TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János Felelős kiadó: Jakab Sándor Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Szerkeztőség tagjai: Kontra Ferenc, Mák Ferenc A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr

TARTALOM: HISTORIA Bárth János Gyetvai Péter, a tudós pap* . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Mák Ferenc A koronakerület gondnoka*. . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 FORTUNA HUNGARORUM Móricz Árpád A Délvidéki Református Egyház Trianontól napjainkig*. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Mák Ferenc Tudósok, papok, álomfejtők . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 LITERATURA Döme Szabolcs Felszabadulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Murányi Sándor Olivér Harcsavadász. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Kovács Jolánka Hegedűszó az éjszakában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56

Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.

3

Horvátországi Magyarság

HMDK

Eszék, 2012

4

Bárth János: Gyetvai Péter, a tudós pap

HISTORIA Bárth János

Gyetvai Péter, a tudós pap* Hivatalnok és kutató egyszemélyben Gyetvai Péter, a kalocsai főegyházmegye papja, 1912. május 26-án született a bácskai Péterrévén, és 1988. július 15-én halt meg Kalocsán. 1938. március 20-tól haláláig, tehát több mint 50 éven át, a katolikus egyház felszentelt papjaként élte életét, de mindennapi tevékenységében a tényleges papi munka kevés teret kapott. Soha nem volt falusi, mezővárosi plébános. Kápláni ténykedésének időtartama is csak hónapokban mérhető. Helyette aulista papként a kalocsai érseki kancellárián és érseki intézmények vezetőjeként dolgozott. Igazi hivatalnok pap volt, aki hivatali feladatait mindig nagy szorgalommal, lelkiismeretességgel végezte el. Bár az 1951. évi politikai színezetű letartóztatása és elhurcolása előtt viselte az érseki irodaigazgató címet is, élete utolsó szakaszában pedig az általa létrehozott nyugdíjas papi otthont igazgatta, a fogyatkozó emlékezők tudatában általában úgy jelenik meg, mint a végtelenül szigorú és következetes érseki „ökonómus generális”. 1957-től az 1970-es évek közepéig intézte e jeles titulus birtokában az érseki főegyházmegye akkortájt egyáltalán nem könnyű gazdasági ügyeit. Gyetvai Péter tehát elsősorban hivatalnok papként szolgálta egyházát. Pályája kezdetétől halála napjáig hivatali ügyeket intézett, intézményt vezetett. Ezek a nehéz feladatok azonban nem merítették ki munkabírását. Hivatali tevékenykedése mellett, különösen élete utolsó két évtizedében gyakorló történészként intenzíven kutatta a bácskai magyarság népesedéstörténetét. Egyházi hivatalnok és tudós pap volt egyszemélyben. Legtöbb kortársa a hivatalnokot látta benne. Az utókor azonban most, születésének 100. évfordulóján a történelem homályos bugyrait búvárló tudós papot tiszteli személyében. 5


Milyen ember volt Gyetvai Péter? Okos. Különlegesen jó szellemi képességekkel rendelkezett új ismeretek befogadására és korábban megszerzett ismeretek megtartására. A szokásosnál jóval több adatot, kutatási eredményt tárolt agyában. Szükség esetén ezeket pontosan aktivizálni tudta. Gondolkodását, érvelését a logika szabályai irányították. Következtetéseiben szinte érezni lehetett a szillogizmusok jelenlétét. Bár nagy tárgyi tudása volt, soha nem hivalkodott vele. Ha valamely tudományos kérdésben szint kellett vallania, mindig ügyelt arra, hogy visszafogottan, kellő szerénységgel fejtse ki nézeteit. Rendszerető, pedáns, akkurátusan pontos. Rendszeretete tükröződött munkaszobája összképében. Könyvei, bútorai a nap minden órájában katonás rendben álltak. Egy fölösleges, kóbor cérnaszál képe sem bonthatta meg szobája berendezésének hangulatát. Levéltári jegyzeteit, szakmai levelezését, a történeti irodalomból készített kivonatolásait olyan rendben tárolta, hogy bármit, bármikor nagyon rövid idő alatt elő tudott keresni. Még a telefonbeszélgetéseiről is jegyzeteket készített, mégpedig keskeny, kutyanyelv-szerű papírokra. Ezeket ügyes rendszerben tárolta. Ha szóba került egy személy neve és valamely témához való viszonyulása, elővette a megfelelő papírcsíkot, és hallgatója ámulatára elmondta, hogy a szóbanforgó személlyel, három évvel korábban mely nap, mely órájában beszélt, és milyen párbeszéd zajlott közöttük. Amikor végrendeletében e sorok íróját azzal a kitüntető feladattal bízta meg, hogy halála után naplóit tegye dobozba, kösse át madzaggal, pecsételje le, és 40 évre helyezze el a Kalocsai Érseki Könyvtárban, egy külön jegyzetben még arra is utalt, hogy melyik szekrény, melyik fiókjában található a szükséges madzag és pecsétviasz. Hivatásszerető. Minden munkáját komolyan vette. Ha olyan feladattal bízták meg felettesei, amely új szakterületnek számított az életében, az új munka fortélyaiba önképzéssel tudatosan és gyorsan beletanult. Nagy munkabírású, kitartó. Sokat dolgozott. Ahogy haladt az idő és a papi otthon igazgatója lett, némiképp fogytak rendszeres hivatali kötelezettségei, de növekedtek tudományos feladatai. Az 1970-es évek második és az 1980-as évek első felében korábbi kutatási eredményeit 6


meg kellett fogalmaznia. Közben újabb és újabb kutatandó résztémákra lelt. Kitartására jellemző, hogy egy-egy népesedéstörténeti adatért képes volt beutazni a Kárpát-medencét. Ha szükség volt rá, Kalocsán felült a vicinális vonatra, és többszörös átszállással, legalább egy napos zötykölődéssel elutazott valamelyik Nógrád megyei faluba, hogy ott a plébánia irattárában, anyakönyveiben nyomára leljen valamelyik bácskai Tisza menti famíliának. Amikor jó adatokra talált és újszerű népesedéstörténeti összefüggéseket gyanított meg, vasárnap és sátoros ünnepeken is írt. E sorok írója egy alkalommal vasárnap délelőtt nyitotta rá az ajtót. Látván, hogy íróasztalánál ül, és intenzíven dolgozik, némi dorgálással próbálkozott, mondván: Miként lehetséges, hogy a vasárnap délelőttöt pap létére munkával tölti, hiszen az egyház szolgái az Úr napjának megszentelését hirdetik? Ravaszkás mosollyal válaszolt: Ez nem igazi munka. Ez maga a gyönyörűség. Elvhű. A Grősz-perbéli elítélés, a közel 5 évi börtönélet, a megalázó és fárasztó márianosztrai kényszerű kőfejtő munka nem tudta megtörni, elveitől eltántorítani. Szabadulása után sem alkudott meg a hatalommal. Nem lett békepap. Vállalta a mellőzöttséget. Az 1970-es évek közepétől még az érseki kancelláriától is megvált. A papi otthon igazgatói állása valamiféle csendes visszavonulást jelentett számára, ahol a politika leheletét sem érezve megvalósíthatta tudományos terveit. 1956 után közszereplést nem vállalt. Még az 1980-as években sem akart előadást tartani a kalocsai múzeumban történeti kutatásairól, mert nem óhajtotta magára vonni a fennálló hatalom figyelmét. Népben, nemzetben gondolkodó hazafi. Többek között, fiatalkori prédikációi tanúsítják magyarságtudatának és hazafiságának elevenségét. Idősebb korában bizalmas beszélgetésekben és tudományos témaválasztásával tett hitet nemzeti elkötelezettsége mellett.

Gyetvai Péter kutatásai és írásai Gyetvai Pétertől diák korában sem volt idegen az irodalmi tevékenység. Doktori disszertációja, a Vallás körüli felségjogok 1938-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem kánonjogi szemináriumának kiadá7


sában jelent meg. A 140 oldalas könyv szakirodalmi művek elemzésén alapuló tudománytörténeti áttekintés. Figyelme 1940 táján fordult szülőföldje, a bácskai Tisza mente népesedéstörténete felé. Ebben a változásban valószínűleg közrejátszott az a körülmény, hogy 1939-ben, amikor fiatal papként bekerült az érseki palotába, átmenetileg viselte a levéltárosi tisztséget is. Saját vis�szaemlékezése szerint már akkortájt rájött, hogy olyan esetekben, amikor a papok nem mulasztották el feljegyezni a bérmálkozók származási helyét, a bérmálási anyakönyvek és a XVIII. századi alkalmi bérmálási jegyzékek kiváló migrációs forrásnak tekinthetők. Ilyen bérmálási jegyzék és bérmálási anyakönyv azonban kevés van. Gyetvai Péter ezeket már az 1940-es években föltárta, és később nagy népesedéstörténeti műve írásakor hasznosította. A bérmálási anyakönyv, mint népesedéstörténeti forrás felfedezésével nagymértékben előmozdította a magyar népesedéstörténeti kutatásokat. Börtönéveit leszámítva, 1940 tájától haláláig foglalkoztatta a Bácska magyar családjainak XVIII–XIX. századi származása, migrációja. Igazán számottevő kutatásokat azonban csak az 1970-es évek közepétől végezhetett, amikor megszabadult a kancelláriai, egyházkormányzati munka mindennapi terhétől. A papi otthon igazgatói állása „üdülés” volt korábbi elfoglaltságaihoz képest. Kutatásai során elsődleges forrásnak a Kalocsai Érseki Levéltár dokumentumait tekintette. Emellett több más levéltárban is megfordult. Többször elutazott a Bácskába, és ott a „céltelepülések” plébániáinak iratait, anyakönyveit tanulmányozta. Utazásokat tett a kibocsátó és az átbocsátó területekre is, főleg a Jászságba és a közép-felföldi területekre. Khüner János nádudvari plébános, aki korábban Gyetvai Péter autóját vezette a kutatási bolyongások idején, 1993-ban kiváló történeteket mesélt arról e sorok írójának, hogyan jártak-keltek a Jászságban, hogyan látogattak el a felföldi Gyetvára, hogyan fedezte föl Gyetvai Péter a változatos neveken szereplő, Lupták Andrásnak, Tóth Andrásnak és Gyetvai Andrásnak egyaránt emlegetett XVIII. századi ősét Gyetva, Jászfényszaru és Kiskundorozsma írott egyházi forrásaiban.

8


Az 1970-es évek végére „beértek” az adatfeltáró kutatások, a politikai szélfúvás is enyhült, így sor kerülhetett Gyetvai Péter néhány népesedéstörténeti tanulmányának közlésére. Ezek a tanulmányok a készülő nagy „Opus” részei, kivonatolásai, melléktermékei voltak. A Békési Élet 1978. évfolyamának 2. számában kapott nyomdafestéket a Kishegyes újratelepítése Békésszentandrásról 1769-ben című írás. A következő évben, 1979-ben a Bács-Kiskun Megyei Levéltár évkönyve közölt egy áttekintést Gyetvai Péter kutatási eredményeiről A Tiszai korona-kerület újranépesedése a XVIII. században címmel. 1984-ben az újvidéki Hungarológiai Közlemények 60. kötetében jelent meg a Kishegyes lakóinak származási helye az anyakönyvi adatok alapján című, könyvnyi terjedelmű tanulmány. 1987-ben egy müncheni magyar egyháztörténeti könyvsorozatba került be az „Opus” egyik fejezete, amely az Egyházi szervezés, főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén címet viseli.

Az Opus” megjelentetése A Tiszai korona-kerület telepítéstörténete összefoglaló című kéziratot készülése, gépelése és kiadásra várakozása idején Gyetvai Péter röviden csak az „Opus” becenévvel illette. Ezért került most a fenti címbe is a kellemesen rövid és kifejező latin „Opus” szó. A nagy mű teljes kézirata a nem kevés gondot okozó gépelésekkel együtt 1987 elejére készült el. 5000 gépelt oldalt, körülbelül 9 millió „n”-t, (betűhelyet) tett ki. Félelmetes mennyiségnek számított ez akkor, az ólomból szedett betűk világában. Kellően meg is rettentek mindazok, akikkel a „kézirathegy” kiadásáról, nyomdai munkálatairól szó esett. Gyetvai Péter már 1986-ban puhatolózó beszélgetéseket folytatott az „Opus” kiadásáról budapesti történészekkel, de még inkább könyvkiadásban járatos vajdasági magyar értelmiségiekkel. Ezek a tárgyalások gyakorlati eredményekhez alig vezettek. A szerző a hatalmas mű saját kiadására nem gondolhatott, mert úgy érezte, papírhiányra való hivatkozással a nagyhatalmú Kiadói Főigazgatóság nem adna számára kiadási engedélyt. Az akkori magyarországi állami könyvkiadók szóba 9


sem kerülhettek, különösen nem az Akadémiai Kiadó, amelynek az efféle műveket illett volna fölkarolnia. 1987 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az „Opus” megjelentetése érdekében: 1. Pénzt kell szerezni. 2. „Fedőszervezetet” kell találni a kiadás lebonyolításához, mégpedig olyat, amelyiknek van esélye a kiadási engedély megszerzésére. 3. Kell egy részletes, szakszerű lektori vélemény, mert a Kiadói Főigazgatóságon csak lektori vélemény alapján kérelmezhető a kiadás engedélyezése. Gyetvai Péter felkért, hogy vállaljam el a lektorálás nagy munkáját. Kötélnek álltam, és 2007 tavaszán 3 hónapig olvastam a hatalmas kéziratot. Tudtam, hogy minden betűjét el kell olvasnom, mert a Kiadói Főigazgatóság majd szakmai és politikai felelősséget vállaltat velem a műért. Szövegolvasás közben rengeteget jegyzeteltem és sokat konzultáltam a szerzővel. A kiadói szerepre az általam alapított és vezetett Kalocsai Múzeumbarátok Köre nevű szervezet vállalkozott. A kiadáshoz szükséges pénzek szerencsésen szaporodtak a Kalocsai Múzeumbarátok Köre számláján. A szerző szervezései eredményeként Európa nyugati feléből érkezett 10.500 dollár. Javaslatomra Bács-Kiskun Megye Tanácsa megvásárolta 300.000 forintért Gyetvai Péter művészeti könyvtárát. A vételár a könyv kiadását szolgálta. A művészeti könyvek a kalocsai múzeumba kerültek. Kérésemre a Soros Alapítvány is támogatta 300.000 forinttal a könyv kiadását. A hiányzó összeget a szerző igyekezett biztosítani magányvagyonából. Lektori véleményem alapján és bizonyos személyi kapcsolataim aktivizálása eredményeként a Kiadói Főigazgatóság a papírkorlátozás ellenére megadta a kiadási engedélyt. A Kalocsai Múzeumbarátok Köre képviseletében 1987 nyarán a kalocsai nyomdában rendeltem meg a munkát, amely bizonyára a legnagyobb munkának számított a nagymúltú nyomda történetében. Sajnos akkortájt a kalocsai nyomda inkább csak vergődött, mint működött. Igazgatócserék terhelték mindennapjait. Az „Opus” szedését is kiadta „albérletbe” Félegyházára kezdő ipari tanulóknak. Az első kefelevonatok elkeserítő képet mutattak. A javítási jelek nem fértek el a papíron. Gyetvai Pétert is fölöttébb bosszantotta a hanyag munka. 10


