TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János Felelős kiadó: Jakab Sándor Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr

TARTALOM: fortuna hungarorum Mák Ferenc Rákóczi és az emlékére terített asztal. . . . . . . . . . 5 Mák Ferenc A letartóztatott önképzőkör. . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Szilágyi Károly Politikai megosztottság és a cselekvési szándék teljes hiánya. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Mák Ferenc „Nemzetnek piperétlen emléke”. . . . . . . . . . . . . . . 26 LITERATURA Csender Levente Födni ofszetlemezzel. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Kontra Ferenc Varsó szíve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Szakonyi Károly Hófehér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56

Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.

3

Horvátországi Magyarság

HMDK

Eszék, 2012

4

Mák Ferenc: Rákóczi és az emlékére terített asztal

fortuna hungarorum Mák Ferenc

Rákóczi és az emlékére terített asztal A tavalyi évvel véget ért az a 2003–2011-es periódusra meghirdetett ünnepi megemlékezéssorozat, amely a Rákóczi-szabadságharc történetét volt hivatva újra visszahozni a kárpát-medencei magyarság emlékezetébe. Hogy ez milyen mértékben sikerült, azt a most következő számvetések lesznek hivatva megmutatni, annyi azonban bizonyos, hogy helyi, regionális és országos szinten is egymást követték az egészen kiváló, tartalmukban a szabadságharchoz igazán méltó rendezvények. Talán nem kockáztatok sokat, ha már most kijelentem: ünnep múltán a Dicsőséges Fejedelem és kuruc társai újra ott ragyognak a nemzeti hőseink sorában. Az Országos Széchényi Könyvtár két Rákóczi-kiállítással zárta a megemlékezést. A plakát- és kisnyomtatványtár A harcunkat megharcoltuk – A Rákóczi-szabadságharc története című kiállítása az emlékezet és a kultusz kialakulásának folyamatát kísérte nyomon, röplapokon, plakátokon, népszerűsítő kiadványokon és képes levelezőlapokon mutatva be a kuruc szabadságharc egyre fényesedő emlékét. Mert bizony hosszú út vezetett a Rákóczi-kor megdicsőüléséhez, II. József elnémetesítő politikáját követően csak a nemzeti mozgalom újjáéledésének idején bontakozott ki Magyarországon a Rákóczi-kultusz, a Nagyságos Fejedelem 5


történelmi szerepének értékelésére azonban csak a reformkor idején került sor. Vörösmarty Mihály Mikes búja című versében még így kesergett: „Hányódál: tengerré lett a sok baj alattad, / Vésszé a balsors, mely űz vala, fejedelem, s most / Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben.” Petőfi Sándor Rákóczi című 1848-ban írt versében azonban már a szabadságharc eszméinek a beteljesülését jósolta, és hazavárta őt a nagy diadalra: „Hamvaitok elhozása végett / Elzarándokolnánk szívesen” – írta költeményében, amit az OSZK – a bujdosók hamvai hazahozatalának történetét bemutató – második kiállítása is címéül választott. De hová kell menni Rákóczi és társai hamvaiért? „Számkiűztek nemzeted körébül, / Számkiűzve volt még neved is, / S bedőlt sírod a század terhétül” – írta Petőfi, s bizony 1860, az önkényuralom megszűnését követően az egész magyar tudományos életnek kellett megmozdulnia, hogy közel fél évszázad múltán a száműzöttek földi maradványai végre magyar földbe kerüljenek. 1862-ben a Corvinák azonosítása céljából Kubinyi Ferenc, Henszlman Imre és Ipolyi Arnold Konstantinápolyba utazott, s ekkor merült föl először a bujdosók hamvainak a hazahozatala. A beszámolóikat követően 1888-ban Thaly Kálmán már bevallottan a sírok helyszínei feltérképezésének szándékával utazott Törökországba, ahová egy évvel később, 1889-ben visszatért, és Fraknói Vilmossal együtt a lazaristák Szent Benedek templomában azonosították II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József és Bercsényiné Csáky Krisztina sírját. Bercsényi Miklós, Eszterházy Antal és Sirbik Miklós sírja Rodostóban a görög keleti templomban volt, Thököly Imre pedig a nikodémiai örmény temetőben nyugodott. 1904-ben Ferenc József végre engedélyezte Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatalát, s ekkor Tisza István miniszterelnök megbízásából Thallóczy Lajos szervezhette meg a bujdosok immár dicsőséges hazatérését. 1906. október 17-én és 18-án ő vezette azt a Konstantinápolyba utazó delegációt, amelynek tagja Thaly Kálmán, Foster Gyula, Fraknói Vilmos, Török Anzel, Foster Jenő és Kolossa Ferenc voltak, akik azután Francois Lobry rendőrfőnöktől átvették a hamvakat. Országra szólóan fényesre sikeredett a hazatérés, egy egész nemzet ünnepelte a Dicsőséges Fejedelem seregét. És miközben szinte a teljes magyar tudományos világ és a közélet 6

Mák Ferenc: Rákóczi és az emlékére terített asztal

– az Akadémiától le egészen az ünnepi díszbe öltözött vasútállomások hivatalnokáig – megmozdult a száműzöttek itthoni fogadása, és a végtisztesség méltó megszervezése ügyében, sorra születtek a szabadságharc eseményeivel és az azt követő megtorlással foglalkozó történeti művek is. Az Országos Széchényi Könyvtár pedig – hűen a vállalt feladatához – a száműzetés történetének irodalmát is bemutatja. A tárolók bizonysága szerint ekkor született Szádeczky Lajos Rákóczi és a bujdosók hamvai (Kolozsvár – Nyomatott Ajtai A. Albert könyvnyomdájában, 1904.), Récsey Viktor A Rákóczi-templom Konstantinápolyban; (Esztergom – nyomatott Lajszky János könyvnyomdájában, 1905.), Rudits József Rákóczi hazatérése (Zentán – Beretka Nyomdája, é. n.), Wick Béla A kassai Szent Erzsébet dóm és Lengyel Menyhért Ahol Rákóczi megpihen (A Kassai Hírlap és Napló Emlékkönyve, 1906) című munkája. Szeghalmi Gyula összeállításában jelent meg a Rákóczi emlék – II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hazahozatala alkalmából rendezendő ünnepélyek programjának teljes anyaga (1906), a Kassai Hírlap, 1906. október 29-i száma Kalmár Antal II. Rákóczi Ferenc című vezércikkével fogadta a hazatérőket. Hogy mekkora volt akkortájt a várakozás és a lelkesedés, azt a Beregszászban 1903. május 22-én „A nagy Rákóczi szabadságharcz dicső hajnalának évfordulója napján” rendezett Schalkaházi Jolánka keresztelőjének „Kurucz ünnepi étlap”-ja is bizonyítja, melyen imigyen nézett ki a terítés: ételek – Melegen főtt király-fogas palotás mártással és tót dolmány-gombokkal; Kurucz furfanggal készült erdélyi tehénvesepecsenye, Kurucz fogságban hizlalt császár-madara; Lőcsei fagylalt – Labancz hűség, olvad mint a jég; Mézes-mázos édességek; Hollandus követ uram sajtja. S a borok – Labancz-verejték, Rákóczi panaszos könnyűi, Rodostói altató. Volt alapja a nemzeti derűnek, hiszen akkor még oly kereknek és egésznek látszott a magyar világ.

7


Mák Ferenc

A letartóztatott önképzőkör Draskóczy Ede, és a Vagyunk diáklap története Draskóczy Ede óbecsei ügyvéd, lapszerkesztő, kisebbségi politikus, a délvidéki magyar irodalmi és művelődési élet fáradhatatlan szervezője születésének 120. évfordulóját ünneplik az idén azok, akik még egyáltalán emlékeznek a kiváló közéleti emberre, és a munkássága nyomán kibomló szellemi mozgalomra. Az irodalomtörténeti monográfiában a neve mindössze háromszor szerepel, s mindannyiszor a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság megalakulása körüli érdemeit méltatja az emlékező. Arról, hogy Draskóczy Ede az 1920 és 1945 közötti negyed évszázad során fáradhatatlanul, megalkuvást nem tűrő elszántsággal küzdött a kisebbségi sorsra jutott délvidéki magyarság irodalmának megszervezéséért, az irodalom intézményesítéséért, s hogy ezen a vidéken ő dolgozta ki a közösségi szolgálat ideológiai-bölcseleti alapvetését – arról már egyetlen szó sem esik. Pedig a jeles férfiú Szenteleky Kornéllal együtt – nem egy esetben nála is következetesebben – küzdött a délvidéki hagyományos értékek megőrzéséért, és a délvidéki szellemiség megújításáért; a Bácska Kazinczyjának halála után pedig többször is kísérletet tett azon „üdvhadsereg” megteremtésére, amely a hűség, a szolgálat és a tisztesség tekintetében méltó módon állhatott volna a kallódásnak indult közösség elé. A Szenteleky Társaság megalapítására először a nagy pályatárs halálának évében, 1933-ban tettek kísérletet az őt tisztelő írótársak. Nagybecskereken a Magyar Közművelődési Egyesület még szeptember 17-én határozatot hozott, hogy 1933. október 29-én egy külön, erre a célra létrehozott közgyűlés keretében megalakítják a Szenteleky Kornél Írók Táraságát, a „vajdasági” magyar irodalom „alkotmányozó nemzetgyűlé8

