TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

TARTALOM: FORTUNA HUNGARORUM Andócsi János Az anyanyelv használatának jogi lehetőségei Horvátországban. . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Felelős szerkesztő: Andócsi János

LITERATURA

Felelős kiadó: Jakab Sándor

Kontra Ferenc N yújtsuk magasra örökségünk ”szép darabjait”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt

Illyés Gyula Téli éj. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 Újoncok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28

Szerkesztőség tagjai: Kontra Ferenc, Mák Ferenc A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr

Naguib Mahfouz Zaabalawi. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Borsodi L. László Magánséta. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 Csepregi János Az utolsó nap. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Tóth Beatrix Légy víz! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Váraljai Anna Tizenhárom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56

Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.

3

Horvátországi Magyarság

HMDK

Eszék, 2012

4

Andócsi János: Az anyanyelv használatának jogi lehetőségei Horvátországban

FORTUNA HUNGARORUM Andócsi János*

Az anyanyelv használatának jogi lehetőségei Horvátországban A horvátországi kisebbségpolitika megszületése sajátos történelmi folyamat eredménye. Amikor 1991. június 25-én a törvényhozás, a Szábor kimondta, hogy Horvátország önálló és szuverén állam,1 már ekkor szükségesnek tartották kinyilvánítani, hogy az új államban garantálva lesz a kultúrális autonómia és a polgárjog a szerbek és más kisebbségek számára. A szerbek kiemelése azért is volt fontos, mivel ők ezt megelőzően nem számítottak kisebbségnek, és most ezzel a történelmi döntéssel hirtelen azzá váltak (válhattak). A nyelvi jogok tekintetében maguknak a horvátoknak is megvolt a tapasztalata, hiszen a második Jugoszlávián belül is állandó harcot vívtak a horvát nyelvért, amely hivatalosan nem is létezett. A horvát törvényhozás első döntései a nemzetközi közösségnek is szóltak, mert a szerb propaganda elnyomott, nyelvi, kultúrális és politikai jogoktól megfosztott szerb kisebbségről szólt. A tanulmányban röviden megpróbálom bemutatni azt az utat, amely során formálódott a kisebbségi nyelvhasználat a független horvát államban. Persze sokaknak a szerb agresszió árnyékában nem tetszett, hogy egy lázadó kisebbség jogait kell itt védeni, de a politikum jól tudta, hogy a nemzetközi elismerés egyik záloga a kisebbségi jogoknak – értsd a szerbek jogainak – az elismerése. A fiatal horvát * Horvátországban élő történész, a Horvátországi Magyarság főszerkesztője. 1 Azzal, hogy Horvátország kinyilvánította függetlenségét, amit népszavazással is megerősített, még nem jelentette automatikus elismerését a nemzetközi közösség által, amelynek közbenjárására ezt a döntés három hónapra fel is függesztették.

5


államnak is több évre volt szüksége ahhoz, hogy kinője a nagy nemzetállami eufóriából eredő gyermekbetegségeket, és mára elmondható, hogy egy modern, az európai kisebbségvédelmi normáknak megfelelő törvénnyel rendelkezik.

Népszámlálás – még nem elérhető adatok Horvátországban a legutóbbi népszámlálásra 2011 áprilisában került sor, azonban az adatok 2012 nyár elején még nem voltak elérhető.2 A horvátországi magyarságot érintő legfontosabb kérdés, hogy hányan is vallották magukat magyarnak, hányan nyilatkoztak úgy, hogy magyarok ugyan, de nem beszélik a magyar nyelvet, és persze a kérdések kérdése, hogy a 2001-es adatokhoz képest milyen mértékű fogyást mutat a statisztika. 2001-ben a 16.595 horvátországi magyart számláltak össze, amely adat akkoriban azt mutatta, hogy a legjobban fogyó nemzetrész vagyunk Kárpát-medencei viszonylatban. Az asszimilációs folyamatokat tovább erősíti, hogy a magyarság jó része abszolút szórványban él. Ez azt jelenti, hogy többségük a magyar nyelvi közösségtől elszigetelten él, és lehetőségük sincs bekapcsolódni valamelyik országos magyar szervezet munkájába, a magyar oktatás hiányáról nem is beszélve. A 2001-es adatok szerint a magyarság nagyobb része EszékBaranya megyében élt (9.784 fő, a megye lakosságának 2,96%-a). A szerb kisebbség után a magyarok a második legnépesebb kisebbségi sorsban élő közösség az említett megye területén. A tárgyalt megyén belül is van egy olyan járás, a hercegszőlősi, ahol relatív többségben vannak a magyarok (41,9%). A legfrissebb adatok nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket a horvátországi magyarság számarányának alakulásáról, az azonban megkockáztatható, hogy valószínűleg kevesebb ember vallotta magát magyarnak 2011-ben mint tíz évvel korábban.

2 É rdeklődésemre a Horvát Statisztikai Hivatal azt a tájékoztatást adta, hogy decemberre várhatóak az első részletesebb eredmények, amelyekben már benne lesznek a nemzetiségi arányok is.

6


Bilaterális szerződések Horvátország és Magyarország több bilaterális szerződést is aláírt. Az első az 1992. decemberében a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződés,3 amelynek 17. cikkelye szerint: „A Horvát Köztársaságban élő magyar nemzetiségnek és a Magyar Köztársaságban élő horvát nemzetiségnek joga van ahhoz, hogy egyénileg vagy közösségük más tagjaival szabadon kifejezhessék, megőrizzék és továbbfejlesszék etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat anélkül, hogy őket bárki akaratuk ellenére asszimilációra kényszerítené. Joguk van ahhoz, hogy anyanyelvüket a magánéletben és a nyilvánosság előtt szabadon használják, anyanyelvükön információkat terjesszenek és cseréljenek, és azokhoz hozzáférjenek. Joguk van ahhoz, hogy emberi jogaikat és alapvető szabadságjogaikat teljes mértékben és hatékonyan mindenfajta diszkriminációtól mentesen és a törvény előtt teljes egyenlőségben gyakorolják.” A két ország kapcsolatában mérföldkőnek számított a következő, a 1995-ben aláírt kétoldalú, a kisebbségi jogok garantálásáról szóló egyezmény.4 Ebben a Szerződő Felek a kisebbségek tagjai számára a magán- és közéletben biztosítják az anyanyelv, valamint az eredeti vezeték- és utónevek szabad használatát és anyakönyveztetését. A Szerződő Felek kötelezik magukat, hogy a kisebbségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv megfelelő használatát, különösképpen a földrajzi nevek és nyilvános feliratok vonatkozásában, a helyi önkormányzatok szerveiben, az írásos és szóbeli kommunikációban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, valamint egyéb közintézményekben, összhangban országaik belső jogrendjével. Az egyezmény kitér arra is, hogy a felek lehetővé teszik az anyanyelvű rendszeres rádió- és televízió adások sugárzását megfelelő műsoridővel, ösztönzik az 3 4

Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között Budapesten, 1992. december 16-án A aláírt, a baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló Szerződés. A Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről Eszéken, 1995. április 5-én aláírt Egyezmény.

7


anyaországi rádió- és tv-műsorok átvételét5 és sugárzását, támogatják a kisebbségek saját információs tevékenységét. Az 1999-es horvát–magyar vegyesbizottság az oktatás, a tájékoztatás, valamint az anyanyelven folyó vallásgyakorlás terén megállapította, hogy csak lassan vagy egyáltalán nem valósulnak meg a kétoldalú szerződésben foglaltak. Az Egyezmény 6. cikkelyében a felek vállalják, hogy biztosítani fogják a magyar és a horvát kisebbség azon jogát, hogy vallásukat anyanyelvükön gyakorolják, és támogatják az egyházak ilyen irányú erőfeszítéseit. Ebből a célból a magyar és a horvát hatóságok engedélyezik papok kölcsönös küldését és fogadását a területükön működő kisebbségi egyházi közösségek részére. Ezzel kapcsolatban mindkét történelmi egyház ugyanazzal a gonddal küzd: folyamatosan szorul vissza az anyanyelvű igehirdetés. Bár ezt a katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat után kötelezővé tették, Horvátországban mégsem valósult meg, mert a magyarlakta közösségek legtöbbjében horvát a liturgia nyelve. Oka abban rejlik, hogy nincsenek magyar papok, de még a magyarul beszélőkből is hiány mutatkozik. A református egyház széttagozódása következtében ugyancsak háttérbe kezd szorulni az anyanyelvű istentisztelet, megtörik a 16. század óta tartó gyakorlat, mely szerint az egyház az anyanyelv, a magyar nyelv őrzője is. A levált közösségekhez tartozók többsége már egyáltalán nem, vagy nagyon alacsony fokon beszéli anyanyelvét – horvátul jobban ért, ezért ez a nyelv lesz a liturgia nyelve. A nyelvváltás az identitásváltás velejárójává vált. Hiába biztosított a szabad anyanyelvű vallásgyakorlás, ha az egyházak képtelenek alkalmazkodni az elvárásokhoz, aminek következtében evidenciává válnak az ehhez hasonló kijelentések: „Aki más vallásúval és nemzetiségűvel köt házasságot, az nemcsak magyar nyelvét, hanem még a vallását is előbb-utóbb feladja.”6

5 6

8

rre nemigen van példa. Pár évig a Drávatáj készített képes riportokat a közszolgálati E televízióknak, de mára ez teljesen elhalt és ad hoc jelleggel épít a magyar közszolgálati televíziózás az általa hajdanán kiépített tudósítói hálózatra. Lábadi Károly 2003: 176–189.


Belső szabályozás A szabad és független Horvát Köztársaság 1990-ben elfogadott és azóta többször módosított első Alkotmánya a horvát nemzet mellett államalkotó kisebbségként ismeri el a magyarokat, együtt a szerbekkel, a csehekkel, a szlovákokkal, az olaszokkal, a zsidókkal, a németekkel, az osztrákokkal, az ukránokkal, a ruszinokkal és másokkal. Mindannyiuk számára szavatolja az egyenjongúságot összhangban a szabad világ demokratikus normáival. Az emberi és alapvető szabadságjogokról szóló fejezetben újból megerősítést nyer, hogy a Horvát Köztársaságban többek között nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkit ugyanazok a szabadságjogok illetnek meg. A következő szakasz is azt tartalmazza, hogy a Horvát Köztársaság minden nemzeti kisebbség számára szavatolja az egyenjogúságot. Az egyenjogúság és a nemzeti kisebbségek jogainak védelme érdekében további alkotmányerejű törvényeket alkottak. Az érdekvédelem kiteljesedését szolgálja az a rendelkezés is, miszerint minden nemzeti kisebbség joga, hogy képviselőt választhasson a Horvát Száborba.7 A magyar és az olasz kisebbséget egy-egy hely illeti meg a horvát törvényhozásban, míg a szerbeknek alanyi jogon három hely jár, a többi elismert kisebbség közössen osztozik a kisebbségeknek járó képviselői helyeken. A magyarok számára garantált parlamenti hely pozitív diszkriminációnak is tekinthető, mivel egy nem kisebbségi listán indulónak átlagban 18–20 ezer szavazatra van szüksége a bejutáshoz, a magyar parlamenti képviselőnek viszont 1500–2500 közötti is elég ahhoz, hogy a horvát törvényhozás tagja legyen. A garantált hely a horvát törvényhozásban a magyarság politikai megosztottságához vezetett, ami sokszor megnehezíti a politikai érdekérvényesítést a járásokban, a városokban és országos szinten egyaránt. A többször módosított horvát Alkotmány mindenkinek szavatolja, hogy szabadon megvallhassák nemzeti hovatartozásukat, de szabadon használhatják az anyanyelvüket és élhetnek a kulturális autonómia jogával is. Mint minden európai alkotmány, így a horvát is tilt és büntet minden olyan megnyilvánulást, ami a nemzeti gyűlölet szítására lehet alkalmas. 7

Uo.

9


A kisebbségvédelem újabb pajzsául szolgál a 2000-ben elfogadott, az emberi szabadságjogokról és a Horvát Köztársaság etnikai és nemzeti közösségeiről vagy kisebbségeiről szóló alkotmányerejű törvény. A megalkotott jogszabályegyüttessel a kisebbségek – közöttük a magyarság – megmaradását, jogegyenlőségét védelmezi a Horvát Köztársaság, továbbá a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlődés érdekében segíti a kisebbség és anyaországa közötti kapcsolattartást. Újból deklarálja – ahogy az Alkotmány 15. cikkelye is kimondta –, hogy Horvátországban az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van a kulturális autonómiára.8 A horvát törvényhozás 2002 decemberében fogadta el a kisebbségekről szóló alkotmányerejű törvényt, amellyel, úgy tűnt, megnyugtatóan rendezték a kisebbségi jogokat. A kérdés rendezésére külpolitikai okokból is szükség volt, hiszen ekkor már az egyik hangsúlyos külpolitikai prioritás az EU-s tagság volt, és a nemzetközi közösséget főleg a szerb kisebbség jogainak a garantálása érdekelte. A sokak szerint európai szintű, 45 cikkelyből álló alkotmányerejű törvény egy évtized alatt kiállta a próbát, de a gyakorlat azt is mutatja, hogy kiegészítésre szorulnak egyes pontjai. A törvény 4. cikkelye szerint minden állampolgár szabadon vallhatja magát valamely kisebbséghez tartozónak. Ezzel kapcsolatban azonban nagyon sok probléma merül fel a kisebbségi vetületű választásokkor.9 Ugyanis nem egy ízben a magát addig magyar nemzetiségű horvát állampolgárnak tudó szavazóról kiderül, hogy a nemzetisége ismeretlen vagy épp horvátnak van beírva. Különösen gond ez a nagykorúvá váló fiataloknál, akiknek a szülei hiába kérték még a kórházban a magyar nemzetiség beírását, mert a nagykorúvá váláskor ez a bejegyzés automatikusan horvát vagy ismeretlen nemzetiségűre változik. Az 5. cikk határozza meg a nemzeti kisebbség fogalmát: a Horvát Köztársaságban élő őshonos horvát állampolgárok csoportja, akiknek etnikai, nyelvi kulturális és/vagy vallási hagyományai különböznek a többi polgárétól, s e hagyományok megőrzésére törekszenek. 8 9

10

ábadi Károly: Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. http://adattar.adatbank. L transindex.ro/tanulmany/11_Labadi_Karoly.htm (2012-07-02) A kisebbségi tanácsi jelöltekre vagy a magyar szábori képviselőjelöltre csak azok szavazhatnak, akik magyarként vannak számon tartva.


