TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János

TARTALOM: FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc Ha valami nagy baj érne bennünket” . . . . . . . . . . . 5 Áru-e a könyv?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 literatura

Felelős kiadó: Jakab Sándor

Wass Albert Zsoltár és trombitaszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36

Lektor: Ljubić Molnár Mónika

Podmaniczky Szilárd Hideg beton. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Szerkesztőség tagjai: Kontra Ferenc, Mák Ferenc A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23.

Perneczky Géza Adria Mérey Katalin Lágy őszi táj. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Láng Zsolt Bécsi lelet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Kassák Lajos Tél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54

Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.

3

Horvátországi Magyarság

HMDK

Eszék, 2012

4

Mák Ferenc: Ha valami nagy baj érne bennünket” ”

FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc

Ha valami nagy baj érne bennünket”

”

Aki látta ledőlni a tornyokat – Petrányi Ferenc apátplébános Baja, 1879. október 24. – Óbecse, 1944. október 14. Nemcsak csillagok ragyognak a fejünk felett: eszmények is ragyognak bennünk. (Petrányi Ferenc) A följegyzések szerint az óbecsei parókia 1338-ban már létezett. 1757-ben alapították újra, első templomát húsz évvel később, 1776ban Nagyboldogasszony tiszteletére szentelték fel, a régi templom helyére azonban 1830-ban újat építettek. Kegyura 1880-tól maga a hitközség, vagyis a közösséget alkotó hívek. Anyakönyvei 1757-től lelhetők fel, adatai részévé váltak a Tisza-mente népe gazdag, máig rejtőzködő történetének. A templom főoltárának és a Szent Józsefmellékoltárnak a képét 1895-ben a város szülötte, Than Mór festette. A művész Honfoglalás című festményét ugyancsak szülővárosának ajándékozta, és éveken át a képviselőtestület üléstermét díszítette, 1918 őszén azonban a szerb megszállók megsemmisítették. A belvárosi egyházközség plébánosai – 1878-tól Szulik József, 1890-től Fonyó Pál, 1899-től Jauch Ferenc, 1918-tól pedig Petrányi Ferenc – sokat tettek azért, hogy a város magyarsága meghatározó szerepet játszott a polgárosodó Bács-Bodrog vármegye és az egész Magyarország történetében. Valamennyiüknek – Mezey János messze földön ismert kán5


tor, Kovács-Huszka Ferenc (1901-től), és Csizofszky István (1920-tól) alsóvásosi plébánosokkal együtt – meghatározó szerepe volt abban, hogy a város iskolái, egyesületei, művelődési és szociális intézményei létrejöttek, és sikeresen tevékenykedtek, hogy sajtója a magyar közösség érdekeit szolgálta, hogy tanítói, kereskedői, hivatalnokai, gazdálkodói, iparosai és parasztjai soha nem tévesztették szem elől a köz javát, hogy munkájuk és szolgálatuk a keresztény erkölcsiség értelmében és szellemében a magyarság boldogulását segítette. Hatalmas életmű áll valamennyi név mögött, azonban Petrányi Ferenc volt az, aki hitéért, meggyőződéséért a mártírhalált is elszenvedte: az 1944. október 9-én a városba előző napon bevonuló szerb partizánok, mint a nyájának gondját viselő pásztort elhurcolták, és bestiális módon meggyilkolták. A sötét pincében a halott plébános vérre még föl sem száradt, amikor a belvárosi plébániára megérkezett Körmöczy Ambrus, hogy Krisztus pásztori vigaszát hirdesse a megrémült nyájnak. A bajai születésű Petrányi Ferenc a ciszterciek gimnáziumát elvégezve Kalocsán lett papnövendék, ahol kiváló tehetségét felismerve elöljárói 1897-ben a bécsi Pazmaneumba küldték teológiát tanulni. Császka György kalocsai érsek 1902. február 25-én szentelte őt pappá, s mint új misést Baracskára küldte, ahol tíz hónapot töltött el. 1903ban Adára került káplánnak, 1905-ben pedig Horgoson már plébánoshelyettes. Néhány évvel később a kalocsai tanítóképző tanára, majd 1911-ben az igazgatója lett. Működése alatt teljesen megújította a régi, neves és sokak által látogatott intézmény oktatási rendjét, s a képezde „évről-évre új rajokban, hivatásukat megértő, és szerető tanító-generációt bocsátott” az útjára. 1911. február 4-től, egészen 1918. november 7-ig, óbecsei belvárosi plébánossá történt megválasztásáig felelős szerkesztője volt a politikai, közgazdasági és társadalmi közlönyként számon tartott, tekintélyes Kalocsai Néplapnak. Bizonyára újságírói és szerkesztői tapasztalata vezérelte őt, amikor Óbecsén a Draskóczy Ede szerkesztette Tiszavidék munkatársává szegődött, s annak 1934-ben történt megszűnéséig rendszeres tudósítója volt. 1920 és 1941 között nem sok lehetősége volt az írásbeli megnyilatkozásra, ezért is ragadott meg minden lehetőséget a helyi lapokban is. 6


Ígéretes tudósi pálya elején állt Petrányi Ferenc kalocsai tanítóképző-intézeti tanár, amikor 1918 novemberében közölték vele Óbecsére szóló kinevezését. 1906-ban A kath. tanító és a társadalmi kérdés című tanulmányával lépett az olvasói és a felettes egyházi méltóságok elé, és munkája a Kalocsavidéki R. K. Tanítóegyesület 3. szám kiadványaként nyomtatásban is megjelent. Mégsem ez a dolgozata, hanem a Kalocsai Néplap 1907. március 10-iki számában megjelent Mit tanulhatunk a francia és német katholikusok példájából? című tanulmányával hívta fel magára a figyelmet, annál is inkább, mert előadása egy héttel korábban, 1907. március 3-án a kalocsai Katholikus Körben osztatlan tetszést aratott, olyannyira, hogy Városy Gyula kalocsai érsek úr készségesen engedélyezte a dolgozat megjelenését. Petrányi Ferenc ebben az írásában kíméletlenül bírálta a liberális francia államnak a katolikus egyház feletti hatalmát. A kérdésre, hogy mi van ma Franciaországban? – maga válaszolt: „Egyház- és vallásüldözés, olyan, amilyen a római cézárok idején volt, csakhogy bizony modern francia kiadásban. A különbség az, hogy nem a mindenható cézárok, hanem féktelen hatalmú miniszterek üldözik a katholikusokat, nem bakóval végeztetik ki áldozataikat, hanem paragrafussal, nem vérüket akarják kiontva látni – ha tehetnék, már ma megtennék ezt is –, hanem lelkület akarják teljesen megzavarva látni, nem a császári udvar kéjencei, hanem a kereszténység és Isten ellen dühtől tajtékzó szabadkőműves-szocialista képviselők bólintgatnak helyeslőleg a leggonoszabb hóhérmunkához.”1 Persze, az események forrását valahol a XVIII. század végén dühöngő francia forradalomnál kell keresni, amikor a liberális eszmeiség megszerezve az állami hatalmi pozíciókat, a maga képére alakította át az állami intézményeket is. S mert az egyház része volt a francia állami költségvetésnek, a papság függő viszonyba került az állammal szemben. A klérus, attól való félelmében, hogy bármikor megvonhatják tőle a fizetést – hiszen a papság mindennapi kenyeréről volt szó – megalkudott, meghunyászkodott, és függetlenségét föladva visszaszorult a templom falai közé. Könnyű volt a politikának megteremtenie ezt a helyzetet, mert 1 P etrányi Ferenc: Mit tanulhatunk a francia és német katholikusok példájából?; Kalocsa, ny. n. 3–4. p.

7


Franciaországban „nem volt egységes kath. vezetés, nem volt szilárd egyetértés! Nincs kath. sajtójuk, […] elvettek tőlük minden teret, csak a templom és a sekrestye maradt meg nekik. Ez pedig a mai világban édes kevés a emberiség keresztény szellemű neveléséhez és vezetéséhez.” Pozícióinak föladásával a katolikus egyház Franciaországban az „újkori pogányság közepette” találta magát.2 Ez azért is tekinthető XIX. század súlyos tragédiájának, mert az állameszmévé terebélyesedett liberalizmus kikezdte a klasszikus erkölcsi értékeket, s történt ez úgy, hogy a keresztény Európában Olaszország után éppen Franciaország adta az egyháznak a legtöbb szentet. Petrányi Ferenc számára e helyzetjelentés nélkülözhetetlen előzetes ahhoz, hogy a továbbiakban kifejthesse a katolikus egyház és a modern társadalom függőségéről vallott nézeteit. Hogy a katolicizmus az intézményeivel együtt Magyarországon ne veszítse el a politikai szerepét, fontos szem előtt tartani: 1.) hogy a katolikus egyház „legszentebb kincsének tarja híveinek lelkiismereti szabadságát. Kész lemondani mindenről, de szabadságát nem áldotta fel, mert akkor elbukott”. 2.) Az összetartásban van az erő, a széthúzás a romláshoz vezet. 3.) nem fogadható el a szocialista jelszó, miszerint „a vallás magánügy”, mert ez a pozíciók feladását jelentené; 4.) Magyarországon meg kell erősíteni a katolikus sajtót. „A kath. pénz nem végzi pályafutását olyan mértékben, mint más, teszem éppen a zsidó pénz.” A zsidó pénz „a zsidóság céljait szolgálja, s ebben dicséretet érdemel”, példáját a katolikus egyház pénzének is követni kell: pozíciókat kell teremteni a magyar sajtó világában. 5.) A katolikusok vallási élete ne csak a templomra szorítkozzon, de töltse meg a közélet valamennyi létező területét. „A katholikus álláspont legyen mindig az első, amit keresünk közéletben, társaságban, politikában, mindenütt!” 6.) És végül, „ha besározza lelkünket a mindennapiasság, keressük fel a kegyelem forrásait, a szentségeket”! A tiszta szív tisztább látást, s nagyobb kitartást hoz. „Mélységes, igaz vallásosság nélkül sem egyesület, sem politika, sem sok szó, sem sok jóakarat se magyarnál, se németnél, 2

8

U . o., 15–16. p.


se franciánál – jót nem hoz! Ha Krisztus velünk, ki lesz ellenünk?”3 Petrányi Ferenc szemináriumi tanár ebben a tanulmányában, határozottan konzervatív alapokon hirdette meg az új-katolicizmus programját. Erősen kétséges, hogy kellő politikai támogatást tudott volna szerezni eszméi megvalósításához. Ám ha belegondolunk, hogy célja mégiscsak a közösségteremtés volt, hogy mégiscsak az erkölcsös élet nevében hirdette az összefogás gondolatát, szándéka mélyén fölsejlik a jópásztori magatartás. A lelkiismereti szabadság, az erkölcsi alapon szerveződő közélet 1920 után egészen mást fog jelenteni abban a világban, ahol őt papi teendőkkel bízták meg. Nem volt ilyen messzemenően „méltóságteljes” Az inkvizíció címmel írt doktori értekezésében, ahol az egyház szerepét illetően a „mi a valóság a sok hamisság között?” kérdésre kereste a választ – a mai olvasó megítélése szerint kevéssé meggyőző módon.4 Az Emléksorok Dreiszinger Ferenctől című tanulmányában az akadémiai emlékbeszédes nemes hagyományát folytatta, amikor az elhunyt pályatárs – s talán a példakép – munkásságát méltatta. Dreiszinger Ferenc, a Népoktatás szerkesztője, tanítóképző-intézeti tanár, a Pro Ecclesia et Portifice érdemkereszt tulajdonosa, a Katholikus Tanügyi Tanács titkára, az Országos Közoktatási Tanács, a Szent-István-Társulat tudományos és irodalmi osztályának tagja a „magyar keresztény nevelésügy mérhetetlen kárára hagyott itt bennünket” – foglalta össze emlékbeszédét Petrányi Ferenc. Filológiai értékelését, és bibliográfiai összefoglalását adta az elhunyt irodalmi munkásságának: méltatta a Szulik József életrajza című 1891-ben írt tanulmányát (biztosan nem sejtette, hogy majdan utóda lesz a jeles egyházfinak), de legfőképpen az 1905-ben megjelent A népiskolai történettanítás módszeréről című kötetét ítélte jelentősnek.5 3 U. o., 20. p. 4 [Petrányi Ferenc]: Az inkvizíció – Mi a valóság a sok hamisság között? Írta Petrányi Ferenc tanítóképző-intézeti tanár; Kalocsa – Júrcsó Antal könyvnyomdája, 1908. 131 p. 5 Petrányi Ferenc tanítóképző-intézeti tanár: Emléksorok Dreiszinger Ferenctől – Különnyomat a Népoktatás 1915. (V) évf. 6-ik számából.; Kalocsa – Nyomatott Werner Károly könyvnyomdájában, 1915. XII + 1 t.

9


Petrányi Ferenc és a „buzdító beszédek” Petrányi Ferenc a pályája elején írt tanulmányai többnyire elvont fejtegetések, szerzőjüktől nem áll távol a bölcsleleti hajlam, az elméleti okfejtés – mintha nem dőlt volna még el, hogy teológusi pályára lép-e, vagy egy reá bízott nyáj élén a jópásztori szerepet vállalja. Tudósként az intézményesült katolikus egyház szerepét szeretné megérteni, lelkipásztorként azonban a gyakorlatban kell majd híveit gyámolítani, bátorító tanítással a hitben megőrizni őket. Azzal, hogy 1918. július 21-én Óbecse belvárosi plébánosává választották – s augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén megtartotta első miséjét –, ez a kérdés végérvényesen eldőlt. Emberpróbáló időkben a nagy elődökhöz – Szulik Józsefhez és Jauch Ferenchez – méltó módon tartotta egybe Óbecse katolikus híveit, és megtett mindet azért, hogy az ellenséges környezetben a magyarság megmaradjon ősei hitében. 1921 őszén apátplébánossá nevezték ki,6 tíz évvel később pedig már kerületi esperessé léptették elő,7 s még ugyanabban az esztendőben szentfülöpi apát rangra is emelték. 1925-ben először kapott pápai kitüntetést, s ugyanazon évben „a békét munkáló, társadalmi és közösségi mozgalmakban tanúsított tevékenységéért” Sándor király a Szent Száva renddel díszítette föl. 1931-ben a pápa a Pro Ecclesia et Pontifice érdemrendet adományozta az óbecsei plébánosnak.8 1937-ben az ő szervezésében rendezték meg az óbecsei Eucharistikus Kongresszust, s hosszú időn át ő volt a bácskai egyházmegye cenzora.9 Óbecsén első írása a Draskóczy Ede szerkesztette Tiszavidékben jelent meg Az iskola-kérdés címmel, melyben a szerb közoktatási miniszter 6 Személyi hír – Petrányi Ferenc köztiszteletnek örvendő belvárosi római katolikus plébánosunk apátplébánossá lett kinevezve; Tiszavidék, 1921. október 9., 2. p. 7 Petrányi Ferenc apátplébánost kerületi esperessé nevezték ki; Tiszavidék, 1931. október 11., 2. p. 8 A források egy 1925-ös és egy 1931-es pápai kitüntetést emlegetnek. Kérdés, hogy Petrányi Ferenc apátplébánost valóban kétszer részesítették-e elismerésben, vagy Hetényi Varga Károly tévedett az időpontban? 9 [Teleki Béla–Gärtner István–Dupák András]: Becse történelméből; Becse – Belvárosi Rkt. Plébániahivatal, é. n. [1985] 91. p.

