TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János

TARTALOM: fortuna hungarorum Silling István Drávaszögi emlékek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Kontra Ferenc Az Adria legszebb szecessziós városa . . . . . . . . . 14

Felelős kiadó: Jakab Sándor

Mák Ferenc Lelkes elődök lába nyomában . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Isis és Osiris derűjében. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Kóbor szelek kövületei. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt

LITERATURA

Szerkeztőség tagjai: Kontra Ferenc, Mák Ferenc A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr

Nem adjuk fel, tovább visszük a fiumei álmot! Beszélgetés Viola Évával, a horvátországi magyarok rijekai elnökével. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41

Bicskei Zoltán Méreg. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Vida Gábor Háziolvasmány. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Szabó Magda Őszelő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58

Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.

3

Horvátországi Magyarság

HMDK

Eszék, 2012

4

Silling István: Drávaszögi emlékek

fortuna hungarorum Silling István

Drávaszögi emlékek Azt mondják, haldoklik egy vidék. Nem tartom igaznak. Alakul, esetleg átalakul. Térértékei fogynak vagy szaporodnak. Megváltozhat sok vonásában, de a szellemét, a szellemiségét megőrzi az ember, aki ott marad, s megtalálhatja az idegen is, akinek erre igénye van, aki ezt meg akarja látni, hallani, ízlelni. Néhány közelmúlti drávaszögi, baranyai barangolásom jó példa erre. Pedig ott azután jócskán dörögtek a fegyverek nem is olyan régen. S költöztek el, és költöztek oda, majd újra el az emberek. Jöttek-mentek a viharban, a szégyenben. Amikor pedig vége lett, újra nagyot lélegzett a táj, a holtakat eltemették, az emlékhelyeket megjelölték, az életnek pedig mennie kellett tovább. Így van ez évezredek óta. Jómagam egy korábbi történelmi éra szakrális térértékeit szedegetem össze ezen a mi széljárta Duna menti vidékeinken, leginkább a szabadtérben, az Isten nagy ege alatt megnyilvánuló szakralitás jeleit, hogy bizonyságul – magam előtt is – elmondhassam: a szellemet nem ölheti meg sem ideológia, sem fegyver. Mindig van, mindig lesz, aki vigyáz rá, aki őrködik felette, de még az új gazda is, ha tisztességes, ha van lelke, megőrzi azt, amit az anyaföld kihordott, lakói által megszült az évszázadok alatt. Nem elsőként járom ezt az utat, hiszen sokat olvastam már róla a régió kiváló néprajzkutatójától, Lábadi Károlytól; illetve szépirodalmi művekbe ágyazva éppen ezekről a drávaszögi keresztekről Kontra Ferenc itteni születésű író könyveiben. És még így is, ismeretlen ismerősként is találok újat. Csak nekem szólót. Átérve a nagy Duna-hídon Kiskőszeg (Batina) faluba érünk, ahol édesanyám iskolába járt. Kompon jöttek át a Kéngyia pusztáról az ott 5


élő bezdáni meg az oda kirajzott kupuszinai gyerekek, mert ez a Duna bal partján fekvő puszta közigazgatásilag Batinához tartozott. És a komp baranyai kikötőjénél én most megtaláltam az 1756-ban emelt Nepomuki Szent János-kápolnát, a prágai gyóntatópap szentté avatása után alig 27 évre épített barokk emlékművét, a vízen járók kegyelmes oltalmazóját és segítőjét. Természetesen latin nyelvű a felirata, aminek csak a felét értem, de láthatom, hogy becsben tartják, s még azt a Duna-parti utcát is immár róla nevezték el. Változnak az idők. Vagy vis�szaváltoznak? S a szőlőskertjeiről híres hegyen – mert nekünk hegy a dombocska is, ha már 10 méternél magasabb –, ahonnan a nyugat-bácskai ember a jóféle itókát hozni szokta, ha igazi ünnepre készült, az állattartók védőszentjének, Szent Vendelnek a jól karban tartott képoszlopát, benne a szent barokk festett szobrát láthatom. Mellette friss gyöngyvirág, tulipán, szentelt barka, előtte gyertya, látszott, hogy húsvét utáni időben járok errefelé. A kápolnácska körött gondozott kert, ép kerítés. Van gazdája az emlékműnek. Él. A falu Fő utcáján pedig egy eléggé ismerős szakrális emlékmű: egy magas oszlopra emelt Pietà-szobor. Ha visszamegyünk a hídon, az első bácskai faluban, Bezdánban leljük ennek a párját, amelyet 1832-ben emelt a keresztény jámborság. Nem ikertestvérét, mert azért némi különbség mégis van a két ábrázolás között, de ugyanazt a barokk szellemiséget, ugyanazt a jámbor lelkiséget, amely létrehozta. A kiskőszegire ráhajló virágzó lila akácág dús fürtjei csak fokozzák a belőle sugárzó üzenetet: meghalt, hogy élhessünk. Istenem, milyen közel is voltunk, vagyunk mi bácskaiak az itteni emberekhez! Ezernyi szállal kapcsolódtunk össze a történelem folyamán, még híd nélkül is. S ez a nagy folyam nem tudott határt ékelni közénk. Ne is tudjon soha! A vörösmarti temető keresztjén álló Mária-szobrocskát százszor is átfestette már a gondos kéz, amelyből mindig akad a temető környékén vagy a szakrális emlékművek táján. Olyan ez a Máriácska, akár a parasztbarokk Madonnák, csak a fia éppen nem az ölében pihen, hanem a feje fölött keresztre feszítve haldoklik.

6


Hercegszőlősön a híres református zsinatnak helyt adó templom mellett, a dombon jól megfér a római katolikus templom is a vallásszabadság valóságát hirdetve. Közöttük pedig egy szépen felújított Szentháromság-emlékmű, talapzatán a Te Deum… kétnyelvű feliratával: Tebe Boga Hvalimo! Téged Isten Dicsérünk! A kopácsi református templom tornya a szakrális tájképzés rendkívül erőteljes alkotása. Messziről hirdeti az ígét – így, hosszú í-vel, ahogyan abban a víz melletti faluban mondják. S a parasztbarokk épülethomlokzatok valóban egy rohamosan változó világ remekbe szabott emlékei. Sepse falu úgy elbújt a hegyek között, hogy csak nagyon közel érve vehető észre magasra emelt református temploma, amelyben jó negyven évig volt presbiter 92 éves ismerősöm, kinek pincéje szemöldökfájába bevésték az építés dátumát: 1772. Hány generáció óta övék a pince, a telek, a szőlő? Hány tízezer liter jóízű baranyai bor termett itt évente? S vitték Eszékre, Zomborba, Apatinba… A darázsi kanyarban a földbe süppedő keresztnél csak egy röpke fohászra futja. Annyian megírták már a tájnak ezt a jellegzetes emlékművét. S ismét a Duna, a híd, útlevél-ellenőrzés mindkét oldalon. Hadd legyen. A kupuszinai népdal jut eszembe, amit jóemlékezetű anyósomtól tanultam: Akármi lesz vacsorára, Csak legyen a csutorába’ Jó idei bor, baranyai bor!

7


Kiskőszeg: a Vendel-szobor a fülkében

8


Vörösmart: a temető keresztszáránál álló barokk Fájdalmas Anya

9


Hercegszőlős: Szentháromság-oszlop

10


Kopács: barokk homlokzatú házak

11


Kiskőszeg: Pietà

12


Kiskőszeg: a Nepomuki Szent János-kápolna barokk szobra

13


Kontra Ferenc

Az Adria legszebb szecessziós városa The First Lady, ahogyan az angolok nevezik. Az Adria északi partjának legimpozánsabb nyaralóhelye Abbázia, mégsem a tenger az, ami tolakodóan meghatározza. Az épületek és műalkotások látványa eleve időutazásnak számít, kevés város van a parton, ahova tömegével látogatnak olyanok is, akik sose mennek bele a vízbe. És ha már a víznél tartunk, ebben is van valami különleges: szinte állandó a hőmérséklete. A fölé magasodó Učka forrásai és búvópatakjai a szállodasor előtt ömlenek a tengerbe. A hegység természetvédelmi terület is. Ettől kristálytiszták a vizei, és természetesen hűvösebbek is. Úszás közben állandóan érezni lehet a part közelében a tenger különböző hőmérsékletű áramlatait. Az édes és sós víz találkozását érdemes a kialakított kis hidakról szemlélni, mert hemzsegnek a halak, időnként még egy termetes medúza is idejön kíváncsiskodni. Itt érdemes frissen fogott tintahalat enni. A partszakasz tagoltsága lehetővé tette, hogy a város központjában lévő strand mellett egészen kicsi, akár egyszemélyes strandokat is kialakítsanak a mintegy 17 kilométeres parti sétány mentén. Olyasmiket írok le, amik nincsenek benne minden turisztikai könyvben. Érdekelt az is, hogy, milyen ez a város, ha elnéptelenedik, milyen a téli hónapokban. A helybeliek elmondták, hogy azokat a hónapokat még ők is nehezen viselik, mivel a különleges éghajlat miatt a hőmérséklet sosem süllyed a fagypont alá, folyton esik az eső a téli hónapokban, közben ködösek és szürkék a nappalok, de éppen ezért itt a legelevenebb a vegetáció, a trópusi mocsárnövények és a zord fenyők éppúgy őshonosnak számítanak. A virágzó dísznövények fává nőnek. A Pearl of the Adriatic elnevezést James Joyce is említi, aki gyakran iszogatott az Imperial szálló teraszán. Ezen meg sem lepődünk, hiszen a közeli Triesztben volt angoltanár, és az Ulysses végleges változatát is innen küldte el kiadójának. 14