A törvény további cikkelyei többek között rendezik az anyanyelven történő névhasználat kérdését is, ami a név és családnév használatát engedélyezi a kérvényező kisebbségi nyelvén.10Ugyanez a törvény mes�szemenően biztosítja az anyanyelven folyó tanítást, a kisebbség nyelvhasználatát, amiről fentebb már szóltunk. A jogok és kötelezettségek megvalósulását a kisebbségi tanácsok11 hivatottak ellenőrizni, amely testületeknek jogában áll véleményt is formálni minden olyan kérdésben, amely érinti az általuk képviselt kisebbséget. A 2002-ben elfogadott alkotmányerejű törvény járási, megyei és városi szinten is lehetővé teszi kisebbségi tanácsok megalapítását, de ahol nem éri el a törvényben meghatározott számot a kisebbség számaránya, ott egy képviselőt választhat. Horvátországban a magyarság a legútóbbi kisebbségi választásokon négy megyei (ebben benne van Zágráb városa is) tanácsot választhatott, míg további nyolc megyében egy magyar nemzetiségű látja el az érdekvédelmet12. A munkájuk hatékonyabbá válásához jogukban áll kisebbségi koordinációkat13 létrehozni megyei, járási és városi szinten egyaránt. A legnagyobb legitimitással az országos koordináció bírhatna,14 de megegyezés hiányában 2012 júniusáig nem sikerült ilyet lét10

11 12 13 14

J ugoszláviában a kisebbséghez tartozó polgárok nevét szerbhorvát nyelven anyakönyvezték. A második Jugoszláviának voltak olyan sötét korszakai, amikor a keresztneveket is lefordították. A névtorzításokat most ugyan törvényileg meg lehet változtatni, de kevesen élnek ezzel a joggal, mivel rengeteg időt, pénzt és utánajárást igényel. A hivatalok ezt úgy értelmezik, hogy az illető új nevet kér, miközben csak az eredeti nevének – esetünkben a magyarnak – a visszaadását kezdeményezi. Ugyan a hivatalos elnevezésük tanács, de sokszor találkozunk esetükben a kisebbségi önkormányzat elnevezéssel is, ami betudható a magyarországi kisebbségi önkormányzati szóhasználatnak. A személy, akit megválasztottak látja el az egész magyarság érdekvédelmét az adott megyében. Mivel ez a testület majd egy évtizedig nem bírt jogi személyiséggel ezért egyfajta egyeztető testületként működött. Ebből kifolyólag a müködésére sem voltak biztosítottak az anyagiak. Létezett a legutóbbi választásokig, de mivel az tanácsi tagok és képviselők a két országos magyar szervezetnek (Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és a Magyar Egyesületek Szövetsége) a tagjai, ezért képtelenek a kompromisszumra, ami az érdekérvényesítést csorbítja. Márcsak azért is, mivel a törvényhozó végre jogi személyiséggel látta el az országos koordinációt, amelynek a hiánya sokban gátolta a meglévő koordináció munkáját. A megosztottságnak tudható be, hogy képtelenek létrehozni országos koordinációs testületet.

11


rehozni. A kisebbségi tanácsok jogi lehetőségei közé a következőket sorolta a törvény: olyan javaslatokat adhat, amelyek előmozdíthatják az általuk képviselt kisebbség helyzetének a javulását, tájékoztatást kell kapjanak minden olyan kérdésben, amely a kisebbségeket érinti. Javaslatot és véleményt fogalmazhatnak meg a regionális vagy helyi szinten működő rádió- és televízióadóknak olyan programok kapcsán, amelyek kisebbségi tematikával foglalkoznak. A kezdetben sokak által dícsért törvény mára bizonyos esetekben vesztett erejéből. A kisebbségi tanácsok a kezdetektől nem bírtak olyan súllyal, hogy érdemben befolyásolni tudták volna kisebbségi kérdésekben a döntéshozókat. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a véleményüket nagyon ritkán kérik ki, ha pedig önállóan fogalmaznak meg problémákat a jogkörükön belül, akkor az adott közigazgatási egység ezt támadásnak veszi, és elképzelhető, hogy a következő évben majd még kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk a kritikus hangvétel miatt. Ugyanis az alkotmányerejű törvény értelmében a közigazgatási egységeknek kell biztosítaniuk a kisebbségi tanácsok müködésének a feltételeit. Arról már nem rendelkezik a jogszabály, hogy mekkora összeggel és miképp, ami nagy mozgásteret biztosít a közigazgatási egységnek a forrásokkal való manipulálásra. Ezért ritkák azok az esetek, amikor a kisebbségi önkormányzat valamiért ölre ment volna az ő fenntartását biztosító önkormányzati egységgel. Mára elmondható, hogy maguk a kisebbségi tanácsok nem töltik be azt a szerepet, amit a törvényalkotó szánt nekik. Ez visszavezethető egyrészt arra, hogy a közigazgatási egységek nem kezelik partnerként a tanácsokat, másrészt a tanácsok érdekérvényesítő képessége is igen kicsi, ami betudható a szük jogi keretnek, amelyen belül mozoghatnak, másrészt a testületeik tagjai is minha belefáradtak volna abba a harcba, amiért őket létrehozták.

12


Oktatásügy A 2000-ben elfogadott kisebbségi oktatásra vonatkozó törvény szerint a törvényileg előírt minimális létszámnál kevesebb diák esetében is lehet iskolát alapítani, azonban ez esetben csakis horvát tannyelvű tanintézetről lehet szó. A törvény szerint, ha erre nincs más lehetőség, akkor külön osztályt lehet indítani a horvát tannyelvű iskolán belül, ahol az oktatás nyelve valamely kisebbség nyelvén valósul meg. A kisebbségi nyelven oktató osztályok elindítását a törvény nem köti minimum létszámhoz. Ismerünk olyan eseteket, amikor egyetlen gyerek számára indítottak osztály, ami a pozitív diszkrimináció legszebb példája.15 Az iskola megnevezése, az iskolai dokumentáció és a pecsét is kétnyelvű lehet. Az iskola által kiadott hivatalos dokumentumok is kétnyelvűek. Azokban a közigazgatási egységekben, ahol alapszabályban rögzített a kisebségi nyelv és írás használata, lehetővé kell tenni a horvát tannyelvű iskolásoknak is a kisebbségi nyelv tanulását. A kisebbséghez tartozók önállóan dönthetnek arról, hogy az „A”, a „B” vagy a „C” modellt választják. Ma Horvátországban a vörösmarti, a laskói, az eszéki és a kórógyi általános iskolában lehet magyar tannyelven tanulni az ún „A” modell szerint. Ez azt jelenti, hogy az oktatás kizárólagos nyelve a magyar, igaz, vannak olyan esetek, amikor kellő szaktanár hiányában horvát nyelven folyik egyes tantárgyak oktatása. Ez a modell szolgálja a leginkább az anyanyelv és a magyar identitás megőrzését. Az ún. „B” modell a kéttannyelvű általános iskolai oktatást jelenti, amelyre ugyan hivatalosan nincs példa, azonban a kórógyi általános iskola már de facto így működik.16 A Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban alsó tagozataiban is kénytelenek a tanítók ehhez folyamodni a horvát anyanyelvű kisdiákok miatt. Az ún „C” modell az 15 16

pár gyerekből álló osztályok nem ritkák a horvát szigeteken sem, ahol a lakosság A megtartása miatt megengedik a pár gyerekes osztályok elinditását is. Az 1–8. osztályig 23 diák van, akik közül sokan igen gyengén beszélik a magyar nyelvet, de az iskola vezetése, hogy megtartsa a diákokat, nem hivatalosan a kétnyelvű oktatást választotta.

13


anyanyelvápolást jelenti, ami olyan nyelvi környezetben jelent sokat, ahol csak az iskolában vagy csak a nagyszülőkkel való beszélgetésekben találkozhatnak a magyar nyelvvel. Ilyenekre főleg Szlavóniában és a Szerémségben van példa, de nem kivétel ez alól a Drávaszög sem, sőt, a fővárosban is van rá példa. Mivel a vörösmarti és a laskói általános iskolában már jó pár éve működnek horvát tagozatok is (főleg magyar gyerekekkel), ezért ezekben az osztályokban van anyanyelvápolás. A szülők elmondása szerint azért íratják magyar faluban horvát tagozatra a gyereket, mert a későbbiekben könnyebben boldogul majd. A tapasztalat azonban mást mutat: a nem hivatalos statisztikák szerint az „A” modell szerint tanuló diákok jobban megállják a helyüket a középfokú oktatásban és a munkaerőpiacon egyaránt. A több évszázados magyar tannyelvű oktatási intézmények, mint a vörösmarti és a laskói, ma már horvát tagozatokkal is rendelkeznek, és ezekre a tagozatokra magyar gyerekeket is beíratnak a már említett „elmélet” miatt. Az 1999-ben alapított Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban magyar tannyelvű óvoda, általános iskola és középiskola működik. Az 50 fős óvoda hivatalosan ugyan magyar nyelvű, de 90%-ban a gyerekek horvát anyanyelvűek és az óvoda végére is alig tanulnak meg magyarul. Kívánatos lenne, hogy az oda járó gyerekek egy része a Központ általános iskolájában folytassa tanulmányait, de sajnos az idén is csak egy szülő döntött úgy, hogy az intézmény falain belül marad a kisdiák az óvoda befejezése után. A Központban működő általános iskolában megnehezíti a magyar nyelvű oktatást, hogy összevont osztályok vannak az alacsony diáklétszám miatt. Ma magyar nyelvű középfokú oktatásban három lehetőség közül választhatnak a diákok: gimnáziumban tanulnak tovább, vagy szakképzésben vehetnek részt szálloda és turizmus, illetve bolti eladó szakon. Azonban itt is probléma egyes tantárgyaknál a megfelelő szakemberhiány, ezért horvát nyelven folyik az oktatás egyes tanórákon. A gimnáziumban, illetve a turizmus szakirány keretében érettségizni is lehet, aminek kötelező eleme a magyar nyelv és irodalom tantárgy. Az érettségi vizsgák magyar nyelven folynak. 14


Az oktatási vertikumot az egyetem zárja. A zágrábi bölcsészettudományi kar hungarológia szakán, míg az eszéki Josip Juraj Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén lehet magyar nyelven tanulni. Mindkét helyen kétszakos képzés folyik, hullámzó hallgatói létszámmal. A hullámzó tendencia elsősorban azzal van összefüggésben, hogy egyre kevesebb a magyar nyelven végzett középiskolás diák. Itt kell megemlíteni, hogy pár évvel ezelőtt megkezdődött az általános iskolás tankönyvek magyarra fordítása is, amelyekből jónéhány már használatban van, de sok olyan magyarra fordított tankönyv is van, amely nyomdakészen várja, hogy végre a diákok kezébe kerüljenek. A törvény lehetővé teszi magyarországi tankönyvek használatát is, de ezeket előtte engedélyeztetni kell az oktatási minisztériummal, amely egyetlen magyarországi tankönyv használatát sem tiltotta meg eddig. A minisztérium támogatja a tankönyvírást is a kisebbségi iskolák számára, de a magyarok esetében alap és középfokon erre egyelőre még senki sem vállalkozott.

Tömegtájékoztatás A horvátországi magyar tömegtájékoztatás nagyobb részének anyagi fedezetét a horvát költségvetés biztosítja, míg egy másik részét magyarországi források jelentik. A tájékoztatási monopóliumért a két országos magyar szervezet – Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és a Magyar Egyesületek Szövetsége – vív ádáz harcot, aminek betudható, hogy a nyomtatott sajtó területén mindkét szervezet rendelkezik heti és havilappal is, amelyen keresztül hol durván, hol békésebb hangnemben igyekeznek megnyerni az itteni magyarságot a politikájuknak. Az Új Magyar Képes Újság hetilapot jó másfél évtizedig a HunCro Sajtó-és Nyomdaipari Vállalat adta ki.17 A HunCro adja ki a Rovátkákat is, amely kezdetben évente, mára pedig sokszor havi rendszeresség17

2 012-ben egy rövid ideig a Media Hungarica Lap-, és Könyvkiadó Intézmény adta ki a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének a megbízásából, mára azonban teljes egészében a HMDK kezében van a lap- és könyvkiadás.

