Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János
TARTALOM: FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc Elmaradt ünnepek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Silák Mária Régi Szabadka, régi emlékek (1. rész). . . . . . . . . . 9
Felelős kiadó: Jakab Sándor
LITERATURA
Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt
Louis-Ferdinand Céline London Bridge. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40
Szerkesztőség tagjai: Kontra Ferenc, Mák Ferenc
Nagy Lászó A gyöngykakas felrikoltoz. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 Fehér lovam. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23.
Lászlóffy Aladár A látvány. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
Kontra Ferenc Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek. . . . . . . . . . . . . . 26
Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail:
[email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.
3
Horvátországi Magyarság
HMDK
Eszék, 2012
4
Mák Ferenc: Elmaradt ünnepek
FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc
Elmaradt ünnepek Silák Mária Régi Szabadka, régi emlékek című munkájáról Végső ideje annak, hogy az egyéni emlékezetben élő történeteink rögzítésével pótoljuk a múltismeretnek azon hiányzó részét, amit sápadt történetírásunk kényszerből, óvatosságból vagy tehetetlenségből elmulasztott felkutatni, és ezzel lemondott arról, hogy a közösségünk okulására múltunkat történelemmé nemesítse. Az emlékkutatás és emlékírás szerencsésebb sorsú közösségek esetében is óriási jelentőségű cselekedet, semmivel sem pótolható tényfeltáró munka – mennyivel inkább megkerülhetetlen a mi sorainkban, ahol oly leírhatatlanul nyomasztó a történeti szakmunkák hiánya. Silák Mária Régi Szabadka, régi emlékek című kéziratával úttörő munkát vállalt, megmutatta, hogy mekkora a jelentőségük és az értékük a velünk, bennünk élő történeteinknek. Látszólag „csak” gyermek- és ifjúkori emlékeit vetette papírra, ám e néhány oldalas munkában a táj és a közösség múltja iránt érdeklődő ember legalább három történelmi monográfia témáját fedezheti föl: 1.) Szabadka története a trianoni döntést követően (benne a délszláv királyi hatalom berendezkedésével); 2.) Az 1941-es felszabadulás, és az azt követő évek szép és kétes, egyre komorabb eseményei; 3.) A partizán megtorlások története, a megfélemlítés, a magyarság vagyonától történt (ismételt) megfosztása, ami csak bevezetője, előjátéka a másodrendűségünk történetének.
5
Horvátországi Magyarság
Fehér foltja a történetírásunknak a felszabadulásunk története, a jugoszláv hivatalos történetírás ezt elintézte azzal, hogy a bevonulást követően a magyar fasiszták tömegesen gyilkolták a szerb hazafiakat. A ma élő, kevés, és egyre fogyatkozó szemtanú azonban még emlékszik a részletekre is: „A hatóság a pincékben csetnikek után kutatott. Egyre több támadás érte a járőröket. Gyakoriak lettek a provokációk. A rendőrséget sok tekintetben felváltotta a csendőrség. Este mi, gyerekek, nem mertünk kimenni az udvarba, félve a csetnikektől, pedig azt sem tudtuk, mit jelent ez a szó” – írja emlékiratában Silák Mária. Majd néhány bekezdéssel később a korabeli társadalomtörténeti ismeretek hiányára is figyelmeztet, amikor így ír: „Nagy volt a választék sajtótermékekben. A szüleim vették a Bács Megyei Naplót, a Pesti Hírlapot, a Tolnai Világlapját és az Új Időket. A hírlapok csak győzelemről számoltak be. (…) Ma már tudom, hogy a hírlapok mindennek az ellenkezőjét írták, mint ami a valóság volt. Győzelemről és előrehaladásról írtak, kevés vesztességgel. Rövidesen mi is megértettük, milyen a háború. Az első bombázás csak bemutató volt a későbbiekhez képest.” Lám, egyszerre mennyi tény és adat bizonyítja, hogy az 1941-es eseményeket követően milyen határozott kísérletek történtek a városainkban és a falvainkban a konszolidált polgári élet megteremtésére. A korabeli iskolai értesítők elmondják, milyen rövid idő alatt sikerült visszaállítani a Délvidéken a magyar oktatást. „Gyönyörű népviseletet kaptunk a húgommal, piros csizmával. A tanulókat vitték minden ünnepségre. Nekem a legszebb ünnep volt az Úrnap. Rózsaillatú volt a város. A nagyobb utakon oltárok voltak felállítva. Mi rózsaszirmokat szórtunk menet közben” – írja Silák Mária, immár a régi szokásaink és a néprajzi ismereteink hiányaira is figyelmeztetve. Azután egy reggelen a környező utcákkal együtt a szülői házat is körülkerítették, és az épület „bekerült a gettóba”, ahonnan azután csak a deportálás révén lehetett kikerülni. És ezzel egyszerre rettenetesen nagyot változtak az idők: hamarosan megjelentek az orosz csapatok, majd lábuk nyomában elözönlötték a vidéket a bosszúra szomjas szerb martalócok: a partizánok. Eddig azt hittük, vakon és önfeledten gyilkoltak minden magyar embert, akit szerencsétlen sorsa az útjuk6
Mák Ferenc: Elmaradt ünnepek
ba sodort, az utóbbi idők levéltári kutatások nyomán azonban kiderült: a gyilkolásban a személyes bosszú mellett óriási szerepet játszott a megszerzendő magyar vagyon ígérete is. Silák Mária azonban arra is felhívja a figyelmet: „A legtöbb legyilkolt 1925 és 1928 között született.” A szerb partizánok tehát a 18–22 éves, életerős magyar férfiakat lőtték a tömegsírokba. „A Macskovics-féle téglagyárnál likvidálták azt a csoportot, amelyben a nagyapám is volt” – olvasható a kéziratban a történelem személyes tragédiája. A volt téglagyár alig gondozott bányatelepén ma a magyar tömegsírok hosszú sora található. A titói hatalom berendezkedését követően kiteljesedett a hallgatás diktatúrája. Ahogyan az emlékirat szerzője fogalmaz: „Fokozatosan elmaradoztak tőlünk a hasonló sorsú családok tagjai. Hallgatás vette kezdetét a történtekről. Nem szaladt már senki, ha valami újat hallott. A felnőttek csak a legszorosabb családtagokkal beszéltek a dolgokról. Ma már tudom, hogy iszonyatos félelem szállt meg bennünket. A gyilkosok elérték céljukat. Ezért kellett annyi ártatlan embernek, 16 éves kamasznak és kisgyereknek meghalnia. Ezért nem tud ezekről az eseményekről az újabbnál újabb emberöltő, a mai ifjúság.” Mint ahogyan alig tud valamit az utókor a műhelyek, az üzletek, a gyümölcsösök, a házak és a földek kisajátításának történetéről sem. A megszálló csapatok kiszolgálóinak tekintett magyarság javait pillanatok alatt szétosztották a vidék új kolonistái között, s aki ellenszegült a döntésnek, egészen bizonyosan Mitrovicán, a börtönben kötött ki. „Az elvett földekről le kellett szedni a termést, és hazaszállítani az új tulajdonosnak. Az új tulajdonosok közül sokan, amint lehetett, túladtak az ebül szerzett vagyonon.” Ezt követően pedig – pusztulást, gyászt, szegénységet és félelmet hagyva maguk után – jelentős részük hazatért az ősi szülőföldre: Dél-Szerbiába, Boszniába, Hercegovinába, Crna Gorába, vagy éppen a macedón mocsarak világába. Erről szólnak a személyes történeteink, melyek zömét mindmáig nem foglaltunk írásba. Pedig kiapadhatatlan forrása ez a múltismeretnek. A Délvidéki magyarság életerejét – az 1920-at követő események után – 1944-ben másodszor csapolták meg, amikor a kifosztás és a javak eltulajdonítása mellett a lakosságot is megtizedelték, a nemze7
Horvátországi Magyarság
tünket fönntartó, életerős ifjainkat küldve a halálba. Innen, ebből a helyzetből – amelynek kínjait és keserűségét az 1990-es évek délszláv háborúinak sora tetézte – kellene talpra állnia közösségünknek. Az értelmiségi elit ebben úgy segíthet, ha a múlt eseményeinek a feltárásával feloldja a megvertségnek a lélekre telepedett irgalmatlan súlyát, és a sorskérdések tisztázása révén elvezeti magyarságunkat az önmagára találás nagy-nagy élményéhez. Silák Mária Régi Szabadka, régi emlékek című emlékiratával ebben példát mutatott.
8
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
Silák Mária
Régi Szabadka, régi emlékek 1. rész Az írásom nem naplónak szántam, még kevésbé szépirodalmi munkának. Sok emlékem és feljegyzésem van. Gondolom, érdemes leírni ezeknek egy részét. Ha valaki idegen jön városunkba, tudjunk mesélni városunk múltjáról, ne csak az épületeket mutassuk meg. Másrészt rájöttem, hogy a 40–50 évesek nagy része – a fiatalabbak meg még kevésbé – szinte semmit sem tud a 44-es parcelláról és a valamikori „kulák” világról Szabadkán, ami szintén rossz emlékeket hagyott maga után. Jó lenne ennek az emlékét megőrizni, hogy még hasonló se történhessen meg soha többé.
1932-ben születtem jómódú iparoscsaládban. Az óvodát és az elemi iskola két osztályát szerb nyelven végeztem el. Igaz, hogy volt a városban egy magyar iskola, a Homoki Iskola, mely hat elemivel és heti 36 órával dolgozott, de az messze volt tőlünk. Aránylag sokan dolgoztak a házunkban, de senkinek sem volt ideje engem naponta iskolába kísérni. Mivel a szerb nyelvű csak pár háznyira volt tőlünk, édesapám kiállt az üzletünk ajtajába, és megvárta, hogy bemenjek az iskola kapuján. Ma is hálás vagyok a szüleimnek ezekért az évekért. Elsajátítottam a szerb nyelvet, és közben nagyon kedves magyar, szerb és bunyevác barátnőkre tettem szert. A szüleim azért aggódtak, hogy ne járjak úgy, mint ők gyerekkorukban, amikor ugyanis az I. világháború után, 1918-ban megkezdődött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban a tanítás, magyarul egy szót sem 9
Horvátországi Magyarság
volt szabad szólni az iskolában. Még suttogva sem. Különben akadt dolga a nádpálcának. Sok helyen ki volt írva: Govori državnim jezikom (Beszélj állam nyelven!). A gyerekek többsége nem értett és nem beszélt szerbül. El lehet képzelni, hogy ez mit eredményezett. Az én gyerekkoromban már más volt a helyzet. Az iskola udvarán, az osztályban is egymás között vígan csacsogtunk magyarul. Sok minden megváltozott, de akkor nem érthettem, hogy mi zajlik a háttérben. Aki becsületesen dolgozik, nem politizál, az gyarapszik – mondta a nagymama, édesapám anyja. Egy rokonunknak el kellett hagynia az országot, mert politizált és hirdette a marxista eszméket. Kommunista volt, ahogy a felnőttek mondták. Már a dédapám is hentes volt. Nagyapám az I. világháborúban súlyosan megsebesült, így a nagymama vezette az üzletet. Egy segéddel és egy inassal dolgozott. Folyékonyan beszélt magyarul, szerbül és németül. Megmutatta, hogy becsületes munkával is lehet vagyont gyarapítani. Igaz, hogy az nem olyan gyarapítás volt, amit napjainkban ez alatt értenek. Kemény munka volt mögötte. A felnőttek naponta hajnalban keltek. Nagy volt a sürgés-forgás. Három üzlet napi áruját kellett elkészíteni. Édesanyám ment a szegedi úti üzletbe, édesapám a piacon felállított sátorban árult, a nagymama a házban lévő üzletben maradt. A húst mindig fontra mérte. A vevők ezt megértették, mivel még akkor is éreztette hatását a nyelv területén az osztrák befolyás. Hatéves voltam, amikor megszületett a húgom, aki a család kedvence lett. Szőke, göndör hajával, nagy, barna szemével, engedelmes természetével mindenkit megnyert. Édesanyánk vitte magával a kicsit az üzletbe, ahol egyik pultban előkészített hely várta. Az üzlet bal oldalán volt a Purgly-kert. Kisnemesi családból származtak a Purgly lányok. Nem nagyon barátkoztak a szomszédokkal. Az ezredes öccsüket várták mindig haza, arról lehetett bármikor beszélgetni velük. Nem is kert volt, inkább park, nagyon elvadult állapotban, ami a villát körülvette. Boldog voltam, amikor a Purgly kisasszonyok áthívtak játszani. Élvezet volt szaladgálni a bokrok és fák között. Kaptam uzsonnát, sokszor ajándékot is tőlük. 10
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
Abban az időben könnyű volt átjutni a Zentai útról a Szegedi útra. A két utat egy vashíd kötötte össze. Nagy kár volt azt lebontani. Néha édesanyám, néha édesapám vitt magával az üzletbe. Legszívesebben édesapámmal mentem, mert a piacon sok látnivaló volt. Egyik árus, a nyakában nagy tálcával, virslit árult. Megszakítás nélkül kiabált: Kinek dobjak be? A tálcán felszelt kenyér, mellette virslihalom, és egy spirituszégőn forrt a víz. Ő látta el az árusokat tízóraival. Ment egy másik ember, rajta dupla, sekély ládikó, azon minden apróság, amire egy háztartásban szükség lehet: cipőfűző, tű, cérna, biztosítótű és sok más, amit sorolhatnék tovább. A szüleimnek egyetlen szórakozása az volt, ha eljutottak moziba. Engem is magukkal vittek, mert nem volt, aki vigyázzon rám. Rendszerint békésen átaludtam a filmet édesapám ölében. Emlékszem, hogy egyszer nagy tapsra és ujjongásra ébredtem. Abban a filmben ugyanis egy-két mondat elhangzott magyarul. 1940-ben megjelent az első magyar film. 1940 nyara még békésnek ígérkezett. Akkor másodikos elemista voltam. Van egy régi újságcikkem, amelyben röviden megvan, hogyan lett Szabadka várossá, és hogyan nyerte el mai arculatát. Régóta gyűjtöm a hasonló adatokat. Mária Terézia Szabadkát 1779-ben szabad királyi várossá nyilvánította. Maria-Theresiopolisnak nevezték egy ideig. A cikkíró szerint az akkori Szabadka elég nagy város volt, hossza 2000, szélessége pedig 1300 öl1. 2380 házában 23.000 lakos élt. A házak minden rendszer nélkül épültek. A főútvonalon volt némi rendszer. Említésre méltó épületek: a ferencesek kolostora, néhány nemes háza és a plébániatemplom. A lakosság főleg földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Létezett borászat is, de csak annyi szőlőt termeltek, amennyi bort a lakosság elfogyasztott. Mivel egy részen futóhomok volt, azt is sikerült szőlőültetvényekkel megkötni. A palicsi tavat körülvevő mocsaras területekre akácfákat ültettek. A város közepén egy patak folyt keresztül, a mai sugárút irányában haladt. Három tavacskát is képezett: a Mlakát, a Jasibarát és a Rovina barát. Szabadka talaja sok sziksót tartalmaz, ezért mondták a folyócskára és a tavakra, hogy nem kuruttyolnak benne a békák. Viszont 1 Öl = hosszmérték. Egy öl majdnem 1,9 m.