A halála éjszakája utáni reggelen az asztalán feküdt néhány levonat. Utolsó estéjét a javításukkal töltötte. Gyetvai Péter 1988. július 15-én bekövetkezett váratlan halála után az „Opus” kiadásának ügye nehéz helyzetbe került. A szerző, végrendeletében, amely jóval korábban íródott, és ezért nem adott feleletet több aktuális kérdésre, szerzői jogait rám hagyta, ami azt az erkölcsi kötelezettséget jelentette, hogy mindent kövessek el az „Opus” kiadása érdekében: szükség esetén veszekedjek az éppen aktuális nyomdai vezetőkkel, vitatkozzak a kishitű ellendrukkerekkel, javítsam a tengernyi betű kefelevonatát. A végrendeletből az is kiolvasható volt, hogy a hagyatékkal kapcsolatos intézkedések során minden lehetséges anyagi forrást a nagy könyv megjelentetése érdekében kell mozgósítani. A kalocsai egyházmegye néhány vezető papja úgy vélekedett, hogy Gyetvai Péter „Opus”-ának hatalmas kéziratát egyáltalán nem érdemes kinyomtatni. Kiválóan elfekszik az az Érseki Levéltárban. A kiadására összegyűlt pénzt pedig hasznos egyházi célokra kell fordítani. Az „Opus” védelmében nagy szócsatákat vívtam Gyetvai Péter hajdani munkahelyén, az érseki kancellária homályos fényű szobáiban. Szerencsére, Dankó Imre érsek a legdöntőbb pillanatban az ügy mellé állt. Kijelentette: Gyetvai Péter kéziratát a rendelkezésre álló anyagi források felhasználásával ki kell adni. Sok baj volt még a nyomdával. Privatizálták és nagymúltú helyéről új telephelyre költöztették. Ezek a változások rengeteg bonyodalommal jártak. Többek között egyszer elveszett 500 oldalnyi szöveg. Hatalmas munkával, Gyetvai Péter hajdani fogalmazványaiból kellett pótolnom. 1991 második felében azután felgyorsult a nyomdai tempó. Illés János, a privatizált nyomda új tulajdonosa kijelentette, hogy vállalkozása megcsinálja a könyvet. 1992. szeptember 1-jén 2384 nyomtatott oldalon meg is jelent az „Opus” zöld vászonba kötött három hatalmas kötete. * Elhangzott a Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész születésének 100. évfordulója alkalmából A koronakerület gondnoka címmel 2012. május 31-e és június 2-a között Péterrévén rendezett tanácskozáson. 11


Mák Ferenc

A koronakerület gondnoka* Száz évvel ezelőtt, 1912. május 26-án született Péterrévén Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész, a kalocsai főegyházmegye levéltárosa. 1938. március 20-án szentelték pappá, 1939-ben teológiai tudományok doktora lett. 1950-ben az érseki hivatal vezetőjévé és az érseki javak kezelőjévé nevezték ki, munkáját azonban nem sokáig végezhette, 1951. május 18-án az ÁVH Grősz József érsekkel együtt letartóztatta és nyolcévi börtönre ítélte. 1956. február 25-én szabadult, a rendőri zaklatások azonban folytatódtak. Gyetvai Péter a számára egyetlen lehetséges utat választotta: visszavonult az érseki levéltár magányába, és minden erejét és idejét az egyházmegye története feltárásának szentelte. Háromkötetes monumentális műve, A Tiszai Korona-kerület telepítéstörténete csak 1988. július 15-én bekövetkezett halálát követően, 1992-ben jelent meg, és szerzőjét az érsekség felügyelői tisztsége mellett a koronakerült gondnokává is avatta. Ám még ez is kevés volt ahhoz, hogy kivételesen nemes alakját megőrizze az utókor emlékezete. A tőlünk elvett történeti emlékezés jogával együtt kell őt visszaszereznünk a rettenetes homálytól, melyet a XX. század borított ránk. Utolsó, magára maradt tagja volt ő annak a népes seregletnek – Szentkláray Jenő, Borovszky Samu, Iványi István, Dudás Gyula, Érdujhelyi Menyhért társaságának – amely az új honfoglalást követően, a XIX. századi nemzetépítési tevékenységük révén visszaadták a Délvidék népeinek a küzdelmek során elkallódott történelmi ismereteket. Nekik volt köszönhető, hogy a társadalom és a kultúra intézményesülési folyamatai során nemzeti múltunk emlékezete meghatározó erővé vált, hogy a hírlapok, a tudós társaságok, a művelődési egyesületek, a középiskolai tantestületek és az oly népszerű szabad líceumok tevékenységükkel a közművelődés szolgálatába szegődtek, és tartalmat adtak a nemzeti felemelkedés programjának. Nekik, az ő könyveik biztosította menedéknek köszönhető, hogy nem fogott rajtunk a rákövetkező század 12

Mák Ferenc: A koronakerület gondnoka

Gyetvai Péter embertelensége és rettenetes terrorja, hogy létezett valahol egy olyan értékvilág, ahová a valóság brutalitásai elől vissza lehetett vonulni, mint ahogyan visszavonult a maga idejében Gyetvai Péter is, aki egy életen át a fóliánsok titkait fürkészte. „Bármely magyar helység helytörténeti monográfiájának szinte alapját kell, hogy képezze a török utáni újjátelepítés részletes megrajzolása – írta fő műve bevezetőjében. – Szép, és szükséges az is, hogy az archeológiai kutatások folytán vázoljuk az avarok, gepidák, hunok vagy a honfoglaláskori magyarok helyi jelenlétét, de a ma élő közösségnek az alapja az oda betelepült új népesség.” Felkészültsége bámulatba ejti kései csodálóit. A XVIII. századi újratelepítés forrásanyagának ismeretében állapította meg: abban a korban volt német és szlovák telepítés, de „intézményes magyar telepítésről valójában alig beszélhetünk”. Ilyesmi csak a XIX. század második felében és a XX. században fordult elő. „A magyarság a XVI. századtól a XIX. század közepéig legfeljebb 13


települt.” S aki jött, és újra hont foglalt, annak hatalmas ellenérdekeltséggel kellett megküzdenie. A 37.000 cédulán összegyűjtött névanyag ugyanannyi történetet rejt magában – valamennyi beépült a közösségünk emlékezetébe. És mert ismerte a Délvidék múltjának összetettségét, az 1987-ben Münchenben kiadott Egyházi szervezés című művében elemzését a nándorfehérvári katolikus püspökség bemutatása mellett kisszélesítette Szerémségre, a Száván túli területekre és Boszniára is. A száz éve született kalocsai kanonok, egyháztörténész, Gyetvai Péter tudományos tevékenysége és kellően mindmáig nem méltányolt munkássága előtti főhajtásra gyűltek össze ma a péterrévei könyvtárban pályatársai és tisztelői – püspökök, paptársak, történészek, írók és tanítók –, hogy a közeli Pünkösd szellemében tudományos tanácskozás keretében tegyenek hitet a táj jeles szülöttjének nemes szándéka és példamutató törekvése mellett. Hogy az ő tanítása szerint foglalja el közösségünk emlékezetében a történelem a maga méltó helyét, s hogy a múltunk legszebb példái nyomán mi is megmintázzuk a járnivaló útjaink díszeit.

* Előszó a Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész születésének 100. évfordulója alkalmából A koronakerület gondnoka címmel 2012. május 31-e és június 2-a között Péterrévén rendezett tanácskozás előadásainak nyomtatott változatáshoz.

14

Móricz Árpád: A Délvidéki Református Egyház Trianontól napjainkig

FORTUNA HUNGARORUM Móricz Árpád

A Délvidéki Református Egyház Trianontól napjainkig* Előzetes A bácskai, illetve egy szűkebb értelemben a „délvidéki” reformátusság, 1785-1786-ban jelenik meg. A „kalapos-király”, II. József lesz az, aki az „eretnek” reformátusoknak is megengedi, többek között, a helyváltoztatást, 1781-ben kiadott Türelmi rendeletével, és ezután néhány évvel érkeznek a reformátusok ide, a Délvidékre. Azért emelem ezt ki, mert a mai reformátusságnak a gyökerei döntő arányban ide vezetnek. A bánáti és szerémségi református közösségeknek egyedi történetei vannak. Kettőt kiemelek mintaként: ott vannak az Al-Dunai székelyek Hertelendyfalván, akik Bukovinából települtek 1883-ban. A másik megint egy külön történet, a szerémségi reformátusokat illetően, Maradék, amely a Reformáció legutolsó, legutóbbi megnyilvánulása. A 19. században az ottani katolikus magyar népesség azért tér át a református vallásra, mert magyarul, anyanyelvén kívánja megélni hitét, nem pedig horvátul. Bács-Bodrogot, Bánátot és Szerémséget így egybevéve, haladjunk tovább a Dunántúlra: Baranya és Szlavónia vidékére, és egészen a Muraközig tekintsünk. Itt is nagyon színes a kép. Baranya és Szlavónia Árpád-kori településeiről kell szót ejtenem, illetve olyan Árpádkori, sőt honfoglalás-kori településekről, amelyek a Reformáció óta reformátusok. A Magyar Református Egyház történelmileg is, úgy ahogyan van, egészében itt alakul meg a Hercegszőlősi Zsinaton 1576. augusztus 16-17-én. Nagyon fontos, és erős gyökereink vannak itt. A nagy reformátorunkat, Sztárai Mihályt is itt kell megemlítenünk. 15


Trianon A nagy tragédiához Istennek nagy kegyelme járult, egy nagy emberi kiválóságot ajándékoz ennek a vidéknek Ágoston Sándor személyében. Ő teljes erővel megtette mindazt, ami rá volt bízatva az itteni, délvidéki református népességgel kapcsolatban. Valamilyen értelemben én aranykornak nevezem e kort. Ekkor, amikor bekövetkezik Trianon, az itteni reformátusság gyakorlatilag három egyházkerülethez tartozik. Az ezeréves egységes Nagy-Magyarország református egyházkerületeiről beszélek. (Megjegyzem, hogy reformátusok és katolikusok az egyházkerület és egyházmegye fogalmakat éppen fordítva használjuk. Nálunk a kerület a nagyobb egység, amelyben több megye található.) Négy püspökség van ebben az időben Magyarországon, ahogy ma is, és természetesen Erdélyben is külön püspökség van, a Kolozsvári. – A déli terület közösségei három egyházkerületbe tartoznak. A bánáti rész a Tiszántúlihoz, a Debreceni püspökséghez, a bácskai a Dunamellékihez, a Dunától nyugatra eső területek, a mostani Szlovéniáig, a Dunántúli Kerülethez. A trianoni tragédia nagyon sok zavart okozott. Az elszakadó területeken újra kellett mindent szervezni, és teljesen váratlan, nem ismert helyzet előtt áll az egész nemzet, de a nemzetrészek is, amelyek újonnan alakult férc-államokba kerülnek. Erről az időről egy illusztratív idézetet hozok. Id. Gachal János sorait idézem. A mártírhalált halt ifjabbik Gachal János, a torontálvásárhelyi lelkipásztor apósáról van szó, akik mindketten érdekes módon ugyanazon név birtokosai voltak. Mi történik Trianonnal és Trianon után, mit okoz ez a trauma, református egyház-felépítményi szempontból nézve? – „A határőrvidék feloszlatása után az egyház a Tiszántúli egyházkerület Békés-Bánáti egyházmegyéjéhez tartozott egészen 1922-ig, amikor a világháború befejezése után beállott megváltozott viszonyok miatt a debelyacsai egyház is a többi bánáti egyházakkal együtt az alsó Baranya-Bács-Szlavóniai egyházmegyéhez csatlakozott. Magyar-Rétfalu történelmi nevezetességű templomában, ahol az egyházkerület, egyházmegye nélkül maradt bánáti egyházak képviseletében Gachal János lelkész jelent meg, és megható szavakkal ecse16


telte az árván, fő nélkül maradt egyházak sorsát, amire az alsó BaranyaBács-Szlavóniai egyházmegye közgyűlése egyhangú határozattal fogadta keblére a leszakadt eklézsiákat és azokról ettől az időtől fogva atyailag szeretettel gondoskodott mindaddig, míg a jugoszláviai református alkotmány meghozatala folytán a jugoszláviai ref. ker. egyház külön keleti egyházmegyéjébe nem foglaltattak.” Ez az egyik első forrás, amely arról tanúskodik, hogy a bánátiak, egyházszervezet nélkül maradt közösségek, kérik a csatlakozásukat az Alsóbaranya-Bács-Szlavóniai egyházmegyéhez. A Trianon utáni időszakban három egyházmegye jött létre a jugoszláviai református egyházban: az egyik a Baranya-Szlavóniai Egyházmegye, amelyhez hozzá kell értsük a Muraköz piciny, kicsiny református közösségeit, a másik a Bácskai Egyházmegye, amelyhez megint hozzá kell gondolnunk Szerémséget is Maradékkal, Beskával, Nyékincával, néhány kisebb közösséggel, akik voltak és vannak is a mai napig erős szórványságban, ill. a harmadik a Bánáti Egyházmegye. E három egyházmegye alkotja a Jugoszláviai Református Egyház testét. Külön meg kell említsük, az imént említett másik etnikumot: a svábságot, a németeket, akik szintén a „kalapos-király” Türelmi rendelete után érkeznek majd ide, e területekre. Tudnunk kell, hogy nemcsak katolikus svábok éltek e vidéken, hanem két, nálunk nem nagy, de távol az anyaországukban, igen jelentős egyházhoz tartozók: evangélikus németek és református németek. Sajnos múlt időben kell fogalmaznunk, hisz prímszámokban kell emlegetnünk, aki még németként jelen van környékünkön. A református németek nagyrészt a Ferenc-József csatorna mentén kapnak területeket: Torzsa, Cservenka, Kula, Verbász, de erős közösségeik vannak Bánátban is. Ezek a „nagy” sváb települések, amelyek református szempontból jelentősek. A püspökségünk mostani székhelyén, Feketicsen, a magyar református templommal szemben van egy furcsa kinézetű épület, amely már több funkciót betöltött, diszkótól kezdve, italraktár, stb. az volt a német református templom, mellette parókia, iskola. Ez is az itt élt német reformátusságról árulkodik, és még evangélikus templom is van a faluban. A németek története 1945-tel gyakorlatilag befejeződik e vidékeken. Ugyanis emlékszünk arra, tudjuk a történelemből, hogy hogyan bántak el a jugoszláv ha17


