TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János Felelős kiadó: Jakab Sándor Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.

TARTALOM: fortuna hungarorum Mák Ferenc Pipitértea a léleknek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Csorba Béla Mušicki meg a magyarok. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Mák Ferenc Emlékszoba nyílik Vitkovics Mihály irodalmár emlékére Egerben. . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 LITERATURA Csoóri Sándor Esős nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Fenyvesi Ottó A kóborlás jutalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Ladik Katalin Tüköridő. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Mészáros Zoltán A tökéletes nap. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Kontra Ferenc Raguza vándorai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Kovács Jolánka Eladtuk a tanyát. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Hudy Árpád Hidegebb napok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Kányádi Sándor Vadcseresznye. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 Ha a napnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 Ha én zápor volnék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 Illyés Gyula Nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 A pannon lélekre. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Csorba Győző Gyümölcsfa. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 3

Horvátországi Magyarság

HMDK

Eszék, 2012

4

Mák Ferenc: Pipitértea a léleknek

fortuna hungarorum Mák Ferenc

Pipitértea a léleknek Szemelvények a Gyűrődések ciklusból A fekete Tiszánál A minap kedves budapesti barátaimnak mutattam meg szülővárosomat, Óbecsét, és annak környékét. Megvallom, egyre inkább tetszik ez a szerep, ami nem igazán idegenvezetésből, sokkal inkább amolyan hazavezető „szellemi kirándulásból” áll, s ez minden egyes esetben a számomra is nagy próbatételt jelent. Tudok-e elfogulatlanul szólni a szülőföld szépségei és csodái mögött megbúvó fogyatékosságokról és torzulásokról is, azzal a megbocsátó szeretettel, ami az elődök emlékét feltétlenül megilleti? A vakolatlan homlokzatok és a talán soha nem tisztított ablakok szomorú látványa nem írja-e bennem felül az emberi veríték iránti tiszteletet? A felelőtlenség és nemtörődömség fölötti elkeseredésem nem gyűri-e maga alá a mindennapi helytállás szép példáinak megbecsülését? Bennem ugyanis hosszú idő óta két Óbecse él: az az igazi, a történelmi emlékezet megalkotta város, a maga, mindenkor tiszteletet parancsoló szellemi értékeivel, amelyeket a múló évszázadok során kiváló polgárainak népes sereglete teremtett meg, és az a másik, a megtört város, a maga gyűrött flaszterével, ami eső után és télvíz idején mocsárközeli állapotot jelent, olyannyira, hogy a nadrágom szárára ragadt sár is a hovatartozásomról árulkodik. Persze azért azt is tudom, igazából csak e kettősség ismeretében lehetek megbocsátó, lehetek rajongó fia a Zöldfás utcának, és szerelmese a hűségben példamutató Tiszának. Csak ama történeti város fia lehet elnéző a terpeszkedő felelőtlenség látványával 5


szemben, amiből bőségesen kijutott a mai, megtört, emlékezni képtelen, közömbös Óbecsének. Zentán, a megkésett verőfényben az öreg Révész bronzalakja mögött még olyan csodálatosan zöld volt a Tisza, mintha az Alpok smaragdja csöppent volna ide, a szikes Bánság és a buja bácskai televény közé, hogy koszorút fonjon a gazdagon terített őszi asztalok köré. Útitársaimmal a gesztenyék árnyékában hosszan vártuk a hajók érkezését, és nem hittük el, hogy nem jönnek az uszályok, hogy a vizek nagy vándorai évtizedek óta elkerülik ezt a vidéket. Pedig még őrizem a Szeged–Titel–Szeged közti hajójáratok újságban közölt menetrendjét, s ha nagyon akarom, magam elé tudom idézni a vízenjárók népes társaságát: a kofák, az üzletemberek, a diákok és az előkelő látogatók színes kavalkádját. Nem érkeznek már hajók az óbecsei hajóállomásra sem, pedig valaha olyan jelentős személyek szálltak itt vízre, mint az ügyvéd és laptulajdonos Grünbaum-Galambos Pál, hogy a szegedi táblabíráknál közbejárjon a járásosztás gubancos ügyében, vagy Kovács-Huszka Ferenc plébános úr, hogy szegedi átszállóval Budapesten a Nemzeti Múzeum növénytani intézetében megtartsa soron következő botanikai előadását. És nem állítja lába mellé kofferjét a módfelett pedáns Szászy István sem, aki a fővárosi lapokért – na meg persze némi cigányzenéért – utazott rendszeresen Szegedre. A hajóállomás helyén ma hatalmas fűzfák borulnak a víz fölé, árnyékukban apró kis halrajok iramlanak tova. A fákon túl azonban egyszerre meghal a Tisza zöld színe is. A nyitott zsilipeken át a Ferenccsatorna rettenetes ipari moslékja ömlik a folyóba, és ahogyan a forrásvidékén, a találkozásnál hosszan hömpölyög egymás mellett a Fekete és a Fehér Tisza, úgy árad itt is a habzó méreg és a kavargó szenny, mígnem végérvényesen legyűri a zöld hullámokat. Micsoda rettenetes tékozlása a ránk hagyott kincseknek! Mondják, Verbász és Szenttamás minden ipari szennye a Ferenc-csatornán át Óbecsénél ömlik a Tiszába, és teszi gyilkos méreggé és halottá a folyót. Szülővidékem minden emberi ostobasága ott ver habot a régi vízimalmok tájékán. Így csak azok viselkedhetnek, akiknek semmit nem jelent ez a vidék. Eljöttek ide szerencsét próbálni, és ha nem jön be nekik, hát amolyan kalandorként továbbállnak, szennyet, mocskot, és pusztí6


tást hagyva maguk után. A csatornát régen tájvédelmi területté kellett volna nyilvánítani, amely horgászparadicsomként akár a népélelmezést is szolgálhatná. De ezt csak az útitársaimnak tudom elmondani, akik hozzám hasonló keserűséggel figyelik a szennyes víz folyását, miközben Beszédes József és Kiss József vízépítő mérnökök nemes szándéka mellett a kubikusok népes seregének emlékét is megidézzük. De igazán: ebben az átható bűzben, nehéz az elmúlt idők nagyjaira emlékezni. (Magyar Szó, 2011. szeptember 30.)

Fekete kopjafa fekete madárral Tarlótűztől lett kormos a csókai Kremenyák – más néven a Tűzkőhalom – fölött őrködő kopjafa, Vrábel János gyönyörű munkája, amellyel a múltjukra emlékező bánátiak történelmük szép fejezetének állítottak emléket. Csak a tarlótűz égette meg az őseink honába utat mutató oszlopot, és ez mintha megnyugtatná az alantas indulatoktól újra felizzó délvidéki táj lakóit: nem idegen emberek ellenünk elkövetett merénylete a lángoló pusztaság, csak a szokatlanul heves vénasszonyok nyara űzött gúnyt velünk, a múltunkhoz hűtlen utódokkal. Pedig a tarlótűz is lehet figyelmeztetés – apáink még az éves termést féltették tőle –, és a járványokkal és a jégveréssel együtt a haragvó Isten büntetését látták benne. A tűzben megfeketedett kopjafával a csókaiak 2007-ben a Móra Ferenc vezette régészeti ásatások megkezdésének centenáriumán állítottak emléket mindazoknak, akik az akkoriban végzett munkájukkal országisan ismertté tették a vidéket. A történet 1907 őszén kezdődött – „amikor még kerek volt a magyar világ” –, azzal, hogy a helyi plébános, Farkas Szilárd levelet intézett a Szegedi Múzeum akkori igazgatójához, Tömörkény Istvánhoz, melyben fölhívta a figyelmét arra a töménytelen régiségre, amelyek a Léderer Arthur nagybirtokos mintagazdaságán lévő Kremenyák környékén szántás közben a földből előkerültek. A csókaiak emberemlékezet óta oda jártak tűzkőért, ha éppen híjában voltak a csiholó szerszámnak, de gyűjtöttek ott egyéb cifraságokat is – érdemes lenne hát megnézni, mit is rejt magában az a mindössze 50x150 négyzetméternyi magaslat, amely7


nek koloritja is erősen elüt a bánáti sóvirágos szikesek színétől. Hetekkel később az akkor éppen kezdő muzeológus és régész – nem mellesleg Farkas Szilárd egykori szegedi tanártársa –, Móra Ferenc szállt ki a vidékre, hogy elvégezze a próbaásatásokat. Följegyzései szerint, ez volt az első terepi munkája, s amikor az igazgató úrtól megkérdezte, tulajdonképpen mit is kellene ott künn csinálnia, Tömörkény dühösen legyintett: „Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra!” Móra Ferenc 1907 és 1913 között összesen nyolc ásatása során olyan régiségekben gazdag őstelepet tárt föl, amelynek eredményei átírták Közép-Európa régészeti történetét. A 2004-ben Szegeden megjelentetett Móra Ferenc Írások Csókáról című könyv tanúsága szerint a „kopasz domb” egy ötezer éves (neolitikum korabeli) őstelepülés maradványait, és a csiszolt kőkorszakbeli emlékeket részben megsemmisítő népvándorlás-kori temetkezései hely gazdag tárgyi emlékeit rejtette magában. Az évek során megismétlődő feltárások eredményeként tízezernél is több tárgyi emlék – csontszerszám, használati eszköz, épületmaradvány, edény és dísztárgy – került elő a föld mélyéből, melyek a Kr. e. 3000 évvel élt elődök gazdag eszköztárába és mindennapi életébe nyújtanak betekintést. De még ennél is jelentősebb az évezredekkel későbbi nomád fejedelmi lovassír, amely a tekintélyes harcos egész udvartartását – as�szonyát, lovát és a szolgáit is – magába rejtette. Páratlan sírlelet volt ez a maga korában. A világháború eseményei okozták, hogy a feltárt anyag tudományos feldolgozása nem fejeződött be, s az akkor föltárt leletanyag ma is a Szegedi Múzeum raktárainak mélyén rejtőzködik. Viszont nagyszerű történeteket idéz föl a csókai ásatásokról szóló kötet, amelyhez Olajos Laura írt remek előszót, felvonultatva mindazokat, akik részt vettek a régészeti feltárásokban. Harminchat olyan írás – tudósítás, levél, interjú, vers, elbeszélés, és regényrészlet – került a kötetbe, amelyek Móra Ferenc élményeiről adtak számot. A századok során talán senki nem szorította olya nagy szeretettel szívére a csókai embert, mint a nagy mesemondó, aki a Csókai pap, a Csókai csóka, a Kisforró Zsuzsanna verseiben, A csókai csata meséjében, és a Falusi templomban című jegyzetében adta vissza azt a ragaszkodást, amit a bánáti embertől kapott. Halottak napi élménye nyomán írta: „emberek, ha egy esztendő8


ben legalább egyszer együtt akartok lenni az Istennel, ne a nagy városok dómjaiba és bazilikáiba menjetek, hanem gyepes kertű, szegény kis falusi templomokba”. Talán ez a szeretet szelídítette meg az őszi tarlótüzet is, amely most körülfutotta a sok évezredes őstelepet. Az anyagi világ pillanatok alatt elpusztulhat, de amit az ember szeretetével a lelkébe beemel, az örökre ment marad a romlástól. (Magyar Szó, 2011. október 14.)