Mák Ferenc: A letartóztatott önképzőkör

sét”. A soraiba harminc írót tömörítő Társaság elnökévé Draskóczy Edét választotta, aki 1934. február 25-én Bizonyítás egyszerű utakon című tanulmányának felolvasásával tartotta meg elnöki székfoglalóját. Arra a kérdésre, hogy szükség van-e egyáltalán az irodalomra, hosszú okfejtéssel válaszolt, s egyebek mellett rámutatott: „A haladás nem egyéb, mint a nemzet lelkének beillesztése a mindenkori viszonyokba. Az irodalom tehát nem csak azért kell, mert a hagyományok őrzője, de mert a fejlődés frontján is mindenütt az irodalom harcol az első sorban. Az irodalom tehát a nemzet kollektív lelkének kifejezője és fejlesztője.” Még inkább érvényes ez a kisebbségi sorsban, ahol az irodalom a közösségi élet egyetlen fórumává vált. Ám mielőtt a létrehozott Társaság megkezdte volna a munkáját, az anyaegyesülettel – a nagybecskereki Magyar Közművelődési Egyesülettel – együtt, hatósági kényszer nyomán megszűnt létezni. Másodízben négy évvel később 1937. augusztus 21-én a Szivácon, Szenteleky Kornél halálának évfordulójára összesereglett írók körében merült fel a Szenteleky Társaság megalapításának gondolata, s még a helyszínen úgy döntöttek, hogy a társaság alakuló közgyűlését Újvidéken tartják meg. A szeptemberi találkozóra hatvan meghívót küldtek szét, közülük negyvenketten meg is jelentek a közgyűlésen. A Társaság célkitűzéseit ismét Draskóczy Ede ismertette, amely később Összefogás címmel megjelent a Kalangya 1937. októberi számában. „Ez az országrész, amelyben élünk – szólt a megjelent írótársakhoz –, oly sokszor lett martaléka a történelem és a természet pusztító elemeinek. A tatár elpusztította, a török fölégette, a Duna és a Tisza sokszor mocsarassá éktelenítette, úgyhogy sohasem lehetett a kultúra zavartalan és igazi fészke. S akkor is, midőn békés és rendezett napok virradtak reá, csak a termő föld lett anélkül, hogy egyszersmind teremtő föld is lett volna. A kultúra növényét, amely itt nőni akart, elégették a történelem tűzvészei, elnyelték az idők földrengései, és a békés időkben elnyomták a buja haszonnövények. […] Mi nem a magunk sebeivel dicsekszünk lázári siránkozással, csak a történelem siralmas leltárát panaszoljuk. Mert a mi munkánk itt nem a folytatás kényelmes kötelessége, hanem az elölről kezdés keserves vergődése. Ebben a küzdelemben hihetetlen nagy erőnk egyetlen hagyományunk: Szenteleky Kornél.” Mondatait Draskóczy Ede már, mint a 9


Társaság újraválasztott elnöke intézte a megjelentekhez. Mellette az alelnök az ugyancsak óbecsei Cziráky Imre, a főtitkár pedig Kende Ferenc lett, ám az újrakezdés sem bizonyult eredményesebbnek a négy évvel korábbinál, a Szenteleky Társaság működése ellen a szerb hatalom ismét vétót emelt. Harmadízben a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság 1943-ban – már a visszatért Délvidéken – Zomborban alakult meg „a néhai Szenteleky Kornél emlékére”. Az előkészítő bizottság a tekintélyes Prokopy Imre elnöki irányításával működött, aki már 1906-ban a Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság megalakításában is tevékeny szerepet vállalt. A harmadszor is megalakult Társaság tiszteletbeli elnöke Herczeg Ferenc, társelnöke Szirmai Károly, a főtitkár Cziráky Imre, az ügyvezető titkár Csuka Zoltán volt – Draskóczy Ede neve már csak a tagok névsorában szerepelt. Rövid, kegyetlenül rövid idő állt a Szenteleky Társaság rendelkezésére – mindösszesen egy esztendő. Ám ezalatt is felettébb hasznos munkát végezett: Csuka Zoltán és Bisztray Gyula gondos szerkesztésével megjelent a Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933. (1943); Majtényi Mihály a Császár csatornája című regénye (Zomborban, majd Budapesten, 1943) és Lévay Endre Dél kapujában című szociográfiája (1943). A társaság 1943 nyarán Palicson háromnapos irodalmi nyári táborozást szervezett, ahol Majtényi Mihály, Prokopy Imre, Cziráky Imre, Lévay Endre, Szirmai Károly, Dudás Kálmán és Herceg János a regionalizmus kérdésével kapcsolatban fejtette ki a nézetét. Draskóczy Ede neve nem szerepel a részvevők sorában, ám az bizonyos, hogy a Kalangya, 1943. szeptember 15., (9. száma) közölte Regionalizmus című tanulmányát. Erősen exponálta hát magát az óbecsei ügyvéd az elviselhetetlen kisebbségi sors elviselhetővé tételéért folytatott küzdelemben. 1922. október 22. óta – annak 1934-ben történt megszűnéséig – felelős szerkesztője volt a Tiszavidék című hetilapnak, 1928. szeptember 23-tól a Képes Vasárnap irodalmi mellékleteként megjelenő, Szenteleky Kornél szerkesztette Vajdasági Írás megjelentetésében Borsódi Lajos, Csu10


ka Zoltán, Kohlmann Dezső, Szántó Róbert mellett Draskóczy Ede is döntő szerepet vállalt, az 1930-as évek végétől pedig meghatározó alakja volt a Kalangya szerkesztőbizottságának is. Draskóczy Ede Bácskában elsőként ismerte fel azt, aminek kimondásához óriási bátorság kellett, hogy a délvidéki magyarság az anyaországtól való elszakítottsága folytán sajátos útra kényszerült, egyedül maradt, és sorsa alakulásáért immár maga a felelős. A szellem embere köteles irányt mutatni a bizonytalan közösségnek, programot kell adnia a magyarság megmaradásért vívott küzdelméhez. S ebben a küzdelemben minden jóindulat vezérelte emberi szándékra szüksége van. Draskóczy Ede tehát újságot írt, lapot szerkesztett, közösséget szervezett és társadalmi programot adott a kisebbségi közösség megformálásához. És mindemellett egy adott pillanatban a fiatalokat is maga köré gyűjtötte. 1938 őszén a fia, ifjabb Draskóczy Ede, az óbecsei szerb gimnázium hetedikes tanulója néhány diáktársával együtt irodalmi önképzőkört alakított, hogy fórumot teremtsen az önművelésre. Olyan ifjakról volt szó, akik az iskolától kapott délszláv irodalom és kultúra mellett a magyar nemzeti hagyományok megismerését is szorgalmazták, s ha ezt nem kapták meg a tanáraiktól, hát megtalálták a módját az ismereteik egyéb úton történő gyarapításának. 1939. április 9-én azután – kezdetlegesen sokszorosított formában – kiadták a Vagyunk című diáklapjukat is, melynek Magyar lányok, fiúk című beköszöntőjét a szerkesztő, ifjabb Draskóczy Ede írta. Az önfeledt létezéssel szemben a tudatos sorsvállalást szorgalmazta, a létezés felelősségének a felismerését sürgetve mutatott rá: „akadtunk néhányan, kik nem maradtunk tétlenül, kik ereinkben érezzük az élniakarás erőteljes lüktetését. Nekünk sikerült az első lépést megtennünk a nagy cél érdekében: megalakítottuk – ha egyenlőre szűk körben is – önképzőkörünket. Mikor más alkalom nincs rá, módot nyújtottunk a magyar ifjúságnak, hogy megismerje íróinkat és költőinket, hogy megismerje a magyar irodalmat. Ezt az önképzőkört mi magunk szerveztük, saját erőnkből és akaratunkból, mert éreztük a szükségét és kötelességünket önmagunk és mindannyiunk iránt.” A diáklapot a szerkesztő az öntudatos magyar ifjúságot összekötő, táborba szervező, nélkülözhetetlen kapocsnak képzelte, 11


amely teret ad a jövőért vívott harcuknak. Ha összefogunk, lesz erőnk annak bizonyítására, hogy jelen vagyunk a társadalomban – írta a szerényen csak D. E.-ként jelzett szerző, amit az utána következő Sz. Z. Indulunk című írásában megerősített. Négy géppel írott oldalon át sorjáztak a diákdolgozatok: P. F. a Húsvéti hangulatról, K. Gy. az Áprilisról vetette papírra a gondolatait, a legmegkapóbb írás azonban D. L. Petőfi János vitéze című értekezése. S ahogyan az a reményteli laphoz illik, a szerkesztőség a Híreink rovatban beszámol az aktuális eseményekről, keresztrejtvényt közöl, s jelzi, annak megfejtését a következő számban fogja közölni. Az egész pajkos, derűs, felszabadult gyermeki világ, mint amikor a kamasz a számára még túl nagy kalapot a tükör előtt felpróbálja, és nagyot dobban a szíve a vakmerősége nyomán. A Vagyunk második száma két héttel később, 1939. április 23-án került az olvasók kezébe, immár hat oldalon. „Az ifjúság az erő, lendület és tenniakarás érzése. Ez az érzés fűtött bennünket különösen akkor, mikor elhatároztuk, hogy megindítjuk ezt a lapot, ezt a néhány oldalas lapocskát, a mi tenniakarásunk kifejezőjét. Csak pár oldalas, de lehet több is, ha mindnyájan úgy akarjuk” – szól a bíztatás a Lapot szerkesztünk mi, ifjúság című vezércikkben. Az igazán lényegeset azonban Fejes Lili A mai lányok című dolgozatában fogalmazta meg, amikor így szabadkozott: „Nézzétek el, ha netán írásom hiányos lenne, mert ez az első magyar dolgozatom.” Ebben az egész történetben ez az igazán szívbe markoló! Hogy a királyi Jugoszláviában egy magyar többségű Tisza-parti városban akadt egy tucatnyi ifjú, aki magyarul szeretett volna írni és olvasni, aki ragaszkodott nemzete kultúrájához és irodalmához. Pásthy Ferenc Az Alföld Petőfi költészetében című dolgozata a bizonysága annak, hogy a fiatalok jó úton indultak el. Nyelvművelő rovatában ugyancsak Pásthy Ferenc kérdezte meg az olvasót: Tudsz-e magyarul? A királyi rendőrség azonban nem nézte tétlenül a magyar diákok önképzőkörét és a magyar ifjúsági lap megjelenését. Államellenes szervez12