11
Horvátországi Magyarság
a sziksónak volt köszönhető a Palicsi-tó gyógyereje. Mivel a folyócska a Fűzfás utcán is végighaladt, valószínűleg ezért nevezték Fűzfás folyónak. Ennek egy részét a föld alá vezették, de a megmaradt föld feletti rész mellett, mint kamaszlány, a Fűzfás utcában még én is sétáltam. Lassan haladt Szabadka városi arculatának kialakulása. 1908 ás 1910 között tatarozták a Barátok templomát, és hozzáépült a második torony. A templom egyébként a valamikori várrom helyén épült. A mellette lévő épületet tartják Szabadka legrégibb üzletházának. Bíró Károly polgármester ideje alatt Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítészek tervei szerint 1908-tól 1910-ig épült a Városháza, a magyar szecesszió stílusában, 1912-ig a belső részt is befejezték. Még abban az évben át is adták az épületet. A kivitelezők Kladek Lukács és Nagy Ferenc helybeli vállalkozók voltak. A díszteremben az üvegablakokon középen Mária Terézia osztrák császárnő, magyar királynő és Ferenc József főherceg láthatók. A magyar történelem nagyjai mellett jobbról és balról két apród áll. Egyik az akkori polgármester nevelt lánya, Brestyánsky Nelli, a másik Purgly főispán lánya. A vitrázsok a budapesti Róth Miksának, a kor legismertebb vitrázskészítőjének a műhelyéből kerültek ki. A főbejáratnál lévő lépcsőzetet Zsolnay-kerámia díszíti, úgyszintén Zsolnay-kerámiával van befedve a tetőzet is. A központban felépült az akkori Kossuth Lajos utcán, a korzón, az Arany Bárány szálloda, a környékbeli birtokosok kedvenc megszállóhelye. Nem szabad megfeledkezni a Palicsi-tóról, a szabadkaiak büszkeségéről sem. Gyerekkoromban ismert fürdőhely volt. Reumatikus betegségek gyógyításában is szép eredményt értek el, sárfürdővel és sárpakolással. 1949-ben 100 éves volt a gyógyfürdő. A főbejárat, a nagy teraszok, a zenepavilon magyar motívumokkal van díszítve. Délutánonként szalonzene volt a zenepavilonban. Este a Nagyteraszon cigányzene szólt. A főbejárat tornya 1912-ben épült. Messziről köszönti az érkezőt. Ezt a szépséget, a szép parkot ma is élvezhetik a fiatalok. A többi a múlté. Nagy értéket képviselnek a parkban 1912-ben elhelyezett Zsolnay-vázák. Nagyon élveztem, ha néha elvittek vacsorázni Palicsra, valamelyik teraszra. Ma már alig emlékszik valaki Palics alsó részére, mondhatnánk úgy is, Palics nyúlványára. Mi Kispalicsnak neveztük. Oda szekérrel jár12
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
tunk, és a rokonság gyerekeit is vittük. Ott a lovakat is lehetett úsztatni. A ló hátán vagy a ló farkába kapaszkodva úsztunk mi is. Szabadka arculatához hozzátartozott a piros villamos, amely a Nagystrandtól – valamikori Férfistrand – az Eötvös – ma Strossmayer – utcán át a Bajai úti temetőig közlekedett 1897-től 1974-ig. Nyáron egy nyitott kocsi volt hozzácsatolva. Nagy élvezet volt nyitott kocsiban utazni. A fiatalok sokszor nótáztak. Néha még a harmonika hangja is hallatszott a nyitott kocsiból hazafelé, strandolás után. Nagyon élveztük.
Nagy építkezések A XX. század eleje a nagy építkezések kora Szabadkán. A Szabadkai Magyar Népkör, Magyar Művelődési Központ, ahogy nevezték, a Délvidék legrégibb, folyamatosan működő kulturális magyar szervezete. 1871. október 15-én alakult Olvasókörként. 1872. január 20-án történt a hivatalos bejegyzése. Jelenleg a Népkör fesztiválok, előadások, hangversenyek, irodalmi és társas estek, vetélkedők színhelye, de más kulturális rendezvényeknek is otthont ad. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a magyar ifjúságnak itt volt lehetősége találkozni, anyanyelvén művelődni, szórakozni. Színházunk a Kárpát-medence nyolcadik legrégibb színháza. 1854ben épült az első épület, eleve magyar nyelvű színtársulat részére. Itt kezdett Blaha Lujza és későbbi, más nagynevű színészek. 1915-ben leégett, csak a homlokzata maradt meg. 1926-ban építik újjá. Először moziterem lesz. 1945 októberében alakul színházzá, hivatalosan mint a régió első állandó magyar nyelvű társulatának otthona. Amikor először vittek el a színházba, a terem annyira elbűvölt, hogy többet néztem a páholyokat, a bársonyszékeket és a csodálatos mennyezeti, ragyogó, hatalmas csillárt, mint az előadást. Sajnáltam, amikor a teremben kialudtak a fények. A magyarságnak több volt a színház, mint egy kulturális létesítmény. Lehetőséget nyújtott baráti találkozókra, aktuális témák megvitatására. Az első igazgatója Laták István. Az első itt tartott bemutató Balázs Béla Boszorkánytánc című műve volt. A színház összehozta az embereket. 13
Horvátországi Magyarság
A fiáker is látványossága volt Szabadkának. Látványosak voltak az esküvők. A kocsis ostora, a lovak fel voltak szalagozva, az ülés pereme felvirágozva. A kocsis ünnepi ruhában ült a bakon. Sokkal mutatósabb volt, mint a mai dudáló autók. Hétköznapokon a járművek a vasútállomás előtt álltak, várva az utasokat. Bécs ma is büszke a fiákerjaira, amelyek a turistákat viszik az osztrák főváros látványosságait megtekinteni. A Szabadkai Községi Főgymnasiumban 1861-ben kezdődött a tanítás, amikor az 1747-ben alapított iskola megnyitotta a felső osztályokat. 1860-ig ferences papok tanítottak, majd ettől kezdve egyetemet végzett tanárok veszik át helyüket, a hitoktatás kivételével. A XIX. század végéig a ferencesek kolostora, vagyis a Városháza melletti raktárépület ad otthont a gimnáziumnak. Az iskola magyar nyelvű volt. Itt indul Kosztolányi Dezső, Csáth Géza és Munk Artúr irodalmi pályája is. 1899-ben felépül a Reichle Ferenc által tervezett, az iskolának ma is helyet adó épület. 1919. augusztus 30-án a városi tanács megszüntette az önálló magyar gimnáziumot. A legismertebb igazgatója Kosztolányi Dezső édesapja, Árpád volt, aki 1901-től 1919-ig irányította az iskolát. Különös szépséggel bírnak a központban ebben az időben egymás után épült luxusépületek. A Reichle Ferenc által épített palota, a Nicsin-palota (Milivoje Nicsin 1893-ban építtette). Mindegyik a magyar szecesszió jeleit viselte magán. Büszke is volt rájuk Szabadka. Léteztek bérpaloták is, mint amilyen a Prokes-féle bérpalota. Sorra épülnek a villák Palicson is. 1918-ban a fejlődés megszakadt. A Szabadkai Zeneiskolát 1868-ban alapították. 1914-ig a gimnáziumban kapott egy termet, ahol csak éneket, hegedűt és csellót tanítottak. Első igazgatója a gimnázium igazgatója. 1882. október elsejétől haláláig Gaál Ferenc áll az intézmény élén. 1912-ben az akkori Eötvös utcában épült bérház tetejére emeletet húznak. Ez lesz később egészen napjainkig a Zenede épülete. 1907-től 1919-ig Lányi Ernő az igazgatója, amikor kéri nyugdíjaztatását. (Elhunyt 1923-ban, a Bajai úti temetőben van eltemetve.) A mai Városi Könyvtár Nemzeti Kaszinónak épült 1895–1896-ban, Reichle J. Ferenc híres műépítész tervezte. Iványi István főgimnáziumi tanár 1875-ben érkezik Szabadkára. Ő lesz a város monográfusa. Ő veti 14
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
meg a könyvtár alapjait 1890-ben Szabadkai Könyvtár és Múzeum néven, 1894-ben a minisztérium elfogadta az Iványi által 1890-ben megfogalmazott alapszabályokat. 1948-ban a múzeumi anyag leválasztása után megalakult a Városi Múzeum, innen kezdve beszélhetünk Városi Könyvtárról is. 1953-ban költözött be mai otthonába, a valamikori Nemzeti Kaszinó épületébe. A Zsinagógát szintén Komor Marcell és Jakab Dezső tervezik, ugyancsak a magyar szecesszió stílusában, a Zsidó, majd Erdő utca nevet viselő utcában. Az 1838-ban emelt épületet 1850-ben a homlokzati részen kibővítették. Az üvegablakok szintén Róth Miksa műhelyében készültek. Az 1900-as századfordulón Szabadkán 3400 izraelita élt. A zsinagógát 1902 szeptemberében, egy zsidó ünnepen szentelték fel. Ivan Sarić (Szárits János) 1876-ban született Szabadkán. Bunyevác származású, sokrétű sportoló volt. Meghatározó alakja a szabadkai sportéletnek. Kerékpározott, birkózott, autó- és motorkerékpár-versenyeken vett részt, majd repüléssel is foglalkozott. 1896-ban egy Pécsett rendezett nemzetközi kerékpárversenyen 2. helyezett. 1910-ben első a 25 km-es távon. Párizsban megismerkedik a repülés úttörőivel, és a repülés gondolata annyira lelkesíti, hogy maga is egy sportrepülő gyártásába kezd. 1910. október 16-án sikeresen felszáll repülőjével, és 3 km-t meg is tesz. Emlékét szobor őrzi Szabadka központjában. Szabadka büszkesége volt Vermes Lajos is, aki 1891-ben Palicson megrendezte a Kis Olimpiai Játékokat, amely atlétikából, úszásból, kerékpározásból és vitorlázásból állt. Mint ismert sportoló ő maga is részt vett a megmérettetésen. Napjainkban sok minden hiányzik, ami az én gyerekkoromban még megvolt. Így a Bata cipőüzlet sarkáról Pali bácsi, a cipőtisztító. Az utcasarkokról a kerekes-, a tanyavilágból meg a gémeskutak. Aratás után a határban a cséplésre váró búzakévekúpok, a szérűkről a kukoricaszedés és a fosztás. A szüretelők vidám éneke a szőlőskertekben. A puttonyos incselkedése a lányokkal, akik a kosarat ürítették, hogy újabb, szőlővel megrakott kosárral térjenek vissza. Mindenki várta a késő délutáni étkezést, ami rendszerint gulyás volt. Végül a gazda telerakta a szedők kosarát szőlővel. A préselők dolgoztak, folyt az édes must. Lehetett kóstolni. 15
Horvátországi Magyarság