Az isonzói kegyelet Úgy állok az Isonzó smaragdzöld víztükre feletti parton, hogy érzem, a lábam alatt meglazulnak a kövek, és elindulnak a mélybe. A hátam mögött a Karsztot még derűssé teszi az őszi napsütés, csak a hűvös szél jelzi, hogy komorabb is tud lenni a táj, ha fogytán a kegyelem, az isteni jóindulat, amely a két hajdani géppuskaállás között ma is megtartja a függőhidat. Akit nem emel a bízodalom, bizony nem lép a padlóra. Aki nem tudja, hogy a Szent Hegyen jár – Monte Santóként jelzik a térképek – elbátortalanodik. Pedig a Nagy Háború ama híres regénye szerint errefelé Mihály arkangyal oltalmazta a kiválasztottakat. Már csak ő, és más senki. Utunk amolyan kegyeleti kirándulás, a Nagy Zoltán vezette könyvtárosok társaságának őszi utazása az első világháború rettenetes küzdelmeinek színhelyeire, az Isonzó völgyébe és a Doberdó fennsíkjára vitte a már jól összeszokott társaságot. Az utak nagy részének a résztvevőjeként alig hiszem, hogy lenne szebb feladata a közössége iránt elkötelezett embernek, mint végigjárni a nemzeti emlékhelyeket – a történelmi valóságot a maga teljes szélességében –, Vereckétől Doberdóig; a honfoglalástól a nemzethalál emlékét őrző lövészárkokig. Csak ott, az események helyszínén lesz igazán tartózkodó az ember, mert fegyelemre szorítja a táj lelke, s ettől megszelídülnek az indulatok is. Óvatos lesz, ha Sorsról, feladatról, vállalásról és elkötelezettségről mond véleményt. Caporetto (Kabarid) ma alig pár ezer lakosú város, falai alatt még igen keskeny a lefelé robogó Isonzó. Eddig kell eljönni, hogy Európa-díjas mú9


zeumában találkozzon az ember a tárgyiasult iszonyattal. A szlovén nép 1991-ben a város helytörténeti múzeumát alakította át az első világháború kegyeleti színhelyévé, ahol már nincs jó és rossz katona, csak az elesettek, az áldozatok, a legyilkolt kiszolgáltatottak emléke készteti főhajtásra a látogatót. A bejáratnál a jobb oldali falon vagy száz meggyötört katona kinagyított arcképe mered a látogatóra, a bal oldali falon legalább száz kőkereszt jelzi a sorsuk beteljesültét. E két fal között kell elvonulnia a kései utódnak, az emlékezőnek. 1915. június 23-a és 1917 késő ősze között az Isonzónál megmerevedett fronton tizenkét csatában 650.000 olasz és 420.000 monarchiabeli (magyar horvát, bosnyák, oláh, tót, rutén és ki tudja még milyen nemzet katonája) veszett oda a hatalmas öldöklésbe. A sorrendben tizenkettedik, a caporettói ütközet után mozdult el a front a Piáva felé, délnek, hogy majd csak az 1918. évi őszi összeomlás vessen véget a háborúnak, a lövészárkok gyötrelmének. A doberdói „gladiátoriskola” alig 21 éves neveltje, Somogyváry Gyula a visszavonulás nagy-nagy fölfordulásában kérdezte félhangosan: érdemes volt? „Érdemes? Felelj front! […] Valami hang megszólat bennem: – Érdemes. Nem az emberekért, csak magunkért. A katonabecsületért. Azért, hogy arcul ne kelljen köpnünk önmagukat. Azért, hogy egy késői, tisztább, nemesért hevülő nemzedék elmondhassa: nem mindenki volt rongy 1918-ban.” Pedig akkor a hátországban már az otthonok sem voltak meg. A Doberdó vidékén érthető, hogy egymást követik az olasz katonai sírkertek, közöttük a legnagyobb a Redipuglia mellett lévő, ahol még a karszt köveiből épült kálvária is katonai sisakkal, szuronnyal és löveggel emlékeztet a végkimerülésig tartó öldöklésre. S utána mindjárt következik a foglianói temető, a monarchia katonáinak ma már szépen gondozott nyughelye. Egy-egy kőhalom jutott a mintegy kétezer áldozatnak, s néhol a frissen fölírt név, az utólag elhelyezett fénykép, és a nemzeti színű szalag jelzi, hogy az utódok mégis megtalálták a régen elveszett fiút, férjet vagy apát, s a gondviselés már a nyomukba szegődött az elesetteknek. Egy igazi nagy fohászt azután a visintini Magyar Kápolnában mondhat el a kései látogató – közöttük én is, aki általában későn találtam meg népem nagy, kimeríthetetlen és véget nem érő emlékezetét. És mégis szép ez így: Verecke és Munkács, az Isonzó és a Piave közötti nagy hazában, ahol nem rőffel mérik az érdemest, hanem hűséggel és 10


szeretettel mindazt, ami egyébként mérhetetlen: a kárpát-medencei magyar világot. Köszönet érte az útitársaknak is, akiknek fohásza elhozta a Délvidék részvétét is. (Magyar Szó, 2011. október 21.)

Kötődések mentén Móra Ferenc csókai kötődései fordították a figyelmemet újólag a Tisza-vidék regényes története felé. Egyre többet foglalkoztat a kérdés, hogyan szervezte a folyó maga köré az életet. Egészen bizonyos, hogy a gázlók, az átkelők, a révek meghatározó szerepet játszottak a városok és falvak kialakulásában, de a népélet kiteljesedése, a települések lakóinak magatartása az valami egészen titokzatos dolog. Ilyenkor érzem igazán hiányát a máig meg nem írt tájtörténetünknek. Úgy vélem Bálint Sándor hatalmas művének, a szegedi nagytáj népéletét bemutató Szögedi nemzetnek a kirajzást követő fejezeteit felejtette el megírni az utókor, ezért nem tudjuk nyomon követni a Tisza mente történetének folyamatait. Mert az, hogy Szeged a vízmentén egészen Óbecséig és Törökbecséig meghatározó szerepet játszott a vidék kultúrájának alakulásában, az a mindennapjainkban olykor még ma is tetten érhető. A város a XIX. század végén, a XX. század elején nemcsak szellemi, közigazgatási és jogszolgáltatási centruma volt a Délvidéknek, de a példája nyomán történt az egyesületi élet megszervezése is, az pedig egyenesen feltűnő, hogy a szegedi újságírás gyakorlata milyen nagy mértékben határozta meg városaink lapkiadását. Móra Ferenc sem 1907-ben, újsütetű muzeológusként járt először a Tisza partján, a vízmosások környékén. A gyermekkori nyarak feledhetetlen élményeinek emlékét a nála tizenöt évvel idősebb bátyja, Móra István Hazaemlékezések (1979) című kötetében találtam meg. A könyv – Péter László szerint – a népéletleírásnak olyan jelentős alkotása, amilyenek Tömörkény szegedi tanyavilágból szóló elbeszélései, Kiss Lajos társadalom-néprajzi helyzetképei a vásárhelyi szegény ember meg a szegény asszony életéről, illetve Györffy István Nagykunsági krónikájának 11


(1922) „történeti néprajzi miniatűrjei”. A visszaemlékezése nyomán derül ki, hogy Móra István 1885-ben, a tanítóképző elvégzése után némi kerülővel Horgosra került tanyai tanítónak. Nem véletlen hát, hogy Párbaj című elbeszélését így kezdte: „Manapság is mutogatják még azt a helyet a horgosi ürüjáráson, ahol az időses juhász, Bóczán Simon agyonütötte Mező Jóskát, akit a kötözködni való bónaórája idehozott azon a szerencsétlen napon a martonosi székekrül…” (A történet egyébként méltó előképe Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszélésének.) Négy évvel később, 1889-ben azután – jelentős fizetésemeléssel – zentai tanyai tanítóvá lépett elő, és a történet innentől lesz érdekes. „A zentai tanyai iskoláknak 1870-től kezdve volt ifjúsági és népkönyvtáruk – megelőzve Zenta ezzel is, a tanítói fizetéssel is a többi Magyarországot. Kiért áldassék az akkori elemi iskolai – nekem utóbb Félegyházán képezdei igazgatóm: Samu József neve.” Ebben a könyvtárban lelte örömét a nyaranta őt meglátogató Feri öccse, akivel „kevés szót lehetet érteni nappal, úgy belebőszeledett egyetlenegy könyvbe. Ez a könyv pedig anyányi ötkötetes könyv volt, a Franklin adta ki, címe volt: a Természettudományok Könyve.” Móra István 1893 őszén zentai belvárosi tanító lett. Közben a tájélményei nyomán született novelláit rendre megjelentette a Szegedi Naplóban, és ezzel oly nagy népszerűségre tett szert, hogy pártfogói 1895 májusában polgári iskolai tanárnak egyenesen Pestre vitték őt. „Istenem, ha lent maradunk vala: mik estek volna velünk, mikor 18-ban leszakadt az ég? Jó az Isten!” – búcsúzott a tájtól, amelynek színe és zamata elindította őt az írói útján, és helyet biztosított a számára a „szegedi irodalomban”. És ezzel akár kerek is lehetne a történet. Szeged azonban visszasugározta szellemét a szegedi nagytájra is, Tömörkény István, Móra István és Móra Ferenc elbeszélői stílusa iskolát teremtett a Tisza vidékén, amely évekkel később a zentai Novoszel Andor és az óbecsei Cziráky Imre novellisztikájában élt tovább, azután is, midőn leszakadt az ég. Az „ágácos, eperfás, szűk ablakos fehér tanyaházak” világa idővel elkomorodott, a táj emberének lelkében pedig új értelmet nyertek a kötődések. De gesztusaiban, gondolkodásában és magatartásában száz év múltán is néha megjelenik a „szögediség”, sajátos ízt adva egyre csupaszabb világunknak. (Magyar Szó, 2011. november 4.) 12


A muravidéki magyar írás ünnepe (Születésnapi köszöntő) Igazán alkalmas a lendvahegyi szüret utáni csönd az ünnepi számvetésre. A puttonyok nyomán most a baráti beszélgetések asztalánál csordul az alsólendvai olaszrizling, évfordulóra csendül a pohár – ötven éves a muravidéki magyar irodalom! Ha úgy tetszik, még a születésnapja is megnevezhető, nem olyan öregecske, hogy a korát rejtegetni kellene. A muravidéki magyar irodalom – a jó borhoz hasonlóan – megforrta magát, és gyöngyökbe foglalta minden ízét és zamatát. Határozott lett, amennyi a méltósághoz kell, és sejtelmes maradt, amennyire az a titkok tudójától elvárható. A muravidéki magyar irodalom létezését Vlaj Lajos 1961-ben megjelent Versek című kötetétől számítja a történetírás, a mozgalmi ember, a munkás-költő szólt először anyanyelvén a muravidéki emberekhez. A Kalangyában és a Hídban közölt versei után döntött úgy, hogy a szülőföldje embereit is megszólítja a verseivel. Bence Lajos alsólendvai irodalomtörténész Írott szóval a megmaradásért – A szlovéniai magyarság 1919–1989 című könyvének tanúsága szerint a tájnak valójában évszázadokra visszanyúló irodalma van, első nagy korszaka a XVI. századra nyúlik vissza; 1573 nyarán jelent meg az „alsó Linduai” prédikátor, Kultsár István A halálra való keszöletről… című munkája (melyet hamarosan két újabb könyve kísért), és ezzel a Bánffy-család végvidéki vára a magyar művelődéstörténet örök értékeinek sorába emelkedett. A XVIII. századtól kezdve azután Vas és Zala megye déli peremén, a Mura folyó mentén is élt az írásbeliség, amelynek a XIX. század utolsó évtizedeiben a sajtó megjelenése hozott újabb fordulatot. A táj nagy szülöttjének, Pável Ágostonnak írói-tudósi tevékenységét maga Illyés Gyula emelte a kettős kötődés adta elhivatottság ragyogó példájává. Tanulmányai nagyban segítették az egykori vendvidék életének a megismerését. Trianonnak kellett megtörténnie, hogy a Muravidékbe zárt magyarság magának irodalmat követeljen. Így is négy évtizedes erőgyűjtés előzte meg az irodalom szándékának beérését. Varga Józsefnek, Szomi Pálnak és Szúnyogh Sándornak pályája elején még csak a Népújság című 13


hetilap és az 1971-ben arculatot váltó Naptár – A muravidéki magyarok szemléje biztosított megjelenési lehetőséget, az igazi áttörést azután az 1988-ban megalapított Muratáj című folyóirat hozott, amely a vidék irodalmi és tudományos életének egészen kiváló fórumává vált. Alsólendva környékén ötven év alatt beérett az, amihez másutt ötszáz évre volt szükség: a táj írástudói megteremtették maguknak azokat az intézményeket, amelyek a szellemi arculat megmutatásához nélkülözhetetlenek, s amelyek a kisebbségi közösség boldogulását szolgálják. Szúnyogh Sándor költészete, Varga József költői és nyelvápoló tevékenysége, Varga Sándor helytörténeti kutatásai, Bence Lajos versei és irodalomtörténészi tanulmányai, Göncz László regényei és történeti könyvei, Halász Albert néprajzi értékmentő ténykedése, Kovács Attila társadalomtörténeti és Zágorec Csuka Judit művelődéstörténeti írásai bizonyítják, hogy a muravidéki magyarság értékteremtő munkája a kárpát-medencei magyar haza nélkülözhetetlen része lett. A tájhaza csodája benne él a műveikben. Ők azonban megspórolták maguknak a mellébeszélés nyűgös korszakát. Tűzzománccá égett munkáikban mindig, töretlenül és megalkuvás nélkül az emberi sorsok nagy történeteiről szólnak, úgy, ahogyan azt a magyar nemzeti irodalom az évszázadok során tette. Közösségi életük hírvivői lettek, felnőttek tragikus XX. századunk nagy krónikásainak a sorába. „Halicanum szülöttei / kutyánál hűebb fiai vagyunk e földnek / bárhová visz is sorsunk / lábunkat törve is hazarontunk” – írta Szúnyogh Sándor Halicanumi üzenet című versében, amely mára a muravidéki ember hitvallásává vált. Az ötven éves muravidéki magyar irodalom történetével bizonyította, hogy a közösségi sorsvállalás feladata kikezdhetetlen parancsolat, s ha az írástudó elszántsága szilárd, a hitén és a meggyőződésén a kósza ideológiák és az idegen divatok felelőtlen garabonciásai sem üthetnek rést. A vállalt feladat szépségétől lett a költő és a történetíró hangja a zengő cimbalomhoz fogható. Ma erről ismerszik meg a muravidéki magyar írás. (Magyar Szó, 2011. november 11.)

