BEVEZETÉS A MAGYARÁZOTT BIBLIAI KÖNYVEKHEZ A BÍRÁK KÖNYVE Az Ószövetség hetedik könyve színes képet nyújt Izráel életének abból a korszakából, amely a honfoglalás és a királyság bevezetése közé esik, nagyjából a Kr. e. 12–11. századokról. A letelepült törzsek laza kapcsolatban éltek egymás mellett, és csak akkor fogtak össze, ha ellenség fenyegette őket. Ellenség pedig akadt bőven: keletről a rabló beduinok, az ammóniták és a móábita királyság szorongatták Izráelt, nyugatról, a tengerpart felől pedig a sokkal fejlettebb haditechnikával fellépő filiszteusok jelentettek folyamatos fenyegetést. A könyv arra figyelmeztet, hogy a folyamatos küzdelemben megtapasztalt elnyomatás és megszabadulás a választott nép Isten törvényeivel szembeni engedelmességének vagy engedetlenségének a következménye. A könyv azokról a hős harcosokról, „bírákról” kapta a nevét, akiket „Isten Lelke” hívott el és ruházott fel erővel, éppen a legkeservesebb elnyomatások idején. E bírák között találunk kiemelkedő fizikai vagy szellemi erővel megáldott karizmatikus férfiakat (például Gedeont és Jeftét) és egy asszonyt is (Debórát). A Bírák könyvének különös alakja Sámson, aki magányos harcosként úgy harcolt a filiszteusokkal, hogy közben leginkább önmagával, az Istentől kapott erő és az emberi gyengeség kibékíthetetlen ellentmondásaival küzdött. Amikor Sámson élete és Isten rajta keresztül adott áldásai egy sor értelmetlen tévedése következtében kezdtek volna semmivé válni, csodálatos módon végül mégis bebizonyosodott, hogy őt is Izráel Istene hívta életre és fogadta szolgálatába, hogy halála révén előkészítse Izráel megszabadulását a filiszteusok elnyomása alól. A KRÓNIKÁK KÖNYVEI Ez a két könyv a héber Bibliában az „évkönyv” nevet viseli. Szent Jeromos az „üdvtörténet krónikája” elnevezést javasolta, őt követte Luther és a későbbi bibliafordítások, így jutunk el a magyar Krónikák könyvei elnevezéshez. Mivel a szerző ideális képet fest a dávidi és salamoni korról, valamint sok tényt megismétel Mózes első könyvéhez, illetve Sámuel és a Királyok könyveihez képest, a bibliakutatók sokáig lebecsülték a Krónikákat, jóllehet azok sok olyan értékes információt hordoznak, amelyeket hiába keresnénk más bibliai könyvekben. A „krónikás” arra vállalkozott, hogy Izráelnek a Királyok könyveiből korábban már megismert történetét a babiloni fogság utáni korszak nézőpontjából mutassa be. Meggyőződése szerint Dávid volt a jeruzsálemi kultusz újjászervezője és a kultuszhoz oly fontos zenei élet megteremtője: a Krónikák központi témája mindvégig a templom és a kultusz marad. A jó királyok, Salamon, Jósáfát, Ezékiás és Jósiás Dávid szellemi örökösei voltak, akik tovább vitték elődjük művét. Élet-rajzaik szelektív életrajzok, csak a jót olvashatjuk róluk, mintha valamiféle „szent történetírással” lenne dolgunk. Az ószövetséges tudós, Gerhard von Rad szerint a Krónikák – a bölcsességirodalmat is megelőzve – Isten és az egyén kapcsolatát állítják a választott nép és Isten kapcsolatának a helyébe, megelőlegezve ezzel a későbbi generációk Messiás-hitét is. 1