15


gel kerül az olvasók kezébe. Az Új Magyar Képes Újság az a lap, amelyik leginkább megfelel az újságírás szakmai kritériumainak. Igaz ez az állítás annak a tükrében, hogy a Magyar Egyesületek Szövetsége által kiadott Horvátországi Magyar Napló több becsületsértési pert is elveszített, és az egyik főszerkesztőjét a Horvát Újságíró-szövetség Etikai Bizottsága is figyelmeztetésben részesítette. 1993 óta jelenik meg a Horvátországi Magyarság, amelynek az indulásáról a következőképpen írt a lap alapítója, Lábadi Károly: „Most, amikor az örökös szegénység réme kínoz sok-sok otthon maradottat és menekültet, e havilap a maga szerény eszközeivel szeretné csillapítani a szomjúságot, ha van ilyen, amit a szülőföldről szóló irodalom és híradás hiánya vált ki. Azért igyekszik szólni, hogy mielőbb véget érjen a végtelennek tűnő várakozás, a készülődés böjti időszaka, s teljesüljön a remény. Legyen béke!” A magyarság megosztottságát tükrözi, hogy amikor lehetőség adódott rá, a MESZ a Hagyaték című havilappal lépett az olvasó elé. Mindkét szervezet több könyvet is kiadott, a kiadványaik a világhálón is elérhetők. A HunCro volt az a vállalat, amely Horvátországban egyedüliként le tudta bonyolítani a horvát nyelvről magyarra fordított könyvek szerkesztését és kiadását is. Ami az elektronikus médiát illeti elmondható, hogy a közszolgálati HTV televízió heti rendszerességgel sugároz a kisebbségeknek szánt műsort, amiben ugyan beszámolnak a magyarokkal kapcsolatos történésekről is. A cél a reciprocitás, mivel Magyarországon a közszolgálati csatorna sugároz a magyarországi horvátoknak szóló műsort. Regionális szinten kéthetente a Szlavón TV sugároz fél óra műsort, amelyet a Drávatáj Stúdió készít. Ebben az esetben szó sincs közszolgálatról, mivel ez esetben megvásárolt adásidőről beszélünk, ugyanúgy, mint a Baranya Rádió éterében is, heti rendszerességgel. Egyedül a Horvát Rádió eszéki stúdiója az, amely közszolgálati alapon napi fél órában sugároz magyar adást. Ennek a színvonala igencsak hullámzó, de minden egyes jószándékú kritika a sajtószabadság megsértésével ér fel az adást felügyelő horvát szerkesztőknél. Pedig itt a kisebbségi tanácsok egyik jogáról is szó van, amely épp a kisebbségi médiával kapcsolatban kötelezi véleményformálásra és javaslattételre őket. 16


Az alkotmányerejű törvény is rendelkezik az állami, regionális és helyi rádió és televízió állomásokról, amelyek feladatának tartja olyan műsorok készítését, amelyek a kisebbségeknek szólnak saját nyelvükön. A műsorok célja a kultúra és a vallás bemutatása, információk közvetítése a kisebbségi tanácsok működéséről. Ebből jóformán semmi nem valósul meg, mivel legtöbb adó magánkézben van és nem érdeke, hogy például magyar adást sugározzon, hacsak ahhoz nem fűződik gazdasági haszna, mint az történik az adásidő vásárlásával. A szerb kisebbség esetében más a helyzet, előrébb tartanak ezen a téren, többek között sikerült elérniük, hogy a Banska Kosa rádió szerb nyelven sugározzon, a szerb kultúrát és zenét propagálja. Néhány évvel ezelőtt megszületett egy kisebbségi televízió koncepciója, azonban politikai akarat és anyagiak hiányában az ötlet máig valamelyik asztalfiókban hever.

Hivatalos nyelvhasználat A nyelvi jogok érvényesülésének további törvényi garanciáját jelenti a 2000-ben elfogadott törvény a horvátországi nemzeti kisebbségek nyelv- és íráshasználatáról. A jogszabály széleskörűen taglalja a nyelvhasználat jogi lehetőségét és, ha a kisebbség számaránya ezt lehetővé teszi,18 a kisebbségi nyelvet és írást egyenlővé teszi a horvát nyelvvel és latinbetűs írással. Ezzel a törvénnyel nem változnak a kisebbségek azon szerzett jogai, amelyekre Horvátország nemzetközi szerződések aláírásával vállalt garanciát. A törvény 3. cikkelye felsorolja azokat a kivételeket, amikor a kisebbség nem használhatja anyanyelvét: azon eljárások esetében, amelyeket a központi állami hivatalok előtt folytatnak, cégbíróságokon, közigazgatási bíróságokon, a kihágási bíróság felsőbb szintjén és a Horvát Köztársaság Alkotmánybíróságán, illetve minden központi állami szerv esetében, hacsak a törvény másképp nem rendelkezik. 18 T örvény mondja ki, hogy ha a lakosság egyharmadát meghaladja a kisebbség számarány, akkor törvényi kötelezettség a kisebbségi nyelv és írás használata. Ez két járásban valósulhat meg: a hercegszőlősiben és a bellyeiben. Útóbbinál félő, hogy az új népszámlálási adatok ezt már nem teszik lehetővé. A két járás az alapszabályzatába is implementálta a kisebbségek nyelv- és íráshasználatáról szóló jogokat.

17


A 5. cikkely határozza meg azt, hogy a városokban, járásokban és megyékben milyen esetekben használhathatják a kisebbségek az anyanyelvüket és írásukat. A járások, megyék és városok képviselő- és végrehajtó testületeiben, a közigazgatási egységekkel folytatott ügyvitelben, illetve az elsőfokú eljárásokban használható az anyanyelv. A törvény fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a közigazgatási egységek szervei elismerik azon jogi okmányok használatát, amelyek a Horvát Köztársaság területén kisebbségi nyelven készültek. A következő cikkely kimondja, hogy a kisebbségi nyelv és írás hivatalos használata egy járás illetve egy város egész területére vonatkozik. Ezt a cikkelyt a hercegszőlősi járás, ahol a magyarság relatív többségben van (41,9%) szelektíven értelmezte és értelmezi sok esetben a mai napig is. Éveknek kellett eltelnie, míg egyes falvak nevei magyarul is felkerültek a helységnévtáblákra. A járási kisebbségi önkormányzat többször is rámutatott a törvénysértésre a járási vezetésnél és az illetékes állami szerveknél is, de évekig nem oldódott meg a probléma. A nem hivatalos magyarázat szerint az alkotmányerejű törvényt és a most tárgyalt törvényt azért szegték meg, mert akkor a szerb kisebbség jogait is érvényesíteni kellett volna. Az említett járásban sokak szemében a cirill betűs feliratok vörös posztónak számítottak, az elnyomás és rettegés idejét jutatták eszükbe, amikor szerb szabadcsapatok uralták a Drávaszöget és a majd színtiszta magyar falvak feliratait is cirill betűsre cserélték. A békés reintegráció után voltak ugyan próbálkozások a szerb feliratok kihelyezésére, de azokat hamar eltüntették vagy átfestették. Ennek tudható be tehát, hogy a magyarok sem kapták meg a törvény által garantált jogaikat sok éven keresztül. Mára azonban a magyar feliratok már megvannak, igaz, közben a cirill betűs helységnévtáblák még váratnak magukra. Pár olyan utcanév már ki van írva az említett járásban cirill betűvel, ahol feltételezik, hogy a lakosság az említett kisebbséghez tartozik. A járások többsége, hogy kerülje a cirill betűt, ezért latin betűkkel, de szerb helyesírással írják ki a helységnévtáblákat, míg az utcaneveket már cirill betűkkel is kiirják azok a közigazgatási egységek, akiket a törvény erre kötelez. Pozitív ellenpélda Isztria megye, ahol az olasz kisebbség ugyan a megye lakosságának csak a 6%-át teszi ki, de a megyei közgyűlés úgy 18


döntött, hogy területén a horvát mellett az olasz is hivatalos nyelv. Ez a döntés a politika kultúra fejlettségére és az olasz kisebbséghez való pozitív viszonyra utal, míg az említett törvénysértések a fejekben meglévő ellenérzéseknek, és a fejlett politikai kultúra hiányainak is betudhatók. A törvény lehetővé teszi az útjelző és más közlekedési táblák kisebbségi nyelven való kiírását azokban a járásokban, ahol megvannak ennek a törvényes feltételei, de a mai napig nem lehet látni magyar nyelven útjelző vagy közlekedési táblát. Nincs esély arra, hogy a helyzet a közeljövőben megváltozzon. Az önkormányzati képviselőnek, illetve polgárnak jogában áll az önkormányzati, testületi ülések anyagát, jegyzőkönyveket és határozatokat, illetve a hivatalos értesítéseket, meghívókat az anyanyelvén kézhez venni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a közigazgatási egységekben, ahol erre törvényi lehetőség is lenne, nincs igény a fentiekben felsorolt anyagok és értesítők anyanyelvre fordítására. Ha lenne is egyes közigazgatási egységekben, mint például a magyarok esetében a hercegszőlősi vagy a bellyei járásban, akkor ezt az anyagi lehetőségek hiányával hárítanák. Hosszas nyomásgyakorlás után született meg a hercegszőlősi járás alapszabályzatának a magyar nyelvű fordítása, míg ez a bellyei járás esetében sajnos mind a mai napig nem történt meg. A közeljövőben sem várható ezen a téren változás, mivel a kisebbségek tagjai alig, vagy egyáltalán nincsenek tisztában a kisebbségi létükből fakadó jogaikkal. Ha valaki meg is próbálná azokat érvényesíteni, akkor az állami szervek azt elszabotálnák, a hivatalos panaszokra az esetek többségében nem érkezik válasz. Ahol a kisebbségi nyelv egyenlő jogú használata kötelező érvényű, biztosítani kellene a két- vagy többnyelvű hivatalos okmányok kiadását, illetve az azok megszerzéséhez szükséges formanyomtatványokat. Ezzel kapcsolatban is elmondható, hogy maguk a hivatalok sincsenek tisztában a kisebbségi nyelvhasználattal, és ha panasz érkezik, az elvész a hivatali útvesztőben. A magyar nemzetiségű horvát állampolgároknak is jogában áll(na) kétnyelvű személyi igazolványt kérni, de évekig csak pár tucat ember élt ezzel a jogával. Betudható ez egyrészt a polgárok jogtudatossága hiányának, másrészt a hivatal félretájékoztatásának 19


is.19 Egyes hivatalok ezt úgy értelmezik, hogy csak azoknak van erre joga, akik a kétnyelvűséget biztosító közigazgatási egységben laknak. Az állami szervek eredeti okmányait horvát nyelven és latin írással kell vezetni. A közigazgatási szervek előtt az egyenjogú nyelvhasználat lehetőségeivel kapcsolatos rendelkezések értelmében, ahol be van vezetve a kisebbségi nyelv hivatalos használata, a helyi szervek kötelesek mindkét, illetve több nyelv alkalmazását biztosítani (azonos betűnagysággal – pecsét és bélyegzőfelirat, hivatalos és jogi személyek feliratai, fejlécek esetében).Ha résztvevők több nyelv alkalmazásában állapodtak meg, az eljárás azokon folyik amiben megegyeztek, ha nincs megegyezés, akkor a többség nyelve érvényesül, tolmács biztosításával. Abban az esetben, ha így sem lehet az egyenjogúságot elérni, akkor a horvát nyelv kerül alkalmazásra,tolmács(ok) bevonásával. A fentebb elemzett törvény megsértése esetén a központi közigazgatási hivatal az illetékes. Ez a hivatal azonban érdemben nemigen foglalkozik nyelvi kérdésekkel (sem), ami könnyen elenőrizhető a benyújtott panaszok számából és az azokra (meg nem) érkezett válaszokból. Pedig a törvény lehetővé teszi számára, hogy ha a közigazgatási egység nem rendezi a területén a kétnyelvű nyelvhasználatot, akkor a központi közigazgatási hivatal felfügggesztheti az önkormányzat alapszabályzatát és felülvizsgálati kérelmet nyújthat be a kormánynak. Az egyenjogú nyelvhasználat kötelezettségének az elmulasztását súlyos eljárásjogi szabálysértésnek minősíti, ami ugyan kemény intézkedési jogot biztosít az említett szervnek, de azok ritkán vagy egyáltalán nem élnek vele. A központi közigazgatási hivatal vezetője – akinek a jogkörébe tartozik a törvény végrehajtásának a figyelemmel kisérése is – hozhat részletesebb törvényhasználati szabályzatot, rendeleteket, 19

20

int megyei kisebbségi elnöknek többször kellett a hivatalokat tájékoztatnom arról, M hogy azok a dokumentumok, amelyeket még kérnek a kétnyelvű személyi igazolványt igénylőktől, csak elijesztésre szolgálnak. Több magyar nemzetiségű állampolgár elmondta, hogy ezek után elállt a kétnyelvű formanyomtatványok igénylésétől, mivel nem akarta magát plusz költségekbe verni, másrészt elriasztották őket a mesterkélt bürokratikus szabályok. Mára sikerült elérni, hogy egy felirat hívja fel a figyelmet a pélmonostori rendőrségen arra, hogy a személyi igazolványokat magyar nyelven is lehet igényelni. Útlevet vagy jogosítványt még nem, az anyakönyvi kivonatokról nem is beszélve.


amellyel fél év alatt kell összhangba hozni az alacsonyabb szintű jogi szabályokat. A 33%-os (a lakosság egyharmada) kétnyelvűségi küszöb igen magasnak számít, ha összevetjük a Magyarországgal szomszédos országokéval. A magyarság esetében ez különösen érzékeny kérdés, mivel valószinűsíthető, hogy a legutolsó népszámlálási adatok már nem adnak jogi lehetőséget a bellyei járásban sem a teljes kétnyelvűségre. Eszék-Baranya Megye Magyar Kisebbségi Önkormányzata már többször kérte ennek a küszöbnek a 20%-ra való leszállítását, de a mai napig nincs meg a politikai akarat ennek a teljesítésére.

Záró gondolatok Egyre több a horvát–magyar vegyesházasság, de kisebb mértékben jellemző a szerb–magyar házasság is. Nincsen ugyan hivatalos statisztika, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen házasságban felnövő gyereket leginkább horvát tannyelvű iskolába iratják, sőt, a családban is a többségi nemzethez tartozó anyanyelve dominál. A horvát tannyelvű iskola megpecsételi a gyerek további életpályáját is, mivel meggyengülnek azok a kulturális és nyelvi szálak, amelyek még megvoltak a családban. Ennek egyenes következménye, hogy felnőve már nem érzi fontosnak az anyanyelv választékos használatát és ha maga is vegyes házasságot köt, már ritkán fordul elő, hogy a gyereket magyarra is oktatja. A horvátországi magyarság kilátásai igencsak kedvezőtlenek. Megvannak ugyan a törvényes keretek, amelyeken belül teljes egészében megélhetnék magyarságukat, nyelvi identitásukat, de mégis fokozatosan a teljes nyelvváltás felé sodródik az itteni magyarság. A korfa sem biztató, hiszen az idősebb generáció még beszéli a nyelvet, de a felnövekvő generációk egyes tagjai megfeleléskényszerből, mások számításból a horvát nyelvet választják domináns nyelvként, ami ha nála nem is, de a következő generációnál már a nyelvváltás veszélyét hordozza. Megoldási javaslatok ugyan lehetnek az asszimilációs folyamatok megállítására, de amíg a horvátországi magyar szűk értelmiségi réteg nem jut alapvető nemzeti kérdésekben kompromiszumra, addig 21


csak az elméletgyártás folyik, pedig nyilvánvaló, hogy az utolsó órában vagyunk. Úgy vélem, megállítani már nem lehet az asszimilációt, de késleltetni igen. Ez a mi feladatunk, ami nem kevés.