tóságok, Tito partizánjai az itteni németséggel. Nemcsak kiirtásukról van szó, – népirtásról, egyébről, nem az én tisztem ezt meghatározni – hanem arról van szó, hogy hatalmas százalékát az itteni németségnek egyszerűen kizsuppolják az országból. Ebben a németségben a reformátusok is benne voltak. Gyakorlatilag az említett Kanális-menti nagyobb közösségek, de a másutt is meglévő német közösségek szinte teljes egészében elnéptelenednek 1945 után. A Trianon utáni, I. Világháború és II. Világháború közötti időszakból egy néhány dolgot kiemelek. 1929-ben érkezik az állam felszólítása a Református Egyházhoz, hogy tessék valamilyen törvényesebb rendezettebb formában megjelenni. Akkor lesz 1929-ben az első komoly zsinatunk, amikor megalakul a Református Egyház. Az Egyház Alkotmányát 1936-ban hozza meg, majd ezt követően, ugyanebben az évben 1936-ban adja a Királyi Jugoszlávia a pecsétet, elismerést a Református Egyháznak. Nagyon sokáig volt használatban, egészen az legutóbbi időkig ez az 1936-os Református Alkotmányunk. Tulajdonképpen még mindig ez van használatban, többé-kevésbé módosítva, a Református Egyházban azóta is. A mi folytonosságunk, hogy ma Szerbiában elismert történelmi egyház vagyunk, ennek köszönhető. Különben minket is „szekta” szintre süllyesztettek volna egy ortodox többségű államban, ahol nem ismerik a Reformációt, hisz az nem történt meg a Keleti Egyházban. A reformáció egyházai felé nem a legnagyobb bizalommal tekintenek. A mai napig is minket, reformátusokat, nemegyszer leszektáznak. A köznéptől nem lepődik meg az ember, viszont annál megdöbbentőbb, amikor tanultabb embereknél találkozunk ezzel, de végül is ez nem minket minősít. Nem akárkiktől hallottunk már ilyen minősítéseket, ami végül is szomorú. Ágoston Sándort említettem, aki 1920-tól kormányozza ezt az egyháztest-részt, amelyben voltunk és vagyunk. Ágoston Sándorról azt kell kiemelnünk, hogy kiváló érzéke volt nemcsak az egyház belső ügyeinek rendezéséhez, hanem az állam, a többség, a Szerb Királyság felé is igen jó, egyházfőhöz méltó, nemes politikát tudott felmutatni. Ennek köszönhetően, a királytól a Szent Száva érdemrendet is megkapta. Teljesen egyedülálló és példátlan, hogy magyar, nem-szerb nemzetiségű kapjon ilyen magas kitüntetést. Ugyanakkor, ő volt az, 18


aki miatt a budapesti gyors megállt Feketicsen, hisz magyar időben Felsőházi képviselő volt. Nagy horderejű, a jövőnket, megmaradásunkat illető kérdés a lelkipásztor-utánpótlás, a papnevelés kérdése volt. Trianon ezt is hozta ezer más problémával együtt. 1920-ig ez nem volt kérdés. Mindenki, aki amelyik Egyházkerületbe tartozik a történelmi nagy Magyarországon, oda megy fiatal hallgatóként, és ott kapja meg a végzettséget, képzettséget ahhoz, hogy lelkipásztorok, papok lehessenek. Az 1920 utáni kor – amely nagyon nehéz kor volt, és rettenetesen sok problémát hozott, – a papnevelés kérdéskörében azért „aranykor”, mert ekkor a délvidéki lelkipásztorok Magyarországra nem mehetnek ugyan lelkészképzőkbe, teológiákra, viszont ott van Erdély! Ott van a „baráti” Románia, ahova el lehet menni, és itt egy kincsesbányát kapott a délvidéki magyarság és reformátusság. A Kincses Kolozsvárra mehetnek, ott szerezhetik meg a diplomájukat. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez milyen óriási értéket jelentett, és milyen csodálatos épülést hozott, hiszen, amikor elmennek a fiatalok innen Erdélybe, és éppen Kolozsvárra, akkor ebben az időben olyan szellemi Mekkába jutnak, mellyel kapcsolatban csak egyetlen közösséget hadd említsek: az Erdélyi Helikon társaságát. A kolozsvári teológiai professzorok közül hármat tudunk ebből az időszakból: Tavaszi Sándort, Maksay Albertet, és Makkai Sándort, akik beletartoznak az Erdélyi Helikon körbe. Tamási Áronnal, Kós Károllyal, Áprily Lajossal, Dsida Jenővel, Reményik Sándorral, Nyírő Józseffel, Wass Alberttel, báró Kemény Jánossal, Karácsony Benővel, és másokkal, nemzetünk szellemóriásaival együtt vannak egy közösségben azok a teológiai tanárok, akik a délvidéki református papokat okítják a szent tudományra. Ez a szellemiség és lelkület érezhető volt azon a nemzedéken, akik ekkor Kolozsvárt végeztek! Kocsis Antal, az én nagyapám is ott végezhetett Kolozsvárt, ettől a professzori gárdától tanulva, s külön büszke vagyok erre. A nagyapám korosztálya, egészen a II. világháború végeztéig, ott szereztek teológiai diplomát. Fölbecsülhetetlen értékű megtartó erő volt ez a reformátusság szempontjából. Erdély hihetetlen kincsekkel erősíti meg a délvidéki reformátusságot és magyarságot. Azokból az erős gyökerekből táplálja, amelyek a Reformáció koráig visszanyúlnak, mint a már említett baranyai gyöke19


rek. Bethlen Gábor, Erdély fejedelme, Magyarország választott királya alapította azt a Teológiát, – ahova a Kocsis Antalék nemzedéke járt, majd az újabb korban jómagammal kezdve, ismét a délvidéki lelkipásztorok, – 1622-ben akkor még Gyulafehérváron, amely aztán Nagyenyedre kerül, s végül Kolozsvárra a millennium évében, 1896ban. Ilyen erős háttér az, ahova csatlakozhatnak az akkori lelkipásztorok. Az általános új helyzet és viszonyok Trianon után ugyanúgy nyilvánulnak meg a református egyház szempontjából is, amit a helyi gyülekezetem, Bácskossuthfalva, Ómoravica példáján szemléltetek. A település pillanatától, 1786-tól, 1920-ig a faluban csak felekezeti iskolák léteztek. Amikor települ a falu, útközben jövet Karcagról, Kunmadarasról és Jászkisérről: Nagykőrösön megfogadják az első tanítót, és úgy érkeznek már le falut építeni! Pap csak néhány évvel azután jön, s addig a tanító ellátja bizonyos fokig a papi feladatokat. Tehát a település pillanatától egészen Trianonig kizárólag felekezeti iskolákról beszélhetünk. Természetesen, református falvakban református felekezeti iskolák a jellemzők. Három református iskola van, majd később lesz egy katolikus is. Mindez megszűnik 1920-al, az SHS királyság, ill. Jugoszlávia egyéb államformái által. Az új államforma megszünteti, a felekezeti iskolákat felszámolja, átveszi az intézményeket, és ő működteti onnantól kezdve. Egy rövid időre visszaáll majd a magyar idő, – 1941-ben Bácska ismét Magyarország – s erről az időről olvastam a gyülekezet presbitériumának jegyzőkönyvét, ahol a lelkipásztor felveti a presbitereknek, hogy kedves presbiterek, itt az idő, Isten meghozta kegyelmi idejét számunkra, és ismét visszavehetjük az iskoláinkat. Felteszi a kérdést, hogy akarjuk-e, óhajtja-e a presbitérium innentől kezdve fenntartani az iskolákat. Természetesen egy nagy igen a válasz erre. Vagyis ez azt jelenti, hogy megint visszaáll a rend, 1941-től 1945ig léteznek a felekezeti iskolák, majd 45-ben újra elveszik, de ekkor már nemcsak az intézményeket, hanem a vagyont is. Azelőtt csak az intézményt vették el, a vagyont nem, abba még nem mert belenyúlni a régi Jugoszlávia. Az új Jugoszlávia már nagyon bátor lett, megtanulta „hogyan kell csinálni”, a kommunizmus szépen megtanította rá. Igazából egy kis kritikával is élnék itt mindnyájunk felé: társadalmi amnéziát tapasztalok. Úgy érzem, hogy nem köztudomású történelmi 20


egyházaink történelmi jelentősége, fontossága oktatási vonatkozásban, szélesebb körben. Szűkebb, úm. szakmai körben, persze tudott, hogy az egyházaink milyen fontos szerepet töltöttek be, a közművelődésben általánosan, és mondjuk az iskolák, az oktatás területén is külön.

A II. Világháború után 1945 után egy újabb időszak köszönt be ezen a vidéken. Egy máig kísértő kommunista világkorszak következik, amikor is nagyon sok értelemben beszűkülés történik az egyház szempontjából. Megszüntetik az intézményeinket, elkobozzák a vagyont, elrabolják az egyházi vagyont – persze nemcsak az egyházit. Tűzzel-vassal igyekeznek azon, hogy az egyházak társadalmi szerepét is lecsökkentsék. Ha lehet, teljes egészében leépítsék, kiiktassák. Ez a korszak a hivatalos és kimondott ateizmus korszaka, ahol az egyház a legnagyobb, egyik legnagyobb társadalmi ellenség, népbutító, mákonnyal szédítő közösség. Ennek mái napig kísértő következményei vannak, mert a hosszú évtizedek, ameddig a hivatalos ateizmus tartott, (ezen a vidéken is, de nem csak, tudjuk, egész KeletEurópában ez történt) a lelkiekben hagyta a lenyomatát. A lelkekben történnek a legsúlyosabb változások, „legkönnyebben”. Azóta épületeket visszakaptunk, földeket visszakaptunk, de intézményeket még nem kaptunk vissza – és a mai napig a szerbiai jogrend nem ismer egyházi oktatási intézmény fogalmat. Vagy állami, vagy magán oktatási intézmény van. Személyes tapasztalatunk: nekünk egy református óvodánk van, el nem tudom kezdeni mondani, hogy milyen kálváriát járunk azzal, hogy elmagyarázzuk, hogy nem vagyunk sem állami, sem magán intézmény. A hivatalok értetlensége nyilvánvaló: jogi hiányosság van e téren. Isten segítségével vívjuk egyelőre e szélmalomharcot. Az ateizmus korának borzasztó következményei vannak a mai napig is. A lelkekben történt a legnagyobb kár. Megtanultuk öncenzúrázni magunkat, asszimilálódunk észrevétlenül, vagy észrevéve. Ott van a Stockholm-szindróma is: beleszeretünk a rabtartónkba, átvesszük az ő értékrendjüket, „megértjük” velünk ellentétes szempontjaikat. „Ter21


mészetesen” mind e mellett, a burkolt és nyílt árulások is itt vannak az egyházon belül, és szélesebb értelemben is véve nemzetünkben. Az 1945-ös időszakból ki kell emelnem a korábban említett Ifj. Gachal János püspöki teendőkkel megbízott református lelkipásztort. Őt a legutolsó, legaljasabb módon Tito partizánjai kivégzik Debelyacsán, Torontálvásárhelyen. Nem ecsetelném a részleteket, amit a történelmi emlékezet fölírt, hogy hogyan végezték ki. Emléktáblát állítottunk neki a debellácsi templom oldalában egy dombormű formájában, de a mai napig még nem tudtuk újratemetni. Valahol egy árokparton, árokszélen lett elkaparva ez a tiszteletes. Még a valódi rehabilitáció várat magára. Ez a korszak, 1945 után, a bujkálás korszaka, amikor a parókiára csöngetnek, zörgetnek be, a legváratlanabb időpontokban. Először a híveket mondom – de persze mások is bezörgetnek váratlan időpontokban... A híveket mondom, akik keresztelni jönnek. Nem jönnek, nem jöhetnek, nem mernek jönni a templomba, de a parókián rejtve, elbújva a közösség szemeitől, megkeresztelik a gyermekeiket, megesküdnek a fiatalok, konfirmálnak az ifjak. Egy kegyetlen időszakról beszélünk. Egy kétszínű állapot, egy tudathasadásos állapot, amikor nappal tagadnom kell, hogy tegnap este ott voltam a tiszteletes úrnál kereszteltetni a gyermeket. Ha rákérdezett tiszta véletlenül valaki, aki „valahonnan tudja” mi történt ugyebár, akkor tagadnom kell, hogy ez megtörtént. Nyilvánosan tagadni kényszerül az ember az egyháziasságát, keresztyénségét, felekezethez való tartozását – és a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy elszoknak az emberek a templomból, egyháztól. Nagy arányban és százalékban ez történik meg. Említettem, nemcsak a hívek kopogtatnak be, hanem mások is. Erről alább pár szót később. Ebben a korban, 1945 után egy faramuci helyzet alakul ki a lelkipásztor-képzés terén. Megy a huzavona: Tito-Sztálin, keleti-nyugati blokk, mindenféle történik ezen a tájékon. Ekkor „nem teljesen kívánatos”, hogy magyarok találkozzanak egymással, illetve itthon nincs is teológia, ahol képezni lehessen őket. A katolikus egyházra tekintve, Zágráb „házon belül” van. Zágrábba el lehet menni, ill. a katolikus teológiát itt el lehet végezni. De református nincs, úm. házon belül 22


Jugoszláviában. Ekkor Magyarországra elengedni, ott képeztetni: ez nagyon nehéz kérdéseket vet föl. Elég sokáig elhúzódik ez, a 60-as évekig, legjobb tudomásom szerint 1963 az az év, amikor el lehet majd indulni külföldi, ill. magyarországi teológiákra. Ebben a korban szükségmegoldásokat kell alkalmazni házon belül, amit csak lehet. Korábban, amint már mondtam, egy szerencsés időszak volt 45-ig, a Kolozsvárra járó lelkipásztorok esetében, akik egy nagyon erős gárdát jelentenek itthon. Akkor a lelkipásztori közösség 60-as létszámot számol, ill. az 1945 előtti időszakról az egész délvidéki reformátusságnak a lélekszáma majdnem eléri a hetvenezret. Németeket, mindenkit beleértve. Ma félő, hogy nem érjük el a húszezret. Lehet, hogy nagy számot mondtam a húszezerrel is. Több oka van ennek. Nagyon sok idő telt el azóta, de akkor még egy sokkal komolyabb közösséget és arányt jelent a reformátusság, mind a mellet, hogy egy nagyon picike közösségről beszélünk. A délvidéki magyarságon belül is csak 10-15% legföljebb a reformátusság jelenléte. Egy kisebbség a kisebbségen belül. A németség még kisebb rész ezen a reformátusságon belül. Ők is 1945-ig, külön esperességet alkotnak az országos egyházon belül. Házon belül kellett megoldani a képzést, és így 1959-ben jut odáig az egyházunk, hogy egy „teológiai intézet” indul meg Feketicsen. Az idősebb, jól talpalt, jófejű papok oktatják a növendékeket. 3-4 évig tart, amikor itthon lelkipásztorképzés történik ebben a formában. Bejegyzik az intézményt, intézetet stb. A mi jelenlegi püspökünk is itt részt vett két éven keresztül, ill. a horvátországi püspök is, aki most már nyugdíjas, ő is itt szerezte meg a képesítését valamilyen formában. Borzasztó társadalmi ellenszél van ebben az időszakban. Viccesen szokták mondani erről az időről, hogy ez az a kor, amikor így szól apa a fiához: „na, fiam, nem vagy jó semmire, nem lesz belőled semmi: menj el papnak”. Mi történik? Piaci jegyszedőből, dunai zsákolóból, esztergályos szakmunkásból „megtérnek” a fiatalok, egyik-másik, s elmennek papnak. Persze, ez önmagában nem kell semmit jelentsen, hisz Isten ereje minden fölött áll, és valóságos elhívott életekkel áldja meg közösségeinket. Olyan példa is volt, hogy általános-iskolai végzettségű papunk volt, akik levelezőn elvégezte a teológiát kínkeservesen, és paposkodott. Egy ilyen nehéz, toldozott-foltozott, fércelt időszakunk volt. Olyan is volt, 23


hogy húsz év távlatából szerezte meg valaki a második lelkészképesítő diplomát, húsz évig vártak a záróvizsgára, -vizsgáztatásra... Nemcsak a hívek csöngettek és kopogtattak a parókiákon ekkor. Ez a zaklatásoknak a kora, a besúgások kora, feljelentések és ügynökök kora. Folyamatos kihallgatások voltak, személyesen nagyapámtól tudom, hogy őt is mennyit zaklatták. Hertelendyfalvi pap volt ekkor, a székelyeknek a papja. Útlevelet vontak meg, a „nem jól viselkedő” papoktól stb. Kérdés marad a mai napig, hogy befejeződött-e ez a kor? Úgy látom, hogy az ügynökkérdést érdemben nem vetettük fel itt ezen a tájékon. Nemcsak hogy fölvetni kéne, hanem föltárni és a társadalom nyilvánosságára hozni ezeket a kérdéseket, ügyeket, ügynököket. Tudom, hogy Pandora szelencéjét kinyitni nem kockázatmentes vállalkozás – de biztos, hogy szembe kell nézzünk ezzel a korral egyszer, igazából és őszintén.