Kontra Ferenc: Az Adria legszebb szecessziós városa

Isadora Duncan a Villa Amalia pálmái alatt táncolt, mindezt a mai Kvarner szálloda teraszáról nézte végig az úri közönség. A tánc helyén bronzszobor áll. De számos írónak is állítottak itt szobrot – melyek többsége magánadomány –, hisz ki ne fordult volna meg Abbáziában. Lehetne sorolni tovább, de érdekesebb megnézni a hírességek falát, ami a botanikuskertet választja el a szabadtéri színpadtól. A legtöbb magyar író itt járva naplójában örökítette meg élményeit, elragadtatását a városról: „Abbázia! Egyetlen virágom! Hányszor fogok majd rád gondolni az évtizedekben? (Ez is így lett. Abbázia, ahova tüdőbajom miatt 1903ban küldtek, emlékében fiatalkorom legnagyobb szépsége lett. Egyebem se volt, az ifjúság úgynevezett szép napjaiból, nemigen tudtam én egyebet felidézni, csakis ezt.) Hajnalban tejszínű a tenger, habos, jeges. S a habok alatt zöld színjáték, üvegszerű, mély. Az éjjel enyhe havazás volt, mindent elborított könnyű szőnyegével, s amellett rózsák virulnak a kertekben. Tearózsák. S az emberek vasárnapiak! Mindig és mindenki, senkinek semmi baja, dolga! Mindenki a legszebbik ruháját veszi fel és megy a zene felé. Az ember sétálni megy és szomjasan issza fel a szelet. Csípős a levegő s az ember kipirul. Csakhogy én semmit se bírok ki sokáig, én idekinn a tágas ég alatt is arra gondolok, hogy milyen jó lehet odabenn ahol Sussy van. Megyek hát hazafelé. S mintha valami üvegkastélyba lépne az ember, ahol narancsfák vannak, egy grotta piros tengeri halakkal s ahol Sussy a puha szőnyegen hason fekszik és fénykép-albumot lapozgat. S a felnőtt nővérének a ruhája susog – megy valahova, Isten tudja, milyen ügyei vannak mindig valahol” – írja Füst Milán. „Abbázia gyönyörű, de még most, utószezonban is nagyon mondén és pesties. Csak azért jöttem ide, mert ezt a fürdőt lehet legkön�nyebben megközelíteni – vonattal és pénzzel. De hadd beszéljek arról, ami a legjobb itt, a tengerről: úgyszólván csak azt látom az erkély keretében; jobbra és balra és előre. Az egész Quarnero sötétkék, körös-körül a hegyek és szigetek világoskéken ködlenek, fölöttük még világosabb, majdnem fehér az ég. A víz folyton borzong, összevissza reszket, s ez a reszketés a nap felé olyan, 15


mint egy földre költözött csillagos ég. Fehér vitorlák, zúgó motorcsónakok. Balra, Fiume felé, egy nagy angol csatahajó pihen a vízen, vendégségben van itt. Egész messze egy fekete gőzös füstölög, Triesztből jön, Fiuméba megy” – emlékezik Szabó Lőrinc. A város nyüzsgő sokfélesége az, amit még megjegyez az ide látogató. A világ minden tájáról érkeznek vendégek. Sok a magyar turista, ami meglátszik a többnyelvű étlapokon is, de a meghatározó nyelv a hagyományok miatt is az olasz, nemcsak a vendégek, hanem a vendéglátók révén is. A rájuk jellemző könnyedség, vendégszeretet és kedvesség kicsit meg is emeli a város népszerűségét.

16


A csónakkikötő

Kilátás a Galeb teraszáról nappal… 17


…és éjszaka

Az Admiral Club 18


Isadora Duncan bronzszobra a Villa Amalia pálmái alatt 19


Többek között ők is jártak itt: Vladimir Nabokov, Joyce, Csehov, Puccini, Gustav Mahler, Einstein, Kirk Douglas és még számos híresség a falon, portréikat Anja Ferenčić készítette

Lakodalom a tengeren. Háttérben a város jelképe, a Lány sirállyal című bronzszobor 20


Szecessziós szökőkút a város parkjában 21


James Joyce gyakran iszogatott az Imperial szálló teraszán

A Millenium szálló kertje 22

Mák Ferenc: Lelkes elődök lába nyomában

Mák Ferenc

Lelkes elődök lába nyomában Különös kertekben járok mostanában, melyekben illatos fűszerek selymes pázsitjai mutatják meg a járható utakat. Bazsalikom-, levendula- és babér-ligetek mentén keresem az előttem járók lépteit – és nem is haszontalanul. Elfeledett alakok lépnek elém az időből, és hosszan mesélik a történeteiket: írástudók, papok, nevelők, mesterek, csillagászok és tenyérjósok bízzák rám a titkaikat azzal a feltétellel, hogy őszinte szószólójuk leszek. És én boldogan teszek ígéretet arra, hogy az otthoni tájainkon a könnyen feledők előtt megidézem az emlékeiket. Mert bizony könnyelmű és felelőtlen világban élünk, régen elengedtük a kezüket azoknak, akik megalapozott szándékkal erre a tájra vezettek bennünket, utódokat. Nemzedékek százainak legkiválóbbjai tették a számunkra otthonossá a Tisza-parti fűzesek mögött elterülő városokat, díszítették a falakat és fényesítették a képzeletet. Az volt a szándékuk, hogy hazát teremtsenek nekünk, érdemtelen utódok, és tették mindezt a legjobb tudásuk és belátásuk szerint. Háborúk, megszállások, idegen katonák, járványok, árvizek és aszályos esztendők nem fogtak ki rajtuk, de száműzte őket régi otthonaikból a közöny, a tékozló felelőtlenség. Nincs a vidékünknek olyan életre-való közössége, mely számot tudna adni az előttünk járók népes seregletéről, fel tudná sorolni szellemi nagyjainkat. Nincs a vidékünknek olyan életre-való közössége, mely megépítette volna apáink panteonját, ahol alkalmas időben virágos-koszorús ünnepet tudna magának teremteni. Ezért ma nincs hová menekülni a nyomor, a testi-lelki szegénység, a szellemi sivárság és a hontalanság vaskos realitásai elől. Pedig itt vannak ezek a fűszerillatú ligetek, ahol ünneplőbe öltözve várnak ránk a követek. Törvényalkotók ők valamennyien, szigorú időkben. Érdemes a nyomukba szegődni. Két utolsó találkozásomról adok most számot, szinte csak úgy találomra. Polyák Mór Óbecséről elszármazott orvos, kiváló keletkutató és Nílus-ismerő volt, aki írásával csak halála előtt talált vissza a szülő23


városába, hogy az esendőknek távoli szépségekről meséljen. Lambrecht Kálmánt, az őslénytan világhírű tudósát különös szenvedélye, a malmok iránti rajongása vezette a Tisza-partjára, hogy adatokat leljen a magyar malmok történetének megírásához. Történetük a maga nemében csodás, ám nem különös, még kevésbé egyedülálló. Előttük és utánuk százan és százan tették meg az oda-vissza utat – Istenem, csak futná az időből szólni róluk is!

24

Mák Ferenc: Isis és Osiris derűjében

Isis és Osiris derűjében Polyák Mór, a távolba szakadt orovstudor Az Ó-Becse és Vidéke 1888. augusztus 4-i számának Szerkesztői üzenetek rovatában különös levél ment „Egyptomba”. A címzett Dr. P. M. Cairo – „Vettük becses levelét, s igen lekötelez azon hang, melyen hozzánk ír. Nekünk is jólesik itt, a hazában, ha látjuk, hogy aki egyszer ette anya földünk kenyerét, bármily hosszú idő után sem felejti el az ízét. Különösen, amit Ó-Becséről, szülővárosáról ír, azért kötelességünk mindnyájunk nevében köszönetet mondani. Bátrak vagyunk remélni, hogy nem ez volt utolsó levele, és kérjük, írjon valamit lapunknak az ottani életről. Ami a meleget illeti, nálunk is van, vagy 30 fok. Fogadja legmelegebb üdvözletünket.”1 Hogy miről szólhatott az alig egy hónappal korábban indult hetilap szerkesztőségébe a Nílus partjáról küldött levél, azt nem nehéz kitalálni: Polyák Mór, az ó-becsei születésű orvos, aki akkoriban már csak nagy ritkán fordult meg szeretett szülővárosában, feltehetően illő lelkesedéssel üdvözölte az Ó-Becse és Vidéke című lap megjelenését – legalábbis ezt engedi sejteni a szűkszavú válasz is. Persze jó lenne tudni, hogyan vélekedett a Tisza-parti városról valaki, aki felnőtt korának jelentős részét Európától távoli országokban töltötte – látta-e a polgári fölemelkedés reményteli történéseit –, ezt azonban a kíváncsi utókor valószínűleg már soha nem tudhatja meg. Az akkor még titokba burkolózó levélíró, P. M. komolyan vette az udvarias felszólítást, és nem sokkal ezután az egyiptomi fővárosból, Polyák Mór tollából megérkezett a szerkesztőség címére az Egyiptomi levelek – Kairó, október hó 1888 című írásának első fejezete. Műve igazi kultúrtörténeti beszámoló volt, egészen szokatlan a kora tárcairodalmában. Feltűnő írójának történelmi tájékozottsága, stílusa pedig a XIX. századi utazók legkiválóbbjainak sorába emeli őt. „Augusztus 19-én Kairóban, Egyptom fővárosában – kezdte az élménybeszámo1 Szerkesztői üzenetek; Ó-Becse és Vidéke, 1888. augusztus 4., 4. p.

25


lóját a szerző – egy sajátszerű ünnepélynek voltam szemtanúja, mely ünnepély eredeti minőségét illetőleg bizonyosan páratlanul áll, és évezredek óta minden évben ismétlődik. Ez az ú. n. Khalig-vágás, arabs nyelven Gabr-el Khalig, a „fum-el Khalig” t. i. a Khalig torkolatának átvágása.” A továbbiakban a szerző részletesen kifejti: Khalignak hívják a Nílus egyik Ó-Kairó alatt elnyúló csatornáját, amelybe az esős évszak nagy áradásainak idején vizet tárolnak az egyiptomiak, hogy az öntözés segítségével bőségesre fordítsák a termést. A Nílus áradása – folytatta az élménybeszámolót Polyák Mór – „évezredek óta évenként ugyanazon időszakban, majdnem órához kötött szabatossággal szokott megtörténni. És ha minden zavar nélkül, rendesen, az előadott mód szerint beáll, akkor a Nílus vize lassankint emelkedve, azon magassági fokot éri el, mely a legrégibb tapasztalások szerint szükséges, hogy a művelés alá fogott felső és alsó egyptomi roppant terjedelmű földeket a csatornák által elárassza és termékenyítse, anélkül, hogy áradása a földművelők helységeiben nagyobb károk történjenek.”

