Szüreti felvonulás és bál Kilitin Zarándok út Andocsra 2011. Nyitott templomok éjszakája „Veni Sancte” tanévnyitó ünnepi istentisztelet
Szavazzatok a Képes fára, hogy elnyerje az év fája címet! http://www.sagvar.eoldal.hu/cikkek/aktualis/az-ev-faja-2011.html
Fotó: Herczegné Csomai Lívia
II. Évfolyam, IV. szám, 2011. Október
Kiliti Évszakok
Impresszum
Kiliti Évszakok
megjelenik évente 4 alkalommal
Design, szerkesztés, nyomtatás: Szigony Design and Computer Kft.
Munkatársak: Dudás Ádám Dr. Dudás Károly Herczegné Csomai Lívia
TARTALOM 2. Tartalom 3. Szüreti felvonulás és bál Kilitin 5. Gyökerek ápolása Kilitin 6. Zarándok út Andocsra 2011. 7. Erdő mélyén… 9. Nyitott templomok éjszakája 10. „Veni Sancte” tanévnyitó ünnepi istentisztelet 11. Kiliti tevékeny és alkotó emberek
- Szavári Gézáné: Ismét életre keltek a bábok - Borsos Tamás: Az ONOGUR Hagyományőrző egyesület
14. Kilitiek tollából
- Horváth Gábor: Ákosnak - Dudás Károly: Szívedben Kiliti maradsz - Viola-Gondán Zsuzsanna: Az „Újsori” tűzvész rövid története... - Gróf Antal: Inasságom története - Dudás Károly: Kiliti postások
Hirdetés: Dudás Ádám Tel.: 30/990-7815 96/806-126
[email protected] A magazin elsősorban elektronikus formában jelenik meg, a www.kilitiek.hu weboldalon. A tartalom módosítása nélkül szabadon nyomtatható, vagy felhasználható.
5.
A lapunkban megjelent kép- és szöveganyagok bármilyen formában és médiában csak a Szigony Design and Computer Kft., vagy a jogtulajdonos írásos engedélyével hozhatók nyilvánosságra. www.szigony-design.hu
2.
15.
10.
Tanulóink Egészséges Jövőjéért Alapítvány:
Szüreti felvonulás és bál Kilitin 2007 őszén a „Tanulóink Egészséges Jövőjéért” Alapítvány vezetői gondoltak egy merészet: előszedtek a „múlt feliratú” láda mélyéről, egy lassan feledésbe merülő kedves népi játékot – szórakoztató műsort – a szüreti felvonulást és bált. Lázas készülődés előzte meg a gyakorlati végrehajtást. Megkeresték az idősebb, már annak idején sok felvonulást látott szülőket, nagyszülőket, sok helyre kopogtattak tanácsokért. Korabeli fotókat tanulmányoztak, minden lehetséges módon igyekeztek megismerni ezt a kedves hagyományt. Kijelenthetjük: sikerült. Ez évben szeptember 24-én került sor az ötödik- az alapítvány által szervezett – rendezvényre, a Kiliti Általános Iskola, Óvoda valamint a városrészben működő egyesületek hathatós közreműködésével. Az előkészületekben nagymértékű segítséget nyújtott dr. Kárpáti Józsefné, mindenki Zsnénije és Kolumbán Zoltánné, Gyöngyi, akik összeszervezték a felajánlások nagy részét. A felvonuláson 8, a hagyományoknak megfelelően díszített lovaskocsi vett részt. A menetet két csikós (Pongrácz László és párja) vezette fel. Utánuk következett hintón a bíró (Nagy Tamás), bíróné (Pintér Tímea) magyaros népviseletben – akik a Kiliti iskola végzett tanulói - és a kisbíró (Somogyi Dániel) 8. osztályos tanuló. A következő hintón a város polgármestere (dr. Balázs Árpád) és felesége, illetve Újvári István képviselő úr ültek. Sajnos – más elfoglaltsága miatt – Nagy Sándorné képviselő asszony nem tudott részt venni, de hathatós segítséget nyújtott az elő- és utómunkálatokban is. A többi kocsin a Kiliti iskola táncosai és felnőtt néptáncosok ültek. Továbbá lelkes önkéntes lányok, asszonyok, akik a megállóhelyeken bort, üdítőt, pogácsát osztottak a sok-sok nézőnek. A menet végét a „cigánykocsi” zárta, melyen az ott ülők a műsorok alatt kormot, lisztet és tollat szórtak a nézőkre. Színvonalas műsort adtak a megállóhelyeken a Kiliti Pitypang Óvoda Méhecske csoportjának kis óvodásai (felkészítőjük: Szalai Józsefné és Pappné Babodi Tímea), a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza Fogyatékkal Élők Nappali Intézetének tagjai (felkészítőjük: Viczián Tímea), a Kiliti Iskola alsós néptánccsoportja (felkészítőjük: Gombainé Villányi Veronika), a Vadhajtás
Tánccsoport és a Kilitiért Egyesület Szőlővirág Tánccsoportja. A kínált bort, üdítőt, pogácsát és süteményt a falu apraja-nagyja adta össze. Sok embernek köszönhető a szép műsor, a felejthetetlen délután, majd az éjszakai bál, melyen rekordot döntött a résztvevők száma. A tornatermet a gyerekek és a szülők, Takácsné Orosz Marianna és Bajzikné Szatóri Ágnes vezetésével a szüreti hangulathoz megfelelően díszítették fel, így varázsolva belőle báltermet. Az esti műsorban a Kiliti iskola 2.a. osztályos tanulói népi játékot (felkészítőjük: Kocsisné Várnagy Tünde), alsós tanulók furulyán népdalokat adtak elő (felkészítőjük: Béleczki Gáborné). Ezután az Alapítvány elnöke, Kálmán Imréné köszöntötte a jelenlevőket és megköszönte a sok-sok felajánlást (sütemény, bor, pálinka, pogácsa, tombola). Ezt követte a tanárok tréfás meglepetés műsora: „A 3 pösze lány”, melyen mindenki nagyot derült. (Írta: Kocsisné Várnagy Tünde). A műsort délután és este is Takács Attila vezette. A jó hangulatról a Reflex Duó gondoskodott. A finom vacsorát Belényesi László vállalkozó biztosította. Este, immáron 2. alkalommal a borkirály választásra is sor került. Az ötödik születésnap alkalmából egy ötemeletes torta is készült, melyet Sarkanti Kálmánné készített. A főszervezők, akik munkája nélkül a rendezvény nem jöhetett volna létre: Nagyné Balassa Ildikó, Suriné Szabó Melinda, Kálmán Imréné, Gombainé Villányi Veronika, Kocsisné Várnagy Tünde, Molnár Józsefné, Belényesiné Teplán Anita. A felvonulás zavartalan és biztonságos lebonyolításáért köszönet illeti Csanádi Józsefet, Sikentáncz Zoltánt és az önkéntes kiliti férfiakat, akik az útvonalat a Közterület Felügyelet mellett biztosították, felügyelték, hangosítást rendezték. A szervezők ezúton is köszönik minden támogatónak (szülőknek, nagyszülőknek, Kilitieknek és nem Kilitieknek, Kilitin működő civil egyesületeknek, vállalkozásoknak, stb.) a segítséget, az összefogást, mellyel nagy mértékben hozzájárultak a rendezvény sikeres lebonyolításához. Külön köszönet illeti meg a Kiliti iskola minden pedagógusát és diákját, akik támogatásuk-
3.
kal, munkájukkal nagy segítséget nyújtottak a kuratóriuma bízik benne, hogy a jövőben is hasonszervezőknek. lóan sikeres módon tudja ezt a jótékonysági rendezA „Tanulóink Egészséges Jövőjéért” Alapítvány vényt szervezni és lebonyolítani.
4.
Sioport.hu:
Gyökerek ápolása Kilitin
Az elmúlt évekhez hasonlóan Kilitin, Siófoknak ebben a kedves kis kertvárosában, szombaton egész napos rendezvénysorozat kertében ismét szántó-, díjugrató-, fogathajtó verseny, lovasjátékok kerültek megrendezésre a Siófoki Gazdakör és a Kilitiért Egyesület jóvoltából. A rendezvénysorozatnak a Kersák lovas farm adott otthont. A délután során ünnepélyes keretek között került sor az új búzatermésből készült kenyér megszentelésére., majd szakmai előadás, fórum és bemutató kapott helyet a tanyán. A szép számmal egybegyűlt nézősereg verőfényes napsütésben élvezhette a régi
és újabb szántási módszereket, technikákat, a ló és lovas sport szépségeit és az új elemként megjelent solymász bemutatót. A solymászat témakörében kis történelmi visszatekintésnek is részesei lehettünk. Ez a manapság ritkaságba menő tevékenység egykoron királyi sportnak számított és léteztek településeink is (erre utal mai nevük is, pl. Solymár) melyek solymászattal foglalkoztak. Napjainkra jószerivel csak hagyományőrző jelleggel maradt fenn ez a tevékenység. A rendezvények színvonalát emelte a Kilitiért Egyesület néptáncosainak bemutatója és a nap érdekessége, a fogathajtók utolsó számaként, egy bemutatkozó jelleggel részvevő helyes csacsifogat, mely a nézők soraiból nem kis derültséget váltott ki. Kellenek az ilyen alkalmak, ma jobban, mint valaha. A bemutatón szerepelőknek azért, hogy megmutathassák tudásukat, ügyességüket és ápolják hagyományainkat. A nézőknek - főleg az ifjabb generációnak - pedig azért hasznos, hogy megismerkedhessenek mindazzal, ami régen az értéket, a munkát, a kultúrát, a közösségi életet jelentette.