IRODALOM Lábadi Károly 2003: Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban. Nádor Orsolya – Szarka László szerk. Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest: Akadémiai Kiadó. 176–189. Ustav Republike Hrvatske (1990) Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj Ustavni zakon o pravima nacionalnih manjina (2002) Romániai Magyar Jogtudomány Közlöny 2006.,2.szám In. Szekeres Péter: Az anyanyelv használatához való jog Horvátországban

Megjelent: Térvesztés és határtalanítás, A magyar nyelvpolitika 21.századi kihivásai.Kiadta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, Budapest, 2012 22

Kontra Ferenc: N yújtsuk magasra örökségünk szép darabjait” ”

LITERATURA Kontra Ferenc

Nyújtsuk magasra örökségünk ” szép darabjait” Versválogatás Illyés Gyula születésének 110. évfordulójára Száztíz éve született Illyés Gyula. Válogatott és kiadatlan verseinek gyűjteményét az évforduló alkalmából Ráadás élet címmel jelentette meg a budapesti Magyar Napló Kiadó. A kötetet alapvetően meghatározza, hogy szerkesztője dr. Illyés Mária, a költő lánya. Az életmű megkerülhetetlen darabjait természetesen tartalmazza a mintegy négyszáz oldalas válogatás: Egy mondat a zsarnokságról, Babits visszhangján, Bartók, Búcsú L. Z.-tól, Kháron ladikja, Máglya, Óda Európához. Mellőlük azonban elmaradnak azok a versek, melyeket évtizedeken át szavaltak alkalmi ünnepségeken, melyekkel tele voltak a tankönyvek. A szerkesztő másként gondolta végig a könyvet, mondhatnánk azt is: a szíve szerint. Ennél azonban tovább ment. Utószavában utalást is tesz azokra a kis dobozokra, apokrif füzetekre, melyek a családi hagyatékban maradtak. Koncepcióját így határozta meg: „úgy éreztem, hogy válogatott versek megjelentetésének csak akkor van értelme, ha az esetleg többet, vagy mást ad, mint a korábbiak; vagy ha Illyés Gyuláról valami módon új képet nyújt, valamen�nyire eltérőt az eddig kialakulttól. Főleg azért, mert gyakran olvasok apámról és a művéről olyan elemzést, amelyben nem ismerek rá arra a személyre, akit megismerhettem, akinek közelében élhettem. Másfajta Illyés Gyulára emlékszem, mint amilyennek egyes mai értelmezések láttatják”. Már ezekből a mondatokból is kicseng egyrészt a személyes23


ség, másrészt a rálátás. Mindkettőt érdemes külön kifejtenünk. Főleg a közöletlen szerelmes verseknek vannak olyan vonatkozásai, melyeket talán csak a lánya tudhatott, talán éppen az anyjától. Irodalomtörténeti szempontból sem lényegtelen, hogy mikor és hol írta őket, ezek a parányi utalások mégis eligazítóak, ott szerepelnek szögletes zárójelben a versek alatt. Ilyen kézzel írott, most először publikált sorokat olvashatunk pl. az 1950-es évekből: Tompán ragyog lent a Duna jegén, tompán ragyog a szívemen a fény; tél van, hideg van, csikorog a fagy s ha süt is tíztől háromig a nap semmi nem olvad, minden csontkemény. Föl-fölragyog édes arcod szivemben és jó, százszorosan jó e hidegben. Jó tudnom, hogy – ha külön is, de – egy város eleven testében keringünk: egy vérrendszerben két egy-sorsu csepp. Boldoggá tesz, hogy egy az anyanyelvünk, hogy egy időben, egy bolygón születtünk, hogy ha nem vagy is vélem, mégis itt vagy oly közel-messze, mint az esti csillag. Elmondhatatlan boldogságnak érzem, hogy létezel, – ily kevéssel beérem, annyira te vagy már a mindenségem. Ha nincs is pontos dátum, legalább hozzávetőlegesen el lehet helyezni a kéziratokat az életműben. A kötet egyik érdeme, hogy oda teszi az ismeretlen verseket, ahol időben is, tematikusan is a helyük van, mint24

Kontra Ferenc: N yújtsuk magasra örökségünk szép darabjait” ”

ha űrt töltenének ki. Ezek hozzák egyúttal a legtöbb újdonságot: sosem közölt, kézírással fennmaradt versek első közléseivel is találkozunk. Mivel ezeket még nem elemezték, nem skatulyázták be sehova, mindenki a saját, előítéletektől mentes olvasata és ízlése szerint ítélheti meg valamennyit – a felfedezés élményével. Mindenki azon töprenghet közben: vajon miért nem jelentek meg. Talán befejezetlennek tartotta őket a költő, esetleg néhol túl személyesnek. Hiszen tudatosan épített ki önmagáról is egy képet. Ha így olvassuk a hagyaték anyagát, valóban kevésbé illettek volna bele az életében megjelent kötetekbe. Itt térünk át a másik lényeges kérdésre: a rálátásra. A költő lánya olyasminek is a birtokában volt, amit mások nem ismertek és eleve nem is válogathattak be abba tucatnyi gyűjteménybe, amely a költő halála után megjelent. A hátrahagyott kéziratokból egyébként különböző folyóiratok már közöltek verseket, de ezek kötetbe még nem kerültek. Ezen a ponton nyer értelmezést a mostani kiadvány alcíme, mely szerint „válogatott és kiadatlan” versekről van szó. Egy olyan széles ismeretanyagról és tárházról, amiben valóban csak a beavatottak tudnak eligazodni. Dr. Illyés Mária szerkesztéséből leginkább a bátorságát kell kiemelnünk. Mert válogatni! Méghozzá nem is akárhogyan. Nem kötötték megkövült, bevett szokások, hogy mi mindent szoktak vagy illett Illyés Gyulától idézni. Amiről pedig végképp nem szabad megfeledkezni: mindig az éppen ismert teljes életmű az, ami alapjául szolgál bárki válogatott műveinek. Tehát a most először közzétett kéziratok egy új kontextusban akár magát az életművet is más nézőpontba helyezhetik – Illyés Gyula halála után harminc évvel. 25


Illyés Gyula

Téli éj Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt. Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál, ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál szomjas ökrök bőgnek… nyújtva s panaszosan… mint e világban volt. Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel, Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába, söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája. Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra, páros drótja közt a megtisztított lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl. Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől. Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat – Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban. Tele fürge zajjal, nyüzsgő ígérettel megkezdődik a nap. 26

Illyés Gyula: Téli éj

Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja, mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége – Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre! A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’ S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben! Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva nyögtél s átkozódtál…elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden! S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregvefázva kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva, mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…

27


Újoncok Rákóczi táborába Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó! és ahogy az illik: havat a határnak, bort, lámpát, citerát s künn a kapun túl verje a földet a ló… Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda, míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra, e tájra, e házra s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha! Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna – kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán künn a határban vágtára a porzó északi hóba! Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket; dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd egykor, a holtat, könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd: ó a szegények, hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak… 28

Naguib Mahfouz: Zaabalawi

Naguib Mahfouz

Zaabalawi Muszáj megtalálnom Zaabalawi sejket. Legelőször egy dalban hallottam róla: Zaabalawi, mivé lett a világ? Tótágast állt, oda a varázs. Ez egy időben népszerű dal volt, s kérdezgetni kezdtem apámat én is, ahogy a gyerekek szokták apjukat nyúzni végeláthatatlan kérdéseikkel, hogy ki az a Zaabalawi? Tanakodva nézett rám, mintha kételkedne abban, hogy válaszát megértem, aztán mégiscsak megszólalt: – Áldása kísérjen, bajoktól megszabadító igazi szent. Ha nem lenne, már rég meghaltam volna. A rákövetkező években apám sokszor dalolt róla, és imádkozott is a jóságos szenthez, beszélt nekem a csodákról, amiket véghez vitt. Ahogy múltak az évek, a bajok engem is elértek; a legtöbb betegségből gond nélkül meggyógyultam, amíg csak el nem kapott egy olyan, amire nem volt gyógyszer. Mindent kipróbáltam, de hiába. Kétségbeesésemben eszembe jutott, amit gyerekkoromban hallottam, s elhatároztam, megkeresem Zaabalawi sejket. Felidéztem mindent, amit apám az ismerőseitől hallott Khan Gaafarban Quamar sejk házánál, aki jogász volt a vallási tanácsban, és elvitettem magam hozzá. Reménykedve kérdeztem a babárust a ház alsó végén, hogy nem költözött-e el. – Qamar sejk – nézett rám csodálkozva – már évekkel ezelőtt elköltözött ebből a negyedből. A kertvárosban élnek, és ha jól tudom, az al-Azhar téren van az irodája.

29


Kikerestem a címet a telefonkönyvben és azonnal a kereskedelmi kamarához siettem, ahol az iroda volt. Kértem, hogy hadd mehessek be Qamar sejkhez. Egy csinos nő vezetett be hozzá, a mámorító parfüm illatától kicsit elszédültem. A férfi mosollyal fogadott, és egy bőrkárpitú szék felé intett. Talpam alatt éreztem a drága szőnyeg puhaságát, pedig elég vastagtalpú volt a cipőm. A férfi egy egyszerű zakót viselt, cigarettázott, és úgy ült, mint aki elégedett önmagával és a világgal. A meleg fogadtatás nem hagyott kétséget bennem, azt hiszi rólam, jövendő ügyfele vagyok, és kezdtem magam kellemetlenül érezni, hogy feltartom őt a drága idejében. – Üdvözlöm – mondta úgy, hogy mihamarabb beszédre bírjon. – Régi barátja, Ali al-Tatawi sejknek a fia vagyok – válaszoltam, hogy megszüntessem a helyzetem bizonytalanságát. Közöny, egykedvűség látszódott tekintetében; de a közöny nem volt olyan mértékű, hogy teljesen elveszette volna érdeklődését. – Isten áldja meg a lelkedet – mondta. – Nagyon jó ember volt az apád. A fájdalom, ami ide hajtott, arra kényszerített, ne fussak el. – Ő mesélt nekem – folytattam – egy jámbor szentről, akit Zaabalawinak hívnak, s akivel az ön jóvoltából találkozhatott. Nagy szükségem van Zaabalawira, uram, ha egyáltalán él még. A férfi közönye teljessé vált, és az sem lett volna meglepő, ha ajtót mutat mindkettőnknek, nekem is és apám emlékének is. – Az – mondta, mintha emlékezetében keresgélne, hogy befejezze a beszélgetést –, nagyon régen volt és alig emlékszem már rá. Felemeltem lábam, hogy megnyugtassam a mozdulattal, mintha indulnék, de megkérdeztem: – Tényleg szent volt? – Úgy tartottuk, mint csodatévő embert. – Hol tudnám megtalálni? – kérdeztem és egy újabb lépést tettem az ajtó felé.

30


– A legjobb ismeretem szerint Birgawiban élt az al-Azhar kastélyban – válaszolta, és azzal az eltökélt szándékkal igazította meg az íróasztalán lévő újságokat, hogy nem nyitja ki többé a száját. Fejet hajtva megköszöntem segítségét, többször bocsánatot kértem a zavarásért, és ott hagytam az irodájában. Zúgott a fejem, és mindenről megfeledkeztem. A Birgawi kastélyhoz igyekeztem; egy sűrűn lakott negyedben volt. Az idő megette az épületeket, már semmi sem maradt a régi arcukból, és talán fizettek a karbantartásért, mégis szemétlerakó helynek használták az udvarokat. Egy apró termetű, egyszerű fickó a fedett bejáróhoz vezetett, ahol egy férfi régi vallási és misztikus könyveket árult. Amikor Zaabalawiról kérdeztem, furcsán nézett rám szűk és fénytelen szemével, és csodálkozva kiáltott fel: – Zaabalawi! Jóságos isten, micsoda idők voltak azok! Természetesen itt lakott, amikor még lakható volt a ház. Hú, de sokszor üldögéltünk kettecskén és beszélgettünk a régi időkről, és a szent megáldott engem. De, hogy ma hol lehet Zaabalawi? – Szomorúan megvonta a vállát, majd otthagyott, hogy kiszolgáljon egy vevőt. Sok kereskedőt kérdeztem a kerületben, voltak, akik nem is hallottak Zaabalawiról, soha, míg néhányan felidézték a nagyszerű időt, amikor még itt lakott, de senki sem tudta, most hol lehet. Voltak, akik gúnyolódtak, sarlatánnak bélyegezték a szentet, és azt mondták, jobban tenném, ha orvoshoz fordulnék. Nem volt más választásom, dolgom végezetlen hazamentem. Az idő telt, a fájdalmam csak erősödött és biztos voltam benne, hogy már nem sokáig húzom. Zaabalawi továbbra is foglalkoztatott, és fogódzkodtam a reményben, mert tiszteletreméltó neve szüntelenül bennem kavargott. Elhatároztam, segítséget kérek a kerület sejkjétől. Csodálkoztam, hogy ez korábban nem jutott eszembe. Az irodája egy apró boltra emlékeztetett, talán csak abban különbözött, hogy íróasztal és telefon is volt benne. Az asztalánál ült, dzsekit viselt a galabeya fölött. Mivel 31


nem szakította meg beszélgetését a mellette ülő férfival, csak álltam és vártam, hogy a férfi elmenjen. Akkor a sejk hűvösen fölnézett rám. Először azt gondoltam, nem tudok vele zöldágra vergődni, de nem sokkal később jókedvűen behívott és leültetett. – Szükségem van Zaabalawi sejkre – feleltem arra kérdésre, amely jövetelem célját tudakolta. Ugyanolyan csodálkozással nézett rám, mint a többiek, akikkel korábban találkoztam. – Ezek szerint – mondta mosolyogva, úgy, hogy kivillantak az arany fogai – még él. Az ördög vigye, hogy nincs állandó lakhelye. Talán összefutsz vele. De az is lehet, hogy napokat vagy hónapokat keresheted. – Még maga sem tudja, hol van? – Még én se. Elképesztő egy ember, de hála istennek, hogy még él! Nézett rám elszántan és azt morogta: – Úgy látom, komoly a helyzet. – Nagyon. – Talán isten megsegít. De miért nem keresed módszeresen? – Kiterített egy ív papírt az íróasztalán és hihetetlenül gyors mozdulatokkal rajzolni kezdte a kerület térképét, megjelölve az összes negyedet, mellékutcákkal, sikátorokkal és terekkel. Aztán lelkesen nézett rám és azt mondta – Ezek a lakóházak, ez itt az illatszer árusok negyede, ez meg a rézművesek negyede, ez a Mouski, a rendőrség, és a tűzoltóság. Ez a rajz lesz a vezetőd! Nézz be a kávéházakba, ahol dervisek vannak, a mecsetekbe és az imatermekbe, és a Zöld Kapuba, ahol elvegyülhet a koldusok között. Én már évek óta nem láttam őt, teljesen lefoglaltak a világ dolgai, és csak a te kérésed hozott vissza az ifjúkorom emlékeibe. Zavarodottan bámultam a térképet. Csöngött a telefon és felvette a kagylót. – Vedd el és vidd! – mondta nagylelkűen. – Állok szolgálatodra!