26


Egyiptom népe – a paraszttól az előkelő hivatalnokig – éjszakába nyúló látványos lakoma keretében üli meg a Nílus nyújtotta áldás érkezését. Valamikor, évezredekkel korábban eleven szűzleányt áldoztak a folyó jótéteményéért, a XIX. század végén azonban már csak egy pajzánul körültáncolt bábút vetettek a tajtékzó habokba. Polyák Mór így folytatta a beszámolóját: „A Gabr-el-Khalig ennélfogva egy részről örömünnepély, mellyel Egyptom népe őseinek és belső megelégedésének ád kifejezést a fölött, hogy a Nílus ez évben úgy, mint évezredek óta minden évben az általános anyagi jólét fönntartását biztosította, másrészt pedig a legrégibb mód szerint Isis és Osiris korszakából szokásos, most ugyan csak symbolicus úton fönntartott emberi áldozattal járó szertartás mellett háládatosságát – régi időkben a Nílus-istenségnek, ma nap Alláhnak, egyszerű ima által – az élvezet jótéteményeként bemutatni.” Van azonban a Khalig-vágásnak rejtett tartalma is: a Nílus és a csatorna közötti gát átvágását csak a fényes rabbik jelenlétében, zsidó kéz végezheti, ezzel emlékezve Józsefre, akiben az „egyptomi” csatornák és az öntözés műveletének védőszentjét tisztelik. „Az izraeliták egy pár kapavágására, éppen azon percben, midőn a felhőtlen, kristály-tisztaságú, átlátszóan világoskék egyptomi menyboltozat keleti határán, a kelő nap első sugara az egész tájképet befogó világosságával földerítette, a Nílus habjai a gát utolsó maradványait áttörve, roppant zúgással a Khaligba dűltek.”2 Polyák Mór nem leplezett elragadtatással, lelkes szemtanúként mutatta be szülővárosa olvasónak a sok évezredes egyiptomi kultúra eleven örökségének egy fejezetét. S az Egyiptomi levelek valóban felkeltették az olvasók érdeklődését. Feltehetően a felelős szerkesztő Grünbaul Pál a Budapestről, Balaton Gyulától érkező kérdésre válaszolva a Szerkesztői üzenetekben a következőket írta: B. Gy. Budapest – „A kérdezett orvostudor előkelő állást foglal el Konstantinápolyban. Kairóban jelenleg egészsége helyreállítása végett tartózkodik.”3 És persze várták az izgalmas és a maga korában felettébb egzotikus kultúrtörténeti beszámoló újabb fejezetét. 2 Polyák Mór: Egyiptomi levelek – Kairó, október hó 1888. I–III.; Ó-Becse és Vidéke, 1889. november 18., 1–2. p.; november 22., 1–2. p.; december 2., 2. p. 3

Szerkesztői üzenetek; Ó-Becse és Vidéke, 1888. december 9., 6. p.

27


Hasztalan. A második levél helyett egy évvel később a következő rövid hírt kellett közölniük: „Dr. Polyák Mór, ó-becsei származású hírneves orvos […] Kairóban elhunyt.”4 Különös, hogy Polyák Mór személyét illetően, csak a halálakor derült fény néhány, életével és sorsával kapcsolatos adatra. A Bácska című Zomborban megjelenő vármegyei lap 1889. december 17-i számában számolt be a halálesetről: Kairóban hosszas betegség után meghalt Dr. Polyák Mór, az ó-becsei születésű hírneves orvos – írta –, ki már évek óta keleten tartózkodott. Dr. Polyák „a 60-as években Budapest egyik legkeresettebb és legkedveltebb orvosa volt, s az elegáns, finom modorú doktort mindenütt szerették. A hetvenes évek elején Keletre vándorolt ki, s a török hadseregben ezredesi ranggal főorvos lett, s az orosz hadjárat idején, az ázsiai hadszíntéren igen hasznos szolgálatot tett.”5 4 Halálozás; Ó-Becse és Vidéke, 1889. december 15., 3. p. 5 P olyák Mór; Bácska, 1889. december 17., 2. p.; Ugyanarról: Polyák Mór halála; Vasárnapi Újság, 1889. december 15. (50. szám), 827. p.

28


A háború végével Konstantinápolyban telepedett le, ahol a magyar kolóniának egyik legkedveltebb tagja lett. A magyar utazók és látogatók – akik a török fővárosban találkoztak vele – valamennyien dicsérték a szeretetreméltó doktort. Az óbecsei orvostudor életéről és pályájáról ezzel együtt is nagyon keveset lehet kideríteni. A Vasárnapi Újság egykori tudósítása szerint a Magyar Kir. Természettudományi Társulat 1862. január 15-én tartotta közgyűlésén választották Polyák Mórt a „rendes tagok” sorába, s ezzel olyan neves tudósok társaságába került, mint a Társulat első elnöke Bugát Pál, a második elnöke Than Károly, valamint Friedvalszky Imre, Jedlik Ányos, Jendrasik Jenő, Kovács Gyula, Molnár János, Preyss Mór, Rómer Flóris, Say Mór, Szabó József, Sztoczek József választmányi tagok.6 A Természettudományi Közlöny, 1871. januári számában Polyák Mór még budapestiként szerepelt a tagok névsorában. A lapok, melyek beszámoltak a halála híréről, tudni vélték, hogy a neves tudós Konstantinápolyból egyszer-kétszer meglátogatta hazáját és óbecsei rokonait, köztük elsőnek testvérhúgát, Róth községi orvos nejét. Három évvel halála előtt, 1886-ban költözött Kairóba, ahol az enyhébb éghajlattól elhatalmasodó szívbajára remélt gyógyírt. Az egyiptomi fővárosban is kedveltje volt az ott tartózkodó magyaroknak. Polyák Mór életében lovagja volt a Ferenc József-rendnek, a francia becsületrendnek, és magáénak tudhatott jónéhány török kitüntetést is. „Ismerői és tisztelői őszintén gyászolták elhunytát.” A doktor egyike volt azon földijeinknek, akik a világ távoli vidékein öregbítették a Tisza-vidéki magyar ember rátermettségének hírnevét, akik azonban útjára bocsátották őt, kénytelenek voltak nélkülözni a tudását. 1888ban, az Egyptomi levelek első fejezete után több küldemény nem érkezett a fáraók földjéről. Polyák Mór azok közé tartozott, akiket a szülőföld nem tudott elég erősen magához láncolni, nem tudta megtartani őt magának. S mire hazatalált volna, földi pályája is véget ért.

6

Vasárnapi Újság; 1862. január 26. (4. szám), 46 p.; Továbbá: Természettudományi Közlöny, 1871. január, 98. p.

29


Irodalom Polyák Mór: Egyiptomi levelek – Kairó, október hó 1888, I–III.; Ó-Becse és Vidéke, 1889. november 18., 1–2. p.; november 22., 1–2. p.; december 2., 2. p. Polyák Mór; Bácska, 1889. december 17., 2. p. Vasárnapi Újság; 1862. január 26. (4. szám), 46 p. Polyák Mór halála; Vasárnapi Újság, 1889. december 15. (50. szám), 827. p.

30

Mák Ferenc: Kóbor szelek kövületei

Kóbor szelek kövületei Lambrecht Kálmán malmai A Sztáribecseji Járás hetilap 1932. július 23-a és augusztus 13-a között három folytatásban közölt A becsei jegenyesoron című várostörténeti összefoglalójában a névtelen szerző hosszan sorolta azoknak a nevét, akik az elmúlt évszázadok során alkotói munkájuk révén országosan is ismertekké váltak, akiket a magyar nemzeti művelődés-, művészet-, egyház- és tudománytörténet számon tart, s már ezért is megérdemelnék az utókor megtisztelő figyelmét. A tanulmány szerzője mellesleg azokról is szót ejtett, akik valamilyen oknál fogva – kutatómunkájukból eredően – ellátogattak a Tisza-parti városba. Közöttük megemlítette Lambrecht Kálmán, a világhírű paleontológust, paleoornitológust és etnográfust, az őslénytan modern biológiai irányának világviszonylatban is kiváló képviselőjét, aki a magyar szélmalmokról írt könyvéhez Óbecsén is keresett adatokat. Az első pillanat a meglepetésé: a folyóparti füzesek páratlanul gazdag madárvilága olykor valóban a költők és tudósok tollára kívánkozik, a gerlék (gerlicék) bizony még a novellaíró Cziráky Imrét is megihlették, mellettük korunk proletárjai, a városháza körül röpködő – többnyire tépett tollú – urbánus galambok nem érdemlik meg a tudósi fáradozást. Egyébiránt pedig, mi köze lenne az ornitológiának a szélmalmokhoz? Felettébb talányos történet, melynek – mint a hasonló esetek többségében, rendre – egyszerű a magyarázata. Lambrecht Kálmán Herman Ottó és báró Nopcsa Ferenc tanítványaként még egységében látta a létező világot, gondolkodásában és világlátásában még nem szegregálódott az élet egymástól függetlennek tűnő szakaszokra, fejezetekre vagy tudományos diszciplínákra. Az ő szemében az őslénytan a maga történetiségében elválaszthatatlan volt az etnográfiától, és még sok egyéb mástól, így a szélmalmokkal foglalkozó történeti munkáktól és a népdalainktól is. Lambrecht Kálmán 1889. május 1-jén született Pancsován, és életrajzának egyik összefoglalója, Kalapis Zoltán tudni vélte, hogy a 31


Temes partján töltött gyermekévek, a közeli csalitos – az ezernyi fészekrakó madár otthonának megannyi csodája – eleve meghatározta az ifjúi érdeklődést. A folyó töltése mögötti hajóállomás környékén napközben „egymást érték a teherszállító uszályok, a gyümölcsszállítóés halászbárkák, a dereglyék, a tutajok és más vízi alkalmatosságok”, s az élmény már a korai évek során pályára állította a későbbi tudóst.7 Bővebb tájékozódást nyújt a természet iránti vonzalmának forrásáról a pályatársa, Tasnádi-Kubacska András, aki a Lambrecht-fiú nagybátyának, az Európa-szerte ismert lepkegyűjtő Piso Cornélnak tulajdonította az ifjúra diák természet-tudományok iránti érdeklődésének kedvező befolyásolását. A nagybácsi a Máramarosban volt erdészeti felügyelő, ahová nyaranta rendre magával vitte a pancsovai unokaöccsét. „A természet itt bontakozott ki először a gyermek előtt teljes gazdagságában. Nagybátyja irányításával hamarosan bámulatos biztonsággal kezelte a növény- és lepkehatározó könyvecskéket, s maga is szorgalmasan gyűjtött” – olvasható az 1958-ban a Nagy magyar természettudósok című kötetében.8 Későbbi visszaemlékezéseiben maga Lambrecht Kálmán is az önfeledt gyermekkori olvasások „gyönyörűségéről” beszélt. „Jó két évtizede – írta a Széphalom 1929. évfolyamának márciusi számában –, hogy egy gondtalan vakáció hőségében elvetődtem anyai nagynéném, Karátsonyi Miklósnéhoz. A Torontál megyei Beodrán ma is álló tisztes kúriának éveken át csak két vendége volt: Édesanyám, és én. Ilyenkor tárva-nyitva álltak a máskülönben gondosan bespalettázott ablakok: a kicsiny vendégszoba, a tágas szalon, a nagynéni intim hálószobája, és az almáriumszámba is beillő vitrinekkel ékes ebédlő. Az udvar felé zárt ámbitus épült. Ennek egyik zugában ütöttem fel a tanyámat. Ott böngésztem át a padlásról garmadszám lehordott régi újságokat, a lepedő nagyságú Egyetértés poros kötegeit. Halomra vagdostam belőlük ifjúkori tudós-ideálom: Herman Ottó cikkeit, parlamenti beszédeit. Jórészt ezekből született meg később az a könyvem, amelyet máig a legjobban szeretek: Hermann Ottó. Az utolsó magyar polihisztor élete 7 K alapis Zoltán: Életrajzi lexikon II.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2003. 577. p. 8 T asnádi-Kubácska András: Lambrecht Kálmán; In: Nagy magyar természettudósok; Budapest – Gondolat Kiadó, 1958. 155. p.