kedést látott a kezdeményezésben, és az államvédelem teljes szigorával csapott le a gimnazista ifjakra – és a mögöttük sejtett pártfogóra, Dr. Draskóczy Ede ügyvédre. A történetben annyi az igazság, hogy a délvidéki magyar irodalom spiritus rectora vasárnap délutánonként a magyar önképzőkör tagjainak a saját lakásán magyar irodalomórát tartott, amelynek keretében a magyar klasszikus irodalomról beszélt. A szándéka tiszta és nemes volt, hiszen már tizenkét évvel korábban Elnöki megnyitó beszéd a Magyar Népkör 1927. január 30. közgyűlésén című előadásában rámutatott: „Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar irodalom, művészetek és történelem megismerésének és elsajátításának egyedüli tanítómestere a jelenlegi viszonyaink között a jól felszerelt könyvtár, mert az a többségi államnak nincs programjában, hogy elsajátítsuk a mi speciális faji kultúránkat. Tudjuk és értjük, hogy magunkra vagyunk utalva, saját erejünkre, saját lelkiismeretünkre, s ez a magunkrautaltság kell, hogy minden ambíciónkat reáírányítsa azokra a lelki kincsekre, amelyeket ös�szegyűjteni, felhalmozni és terjeszteni csak könyvekben lehet. Ismerjük feladatunkat a kultúra ápolása, művelése és terjesztése körül és lelkiismeretünk figyelmeztet kötelességünkre, emellett mindenkit arra a legelemibb műveltségi fokra, amelynél az európai magyar ember fogalma kezdődik. Ismerjük azt a parancsot, mert hiszen ma, midőn iskoláink nem teljesítik ezt a részét a mi lelki nevelésünknek, sokszoros kötelességünk a könyv uralmát megvalósítani.” (Tiszavidék, 1927. február 6. 1–2. p. és február 13. 1–2. p.) A királyi Jugoszlávia rendőrsége azonban nem osztotta a véleményét. A történetet egyedül a Nagybecskereken megjelenő Híradó című hetilap írta meg, a tudósítást azonban a cenzúra törölte – a nyomdász jóindulatán múlott, hogy a kutyanyelv mégis megmaradt. Kizártak három tanulót a sztáribecseji gimnáziumból címmel a lap 1939. május 3-i száma számolt volna be az eseményről, ha a piros ceruza megengedte volna. „Dr. Draskóczy Ede sztáribecseji ügyvéd vasárnaponkint magyar irodalomtörténeti előadásokat tartott gyerekeinek. Ezeken az előadásokon több ízben részt vettek Dr. Draskóczy Ede gyermekeinek barátai is, akik elhatározták, hogy diáklapot adnak ki Vagyunk címen. A diáklapot író13


gépen állították elő, és annak két száma megjelent. A vasárnapi irodalmi előadásoknak és a diáklap megjelenésének híre járt, és a tanári kar kizárta két évre a becsei gimnáziumból Draskóczy Ede és Pásthy Ferenc VIIes, valamint Danis László VI-os gimnazistákat. A diákok ellen megindított vizsgálatba belekapcsolódott a sztáribecseji járási főszolgabíróság is, amely dr. Draskóczy ellen is megindította az eljárást tiltott gyülekezés címén. A szolgabíróság kihallgatásra idézte be a diákokat, akik részt vettek az irodalmi előadásokon, és mire azok visszatértek az iskolába, a többi diák kidobta tankönyveiket az udvarra. Az ügy további folytatása az volt, hogy ismeretlen tettesek éjszaka beverték dr. Draskóczy Ede és id. Pásthy Ferenc lakásának ablakait.” Az állambiztonsági kockázatot jelentő önképzőköri ügy ezzel azonban még nem ért véget. A perbe fogott ügyvéd ellen lefolytatott nyomozást követően a Sztáribecseji főszolgabíróság, mint rendőri büntető bíróság 1939. május 13-án hozott ítéletet. A Kih. sz. 399/1939 számú végzésben ez olvasható: „A Dr. Draskóczy Ede sztaribecseji ügyvéd elleni kihágási ügyben, melyet az egyesületekről, gyűlésekről és gyülekezésről szóló törvénybeütköző kihágás címen indítottak ellene, a főszolgabíróság a nyilvános tárgyalás és bizonyító eljárás lefolytatása után a gyűlésekről és gyülekezésről szóló törvény 37 § alapján a következőképp ítélkezett: Dr. Draskóczy Ede 47 éves, evangélikus vallású ügyvéd, nős, katona volt sztáribecseji lakos bűnös az egyesületekről, gyűlésekről és gyülekezésről szóló törvénybe ütköző kihágásban, amit azáltal követett el, hogy a sztáribecseji állami gimnázium növendékei sorából a lakásán »magyar önképzőkört« alakított, és ugyanezzel gyülekezéseket tartott az illetékes hatóság tudta és jóváhagyása nélkül, ezért a fenti törvény 36 § alapján 5 napi rendőrségi elzárásra és 1500 dinár pénzbüntetésre ítélte, mely összeget végrehajtás terhe alatt 15 napon belül kell befizetnie a sztáribecseji községi pénztárba azzal, hogy behajthatatlanság esetén ez a büntetés további 15 napi elzárásra változtatható át, amit a sztaribecseji rendőrkapitányság fogdájában kell kitölteni.” Az indoklás részletesen kifejti: Draskóczy Ede beismerte, hogy a lakásán megjelent a helybeli gimnázium néhány tanulója, de tagadta, hogy a találkozások során il14


legális tevékenységet folytattak volna. A diákok azért gyülekeztek nála, hogy magyar verseket olvassanak, hogy megismerjék a magyar irodalmat, hogy magyar könyveket vegyenek a kezükbe. A tárgyalás során tanúként kihallgatták Pásthy Ferencet, Danis Lászlót, Komáromi Ottiliát, Antal Jenőt és Fetter Lászlót, az önképzőkör tagjait is, akiknek vallomásából kiderült, hogy „az elítélt” meghívására minden vasárnap fél kettőkor találkoztak annak lakásán, s ezeken a találkozókon „előadásokat tartottak az irodalomról, felolvasták egyes diákok referátumait, és vitát folytattak a beszámolókról”. Nevezettek elhatározták, hogy Vagyunk címen hetilapot indítanak, éspedig az illető hatóságok „tudta és jóváhagyása nélkül”, amivel a fennálló törvények ellen kihágást követtek el. A kihallgatást követően a diákokat átadattak az illetékes iskolai hatóságnak, amely rövid eljárás során közülük hármat kicsapott az iskolából. A Draskóczy Edére kirótt büntetés meghatározásakor az eljáró bíróság súlyosbító körülménynek vette, hogy a gyülekezési jogot éppen egy ügyvéd sértette meg. A tárgyalás napján megjelent Új Tiszavidék című Óbecsei hetilap főszerkesztője, Csepela József Az érem másik oldala című vezércikkében feltűnő visszafogottsággal szólt a szerb hatóságok méltatlan eljárásáról. Írásából kitűnik, Draskóczy Ede bírósági meghurcoltatása a városban erősen felkorbácsolta a kedélyeket: az önképzőkör perbefogása és a litografált diáklap miatt kicsapott diákok esete komoly indulatokat váltott ki a lakosság körében, helye volt tehát a megszólalásnak, hiszen kezdett az ügy „sötét hátteret” kapni. „Azt hisszük – írta a lap főszerkesztője –, hogy minden kultúrembernek alapvető joga, hogy saját anyanyelvén írni, olvasni és beszélni tudjon, és túllő a célon bárki, aki ebben sértést vagy kihívást talál.” Aki a Petőfi Sándor költeményei olvasásában és Arany János balladái tanulmányozásában ellenséges gesztust vél felfedezni, az a magyar kisebbség lojalitását kérdőjelezi meg. „Márpedig mi, lelkiismeretünk alapos megvizsgálása után is szemrebbenés nélkül állíthatjuk, hogy nem igen volt valaha a világtörténelem folyamán lojálisabb kisebbség a mienknél.” Ha pedig valaki az önérzetről beszél, vegye ész15