Nem múlt el vasárnap séta nélkül a korzón, nagymise után. Ott kész divatbemutató volt. A hölgyek nem mentek kalap nélkül. A kalaphoz elegáns ruha járt. Bunyevác népviseletet is szépeket láttam. A férfiakon csillogtak a csizmák, a nőkön ragyogtak a szebbnél szebb brokát ruhák. Sokan a korzón, séta közben látták meg először egymást, és később komoly kapcsolat lett belőle – mesélték a szüleim. Örültem, ha az unokanővérem néha magával vitt korzózni. Gyerekkoromban, a városban még csak néhány taxi volt. Fogatos járművel közlekedtek a siető vagy gyalogolni rest emberek. Nagyapámnak volt egy sárga, politúrozott, kétkerekű úgynevezett bricskája. Milyenek lehettek az utcák, ha olyan sok fogatos jármű közlekedett rajtuk? – kérdezik a fiatalok. Sokkal tisztábbak voltak, mint jelenünkben. Két utcaseprő tartott karban egy-egy kiszabott útszakaszt – lapáttal, vesszőseprűvel és egy kétkerekű kocsival felszerelve gondosan összegyűjtötték a lócitromot. De nem volt szokás a szemetet eldobálni. Szerencsére még nem voltak műanyag csomagolások. A külvárosban, jó időben munka után az emberek kiültek az utcára. A férfiak a füvön kártyáztak. Az idősebb asszonyok összejártak, és valamelyikük háza előtt leültek beszélgetni. Sok ház előtt ácsolt kispad állt. A járdát fellocsolták, mielőtt kiültek. A házakat minden évben meszelték kívülről. Ez hozzátartozott Szabadka külvárosi hangulatához. Ma magam sem értem, hogy volt idejük az asszonyoknak a munkán kívül bármire is. Fateknőben mostak, tüzelős tűzhelyen főztek, tehát a mai technika előnyeit nem élvezték, mégis, úgy érzem, nyugodtabb hangulat uralkodott a családokban. A város minden bejáratánál vámház állt. Ma is van még kettő belőlük. Egyik a Zentai út végén, a másik a Majsai út elején. Minden mezőgazdasági terméket, amit a városba szállítottak, megvámoltak. Érték szerint vetették ki a vámot. Az emberek találékonyságával azért mégsem tudtak lépést tartani. Nagymamám a gyümölcsösből, ahol a pálinkafőzőjük volt, a bő szoknyája alatt hordta be a párlatot, húsz literes demizsonban, a kocsi ülésén elhelyezkedve. A fináncok, ahogy az ellenőröket nevezték, ellenőrizték a cefrét, a pálinka alapanyagát. Kiszámolták, mennyit kell abból kifőzni. Mindezt a városházán be kellett jelenteni. 16
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
Családi és egyéb szokásaink Utolsóként, de nem utolsó sorban említek néhány, a családokban uralkodó szokást. A kenyeret szinte minden család magának sütötte. Mielőtt a kenyeret a háziasszony felvágta, a kés hegyével keresztet rajzolt az aljára. Ha egy darab kenyér leesett, azt felemeltük és megcsókoltuk. Ennyire meg volt becsülve a mindennapi, amelyben a Megváltó testét is tiszteltük. Ebéd előtt a család elmondta az asztali áldást. Húsvét előtt, nagyszombaton délután vittünk a húsvéti élelemből a templomba, hogy a pap szentelje meg. Húsvét hajnalán sokan megindultak a kálváriára. Soha olyan frissen nem keltem, mert nyolcéves koromtól fogva én is a felnőttekkel tarthattam. Amikor hazaértünk, a nagyszülőknél terített asztal várt bennünket. Lejárt a böjt ideje. Mi, gyerekek, nagyon vártuk húsvét hétfőjét. A fiúk rövid versikéket mondtak, mielőtt meglocsoltak volna bennünket, lányokat. Leöntöttek egy pohár vagy akár egy vödör vízzel is. Felnőtt férfiak is locsolkodtak, elmentek a rokon hölgyekhez, és kölnivel hintették meg őket. Vidám nap volt ez. A locsolkodás után következett a piros tojás a locsolóknak. Tízéves koromig nagyon szép gyerekkorom volt. Amit kértem, megkaptam a nagyszülőktől, ha a szüleim nem vették meg. Különösen sok örömet okozott nekem nagyapám. Szerettem menni vele a vasárnapi misére. Néha elmentünk Giuseppe Paganini olasz tüzér százados sírjához is, Szabadka környékén esett el a magyar szabadságharcban. Szabadkának akkor az volt a szerencséje, hogy a városból a honvédség nem vonult ki, s így nem került a felkelők kezére, ezért kerülte el azokat az öldökléseket, amik Zentán, Szenttamáson és másutt a Délvidéken történtek. Napjainkban március 15-én az ifjúság ismét rendszeresen látogatja a kaponyai csatában2 elesett olasz nemzetiségű katona nyugvóhelyét. 2 A kaponyai csata valójában Szabadkáért zajlott a várostól nyugatra, mintegy 20 kilométerre, Bajmok közelében, a Bács-ér völgyében, 1849. március 5-én. A túlerőben lévő szerb csapatok súlyos vereségével ért véget. A honvédek többek között zsákmányul ejtették a szerb csapatok rettegett, 18 fontos ágyúját, amely számukra is oly nevezetes volt, hogy nevet is adtak neki: Csicsó. A győzelem emlékére Szabadkán szobrot emeltek, de ezt 1918 után lerombolták. Ma a csata helyszínén van emlékmű.
17
Horvátországi Magyarság
Az én generációm még az elemi iskola második osztályában volt elsőáldozó, és bérmálkozott. Akkor már háborús hangulat volt. Mi, gyerekek, nem éreztünk belőle semmit, de nagyon valószínű, hogy azért rövidítették meg az áldozás és a bérmákozás közötti időt. Nekem jól jött, mert a közelben lakó romák megkérték nagyapámat, hogy fogadjuk el a születendő gyerekük keresztelését. A Zentai úti temető végében lévő Macskovics-féle téglagyár agyaggödrében épített kunyhókban laktak. Senkit sem zavartak. Ha valahol beteg disznó volt vagy baromfi betegedett meg, ők jöttek és elvitték, feldolgozták és elfogyasztották. Ezekre a cigányokra sohasem volt panasz a környéken, hogy loptak volna. Senki sem értette, hogy nem betegszenek meg a beteg jószág húsától. A vezetőjük egy asszony volt, Cigány Marisnak nevezték. Szigorú rendet tartott közöttük. A kunyhója előtt ült törökülésben, pipával a szájában. A figyelme mindenre kiterjedt. A kis kunyhók fehérek voltak, és rend uralkodott mindenfelé. Mi a kocsisunkkal többször mentünk hozzájuk. Élelmet vittünk nekik. Már a dédanyám is, majd a nagyapám vállalt náluk keresztelést. A nagyapám kívánságára a megszületett gyereknek én lettem a keresztanyja. Emlékszem, egy reggel élelemmel felpakolva a kocsissal és a mindenes asszonnyal mentünk a kisbabáért, aki már fel volt öltöztetve azokba a ruhákba, amiket előre küldtünk. Akkor voltam először bent egyik kunyhóban, ahol egy fiatalasszony feküdt tiszta, ropogós szalmán, ami le volt takarva pokróccal. Sajnos a keresztlányom pár hétre rá meghalt. A családom minden temetésük költségét vállalta, így ezt is. Emlékszem, hogy mentem az ezüstszínű kis koporsó után, és utánunk jött az egész cigánytábor. Nem tudom, hogy hova tűntek el ezek az emberek, amikor bejöttek az oroszok. Pár évre rá újra Szabadkán voltak, minden születésnapomra eljöttek szerencsét kívánni. A tizenhetedik születésnapom volt az utolsó, amikor láttam őket. Eltűntek a városból, mint az oroszok bejövetelekor. Más volt akkoriban nálunk a temetkezési szokás. A halottat a háztól temették. Mindenhol, ahol a fal kilátszott a házban, bevonták fekete vászonnal. Minden szoba fekete lett. Este virrasztottak. Az asszonyok imádkoztak, zsoltárokat énekeltek. A háziasszony, vagy aki őt helyettesítette, kis fonott kalácsokat és innivalót hordott körül. Más helyiségben voltak a férfiak, akik mindenről beszélgettek, ettek, ittak. Késő este a 18
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
háziak lefeküdtek, nehéz nap várt rájuk, csak az úgynevezett siratóasszonyok maradtak a halottal. Reggelig imádkoztak, énekeltek. Ezért fizetve voltak. A temetkezési szertartás délután kezdődött. Amíg a pap vagy a papok ezt végezték, előállt a halottaskocsi. Az oldalai nagy üvegfalból voltak. A kocsis fekete díszben, a fekete lovak fején nagy, fekete tollbóbita. A szerszám is fekete, csillogó, ezüstszínű díszítéssel. A kocsi előtt a fiatalság ment párosával. Minden pár kezében egy-egy koszorú, különösen, ha fiatalt temettek. Őket a pap és a kántor követte. Ha fiatal halottat temettek, akkor legelöl selyempárnán mirtuszkoszorút vittek. A búcsúztató a sírnál zajlott le. Minden más úgy volt, mint napjainkban. A háznál közben elkészítették a finom vacsorát, a halotti tort, amire mindenkit meghívtak. 1941 tavaszán, április 6-án, virágvasárnap, reggel 7 óra körül német repülőgépek húztak el fölöttünk dél irányába, Belgrád felé. 8 órakor már nem szólt a belgrádi rádió. Később tudtuk meg, hogy a felettünk elhaladó repülőgépek második csoportja nem vadászgépekből állt. Ezek bombázták Belgrádot, de gépfegyverezték Szabadkát is. Rohantunk le a pincébe, olyan sebesen, hogy szinte mindannyian csúszva értünk le. Nem értettük, mit keresnek ezek a német repülők felettünk. A mi tudtunkkal nem volt háború. Édesapánkat tájékozott embernek tartottuk. Nekünk már volt rádiónk. Apánk minden este hallgatta, mégsem tudott semmi érdemlegeset mondani. Senkinek sem volt kedve az ünnepi ebédhez azok után, amin átmentünk. Az új ruhák is a szekrényben maradtak. (Az is szokásban volt, hogy az ünnepre kapott új ruhát először a templomba vettük fel.) Jöttek a szomszédok, akiknek még nem volt rádiójuk, hogy informálódjanak. Még meg sem emésztettük a történteket, amikor egy héttel később, április 11-én, nagyszombaton reggel a rádió bemondta, hogy a magyar alakulatok átlépték a szerb–magyar határt. Mi a húgommal a nagyszülőknél tartózkodtunk. Az egésznek volt politikai előzménye, amiről mi, gyerekek, nem tudtunk. Nagymamám egészen megfiatalodott. A fia halála óta nem láttam mosolyogni, de ekkor úgy, ahogyan otthon volt, pongyolában, papucsban, boldogan szaladt a szomszédságban lakó húgához a hírt megvinni. Én futottam utána. A papucs többször is leesett a lábáról. Ahogy rohant, egész úton hajtogatta: Jönnek a magyarok, jönnek a magyarok! Észre sem vette, hogy házi ruhában és 19
Horvátországi Magyarság
papucsban van. Neki nagyon rossz tapasztalatai voltak a szerbekkel. Ehhez hozzájárult, hogy sohasem tanult meg szerbül. Egy alkalommal, amikor az adóhivatalban járt befizetni az adót, magyarul magyarázta, amit szerbül nem tudott elmondani. A tisztviselőnő úgy reagált, ami nagyon nem volt helyénvaló: Nemoj da laješ mađarski, azaz ne ugass magyarul – mondta. Ezt nagymama sosem bocsájtotta meg, mint ahogy azt sem, hogy a nagyapámat kitették az állásából, mert nem akart esküt tenni a szerb államvasútra. Azt mondta, nem lehet kétféleképp esküt tenni. Ahogy mesélték, sok család hasonlóan járt. Választhatott: Magyarországra költözik, vagy két gyerekkel állás nélkül marad, mint a nagyapám. Akkor sok család elhagyta Szabadkát. Nehéz volt újrakezdeni. Sok mindennel kellett próbálkoznia, mire a disznókereskedés mellett maradt. Szállítója lett a Szérum Gyárnak és a Connen-Hartmann cégnek.