32


és kora.”9 Beodrai bogarász-kirándulásainak egyikén bukkant rá a falu szélén „elhagyottan búslakodó szélmarom-rom”-ra. „Poros volt már, nem is nyikorgott. Vitorlájának már csak a nagybálványa meredt az égnek. Sebtiben felvázoltam a szerkezetét – bizony, hiányos vázlat lett belőle, hiszen alig volt már belső kereke is. Mikor aztán előkerült a tulajdonosa, a talán még a szélmalomnál is ütött-kopottabb Szőkeli János – ezt a nevet olvasom 1907. augusztus 26-iki naplómban –, kifaggattam a mesterszavakat is belőle.” Ezzel a gyenge vázlattal és hiányos ismeretekkel érkezett meg néhány héttel később Budapestre, ahol az egyetem Bölcsészeti Kara természetrajz-kémia szakán nyert felvételit. Jegyzeteit azon nyomban megmutatta az írásaiból már ismert Herman Ottónak, aki egyből a szívébe zárta a pancsovai lelkes ifjút, és a lelkére kötötte, hogy rövid időn belül dolgozza ki a megkezdett témát. Így jelent meg az Ethnográfia 1911. évfolyamában Lambrecht Kálmán A magyar szélmalom című tanulmánya.

Dorozsmai szélmalom

9 I dézi Tasnádi-Kubácska András. I. m. 156–157. p.

33


Herman Ottó pedig nem hagyta magára a növendékét: 1909-ben az ő előterjesztése nyomán – még hallgatóként –, Lambrecht Kálmánt a Magyar Királyi Ornithológiai Központ ideiglenes gyakornokává nevezték ki, ahol 1912-ben II. asszisztenssé léptették elő. 1913-ban A borsodi Bükk fosszilis madarai és Magyarország fosszilis madarai című értekezésével bölcsészeti doktorátust szerzett. 1917-ben a Földtani Intézethez osztották be, ahol 1918-ban II. osztályú geológus rangra emelkedett. Ugyanabban az esztendőben, 1918-ban részt vett a Természettudományi Szövetség megalakításában, és annak titkárává választották. 1919-től a Természettudományi Társulat és a Magyar Nemzeti Múzeum őslénytárának vezetője volt, és ilyen minőségében bízták meg a Természettudományi Közlöny szerkesztésével is. A Tanácsköztársaság bukását követő számonkérések során 1920-ban állásából elbocsátották, s a hosszan elhúzódó igazolás végén, 1923-ban nyugállományba helyezték. Ez követően újságíróként próbált magának kenyérkereseti lehetőséget teremteni, több napilapnak is dolgozott, a Magyarság című folyóiratnak tudományos rovatvezetője volt. A felfordult világ minden megpróbáltatása ellenére rendületlenül a szenvedélyének élt, és egyre elmélyültebben foglalkozott a madarak őslénytanával. 1926ban a földtani intézet akkori igazgatója, báró Nopcsa Ferenc előterjesztésére az intézet könyvtárának tiszteletdíjas vezetője lett, ahol nyolc évig működött, mígnem 1934-ben jóakarói a Magyar Nemzeti Múzeumba helyezték könyvtárnoknak, s egyúttal rendkívüli tanári címmel megbízták a Pécsi Tudományegyetemen a néprajz előadásával, ahol egyébiránt már 1925-től az ősföldrajz tárgykörből rendszeresen tartott előadásokat. 1935-ben megindította, és haláláig szerkesztette a Búvár című, ma is népszerű folyóiratot. Szinte a tudományos pályája elején, reményeinek hajnalán vitte el a szívbetegsége, 1936. január 7-én Pécsett a harmadik szívroham végzett vele. Tudományos eredményei alapján számos külföldi tudományos társaság választotta tagjai sorába. Halálakor a Berlinben megjelenő Palaeontologische Zeitschrift elsőként írta meg a pályarajzát is.10 10 O thenio Abel: Kálmán Lambrecht (1. Mai 1889. – 7. Januar 1936.); Palaeontologische Zeitschrift, Berlin, 20. 7. 1936. 11–17. p.

34


Munkásságának központjában az ősmadártan állott, s e tudomány területén mindmáig számon tartott eredményeket ért el, melyekkel a tudományos körök elismerését is kivívta magának. „Kutatásainak kiindulópontja – írta egyik kései méltatója – a fosszilis és recens madárszervezet egysége volt, s e célból állította fel a madártani intézet összehasonlító csonttani gyűjteményét, amely Közép-Európában a legnagyobb ilyen jellegű gyűjtemény volt”. 1928-ban bejárta Európa valamennyi jelentősebb őslénytani múzeumát, ahol az ősmadártani kézikönyvéhez gyűjtötte az adatokat. „Tudományos szemléletében sohasem szorítkozott a puszta tényközlésre, hanem az őslénytant mindig korszerű evolúciós szemlélet alapján paleobiológiai összefüggésekben művelte.” Tudományos munkája mellett rendkívül sokoldalú tudománynépszerűsítő tevékenységet is folytatott: a már említett Herman Ottó: Az utolsó magyar polihisztor élete és kora (1920), Az őslények világa (1923), Az ősember (1926), Az ősállatok (1927) és az Emberek, népek, nemzetek (Budapest, 1927) című könyvei ma is keresettek, Paleopatológia és paleofiziológi (Budapest, 1927) című szakkönyvét pedig a szakma mindmáig számon tartja. Nem véletlen, hogy elsőként a német tudományos élet hajtott fejet munkássága előtt; Lambrecht Kálmán – pancsovai sváb szülők gyermekeként, a német anyanyelv birtokában –Németországban, német nyelven jelentette meg az őslénytan-tudományt megújító és elmélyítő szakkönyveit, a Geschichte und Bibliographie der Paleornitologie (1917), a Fossilium Catalogus (Berlin, 1921 a 2. kiadás Budapest, 1931), és a Handbuch der Paleoornithologie (Berlin, 1933) című köteteit. Halála után 1938-ban Paleontologia című folyóirat (W. et A. Quenstedttel, S. Gravenhage) a 72. kötetében újra közölte Fossilium Catalogus című alapvető tudományos dolgozatát. Mestere, Herman Ottó meghatározó szerepet játszott Lambrecht Kálmán pályája alakulásában, az ő hatására fordult tudományos érdeklődése az etnográfia felé, és a tőle elsajátított szemlélet alapján végezte néprajzi kutatásait is. Az ő ösztönzése nyomán mélyült el érdeklődése a malmok iránt, melyről az Ethnográfiában – majd azonmód külön kötetben is – közzétett A magyar szélmalom című munkájának beve35


zetőjében a következőket írta: „Néhai jó Hunfalvy Pál csak azt szerette volna még megérni, hogy a magyar mezőgazdálkodás könyvét valaki megírja, mert érezte, hogy ebben az idegen hatások dacára is a magyar gondolkodás és néplélek tükröződik. Ezt a célt vélem szolgálni, amikor a mezőgazdasági nyerstermények egyik földolgozását, a gabonát őrlő szélmalmot iparkodom megrajzolni, úgy tárgyi, mint szóanyagában, a hozzá fűződő történeti, és ma is élő viszonylatokkal. Mielőtt a szélmalom mesterszó anyagának, szerszámjának, szerszámjárásának és a szélmolnárság szervezetének tárgyalásához kezdenék, a teljesség érdekében helyénvalónak tartom magának a szélmalomnak eredetéről, útjáról, és a dolgozat végén a mesterszó anyagának eredetéről szólni.”11 Hatalmas történeti irodalom ismeretének a birtokában indult hát gyűjteni azokra a vidékekre, ahol akkoriban még országos hírű szélmalmok működtek. Így jutott el 1909-ben vagy 1910-ben Vécsey Géza segítségével Óbecsére is, aki akkoriban az Ó-Becsei első takarékpénztár és hitelbank cégvezetője volt, lelkes lokálpatrióta, Régi históriák címmel 1930-ban emlékezéseinek részleteit is megjelentette.12 A szélmalommal kapcsolatos ismereteit azután elsősorban Gergely Mihály 71 éves óbecsei öreg szélmolnárral folytatott beszélgetések nyomán szerezte. Lambrecht Kálmán A magyar szélmalom című könyvében a szélmalom történetének áttekintését, és a molnárság, mint foglalkozás és szakma bemutatását követően, törekedett pontos leírását adni a létesítmény szerkezeti megoldásainak és működésének is. Műve befejezéseként pedig közölte a szélmalom részben az irodalom, részben saját gyűjtése alapján összeállított „szóanyagot” is. A szélmalom mesterszótára című fejezet bevezetőjében így fogalmazott: „Az alábbiakban a szélmalom mesterszótárát adom, lehetőleg tömör magyarázatok kíséretében. Hogy ezek közül melyik vonatkozik tisztán a szélmalomra, az csak akkor lesz eldönthető, ha a száraz-, vízi-, kézi- és iparmalmok no11

L ambrecht Kálmán: A magyar szélmalom; Budapest – Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari könyvnyomdája, 1911. 6. p.

12

ambrecht Kálmán tévesen emlékezett vendéglátója nevére. Vécsey Gábor jeles helytörténeti L kutatónk kalauzolhatta őt a helyi szélmalmok világába. Idős korában töredékekben megírta visszaemlékezéseit is: Régi históriák – Vécsey Gábor emlékezéseiből; Sztáribecseji Járás, 1930. október 3., 2. p.

36


menklatúrája is megállapíttatott már. E szótár zöme saját gyűjtésem, de bevettem az eddig publikált összes adatokat is. A mesterszavak eredete szerint Biharudvariban Herman Ottó, a Kiskúnságban Madarasy László, Puszta-Kaszapereghben (Csanád megye, ma: Kaszaper) Berczik Árpád, Szegeden Tömörkény István, Medeséren (Udvarhely m.) Péterfi Jenő, Kunszentmiklóson, Kiskunfélegyházán, Fülöpszálláson, Óbecsén (Bács-Bodrog m.) és Beodrán (Torontál m.) Lambrecht Kálmán gyűjtött. A kishegyesi adatok bemondását dr. Hirka Antal úrnak köszönhetem.”13

Alulhajtós szélmalom

13

L ambrecht Kálmán i. m. 46. p.