14


Pipitértea a léleknek A fél évszázados jubileumát ünneplő muravidéki magyar irodalom első nemzedékének tagja, Varga József tanár úr 2010-ben – a mi Németh Istvánunkkal egyidőben – ünnepelte 80. születésnapját, aki az első muravidéki magyar verseskötet, Valaj Lajos Versek című művének 1961-ben történt megjelenésekor már a sokáig rejtegetni kényszerült anyanyelv bűvöletében lépett a költői pályára. A hosszúra sikeredett készülődés után 1972-ben Szúnyogh Sándorral és Szomi Pállal hármasban Tavaszvárás címmel jelentették meg első vers- és elbeszélés-gyűjteményüket, jelezve, hogy Alsólendva környékén is beérett az idő a magyar irodalom virágba borulására. Első önálló kötetével, a Naphívogató című versgyűjteményével két évvel később, 1974-ben lépett az olvasók elé. Születésnapja megkésett ajándékaként 2011-ben életműve harminckettedik köteteként látott napvilágot A magyar irodalom a Muravidéken (Szlovéniában) című tanulmánykötete, hogy ő is letegye az ünnepien terített asztalra a maga virágcsokrát. Varga József nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvművelő, költő és író ízig-vérig a táj embere, tanítványai és olvasói a magyarság iránti elhivatottságot és a szülőföld szeretetét tanulták meg tőle. Dalszerű verseiben a tájban élő ember létélményeinek részletei jelennek meg, lírája igazán emelkedett azonban akkor lesz, amikor a látomásokban megjelennek az őt megtartó közösség sorskérdései is. „Földtúróim ajkán lírai hang üzent, / Szilaj jobbágyvérből pezsgő élet tüzelt. / Így hallottam zengni ősapám zord szavát, / A lomb közé dermedt sok vadmadár dalát.” – fedezte föl magában a költői elhivatottság lényegét Felhőt fodrozó című versében. Írástudói elkötelezettségének kialakulását a legtisztább formában Tudatformáló idők című, 2005-ben közzétett emlékirat-szerű vallomáskötetében fogalmazta meg. Könyvében Varga József a történelmi folyamatok áradásában mutatja be egyéni pályájának alakulását, mindazokat az eseményeket, amelyek a muravidéki magyar ember életét az elmúlt évszázadban meghatározták. Családtörténeti esemény az a padlásuk mélyén rejtőzködő katonaládában talált füzet, amelynek korai, 1873-ból származó bejegyzése válik 15


álapjává a későbbi számvetésnek: „az előkerült, megsárgult, szakadozott irkalapok szövege alapján írom le nagyapám és nagybátyám nyomán a mintegy 30-35 esztendő néhány jellegzetes, a Murán innen élő kis létszámú magyar közösség sorsának sokrétű alakulását. Ebbe szövöm bele a saját élményeimet is” – fogalmazta meg írói szándékát maga a szerző. Háborúk, idegen hatalmak kegyetlenkedő katonái és dölyfös hivatalnokai, kisebbségi elnyomás után következő csalódott felszabadulás, mások által becsmérelt és megvetett hazaszeretet, és az érte járó kegyetlen megtorlás, az internálótáborok rettenete, amit csak a kommunista hatalom ügynökeinek primitívsége képes meghaladni; a történelmi események köré szerveződő népélet részleteinek megidézése avatja Varga József könyvét a magyar kisebbségtörténet jeles alkotásává. Az emberi gyűlöletnek kiszolgáltatott hetési tájhaza küzd a megmaradásért, a túlélés lehetőségéért, és az elvadult indulatokkal szemben a tárgyi világ – a szarvaslak (istálló), a kópic (szakajtó), a pipitértea (kamillatea), a melence (teknő), és a borválú (tölcsér) – meghittsége biztosít a léleknek menekülési lehetőséget. Mert minden megpróbáltatás ellenére az író számára ez mégis csak az otthon világa és az otthonlét kegyelme. „A hontalanság és jogtalanság keserű kenyerét csak azok tudják igazán megérteni és értékelni, akiknek mindig a szemébe vágják a közélet minden területén, hogy nem kívánatosak egy erőszakoltan létrehozott társadalmi rendszerbe” – mutatott rá a tanár és az író Varga József a kisebbségi sorban élő ember szorongásainak forrására. A Tudatformáló idők című kötet méltán szerepelhet a délvidéki magyar kisebbségi emlékírók olyan jeles műveinek a sorában, mint Zabosné Geleta Piroska Így zajlott az életem, idősb Bálint József Imádkozzál és dolgozzál!, Szabó Eszter A barázdák mellől a katedráig és Kovačevné Fehér Ilona Csoda és csoroszlya című, küzdelmes időknek emléket állító munkái. És ez csak egy példa arra, miért kell sajnálnunk, hogy oly távol van tőlünk a muravidéki magyar könyv és az irodalom. (Magyar Szó, 2011. november 18.)

16


Az Óbecsei Helikon November 17-én és 18-án volt évfordulója annak, hogy 1928-ban Óbecsén Draskóczy Ede ügyvéd, a Tiszavidék szerkesztője megszervezte a Bácska és a Bánság magyar íróinak első találkozóját. Az 1868-ban alapított Magyar Népkör hatvanadik évfordulójára szervezett ünnepség alkalmasnak bizonyult arra, hogy az írás emberei végre találkozzanak, és számot vessenek sorsuk alakulásával. A távoli felvidéki és erdélyi írók már javában szervezték a maguk irodalmi és művelődési intézményeit, s a marosvécsi találkozóról érkező hírek – a Helikon hihetetlenül bátor döntései – lázba hozták a Délvidék magyar írótársadalmát is. Királyi pénzeken hizlalt rendőri tekintetek fürkészték akkor a kisebbségi magyar életet, a szerkesztőségekbe, az olvasókörökbe és a művelődési egyesületek esti találkozóira mégis eljutottak az utódállamok magyar közösségei társadalom-szervező törekvéseinek és erőfeszítéseinek a hírei. Sokan érezték tehát elérkezettnek az időt, a tíz éve maguk előtt görgetett kérdések megvitatására. Miközben a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fényes katonai parádéval a megalakulásának tíz éves jubileumát ünnepelte, és a dicsőséges győzelmének emlékezetében újra és újra megfogalmazta a balkáni középhatalmi státuszáról alkotott elképzeléseit, a ködös novemberi reggelen Zomborból, Szabadkáról, Zentáról, Újvidékről, Temerinből, Törökkanizsáról és Becskerekről sorra érkeztek a magyar írók a Népkör terített asztalához. Több mint negyven írástudó érezte úgy, hogy eleget kell tennie a meghívásnak, és jelen kell lennie ezen a történelmi találkozón. Már a hónapokkal korábban szétküldött meghívó is sejteni engedte, hogy Óbecsén fontos kérdésekben kell határozatoknak születniük. A meghívó Draskóczy Ede, – látva, hogy a magyar kultúra ápolása kiszorult az iskolákból – határozott döntést várt a művelődési egyesületek munkájának összehangolását illetően, elérkezettnek látta az időt a kisebbségi magyar irodalom legalapvetőbb intézményeinek a megalakítására, mint ahogyan szándékában állt a magyar és a szerb kulturális közeledés programjának a meghirdetése is, amit a Vitkovics Mihály irodalmi társulat tevékenységében vélt megvalósítani. Az óbecsei Magyar Népkör élén 17


eltöltött évek során ugyanis az ő számára világossá vált: a Bácska és a Bánság magyarságának is önállóan kell megszerveznie a maga közösségi életét, egyedül kell megoldania az oktatás, a hagyományápolás és a kultúrateremtés nagy feladatait. Egy évtizednyi útkeresés után végre be kellett látni, hogy a trianoni Magyarország már képtelen megválaszolni helyettünk a nemzeti megmaradás föladatának előttük tornyosuló, hatalmas kérdéseit. Azon a novemberi hétvégén először ülték körül az asztalt azok az írók, újságírók. tanítók, lapszerkesztők, papok és kántorok, akik tevékenységükkel formát és értelmet adtak a kisebbségi magyar életnek. A Vajdasági Írásnak addig mindössze néhány számával jelezte, hogy az íróink jelesebbjei hogyan is képzelik el az eleven irodalmi életet, ami azonban Fenyves Ferenc seregletét ismételten éktelen haragra gerjesztette. Akkor, azon a két estén azonban Szenteleky Kornél, Csuka Zoltán és Draskóczy Ede társaságában ott volt Tomán Sándor és Gyöngyösi Dezső mellett Havas Emil és Borsodi Lajos is, és higgyük, hogy a pillanatnyi békét nemcsak a gyöngyszigeti Krokán, hanem a közös sors vállalásának súlya és felelőssége is segítette. Hogy valamennyien fölismerték küldetésük súlyát, az – emlékiratok híján – csak a korabeli lapokból olvasható ki: volt arra szándék, hogy a lassan beérett felismerések nyomán, a közös vállalások mentén született elhatározással színt, életet és tartalmat adjanak a kisebbségi magyar életnek. Ám a Magyar Népkör kárpitjai még őrizték a cigarettafüst illatát, amikor néhány héttel később a január 6-i királyi diktatúra rendelkezései semmissé tettek minden korábbi döntést és elhatározást. Így tehát az óbecsei találkozót követően csak késve és nehézkesen történt meg a tervezett magyar művelődési élet kibontakozása, mégis elmúlt az a korszak, amikor mindössze tehetetlen magányában diderget a lélek. A Zöldfás utca platánjai tudják csak: azóta sem volt a Tisza partján olyan fényes sereglet, mint azon az 1928-as novemberi hétvégén. (Magyar Szó, 2011. november 25.)

18


Halottainkról csöndben és viharban Gyászmise volt minap a mártír halottainkért, és az emlékezés hangulata erőteljesen átrajzolja köröttem a világot. A novemberi temetői csönd napokon át velem maradt, a hófehér krizantém-illatú hallgatás eljön velem az otthonom küszöbén túlra is. Most is úgy vagyok vele, hogy ha nagyon odafigyelek csak a gyertyák halk pattogását, szelíd sistergését hallom a világból. Azt figyelem, hogyan születik a csöndben az emlékezés. Évtizedek óta minden utam, minden kerülőm és kitérőm a lármától való menekülés, a csöndesség birodalmának a keresése. Egyike lettem azon keveseknek, akik rendületlenül hisznek a csend teremtő erejében, abban, hogy az igazán szép és jelentős emberi dolgok a lármás világ birodalmának határain kívül születhetnek meg. A levelek hullása is hallható volt a sírkertben, amikor a csokrokat átadtam hajdanvolt szeretteimnek, köztük azoknak is, akiket nagyanyáink soha nem temethettek el. A délutáni nap sugara áttörte a dércsípte lombokat, különös színt varázsolt a főhajtás köré, és én megismertem azt az alsóvárosi ragyogást, amely valahonnan a gyermekkor világából tört elő. Ezért van az, hogy csak itt találkozhatok vele, csak akkor van részem benne, amikor hazajövök. Ez a glédicsek csendje, amely varjúkárogással van a lila ég peremére tűzve. Olyan ez a kerti csönd, hogy szinte körül lehet ülni. Bácskai, faluszáli, halványuló pasztellek hallgatása. És mögötte ott vannak e régi világ békéjének kevésszer megáldott lakói, a felmenők. Távoli temetők lehajló lombjai alatt csak mostanában értettem meg, hogy már az is kegyelmi állapot, ha valakit a szülőföldjén kísérhetnek szerettei az utolsó útjára. A doberdói katonatemető fölött viszont hirtelen borult be az ég: vastag kárpitként takarták el a felhők a napot. Még a kezünkben voltak a koszorúk, amikor a halk morajlásból egyszerre iszonyatos égzengés lett, és a hatvan lépcsőfok felénél a nyakunkba szakadt a bóra. A karsztok rettenetes ágyúrobaja, mely mögött mintha a kilencven éve megmerevedett front kelt volna életre. Forrva, sisteregve, mennybéli óceánként szakadt a nyakunkba a zápor – mindazok szenvedésének megelevenedett jelképeként, akik e gondozott katonatemetőben leltek 19


végső hazára. Földig hajoltak a ciprusok, tépett ágaikat kévébe kötötte a szél. Mondják a karszt lakói: a bóra nem is szél, hanem járvány, s amerre megfordul miazmát és bacilust szór szét a vidéken. „Más becsületes szélnek a kellemetlen volta mellett akad egy-egy jó tulajdonsága is – írta föl jegyzeteibe egy régi utazó. – A Sirocco például szintén nem barátja az ideges, reumás emberiségnek, de legalább langyos, és végig öntözi a karsztmögötti vetéseket.” A Tramontana hideg, metsző, nagyon emlékeztet az otthoni, alföldi széljárásra, rokona a böjti szeleknek. Egészen más a Bóra, amelyben valamilyen megmagyarázhatatlan düh tombol, szinte fölülről szakad az emberre. Záporával kimossa ugyan a vidéket, de rendre pusztulás támad a nyomában. Nem áldás a lakosok számára, hanem büntetés. Mint a járványok: még csak a tüs�szentésnél tartanak, de már elborította a testet a hidegrázás. A karszt legeldugottabb viskójának lakója is tudja – a gyermekkora történeteivel szívja magába –, hogy hol születik a Bóra. Van, ahol látni vélik azt a szürke szirtet, amely mögött rejtőzik, mielőtt dühösen útnak indulna, másutt egészen biztosak abban, hogy a hegyek mélyén rejlő jégveremből fagyos tűzhányóként szökik a magasba, ezért oly kegyetlen, amikor visszahull a földre. És van olyan hely is, ahol az alkonyi felhők rajzából tudják, hogy virradatra megérkezik az ítéletidő. Én mégis úgy érzem, a bóra a katonatemetők fölött lebegő nyughatatlan lelkiismeret égzengése. A tengeri fenyők, a pineák szegélyezte visszaúton értettem meg a doberdói színjáték valódi lényegét; a gondozott kert csak látszólag a csend birodalma, egy-egy pillanatnyi megnyugvása a történelemnek. Hiszen ott, az isonzói és a doberdói lövészárkok vidékén öltözött egykor lármába a mi világunk, hogy többé sehol ne legyen nyugalma az embernek. A súlyos lövedékek pályájára állt a világ, hogy örök lármában gondolkozzon el azon, mivé is lett apáink csöndes birodalma, melynek foszlányai az ökörnyállal együtt már csak az alsóvárosi glédicsek ágain akadnak meg. (Magyar Szó, 2011. december 2.)