A visszatért Délvidéken Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszacsatolását, miután csatlakozott a hitleri Németországhoz, és jutalmul kapta meg a teljes Bácskát és a trianoni békeszerződéssel a Délvidéken elvett más területeket is. A szerb csapatok előző éjjelen elhagyták Szabadkát, miután felrobbantották a víztornyot és a Szegedi út felett áthaladó vasúti hidat. Ha a felnőttek tudták is, velünk ilyesmit nem közöltek. Késő délelőtt megjelentek az első magyar csapatok a Zentai úti temető irányából, de más irányból is érkeztek, amint hallottuk. A magyar lakosság összegyűlt az utcán. Sokan kis csokrokat osztogattak a honvédeknek. A tehetősebbek kivitték az élelmet, amit húsvétra készítettek. Asztalok kerültek a füves területre, az asztalra sonka, kolbász, tojás. Az asszonyok jól megpakolt kenyérszeleteket készítettek a honvédeknek. Egy-egy katona kiugrott a menetoszlopból, és felkapott egy jól megrakott kenyérszeletet. A tisztek lovon ültek, nehezen tartották a fegyelmet. Ennek az idilli hangulatnak hamar vége lett, mert lövöldözés hallatszott. A barátságos arcok mindjárt mások lettek. A tisztek vezényeltek, amit mi nem értettünk. Egy részeg ember tántorgott végig 20
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
az úton, és a Fakó-gyárra (a mostani Március 8. Harisnyagyár) mutogatott, kiabálva: „Onnan lőnek, tiszt urak”, majd egy kis házra mutatott, és tovább kiabált: „Onnan is lőnek.” Mi akkor már a házból, a kapu nyílásán át kísértük figyelemmel az eseményeket. Láttuk, hogy egy ágyút fordítanak szembe a szomszédos kis házzal. A nagyapám erre kirohant, az ágyú elé állt széttárt karokkal, és azt mondta: „Ezt a házat nem lőhetik, mert itt egy asszony lakik a 3 éves kislányával!” Végül sikerült meggyőznie a tiszteket. Ehhez valószínűleg hozzájárult a ház előtt megrakott asztal, a padláslyukból pedig piros-fehér-zöld szalag lengett. Megegyeztek, hogy betörik a kaput, és a nagyapám megy előre, a katonák utána. Amikor bementek a szobába, az édesanya és a kislánya térdelve imádkoztak egy szentkép előtt. Átkutatták a padlást és minden mellékhelyiséget, de nyomát sem találták, hogy valaki abból a házból lövöldözött volna. Később hallottuk, hogy a 8. kerületben egy hasonló eset történt, ugyancsak egy részeg rámutatott egy idős emberre, és azt kiabálta: „Ez az ember csetnik.” Ott addig fajult a dolog, hogy a szomszédban lakó embert lelőtték. Egy idős szerb ember volt az illető, akinek egy nagy kapukulcs volt a kezében, amit a honvédek állítólag fegyvernek néztek. Teljes káosz uralkodott, mert nem lehetett tudni, honnan jönnek a lövések. Ahol én éltem, a második kerületben, lassan elcsitult minden. Hogy a város többi részén mi történt, nem tudom. Később hallottam a felnőttektől, hogy a Városháza előtt halottak voltak kiterítve. Az iskolában magyar tanítókat kaptunk, amikor elindult a tanítás. A családunkban is változás történt. 1943-ban megszületett az öcsém. Nagy volt az öröm, mert a szülők fiúgyermekre vágytak. A kereskedelem lassan fellendült, mivel a magyarországi tisztek felvásároltak édesapámnál is mindent: füstölt árut, friss húst és zsírt, aminek nagyon örültünk, mivel a füstölő, a hordók tele voltak húsáruval és zsírral. Nem tudtuk, hogy Magyarországon ez mind hiánycikk. Az okos hentesek, amit lehetett, visszatartottak, és később feketén árulták. Rövid időn belül bevezették a jegyrendszert: húst, zsírt, lisztet, cukrot, tejet, még lábbelit is csak meghatározott időben és mennyiségben lehetett kapni, jegyre. Ha elterjedt a híre, hogy valamelyik napon majd lehet jegyekre kapni valamit, akkor az emberek már este odaálltak vagy ültek az üzlet elé, és 21
Horvátországi Magyarság
várták a reggeli nyitást. Tudták, ha nincsenek ott idejében, az áru elfogy, hiába van rá jegyük meg pénzük. Megszokottá váltak a hosszú sorok az üzletek előtt, valamint a kukoricás kenyér. Rövidesen a szüleim végleg becsukták a Szegedi úti üzletet, és a piacon sem árultak. Nem volt értelme, olyan kevés árut kaptak. Az akkori telek nagyon hidegek voltak. Annyi hó esett, hogy a házak előtt a hó eltakarítása után nem lehetett átlátni az egyik oldalról a másikra. Az emberek, különösen a tanyákról, szánkón közlekedtek. Subába burkolózva, a lábuk alá forró téglát tettek. Mi, gyerekek, kis szánkóinkkal nagyon élveztük a havat. Volt, hogy egy nagy kutyát fogtunk a szánkónk elé, volt, hogy egy nagy szánkó után kötöttük a mi kis szánkónkat. Nem hallottunk az újvidéki hideg napok szörnyűségeiről. Divatba jöttek a fatalpú nyári lábbelik. Legalábbis mi, gyerekek, azt gondoltuk, hogy divat, és nagyon tetszett. Nem vettük észre, hogy a felső része sem bőr, mivel bőrt is csak nehezen lehetett kapni. A szüleim nekünk, gyerekeknek, a kocsi ülésének bőr bevonatából csináltattak téli cipőt. Virágzott a feketézés. Az emberek a szájuktól vonták meg a jegyre kapott élelmet. Eladták vagy elcserélték más szükséges élelemre. Az ügyeskedők hordták Pestre, ahol többszörös árat kaptak érte. Akik disznót hizlaltak, négy személyre csak egyet tarthattak meg. Ha egy család hízott disznót vásárolt, négy személyre szintén csak egyet vehetett. A hatóság a pincékben csetnikek után kutatott. Egyre több támadás érte a járőröket. Gyakoriak lettek a provokációk. A rendőrséget sok tekintetben felváltotta a csendőrség. Este mi, gyerekek, nem mertünk kimenni az udvarba, félve a csetnikektől, pedig azt sem tudtuk, mit jelent ez a szó. Az iskolában nagyon jól éreztük magunkat. Az új tanítók kényeztettek bennünket, amihez nem voltunk szokva. Gyakran voltak előadások, olykor én is szavaltam, hol a Talpra, magyart, hol más hazafias verset, amit kiosztottak rám. Az ifjúságot kicsitől fogva nagyig különféle egyesületekbe tömörítették. Nekünk, legkisebbeknek, megalakult a Szívgárda, a nagyobbak cserkészek lettek, végül a 16 éven felüli fiúknak kötelező volt leventének jelentkezni. Gyönyörű népviseletet kaptunk a húgommal, piros csizmával. A tanulókat vitték minden ünnepségre. Nekem a legszebb ünnep volt az Úr22
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
nap. Rózsaillatú volt a város. A nagyobb utakon oltárok voltak felállítva. Mi rózsaszirmokat szórtunk menet közben. Látványosan volt ünnepelve augusztus 20-a, Szent István napja is. Szabadkát meglátogatta egy ilyen alkalommal a kormányzó pár. Elvonultunk egy emelvény előtt. A színház előtt volt felállítva, középen ült a kormányzó és a felesége. Nagy volt a lelkesedés. Hatalmas zászlók lengtek, a nép ujjongott. Nagy volt a választék sajtótermékekben. A szüleim vették a Bács Megyei Naplót, a Pesti Hírlapot, a Tolnai Világlapját és az Új Időket. A hírlapok csak győzelemről számoltak be. Közben a háború dúlt, amiből nem sokat vettünk észre, mindaddig, amíg el nem kezdődtek a bombázások 1944 nyarán. A felnőttek beszédéből ki lehetett venni, hogy nagy veszteségek vannak a fronton. Édesapám gyakran felolvasott esténként anyukámnak az újságokból. A szüleim nem politizáltak, fáradtak voltak a sok munkától. A természetük is távol tartotta őket a politikától. Az apám különben is meg volt sértve, mérges volt a bevonult magyar csendőrökre. Egy alkalommal apám az üzletajtóban állt, amikor csendőrök vonultak el arra. Egyikük a lóról odakiáltott: Maga talán zsidó? Miért? – kérdezte édesapám. Azért, mert olyan nagy orra van – közben jót nevettek. A frontokról hozták haza a sebesülteket és a halottakat. Ma már tudom, hogy a hírlapok mindennek az ellenkezőjét írták, mint ami a valóság volt. Győzelemről és előrehaladásról írtak, kevés vesztességgel. Rövidesen mi is megértettük, milyen a háború. Az első bombázás csak bemutató volt a későbbiekhez képest. A nagyapám a gyümölcsösben nagy légvédelmi pincét csináltatott. Rőzserakással volt álcázva. Mikor a sziréna megszólalt: Baja, Bácska riadó, így mondta be a rádió, rohantunk le az óvóhelyre, velünk együtt az egész szomszédság. Mi, gyerekek, gyakran ott is aludtunk. Rendszerint reggel mentek és délben jöttek vissza a repülők. Egy alkalommal vis�szafelé jövet közel hozzánk, a gyümölcsösökben dobtak le egy bombát. Meg akartak szabadulni a tehertől, mondták a felnőttek. A szüleinknek kötelező volt légvédelmi gyakorlatokra járni. Megszűntek a látványos ünnepségek, felvonulások. Mi, gyerekek, édesanyánkkal végleg kiköltöz23
Horvátországi Magyarság
tünk a gyümölcsösbe. Egy nap, éppen otthon voltunk a városi házban, azt láttuk, hogy asszonyok szaladnak, ennivalót visznek a teherpályaudvar felé. Akkor tudtuk meg, hogy egy vonat megállt, amely zsidókat szállított. Deportálták őket. Ez 1944. április 14-én történt. Kiengedték az embereket a zsúfolt kocsikból. A szökés lehetetlen volt, mert körül voltak kerítve drótkerítéssel. 1944. április 5-e után ugyanis a zsidóknak kötelező volt a megkülönböztető sárga csillag viselése. 1944. április 16-án megjelentek az első gettók Magyarországon. Azon a 14-ei napon engem is felpakolt anyukám ennivalóval, már amit talált a házban, és mentem a többiek után a teherpályaudvarra. Az emberek a kerítésre kapaszkodtak, kezüket kidugták a drótháló lyukain, és élelemért könyörögtek. Megrázó jelenet volt. Gyerekfejjel is megértettem, hogy ezek az emberek éheznek. Mindent, amit magammal vittem, beadogattam egy fiatalasszonynak, aki egy kisgyermeket szorongatott. Könnyek folytak a szeméből. Akkor láttam, hogy a lakosság egy része csereberél a szerencsétlenekkel. Szívfacsaró látvány volt, ahogy egy vékony karéj kenyeret és egy darabka szalonnát ékszerért cserélnek el. A nagynéném cselédlánya addig alkudozott, míg egy szép briliánsgyűrűt kapott valami kis élelemért. Miután édesanyám megtudta az esetet, Rozi nagynénémmel soha többé egy szót sem váltott. Sok volt a bámészkodó is. 1944. április 14-ét nem felejtem el. Az addig gettókba gyűjtött környékbeli zsidókat Szabadkán keresztül koncentrációs táborokba hurcolták. Mikor már nem volt nálam semmi, amit odaadhattam volna nekik, gyorsan hazamentem. Sok év elteltével még kísértett a látvány, ami ott, a teherpályaudvaron tárult elém. Ezt megelőzően az otthonaikból hurcolták el a zsidó családokat a gettókba. 1944 júliusáig minden zsidó nemzetiségű embert begyűjtöttek. Sajnos a mi Párhuzamos úti házunk akkoriban üres volt. A magyarországi lakók, akik bérelték, már hónapokkal előtte visszamentek Magyarországra. A gettó a Párhuzamos úton kezdődött, így a mi házunkat is betelepítették. Egy hatalmas területet körülkerítettek, kapuk voltak, amelyek este hét órakor zártak és reggel nyitottak. Ezt jól megjegyeztem, mert édesanyám beküldött a városba húsért. Akkor már negyedik elemista voltam, visszamenet meg akartam rövidíteni az utat, ezért a Párhuzamos úton bementem egy nyitott kapun. Nyár volt, esteledett, s mire a bekerített terület másik felére értem, a kapuk már be voltak zárva. Nagyon féltem. 24
Silák Mária: Régi Szabadka, régi emlékek
A tanyasi kutyák ugattak, szaladtak utánam. Besötétedett, mire egy kitört kaput találtam. Amikor kiértem, nem messze voltam a gyümölcsösünktől. Senkit sem láttam a gettón belül. Otthon nagy volt a riadalom. Az egész környéknek nem volt telefonja. Nem tudtak tájékozódni, hogy elindultam-e, vagy a városban alszom. Jó késve, de hazaértem. Már említettem, hogy a házunk bekerült a gettóba. Amint ezt megtudtuk, nagyapám elment körülnézni. Áldatlan állapotokat talált. A gazdagok bekerültek a szobákba, a szegények a fészerben és az udvaron húzták meg magukat. Zuhogott az eső. Másnap a nagyapám egy csapat kőművessel érkezett, építkezési anyaggal, és melléképületeket húzatott fel, amelyek még ma is állnak. Így mindenki tető alá került. Azt tudom, hogy valaki szólt, amikor üres lett a ház. Úgy is maradt, amíg a német katonaság, majd az oroszok bevonulásakor ők lőszerraktárnak elfoglalták. Az idősek még ma is zsidóháznak nevezik a házunkat.