37


Az Óbecsén gyűjtött szavak a következők: fogólánc, fogórúd, fogókerék, fordítórúd, fordítószárny, fűrfal, garat, garatsaroglya, gugora (henger a fordítókocsin), henger (a fordítókocsi ága), homlok (a szélmalom tetejének lecsapott oldala), kallantyú (a vitorla beakasztásánál), kerékszög, két kézvonyú, kis dob, korongvas, körösztág, lisztesláda, lisztláda, mitligerenda, mozgó ráma, nadrág (dobszár), nagy tengely, nyak, nyakvas (Kishegyesen: nyaktőke), papucs (faékek a vitorlán), rengő (a kűkorongot tartó fagerenda), rúdkarika, rúdvas, rúdkörösztfa, sárkerék vagy sárráma (álló ráma), selymi (henger a szita forgatására), serpenyő, szaltaszt (a szitacilinder sipókája), szárnyafa, szárnyagerenda, szélmutató (szélkakas a szélmalom tetején), szitáló, vánkus, vastángli, villásvas, vitorlaléc, vitorla nagykereke. Lambrecht Kálmán a szógyűjtemény 505 szavának közel egytizedét, 45-öt Óbecsén gyűjtötte. Adán gyűjtött szó a kopoz, Kishegyesen egyebek mellett a kőpadlás. A szélesebb körben elterjedt szavak esetében a Bácska meghatározás szerepel. Az etnográfus Lambrecht Kálmán A magyar szélmalom című tudományos értekezésének 1911-ben történt megjelenését követően, az őslénytani kutatásai mellett folytatta a malmok történetének föltárását is, 1913-ban A fűrészmalom (Erdészeti Lapok), 1914-ben pedig A zúzómalom (Bányászati és Kohászati Lapok) című tanulmányai megjelenését követően 1915-ben kiadta A magyar malmok könyve című14 széles ívű munkáját is, amely mindmáig a legteljesebb összefoglalása a népi őrlés e hagyományos formáinak. „Amikor az első könyvem első példányát letettem Herman Ottó asztalára – írta a már idézett vis�szaemlékezésében –, az öreg úr alternatíva elé állított. Besegít vagy a Néprajzi Múzeumba, vagy magához vesz a Központba. Ezt az utóbbit kértem – noha a Múzeum-kávéház nyilvános asztala etnográfiai karriert jósolt a számomra. Csakhogy nekem akkor már az őslénytudomány legelhanyagoltabb területre: a kihalt madarak elnémult világa járt az eszemben. Logikus volt tehát, hogy az Ornithológiai Központ mellett döntöttem, ahol nekivághattam a fosszilis madarak tanulmányozásának. Neki is vágtam… A szélmalom monográfiája után írtam 14 L ambrecht Kálmán, dr.: A magyar malmok könyve; Budapest – Lapmpel R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R. t. könyvkiadóvállalata, 1915. 100 p.

38


ugyan üres óráimban, még egy malomkönyvet, és néhány apróbb értekezést, de egyre jobban kiestek, ha nem is érdeklődésem köréből, de a programomból.” A kezdő etnográfus azonban még figyelmeztetett: ha e fontos építményeket és műszaki szerkezeteket halaszthatatlanul nem helyezik védelem alá, pillanatok alatt elnyeli őket az enyészet. Előrelátásában neki lett igaza. Különös, hogy a vízimalmairól ismert Óbecsén Lambrecht Kálmán a szélmalmok tekintetében ilyen gazdag ismeretekre lelt. Jó lenne hinni benne, hogy hátrahagyott följegyzései a Tisza-parti városról bővebb részleteket is megőriztek az utókor számára, hiszen egy évszázad elmúltával a vitorlás építmények egykori virágzására a város szélén, a topolyai út mellett, már csak a néhai Csatrang malom romjai emlékeztetnek. A beomlott falak törmelékei fölött azóta messze szálltak a vitorlák, magukkal röpítve régi világunk jobb sorsa érdemes emlékeit is. Lambrecht Kálmánt azonban a világ ma is az őslénytan-tudomány egyik megalapozójaként tartja számon.

Néprajzi művei Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom; Budapest – Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari könyvnyomdája, 1911. 64 p. Lambrecht Kálmán: A fűrészmalom; Erdészeti Lapok, 1913. 29 p. Lambrecht Kálmán: A zúzómalom; Bányászati és Kohászati Lapok, 1914. 8 p. ambrecht Kálmán, dr.: A magyar malmok könyve; Budapest – L Lapmpel R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R. t. könyvkiadóvállalata, 1915. 100 p. – Iparosok Olvasótára XXI. sorozat 8–9. szám.

39


Irodalom becsei jegenyesoron; Sztáribecseji Járás, 1932. július 23., 2–3. A p.; augusztus 6., 2–3. p. és augusztus 13., 2–3. p. Kalapis Zoltán: Életrajzi lexikon II.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2003. 577–578. p. Othenio Abel: Kálmán Lambrecht (1. Mai 1889. – 7. Januar 1936.); Palaeontologische Zeitschrift, Berlin, 20. juli 1936. 11–17. p. Tasnádi-Kubácska András: Lambrecht Kálmán; In: Nagy magyar természettudósok; Budapest – Gondolat Kiadó, 1958. 151–194. p. Szabó Pál: A M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem és irodalmi munkássága; Pécs, 1940.

40

Nem adjuk fel, tovább visszük a fiumei álmot!

Literatura

Nem adjuk fel, tovább visszük a fiumei álmot! Beszélgetés Viola Évával, a horvátországi magyarok rijekai elnökével

Viola Éva elnök asszony Fiume – horvát nevén Rijeka – az 1868-as magyar-horvát kiegyezés után került magyar fennhatóság alá: száz éve még a „Magyar Korona Ékköveként” beszéltek az elkülönült részként (Corpus Separatum) Magyarországhoz tartozó kikötőről. Ez az a város, ahol Horthy Miklós, az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnoka tanult, Kádár János egykori pártfőtitkár és Vásárhelyi Miklós író, a Nagy Imre –kormány sajtófőnöke is itt született. 1918-ban a több mint 50 ezres kikötővárosnak 6500 magyar lakosa volt. Fiume a világháborús összeomlás után a Szerb-HorvátSzlovén Királyság, majd Gabriele d’ Annunzio olasz fasiszta diktátor egyéves ámokfutása – a Quarnerói Olasz Régensállam bukása – után Olaszország részévé vált. 1943/44-ben a fiumei zsidóság megmentéséért vállvetve harcolt itt a város olasz rendőrfőnöke, dr. Giovanni Palatucci és Csíkszentmihályi Alfréd, az utolsó magyar konzul. Utóbbi hazatérési 41


igazolványokkal segítette a bajbajutottakat, a 36 éves Palatucci kapitány pedig egy zsidó kereskedő fiát csak úgy menthette meg,hogy helyette halt meg Dachauban. Fiume 1945-től Rijeka néven Jugoszlávia, majd 1991-től Horvátország legfontosabb kikötővárosa. Fiume egykor a magyar történelemben nagyon fontos szerepet töltött be. A belvárost járva és a kikötőben sétálva lépten-nyomon magyar emlékekbe ütközünk. Milyen érzés magyarnak lenni ma 2012-ben Rijekában- Fiumében? – Ha a város magyar emlékeivel találkozom büszkeség önt el. Néha, ha időm megengedi az emlékek között sétálva képzeletben visszagondolok arra, milyen is lehetett itt az élet a Monarchia alatt. Mi, fiumei magyarok mindenütt igyekszünk magyarul beszélni, már azért is, hogy a magyar beszéd hallatszon az utcán és a kávéházakban. Nagyon büszkék vagyunk a magyar múltunkra. Sokszor említjük: Fiumét a magyarok építették ki. Mikor alakult a rijekai magyarok szervezete? Vannak-e olyan személyek, akiknek az ősei még 1944, illetve 1918 előtt érkeztek a városba? – A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének (HMDK) Rijekai Szervezete 1994- ben alakult meg. Apró Mátyás magyar jogász és fia voltak a kezdeményezők, alapítók. Már mindketten elhunytak, de mi tovább folytattuk a munkát. Tagságunk leginkább időskorú, így nap, mint nap kevesebben vagyunk. Jelenleg 445 személy vallja magát magyarnak. Van néhány család ahol az „ős” magyarok leszármazottjai még máig is velünk vannak, igy pl. a Magyar, Mészáros, Kalabics, Kuszka, vezetéknév említhető. Igazán kevesen maradtak. Elnök Asszony kérem, beszéljen a magyar egyesület állandó éves programjairól és tevékenységéről! – Minden év elején nagyon gazdag munkatervet készítünk. Így már tradicionálisan tartjuk meg a Kisebbségek Festészeti Alkotótáborát, és a Költészeti Fesztivált, amely az idén már hatodszor kerül megrendezésre. Ezek már felismerhető események a városunkban. Van ének, tánc, fotó, rajz, sakk és irodalmi csoportunk is. Kiállitásokat rendezünk, irodalmi 42


esteket, a magyar nemzeti ünnepeket rendszeresen megtartjuk. A városi Etno- szemlén is mindig részt veszünk. Összegyűjtöttük és lefordítottuk horvát nyelvre az ismertebb magyar sütemények receptjeit és egy szép könyvben mutattuk be a horvátoknak. Ez rendkívüli esemény volt a városban. A Korzó Cukrászdában egy hétig magyar süteményeket lehetett vásárolni. Ezzel felhívtuk magunkra a figyelmet. Az idén a Magyar Népmeséket fordítjuk le horvát nyelvre és szeretnénk kiadni. Magyar tanfolyamot szervezünk évente felnőttek számára. Átlagosan 18-20 személy szokott jelentkezni. Szombatonként magyar nyelven vezetünk játszóházat az óvodás gyermekeknek. 10-12 gyermek rendszeresen bejár és tanulja a magyar nyelvet. Sok üzletembernek is segítünk beindítani a vállalkozását, ha hozzánk fordulnak. A rijekai magyar kisebbségnek milyen kapcsolatai vannak az anyaországban? Hogyan lehet ezekből profitálni? – Az utóbbi időben egyre jobb a kapcsolatunk az anyaországunkkal. Jó néhány várossal – pl. Csepellel vagy Dunaújvárossal – szorosan együttműködünk. Figyeljük a pályázatokat, és rendszeresen pályázunk. A befolyt összegekből tudjuk a programjainkat lebonyolítani. A közelmúltban mintha megnőtt volna az érdeklődés Rijeka illetve az egykori magyar-olasz Fiume iránt, ezt bizonyítja az a rendezvény is, amelyet tavaly december elején tartottak a városban és amelyen a magyar kormány képviselői is részt vettek. Elnök asszony szerint mi ennek az oka? – Magyarországot kedvelik a horvátok, így nyitottak a közös múltunk felidézésére. Nemrégen a városi múzeumban kiállítást szerveztek „Fiume magyar emlékezete” címmel. Régi tárgyak, fegyverek és képek kerültek bemutatásra, amelyet a magyarok őriztek meg. Nagy volt az érdeklődés: a kiállítást dr. Navracsics Tibor miniszterelnök -helyettes nyitotta meg. Dr. Iván Gábor zágrábi nagykövet is jelen volt. A delegációt fogadtuk az egyesület helyiségeiben.