32


Összehajtogattam a térképet és elmentem a negyedbe. A térről az utcákra, majd sikátorokba, és mindenkit megkérdeztem, akiről úgy véltem, környékbeli. Végül egy vasaló kisiparos azt mondta: – Menj a szépíró Hassaninhez Umn al-Ghulamba, ő és Zaabalawi barátok voltak. Umn al-Ghulamba mentem, megtaláltam Hassaneint, aki egy szűk boltocska mélyén dolgozott, ami tele volt cégtáblával és festékes dunsztosüvegekkel. A furcsa szag, a ragasztó és festékszaga beleivódott a helyiség minden sarkába. Az öreg Hassanein báránybőr takarón guggolt, szemben egy táblával, ami a falnak volt támasztva, és a közepén az a szó volt írva, hogy „Allah” ezüst betűkkel. Elképesztő gondossággal szerkesztette a díszes betűket. Mögéje álltam, mert attól féltem, hogy zavarom az alkotás áhítatában. Egy kis idő múlva, hirtelen megszólalt: – Igen? Rádöbbentem, hogy készen áll a jelenlétemre, bemutatkoztam. – Azt mondták, hogy Zaabalawi sejk a barátja, én őt keresem – mondtam. Kézmozdulatával félbeszakított. Meglepetten kutatott bennem tekintetével. – Zaabalawi! Az isten áldja meg! – mondta és sóhajtott. – A barátja, nem? – kérdeztem türelmetlenül. – Az volt. Régen. A titkok embere: olyan gyakran jött, hogy az emberek azt hitték, hogy ő a legjobb barátom, aztán egyszer csak huss, eltűnt, mintha sose létezett volna. De a szentekkel ez megesik, nem hibáztathatók. Reményem szikrája hirtelen kialudt, mint mikor lekapcsolják a lámpát. – Állandóan itt volt – mondta a férfi – néha már úgy éreztem, hogy része a rajzaimnak is. De hogy hol van?! – Él még egyáltalán? – Él, semmi kétség. Tökéletes ízlése volt és neki köszönhetem legszebb rajzaimat. 33


– Isten tudja – mondtam a remény hamujába fulladt hangon –, hogy milyen rettenetesen szükségem van rá. – Igen, igen, isten tudja, és megóv téged, mert isten az igazság, ahogy Zaabalawi is mondta volt. Őszintén mosolygott és nyájasan hozzáfűzte: – És az arca felejthetetlenül gyönyörű volt. De hogy hol lehet? Kelletlenül feléje léptem, kezet ráztam és elmentem. Kelet felé folytattam a keresést, majd nyugaton is, a negyeden túl, Zaabalawiról kérdezgettem mindenkit, akiről koránál és tapasztalatainál fogva úgy véltem, segíteni tudna. Egy újságárus azt mondta, hogy nem régen találkozott vele Gad sejk házánál, aki jól ismert zeneszerző. Zabakshiyyaba mentem, ahol meg is találtam a zenészt. Régi stílusú, de ízlésesen berendezett lakásban élt, történelemmel átitatott falak között. A díványon ült, és híres lantja is mellette volt, magában rejtve korunk legszebb melódiáit, míg valahonnan a házból mozsártörő hangja és gyermekzsivaj hallatszódott. Üdvözöltem, bemutatkoztam, ő pedig közvetlen természetességgel fogadott. Nem kérdezett, sem szavakkal, sem gesztusokkal, s úgy éreztem, egyáltalán nem tudja felfogni a dolog komolyságát. Elképedtem az észjárásán, de kedvessége jó előérzettel töltött el: – Ó, Gad sejk, a csodálód vagyok, teljesen elbűvölnek a dalaid. – Köszönöm – mondta mosolyogva. – Bocsáss meg, hogy zavarlak – folytattam bátortalanul –, de azt mondták, hogy Zaabalawi a barátod és nekem sürgősen szükségem lenne rá. – Zaabalawi! – mondta és összehúzta szemöldökét. Gondolkodott. – Ő kell neked? Isten legyen veled, vagy ki… ohh Zaabalawi, hol lehetsz? – Nem látogatott meg téged? Nem volt nálad? – kérdeztem türelmetlenül. – De, volt nálam valamikor, jöhetne éppen most is, de az is lehet, hogy már soha nem látom az életemben. – Miért? – kérdeztem. A zenész a lantjára nézett: – A szentek olyanok, különben nem lennének szentek – mondta nevetve. 34


– És mi lesz azokkal, akik a hiányát szenvedik, ahogy én is? – A szenvedés része a gyógyulásnak. Felvette a pengetőt és elkezdte lágyan pengetni a húrokat. Gondolataimban merülve követtem a mozdulatait. Aztán magamnak címezve a mondatot, azt mondtam: – Tehát akkor nem jöttem hiába. Állát a lanton pihentetve mosolygott. – Isten bocsásson meg neked – mondta –, de a látogatásnak köszönhetem, hogy megismerhettelek. Zavartan kértem bocsánatot. – Bocsáss meg, a kudarc érzése elterelte a figyelmem a lényegről. – Ne engedj a kudarcnak. Kimerítő lehet megtalálni ezt a különleges embert. Könnyű volt régen, amikor tudtuk, hol lakik. Ma a világ megváltozott, ahelyett, hogy élvezhetné a megérdemelt helyzetét, csalásért üldözi a rendőrség. Ezért nem könnyű megtalálni, de ha türelmes leszel, sikerül. Felemelte fejét a lantról, pengetni kezdett egy melódiát, és énekelt is hozzá: „Megidézem, pedig nem akarom, azokat, kiket szeretek, történetük, mint bort, iszogatom.” Fáradtan és kedvetlen szívvel követtem a dal szépségét. – Én írtam a zenét egyetlen éjszaka alatt – mondta, amint befejezte. – Emlékszem, ez Lesser Brairam estéjén történt. Zaabalawi egész éjjel itt volt, a verset ő választotta. Ott ült, ahol most te, később játszani kezdett a gyerekeimmel, mintha maga is gyermek lenne. A fáradtság legyőzött vagy inspirációm elhagyott, ő viccesen hátba veregetett, tréfálkozott és hirtelen pezsegni kezdett bennem a melódia. Addig dolgoztam, míg kész nem lett. A legszebb darab, amit valaha komponáltam. – Zaabalawi a zenéhez is ért? – Nagyjából. Kellemes hangja van, hallanod kellene, mikor dalol… és teremtésre ösztönöz… – tette hozzá. – De hogy tud betegségeket gyógyítani? 35


– Az titok. Majd megtudod, ha találkoztok. – De hogy fogok vele találkozni? – súlyos csend támadt és a gyerekek zsivaja töltötte be a szobát. A sejk újra énekelni kezdett. Egyfolytában ismételgette a szavakat, hogy „Emlékszem egy lányra”, különböző változatokban ismételgette a strófát, míg a falak is táncolni kezdtek. Kifejeztem csodálatomat, a zenész mosollyal köszönte meg. Felkeltem és engedélyt kértem a távozásra. Egészen az ajtóig kísért. Kezet fogtam vele, és azt mondta: – Azt hallottam, hogy mostanában gyakran jár Hagg Wanas alDamanhouri házába. Ismered őt? Megráztam a fejem, de egy csöppnyi remény költözött szívembe. – Az egy vagyonos ember – mondta a sejk –, aki időről időre Kairóba látogat valamilyen hotelbe vagy hová. Minden este, a Negma bárban van az Alfi utcában. Megvártam, míg beesteledik és elmentem a Negma bárba. Amikor a pincért Hagg Wanasról kérdeztem, egy tükrökkel borított hatalmas oszlop mögötti félhomályos sarok felé mutatott. Egy férfit pillantottam meg, aki egyedül ült az asztalnál, két palack volt előtte, egyik üres, a másikban az ital harmada még megvolt. Nem láttam előtte se rágcsálnivalót, se ételt. Lazán lógó selyem galabeyat viselt és tekercselt turbánt, lábait szétterpesztette az oszlop felé, s elbűvölt elégedettséggel bámult bele a tükörbe, kerekarcú volt és jóképű, annak ellenére, hogy öreg volt és teljesen részeg. Lassan, nyugodtan közelítettem és néhány lépésnyire megálltam előtte. Nem fordult felém, nem is vette észre, hogy ott vagyok. – Jó estét, Wanas úr – köszöntem neki. Hirtelen felém fordult, mintha álmából riasztottam volna fel, s metsző pillantást vetett rám. Már éppen kezdtem volna magyarázni, miért jöttem, mikor erélyesen, ellentmondást nem tűrő hangon szólt rám. – Először is, ülj le, másodszor pedig igyál! Már szólásra nyitottam a számat, hogy mentegetőzzek, de kezével betapasztotta a fülét, és azt mondta: 36


– Addig egy szót se, míg nem teszed, amit mondok. Rájöttem, hogy egy részeges önfejű társaságába keveredtem, azt mondtam magamban, hogy legalább megviccelem egy kicsit. – Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést? – mondtam neki mosolyogva, miközben leültem. Anélkül, hogy elvette volna tenyerét a füléről az üvegre mutatott. – Nem társalgok senkivel, hacsak nem ugyanolyan részeg, mint én, máskülönben hogyan érthetnénk meg jól egymást. Jeleztem neki, hogy nem iszom. – Az a te dolgod – mondta fölényesen. – Amit mondtam, megmondtam! Töltött nekem egy pohárral, amit megadóan elvettem és megittam. Ahogy a bor a gyomromba ért, lángolni kezdett bennem. Türelmesen vártam, hogy megszokjam a szörnyű érzést, és azt mondtam. – Ez nagyon erős, itt az ideje, hogy megmondjam, miért is jöttem. Megint a fülére tapasztotta a tenyerét. – Nem hallgatlak meg, míg nem ittál eleget. Másodszor is teletöltötte a poharam. Remegve néztem az italt, aztán megittam egy hajtásra. Nem sokára a maradék bor is belém került és elvesztettem akaraterőmet. A harmadik pohárnál elvesztettem emlékezetem, a negyediknél a jövő is ködbeveszett. A világ megfordult velem és én elfelejtettem, hogy hol is vagyok benne. A férfi felém hajolt figyelmesen, de láttam – mindent láttam –, ahhhh, egy planéta színes sorozatát, tisztán. Nem tudom, mennyi idő telt el; a fejem ráhajtottam a szék karfájára és mély álomba merültem. Volt egy szép álmom, olyan, amilyen még soha. Azt álmodtam, hogy egy hatalmas kertben vagyok, körbe mindenütt különleges fák sorakoznak, az ég tiszta, az összefonódó bokrok fölött csillagok ragyognak, és mindent beburkol egy naplementeszerű fátyol, vagy egy eget elhomályosító felhő. Fekszem egy nagy halom jázminszirmon, melyek úgy hullanak az égből, mint az eső, s egy szökőkút permetje szüntelenül szórja cseppjeit fejemre és halántékomra. A mély elégedettség állapotában vagyok, a 37


nyugalom mámorában. Madarak csiripelő zenekara játszik a fülembe. Különleges harmónia van köztem és legbelsőbb énem között, köztem és a világ között, minden a helyén van bennem, csend és tökéletesség. Az egész világban nincs egy árva ok, se beszédre, se mozdulatra, az univerzum a gyönyör mámorában van. De az érzés nem sokkal később elmúlt. Amikor kinyitottam a szemem, legelőször a bűnbánat tört rám, láttam, hogy Wanas al-Damanhouri aggodalmasan bámul rám. Csak néhány álmos vendég üldögélt még a bárban. – Jó mélyen aludtál! – mondta. – Elég kialvatlan lehetsz. Súlyos fejemet a tenyeremben tartottam, s amikor elvettem a kezem, csodálkozva láttam, hogy vízcseppek ragyognak rajta. – Vizes a fejem – mentegetőztem. – Igen, barátom, próbáltalak felébreszteni – válaszolta nyugodtan. – Látott valaki ebben így, ebben az állapotomban? – Ne aggódj, aki látott, az jó ember. Hallottál már Zaabalawiról? – Zaabalawi! – kiáltottam, és azonnal talpra ugrottam. – Igen – válaszolta meglepetten. – Mi a baj? – Hol van? – Azt nem tudom, most hol van. Itt volt és elment. Már ki akartam rohanni, hogy megkeressem, de sokkal erőtlenebb voltam, mint azt elképzeltem. Összeestem, rá az asztalra, és kétségbeesve kiáltottam: – Az egyetlen ok, amiért hozzád jöttem, hogy vele találkozzak. Segíts, hogy utolérjem, vagy küldj utána valakit! A férfi odakiáltott a rákkereskedőnek, hogy keresse meg a sejket és hozza vissza. Aztán felém fordult: – Nem tudtam, hogy bajban vagy. Nagyon sajnálom… – Nem hagytál szóhoz jutni! – mondtam haragosan. – Milyen kár! Melletted ült egész idő alatt. Egy jázmin szirmaival játszott, amit egy tisztelőjétől kapott, aztán megsajnált téged és elkezdte vízzel permetezni a fejedet, hogy magadhoz térj. 38