10


17967/920 számú rendeletét értelmezte a magyar olvasói számára. A rendelet az 1904. évi szerbiai oktatási törvényt – kiegészítve az 1919. július 23-i törvénnyel – kiterjeszti Bácska, Bánát és Baranya népiskoláira is; s ezzel minden korábbi magyar törvény a hatályát veszítette. Petrányi Ferenc rámutatott: a délszláv állam új törvénye csak kétféle iskolát ismer: állami- és magániskolát. „Megszűnik a hitvallási, a községi és a testületi jellegű iskolák nyilvánossága is.” Óbecsén a hitvallási iskolák közé tartoztak a római katolikus, a görög-keleti és az izraelita iskolák. Az állami iskolák fenntartása ezentúl két forrásból történik: a) az állam részéről, b) a politikai község részéről. Az állami iskolák helyi gondozását az iskolaszék végzi, amely áll egy elnökből (aki a mindenkori községi bíró), egy jegyzőből, aki az iskola igazgatója, és három „értelmesebb” polgárból.10 Első buzdító beszédét A karácsony titka címmel 1921 karácsonyán jelentette meg a Tiszavidék című lapban. Írása tele van rejtett társadalmi utalásokkal. A betlehemi jászol titkos csodájának nevezte a mosolygó Jézust. A rómaiak és a görögök istenei ugyanis nem mosolyognak. A jászolban fekvő kiseded „jóságos arca békétől és boldogságtól sugárzik, s ezt nem a puha kényelem adja meg neki, mert az ugyan nincs meg körülötte, nem is a hatalom öntudata, mert az itt nem érezhető, nem a tudás kincse, hiszen igénytelen gyermek alakját vette fel. A kis Krisztus békéje és boldogsága nem külső lehetőségekből táplálkozik, őbenne magában van az, és lelkiség, erkölcsi jóság a neve.” Nem csak a betlehemi istállóban volt nagy a szegénység. „Közöttünk jár az mai is minden ijesztő következményeivel együtt. Ne csak a viszonyok kényszerítő hatása alatt tegyünk jót, minél több jót, hanem azon, amit a szegényeknek adunk, legyen rajta a karácsonyfa aranyos-ezüstös díszeinek egy szála, legye rajta a csodás gyermek szeretetének egy-egy szép vonása” – szólította fel didergő lelkű híveit Petrányi Ferenc.11 A belvárosi plébános a jeles egyházi ünnepek – karácsony, pünkösd és húsvét – előtt rendszeresen szólt a híveihez, szentbeszédei azonban eltértek a megszokott, a liturgia keretei közé évszázadok óta beillesztett 10 Petrányi Ferenc: Az iskola-kérdés; Tiszavidék, 1920. szeptember 12., 2–3. p. 11 Petrányi Ferenc: A karácsony titka; Tiszavidék, 1921. december 25., 1–2. p.

11


intő-fegyelmező beszédektől. Kalocsán a hittudósok biztos katedráját kellett otthagynia egy ismeretlen, távoli kisváros szürke, egyhangú, háborútól kifosztott – s ebből eredően igénytelen – világáért. Könyvek, könyvtárak, tanári méltóság és lapszerkesztői tekintély maradt utána, amikor a fiákeren – végig a „selyemúton” – bezötyögött az óbecsei plébániára. Nem maradtak róla följegyzések, de bizonyára maga is tanácstalan volt: mire jut ezzel a kegyelemkenyérrel, amelynek maradéka most az ölébe hullott? De nem sok ideje marad a töprengésre, hamarosan idegen katonák, és a nyomukban idegen hivatalnokok szállták meg a várost, majd következett a döntés: a bácskai magyaroknak hosszúnak ígérkező kisebbségi sorsra kellett berendezkedniük. Vagyonukból kifosztott, jogaikból kiforgatott, kultúrájuktól elszakított, a megvertség tudatástól elnehezült közösséget kellett visszavezetni az élet naposabb oldalára, oda, ahol lélekben megerősödve újra érdemes küzdeni, érdemes tervezni, és egy értelmes eljövendőben reménykedni. Petrányi Ferenc plébános úr nyúlhatott volna az evangélium megszokott fordulataihoz, s elmondhatta volna híveinek, hogy túl a földi szenvedéseken az ígéret országa vár reájuk. De ő nem ezt tette. Bölcsen fölismerte, hogy az erény, a jóság a földi élet jutalma kell, hogy legyen, s akkor szolgálja a legteljesebben a reá bízott nyáj üdvösségét, ha erőbe és akaratban megerősíti a híveket. Ha megtanítja őket szeretni az életet. „Szeretem a tavaszt – írta 1924 húsvétján –, rajongok a szép, a nagy, az újraéledő természetért. Az élet újra jelentkezik a fejlő bimbókban, ott duzzad, dolgozik, kitörni készül az élet az új hajtásokban, a termő rügyekben, ott pompázik a virágzó fákon, ott illatozik a tavaszi virágokban. (…) Új remények, új örömök, új munka, új törtetés, új boldogság, új élet. Minden, de minden a nagy természetben ellene mond a télnek, fagynak, pusztulásnak, elmúlásnak.”12 Lelkesítő beszédeinek talán a legszebbikét kezdte ezekkel az életet dicsérő, himnikus sorokkal, akkor, amikor a Tisza-menti magyaroknak igazán kevés okuk volt a derűre. A Jó Pásztor azonban mestere volt a lelkesítő beszédeknek. A hitében megroppant, reményét vesztette, vigasztalan közösség előtt sokszor elmondta: a tétlenség nem vezet sehová. Nincs közöttünk he12 Petrányi Ferenc: Húsvéti gondolatok; Tiszavidék, 1924. április 20., 1–2. p.

12


lye a kételynek, a bizonytalanságnak és a fél-akarásoknak, mert ezek képtelenné teszik az embert a cselekvésre. A világ romjain nem úgy kell jónak lenni, hogy passzív rezisztenciába vonulunk, ebben a világban földet kell szántani, kerteket kell művelni, családot kell fenntartani és otthonokat kell építeni, mert a nemes munkában megedződik a lélek. Nem az az erkölcsös ember, aki az imáira bízza sorsa alakulását, hanem aki keresztény elszántsággal a közössége érdekében teszi a dolgát. „Nekem húsvét körül az újjáéledő természet feltámadásról, a halálba véget nem érő új életről suttog – írta a Húsvéti gondolatok című írásában –, nemcsak meleg érzéseket, nem bizonytalan sejtéseket, hanem emelkedett és boldog gondolatokat. Szerény keret a természet élete, mégis a legyőzhetetlen élet hirdetője. […] Akinek lelkét betölti a hit, a meggyőződés, lelkében mindig virágos, illatos, napsugaras kertet hordoz.” Petrányi Ferenc apátplébános egy percig sem hitte, hogy létezik gonoszság, amelyen a szép eszményei is kicsorbulnak. Ugyancsak a Tiszavidék közölte egyik legszebb buzdító beszédét, a Szellem és élet című pünkösdi köszöntőjét. A plébános legyőzött és kifosztott híveit a létezés magasabb értékeire figyelmezteti, rámutatva arra, hogy létezik egy másféle építkezés is: a szellemi gyarapodás. „A kutató értelem az embert a lét, a világ peremére állítja, ahol azután szembe találja magát a Végtelennel – írta Pünkösd bűvöletében a plébános. – Ez az a szent föld, melyen mindenkinek, aki tulajdon értelmét nem akarja megtagadni, le kell borulnia. Aki pedig így, az istenismeret alapján áll, annak feje fölött, ha akarja, máris nyiladozni fog az ég, és a Lélek továbbra is fel fogja őt világosítani fényével, tüzével, hogy a világban anyagon, fizikai törvényen, energiákon felül meglásson mást is: a szellemet, hogy meglássa magát a végtelen szellemet.” Létezik tehát egy másik világ is, a belső lelki világ, amelyet kötelességünk élettel kibélelni, amire a világ fölött lebegő Szentlélek bátorít bennünket. Szellem, lélek és akarat a hívő embernek erőt ad a világ átformálására – ez történ ama első Pünkösdkor is az apostolokkal. A Pünkösd megvilágosít, megvigasztal és megerősített bennünket. A Lélektől megáldott élet a szabadság ihletén, az erény és a bűn különbségének belátásán nyugszik, megteremti a felelősség-érzet légkörét, és mint ilyen az eszményi világ sugárzásában bontja ki pompáját. „Ebben 13


a világban akarni kell és tenni kell. A kétely haloványsága a gondolatnak, a félakarat megrontója az ember őserőinek, képtelenné teszi az embert lelki kilendülésre és erkölcsi cselekedetre. Mert az erkölcs nem kultúra, nem tudomány, hanem az akarat korrektsége, a szívnek nemessége jellemzi, fegyelem. […] Az ember nagy értékeinek, az egész világot uraló végtelen szellemnek, s a bensőnkben lévő lelkiségnek felismeréséhez szív kell, s aki magát lealacsonyítja, az saját fölségének ismerésére el nem jut. […] Az erkölcsi elem által lett a gondolatból eszmény, az ismeretből meggyőződés. Nemcsak csillagok ragyognak a fejünk felett: eszmények is ragyognak bennünk, s ha ezeket ki nem elégítjük, meghasonlott emberek leszünk, kikben talán itt-ott túlteng az ész, de senyved az akarat, s a lélek mélyei konganak az ürességtől; akikben nincs meg a szükséges napsugár, a kilendülés a Végtelen felé, kiknek nincs hitük és megadásuk, nincs az örökkévalóval és a Végtelennel kegyelmi összeköttetésük. Szellem és élet kell nekünk! A világban lássunk anyagon kívül szellemet is, és a fizikai életen kívül töltekezzünk bensőséges, tartalmas lelki élettel – áll az apátplébános egyik legszebb ünnepi beszédében.13 Mint ahogyan karácsony is kétféle van: az egyik a lélekben-szellemben mélyen megélt születés és teremtés ünnepe, a másik a felületes élvezetek alkalmi megelégedettsége, ami nem vezet sehová és nem hagy nyomot az emberben. Az igaz karácsony maga a kegyelmi állapot: amikor Krisztus nyomán az erkölcsi szabadság felragyog az emberben.14 Másmilyen jellegű üzenetet fogalmazott meg a Tiszamentiek a Dráva partján – Útiemlékek az osijeki eucharisztikus kongresszusról című beszámolójában. Petrányi Ferenc apátplébános híveivel együtt vett részt a rendezvényen, ahol az Oltáriszentség és a hitélet címen mondott buzdító beszédet. (Ennek tartalma nem ismeretes.) A találkozó, a magyar, német, bunyevác, horvát és szlovén hívek 30.000-es sereglete – a beszámoló szerint – mély nyomot hagyott a plébánosban. „A földrajzi távolságon, nyelvi, faji különbségen felül – írta a Tiszavidékben – van egy kapocs, mely Belgrádtól Ljubljanáig, a Tiszától a dalmát partokig 13 Petrányi Ferenc: Szellem és élet; Tiszavidék, 1923. május 20., 1–2. p. 14 Petrányi Ferenc: Kétféle karácsony; Tiszavidék, 1922. december 24., 1–2. p.

14


összefűzi a birodalom különféle lakóit, és ez a szent kereszténység, a világot átkaroló katholikus hit köteléke. Akik ezt a hitet a nép lelkében erősítik, azok a birodalom komoly érdekeit szolgálják, akik a hitet ki akarják lopni a nép szívéből, rosszat tesznek az összességgel. Akik Krisztust mentek imádni, a megértés és a szeretet megnyugtató érzésével jöttek vissza a sokféle nyelvű kongresszusról. Akik más jelszavakkal vonultak fel, sajnos egyazon nyelv mellett is bábeli fogalom- és értelemzavar áldozatai lehetnek.”15 Nem lehet nem észrevenni a beszámoló politikai élét, társadalom-bírálati célzatát. Születésének centenáriumán Petrányi Ferenc Thán Mór festőművész emlékezete címmel tanulmányt írt az óbecsei születésű, országos hírű festőről. Kiváló művészettörténeti érzékkel rajzolta meg a festő alkotói korszakait, járta végig munkásságának színtereit, és – minden bizonnyal elsőként – mutatta be az idős művész óbecsei kapcsolatait, bácskai tevékenységének történetét. A halála fölött érzett megindultságában vetette papírra: „Hisszük, hogy halála órájában oda lépett ágyához egyike az angyaloknak, kiket oly tisztelettel és áhítattal tudott megrajzolni, és gyengésen rátette rózsás ujjait a haldokló művész fáradt szemeire, hogy csendesen zárhassa le azokat ő, akinek alkotásaiban oly sok év után is annyi szem gyönyörködik.”16 Thán Mór szülővárosához fűződő kapcsolatait megemlítette A templom száz éves jubileumához; című tanulmányában is, melyben a Visita Canonica, a kánoni látogatás egykori jegyzőkönyveiből Óbecse történeti múltjára vonatkozóan addig nem ismert adatok tucatját halászta elő.17 A tanulmány egyik megkerülhetetlen forrása vidékünk XIX. századi történetének. Az apátplébános nagy figyelmet fordított a katolikus egyház méltó megjelenésére is, 1923-ban – egy belvárosi tűzvészt követően – ő irányította a zárda és a templom épületének restaurálását. A hívek 15 P etrányi Ferenc: Tiszamentiek a Dráva partján – Útiemlékek az osijeki eucharisztikus kongresszusról; Tiszavidék, 1924. augusztus 24., 1–3. p. 16 Petrányi Ferenc: Thán Mór festőművész emlékezete – Születésének századik évfordulóján; Tiszavidék, 1928. június 17., 3–4. p. 17 P etrányi Ferenc: A templom száz éves jubileumához; Tiszavidék, 1930. július 20., 2–3. p.; július 27., 2–3. p. és augusztus 10., 1–3. p.

15


körében rendezett gyűjtés eredményeként sikerült kijavítani a zárda leégett tetőszerkezetét, kívül-belül szinte teljesen megújult a templom, és megvásárolták a tervezett új harangot is. Vissy Károlyné az óbecsei magyarság mindenkori biztos támasza egymaga 200.000 majd további 400.000 koronás adománya jelentősen hozzájárult az elképzelések magvalósításához. Felmerült a kettős torony megépítésének a kérdése is – ami 1870-től élő elképzelése volt a belvárosi katolikus híveknek, s amihez akkor a tervek is elkészültek –, az anyagi lehetőségek azonban ezt már nem tették lehetővé. A templomkert rendezésére is sor került megépítették a kerítést, s ezt követően a Szentháromság szobor, a patinás kereszt és a Mária-szobor is biztonságba került. Maga Petrányi Ferenc is úgy látta, „Óbecse egész államunk területén a legszebb főtereknek egyikével dicsekedhet.”18 Az 1920-as, 1930-as években Óbecsén nem volt az életnek olyan szöglete, ahol a hívek ne kérték volna apátplébánosuk tanácsát, ne folyamodtak volna hozzá segítségért. 1900 után 1925-ben ismét szent évet hirdetett a Vatikán, s az apátplébános lelkesen vállalta a zarándokút megszervezését. Kedvcsinálásként a Tiszavidék lapjain többször is fölelevenítette római emlékeit, s dicsérte azokat, akik e szép utazás eszméje felvetették. Elsőként vette elő Evers György Képek a régi és új Rómából című, 1900-ban, a legutóbbi szent évben Óbecsén Löwy Lajos nyomdájából kikerült ötszáz oldalas, hatalmas művet, és megemlékezett annak aracsi fordítóiról, Makra Imréről és Woldmann Györgyről is. A jugoszláviai összes katolikus egyházmegyék, így a bácskai is, 1925. május 27-től június 2-ig voltak Rómában.19 1925 augusztusában pedig ő vatta föl elődje, Jauch Ferenc plébános közadakozásból megépített síremlékét. Avató beszédében a győzedelmes élet jelképének nevezte őt.20 A szelíd lelkipásztor a bácsmegyei egyházkerület cenzoraként azonban tudott mennydörögni is – főleg zivatarban. 1932 őszén néhány 18 P etrányi Ferenc: A kath. templom restaurálása Tiszavidék, 1923. február 11., 1–2. p.; Petrányi Ferenc: A templomrestaurálás ügyében; Tiszavidék, 1923. március 18., 2–3. p. 19 Petrányi Ferenc: Megyünk Rómába?; Tiszavidék, 1924. július 20., 1–2. p.; Petrányi Ferenc: Rómába! Tiszavidék, 1924. december 28., 2. p 20 Petrányi Ferenc: Jauch Ferenc emlékezete; Tiszavidék; 1926. augusztus 16., 1–2. p.