43


Elnök asszony munkája mellett költészettel is foglalkozik. Hogy lehet e kettőt összeegyeztetni? – 2002-től, immár 10 éve dolgozom az itteni magyarság képviselőjeként. Öt éven keresztül, mint az egyesület titkára, 2007-től, mint a rijekai HMDK elnöke és a magyarok megyei képviselője. Párhuzamosan a városi önkormányzatban is sok munkát végzek. Nem panaszkodom, van segítség, de még többre volna szükség, és sok bátorságra, hogy végig tudjunk vinni az egyes projekteket. Nagyon szép eredményeket értünk el, nem szabad abbahagyni. A mindennapi munkám és elfoglaltságom mellett találok időt a költészetre is. Most dolgozom a hatodik verseskötetemen, melyben csak az Adriával, Fiumével foglalkozom. A költészeten keresztül szeretném Fiumét Magyarországhoz közelebb vinni: bemutatni a mindennapi ihletes találkozást az Adria szépségével, és kifejezni azt, hogy magyar szívvel milyen a jó, vagy a gyötrelmes élet „élményé alakulása.” Néhány monodrámát és gyermek színjátékot is írtam, valamint Szabó Lőrincz és Gazdag Erzsi verseit fordítottam horvátra. Költői pályámon számos díjban részesültem. A Horvát Írószövetség Rijekai Csoportjában dolgozom és remélem, hogy hamarosan az országos szervezetben is részt vehetek. A Rijekai Bölcsészeti Egyetem kiadásában jelent meg egy könyv az elmúlt 40 év legjelentősebb íróiról és költőiről. Számomra nagy elismerés, hogy én is szerepelhetek benne. A közelmúltban a Magyar Országgyűlésben kérdést tettek fel a külügyminiszternek a Rijekai- Fiumei Magyar Konzulátus felállításáról, mivel a tiszteletbeli konzulátust mára meghaladta az idő. Mi erről Elnök Asszony véleménye? – Nagyon sajnálom, hogy nem vették komolyan a kérésünket, de talán mégis újra megfontolják a konzulátus visszaállítását, ha ezt elsősorban a gazdasági feltételek lehetővé teszik. Fiumének szüksége van a hivatásos magyar konzulátusra – leginkább a nyári hónapokban.

44


A közelmúltban a Pécsi Egyetem Balkán Központjában Fiume Kutatócsoport alakult dr. Pap Norbert egyetemi docens, igazgató vezetésével. Elnök asszony szerint a tudományos kutatások segítenek-e a figyelmet még jobban Rijekára – az egykori Fiumére irányítani? – Igen, ez biztosan nagyon jó mindkét országnak. A tudományos kutatás még több fényt fog vetni Fiumére és nagyon hasznos lehet. Az ifjú generációk Magyarországról jobban megismerik a múltjukat. Mi a véleménye a Horvát-Magyar Európai Panorámáról? – Híd a két ország között. Fantasztikus ötlet! Rendkívüli támogatást érdemel. Remélem, hogy sokan megtalálják érdeküket és támogatni fogják – e „híd” építését Magyarország és Horvátország között. 45


Melyek a rijekai magyar kisebbség legfontosabb tervei? Különösen a Magyar Ház programra gondolunk. – Igen, mi már többször említettük, kezdeményeztük a beszélgetést a Magyar Ház megalapításáról Rijekában-Fiumében. Ez különösen Magyarországnak jelenthetne sokat. Fontos lenne egy Magyar Ház, ahol működne magyar étterem, cukrászda, turisztikai iroda, üzletemberek irodája és természetesen ez az intézmény lenne a maréknyi magyar székhelye is. Valakinek fel kellene karolnia az ügyet. Sajnos mi csak beszélhetünk erről. De nem adjuk fel, tovább visszük a fiumei álmot, amely már 1927-ben megszületett. Köszönjük a beszélgetést. Nagyon sok sikert kívánunk a fiumei magyaroknak! – Inkei-Farkas Márton főszerkesztő (www.hmep.eu, 2012. április 13.)

46

Bicskei Zoltán: Méreg

Bicskei Zoltán

Méreg Sokféle mérgezéssel bomlasztja ma életmódunk az Egészséget. Aki tálalja és hasznot húz belőle: a globális világrend. Teheti, mert hagyjuk. Érdeke, mert csak bábként vagyunk hasznosíthatóak. Mindez már közhely, de olyan, amivel napi életrendünket illetően csak futólag foglalkozunk. Azt mindenki érzi, hogy nem olyan életet él, amiben otthonosan érzi magát, de azt már kevesen gondolják végig, mit lehet a ránk kényszerített életmódból elhárítani, kivédeni. Érdemes minduntalan nekiveselkedni, hátha lesz, aki magára veszi. A lelken keresztül ható mérgek közül ezúttal a mindent elöntő mozgókép mérgét jelezném. Mi az ember által készített mozgókép, s mi a szerepe? A kép láttat. A változó világ mögött lévő állandóságot, a világot működtető mögöttes tartományt idézi meg sajátos eszközeivel. A kép tehát a látható gondolattal azonos. (A magyar nyelv képszerűsége ezt még könnyebben érthetővé teszi, mint a más jellegű nyelvek.) A mozgókép a kibontott gondolatot, azaz gondolatsort képezi le. Nem véletlen, hogy a nyelvek többségében, kiváltképp az ősnyelvekkel rokon nyelvekben, a képszerű beszéden és szavakon alapul a nyelv. Az emberben, akárcsak más képessége, a látás is fokozatosan bontakozik ki. Szervesen kötődik a test és a lélek növekedéséhez. Először csak néz, később már lát is. A teljes látás képessége ugyan már születéskor bennünk van, de annak kibontása, mint minden más képességé időben történik. Idővel érik – ha érik – látássá. Ezzel a képességgel, akárcsak a többivel, ma nemigen törődik az emberiség. Nem kíséri a gyermek kibontakozását sem. Szintetikus képkonzervet lök elé, s lesz, ami lesz. Azt mindenki természetesnek tartja, hogy pl. fiatalok súlyemeléssel csak a gerinc megfelelő megerősödése után foglalkozhatnak. Máskülönben nyomorékká válhat a gyermek. De azzal már senki sem foglalkozik, hogy 47


milyen lelki nyomorékot csinálnak/csinálunk gyermekeinkből, ha pl. idő előtt több nyelvet tanulnak, ha idő előtt géphez, számítógéphez nyúlnak vagy idő előtt mozgóképet néznek. Márpedig ma ez történik szülői, társadalmi jóváhagyással. Mert úgymond „ezt kéri a fejlődés”. Pedig csak az üzlet erőlteti. Tudatos sorvasztást végezve azt sugallja: ha nem teszed „lemaradsz”. Kiszolgáltatottá tesz. Valójában pedig csak az önsorsrontó életmódról maradhat le az ember. Minden más, mai megélhetés követelte képesség, a megfelelő – későbbi – időben teljes mértékben elsajátítható. Mielőtt a mozgóképmérgezésről beszélnék, hadd említsek meg még két kézenfekvő témát, amelyet gyermekeinkbe, nap, mint nap nagy erővel sulykolnak: az idegen nyelv tanulását és a számítógép birtoklását. A nyelvtudománnyal is foglalkozó Kodály Zoltán szerint (aki több nyelvet ismert és beszélt kiválóan, még aggkorában is ógörögül tanult, hogy eredetiben olvashassa az Iliászt), a gyermek nyelvi-gondolati fejlődésének gerince nagyjából 10–11 éves korra válik oly erőssé*, hogy más, idegen nyelvek tanulása nem gyöngíti, nem torzítja azt. És a megerősödött lélek könnyebben, biztosabban és gyorsabban sajátítja el az idegen nyelvet is. Ma az óvodáktól (!) kezdve erőltetik az idegen nyelv tanulását. Merthogy azt „kéri” a mai gyors világ. Tévedés. Nem lehet szempont a felgyorsult világ őrülete semmiben sem: az ember lelki-testi felépítésének jellege semmiben sem változik évezredek óta. A természeti törvényeket átlépve csak sérülhetünk. S akként még kevésbé tudunk helytállni a felgyorsult világban. Ugyanez a helyzet a számítógéppel, de bármely más géppel is. A számítógép a közhiedelemmel ellentétben sokkalta primitívebb pl. egy kalapácsnál is. A számítógép az igen-nem két mozdulatán és annak változatain alapul. Egy kalapácsot százféleképp lehet fogni és ütésre használni. A kéz, mozdulat és figyelem ezernyi – finoman összehangolt! – változatával. A kéztől és a szerves emberi léttől levált gépi automatika csak egy dologra tanít: a világ gombnyomásra működik, s annak én vagyok az ura. Ezzel a magatartással mi is és világunk is halálra vagyunk ítélve. (Tudósnak mondott urak figyelem: a kínai civilizáció évszázadokig nem engedte a fogaskerék használatát, mert annak áttételessége révén az elidegenedő ember majdan elpusztítja közösségét!) A számítógépet, egy a 48