A kilencvenes évek után A következő időszak a 90-es évektől tart a mai napig. Ezen a vidéken ismét háborúk, ismét széthullás, ismét hajmeresztő elvándorlási hullám jelentkezik. Korábban, Trianon előtt, három egyházkerületbe tartoztak az akkori hívek, és most majdnem megint ugyanaz van. Sőt, ma nem három egyházkerületbe, hanem három országba kerültek a délvidéki reformátusok. A Muraközben élőket Magyarországról gondozzák, sőt érdekes helyzet, hogy debelyácsi tiszteletes asszony van a Muraközben, Szlovéniában, a magyarországi férjével. Aztán egy iszonyatosan nehéz kérdés a horvátországi református Egyház kérdése. Ott olyan visszásságokat kellett megéljenek nemzettársaink – reformátusok és nem-reformátusok, különbség nélkül – amely a klasszikus bibliai nagy ellentét párhuzamát veti fel: a samaritánus-kérdést. A Biblia arról beszél, hogy a zsidó, akit legjobban megvetett, utált, az a samaritánus volt, akit nem vittek el a babiloni fogságba. Ő otthon maradt a fogságra vitetés idején, a samaritánus, de ugyanolyan zsidó volt ő is eleve és indulásból. A fogságból hazaérkező zsidó azért nézte le, mert itthon maradt, és keveredett az idegen kánaáni kultúrákkal. Köz24


mondásos a zsidók iszonya a samaritánusok iránt. Horvátországban majdnem ugyanez a helyzet alakult ki. A háború szele sokakat elvisz az országból, de maradtak otthon, akik a háborút ott élték meg. Megsínyli, megszenvedi minden keserűségével egy adott közösség. Aztán hazajönnek, akik elmentek. A mai napig kibékíthetetlen ellentét van a két csoport között. – A Horvátországba szakadó református egyház, amely különválik a szerbiaitól, három részre tudott még szakadni. Ez a pici református közösség, amely nagyjából 5-6 ezer lelket számlál, képes volt három részre szakadni sajnos. A lelki és egyéb hozzáállásbeli különbségek miatt történt ez, nem kizárólagosan bizonyára, de mindenek előtt a háború rovására írhatjuk ezt. Végül Vajdaságban, Szerbiában, szűkebb értelemben a mi pátriánkat tekintve, szintén sok nyitott és megoldatlan kérdés van 1990 után. Akár a lelkipásztorok utánpótlását tekintve, akár egyéb nehéz és rendezetlen kérdéseket. Egyrészt az előző hivatalosan ateista kornak az öröksége az, ami kísért, ami itt van, jelen van a köreinkben közöttünk egyháziatlan, egyháztól, Jézustól idegen gondolkozási formákban. A másik a 90-es évek háborúi által okozott erkölcsi romlás és meghasonlás, és annak minden következménye. Ennek egy egyenes folyománya, súlyos kérdésként – a református egyházról beszélek, de mindenki tudhatja, hogy nem csak róla – a háborúk által gerjesztett elvándorlás által okozott számbeli és minőségbeli veszteség. S végül, ki kell mondani, hogy a jelenlegi megélhetési politikának is fájdalmas hatásai vannak szűkebb és tágabb közösségeinkre. Itt érkeztünk meg a mai napig. Sok küzdelem van, sok nyitott kérdés. Reméljük, hogy ezeket a kérdéseket egyszer már meg lehet vitatni, és egymás szemébe nézhetünk. A magyar ember tudja, hogy két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd. Ezt kéne elérjük, hogy aztán megbékélhessünk, és közösségünket gyógyíthassuk. Egy Igével zárom előadásomat a Római levélből, az 5. rész 3. versétől. A reménység hangjával szeretném fejezni: „Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk is a háborúságokban, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz. A békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet. A reménység pedig nem szégyenít meg, mert 25


az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk, mert Krisztus, mikor még erőtlenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért.” Köszönöm.

* Elhangzott a Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész születésének 100. évfordulója alkalmából A koronakerület gondnoka címmel 2012. május 31-e és június 2-a között Péterrévén rendezett tanácskozáson. 26

Mák Ferenc: Tudósok, papok, álomfejtők

Mák Ferenc

Tudósok, papok, álomfejtők Szemelvények a Gyűrődések ciklusból Cholnoky Jenő és az emberföldrajz Hogy létezik-e a tudományok világában a táj- és népiségtörténeti földrajz, nem tudom, de az bizonyos, hogy a népek, népcsoportok és nemzetek életét és történelmét befolyásoló földrajzi adottságokról nekünk, magyaroknak a legtöbbet Cholnoky Viktor öccse és Cholnoky László bátyja, mondott el. Cholnoky Jenő a magyar földrajztudomány legnagyobb tudósainak egyike volt, Hunfalvy János és Lóczy Lajos munkásságának méltó folytatója. Az utóbbi segítségével 1896-ban Kínába utazott, ahol Ázsia csodáin tanulhatta meg a természeti földrajz alapjait, néprajzi érdeklődés folytán azonban már ekkor a táj és az ember kölcsönös meghatározottságának titkait fürkészte. Gazdag ismereteit 1922-ben Az emberföldrajz alapjai című munkájában foglalta össze, de a Magyarország földrajza (1929), és a hat kötetes A Föld és élete (1936–1937) című művei is határozottan „emberközpontú” könyvek. A Kőrösi Csoma Sándor életregénye (1940) pedig a tudósi elhivatottság előtti főhajtás kötete. Én egy kései, 1935 után megjelent művét, A Földközi tenger című kötetét lapoztam fel a minap, annak is az Adriára vonatkozó fejezetét, és ismételten meggyőződhettem Cholnoky Jenő kivételes, csak a humanizmus korára jellemző gondolkodói nagyságáról. Az Istent és a közösséget egyszerre szolgáló szellem magabiztosságával tárgyalja mindazokat a természeti jelenségeket, amelyek szolgálhatják akár az emberi nem fölemelkedését is, de ellene is fordulhatnak, attól függően, hogy fajunk milyen mértékben becsüli meg önmagát, vagy hisz a maga jövőjében. A Földközi tenger mosolygó vidéke a modern kori európai nemzetek kultúrájának forrása, kialakulást és fejlődését nem véletlenül határozták meg a mediterrán adottságok. 27


Az első, a térséget egységbe kovácsoló szellemi produktum, „a román-építészeti ízlés” Itáliából indult útjára, és egyszerre, egyidőben hódította meg Dalmáciát és az Árpád-házi királyaink Magyarországát is. Az Adria partján e klasszikus építészetnek a zárai székesegyház a legpompásabb példája, de Magyarországon is „igen magasra fejlődött”e stílus. „Átalakult, magyarrá vált, s műremekeket tudott alkotni.” A török időkben ezek legnagyobb részük elpusztult, rendre csak töredékeikben maradtak meg, közülük talán legépebb a pécsi székesegyház. „Ennél bizonyára szebb volt a székesfehérvári koronázó főtemplom, meg az esztergomi templom, a veszprémi, meg a nagyváradi négytornyú katedrális. A jáki, lébényi, gyulafehérvári kisebb templomok már csak halvány mutatványok az elpusztult nagyszerűségekből.” Dalmáciáról és az Adriai tengerpartról szólni a magyar történelmi kötődések megemlítése nélkül nem lehet, a vallási, a kulturális és a gazdasági érdekek valaha egyazon érdekcsoportba sorolták a Magyar medencét és az horvát Karszton túli vidékeket. A dalmáciai városokban a földrajztudós is találkozott a magyar történelmi emlékekkel. „Ha nem zúdul ránk a török idő, bizonyosan behatóbban is kapcsolódott volna ez a terület hazánkhoz, s a fejlődő technika lecsökkentette volna a Karszthegység szörnyű akadályát, s a magyar nemzet is tengerparthoz jutott volna”, ami azután a világkereskedelemben is helyet biztosított volna a magyar királyságnak. A tudós számára azonban maga a „rettenetes Karszt” megismerése jelenti az igazi kihívást, s miközben beutazta a vidéket, arra a kérdésre kereste a választ, hogy ezeken a fehér, vízmosta, napégette, viharverte sziklákon, ezeken az élettelen mészkőtömegeken, „a tektonikus besüllyedések amfiteátrális karéjaiban” hogyan tud megélni egy nép, mi van a lelkében, ami erőt ad ahhoz, hogy maga körül kultúrát teremtsen. A Karszt ugyanis olyan nagy, minden közlekedést megakadályozó, legalábbis nagyon megnehezítő gát volt, hogy Cholnoky szerint a magyarság miatta nem tudott a tengerig terjeszkedni. „Pedig politikai hatalma évszázadokon át kiterjedt erre a partvidékre, s ha a hegység nem mészkőből volna, hanem valami rendes, normális kőzetből, akkor a Dunántúl nagy folyói, a Dráva meg a Száva bizonyosan erre találtak volna utat a tenger felé, s Pannónia nyitva lett volna az Adriára. (…) A 28


hatalmas mészkőgát miatt a tengerpart népei mindig meglehetősen függetlenül élték le az életüket, s nem vettek részt a Magyar-medence történetében.” Hogy ez jó volt-e így, arra a tudós Az új magyar határ bírálata című 1921-ben megjelent könyvében fogalmazta meg a maga válaszát. (Magyar Szó, 2012. január 20.)

Hazatérő évszázadok Az éves előrejelzések szerint szép ünnepei lesznek a Délvidék Bácskától és Bánságtól távolabb eső városok és települések sokaságának – arrafelé ugyanis szokássá vált emlékezni a múlt eseményeire. A történelmi bizonyosság tartást ad a léleknek és a tágasság élményével ajándékozza meg a szellemet – tartják a bölcsebb vidékek polgárai. Alsó-Lendva város, a szlovéniai magyarság központja, idén ünnepli fennállásának 820. évfordulóját, az 1192-es évből származik ugyanis a legrégibb történelmi írásos forrás – egy adománylevél –, mely azt igazolja, hogy Lendva a neves főúri Bánffy család elődei, a Hahold (Hahót) család birtokába került. A büszke muravidéki polgár azonban azzal is tisztában van, hogy a megmaradáshoz, a hágók, a lankák, a patakok és a folyók kedvező együttesén túl, a hadi utak, a vásárok és a piacok korformáló hatása mellett egyébre – a szellemi otthonlét semmivel sem pótolható, tudatformáló erejére – is szüksége van. Ez pedig csak az apáktól és a nemzedékek bölcs tanítótól sajátítható el. Mert az, hogy ők már azt is sejteni vélik, hogy egy évezreddel korábban, 850 táján Lindholveschiriumban a salzburgi püspök templomot szentelt, s ez Lendva város korai középkori elődje lehetett, az esetükben ékes bizonyítéka a múltismeret igényének és a hagyománytisztelet mélységének. A történész Göncz László érdemesnek tartja hangsúlyozni: „A Bánffyak idején – akik számára Alsólendva a várdombon megépített várkastéllyal mindig a tényleges otthont jelentette, amit a nevükben is büszkén vallottak, akár nádori, országbírói, báni vagy éppen főispáni tisztséget töltöttek be – a település viszonylag nagy földrajzi térség gazdasági és kulturális centrumának számított, aminek kisugárzása máig meghatározó.” A szellemi mikroklímának köszönhető, hogy az alig nyolcezer fős kisváros olyan kimagasló egyéniségeket adott a magyar nemzetnek, 29


mint Kultsár György prédikátor, Zala György szobrász, Pataky Kálmán operaénekes, vagy Gálics István festőművész, kiknek útját azok a szentéletű személyek is oltalmazták, akik valaha úgyszintén rótták a település útjait: Boldog Bánffy Buzád, Kapisztrán Szent János és a kommunizmus mártírja, Halász Dániel vend származású plébános. Nyolcszáz éves fennállását ünnepli az idén a Drávaszögben Bellye, Kopács és Várdaróc is. A három község – melyeket 1212-ben Belye, Kopach és Drauch néven említenek először a korabeli birtoklevelek – az eltelt évszázadok viharos eseményei következtében többször is elnéptelenedett, de parasztjai, halászai és polgárai minduntalan talpra álltak, és ma is zajlik az élet azon a vidéken, ahová – Baranyai Júlia tanítása szerint – Szent István korában az erdélyi gyulák ivadékai még házasodni jártak, és a táltosok dúdolóival köszöntek be a leányos kunyhók ablakain. Különös, hogy Baranya e tenyérnyi szegletében, a Mursáról (Eszékről) induló római limes peremén ma is több a római kori emlék, mint ami megmaradt az 1526–1697 közötti hódoltság idejéből, amikor seregeivel maga Zrínyi Miklós is védelmére kelt a vidéknek. Nem véletlenül írta Kopácsról szóló könyvének bevezetőjében Lábadi Károly, aki mindenkinél többet tett a vidék múltának föltárása terén: „Parókiájuk csendjében a régi drávaszögi nagytiszteletű lelkészurak krónikaírás közben, ha olyan helyre érkeztek, amiről nem szólnak források, vagy az emlékezet is megkerüli, azzal mentegetőznek, hogy a századok setétségéből nehéz a késői maradékoknak haszonnal forgatható, tanulságokkal járó eseményekről hírt gyűjteni és kihámozni.” A török háborúkat követően I. Lipót császár Savoyai Jenőnek, a pogány hadak kiűzésében jeleskedő hadvezérnek adományozta a három települést is, aki Bellyét délvidéki birtokai központjává téve meg, megalapozva ezzel a település modernkori fejlődését is. S lám, Alsó-Lendva társaságában ma a Drávaszög településeinek sora is büszkén vet számot a múltjával. A jövőkeresés szempontjából kiemelkedő szerepe van az önazonosságot meghatározó múltismeretnek – írta az ünnepet bejelentő méltatásban Göncz László. De nem minden település képes azt kellő mértékben tisztelni és becsülni, teszem hozzá a Tisza partján én, némi mandulaízzel a számban. Azért szeretem én a belátóbb közösségek – köztük a muravidéki és a „drávakönyöki” magyarok – okosságát követni, mert ők felismerték, hogy a sikeres jövő csak a múlt értékeire épülhet. (Magyar Szó, 2012. február 10.) 30