A ZSOLTÁROK KÖNYVE A Biblia legolvasottabb részét adja ez a 150 tanításból, elmélkedésből, énekből és imádságból álló gyűjtemény, amely Izráel Istennel való kapcsolatának nyolc évszázadáról tanúskodik: a legrégebbi zsoltárok a Kr. e. 10., a „legújabbak” valamikor a Kr. e. 2. században születtek. Olyan emberek imádságait tárják elénk, akik megtapasztalták, hogy Isten állandó társuk és „beszélgetőpartnerük” örömben és bánatban, üldöztetésben és győzelemben egyaránt. Jóllehet a legtöbb zsoltár utal a szerzőjére, főként Dávidra, de Salamonra, Kórahra, Ászáfra és másokra is, ezeket az énekeket mégsem tekinthetjük egyéni költeményeknek. A szövegeket Izráel istentiszteletein énekelték, és a gyülekezeti közösség sokszor alakította, formálta azokat. A keresztyéneknek is a szívükhöz nőtt ez a gyűjtemény, hiszen szinte minden más bibliai könyvnél közvetlenebbül és beszédesebben szól az emberről, Isten és az ember kapcsolatáról, sőt az eljött és még eljövendő Messiásról, Jézus Krisztusról. Amikor az első keresztyének szerették volna megfogalmazni a Jézusról szóló hitvallásukat, önkéntelenül is a zsoltárokat idézték: csak az Újszövetség például 104 zsoltárverset idéz. A keresztyénség későbbi évszázadaiban az is bevett gyakorlattá vált, hogy az Újszövetséggel egybekötve jelentették meg a Zsoltárok könyvét mint az Ószövetség „legfontosabb” és leggyakrabban olvasott részét. MIKEÁS KÖNYVE Mikeás (neve azt jelenti „Kicsoda olyan, mint az Úr?”) a júdai Móreset-Gátból származott, és Ézsaiás kortársa volt. Kr. e. 750– 690 között prófétált, és megjövendölte, hogy Samáriát, Júdát, sőt Jeruzsálemet is feldúlják az asszírok. Kr. e. 701-ben valóban megtámadták Júdát, csak Jeruzsálem maradt sértetlen. Szemben Ézsaiással, a város prófétájával Mikeás könyvében a vidék szólal meg, a szegény emberek panaszai a gazdagokkal szemben. Panaszaiban hatott a későbbi Jeremiás prófétára is. Mikeás az ország új rendjét várta, és egy uralkodóról beszélt, aki Betlehem-ből fog származni (5,1). Jeremiás úgy utal Mikeás prófétára, mint az ítélethozatal prófétájára, akinek a szavát megfogadta Ezékiás király (Jer 26,18–20). HABAKUK KÖNYE Habakuk prófétáról a Bibliában szereplő rövid írásán kívül semmit nem tudunk. A róla elnevezett könyv három részből áll. Az első és a második rész az istentelenekkel és erőszakoskodókkal foglalkozik, a harmadik rész Isten harcát írja le egy ismeretlen ellenséggel. Elképzelhető, hogy a könyv alapja a babiloni fogságba vitel (Kr. e. 598) előtti időből származik: ismeretlen eredetű régebbi mondások gyűjteményével van dolgunk, amelyeket csak a fogság után rendeztek össze. Emellett szól az, hogy a könyvben több helyen is feltör a bizakodás Isten meg nem szűnő igazságáról, aki a „szent templomban” lakozik, és aki előtt „…csendesedjék el előtte az egész föld!” (2,20). Felhangzik az Újszövetségben is idézett meggyőződés arról, hogy hogyan állhat meg az ember Isten előtt: „…az igaz ember a hite által él” (2,4; vö. Róm 1,17; Gal 3,11). 2
ZOFÓNIÁS KÖNYVE Zofóniás neve azt jelent: „az Úr elrejtett”. A könyv címéből (1,1) tudjuk, hogy a próféta Jósiás király (Kr. e. 639–609) uralkodása idején élt. A harag napjával való fenyegetései, az idegen népek ellen mondott jövendölései, valamint az örvendezésre való felszólítás miatt is az Ézsaiás óta ismétlődő régebbi próféciákra emlékeztetnek szavai. Különösen emlékezetes két fenyegetése, amelyekben az Isten nagy napjáról mint az ítélet napjáról szól (1,2–13). A második ilyen fenyegetése (1,7.14–18) lett a mintája és az alapja a „Dies irae, dies illa” kezdetű középkori latin himnusznak, amely az Úr napját a harag napjaként írja le. A könyv lényeges részei fogság (Kr. e. 598) előttiek lehettek, de befejezése csak a Kr. e. 4. századra tehető. MALAKIÁS KÖNYVE Malakiás tulajdonképpen nem név, hanem tisztség, lefordítva azt jelenti: „Az én követem”. Csak később fogták fel tulajdonnévként. Mivel ez a könyv olyan visszásságok miatt panaszkodik, amelyeknek Nehémiás és Ezsdrás már a Kr. e. 5. század