5.
Dubinyák Jánosné:
Zarándok út Andocsra 2011. Ebben az évben, immár negyedik alkalommal zarándokoltunk el Andocsra, a Szűzanya köszöntésére, mennybevételének ünnepére. Az ünnep augusztus 15-én van, /a római katolikusoknál kötelező ünnep/. Minden évben, az ezt megelőző napok
érkeztünk a templomhoz, ahol köszöntöttük a Szűzanyát, azokkal együtt akik szintén velünk zarándokoltak, csak nem gyalogosan. A közös szentmisét Bara Adolf balatonszabadi plébános mutatta be a helyi atya és a zarándok atyák segéd-
egyikén indulunk gyalog, kerékpáron, autóval és autóbusszal az andocsi kegyhelyre. Az idén, közel negyvenen indultunk útnak. Balatonendréden gyülekeztünk reggel 6 órakor, ahol Dr Gárdonyi Máté atya, a zarándoklat lelkes szervezőjének áldása, és ráhangoló imája után megkezdtük az útunkat. A résztvevők a környező településekről érkeztek: a legtöbben Balatonkilitiről, valamint Balatonendrédről, Siófokról, Balatonszabadiról, Nyimből, Nagyberényből, Ádándról. Az időjárás kegyes volt hozzánk, végig éreztünk az Úr áldását, és a Szűzanya szeretetét. Mindeközben rózsafüzért imádkoztunk és énekeltünk Göndics János atya, Lucia és Klarissza nővér /szegénygondozó nővérek / vezetésével. Az imákat csendes "elmélkedésre" alkalmas és "beszélgetős" időszakok váltották. Gyönyörű somogyi tájakon mentünk keresztül: erdőn, mezőn, dombon, völgyön. Minden szép zöldben pompázott. Csodálatos látványt nyújtott a Jaba völgy, vagy a kapolyi dombról elénk táruló táj. Délben Kapolyon a plébánián ebédeltünk, itt meglepetésünkre az atya és a kedves kapolyiak szendviccsel, süteményekkel és innivalókkal vártak bennünket, és természetesen egy kis lelkitöltést is kaptunk. Az út további részén, a "Képes fánál” tartottunk még egy testi és lelki pihenőt, majd kb.15 órakor megérkeztünk Andocs határához. Innen, énekelve
letével. A gyalogos zarándoklattal régi népszokás éled újjá, folytatva: szüleink, nagyszüleink hagyományait. Egyébként, minden korosztály részt vett ezen a felemelő eseményen, bár testileg kicsit elfáradva, de lelkileg feltöltődve. Szűzanyánál hagyva testi, lelki “batyuinkat”, érkeztünk haza. Jövőre természetesen, ha az ÚR megengedi folytatjuk, most már lehet mondani, ezt a kedves hagyományt. Sok szeretettel várunk újabb zarándok társakat a 2012. évi, 5. Andocsi gyalogos zarándokútra.
6.
Gorjanácz Lászlóné:
Erdő mélyén… Erdészház Lábodtól kilenc kilométerre, az erdő közepén, Sziágyon (www.sziagyisuli.hu) . 2011. június 13. és június 19. között a Somogyi József Általános Iskola 27 tanulója és három kísérője itt ismerkedett az erdő életével, a környékkel, kezdte meg a tanév utáni pihenőt. Menetrendszerinti járattal utaztunk, Nagyatádi átszállással. A csatlakozás kimondottan miattunk „késett” az indulással több mint öt percet, de senki nem lett ideges. Lábodról a SEFAG munkatársai
meleg vizünk is volt. A tábor területén pingpongasztal, szaletli, kerti játékok, hinták, kővel kerített szalonnasütő fatuskó ülőkékkel, kemence fedett területen asztalokkal, padokkal, valamint egy, az oktatáshoz minden modern technikával felszerelt tanterem állt a rendelkezésünkre (természetesen sok-sok könyvvel az erdő vadjairól, növényeiről). A konyhában, az étkezőben szinten minden szükséges eszköz ott volt, de az ebédet a közeli erdészház fiatal, igen ügyes szakácsa készítette a számunkra.
szállítottak bennünket és csomagjainkat a felújított sziágyi erdészházhoz. A bekerített területet hamar birtokba vettük. Két szobában (20 fő), emeletes, igazi gerendából készült faágyakon aludtak a lányok, egyben a fiúk (7fő), a kísérők egy egyágyas és egy kétágyas szobában szállásoltattak el, mindegyikhez saját fürdőszoba és toalett tartozott, a meleg víz ellátást napkollektor biztosította. Szerencsére végig jó időnk volt, tehát
Ő hozta az általunk kért reggelit és vacsorát is, melyet aztán Kati néni (Balogh Gáborné) a gyerekekkel közösen készített elő, szervírozott. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de a mosogatást, a helyiségek rendben tartását is a mindenkori „beosztottak” látták el. Ildi néni (Nagyné Balassa Ildikó) irányította az őrséget, mely a tábor területén tartózkodásunk idején működött, tehát éjszaka is. Először kétórás váltással próbálkoztunk, aztán áttértünk az
7.
egyórásra. Bár nem volt kötelező őrködni, senki nem akart kimaradni a „buliból”. Az elhelyezkedést, lakóhelyünk felfedezését követően vacsorára szalonnát, sonkát sütöttünk. (Köszönjük a Matatics családnak a finom falatokat!) Tizenegy óra körül tértünk nyugovóra, de ez nem azt jelentette, hogy el is aludtunk. Másnap reggeli tornával indítottunk, nehezen, amely aztán el is maradt, mert a napi kerékpározás, illetve gyaloglás kiváltotta azt. Reggeli után köszöntötte a csapatot az erdei iskola erdész-tanár vezetője, Jákliné Mihály Bernadett, Betta. Vele töltöttük a délelőttöt a tanteremben, majd ebéd után a környéket fedeztük fel a vezetésével. Éjszaka Antal János ( Jani) fiatal erdész technikus kíséretében lestük a vadakat. Szerdán a petesmalmi vidraparkban jártunk (www. vidrapark.hu). Ekkor próbáltuk ki az erdei iskola túrakerékpárjait, melyek a közlekedésben nagyon nagy segítségünkre voltak. Lutra lutra a vidra rendszertani latin neve. Fekete István csodálatos regényének hőse most megelevenedett előttünk. A park tanösvényén más állatokkal és a jellegzetes somogyi fafajtákkal ismerkedhettünk meg. Felmásztunk a kilátóra, és az egyik tóra épült lesből figyeltük a vízi madarakat. Támaszpontunkra visszatérve megkezdődött a felkészülés a szombat esti Ki mit tud?- ra. Csütörtökön Nagyatádra mentünk pancsikolni. Lábodig kerékpárral, onnan busszal. Az időfelelős, mint a többi napon is, kitett magáért; remek
8.
időben strandoltunk az élmény- és termálfürdőben (http://strand.nagyatad.hu). A legnagyobb tetszést a két csúszda aratta; egy órától háromig csaknem mindenki mászta a tornyot és csúszott … Pénteken bivalynézőben voltunk. A nem rövid gyalogtúra visszaútján Janival gombát gyűjtöttünk, nem is keveset. Délután lovas kocsival jártuk be a környéket, este pedig az erdőben számháborúztunk. Szombaton Lábod nevezetességeit kerestük fel (www.labod.hu). A tájház, a temetőkápolna megtekintése után fagyiztunk egyet, a táborban pedig tortával köszöntöttük a születésnapját ünneplő Nagy Ricsit. A délután folyamán ajándékot készítettünk az otthoniaknak, este pedig nagy sikerrel zajlott le a várva várt „Ki mit tud?”. Vasárnap korán keltünk. Rendet raktunk a szállásokon, a konyhában, a tábor területén, majd ismét a SEFAG munkatársai segítségével jutottunk be Lábodra a hazavivő buszhoz. Nem csak a korai kelés, de az elmúlt hét izgalmai, a fáradtság hamar elnyomta a kis utasokat, s hazáig igen csendesen zajlott az út. A siófoki buszpályaudvaron mindenkit izgalommal várt a családja. Nem búcsúzkodtunk sokáig, mert mindannyian az élményeket mesélték hozzátartozóinak. Sokuk talán először volt táborban, némelyikük esetleg nem is töltött még „ilyen hosszú időt” az otthonától távol. Az viszont biztos, hogy nem érezték rosszul magukat, mert azzal váltunk el, hogy jövőre ismét elmegyünk Sziágyra.