20

Csorba Béla: Mušicki meg a magyarok

Csorba Béla

Mušicki meg a magyarok A Temerinben született nagy szerb klasszicista, Lukijan Mušicki (1777–1837) és a korabeli magyar írók kapcsolatairól olvasva szinte minden alkalommal szóba kerül – és joggal – Kazinczy Ferenc nevezetes levele, amelyben a magyar felvilágosodás vezéralakja, az irodalmi élet szervezője dicsérő szavakkal szól mind az akkor még Szerémségben élő ortodox papneveldei tanárköltőről, mind a szerb nyelvről, amelyen – mint írja – a Hasanaginicához hasonló remekművek születtek. Kazinczy ebben a levelében fejti ki a kultúrák közötti előítélet-mentes kapcsolatteremtés máig érvényes humanista hitvallásának egyik alaptételét: „ ... az igazság minden nemzettel, minden felekezettel közös, s a jók s bölcsek fellelik egymást különböző feleken is. Jaj annak a nyomorultnak, kinek szemei felakadnak a ruhán és a hangzaton!” De milyen előzményei voltak a Széphalmon élő mester Karlócára küldött levelének? Mušicki ugyan tudott magyarul, sőt jogi tanulmányai idején Pesten is tanult, szorosabb kapcsolatokat azonban magyar írókkal nem épített ki s nem ápolt. Egyetlen kivételnek egykori iskolatársa, az egri születésű, Pesten működő szerb származású ügyvéd (majd táblaíró) Vitkovics Mihály számított, aki nemcsak poétai babérokra pályázott, de irodalmi szalont is fenntartott, melyet a kor jeles magyar írói is látogattak. Vitkovics azonban nemcsak magyarul írt, hanem – noha jóval kevesebbet – szerbül is, Mihailo Vitkovićként, mi több, lefordította a magyar jakobinusok üldözése során rejtélyesen eltűnt fiatal prózaíró, Kármán József szentimentalista regényét is, a hősnő nevét Fanniból Milicára szerbesítve. Vitkovics élénk érdeklődéssel figyelte mind Karađorđe Száván túli küzdelmeit, mind a különféle országokban szétszóródott szerbség irodalmi ébredezését. Többek mellett Dositej Obradovićtyal, Vuk Karadžićtyal, de legfőképp Mučickival levelezett, aki 1807-ben lelkesen számol be neki szünidei kirándulásairól Szerémség addig általa még nem látott tájain – „Voltam az ezüstben gazdag Zimonyban” – és 21


az országhatáron túl, a függetlenségéért küzdő Szerbiában. „Ah, Mišo, minő látvány van odaát! Minő tágasság, mily gyönyörűség! Mennyire szépséges a Vračar és a Topčider felé tekinteni, melyek a szerb vitézségtől dicsők!” Vitkovics mindenekelőtt a fontosabb kulturális eseményekről tájékoztatja barátját. 1809 szeptemberében például javasolja, hogy szerezze be Révai és Beregszászi nyelvkönyveit. „A magyar nyelv, amelyet tudsz, grammatikai ismerete nagy segítségedre lenne. Következésképpen jó volna, ha megvennéd a legújabb kálvinista Bibliát, amelyet egyenesen eredetiből fordítottak.” Egy másik levelében pedig arra biztatja Mušickit, hogy küldjön híreket a számára, hogy azokat ő majd továbbíthassa a magyar sajtó képviselőihez. „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utódokra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historkus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (...) Hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.” Néhány év múlva barátja archimandritává történt kinevezésekor szerb nyelven írt, antik veretű ódával tiszteleg lelkesen: Te is világunk múzsája az égben, Hisz Jupiternek is tetszik e líra, Vedd át s a kedves szép szerémi dalt mind Zengd ki dicsően. Őt is, ki lelkem fél-fele, dicsőitsd, Szerbia hősi dalnokát, Mušickit. (Lukijan Mušickihoz, amikor archimandrita lett – Fodor András fordítása) Ezt azonban egy évvel korábban már megelőzte a sajátságos, „két vegyértékű” verses levelezés Vitkovics/Vitković és Kazinczy, illetve Mušicki között. Kazinczy verses levelének egyik részletében (Poetai epistola) – melyet Vitkovics büszkén továbbít a karlócai költőhöz – 22

Csorba Béla: Mušicki meg a magyarok

Mušicki azonnal észreveszi a barátian lekezelő kitételt („A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj / Rengő karokkal mátkád szép keblébe”), s mivel nem minden féltékenység nélkül figyeli, hogyan szippantja be Vitkovicsot a pesti magyar irodalmi élet, úgy érzi, itt a pillanat, tollat ragad, és nyolcvannyolc soros ódában inti s buzdítja társát a költői mesterség szerb nyelvű gyakorlására: „Idegen nyelven szólsz te mindig, / Végre mikor leszel ujra szerbbé?” Közben metaforává érleli a nemzeti ébredés akkor még eleven, de kétszáz év alatt mérgező eszmehullává csépelt axiómáját, mi szerint az egyén: semmi, a nemzet: minden. „Benne vagyunk mi dús-leveles fatörzs, / Rajta kívül csak könnyű, leszáradó / Gallyak.” Valójában programverset alkotott Mušicki, melynek fő üzenete Herder szemléletének jegyében, hogy a nyelvet „nemzeti kincseiért” kell szeretni. Szétszórt nemzete felemelkedését a hittől és a nyelvtől (amely „művelendő parlag”), ám nem utolsósorban Ferenc császár kegyeitől várja. A „kurta, ősi szerb dicsőség géniuszát” füleli, aki „fojtott szavakkal” így beszél: Volt sok, kinek természete, nyelve is A szomszéd dákokéba simult bele; Ez turbánossá lett, az Árpád Nyája között idegenbe tévedt. Szerencse még, hogy van maradék elég, Szövetkezésre tán akad új esély. Szolgál a német sok jogarnak, Ámde csak egy a mező, melyen szánt. Legyen a föld tinéktek a hit s a nyelv, A művelendő parlag, amelybe ti Szórjátok majd sietve Pesttől Cserna Goráig a tiszta magvat. 23


Mindennek magvait, mi igaz, mi szép, S mi jó, vessétek közhasznunkra el, Az egyezségtek lesz a harmat, Majd odahinti kegyét a császár. ( Óda Mihailo Vitković barátomhoz, a főtisztelendő budai konzisztórium fiskálisához – Fodor András fordítása) Vitkovics, aki egyaránt nagy tisztelője Mušickinak és Kazinczynak, egy 1811 karácsony böjtjén keltezett levél kíséretében továbbítja a verset Széphalomra. Számára félreérthetetlen a helyzet: „Ő (ti. Mušicki – Cs. B.) olvasván a hozzám írt Epistoládat, tűzbe jött, s lantjával a rác literatúrára édesget.” Hozzáteszi: „Beszél, ír szlavóniai, rác, orosz, görög, magyar, francia, német, deák, sőt zsidó nyelveken. És mindezek teszik azt, hogy keresztet nem kaphat. Ezt ne csudáld, mivel ezen derékségei mellett hízelkedni, csúszni, mászni nagyon nem tud.” Kazinczy ugyan nem érti a karlócai költőtárs verssorait, s ezt maga is megvallja, de Vitkovics levele arra serkenti, hogy maga is kifejtse nemzeti irodalom és nyelv emancipációjával kapcsolatos etikai maximáit a többnyelvű és nemzetiségű országban. A legnagyobb tisztelet hangján beszél Mušickiról, hiszen, mint mondja, „poétai tüzét” néhány versének német fordításából ismeri. Mivel nem tud szerbül, nyilván Vitkovics levelének „a rác literatúrára édesgetésre” vonatkozó kitételéből érezhet rá a háttérben megbúvó gyanakvásra, ezért kellő empátiával, kétértelműségek nélkül fejezi ki attitűdjét, rávilágítva annak erkölcsi megalapozottságára: „… ne hidd, hogy igyekezeteket kancsal és kaján szemekkel nézem, sőt hidd, hogy szívesen óhajtom, hogy a mennybeliek dicső igyekezeteteket megkoronázzák. Az én patriotizmusom nem ellenkezik a kozmopolitizmussal, s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elősegíteni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek kárukkal virágozzék az én nyelvem…” Ennél többet, lényegesebbet e kérdésről ma sem mondhatunk. (Magyar Szó – Kilátó, 2012. január 7.) 24

Mák Ferenc: Emlékszoba nyílik Vitkovics Mihály irodalmár emlékére Egerben

Mák Ferenc

Emlékszoba nyílik Vitkovics Mihály irodalmár emlékére Egerben

Az egri születésű, szerb származású magyar irodalmár, Vitkovics Mihály életét és munkásságát bemutató emlékszoba nyílik pénteken Egerben. Az emlékszoba a család nevét viselő épületben, a Vitkovics-házban, az egykori egri görögkeleti parókiában kap helyet. Az épület jelenleg azoknak az alkotásoknak ad otthont, amelyeket Kepes György világhírű fényművész adományozott Eger városának. Az emlékszoba létrehozásához 3 millió forint támogatást nyújtott a Nemzeti Kulturális Alap. Mint azt Holla Márta, a kiállítás kurátora az eseményről kedden tartott tájékoztatón hangsúlyozta: az 1778-ban Egerben született Vitkovics Mihály szerb származása és anyanyelve ellenére élharcosa volt a magyar nyelv 25


terjesztésének és megújításának. Alapító tagja volt a Kazinczy-triásznak, amely Kazinczy Ferenc eszméinek és törekvéseinek pesti terjesztésére jött létre. Egyaránt írt epigrammákat, ódákat, egyéb lírai és népies költészeti műveket, prózát szerb és magyar nyelven, illetve fordítóként is jelentős a munkássága. A Pesten keresett ügyvédként tevékenykedő Vitkovics otthona a korabeli magyar kulturális és irodalmi élet jelentős központjaként is működött. Ugyanakkor az 1829-ben elhunyt lelkes irodalomszervező már nem érhette meg, hogy a magyar nyelv a latin és a német mellett hivatalos nyelvvé váljon 1836-ban Magyarországon – mondta Holla Márta. Arról is beszámolt, hogy együttműködési megállapodást kötöttek számos egri iskolával a reformkorról szóló rendhagyó irodalomórák megtartására. Emellett fel szeretnék venni a kapcsolatot a budapesti szerb tanítási nyelvű gimnáziummal és osztálykirándulások keretében látnák vendégül a diákokat. A tárlat tablók, grafikák, kiadványok, levelek és egyéb dokumentumok segítségével mutatja be Vitkovics Mihály életét és munkásságát. (Vajdaság MA, 2012. január 10.)