közösséget már megélt, a világba már erőteljesen belenövő – „erős szárú” – fiatalság sajátíthatja el számottevő károsodás nélkül. Untig elég tehát középiskolásként találkozni vele, hiszen a mai munkához – egyelőre – nélkülözhetetlennek tűnő számítógép használatát, a szükséges mértékig hetek alatt elsajátítja bárki, oly primitív műszer. A számítógép gyermekkori használata a legnagyobb mértékig ártalmas. Túl a biológiai rombolást végző sugárzáson és helyhez kötöttségen, olyan érzelmi, értelmi, testi sematizálásra kényszerít, ami végső soron életképtelenné formázza működtetőjét. (Hogy milyen álvalósággal kábít, arról később szólok majd.) Mindezt ma már sajnos bizonyította az élet. Mégsem mer senki sem ellenében tenni, s ebben legfőbb bűnösök a szülők és az iskolák. Mozgóképet nagyjából 9–10 éves gyermek kezdhetne nézni sérülés nélkül. Van valaki ma, aki erre figyel? Ha idő előtt találkozik a gyerek egy megformált, a külső világra minden más műfajtól jobban hasonlító mozgóképi látvánnyal (gondolatsorral), akkor a mögötte világra ráhangolódó, formálódó lelkületét megformáló képiség sérül, sematizálódik. Mert belső világunk kialakulása egyenes arányban van az ember kozmikus lényével is összhangban lévő, szabadon szárnyaló fantáziával, a jó értelemben vett képzelettel. Ezzel vizionáljuk életképünket, ezzel bontjuk ki, szüljük újra, az öröktől meglévő belső tudást. Egy rögzített, más által megformált mozgókép lényegileg letöri ezt az archaikus tartományt, lenyesi az éppen csak kibontakozó emberhajtások sajátos, személyes képzeletét, gondolatait. Parlagi filmes szóhasználattal: zombit csinál belőle. Viszont a gyermek ne nézzen művészi mozgóképes alkotásokat sem 9-10 éves kora előtt. Mert a bennük élő alkotóerő, a személyesség kifejezőereje összezavarja a még kialakulatlan képzeletű személyiséget. Képzavar, képzet-zavar állhat be. A dömpingfilmek témáinak, idegrendszerre ható hangi, zenei és színmegoldásairól, komplex manipulációiról most nem is szólok. A fiatalok elé tóduló képszemétről tudjuk, hogy milyen tarolást végez. Mégis hagyjuk, hogy lelki rákbetegek legyenek gyermekeink. De ki merészel ebben az impotens civilizációban ma nemet mondani? Ki merné mindezt ma nevelési programmá tenni, mértéket szabni? Mármint azt, hogy mindent a maga idejében és a maga helyén. És ki fogadná meg a tanácsot, hogy dobja el a készülékét és éljen a gép infúziója 49


nélkül? Kényelmesebb élőhalottnak lenni. Mert az élet fáj. A mai emberiség tömegemberré züllött része pedig bármilyen szörnyű is ezt kimondani: menthetetlen. Borzalmát viszont mindannyiunkra rázúdítja. A közösség vezetői pedig egyre inkább ezt a lefelé húzó magatartást követik. Nem vezetnek, csak sodortatnak egy alig körülírható sötét erő által. A film, a televízió, a számítógép által hordozott mozgóképben van valami diabolikus, ördögi. Mert ez az a műfaj, aki látszólag tökéletesen leképzi a látható világot. A külsejéből építkezik. Ráadásul egy kimerevített pillanathoz kötött, az idő egy változatlan szegmensét rögzítve és ezt hirdeti a maga megváltozhatatlanságában valónak és igaznak. Mivel a mozgóképet minden más műfajtól jobban meghatározza látvány külsődlegessége, kevés az olyan alkotó, aki ezt a Janus-arcú helyzetet – a látható mögöttit fölmutatva – szellemiesíteni tudja. A mindennapjainkat átitató technika a mozgókép általi manipuláció tekintetében végső lépést tett. Láthatóan az életet készül már egy ideje behelyettesíteni. A teresített hang, a plasztikusabbá tett kép (HD) után elkezdődött a háromdimenziós mozgókép nagyüzemi bevetése. Tudni kell, hogy minél inkább a külcsín mentén formálódik egy jelenség, annál kevesebb esélye van arra, hogy a látható formák mögötteséről, a Valóról közvetítsen. Más szóval a külcsín utánzása, technikai tupírozása egyenesen arányos a belső igazság elfedésével. A szellemies helyett a puszta anyagiast mondja egyedülvalónak, az emelkedett helyett az alávalót erősíti. Ördögies ügyességgel szédít: bűbájos álvalósággal helyettesíti az életet. Azoknak a korosztályoknak, akik ezen fognak felnőni, immár esélyük sem lesz, hogy olyan képességeket növesszenek magukban, amelyekkel eligazodhatnak a világban. Elkészülni látszik az ideális munkatábor: a rabok a Mennyben hiszik magukat. Madách és Orwell pontosan érezte ezt. Ne legyen kétségünk: mindezt hamarosan kötelező iskolai és otthoni műfajjá szervezik a működtetők. Úgymond, mindannyiunk üdvére. Idáig értem írásommal, amikor érkezett a témába vágó hír: egy denveri moziban egy őrült a legújabb hollywoodi erőszakfilm bemutatóján végiggépfegyerezte a nézőket. S ami ettől is szörnyűbb: a nézők eleinte azt hitték ez a film, a reklám része. Késő volt, mire rájöhettek volna a valóságra… 50


A szemünkbe villódzó mai mozgóképvilág nem más, mint a globális hatalom puha elektrosokkja. Korszerű tudatmódosító szer. Jóleső bambasággal vetjük alá magunkat, miközben önálló emberi gondolatainktól, képzeletünktől, képzelődéseinktől, szabadon szárnyaló fantáziánktól – emberségünktől – foszt meg minket. Fájdalommentes lélek és szellemirtás. A következmények már láthatóak. A bestianizmus már az otthonainkban, az utcánkban, a városunkban van, akárcsak hozadéka, a pusztulat is. És nem túlzás: nagy mértékben e mozgóképvilág segítségével. Azzal a tudatmódosítással, amit életmódunkon keresztül velünk végez. Ahogy észrevétlen átformálja lelkünket, létünket. Főleg, ha a család, a közösség nem tett ellene tudatosan immunissá bennünket. És tett? Meg kell érteni: oly korban élünk, ahol a köz vonzereje lefelé húz. Ha élni akar az ember, akkor szembe kell menni a „köztudat” szellemtelenségével. Ez állandó ébrenlétet, erőfeszítést igényel, miközben folyamatosan altatnak bennünket. A normalitás ma kivétel. Mi mégiscsak legyünk azok.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––– * Kodály Zoltán: A magyar kiejtés romlásáról (1937): „Szülői értekezleten kellene a szülőknek elmagyarázni, hogy ha a gyermeket már 3–4 éves korában idegen nyelvre kényszerítik: soha helyesen magyarul beszélni nem fog (és ezáltal gondolkodni sem – b. z.) Meg lehet tanulni idegen nyelveket, még pedig tökéletesen, ha 10 éves koron túl fogunk is hozzá.”

51


Vida Gábor

Háziolvasmány Gertrúd bácsi nehéz ember volt, nemcsak azért, mert száz kilónál többet nyomott, hanem inkább a mogorvasága, az állandó rosszkedve miatt. Egy ilyen hordó alakú embernél, aki a feleségétől nemcsak házat és kocsmát örökölt a város szélén, hanem a nevét is magán hagyta, ez mégiscsak szokatlan. Gazdag vénember, akihez úgy tértek be a vasutasok és a kenyérgyári munkások inni, mintha kötelességnek tennének eleget. Odalökik Melindának az aprót, öntsön egy felest valamelyik színes löttyből, és roppant igényesek arra, hogy melyiket vegyíti melyikkel, vagy miként csapol sört a fényes alumíniumhordóból, amit egyedül szokott begörgetni az utcáról. A karján kidagadtak az erek ettől a művelettől, és ha rosszul emelte, újabb és újabb tetoválásszerű foltok jelentek meg rajta, de sosem panaszkodott, csak amikor tátott szájjal néztük az egyik meghajlását, és a vékony, rövid parkétruha alatt látni véltük mindenét, ahogy előrehajolt, és ő tudta, érezte, hogy túl sokáig nézzük, emelné a hordót, de nem bírja, még röhögni, mosolyogni, elfutni sem bírunk, és akkor teljesen kimegy az erő belőle, karikás szemei megtelnek könnyel, és csak ül, mint aki legszívesebben szobor volna olcsó gipszből, de ne nézzetek így rám, gyerekek! Nem is voltunk már egészen. Petur azt mondta, hogy biztos van Melinda fenekén egy kis tetoválás, ott, ahol a bugyi vékony gumija belevág a finom, puha, fehér bőrébe, kell ott lenni valami pöttynek, az sem baj, ha anyajegy. De én ezt nem akartam elhinni, mert én voltam Tiborc, éppen a Bánk bán volt feladva nyári házi olvasmányul, és egy csomó könyv még, de az elsőnél már el is akadtunk, nem értettük az egészet, mondta egyszer a magyar tanár is, hogy a tudás olyan, mint egy épület, az alapoknál kell kezdeni, nem a tetőnél, és marhára igaza volt, ha már az első bekezdést sem érti az ember, hogyan olvashatná tovább, és miért olvasná? Melinda tudott volna segíteni csak, ő már túl volt az egyetemen, a másodikat járta, vagy hagyta 52

Vida Gábor: Háziolvasmány

ott éppen, de nem tudtuk, miért. Sokadik ágú rokon volt, ezért vette fel Gertrúd bácsi a kocsmába egész nyárra. A bácsit mogorvasága ellenére is szerettük, pótapuka volt vakáció idején, amíg anyánk dolgozott, a szomszédos lakótelepről jöttünk át délfelé, miután felébredtünk, és megettük a kihagyott reggelit, eltettük a gondosan becsomagolt uzsonnát, és irány az Óváros, vagy ami abból megmaradt. Volt a bácsi portáján minden: fenekestől felfordult udvar, autóroncs, nyúlketrec, pingpongasztal, szőlőlugas a kocs¬mája udvarán, biliárd meg félkarú rabló a hátsó teremben, és a gazos kert végében, túl az almafákon egy megmaradt rész a hajdani szeszgyárból, csak itt hagytak belőle pár lépésnyit a kertek alján, számunkra igazi várfal volt, amit egyszer meg kell majd ostromolni, esetleg védeni – ki tudhatná ezt előre. Gertrúd egész nap a műhelyében matatott, néha megjavított ezt-azt, kávédarálót valamelyik szomszédasszonynak, biciklit a kölyköknek, akik az utca végében laktak, vagy éppen fölszerelte Melindának a széndioxidos palackot, de valójában kevés vizet zavart, néha áriázott a köszörűkő mellett, hogy: hazám, hazám, te büdös kurva, meg: ha én egyszer gazdag lennék, olykor a Don Giovanniba is belekezdett, valóban akkora termete és hangja volt, mint egy rendes tenor, basszus vagy bariton férfiúnak, énekelni nem tudott egy szemernyit sem, viszont ha beültünk hozzá a műhelybe, mindig elmesélte, hogyan találta ki a légpuska Flobertté való átalakításának módszerét, amiért aztán lesittelték. Egy puskacső huzagolása házi műhelyben igazi művészet, mintha a fazekaskorongot vagy a patkószeget találná fel az ember újra, mondogatta, bár nem értettük a dolog lényegét, és ezért lenézett minket, Petur és Tiborc urakat, akik megpróbálják elolvasni a Bánk bánt, és nem értik, hogy ki dugta fel Melindának, és miért kell ezért Gertrudisnak meghalnia. Szidta apánkat, mert elment egyszer, és elfelejtett visszajönni. Endre zseniális hóhányó, mondogatta, ebből mi sejteni véltük, hogy apánk találhatta ki a huzagolási eljárást, csak nem várta meg a rendőröket – zseni, a bácsi is elismerte… Biberach minden második héten bejött a kocsmába – persze, csak mi neveztük így –, Németországba járt kamionnal, három nap oda, három nap vissza, és amikor itthon volt, egyfolytában a kocsmában ült, lökte a hülye szöveget Melindának, hogy férj és feleség lesznek majd, nem lehe53