Székelyföldi bemutatkozás Marosvásárhelyt 1943. november első napjaiban a Székelyföldi Művészeti Év rendezvénysorozat keretében a Szenteleky Társaság tagjai mutatkoztak be a nagy múltú város magyar irodalomkedvelő közönsége előtt. A Székely Szó című lap beszámolója szerint „a műsor mindvégig érdekes és változatos volt, a legkényesebb igényeket is kielégítette”. A Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság nevében az egykori pályatárs, Molter Károly üdvözölte a vendégeket, ezt követően Draskóczy Ede a Szenteleky Társaság társelnöke köszöntötte a közönségét. Csuka Zoltán előadásában ismertette a délvidéki magyar irodalom intézményesülésének történetét, és kiemelte Szenteleky Kornél irodalom-szervezői munkásságának jelentőségét, „végül rámutatott arra a nagy fellendülésre, ami a felszabadulás után a Délvidéken tapasztalható”. Ezt követően Garay Béla színművész Kosztolányi Dezső, Fekete Lajos, Csuka Zoltán, Berényi János, Bencz Boldizsár verseit szavalta, Cziráky Imre egy ízig-vérig Tisza-parti novelláját olvasta fel, utána pedig Majtényi Mihály adott ízelítőt az alföld derűjéből. Az est befejezéseként Bükkössy Gyuláné bácskai népdalokat énekelt Farkas Ferenc és Kiss Lajos gyűjtéséből. Mai szemmel nézve, az est méltó bemutatkozása volt a korabeli irodalmunknak. Másnap, 1943. november 10-én a Székely Szóban Sz. Szappanos Gabriella Csendes délutáni beszélgetés a Délvidék íróival című riportjában szólaltatta meg a vendégeket: „A kisebbségi küzdelmek nehéz emlékei elevenednek meg az önvallomásokban” – írta az újságíró, aki némi meglepetéssel konstatálta, hogy civilben bankigazgató, gyógyszerész, ügyvéd és színész is akad az írók között. Ennek ellenére „Bácska irodalma semmivel sem marad el az erdélyi magyar irodalom mögött, (…) mondanivalójuk új, stílusuk szép és tiszta”. A riportban a „jómegjelenésű, elegáns, jómodorú, közvetlen úriember”, Draskóczy Ede a Szenteleky Társaság feladatairól beszélt, és arról a szép munkáról, amelyben a délvidéki magyarság közösséggé szervezése során az elmúlt negyed század alatt része volt. Cziráky Imre sorsa a lap szerint tipikusan kisebbségi sors, „ide-oda dobálta az ár, de dicséretére legyen mondva, nem merült el, a hullámok fenntartották őt”. A kitűnő költő, az elsőrangú szerkesztő és pompás szer31


vező, a „rendkívül érdekes úriember”, Csuka Zoltán Szenteleky és a Kalangya folyóirat megalakulásának emlékét idézte meg, Majtényi Mihály a Császár csatornája című regényéről beszélt, miközben volt néhány kedves szava az újságírásról is. Garay Béla bankigazgatóként ugyan már csak „passzióból szaval”, de hivatalnoki lelkéből továbbra is kitörölhetetlen a magyar líra. Dudás Kálmán, az „ifjú poéta” pedig – aki civilben méregkeverő, azaz patikus – érezhetően elvarázsolta az újságírónőt, aki ennek hatására kíváncsian várta Hűség című verseskötetének a megjelenését. 1943. november 14-én a Székely Szó másfél oldalon közölte Csuka Zoltán A délvidéki magyar irodalom című tanulmányát, melynek bevezető soraiban kiemelte: „Az ösztönzést Erdélyből kaptuk, és innen kaptuk a példát is, de sajátos viszonyaink között különleges feladataink is voltak”. Részletesen kifejtette a szülőföld idegen uralom alatt elszenvedett kiszolgáltatottságát, és azt a hatalmas küzdelmet, amelyet a kiválasztottak a magyar kultúra megőrzéséért és ápolásáért folytattak. Számára a legfájdalmasabb az volt, hogy a Délvidéken a helyi magyarságnak nem voltak olyan mély, helyi történelmi és kulturális beágyazottságai, mint akár az erdélyi vagy felvidéki nemzettársainknak. Ezért volt a lényegét tekintve más a bácskai magyar orvos, tanító, újságíró, patikus, ügyvéd, kántor és plébános feladata, amikor a kisebbségi magyarság közösséggé formálásának hatalmas munkájába fogott. A hódoltság után „mire a magyarság ezen a Délvidéken eszmélésre tért volna, már le is szakították a területet az édesanya kebeléről, mire fölismerhetett volna a centralizmus hibáit és a helyi kulturális gyökérverés hiányosságait, már kisebbségi sorsban kellett mindent elölről kezdenie” – mutatott rá ebben a mára már elfeledett írásában Csuka Zoltán. A marosvásárhelyi bemutatkozást követő hajnalon az írók tovább utaztak, hogy a délvidéki magyarság életéről Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is szóljanak a székelyekhez. Mi pedig egy barátommal a megsárgult újságlapok fölött együtt tekintünk utánuk – immár az égi útjaikon. (Magyar Szó, 2012. február 17.)

32


Atanáz és Perszida Maga az antikvárius sem becsülte sokra a Nem-magyar keresztnevek jegyzéke című füzetet, melyet 1893-ban állított össze az Akadémia „kiküldött bizottsága”, és amely ott kallódott a bolt száz forintos kacatjai között. Ez már ugyan az 1914-es harmadik kiadása a műnek, de a többszöri bővítés láthatóan hasznára vált, én legalábbis hosszú időre ottfelejtetem magam a járdaszélen. Az első kiadás előszavában olvasható Szily Kálmánnak, az MTA főtitkárának eligazító sorai szerint: „A m. kir. Belügyminisztérium a nemzetiségektől sűrűbben lakott vármegyék területén dívó, s nem magyarajkú lakosságtól leginkább használt keresztneveknek magyar elnevezését betűsoros kimutatásban hozzá terjesszék föl. A beérkezett jegyzékeket a Vallás- és Közoktatási m. kir. Minisztérium azzal a fölkéréssel küldte meg a Magy. Tud. Akadémiának, hogy azokat fölülbíráltatni, s hiteles jegyzékbe összefoglalni szíveskedjék.” A vármegyei főispánok, a két minisztérium és az Akadémia népes nyelvészi sereglete közös munkája tehát az a mindössze tizennyolc oldalas brosúra, amely végül is a XIX. század fordulóján hivatalossá tette a nemzetiségi keresztneveket. Azon túl, hogy elképzelem annak a vármegyei segédfogalmazónak az elnyúló ábrázatát, aki Zomborban, Temesvárott, Érsekújvárt, Beregszászon vagy Kolozsvárott feladatul kapta a szerb, német, román, tót, görög és rutén nevek összeírását, tiszteletet parancsol bennem az a tudós sereglet, amely a keresztnevek szentesítésében méltó módon járt el. Joannovics György, Ponori Tewrewk Emil, Asbóth Oszkár, Czámbel Samu, Melich János, Szkunzevics Kornél, Heinrich Gusztáv és Sulica Szilárd serénykedtek azon, hogy hiteles jegyzékbe foglalják mindazt, ami korabeli a névtudománynak megkerülhetetlen részévé vált. Eddig is tudtam, hogy az Alexandar az Sándor, de nem tudtam, hogy az Álka az viszont Alexandra. Tudtam, hogy az Amvroszije az Ambrus, de nem tudtam, hogy az Ángya az Angyalka. Tudtam, hogy az Arszénije az Arzén, de hogy az Ársza is az, azt nem. Tudtam, hogy az Atanaczko és az Atanaszje az Athanáz, de nem tudtam, hogy a Blagoja az magyarul is Blagoje. Viszont mindeddig nem tudtam, hogy Ácza is Sándor, hogy 33


az Agáta az Ágnes, az Ahatije az Ákos, hogy az Alexa az Elek, hogy a Bogdán az Tivadar, jobbik esetben Tódor, hogy a Bogoboj az Timót, a Bogolyub pedig Teofil vagy Amadé. És ízlelgetem tovább a nevek titkait: a Boskó az szintén Tivadar és a Bozsidár is az. A Braniszláv az Sándor, és a Bránkó is az. A Czvéta az Flóra, a Czvetkó pedig Flórián. Már elmosolyodom a leleményen: a Dobroszláv a Bonifácz, a Dora az Dorottya, a Draginya pedig Sarolta. A Glisa az Gergely, mint ahogyan a Grgur is az. A Hipolit az Ipoly, a Hrisztiján pedig Keresztély. Hogy a Kócsa a Kója, a Koszta és a Konsztantin az valamennyi Szilárd, ezen már elképedek. És még a felénél sem tartok a neveknek, amikor Jókai és Krúdy világa egyszerre bomlik ki előttem. Odahaza mégis Pap Dániel könyvei után nyúlok, és máris olvasom: Zsárkovácon Patarics Vince tanyáját három tölgy vigyázta, hogy Pantaleon, a Bazil-rendi atya iszonyodott Perszidától, a némbertől, akinek „kalugyer szeretője is volt már”, hogy a „két Uderszki fiú, a Szaniszló meg a Kázmér (…) a Maricát szerették, a várnagy leányát, aki erős törzsű volt, és csak az szép az igazi szlávnak. Ha lenézett a lány a vármegyeház második emeletéről piros nyári estéken, mind együtt látta a két Uderszki fiút”, s ezen Miciszláv kapitány odaát a szobában jóízűen kacagott. „Nikánor diakónus volt, és soha senkit sem bántott, Nikánor mindig áhítattal vetette a keresztet, és szilárdul hitte, hogy olajtól buzgott egykor a Szent Demeter sírja.” Rátóton Purcz Endre volt a polgármester, hovatovább „egy Purczovics már a század elején is polgármestere” volt a településnek, ám ez nem simította el a történelmi idők gubancát, „Purczovics Zénó, az utolsó nemes Purczovics, aki vármegye követje volt még a pozsonyi diétán, egyszerűen nem létezőnek tekintett minden polgári Purczot”. Ezért voltak gondjai a még hajadon Purczovics Helénnek, akinek homlokán már „ott volt az őszi báj”. És derűssé tesz, hogy Kanizsai Ferenc elbeszélésében Apatich Gedeon a sótárnoki hivatalig vitte, a számtanból mindig gyönge Osztrogonácz Mitrofánból pedig oroszlánszelídítő lett. Perszida egyébként az Akadémia javaslata szerint Szidónia – mégis, milyen pompás, hogy Pap Dániel megőrizte az eredetijét. (Magyar Szó, 2012. március 2.)

34


Brájjer Lajos és a hírlapirodalmunk A Hét Nap 2012. február 29-i számában Barácius Zoltán egy hátrahagyott írásában a Nagybecskereken megjelent Torontál című bánsági lapról emlékezett meg. Feltűnően szép pillanata volt ez mai publicisztikánknak, hiszen egyre ritkábban olvashat az ember művelődéstörténeti múltunkkal foglalkozó írást. Balás Frigyes 1872. április 4-én a Pleitz-nyomdával együttműködve indította útjára a Torontál című, ,,vegyestartalmú’’ hetilapot. Ez volt az elő magyar lap a Bánságban, s az újság – a cikk írója szerint – „nemcsak a Béga-parti városnak volt érdekes, megbízható krónikása, hanem bőséges művelődéstörténeti anyagot szolgáltatott azoknak is, akik a magyar írók akkori munkássága iránt érdeklődtek”. 1918-ig félszáznál is több újságíró és szerkesztő fáradozott azon, hogy a Torontál – akár napi-, akár hetilapként – rendszeresen megjelenhessen. Németh Ferenc a bánság sajtótörténetével foglalkozó munkájában számba vette a lapot szerkesztők népes seregletét is, tőle tudjuk, hogy Balás Frigyest Szentkláry Jenő, Létmányi Nándor, Ronay Jenőt, Hegedűs Miklós követte a lap főszerkesztői székében. 1882 májusától Lauka Gusztávot nevezték ki a Torontál élére, akit 1892. január 24-étől Brajjer Lajos, a Wichenbalatt akkori szerkesztője váltott föl. Őt Sz. Szigethy Vilmos, Balliére Sándor, Nagy Sándor, Somfai János, Mayer-Mara Jenő követte – megannyi titokzatos embere az írásnak, akik feltétlenül megérdemelnének egy-egy méltó pályarajzot, nem kevésbé Vuchetich Endre, Kiss Károly, Hadfy Döme újságírók is. Mostanában gyakran találkozom Brajjer Lajos lapszerkesztő nevével – igaz, egészen más tájain a magyar világnak. 1908–1917 között tulajdonosa és felelős szerkesztője volt a Fiumei Estilapnak, mely négy oldalas napilapként délután öt órakor került az utcára. Emellett meghatározó szerepet töltött be a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségében, melyben 1910-től – mások mellett – Tömörkény Istvánnal (Szeged), Milkó Izidorral (Szabadka), Móra Ferenccel (Szeged), Oblath Károllyal (Zombor), Perjéssy Lajossal (Versec) és Sz. Szigethy Vilmossal (Szeged) együtt alakították a hírlapi-hírlapírói világot. A Fiumei Estilapot – mely megjelenése során mindvégig riválisa volt Murai Jenő A Tengermellék 35


című 1904–1918 között megjelenő politikai napilapjának – Brájjer Lajos kiválóan szerkesztette: a vezércikket két oldalon át a legfrissebb országos és városi hírek követték, melyben kiemelt helyet foglaltak el az egyesületek hírei. Közgazdaság című rovatának híranyaga – Fiume gazdasági jelentőségéből eredően – a századelő Magyarországa gazdasági-kereskedelmi életének egyik legfontosabb forrása, amit az utolsó, negyedik oldal hirdetései zártak. S bár a lapon látszott a gondos és körültekintő szerkesztés, ami a főszerkesztő fiumei jelenlétét feltételezte, a hírek között gyakran volt olvasható: „Dr. Brájjer Lajos, lapunk felelős szerkesztője Nagybecskerekre utazott. Távollétében a lap szerkesztéséért Herczeg Jenő h. szerkesztő” – vagy éppen Gyulai Zsiga főmunkatárs, esetleg Horváth Ede h. szerkesztő – a felelős. Márpedig Brájjer gyakran utazott a torontáli központba, ha nem családi ügyekben, hát hivatalosan. Így történt ez 1912 júniusában is, amikor a Torontál fennállásának 40 éves jubileumát ünnepelte. Az eseményről a Fiumei Estilap A Torontál ünnepe címmel számolt be: „A Nagybecskereken megjelenő Torontál, melynek lapunk szerkesztője, Brájjer Lajos dr. a főszerkesztője és tulajdonosa, vasárnap ünnepelte meg fennállásának 40 éves évfordulóját. (…) A Torontál a jubileum alkalmából terjedelmes ünnepi számot adott ki, ismertetve a lap alapításának történetét, és rámutatva arra a hazafias tevékenységre, amelyet a Torontál négy évtizedes fennállása alatt kifejtett.” Brájjer Lajos fél szívvel mindig a Bánságban élt: 1910. április 10-én a Fiumei Estilap Egy kultúregylet jubileuma című tudósításában a Verseci Magyar Közművelődési Egyesület 25 éves jubileumáról adott hírt, gazdagon részletezve az elmúlt negyed évszázad munkájának jelentőségét, 1913. május 9-én pedig az Olcsó konviktus Nagybecskereken című cikkből kiderül, hogy a polgári és felső kereskedelmi iskolában „sok fiumei diák tanul”, ami bizonyára nem lett volna lehetséges az ő közvetítése nélkül. Néhány nappal később Két világ és néhány novella címmel a nagybecskereki Torontál felelős szerkesztőjének, Somfay Jánosnak a könyvét mutatta be. 1909 utolsó napjaiban Brájjer szép jubileumot ünnepelt: Negyedszázados újságírói jubileum (1909. december 17.) címmel a Fiumei Estilap is köszöntötte őt, majd a Torontál vármegye törvényhatósági bizottsága is üdvözlete a hírlapírót. Az aláírás nélküli vezércikkek jelentős részét minden bizonnyal Brájjer Lajos írta, B. szignóval pedig Fiume mű36


velődési életének eseményeiről, tárlatokról, hangversenyekről és színházi előadásokról számolt be. A világháború második évében fia, ifjabb Brájjer Lajos a galíciai harctéren szerzett súlyos sebesülésébe belehalt, amiről a Fiumei Estilap A Brájjer család gyásza címmel 1915. július 30-án számolt be. Ez megtörte hírlapírói pályáját, „családi ügyekben” egyre gyakrabban volt távol Fiumétől. 1916 decemberében megírta a Fiume és a világháború című, a magyar tengerpartról szóló tanulmányát – amely a budapesti Magyar Figyelőben jelent meg – majd néhány hónappal később a délutáni hírlapját is felszámolta. Későbbi sorsa már a homályba vész. Ha lenne sajtótörténetünk, Brájjer Lajos munkássága szép fejezetet foglalna el benne. (Magyar Szó, 2012. március 9.)