16


pályakezdő, fiatal író – Komáromi József szerkesztésében – Zivatar címmel „irodalmi és művészeti szemlét” jelentetett meg.21 Sokan ezt a kezdeményezést – feltételezhetően fiatalos lendülete miatt – az irodalom elleni merényletnek tekintették, maga Szenteleky is – levelei tanúsága szerint – fanyarul fogadta a fiatalok lármás föllépését, Cziráky Imréhez intézett levelében a Kalangya megfontoltságát állította szembe az induló folyóirat hevületével. A Zivatar negyedik, karácsonyi száma azután Petrányi Ferencet is szóra bírta: Karácsonyi zivatar címmel a Tiszavidék lapjain bírálta a folyóirat szellemiségét. Az egyház elleni minősíthetetlen támadásnak ítélte azt a „hihetetlenül nagyképű” megállapítást, miszerint „Krisztus nem is volt Isten”. A Zivatarban közölt cikk írója azt hiszi: „az volt ez emberiség legszomorúbb tévedése, hogy Krisztust istennek nézték, istenként tisztelték”. Az apátplébános úgy vélte, hogy e kamaszos megnyilatkozással a kétezer éves egyház valódi szerepét és lényegét kérdőjelezték meg itt a Tisza partján, s a hitviták indulatával sorolta az egyházi irodalom klasszikusainak megállapításait.22 A szerkesztő, Komáromi József válaszolt ugyan a vádakra, de reménytelen vállalkozás volt vélt igazáról meggyőzni a kalocsai szeminárium egykori tanárát.23 Petrányi Ferenc óbecsei szolgálata során egyetlen pillanatra sem feledkezett meg a szegények gyámolításáról. 1922 tavaszán Szegényeinkért címmel a „szegényebb sorsú embertársaink részére” szervezett tüzelő és élelmiszer-adomány gyűjtést, melynek megszervezését és lebonyolítását maga vállalta.24 De a gyűjtőbizottság elnöke volt akkor is, amikor a Jótékony Magyar Nőegylet elnökeként híveihez intézett felhívásában a jótéteményre buzdított.25 21 M egjelent a Zivatar első száma; Tiszavidék, 1932. október 2., 2. p.; Megjelent a Zivatar második száma; Tiszavidék, 1932. október 23., 3. p. 22 Petrányi Ferenc: Karácsonyi zivatar; Tiszavidék, 1933. január 1., 2–3. p. 23 Komáromi József: Karácsonyi zivatar; Tiszavidék, 1933. január 8., 3. p. 24 Petrányi Ferenc: Szegényeinkért; Tiszavidék, 1922. február 26., 2. p. és március 5., 2. p. 25 P etrányi Ferenc: Felhívás a jólelkű emberekhez; Tiszavidék, 1922. szeptember 3., 1. p.; A szegény gyermekekért; Tiszavidék, 1923. január 28., 2–3. p.; „Adjatok, adjatok, amit az Isten adott”; Tiszavidék, 1928. január 15., 1. p.; Megmozdultak a szívek… –

17


Követendő példája az igaz hazafinak 1927 tavaszán Óbecsén fényes keretek között ünnepelték meg Petrányi Ferenc pappá történt fölszentelésének negyedszázados jubileumát. A Tiszavidék első és második oldalán – minden bizonnyal Rácz Imre kántor, a lap főmunkatársa – köszöntötte az ünnepeltet. Méltatásában kiemelte: „városunk egyik előkelő, vezető férfija, társas életünk tevékeny szellemi munkása, a katolikus hívek rajongásig szeretett, nagy tudású főpapja érte meg – az Isten kegyelméből és jóvoltából – azt az évfordulót, ahonnan immár egy negyed századra tekinthet vissza az ő áldásos működésének eredményekkel ékített munkájának hosszú sorozatára.” Petrányi Ferenc egykor vállalt elhivatottságának emberül megfelelt, negyed évszázad küzdelmei igazolják őt, a lelki atyát, aki eredményesen tevékenykedett a hitélet fejlesztésén, a tanárt és képezdei igazgatót, aki a derék néptanítók seregét nevelte föl, az ihletett hitszónokot, aki buzdító beszédeivel az egyházmegyében elismerten az élen áll, a tudományos előadót, akinek felkészültségét nyilvános előadásai bizonyítják, az írót, aki gondolataival és bámulatos előadói képességével mindenki szívébe, lelkébe belopta magát, a hírlapírót, aki a szívesen olvasott vezércikkek szerzője, és a társas élet osztatlan népszerűségnek örvendő vezető egyéniségét, aki kezdeményezéseivel igyekszik egybe tartani a város magyar közösségét. Az ezüstmiséjét ünneplő apátplébános „társas egyesületeink népszerű vezető-tagja, a jótékonyságot gyakorló Magyar Nőegylet buzgó támogatója és igazgatója; a kultúrestéket rendező bizottság elnöke, akinek évente megtartott, magas színvonalú tudományos felolvasásai mindenkor ékességei a műsornak, nagytekintélyű, hasznos tagja és pontos látogatója a községi tanácsnak, igazgatósági tagja városunk legnagyobb pénzintézetének, az állami iskolaszéknek befolyásos tagja, és nagy elfoglaltsága mellett a legnagyobb óraszámmal hitoktató az állami iskolában.”

A szegény-akció küszöbén; Tiszavidék, 1932. január 31., 1. p.

18


Petrányi Ferenc nyelvi és felekezeti különbség nélkül viselte gondját Óbecse lakosainak. Lelkipásztorként megtapasztalhatta azt a ragaszkodást, amelyet a legnehezebb napokban – a forradalom és a megszállás idején – a különféle ellentétek tapintatos elsimításával, a testvéri béke fenntartásával a kölcsönös megértés üdvös szolgálatával szerzett magának a hívei körében. „A késő történelem lesz hivatva értékelni azt a higgadt munkát és fellépést – írta a Tiszavidék –, amelyet boldogemlékű, jóságos lelkű Borota Jován főpróta és Petrányi Ferenc plébános lelket megnyugtató, békére intő, testvéri megértésre buzdító népszónokolásai sikeresen buzdítottak úgy, hogy Becsén sem akkor, sem a követő időkben megalázó, a testvéri megbecsülést széttépő nagyobb atrocitások nem fordultak elő.”26 1927. február 28-án tartották meg az ezüstmisés plébános egyházi ünnepét, melyen Márton Mátyás pápai prelátus, kanizsai prépost-plébános, Michler Ferenc apát, moholi esperes-plébános és további tizenhét paptársa köszöntötte őt. Az evangéliumot Varga Lajos kanizsai plébános (volt óbecsei káplán) olvasta föl, az ünnepi szentmise szertartását Rácz Imre kántor vezette egyházi énekkar kísérte. Elsőként Fárbás József, a katolikus hitközség képviselőtestületének világi elnöke köszöntötte az ünnepeltet. Őt Vissy Károlyné a Jótékony Magyar Nőegylet elnöke követte, majd sorba elébe járult: Rajsli Lukács a Katholikus Olvasókör alelnöke, Réh Dezső, a Római Katholikus Iparos Legényegylet elnöke, Papp József, a Földműves Ifjúsági egyesület elnöke, dr. Varró János, a Magyar Népkör vezetőségi tagja. Ezután köszöntötte az ünnepeltet az evangélikus egyház és a Magyar Dalkör nevében Szmik Gyula. Volt tanítványai közül Cziráky Fetter Imre, a Tiszavidék című hetilap nevében pedig Draskóczy Ede főszerkesztő fejezte ki a háláját. Vécsey Géza bankigazgató az ünnepi ebéden mondott pohárköszöntőjében ezüst-embernek nevezte Petrányi Ferencet.27 Egy évvel később, óbecsei plébánossá történt kinevezésének tizedik évfordulóján Varró János Az első tíz év után című írásában emlékezett 26 Jubileum 1902–1927; Tiszavidék, 1927. február 20., 1–2. p. 27 Egy pap jubileumi ünnepe; Tiszavidék, 1928. március 6., 1–2. p.

19


meg az eseményről. Ő sem feledkezett meg Petrányi Ferencnek a szerb megszálláskor tanúsított magatartásáról. Kiemelte: „Gondoltatok-e arra, hogy ha a predesztinált igaz ember az áldott emlékű Borota esperessel karöltve okos szóval, bölcs tettekkel le nem csillapítja a mérhetetlenül fellángolt szenvedélyeket, a féktelen ár, a szennyes indulatok elsöpörték volna Becsét? Hogy ma por és hamu volnánk? Hogy Becse üszkein a mételyezők, a konkolyhintők a gyújtogatók vijjogtak volna? És azóta is. Folyton. Mindig. A templom, a szószék, az iskolák és egyesületek kultúr-dobogói, a községi és társadalmi gyűlések, a lapok, közösségünk apraja-nagyja, számtalan családunk jóléte, belbékéje hirdeti e kiváló ember páratlan és fáradhatatlan munkásságát.”28 Nem véletlenül írta Szenteleky Kornél 1928. július 17-én Újvidékre, Fekete Lajoshoz intézett levelében a következő sorokat: „Csuka talán említette Önnek azt a különleges missziót, mely Önre vár, hogy t. i. Petrányi plébánoshoz látogasson el Óbecsére. Remélem, hogy Önnek sikerülni fog Petrányit is megnyerni a V. I. [Vajdasági Írás] számára, mert ő mindenesetre a tiszamenti magyarság körében a legnagyobb tekintélynek és nagyrabecsülésnek örvend.”29 Azután eljött az idő, amikor Petrányi Ferenc isteni küldetése sem volt elegendő az áradó emberi gonoszság megfékezésére. Az apátplébános utolsó írása Országos engeszteléssel mentsük meg nemzetünket! címmel 1944. szeptember 30-án jelent meg az Óbecsei Járás című helyi lapban. Azokban a napokban Grősz József főegyházmegyei érsek elrendelte, hogy tekintettel a tragikus eseményekre, a Magyarok Nagyasszonya ünnepén, október 8-án, vasárnap a templomokban országos engesztelő és könyörgő napot tartsanak. A Magyarok Nagyasszonya – hangzott a fölhívás – történelmünk nagy fordulópontjain mindig kiállott Szent István népe mellett, így volt ez a török hódoltság idején és azt követően is – bizonyára meghallja magyar híveinek kétségbeesett fohászát. Az érdeki felhívást továbbította hívei felé Petrányi Ferenc is, 28 V. [Varró János]: Az első tíz év után; Tiszavidék, 1928. szeptember 30., 2. p. 29 S zenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933; Sajtó alá rendezte, és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán, Zombor – Budapest, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943. 71. p.

20


amikor kiemelte: „A nehéz idők önkéntelenül Istenre és a vallás erejére terelik a figyelmet. Feltétlenül bízzunk derék és hős katonáinkban, akik a legsúlyosabb áldozatok árán is védelmeznek bennünket.” Ám a puszta fohásznál „e mérhetetlenül komoly napokban” sokkal többre van szükség, tisztességgel, becsületes helytállással, a közösség iránti hűséggel „segítsük honvédeink életre-halálra menő harcát”! „Most már nemcsak az ország és a magyar nemzet átmentéséről van szó – fogalmazta meg Petrányi Ferenc a pásztori üzenetét –, hanem egy új életberendezkedés megalapozásáról is, mert e sorsdöntő napokban úgy érezzük, hogy másoknak kell lennünk, mint eddig voltunk! […] Sok, mélyen gondolkodó ember van azon a meggyőződésen, hogy ha valami nagy baj érne bennünket, nem is annyira a reánk törő ellenség ereje lesz az oka, hanem az, hogy e nagy és sorsdöntő napokban a meggyőződéses hit, az isteni oltalomban való bizalom és a magunkba szállás mentő erejét kihasználni elmulasztottuk.”30 Talán ő volt az egyetlen, aki isteni mércével mérve sem mulasztott semmit, s ezzel átlépte a mártírium küszöbét. 1944. október 8-án a Magyarok Nagyasszonya ünnepén, vasárnap Óbecsére szerb partizánegységek vonultak be. Petrányi Ferenc apátplébánost már másnap, október kilencedikén elvezették, súlyosan bántalmazták, az elkövetkező napokban pedig válogatott kínzásoknak vetették alá. A tragédiáról – sok évtizedes kényszerű hallgatás után – A megtorlás napjai című könyvében Matuska Márton számolt be először. Petrányi Ferenc sírhelyének megjelölése kapcsán idézi a Kommunista Pártnak azt a határozatát, amely megtiltja az apátplébánosról szóló megemlékezést. 1987. november 25-én a hatalom még rettegett a meggyilkolt egyházfi emlékétől.31 A könyv szerzője olyan vallomásokat idézett, amelyek a bevonuló partizánok kegyetlenkedését a maga brutalitásában elevenítette fel. Néhány évvel kötete megjelenés után Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvében így írta le a történteket: „Petrá30 O rszágos engeszteléssel mentsük meg nemzetünket!; Óbecsei Járás, 1944. szeptember 30., 1. p. 31 M atuska Márton: A megtorlás napjai; Újvidék – Forum Könyvkiadó, Magyar Szó, 1991. 183–185. p.

21


nyi Ferenc apátplébánost október 9-én vitték el a plébániáról, mégpedig fiatal partizánlányok, akik a Centrál felé menet is már ütlegelték a hatvanöt éves, reverendás embert. Odabent szerbellenes vallomást akartak kicsikarni belőle, de őbenne a gyűlöletnek szikrája sem volt. Arcát, és teste minden részét verték, állkapcsát összezúzták. Leginkább egy Zombor környéki, Zorka nevű partizánnő kegyetlenkedett vele. Lemeztelenítve deszkára kötözték, és hasára, mellére, nemi szervére az asztalról ugrálva, szöges bakancsos lábbal valósággal kitaposták belső szerveit. Amikor belehalt sérüléseibe, október 14-én kidobták az emeleti ablakból a keramitos udvarra, hogy öngyilkosságnak nevezhessék a halál okát...”32 Hetényi Varga Károly A kétszer is megszolgált kitüntetés címmel 2000. októberében cikket közölt Petrányi Ferenc apátplébánosról az Új Ember című katolikus hetilapban, melyben kiemelte: 1920-ban a trianoni békeszerződés ugyan határvonalat húzott plébániája és egyházi főhatósága közé, Petrányi Ferenc azonban megmaradt magyarnak, úgy, hogy soha egyetlen sértő szót nem ejtett, egyetlen ellenséges gesztus nem tett a szerb nép, és a délszláv állam ellen. „Jézusi szelídséggel”, bölcsen, kellő tisztelettel és tapintattal vezette, vigasztalta, erősítette elárvult nyáját. Talán ezért történhetett meg, hogy a plébános 1931ben megkapta a Pro Ecclesia et Pontifice magas pápai kitüntetést. A szeretetnek ezt a tiszta lelkű apostolát a bevonuló partizánok 1944 októberében brutális kegyetlenséggel halálra taposták. Akkoriban, a vészesen tornyosuló viharfelhők láttán egy péterváradi híve – bizonyos Mentes Mihály, aki maga számolt be a történetről – megkérdezte Petrányi Ferenc apátplébánostól: mitévők legyünk? „Meneküljünk vagy maradjunk? Az apát ezt válaszolta: Amíg csak egy hívem is lesz, én addig el nem megyek sehova!” Az Óbecsére bevonuló szerb partizánok Petrányi apátot az elsők között tartóztatták le. 1944. október 9-én a Central kávéházba hurcolták, ide gyűjtötték azokat, akiktől végleg meg akartak szabadulni. „Szemtanúk visszaemlékezése szerint – írta Hetényi Varga Károly – 32 Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában; Budapest – Magvető, 1991. 120. p.