tett tudni, miért engedi neki Melinda vagy a bácsi, és Bibi néha valóban segített becipelni a hordót, és ő mondta egyszer, hogy a bugyikád alatt az a kis tetoválás, az annyira szép. Melinda ettől visítozni kezdett, üveget vagy kriglit akart hozzávágni, aztán csak pityergett egy kicsit, mert jöttek a kenyérgyári melósok egy felesre, hallották a jelenetet, ők is tudhattak valamit a tetkóról, de Melinda kisimította az arcát, mintha nem történt volna semmi, Biberach tovább röhécselt, Gertrúd bácsi énekelt a műhelyben, hogy ha ő gazdag lenne, és köhögött a Don Giovannitól, majd káromkodott hosszan, tekervényesen: a jó anyádról hámozzák le a tatárok a köntöst, eltartott ez egész Trianonig, de ha könnyebben sikerült megjavítani, amit elkezdett, már a kurucoknál abbahagyta, bassza meg egy kocsi móc, fejezte be mindig. Melinda, lelkem, egy sört! Idővel már nem is tudtunk röhögni a magyar történelem viharain, mert valójában szomorú, nyárvégi, külvárosszag volt, összenéztünk csak, mi, Petur és Tiborc, és azt mondtuk, meghalsz, Biberach, és elszöktetjük Melindát. Eszébe se jutott velünk szökni, olyan buta volt, de mi napról napra szebbnek láttuk. A szökés valódi akadálya a kert végében álló falmaradvány és a fal mögött csobogó folyó volt számunkra. Persze, Melinda felszállhatott volna egy vonatra is vagy buszra, de ennek túl sok értelme nem volt, mert az igazi szökés olyan, és ebben Peturral tökéletesen egyetértettem, hogy éjnek idején átmászunk a várfalon, átúszunk a folyón, és akkor tényleg szabadok leszünk, az egészen mellékes dolog, hogy a folyón túl van a lakótelep és naponta jövünk át ide, viszont az is egészen biztos volt, hogy amikor átmásszuk egyszer majd a falat, és átússzuk a folyót, éjnek idején, viharban és jégben, az másféle szabadság lesz, mint amikor a panellakásból kijövünk a Gertrúd bácsi házába, hogy ne a tévét nézzük reggeltől estig, történjen végre valami már, de csak pingpongozunk és biliárdozunk egész nap, és nem haladt a házi olvasmány sehova, Melinda pedig végig sem hallgatja a mondandónkat, nem érti Gertrudis gonoszságát, Biberach cinkosságát, nyilván minket sem ért. Nehéz volt beszélgetni vele, dolgozott mindig, vagy sírt meg nevetett, nem lehetett sosem eldönteni, hogy éppen mi van vele, a szeme örökké karikás, hiába sminkelt, meg a bőre is olyan fehér, hogy nem is kívánt 54


mindig hozzáérni az ember, meggondolta, hogy bőr-e vagy csak vinilin. Én akkor már tudtam, hogy a hófehér bőr az előkelő származás jele, kivált a nőkön, bár nem kell feltétlenül szőke haj, a tartás, a tekintet, a hosszú ujjak és a formás lábikra számít igazán, tetoválásra vagy anyajegyre semmi szükség, főleg nem a fenekén, különben is ez marhaság, mondtam, és ezen úgy összevesztünk Peturral, hogy egész nap nem beszéltünk, duzzogva hazamentem, hogy azért is tovább olvasom a Bánk bánt. Nem tudom, hol volt Petur aznap, késő délután küldött el anyánk, hogy hívjam már haza, nem is kellett sokat keresni, az udvaron gubbasztott, a léckerítés tövében, és mikor meglátott, csak annyit mondott: Ottó. Először azt gondoltam, sértegetni akar, de átmutatott a kerítésen, és elhűlt bennem a vér, Melinda egy asztalnál ült a lugasban, vadidegen férfival beszélgetett, Biberach részegen a tévét nézte, röhécselt és krákogott, mint mindig, Ottó cigarettát vett elő, szívott egyet belőle, majd átnyújtotta Melindának, aki rúzsosan adta vissza. Nem hittem volna, hogy Petur is tovább próbálkozik a Bánk bánnal, el is olvassa végig, meg arra se gondoltunk, hogy Melinda másnap beül az Ottó kocsijába, és elmegy nyaralni. Gertrúd bácsi pedig, mintha mi sem történt volna, kiteszi a kis táblácskát, hogy SZABADSÁG MIATT ZÁRVA. Hazám, hazám, te büdös ringyó, énekelte naphosszat, de nekünk ez már több volt a soknál, két hét alatt kiolvastuk a Bánk bánt, A kőszívű ember fiait, de az egész nem ért semmit, valójában, A három testőr lett a kedvencem, mert azt a román tanárnő adta fel, és azt mondta, elég, ha magyarul olvassuk, csak olvassunk már valamit. Éppen lenyakazták Milady Wintert, amikor Melinda megjött, csillogó szemekkel, vidáman, lebarnulva, és Gertrúd bácsi egy csokor virágot is hozatott velem a temetői cigányoktól, szidtam is eleget magamat, hogy ha tudtam volna, de hát a Tiborcok sorsa már csak ilyen, nem tudják, és szertartásosan megpuszilta Melindát azzal a borostás képével, és Melinda egész nap csacsogott, hogy Ottó visszament Spanyolba dolgozni, de a gyűrűt ott a tengerparton már felhúzták, megy ő is utána hamarosan, csak valami papírokat kell még elintézni. Vége volt mindennek, Melinda menthetetlen, meg van ez írva, ki van találva, el van intézve, Endrénk Amerikában, Bánk pedig… 55


Vissza mindent, vissza az egészet, Tibor vagyok holnaptól cé nélkül, mondtam lehangoltan és szigorúan, Péter meg bólintott. Egyetlen dolog menthetett csak meg, egész éjjel kerestem azt a jelenetet, amikor Athos elmeséli, hogy Milady Winter vállán ott van a sütött liliom, ha tehát igaz, amit Biberach mond, hogy a Melinda seggén van egy tetkó, akkor Melinda nem Melinda, tehát nem ő az, akit meg kell menteni, Endre maradhat nyugodtan Amerikában, csak néha küldjön egy kis pénzt, Bánkra pedig semmi szükség, rohadjon a magyar haza gaz merániak alatt, áriázhat és káromkodhat Gertrúd bácsi, nem szól már a felesége, hogy János, azt a mocskos szádat fogd be néha! Mégse volt olyan rossz író az a Katona József, Dumas-nak azonban vizet se vihet, egyeztünk meg Petyával, de ő csak addig olvasta, ahol a bőrbe sütött liliomot először említik, neki ez épp elég volt. Már csak Melindától kellett megszabadulni, de nem volt az egész hátán még anyajegy sem, nemhogy tetoválás, Biberach, aki nem volt többé Biberach, viszont megesküdött mindenre, ami szent, hogy van a fenekén egy igazi tetkó, nem liliom ugyan, hanem rózsa, de Petyával egyetértettünk, hogy ebben a válságos helyzetben ez mindegy, kevesebben is veszett el már a magyar haza. Melindát viszont Melindának hív¬ták, és ez rossz előjel volt. Nem tudom, Petya hogy intézte, nekem egy egész hetembe került, amíg vettem a bátorságot, és egy áporodott hangulatú délelőtt, amikor a sörgyár felől hozta a szél a malátaszagot, remegő térdekkel és hevesen dobogó szívvel odamentem hozzá, és félig dadogva, szemlesütve elmondtam Melindának, hogy azt rebesgetik, bár ezt a szót akkor biztos nem használtam, tehát azt röhögik a részegesek, hogy, és éppen a szavakat kerestem, amikor mosolyogva, derűsen befejezte a mondatot: Hogy van a seggemen egy tetkó. Megmutassam? – kérdezte, és mielőtt azt mondhattam volna, hogy ne, pedig azt akartam mondani, hogy igen, fel is lebbentette könnyű szoknyáját, el is húzta a bugyi szegélyét, és egy örökké tartó pillanatig láthattam azt az apró, kékkel és vörössel pontozott teknőcöt, mert neki valamikor Az utolsó mohikán volt a kedvenc regénye. Még azt is mondta, hogy akkoriban annyi esze volt neki is, mint nekem és az öcsémnek együtt, viszont a mellére mégsem rajzoltathatta, elvégre ő nem harcos, mint mi. 56


Azon az estén verekedtem utoljára Petyával, anyánk alig tudott szétválasztani, de azt nem mondhattuk el, hogy Petyának minden bizonnyal a másik oldalon húzta el a bugyi szegélyét Melinda, ott persze nem volt semmi, anyának ezt nem is kellett elmondani, tudta kívülről az egészet. Olyan arccal állított be másnap délután a kocsmába, hogy Gertrúd bácsinak elakadt a lélegzete, énekelte még egy ideig, hogy: hazám, hazám, te mindeneeeeem, de aztán kifulladt és elhallgatott. Reszkess, Biberach, suttogtam, de nem volt ott, helyette Melinda kezdett el reszketni, lilába játszott az ajka meg elsápadt. Anyánk odament Gertrúd bácsihoz, és arcába löttyintette a fél krigli sört, vén marha, mondta lemondóan, Melinda felsikoltott, anyánk ráförmedt, hogy hallgass, te ringyó! Aztán kézen fogott minket, és elmentünk a postára, mert apa küldött, nevezzük magunk közt Endrének, egy Western Union-csekket, és ebből már tudtuk, hogy azon a délután anya lehetett csak Bánk bán.

57


Szabó Magda

Őszelő A rózsák évszaka lejárt… Meghajtva halavány fejed Csak állsz, csak nézed a határt. Egy gally se ép, egy lomb se dús, Már tüske nő bimbó helyett, Már csendben föld felé alél És halavány minden levél, Mint hervadt arcon gyenge hús. S te állsz, te nézed a határt: Hová indulj? Mi lesz veled? – Számlálj el éveid felett. Hajtsd tükörhöz halvány fejed… A rózsák évszaka lejárt.

58

TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Recommend Documents