26

Csoóri Sándor: Esős nyár

LITERATURA Csoóri Sándor

Esős nyár Ez már csakugyan bibliai időjárás. Lassan már negyvenedik napja esik. Ha nem délben, akkor délután, ha nem délután, akkor éjszaka. Egylábú villámok ugrálnak a tetők fölött, mint mennyei házibulikból hazatérő kamaszok. Nyomukban máris ott sistereg a kiadós éjszakai botrány: hegyoldalt, fákat megtépő zivatar. Az álom idejére is nyitva hagyott ablakot azonnal be kell csukni, még a szobákba is bever a víz. Félórás napsütésekért kétnapos esőkkel fizetünk. Elindul reggel hazulról az ember ingujjasan vagy pulóverben. Álmosan tekinget ki a buszból; a fénnyel áthasított levegő végre nyárias derűt ígér. Elképzeli, munkája végeztével kiül a Dunakertbe vagy valamelyik térre napozni. Már érzi kitüzesedni a homlokát, égni a bőrét; de még le se száll, a nagy ígéretű napsütés megbukik, s átadja helyét a borulásnak. Van, mikor minden átmenet nélkül a legvadabb zápornak. Ilyenkor percek alatt ostromhangulat teremtődik. Zengés, csattogás, mennyei torkolattüzek. A kirakatok üvegablakán, mint hosszúkás vágási seb férfiarcon, úgy marad ott a villámok emléke. Ott parázslana tán hosszabban is, de az eső kíméletlenül kioltja. Mert ha esni kezd, nem pötyörészve, szemerkélve esik, hanem zuhogva. A járókelők légitámadás áldozataivá válnak. Aki nem ázik szét az első pillanatban, nyakát behúzva kapumélyedésekbe menekül. A buszokat és a villamosokat úgy hagyják el az utasok, mint háború idején repülőgépről géppuskázott szerelvényt. Ki erre rohan, ki arra. E rövid napló időközben helyszíni tudósítássá változott. A felhők alattomos mélyrepülését, szőnyegbombázását nem a tegnapiak, tegnapelőttiek alapján képzelem el – a Bástya mozi melletti Ibusz-irodából fi27


gyelem. Ide húzódtunk be húszan-huszonöten. Siu-siu – suhog a zápor, habzik, füstölög. Az esőcseppek úgy ugrálnak s pattannak szét a betonon, mint földhöz vagdalt halhólyagok. Van, aki a buszról leszállva csak járdaszélességnyi távolságot futott, mégis facsarni lehet belőle a vizet. Csurog az arcáról, orra hegyéről, a tarkójáról. Egyetlen Niagara-látomás a világ. Nekem ma szerencsém volt: csak a fejem fölé tartott újságok áztak szét. Első fölocsúdásom így a megmenekülés örömének szól; a második – anyanyelvünk érzékenységének. Az ilyen mennydörgős zivatarra azt mondjuk: égi háború. Olyan nagyvonalú, érzékletes kifejezés, mintha a mi korunkban született volna. Pedig hol voltak még a földről az ég határvidékére átterjedő harcok; hol a szőnyegbombázások, gyors tüzelésű ágyúk, repülők, mikor már használták? E kifejezés kezdettől fogva telitalálat, de késői beérése még külön bizonyítja, hogy nemcsak egy könyv, egy vers, egyetlen szó is lehet műalkotás, remekmű. Közben villám csap le. Ösztönösen a New York-palota tornyára ugratom tekintetemet: nem omlott-e földig. A víz vastag függönyén át nehezen lehet odalátni. Sűrű, akár a cseppfolyós üveg vagy nejlonzuhatag. Lassan már negyvenedik napja ilyen láthatatlanná vált tőle a világ is: amiben bíznunk kéne, változékony és megbízhatatlan. Ha röpködnek is rigók a kertben, ha kifakadnak is a rózsák, s ha sokan elkezdték is rendes évi szabadságukat, a nyár valamiképpen érvénytelen. Beteljesülés helyett félórás, órás ácsorgások kapualjakban, üzletajtókban, esőcsurgásos ablakok mögött. Ősszel még talán stílusos is lehet várakozni, ha másra nem, hát a télre. A köd törvényes ellenfele az embernek: megnöveli ellenállását, képzelőerejét, feszültséget teremt és sejtelmeket tornyoz egymásra. Arra való, hogy elrejtőzzék mögötte, s igyekezzék bujtogató gondolatokat kicsiholni magából. A nyárnak magának kéne bujtogatónak lennie. Természete szerint kihívónak, sejtelemellenesnek. Fa, ember, madár a kiteljesedés legtisztább formáit keresi ilyenkor, mintha csak azt akarná bizonyítani: a nap rokona vagyok. És tessék! A város hetek óta elmosódó tengeri akvárium. A falombok: vízfenéki moszatok, tengeri páfrányok; az esernyők: víz alatti gombák. Már-már azt lesi az ember, nem úszkálnak-e nagy, lusta halak a második vagy a harmadik emelet magasságában? 28

Csoóri Sándor: Esős nyár

Napok óta töröm a fejem, hogyan játszhatnám ki ezt az özönvíz-időt. Írjak elbeszélést a kövekről, melyek a naponkénti esőtől kezdik elveszí 45teni önuralmukat, s készülnek föllázadni a felhők ellen? Vagy képzelődjek magam is: nyár, Balaton-part, utazás? Nők a homokon? Nők a vitorláshajók fedélzetén? Szőlők? Présházak? Kapakongású delek? Munka? Henyélés? Napsütésnek kitárt országok? Szerelmes sivatagok? Cseresznyefák? Citromfák? Tudósítások óceáni szigetekről? Nem, nem képzelődöm. Egyik esős naptól a másikig a képzelet is szétázik, mint a fej fölé tartott újságok. Egyébként is kevesebb reménytelen dolog volna a világon, mint nyáron képzelődni a nyárról.

29


Fenyvesi Ottó

A kóborlás jutalma

A korabeli Messkirch Zavarba ejtőn különbözik minden más művétől Martin Heideggernek A földút (Der Feldweg) című, 1949-ben írt rövid esszéje. Az első mondatok alapján akár lírai útirajznak is tűnhet, amellyel azt a gyalogösvényt mutatja be, amely szülővárosából, Messkirchenből az erdőbe visz a lápot megkerülve. „A földút a kastélyudvar kapujától kígyózik Ehnried felé. A kastélykert öreg hársfái a fal fölött kitekintenek utána, amint húsvétkor a sarjadó vetés és az ébredő rét ölelésében fel-felvillan...” Azonban mindjárt a második bekezdésben olyan közlésre bukkanunk, amely világossá teszi, mégsem útleírást olvasunk: „Olykor-olykor nagy gondolkodók egyik-másik írása hevert rajta, melyeket ifjúi járatlanság 30

Fenyvesi Ottó: A kóborlás jutalma

igyekezett megfejteni. Ha rejtélyek egymásnak feszültek, és kiút nem mutatkozott, segített a földút. Mert az vezette a lábakat a kanyargó ösvényen a kopár földek tágasán át.” Így már kétség nem fér hozzá, arról a szimbolikus ösvényről lesz szó, amelyen Heidegger jár kora ifjúságától kezdve, amikor is belefogott a nagy filozófusok gondolatainak tanulmányozásába. Allegóriával van tehát dolgunk, amelyben ne lepődjünk meg, ha például a tölgyfa beszélni kezd arról a lassúságról és állhatatosságról, amivel a fa növekszik. „Maga a tölgy mondta, egyedül ilyen növekedésben alapozódik meg az, ami tartós és gyümölcsöző, hogy növekedni azt jelenti: megnyílni az égbolt tágasságának és ugyanakkor a föld sötétjébe gyökerezni...” Romantikus kód: a földút összekapcsolása a tölggyel. Ám a logika sem hiányzik belőle, hiszen a léptek kimértek, amellyel az ember halad az úton és begyűjti róla, ami a lényeghez tartozik, az érintetlen, a civilizációtól és ipartól távoli mezők virágait, gallyait, a köd homályát és súlyát. Az út mintegy az emberi test sajátos meghosszabbításaként is felfogható, a földből nő ki, de a horizonton az egekbe nyúlik. A földút mintegy biztatja a gyalogost, aki alkonyatkor magányos sétára indul a kastély fala alatt. „De a földút biztatása csak addig szól, amíg vannak emberek, akik (…) őt hallani képesek.” „Az a veszély fenyeget, hogy a mai emberek mind nehezebben hallják meg a nyelvét. Már csak a készülékek lármája jut el hozzájuk, amit majdhogynem Isten hangjának tartanak. Így válik az ember szétszórttá és úttalanná.” A földutat és amit jelképez, az élet értelmét, az úton levést tehát csak a szabad emberek értik, akiket nem köt sem sürgető cél, sem tántoríthatatlan akarat. Akiken átfúj a szél és átsüt a nap, átsugárzik a meleg és erdőillat. Akikben nincs semmi ellenállás, amivel a világnak ezt az egyszerű szépségét elutasítanák, vagy észre sem vennék. A járást, a gyaloglást úgy írja le Heidegger ebben az esszéjében, mint olyan tapasztalatot, amely segít megérteni, milyen kapcsolatban kerülhet a testünk a természeten keresztül a világmindenséggel. „Mind kevesebb azok száma, akik az egyszerűt még megszerzett sajátságukként ismerik. De a kevesek lesznek mindenütt a maradandók. Csak ők képesek a földút szelíd erősségével túlélni az atomenergia óriási erejét…” 31


Bármennyire is a Levelek a humanizmusról című 1946-ban keletkezett művét tartják sokan Heidegger legátfogóbb munkájának, mintegy a testamentumának, amelyben a francia és a német egzisztencialisták között folyt vitát összegzi, a fordulat már jóval előtte bekövetkezett a gondolkodásában. 1930 és 40 között Heidegger egész sor előadást tartott, melyekben fokozatosan új álláspontra helyezkedett, stílszerűen: új „(föld)utat”, új ösvényt nyitott. A kezdeteknek a legtömörebb leírását A művészet forrása című esszéjében olvashatjuk, amelyben összefoglalta a Nitzschéről született előadásait. Az összes filozófus közül Nitzschével foglalkozott a legbehatóbban, s ebből a dialógusból már egy másik Heidegger született. A „fordulat” utáni gondolkodásában már nem annyira az ittlét kérdése, hanem maga a lét vált fontossá számára, a világban való lét (in der Welt-Sein), a mindennapiság, az evilágiság, ami azonban nem jelenti az isten létének tagadását. Az ember nem a lét ura, nem a középpont Heidegger felfogásában, hanem „a lét pásztora”, akinek az a dolga, hogy gondozza világát, elgondolja, belegondoljon, rákérdezzen a lét elfeledett igazságára. Heidegger kései gondolkodásának középpontjában az úgynevezett léttörténet áll, amely nem más, mint annak az útnak a követése, amelyet ez (a létkérdés) a filozófusoknál bejárt. Ez az összetett változás, ami Heidegger filozófiájában lejátszódott, tulajdonképpen leegyszerűsített változatban, mintegy esszenciálisan olvasható A földútban. Ennek az 1949-ben írt esszéjének a befejező részében hangsúlyosan tárgyalja a végső derűsség kategóriát. „A földút biztatása olyan érzést kelt, mely szereti azt, mi szabad, és kellő helyen még a szomorúságból is átlendül egy végső derűsségbe.” Vajon mit értsünk a végső derűsség kifejezés alatt? A minden mindegy nihilista derűjét? Vagy a lelki szegények boldogságát, a boldog tudatlanságot? Heideggert továbbolvasva hajlunk arra, hogy inkább az önmagunk megértéséből, önmagunk megtalálásából, egyfajta megvilágosodásból fakadó bölcs derűsséget kell értenünk alatta. A filozófusét, a művészét? „A földút évszakonként változó levegőjében gyarapszik a tudó derűsség, melynek arculata gyakorta búskomornak tűnik. Ez a derűs tudás a kedély. Senki sem szerezheti meg, akinek nincs. Akinek van, a földúttól van.” A tudást csak az a vándor 32

Fenyvesi Ottó: A kóborlás jutalma

szerezheti meg, aki átöleli, magába fogadja a mezőt, aki tovább álmodja, szövi a tájat. Az élet lényegéhez a költészet révén jut el az ember – üzeni Heidegger. „A tudó derűsség kapu ahhoz, ami örökkévaló. Ajtaja azon a pánton fordul el, amelyet egykor az ittlét rejtélyeiből egy rátermett kovácsnál kovácsoltak ki.” Íme, Heidegger filozófiájának két központi motívuma: a történelmi tapasztalat és az egyén életének az egyedisége, a megismételhetetlensége. Akit az esti harangszó kint ér a mezőn, annak az egyszerű még egyszerűbbé válik. A lélek szól, a világ szól, az Isten szól a kóborlóhoz? „Minden az ugyanazért való lemondásról beszél” – adja meg a választ Heidegger. A lemondás azonban nem vesz el semmit, inkább ad. Utat és járást.

