt (= Bél-sar-uszur) bízta meg az ország vezetésének irányításával. Dániel könyve szerzője tehát sokkal pontosabb információkkal bírt az eseményekről, mint a történetírás klasszikusainak tartott későbbi görög bölcsek.
Dareiosz uralkodása, a behisztuni felirat
A fogság utáni időszak egyik legjelentősebb szövegforrása a Behisztuni felirat, amely kronológiai támpontokat ad Dareiosz Hüsztaszpész (ie. 522-486) uralkodásának első éveihez. A háromnyelvű szöveg (óperzsa, elámi, babiloni) és figurális ábrázolás kb. 100 méteres magasságban emelkedik egy ókori út fölé, mintegy 25 méterszélességben és 15 méter hosszúságban. A felirat 5 oszlopban meséli el Dareiosz hatalomra jutását és harcait ie.519-ig. A reliefen maga Dareiosz is megjelenik. A
felirat szövegének megfejtését elsősorban Henry Rawlinsonnak köszönhetjük. A Behisztuni felirat adatait összevetve a korról szóló egyéb történeti feljegyzésekkel egyértelművé válik, hogy Dareiosz persza király hatalomra kerülésének éve ie. 522 volt.
Kumrán és a Holt-tengeri tekercsek
Kumrán ősi települése a Holt – tenger északnyugati partja közelében a Júdeai sivatagban található. A Júdeai sivatag márga hegyei a Holt-tenger partján 100 – 200 méter magasra emelkednek a tengerszint fölé. A hegyek meredek falú, erősen erodálódott sziklái az év nagy részében csupaszok, csak az esős téli hónapokban borítja felszínüket növénytakaró. A csapadék évi mennyisége alig 150 milliméter, ami hatalmas erejű esőzésekkel, sokszor áradásokkal és kőomlásokkal zúdul a szűk völgyhasadékokkal tagolt vidékre.
Kumránt több ásatási szezonban tárták fel 1951-től – 1956-ig, majd 1993-tól 2003-ig. A feltárások eredményei szerint Kumrán legkorábbi lakói a vaskorban (kb. ie.8.szd.) jelentek meg. A település több fázis után a babiloni támadás következtében elnéptelenedett, majd közel 400 évvel később, a hellenizmus idején újra benépesült. A település történetének ez a fő periódusa i.sz. 68-ban, a nagy római-zsidó háború idején zárult le. Ekkor kb. 100 lakója lehetett. Ehhez az időszakhoz egy kelet – nyugati irányban kb. 88 méter, észak – déli irányban kb. 108 méter kiterjedésű épületkomplexum kapcsolható. Az épületegyüttes része egy központi, nagy toronnyal megerősített épület, egy kis helyiségekkel határolt központi udvar, fazekasműhely, fazekaskemencék, és egy másik tágas udvar, amelyet raktárhelyiségek vesznek körül. A legjelentősebb objektum azonban a nagy gondossággal megépített, ciszternával és medencékkel tagolt vízgyűjtőrendszer. A településtől keletre egy nagy kiterjedésű, közel 1200 síros temető is felszínre került.
De Vaux feltárásai: a „Kumrán-esszénus hipotézis”
Kumránban 1951-től az első feltárásokat Roland de Vaux domonkos rendi szerzetes, a jeruzsálemi École Biblique (francia bibliai régészeti főiskola) professzora vezette. Mivel a település közelében több barlangból is kézirattöredék került elő, így
de Vaux Kumránt összefüggésbe hozta a
tekercsekkel. Idősebb Plinius, Josephus Flavius és Philo írásaikban említést tesznek arról, hogy a Júdeai sivatagban az ie. 2. szd.-tól egy sajátos zsidó liturgiát követő közösség, az esszénusok éltek. De Vaux Kumrán feltárása után ezeket az írott forrásokat is összekapcsolta a településsel. Úgy vélte, hogy Kumrán ókori lakói a szent iratok másolását és tárolását végző esszénusok lehettek. Álláspontja szerint a Kumránban lakó esszénusok cölibátusban, szigorú regulát követve és vagyonközösségben éltek. („Kumrán – esszénus hipotézis”).