22


Petrányi atyát az első perctől kezdve ütötték, verték, rugdosták. Amikor a szerencsétlen apát már állni sem bírt, két partizánnő azzal szórakozott, hogy az asztalról ugrált a földön hanyatt fekvő papra. Petrányi cellatársai — köztük egy temetőőr — utóbb elmondták, hogy az apát a kihallgatások után négykézláb vánszorgott vissza. Amikor már nem volt benne élet, kidobták az emeleti ablakon, és azt híresztelték, hogy agyvérzésben halt meg. Vagy öngyilkos lett. Ennek a híresztelésnek ellentmond egy Kupilovics nevű párttitkár hencegő kijelentése a Jugoszláv Harcos Szövetség egyik zárt gyűlésén 1985-ben: Micsoda? Hogy Petrányi agyvérzésben? Dehogy, kérem! Mi tapostuk ki a belét.”33 Gribek Dániel A csúrogi mészárlás címmel 2008 augusztusában interjút készített az 1939-ben született, ma Bácsföldváron élő ifjabb Légvári Sándorral, akinek édesapja a partizán mészárlás áldozata lett, s aki 1990 óta a csúrogi mártírok emlékére állított, ám rendre meggyalázott és eltávolított húsz kereszt után a huszonegyediket is fölállította. Légvári Sándor a beszélgetés során elmondta: „Igenis volt egy pánikszerű függőség attól, hogy mi lesz velünk, mi vár ránk. Bizonyos tapasztalatunk a szerb uralommal kapcsolatban volt a régi Jugoszláv időkből. Tudtuk, hogy különösebb kegyelmet, elnézést nem várhatunk. Mindenki, aki valamennyire is részese volt akár tettlegességnek, akár atrocitásnak, az elmenekült, az tudta, hogy mi vár rá, itt kegyelmet nem várhatott.” 1944. október első napjaiban rongyos partizáncsapatok vonultak végig a vidéken, köztük 16–17 éves, hőzöngő kölykökkel, mindegyiknek puska volt a kezében. A települések többségében ekkor elszabadult a terror. „Újvidéken a szerbeket felszabadító partizánosztag tagjai – mesélte Légvári Sándor – egy üveg pálinkáért hajlandóak voltak felkeresni a házigazda magyar ellenségét és otthonában szó nélkül agyonlőni. A nőket és lányokat megerőszakolták. A magyar férfiakat összegyűjtötték, naponta 300 nevet olvastak fel, akikkel eltűntek az éjszakában. Ezután gépfegyverek kattogása hallatszódott, majd a tehergépkocsik zúgása. Volt a férfiak között egy 14 éves levente is, veszélyes fasisztának titulálva. A férfiak nagy részét agyonlőtték, kisebb 33 H etényi Varga Károly: A kétszer is megszolgált kitüntetés – Petrányi Ferenc apátplébános (1879–1944); Új Ember, 2000. október 15. (42. szám)

23


hányadát munkára fogták, de útközben sokat közülük is megöltek. Köztük volt két ferences szerzetes is: páter Körösztös Krizosztom, és Kovács Kristóf. A két atyát az erőltetett menetben agyonverték, majd agyonlőtték. A túlélő Mihály atya naplót írt a történtekről, amit Cseres Tibor könyvében megtalálunk.” Légvári Sándor fölidézte az óbecsei apátplébános kegyetlen megkínzásának és elpusztításának történetét is. Óbecsén a kínzások és a kivégzések színhelye a Centrál kávéház volt. „Petrányi Ferenc apátplébánost október 9-én vitték el a plébániáról, mégpedig két fiatal partizánlány.” A plébánost útközben is ütlegelték, szerbellenes vallomást próbáltak kicsikarni belőle. Levetkőztetve deszkára kötötték, és szöges bakanccsal ugráltak rá. Október 14-én kidobták az ablakon át, hogy öngyilkosságnak látsszon halála. „Minden nap könnyeket ejtek, mikor arra gondolok, mit élhettek át ezek az emberek, és mit élhetnek át azok, akik ezt látták, és hozzátartozói a meghurcoltaknak és megölteknek. A fiú, aki a Himnuszt énekelte a Tisza parton tarkóra tett kézzel, a plébános, aki megcsonkítva vánszorgott ki a tizenegy órás mise után a fűzfához, és elmondta utolsó imáját, és a kis menyecske, aki odaszaladt elhurcolt férjéhez, és odaadta neki az utolsó vacsorát. Mind ártatlanok voltak, s a következő pillanatban mind halottak. […] Az ő emlékük él tovább bennünk, és nekik állítunk keresztet minden évben, és az ő keresztjüket döntik le, hogy még holtukban is gyalázzák őket. Magyar templomok dőltek le, temetőkből szeméttelep lett, emlékműveik helyén szerb rontás áll.”34 Egy ma is élő, a történtekre elevenen emlékező, 86 éves óbecsei asszony, M. O. Zs. elmondása szerint Petrányi Ferenc gyilkosai közül az a partizánlány Doroslovački Čedo helyi rőfös nagykereskedő lánya, Doroslovački Deso volt, a társa pedig egy bizonyos Crkvenjakov partizán – férfi volt.35 34 G ribek Dániel: A csúrogi mészárlás [Beszélgetés Ifjabb Légvári Sándor földvári lakossal]; Szent Korona Rádió – Arnold, 2008. augusztus 22. 35 M . O. Zs. azt is tudni véli, hogy Petrányi Ferenc apátplébánost már 1944. október 5-én vagy 6-án elhurcolták a parókiáról. Amennyiben ez így történt, akkor ezt helybéli szerb emberek hajtották végre, a partizánok néhány nappal később, október 8-án érkeztek a városba.

24


Mi volt a bűne Petrányi Ferencnek? Talán az, hogy a királyi Jugoszlávia idején mérhetetlen szeretettel gyámolította a magyarságot, hogy képes volt lehajolni minden elesett lélekhez, hogy hitre, szeretetre és persze nemzeti hűségre nevelte a közösségét, hogy szóban, cselekedetben és írásban a hagyományok tiszteletére biztatta a híveit, s hogy ennek szellemében 1941 virágvasárnapján Petrányi plébános ünnepélyesen fogadta a bevonuló magyar katonákat. Tette ezt abban a városban, ahol akkoriban a tizennyolcezer lakosból tizenkétezren voltak a magyarok. Óbecsén ma már a hívek közül senki sem tudja, hogy Petrányi Ferenc apátplébánosnak 1931-ben a pápa a Pro Ecclesia et Pontifice érdemrendet adományozta. De arra határozottan emlékeznek, hogy a rábízott nyájához mindvégig hűséges maradt. Maga a plébános fogalmazta meg korai, 1921-ben papírra vetett A karácsony titka című írásában: „Vannak közöttünk sokan, akik az örök karácsonyt hordják a szívükben. Szép, tiszta lelkek, csendesek, békességesek, mint a havas, fehér éjszakák a szelíd holdfénynél. Arcukról ebben a hidegrideg, anyagias világban is határozott, barátságos erő sugárzik, amely világossá teszi előttük az élet rögös útját. Mindig ünnepelnek, mert az ilyenekhez évente nem csupán egyszer jön el a szent titok az ő csodás fényével, Isten- és ember-szeretettel.”36 Az 1944 őszén és az azt követő megtorlás idején mártírhalált szenvedett kalocsa-bácsi főegyházmegyei katolikus papok Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című könyve második kötete alapján ma már ismerjük a délvidéki mártírium történetét. Az óbecsei Petrányi Ferenc apátplébános széttaposott holttestét 1944. október 14-én dobták hívei lába elé az utcára. A szerb partizánok megtorló akciója során követte őt a mártíriumba Berger Antal tavankúti plébános (1944. november), Böszörményi Mihály sajkásgyörgyei görögkatolikus lelkész (1944), Dobler Antal gádori plébános (1946. január 9.), Dupp Bálint csúrogi plébános (1944), Haug Antal csonoplyai plébános (1945. július 15.), Müller Péter szentfülöpi plébános a kényszermunkán szerzett sérülésekbe halt bele (1951. október 18.), Novotny József palonai káplán (1944 novemberében a szerb 36 Petrányi Ferenc: A karácsony titka; Tiszavidék, 1921. december 25., 1–2. p.

25


partizánok halálra kínozták a bácsi községháza pincéjében. Holttestére később hívei találtak rá a közeli erdőben), Plank Ferenc ósziváci plébános (1945. február), Scherer Lőrinc cservenkai helyettes plébános (Moszkva, 1947), Schmidt József hittanár (Dubrovnik, 1946), Schön Jakab palánkai teológiai hallgató, (1944. október 26.), Szabó Dénes tótfalusi plébános (1944. október), Dr. Takács Ferenc péterrévei plébános (1944. november 19.), Unterreiner Károly palánkai pápai káplán, hittanár (1944. október 27.), Varga Lajos moholi plébános, (1944. október), Virág István horgosi plébános (1944. november 20.), Weinert Péter palánkai esperes (1945. június 29.), Werner Mihály martonosi apátplébános (1944. november 21.). A két újvidéki ferences szerzetessel, páter Körösztös Krizosztommal, és Kovács Kristóffal és Gachal János torontálvásárhelyi református püspökkel együtt ez huszonkét egyházi személy, püspök, plébános, lelkész, szerzetes, teológiai hallgató és hittanár. Az ő pusztulásuk gyászos emlékének terhével indult a titói szocializmusba a délvidéki magyarság megvert serege.37 Petrányi Ferenc apátplébános, Tisza-vidéki esperes, jeles egyháztudós és néptanító halálával jelképesen és ténylegesen is lezárult az óbecsei magyarság újkori története. A közösség, amely 1870-ben az úrbéri szerződéssel a saját pénzén váltotta meg a kincstártól a kegyúri jogokat, saját erejéből indult el a polgárosodás útján: maga építette föl iskoláit, maga alkotta meg a művelődési, oktatási, és szociális intézményeit, maga teremtette meg sajtóját, a könyvtárait, és színezte kiadványaival a táj irodalmát – választott és hűséges plébánosának meggyilkolásával megszűnt a történelemnek része lenni. Látott ez a magyarság máskor is tragikus halált, voltak áldozatai az életének 1848–49-ben, ontotta vérét a világháború valamennyi frontján 1914–1918-ban, s pusztult az osztrák császár és magyar király, majd sorsa romlása folytán a szerb király seregeiben is, de az alattomos és becstelen pusztítással szemben nem voltak eszközei. Az óbecsei magyar ember rendre belepusztult a munkába – nem egyszer a munka utáni rohanásba a tengeren túli, messzi vidékeken –, vagy teremtett maga körül virágzó 37 H etényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II. kötet; Abaliget – Lámpás Kiadó, 1994. 574 p.

26


kerteket és zöldellő mezőséget. A tehetségesebbek egyetemek, tudományos akadémiák, egyházi intézmények megbecsült munkatársaivá váltak, írtak könyveket, tudományos dolgozatokat, festettek freskókat és oltárképeket, gyártottak gépet és gyógyszereket, ápoltak ültetvényeket, vagy komponáltak zenei darabokat, de a martalócokkal szemben nem voltak eszközeik. Álmaikban sem hitték, hogy a hosszú kések éjszakáján martalócok mészárolják le fiaik színe-javát. Óbecse polgári korszakát Jámbor Pál, Mezey János, és Bende József készítették elő, Csupor Gyula, Szászy István, Szulik József, Galambos Pál és KovácsHuszka Ferenc teljesítették ki, Fárbás József, Cziráky Imre és néhány lelkes néptanító még kísérletet tett a kisebbségi sors méltó elviselésére, a remény azonban egyre fogyatkozott. Draskóczy Ede ügyvéd és lapszerkesztő, és Petrányi Ferenc apátplébános emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy a trianoni döntést követően szolgaságba hajtott magyarságban megtartsa az életerőt, a szellemi igényességet, és a keresztényi méltóságot. Apostoli küzdelmük mindenkor mércéje lesz az Úristen előtti számadásnak. Az, ami 1944 őszén az óbecsei és a délvidéki magyarsággal történ, megbocsáthatatlan bűn. Úgy mészárolták le a legjobb, legtehetségesebb fiainkat, ahogyan tették azt a hódítók évszázadokkal korábban a gyarmatosított területek bennszülötteivel. Délvidéken a magyar-szerb értelmes együttélés reménye nem akkor szűnt meg, amikor meghúzták a trianoni határokat, és a történelmi Magyarország egy része a délszláv királysághoz került. Délvidéken a magyar-szerb értelmes együttélés reménye akkor szűnt meg, amikor szerb terrorcsapatok széttaposták a tanítóinkat és a papjainkat. Velük a legszebb, a legnemesebb nemzeti hagyományaink haltak meg.

27


Petrányi Ferenc jelentősebb művei Petrányi Ferenc tanítóképzőintézeti tanár: A kath. tanító és a társadalmi kérdés; Kalocsa – Nyomatott Werner Károly könyvnyomdásznál, 1906. 20 p. – A Kalocsavidéki R. K. Tanítóegyesület kiadványa 3. szám Petrányi Ferenc: Mit tanulhatunk a francia és német katholikusok példájából?; Kalocsa, ny. n. 20 p. – Különnyomat a Kalocsai Néplapból. – Jelen beszédet a szerző a kalocsai Katholikus Körben mondta el 1907. márc. 3-án. E különlenyomat nagyméltóságú főtisztelendő Városy Gyula Dr. kalocsai érsek úr mint a „K. M. szervezőbizottság” fővédnöke kegyes meghagyására készült a Kalocsai Néplap 1907. március 10-iki számából. [Petrányi Ferenc]: Az inkvizíció – Mi a valóság a sok hamisság között? Írta Petrányi Ferenc tanítóképző-intézeti tanár; Kalocsa – Júrcsó Antal könyvnyomdája, 1908. 131 p. – Doktori értekezés. Petrányi Ferenc tanítóképző-intézeti tanár: Emléksorok Dreiszinger Ferenctől – Különnyomat a Népoktatás 1915. (V) évf. 6-ik számából.; Kalocsa – Nyomatott Werner Károly könyvnyomdájában, 1915. XII + 1 t. (fénykép) Petrányi Ferenc: Thán Mór festőművész emlékezete – Születésének századik évfordulóján; Tiszavidék, 1928. június 17., 3–4. p. Petrányi Ferenc: A templom száz éves jubileumához; Tiszavidék, 1930. július 20., 2–3. p.; július 27., 2–3. p. és augusztus 10., 1–3. p. Petrányi Ferenc: Karácsonyi zivatar; Tiszavidék, 1933. január 1., 2–3. p.