33


Ladik Katalin

Tüköridő Az idő mérésének filozófiai problémájáról elsőként Szent Ágoston beszélt. Úgy vélte, hogy az ember lelkével méri az időt: „Hogyan csökken vagy fogyatkozik a még nem létező jövő, vagy miként gyarapszik a már nem létező múlt, ha nincs lelkünkben hármas működés, hogy ezt végrehajtsa? Várakozik, figyel és emlékezik a lélek. […] Ki tagadná, hogy a jövő még nincsen? A lélekben mégis ott van immár a jövőre való várakozás. És ki tagadná, hogy a múlt többé nincsen, a lélekben azonban még ott van a múlt emléke is, és hogy a jelen időnek kiterjedése nincsen, mert tovaröppen egyetlen pillanatban? Tudom, az időt mérem. Nem a jövőt mérem, mert kiterjedése nincsen. Nem a múltat mérem, hiszen már tovaillant. Mit mérek tehát? A múló, de még el nem múlt időt?” Az idő-paradoxon máig feloldatlan, még akkor is, ha Augustinus nyomán elfogadjuk azt, hogy az emberi szellem képes az idő meghos�szabbítására, az emlékezetben élő múlttól egészen a várható jövőig tartó kiterjedéseinek átlátására. Anzenbacker szerint az idő véges és végtelen voltára irányuló kérdés filozófiailag éppúgy tisztázatlan, mint a tér végességére, illetve végtelenségére vonatkozó felvetés. Egyes tudósok szerint az idő kb. tizenötmilliárd évvel ezelőtt kezdődött, és valamikor a jövőben valószínűleg véget is ér. Egy másfajta időben azonban a világegyetem határtalan. Nem teremtődött, és nem pusztul el. Egyszerűen csak létezik. A világ végtelenül egymásba skatulyázott dobozokként való szemlélete Kínában hivatalos dogma volt az 1980-as években. A magyar hiedelemvilágban a tükör szimbólum, alapjelentése: átjárás a másik világba. Ezért van különös jelentősége a halottkultusz szokásaiban és hiedelmeiben. Közismert, általánosan elterjedt szokás, hogy a halottas házban található összes tükröt letakarják. Tükörbe nézni annyi, mint részesévé válni az árnyak, a holtak világának. Ezt a halálképzetet és 34

Ladik Katalin: Tüköridő

Caspar David Friedrich: Angyalok imádása a másvilágjelleget erősíti az is, hogy a tükör fordítva mutatja a világot, ami megfelel annak az ősi hiedelemképzetnek, miszerint a Másik Világ a Mi Világunk fordítottja. Az idő- és lélekvonatkozások miatt a tükör vagy egyéb üvegtárgy eltörése szerencsétlenséget, halált jelent. A régi kínai néphit alapján az asszony lelke lakozik a tükörben, de több más népi hiedelem is úgy tartja, hogy az ember lelke a tükörben van, és onnan száll ki halálakor. A „lelkem tükre” metaforában Krusper Judit szerint az én megpróbálja visszatükrözni a világot, de a visszatükrözésbe önmagát is becsempészi, így a visszamutató képben már önmaga is helyet kap, és az válik a „világ képévé”, amit ő immár újra visszatükrözhet. Az „én benned” és „te bennem” kölcsönös. A kút egyfelől tükröző vízfelület, másfelől lyuk a földben. Emiatt szimbolikája közel áll a (víz)tükör jelképiségéhez, ugyanakkor a tó jelképeknek is rokona. A kút jelképének egyik alapjelentése: átjárás a másik világba. A két világ határát képező víztükör mellé került fűzfa maga is 35


annak mágikus emblémájává vált. Az archaikus imákban olykor feltűnik a vízparton álló kozmikus világfa/életfa képe. A vízparton található fához a magyar folklórban kozmogóniai, totemisztikus és sámánisztikus képzetek kapcsolódnak. Krusper Juditnál az „eltört tükör”, az „ezer darabra tört tükör” a megsemmisülés, a ködös káosz, a biztonság elvesztése. Megsérül benne a világ, és a világban szétesik az én is. A tükör szilánkokra hullik, melyek tükröznek ugyan, de átláthatatlanul sok perspektívából. Elvész az egyetlen nézőpont, a látómező kitágul, a megfigyelőpontok megsokszorozódnak. Így jutunk a „végtelen tükrözés” toposzához. Ez teszi relatívvá, állandóan változóvá, hullámszerűvé a világot. párhuzamos világok, mint a hullámok A utol nem érik egymást, nem ömlenek egymásba. Nincs múlt, jövő, mert mindegyik világ magával sodorja a hullám az idő egy részét. Az előző pillanat nem örökre eltűnt idő, hanem örök jelen, melyben világok sorakoznak. (A párhuzamos világok) A koromfekete csónakban megborzongott. A szemközti tükörfalon egyenletesen csillogó pont, a saját arca, lassan elmaradt mögötte. És egyszerre ott volt, pontosan ott, ahová kívánkozott: az összetört tükör darabjai között, a párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában (A koromfekete csónakban) Stephen Hawking azt mondta egy interjújában: munkássága mindössze azt bizonyítja, hogy a világegyetem keletkezésének módját nem kell Isten szeszélyének tulajdonítanunk. Viszont továbbra is fennáll az a kérdés, hogy miért veszi magának a világegyetem azt a fáradságot, hogy fennálljon. Ha tetszik, úgy is értelmezhetjük, hogy erre a kérdésre Isten 36

Ladik Katalin: Tüköridő

adja meg a választ. Hawking meg van győződve arról, hogy a világegyetem a valós időben az ősrobbanással kezdődött. Létezik azonban az időnek a való időre merőleges irányban egy másik fajtája is, a képzetes vagy imaginárius idő, melyben a világegyetemnek nincsen kezdete vagy vége. Ez azt jelentené, hogy az univerzum kezdetének a módját a fizika törvényei határozzák meg. Nem kell azt mondanunk, hogy Isten választotta ki, hogyan működjön a világegyetem, mégpedig valamilyen önkényes módon, amelyet mi nem érthetünk meg. Az elmélet nem állítja azt sem, hogy Isten létezik, sem azt, hogy nem – mindössze annyit állít, hogy Isten nem önkényes. z istenek ideje vinnyogó halhatatlanság. A Az emberek ideje közönyös, süket alagút. A prométheuszi idő az éjszakánként befalt gyönyör, alagútban vinnyogó, szétrepedt máj. (Az éjszaka visszanövő mája)

37


Mészáros Zoltán

A tökéletes nap Lou Reed után szabadon Vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet elmondani, viszont mégis bennünk élnek… Csak érezni lehet őket, esetleg még gondolni rájuk, de megérteni őket soha… Mélyebbek és magasabbak attól, mintsem, hogy a szavak világába lehessen őket transzponálni. A szavak nem érnek el hozzájuk, és nem tudnak kiindulni belőlük. Ilyen volt az a nap. Minthogy minden napnak van előzménye, ennek az volt, hogy egy parkban megesett egy csók. Másnap reggel nagyszerű álom után ébredt. Úgy érezte, hogy végre hazaért. Álmában a sötét hideg univerzumban repült a szeretett lénnyel, és semmi mást nem érzett csak őt. Ez elmondani nem lehet. Olyan volt ez, mintha az anyaméhbe tért volna vissza. Csak attól sokkal jobb volt. A szavak túlságosan, durvák, konkrétak, meghatározottak. A szavak nem alkalmasak, hogy bármi lényegeset is kifejezzenek. Ezt sem. Pihenten és elégedettem ébredt, aztán sült krumplit és csirkecombot evett kólával, és már indult is. Úgy érezte, hogy ez csak a kezdet, mert hitte, hogy a szerelem nem azonos a szerelembe esés pillanatával. A pillanat csak egy hatalmas ugrás, amit lassú növekedés követ, ami a végtelenségig tart, és amely túléli még az életet is (Abelard és Häloise, Philemon és Baucis, mag hasonlók). És noha piszokul fiatal volt, úgy érezte, hogy szerelem tovább él a gyerekekben is. Akkoriban azt hitte, hogy – a dolog technikai részén felül – a gyermekek igazából a szerelemből születhetnek, és hogy valóban csak a szerelem örök. Minden más történés mellékes, a legnagyobb dolog pedig az, amit a múlandó ember tehet, hogy továbbadja a szerelmet, „átviszi” azt. (A középsuliban tanulta azt az „átvivős” verset).

38

Mészáros Zoltán: A tökéletes nap

Angyalokat látott, arra gondolt, hogy majd gyerekeik lesznek, hogy szépek lesznek, mint az anyjuk (és persze okosak, mint az apjuk), és hogy majd semmilyen hibát nem követnek el a nevelésükben, hogy boldogok, erősek lesznek. Azt gondolta akkor, hogy az egész élet előttük áll. Gondolatban le is pörgette az egészet, hogy a végén nagyon öregen, nagyon bölcsen és nagyos szakálasan úgy haljon meg, hogy a sok gyerek és a még több unoka veszi körül. (Persze akkor is a világot akarta magához igazítani, nem pedig elfogadni olyannak, amilyen). Igen, ő általában a jövőről szőtt illúzióit kergette. Ám aznap még ez sem zavarta. Talán eszébe sem jutott a jövő. A nap tökéletesként, tökéletesen rögzült benne. Felhőtlenül boldog volt, az a boldogság az örökkévalóság, örökérvényű, örök jelenlevőség pillanata volt. A még ki nem nyílt rózsabimbó szépsége, amely mindent ígér. Az ő szerelme nem volt viharos. A lelkében dúló viharok már a vágy és remény vitorláit dagasztották. Az ő szerelme akkor egyszerre volt a pillanat és a lassú kibontakozás. Amikor először látta Íriszt, már tudta, hogy ő az, aki kell neki, és remélte hogy a pillanat csírájából terebélyes fa nő majd. Akkor számára ez az objektíve jelentéktelennek tekinthető dolog volt a minden. A nézése, a mosolya, az érintése, amelyet sem megismételni, sem más úton megszerezni – utóbb kiderült – nem lehet. A tóparton enyhe halszag érződött. Haját lófarokba fogta. Csíkos egyrészes fürdőruhája inkább sejtette, mint takarta csodálatos ívű domborulatait. Gauss és Bolyai is elalélt volna azoktól az idomoktól (Lobacsevszkijről nem is beszélve). Írisz a tökéletes szépség valóságba, három dimenzióba vetített megjelenése volt. A tér csodálatos görbületei, a szépség megismételhetetlen minőségét jelenítették meg. Már csak azért is érdemes volt élni, hogy azt megláthassa. Olykor, nem is olyan ritkán, amikor nehéz neki, csak bevillan az a bizonyos idom, az a görbület, és tudja érdemes... A négy őselem akkor együtt volt ott a tóparton, a föld, a nap, a víz, és a tűz a szívében. Mégis olyan nyugodt volt, mint a planéták és a csillagok (és persze mint a fák és a kövek). Nem érzett semmit abból, amit addig és az óta is mindig érez, nem vágyódott sehova (mint mindig). Azon a napon ott a tóparton volt jelen, otthon volt, a szeretett lény közelében. Azon az egy napon. 39


Tallár Attila felvétele Aztán elmúlt a dél, és elmúlt a dél után, és hazakísérte, nem csókolta meg, mert nem kellett megcsókolnia, tudta, hogy az övé, de ettől az még jobb volt, hogy ő maga is valakié volt. Boldogságához nem hiányzott egy újabb csók, akkor egyszerűen csak boldog volt, létével kibékülve, csak volt, boldogan. Csak. Aznap a boldogság nem a messzi délibáb csalfa ígérete volt, és nem a szivárvány másik oldalán várt. A szivárvány benne volt, ő volt a szivárvány. Írisznek valószerűtlenül jó teste volt, az ő méreteihez képest tökéletes. Szerinte nem a nagy mellek jók, hanem a tenyérnyiek, és neki éppen akkora mellei voltak, hogy beleférjenek a tenyerébe. A hasa, és a csípője 40

Mészáros Zoltán: A tökéletes nap

eszméletlenül jó volt, vékony, de húsos. Haja, fitos orrocskája, az örökkévalóságot, az örök szépséget jelenítette meg. Nem az asszonyi szépséget, és nem is a kimunkált szépséget, még csak a szexus szépségét sem, hanem az eredetit, az elsőt, azt, amely csak felvillan, amely csak megjelenik, mint a napsugár a sűrű erdőben, és mint a pirosan virító kis szamóca. Az a szépség egyszerre izzította benne a fák csendes, zöld tüzét, és a láng sárga és vörös izzását. Egyre mélyebbre szívta magába a lényét. Akkor kellett volna megállnia az időnek, de az tovább lendült, mint mindig. Szívében a dal égett: „Szép június piros, piros rózsája, szerelem tiszta dallam, mit hallok én szívemben szüntelen.” – Az óta is ezt hallja, ha a szerelemre gondol, és az óta is ez jut eszébe, ha június van. Mert akkor úgy érezte – „Szerelmem mélyebb nem lehet, s te szép vagy, mint a Nap; szeretlek, míg az óceán, vize ki nem apad. Amíg nem porlad szét a szirt, s zúgnak a tengerek: szeretlek én, míg életem, homokja elpereg.” És az idő csak pereg, az óta is pereg. Pedig ott akkor kellett volna megállnia. Vajon jobb lenne-e, ha az a pillanat az, akkor ott az örökkévalóságba dermed… hogy lett volna “hallott dal, de mit a fül meg sem hall”, és amely „Örökre hév s örök örömre kész”, és amely „Az öröklétnek: hűs pásztormese”? Nem tudja. Persze lehet, hogy a szerelmesek vaksága vakította meg. Benedek barátjának volt egy ismerőse, Lajos, aki reménytelenül szerelmes volt egy lányba. Egyszer borozgatás közben, elkeseregte a bánatát, a többiek meg vigasztalták. Mondták neki, hogy nem jó a lány szövege, és helyeselt; mondták, hogy liba, és nem is érdemli meg őt, és ő helyeselt; végül valaki azt is mondta, hogy a lánynak nagy a feje, mire a barátunk (sóhajtva): de olyan jól áll neki… Az ő esetében azonban a vakság, a szép vakság és a valóság egybeesett. Írisz gyönyörű volt. Akkoriban énekelték a Heaven is a Place on Earth c. dalt, és valóban, úgy érezte minden gondja megoldódott, és nincs jobb hely az univerzumban, mint az ott, akkor mellette. A Belinda Carlisle típusú bőven húszas, sőt harmincas nők nagyon tetszettek neki. Volt akkoriban egy haverja, akit egy bőven harmincas nő szakított le tizenéves korában, azt hitte róla, hogy megnyerte a főnyereményt. Ám Írisz hatására azt is elfeledtette, hogy valaha kedve lett volna ágyba bújni egy dögös smirglihangú harmincassal. 41


Írisz nem fürdött a tóban, mert kiütései lettek volna tőle, neki viszont nem, de a vízből nézve Írisz a parton a hűvösben heverve még dekoratívabb volt. Döbbenetes, hogy az ember milyen feledékeny. Nem emlékszik semmire, csak arra, hogy minden tökéletes volt. Nem emlékszik a tóra, nem emlékszik, hogy kikkel voltak ott, csak a nyárfa zöld lobogása, és Írisz maradt meg. Végül hazakísérte Íriszt, de nem csókolhatta meg, mert valami szavazás volt aznap, és a szülei éppen indulófélben voltak, így csak elbúcsúztak a másnapi viszontlátás reményében. Másnap lógott az eső lába, és a biciklijével is valami baj volt (amit persze nem tudott megjavítani, mert hülye volt minden javításhoz), így az anyja minijével indult el. Idegesítően kopogott a pedál és a láncvédő, de hajtotta a hév hozzá. És egyedül volt, amikor odaért. De az már egy másik nap volt.