Modern feltárások: a „Kumrán-esszénus hipotézis” bírálata: Már az 1990-es évek előtt is több kutató felvetette2, hogy Kumrán régészeti maradványainak értékelése csak akkor lehet reális, ha a leleteket a közelben talált tekercsektől függetlenül értelmezik. A korábbi értelmezés felülvizsgálatát számos új megfigyelés tette szükségessé: •
a településen előkerült kisebb tárgyak (textil, pénz, üveg, fém) vizsgálatai arra utalnak, hogy Kumrán lakói vagyonosabbak voltak, akik a közeli Jeruzsálem felsőbb társadalmi osztályaival is kereskedelmi kapcsolatban álltak. (import üvegáru, ékszerek, díszített kozmetikai tégely)
•
Kumrámban a feltárások során egyetlen kézirattöredék sem került elő.
•
A barlangokban fellelt kézirattöredékek tartalmilag, a bennük megfogalmazott eszmeiség tekintetében nagyon különbözőek, nem utalnak arra, hogy egységes, esszénus ideológia hatása alatt íródtak volna.
•
A település bizonyos építményei azt erősítik, hogy Kumrán katonai funkciót is betölthetett.
A legújabb feltárások tükrében (Yizhak Magen és Yuval Peleg 1993-2003) a De Vaux által korábban felállított elmélet végleg megdőlni látszik. A település modern kori kutatói szerint Kumrán eredetileg része lehetett a Hasmóneusok idején kiépített júdeai erődrendszernek, később azonban egyfajta kereskedelmi központ és edénygyár lett.
A Hasmóneus uralkodók bukása után, amikor a rómaik ie. 63-ban provinciává tették Júdeát, nem volt többé szükség a kumráni erődre. A település hamarosan fazekasteleppé vált, köszönhetően rendkívül jól megépített vízgyűjtő-rendszerének és az időnként özönvízszerűen lezúduló esőnek, amely a helybeli agyag finomítását, iszapolását tette lehetővé.
A holt-tengeri tekercsek története
1947 márciusában egy beduin pásztorfiú, Mohamed ed-Dib találta meg az első, agyagkorsókba rejtett tekercseket egy holt-tenger melletti barlangban. Véletlenül talált kincseit hazavitte a beduin táborba,
ahol
nem
tudtak
mit
kezdeni
az
ismeretlen
betűkkel
teleírt
szövegekkel.
Tanácstalanságukban egy Betlehemben dolgozó cipészhez vitték el a leleteket, aki titokban műkincs-kereskedelemmel is foglalkozott. Kando, a suszter, megmutatta a kéziratokat a helyi szírorthodox püspöknek, aki megvásárolta azokat. Mivel azonban ő sem tudta elolvasni a szövegeket, ezért hamarosan megmutatta azokat az Amerikai Keletkutató Intézet egy fiatal professzorának, John Trevernek. Trever már első vizsgálatai során kimutatta a tekercsek ősiségét és értékét. Szenzációs felfedezéséről – fotokópiák kíséretében – beszámolt felettesének, a kor legnagyobb bibliai régészének, William Foxwell Albrightnak. Albright postafordultával megerősítette a tekercsek rendkívüli értékét. Ez az első, tudósok által is tanulmányozott kézirat Ézsaiás próféta könyve volt. (Ézsaiás A tekercs). A kutatók érdeklődése Mohamed ed-Dib és a beduin törzs felé fordult. Igyekeztek minden tekercset megvásárolni, azonban sok tekercs már megsemmisült, vagy Kando és a szír-ortodox püspök révén mások kezébe került.
Ézsaiás-A tekercs az 1. sz. barlangból (i.e. 2.szd.)
Csak 1949-ben szerveződött régészeti expedíció a Mohamed ed-Dib által megtalált, ún. 1.-es barlang felkutatására. ENSZ katonák védelmében indult meg a feltárás De Vaux páter vezetésével. A kutatások szerint itt eredetileg kb. 56 agyagkorsó lehetett, amely kb. 80 kézirat elrejtésére szolgált. Ezek azonban eltűntek. Csak apró kézirat – töredékek kerültek elő.