Petrányi Ferenc tavaszai Visszajött a feketerigóm, újra az erkélyemen fújja hajnali trilláit, és ezzel bearanyozza az ébredést. Csalhatatlanul a tavasz jele, hogy énekére a cinegék kórusa felel, én pedig belenézek a felkelő nap arcába. Egy mostanában olvasott vallomás kedves sorai jutnak az eszembe: „Szeretem a tavaszt – írta Petrányi Ferenc óbecsei apátplébános egy nagyon távoli húsvét előestéjén, 1924-ben. – Rajongok a szép, a nagy, az újraéledő természetért. Az élet újra jelentkezik a fejlő bimbókban, ott duzzad, dolgozik, kitörni készül az élet az új hajtásokban, a termő rügyekben, ott pompázik a virágzó fákon, ott illatozik a tavaszi virágokban. (…) Új remények, új örömök, új munka, új törtetés, új boldogság, új élet. Minden, de minden a nagy természetben ellene mond a télnek, fagynak, pusztulásnak, elmúlásnak.” Lelkesítő beszédeinek talán a legszebbikét kezdte ezekkel az életet dicsérő, himnikus sorokkal, akkor, amikor a Tisza-menti magyaroknak igazán kevés okuk volt a derűre. A Jó Pásztor azonban mestere volt a lelkesítő beszédeknek. Petrányi Ferenc – 1944 mártír plébánosa – 1918-ban került az óbecsei belvárosi plébániára, egy hitében megroppant, reményét vesztette, vigasztalan közösség élére. Kalocsán a hittudósok biztos katedráját kellett otthagynia egy ismeretlen, távoli kisváros szürke, egyhangú, há37


borútól kifosztott – s ebből eredően igénytelen – világáért. Könyvek, könyvtárak, tanári méltóság és lapszerkesztői tekintély maradt utána, amikor a fiákeren – végig a „selyemúton” – bezötyögött az óbecsei plébániára. Nem maradtak róla följegyzések, de bizonyára maga is tanácstalan volt: mire jut ezzel a kegyelemkenyérrel, amelynek maradéka most az ölébe hullott? De nem sok ideje marad a töprengésre, hamarosan idegen katonák, és a nyomukban idegen hivatalnokok szállták meg a várost, majd következett a döntés: a bácskai magyaroknak hosszúnak ígérkező kisebbségi sorsra kellett berendezkedniük. Vagyonukból kifosztott, jogaikból kiforgatott, kultúrájuktól elszakított, a megvertség tudatástól elnehezült közösséget kellett visszavezetni az élet naposabb oldalára, oda, ahol lélekben megerősödve újra érdemes küzdeni, érdemes tervezni, és egy értelmes eljövendőben reménykedni. Petrányi Ferenc plébános úr nyúlhatott volna az evangélium megszokott fordulataihoz, s elmondhatta volna híveinek, hogy túl a földi szenvedéseken az ígéret országa vár reájuk. De ő nem ezt tette. Bölcsen fölismerte, hogy az erény, a jóság a földi élet jutalma kell, hogy legyen, s egyik pünkösdi beszédében elmondta híveinek: a Lélektől megáldott élet a szabadságnak ihletén, a nemes öntudatnak, az erény és a bűn különbségének belátásán nyugszik, s „a felelősség-érzet légkörében, és az eszményi világ sugárzásában fejti ki pompáját”. Ebben a világban akarni kell és tenni kell. Nincs közöttünk helye a kételynek, a bizonytalanságnak és a fél-akarásoknak, mert ezek képtelenné teszik az embert a cselekvésre. A világ romjain nem úgy kell jónak lenni, hogy passzív rezisztenciába vonulunk, ebben a világban földet kell szántani, kerteket kell művelni és otthonokat kell építeni, mert a nemes munkában megedződik a lélek. Nem az az erkölcsös ember, aki az imáira bízza sorsa alakulását, hanem aki keresztény elszántsággal a közössége érdekében teszi a dolgát: „az erkölcs nem kultúra, nem tudomány, hanem az akarat korrektsége”. A senyvedő akarat nyomán üresen kong a lélek és nem lesz része a boldog egymásra találás örömében. A hívő ember szemében „az újjáéledő természet feltámadásról, a halálba véget nem érő új életről suttog, nemcsak meleg érzéseket, nem bizonytalan sejtéseket, hanem emelkedett és boldog gondolatokat. Szerény keret a természet élete, mégis a legyőzhetetlen élet hirdetője – üzente híveinek a lelkipásztor. Majd hozzátette –: Akinek lelkét betölti a hit, a meggyőző38


dés, lelkében mindig virágos, illatos, napsugaras kertet hordoz.” És hívei rajongva csüngtek lelkipásztoruk szaván: a kegyelem, a krisztusi újjászületés és a megváltás nagy-nagy történetei a cselekvő élet szépségéről és leplezetlen csodáiról hoztak híreket. Ezrek, tízezrek jutottak el a felismerésig: „nemcsak csillagok ragyognak a fejünk felett: eszmények is ragyognak bennünk”, de a fényük csak a tetteinkben mutatkoznak meg. Petrányi Ferenc apátplébános egy percig sem hitte, hogy létezik gonoszság, amelyen a szép eszményei is kicsorbulnak. (Magyar Szó, 2012. március 16.)

Gyékény és talicska Bácskaságunk rajongó híve Osztrogonácz Ferenc óbecsei tanító 1894-ben jelentette meg Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrogh-megye rövid leírása című munkáját, mely nem sokkal ezután minisztériumi engedéllyel népiskolai tankönyvvé vált. A „Magyar Kath. Püspöki hatóságok” által kiadott tantervhez alkalmazott munka a századforduló idején a legpontosabb népismereti leírását adta a vármegyének, bízvást a kezébe vehette, aki Bácska szellemi és gazdasági valóságára volt kíváncsi. A tankönyv szerint Bács-Bodrogh megyének akkoriban 716.488 lakosa volt, akik közül legtöbben – 288.521-en – voltak a magyarok. A 197.104 szerb és a 189.051 német lakos mellett tót, rutén, bunyevác, sokác, oláh és vend kisebbségek keresték a boldogulás útját az agráriumáról ismert vármegyében. Ipara ugyanis alig volt a Duna–Tisza közötti régiónak, egyedül a háziipar szállított némi terméket a távolabbi piacikra. S mert Osztrogonácz tanító úr roppant pedáns volt, hát fel is sorolt néhányat a hazai iparcikkek közül: adatai szerint a bácskai vászon, ves�szőkosár, gyékény, pokróc, rosta, talicska, vályú és a méhkas számított messze földön keresett árunak. Mellettük a búza, rozs, kukorica, árpa, zab, kender, dohány, szarvasmarha, sertés, bőr- és gyapjú volt a legfontosabb kereskedelmi cikk. A lakosság ellátása mellett ez volt az, amit a vármegye felkínált a „piacnak”. Bácska társadalmi-gazdasági arculata a leírás alapján határozottan fölismerhető, s hitelük mellett szólt, hogy a tankönyv szerzője maga járt után az adatoknak, személyesen győződött meg a korabeli valóságról. 39


Azután nagyot fordult a történelem kereke, s az idők újraszabták Bácska arculatát is. Legalábbis a korabeli tapasztalatok erre engednek következtetni. Az 1920 utáni közel egy évszázadról ugyanis már korán sincsenek ilyen lelkiismeretesen összegyűjtött és rendszerezett adataink. Bárhogyan is kutatok utánuk Gaál György 1976-ban közölt Vajdaság gazdasága a két világháború között című tanulmányán kívül a „kincses Bácskáról” nemigen találok használható adatot. Itt se nagyon, hiszen általánosságokról és sokszor elismételt közhelyekről szól az írás. Azon még el lehet gondolkodni, hogy közvetlenül 1920 után a királyi Jugoszlávia területén az egyébként agrárjellegű Vajdaságban volt található az ország ipari termelését biztosító gyárak 21,2 százaléka, ami azonban idővel csak romlott. A Vajdaságba már akkor sem jött a befektetés, annál inkább fokozódott a terület kifosztása. Arra már csak tétova utalás történik, hogy az igazán jelentős belcsényi cementgyáron kívül az „ipari termelést” többnyire a malmok, a kendergyárak és szövőgyárak, a cserép- és téglagyárak jelentették a térségben. Az iparban foglalkoztatottak száma országos szinten 63 százalékos volt, a tartományban azonban csak 41. Az adatok pontosságában azonban már kételkedem: ez ma is elfogadható arány lenne, nem az 1928-at követő esztendőkben, amikor a délszláv állam legfőbb gondja a közélelmezés megoldása volt. A tanulmány írója a maga mentségére meg is jegyzi: „Pontosabb és kimerítőbb adatokhoz ma már lehetetlen hozzájutni. Ez nagy erőfeszítést és rendszeres kutatómunkát igényelne.” Értsem úgy, hogy 1976-ban nem lehetet hitelesen megrajzolni a Bácska és a Bánság arculatát? S hogy kutatni kellett volna? Osztrogonácz Ferenc 1894-ban azt írta: „Nagy számmal vannak a megye lakosai között olyanok is, akik tudományokkal keresik kenyerüket, ilyenek a papok, tanárok, tanítók, mérnökök, orvosok, bírók, ügyvédek, jegyzők és a különféle hivatalok tisztviselői.” Százhúsz évvel ezelőtt ők adták a vármegye értelmiségét, azt a közösséget, amely a közélet eseményeire ügyelt. Ma vajon hová nyúlhatnék, ha Bácska társadalmi valóságának az összképét szeretném megrajzolni? Van-e olyan intézményünk, amelyre nyugodt lelkiismerettel – az eredmény biztos reményében – rá lehetne bízni vidékünk száz – vagy ha igényesebb akarok lenni – kétszáz éves történetének statisztikai adatokkal alátámasztott bemutatását? Vajon 40


gyékényen és talicskán kívül ma mit ad a bácskai magyar ember a világnak? Nem hiszem, hogy egyedül engem foglalkoztatna ez a kérdés. A választások előtt, a nagy programalkotások idején talán el kellene gondolkodni azon is, hogy az életünkkel foglalkozó tudományos intézetek, központok – és mindnek előtt az otthona iránt elkötelezett tudós-társadalom – nélkül a jövőben hogyan fog boldogulni a délvidéki magyarság – a potenciális választók közössége? (Magyar Szó, 2012. március 30.)

A látogató A prépost úgy lépkedett végig a szabadkai bérház folyosóján, mintha a szülői házba érkezett volna. Szíve már akkor erősebben vert, amikor a konflis befordult a sarkon, és a tavaszi napfényben megvillantak a kapu fölötti vitrázs pazar színei. Széles e hazában ismert egyházi méltóság volt ő – közel az ötvenhez –, a magyar nemzeti irodalomról írt tankönyvét valamennyi katolikus iskolában haszonnal forgatták, mégis valami gyermeki alázattal nyomta le az ismerős kilincset. A tisztelet hozta őt minden tavas�szal és ősszel a Tisza mellől húsz ével idősebb paptársához – a Párizst is megjárt abbéhoz –, aki persze már nem is volt pap, hiszen évekkel korábban, engedve nem csituló kételyeinek, kilépett az egyház kötelékéből. Messze a déli vármegyékben nem akadt ember, akinek társaságában Szulik József, óbecsei belvárosi plébános szívesebben töltött volna egyegy, a szolgálattól ellopott hétvégét, mint Jámbor Pál, a nála húsz évvel idősebb plébános, most már csak nyugalmazott főgimnáziumi igazgató, a klasszika-filológia jeles tanára. Isten a megmondhatója mikor fordult úgy, hogy mindkettejüknek szüksége lett ezekre a találkozásokra, melyek az évek múltával megteremtették a maguk misztikumát. Amikor elcsöndesedtek a böjti szelek, valamikor húsvét és pünkösd között, és mielőtt beköszöntött volna a zord idő, úgy halottak napja tájékán, a prépost fölkerekedett, hogy az éjszakába nyúló csöndes beszélgetésben „rendbe tegyék a lélek dolgait” – ahogyan e találkozásokat mindketten számon tartották. Jámbor tiszteletes még a magyar háború előtt szolgálta papi gyakorló éveit Ó-Becsén, ahol nyugtalan szelleme élete első, igazán keserű küzdelmét vívta. Ott, a Tisza partján akadt a kezébe a német misztikus, Tiedge Urá41


niája amely kétségbe vonta a halhatatlanságról szóló tanítást, méreggel hintve be körötte minden járható ösvényt. S a káplán – akit a költészet iránti rajongása oly sebezhetővé tett – mélyen beleszédült a hímes szavak örvényébe. Persze, korábban a szemináriumon vizsgát tett az egyházatyák tanításaiból, ismerte a megváltás ígéretét, de az ember földi küldetése mégiscsak a tisztességes helytállás parancsolatának a szellemében fogant. Mégiscsak van hívság, becsvágy és elhivatottság, mégiscsak van az a földi pálya, melyet a sikerekkel, a babérokkal mérnek! Hát hogyan is van ez Uram? Hol kezdődik a bűnbocsánat hatalma? Bizony megkísértette őt az alázat a világosi nagy katasztrófa idején, mint ahogyan gyötörte lelkét-szellemét a párizsi száműzetése során is – de nem akadt a tanításban egyetlen gondolat, amely megbékítette volna háborgó bensőjét. Az idős Jámbor Pál szemében nem volt az egyháznak és a hitbéli tanításnak alázatosabb, odaadóbb szolgája Szulik Józsefnél, aki rendületlenül helytállt ott, ahonnan ő fejvesztve elmenekült: várost, országot épített és iskolát alapított ott, ahol ő otthont sem volt képes teremteni. Mindamellett versei országosan is ismertté tették őt – Szulik volt a katholikus költő – amit mégsem érdemelhetett volna ki, ha lírájában nincs valami a kegyelemből. „E föld sötét, nagy éjszaka” – írta egyik Jézusról szóló versében, és ő mégis be tudott rendezkedni ebben az éjszakában? Hogy mi a földi pálya és az emberi küldetés értelme, arra Hiador ilyen-olyan választ párizsi évei során Beranger, Thieri és Chateaubriand köteteiben is talált, de ezek sem nyugtatták meg békétlen lelkét. Úgy érezte, szemben velük – a Nyugat perfid dalnokaival –, Vergil és Horac fényesen többet tudtak magáról az emberről, az emberi föladatokról, a világi hívságokról és a lélek gyötrelmeiről. Hát hogyan is van ez Józsefem? Hogyan is dalolnak erről a Tisza vízimalmai? Hiszen te is remegtél már, hogy „legyőznek a nehéz kísértetek”, s mégis, körötted szinte tapintható a béke és a nyugalom? Odakünn a selyemúton kopogott a lovak patája, hangos volt a szabadkai utca az esti forgalom lármájától. Az ó-becsei prépost egy pillanatig csöndben volt, majd szavalni kezdett: „Csak egy igazság van: a szeretet, s csak egy élet: az Isten félelme” – klasszikus sorok, fűzte hos�szá. S Hiador kérdő pillantására válaszul hozzáfűzte: a Hattyúdalokban fogalmaztál így, amikor még erős volt a hited. És galamb-kezével végigsimította deresedő homlokát. (Magyar Szó, 2012. április 6.) 42