25
Horvátországi Magyarság
LITERATURA Kontra Ferenc
Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek Neumayer Ujlaki Kornél Dezső élete és munkássága A Drávaszög egyik legjelentősebb írója. Kibogozhatatlan rejtélyként állt előttem mindmáig, és korántsem biztos, hogy titkai megfejthetőek lennének, mint ahogyan az sem, hogy mit milyen szándékkal tett vagy írt meg. Kezdjük mindjárt a nevével. Ha pontosak akarunk lenni, akkor a teljes nevét így rakhatjuk össze: Neumayer Ujlaki Kornél Dezső. A teljes nevét ilyen formában ő maga soha életében nem írta le. Szinnyei József sem vette észre, hogy ugyanarról a személyről van szó, mivel nagyszabású lexikonjában, a Magyar írók élete és munkáiban Ujlaki Kornél Dezső és Neumayer (Kornél) Dezső két külön szerzőként szerepel, különböző művekkel. A digitális Katolikus lexikonban így szerepel: Újlaki (1904-ig Neumayer) Kornél Dezső. Ez tűnik a legadekvátabbanak, csakhogy a szerző sosem írta le hosszú Ú-val a vezetéknevét. Nevével kapcsolatban máig teljes a káosz, hiszen íróként maga is következetlenül használta négytagú nevének valamennyi lehetséges variánsát, még a köteteit sem azonos néven adta ki. Neumayer Ujlaki Kornél Dezső 1866. április 26-án született a drávaszögi Dályokon, ahol apja jegyző volt. Gyerekkorát meghatározta, hogy gyakran vendégeskedett nemesi származású nagybátyjánál, aki korán megismertette vele a színházat és az operát. Korán megtanult németül, otthon, a családban pedig eleve 26
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
sokácul (a horvát egyik nyelvjárása), szerbül és magyarul beszéltek. Az iskola kórusában énekelt, diákszíndarabokban szerepelt, ez bátorította fel, hogy ifjúként előbb a pesti operában, majd a színitanodában próbáljon szerencsét. Ilyen arccal nem lehet Rómeót játszani, menjen inkább a túlsó sarokra, ott van a papnevelde – hallotta a lesújtó ítéletet, amit végül is komolyan vett. Igaz, hogy nem a túlsó sarokra, hanem Pécsre ment. Igaz, hogy nem lett operaénekes, de a darázsi templomban operaelőadásokat rendezett a kitűnő hangú mároki kántorral, Szajkó Józseffel. Színészi tehetségét pedig későbbi pályája során igencsak módjában állt kamatoztatni. Tanulmányait a pécsi papnevelő intézetben végezte, 1888-ban Rácpetrén pappá szentelték, Beremenden káplánkodott, végül 1899-től Darázs plébánosa és baranyavári esperes lett. „Ünnepnapokon igen gyakran ő mondta a szentbeszédet a pécsi székesegyházban mint az egyházmegye tiszteletbeli kanonoka, s nem múlott el Budapesten egy katolikus arisztokratamenyegző, ahová nem a darázsi plébánost hívták meg ünnepi szónoknak. Tehetséges és bűbájosan eredeti modorának köszönhette, hogy hetekig volt különböző grófi kastélyok megbecsült vendége” – írja Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című könyvében (Forum, Újvidék, 1976., 278. oldal). Papírforma szerint azt várnánk, hogy a bohém életvitelű pap-íróban a kivilágos-kivirradtig dzsentrijének virtusa lakozik, a magyar regények alapján ilyesmire gondolhatnánk, nem pedig arra, hogy vonósnégyest rendel Bécsből a születésnapjára, és bécsi klasszikusokat hallgat az ünneplő közönség az udvarán felállított, fából ácsolt, zsúpfedeles gloriett körül. Ezen az udvaron nem szárnyasok szaladgáltak, hanem füvet nyírtak. Korának jeles művészei vendégeskedtek parókiáján, többek között a helybeli sokác temetőt és a színpompás népviseletet megörökítő Csók István. Ebben a barokkos udvarházban festette meg a sokác lányok portréit. Nem a szérűn állította fel festőállványát, amerre a szekerek nyekeregnek és a lovak patái nyomán porfelhő támadt. Éveken át visszatért az újbor ünnepére, amikor még marad egy kevés a nyárból, és még sokáig lehetet ingujjban festegetni, és végigjárni a pincesort a csillagos éjszakában. Kevéssé ismert képein a darázsi emberek hétköznapjai, alkalmi 27
Horvátországi Magyarság
portréi is megjelennek. Lappangó képei ma is mároki szobák falát díszítik. Nyilván módjukban állt megvenni. Mitől volt éppen a mároki sokácok viselete annyira különleges? Mert sokkal gazdagabbak voltak északi rokonaiknál. A tengerkék kabátok, a csécses főkötők, a sokácrózsaszín kendők – ma csak azt mondanánk erre a színre, hogy pink – olyan villódzó forgatagot teremtettek, amit a világtól elzárt völgybe érkező vendégek egzotikusnak tartottak. Természetes vasárnapi viselet volt a legények fehér báránybőr rövid kabátja, aminek hátát egy tükör alakú, ezüst keretbe foglalt szív díszítette. Aki szerette volna elnyerni a legény szívét, annak a lánynak ebben kellett a saját arcát megpillantania. A női népviselet önmagában is értékesebb volt a dukátfüzérek miatt, szinte megfizethetetlen értéke volt akkor is, ma is. Hogy megértsük, honnan származtak a kincsek, nézzünk szét a löszdombokon: valaha itt álltak a limes végvárai. Nem kellenek különösebb történelmi ismeretek hozzá, hogy rájöjjünk, honnan származnak azok az Alexandriában vert aranyak, melyek nagyobb esőzésekkor, ismeretlen katakombák beomlásakor máig a felszínre kerülnek. Az aranypénzek másik forrása a mohácsi vész, mely a falu határában zajlott. A török seregek a darázsi dombokról követték a harci eseményeket. Akkoriban az egész terület lápvidék volt. A vízlecsapolással harci szekerek, szerszámok, ruhadíszek, fegyverek kerültek elő, és az ekék szinték a felszínre hoznak manapság is újabb leleteket, kincseket. Márok és Darázs a lecsapolt csatatérre épült. A dukátfüzér beépült a helyi népviseletbe. Ezért nemcsak Csók István járt a csodájára, hanem számos más neves művész és közéleti személyiség is, akik első útja a parókiára vezetett. A pap-író pedig bármikor rögtönözni tudott akár egy busójárást, akár más helyi vigasságot. Zichy Gyula gróf, a pécsi püspök rossz szemmel nézte a darázsi pap népszerűségét, német és magyar nyelvű publikációit, fejedelmi megjelenését, messze visszhangzó anekdotáit. Fenyegetései azonban nem váltak valóra, mert Ujlakinak a Vatikán körül is akadtak barátai. Életéről csak az első világháborúig találunk visszaemlékezéseket, leveleket. Mintha itt megszakadna a film. Ujlaki már súlyos beteg volt, amikor Aksimović atya meghívására Đakovicára érkezett, éppen hogy megérte a karácsonyt, itt hunyt el 28
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
1924-ben. A đakovicai temetőben nyugszik paptársainak sorában, sírkövére a Desiderie Ujlaki nevet vésték; „haláláról egyedül Mesterházy Ambrus emlékezett meg a Vajdasági Kultúra 1925. májusi számában. Koszorú egy magyar papköltő sírjára című írásában azonban ő is csak a melegszívű, kedves vendéglátótól búcsúzott, a nagy műveltségű egyházi személytől, aki olykor elszomorodott a világi események láttán. Költészetének, írói munkásságának értékelésére ő sem vállalkozott, feltehetően köteteivel maga sem találkozott” – írja Mák Ferenc a Kilátó 2007. október 20–21-ei számában. * Vélhetően szülőfalujában kezdte papírra vetni A Karassó mellől című novelláskötetét, amely Pécsett jelent meg először 1897-ben, majd irodalmi sikerére való tekintettel új, némiképp módosított tartalommal és lényegesen nagyobb példányszámban Budapesten is, 1903 karácsonyára. A kötet az egyetlen írásos forrás, amely a Karasicának magyarabbul hangzó nevet talál, a Karassót. Ki gondolná, hogy a kis patak kötetnyi novellát inspirált, és erejével egybefonta kanyarogva a novellák füzérét, valóban mindegyik a Karassó mentén játszódik, nagyon is hiteles helyszíneken. A történetekbe foglalt többi földrajzi név megfelel a mostani szóhasználatnak. A történések szinte évre, hónapra pontosan beazonosíthatóak, a szereplők nagyrészt létező személyek voltak, akik a saját nevükön szerepelnek, ami hiteles forrásokkal bizonyítható. Az események szinte napra pontos időszerűséggel tudósítanak, írói bátorságra vall, hogy emellett mégis meseszerű, kissé lebegtetett stílusban ír, szövegei nem szociografikusak, nem is dokumentumszerűek, hanem koncentráltan irodalmiak. A párbeszédek ma is nagyon frissek, ne feledjük: Ujlaki egy történelmi színművel kezdte és fejezte be irodalmi pályáját. Tudjuk, hogy személyesen ismerte Tömörkény Istvánt és korának számos más népies íróját, mégsem hasonlít rájuk semmiben. Inkább a 19. század kortárs magyar és német írói hatottak rá, ahol már megjelent a lélektani háttér, ami majd a ködlovagok prózájában bontakozik ki teljes 29
Horvátországi Magyarság
pompájában. Ezen az úton találjuk Ujlaki szövegeit (legemlékezetesebb lélektani novellájában, a Két asszonyban az egyik nő elmezavara akkor fordul tragédiába, amikor megpillantja saját arcát a Karassó vizében), melyeknek retorikájára talán a papi beszéd és alkalmi szónoklat hatott leginkább, amikor egy történetet úgy kellett elmesélni, hogy az írástudatlanok is megértsék. Ettől olyan erőteljes a képi megjelenítő erő. Azért annyira egyszerű a novellák felütése, hogy egy pillanatra se kószáljon el a figyelmünk, minél könnyebben és gyorsabban legyünk otthon abban a térben, ahol a cselekmény játszódik. Közben az írónak a helybeli mesevilágot is az irodalomba emelő gesztusában szürrealisztikus vonásokat fedezhetünk fel. Bármi történjék a szereplőkkel, mi is ott állunk mellettük. Amihez igazi írói tehetség kell: hogy egyszerre követjük kívülről a főhősök útját, ugyanakkor a fejükbe látunk, minden tettüknek megvan a lélektani eredője. Az értékek mellé kell tennünk még valamit: nála színesebben aligha írt bárki is, olyan intenzitásuk van, hogy arra is emlékszünk, megmozgatja érzékszerveinket, anélkül, hogy a színeket folyton a nevükön nevezné. Ujlaki a modern magyar próza egyik előfutára, és ha a feledésből végre az őt megillető helyre kerül, az olvasók szélesebb rétege is felfedezheti páratlan tehetségét. Furcsa, hogy a maga korában, a kiadásokban is kizárólag „elbeszélés” a műfaja a szövegeknek, holott tanítani lehetne ezek alapján a novellát. Ha belekezdünk bármelyik novellájába, már az első mondatban alapvető eligazítást kapunk arról, hogy mikor, hol játszódik a történet vagy kik a szereplői, a felütés egyúttal a kulcsmondat is olyan szempontból, hogy rögtön leszögezi: miért kell feltétlenül elolvasnunk. A Karassó mellől első kiadásában olvashatjuk a Varga Bálint pénze című novellát, az első bekezdését idézem: „Háromkirályok napján tán a kő is megrepedt. Sűrű köd ülte meg a völgyet. A csikorgó hideg a Karassót fenékig megfagyasztotta. A kipusztult szőlőhegyeken egy pillanatra tavaszt sejt a rászedett szem. Az árván álló meggyfák mintha teljes virágjukban pompáznának, olyan tömötten fekszi meg valamennyit a csillogó zúzmara. Fölkerekedik a metsző téli szél, megbontja a háztetők újfonású szalmafe30
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
delét, talpra állítja a kicsépelt kalászt a gerincen és himbálja, mintha csak Péter-Pálkor alkonyi szellő hullámzanék köztük. Varga József házikójába bedúdol, föltépi a konyhaajtót, végigzúg a fűtetlen szobán. kiemeli a rozzant ablaktáblát és hahotázva az utcára dobja. Még csak ez hiányzott, hogy a nyomorúság teljes legyen.” A kötet második kiadásának idézhetnénk valamennyi „első mondatát”: „Stokuća granicsár őrnagy néhány száz serezsánnal Bezdánnál átkelt a Dunán s kikötött a baranyai parton.” „A vasas németek rettenetes pusztítást vittek véghez hat óra alatt.” „A bellyei uradalom rengetegjeiben erős csendőrjáratok cirkáltak.” És sorolhatnánk tovább, kik a cselekmény hordozói: a vadrác kovács, az őszszakállú zsidó boltos, Rózsa Sándor karikásai, a sokác menyasszony, az olasz vándorlegény. Ujlaki nem beszél sem nyelvi tarkaságról, sem multikulturalizmusról, sem népek kohójáról, ilyesmiket csak utólag magyarázhatnánk bele abba, milyen természetes volt akkor, hogy Baranyában kik éltek együtt. Olyan konzisztensen szerepelnek a novellákban, mintha nagyon régtől fogva közös erővel kellett volna megküzdeniük az elemekkel, a betegségekkel. De ünnepeiket is egymás mellett töltötték. Nem a jók és a rosszak oszlanak két táborra, hanem a szereplőknek saját, többrétegű, személyes története az, amit fordulatos, olvasmányos novellákon keresztül ismerünk meg. Egyetlen történet sem szól nemzeti türelmetlenségről, gyűlöletszításról, megkülönböztetésről. Csakis utólag lehet összehasonlításokat tenni, és el lehet töprengeni azon, mi minden veszett el azóta. A novellákban megörökített hat magyar faluból három eltűnt a Karassó mellől. A társadalom természetes vérkeringése összekötötte azokat a területeket, melyek egy határ elvágott. A novellák még egy élhető világot örökítenek meg, amikor öt vízimalom sorakozik a parton, a hegy vincellér családjai a borukat a Dunán és a vasúton Bécsbe szállítják, a császár a tökösi erdőbe jár vadászni, Mohács a közigazgatási központ, nemcsak a magyarságot, hanem a sokácságot is kettészelte a határ. Csupán az Okos ember című novellában találkozunk olyan motivikus elemekkel, melyek egy egész erkölcsi világrend változását jósolják meg: ,,Nincs többé engedelmesség. Ha egyikmásik megorrol valamit, kész a csetepaté. A ház feje hiába csitítja megva31
Horvátországi Magyarság
dult rokonságát, senki sem hajt a szavára. Megtörténik az osztozkodás, földarabolják a birtokot. S kik együttesen jómódban gazdagon éltek, csakhamar megismerkednek az ínséggel és nyomorúsággal. Még nem is olyan régen, hej de más nap ragyogott az égen. Minden háznak megvolt a maga gulyája, ménesen, nyája, csordája. A ládafiában lázsiások penészedtek, a pincében ó-borok csillogtak. A ház véne intézkedett, szavát szentül fogadták. Azt sem tudták, honnan jön az áldás, úgy velük volt az Isten kegyelme. Stepánovicséknak is kijutott bőven a föld zsírjából, az ég harmatából.” Végső soron az irodalom nyelvén rögzített dokumentuma annak, milyen volt a Drávaszög, mielőtt levált Baranya megye testéről. És ha már idáig jutottunk, akkor ugyanezt mondhatjuk el Ujlakiról is. Az első világháború kitörésétől kezdve nem publikált semmit. Még tíz évig élt. Mivel nem írta le, nem is tudhatjuk, mi nem tetszett neki. Neumayer K. Dezső életművének legegységesebb kötete Budapesten jelent meg A Karassó mellől címmel. Az előző kötet Pécsett adták ki, azonos címmel, de csak részben azonos tartalommal. Viszont ebben található a szerző életművének egyedülálló alkotása, a Pattantyúsék malma. Azt is mondhatnánk, hogy valahol a reneszánsz és a szecesszió között helyezhető el, olyan, mint egy pazar festmény. A szerző ebben egy darázsi legendát dolgoz fel, amely a Holt Dunához kapcsolódik. A legapróbb részletei is erről árulkodnak: az óarany, a bíbor bársony, a mélykék alapon vörös rózsák kifejezetten metafizikus jelképiségre utalnak. Sokat gondolkodtam azon, hogy egyik legjobb novelláját, a Pattantyúsék malmát miért nem vette fel a budapesti, második kiadásba, és egyébként is: miért kellett ennyit módosítania a kötet tartalmán? Elhagyni további, egészen kitűnő szövegeket és hozzátenni olyasmit, ami nem erősíti a könyvet. Elhagyni az ajánlást, ami így szólt: „Édesapámnak, tekintetes Neumayer Miklós úrnak ajánlom azon édes hitben, hogy gyötrelmes kínjai közt némi lelki örömre deríti majd engedelmes fiának e szerény gyermeke.” Elhagyni a humort és iróniát, helyébe a szakmai fegyelmet állítani. Az egybecsiszoltság kétségtelenül irodalmi ambíciókra vall. Nem véletlen, hogy a kiadó, a budapesti Szent István Társulat „családi regénytár cím alatt egyedülálló vállalkozást indított, mely a maga nemében egyedülálló a hazai irodalomban” – ez a sorozat fülszövegében olvasható. 32
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
A változtatások lehetséges megfejtésre csak a két kötet párhuzamos egybeolvasása révén lehet rájönni: az új és egyben utolsó változat szorosabban kötődik a Karasicához, úgy kanyarog végig a cselekmény a falvakon a folyócska és a történelmi események mentén, mintha a térképen követnénk végig, egészen addig, amíg a Dunába nem torkollik, itt olvashatjuk a finálét Ne vígy a kísértetbe! címmel, ahol már maga a történet is belevész a vásári sokadalomba, egy nagyobb egészbe, itt már elmosódik a korábbi példabeszéd-jelleg, már nem is hősöket alkot, hanem inkább szintézist teremt, először általánosít, majd összegzi egyetlen szövegfolyamban mindazt, ami erre a vidékre leginkább jellemző. A kötet szerkesztettsége tehát bravúros, a szerkezete a regényekére emlékeztet: fokozatossága (Vasszeg és fakard), íve (Testvériesen), bonyodalma (Az erdő bölcse) és gyorsuló folyása (A vadorzó) van. A legnagyobb írói teljesítmény természetesen az, hogy minden novellának köze van a Karassóhoz, és ez a jelentéktelen folyócska nem csak alibiként szolgál, hanem minden történetben váratlan, sorsfordító, mágikus szerepet kap. A Karassó mellől első változata a térséget tágabban értelmezte, és a térkép szigorúságától is eltekintett. Kötetnek egyébként semmivel sem rosszabb emiatt, hiszen aki nem járt még a Karasicánál, annak kevésbé fontos, hogy a Pattantyúsék malma című novella térben öt kilométernyire eltávolodik a Karasicától. A malom ugyanis a Duna partján állt. Végül arról is beszámolok, miért vált személyes előképpé Ujlaki, akinek viszonylag későn, három prózakötetem után szegődtem a nyomába. Darázson születtem, ahol még éltek a bohém papról szóló anekdoták és még megvoltak azok a történetek is, melyeket először ő írt bele az irodalomba. A szintén darázsi születésű Baranyai-Bosnyák István (aki az Új Symposion első főszerkesztője volt) említi, hogy első könyve, amit az édesapja a kezébe adott, egy piros fedelű Petőfi-kötet volt, amely „a bohém Újlaki Kornél Dezső papköltő és novellista félkegyelmű házvezetőnője által potom áron elkótyavetyélt könyvtárából”. (In: Egy kisebbségi kismagyar kiséletmű kritikában és bibliográfiában elbeszélve. Dotnet Kft., Budapest, 2006., 403. old.)