közepén véget vetett, nyilvánvaló, hogy ez a gyűjtemény 40-50 évvel korábbra tehető. A könyv függeléke (3,22–24) Illést az Úr nagy napja előfutárának nevezi, s ez talán későbbi keletű. Ezekkel a versekkel sejtelmesen fejeződik be Bibliánkban az Ószövetség. Miután szóhoz jutott az utolsó ószövetségi próféta és az ősi Illés próféta visszatérésére emlékeztetett, lezárultak az Ószövetség próféciái, s tekintetünk a jövő felé fordul. Hogyan fog az Úr a jövőben bánni az ő népével, hogyan marad közöttük? Erre a kérdésre a keresztyén hit számára az Újszövetség adja meg majd a feleletet. MÁRK EVANGÉLIUMA Bár legjobb tudomásunk szerint az első írott beszámolót Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról, tehát az „evangélium” műfaját Márknak köszönhetjük, valószínűleg már előtte is készülhettek írásos gyűjtemények Jézus tetteiről és szavairól. A hagyomány szerint Péter apostol tolmácsaként Rómában tartózkodott, amikor megírta a nevét viselő evangéliumot. Úgy látta, hogy a legjobb, ha az ószövetségi próféták könyveit veszi alapul, amelyekben az Isten szavait tolmácsoló próféták szavai és a velük történt események szorosan egybefonódtak. Így kapcsolta össze Márk evangélista is Jézus tetteit, igehirdetését és a mindezekben megnyilvánuló, üdvösséget hozó isteni jelenlétet. Talán ezért is van olyan érzése az olvasónak az evangélium olvasása közben, mintha még mindig az Ószövetség tájain járna. Ez a beszámoló Jézusról sokkal tömörebb és lényegre törőbb, mint a többi. Már szinte a legelején megtudjuk, hogy Jézus ellenfelei az életére törnek, a tanítványok igazából semmit sem értenek abból, ami velük és Mesterükkel történik (és mindent csak a feltámadás után értenek meg), és Jézus mindvégig tudta, hogy mi lesz a következménye a fellépésének. Márk evangéliumát úgy is nevezik, hogy „szenvedéstörténet részletes bevezetéssel”, hiszen ebben az evangéliumban valóban minden a keresztre, Jézus megváltói halálára irányul. Olyannyira, hogy Jézus „menet közben” mindig meg is tiltja a tanítványainak, hogy az általa tett jelekről és csodákról beszéljenek: a kereszt és az azt követő 3
feltámadás meglepetésként fogja érni az embereket – döntésre hívó meglepetés lesz mindkettő. A második evangéliumot körbelengi a titok. Jézus valamiért nem szeretné, ha idő előtt mindenki megtudná, hogy kicsoda ő és miért is jött. Ráadásul a tanítványok sem voltak felkészülve arra, hogy a maga teljességében megértsék Jézus Krisztus eljövetelének jelentőségét. Minden csak a kereszthalál és a feltámadás után válik érthetővé számukra. Különös utalás ez a mai olvasók és tanítványok felé is, amit jó, ha szem előtt tartunk. Amikor Márk olvasmányos, ugyanakkor tömör, sokszor szinte túl egyszerűnek ható evangéliumát ajánljuk a „kezdő bibliaolvasóknak”, jó felkészítenünk őket arra is, hogy Jézus személyét, életét és igazi jelentőségét majd csak az értheti meg igazán, aki maga is „részt vesz” halálában és feltámadásában, aki új életet nyer a Jézusba vetett hit által. LUKÁCS EVANGÉLIUMA A hagyományok szerint Lukács az egyetlen nem zsidó származású szentíró az Újszövetségben. Korának görög történetírói szokása szerint igyekszik is számot adni evangéliumának céljáról és keletkezési körülményeiről rögtön műve elején, az ajánlásban. Lukács nem érzi magát az első tanítványi nemzedékbe tartozónak, ugyanakkor kellő önérzettel állítja, hogy ő „mindennek pontosan utánajárt”. A képzett és a történelmi események iránt is erősen érdeklődő orvos, Lukács arra törekszik, hogy Jézus Krisztust és a személyében eljött