28


Irodalom Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II. kötet; Abaliget – Lámpás Kiadó, 1994. 574 p. Hetényi Varga Károly: A kétszer is megszolgált kitüntetés – Petrányi Ferenc apátplébános (1879–1944); Új Ember, 2000. október 15. (42. szám) Gribek Dániel: A csúrogi mészárlás [Beszélgetés Ifjabb Légvári Sándor földvári lakossal]; Szent Korona Rádió – Arnold, 2008. augusztus 22. Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában; Budapest – Magvető, 1991. 275 p. Matuska Márton: A megtorlás napjai; Újvidék – Forum Könyvkiadó, Magyar Szó, 1991. 393 p. – Plébános a Pogácsán, 183–185. p. Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933; Sajtó alá rendezte, és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán, Zombor – Budapest, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943. 403 p. Jubileum 1902–1927; Tiszavidék, 1927. február 20., 1–2. p. – A méltatás írója minden bizonnyal Rácz Imre a lap főmunkatársa. Egy pap jubileumi ünnepe; Tiszavidék, 1927. március 6., 1–2. p. V. [Varró János]: Az első tíz év után; Tiszavidék, 1928. szeptember 30., 2. p.

* Elhangzott a Gyetvai Péter kanonok, egyháztörténész születésének 100. évfordulója alkalmából A koronakerület gondnoka címmel 2012. május 31-e és június 2-a között Péterrévén rendezett tanácskozáson.

29


Áru-e a könyv?

Bihari Zoltán: Mi más tudna reményt adni a fennmaradáshoz, ha nem az, hogy van élő irodalmunk? (Fotó: Horváth Péter Gyula) Aligha találhatunk manapság Magyarországon olyan embert, aki a Kárpát-medencei, a teljes határon túli magyar könyvkiadás helyzetét, a külhoni magyarság irodalmi életének minden rezdülését, mindennapi gondjait és erényeit jobban ismerné, mint Bihari Zoltán. Érdekes módon azonban a Xantus Könyv Kft. ügyvezetője nem irodalmár, könyvterjesztéssel foglalkozik, cége ma az egyetlen az országban, amely határon túli magyar kiadványok behozatalára szakosodott. A kiépült rendszer azonban, amely egyfajta kultúrmissziót lát el, és nagyrészt nonprofit alapon működő kulturális szolgáltatásokat nyújt, megújításra szorul, a jelenlegi támogatási rendszerben hosszabb távon már nem fenntartható. 30

Áru-e a könyv?

Hogyan jut eszébe bárkinek is ma Magyarországon a határon túli magyar kiadványok forgalmazására szakosodott céget létrehozni? – A cég 1999-ben jött létre. Egy kézikönyv összeállításával bíztak meg akkor, amely a Millenniumi Kézikönyvtár sorozatban jelent meg. Ez egy, a határon túli Kárpát-medencei magyar közösségeket bemutató, átfogó tanulmánykötet, illetve adattár volt Magyarok a világban – Kárpát-medence címmel. Frissen végzett pályakezdőként vállaltam el ezt a munkát, két évig dolgoztunk rajta, 2001-ben jelent meg a kötet, amely – talán nagyképűség nélkül mondhatom – szakmailag nagyon sikeres volt. Több tíz könyvbemutatót tartottunk a határon túli régiókban is, és ebből adódott aztán, hogy néhány felvidéki magyar kiadó felkért bennünket, próbálnánk már meg egy-két könyvüket, a mi kötetünk értékesítésével párhuzamosan, bejuttatni az anyaországi piacra. Nem tűnt akkor merészségnek ilyen hirtelenjében belevágni a vállalkozásba? – Teljesen spontán indult el egy folyamat, amelynek az lett az eredménye, hogy két év múlva már a felvidéki magyar kiadók teljes készletét mi forgalmaztuk. Időközbe, a piaci igényekhez igazodva bővült a kínálatunk is, ahogy fokozatosan, de egyre jobban belerázódtunk a forgalmazásba. Így aztán elkezdtünk erdélyi könyvekkel is foglalkozni. A következő lépés a vajdasági kiadókkal való kapcsolatfelvétel volt, ez most már három éve zavartalanul működik. Körülbelül hat-hét esztendei munkával jutottunk el odáig, hogy nagyjából kilencvenöt százalékban le tudjuk fedni a határon túli könyvkínálatot, élő kapcsolatunk van a kiadókkal, és a könyveiket forgalmazzuk Magyarországon. Ha a Kárpát-medencében gondolkodunk, akkor nem említettük még Horvátországot, Szlovéniát, Ausztriát, sem Kárpátalját… – A burgenlandi magyaroknál gyakorlatilag nincsen könyvkiadás. A muravidéki magyar könyveket forgalmazzuk, az ott megjelenő kiadványok is megtalálhatóak a kínálatunkban. A horvátországi magyar könyvkiadás szinte minimális, ismereteim szerint csak néhány kiadvány jelent meg ott mostanában, és ezek a legnagyobb sajnálatomra sincsenek benne a kínálatunkban. Kárpátaljával kicsit furcsa a kapcsolatunk: nem 31


lehet igazán forgalmazásnak nevezni, amit az ott megjelenő kiadványok kal csinálunk, de van valamilyen szintű készletünk az ő könyveikből is. Ez egyáltalán nem rajtunk múlik, de az a tapasztalatom, hogy a kárpátaljai kiadókban nincs meg az igény arra, hogy a kiadványaik bekerüljenek az anyaországi forgalmazásba. Ennek ellenére amit tudunk, igyekszünk tőlük is beszerezni. Tehát még mindig vannak fehér foltok, de becslésem szerint mindabból, ami a határon túl megjelenik, nálunk kilencvenöt százalék bizonyosan megtalálható. Az Őrvidéken egyáltalán nincs magyar könyvkiadás? – Nincs sem könyvkiadás, sem könyvkiadó. Most jelent meg Alsóőrön egy háromnyelvű – német, horvát és magyar – gyermekkötet. Kevesen tudják, de egészen nagy számú horvát kisebbség is él Burgenlandban. A helyi óvodákban terjesztik ezt a gyermekkötetet, de csak ez az egy kiadvány jelent meg ott mostanában. Ennek másfelől olyan megfizethetetlen ára is van, hogy egyszerűen nem is lehetne forgalmazni Magyarországon, egy müncheni digitális nyomdában készült, s ha behoznánk, egy darabot sem tudnánk eladni belőle. A helyi árviszonyokhoz képest is ennyire drága ez a kiadvány, vagy csak a mi pénztárcánkhoz viszonyítva? – Óvodásoknak szóló könyvről van szó. Azt azonban tudni kell, hogy itthon a hazai óvodák a magyar könyvpiacról is mindig a legolcsóbb könyveket vásárolják fel. Nem véletlen tehát az sem, hogy a diszkontosok lepik el a magyarországi óvodákat. Egy ilyen exkluzív kivitelű, háromnyelvű gyermekkönyvvel nem lehet boldogulni. Melyek azok a legjellegzetesebb specifikus különbségek a határon túli magyar könyvkiadók működésében és helyzetében, amelyek megkülönböztetik őket a hazaiaktól? – Nem vagyok irodalmár, az irodalmi értékét tehát nem is tudom megítélni. A könyvek színvonaláról, kiviteléről azonban elmondhatom, hogy az elmúlt néhány évben jelentős fejlődésen ment át a délvidéki, az erdélyi és a felvidéki könyvkiadás is. Az utóbbi időszakban igényességükben nagyon nagy előrelépés tapasztalható, ami elviekben a piaci hely32

Áru-e a könyv?

zetüket is javíthatná. A szerzőkről pedig elmondhatjuk, hogy a befutottabb nevek már magyarországi kiadóknál jelennek meg, akár Tolnai Ottó, akár Kovács András Ferenc, de azért rájuk is jellemző, hogy egyegy könyvet továbbra is rendszeresen publikálnak a szülőföldjükön. Ott van például az alig hatezer fős muravidéki magyar közösség, amelyben szinte hihetetlen módon már csaknem ötven könyvet adtak ki a rendszerváltás óta. Gyönyörű, fantasztikus kiadványaik jelennek meg, nagyszerű kultúrközpontjuk épült, s van rádiójuk, tévéjük, nagyon gazdag a kulturális életük. Mi más tudna reményt adni egy ilyen közösség fennmaradásához, ha nem az, hogy van élő irodalmuk, művészeti programjaik? Én úgy látom, hogy ez nagyon fontos a muravidéki közösségnek, az pedig egy teljesen másodlagos kérdés ebben a történetben, hogy például Bencze Lajos versesköteteiről mit mond az irodalomkritika. Milyen eredménnyel lehet ezeket a köteteket bejuttatni a hazai üzletláncokba? – A lehetőség adott, a hálózatot tíz év alatt kiépítettük, gyakorlatilag mindenkivel szerződést kötöttünk. A probléma ott kezdődik, hogy olyan piaci koncentráció alakult ki a könyvkereskedelemben, hogy ami bejut a nagy hálózatokba, annak a létezéséről az olvasó lényegében tudomást sem szerezhet, esélye sincs arra, hogy egyáltalán észrevegye. Régebben nagyon sok kis bolt működött, ezek többségének egyedi arculata volt, az emberek tudták, hogy ott vannak más könyvek is, amelyek eltérnek az úgynevezett „fősodortól”. A kisboltoknak ez a rendszere azonban mára már teljesen összeomlott, felbomlott. A nagyok üzletpolitikája pedig egyértelműen a nagy példányszámban eladható kiadványok felé mozog. Ebben a rendszerben a mi kínálatunkkal sokkal nehezebben lehet boldogulni. Ez egy évek óta tapasztalható, komoly probléma, amely lényegében megfojtja a hazai kis kiadókat is. Még mindig nem kezd kirajzolódni valamiféle megoldási lehetőség minderre? – Természetesen látok kiutat. A bejáratott rendszer fennmaradásához, fenntartásához szükségessé vált, hogy valamilyen pályázati rendszerben ez a munka támogatást kapjon. Nem azért, mert egy könyvke33


reskedelmi kft.-t támogatni kellene, egy így nyilvánvalóan abszurd is volna, hanem azért, mert a munkánk már annyi nonprofit elemet tartalmaz, hogy sok esetben inkább kulturális szolgáltatásnak nevezhető, semmint profitorientált üzleti tevékenységnek. Ebből a megfontolásból indítottunk egy kezdeményezést. Felmértük ugyanis a helyezet, hogy tulajdonképpen mi jellemzi a határon túli magyar könyvkiadók kiadványainak hazai piaci jelenlétét. Meggyőződésem, hogy nem feltétlenül és még véletlenül sem kizárólag csak rólunk van szó, ezt a munkát csinálhatja bárki más is, ugyanezekkel a problémákkal fogja szembetalálni magát. Mi jellemzi ezt a munkát? – Borzaszóan alacsony rezsivel dolgozunk, ezt a munkát ennél olcsóbban már nem lehet csinálni. Annak, hogy mindez kielégítően működhessen, nyilvánvalóan van egy megkerülhetetlen költségvonzata, és igenis úgy gondolom, hogy ehhez kellene állami segítség. Ezért jön létre még a hónap végén, október 19-én Dunaszerdahelyen a Határon Túli Magyar Kiadók Fóruma. Ez is azt a célt szolgálja, hogy a könyvkiadók más elbírálás alá essenek a támogatási rendszerben, mint idáig. Mondok egy példát: ott vannak a határon túli magyar színházak, ők is szednek belépőjegyet, van bevételük, mégsem tudnak abból megélni. A kiadókra ugyanez vonatkozik: eladják a könyveiket, de mégsem tudják abból fenntartani magukat. Jelenleg a kiadók egyedileg az egyes címekre kapnak pályázati támogatást. El kellene gondolkodni azon, hogy a könyvkiadókra mint intézményekre, ugyanúgy, ahogy a határon túli magyar színházakra, tudományos intézetekre, művelődési egyesületekre egy másik, célravezetőbb koncepciót alkalmazzanak. Mi lehetne ennek az alapja, talán egyfajta normatív támogatás? – Fontos lenne például, hogy a határon túli magyar könyvkiadók rendelkezzenek bizonyos marketingkerettel, hogy felhívhassák a figyelmet a kiadványaikra. Ezek egyszerű, ésszerű költségek, amelyek nélkül ma már nagyon nehezen boldogulhatnak a piacon, tehát nem a dorbézolásról szól ez a kezdeményezés. Mindennek a lényege azonban csak annyi, hogy a koncepció, amelynek alapján ez a rendszer eddig, ha szűkösen is, de nagyjából működni tudott, tovább már nem fenntartható. 34

Áru-e a könyv?

Valami megoldást kell találni. És mindezt tudatosítni kell azokban a döntéshozókban is, akikhez a határon túli magyar kultúra tartozik. Az új konstrukciót pedig a kiadókkal együttműködésben kell megtalálnunk. Sokszor hallunk politikusainktól a Kárpát-medencei együttműködésről és az összefogásról. Látom magam is, hogy különféle reprezentatív találkozókra hatalmas összegeket költenek el, hogy két-két napra összejöjjenek, és akkor még csak meg sem kérdőjelezem, hogy fontos volt ezen konferenciák mindegyike. Csak annyit akarok mondani, hogy egy-egy ilyen kétnapos rendezvény költsége a mi munkákhoz egy éven át bőven elég lenne. Itt nem egy bizonytalan kimenetelű, új dolgot kell létrehozni, hanem egy tíz éve bejáratott, létező, valódi Kárpát-medencei összefogáson alapuló rendszert kellene felkarolni. Itt van tehát valami, ami épp azt valósítja meg, amiről a politikusok beszélnek – és ráadásul működik is. Ez valódi integráció, valódi összefogás. Úgy gondolom, hogy a döntéshozók még nem szembesültek azzal, hogy ez így tovább nem fenntartható, és annak örülnék igazán, ha sikerülne tudatosítani bennük, hogy ez igenis egy létező, komoly Kárpát-medencei együttműködés. És ez jelenleg óriási veszélyben van. Ha a Határon Túli Magyar Kiadók Fórumán erről elfogadnak egy javaslatcsomagot, amely kifejezi az érintett kiadók szándékát, akkor ezzel oda lehet majd állni a döntéshozók elé. – Szabó Palócz Attila (Magyar Hírlap, 2012. október 13.)