re, hogy a jugoszláviai magyarságnak is van önérzete! – fejezte be írását Csepela József. Tizenöt évvel korábban – 1924. november 30-án – Nagy Péter szerb király óbecsei szobrának leleplezésekor Draskóczy Ede lapjában, a Tiszavidékben vezércikkben üdvözölte az eseményt. Elmondta: a nagy, fehér márványszobor egy nagy ember küzdő és teremtő életét példázza; e küzdelem eredménye, hogy létrejött a délszláv népek közös állama. A mű tehát kész, s ha Péter király nem halt volna meg oly tragikusan fiatalon, élete során bizonyára azon munkálkodott volna, hogy „alattvalói mindegyikének lelkében elpalántálja a felebaráti szeretetet, vagy az állami életre átértékelve: a polgártársi szeretetet.” De meghalt a király, és műve befejezetlen maradt. „mi magyarok – folytatta bátor okfejtését a cikk írója – Nagy Péter államába való tartozásunk következményeit a legvégsőkig, s a legőszintébben levonjuk magunkra nézve, de türelmetlen sürgetői vagyunk e hatalmas mű teljes kiépítésének, amely immár a lelkekben kell, hogy folyjék. Úgy hisszük, hogy a lelkeknek ez a harmóniája oda emel bennünket, ahol mindnyájan egyenlők vagyunk, s mi úgy érezzük, hogy a magunk részéről e harmóniának feltételeit megvalósítottuk.” Tizenöt évvel később, 1939. májusában Dr. Draskóczy Ede ügyvéd, a kisebbségi magyar élet megszervezésének nagy stratégája úgy vonult a szerb börtönbe, hogy a népek közösségéről vallott humánus elképzelései meddő álmok maradtak. Be kellett látnia, hogy Jugoszláviában a magyar kisebbség a felszabadult önképzőköri ténykedésig sem jutott el, holott már régen működnie kellett volna a magyarság érdekeit megjelenítő nemzetiségi intézmények sokaságának. Nemzeti önszerveződésről álmodott ott, ahol a litografált diáklaptól is retteget a hatalom. Ifjabb Draskóczy Ede, az óbecsei gimnáziumból kicsapott „renitens” diák a rá következő esztendőben, 1940-ben az újvidéki gimnáziumban érettségizett. Egy hetven évvel később írt levelében, visszaemlékezve a régi történetre, így fogalmazott: az önképzőköri találkozókból és a diáklap megjelentetéséből „ügyet csak a gimnáziumi és a szerb hatóságok csináltak. Persze minden magyar kezdeményezést igyekeztek elfojtani 16


és nem utolsó sorban Apámat célba venni.” Céljaik elérése érdekében a meghurcoltatástól sem riadtak vissza. (Magánlevél, 2011. március 16.) 1940 nyarának végén Zomborban – a politikai változások küszöbén – „kultúrparlamentet” tartott a délvidéki magyarság szellemi és politikai vezetősége. A tanácskozás bevezetőjeként hangzott el Draskóczy Ede Kisebbség és erkölcsiség című előadása, mely nem sokkal később a Kalangya folyóiratban is megjelent. A belátás, a bölcs megfontolás vezette tollát, amikor papírra vetette: a délvidéki magyar értelmiséginak „hivatást kell betöltenie azon a helyen, ahol kenyerét keresi. A kisebbségi sorban élő egyén nemcsak saját magáért felelős, de felelős azért a népért is, amely az ő egyéni boldogulását lehetővé teszi.” Draskóczy Ede – aki az erdélyi magyar írók kezdeményezésén felbuzdulva, 1928. november 17-én és 18-án az óbecsei Magyar Népkör 60 éves jubileumi ünnepén a meghívott délvidéki magyar írók társasága előtt hosszan beszélt a jugoszláviai kisebbségi magyar irodalom intézményes alapjai lefektetésének elodázhatatlan igényéről – 1940-ben már a hiteles, a megszenvedett igazság birtokában sem mondott mást: bármilyen árat is kell érte fizetnie, a délvidéki magyarságnak a saját kezébe kell vennie sorsa irányítását. A számára ez a legnagyobb kihívás, s egyszerre a nemzeti megmaradás parancsa is. Ezzel a meggyőződésével vált a kisebbségi magyar élet küldetéses emberévé.

* Részlet a Draskóczy Edéről szóló hosszabb tanulmányból. 17


Szilágyi Károly

Politikai megosztottság és a cselekvési szándék teljes hiánya Beszélgetés Makovecz Imre építésszel A Nyugati Magyarság az elmúlt hónapokban négy nagyinterjúban próbált meg ismert, hiteles személyiségek megszólaltatásával kemény érveket felsorakoztatni amellett, hogy április 9-én és 23-án itt a soha vissza nem térő alkalom a gyökeres változások megkezdésére. Jakab István, a MAGOSZ elnöke a magyar földről és a magyar gazdákról szólt, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a vállalkozók helyzetéről, kitörési pontjairól és egy új rendszerváltás szükségességéről, Mikola István pedig – aki azóta, nagy örömünkre, a Fidesz kormányfőhelyettes-jelöltje lett – a nagybeteg magyar társadalomról, a liberális áfium ellen való orvosságról, az egészségügy rendbetételéről, a testi-lelki megújhodás esélyeiről. Úgy gondoltuk, hogy sorozatunk végén – és a sorsdöntő választások küszöbén –, a teljesség szándéka nélkül természetesen, szólnunk kellene néhány szót a szellemi szféráról is, az oktatásról, nevelésről, a kultúráról, művészetről, tudományról – a magyar értelmiségről. Makovecz Imrét, a világhírű építészt kértük fel egy rövid beszélgetésre, akit nemcsak a magyar szerves építészet atyjaként, nemcsak szókimondó közéleti szereplőként, hanem a közfeladatokból is tekintélyes részt vállaló, cselekvő emberként is ismerünk és tisztelünk. Az oktatással kezdtük. – A szakralitástól mentes egyesült Európában elindult egy centralizációs folyamat, egy központ felé irányuló közigazgatási struktúra és szemlélet. Mi, akik végigéltük a szovjet megszállást, tudjuk, hogy a centralizáció mit eredményez: lélektelenséget, embertelenséget, korrupciót és a kerülő utaknak a világát. Ez a centralizációs folyamat a most már hosszú ideje 18

Szilágyi Károly: Politikai megosztottság és a cselekvési szándék teljes hiánya

az SZDSZ által vezetett oktatás- és művelődéspolitikában azt jelentette, hogy megismétlődött az, amit Bondor József vitt végbe a 70-es évek elején, hogy a 3300 magyar településből 1300-at szerep nélkülivé minősített. Ez azzal kezdődött, hogy körzetesítették az iskolákat, megszüntették az önkormányzatot, majd a munkahelyeket, az egészségügyet, aminek következtében hatalmas tömegek indultak el a városokba. Erre a hatalom úgy készült fel, hogy behozott az országba tizenkét szovjet házgyárat, és óriási iramban elkezdte építeni a paneles épületeket az ötven négyzetméteres lakásokkal. Ez a folyamat a tudat teljes lecserélését eredményezte az emberekben: akiket annak idején földönfutóvá tettek a kommunisták, azokból kerül ma ki a szocialista pártra szavazóknak a zöme. Aztán jött a rendszerváltás, és ismét feléledt ez a központosító törekvés. Most is az iskolákkal kezdték. S amikor elindul egy ilyen folyamat, és a gyerekeket olyan helyzetbe kényszerítik, hogy ne a lakhelyükön, ne a megszokott tanítóval, ne a természetes környezetükben tanuljanak, és egy olyan szemlélet kezd eluralkodni a tankönyvekben és a tanításban, hogy a virtuális valóság, a számítógép világa fontosabb, mint a környezet, akkor előre kiszámítható és tudható, hogy ennek a következménye egy újabb tudatváltás lesz. És ez nemcsak arról szól, hogy a szülőföld fogalma eltűnik az emberek tudati és érzelmi világából, hanem arról is, hogy egy olyan alaphelyzet alakul ki a társadalomban, amelyben kevesebb gyermek születik, az a kevés sem kötőtik a szülőhelyéhez, a nemzete történelméhez, nem kapcsolódik közvetlenül és aktívan abba a világba, amelybe beleszületett. Amennyiben ez a brüsszeli központú struktúra továbbfejlődik ezen a módon, hogy teljesen híján lesz a szellemiségnek, s kizárólag a háttér-politikai, titkosszolgálati és gazdasági érdekek vezérlik, akkor könnyen kiszámítható, milyen helyzet elé állítja azt a maradék magyarságot, amely lendületesen fogy itt, a Kárpát-medencében. Mondok egy egyszerű példát arra, hol tartunk ma a fogyatkozásban, a szellemi és erkölcsi romlásban; a magam szakterületéről mondom, építész vagyok. Azelőtt ha valaki családi házat akart építeni, beadott egy három tervből álló tervdokumentációt, s erre vagy kiadták az építési engedélyt, vagy nem – az esetek nagy részében kiadták. Ma tizenkét példányban kell leadni a tervcsomagot, sorra kell járni a kéményseprő 19