üdvösséget elhelyezze saját kora történelmének koordinátarendszerében. A Jézus által képviselt isteni hatalom ellentéteként látjuk a birodalmi politika potentátjait, és a Jézus által hirdetett evangélium mellett megjelennek a kortársak sokféle vallási (tév)képzetei is. Miközben az „isteni” Augustus császárban az emberek a vérrel szerzett, ingatag béke megteremtőjét ünnepelték, Jézus csendben a birodalom legtávolabbi szegletében a valódi békét hozta el azoknak, akik készek voltak azt elfogadni. Lukács (Mátéhoz némiképp hasonlóan) nagy hangsúlyt helyezett az evangéliumában arra, hogy Jézus a szegények, a társadalmilag lenézettek, az etnikai vagy vallási okokból diszkrimináltak Megváltójaként jött el közénk. Ennek a szemléletnek jó példája az, ahogyan előtérbe kerülnek a lenézett pásztorok, a betegek, vagy ahogy Jézus megkülönböztetett figyelmet fordít a nőkre, akik ebben a korban különösen is megvetett, alacsony társadalmi helyzetűek voltak. Jézus anyja, Mária, Anna prófétanő, vagy a naini özvegy mellett meglepően sok asszony kíséri Jézust végig élete és különösen szenvedése során. Mintha Lukács ezzel is fel akarná hívni a figyelmünket arra, hogy a tanítványi lét egyszersmind szakítás a világban uralkodó kegyetlen, megbélyegző értékrenddel, és egy egészen új közösség létrejöttével jár. Napjainkban a tolerancia (másokkal szembeni „türelem”) szinte kötelező érvényű elvvé vált, bár jobbára csak a szavak szintjén, hiszen talán soha nem volt ennyi másoktól türelmet kérő és hiába váró „vesztese” a felgyorsuló társadalmi folyamatoknak, mint éppen ma. A mostani szegényekkel és kirekesztettekkel szemben mintha nem működne a divatos és kötelező toleranciaelv. A „társadalmi fejlődés” érdekében hagyjuk őket tovább csúszni, egyre jobban marginalizálódni. Miközben a keresztyénséget gyakran – néha jogosan is – éri az intolerancia vádja, teljesen megfeledkezünk arról a toleranciáról, amelyet Jézus 4
gyakorolt és hagyott a tanítványaira. Ez a jézusi tolerancia szereti és elfogadja az embert úgy, ahogyan van, feltételek nélkül a segítségére siet, ha kell. Ugyanakkor kritikus, sőt elítélő is lehet azokkal a nézetekkel, tettekkel vagy erőkkel szemben, amelyek méltatlanná tesznek bennünket az emberi névre. APOSTOLOK CSELEKEDETEI Teofilushoz szól ez a könyv is, mint Lukács evangéliuma, s a szerző, Lukács tudatni akarja velünk, hogy Jézus Krisztus halálával és feltámadásával nem ért véget Isten története az emberrel. Jézus parancsára és az apostolok révén az evangélium bejárja az egész lakott földet Jeruzsálemtől egészen Rómáig. Megtudhatjuk, hogyan éltek az első keresztyének Jeruzsálemben, milyen körülmények között indult növekedésnek az „ősgyülekezet”, és kik voltak az evangélium terjesztésének vezéralakjai: először a Júdás halála után újra tizenkét főre bővülő apostoli kör, Péter és János, a vértanú István és Fülöp evangélista, majd mindenkinél hangsúlyosabban a tarzuszi Pál. Először a keresztyéneket üldöző Saulként tűnik fel az Apostolok Cselekedeteiben, megtérése után a zsidóságban megszülető, de annak kereteit hamar átlépő keresztyénség legfáradhatatlanabb hirdetőjévé válik, aki Rómába érve életét is adja Jézus Krisztus evangéliumának hirdetéséért. Lukácsnak, a gondos történésznek feltehetően számos szorgosan összegyűjtött forrás állt rendelkezésére az Apostolok Cselekedeteinek megírásánál is. Így tudósíthatott feltűnő pontossággal Mátyás apostollá választásáról, az első pünkösd történéseiről, Pál megtéréséről, vagy a Péter és Pál által tett csodákról. Pál missziói útjai