33
Horvátországi Magyarság
Ettől kezdve töprengtem el a saját történeteimen, melyek bekerültek a Drávaszögi keresztekbe. A felismerés katartikus volt: korábban sosem jöttem volta rá, végtelenül tudománytalannak tartottam volna, hogy a mondatfűzésnek lehet genetikai háttere, tükröződhet a tudattalanban, miként darázsi nagyapám mondta: örökölni fogod a mi félelmeinket is, ahogyan a szemed színét. Még alkalmam volt hallani azokat az embereket, akik a plébánost személyesen ismerték. Elsősorban azért nem felejtették el őt a helybeliek, mert Ujlaki életműve összefonódott azzal az aranykorral, amelyet a frencjóskás tányérok, a romos családi házak és elhagyott pincék még felidéznek, és őrzik azoknak az éveknek az emlékét, amikor a Karassó mentén még voltak ünnepek. * Írásait a Magyar Szemle (1896), a Képes Családi Lapok (1903), a Tiszántúl (1904) és a Zászlónk (1907–1908) közölte. Összeállítottam Neumayer (Ujlaki) Kornél Dezső életében kötetben megjelent munkáinak eddig ismert legteljesebb jegyzékét, amiből az is kiderül, hogy mit milyen néven publikált: Neumayer Kornél: Pontius Pilátus (színmű három jelenetben). Pécsett – Taizs József könyvsajtója, 1892. Neumayer K. Dezső: Pécs városának a török járom alól az 1686. okt. 14. történt megszabadulása kétszázados évfordulója; Pécs, 1896. Neumayer Kornél: A káromkodó nyelv. Népiratkák 96., Budapest, 1896. Neumayer K. Dezső: A Karassó mellől (elbeszélések). Pécs – Lyceumi ny., 1897. Neumayer K. Dezső: A Karassó mellől (elbeszélések). Családi regtár 30., Budapest – Szent-István-Társulat, [1903]. (Ez a kötet teljes terjedelmében bekerült az általam készített Horvátország magyar irodalma című kötet szöveggyűjteményébe, Eszéken a HunCro gondozásában jelent meg 2011-ben.) Ujlaki Kornél Dezső: Déli Harangszó (versek), benne: Magyar hűség (történelmi színmű). Pécs – Taizs József könyvnyomdája, Pécs, 1905. 34
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
Kontra Ferenc felvételei
A Jézus Szíve-templom felújítás előtt, amely még homlokzatán őrizte azokat a jellegzetességeket, melyek még Ujlaki idejében is megvoltak… 35
Horvátországi Magyarság
…most pedig így néz ki, közvetlenül az újrafestés után örökítettem meg a darázsi templomot. Elrettentő példája annak, hogyan lehet egy műemléket kívül-belül megmásítva tönkretenni 36
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
Csók István Rózsaszín malom (1909) című képe egy olyan malmot örökített meg, melyről Ujlaki a legismertebb novelláját írta
37
Horvátországi Magyarság
A darázsi foknál festette Csók István a Sokác lány a Dunánál című képet
38
Kontra Ferenc: Egy rejtélyes író, akit elfelejtettek
Csók István 1920 körül festett, Varró sokác lány című festménye eredeti állványon
39
Horvátországi Magyarság
Louis-Ferdinand Céline
London Bridge Annyira nyugtalan voltam, hogy majdnem tanácsot kértem Sosthène-től. Az élet nehézségeit emlegettem… hogy minden bolondságért előbb-utóbb meg kell fizetni… hogy a bácsi fáradtnak látszik… hogy biztosan túlhajtja magát… hogy a kishúga sincs jó színben… De választ egyikre sem kaptam. Sosthène kizárólag önmagára gondolt, a saját problémáira. Közben pedig halálra zabálta magát, de mégsem hízott. Olyan volt a Sosthène, mint én, imádta a lekvárt… falánknak is mondhatnám, a narancs dzsemre hajtott rá leginkább, annyit falt belőle, hogy az rettenetes. A szobába hozták nekünk reggelenként a teljes breakfastet. Úri életmód! Vajas pirítós, csokoládé, amit csak akartunk… meg haddock és szardínia és gyümölcsök. Szörnyű lett volna, ha félbeszakad, de örökké persze mégse tarthatott, ami azért szomorú … Sosthène állapota romlott, hiába evett sokat, sőt egyre többet. Az elején még hízott, de mostanra már csak fogyott. Nyolcszor-tízszer egymás után tépett ki a klotyóra. Nem bírta abbahagyni… egész nap, de éjjel is… folyton fölébredtem… arra, hogy rohan a budira, az ajtót meg nyitva hagyja… A végén aztán jól letoltam. – Feldobjuk mindjárt a talpunk, barom, és te le se szarod! – Inkább te vagy, aki le se szarja, faszfej! Rettentő dühösen felel… – Le se szarod, amit csinálok! Fosok! Igen, fosok! Mert muszáj! Gondjaim vannak, bizony, uram! Mert hol is fogok élvezkedni egy hét múlva? Hol is? te fasz! Uraságodnak semmi gondja! Uraságod kizáró40
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
lag a családjával törődik! Uraságodnak kizárólag azon jár az esze, hogy hol vesz házat magának!… – A kísérletektől van a kólikád? Föltettem végre a kérdést. Nem felel! Rohan ki a mosdóba, jön vissza, leül, beszélgetünk. – Holnap! – böki ki. – Holnap megyünk! Nagyon határozott. – Ki hova? – Kipróbáljuk az erőt! – Akkor tényleg beteg vagy? – Ne! Könyörgök, te kis gyilkos! Legyél velem rendes, ha csak egyetlen egyszer is… Ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül! Hogy én találtam ki az ezredest! Az egész bulit! Most meg jelenetezik… – Nekem köszönheted, hogy zabálhatsz! Hogy ennyire boldog vagy, gondold meg, nekem köszönheted, úgy hogy most egy pillanatra erőltesd meg magad! – Mit akarsz? – Tudni szeretném, hogy mire megyünk vele… megvan az egész, érzem tökéletesen… – Biztosan? – Biztosan. – De félsz azért? – Inkább lámpaláz… nem mondhatnám, hogy félek… de támadt egy ötletem… pazar!… nem mondom meg előre… majd meglátod!… túl sokat fecsegsz… még elmondanád a cicádnak!… Na jó, akkor indulhatunk is… Hűha! Most jól elkapott… De szórakoztató is volt ugyanakkor… Csavargással csábított… Tudta, hogy az a gyengém… De Virginie is az eszembe jutott… Nem érdekes… Egy óra múlva már itthon is vagyunk, megyünk és jövünk… letudjuk a kísérletet… próbát teszünk, mennyi benne az erő… 41
Horvátországi Magyarság
Megállapodtunk. – Akkor viszont tudni fogsz mindent! Szétcsapunk minden akadályt! Már a gondolattól is fickándozott örömében a Sosthène. – Ohó! Tátva marad a szád, attól, amit látni fogsz, kölyök! Most figyelmeztetlek!… Nem kell hozzá más, csak egy kanál meg egy szalvéta-gyűrű… ezzel, de így tartsd… tak! tak! tak! és máris mehet! Ütöd a taktust… én meg bele a tömegbe… de egészen közel maradj, hogy halljam!… – Indíts! Gyerünk! Hopp! röpülünk!… Gyorsan felöltözünk, összegöngyöli a kínai ruhát, apró csomag a hóna alatt, és indulás. Még majdnem teljesen sötét volt. Lábujjhegyen megyünk lefelé, az utcán aztán gyorsítunk… fölugrunk az első villamosra… hajnalodik… ködös hideg… októberben jártunk… dideregtünk… – Hová mész? – kérdezem megint… – Azt nem mondhatom meg!… Minden a meglepetésen múlik… A tiéd a szertartás!… De át kell élned! Ha nincs meglepetés, akkor nincsen hatás! Nincsen fluidum!… akkor nem jönnek a szellemek! – Ja úgy? Szeretek kételkedni… – A gáz miatt is csináljuk!… Érted? a ritmus! Befogjuk a hullámokat… abban van a lényeg! – A Goád megvan még? Csak tájékozódom. – Hogy megvan-e? Haha! gyermek! Majd meglátod! Megérted! Hamarosan! A kozmikus sugárzást! Hóó! Hóóó! Hóóó! Micsoda önbizalom! A villamos zsúfolásig tele! Törzsutasok, bérletesek, útban Ludgate-be, alkalmazottak, áruházi eladók, sápadt, sovány, nyomorúságos alakok, egy egész kocsira való balek… a férfiak dohányoznak, ködöt is szívnak, és az újságjukba sercintik a turhát. Nem valami paradicsomi állapot ez a kora reggel!… A londoni vil42
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
lamosban olyan szagok terjengenek, mint a tengerjáró rakterében… itt messze járunk! Távol-Keleten, maláj kuplerájban, a mézes pipadohány… talán a szantál szagától. Talán a villamos utasainak is ez jár a fejében, miközben összezsúfolódva, csizmásan, ide-oda dőlve, egymásba kapaszkodva, a váltóknál egymásra zuhanva, az utcasarkokon meg-megzökkenve utaznak a High Point-tól Shepperdig, keresztül a dombos elővároson, az ezernyi kis ház, apró kert, muskátli ágyás, rendezett virágoskert mentén,olyan vidám mint ezer és ezer sír a halottak napján. Az ég az oka, amelyik pirkadattól délig mindig egyformán ronda. Minden megállónál újabb lökdösődő felszállók, holtfáradtan a munkától, pedig még el se kezdték, hölgyeim, uraim, aggódnak, nehogy elkéssenek, botladozó, folyton bocsánatkérő kísértetek… – Beg your pardon! Pépé jutott eszemben a villamosban. – Nem nézzük meg? – kérdem tőle. Már egy hete nem látta… Aggódik biztos az asszony… – Mindenki aggódik, fiatalember! Mindenki! Ilyen az élet! Aggódnak!… Én is aggódom… Nem erőltetem a témát. Szívtelen egy pasas. De ezt tudtam róla… Mire Shepperd Bushba értünk, laposra passzíroztak minden utast! Végállomás! Rohan a tömeg a metró felé! Le a mélybe! Már el is tűntek! Dübörög mindenki lefelé! Hóha! Elegem van a sötétből! Okkal méghozzá! Mondom, hogy menjünk inkább busszal. – Hová megyünk? Nem is felel. A megtestesült titok. Játszom a sértettet. Megmakacsolom magam. – Csináld csak, ahogy akarod, én nem megyek tovább! Metróval nem megyek! 43
Horvátországi Magyarság
Végül enged, fölszállunk egy buszra, a 61-esre, irány a centrum. Katonával tömött az autóbusz. A Charing Cross, minden rosszaság támaszpontja felé gurul nagy nehézkesen. Közben megvirradt. Az úttest, az egész Strand zsúfolva csíkos kekiruhás bakával, utánpótlás a harctérre, Flandriába, a csatamezőre, de kinn voltak már a kurvák is, a Bridge-től kezdve minden sarkon, föntről, az emeletes buszból néztem, ráismertem mindre, a Cascade bigéi, a Gencive bigéi, a Jérôme bigéi, aztán a Ginette, meg a Bigoudi, a Winham Road sarkán a nagy pub, az Étincelle előtt. Megbök, figyelmeztet, leszállunk, Villiers Street! – Megmagyarázok majd mindent! Futás! Na, ezt nem bánom. A kínai kocsmába tartunk, ahol először találkoztunk, az emelkedő közepén áll, és az alagútra néz. Az óriási gépzongora szól, ugyanúgy, mint a múltkor, trombitál, dobol, a fényfüzérek pedig kigyulladnak, ahányszor a cintányér megszólal. Mint a mennydörgés, olyan a ricsaj a kocsmán belül… Sosthène ordítva mondja: – Fölveszem a ruhámat… Rohan a klotyóba. Nem marad sokáig, amikor visszajön, teljesen kínai, kifestve, copfosan, lábszárvédősen, citromsárga kalapban… Mondom is: – Kiöltöztél! Bravó! Mutasd a sárkányodat! Megfordul, mutatja, vörös és zöld és tüzet okádik, ragyogó hímzés. A pincérlányok odajönnek csodálni, valódi selyem, azt tapogatják. – Meg vagy elégedve? Szenzációt keltett, a pulttól odasereglett hozzánk az összes piás, bámulták a hátát, fogdosták a sárkányt. Röpködtek a viccek… A tea meg a sütemény után bedobtunk még a csajokkal együtt három konyakot is. – Honnét van a suskád? 44