vállalattól az ÁNTSZ-ig az összes hatóssággá avanzsált szolgáltatót, s ha közülük akár egy is megtagadja a hozzájárulását, be sem lehet nyújtani az építési kérelmet. Még egyszer mondom, családi házról van szó, otthonról, ahol gyermekek születhetnek és nevelkedhetnek. Ez az egyik oldal. A másik: foglalkozássá vált az, hogy ügyvédek lepénzelnek az elsőfokú építési hatóságnál valakit, akitől megtudják, hogy ki akar házat építeni. Megkeresik a szomszédot és azt mondják neki: magának jogában áll fellebbezni az ellen, hogy a szomszédja 20 vagy 30 millióért házat akar itt építeni. Ha megbíz engem, én megkeresem ezt az építtetőt, és ha megér neki kétmilliót, hogy elálljunk a föllebbezéstől, felezünk. És ez, sajnos, nemcsak az építkezéseknél van így. – Azért is ilyen veszélyes. Amennyiben ez a mentalitás, a kizárólag anyagias és jogászkodó, centralizált világ tud érvényesülni, akkor alapvető változások következnek be nemcsak az emberi tudatban, hanem a társadalmi struktúrában is. Én azonban nem vagyok pesszimista. A „föld bitorló fejedelmének” ezek a próbálkozásai hosszú távon sosem válnak be. Mert az emberek elemi, egzisztenciális érdekei szemben állnak ezzel. És a magyarság megtanulta, hogyan kell viselkedni ezekkel az impulzusokkal szemben. Sokszor hallom, hogy birkanép vagyunk. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy 1541 óta nincs önálló magyar államiság, és ez a nép megtanult tűrni, és megtanulta kikerülni azokat a minősíthetetlen aljas feltételeket, amelyek között élnie kell. Arra gondolok itt, hogy a rendszerváltás valójában nem történt meg Magyarországon. Még egy példa a sok közül ennek bizonyságául. Hogyan adózik ma egy multinacionális vagy bármely külföldi cég ebben az országban, és hogyan adózik egy magyar? Előbbi öt évig adómentes, és nyereségét adómentesen kiviheti az országból. A magyar kifizeti a 100 forintos bevételéből a 20 %-os áfát, marad 80 forintja. Ebből lejön a rezsi, ami a rendszerváltás idején 6 % volt egy tervezőiroda esetében, ma pedig megközelíti a 20 %-ot, lejönnek a különböző adónemek, a társadalombiztosítás, ami 30 és 40 % között mozog, lejön a személyijövedelem-adó, úgyhogy 100 forint bruttó bevételből megmarad tisztán – jó esetben – 12 forint. Ennek tükrében a magyar vállalkozó ma megépít egy Németvölgyi úti társasházat 170 ezer forintért négyzetméterenként, a külföldi magyar 20


bejegyzésű lakásforgalmazó cég pedig 550 és 700 ezer között adja el négyzetméterét – és az értéktöbbletet kiviheti az országból. Miféle világ ez? Ezek valóban azt akarják, hogy a magyarországi lakosság fogyasztó és cseléd legyen, és saját sikeres vállalkozásához soha elegendő tőkéje ne legyen, mert ezzel az adózási rendszerrel sem a maga három milliós törzstőkéjét megemelni, sem a piac ingadozásait kivédeni soha nem tudja. Ezért van ez a kiszámíthatatlanság, az, hogy régiek tönkremennek, újak születnek – ez a jellemzője a magyar vállalkozási szférának. Kivéve persze azokat, akik politikai pozíciójukat kihasználva és a kárpótlási jegyeket fölvásárolva hatalmas törzstőkére tettek szert, és ezzel párhuzamosan olyan off shore cégeket hoztak létre a Bahamáktól kezdve a legkülönbözőbb helyeken, hogy élni tudnak a külföldi befektetők számára biztosított előnyökkel, tehát a nyereséget kivihetik az országból. Mélységesen erkölcstelen, amit tesznek. Gyomrunk ugyan nincs hozzá, de humorunk tán még lenne is, csak az a baj, hogy erre a konstrukcióra társadalmat és jövőt építeni nem lehet. Magyarországon rendszerváltásra van szükség. Igazi rendszerváltásra. És én azt remélem, hogy a Fidesz is rájött arra, hogy amennyiben a megnyert választások után nem hozza létre az alapfeltételeit egy egészséges társadalomnak, ő maga is, s az egész politikai mezőny is elbúcsúzhat attól a közegtől, amelyet képviselnie kellene. Milyen lehetőségek állnak ilyen helyzetben a magyar értelmiség előtt? – Magyarországon az elmúlt ötven év alatt rendkívül sikeres kontraszelekció alakult ki. 1949-ben mindent államosítottak, egy asztalosműhelyt éppúgy, mint egy gyárat. A polgári társadalmi struktúrákat teljes egészében fölszámolták. És szelektálták a lakosságot: ez munkás származású, az értelmiségi, amaz egyéb stb. És aki egyéb területre került, aki osztályidegennek minősült, annak a gyermeke lemondhatott a továbbtanulásról. Abból munkás lett, vagy megpróbált disszidálni az országból. Rengetegen elmentek, akiket a kényszer erre pályára üldözött. 49-ben tehát megfosztották a hatalomtól a középréteget, az elmúlt fél évszázad során kilúgozták a tudatából a polgári mentalitást, az államosítás után megmaradt nemzeti vagyont meg a rendszerváltáskor hazavitték a kommunisták. Ennek az ér21


telmiségnek a zöme pedig, amely idehaza létrejött, nem rendelkezett azzal a von haus aus polgári felkészültséggel és tartással, amely teljesen természetes volt azokban az országokban, ahol nem következett be ez az alapvető változás. Ez azt jelenti, hogy ami ma fönt van, az le való, és ami lent van, az föl való. Ma egy taxisofőrrel, egy segédmunkással jobban el tudok beszélgetni, mint egy értelmiségivel. Mert egy segédmunkás számára az igen, az igen, a nem pedig nem. Az értelmiségi pedig, helyzeténél fogva, mindent relativizál. Ennek következtében a cselekvési indexe gyakorlatilag a nullával egyenlő. Neki csak ötletei vannak, amelyeket majd más fog megvalósítani. Ilyen mentalitás mellett a magyar értelmiség labdába sem fog rúgni soha. Az meg, aki megvalósíthatná az ötleteket, sajnos ma Magyarországon nem kerül helyzetbe. A magyar értelmiség állapota talán sosem volt ilyen rossz, mint manapság. Nagyfokú politikai megosztottság és a cselekvési szándék teljes hiány jellemzi. Vannak természetesen kivételek, nagyszerű, sugárzó egyéniségek. Ám ha azt mondom, hogy az értelmiség, akkor sajnos csak ezt tudom mondani. De nemcsak az értelmiséggel vagyunk így. Ha megnézzük a magyar parasztságot, valójában nem is létezik. Gyermekkoromban ha az egyik szomszéd meg akarta átkozni a másikat, azt mondta, hogy gyepesedjen be az udvarod. Ma kimegy az ember falura és a gyepes udvarok tömegét látja. Van egy tízszer tízes kockaháza és jónapot. És vége. Hol van a földje, hol az önállósága? Mást sem tanultunk az iskolában, mint hogy hogyan zsákmányolták ki a feudalizmusban a szerencsétlen jobbágyokat. De azt nem tanították, hogy egy jobbágytelek negyven magyar hold volt. Az 36 kataszteri hold. Harminchat kataszteri holddal Rákosi a teljes magyar jobbágyságot kuláknak minősítette volna. Ennyi földet megművelni udvarossal lehet, szolgával lehet és nagy családdal lehet. És hogy adózott? Kilencedet meg tizedet fizetett, és robottal tartozott, azaz évi tizenkét nap közmunkával. Próbáljuk meg összevetni ezt a mai terheinkkel! Tehát hazudtak nekünk. Hazudtak éjjel és nappal, ahogy Illyés Gyula mondta. És ez beleivódott ebbe a feje tetejére állított társadalomba.

22


Gyakran elhangzik ma gazdasági szakemberek részéről az az elvárás, hogy a tudománynak és a művészetnek közelebb kellene kerülnie a gazdasághoz, jobban hozzá kellene igazítania tevékenységét a gazdaság szükségleteihez. Mi erről a véleménye? – A XIX. század végén és a XX. század elején elindult egy erős mozgalom egy hármas tagolódású társadalom kialakítására. Ebben a szabad szellem, a jogi-politikai szféra és a gazdaság egymástól függetlenül, kiegyensúlyozottan tudna működni, de ugyanakkor némi ráhatása is lenne a másikra. Amíg a gazdasági élet próbálja meg befolyásolni mind a jogi-politikai szférát, mind a szellemi életet, addig mindig problémák lesznek. A szellemi élet – s ide értem a tudományt, a művészeteket, az egyházak világát stb. – egyetlen legfontosabb szubsztanciája a szabadság. Ugyanakkor a gazdaságot is súlyosan befolyásolja a jogi-politikai szféra – a háttérben, a titkosszolgálatokon és a titkosszolgálatok titkosszolgálatain keresztül. Tehát mindaz, ami ma lezajlik a világban, akár a Szovjetunió felszámolására gondolunk, illetve orosz birodalomként való újbóli megerősödésére, akár az USA eszkalációs politikájára, előkészített dramaturgia szerinti történik. A mi szellemi életünknek ettől független szubsztanciában kell élnie. Nem vethetjük alá magunkat a globalizmusnak. Ez persze bizonyos szembenállásokat igényel, konkrét szembenállásokat. Nem szabad annyit számítógépezni, nem szabad an�nyit tévézni, annyi elektronikus sajtót olvasni, hanem inkább oda kéne figyelni a másik emberre és meghallgatni a véleményét. És ebben, a másik ember meghallgatásában van benne a kommunikációnak az igazi tartalma, a szeretet. Az, amelyik szabadságot hoz létre az emberben, s ugyanakkor ezt a szabadságot nem az elkötelezettség ellenére működteti. Nem szabad annyit számítógépezni, nem szabad annyit tévézni. Már vissza is kanyarodtunk a fiatalokhoz, az oktatáshoz és neveléshez, minden változás alfájához és omegájához. Milyen alapelvekre kellene építeni a jövő iskolarendszerét, a következő nemzedékek oktatását, nevelését? – Amikor a már említett Bondor-féle iskolakörzetesítés elkezdődött, mi néhányan elindultunk az országban, és művelődési egyesületeket kezdtünk el szervezni, és olyan embereket támogattunk, akik a régi tanyasi is23