során beutazta a Földközi-tenger keleti medencéjét, Palesztinát, Ciprust, egész Kis-Ázsiát és Görögországot. Több ilyen útjának leírásánál Lukács a harmadik személyű elbeszélésből első személyű élménybeszámolóra vált, tehát feltehetően maga is elkísérte a pogányok apostolát több kalandjában. Az Apostolok Cselekedeteinek szerzője ezzel az írói technikával kapcsolódik az ókor egyik divatos és népszerű irodalmi műfajához, az életrajzi elemeket is tartalmazó kalandregényhez. Zendülések, fegyveres konfliktusok, kivégzések és korbácsolások, leselkedő bérgyilkosok, félelmetes hajótörések és kígyómarások „színesítik” Pál apostol útját, míg végre eljut Rómába, és elviszi Jézus Krisztus evangéliumát oda, ahová való: az akkori világ központjába. ELSŐ KORINTHUSI LEVÉL Korinthus tipikus példája a virágzó ókori nagyvárosoknak. Élénk kereskedelmi, gazdasági, vallási és kulturális élet jellemezte. Sokszor hallunk arról prédikációkban, hogy Korinthus mennyire „erkölcstelen” város volt. Valószínű azonban, hogy ebben a tekintetben nem volt sokkal rosszabb, mint a Földközi-tenger medencéjének görögül beszélő metropoliszai. Pál apostol a második missziói útja során Athénből érkezett Korinthusba, és másfél évig tartózkodott ott: gyülekezetet alapított, és tanította a város vonzáskörzetéből hozzá érkező hallgatóságot. Később elhagyta a várost, és Efezusban is hosszú 5
hónapokat töltött. Ekkor a korinthusi gyülekezeti tagok levélben fordultak hozzá különféle kérdéseikkel. Az Első korinthusi levél tulajdonképpen Pál részletes válaszainak dokumentuma. A korinthusi gyülekezet tagjait zavarba ejtette, hogy milyen hamar különféle csoportokra bomlott a közösség, részben a vezetők vagy a követendő „lelki példaképek”, részben olyan erkölcsi-erkölcstelenségi kérdések miatt, amelyeket a gyülekezet tagjai eltérően ítéltek meg. A „kezdő” korinthusi keresztyéneknek több kérdése is volt a szexuális és családi élettel, illetve a bálványimádás Korinthusban igen gyakori formáival kapcsolatban is. Zavaros volt a korinthusiak kultuszi gyakorlata is: nem tudták eldönteni, mit szabad és mit nem egy istentiszteleten. Szabad-e vagy kell-e nyelveken szólni, a nők taníthatnak-e férfiakat? Nem utolsósorban ellentmondásos hírek keringtek a hívek között arról is, hogyan kell elképzelniük a holtak feltámadását. Mindezekről a kérdésekről Pál kimerítő válaszokat ad a levélben, néha teljes határozottsággal, néha azonban azzal a fenntartással, hogy ő sem tudja egészen pontosan, mi az Isten által elvárt gyakorlat, de a véleményét örömmel megosztja a kérdezőkkel. Miközben Pál félreértéseket tisztáz és eloszlat néhány bizonytalanságot, a levélben olvasható úgynevezett „szeretethimnuszban” egy dolgot nagyon világossá tesz: a keresztyén ember életgyakorlatában a legfőbb vezérlőelv a szeretet törvénye. Az élet kiszámíthatatlansága eltérő ösvényekre vezetheti ugyan a hívő embert, a hit követelményei és megnyilvánulási formái változhatnak egyéniségtől, kultúráktól, élethelyzetektől függően. Ráadásul mindezek megítélésében sem lehetünk tévedhetetlenek, hiszen most még csak „…tükör által homályosan látunk” (13,12). A krisztusi szeretet azonban életgyakorlatunk és másokkal szembeni ítéletalkotásunk alapja. Pálnak nincs efelől szemernyi kétsége sem. „A szeretetnek egy csöppje többet ér, mint az értelem óceánja” (Blaise Pascal). „Szeressük embertársunkat, vagy azért mert jó, vagy azért, hogy jó legyen” (Augustinus). „És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból” (13,3). A bevezetéseket Pecsuk Ottó írta
6