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
Erre csak annyit mond, hogy „Humm!” Mikor indultunk, egy büdös fillér nem volt nálunk… Csoda volt már az is. – A többit majd hogy csinálod? Nincs már sok időd. Talán egy órád? Hogyan csinálod? – Tudod, mi az a bátorság? – ezzel felel. – Dugig vagyok vele! Tetőtől talpig! – Akkor majd látsz valamit. – Régóta ígéred, ideje volna, hogy meg is kapjam! Hogy én is lássak valamit belőle! És hol akarsz elkápráztatni? Sejtettem, hogy kinn fogunk marháskodni, provokáljuk a tömeget, akadályozzuk a forgalmat, így szokta idomítani, magához édesgetni a szellemeket és a Goát, a maga szolgálatába kényszeríteni a hullámaikat… Komoly munka. Láttam, hogy egyre izgatottabb, a harmadik konyak után már keresztbe állt a szeme, nem tudott megmaradni a fenekén. Mozgott a válla, vibrált az egész teste. Kicsi hozzá ez a kocsma. A vendégek röhögtek rajta. Hülyének tartottak bennünket… engem zavart. Megkérdezem: – Erősnek érzed magad? – Kezdd a villával! Kezdem is rögtön, tak, tak, tak… a kíséretet, amit kért… csak rögtönzök… – Nem hoztad el a fémtálat? Nem tud meglenni szemrehányás nélkül. A fán nem igazán szólt, de azért kasztanyettára emlékeztetett… – Tudni fogod? – Naná!… Sejtettem azért, nem szoktam tévedni, hogy le fognak bennünket kapcsolni. De azért eljöttem vele, hagytam, hogy átöltözzön, hozza a szalvétagyűrűt, mutogassa magát, játssza a fakírt, mert különben soha 45
Horvátországi Magyarság
nem megy haza, soha nem tér vissza Willesdenbe, ott hagy csapot papot, szegény Virginie magára marad a bácsival és a képzelgéseivel… hogy abból meg mi lesz? kék-zöld, egy kis családi korbácsolás. Nem ússza meg. Vagyis lehetetlen. A basszusát! Végigcsinálom! Ha meg lekapcsolnak, annyi baj legyen! – Akkor gyerünk, öreg – mondom –, próbáljuk meg! de siess! Egy óránk van rá, nem több! Mi a fenére készülsz? Nem volna jobb hazamenni? Gondoltál rá, hogy mindent szanaszét hagytunk? Hogy nem raktunk rendet a műhelyben? Kinn hagytuk a szerszámokat! A rohadt életbe! Biztos dühöng már az ezredes! Idáig hallom! A csaj meg kap a seggére!… – Menj csak! baszd meg, te barom! tűnés… ha már segíteni nem akarsz! – Dehogynem akarok, inkább siess! Mit tökölsz annyit! Kimegyünk? Vagy maradsz?… Nézte a vendégeket, aztán a kinti forgalmat, a járókelőket a Villiers Street-en. – Tíz percre van még szükségem! – jelenti ki végül határozottan. – Fogd a pofád, és csináld, amit mondok. – Jó! Rendben, csinálom, de ne felejtsd el, hogy tizenegyre otthon kell lennünk! – Valami baj van a felvégen? – De van ám! Még mindig nem tudtam, hogy mi a fenét tervez… Táncolni akar az utcán? Kéregetni?… Rákérdezek nyíltan. Szembenéz, rázza a fejét… – Hűha! – szólal meg aztán. – Kicsi vagy te hozzá, nem érted, mire való a próbatétel… 46
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
Fizet… megy kifelé… én meg a nyomában… megtapsolnak, ahogy kivonulunk… Fél tizenegy lehetett… Fönn a Stranden nyüzsögnek a zsaruk… Ezt rögtön kiszúrtam, ez az idejük, ilyenkor van őrségváltás a Whitehallnál. Megismétlem: – Siess azért, nem tudom, mit akarsz csinálni, de nem örülnék, ha felismernének a csajok a Square-en, a Cascade kurvái, jobb volna, ha nem. Pontosan arra tart, átvágunk a Trafalgar téren, Nelsontól alig három méterre vonulunk el, szerencsére föl se néz, bele van merülve a rajzaiba. Pedig Sosthène feltűnést kelt, járókelők, bakák veszik körül, azt hiszik, hogy toborzó, hogy beöltöztették a toborzáshoz, hogy mindjárt beszélni fog, hogy föláll egy szappanos ládára a Gallery mögött, ezen a helyen lehetett abban az időben, ugyanúgy, mint a Hyde Parkban, nyilvános szónoklatokat tartani. Megy tovább, nem áll meg. Az Empire előtt megyünk el, jön a kereszteződés. Húha! megáll a szívverésem, a Leicester Street… Őrült talán, jut az eszembe, be akar nézni Cascade-hoz, eldicsekedni a szép ruhájával. De nem, megy tovább, már a Circusnál járunk, a színház előtti járdán, ahol a kocsik csak nehezen tudnak megfordulni, mert mindig iszonyatos a forgalom, mind lépésben haladnak! Jönnek mindenfelől, leginkább a Regentről meg Tottenhamból. A rendőri bódé pont a Cupidótól jobbra áll. A Birodalom szíve, ahogy mondják… Látom, hogy Sosthène hirtelen megtorpan… négy-öt méterrel lemaradva követtem, hogy ne lássanak azért együtt. Hátraszól: „Ott van!” Megáll, habozik, ingadozik, egyelőre az autófolyam mentén egyensúlyoz… Az jut eszembe, hogy ennek elege van, mindjárt a busz alá veti magát! Ebben az öltözékben! Na, ezt megkaptam! Öngyilkos akar lenni!… és képes volt ezért idecsődíteni!… Kétségbeesésében és félelmében! Tanúra van hozzá szüksége! 47
Horvátországi Magyarság
Hátrább vonulok a járdáról. Beállok a színház paravánja alá, az újságárusok közé. Sosthène integet, menjek már… Jól van haver! Kiabál: – Gyere már! nem harapok!… Közelebb lépek. – Most pedig, Ferdinand bátorság! Következik a nagy kihívás! Indíts a zenével! Kapd el a ritmust, közel maradok, hallanom kell… Előbb a fával, aztán gyöngyözteted… esőcseppek… tü… tü… tü… Közben engem figyelsz… Le nem veszed rólam a szemed! Én pedig kimutatom a Goa erejét! Visszafordítom a kocsisort! Megsemmisítem a rendőrséget! Most beszélj! Szarakodok? Ez durva volt. – Nem! Nem szarakodsz! Kihívás, tisztán és egyszerűen. Indulás a járdáról, lelép, vonul az úttesten. A útkereszteződésben álló zsernyák látja, hogy közeleg, sípol neki, integet, hogy forduljon vissza. A sípszóra minden megáll, a buszok, a teherautók, a targoncák. Sosthène emeli az egyik lábát, aztán a másikat, tánclépés, lép még hármat vagy négyet, fölhajtja a ruháját, és megáll a kocsisor előtt, amivel megállít mindenkit. Keresztbe fonja a két karját. Iszonyú a ricsaj, elhallatszik egészen Oxfordig. Autódudák és vezetők őrjöngnek. Sikerült leállítania az egész Circust, minden sávot, ameddig ellátok, mindenütt recsegnek a kürtök. Ő pedig áll egyhelyben, hősiesen. Aztán nekiáll szidni őket. „Bifsztek! – így beszél – Csönd legyen! Chut up Angliának! A Goa erősebb nálatok! Forduljatok vissza!” Azt szeretné, ha megfordulnának. – Gyere ide hozzám! – ezt már nekem üvölti. – Gyere ide! Ujjong, hergeli magát, harsog lelkesedésében, ledobja az ujjasát, megmutatja nekik, milyen az igazi tánc… – A kilencvenkettest játszd nekem!…
48
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
Nem emlékeztem a kilencvenkettesre… Emlékeztet. – TAK! tak! tak! TAK!… Visszalépek a járdára. Nem fogok neki játszani se kilencvenkettest, se mást! Botrányból ennyi már éppen elég! Gesztikulál, hajladozik… ez a kilencvenkettes figura… ráismerek… kaszál a karjával… tekergeti magát… grimaszol… hajladozik, mintha nem volna csontja… nehéz… kecsesnek nem mondható… erőlködik… kevés a helye… az autóktól egy karnyújtásra… zúg harsog rettenetesen… úgy bömböl a csorda végig a Regent Streeten, hogy csak elmosódottan látom a házakat, szédülök a járdáktól, mert annyira remeg a dühtől a mindenség, füttyög az összes zsaru a Marble Archtól egészen idáig, viharzik a sok sípszó, egyre élesebben visszhangzik, elnyom minden hangot, a motorzúgást, a látásomat, a nézésemet, a fejemet, mindent. A zsaru ott fönn a kis dobogón hiába üvöltöz, céklavörös, sípol és tombol, szétveti a düh. Hiába ordítja Sosthène-nek, hogy Go way!… Go way!… Fool! Scrum! Sosthène nem is hallja… Ujjong, integet nekem, földöntúlian boldoggá teszi a sikere. Mutatja a teherautókat, a buszokat, ahogy mind ott reszketnek a lába előtt, hörög, dörög, fújtat a sok motor, mert nem kapcsolható sebességbe, csikorog, durrog, recseg, puffog itt minden. Az egész föltartóztatott csorda, a füstölgő, dühöngő, rotyogó, aszfalton megfékezett szörnyetegek. Húúú! Iszonyatos… az Empire-től a Royalig tart az undorító dugó, egy törpeharcsa nem férne a kocsik közé, a bolha hiába keresné a kicsinyeit. A közlekedési rendőr nem bírja tovább, hiába ugrál a dobogóján, hiába próbálta elkergetni Sosthène-t, föladja, a helyét, a kis zászlóját, a fülkéjét, mindent, leereszkedik az úttestre… Teljesen kimerült a dühöngéstől… Vurstliba illő óriás, magas, széles vállú, nagytenyerű… A két fehér kesztyű már ott táncol Sosthène feje fölött, mindjárt megoldja a helyzetet, agyonvágja… Sosthène még mindig táncol, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát… önkívületben rázza a fejét… – Will you stop! – üvölt rá a rendőr… – Will you stop rascal? 49
Horvátországi Magyarság
Annyira hangosan bömböl, hogy hallom mit mond… túlordítja a motorok viharát, a dudákat, a szirénákat, a járdán összezsúfolódott tömeg moraját. Sosthène fut a zsaru elől, tánclépésben a kamionok között, bakugrás, szökellés, siklólépés, forgás! Földet ér… kukucs! Mindezt a buszok közt! Háromezer busz dübörög… pokoli a torlódás, a ricsaj, ötezer trombita, dudák, sípok, kipufogók, féktelen ellenállás a Charing Crosstól Tottenhamig, az Utolsó Ítélet harsonái. Hajsza! Sosthène után. Ő meg tovább táncol, olyan varázslatosan, mintha nem tudná, kicsoda, fölröpül ruhástól, lebeg, pörög, kecsesen, csodásan, huncutul, szárnyas tündérként a buszok között, eltűnik, aztán előtűnik megint, bújócskázik, a Véda kilencvenhat képének a figurái ezek; a zsaru meg magán kívül, pokolian őrjöngve, a seggét emelgetve üget a nyomában. Csak bámultam, többet nem tehettem, csak nem kezdek bele most a villázásba! Nem is hallaná. Engem viszont széttépnének. Az óriás zsaru bele-beleütközik a buszokba, horpadnak a karos�szériák… Sosthène folyton kicsúszott a kezéből… Mintha nem volna súlya… csak leheletnyi!… A tömeg iszonyúan élvezte! Örömünnep! Tombolnak! Jobb ha nem keveredem bele, elég ha együtt ordítok a többiekkel. Biztatom Sosthène-t, ahogy megvívja harcát a fakabáttal, ahogy megfuttatja a krapekot a dübörgő káoszban, a recsegő szörnyetegek sűrűjében. Most aztán megkapják a sportjukat, vele az izgalmakat… – Go on! Men!… Cut him short fellow!… és puak! puak! Vúúúú!… Mintha trombitálnék! Bedobom magam! Maradjon csak a zsebemben a fémtál meg a villa… meg a kanalam… Jobb, ha nem figyelnek föl rám… Jól szórakoznak a bakák is. A buszok teli voltak egyenruhásokkal… Leszálltak, hogy jobban lássák, hogyan folyik a vadászat… Gesztikulálnak, utánozzák Sosthène-t… körtáncba kezdenek… ellepik az úttestet… körbeugrálják a civileket… egymás kezét fogva… elkapta őket is a láz… a körön belüli bakkhanáliában néhány részeg, gyufaárusok, egy virágárus kocsi, meg két sirály és egy veréb, ott köröznek 50