kolák mintájára próbáltak meg tanítani. Róka Gyulát támogattuk például, aki fölélesztette e régi iskolák módszerét, ahol is a nyolcadikos együtt, egy tanteremben tanult az elsőssel. Mert ennek a tanítási módszernek megvolt az az óriási előnye, hogy a nagyobb gyerek kötelességet érzett a kisebbek fejlődésével szemben, a kisebb gyerek pedig boldogan utánozta a nagyobbat. Miközben a tanító, a tanár ott volt köztük jóformán egész nap. Úgy gondolom, hogy ez a tanyasi iskola – ahogy egyébként az önellátó parasztgazdaság is –, önálló embereket nevelt. Szemben egy központból irányított, tarka tankönyvekkel, DVD-kel és egyebekkel determinált oktatással. Csak néhány kérdést kell föltenni egy gyereknek, és pillanatokon belül kiderül, mi hiányzik a jelenlegi oktatásból. Teljesen mindegy, hogy általános iskoláról, középiskoláról vagy egyetemről van-e szó. Végzett építészmérnökök nem tudják, hogy kell bemenni egy helyiségbe. Nem tudják, hogy kopogni kell, meg kell várni, míg kiszólnak, hogy szabad, és ha belépnek, köszönniük kell, be kell mutatkozniuk és megmondaniuk, miért jöttek. Nem tudják, hogy a viselkedéskultúra is kultúra. Hogy hogyan járok, hogyan beszélek magyarul. Hogy tudom-e, mi történt 56-ban? Tudom-e, mi történt 48-ban? Tudom-e, hogy a Citadellát 49-ben azért építették fel az osztrákok, hogy ágyúikkal sakkban tartsák a rebellis Pestet. Tudom-e, hogy azt a Szabadság-szobrot, amely ezen a ronda és szégyenteljes helyen áll, alkotója, Kisfaludy Stróbl eredetileg Horthy István emlékére készítette, és hogy a nőalak kezében eredetileg repülőgépszárny volt? És tudom-e, hogy miért délkeleti irányba néz? Mert az Árpád-vonalat, amelyet Horthy Miklós hadserege megerősített a Kárpátokban nem tudták áttörni az oroszok, és csak amikor Antonescu elárulta a központi hatalmakat és átlépett a szovjet oldalra, csak akkor tudták a Havasalföldön keresztül megközelíteni Magyarországot – ezért néz a nőalak délkeletre, mert onnan jött a II. ukrán hadsereg. És ha egy magyar értelmiségi nem érzi szégyennek a Citadellát magát és ezt a szobrot, és nem gondolja, hogy azonnal le kellene bontani, és Medgyaszay István Magyar Panteonját kell megépíteni a helyén, akkor az se nem magyar, se nem értelmiségi. És ha mindez az oktatásban nincs benne, és ma egy fiatal ember nem tudja ezeket – s nemcsak ezeket, mondhattam volna többet, sokfélét is – akkor ez a fiatal sem magyar, s ez sem értelmiségi. Elég egyszerű ez: ha a realitások világa nem kerül be az oktatásba, nem kerül bele a szülőföldnek 24


az ismerete, nem kerül bele a szülőföldön élt emberek történelme, valós történelme, és, mondjuk, nem tanulják meg a gyerekek az iskolában, hogy amikor a magyarok megérkeztek ide, akkor az itt talált eleikkel először is szövetséget kötöttek mind Erdélyben, mind az Alföldön; akkor, amikor az ezredfordulót megelőzően itt, egy szakralitás mentes Európában kis német grófságok között háborúk zajlottak a kereszténység nevében, akkor Géza fölvette a kereszténységet keleten, s amikor Európa a világvégét, az apokalipszist várta, 1001-ben megkoronázta a fiát, és létrehozott egy erős szakrális királyságot Európa közepén; szóval ha nem ezt tanulják gyermekeink, hanem rabló magyarokról tanulnak, akik nomádok és primitívek, akik azt sem tudják mi az, hogy ház, ha nem tanulják meg, hogy a jurta egy utófeszített szerkezet, amelyet csak olyan népesség tud kitalálni, amelyik a legmagasabb szinten ismeri a statikát; ha nem mondjuk el nekik, hogy ez a nép amikor elhagyni kényszerült ősei földjét, kitalált egy olyan szerkezetet, amelyből pillanatok alatt házat tud magának építeni, ha hallgatunk az osztrák és német történetírókra, akik évszázadokon át lebunkózták és primitívvé minősítették a magyart, akkor soha az életben nem fogjuk tudni, hol van a helyünk. Amennyiben az oktatás nem ezt az elemi, természetes kötelességét teljesíti, akkor a fene megette az egészet. Ezt kell megtanítani a gyerekeknek – és kész. Elég nagy mélységből kell fölemelkednünk hozzá. – Nagyból. Lassan, kemény munkával. Megmondom, hogy én miben bízom, és miért vagyok optimista. Abban, hogy az ember halandó. Hogy sohasem sikerülhet nekik az ember végleges eltorzítása, mert mire sikerülne, meghal. És új ember születik, és kezdhetik elölről az egészet. Az Úristen saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. És ehhez a föld bitorló fejedelme alapvetően hozzányúlni nem tud. Megnehezítheti az életünket, fejreállíthatja a társadalmat, kínozhat bennünket, sok minden történhet, de a dolgoknak a szerint a teremtési terv szerint kell haladniuk, amelyet az Úr maga elé és mielénk kitűzött.

(Nyugati Magyarság, 2006. április) 25


Mák Ferenc

„Nemzetnek piperétlen emléke” A forrásokról történelmi párhuzamok fényében – Töprengések a Magyar Kultúra ünnepén Mostanában egyre gyakrabban veszem a kezembe a magyar irodalom és történetírás klasszikusainak ma is ragyogó műveit, mert még a századok során elhalványultak is tudnak a számomra föl-fölszikrázó csodát mutatni. E visszatekintésben az a szép, hogy klasszikus gondolkodóink utolérhetetlen bölcsessége a fegyelmező idő súlya alatt szinte törvén�nyé nemesedett, megérett, mint az óbor a betemetett pincében. Szent István királyunk fiához, Imre herceghez intézett intelmei, Zrínyi Miklós nemzetét féltő gondolatai, Pázmány Péter történelmi helyzetértelmező bekezdései, Rákóczi Ferenc vallomásai vagy Széchenyi Istvánnak a nemzeti művelődést szorgalmazó kötetei mindig megnyitnak a szellemi horizonton olyan távlatokat, amelyek a napi feladataink súlyát is újraméretezik. Berzsenyi és Kölcsey sorai felett már nincs kicsi és nagy gond; egyedül a közösségért tett szolgálat vállalása a döntő érv. És ez még csak nem is a „hass, alkoss, gyarapíts” okosságának a belátása, mindösszesen az értelmetlen kallódás kísértése előli menekülés. Mert itt nálunk, a déli limeseken a kallódás veszélye mára hatalmasra nőtt, beomlással fenyegető partként magasodik süllyedő világunk fölött. Azt kell látnom, hogy miközben az emberek többsége tisztességesen helyt áll a napi feladatok kihívásainak forgatagában, közösségünk sorsa egyre kétségbeejtőbb fordulatot vesz, egyre inkább megfeneklik Hunnia egykori déli televényén. S ha Kölcsey 1826-ban papírra vetett Nemzeti hagyományok című számvetésében olykor vigasztalni próbál, alkalmasint komor jóslatot is mond fajtája fölött: „Nemzetek, valamint egyes emberek vannak má26

Mák Ferenc: „Nemzetnek piperétlen emléke”

soknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. Az ily nemzet a maga körének keskenységét megszélesíti, idegen népekre befolyást szerez magának tettei által, hatalmas összeérésekbe jön, hadat visz és fogad, s most nyomva vagy nyomatva, most támadási majd oltalmi küzdésben veszély és dicsőség, pusztítás és önáldozat viszontagságai közt tünteti fel magának a hősi kort. – Majd így folytatja: – A mely nemzet a hatalom és míveltség magas pontján áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a historia teljes fényében látatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállnak keresztül. A széles kiterjedésű míveltség korában az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogóak.” Vagyis: legyen szó akár az emberek közösségéről – a nemzetről –, akár az elhivatottságot vállaló egyénekről a nagyság kihívását éreznie kell, valahogyan föl kell nőni arra a szintre, ahol megszólítják őt a történelmi helyzetek. Nemzetnek – és nemzetrésznek – akár a hivatástudata lényegét felismerő egyénnek, birtokában kell lennie a saját történelmének is, különben csak elszenvedője lehet a fölötte átvonuló időnek. És a délvidéki magyarság sorsát illetően itt mutatkoznak a legsúlyosabb gondok. A délvidéki magyarság ugyanis közel egy évszázada kiszorult a maga történelméből, jószerével csak tétlen szemlélője mindannak, ami két világméretű, és vagy féltucat balkáni háború borzalma, megannyi bukott forradalom és véres puccs, elnök- és királygyilkosságok réme, átvonuló hadseregek önkénye, dühöngő brigadérosok és párttitkárok hisztériája, idegen hatalmak rendőrsége és hivatalnoki sereglete véle megtehetett. A Délvidék magyarságának három nemzedékét igyekeztek úgy szoktatni az életre, úgy szocializálni, hogy ne legyen politikailag artikulálható elképzelése nemzete (közössége) sorsát illetően. Van ugyan szülőföldje, de nincs nyelve, kenyere és iskolája; van födél a feje fölött, de nincs messzeség, amire az ablakán át kitekintene. Így azután csak egykedvű szemlélője a világnak. Kisebbségi életének a hozadéka ez a méltatlan állapot, a tétlenségnek ez a rettenetes bénultságot eredményező megülepedettsége.