– Itt találkozol vele minden este? – kérdeztem, és szemem le nem vettem az ajtóról, ahol a rákkereskedő kiment. – Ma itt volt, tegnap is, és tegnapelőtt is, de előtte egy hónapig sem láttam. – Hátha holnap is jön – válaszoltam gyorsan. – Meglehet. – Annyi pénzt adok neki, amennyit akar. Wanas együtt érzőn válaszolt: – Az a furcsa az egészben, hogy nincs odáig a pénzért, még ha meg is gyógyít. – Ingyen teszi? – Csak ha érzi, hogy szereted őt. A rákkereskedő egyedül tért vissza. Már kezdtem összeszedni magam, kimentem a kocsmából, bár még tántorogtam. Minden utcasarkon Zaabalawi nevét kiáltoztam, azzal a bizonytalan reménnyel, hogy valaki visszakiabál. A hozzám csapódó utcagyerekek rajtam csüngtek, míg be nem ültem az első szabad taxiba. A rákövetkező estén fennmaradtam Wanas al-Damanhourival hajnalig, de a sejk nem jött. Wanas tudatta velem, hogy külföldre megy és nem tér vissza Kairóba, míg csak el nem adja a gyapotot. Várnom kell, muszáj, mondom magamnak, meg kell tanulnom türelmesnek lenni. Be kell érnem a tudattal, hogy Zaabalawi létezik, él, és ragaszkodásom iránta felbátorít arra, hogy elhiggyem, találkozunk, és meg fog gyógyítani. Néha a sok hiábavalóság kimerít, és meggyötör a kétségbeesés, mikor arra próbálom rávenni magam, egyáltalán ne vegyek tudomást Zaabalawiról. Sok, szintén bajokkal küszködő ember nem is tud róla, vagy azt hiszi, hogy ez tiszta kitaláció. Miért kínzom hát magam miatta en�nyire? Mikor fájdalmaim fokozódnak, újra csak rá gondolok, azt kér39


dezgetve, mikor veti már utamba a szerencse. Wanas, végleg külföldre költözött, de ez a tény nem térít el a szándékomtól; és az igazsághoz tartozik, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy meg fogom találni Zaabalawit. Igen, mert meg kell őt találnom. Fordította: Boda Magdolna

Naguib Mahfouz (1911. december 11 – 2006. augusztus 30.) egyiptomi író, novellaíró, drámaíró, forgatókönyvíró és újságíró. Teljes nevén Naguib Abdel Aziz Al-Sabilgi Mahfouz; de mert több nyelvre fordították műveit, a Nagīb, Nageeb vagy Najib Mahfūz átírásokkal is találkozhatunk. A modern Egyiptom vezető irodalmi alakja, aki 1988-ban – eddig egyetlen arab íróként – nyerte el a világ legrangosabb irodalmi elismerését, az irodalmi Nobel-díjat azzal az indoklással, hogy árnyalatokban gazdag műveivel – amelyek hol éleslátóan realisták, hol felidéző módon kétértelműek – olyan arab elbeszélő művészetet alakított ki, amely az egész emberiségre vonatkozik. Munkássága során számos díjat is kapott, köztük az Egyiptomi Állami Díjat kétszer is. 40

Borsodi L. László: Magánséta

Borsodi L. László

Magánséta Tengerparti térkép A tenger hullámzásából kavicsok, kagylók, apró halak. A parti homok térképén két hullámverés között hegyek, sziklák magasodnak, öblök mélyülnek-zárulnak, barlangok bújnak. Az ott egy ország, az ott a ház. Ott laktál, ott álmodtál. Azt álmodtad, hogy élsz. Lankás vidék néhány dombbal. Kevéske kert sok virággal. Ide költöznék, de nincsen még ház, csak sövény a házhely körül. Sokat utazom: levegőben, földön, vízen. Legjobb vízen: a magasság innen csodálható, a mélységnek van tekintélye, vége. A víznek van partja. A parti homokon ott a térkép. Mindenem csupa víz, de lehet, csak álmodom.

Buszozás helyett Legyen egy délutáni séta! Nem gyalogolok, kifogásolod. Sétálunk, sétálhatnánk, pontosítok. Mondjuk: csütörtökön. Csütörtökön? Miért éppen csütörtökön, kérded. A sétának, folytatom, éppen csütörtökön van értelme: csütörtök délután az egyetlen tér és idő, amikor a sétának értelme van. Elválasztja a hét eleji fáradtságot a hétvégi unalomtól, a szürke házak, vörös házfalak egyértelműségét az erdők titkaitól, a kirándulók félmeztelenségétől.

41


Ez az álláspont látszólag megnyugtat, de aztán a házat említed: hogy el kellene jutnunk a házig, pontosan oda, ahol a ház van. A séta, mondom, nem számol házzal, mert elkezdődik, de nincsen vége. A séta folyosó bérházakban, kolostorokban, utca vidám utca szobros terekkel, szökőkutakkal. A séta bokrokkal, fákkal övezett hosszú sétány egy-két paddal, ösvény az erdőn jó illatú virágokkal. Gombsor egy kabáton, futam a zongorán. Buszozás helyett elindulni egyedül.

Pihenő Ha egyik délelőtt erre sétálsz, csengess be hozzám! A kaputelefon bekapcsolva, minden bizonnyal itthon találsz. Ha kedved lenne megpihenni, látogass meg, valószínű, akkorra már egyedül leszek. A széket a konyhában – amelyre valaha ültél – ugyanott találod: az asztal mellett, az ablaknak háttal. Üdítőt töltenék, kávét főznék, te ezalatt a mozdulataimban felfedezhetnéd zavartságom, és ettől, legalábbis látszólag, ebben az edényzajos közjátékban egyszerre megnyugodnál, akárcsak én a kezed játékának ritmusától, ahogy kanalazod kávédba a cukrot, kevered, meg-megállsz. Ha eljutnánk oda, hogy egymással szemben ülve beszélgessünk, nem kis meglepetésedre csak annyit mondanék: talán vagy nos. Te meg valami olyasmit emlegetnél, hogy lehet, mire én – felháborodásomat leplezve – alig érezhető cinizmussal azt kérdezném: tényleg? S te, mintha tudomást sem vennél szavam éléről, egy ideig tovább hagysz vergődni, majd annyit szólsz: valóban. Végül rám hagyod: hagyjuk. Így telne a délelőtt, ebben a végtelen megértésben, hűs üdítők, a meghitt kávégőz békéjében. Ha értelmét látnád a sétának, hogy éppen délelőtt felém sétálj, és becsengess hozzám, míg el nem költözöm.

42

Borsodi L. László: Téli kert

Téli kert Angyaltérképpel szemedben végül a parton sétálsz. Emlék a nyári kert, a Szikla délen csak benned él, s a Nagy Találkozás, amelyre évekig vártál, elmaradt. Nem jutottál el a Nagy Tóhoz soha. Így indulsz, magad mögött hagyva a tengert, a földet. Így indulsz, szemközt a téli kerttel. Mert most már tudod: legszebb a téli kert, s ha nem hajtana a szél, a fagy, a téli kertig sétálva érdemes, az odáig megtett úttal együtt egész. Bámulhatnád a nagy pelyheket, a hótól roskadt ágakat, a fehér kalapos, fehér ruhás szobrokat. Az útszéli padon immár örökre csókolja egymást egy szerelmes pár, és nem mozdul Szindbád pipafüstje. A szembejövőket nem láthatod. (Ha látnád, csendesen mosolyognának.) Ösvénnyé szelídül a sétány, nem zavar meg semmi elágazás. Minden téged vár, ez már a téli kert. Se pad, se fák, a napnak csak árnyéka van, a szökőkútból a szökkenés. Sűrűn havaz a prózaversben. Minden, minden csupa hó. Végigfekszel a havon.

43


Csepregi János

Az utolsó nap Krétát enni? Tökre jó. Meleg, sós vizet inni? Tökre jó. Betegnek lenni? Tökre jó, főleg ha nem akarok töri dogára tanulni. Mert ugye mi a francért is akarnék, ha a felnőtteket úgyis csak az a sok hülye évszám érdekli, arra viszont a rosseb se kíváncsi, milyen jó lovagi páncélokat, harci méneket meg kőhajítókat tud rajzolni az ember. Klafa befeküdni néhány órára egy kád hideg vízbe, aztán meg otthon maradni lázasan, mikor nincs semmi kedvem felelni oroszból, hogy legádázabb ellenségeim legnagyobb örömére megint jól összeszidhasson az Irina, hogy még a Fortocskával se megyek semmire, mert hiába szép a kiejtésem, hiába beszélek dallamosan, mégiscsak nyilvánvaló: semmit nem értek az egészből, fogalmam sincs róla, hogy mi lett a Krásznájá Sápocskával, ismét csak bemagoltam az egészet. Becsszóra, néha szívesen, sőt boldogan iszom szóda helyett tejjel a citromos limonádét, mert egy rettenetes erejű és kiszámíthatatlan természetű hasmenés még mindig sokkal jobb, mint az, hogy újra kiröhögjenek testnevelésen, mert csak négyszer tudom teljesen felhúzni magamat a rúdon, mert a féligek meg a háromnegyedek nem adódnak össze. Szóval betegnek lenni baró, ha az ember nem akar suliba menni, de baromira rossz, ha nem mehet, mikor kellene. Egy kis láz, egy kis hányinger frankón nem probléma, de viszketni egy hétig, mellette meg majdnem meghalni a kíváncsiságtól meg a félelemtől, az már tutira nem annyira vicces. Rabnak lenni a négy fal között teli gatyával? Ennél minden csak jobb lehet. De hát már csak ilyen az én formám. Én mindig csak akkor betegszem meg igaziból, amikor egy csomó mindennek végleg el kell dőlnie, egy csomó mindennek végleg ki kell derülnie, amikor olyasmi dolgokról kellene hallanom, amik holtbiztos, hogy az egész életemet örökre meg fogják változtatni. Ilyenkor én hiába nem eszem a krétát, hiába nem iszom a tejlimonádét, egyszerűen valahogy mégiscsak megnyekkenek. 44

Csepregi János: Az utolsó nap

Ráadásul bárányhimlő hatodikban? Tök ciki. Akkor már inkább halna meg az ember tisztességesen, találná fejbe egy távoli bolygóról érkező meteorit, miközben a sivatagban idegen civilizációk nyomai után kutat Däniken professzorral, vagy dőlne rá egy égő ház, miután kimenekített odabentről egy gyönyörű, ájult nőt, aki a szerelme, vagy egy síró csecsemőt, aki természetesen nem a szerelme, esetleg egy öreg tudóst, aki később majd feltalál egy újfajta űrrakétát, esetleg valami még szuperebb dolgot. De nekem rohadtul nincs ilyen mázlim, és persze már soha nem is lesz. Negyedikben például volt az a hülye szerelmes levél. Pénteken még beraktam a Dancs Viki padjába, hétfőn már ki is vették a vakbelemet. Soha nem fog kiderülni, hogy a műtétem napján nem rakott-e az enyémbe egy válasz-szerelmeslevelet, ami aztán valahogy elveszett, mire három hét múlva újra mehettem iskolába, vagy esetleg a legjobb alkalmat kivárva valaki egy éjszaka betört a suli épületébe, aztán ellopta, csak azért, mert féltékeny volt rám a Viki talán nagyon is perzselő szerelme miatt. Soha nem fogok rájönni, hogy nem így történt-e igazándiból! Egyedül csak azt tudom, hogy amikor keresni kezdtem a padomban, akkor frankón nem volt ott semmi, hiába izgultam heteken keresztül. Pedig ha nem betegszem meg, akkor lehet, hogy már két éve járnánk, meg minden, s talán egészen máshogy alakul az életem, így meg lehet, hogy soha nem is fogok megnősülni. Sőt, tutira nem. Vagy ötödikben, amikor rajzversenyt hirdettek a suliban, olyat, amin álnévvel bármilyen képet be lehetett adni, én meg egy hónapon keresztül naponta órákat töltöttem azzal, hogy minél klafábban le tudjam rajzolni, ahogy egy fekete meg egy fehér nindzsa harcol egymással. Hiába mondta a Feri, aki még be is öltözött otthon a kedvemért nindzsának, plusz meg is mutatta azt a szuperül titkos nundzsakuzást, amit egyedül a kiválasztottak sajátíthatnak el, ráadásul ők is szigorúan csak bekötött szemmel csinálhatják, mert olyan gyorsak, hogy ha nézni akarná valaki a mozdulataikat, akkor annak egyetlen perc leforgása alatt kisülne a szeme meg felforrna az agyvize, ezért aztán nekem is körbetekerte egy sállal a fejemet, úgy, hogy még majdnem meg is fulladtam tőle, hogy inkább vöröset rajzoljak a feketével szembe, mert 45