Dudásné Kónya Anikó:
Nyitott templomok éjszakája 2011. szeptember 24-én már második alkalommal láthatta Siófok-Kiliti közönsége, az országos szervezésű Nyitott templomok éjszakája rendezvény-sorozat műsorát. Somogy megyében csak a Szent Kilit Római Katolikus Templom nevezett a rendezvényre. A „Liszt-év” és a Család éve” ihlette a műsort. A műsort Dr. Balázs Árpád polgármester nyitotta meg. Helybeli és környékbeli művészek előadását láthattuk, hallhattuk. A fellépők különböző zenei és irodalmi műsorral szórakoztatták a közönséget. Dalok, kórusművek,
cselló, gitár és orgona muzsika csendült fel az est folyamán. A műsorra sokan érkeztek – megtelt a templom az érdeklődőkkel. Az előadás szünetében különleges fényekben láthattuk templomunkat, amely az S-Sound Bt. munkáját dicséri. Az előadás végén Dr. Gárdonyi Máté plébános tartott előadást Liszt Ferenc és az egyház kapcsolatáról. A szervezők minden fellépőnek emléklappal köszönték meg részvételét. Mindannyian egy nagyon szép műsor emlékével térhettünk haza.
9.
Bozsoki Sólyom János:
„Veni Sancte” tanévnyitó ünnepi istentisztelet "Veni Sancte"tanévnyitó ünnepi istentiszteletre került sor a Balatonkiliti és a Ságvári Református Egyházközségek templomaiban augusztus 28-án. Az alkalmon a már megszokott módon hittanos gyermekek aktív közreműködésével folyt a rendhagyó liturgiai elemektől tarkított rendtartás. Népi táncos hittanos kislányok színre lépésével (táncával) vette kezdetét a tanévnyitó, majd újabb katechumenek "vitték tovább a prímet". Ki tréfás párbeszédet adott elő; ki édesanyjával és kistestvérével imádkozott együtt; ki egy afrikai misszioná-riustól hallott tanmesében szereplő figurának alakította karakterét. Egy egyetemi hallgatónk
10.
(teológus lelkész) is kivette a részét "kimagasló" termetével az apró óvodások, iskolások között... A paradicsomkert előtt (csakúgy, mint a "Te Deum"os tanévzáró istentiszteletek alakalmával is) felsorakoztak az iskolatáskák - jelképesen kiábrázolva, hogy ezzel a "nemszeretem" dologgal indulunk el s érkezünk meg a tanév kezdetén és végén - Isten házából, Isten házába... (Kédeltői L. Soma)
Kiliti tevékeny és alkotó emberek
11.
Szavári Gézáné:
Ismét életre keltek a bábok Szavári Gézáné, nyugdíjas tanítónő vagyok. Mindenki csak Ági néninek hívott és hív még ma is. Siófok-Kiliti városrészben tanítottam 1970 óta a nyugdíjazásomig Összesen 32 évet. A tanítás mellett fő "hobbim" és munkám a bábjátékoktatás volt. Bábszínházat játszottam a gyerekekkel, hosszú-hosszú éveken át, a tanításon kívüli szakkör formájában. Még nevet is adtunk magunknak, mi lettünk a "Galagonya" bábcsoport. Lett egyen pólónk narancssárga színben, és az akkor még csak
divatba jövő farmernadrágot választottuk mellé. Az évek során a csoporttal bejártuk a fél országot. Verseny, versenyt, fellépés, fellépést követett. Évente átlagosan 10-12 szereplésünk volt. Több mint 60 db oklevelet őrzök mind a mai napig. Országos, megyei fesztiválokon, csillebérci művészeti táborozásokon vettünk részt. Ami a legnagyobb elismerést jelentette, a Magyar televízió által meghirdetett "Játszunk bábszínházat" műsor, amire minket is meghívtak. A Nemzetközi Bábfesztivál középdöntőjéig is sikerült eljutnunk. Eredmény az volt szép számmal, de számomra az igazi siker az a sok-sok gyerekszem, gyereknevetés volt. Valami módon mindig a csoportomba vonzottam a nehezen szelídíthető tanulókat is, a csillagszemű cigánygyereket, a gátlásokkal küszködőket. A tehetséges, ügyes rátermett gyerekekkel együtt jól megfértek egymás mellett a paraván mögött. Ugatni, kukorékolni, nyávogni, röfögni, énekelni, nevetni, sírni mindenki tudott.
12.
Aztán jött a nyugdíj. Vele a csönd. A gyerekek felnőttek, s csak az emlékeztet vissza, ha valaki rám köszön: "csókolom Ági néni!". Rögtön tudtam, a szemébe kell néznem s tudni fogom ki volt ő: fa, virág, házikó vagy valami más. És hosszú idő múlva egyszer csak csengett a telefon: Csák Erika néni hívott, hogy jöjjek vissza az iskolába bábozni, mert neki nagyon hiányoznak azok a szép vidám bábszínházi pillanatok, amik akkor voltak, valamikor 10 évvel ezelőtt. És én visszamentem. Jött újra a narancssárga póló, a farmer nadrág, a "Galagonya" név, és 16 gyönyörű szebbnél szebb, nehezen szelídíthető gyerek, csillagszemű cigánygyerek, és tehetséges, rátermett gyerek. Elsősök, másodikosok, negyedikesek megy egy nagycsoportos ovis is. És mi játszottunk újra bábszínházat. Bemutatkoztunk télapó műsorral, betlehemes játékkal és tavasszal versenyre mentünk, ahol a csapat a lehető legjobban játszott és igazi sikert ért el. Nem tudom észrevették- e, hogy a”játszunk” szót használom. Ez mindig is így volt és így van ez ma is. A Mi-be beleértve engem is. "MI JÁTSZOTTUNK!" Ez egy csodálatos igazi játék. Játék annak, aki nézi és annak is aki játssza. Ez az egész varázsa.. Elvarázsol, elvisz minket oda ahol valami jó, nagyon jó!
Borsos Tamás :
Az ONOGUR Hagyományőrző egyesület Az ONOGUR Hagyományőrző egyesület Történészeink és régészeink kutatásai eredményeként egyre többet ismerhetünk meg a magyarság eredetéről, vándorlásairól és a honfoglalásról. Az Onogur Hagyományőrző egyesület a magyar nemzet kialakulásának folyamatát, a honfoglalás korának – az eddig feltárt ismeretek keretei között történő – bemutatását tekinti céljának. A IX. és X. századi magyar történelem életmód kutatási eredményeinek, valamint - a történelemtudomány, régészet, néprajz, nyelvészet tudományos eredményeinek a bemutatása izgalmas feladat. Tevékenységünk során ragaszkodunk a történeti hitelességhez, amelyhez hathatós segítséget nyújt Antal Miklós tanár úr, a magyar történelem kiváló ismerője. Lelkes fiatalok, szabadidejűk nagy részét áldozzák a nemes célra, ami nem más, mint a magyar honfoglalás koráról megszerzett ismeretek átadása, melynek keretében: - történelmi előadásokat tartunk az egyesület jurtájában,
- jurtás élőképet – azaz szövést, fonást, bőrözést, kovácsolást, fafaragást - mutatunk be az egyre nagyobb számú érdeklődő közönségnek, - gyerekeknek játékos foglalkozásokat tartunk, ahol a legkisebbek is ismerkedhetnek őseink kézműves tevékenységével, - az egyesület minden tagja – lányok is – komoly kiképzésben részesültek a korabeli magyar harcművészetekből, amelyet folyamatos edzéssel tartunk szinten, és ezekből az ismeretekből – íjászat, a közelharc szúró-vágó fegyvereinek kezelése – bemutatókon szerepelünk. Két alkalommal vettünk részt a nemzetek hagyományőrző bemutatóján Lengyelországban és egy alkalommal Litvániában, a hazai bemutatók többségének tevékeny vendégei vagyunk. Egyesületünk tagjai siófoki és környékbeli fiatalok. Két lány – Dudás Dóra és Pintér Tímea – szűkebb hazája Kiliti. Borsos Tamás az egyesület vezetője
13.
Kilitiek tollából
14.