35


literatura Wass Albert

Zsoltár és trombitaszó Ültem a kertben és hallgattam a tavaszi csöndet. Vasárnap volt. Pihentek az ekék és boronák, a falu útján lassú mozgású emberek jártak. Valami ünnepies békesség lebegett a dolgok fölött. Szinte tapintani lehetett, szagát érezni, mint régen, iskolás koromban, mikor a vasárnapoknak levendula és ódon templomszaguk volt. A vasárnapi nyugalom, a jól végzett heti munka nyugalma érzett a csöndben, mely a falu fölött s a kert fölött azon a délelőttön szétterpeszkedve lebegett, mint valami nagy, láthatatlan, tiszta felhő. Az ilyen tavaszi csönd a legcsodálatosabb valami. Egységes és tömör, mint maga a természet ébredő és követelő rendje. De ugyanakkor valósággal mozaikszerű: ezer, meg ezer apró hangból és színből tevődik, mozdulatból és mozdulatlanságból, az ember el se hinné, mennyi minden van együtt egy ilyen tavaszi csöndben. A délelőtti napfényben fürdő kert élénkzöld hallgatásán, mint apró kis kék selyemszalagok lebegtek csokorra kötve a rigók könnyű füttyei. A fülemüle szava széles tarka szivárványt húzott keresztül ezen a csöndön s a vadgalambok búgásai, mint apró lila tollak díszítették, akárcsak bokrok tövét az ibolyák. Valahol bégetett egy bárány s egy kakas kukorékolt s ez a két hang is könnyű volt, úszott és lebegett a békesség fölött. Ilyen volt az a csönd, amelyikben ültem a kerti padon, vasárnap. Istentisztelet ideje volt. Házunkba már begyűltek a falu magyarjai, topogva helyezkedtek el az ebédlőszobában. A hegyen át megérkezett gyalogszerrel a tiszteletes úr is, mint hosszú esztendők óta mindig. A rigófütty cifrázta kerti csöndben, ültem mozdulatlanul. Lentről a falu alatti rétről, ahol a leventék gyakorlatoztak, szaggatott trombitaszó szaladt föl vidám lábakon s úgy nyílott ki a vasárnapi falu fölött, mint 36

Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó

valami játékos színű piros virág. Szinte táncoltak a hangok a kert fái közt, hetykén, legényesen. Aztán egyszerre csak meghallottam a zsoltárt, ahogy házunk nyitott ablakán kihullt s szétomlott a tavaszi napsütésben.„Te benned bíztunk eleitől fogva…”Szempillantás alatt összekeveredett a két hang a csönd nagy kék burája alatt, a zsoltár hangja, meg a trombitaszó. Különös keveredés volt, szinte zavartan hallgattam s egyszerre régi képek árnyéka vetődött az emlékezetemre. Igen, abban a pillanatban történt, mikor a zsoltár és a trombita hangjai összekeveredtek a fülemben. A hangok egyszerre mélységet nyitottak valahol és ebből a mélységből tisztán és világosan kibomlott a múltak képe és a múltakon keresztül szivárványosan átívelt az életünk is.Zsoltár és trombitaszó. Ez a két hang kísérte életünket végig, ameddig csak emlékezetem látott s azon túl is, ahogy tudásom a múltakat ismerte. Mindig csak ez a kettő: zsoltár és trombitaszó. Néha csak az egyik, néha csak a másik s olykor, nagyszerű, vagy borzongató pillanatokban, együtt a kettő. Ahogy ott a kerti padon ültem a két hang között s a nagy tavaszi csöndben: láttam magunkat, régi gyermekeket, ugyanabban a kertben, egy régi napon. A falun huszárok mentek ár, pompás lovakon, szólott a trombitájuk s mi, gyerekek nagyra tárt szemekkel csodáltuk őket. Csillogó kardját kötette apám is, pengett sarkantyúja a lépcső kövén, s a nagyszobában kis csoport magyar – vénasszonyok, vénemberek – lehajtott fejjel keresték az Istent, aki egyedül tudhatta a jövendőt. Nagyapám és nagyanyám is ott ültek közöttük könnyes szemmel, s míg mi a huszárokat csodáltuk: ők apám harcos útját ajánlották Isten figyelmébe, aki indult a hazát védeni. Reszketve és öregesen, tört hangokkal döcögött a zsoltár odabent s kint elnyelte hangját a nóta és a trombitaszó, mint ahogy a fegyverek józanító hideg csillogását is elfödte a sok-sok tavaszi virág. Dehogyis figyeltünk mi a zsoltárra akkor. A huszárokra meresztettük szemünket, apámban gyönyörködtünk, aki olyan volt közöttünk, mint a meséből kilépő királyfi, ahogy indul a hétfejű sárkány ellen virág és trombitaszó között. A mese elment, sokáig híre sem volt. Aztán hirtelen nagyon csúnya, ismeretlen mesévé változott, soha olyant nem hallottam addig. Nem a királyfiak győztek, hanem a sárkányok. 37


A nagyszobában megint szólott a zsoltár. Úgy látom ott magunkat, mintha ma lett volna. Tél volt, ködös, didergető, embertelen és félelmetes tél. Ültünk a székeken, most már nagyon sokan. Most már alig fértünk. Most már mi is ott ültünk s azok is, akik akkor velünk együtt fegyvert és virágot csodáltak, énekeltek és irigykedő szemmel mesét álmodtak a huszárlovak lábai elé. Mind ottan voltunk, falubeli magyarok, azon a napon. Pedig még csak vasárnap sem volt az a nap. És szólott a zsoltár. De úgy szólott, hogy mindenki sírt bele, „Perelj Uram perlőimmel…” – zokogták kétségbeesett vívódással a szavak és kint a falu útján akkor is katonák meneteltek s a zárt ablakokat megremegtette olykor a trombitaszó. Csakhogy ez a trombitaszó nyers volt és idegen s a katonák, akik a szavára vég nélkül jöttek: lomposak, idegenek és gorombák voltak, letépték falunkról a békét, a nyugalmat, a rendet és betaposták a téli út hideg sarába. Attól kezdve csak a zsoltár maradt nekünk, a trombitaszó másoknak jutott. Nekünk nem zengett, csak kiabált, durván és hetykén, barbár kegyetlenséggel. Hanem a zsoltárt nem lehetett elpusztítani. Ott a kerti padon ülve tisztán és világosan láttam, olyan tisztán, mint még sohasem, a zsoltárt, ahogy, mint egy nagy láthatatlan kötél, összefűzött bennünket eltéphetetlenül. És rikoltozhatott a trombitaszó és kurjantozhattak idegen énekek, a zsoltár megnőtt és felülemelkedett három falun és embereken és akkora nagy hatalmasság volt, hogy ma is emlékszem, amikor ezt énekeltem: „Erős várunk nekünk az Isten és fegyverünk ellenség ellen…” – valóban úgy éreztem, mintha fegyver volna a kezemben. A zsoltár már nem is magunknak szólott akkor, nem is az Istennek talán. Magyarul szólott és mindazoknak, akik ellenségeink voltak abban az időben. Azokban a komisz, vad esztendőkben, melynek emlékezetétől még ott, a vasárnapi békességtől csöndes kertben is, összeszorultak a fogaim s a kezem ököllé merevedett, anélkül, hogy észrevettem volna. Ültem, s nehéz esztendők fekete szekerei dörömböltek át a lelkemen. Ad-e az élet valaha is kárpótlást azokért az esztendőkért? Amiket akkor elvesztettem, fiatalságban, szabadságban, abban, hogy a fejemet fölemelni sem bírtam, ad-e valamit az élet azért a sok csúnya látásért, amit a szemem akkor magába szívott, azért a sok undorért és förtelemért, ami a lelkemet 38

Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó

akkor békétlenné mázolta?A csönd hallgatott a kert fái közt. Hallgatott a falu is, nem tudott felelni. Abban a percben a bokrok közül előpattant vidám kacagással a fiam. Odahívtam magamhoz. Megfogtam a kezét s egy darabig nem szólottam semmit. A gyermek megérzett valamit abból, ami a lelkemben volt. Mintha hűvös lehelet érte volna, arcáról lehervad a kacagás. Egészen komolyan állott mellettem.– Hallod? – kérdeztem hirtelen. A rigódallal cifrázott csenden keresztül újra és egészen tisztán hallatszott a házból kiömlő zsoltár szava s ugyanabban a pillanatban lent a leventék trombitája felelt rá.– Melyiket szereted jobban?A gyermek figyelte az összefonódott hangokat. Aztán csillanó szemmel, hirtelen felelt.– A trombitát!– S miért a trombitát? – faggattam tovább.A gyermek elakadt, gondolkodott. Kis arca nagyon komoly volt abban a percben, szinte idegen.– Mert – mondotta lassan – a trombita olyan, hogy mindig menni kell, és előre nézni, ha hallja az ember… és ez szép, menni, és előre nézni, mint a katonák. Abban a pillanatban világosan és tisztán megéreztem, hogy a gyermek eltalálta a helyes szavakat. Igen, a trombita olyan, hogy előre viszi azt, akihez szól. Előre, jó sorsba, vagy rossz sorsba, de mindig előre és mindig fölemelt fejjel, büszkén, hetykén, kicsit dacosan és nagyon sok lelkesedéssel. És ez a szép benne éppen. Menni tanítja az embert, sárkányölő királyikedvvel, valami lelkes, szép örömmel, ami maga az élet értelme. És egyszerre tisztán láttam a trombitaszót, és tisztán láttam a zsoltárt és a magunk életét a kettő között. A trombitaszót, amelyik előre visz és a zsoltárt, amelyik helyben áll. Szelíd erővel, de rettenetesen nagy erővel áll helyben a zsoltár, s aki beléje kapaszkodik, azt semmiféle vihar kimozdítani nem képes onnan.S egyszer megértettem azt is, hogy miért volt minden úgy, ahogyan volt. Mert csak a trombitaszóra ügyeltünk azon a régi-régi gyermekkori napon, mi és apáink is. Csak néhány reszketőszájú öreg menekült a zsoltárhoz akkor, akik már közel állottak az elmúláshoz és az Istenhez s így megérezték a jövendő kénköves szagát, amit előlünk eltakart a csillogó lelkesedés. Először csak a trombitaszó volt, ami betöltötte világunkat… azután csak a zsoltár maradt. Semmi egyéb. 39


Egyszerre azt is megértettem, hogy miért szép az, ha egyszerre hallja az ember mind a kettőt. Mert mind a kettő kell ahhoz, hogy nemzet és ember nemzethez és emberhez méltó életet tudjon élni ezen a világon. Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye. S egyszerre, ott, a kerti padon, három év után megértettem magát a fölszabadulást is; a zsoltár mellett csak nép voltunk. A trombitaszó által lettünk nemzetté megint. Ahogy erre gondoltam, tisztán és világosan láttam magunkat azon az emlékezetes augusztusi napon, dübörgő szívvel és föllobogózott lélekkel a nagyszobában állani és könnytől csillogó szemekkel énekelni a zsoltárt, amely így hangzott akkor: „Isten áldd meg a magyart…” – és kint idegen trombitaszó mellett, mint vert hadsereg menetelt el falunkból huszonkét esztendő kínja és szenvedése és a fülünkben halkan fölriadt a régi huszártrombita. Igen, és hirtelen azt is megértettem, hogy ez a története az egésznek. Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk. Ennyi volt az egész. Ma pedig folytatjuk a nemzetek útját, régi trombitaszóval a fülünkben, ahol apáink abbahagyták.

40

Podmaniczky Szilárd: Hideg beton

Podmaniczky Szilárd

Hideg beton Egy egészen pici házban laktunk a város szélén, vagyis onnan még vagy kétszáz méterre, ilyen kis dombok között. Úgy nézett ki, mintha motocross pályára építette volna apu a házat, mert egyedül ő építette anyuval. Valahonnan hozták apránként a téglát, és amikor már sok volt belőle, egymásra rakták, szereztek ablakot meg kéményt, bejárati ajtót, és fölépült. Odabent nem volt sok bútor, főleg ágyak, az alján nem volt padló, hanem beton, nagyon hideg beton. Télen, ha az ágy mellé tettem a poharat, megfagyott benne a víz. Csak akkor álmodtam valamit, ha sapkában aludtam. Senki nem járt hozzánk, egyedül éltünk. Engem néha meghívott valamelyik barátom, és akkor láttam, hogy mások hogy élnek. Azt nem tudom, hogy miből volt anyuéknak pénze, reggel elmentek, este meg hazajöttek. Azt tudom, hogy munkájuk nem volt sose. Amikor kicsi voltam, el-elbandukoltam az erdőbe, ott játszottam mindenfélét, de amikor megtaláltam a fán lógva a Petényi bácsit, apu szerint így hívták, onnantól kezdve nem volt játék az erdőbe menni. Petényi bácsi azért kötötte föl magát, mert nem találta meg a számítását az életben, a feleségének pedig egyre több kellett, bunda, üveges bor, és központi fűtés. És amikor Petényi bácsi belátta, hogy ő ebből legföljebb csak az üveges bort tudja megadni, akkor belátása szerint, következetesen cselekedett. Anyuék sokszor beszélgettek arról, hogy ők soha nem szeretnének gazdagok lenni, mert akkor előbb-utóbb ők is erre a sorsra jutnának. Apu szokta volt mondogatni, hogy pont annyi kell, mint egy madárnak. A madárnak sincsen csak fészke, nincs munkája, és még vándorol is, igaz, gilisztát eszik meg békát, de például, lehet szotyit is enni. 41


Télen apu mindig csinált madáretetőt, és kirakta az eperfára. Sajnos az ablakból nem lehetett látni, csak ha kimentem az udvarra, de akkor meg elrepültek a madarak. Azon mekkorát csodálkoztam, amikor apu szalonnát rakott ki, hogy azt is megették a verebek. Csak sajnos rászoktak a kutyák is, volt, amelyik egyben elvitte. Anyunak soha nem láttam a haját, csak amikor mosta, egyébként mindig kendő vagy sapka volt a fején. Lavórban mosakodott, és a szappanos vízben mosta meg a haját. Amikor apu fürdött, ki kellett menni a házból, nehogy meglássuk. Ősszel sokszor mentünk az erdőbe fáért, hogy télire elég legyen, és olyankor mindig a Petényi bácsira gondoltam. Nagyon sokszor megijedtem egy bokortól, és olyankor az összes gallyat szétszórtam. Apu szerint csak rémeket láttam, de hát épp ez az. Karácsonykor meggyújtottunk egy gyertyát, csendben énekeltünk, és olyankor húsleves volt. Ajándékot mi nem szoktunk ajándékozni, mert apu szerint ajándék ez az egész, ahogy van. Volt egy viszonylagos barátnőm, a Halmosi Tamara, őhozzájuk ugyan soha nem mehettem be, mert az anyukája eltiltotta a Tamarát tőlem. Vele jártunk virágot szedni, és aztán kiálltam az útra árusítani. Néha még tíz forintot is kaptam érte. Apuéknak volt egy közös pénztárcájuk, én abba raktam a pénzt, soha nem vették észre, mert pontosan nem tudták, mennyi van benne. A Tamara nagyon örült, hogy ilyen ügyesek vagyunk, de aztán megharagudott rám, amikor nem vittem magammal. Megállt egy bácsi a kocsijával, hogy megveszi az összes virágot, és azt szeretné, hogy én rakjam be nála a vázába. Intettem a Tamarának, hogy majd megyek, de aztán nem mentem, mert nem tudtam. Ez a férfi azt mondta, hogy szólítsam nyugodtan Arnoldnak. Nem volt nagyon magas, inkább akkora volt, mint egy gyerek, mint én. Amikor megérkeztünk hozzá, automatikusan kinyitotta a kaput, beálltunk az udvarba, és automatikusan becsukta mögöttünk. Szép háza volt, három szoba, a fürdőszobája olyan, hogy még az isko42