42

Kontra Ferenc: Raguza vándorai

Kontra Ferenc

Raguza vándorai

Idézeteket gyűjtöttem a városról. Több könyvet raktam egymás mellé a polcon, melyek itt játszódnak, a magyar irodalom megkerülhetetlen alkotásai. Valójában a saját képeimhez kerestem szövegtársakat, melyek ugyanarról szólnak. Szinte nincsen olyan szeglete, épülete, nevezetessége a városnak, amely ne bukkanna fel valamelyik szövegben. Ezek a könyvek is féltett kincsek. Válogatok belőlük. Közben azt veszem észre, hogy jórészt ugyanazokat a helyeket írták le, melyeket magam is meg akartam örökíteni a képeken. Ha van város, amit valósággal szétfényképeztek már, Dubrovnik minden bizonnyal közéjük tartozik. Mégis haza akar vinni magával ebből valamit az ember. Leginkább a gyűjtőszenvedély vezérli, hogy bármikor elővehesse: milyen jó lenne újra itt állni, és elnézni ezt az árnyékot, ahogy lassan elmozdul a köveken. Ahogyan a többi vándor tette: vinni egyet a narancsból, arról a fáról, amely a reneszánsz óta áll ott, ahogyan a legenda tartja. Faludy György itt írta A szubtropikus éjben című versét 1987-ben, amely a város fűszeres levegőjét idézi fel: 43


Sok-sok gombostűfejnyi kék, piros, ezüst csillag. Hány fényévre? Ne kérdezd. Illúzió a tér. Milyen pályán, mióta, miért? A csillagok nem növesztenek évgyűrűt. Képzelgés az idő. A laza mindenség ez, két csontvázzal az alján. Egyszeri tűzijáték. Az ember élvezi. Az öröklét szellőjét érzem, bár mozdulatlan. Tandori Dezső úti beszámolójában így említi a csillagot: „Dubrovnik felett magasan állt a hajnalcsillag. Ugye, nem; de Schmidt Egon biztat, hogy nem, senki sem! Ha csak egy kis szerencse van… egy kis szerencséje… az esélyei ugyanazok, mint a többieknek. Vissza kell térnünk, tudtam; nem maradhattunk a Parton, Splitben. Aztán a vonattól joggal féltünk, a belgrádi szobától joggal féltünk; s végeredményben öt napi nem-mosdás, egy hajnali hármas kelés, két éjszakai vonatút és két városi kicsapottság után érkeztünk meg 1977. október 8-án hajnalban Budapestre.” Szabó Lőrinc több versét írta itt, jegyzeteiben pontosan megörökíti keletkezésük körülményeit: „Dalmáciai emlék, azt hiszem, hogy a második dalmáciai utazásomé, amelyre feleségemen kívül az akkor 9 éves lányomat is magammal vittem. A négy napon és három éjen által muzsikáló vizek a hosszú parton történt lassú végighajókázásunkra utal. A parti ágy pedig DubrovnikRaguza kikötővárosában a Hotel Petra volt – eléggé szörnyülködtünk benne a poloskáktól.” Pilinszky János költői leírása a mindennapok látványát idézi fel: „Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre.

44

Kontra Ferenc: Raguza vándorai

Sikátorok fehér márványból. Bennük, a meredek, szűk házak közt, föl az égig: mosott fehérneműk zászlóerdeje, egy valódi város hétköznapjainak örökös ünnepélyességével. De ami a legszebb: a város padlója (kövezete) is fehér kőből van, mit az idő a házak falánál is fényesebbre koptatott. S e fehér padló az udvarokba, a küszöbön át a boltokba, a vendéglők apró szobáiba is benyomul, azokat is gondosan kirakja nagy fehér tábláival. Mindenütt e kockákon járunk, s nemcsak mi, az autók és a galambok is, kik a tetőkről és terekről besétálnak a vendéglőszobákba és csapatostul esznek az asztal alá hullajtott morzsából.” Nagy László a költészet bölcsőjének tartja: „Az úgynevezett magas költészet vagy műköltészet kezdetét jelzi a középkori legendák versbe fogása, fordítása és a zsoltárköltés. Ugyanakkor a trubadúrok is példaképek. A hattyúnyakú kalmár-gályák a petrarcai mintát is hozzák az Adria habján, főleg az olyan cserebere-helyre, mint Raguza, a mai Dubrovnik.” Fejtő Ferenc is visszatérő vándora volt a városnak: „Bemegyek a székesegyházba, meg akarom nézni Mária mennybemenetelét Tiziantól, de a tiszteletlen nap a színes ablakokon át élénk piros, sárga és kék foltokat vet a képre, nem látni semmit, csak a tarka foltokat. De milyen szép, milyen elragadó a szószék! Korčulai mester műve: egy elegáns angyal könnyedén és hunyt szemekkel tartja kezében a hatalmas, faragott súlyt. Boszorkányos, lehetetlen művészet ez, az angyal úgy tartja fel a szószéket, az izmok legkisebb rándulása nélkül, mintha viaszgyertyát vagy könnyű porceláncsészét tartana a kezében, átszellemült arcán az erőfeszítésnek nincs nyoma sem. Nem titán, hanem angyal; lehetetlen, de finoman és bravúrosan lehetetlen; credo quia absurdum.” Németh István kötetbe gyűjtötte raguzai írásait: „Fönt a várfalon, vasárnap délben. Alattunk a tenger, szemben velünk a papnevelde kitárt ablakai. Nemcsak a tantermekbe lehet belátni, a közös nagy fürdőszobába is. Mindenütt fiatal, gimnazista korú legénykék. Csak néhol sötétlik fel egy-egy reverendás nevelő, paptanár alakja. A tanulók mind civilben, a fürdőszobában divatos fürdőnadrágban. Itt egyik tükör előtt áll, a pattanásait nyomkodja. 45


A tanterem hirtelen megélénkül. Egy pap lépett be, az osztály föláll, keresztet vetnek, összekulcsolt kézzel imádkoznak. Mindnyájan, a pap is a falon lógó feszülettel szemben áll. Az ablak mellett egy fiú nagyot nyújtózik: két karját kifeszíti, aztán könyökben behajlítja, néhányszor hátrarántja. Szemmel láthatóan nem lelki, hanem testi gyakorlatot végez. Tornászik a közös ima alatt. A nyitott ablakon át zuhog be a napfény, ragyog rá a kék ég.” A képek és szövegek egymás mellé helyezése pedig mindahányunkban ugyanazt az érzést ébreszti: a nyár közeledtét.

46

Kovács Jolánka: Eladtuk a tanyát

Kovács Jolánka

Eladtuk a tanyát A Borist? Azt ne keresd erre, nem ide temették, nem a körösztapámékra. Nem adom azt a sírt. Az új részbe temették, egész arra le, én se tudom pontosan, hova, nem voltam a temetésen. Mert összecsaptunk aznap. A Bözsivel. Fölhívott, hogy meghalt a Boris, és ők úgy gondolták a sógorral, hogy majd a körösztapámra temetik. Rögtön tótágast állt bennem az ördög, ne is csodálkozz. Tíz éve én gondozom azt a sírt, épp most takarítottam meg, azért vagyok ilyen koszos, azt a szép lila bokros virágot is én ültettem rá, a közepén a krizantémok, hát majd kiszedik nekem! Ne nézzen már hülyének a Bözsi, a körösztapám az ő nagybátyja is volt, nemcsak az enyém, mégis egyedül fizetem utána a síradót, már tíz éve. Mert én úgy érzem, tartozom neki ezzel, meg a feleségének is. Gyerekük se volt, azt tudod. De minden kukoricaszedéskor ott voltak nálunk, meg kapáláskor is, és sose kértek egy dinárt se a munkájukért. Ha pálinkát főzött a körösztapám, abból nekünk mindig kijárt két liter. Hogy a házat elvitte az öregotthon, hát elvitte, kicsi volt a nyugdíja, azért nem lehet hibáztatni. Vagyis örökséget nem kaptam én, semmit. Igaz, a Bözsi se. Csakhogy a Bözsiben nincs érzés, itt a különbség köztünk. Mert arra nem gondolt egyszer se, hogy ha a Janiék hazajönnek Ausztráliából, hát biztos, hogy kimennek a temetőbe, és annak a Janinak is jólesik majd, ha virágokat lát a bátyja sírján, nem méteres gazokat. Ha látja, hogy gondozza valaki a sírt a rokonok közül. Persze ki más, mint én, mert másik ilyen bolond úgysem akad. Húsvétra meg karácsonyra szokott küldeni valamennyi ausztrál dollárt a Jani, de nehogy azt hidd, hogy azért csinálom. Az neki jelent, ismerem jól, hogy nyugtassa a lelkiismeretét, mert az öccsének, az én körösztapámnak életében nem küldött soha, semennyit. Pedig tudta, mennyi a nyugdíja, meg azt is, hogy a legutolsó telet hogy húzták ki, a körösztapám meg a felesége. Föltüzelték az összes kukoricát, hogy meg ne fagyjanak, mert nem volt tüzelőjük, nem jutott rá. Én írtam akkor a Janinak, hogy mi a helyzet, de nem is válaszolt. Persze ezt 47


már nem lehet jóvátenni, esetleg így, hogy nekem küldözgeti a dollárjait, hogy tartsam rendbe a sírt. Na csak a Boris miatt mondom mindezt, én azt mondtam a Bözsinek akkor, nem érdekel, hogy fizeti ki az új sírhelyet, temessék a Borist ahova tudják, én nem adom a körösztapámék sírját. Itt van közel, csak két sorral lejjebb, az úttól a harmadik, jobbra, megnézheted, ezen a fertályon nem találsz ilyen különös lila virágot, mint ami azon van. Na mindegy, hagyjuk a Bözsit, a Boris meg nyugodjon békében, gyere inkább, mutatok valamit. Ezt nézd meg. Igazi vörös márvány. Nem mondom, megvolt az ára, nem olcsó mulatság. Eladtuk a tanyát, tudod. Hát hiába, már a Józsinak is nehezére esik kijárogatni oda, elég neki otthon a kert meg a malacok. Na mi van? Mit ijedezel? Nem kell ezen ájuldozni. A múltkor bejártam a temetőt, épp érdekelt, ugyan hányan csináltattak már maguknak ilyet a faluból. Persze nem ilyet, ilyen nincs senkinek. Vörös márvány. Pedig huszonnyolcat számoltam meg összesen, ha jól számoltam. Azért úgy látom, kezdenek belegondolni az emberek. Hogy azért nem mindegy. Hogy hol lesz a végső lakásod. Mert sose tudni. Ezt mondtam a Józsinak is. Vagy két évbe telt, mire meggyőztem, hogy adjuk el a tanyát, ha kimegy, sose vagyok nyugodt, mi történhet, a Józsinak baja van a szívével, az asztmája is sűrűn előveszi. Mondtam neki, te Józsi, adtunk mi már eleget a gyerekeknek, hála istennek, mindkettő elvan, családostul, egyik Bácskában, a másik Magyarországon, de azt is láthatod, mennyire törődnek velünk. A Vili fiam, kéthavonta egyszer, ha felhív, akkor is csak annyi, hogy hát hogy vagytok, anyu, nőnek-e a malacok, na leteszem, mert vezetek épp, és tudod, hogy veszélyes út közben beszélgetni, de máskor meg nincs időm, hogy felhívjalak, mindig este érek haza. Akkor gyorsan azt mondom, hogy jól vagyunk, Vilikém, figyeljél az útra, és leteszem a telefont, nehogy baja essék a fiamnak. A Mártikám meg csak mobilról hív néha, hazulról soha, hogy ne legyen baj, mert tavaly búcsúkor elég csúnyán összehajtottunk a vejemmel, a búcsúi ebéd után. Annyira, hogy az unokám szegény még a plazmatortát sem érkezett megenni, mert a vejem felugrott az asztaltól, összeparancsolta a családot és már mentek is, hiába fakadt sírva a lányom, a vejem becsapta a kaput és azt kiabálta még 48