Horváth Gábor:
Ákosnak Ezt a te emlékedre írtam Ákos. Nem sok, nem is nagy valami, de ez csak a Tied. Csend van, nyugodt csend, ahol állok, S könnyes szemmel emlékezni próbálok. Nem szégyen, arcomon a könny tengerré válik, Körülöttem a mindenki csendje, s Ő hiányzik. Futott képsorok, Temérdek ezer emlék, Mindenki imádta Őt, az arcát, erőt adó lelkét. Nála nem volt nem, nem volt soha, Ha kellett az utolsó szabad percét is nekünk adta. Ahol állok a csendben, gyertyát gyújtok, S a könnyes emlékektől térdre hullok. A lelkem zakatol, az agyam, tiltakozik, A szívem vérzik a felfoghatatlantól, a fájdalom, S most még a messzi jövőt nem, csak a múltat látom. Nehéz szívvel, könnyekkel köszönök tőled, viszlát testvérem, barátom. Ég veled Barátom! :(
15.
Dudás Károly:
Szívedben Kiliti maradsz Emlékszel még a vén jegenyékre? Két oldalt álltak, büszkén, délcegen. Rezgő levéllel kúsztak az égre, Ágaik közt galamb szólt félszegen.
Jársz – e, néha - néha álmaidban, A Csőri égbetörő „várfokán”? És lecsúsztál-e már gondolatban, Kis szánkóddal, meredek oldalán?
Érzed - e még a kék szeder ízét, A Széki rét kamillaillatát? Hallod a patak csobbanó vízét, S, tücsök hegedű méla dallamát?
Emlékszel e még a mi Siónkra, Hol, a Vashídról ugrottál fejest? És a parton daloló rigókra, Melyekre fentről, éber héja les?
Letalálsz- e még a csöppnyi tóhoz, Megleled-e még a Nagyvíz helyét? Vagy a bögöcsei itatóhoz, Hol a vén kanász csak nekünk mesélt?
Emlékszel a cseresznye ízére, Ezer fán termett, Papkuta fölött? És a barack, aranyló színére, A völgyben, hullámzó lankák között?
Megérted még a kiserdő neszét? Tudod-e mi mászik az avaron? Szereted még e meseszép zenét, Mert igenis, szeretni akarod?
Hogy ha álmodsz a kiliti tájról, -És kis faludból bárhová szakadsz,Ha elmerengsz kedves iskoládról, Élhetsz bárhol, Te Kiliti maradsz.
http://www.youtube.com/watch?v=HaWTlX8F4pM
16.
Viola-Gondán Zsuzsanna:
Az „Újsori” tűzvész rövid története, avagy miért Újsor az „Újsor” kétszeresen is Kisgyermek korom óta nem ismeretlen számomra ez a kifejezés, illetve mondat: „kimegyek az Újsorra, újsori nénje, újsoriak…stb”. Akkor még nem is gondolkodtam el, honnan ez az elnevezés, hiszen az utcát akkor Vöröshadsereg útjának hívták, és az ott lakó rokonok családi neve sem ez volt. 6 évesen azt gondoltan, biztos azért hívták így, mert a régi településközpont után alakult ki ez a része Kilitinek. Az igazság egy részének valóban köze van hozzá, hiszen a ’20-as évek második felében kezdtek el erre a részre építkezni
1985-ben 7. osztályos tanulóként részt vettem egy „Történelmi Stafétabot” elnevezésű diákversenyen, ahol a háborús események 50-dik évfordulójára emlékeztünk meg. Ekkor kerültek kezembe régi családi fényképek, és ekkor hallottam először a családi építkezésről, ami egy bizonyos tűz után történt a háborús eseményekhez közeli időben. Nagyapám családja is érintett volt a tűzben. Úgy hittem – biztos a háborúhoz, és az Újsor” elnevezés sem csak a település egyre bővüléséhez köthető.
az emberek. Nagyapámék is ekkor költöztek ide Lepsényből és vettek itt telket. Az így keletkezett utcát akkor még név nélkül Újsornak nevezték el. A mai Asztalos utca, korábban Kossuth L.utca csak Fő utca volt név nélkül – itt volt a település központ felekezeti iskolákkal, templomokkal, a Villányi kocsmával. Itt rendelt és lakott az orvos, és a Fokra vezető Sió parti dűlő is innen volt megközelíthető. A tőle nyugatra fekvő településrész később kialakultnak, újnak volt tekinthető.
Azt hiszem, sajnos kevés ember él azok közül, akik el tudnák mesélni azt, hogy mi is történt az utcával, így a 90 éves apai nagyanyám jóvoltából most, 2008 szeptemberében papírra vetem az akkor történteket. 1941 szeptemberét írták, szeptember 3-a volt, a háború még nem érintette országunkat, de a családok fiatal férfi tagjai már különböző katonai szolgálatokat teljesítettek. Nagyapám Kaposváron volt katona, sógora a felvidéki részen volt motoros
17.
katona. A papám a kaposvári hírekből tudta meg, hogy mi történt a Kilitiekkel. Rendkívüli szabadságot kapott, mert a közvetlen családját is érintette a sajnálatos esemény. Sógorát hazaengedték, mert minden férfi kézre szükség volt a ház újjáépítésénél, hisz ő ebben a házban lakott. Mi történt szeptember harmadikán? Urbánovics Gyula nevezetű csizmadia lakott a mai Gyógyszertár helyén levő telken lévő házban. A gazdasági udvarban, üstben krumplit főztek – a disznók etetéséhez. A szomszédos telkek kertjében nagy szénakazlak álltak, hiszen az őszi betakarítások már megkezdődtek. Nagyon nagy volt a szél, a lángok kicsaptak az üst alól, egyenesen a szénakazlakba. Akkoriban a közeli házak tetején nád volt, és szinte minden udvarban megtalálható volt egy-egy szalmáspajta, vagy szénakazal. A szél „segítségével” a lángok már könnyebben nőttek, terjedtek. Kettő Szalai János nevezetű ember lakott egymás mellett közvetlen szomszédságban, mellettük Gondán Józsefné lakott, mindhárom ház nádtetős volt. Ez a három ház gyulladt ki először egyszerre. Itt kezdték az oltást a házakon és az udvaron is. A mai „Kemikál” helyén Mózsa József lakott, az ő háza teteje cserepes volt, ezért lakóháza ép maradt. Viszont a már izzó-égő szalma és nádperjét a szél könnyen tovább tudta vinni, felkapta a nádparazsat és a következő 8 házat átrepülve a kilencedik udvarnál esett le. /A kikerült házak a következők voltak: Vinocza János, Mászlai János, felső- Csepregi János, Farkas Gyula, Szabacsi Jánosné, Fehér Imre háza. Az akkori utca képe más volt; sokkal kevesebb ház volt egymás mellett és mindegyikhez nagy gazdasági udvar tartozott. Van olyan telek, ahol ma már 2-3 ház is áll./ Az említett kilencedik háznál laktak Görcsönyi Józsefék és Görcsönyi Jánosék egymás mellett, akinek szintén nádtetős volt a házuk. Körülbelül itt laknak ma Ferencziék. Ezek a házak újra lángba borultak, a tűz ismételten terjedni kezdett a szomszédságukban is. Tóth Jánosnéék és alsó-Csepregi Jánosék háza is leégett, a nádtető lángba borult. /Nagyanyám nagynénje lakott itt./ Itt ma a Piknik Panzió található. A mai Piknik- étterem helyén Koczkáék laktak. Ez volt az első ház, ahol meg tudták állítani a tüzet. Ekkor már nemcsak a tűz oltása volt a cél, hanem a terjedés megállítása is. A délutáni órákban történt a tűz, a falu népe összefogott: kocsikon hordókban húzták a környező kutak vizét. A foki tűzoltóság jött Jelinek bácsi vezetésével, de a
18.
helyi önkéntes tűzoltók is mindent megtettek. A kaposváriak is jöttek, a parazsak hűtésében már ők is részt vettek. A leégett házakban lakók, köztük déd anyámék is vagy rokonokhoz, vagy a környékbeli házakhoz mentek átmenetileg lakni, „árendába” – albérletbe. Dédanyám és a papa nővére másfél éves lányával a mai Gazdabolt melletti gumis helyén lakó Cetli bácsi házába költöztek átmenetileg bérletbe, amíg fel nem épült az új ház. /Ő a majorban lakott, így ez a ház üres volt./ Szalaiék közül az egyik szobát bérelt a szemközti soron a tél beköszöntéig, a másik pedig rokonoknál lakott átmenetileg. A régi házat csak ez a két család nem bontotta le, csak a tetőszerkezetet és a padlást kellet újraépíteni a melléképületekkel. A helyreállítási munkákban a falu népe összefogott. Póka bácsi téglát adott, még Erdélyből is hoztak fát tetőszerkezetnek, gerendának. Mindenki azzal járult hozzá a közel 10 ház lakhatóvá tételéhez, amivel tudott. A kétkezi iparos munkát sem sajnálta ingyen senki. A tűz során személyi sérülés nem történt, de az anyagi kár jelentős volt. Másféléves nagynénémet Lukszics néni hozta ki az égő házból, mert a nagy ijedelemben a tűz megállítása volt a fontos. Ő a mai „Asztalos” – az akkori Fő utcán lakott, és csak a blúzáért ment éppen akkor a varráshoz értő dédanyámhoz. Faanyagot nehezen lehetett kapni, csak egy fakereskedés volt Fokon, mindenkinek ide kellett menni, várni is kellett a fára. Nagyapámék házára Lepsényből hoztak Gondán Ferenc rokon fakereskedőtől fát, aki sem a fáért, sem a szállításért nem fogadott el pénzt. A család részére ez nagyon nagy segítség volt. Minden család a maga ütemében végezte, illetve végeztette a felújítást, újjáépítést, de ’42 őszére még a háborús események előtt mindenki visszaköltözhetett a régi terciájára. -Így lett másodszor is újsor az „Újsor”.