mindenki tudja, hogy a fehéret a legeslegnehezebb lerajzolni fehér lapra, én mégis kitartottam. Nem volt könnyű, de én csak húztam a vonalakat összeszorított foggal, csak rajzoltam, csak rajzoltam, annyira, hogy minden zsebpénzem elment filcre meg húszfilléres rajzlapra, de nem adtam fel. Egyébként meg holtbiztos, hogy én nyertem volna azt a bazi nagy csokitortát, ha a beadási határidő lejártának napján nem kapja be az a hülye küllő a lábamat, s nem borulunk bele bicajostul a vízzel teli út menti árokba. Emlékszem, az orvos még vigyorogott is, amikor elmondta, hogy nem nagy dolog az egész, csak egy szimpla kis zöldgally-törés a sarkamon, én meg az iskolatáskámra és a benne lévő rajzomra gondoltam, reménykedtem, talán nem esett baja, pedig igazából már abban a pillanatban, amikor félig az árokban feküdve kinyitottam a szemem, éreztem, hogy életem talán legnagyobb lehetőségének konyec. Mert ha én nyertem volna meg az első helyezést, nem pedig a Gugán Ági meg a Virággal köszöntjük április negyedikét, akkor simán megeshet, hogy rögtön továbbküldtek volna valami megyei versenyre, onnan meg ki tudja, hová? Ma meg már Amerikában élnék, és avval keresném halálra magamat, hogy én rajzolom az egész világon a legszuperebb képregényeket. Így meg nemhogy nagy lóvé meg New York, de még torta se lett az egészből, pusztán azért, mert nem tartottam elég messze a lábamat a hátsó keréktől, mikor a Feri versenybicajának a csomagtartóján utaztam. Szóval lógni a suliból baró, de közel tizenhárom évesen nyomorult bárányhimlővel feküdni itthon, miközben tövig rágom a körmeimet, néha pedig alig tudom megállni, hogy el ne bőgjem magam a félelemtől vagy a viszketéstől, az azért már tökre más. Mert nem elég a rettegés, hogy állandóan az jár a fejemben, vajon rájött-e már valaki, hogy én voltam, kellenek még ezek a hülye pöttyök is, amik nemcsak hogy elborítják az egész testemet, ráadásul még folyton viszketnek is. Legszívesebben egész nap vakaróznék, de egyrészt nincs elég ujjam hozzá, másrészt meg biztosan ugrik a húsvéti, a születésnapi, a karácsonyi meg úgy általában az összes ajándék egész évre, ha nagymama rajtakap. Mivel azonban idáig nem kapott rajta, mindennap főzi nekem a világ legfinomabb madártejét, de hogyan is lenne étvágyam, mikor ennyire közel a vég. Péntekig ráadásul minden este belázasodtam, és 46


hiába akartam a gyengeség miatt inkább az ágyban maradni, mégis muszáj volt esténként megfürdenem, mert nagymama addig nem volt hajlandó krémmel bekenni a kiütéseimet, szóval jól megzsarolt, amit soha nem vártam volna tőle, most már jól tudom, hogyan érezhette magát az a Julius Caesar, amikor megszurkálták a bicskájukkal a mocsok rokonai. Végül azonban csak eltelt ez a nyomorúságos hét, holnaptól pedig újra mennem kell suliba, de már rohadtul nem vagyok biztos benne: nem választanám-e inkább mégiscsak az öregkoromig tartó viszketést és étvágytalanságot helyette. Mert hát simán előfordulhat, hogy már mindent tudnak rég, mert esetleg meglátott valaki, idáig meg csak arra vártak a tanárok, hogy végre meggyógyuljak, nehogy véletlenül akkor nyuvadjak ki, mikor az igazgatói irodában közlik velem: kirúgtak, életem hátralévő részét pedig egy föld alatti tömlöcben vagy javítóintézetben kell töltenem. Aztán már vágnak is be valami sötét kocsi csomagtartójába, irány Paradicsompuszta, vagy Szibéria, vagy valami még sokkal-sokkal szörnyűbb hely, mondjuk olyan, ahol a csokoládét és a téli fagyit még hírből sem ismerik, ráadásul minden étkezésre spenótot meg krumplicukrot kap az ember, videofilmek meg egyáltalán nincsenek! Negyedik óta minden évben baj lett belőle, ha beteg voltam, miért is lenne idén másként? Persze a Dancs Viki meg az iskolai rajzverseny is borzasztó meg félelmetes volt, de most egészen másról van szó, még azokhoz képest is félelmetesen komoly dolgokról, ez a vészesen közeledő hétfő pont olyan, mint amikor egy totál izgalmas lapozgatós könyvben, mondjuk a Gyíkkirály szigetében választanod kell a legvégén, hogy levágod-e a fő-fő gonosz fejéről azt a kinövést, a goncsogot, ami látszólag nem több egy hatalmas, szőrös bibircsóknál vagy egyszerűen úgy hagyod, mert ha igen, akkor hiába csináltad végig becsületesen az egészet, hiába dobtál a kockákkal rendesen, csalás nélkül, hiába nem tetted oda az ujjadat az előző oldalakhoz, ismét lapoznod kell, s rögtön jön is a 76. oldal, ahol már olvashatod is kigúvadt szemmel: Kalandod itt véget ért! Látszólag csak egy szőrös bibircsók, de hát néha ennyin múlik az élet. 47


Holnap kiderül minden. Egy hét rabság ér véget, amit szobám keserű magányában kellett töltenem, mert még látogatóba se jöhetett hozzám senki. Egy hétig tartott ez a viszketős gyötrelem, mégis tuti, hogy még ez is százszor jobb volt, mint ami ezután következik. Nem, igazán nem is volt olyan rossz itthon lenni, nem is volt olyan rossz minden este megfürödni, sőt, végül is egy rakás egészen klassz dolog történt velem, mióta itthon vagyok, például: 1. A leckét senki nem tudta elhozni személyesen a fertőzés veszélye miatt, telefonunk meg még nincs, hiába ígérték nagymamának már tavalyelőttre. 2. Kelemen Pityu, aki igazi haver, mindennap reggel és este baró, újságkivágásokból összeragasztott leveleket dobott a postaládánkba, amikből már van egy egész kis gyűjteményem. Oltári jó ötlet volt tőle, kár, hogy az ollóval nem bánik túl ügyesen, meg az is, hogy lusta volt összeragasztani legalább néhány értelmes és igazi mondatot, így aztán a füzetből kitépett lapokon össze-vissza váltakoztak a fizikán írt feljegyzései, a mindenféle félbevágott betűk kusza halmazai meg az újságból kivágott képek és szövegrészletek, például: Néhányan úgy gondolják, kibékíthetetlen az ellentét a tengerimalac- és a papagájtartók között… vagy …fejlett, a szocializmus értékein nyugvó társadalmunkban sajnos még ma is sokan babonásan rettegnek az álterhességtől a férfiak közül, de azért akadt néhány egészen jó, fürdőruhás nőciről készült kép is, kár, hogy a legtöbb lánynak hiányzott legalább egy vagy két testrésze. Ha jól sejtem, anyukája Nők lapja-gyűjteménye meg az öccse Kisállat magazinjai látták kárát a barátságunknak, amiért még biztosan nagy árat fog fizetni, ha egyszer kiderül, sőt még az is lehet, hogy majd mellém temetik, mivel otthon tutira agyoncsapják emiatt. Én viszont sajnos ennek ellenére sem tudtam meg a leveleiből semmi értelmeset arról, hogy mi történt a lakásunkon túl, de a tévéhíradón még innen, pedig ha rám nézve rettenetes dolgok történtek is odakint, még azt is jobb lenne tudni, mint hogy lassanként megfojt a bizonytalanságból fakadó félelem. Én már belefáradtam, hogy rettegésben éljek, s még álmomban is csak azon rágódjak, hogy mi lesz majd, mikor reggel a suliba érek. De 48


már nincs visszaút. Ha nem betegedtem volna meg, akkor talán még lett volna esélyem, de másként alakultak a dolgok. Mert ha még meg is szöknék, biztosan körözni kezdenének, egy veszélyes bárányhimlős hatodikost talán még le is lőnének, nagymama pedig belehalna, mikor megmondanák neki, hogy az unokájából nemcsak pöttyös kutya, de még bűnöző is lett. Nem, betegen tutira nem menekülhetek, szóval vár rám az ítélet. Nemrég még tökre úgy gondoltam, hogy nálunk a faluban dögunalom az élet; az embert tavasszal már csak a nyári úttörőtábor rohadtul távoli reménye meg a szalmakalapgyári télapóünnepség egyre kopottabb narancsízű emléke tartja életben, de ezen a két biztos ponton kívül piszkosul nincs más, csak a sötéten tátongó kétségbeesés, ami totál olyan, mint valami hideg, feneketlen tó, tele félelmetes szörnyetegekkel: tanárokkal, nyolcadikasokkal, feleltetésekkel. Én meg hiába próbálok teljes erőből úszni előre az időben, az én kutyaúszásomtól baromira nem csökken a távolság köztem és a túlpart között. Most már visszasírom azokat az átkozottul unalmas, fuldoklós perceket. Bizony már aludni is csak alig tudok, s még az elmaradt leckék és Pityu levelei se jelentenek igazi vigaszt nekem, sőt még azok a klafa katonák sem, amiket még karácsonyra kaptam, s amiknek nemcsak a fejét, de a kezét és a lábát is lehet mozgatni. Ráadásul még nagymamával se tudtam beszélni erről az egészről, hogy legalább neki elmondhassam, mit érzek. Bármikor is próbálkoztam volna, ő folyton csak azt hajtogatta, ha unatkozom, akkor nézzem meg a polcon a vernegyulákat, de nem értette, hogy nekem nem az a bajom, hogy unatkozom, ráadásul meg semmi kedvem valami régi, magyar krapek unalmas könyveit bújni, miközben egyre közelebbinek érzem magamhoz a véget. Nincs az én félelmemhez fogható érzés, és nem is tudja itt a faluban rajtam kívül senki, milyen úgy ébredni minden reggel, mintha egyike lenne azoknak a mocsárban raboskodó amerikai hadifoglyoknak, akiknek a Rambó 2-ben kígyókat meg békákat kell enniük egy félig víz alatt lévő nyúlketrecbe zárva, miközben zárlatos rádiókkal meg hűtőszekrényekkel rázatják őket, mert bizony pont ilyen rossz nekem is. Persze nagymama nem etet velem varangyokat, meg 49


a Kelemen Pityu faterja is megjavította már a hűtőszekrényünket, de azért mégis. Sőt! Azoknak a katonáknak legalább van okuk kitartani, mivel tudják, hogy eljön majd értük a saját Rambójuk, hogy robbanós nyílvesszőkkel odapörköljön a mocskoknak, őket meg hazavigye. Nekem viszont nincsen senkim, így mikor őket már rég elvitték egy óriási harci helikopteren, én még akkor is csak egy mindenki által elfelejtett bűzölgő mocsárban leszek, egyedül, megmentő nélkül, ami nem túl klassz kilátás egy rossz útra tért mellékszereplőnek. Szóval nekem már reményem nincs, nekik meg okuk a panaszra, mert akárhányszor indul is el a film, akárhány csúszómászót kell is megenniük újra meg újra, őket tutira mindig megmentik, az én filmem viszont már soha nem indul megint elölről, hiába is nyomkodná bárki a PLAY-t vagy REWet, legfeljebb csak jól bekapja a szalagot a videó. Bizony, már csak egyet kell aludni. Bizony, tutira kiderült minden. Csessze meg.

50

Tóth Beatrix: Légy víz!

Tóth Beatrix

Légy víz! „Légy víz, barátom!” Bruce Lee Amint leült a homokozó szélére úgy döntött, hogy mégis inkább feláll. Minek ülne, nincs is hozzá szokva. – A Frank Sinatrát is a maffia juttatta a csúcsra – mondta a vörös nőnek, aki a fiával jött mindig nagyjából ugyanakkor, amikor ők. Kivette a kocsira kötött nylontáskából a gyerek egyik lapátját meg vödrét és a homokozó sarkához érve pakolni kezdte a homokot. – Nem tudtad? De azt csak tudod, ki az a Frank Sinatra? Érdekel, hogyan élnek mások és akkor ezeket nézem meg a tévében is. Olvastam azt a könyvtárit a Sinatráról. A lényeg az, hogy érdekesek, majdnem mindig. Betöltötte a homokot a vödörbe, otthagyta a nőt és átment a homokozó másik végébe, hogy kiürítse. A vörös nő is unatkozhatott, mert nem tágított mellőle. – Feltöltöd a sarkát? – kérdezte. – Igen, és akkor ide teszik majd az új homokot. – Hoznak homokot? – Azt nem tudom, de ha hoznak, akkor majd oda teszik, ahol hiányzik – legalábbis ezt tartotta logikusnak. De igazán nem ez a lényeg. Valamit csinálnia kellett. Otthon sem bírt ülni. Nem mintha nem esne jól neki. De belerögzült ez a fajta viselkedés. Amikor még terhes volt és akart volna pihenni, a volt férje ráordított, hogy ne dögöljön. Háromkor kelt, mindennap két műszak, a férje meg közben otthon számítógépezett, egész nap és mindig azt mondta, azért, mert munkát keres 51


rajta. Aztán amikor a klaviatúrával verte a fejét, akkor betelt a pohár. És az a lényeg, hogy ezért vált el. Az anyja, hogy szitkozódott, mikor megtudta. Mondjuk sosem bírta a vejét. De így is, a Gábornak kellett az apja. Az ő gyereke ne nőjön fel apa nélkül. – Hoztam a fiadnak a kisebb kocsit, amit hajthat, és ha ezen gyakorol, nem esik el – adta oda a vörös nőnek a kocsit és azzal odanyújtott egy fél kiflit is a fiának. – Ez csak 9 forint a cébéában, de csak hétvégén, a kukoricapufi meg negyvenkilenc. Az a lényeg, hogy csak hétvégén. A vörös nő bólogatott és elnézett a kerítéssel körülvett játszótér másik végébe. Látta, hogy a fia elrabolt egy katicás tologató izét és odasietett, hogy visszaadja. Utálta ezt, az állandó „elnézést kérek, elkérheti?”-t, meg a „Nem szabad elvenni!”-t, meg az „Add vissza a kisfiúnak”-ot, meg a „Ne tépd a haját”-ot. Már a hangját is utálta hallani, ahogy ezeket mondja. Eszébe jutott, hogy a szomszéd fiú szerint az ősemberek nem így éltek, mint a nem-ősemberek, hanem szeretetben és akkor erről a szeretetbenről akart filmet forgatni, és a vörös nő meg volt győződve, hogy azok se voltak jobban el, de egy biztos, aki szoptatott az nem ment vadászni. Ezt a kettőt kellett volna egyszerre csinálnia, plusz, valahogy életben maradni, és neki hiába mondják, hogy minden anya megszakad, akkor is sajnálta magát, majdnem mindig, ha eszébe jutott ez a képtelen sok dolog, ezért gyorsan odafordult a másikhoz, hogy ne hallja a gondolatait. – Mi lesz itt a parkoló helyén? – tudta, hogy a nő tudja, mert mindig futkosott, intézkedett és kinézte belőle, hogy még ezt is tudja. – Lesz itt egy ilyen park, szép fűvel, pázsittal, és akkor ott is lehet a gyerekekkel lenni. Nagyon jó – válaszolta a kicsi. A vörös nőnek egyszer már megkérdezte a nevét, de valami fura neve volt és elfelejtette. Rendezett nőnek tűnt, az az átlagos. Ő meg! Nem voltak jók az adottságai, ha úgy vesszük. Görbén tartotta magát, nem volt nyaka, de valahogy mégis kibírta, hogy fotómodell a húga. Hogy egy anyától voltak, hát senki se mondta volna meg, ránézésre. De, így is lehetett élni, most mit panaszkodjon ezen, amin nem lehet változtatni. Inkább ment újra egy kört és újra lapátolt. Amint a vödör megtelt, a nő mellé állt és elnézett a hintákhoz, ahol a fia tolta a motort, aztán folytatta. 52