A régészek és a beduinok – akik jó üzletet találtak a tekercsekben – tovább folytatták „versenyüket” az újabb leletekért. A beduinok bizonyultak szerencsésebbnek. 1951-ben megtalálták a második, 1953-ban a harmadik barlangot. Az előbbiből csak néhány tekercs-töredék, míg az utóbbiból két réztekercs került elő. A két réztekercs eredetileg összetartozott, 2,5 méter hosszú volt és együtt egy „kincsjegyzéket” tartalmaz. Elrejtett kincseket nevez meg, amelyek együttesen 4630 talentum ezüstöt és aranyat tesznek ki. (kb. 200 tonna).
1952 őszén a beduinok újabb, tekercseket rejtő barlangokat találtak. A két, szorosan egymás mellett lévő üreget összenyitották, a leletanyag így összekeveredett. Titokban, az éj leple alatt kezdték meg a barlangok (4a, 4b) kitermelését. A felszínre hozott kéziratokat eladták. A hatóságok végül katonai erővel vették birtokba a barlangot, ami Kumrán „kincsesbányájának” bizonyult. (Csak 4-es barlangnak hívják, mert a leletek összekeveredése miatt nincs értelme a megkülönböztetésüknek.) Kb. 600 tekercset rejtettek itt el, amely azonban több mint 40 ezer darabra esett szét.
1953-54 folyamán egy héttagú tudóscsoport kezdte el a holt-tengeri tekercsek összeillesztését, fordítását és vizsgálatát. Olyan volt ez mint egy óriási kirakójáték.
Sok tekercs csak évtizedekkel később, vétel révén, kalandos körülmények között került kutatók kezébe.
Napjainkig a Holt-tenger környékén 11 olyan barlangot találtak, amelyekből tekercsek kerültek elő. Az eredetileg 900 tekercs mintegy 80 000 darabra tört szét. Többségük sérült és hiányos, csak 11 kézirat mondható majdnem teljesnek. A 200 bibliai tekercs mellett, zsidó irodalmi és vallási szövegek, közösségi szabályzatok, Szentírás-kommentárok kerültek elő. Eszter könyve kivételével az Ószövetség minden iratából származnak részletek, a legtöbb Ézsaiás könyvéből, Mózes könyveiből és a Zsoltárokból. A kéziratok többsége ie.2. szd.- isz.1. szd. körülre datálható. A legrégibb darab egy Sámuel-könyve részlet az ie. 4.szd.-ból.
A legjelentősebb bibliai kézirat kétség kívül az Ézsaiás A tekercs. 7,34 méter hosszú pergamen, amelyen 54 hasábba tagolva, törés nélkül olvasható Ézsaiás teljes szövege, punktálatlanul (magánhangzók nélkül). Az ie.2. szd.-ra keltezhető tekercs a bibliakritika ma is népszerű álláspontjával ellentétben egyértelműen egy szerzőnek mutatja Ézsaiás próféta könyvét. Csupán helyesírási hibákat és néhány nyelvtani formabeli különbséget mutat a mai Ézsaiás-szöveghez képest.
A holt- tengeri tekercsek a többi kézirat esetében is az Ószövetség szöveghitelességét, azaz a masszoréta hagyomány megbízhatóságát igazolták.
A kutatások mai állása szerint a Kumrán környéki barlangokból előkerült kézirattöredékek eredetileg többféle könyvtár részei lehettek. Ez magyarázza a tekercsek tartalmának korábban megmagyarázhatatlan heterogenitását. Amikor a nagy római – zsidó háború (isz. 66-70) eseményi a
zsidók számára már a tragikus végkifejlet felé haladtak, akkor sok menekült indult el Jeruzsálemből és a környező városokból az ellenállás utolsó katonai erődje, Masszada felé. A menekülők magukkal vitték szent irataikat is. A kéziratok némelyike eljutott En-Gedibe és Masszadába, azonban többségüket a menekülők biztonságos helyre rejtették, hogy a pusztulástól megóvják. Az elrejtés legideálisabb helyei a menekülés útvonalába eső barlangok lehettek. Kumrán a Jeruzsálemből a Holt-tenger partjáig vezető út végállomása, ugyanakkor fazekastelep is volt. Innentől kezdve sokan hajóra szállva tették meg az utat Masszada erődjéig. A vízre szállás előtt logikusnak tűnhetett a szent iratok biztonságba helyezése. Ezért kerülhettek elő a holt-tengeri tekercsek különféle, egymástól távol eső, de alapvetően Kumrán közelében lévő üregekből, sokszor épp Kumránban gyártott edényekből.