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
Sosthène feje fölött. Jól láttam az egészet. A tömeg lezúdult a járdáról, elárasztotta, teljesen ellenállhatatlanul a Circust, az egész Piccadillyt, a kereszteződéseket, elsodorta a rendőröket, a kocsisorokat, megállított és összezavart mindent, hátrább tolta az autóbuszokat, és közben félelmetesen zúgott… BRRUMM!… BRRUMMM!… BRÚÚÚ!… Sosthène irányította az őrületet, el is hasadt tőle a ruhája, beleadott apait-anyait! A szeme engem keresett! Inkább összehúztam magam… Az óriás zsaru hiába küszködött, bekerítette a körtánc. Nem tudta, merre forduljon… Felkapta, sodorta, pörgette, magába rántotta a farandole… körbe a házak, körbe az autók körül… Álomként csúszott be a dörgő autóbuszok, a dühödten egymásba gabalyodott szörnyetegek közé… Ünnepelt London szíve, és mindez Sosthène hibájából! Húha! ezért még megfizetünk, biztos vagyok benne… Jön majd a visszahatás, megkapjuk még érte a magunkét!… Próbáltam suttyomban felszívódni, Tottenham felé tartottam volna. De a tömeg olyan sűrű volt, hogy egy tapodtat se tudtam mozdulni, se előre, se hátra… fogva vagyok. A zsernyák fújta a sípját!… sípolt!… segítség! nem bírja tovább! Autóbuszok alatt kúszott, a tetejükre mászott fel, de Sosthène-t nem lehetett elkapni, táncolt, ugrált az egyik buszról a másikra, tíz-tizenkét méter magasságban, mint egy gida, egy zerge, egy tündér. A zsaru őrjöngött, hol a vállát, hol a fejét ütötte be, amikor egy kerék alá került, bőgött, akár az oroszlán! Nagyot ugrott, beverte a pofáját, mire letépte a nadrágját, a zubbonyát, az övét, úgy ügetett most pucéron, négykézláb Sostène nyomában… – Szomjas – mondta egy csaj –, ugat, úgy látszik, veszett! Ezt már nem akartam látni. Ebben a pillanatban hangzott fel a tűzoltók csengője, közeledik, de még messze lehetnek… Fire! Fire!… Ez a tömegből hangzik, egyre többen ordítják… – Dong! Dong! Dong! Sosthène fönn a magasban táncol… most egyik lábról a másikra… ide-oda… vele a többiek… vidáman és bolondosan… kéz a kézben… ez a sarabande… 51
Horvátországi Magyarság
– Dong! Dong! Dong! Villámsebesen forognak, a sor vége belecsapódik a falba, visszapattan, fájdalmas visítások… A tűzoltók távolodnak… a csengőhang elhal… Ebben a pillanatban jelenik meg egy nagy csapat rendőr, látom innét, a tér, a Haymarket túlsó végén, legalább százan lehetnek, kék egyenruhás copperek… Nem ijedek meg, erre számítottam… Kegyetlenek, mondom! Mint a lavina! Száguldanak, megvadult marhacsoda! Nem hiába sípolt annyit az a zsernyák! Nekirohannak a körtáncolóknak, szétszakítják, elsodorják, ököllel verik, lökdösik, rugdossák, rájuk lépnek, tapossák őket. Alul visító, ös�szevert, rángó testek, koppannak, döngenek, hasadnak a fejek, ömlik a vér… Újabb csapat rendőr rohan meg bennünket. Egy hajszálon múlt, hogy sikerül kisiklanom előlük! Nem tudnak elkapni! Futok! Helyén volt az eszem! Ezek a köpenyes bölények mindent letarolnak! Hirtelen eszembe jut Sosthène, nem akarom, hogy így végezze! A basszusát! Már csak ez kellett!… Hogy én sóhajtozzak utána! Hogyan magyarázom majd meg? Keresem!… szólítom… Rohangászok az autóbuszok között… A földön fekszik, a járdán, két hústorony kezeli, mindjárt vége, az egyik a botjával püföli, a másik csizmásan rugdossa… – There! There! – ordítom… és az utca túloldalát mutatom… mintha valami rendkívüli történne… Fire! Fire! Riasztom őket!… Sikerült elvonni a két bölény figyelmét… Morogva és ólomköpenyestől elvonulnak! – Jajj! Mester! – mondom Sosthène-nek. – A feje! Belehal… vérzik mindenütt! Csuklik, fekszik a csatornában… A fejéből csurog a vér. Tépdesem a ruháját… Jobb ha nem ismerik föl… mindenütt verekednek, az izgalom nem csillapodik, a zsaruk a Lyon’s előtt gumibotoznak. El kell tűnnünk. Próbálom fölemelni Sosthène-t, össze kell szednie magát. Alaposan megverték, a szeme bedagadva, az orra meg annyira megduzzadt, hogy három vagy négy orrlyuka lett egyszerre. Vérzik szinte mindenütt. 52
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
Jól ellátták a baját. – Hát ezt megkapta, jó mesterem! Az Erő nem igazán működött! Újabb pánik, visszanyomnak a járdára, aztán sodor magával minket is a tömeg, visz magával a sokaság. Ami bizonyos tekintetben még szerencsésnek is mondható. Sosthène nem tudna talpon maradni egyedül. A szája is csupa mocsadék, vér, haj, nyál meg a fogai… Szép lassan kiköpdöste azokra, akik mellette nyomulnak. Senki észre se veszi. Beszélni akar, helyette okádik. Rám ereszti az okádékát. Aztán elszakítanak tőle… De végül sikerül utolérnem. A zűrzavarban azért még kinyögi: – Akkor nem sikerült? Úgy látom, csodálkozik rajta. – Még megfázik – mondom neki. Visz magával a tömeg. Shaftesbury felé hömpölygünk… Hol fulladozva, hol végre levegőt kapva, ez a ritmus, így megyünk… Csontvázakat présel össze az áradat. Csontok böködik a bordáimat. Odalapítanak egy bolthoz. Sosthène-t nézem, a fejét, folyik a vér az orrából. Könnyebb még nálam is, lebeg a tömeg fölött. Szerencsére majdnem szép az idő. Ingujjban van, a nacija szerencsére megmaradt, de mindene átázott, undorító. Hisz a kanálisban fürdött. Végre kikeveredünk a zűrzavarból… Üvöltöznek még mindig, de a tömeg túlszaladt rajtunk. Félreállunk, behúzódunk egy kapualjba. Most már képes segítség nélkül állni, jobban is van, csak éppen a vér ömlik belőle, még a füléből is. Megkérdezi: – Iszunk valamit ? Nem örülnék, ha megint berúgna. – Nem! – mondom. – Megyünk haza ! Fölszállunk a 114-esre, a Marble Arch felé nem lesz hosszú… A Piccadillyn alighanem még mindig ölik egymást. Ez járt az eszemben. Nincs még vége a verekedésnek, sem a táncnak. – Ami igaz, az igaz, szép kis felfordulást csinált, mesterem! 53
Horvátországi Magyarság
Szerettem volna, ha felfogja, hogy azért én se vagyok még teljesen vak… Nem felelt… Az orrát kezelgette… Én se akartam folytatni. A legfontosabb, hogy érjünk már haza. Látni akarom Virginie-t. Megtudni, hogy mi is történt. Mondtam még neki ezt-azt, míg az orrát tapogatta, összecsípte az orrlyukait, hogy elálljon a vérzés, mindez fönn az autóbusz emeletén, arról, hogyan tört ki a botrány, hogy ő, Sosthène mennyire óvatlan volt, nem vigyázott magára… és hogy én mentettem meg a haláltól, amikor kiszabadítottam annak a két vérszomjas zsarunak a kezéből… Erre dühbe jön, elkezd gyalázni, hogy az én hibámból történt, hogy az én gyávaságom miatt tűntek el a szellemek, és legfőképpen a Goa, hogy én elszabotáltam, hogy abban a tragikus pillanatban egyetlen tiktakkot se voltam képes megszólaltatni. És a fémtálam? A villáim? Hogy ezzel végleg leszerepeltem! Hogy az egész egy szégyen!… Azért haragudott legjobban, hogy nem kapta meg a tiktakkjait. De hiszen megmentettem az életét? Az talán nem számít? Annyira vérzett az orra, meg a bedagadt szeme, hogy folyt lefelé mindenütt, a szája is tele lett vele, köpdöste ki a megalvadt vért, jutott szépen a mellette ülőkre… az inge is már tiszta vörös volt… – Gyerünk! – mondom neki – Leszállás! Nem voltunk messze. Nem szerettem volna újabb históriákat. Inkább gyalogolunk egy kicsit. Megérkezünk a házhoz. Az orra, a szeme még mindig vérzik. Nem szeretném, ha így látnák. A kis sétány felől megyünk be, a kerten, aztán a konyhán át…
Fordította: Szávai János 54
Louis-Ferdinand Céline: London Bridge
Louis-Ferdinand Céline (1894–1961) Párizs külvárosában született Louis Ferdinand Destouches néven, a Céline nevet nagyanyja után vette fel. 1932-ben jelent meg Az utazás az éjszaka mélyére c. regénye, amit 1936-ban a Halál hitelbe követett. A huszadik század egyik legmeghatározóbb és legvitatottabb francia írója. Stílusával új irodalmi nyelvet teremtett, megújítva ezzel a francia és a világirodalmat.
55
Horvátországi Magyarság
Nagy Lászó
A gyöngykakas felrikoltoz A gyöngykakas felrikoltoz a felkelő csillagokhoz, malac visít mintha ölnék, csupa lárma ez a környék. Jászol előtt holdas lovak türrögetnek, dobbantanak, gondolkodva a tehenek kérődzeni lefekszenek. Dől a holdfény lobogósan mint lángliszt a gőzmalomban, minden csillag csipkés-kerék, tündököl a végtelenség. A fűszál is elszunnyad már, csörömpölve jár a zsandár, csupa szijj a válla, álla, fölszagol a holdvilágba.
56
Horvátországi Magyarság
Fehér lovam Fehér lovam jól galoppol, fehérebb lesz a haboktól, bundás felhőt rúg a porból, ugat minket por-komondor. Híd előttem: fadobogó, horkanva át robog a ló, víz rezeg: békabujtató, sás remeg: récealtató. Kék homályban ezüstnyárfák, felragyogó ezüstmáglyák, hajladozva sustorogják: így rohannak, akik árvák. Bombázókról kondenz-fátyol úszik, északig világol, édes lovam, égre lábolj, vágtassunk ki a világból!
57
Horvátországi Magyarság
Lászlóffy Aladár
A látvány Elnézem ezt az esti képet, az ablakunkból láthatót, amennyi fény, amennyi évszak, annyiezerszer megkapott;
és most az őszeleji napban, most hasít először belém, hogy ezt és bármely kedves képet ugyan még meddig őrzöm én;
amennyi hóra hajló reggel, ezüstlő bevilágítás, amennyi teleholdas éjjel, annyiszor gyönyörűen más;
és abban, aki tiszta, hosszú, rajongó figyelem után már tudja, olyan nagyon tudja mennyi az elmúlt délután
annyiszor volt időtlen arca maga a városom nekem, a legerősebb csillapító, az itthon-vagyok-fegyelem;
hogy vesznek oda örök képek: szobák, családok, városok… Lehet már nem is ember őrzi – az idő őrzi már a sok
amennyi rángó nyugtalan perc s elérzékenyült nyugalom, annyiszor menekült a lelkem ahhoz ott túl az ablakon;
itt összegyűlő kedvenc képet a szemek ablaka mögött, mint aki oda minden után, mindnyájunk helyett visszajött.
58