Podmaniczky Szilárd: Hideg beton

lai tusolónál is szebb, és kaptam enni. Utána három vázába raktam a mezei virágokat, és mondtam, hogy ha lehet, elindulnék haza, mert sötétedik, és kérném szépen a pénzt. Arnold azt kérdezte, hogy tetszik-e nekem ez a ház, mert ha tetszik, akkor ottmaradhatnék vele. Azt mondtam, hogy én még ilyet soha nem láttam, vagyis a Tófalusi Gergőéknél egyszer, amikor papírgyűjtés volt, és az apukája behívott a nappaliba egy köteg újságért, és megkérdezte, hogy szeretnek-e engem az emberek. Nem egészen értettem, hogy miért szeretnének vagy miért ne, de odahívott magához, megsimogatta a hajamat és megcsókolta az arcomat. Jó illata volt, de akkoratenyere, hogy elfért benne az egész hátam, magához szorított, és azt kérdezte, hogy érzek-e valamit. Nem tudtam, hogy mire gondol, ezért azt mondtam, hogy nem érzek, csak hogy mindjárt tüsszentenem kell a szappanszagtól. Akkor elengedett, nehogy letüsszentsem a hátát. Az Arnold adott egy százast, és elindultam hazafelé. Csakhogy akkor vettem észre, hogy azt se tudom, merre járok, és már sötétedett. Úgy éreztem, hogy rosszul teszem, ha nem megyek vissza az Arnoldhoz, úgyhogy visszamentem és becsöngettem. Nagyon megörült nekem, azt mondta, hogy remélni se merte volna, hogy visszajövök. Azt ígérte, hogy holnap majd elmegyünk az autójával, és visszavisz, ahova akarom, de addig is töltsük jól az időt. Én már kezdtem ásítozni, és megmutatta, hogy hol fogok aludni. Előtte viszont szerinte kötelező a zuhanyzás, mert az emberen rajta van az egész nap, és azt le kell mosni ahhoz, hogy szép legyen az álom. Bementem a fürdőszobába, kaptam egy törölközőt, és teleengedtem a kádat meleg vízzel, ahogy az Arnold mutatta. Nagyon sokáig fürödtem, aztán fölvettem egy ilyen kis pizsamát, az Arnoldé pont jó volt rám, és lefeküdtem aludni. Arra ébredtem, hogy az Arnold ott ül az ágyam szélén, és néz. Azért annyira nem voltam hülye, hogy tudtam, mi következik. Először csókolóztunk, aztán levetettem a pizsamámat, és szépen elengedtem magam, ahogy az Arnold kérte. 43


Először azt hittem, hogy meghalok a fájdalomtól, de az Arnold nagyon kegyes volt hozzám, és nem erőszakoskodott tovább, azt mondta, elsőre elég lesz ennyi. Aztán hetente kétszer-háromszor találkoztunk, elvitt magához, szeretkeztünk, adott pénzt, és visszavitt. Lassan már annyi pénzem lett, hogy nem tehettem bele apuék pénztárcájába, mert ezt már észrevették volna. Ki kellett találni valamit, hogy hova dugjam el. Gondoltam rá, hogy nyitok bankszámlát, de hát még csak 12 voltam. Végül úgy döntöttem, hogy csak elmondom anyuéknak, hogy én tudnám őket segíteni. Pont húsvét volt, és azt gondoltam, ez micsoda egy ajándék lesz nekik. Összehívtam őket reggel, és kiraktam a pénzt a konyhaasztalra. Apu nem akart hinni a szemének, és megkérdezte, honnan van ez. Elmondtam Arnoldot, hogy milyen rendes. Akkor apu úgy szájba vágott, hogy anyut is fölborítottam, és bevertem a fejem az ágy sarkába. Te büdös ribanc, ezt kiabálta apu, de többre már nem emlékszem. A koponyám beszakadt, és elvéreztem a betonon. A temetésre pont elég volt a pénz.

44

Perneczky Géza: Adria

Perneczky Géza

Adria A tenger zöld tajtékot hányt, és ez a tajték márvánnyá fagyott, ahogy átlépte a lagúnák küszöbét. Először a város oroszlánja tűnt föl, unatkozva a magas oszlopon, mintegy még mindig a sós vízzel való találkozásra várva. Aztán a paloták díszes homlokzata. A lakosság egy része ma is a brokát függönyök öbleiben állt, és kutató tekintettel a csatornák vizét vizsgálta. Nyugtalan tenyerek siklottak végig az ablakfüggönyök ráncain, és időnként előfordult, hogy az így megérintett díszes kelme megszólalt, akár a hárfák húrjai. A mennyezet síkján mindenütt zöldes fény hullámzott – a várost elöntő víz a paloták termeibe vetítette a klorofil tartalmú napfényt. A kis bárka, amely a tenger felől érkezett, már bevonta barna vitorláit, itt most már egy-egy evezőcsapás is elég volt a továbbjutáshoz. A bárka orrában egy abbé állt, karcsú, fiús alakját fekete talár borította. Arca rizsporos volt, ezüst parókája pedig képkerethez hasonlított, amelyet egy alig látható mosoly köré feszítettek. A bárka végre elérte a lépcsőket, és halk koccanással egy tölgyfaoszlophoz verődött. Az abbé előre hajolt, és egy könnyed mozdulattal a partra ugrott. Miközben a bárkát a személyzet kikötötte, a fekete taláros alak már elérte a közeli kis teret. Egy barokk templom okker színű homlokzata és néhány zsalugáteres ház között ebben az órában oly erővel sütött a nap, mintha ez lenne az utolsó alkalom a nyárra. A tér közepén szökőkút csobogott, a kút mögött pedig néhány idegenszerűen öltözött férfi állott. – Maestro? – lépett elő az egyik, amikor az abbé a közelükbe érkezett. Karját kissé színpadiasan előrelendítve akarta köszönteni a taláros alakot. Az azonban nem fogadta el a feléje kinyújtott kezet, hanem mint egy meglepett macska, könnyedén kiért, és anélkül, hogy látszott volna rajta, megfeszült a teste: készen állt egy további, életet mentő ugrásra. A másik zavartan torpant meg, talán megértette, hogy az abbé nincsen szokva hozzá, hogy ismeretlenekkel kezet rázzon. Mindenesetre visszavonta a jobbját, ami még mindig csak a gazdátlan semmi felé mar45


Kontra Ferenc felvétele kolt. Az abbé halkan fölnevetett az ügyetlen mozdulat láttán. Most ő is belátta, hogy nem útonállókkal, hanem csak faragatlan tuskókkal van dolga. Kedveskedve megszólalt: – A barátság, ha túl gyorsan érkezik, csak pusztít, ahelyett, hogy édes mézként illatozna. Kerüljük ki hát a rózsabokorba rejtett késeket. Méltóságod is bizonyára úgy gondolja, hogy életünkkel és művészetünkkel elszámolással tartozunk a Mindenhatónak... Az utolsó szavakat egy virtuóz kézmozdulattal kísérte. Fekete talárja alól egy világítóan fehér csipkés mandzsetta és– ha lehet – egy még haloványabb kézfej lebbent elő. Kígyózva a kagylós fényű felhők felé lendült, ott egy pillanatra mozdulatlanná meredt, akár csak egy szobor karja, majd lehanyatlott a mell magasságáig. Eközben az abbé bal lábával kissé hátra lépett, miközben felsőtestét könnyedén előrelendítette. A mozdulat, ha folytatódott volna, olyan lett volna, mintha egy kavicsot akarna a földről fölemelni. De félúton megállt egy nagyon kiegyenlített graciőz pózban. Eközben az abbé tekintete mindvégig az idegen arcán 46

Perneczky Géza: Adria

nyugodott. Az akkor végre megértette, hogy mit jelent a mozdulat: a fekete ruhás alak egyszerűen meghajolt előtte. Ő is mély meghajlással válaszolt a gáláns köszöntésre, és mivel érezte, hogy az abbé újra nyugtalanná vált, az odaérkező többi férfira mutatott: – a munkatársaim – magyarázta. Az abbé mosolygós tekintete a férfiak kezében tartott különböző kisebbnagyobb táskákra és fekete bőrtokokra siklott. – Hangszerek? – kérdezte. – Nem, – válaszolt az idegen, és most önkénytelenül ő is felnevetett. Az abbé kacagása úgy vegyült el ezzel a nevetéssel, mint visszhang lenne, ami egyenest a szökőkútból érkezne. Aztán az idegen férfi hirtelenül elhallgatott, és mint akinek valami fontos dolog jutott az eszébe, és egészen másként, kissé megilletődve nézett a taláros-parókás alak arcába. A keskeny, de merészen előreugró orrot, meg a lányosan kicsiny állat vizsgálta, és észrevette, hogy az abbé szemét alig látható sűrű ráncok, afféle rizsporral fedett mély szarkalábak veszik körül. Talán a gyertyafény melletti éjszakai kottaírástól? Tisztelettudóan így szólt hozzá: – Arra gondoltunk, hogy az egésznek azt a címet adjuk: “Vivaldi Velencében, avagy a tengelice-hangú szerzetes”. Egyet ért ezzel a talán kissé túl költőien hangzó választással? Az abbé újra fölkacagott, most megint egy teljesen másképp hangzó regiszterben – talán a harmadik fajta nevetését vette elő ez alkalommal. Látszott rajta, hogy először, mióta az idegenek ráköszöntek, zavarban van egy kicsit. Jobb kezét a derekára csatolt ékköves tőr markolatára helyezte, baljával pedig finom, gyors mozdulatokkal az ujjasa gombjait kezdte ki- és begombolni. Aztán azzal az egyszer már produkált hallatlan bájjal újra meghajolt, és így szólt: – Nagyon poétikus. Szabadna azonban hallanom, hogy miként hangzik ez a kis capriccio az önök nyelvén is... szabadna rá kérnem méltóságodat. És tulajdonképpen kinek állok a szolgálatára? Az idegen férfi megismételte a címet németül is, és miközben a munkatársai kezdték kinyitni a fekete bőrtokokat, magyarázólag hozzá tette: – A televíziótól vagyunk. Mérey Katalin 47


Mérey Katalin

Lágy őszi táj Süt a nap, olyan a csend, mint egy kócos, fehér őszirózsa. A Tisza hallgat, aprókat loccsannak apró hullámai. Október vége, vénasszonyok nyara. Langyos a levegő, a visszahúzódott vízből előbújtak a parti kövek. Néhány szívós horgász próbálkozik, egyikük haltartójában akár ötkilós ponty is elférne, de még keszeg sincs. Szeretem az őszi Tiszát. Sugárzik, csillog, tisztán látszik benne az ég, a fák rőttel, sárgával vegyes zöldje; tükrében ott az egész túlsó part. Leapadt vize nem hurcol uszadékot, mindenütt valami egészen átlátszó, megfoghatatlan, sóhajtásnyi, fehéres-kékes pára. A folyó, mint lenge, könnyű lány, ha odaintik*, nyújtózik, csillan - inkább érzi az ember, mint érzékeli a csodát. Csak sejteni, sejdíteni lehet. Az innenső parton éles szálú, magas fűcsomók, akár egy kisgyerek is elbújhatna mögöttük. Kavics is van; szép, simára csiszolódott, fényes kavicsok. Zavarunk. Megzavartuk Tisza csendjét, a horgászokat, a híd lába körül röpködő galambokat, a még döngicsélő méheket, a vadászgató darazsakat. A víz finom kis csobbanással elnyeli a követ, a kavicsot, az ágacskát, a makkot, a vadgesztenyét; hátára veszi a barnuló, kicsit már zörgő, pirosas-vöröses-sárgás leveleket. Olyan ünnepélyes, áhítatos a csend, hogy gyertyát kellene gyújtani. Az örökkévaló pillanat csodája. A víz kitartó, kemény, kegyetlen munkával görgeti a köveket, a kavicsokat. Minden cseppje ugyanoda, egy felé igyekszik. Van, amelyik elpárolog, és táplálja a fákat, a füveket; van, amelyik kiloccsanva a partra elfolyik, és tovább él a földben; van, amelyik a mélyben marad, föladva önnön létét elvegyül, és titkon élteti a víz világát; végül van, amelyik odaér: mindenképp mindegyik megmarad: örök és örökkévaló. Fáradok, már-már kimerültem: földereng a Dómban meggyújtott mécsesek lángja, látom a Fadrusz hófehér Krisztusa elé tett virágokat: 48

Mérey Katalin: Lágy őszi táj

illatuk összekeveredik a Tisza sajátos, egyszeri, semmi máshoz sem hasonlítható szagával, a fák sodródó leveleinek szélhordta fanyar párájával. Ősz van, október. Mécsest, gyertyát gyújtunk: sorvadó, fogyó kanóc, finom kis füstfoszlányok. Himnusz, Szózat; folynak a könnyeim. Az én határontúliságom! Egyszerre mindenre és mindenkire emlékezem: Hallom az apámat, ahogy keservesen mondja: nincs többé Himnusz; föltűnik a Petőfi kopott terme a nyűtt, csikorgó székekkel: ugye, nem szmétálok? – súgja mellettem egy kislány, az előbb még színes cukorkának nézte a kokárdát, most nekipirulva, lelkesen énekel. Akkor, ennek alig tíz éve, a Telepen, a nagyteremben hallgattam először (fél)nyilvánosan a Himnuszt, és nyeltem, nyeltem a könnyeimet. Érzem a március tizenötödikék kétségbeejtő ürességét, az augusztus huszadikák templomi csendjét. Boldogasszony anyánk, Te, aki a Dómban kopogós, szegedi, piros papucsot kaptál, és cifra szűrt, hogy ne fázz, imádkozzál érettünk! Nemsokára november. November elseje, november negyedike. Gyertyát kell gyújtani. Fény, világosság; út, igazság, élet. A víz csendes; mint a bölcső, ringatja a pár szál őszirózsát. A kócos, fehér virág tovaring, lassan, nagyon lassan sodródik, nem is igen látni, hogy halad. Csillogó, játékos kis szél támad, beleborzol a kövek közt kapaszkodó, még zöldellő fűcsomókba, úgy száll, mint a fecske eső előtt, néha belekap a vízbe, parányi árkot szánt, aztán megfordul, visszavág a város felé, és összetörik a pillanat, cserepei csörömpölve széthullanak. A kövek megálltak a mederben – vége, nincs tovább. Nagyon fáj a lábam, a bokám hasogat, a térdem nyilallik, a kezem sajog, nem akar engedelmeskedni, a kavics minduntalan kiesik elcsúfult, görcsös ujjaim közül. – Ne add föl, nagymama! Én soha nem adom föl! – Drága kis bogaram! Bűvös mosolyú kicsi virágom! …igazad van…megpróbálom!

49


Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, Kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból … József Attila: Kései sirató 2012. október 23.