Gróf Antal:
Inasságom története Egyszer megkérdezte tőlem az egyik asztalos mester, akihez az újságot naponta hordtam: -Mondd csak kiskomám, nem lenne kedved asztalos inasnak eljönni hozzám? Én az örömtől piros arccal és a torkomban dobogó szívvel, csak annyit tudtam mondani: -De. Aztán szó szót követett. Mondta: - Ha komolyan gondolod, beszéld meg az édesanyáddal és majd meglátjuk. Hát, a dolog akkor még nem volt olyan egyszerű, mert akkor még az asztalosság kitanulásáért az inas szülei fizettek a mesternek. Az én anyám pedig nem tudott fizetni. Azt mondta a mester: - Nem baj, gyere el hozzám négy évre inasnak, bentkosztra és teljes ellátásra. Négy év múlva felszabadulhatsz.. Tudtam, hogy az inas életből a három is sok, nem hogy a négy. De nem volt más választásom. Annyira vágyódtam az asztalos szakma felé, hogy vállaltam a négy évi inaskodást. Meg is lett az alku, 1939. január másodikán elszegődtem Balatonkilitin Szirovatka György asztalos mesterhez négy évre, bentkosztos inasnak. Akkor voltam éppen tizenhárom éves. Még a gyalupadot sem értem fel, a mesterem egy fenyőpallót tett a gyalupad elé. Rászegezett egy-két stafni véget, hogy magasabb legyen, és egy évig ezen a pallón járva dolgoztam. A munkámat és a helyemet nagyon szerettem, annak ellenére, hogy napi 10-12 órát dolgoztunk. Vasárnap a műhelyt takarítottam. Délelőtt kötelező volt a templomba menni, de délután mindig akadt valami szakmába vágó feladat, pl. elmenni a szőlőbe valamiért, vagy a méhessel kellett valamit csinálni, esetleg a disznóólból a trágyát kitenni és új almot rakni helyette a disznók alá. Bármilyen furcsán hangzik is, valahogy mindig megtaláltam mindennek az értelmét, még a sok feladat ellenére is. A gazdám, /mert akkor gazdája volt az iparos tanulóknak, inasoknak/ a vasárnapi többletmunkákért mindig adott valami kis jutalmat, ha mást nem, hát egy szokáson kívüli jó uzsonnát. Ha méhesbe mentem, jóllaktam lépes mézzel. A szőlőben a legszebb fürtöket én találtam meg. És, egyébként is, nem tartottam nehéznek, hogy vasárnap délután, hol ekkor,
hol akkor dolgoznom kellett. Egyszóval: azon kívül, hogy sokat kellett dolgozni, és az életkoromhoz képest nehezet is, nincsenek rossz emlékeim az inas élet, ezen szakaszából. Ezt, hogy miért írom? Azért, mert az élet tud mostoha is lenni. 1940 tavaszán megbetegedtem. Igen erős ízületi gyulladást kaptam, amely ágyba döntött. Ezután az anyám nem engedett vissza a mesteremhez. Nem tehettem mást, egy gyereknek az anyja parancsol. Elmentem ezután napszámos gyereknek, arattam az uradalomban, masináltam a cslplőgép mellett. – Szóval, minden munkát elvállaltam, csak fizessenek. Akkor már erősen bent voltunk a háborús években. Akkor volt a jegyes világ. A szegény emberek közül, csak az őröltethetett kenyérgabonát, aki aratással, vagy masinálással megkereste a fejadagot. Ez egy nehéztesti munkás esetében évi 240 kg. búza volt. Hát én megkerestem. Én arattam, ketten a bátyámmal masináltunk és megkerestük az egész család évi fejadagját. Különben, aki jegyre kapta a lisztet, az kevesebbet kapott, mint az aki őrletni tudott. Telt-múlt az idő, egyszer, ahogy napszámosként dolgoztam Siófokon Farkas János építészmérnöknél, odajött hozzám az asztalos műhely vezetője és azt kérdezte: -Öcsi, nincs kedved az asztalos műhelyben dolgozni? -De, igen,- válaszoltam. Látom, jól forgatod a kalapácsot. Itt meg táblákat kell összeszegelni, de már mentünk is a műhely felé. Ott mindjárt kiderült, hogy a gyalupad körül otthonosan mozgok. Ez úgy valamikor 1942 őszén volt. Örültem, hogy a műhelyben dolgozhatom, a fönök pedig örült, hogy ilyen olcsó, napszámos bérrel talált egy embert, aki fiatal, gyorsan dolgozik. Egy szó, mint száz, ott ragadtam. Már majdnem egy éve ott dolgoztam, amikor azt javasolta az ottani mester, hogy szerződjek le hozzájuk inasnak, és hozzak igazolást arról, hogy tényleg szertődött inas voltam, így akkor két évre szerződtet, és két év múlva segéd leszek. Akárcsak a mesében! Ismét megcsillant előttem a remény. El is mentem nyomban volt mesteremhez. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Ő meghall-
19.
gatott és azt mondta: -Ne menj te Tóni, sehová se! Mi már ismerjük egymást. Két év múlva én is felszabadítalak. Gyere vissza hozzám! Meg aztán a barátaid is itt vannak. Ne menj te Siófokra. Hát így adódott, hogy még egyszer ugyanannál a mesternél szerződtem inasnak, akinél már korábban voltam. Hogy miért döntöttem így? Azért, mert biztosabb megélhetést láttam Szirovatka Gyuri bácsinál, ahol már korábban is inas voltam. Koránt sem ment minden olyan simán, ahogyan szerettem volna. Édesanyám szigorúan, és határozottan elzárkózott az elől, hogy visszamenjek régi mesteremhez inasnak. De máshova sem engedett. Azt mondta, hogy legyek summás az uradalomban. Így aztán, elkövettem életem első komoly, de nemes csalását. Édesanyám tiltása ellenére, mégis csak elmentem inasnak. Szerződni pedig csak úgy lehetett, hogy a szülőnek, vagy a gyámnak alá kellett írni a szerződést. Hát érthető, hogy az anyámnak azt még említeni sem mertem, hanem bementem az Ipartestületi Irodába és elpanaszkodtam, hogy édesanyám nagyon beteg. Adják nekem oda a szerződést és én elviszem haza. Otthon majd aláírja, mert nem tud bejönni. Valószínű, hogy hihetően adtam elő a dolgot, mert az ott dolgozó hölgy a kezembe adta a szerződést. Azzal szépen haza mentem. Megpróbálgattam az anyám aláírását, majd figyelmesen elolvastam a szerződést, amelyben az is benne volt, hogy akinek a hibájából a szerződést fel kell bontani, az négyszáz pengőt tartozik fizetni. Hát gondoltam, nekem ennyi pénzem sohasem lesz, ezért bármi történjen is: egy életem, egy halálom, én miattam a szerződést nem kell felbontani, az már biztos! Nagyon komoly elhatározással, aláírtam az édesanyám nevét. Visszavittem a szerződést az Ipartestülethez és megkezdtem most már másodszor is az inasságot. Hát ez volt az én csalásom. A munkát szerettem. A szorgalommal nem volt baj, hiszen akkoriban még a pofon volt az ösztönző bér. Azt már nem nagy örömmel szívleltem volna el, ezért inkább úgy dolgoztam, hogy panasz nem legyen rám. A mesterem ugyan sok munkát követelt, napi 10-12 órát. Néha többet is dolgoztunk, de tudtam, hogy meg van velem elégedve. Ez a tudat sok más dolgot pótolt nekem. Igen ám, de miért ne legyen valami más baj! 194344-ben a hadköteles férfiakat többször behívták pár
20.