Erdőszélen jártamban” Csilingelnek az árvácskák a mezőkövesdi Szent László tér parkjának fái alatt, alaposan összekócolja a virágágyásokat a Mátra felől érkező langyos, tavaszi szellő. Nagycsütörtökön már kellő méltósága van a napsütésnek, a fényesség mintha azon a történelmi bíborpaláston szűrődik át, amely holnap a saját lelkiismeretére fogja emlékeztetni a földi létezés útvesztőjében botorkáló embert. A vörösbegy – a legcsodálatosabb madár, amit valaha is láttam – a szárnyával szétcsapja a tócsában megrekedt vizet, és boldogan fújja énekét az ég felé. És talán a trillái nyomán, talán a múzeumban töltött feledhetetlen órák hatására régen nem tapasztalt nyugalom tölti el a szívemet-lelkemet. A Matyó Múzeumban látott két tárlat, a Ki játszik ilyet? – Játékhagyomány és játékdivat című vendégkiállítás és a 100 éve született Lajos Árpád emlékkiállítás egyszerre teremt egyensúlyt a kétségek és emlékek kavalkádjában. Néhány órára ismét gyermek lettem, és a napsütésben most elsimítom a gubancot: van tehát parittya, és van gumipuska, amit tájegységenként csúzlinak is neveznek. Én viszont kora gyerekkoromban az óbecsei Ferenc-csatorna partján pratykával ugrattam a kóbor kandúrokat. Az alsóváros másik végén – ahová később költöztünk – azt hitték az új cimboráim, hogy selypítek, s halálra röhögték magukat az én „pratykámon”, amiről addig soha nem hallottak. Csak akkor oszlottak el kételyeim, amikor felnőtt fejjel Sz. Szigethy Vilmos torontáli novelláiban újra „bracskával” lőttek a gyerekek. De a parittya az nem gumipuska, ezt megtanulhattuk a bibliai Dávid történetéből, gyermekkorom pratykája vagy bracskája viszont valódi, kaliberes csúzli volt. Van tehát még mit helyére tenni a történelemben. Az egri Dobó István Vármúzeum és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság magyar gyermekjátékokat bemutató kiállítása a magyar néprajz tekintetében korszakos rendezvény volt. Korábban soha nem volt látható még ilyen fegyelmezetten rendszerbe fogott áttekintése egy történelmi régió gyermekvilágának. Eszközeiben és folyamatában egyszerre volt látható ezen a bemutatón az, ahogyan a gyermek – külön a fiú és külön a lány – belenő az életbe, ahogyan a tök-, a csuhé-, 43


a csutka-, a rongy-játékok, a fűzfa-kürt, a pergetyű, az agyagfütyülő, a brúgó, a forgó csiga, az ostor, a kereplő, a csutka-puli, a gyékény-baba, a gallyak, a növényszár, a fűzfavessző és a magvak, a szárított virágok elvezetik a nyiladozó szellemet a döntések küszöbére. A Mátra alján, a Palócföldön a kisbabát először a bölcsőbe rakták, később az ülcsikbe, majd az állókában, járókában volt a helye. A határba kosolyóban vitték, amit rúdra függesztettek. S ahogyan nőtt a gyerek felekezetek szerint sorra tanulta meg a reggeli imát, a harangszóra az Úr angyalát, majd az étkezés előtti, az étkezés utáni és esti imádságot. A paraszti társadalomban azonban hamar differenciálódtak a fiús és a lányos játékok: a lányok természetes anyagból készített játékokkal apró koruktól kezdve az anyai szerepeket tanulták, amit az iskolás lányok énekes-táncos körjátékai tettek színesebbé. Velük szemben a fiúk eszközös játékai, a fa- vagy bőrlabdából és ütőből álló mancsolás, a bigézés (nálunk pilickézés), a bakugrás, a láncszakítás, a kakasviadal, és a lovasjátékok már a férfias erőpróba első megnyilatkozásait jelentik. „Ma szitálok, holnap sütök / Hófehér kis cipót sütök” – énekelték a leányok, miközben a Heves megyében sokáig létező nagycsaládban a fiúgyerek a csontcsikó vontatta szekérrel, a kettős járommal és az ostorral szinte észrevétlenül belenőtt a munkába, és szakajtónyi méretben gyakorolhatta a boksarakás, a szénégetés tudományát. Lajos Árpád (1911–1976) a Mátravidék általam most megismert jeles néprajzosa a Borsodi fonó, és az Este a fonóban című néprajzi alapművek szerzője az 1940-ben közzétett A magyar nép játékai című tanulmányában írta: „Az élet rendjének fogalma már ezekben a játékokban is bennük szunnyadozik, s félig öntudatlanul a gyermek lelkében is ott dereng, ha társaival játszani kezd.” Mindemellett a kiszámolók, a mondókák és a játék-énekek az anyanyelv elsajátítását is segítették. A Ki játszik ilyet? című kiállítás megmutatta, hogy magyar játékhagyomány meghatározó része a nemzeti kultúránk. Archaikus része a paraszti világot, iparrá nőtt, városi folytatása pedig a polgári életet reprezentálja, s még Kosztolányi is megénekelte: „A játék, / az különös. / Gömbölyű és gyönyörű, / csodaszép és csodajó, / nyitható és csukható” (A játék). És ezzel máris itthoni vizekre eveztem. (Magyar Szó, 2012. április 13.) 44

Döme Szabolcs: Felszabadulás

LITERATURA Döme Szabolcs

Felszabadulás Hangya fekete sapkában, fenyőfamintás pulóverben és koszos, foltozott farmernadrágban ült egy sámlin a tűzhely mellett, a konyhában. Jobb kezében cigarettát tartott, a kékeslila füstfodrok imbolyogva emelkedtek a mennyezet felé. A tűzhely öntöttvas főzőlapján egy piros, fehér pettyes fazékon idegesen remegett a vízpárától a fedő. Hangya olykor a nadrágja zsebébe nyúlt – ilyenkor a szája szegletébe biggyesztette a cigarettát –, előhúzta a mobiltelefonját, és megnézte rajta, hogy mennyi az idő. Aztán hirtelen felpattant, kiment az udvarra, és elkezdett idegesen fel-alá járkálni a konyhaajtó és az utcai kapu között. Az alacsony, lécekből összetákolt, dróthálós kapu felett néha kikémlelt az utcára. Az eget sűrű, szürke felhőtakaró borította, mögötte a nap állását sejteni sem lehetett. Hangya most éppen hátat fordított az utcának, távolodott a kaputól. – Itt vagyok, megérkeztem – kiáltott ütött-kopott kerékpárjáról leszállva egy kék munkásruhát viselő, borostás arcú férfi. Hangya, amint a hangot meghallotta, hátrafordult. A kék ruhás férfi kinyitotta a kapuajtót, betolta, majd a ház oldalfalához támasztotta a kerékpárját, és Hangya felé indult. Hangya ismét előkotorta a mobiltelefonját, és gondterhelt arccal hol a készüléket, hol a közeledő férfit nézte. – Nem ezt beszéltük meg. Késtél – szólt keményen Hangya, s ros�szallólag megcsóválta a fejét. Kezébe vette a sapkáját, a szegélyét le- majd gyorsan ismét felhajtotta, végül újra feltette. – Összetalálkoztam valakivel útközben. Sajnálom – mondta a férfi. – A fő, hogy itt vagy – mondta Hangya. – Gyere, Tomesz, ne vesztegessük tovább az időt! – tette hozzá. 45


Egy pillanatra egymásra néztek: Tomesz zavartan lesütötte a szemét, odábbrúgott egy apró kavicsot. Amikor felemelte a tekintetét, Hangya az udvarban beljebb álló épületek felé bökött a fejével, és elindult. A nyomában Tomesz. – Szép a pulóvered, Hangya – mondta Tomesz. – Még nem láttam rajtad. – Fenyőfamintás. Ajándékba kaptam – mondta Hangya. Kissé lágyabb hangon hozzátette: – Jó puha. Hangya és Tomesz az istálló előtt állt meg. Az épület faláról jókora darabokon levált a fehérre meszelt tapasztás. Szalmaszálak meredeztek elő belőle, imitt-amott látni lehetett a vályogtéglákat. A fal teteje és a tető kiálló gerendái között elhagyott, üres madárfészek. A vörös tetőcserepekre, mintha mindenfelé zöldes szemölcsök lepnék el, mohacsomók tapadtak. – Elővezetem – mondta Hangya. – Te várj meg itt – adta ki az utasítást, majd bement az épületbe. Odakintről Tomesz csak az istállót megtöltő feneketlen sötétséget látta. Hamarosan egy megvillanó szempárt vett észre, szemöldökét felhúzta, hátrált fél lépést. Néhány pillanat múlva egy tarka, fehér-barna kisborjút kötélen vezetve előjött Hangya. – Most pedig megfogod, én pedig előállok a kombival – mondta. Hangya az istálló mellett sarkig kitárta a garázs nagy, fémpántokkal megerősített deszkaajtaját. Tomesz félszegen álldogállt, szabad bal kezével pedig valamiért – talán zavarában – a zsebeit tapogatta. Felzúgott a motor, egy barna Wartburg kombival előállt Hangya. Kiszállt, felnyitotta a kombi csomagtartójának ajtaját. – Ide fogjuk betenni – mondta. A borjú lábait összekötözték, beemelték a kombiba. Hangya előrement, kinyitotta az utcai kaput, majd gyorsan visszaült a kormány mögé. Tomesz is beszállt. A kombi durrogva-pöfékelve az utcára fordult. – Én kinyitottam, te becsukhatnád – szólt Hangya, és várakozva nézett Tomeszra. 46


Tomesz bereteszelte a nagykaput. Alig hogy beült, Hangya gázt adott, és elindultak. Nagy, kavargó szürke porfelhőt húzott maga után a Wartburg a hepehupás dűlőúton. Az út menti vékony akácfák néhány másodpercre eltűntek a porfüggöny mögött. Egy kukoricaföldről seregélyek riadtak fel a tovahaladó jármű zajától. Odabenn a kombiban Tomesz időnként hátrafordult, és a borjúra pillantott. Az állat lábai meg-megremegtek az út egyenetlenségétől. – Te Hangya, nem lesz ennek baja? – kérdezte. – Miért lenne? – nézett Tomeszra Hangya, majd egy cigarettát húzott elő. – Nem tudom, csak úgy kérdeztem – mondta Tomesz. Rövid hallgatás után ismét Tomesz szólalt meg. – Hangya, szeretnék tőled kérdezni valamit. Biztosan jól érzed magad? Nem vagy talán beteg? – Méghogy beteg! – emelte fel a hangját Hangya. – Egyáltalán nem. – Pedig mostanában mintha megváltoztál volna – mondta Tomesz. – Lehet – szólt elgondolkodva Hangya. – Többet gondolkodom. – Az nem jó – mondta Tomesz, és oldalt, a maszatos ablakon át a távolba meredt. – Hangya – szólalt meg rövid hallgatás után –, elárulnád, hogy hová visszük ezt az állatot? – Meg fogod látni – válaszolt Hangya. A Wartburg kombi egy útelágazásnál hamarosan megállt. Hangya Tomeszhoz fordult: – Vegyük ki. Mindketten kiszálltak, Tomesz fejét behúzva, görnyedten bemászott a csomagtartóba a borjú mellé, onnan taszította lefelé, Hangya kintről húzta az állatot. Amikor a borjú már a saját lábán állt, Hangya mosolyogva és ünnepélyesen kijelentette: – Most pedig szabadon engedjük. – Hogy mit csinálunk? – kérdezte elképedve Tomesz.

47


– Elengedjük. Neki is joga van a szabadsághoz éppen úgy, mint minden élőlénynek – mondta Hangya. – Miféle joga lehet a szabadsághoz egy állatnak? – kérdezte csodálkozva Tomesz. – Ő nem tehet arról, hogy megszületett – ekkor a borjú fejére tette a kezét –, arról sem, hogy rabságba született, arról pedig végképp nem, hogy éppen az én istállómban látta meg a napvilágot... Milyen alapon tarthatnék fogva én egy másik teremtményt? Hiszen egyenlők vagyunk az örvénylő létezés örök törvényei szerint – szólt Hangya. – Még sosem hallottalak ilyeneket beszélni – mondta Tomesz. – Ha elengeded, majd megtalálja, és hazaviszi valaki más. – Az már nem tartozik rám – mondta Hangya, és leoldotta a köteleket a borjúról. Cigarettára gyújtott. Az állat egyelőre nem mozdult. Hangya a tájban gyönyörködött, olykor lehunyta a szemeit, érezte a gyönge szelet az arcán. A csikket a porba dobta, megsimogatta a borjú nyakát, majd beült a kombiba. Tomesz az állatot nézte, szemmel láthatóan még mindig nem értette, hogy mi történik. – Te is itt maradsz? – szólt ki a kombiból Hangya. Tomesz beszállt. A borjú még mindig ott állt a poros kereszteződésben, jobbra-balra forgatta a fejét. Tomesz a kombi visszapillantó tükrében még sokáig nézte. Hazafelé menet megálltak egy-egy italra az Eltévedt Vándorban. Hangya a söröskorsó fogóját babrálta az ujjaival, az italát nézte, majd megszólalt: – Ismered Pirikét? – Tomesz megrázta a fejét. – Mindegy is. Tudod, ő azt mondta, hogy gyűlöli, ha az állatokat fogságban tartják. Tomesz összeráncolt szemöldökkel Hangyára nézett. – Ne nézz így rám – mondta Hangya, és a sapkáját kezdte igazgatni a fején. – Tőle kaptam a pulóvert. Tomesz kinézett a kocsma ablakán: az ég szürke volt, a fák soványak és feketék. Porvitorlákat húzott el a szél a házak között.