Kontra Ferenc felvétele 50

Láng Zsolt: Bécsi lelet

Láng Zsolt

Bécsi lelet Ha a homoródalmásiak Mária Terézia alatt nyelvet váltottak volna, akkor ugyanúgy köszönnének, mint a bécsiek: Grüss Gott. De hagyjuk a sikamlós képzavarokba rekedt történelmet. Mária Terézia alól menjünk inkább a Weinorgel nevű kocsmába. Gutenberg is ide járna, ha le tudna mászni talapzatáról. Beférni ő is beférne, bár olyan szorosan állunk egymás mellett, mint az orgonasípok. A padlón földimogyoróhéj ropog talpunk alatt. A nehéz vöröshöz kön�nyű zöldbor jár, cuvée-síthet, aki akar. Magányos nő iszik mellettünk, keszeg orra a pohárba lóg. Róbert mond valamit róla, a zsibongásban alig értem. Találgatjuk, miért van arcán annyi bánat, s vajon bánat az, vagy csupán öregedő közöny. Magányunkat megosztani lehetetlen, de az életünket még ennél is nehezebb. Ki tudná viszonylag szabatosan elmesélni, miért zuhant mély depresszióba a reggeli buszon, munkába menet, amikor eszébe jutott, hogy barátai lemondták a közös vacsorát? Másik oldalunkon egy férfi ül a falipult előtt, olyan, mint Günter Grass ötvenévesen, csak nem pipázik; cigarettát szív. Elnyúlt garbó, finom bőrű cipő rajta. Szőke lánnyal beszélget összebújva. Látványos, ahogy ezek az ötvenes férfiak eljutnak a felismeréshez, hogy ideje a külsőségeket levetkőzni, aztán mégis, ennek ellenére szép és fiatal nővel járnak kocsmázni. De az is lehet, hogy a szép és fiatal nők szeretnek bele az élet külsőségeit levetkező ötvenesekbe. Már nem emlékszem, hogyan fogant meg az ötletünk: vigyük haza Irsainak a magányos nőt. Irsai a szállodában maradt, mert fáj a lába. Ül az ágyon és cigarettázik. Feltaszítjuk a nőt az Ankeruhrig, onnan már lejt az utca. Betoljuk a szobába, aztán rájuk zárjuk az ajtót, kívülről feltámasztjuk a kilincset. Ötödik emelet, nem lehet kimászni. Vajon milyen kép tárulna elénk reggel, milyen történet volna az arcukra írva? Lenne Irsainak egy bécsi története, és lenne nekünk is. 51


Róbert nevetni kezd, úgy, ahogy egy gyerek sír, meg-megújuló rohamokban. Günter Grass hátrafordul, kedvesen mosolyog. Mögöttünk a mosdóajtó kifelé nyílik, minduntalan a falhoz kell préselődnünk. Pedig a mosdóajtók általában befelé nyílnak, a sürgetés irányához alkalmazkodva. Ha a kocsma ilyen kicsi, mekkora lehet a mosdója? Megpróbálunk belesni, így elszalasztjuk azt a pillanatot, amikor a magányos nő fizet. Már csak a pincérlány lenéző mosolyát látjuk, ami a maroknyi aprónak szól. Valahonnan a pult felől, amerre a pincérlány is beleszövi magát a tömegbe, megszólal egy orgona. Mély és anakronisztikus hangja annyira váratlan, mintha valaki azzal a hírrel hajolna fülünkhöz, hogy van még egy gyerekünk, aki már katonatiszt az új NATO-alakulatnál. A búgás megbarnítja a füstöt, az emberek elhallgatnak, furcsán meglágyul az arcuk. Mint kandalló tüzétől felmelegített szobában az asztalon elheverő kibontott csokoládé. Ezt az ellágyulást használja ki a szemfüles Róbert, és helyet szerez nekünk. Nekem épp a magányos nő széke jut, s ahogy közelebb húzom az asztalkához, megérzem a támlájára simult meleget. Ha ujjbegyemet a melegbe márthatnám, vihetnék belőle legalább egy orsónyi nyalábocskát Irsainak. De miért nem Bécs legszebb nőjét visszük el neki? Rózsaárus lép be a nyitott ajtón, jobbjával ölnyi rózsahalmot tart a vállán, baljával füléhez nyomja kéken világító mobilját, így imbolyogja be a kocsmát. Amikor fél órája a jezsuita templom előtti terecskén láttuk, akkor is ugyanígy telefonált. Meg kellene szabadítani árujától, aztán a hatalmas bokrétával rábeszélni Bécs legszebb nőjét, látogassa meg Irsait, s tépdesse le lábáról a fájdalom szulákját. Aztán üljön mellé az ágyra, és beszélgessen vele hajnalig. Egy éjszaka, ami nyugtalanító fénytörést ad életünknek. Egy éjszaka, ami eltűnik, mint egy búvópatak. Róberttől kérdezem hazafelé ballagva, érti-e az éjszakákat. Nem tudom, feleli Róbert, de ma éjszaka talán megírom. Lábujjhegyen lopakodom el Irsai szobája előtt. Sajnálnám máris továbbadni neki, hogyan akartuk meglepni. Még őrizgetem, tartogatom, mint valami saját vágyak sugallta ajándékot. 52

Láng Zsolt: Bécsi lelet

Álmomban Bécs legszebb nője a zuhanyrózsa alatt áll. Aztán kiszáll, megtörülközik. Hosszú haját úgy szárítja, hogy a tövében összefogja, és előredőlve, mint valami kereplőt forgatja. Ilyet még nem láttam. Aztán befekszik mellém, és ugyanazt teszi velem, mint a hajával. A barokkosan cirádázott lábú ágy nyekkenve térdre rogy alattunk. Reggel a háromcsillagos reggelinél kérdem Róbertet, írt-e valamit. Nem, és te? Tudod, mesélem neki, éjszaka meglátogatott Bécs legszebb nője. Megtörtént, ami megtörténhetett, sőt, annál egy kicsit több is. Aztán még azon melegében odaültettem a géphez, és tollba mondtam neki a történetünket. Készségesen kattogtatta a billentyűket. De amikor el akartam menteni a szöveget, láttam, a képernyőn üresen vibrál a virtuális lap. Értetlenül arcom elé emeltem a nő kezét, hát ott voltak ujjbegyén a betűk, a szöveg rátapadt, mint meglágyult csokoládé.

Kontra Ferenc felvétele 53


Kassák Lajos

Tél Minden ember más, sokkal összetettebb lény, mint amennyit futó pillantással megláthatunk belőle, s így hiábavaló okoskodásunk. Ilyesmiről nem is szóltam Margit néni előtt. Ha férjhez ment hozzá, valószínűleg megvolt rá az oka. Utóbb annyira egymáshoz törődtek, hogy külön-külön már meg sem állnának a lábukon. Összecsiszolódott a természetük, elhomályosultak a szemeik, meglazultak a fogaik, leplezgetés nélkül rászorulnak egymás támogatására. Margit néni egyetlen alkalommal sem mulasztotta el, hogy megemlékezzen Tóbiásról, a csodagalambról, aki valami tojásbetegségben elpusztult. – Látod, drágám, ilyen kiismerhetetlenek az élet titkai. Itt élt mellettem az a gyönyörű madár hosszú évekig, úgy búgott, úgy illegette magát, mintha hím lenne, s egyszer csak vége, azért pusztul el, mert nem tudja megtojni a tojásait. Azt kellene mondanom, hogy tulajdonképpen becsapott, évekig rászedett a kis gyalázatos. Nőstény volt, és úgy mutatta magát, mintha hím lenne. Nem furcsa rafinéria ez? Az bizony, gyerekem. Mindenki csal a világban, még a madarak is csalnak. Tóbiás helyét most egy girhes kutya foglalta el Margit néni szívében. Itt lábatlankodott körülöttünk, s folyton ásítozott, vakarta a szemét, s a fenekét a padlóhoz dörzsölte. A fenekén csúszkált, látni is gusztustalan volt. De azért ők mind a ketten szerették, s Fickónak szólították. Úgy illett rá ez a név, mint egy 188templom előtt jajgató koldusra az ugrifüles. Margit néni észrevette, hogy el-elhúzódom a tolakodón hízelgő kutyától, így mentegette Fickót: – Ne félj tőle, nem harap a kis bolond. Beteg szegény, de azért nem csúnya állat. Azért ilyen sovány, mert gilisztái vannak, s azok az utálatos férgek felfalnak benne minden eledelt. Ha naponta egy hordóval adna neki az ember, akkor sem szedhetné magát össze. 54

Kassák Lajos: Tél

Rudi bácsi is mondott valamit Fickó mentésére. Úgy látszott, hármasban vannak ők igazán együtt. Látják egymás hibáit, de megbocsátón elnéznek felettük. Rudi bácsi pipafüstbe burkoltan folytatta a munkáját, mi pedig, kissé távolabb az asztaltól, halkan beszélgettünk. Szó került a fiairól, sőt az unokáiról is. Aztán a menyeit vette sorra, akikkel sehogy sem tud megbékélni. Még mindég úgy beszélt róluk, mint az idegenekről, akik belopták magukat a családba, nyilván csak azért, hogy elcsalják tőle a fiait, s aztán gyötörjék őket egy életen át. – Olyan szánalomra méltó mind a kettő, hogy elkeseredik az ember szája íze, ha rájuk pillant. Talán enni sem adnak nekik eleget. Én csendben kitérek az útjukból, én nem kívánom, hogy törődjenek velem, de azokat a szerencsétlen kölyköket sajnálom. Nem erre neveltem őket, nem ezt érdemelték meg. Megadással hallgattam, és arra gondoltam, milyen 189szerencse, hogy nekem nem jutott ki az anyós szeretetéből. Mennyivel nehezebb lenne a helyzetem, ha éreznem kellene, hogy valaki állandóan a hátam mögött áll, és figyelemmel kíséri minden szavamat, minden mozdulatomat. És azért figyel, hogy kifogásokat emelhessen és korholhasson. Ezekről a gondolataimról nem szóltam, hallgattam, mint tisztességtudó vendég, s mint aki sok hálával adósa a másiknak. Olyan verkli volt ez, amit már forgatni sem kellett, úgy folytak belőle az ízetlen dalocskák, akár a nyitott csapból a víz. Az egyik este aztán egyébről is akadt beszélnivalója Margit néninek. Lenn a csomagolóban is olyan emberek között élt, akik közül néhányan benne voltak a mozgalomban, és így hallott tőlük egyet-mást. Persze ezekben a pletykákban és vitákban Makairól is szó esett. Margit néni olyan hírekkel lepett meg, amik hozzám, mint érdekelt félhez, még nem jutottak el. Akik szerettek, azok rosszul értelmezett kíméletből, akik haragudtak rám, kárörömmel elhallgatták előttem. Margit néni már öregebb volt, semhogy meggondoltan féken tudta volna tartani a nyelvét. Hallgattam a szavait, amikből kiéreztem, hogy sem megszégyeníteni, sem megkínozni nem akarnak, de mégis alig tudtam megállni, hogy el ne sírjam magam. Nem titkolta el, hogy hírei a kultúrcsoport tagjaitól 55


erednek. Számomra ennyivel is fájdalmasabb volt, amit hallanom kellett. De figyeltem. – Azt mondják, hogy nagyon furcsa ember az urad. Én ehhez nem szólok hozzá, tudom, hogy az emberek szeretik a bolhát elefánttá nagyítani. Hát mondom, én nem szólok hozzá, csak azt súgom meg neked, hiszen tudod, mennyire szeretlek téged, mondom, csak azt súgom meg, amit úgy fél füllel hallottam. Azért mondom, hogy fél füllel, mert én ilyesmit nem szívesen hallok meg. – Nehezen tért rá tulajdonképpeni mondanivalójára, megbiztattam, mondja el nyugodtan, amit hallott. Valószínű, hogy arcom színéről, szemeim nyugtalanságáról észrevette belső szorongásomat, de már nem visszakozhatott, kértem, beszéljen nyíltan, őszintén. Így folytatta: – Azt mondják az uradról, hogy cserbenhagyta a többieket, hogy kétszínű játékot űz, s talán, de ezt már igazán nehezen mondom ki, talán a rendőrséggel is összepaklizik. No, no. Azért csak ne vedd úgy, mintha csakugyan igazat beszélnének. Tudod, hogy milyen mocskos szájú némely ember. Biztosan ártani akarnak neki, azért áztatják el ebben a ganéban. – Margit néni mit gondol? Mondja meg, hogy mit gondol? – Hej, kedveském, én az ilyen hercehurcákhoz már vén vagyok. Egy azonban igaz, s én azt sose felejtem el. Ami igaz, az igaz. Semmit sem tudhat biztosan az ember. Én semmire sem mernék jó szívvel megesküdni. Az ember úgy hiszi, hogy így van, aztán mégiscsak másképp van. Szóval, így is, meg úgy is lehet a dolog. Az igazság megtalálása nehéz feladat. Bárha világosan nem mondta ki véleményét, mégis ki kellett hallanom a szavaiból, hogy nem tartja eleve üres fecsegésnek, rosszindulatú rágalomnak azt, amit Makai háta mögött beszélnek. S különös, hogy belőlem sem tört fel a kemény tagadás. Mintha betegesen összeszorult volna a torkom, mintha magamba roskadtam volna az elhangzott szavak súlya alatt. Mosolyt erőltettem az arcomra, és megkíséreltem úgy viselkedni, mintha az egész különösebb megjegyzést sem érdemelne. Hogy mennyire jól játszottam meg a nehéz szerepet, nem tudom, de azt láthattam, hogy Margit nénit nem elégíti ki a játékom. A maga részéről még nem merítette ki a témát, hogy olyan falat ez, amin sokáig el lehetne rágódni. 56

Kassák Lajos: Tél

– Kár, hogy elmész – mondta, mikor búcsúzóul megcsókoltam. – Említést se tégy róla az uradnak. Én nem tudok az ilyen traccson eligazodni, tehát azt mondom: hallgass nyelvem, nem fáj fejem. Legokosabb lenne, ha szépen csendben megfigyelnéd azt a bolond embert. Hogyan is van hát, mit csinál mostanában? Tudod, most azok az elátkozott németek egészen megbolondítják a világot. Csak ezért mondom. Megint az a nyomasztó reménytelenség lepett el, aminek súlyát az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem. Ilyenkor, mintha ablaktalan, sötét kamrába lennék bezárva, s mintha kedvem se lenne hozzá, hogy kiszabaduljak a világosságra. Olyan minden mindegy állapot vett rajtam erőt. Az is fájt, ha személytelenül félretoltak, és az is fájt, ha kéretlenül beleavatkoztak személyes ügyeimbe. Mintha túlterheltek volna valami láthatatlan anyaggal, mintha mindenáron egy hegyet kellene megmásznom, azt a hegyet, amelyről nem is tudom, hol van. Lassan, majdnem csoszogva lépkedtem hazafelé. Mikor jöttem, szeles, csípős hideg volt, mostanra azonban megenyhült az idő, elállt a szél, és könnyű, nagy pelyhekben hullott a télutói hó. Olyan volt körülöttem a világ, mintha kristályerdőben járnék, de nem is, inkább olyannak tűnt fel, mintha az Operában lennék, díszletek és csipkefüggönyök között, s mintha zenét is hallottam volna a távolból, talán az egyszínű, mély égből, talán a friss hóval takart föld alól. A szűk mellékutcákban jártam, elrohant mellettem néhány ordítozó autó. Irigyeltem a bennük ülőket. Jómódú, nyugodt életű emberek lehetnek, nem gyötrődnek úgy, mint én, akit itt is, ott is megmarnak a bozót tüskéi. Felnéztem a házak ablakaira, némelyek sötétek voltak, másokon áttört a világítás, s a ragyogó üveglapok mögött elhúzott egy-egy emberi árnyék. S úgy véltem, azoknak ott benn szintén jobb dolguk lehet, mint nekem, ki tudja, miről tereferélnek a langyos, világos szobákban, amik a mi hónapos szobánkhoz mérten paradicsomi kényelemmel lehetnek berendezve. Nekem olyan otthonom van, ami nem is otthon, 193ebből sem jutott ki a részem, mintha egy vasúti állomás homályos várótermében lennénk összecsukva ketten, s állandóan valami ismeretlen, távoli utazásra készen. Olykor fáradtan érkeztem haza, mintha hegyet-völgyet jártam volna meg útközben.

57


Egész éjszaka Margit néni girhes, csúnya kutyájával vesződtem álmomban. Háromlábú székecskén ültem, egy bokor alatt, ahogyan nyári kirándulásaink alatt meg szoktam tenni, a ronda kutya, hiába kiabáltam rá, állandóan hozzám dörgölődzött, és ásítozott, olyan hangon, mintha csikorogva össze akarna törni a gégéje. Reggelre negyvenfokos lázam lett. Megvizsgált az orvos, és vakbélirritációval kórházba utalt. Nem kellett megoperálni, a gyulladás visszafejlődött, s a lázam is lement. Sokat ért ez a néhány napos pihenés. Éjjel-nappal aludtam, de nyugtalanító álmaim ezeken az éjszakákon sem hagytak el. Minden éjjel megjelent előttem Margit néni kutyája. Leült velem, szemben, s most úgy tátotta szét a pofáját, mintha esdeklőn kérne valamit, de nem tudta megmondani, hogy mit.

Szabó Antal felvétele

58

TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Recommend Documents