hónapra katonának. Volt, akit hosszabb időre is, akárcsak mesteremet. Ilyenkor egyedül maradtam a műhelyben. Egyedül kellett nagyon sok munkát befejezni. Amikor mesterem eltávozásra vagy szabadságra hazajött, akkor éjjel-nappal dolgoztunk, hogy a haszon meg legyen. Ahogy a háború közeledett hozzánk, mindig kevesebbszer jött a mester haza. 1944. december 4-én elfoglalták a szovjet csapatok a községet. Én még mindig inas voltam. Na, gondoltam, itt vagyok mester nélkül. Mi lesz velem? Hogy leszek asztalos? Nálunk a front megállt, majd ide-oda mozgott, és csak február végén vonult tovább. Ez a pár hónap nem volt unalmas. Már akkor tizenkilenc éves voltam. Sokan, a velem egykorúak, de még fiatalabbak is, már katonák voltak. A szovjetek rólam és a velem korbeli itthon maradottakról azt gondolták, hogy katonák vagyunk, a németek pedig minden korunkbelit szökött katonának gondoltak. ezért hát a velem egykorúaknak igen csak nehéz helyzetük volt, és bizonyos esetekben nagyon gyorsan kellett dönteni és cselekedni azért, hogy valamilyen módon sikerüljön azt az erős akaratot megvalósítani, amelyet akkor gyakran mondtunk egymásnak: -Túlélni a háborút! De, az is biztos, hogy az embernek valahova tartozni kell. Én úgy éreztem, hogy nem tartozom a háborút akarók táborához. Különben is mindig békességre és békére vágyó ember voltam már egészen fiatal koromban is. Azt kívántam, bár csak minden magyar katona érezné a gondolatomat és hagyná ott a frontot! Gyorsabban vége lenne a háborúnak. Már akkor úgyis az ország férfiainak színe-java ott aludta örök álmát a Don-környéki hómező alatt. De ez a kívánság csak kívánság maradt, mert a háború nem úgy alakul, ahogy otthon egy fiatalember szeretné. A sok várva-várt katonafiú- apa vagy férj még menekült, vagy már fogolytáborban volt, vagy vitték Berlinig. Helyettük viszont jöttek a szovjet hadsereg katonái. Sokon voltak. Majdnem minden házban volt egy pár katona elszállásolva. Nálunk- illetve a mesterem házában – is volt tizenkét kozák. Volt köztük egy fiatal, 20-21 éves lehetett. Jóképű szőke gyerek volt. Nagyon haragudott a magyarokra. Egyszer megkérdeztem, hogy miért haragszik olyan nagyon. Azt mondta: -Moja mama, moja szesztra kaput, vengerszkij szoldat puk-puk-puk. Ez azt jelentette, hogy az any-
ját és lány testvérét magyar katonák agyon lőtték. Én meg mondtam neki, hogy nem lehet, mert a magyar katonák nem bántották a civileket. De nem vigasztalódott meg. Rá egy pár napra hallom, hogy kiabálja: - Hozjain, Hozjain! Ez nekem szólt /gazdát jelent/. Odamentem hozzá és kérdeztem tőle: - Sto takoj? Láttam az arcán az öröm jeleit. Kipirult arccal, szinte tántorogva mondta:- Mamka nye kaput, szesztra nye kaput! Átölelt és hullottak a könnyei a boldogságtól. Ekkor barátok lettünk. Már elhitte, hogy a magyar katonák nem bántották a civileket. Mutatta a húgának a fényképét, amit akkor kapott levélben, amit az anyja írt. Nem tudom, hogy Szása hazaért e a háború végén, mert még messze volt Berlin. Sajnos a háború megállt Siófoknál. A Margit vonal, a Sió, a Balaton természetes akadály volt. A községet - Kilitit- hadszíntérré minősítették, ezért a civileket kilakoltatták a faluból. Így, én is a barátommal együtt, akit Ükös Gyulának hívtak, elkerültünk Nagyberény községbe. Ott nem sokára azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk a bíró udvarába. Amikor odaértünk már lehettek ott, úgy húsz-harminc körül. Még vártunk egy darabig, majd amikor kb. negyvenen voltunk, egy orosz katona felsorakoztatott minket, és a jól ismert „davaj” szóra elindultunk. Két katona elől ment, kettő pedig hátul. Először mogorvák voltak, de egy-pár kilométer után szóltam a hátul jövő egyiknek. Akkor már egy-pár szót tudtam oroszul. Gondolom, hogy mivel az arcomon sem félelmet, sem gyűlöletet nem látott, ezért ő is kezdett velem beszélgetni, és közelebb is jött hozzám. Estére kelve Pélpusztára értünk, ott aludtunk. Másnap Hídvégen, a Sió csatornán fahidat építettünk és tovább mentünk. Hídvég és Enying között már olyan jóban lettünk, hogy bár nem nagy örömmel, de megengedték, hogy az elhagyott magyar” Vécsei féle „ kézigránátokat megsemmisítsük, vagyis eldobáltuk. Azt gondoltuk, ha már felrobbant, nem okozhat senkinek bajt. Persze, nem mindenki dobálta. Talán ketten vagy hárman, olyan fiatalok, mint én voltam Utólag bevallom, egy kicsit játék is volt nekünk. Na, végre odaértünk Enyingre, ahol elszállásoltak bennünket. A falu üres volt. Na, meg persze az éléskamrák is. Itt minden éjszaka kivittek minket a községen kívülre, és ott előre tolt állásokat kellett építeni. Nappal aludtunk és valamilyen módon élelmet szereztünk. Az orosz frontkatona nem valami hét végi kirándu-
lásra jött Magyarországra. Mondhatom, elég morcosak is voltak. De ha kértünk tőlük valamit, hamar a barátságukba fogadtak. Például már egy hete nem láttunk kenyeret! Jön velem szemben egy katona. Megszólítom: -Tovaris, hleba eszty? Belenyúl a zsebébe, kivesz belőle egy darabka kenyeret. Kétfelé töri, az egyik felét bekapta, a másik felét nekem adta. Szóval, ilyen kis epizódok sokunkkal megtörténtek, és nem csak egyszer. Természetesen voltak olyan események is, amelyekre az ember nem nagy örömmel emlékszik. De hát az emberek a háborúban megkeményednek, eldurvulnak, sőt elvesztett szeretteik, vagy bajtársaik miatt a bosszúvágy hajtja őket. Vérszomjasak lesznek. Ezért cselekedeteiket ezzel a tudattal kel elbírálni. HAZATÉRÉS! Na, ahogy a frontvonal megindult a Balaton vége felé, a szovjet csapatok nagy erővel mentek előre. Mi meg, a barátom meg én, és másik két ember figyelmesen körülnéztünk, és elindultunk hátra, azaz hazafelé. Nagyjából azon az úton mentünk hazafelé is, amerre jöttünk. A Sión csak az az egy híd volt, amit korábban csináltunk. Tehát arra vettük utunkat. Ott bele is szaladtunk egy „tovaris”csoportba, akik talán a híd őrzésére lehettek ott. A parancsnok mindjárt meg is állított bennünket, illetve csak próbált. Ők kb. 70-80 méterre lehettek a hídhoz, amikor mi odaértünk. Szóval, egy kis leleményességgel elillantunk. Úgy felszívódtunk, mint napos délelőtt a köd. Amikor a tovaris a kukoricaszár boglyát szétrugdalta, ahol keresett minket, illetve csak engem, mi már az udvarból lestük, hogy mikor lesz háttal, hogy tovább inalhassunk. Végül is akárhogyan, de megérkeztünk vissza Berénybe, ahol a barátom szülei vártak minket. Ugyanis akkoriban a hír a szelek szárnyán járt. Valahol a dombon mentünk, ránk ismert valaki, és gyorsan megvitte a hírt, hogy jövünk. Volt, aki szaladt elénk, volt, aki a kapuban, az utcán várt minket. A szomszédok is. Akkor már csak hárman voltunk. A negyedik elmaradt valahol. Neki fontosabb volt az üres házakba bekukkantani. Viszont, velünk volt egy fiatalabb fiú az utcából, akit nem régen ismertünk meg. Azt hiszem Péntek volt a családi neve, vagy a Péntekék unokája volt. Ő volt a harmadik, aki hozzánk csatlakozott, ennél a nem veszélymentes eseménynél.
21.