– Visszatérve, nemcsak a Sinatrát támogatta a maffia, hát ebbe keveredett bele a Bruce Lee is, meg is ölték a Bruce Lee-t de még a fiát is, hogy ne maradjon utódja. A Brendont, amikor forgatták a filmet, a Hollót. Szerettem a Bruce Lee filmeket, mert karatéztam sokáig. A Gáborkát is viszem, amint betölti a kettőt. – Karatéztál, tényleg? – kérdezte a vörös nő, és olyan figyelve kérdezte. Nem sok közös volt bennük, de a gyerek elvolt az övével. Soha nem gondolta volna, hogy egy ennyire más embernek így tud majd egyszer örülni. Mindig nézte már a zebráról, hogy itt vannak-e emezek, és csalódott volt, ha nem. Megfigyelte, hogy a kis nő nem szorongott. Lapátolt, leveleket szedegetett, amik két nap alatt újra beterítették az egész játszóteret, de ez a nőt egyáltalán nem érdekelte. Ha a munkáról kérdezte, hogyan talál majd, az semmi jelét nem adta a kétségbeesésnek. Csak tudná hogyan csinálta, hogy nem esett kétségbe. – Bizony. Kábé tíz évig, meg hosszútávfutó voltam. Mért, anyu a mai napig lefutja a negyvenkettőt! A karate az japán, és én azt a fajtát tanultam, amiben csak láb meg kéz van. – Hogyhogy láb meg kéz? – Nincs bot vagy kard, ilyesmik. Mert, valahol le kell vezetni a feszültséget. Hát most, a bölcsőde is. Felvették a fiamat, pedig azt mondta az igazgató, a maga gyerekét nem vesszük fel, erre én, márpedig felveszik, de hogy nem, erre én, márpedig felveszik! – Miért mondta ezt? – kérdezte a vörös nő és felemelte a fiát, aki épp orral dőlt a homokba. Leporolta, aztán visszafordult hozzá. Ez a szaggatott beszélgetés volt a játszótéren, nem lehetett leállni a másikkal. A gyerekek mindig csináltak valamit, vagy elborultak, vagy elszedték a másik játékát és be kellett avatkozni. Emiatt nagy szünetek voltak a beszédben, de nem bánta, mert ha érdekelte valami, el tudta kapni. – Mert, azt mondja nekem, maga agresszív. Hát, agresszív, de, mikor, hogyishívják, a fiamról van szó, nem? – Bátor vagy – mondta a nő – én nem mertem volna. Én a földön csúszok előtte, csak vegye fel a fiamat. – Mért, ha a fiadról van szó, te is megteszed, nem? 53


– Én? Ahhoz gyáva vagyok! – mondta. A vörös nő nem most először mondott furcsákat. Hogy így kimondta ezeket. Nem volt egy rámenős nő, pedig voltak iskolái, meg minden, de mintha mindig valamin gondolkodott volna, és azzal volt elfoglalva. – Pedig az fontos, hogy néha legyen az ember rámenős. Az a helyzettől függ. Néha, neked is, meglátod, hogy lesz majd olyan. Alkalmazkodni kell, a Bruce Lee az megmondta, ezt tanították a karatén is. Hogy, „Légy víz barátom!” Haha! Kiabálta a nőnek, aki közben elszaladt a hinták felé a fia után és csak az utolsó mondatot hallotta, hogy „Légy víz!”, meg a nevetést. Légy víz! Ismételte meg magában, és elképzelte, ahogy a karjai, a nyaka, az orra is víz lesz és egyszerre ez a víz-teste óriás hullámot ölt és fellöki vele mindazokat, akiket fel kell löknie, de még jobb, inkább felveszi a tenger hullámainak ritmusát, hogy azzal altassa a gyereket és egyszer végre újra átalussza az éjszakát. Több mint egy éve nem aludt, és ettől, vagy csak a napjaitól, ki volt száradva, úgy érezte, mintha kóróvá lett volna és jó lett volna tudni, hogy a nyakatlan, apró nő is kórónak érezte-e magát, de nem mert ilyet kérdezni. Hálás volt ennek a nőnek, csak azért, mert volt kihez szólnia napközben a játszón, és még azért is, mert ez a nő sem okos, sem szép nem volt, de mintha mindent olyan egyértelműen tudott volna hova tenni. A kifliket a cébéában, a bepanthenes törlőkendőt, a bölcsődeigazgatót. A vörös nő megfogta a fiát és visszavitte a homokozóhoz, mert akarta folytatni a beszélgetést. Megállt a kicsi nő mellett, és annyit szólt csak, hát, igen. – Ami meg a Bruce Lee-t illeti, a tévében is ezeket nézem meg, amik mások életéről szólnak. Vagy pedig a Gáborkát leültetem és nézi a Lolkabolkát, az a kedvence. Meg, van egy cd lejátszóm és szoktam neki zenéket és a Vivaldi Négy évszakot csak úgy hallgatja, meg a Brahmsot is. De tudja már, hogy arra nem kell csápolni, hanem a Tankcsapdára kell, meg a Rihannára! Úgy vagyok vele, had’ ismerjen meg mindent. Na, gyere ide. Kapsz tejet, gyere! –kiabálta oda fiának, aki totyogva elindult felé. 54


– Ez igazi tehéntej! Az úgy van, hogy tulajdonképpen az Üllői úton lehet venni – mondta. Amikor a fia megmarkolta az üveget, felállt és elindult a kúthoz, hogy hozzon még egy vödör vizet a homokozóba, építeni. Amikor visszaért, a vörös nő már várta. – És miért hagytad abba? A karatét? – Mert, majdnem megfojtottam valakit. Betámadott hátulról, magas rendőr pasas volt, én meg épp, hogy meg tudtam állni. Akkor mondtam a Károlyi sannak, megállok. Ki gondolta volna róla. Biztos nem ment neki a vizezés, gondolta a vörös. A kicsi nő megállt a vödörrel meg a lapáttal a kezében, és nézte, ahogy a vörös inni ad a fiának. – Igyál vizet, babocska! – mondta neki. Ha megittad, akkor meg: Légy víz! Hátha neked sikerül. – tette hozzá mosolyogva, és hallotta, hogy a kicsi nő nevet.

55


Váraljai Anna

Tizenhárom Anya egy magas könyvrakás tetején élt a nagyszobában. A kupac alapját a Biblia képezte, ezt követték a szentek életéről szóló különféle leírások, majd a művészeti albumok, végül a természettudományos munkák. Anyát nem nagyon lehetett látni, ha lehetett, akkor is csak alulnézetből, rohadtul távol mindentől, a csillár tövében. Néha, úgy hetente egyszer lemászott a bazi kupacról, keresztüllézengett a szobán és a szűk folyosón, sütött magának egy rántottát, aztán visszament. Olvasott. Mi apával a konyhában ültünk a viaszos vászonnal borított asztal mellett, Kőbányait ittunk. Én tizenhárom múltam. Nem szerettem apával inni, de könyvhegyet mászni még kevésbé, meg hát anyával beszélni sem nagyon lehetett. Apához viszont mindig beszédült valaki, akkor leküldött még néhány sörért, dumáltunk hajnalig. Ilyenkor írt nekem pár sort az ellenőrzőbe, hogy igazoltan hiányzom bárányhimlő miatt, csak ezt az egy betegséget ismerte. Főleg Bandi bácsi szeretett a hokedlin elidőzni, hülyeségeket beszélt, mert delírium trémensze volt. Ha az ölébe ültem, éreztem, mennyire remegnek a lábai. A sört is örökké kiöntötte, folyt le a szája szélén, végig a nyakán, egészen bundás mellkasáig, ahol a hab feladta a harcot, és végül elenyészett. Vietnámi filmekről, szovjet csajokról szóltak összefüggő, érthetetlen monológjai. Magdika nem ült a hokedlire, hanem a lépcsőház ajtajában álldogált, úgy kiabált befelé, közben idegesen szívta a Fecskét. Egyik lába hosszabb volt, mint a másik, ezért vastag talpú cipőket hordott, de egyébként mindig bikiniben flangált, mert a tetőn napozott, onnan bicegett le hozzánk, a földszintre. A bikini nadrágba becsúsztatta a cigit, az öngyújtót, meg a napolajat, szerintem ezért nem ült le soha. Láncdohányos volt. A férje, Szilveszter, aki amúgy rendőr, örökké csa56

Váraljai Anna: Tizenhárom

jokat vitt haza, ezért is kényszerült szegény a tetőre. A bőre barnább volt a kelleténél, tele szeplővel, anyajeggyel, B. Kovácsné meg is mondta neki, hogy Magdus, ha te nem bőrrákban dobod fel a talpad, akkor itt görbüljek meg. De ez senkit nem érdekelt, mert B. Kovács néninek pisiszaga volt, és folyton csak azt leste, kit hogyan oszthatna ki. Engem is állandóan piszkált, hogy így meg úgy a családvédelmisek, tudja ő, miért nem járok iskolába, föl is jelent mindannyiunkat, meg azt is megmondta, hogy látta apámat a bőrrákossal a tetőn. Ennek nem örültem, mert ha a tetőre fel tud mászni, akkor néha anyát is meglátogathatta volna a csillár mellett. Nem szóltam neki. Anyának voltak szentképei a szobában, meg néhány pápás képe is. Kisebb koromban, amikor még sokat sírdogáltam a könyvkupac tövében, egyszer ráírtam az egyik kép hátuljára, hogy „fucking Paulus”. Azért csináltam, mert ez volt a kedvenc képe. Aztán néhány hét múlva lelőtték a pápát, és én kicsit úgy éreztem, megérdemli, mert elvette az anyámat. Végül is azt hiszem túlélte, viszont anya nem jött le többé. A feliratot máig sem vette észre. Egyszer már elhalványodott, de újra átírtam vastag filccel. Néha hülyéskedtünk a tesómmal, és elkezdtük kihúzgálni az alsó könyveket, a Bibliát meg a szentek életét. De aztán rájöttünk, anya levitál a könyvek fölött, asztrálteste van vagy ilyesmi, és nem játszottuk ezt többé. A szomorúságom akkor múlt el egy időre, amikor Papáját megismertem. Papája a szomszéd házban lakott, és azért lett Papája, mert a barátnőm apukája. Rajta kívül volt egy másik szerelmem is, Zserard Depárgyő, francia színész, azt viszont tudtam, hogy soha nem jutok el Franciaországba, ezért maradtam Papájánál. Egyszer hallottam azt a szót, hogy kiélt, és akkor rájöttem, nekem a kiélt férfiak tetszenek. Hányni tudtam volna a pelyhes állú, mutálástól elcsukló hangú, magukhoz nyúlkáló osztálytársaimtól. Nekem kellett a szőr, a borosta, az izzadságszag, azok a mirigyek és hormonok, amivel egy tizenhárom éves fiú még nem rendelkezik. Papája ügy öltözött, mint Jimmy Hendrix. Fejpántot viselt a homlokán, és volt egy tetkó a kézfején. Csak rövid ideig gondolta, hogy a lánya miatt járok fel 57


hozzájuk. Az első hetekben még nem történt semmi. Mi kártyáztunk a szőnyegen, ő meg ült a bárányszőrrel bélelt fotelben. Gitározott, sörözött, tévézett, nézett minket. Később már direkt olyankor mentem, amikor a barátnőm nem volt otthon, Papája munkanélküli volt, úgyhogy mindig ráért. Gitározni tanított, meg cigizni az erkélyen. Mindenféle zenéket hallgattunk, ő becsukta a szemét, a gitárszóló akkordjait követte ujjaival a levegőben, megkért, hogy vegyem ki a hajgumit a hajamból. Cirkuszt néztünk a tévében, simogatta a lábamat. Hosszú kamasz lábaim voltak, ő volt az első, aki leborotválta nekem. Bekente szappannal, és a saját borotvájával lehúzta bőrömről a szappanhabot. Sokáig néztem utána magamat a tükörben. Fájt, ha leültem. Depárgyő képét nézegettem, ő biztos nem a nyolcadikon, a báránybőrön végezne velem, hanem venne nekem szép ruhákat, és elmennénk pezsgőzni egy hajóra. Végül a bőrrákossal sírtunk a tetőn. A bőrrákost sokáig nem láttuk, a gondnok találta meg a napozóágyon, már vagy két hete ott lehetett. Fehér mésszel szórták föl a tetőt, miután lehozták, kereszthuzatot kellett csinálni a lépcsőházban. Mindannyian elmentünk a temetésére, kivéve anyámat. A trémenszes Bandi elvágódott biciklijével a temető előtt, de végül ös�szeszedte magát, Papája a kezemet szorongatta. Apámtól kaptam másnapra egy igazolást.

58

TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Recommend Documents