Zárszó
A fent említett példákat bőven lehetne még sorolni annak illusztrálására, hogy a Bibliában foglalt történetek, szereplők és helyszínek sok ponton megerősítést nyertek a legmodernebb felfedezések által. Terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé minden adat felsorolását.
Álljon itt zárszóként a bibliai régészettel is foglalkozó J. Elder összegzése: „Egyáltalán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a régészet tudományának fejlődése döntötte le a történészek és a konzervatív keresztények között emelkedő falat. A régészeti kutatások nyomán egyik város a másik után, egyik civilizáció a másik után, egyik kultúra a másik után, melyekről csak a Biblia tudósít, visszakapta az őt megillető rangot az ókori történelemben...A Biblia történelmi hitelességét egyetlen régészeti felfedezés sem cáfolta meg.” ( J. Elder: Prophets, Idols, and Diggers, Bobbs Merill, New York, 1960. 16.p.)
Ajánlott irodalom (magyar nyelven) •
Apor Éva: Perszepolisz, Corvina, Budapest, 1974.
•
Archer, G.L: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata, KIA, Budapest, 2001.
•
Bermant, Chaim-Weitzman, Michael: Egy ismeretlen ókori civilizáció, Ebla Gondolat, Budapest, 1986.
•
bibliairegeszet.blog.hu
•
Ghirsman, R.: Az ókori Irán – Médek, perzsák, párthusok, Gondolat, Budapest, 1985.
•
Horn, Siegfried: A bibliai régészet XX. századi feltárásai, BIK, Budapet, 1990.
•
Kákosy László: Ré fiai, Százszorszép Kiadó-BUK, Budapest, 1993.
•
Kalla Gábor: Mezopotámiai uralkodók (A világtörténelem nagy alakjai) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993.
•
Kőszeghy Miklós: Abimélek, egy habiru vezér a Bírák korában. In: AETAS 21. évf. 20062,3 pp. 5-18.
•
Kőszeghy Miklós: „Azeqah fényei” In: AETAS 16. évf. 2001,1 pp.100-111.
•
Kőszeghy Miklós: Babilontól Jeruzsálemig: A kommunikáció csapdái. In: AETAS 15.évf. 2002, 1 pp.36-50.
•
Kőszeghy Miklós: Cseréplevelek (Kréné könyvek), Új Mandátum, Budapest, 2003.
•
Kőszeghy Miklós: Góliát a legenda és a történelem határán. In: Pannonhalmi Szemle 20063, pp. 9-27.
•
Millard, Alan: A Bibliai idők kincsei, Gondolat, Budapest, 1985.
•
Miller, M.J.-Hayes, J.H.: Az ókori Izrael és Júda története (Studia Orientalia 3) PPKE BTK, Piliscsaba, 2003. (szövegforrások)
•
Molnár János: Az Egyiptomból való szabadulás és az új kronológia a 20. század végi archaeológiai kutatás eredményei és az ószövetségi kortörténet. In: Studia Universitatis Babes-Bolyai Theologica Catholica Latina XLV,1, 2000. pp.11-21.
•
Nagy Viktória: Bibliai városok-Kumrán. In: Sola Scriptura Lap 28. (2008/3) pp.36-41.
•
Nagy Viktória: Lákis városa a régészetben és a történelemben. In: Sola Scriptura Lap 17-19. (2005/34-2006/2)
•
Nagy Viktória: Néhány régészeti adat a bibliai Dávid-történethez. In: Sola Scriptura Lap 20. (2006/3) pp.31-34.
•
Ókori Keleti történeti chrestomathia (szerkesztette: Harmatta János), Tankönyvkiadó, Budapest, cop.1964.
•
Roaf, Michael: A mezopotámiai világ atlasza, Helikon-Magyar Könyvklub, Budapest, 1998.
•
Rogerson, John: A bibliai világ atlasza, Helikon, Budapest, 1987.
•
Takáts Előd: Kortörténeti tanulmányok (Sephoris Füzetek 1.) Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 1999.
Nagy Viktória