Otthon már béke volt! Sütött a nap, kitavaszodott. Nem csak a természet, de az emberek is. A falu apraja-nagyja dolgozott. A mezőről kezdték takarítani íz előző évről ott maradt kukoricaszárat. Betemették a lövészárkokat. Próbálták minél gyorsabban eltüntetni a háborúnak, a természeten ejtett sebeit. Megindult az élet. Én is betemettem a műhelyben azt a nagy gödröt, ahová elástuk a zsírt, meg a gazdám ruháit és különböző értékeit. Mire vége lett nálunk a háborúnak, nemhogy a ruhák és értéktárgyak, de még az a nagy deszkaláda sem volt meg, amiben voltak. Mégis mindenki boldog volt. Nagyon sokan reménykedve várták fiaikat, férjeiket haza. Jöttek haza olyanok is akiknek korábban már a halott levele is meg jött. Ezért sokan bíztak abban, hogy egyszer csak betoppan a szeretett, rég nem látott katona férj, vagy fiú. Sajnos nagyon sokan hiába vártak. Amikor 1945. május 9-ém megkondultak a harangok és felfigyeltünk rá, hogy mi ez? Akkor már az utcán többen kiabáltak: -Vége van a háborúnak! Akinek ilyenben nem volt része, nem is tudja milyen az igazi öröm. Szerencsére mind a két bátyám haza került a háborúból. Igaz a fiatalabb csak 46 nyarán, de megjött. A mesterem hazakerült már 45 tavaszán. Így aztán egy háborút átéltünk és folytattam az inasságot. Még mindig inas voltam, pedig már a háborút is megjártam. Az életben már harc edzett férfi voltam, otthon meg gyerek. Mi lehetne más egy inas? Na, eljött november elseje! Lejárt a tanuló idő. Egyszóval: egy magamban vizsgáztam, három siófoki asztalos mester előtt, akik ott a gyalupad mellett azonnal a kezembe nyomták a segédlevelet. Megértem azt a napot, amikor asztalos segéd vagyok- gondoltam- és olyan határtalanul boldog voltam, fütyürészve mentem végig a Sió parton / ott ment a gyalogút/ és találkoztam az idősebb bátyámmal, aki már akkor haza jött a háborúból. Elújságoltam neki, hogy most”remekeltem”. Akkor még így hívták a szakmunkás vizsgát. Így tudta meg az Édesanyám, hogy a harmadik fia asztalos segéd lett.
22.
Hát, ez volt az én inasságom története. Hogy mi segített nekem ebben az időszakban a vágyam eléréséhez? Nem tudom! De a Jó Isten megáldott engem olyan erős hittel, kemény, elszánt akarattal, hogy tűzön, vízen keresztül, háborút is megjárva, minden viszontagság ellenére, töretlenül teljesítettem minden feladatot, amit az asztalosság eléréséig, az élet elém állított. MEGÉRTE! Ifjúság, fel a fejjel! Itt van az élő példa, legyetek boldog, szakmát szerető emberek! Ha annyi elismerést kaptok az élet során a munkátokért, amennyit én kaptam az életben, akkor sikeres, elégedett és boldog emberek lesztek. Úgy legyen!
23.
Dudás Károly:
Kiliti postások Mindig tiszteltem a postásokat, nagyra tartottam, és tartom a munkájukat. Ők azok az emberek, akik eljuttatják hozzánk a küldeményeket – táviratot, levelet, csomagot, újságot. Így megy ez már néhány évszázada, természetesen változó eszközökkel és változó módszerekkel, de a cél ugyanaz: kézbesíteni a küldeményt. A postás pedig végzi a dolgát, megy az utcán, becsönget, bekiált a házakhoz, és átadja a várva várt csomagot, a kedvestől érkezett levelet, vagy éppen a katonai behívó parancsot. Előbbieket örömmel, utóbbit szomorúan, együttérezve a címzettel. Ahogy minden ember, így a postások is különbözők. Vannak, akik jobban belopóznak az emberek szívébe, megszereti őket az egész falu, szinte már-már családtagnak tekintik őket. Az elmúlt évtizedekben Kilitin több postás szolgált, mindegyik kiváló ember volt, példamutatóan végezték munkájukat, de én most háromról szeretnék mesélni, három olyanról, akik még a többiek közül is kiemelkedtek. 1. Szőke Ferenc valamikor az ötvenes évek legelejétől járta a postások göröngyös útját, és ezt végig Kilitin, javarészt a „faluban”, és amikor szükséges volt, a „Proletárban”. Mi kilitiek tudjuk, hogy a „falu” elnevezés alatt az Új sort (mai Honvéd utca) és a Nagy utcát, valamint azok környékét kell érteni. A „Proletár” pedig hozzávetőlegesen a Csárdaréttől nyugatra eső rész, amelyből valójában ezzel az elnevezéssel a Rákóczi utca déli részét illették, Györééktől – Keresztesékig. Feri bácsi, amikor postás lett, hozzá tartozott az egész falu. Mégis mindenkihez eljutott a posta, amelyhez nagy segítség volt felesége Rozika néni, aki ugyan nem volt a posta alkalmazottja, ennek ellenére naponta több utcába ő hordta ki a küldeményeket. Gyerekkoromban sokáig a keresztnevüket sem tudtam, mert mindenki csak úgy szólította őket, hogy Szőke postásék, illetve Szőke postás bácsi és Szőke postás néni. Neves, szeretetre méltó ember volt Kilitin, ez a két kedves ember. Feri bácsi 1948-ban tért haza 4 éves orosz fogságból. A Tejüzemben talált munkát, amelyet a fogságban összeszedett betegségei és legyengült állapota miatt nem tudott ellátni. Valaki a postát ajánlotta számára, amelyet kis vonakodás után elfogadott, és ettől kezdve, nyugdíjazásáig rótta az utcákat,
24.
vitte a házakhoz a jó, vagy a rossz hírt. Olyan ember volt, aki minden emberhez az adott helyzetnek megfelelően tudott szólni. Van róla egy személyes emlékem is. Nagyapámmal kint álltunk a házunk előtt a kiskapuban, mert egy fontos levelet vártunk. A kerékpárját tolva jött a postás bácsi. A kormány egyik fele az újságos szatyor súlya alatt hajladozott, a másik pedig a csomagoktól rogyadozott. Már messziről üdvözölte nagyapámat: - Adjon Isten jó napot Jóska bátyám. Muszka földön lassan jár a posta… de a mi jó magyar postánk ellenkezőleg. Ímhol a levél, amit annyira vár! – és mosolyogva átnyújtotta a kis öregnek a pesti unokától annyira nagyon várt, gyöngybetűkkel teleírt képeslapot,- majd valahogy így folytatta: -A levél, sokszor olyan, mint egy falat kenyér, vagy egy korty víz. Ha nem kapja meg az ember, akár még bele is pusztulhat. Ott kint a Kaukázusban, a drótkerítésen belül, ha néha-néha kaphattam volna a családomról valami hírt… csak egy kis pici levélkét! Egy ideig volt ott levél, a csalláné, de az is elfogyott előbb utóbb. Megfőzték nekünk, levesnek, mert enni valónk aztán nem igen akadt. De még annak a szegény orosz muzsiknak se, aki a kerítésen kívül éppúgy rabja volt ennek a nyomornak, mint mi, - mesélt a postás…, elmesélte a fogságban töltött éveket nagyapámnak, a másik volt hadifogolynak. Természetesen nem emlékszem a beszélgetés részleteire, mert több évtized telt el az óta. Pár évvel ezelőtt azonban az interneten véletlen rábukkantam egy honlapra, amelynek a címe: „Hadifoglyok írták”. Érdeklődéssel olvastam az oda feltett visszaemlékezéseket, amikor észrevettem, hogy az egyik alatt annak írójaként Szőke Ferenc balatonkiliti lakós van megnevezve. Most itt idézem Feri bácsi fogságban töltött éveiről szóló visszaemlékezését, Négy éven át egy szép nevű lágerben címmel: „Jó tizenöt napig tartott, amíg szerelvényünk elért az Azovi-tenger partjára. A nyílt pályán megállt a vonat, kinyitották az ajtókat és kihirdették: fél órát állunk, aki akar, megfürödhet. Június eleje volt, jó meleg, így le sem vetkőztünk, ruhástul ugrottunk a vízbe. (Jól csináltuk, mert aki levetkőzött, elvitték a holmiját.) Még két napig utaztunk Groznijba. Körülöttünk
szép, füves térség pompázott, a levegő olyan dús volt, hogy szinte beleszédültünk. A számlálás után elindultunk szállásunk felé. Ahol elhaladtunk, a lakosság részéről barátságtalan magatartást tapasztaltunk, a közelebb állók leköptek, a távolabbiak tégladarabokkal megdobáltak bennünket. A tábor neve viszont szép volt: Andreszkaja Dolina. Amikor a kapu elé értünk, akkor terelték ki az előttünk ott lakókat, állítólag románok voltak. Megnyílt előttünk a lágerkapu, ami négy éven keresztül csak akkor ismétlődött meg, ha dolgozni mentünk. Az időjárás nem volt elviselhetetlen. Legtöbbször a sár okozott gondot, mert jó lábbelink helyett olyat kaptunk, amelyen ki-bejárt a sár. Ez különösen a-zoknak volt nagyon kellemetlen, akik 10-15 kilométerre jártak dolgozni. Havat csak tiszta időben láttunk, de azt is csak az Elbrusz, a Kazbek vagy az Ararát tetején. Sokan a kevés élelmet sem fogyasztották el, le akartak gyengülni, hogy minél előbb hazakerüljenek. Egy idő után ellenőrök álltak az étkezde ajtajában, hogy meggátolják az élelmiszer kivitelét, amit aztán dohányra cseréltek. Ők ügyeltek arra is, hogy mindenki maga fogyassza el saját porcióját. Rendszeressé váltak a kihallgatások. A GPU-sokat az érdekelte, ki volt csendőr, nyilas vagy keretlegény. Szőke Ferenc - Siófok-Kiliti HH 1995/4.” 2. A másik ismert postásunk Görcsönyi János volt, aki a hatvanas években viselte a postások kék színű egyenruháját. Talán ő volt a faluban az utolsó kézbesítő, aki még a Bocskaira emlékeztető sapkát viselte. János bácsi szolgált a „Proletárban” is, de a későbbi éveiben a „faluban” látta el feladatát. Jó kiállású, jó humorú ember volt, akárcsak Feri bácsi. Szeretett az emberekkel beszélgetni, és együtt örült velük, ha jó hírt vihetett, és együtt szomorkodott, ha rosszat. Lakott az utcánkban egy Misi nevű fiatalember, aki légpuskával vadgalambokra és verebekre lődözött, nap, mint nap. Sok embert zavart ez a tisztességtelen és embertelen vadászat, de a szomszédok, és az utca távolabbi lakói hiába figyelmeztették többször is az eléggé izgága fiatalembert, nem fogadott szót. A postást azonban naponta kérdezgette: - Nekem nem hozott levelet, János bátyám? - Kitől vársz te levelet Misi? –Van egyáltalán barátnőd, aki írna neked?- szólt a viszont kérdezés.