48


Ózsvár Péter kerámiaszobra

49


Murányi Sándor Olivér

Harcsavadász – Figyeltél felhőt folyótükörben? Mintha szabadon úszna a vízben, pedig csak engedelmeskedik a szélnek. Mégis változik. Egyszer zord fekete, máskor narancssárga és bíborvörös színekben pompázik. Néha mogorva, néha nevető. Új alakokat öltve, játékosan szárnyal a magasban. Céltalannak tűnik. Mert saját útján halad. Ilyen semmittevőknek látszunk mi is az emberek szemében. Munkanélküliek. Szabadúszók. Naplopók. Vagy, ahogy régen mondták: horokályok. Ezt a szót egy régi lexikonban olvastam – alatta a magyarázattal: ismertető jelük a gondolkozás. Vannak egész jól öltözöttek is köztük, sőt olyan is, ki szakállát egész nap gondosan simogatja. Számuk napról napra nő, olyannyira, hogy szakszervezetbe való tömörülést mondták ki határozatilag. Az egyesülés célja a céltalan munka azonnali megszüntetése és a kormánytól málélisztmentes, finomított kenyér és számozott cirkuszjegy pofmentes kikövetelése… A rendszer, amelyben születtünk, nem tűrte a munkanélkülieket. Próbáltuk volna kiejteni akkor a szánkon: teszthorgász! De most végre mi is „dolgozhatunk”! Profi bot-, orsó- és műcsalitesztelők! Téged kivéve! Mert te amatőr vagy! Vér¬amatőr! Gyere, felkötöm a horgod, ha már eljöttél velünk, bár fölösleges vagy köztünk. Vagy mégse? Ma éjjel elválik! A csónak egy vastag ághoz kötve libegett. Enyhén himbálta a nagy folyó. Sarkában fogait összeszorítva tűrte öccse gúnyos megjegyzéseit az amatőr horgász. Hárman várták a naplementét: Péter, Jakab és János, az amatőr. Jakab felszerelte a botokat, és kiválasztotta a megfelelő műcsalikat. Erős zsinórt kellett kötni, mert hatalmas harcsák húzását ígérte az előttük álló éjszaka. A szél elcsendesedett. – Nincs veszélyben a Föld, még mindig több szúnyog van, mint ember! – csapkodta karját Péter, miközben a testvérekre pillantott. János a csónak végében gubbasztott, előbb öccse szorgoskodását figyelte, majd kezét arcába temetve gondolkodott. 50

Murányi Sándor Olivér: Harcsavadász

A lenyugvó nap sugarai vörösre festették a csónak orrát. A pontyhorgászok hazafelé igyekeztek, a harcsázók készültek az éjszakára. Jakab apró reszelővel fente a horgokat. Hosszú időn át bíbelődött velük, míg Péter orsóját vizsgálta. A szúnyogok rendületlenül támadtak. A távolból hallatszott, amint párját hívja egy vízi¬madár. Valami gémféle lehetett. Jakab felpillantott a horogélezésből. – Nézzétek! – Mindhárman mutatóujja irányába fordultak. Egy hód úszott át a folyón, amely felvette már naplemente utáni szürke hálóköntösét. Meg kellett várniuk, amíg teljesen besötétedik. Jakab halványzöld lámpát rögzített a csónak külső falára. – Elmagyarázom neked a technikát! – fordult testvéréhez. A műcsalit a partról behajló ágak, bokrok alá kell nagyon ügyesen bedobni, a fáról álmában vízbe zuhanó madárfióka vagy egér csobbanását utánozva. Pontosan kell célozni a legsejtelmesebb vízlyukakba, másképp folyton felakad a wobler, amelynek apró zörgő segíti hangját. Ne szóljon túl nagyot, ezért ne dobd magasra! A saját súlyától essen a vízfelszínre! Amint ez megtörténik, óvatosan kezded vontatni az orsóval befelé, mozgásával próbálva kapásra bírni a harcsát, amely kétféleképpen jöhet: beeső vagy vontatott woblerre. A halvány lámpa fénye segít, hogy ne dobj fel az ágakra! Így! – fejezte be Jakab az útmutatást, avval igen ügyeset dobott. János kezébe vette a botot. Próbadobásai még ügyetlenek voltak. Nem tudta, hányadikat dobhatta, amikor Péter megszólalt: – Besötétedett! Indulhatunk! Óvatosan eloldotta a csónakot, amely lassan himbálózni kezdett, majd lefelé indult az éjszakai szélcsendben az árral. A három horgász elfoglalta helyét, és állva várt. Jakab felkapcsolta a lámpát. Derengő fényében kísértetekként vonultak tova a bokrok. Ekkor a túlsó partról éktelen csattanás verte fel a csendet. – Rabol! – suttogta Péter. Mindhárman nagyot nyeltek. Az első dobások következtek. Nagy izgalommal juttatták be a folyóba hajló sűrű ágak alatti vízgödrökbe a csalikat. Minden csobbanásra jöhetett a harcsa, amely lomhának tűnik, viszont hihetetlenül gyorsan mozog. Pontosan támadó nagyragadozó. Újabb hatalmas zaj verte fel az éjszakát. A harcsa valósággal döngött a vízfelszínen, ahogy ráugrott a menekülni már nem tudó kishalra. Jakab gondolkodás nélkül a hang irányába dobott. Eredmény nélkül vontatta be csaliját. Csendes percek következtek. A teszthorgászok kezdeti izgalma alábbhagyni látszott. Bár képzeletük minden dobásnál kavarogni 51


látta a vizet, az eredménytelenség nyugalmat adott. – Nem jön – türelmetlenkedett halkan János. Jakab mutatóujját szájához emelve intette hallgatásra az amatőrt. Ütemesen dobáltak. Jánosnak már csak szeme és karja volt a jelenben. Gondolatban valahol a közeljövőben látta a hatalmas ragadozót, amely nem áldozatuk, hanem tanítómesterük, akivel találkozni megtiszteltetést jelent majd számukra. Persze, ha találkoznak. Ha sikerül valamelyiküknek pont a hal orra elé dobnia a woblert a sötétben. Nagy mű¬vésznek képzelte el a harcsát, aki nem ugrik csak úgy a polgárok által odadobált lehetőségekre, mint a pulóveres kis művészek, akik – függetlenül attól, hogy gyárakból vagy egyetemi tanszékekről érkeznek – egész életükben hiába építgetik fáradhatatlanul karrierjüket, mégsem csillan meg bennük a művészet lángja, amely olyan, mint a harcsakapás: vagy van, vagy nincs. Jómaga nem tartozott az alkotók közé. Bár próbálkozott az irodalommal, de azon nagyon ritka szerzők közé volt sorolható, akik belátják, a névtelenségnél nagyobb lelki teher az örökös futottak még-kategória. – A pálya féltehetségek „szervezői” munkáján át vezetett – morfondírozott magában. Mert az írás olyan, mint az AIDS: ha elkapja az embert, nincs menekvés. Hogyan is lehet meggyőzni bárkit is, hogy hagyja abba, miután közölve látta saját nevét a folyóiratokban, és szétoszthatta első kötetét rokonainak és barátainak... Hogyan mondható meg bárki szemébe, hogy dilettáns, és nemcsak magának tesz jót, hanem az emberiségnek is, ha felhagy „alkotói munkájával”. A kritikusok „meg¬értő hozzáállása”, a sajtó témaszegénysége, a gyorsan jött siker rákként terjed szét az ilyen ember agyában, és rövid idő alatt kezdi úgy látni: társai csak az ő góljaiért léteznek a pályán, holott ez éppen fordítva van... Engem sem tudott senki meggyőzni, sőt, nem is nagyon próbáltak, ellenkezőleg: adták alám a lovat, hogy „új hang” vagyok, kortársaim legjobbja, az ígéretes költő. Egy napon aztán elolvastam egy igen érdekes könyvet. Pontosabban izgalmasat. Ekkor jöttem rá, hogy unalmas vagyok. – Kötelező, hogy izgalmas legyen az irodalom? – kérdeztem egy kritikus is¬merősömet. – Nem, sőt, a hozzáértő bonyolult agyak a számodra unalmasat jobban szeretik. Mindenkinek más izgalmas, ez pedig nem népszavazás alapján dől el. Légy toleráns! Nem a sztori fontos, játssz a nyelvvel! – felelte bátorítón. – Nekem van, mivel játszanom! – gondoltam magamban, s azzal 52


szép csendben visszavonultam a pályáról. Azóta olvasok. Mert jobb egy profi olvasó, mint egy agyondíjazott közepes író... Ahogy ezt kimondta magában, beeső woblerje helyén felrobbant a víz. A teszthorgászok összerezzentek a jellegzetes csattanó hangra. János botja meggörbült: a harcsa elindult a mélybe. Iszonyú erővel harcolt életéért. Miközben Péter gyors mozdulatokkal lefelé engedte a csónak fékjét rögzítő kötelet, Jakab meggyújtotta homloklámpáját. – Mekkora lehet? – kérdezte testvérét, majd választ sem várva, izgatottan folytatta: – Engedd utána a zsinórt! Hadd menjen! Csak néha tarts be neki! Elfárad! János ösztönösen tekerni próbálta az orsót, ám ekkor a nagyvad szinte magával rántotta a mélybe. A horgász most két kézzel fogta a bot parafanyelét. Zsinórt engedett, majd újra befeszített a halnak. Hatalmas erejétől, amellyel a mély vizek felé küzdötte magát, kiült a fiatal férfi arcára a döbbenet. Az idő megállt számára, a végtelenben harcolt a harcsával. – Fogalmam sincs, mekkora lehet! – sziszegte. – Tekerjed-tekerjed! – biztatta Jakab, aki lámpájával közben a vizet pásztázta. Péternek sikerült megállítania a csónakot. János mellé ugrott, hogy kivegye kezé¬ből a botot. – Hagyd! Az ő hala! – utasította rendre Jakab. Elszánt percek következtek. A harc elszánt percei, amelyekben az apró halak, egerek, madárfiókák réme áldozattá vált. János nem tudhatta: alkarja fárad jobban vagy a harcsa. – Nem bírom kiszedni! Irtó nagy lehet! – nyögte elkeseredetten. – Tarts ki! – bátorította Jakab. Ekkor tűnt fel a vízfelszínen először az állat farka. Csapásától a fivérek egymásra néztek. Kisvártatva megjelent a csónak oldalánál a hatalmas harcsafej. – Ez legalább hatvan kiló! Ne tépd a száját! Óvatosabban fáraszd! Nehogy elszabaduljon! – utasított Jakab tovább. – Életem hala, nem szalaszthatom el! Annyi mindent feladtam, de ezt most nem fogom! Ahogy erre gondolt János, a ragadozó újra elindult a mélybe. Fogvatartója kibiztosította az orsót, és zsinórt engedett utána, majd a 53


botot két kézzel megragadva befeszített. Ezúttal már érezte, hogy kön�nyebben jön a hal. – Fárad! – nyugtatta magát. Kisvártatva fejét ide-oda mozgatva újra felbukkant a fenevad. Lassan himbálózott az éjszakában. Kopoltyúival levegőt kapkodva egyre megadóbban küzdött életéért. Jakab és János együtt emelték be a csónakba. Hosszú teste szürkésfekete volt, mint a folyó iszapja, a horgászok ruhája megtelt nyálkával tőle. János szinte magánkívül volt örömében. Végigsimította fejétől farkáig a halat, szemei gyönyörködtek a látványban. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor testvére újabb felszólítására felocsúdott: – Visszaengedjük! Mindhárman emelték a hatalmas haltestet. Péter a farkát tartotta, Jakab a hasát, János a fejét. Óvatosan csúsztatták vissza a csónakból a vízbe. A ragadozó három erőtlen hullámzó mozgást követően elindult a mélybe. Péter irigyen nézett utána. – Na, hogy érzed magad, harcsavadász? Szűz kéz a kártyajátékban! A kezdő szerencséje! – nevetett Jakab. János aznap éjjel nem vette kézbe többé a botot. Szótlanul gondolkodott hajnalig a csónak orrára ülve: – Szabad vagy! Túlságosan fenségesnek tartunk ahhoz, hogy felszeletelve fazékban lássunk! Mi nem zsákmányolni akartunk, hanem veled találkozni! Köszönöm, hogy a múltamon való rágódás közben visszahoztál a jelenbe, amelyet oly kevesen élünk át ebben a korban! Az összes könyvnél érdekfeszítőbb volt veled való harcom! Mert a legtöbb kötetben emberi hősökkel találkozunk. A szerzők saját magukból akarnak hőst, ahelyett, hogy alkotásaikban teremtenének. És, bár én győztem, rádöbbentettél: ficánkolhatnak kishalak a felszínen, a folyó nagyvadja mélybe húz…

54


Lövétey Barna felvétele

55


Kovács Jolánka

Hegedűszó az éjszakában Élénk színű téglavörös volt az ég szegélye, ez a csík villant elő félkörben a fák lombjai alól. A tanyaházon füstölgött a kémény, kávévíz forrósodott gyorsuló sustorgással a tüzelősparhelt rozsdásodó főzőlapján. A ház előtti akácok levelei csipkés kompozíciókat alkotva borultak a vidám társaság fölé. A verandán felszerelt régi hangszórókból romantikus zene szólt. A férfiak kedvesek voltak a nőkhöz, aranysárga bort öntöttek a poharukba. Kis, erotikus történetek csapongtak az asztal körül, körbetáncolták a gyertya lángját, csiklandva röpködtek a szavak, kacagva mártóztak egy gyorsat a poharakban sárgálló nedű csillogásában, az önfeledt nevetések trilláiban, bolondos körforgással fürödtek, viháncoltak a kávégőz illatfelhőiben. A fák rengetege, a közeli halastó szürkéskékje derűs csöndességgel telepedett a társaság köré, olyan megelégedettséggel, mintha egy régóta hiányzó, élettől lüktető részük került volna a helyére. Az egyik férfi felállt az asztaltól, és udvarias mosollyal kért táncra egy nőt. Kézen fogta, a veranda melletti füves tisztásra vezette. A tangó melódiája könnyedén simult a ringó tánclépések üteméhez, sötétzölden hullámzott messze körülöttük a táj. Az asztaltársaság férfitagjai időnként nevetve küldtek feléjük egy-egy, ilyenkor odaillő megjegyzést. A nők elhallgattak, bennük régi filmekben látott, falusi bálok hangulatát idézte a táncoló pár, a tangó dallama nosztalgiával lengte körül ezt a hangulatot, a nosztalgia vággyá teljesedett, s a nők tovább beszélgettek, nem a táncoló párról, hanem valami egészen másról, egymás előtt is ügyetlenül palástolva ugyanazt a vágyat. 56

Kovács Jolánka: Hegedűszó az éjszakában

Akkor véget ért a tangó, a férfi megköszönte a nőnek a táncot, az asztalhoz vezette, s a következő tangónál egy másik nőt kért táncra, majd a következőnél egy harmadikat, majd a negyediket is. S a nők lelkében sima egyszerűséggel állt helyre valamiféle rend, és mosolyogva hallgatták tovább az asztalnál ülő férfiak szórakoztató történeteit, a férfiakét, akik nem lévén bizonyosak abban, hogy miért is nem kérik őket táncra, inkább nem foglalkoztak ezzel a gondolattal, és megkönnyebbülten konstatálták, hogy a hangulat oldottsága így is változatlan. A békazene akkor csendült fel, amikor a tánczene elhallgatott. Mintha egy messzi pódiumon koncertezett volna a békakórus, ki tudja, mióta, hisz a kitartóan ismétlődő akkordok eddig észrevétlenül olvadtak bele a tangózene színes hanghullámaiba. A kórus tagjai, végre kifejezésre jutván, mint egyetlen fellépők, most hangosabban énekeltek. Az asztalnál szaggatottabbá vált a beszélgetés, helyet és teret adva a békakoncertnek. A sötétbe burkolózott fák, már a szendergés határán, álmosan hallgatták a szerenádot. És akkor, érzelmektől túlcsordultan, sírva, jajgatva, hangos gyönyörrel hasított a hegedűszó az éjszakába. Meglepetten csöndesedtek el a békák. A fekete lombú fák sötétjén, a halastóig vezető nyári úton végig, a víz bakelit csillogású tükrén, a hajlongó nádrengetegen át fel, a magasba, az elsötétült, hatalmas égig, cikázva, hogy szinte fénye gyúlt, szárnyalt a muzsikaszó: „Csak egy kislány van a világon…” A házigazda hegedült. A társaság tagjai lassan, egyenként kapcsolódtak be a nótázásba. A beszélgetés abbamaradt, egyszeriben varázslatossá változott az éjszaka. A tanárok ünnepeltek. Aznap fejeződött be a tanév az iskolában.

57


Vajda György: Őszi pasztell

58

TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Recommend Documents