Kovács Jolánka: Eladtuk a tanyát

Horváth Zoltán festménye vissza, hogy ő ebbe a redves házba többet be nem teszi a lábát, az biztos. Hát ezért hívogat engem a Mártikám így, titokban. Úgyhogy mondtam én a Józsinak, sokszor, hogy te Józsi, szerinted ha meghalunk, lesz valaki, aki majd gondozgatja a sírunkat? Józsi erre csapott egyet, és azt mondta, akkor már úgyis mindegy, de én nem tudtam ebbe belenyugodni, mert szerintem a kutya se fog megugatni bennünket, a gyerekeinktől ugyan benőhet bennünket a gaz, ez világos. Úgyhogy nem is hagytam békén a Józsit, míg bele nem egyezett, hogy adjuk el a tanyát, a gyerekek tudta nélkül persze, és csináltassunk magunknak egy gyönyörű sírhelyet. Ilyen szív alakúra gondoltam éppen, hét kőfaragónál jártunk, mire a hetedik azt mondta, hogy beszerzi a márványt, de két hónapot kellett rá várnunk, mire meglett ez a szép vörös. A Józsinak nem tetszik ugyan annyira, mint nekem, most képzeld, hangosan röhögött, mikor kész lett a sírkő, és meglátta a kőfaragó udvarában, mert szerinte ez nem is szívre hasonlít, hanem egy égre néző, kövér női seggre. Ugyan, mondtam neki, te Józsi, ne izélj már, nem várhatod el, hogy lent épp csúcsban végződjön, mint 49


az igazi szív, akkor mi a fene tartaná meg, még le is törhetnék. Én meg vagyok vele elégedve, a képek arról a fényképről lettek mintázva, ami az idén készült, a 25. házassági évfordulónkon, a papoknál, azon a szép fogadáson, tizenkét pár volt ott akkor, együtt ünnepeltünk. Még meg is esküdtünk újra. A lányomék arra se jöttek el, gondolhatod, hogy éreztem magam. De nézd meg, milyen szépen belevéste a kőfaragó a képeket, a Józsi milyen komoly, épp olyan, mint mikor belegondol a dolgokba, én meg, most itt állok a sírkő mellett, na, hasonlítsd össze. Össze se lehet hasonlítani, persze. Mert zsíros most a hajam, kócos is biztos, egész nap fúj ez az átkozott szél, az otthoni gúnyám van rajtam, mondom hogy a körösztapám sírját takarítottam az előbb. De nézd meg ezt a képet: a frizurámat a városban csináltattam akkor, a Jaszminánál, megnézheted. A számat is jól kihúzta a kőfaragó, a szemeim meg, mintha nevetnének, ezt mondta a szomszédasszonyom. Szóval hogy nagyon fiatalos. És mellettem a párom, nézd meg már jobban, milyen szép komoly, és mintha felém fordulna egy kicsit. Vagyis látszik az összetartozás. És látod, emerről, az arcom mellett, ez a gyönyörű rózsa. Mint egy festmény. Ilyet se láttam az egész temetőben, ilyet nem, ami így ki lett volna dolgozva. Különben nem szoktam ennyire nézegetni a sírunkat, most csak megálltam, hogy neked megmutassam, hogy értsed, miért adtuk el a tanyát. Mert tudom, hogy szerettél oda kijárni. Hát na, ott már nem lesz több bográcsos. Figyelj, hogy bevalljam, valójában ritkán járok ide. Kijövök néha, hogy lemossam a szívet, a táblát, vagy csak megnézzem, nem esett-e baja a márványnak, nem bántotta-e valaki. A Józsi? Kijött, mikor felállította a kőfaragó a sírkövet. Gyöngeszívű a Józsi, tudod. Mióta megvan a sírhelyünk, temetésekre se hajlandó elmenni, még közeli rokonhoz se. Hiába beszélek neki, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz. Meg hogy ennyi azért, akárhogy nézzük, mégiscsak kijár nekünk.

50

Hudy Árpád: Hidegebb napok

Hudy Árpád

Hidegebb napok Haág Pista jutott eszembe. Öreg bútordarab volt már akkor, amikor én odakerültem, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségében, évtizedeken át naponta többször végigjárta a tucatnyi földszinti és első emeleti helyiséget és letette a munkatársak asztalára a sokszorosított anyagok – hírügynökségi jelentések, sajtófigyelők, rádióadások – vaskos paksamétáit. Otthonosan járt-kelt, évődött a szerkesztőkkel, bemondókkal, húzta őket – és a lábát. Hivatali szobácskája forgalmas kis alkalmi kávézó volt, mellékesként feketét fabrikált ott egy rezsón, és a szomszédos nemzeti osztályok munkatársai is többnyire inkább nála kortyolgattak el állva egy csésze kávét, mintsem lemenjenek az alagsori kantinba. Ebben a koffeinillatú kuckóban kérdeztem meg egyszer, mitől biceg. „Emlék a szerb partizánoktól” – válaszolta és nevetve mutatott béna lábára. 1944 őszén, amikor kamaszként a határon át menekült vajdasági magyar–sváb falujából a többi túlélővel együtt, még kapott egy sorozatot búcsúzóul a partizánoktól. „Szerencsém volt, mások rosszabbul jártak. Én még át tudtam vonszolni magam Magyarországra” – tette hozzá derűsen. A délvidéki magyarság kálváriájáról nem született regény, nem készült film a második világháború után. Az érem másik oldalát olvashattuk, láthattuk. Cseres Tibor megrázó könyvét, a Hideg napokat, és azonnali, méltó megfilmesítését diadalmas elégtétellel fogadták a határokon túl (a filmet hamarább vetítették Romániában, mint Magyarországon), mindenekelőtt pedig az egykori szörnyűségek helyszínén. De, mint azt az író később keserűen felpanaszolta, erkölcsi és művészi gesztusa viszonzatlan maradt. Hiába várta, hogy akad majd szerb író, aki válaszul bele mer nézni saját nemzete múltjának e sötét bugyrába. Gyermekkoromban, Aradon, amikor elgyalogoltam a város peremére nagyszüleimhez, a Rácfertályba, a város legrégibb temploma, a szerb51


templom mellett haladtam el. Útba esett a Thököly tér is (persze hivatalosan, románul egészen másként hívták), de csak jóval később tudtam meg, hogy nem a kuruc fejedelem nevét viseli, nem ám, hanem egy tizennyolcadik századi szerb nagykereskedő és kultúramecénás, Szava Tukeli emlékét őrzi. Szerbek azonban már alig éltek az én időmben a Marosparti városban. Csak a román hadsereg egyik nyugalmazott őrnagya súgta meg nekem egyszer a magyar napilap szerkesztőségében cinkosan, hogy ő az, büszkén hozzátéve, hogy az aradi vértanúk többsége szintén. A hatvanas-hetvenes években mégis mindennapos volt a szerb jelenlét a még erős magyar és német kisebbségét türelmetlenül emésztő romániai határvárosban. Mi, fiatalok a belgrádi és a noviszádi (újvidéki) rádió pergő nyugati zenéjét hallgattuk, nemcsak otthon, hanem táskarádióból még a hátsó iskolapadokban is, de csodás nyári napokon a nagyszerű folyóparti strand hangszóróiból ugyancsak a belgrádi adó ifjúsági műsora harsogott. Az országos hírű ócskapiacon szerbiai árusoktól lehetett jó pénzért venni a boltokban ismeretlen vegetát, nyugati farmert, sportcipőt meg a rikítóan színes, ortodox szentképeket, majd a hiánycikké vált cigarettát, kávét, piperecikket árulták kapualjakban délszláv csencselők. Később, Münchenben már a jugoszláv illúzió összeomlása kapcsán szembesültem naponta déli szomszédainkkal a rádiós munka során is. Évekig dúlt az öldöklés, s a vérfagyasztó délszláv testvérgyilkos tragédia árnyékában megintcsak rájárt a rúd a konkrétan több tűz közé szorult ottani magyarokra. Németországban, így a bajor fővárosban sok, mindenféle nációjú jugoszláviai élt, sok menekült is érkezett ekkoriban, s bizony vigyázni kellett, kinek mit mond az ember egy-egy alkalmi beszélgetés során. Alig nyugodott meg valamelyest a helyzet, a koszovói konfliktus újra felfűtötte az indulatokat. Fiam Münchenben él, s az egyik legjobb barátja szerb. Az egyéni szimpátián túl összeköti őket a két nemzeti karakter rokonsága, az őseiktől örökölt, nagyon hasonló mentalitás, a sikeres beilleszkedés ellenére is kísértő közös idegenség. Az évszázados konfliktusokban őrlődő nemzetek egyes tagjai között mindig megvoltak és meglesznek az emberi szolidaritás bátor gesztusai, a megértés és a barátság felemelő példái, de 52

Hudy Árpád: Hidegebb napok

a múlt ezer emlékével terhelt és az aktuálpolitika, a média alantas uszításai zaklatta szülőföldtől távol sokkal könnyebben talál egymásra görög és török, román és magyar, lengyel és orosz, szomszédok, munkatársak, utcai beszélgetőtársak. Szerbia most hangosan kopogtat az Európai Unió ajtaján. Harminc éve kelet vagy észak felől nézve irigyelt Nyugat volt Jugoszlávia. A darabjaira hullott kisebb birodalom utódállamait, egyetlen kivétellel, megelőzték a nagy kontinentális futóversenyben nemcsak a magyarok, de még a lenézett románok és a – finoman szólva – nem kedvelt bolgárok is. Belgrád igyekszik bizonyítani Brüsszelnek, s közben laposakat pislog Budapest felé, ahol az egyik kapukulcs található. Mégsem hajlandó legalább most, európai felvételi vizsgája előtt annak rendje és módja szerint megkövetni és visszahelyezni jogaiba a vajdasági magyarságot. Rendezni végre közös dolgainkat – ha túl későn is, de elismerni végre azokat a majd három évvel azelőttinél sokkal hidegebb napokat, amelyek 1944 rettenetes őszén tizedelték meg a délvidéki magyarokat, németeket, horvátokat. Lemosni az ártatlan áldozatokról és utódaikról a kollektív bűnösség abszurd bélyegét. Arról a kamaszról is, aki szétlőtt lábával átvonszolta magát a vigasztalan határon. Vajon hol főzöd mostanában a feketét, kedves Haág Pista?

53


Kányádi Sándor

Vadcseresznye A bozótból ki-kilesve piroslik a vadcseresznye. Rigók, szajkók örömére érik lassan feketére; s hálából az ingyen-gazdák szertehordják apró magvát. A tavaszi fagyokat se sínyli meg a vadcseresznye. Később nyílik, mint a kerti, nem kell óvni, dédelgetni. Virágjából a vadméhek gyűjtenek maguknak mézet. Csemetéjét ha beoltják, akkor se felejti múltját. Gyümölcsében ott az erdő ínyed alatt is fölsejlő, féltve őrzött, ezerféle édeskedvű kesernyéje.

54


Ha a napnak Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje.

Ha én zápor volnék Ha én zápor volnék, égig érő zápor, áztatnám a földet istenigazából. Hogyha napfény volnék, melengető napfény, minden sugaramat széjjel teregetném.

55


Ha én harmat volnék, minden reggel s este lábujjhegyen lépnék bársonyos füvekre. Hogyha szellő volnék erdőn, mezőn átal járnék a virágok finom illatával. Kislány vagyok, s ezért harmat, napfény, zápor s a vidám szellő is igaz, jó barátom.

56


Illyés Gyula

Nyár Mivel van a föld tele! S zöld, zöld a fák levele: nem olyan, mint illene, nem alvadt-vér fekete!

A pannon lélekre Pannonia, az arány földje ez, a várkapuban márvány a deres, a kapualjban, mely mint trombita harsogta le a jajt a faluba. A mesterművön elültem soká, elgondoltam, kit huzatnék le rá, bőgje világgá bűnét a bünös, ítélt bennem a vad katona-ős, de állt szívembe rögtön hökkenet, ki húzatna le épp így engemet? Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák: igazság! jog! csak semmi durvaság!

57


Csorba Győző

Gyümölcsfa Kedvedre ágat se hajthatsz nem virágozhatsz teremhetsz kerti szolga gyümölcsfa Ha kimerültél vagy pihenni próbálsz nem élsz sokáig Ahogy az öregasszonyt téged is iparkodnak kihagyni Látható a szél: hózápor a kerten szédítő márciusi forgatag Még ezt is ezt is el kell viselned a megítéltetés előtt mikor a gazda végigjárja rendre földhözragadt cselédeit hogy megjelölje melyik tövére vettessék a fejsze.

58

TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Recommend Documents