– A te leveledet a verebek fogalmazzák, meglátod, előbb utóbb megkapod tőlük. Mért bántod mindig ezeket a szegény kis jószágokat? - Tudja, milyen finom levest meg pörköltet főz anyám a galambokból és a verebekből? – feleselt vissza az orvvadász. - Képes vagy megenni azt a szerencsétlen, csöppnyi állatot? - Még szép! – szólt a legény János bácsi után, akinek láthatóan nem tetszett Miska fizimiskája, és főleg az nem, amit művelt a puskájával, ezért igyekezett minél távolabb kerülni ettől a kellemetlen embertől. Ezen a napon végképp’ elhatározta, hogy tesz valamit ez ellen a mészárlás ellen. – Na, de mit lehet tenni, anélkül, hogy a hatóság tudomására hoznák? - Meg van! Mégis csak kell a hatóság…de csak úgy félfinoman! - mosolygott a nem létező bajsza alatt, és azonnal megkereste Karcsi bácsit, a hivatalsegédet, – vagy, ahogy mi hívtuk, - a kisbírót. - Te Karcsikám, mutass nekem egy olyan levelet, amilyent a tanács szabálysértés elkövetése esetén küld ki az ügyfélnek! - Minek kell az neked? - kérdezte a kisbíró, és a postás egy kis habozás után elmondta, hogy azt a galád, verebekre és galambokra lövöldöző embert szeretné eltéríteni – de a hatóság kihagyásával – undorító cselekedetétől. A két jó ember azonnal nekilátott egy hivatalosnak látszó levél megírásának, amelyben felszólították Mihályt, hogy azonnal hagyja abba szabálysértő tevékenységét, mert ha nem…akkor… és itt következett a hathatós szankció megemlítése. A levél elkészült, és mivel mindketten jártasak voltak a hivatalos ügyekben, úgy írták meg az felszólítást, hogy még véletlen se szerepeljen benne olyan szó, kifejezés, elnevezés, hogy okirat hamísítás miatt felelni kelljen. A levél, a nem létező „Aprómadár védő hivatal” nevében készült, az alján elnagyolt aláírással, amelyből nagy keservesen a Madár szó volt kibetűzhető, vezetéknévként. Bélyegző, természetesen nem került az „iratra”. A következő napon az orvvadász megkapta János bácsitól a levelet, és ott előtte azonnal feltépte a borítékot. Elolvasta a bent talált irományt, elsápadt, majd odaadta a postásnak is, hogy legyen szíves segítsen értelmezni, mert abban valami nagyon komoly dolgot írtak, egyenesen neki, és ő úgy látja, hogy amennyiben azt nem tartja be, akkor nagyon nagy bajba kerül. János bácsi hangosan, lassan olvasta el a levelet, komolyságot erőltetett magára, és ennyit mondott:
25.
- Misikém, az igazat megvallva, te most nagyon nagy slamasztikában vagy. Ahogy én most elolvastam ezt a levelet, ebből az pirgálható ki, hogy amennyiben továbbra is esz a fene azzal a rohadt puskával, akkor néhány évig csak csíkosra tudod lebarnítani a hátadat. - Becsuknak? - Be, Misi! – felelte János bácsi, és már ment is tovább, attól tartva, hogy nevetés nélkül nem tudja végigjátszani ezt a színdarabot. A Misinek írott levél, pedig – micsoda véletlen – már ott zizegett a postás zsebében. Elégedetten, ballagott tovább a Rákóczi utcán. Balassáékhoz vitt levelet, Jancsi a katonafiú írt szüleinek. Margit nénivel váltottak néhány szót, aki megkérdezte a postást: - János, hallottam, hogy valami miatt nagyon eligazítottad Misit. Mit követett el? - Nagy a bűne ennek az embernek, - felelte a postás, - hiszen már mindenki tudja, magukhoz még nem jutott el a híre? - Mit csinált?- érdeklődött Margit néni. – Nem harapta ki fecskefarokra a palacsintát, szólt a vidám felelet. János bácsi még jó pár évig járta a kiliti utcákat, vitte a levelet és az újságot a házakhoz. Örök időkre beírta nevét a falu történetébe. 3. Illés Lajosné - Győrfi Máriának, ennek a pici, törékeny asszonynak vállát a hatvanas évek nagyobb részében húzta a nehéz postástáska. Néhányan meg is jegyezték, amikor először látták egyenruhában: - Te, Mariskám mi lesz veled télen a nagy hóban, hogyan tudsz átmászni a nagy hóbuckákon? - Majd kikerülöm őket, ha meg már nagyon nagy hó esik, akkor alagutat ások, és a hó alatt közlekedek, - mondta nevetve. Marika néni a munkáját ugyanolyan jól látta el, mint az erős férfiak. Megbecsült dolgozója volt a postának és alkalmazkodó, barátságos természete miatt szerette az egész falu. Egyik alkalommal mentő fékezett a ház előtt, ahová éppen levelet kézbesített. A házinénit szirénázva szállították kórházba, a lánya is vele tartott és a házban senki sem maradt, az ajtót nyitva hagyták, a tűzhelyen pedig főtt az ebéd. - Most mit tegyek? A munkámat folytatni kellene, de a tűzhelyre tett pörköltet nem vehetem le, mert kárba vész, - morfondírozott magában, és azonnal döntött: megfőzi a félbehagyott ebédet, a munkaideje pedig ezen a napon tovább tart, egészen addig, amíg mindenkihez eljutnak a levelek, újságok. A pörkölt elkészült, és az időközben hazaérkező
26.
nagylány, valamint a munkából hazaérkező többi családtag nem győzött hálálkodni. Sok feladat volt a postán, és bizony a munka mellett kisgyerekeivel – Lalikával és a csöppnyi Ritával – csak az esti órákban tudott foglalkozni, de azért hála találékonyságának, néha munkaidejében is talált megoldást, hogy együtt legyen ezzel a két tündéri gyerekkel. Az egyik télen nagyon sok hó esett. Lali talán tízéves lehetett, Rita pedig hat. Az iskolában téli szünet volt, és a két kisgyerek szánkózni indult a többiekkel, amikor az utcán találkoztak édesanyjukkal, aki a nagy hóval küszködve, vállán a nehéz táskában vitte a levelet és újságot a házakhoz. Lalika anyját meglátva, odaállt elé, és megkérdezte tőle: - Anyukám, nem lenne könnyebb szánkóval húzni a nehéz táskát? - De jobb lenne kisfiam, de akkor ti mivel szánkóztok? - Ezzel a szánkóval. Tegyük fel a táskát Rita mellé, és ketten húzzuk, meglátod, hogy sokkal jobb lesz. - Egy feltétellel, kisfiam: ha egyenes úton, és völgynek Te is felülsz, és akkor legalább Te is szórakozol, emelkedőnek pedig ketten húzzuk. Elindult a szánkó, tetszett a kicsi lánynak, könnyebb volt az édesanyának, és a „nagyfiú” is jókat szórakozott a különleges szánkózáson. Hamarosan már négyen vették körül a kis „ródlit”. Munkahelyéről azon a napon a nagy hó miatt korábban hazaérkezett az édesapa – Lajos bácsi – aki azonnal felesége után sietett, és együtt húzták a két kisgyereket és a postástáskát a vakítóan fehér hóban. Érdekes és nehéz mesterség a postásé. Mindig, minden körülmények között célba kell juttatnia a küldeményt, mert azt emberek várják. A postás pedig, ha esik, ha fagy, végrehajtja feladatát.
Illés Lajosné - Győrfi Mária - a Kiliti posta előtt, 60-as években.
Szőke Ferenc és felesége a 80-as években
Görcsönyi János, felesége és kis unokájuk a 70-es években.
27.