27


Az 1920-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt déli vármegyék magyarságának társadalma egyszerre megroppant. Nemcsak nemzeti intézményei jelentős részét veszítette el, de vagyonától is megfosztották a közösséget – miközben nevét is alig őrizhette meg –, 1944 őszén a partizán megszállást követően pedig tömegsírok százai jelezték: idegen hatalom döntésétől függ, hogy megtűrt kisebbségi közösségként megmaradhat-e a szülőföldjén. 1920 és 1944 után egy-egy új állam alapjaiba épült bele az a magyar nemzeti vagyon, ami a történelmi Magyarország egykori lakói a megelőző évszázadok alatt, egyéni boldogulásuk során, munkájuk révén megteremtettek. Hogy a birodalomvesztés történetében mekkora szerepe volt a magyarság önhittségének és az abból eredő téves helyzetértelmezésnek, azt a komoly önvizsgálat során külön is érdemes lenne elemzés tárgyává tenni. Az viszont tény, hogy a magyar politikum döntéshozó szerveinek és hatalmi központjainak 1920 előtt már sok-sok évtizeddel nem volt sem határozott helyzetfelismerésük, sem a nemzetiségi területek napi gyakorlatában megjelenő önállósodási törekvésekre adandó, megfelelő válaszuk. Kormányok éltek akkoriban a „hátha mégsem” révületében, miközben a nemzetiségi vidékeken az elszakadási szándék alig leplezett igyekezetében sorra alakultak a szerb, horvát, román és szlovák intézmények, bankok, iskolák és egyesületek, s a társadalom teljes vertikumát átjárta a nemzeti önállósodási törekvés hevülete. A Délvidék magyarságának a körötte tapasztalt jelenségekre akkor sem voltak vitális önvédelmi válaszai, s ha egy-egy sajtóban megjelent vezércikk jelezte is Budapestnek a katasztrófa inkább csak sejtett veszélyét, alapvetően mindenki bízott a vármegye kikezdhetetlen és megingathatatlan hatalmában. A vármegye kezelni tudja a rebellis törekvéseket – jelentette ki a Hivatal, s azonmód megduplázta a követválasztásra szánt pénzeket. Mai társadalmi gondjaink ebből az évszázados történelmi iránytévesztésből erednek. A gyorsuló asszimiláció, a szórványosodás, az identitás körüli zavarok, az egzisztenciális kiszolgáltatottság mélyülése, művelődési életünk gazdátlan jellege, a nemzeti intézményeink hiánya, életünk elsivárosodása, és az a mérhetetlen lepusztultság, melyekkel vá28


rosaink és falvaink utcáin és közterein találkozunk, mind-mind arra a tudati állapotra vezethető vissza, amit kilencven éves kisebbségi kiszolgáltatottságunk eredményezet. A délvidéki magyarság közel évszázadnyi idő óta kiszorult a maga történelméből, nem volt alakítója a maga valóságának, csak elszenvedője volt mindannak, ami vele a Szerb–Horvát– Szlovén Királyság, Jugoszlávia különböző alakváltozatai majd Szerbia politikai realitásaiban (és irrealitásaiban) vele történt. Ezen a helyzeten az sem változtatott lényegesen, hogy 1990 után lehetővé vált a politikai érdekképviselet megszervezése, a magyar pártok megalakítása. A szerb hatalom mindmáig megtalálta a megfelelő eszközöket a nemzeti érdekek megfogalmazását követő gyakorlati teendők leszerelésére. Való igaz, hogy jelentős különbségek vannak a Bácska és a Bánság magyarságának, kisebbségi helyzetéből adódó életminősége és életlehetősége között, a cselekvésre ösztönző gyógyító szándéknak azonban a legsérültebb testrészek orvoslására kell törekednie, hiszen a tapintható láz azt jelzi, hogy a kór már jelen van, s egyformán terjed a lélekben és a szövetekben. Huzsvár László nyugalmazott püspök úr az Aracsban megjelent Bánságsirató című írásában elszomorító képet festett az egyházmegye magyarságának helyzetéről. A főpásztori gondozásra bízott térség átlója több mint 250 kilométer, s a 9.400 négyzetkilométeren, kifejezetten szórványban mintegy, 650.000 más nyelvet beszélő ember szoros gyűrűjében 70–80 ezer olyan katolikus hívő él, aki szeretne megmaradni magyarnak, bár nagy kérdés: „nem szürkült-e már ki szívükből konokul várni megmaradásuk reményét, nem halványodott-e ki belőlük az öntudat?” Huzsvár László püspök úr meglátása szerint az 1990-es évek első felében lezajlott délszláv háborúk megpecsételték az amúgy is pusztuló bánsági szórványmagyarságunk sorsát, siettette nyelvkultúrájának, öntudatának és maradék intézményeinek, elsősorban az iskoláinak pusztulását. A háborús fenyegetettség nyomán a vidékről százával-ezrével menekült a magyarság, s a templomokban és az iskolapadokban üresen maradt az eltávozottak helye.

29


Az itthon maradottak lelki gondozását a hatalmas területen ma mindössze 18 lelkipásztor látja el. Mindegyikükre 4–7 szórványközösség katolikus híveinek lelki gondozása vár, ahol többnyire havonta csak egyszer találkozhatnak papjukkal a hívek. E helyzet alapján nem csoda, hogy „összetartó, közösségtudat helyett csak biztosan sorvadó lemorzsolódás várható mind hitéleti, mind nyelvmegőrző tekintetben”. A közösség ilyetén sorvadás az utóbbi években hatalmas lendületet vett, riasztó méreteket öltött. Az iskolákban magyar tagozat már nincs, a szerb osztályokban az elsősök és másodikosok csak cirill betűkkel ismerkednek meg. „Magyar nyelvű hittankönyv nem alkalmazható, magyarul nem tudnak olvasni. Ha a hitoktató tollba mondva, jegyzeteltet készíttet: a gyermekek cirill betűkkel írnak mag yar szöveget. A szórvány települések felében már nincs négyosztályos magyar tagozat sem. Ahol viszont még van: a szülők mégis a többségiek nyelvén iskoláztatják a gyermekeiket.” Így adódik, hogy Bánság nyugalmazott püspöke elmondhatta magáról „a jól végzett munka békéltető öröme helyett kisebbségi gyötrődésünk állandó ellensúlyozására törekszem”. Amit Húzsvár püspök úr szavakba öntött, az felért a Tiborc panaszával, mert immár nemzeti méretű a gond. Az egyházat is kisemmizték a kommunizmus éveiben, és most vagyonát képező intézményeitől és tulajdonától megfosztva kellene helytállnia a társadalomban, abban a közösségben, amely kisemmizettségéből eredően képtelen fenntartani a maga egyházát. Vitán felüli, hogy az egyházak is bizonyos tekintetben szociális képződmények – és most csak az intézmény-jellegére utalok –, s egy szociálisan lepusztult társadalomban lehetetlent tőle elvárni nem lehet. Talán ez a legmélyebb pont, amelyről a mai Délvidéken körültekinthet az ember. A mérhetetlen pusztulás látványa azonban jövőbeli lehetőségeink legsötétebbjét vetíti elénk – nem lehet nem venni róla tudomást. A magyar közösségi élet, a magyar öntudat sorvadása alattomosan terjed a vidéken, s ami a tömbmagyarság biztonságosnak vélt világából nézve ma még csak rémálomnak tűnik, az holnap tapintható valóság lehet. Tapintható valóság lehet, ha politikum és tudomány, ha iskola és egyház nem tesz meg a tőle telhető legtöbbet a magyarságunk megmentéséért. 30


Az intézmények kérdése Látni kell, hogy a délvidéki magyar társadalom évszázados kiszolgáltatottsága következtében mára az elemeire hullott szét, a romjaiban hever – s ennek bizony jól felismerhető történelmi okai vannak. Azt persze hangsúlyozni kell: a saját hanyagságunk, felelőtlenségünk is történelmi méretű bűn. A délvidéki magyar emberek jelentős hányadát bizony nem egyszer a gyengébb ellenállás felé tolták az idők – ebben is óriási szerepe volt a mindenkori hatalom lojalitást jutalmazó gesztusainak. Ha magyarságunk nemzeti önismeretében határozottabb karakterrel rendelkezett volna, az erodálódás minden bizonnyal ma nem lenne ilyen elképesztő méretű. Ez azonban kinőhető, korrigálható lenne, ha a délvidéki ember élete bármely szegletében csak halványan is érezné azt, hogy a szülőföldjén érdemes magyar emberként élni. A legkiválóbbjaik történelmi ismeretük és családi hagyományaik alapján úgy vállalják magyarságukat, mint a misszionáriusok, akik hittek Jézus megváltás-tanában. Ők azonban ma valamennyien pályán kívüliek, hiszen mindmáig nincs olyan nemzeti intézményünk (még kevésbé intézmény-rendszerünk), ahol meggyőződésükben és szándékaikban találkozhatnának, ahol közös tudásukkal felépítenék azt a nemzeti katasztert, elkészítenék azt a számvetést, amely a délvidéki magyar életünk értékeinek alapgyűjteménye, alapfoglalata lehetne. Enélkül nemcsak a gólyafészkeink, de a szellemi nagyjaink, az előttünk jelentőset alkotó személyek életművének hagyatékai is gazdátlanok maradnak. Ez a táj nem lepusztultan született, ezt a tájat lepusztították, a történelem több hullámában kifosztották. Aki ezt nem tartja szem előtt, aki a tálentumát nem a helyzetünk jobbításának szolgálatára fordítja, az máris mulasztott, s egyszer majd érezni fogja mulasztásának a súlyát is. Leghamarább talán akkor, amikor észreveszi, hogy már nincs hová hazamennie. A hagyományápoló egyesületeken kívül – melynek csúcsszerve a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség – három-négy tudományos igényű szervezet – az újvidéki székhelyű Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság, a zentai 31


Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre és a szabadkai Vajdasági Magyar Folklórközpont – végez ma még többnyire alkalmi történeti, helytörténeti, népismereti, néprajzi és szociológiai kutatást, s jelentet meg változó, de egyre emelkedő színvonalú tudományos munkákat. (A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság 2009 őszén került csak bejegyzésre, tevékenységének megszervezése most is folyamatban van.) Műhelymunka folyik az újvidéki Magyar Tanszéken és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon, mellettük csak a Magyar Szó című napilap, a Hét Nap hetilap, az Aracs, a Létünk és a Híd folyóiratok biztosítanak alkalmanként megjelenési lehetőséget a tudományos kutatóknak. S miközben egyre nagyobb űr tátong az egykori Üzenet című útközben elsikkadt (felelőtlenül elsikkasztott) folyóirat helyén, a Bácsország magas színvonalon tesz eleget a történeti és honismereti kutatásokkal szembeni elvárásoknak. És bár hosszúnak tűnhet a felsorolás, bizton állítható, hogy a hungarológiai tudományok művelése a Délvidéken még mindig esetleges: szervezetlen és alkalomszerű. Marad is esetleges mindaddig, amíg kellő tudományos súlyt és politikai támogatást nem kap az alapvetően a tudományosság központjának megálmodott zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A központi intézmény működése nemcsak a tudományos kutatómunka megszervezettsége tekintetében jelentene előrelépést, de határozottabban tenné célirányossá a ma még egymás mellett (és olykor egymás ellenében) jelentkező kutatói törekvéseket is. Nincs kétség a társaságok tagjainak szakmai felkészültségét illetően, hiszen mára már komoly tudományos életpályák teljesedtek ki, s nem egy esetben a tudós kutatók egész intézmények helyett vállalnak feladatot magukra – a törekvések koordinálása, programokban történő meghatározása a hatékonyság tekintetében azonban szinte elengedhetetlen. A délvidéki magyar tudományos életben ma a forrásfeltáró alapkutatások terén mutatkozik a legnagyobb hiányosság. A bibliográfiákra, kronológiákra és településregiszterre alapozott forráskataszter létrehozása nélkül a tudományos kutatások összessége, mint alap nélküli építmény, 32


a levegőben lóg. A történelem-nélküliség élménye mindaddig megüli a közösségünk lelkét és gondolkodását, amíg a történettudomány eszközeivel tényszerűen nem bizonyítjuk történelmünk tényleges dimenzióit, értékeinek eleven, tudat- és társadalomformáló súlyát. Történetírásunknak a tények teljességigényű feltárásával és makacs tiszteletével vissza kell vennie a gazdátlanná vált történelmünket, s e törekvésünknek medret és irányt csak a jól artikulált kutatói szándékok összefogása szabhat.

A történetkutatás és a történetírás hiteléről A délvidéki magyarság a tudományos kutatással szemben támasztott igények tekintetében ma a pozitivizmus makacs ténytiszteletének a korát éli. Helyzete kísértetiesen emlékeztet az 1850-es években kiteljesedő ismeretelméleti alapozás akkortájt új korszakára, amikor a polgárosodó középnemesi körök végérvényesen leszámoltak életük és sorsuk metafizikai meghatározottságának hitével és meggyőződésével, és felismerték a társadalmi erők determinizmusának valódi jelentőségét. A romantika Világszellemének gondviseléséről – „humánus voltáról” – alkotott misztikus elképzelés az elbukott forradalom és szabadságharc, a vereség otromba realitásainak következtében végérvényesen szertefoszlott. A kiegyezés felé haladva egyre határozottabban kellett látniuk, hogy a társadalmi és politikai törekvések mozgatója a hatalom pénzzel és javakkal mérhető erejében van, s az emberi sorsokat befolyásoló súlyát elsősorban a politikum tőkeerejében rejlik. Számára ez a természetben megjelenő erőviszonyok társadalmi leképeződését jelentette, ami egyfelől azt súgta a kor emberének, hogy végre fölszabadulhatott a korábbi századok metafizikai függőségének kényszerei alól, s végre a saját sorsának a meghatározója, alakítója lehet, ugyanakkor azonban ráébresztette az anyagi világgal szembeni szinte totális determináltságára is. Már nem az ideák határozták meg az életét, hanem a pénz, ami által egészen másféle ideákat teremthetett magának. S ez minden korábbinál kiszolgáltatottabbá tette őt, mert az oksági összefüggések új rendében nem talált helyet az emberi szabadságnak. Amikor a determinizmus felismerése ráébresztette a polgárt a valódi kiszolgáltatottságának dimenzióira, legyűrte őt a 33


tehetetlenség érzése, s ez alkotó energiái felszabadulásának a legnagyobb akadályává vált. Abból tehát, ahogyan a tények makacs tisztelete alapján a XIX. század második felének polgára felépítette a maga világnézetét, társadalmi és politikai meggyőződését, egyenesen következett a mérhetetlen kiszolgáltatottságának a felismerése is. A magyar polgár akkor lett volna százada (és történelme) győztese, ha meglelte volna kora determinizmusával szemben a hatásos létfilozófiát, azt a bölcseleti érvrendszert, amely nem céljává, csupán céljai elérésének eszközévé tette volna a pozitivizmus oksági felismeréseit. Németh G. Béla a kor kiváló ismerője egyik tanulmányában kiemelte: „Ez a gondolkodásmód az okság felmutatásának egyetemes igényét támasztotta, de csak a részokok halmazát tudta előtárni. Hiányzott belőle az összefogó lételméleti alapvetés [a történetfilozófia – M. F.]. Az ember múltjának oksági megvilágításából az emberi lényeg meghatározását nem alakította ki, s így nem alakította ki az ember jövőjének célképzetét sem. Értékrendszere ennek következtében eleve relatív és részleges maradt, egyik naptól a másikig terjedő, egy-egy részcél köré épülő pragmatizmussal.” Mai tudományos életünk a tények és az oksági viszonyok felismerésének szükségességében határozottan emlékeztet a XIX. századi polgár helyzetére. Mint a francia forradalom gyorsan kiüresedett és eltorzult boldogság-eszménye a maga utódaira, úgy szállt ránk tarthatatlan és éppen ezért felszámolandó örökségként a kommunizmus materializmusának csődje is. A XVIII. század végén és a XX. század második felében egyaránt a terror és a diktatúra, és a terrort és a diktatúrát gyakorló politikai osztály (és hatalom) tette elviselhetetlenné, bölcseleti és gyakorlati szempontból egyaránt tarthatatlanná az életet, és fosztotta meg szabadságélményétől az egyént. Ebben nagy a hasonlóság és kísérteties az átfedés. A polgár legyőzöttség-élménye fordította őt akkor is, napjainkban is a terror jogosultságát megalapozó ideológiák (lényegileg értelmezhetetlen) misztikuma ellen. A számára nem létezett történelmileg indokolt okszerűség a hatalom részéről iránta megnyilvánuló erőszak gyakorlásá34


ra és fenntartására – főleg úgy nem, hogy a terror eszközeinek alkalmazása egyben egy új, kiváltságokat élvező osztály születését eredményezte. Eredendő demokrácia-igényétől vezérelve a polgár a történelem oksági rendjének tényeit szegezte szembe a politika misztikumával, és így kereste szabadságának védelmi eszközeit. Ma újra a maga tényszerű értékeiben kell megmutatni a délvidéki magyar közösség történelmi valóságát, azt a realitásból eredő szellemi bizonyosságot, amely tudatosítja vele, hogy egykor a maga szülőföldjén nemzeti történelmének alakítója, formálója és megalkotója volt. Valahol egyszer végre ki kellene mondani, hogy nekünk a Délvidéken is érdemes magyarnak lenni, hogy magyarságunk vállalásával olyan értékrend mentén sorakozunk fel, amelynek hitelét egy évezred öröme és bánata, fénye és fájdalma igazolja. Az ember először szellemében építkezik, s csak azután lát hozzá a való világ alakításához. Mi erről rendre és ismételten megfeledkeztünk, ezért most újra elölről kell kezdeni mindet. A szomorú, hogy ezen a tájon évszázadok óta szinte minden egyes nemzedéknek elölről kellett kezdeni a szellemi és az anyagi építkezést. Vigasztaló azonban, hogy mindig, minden nemzedék szellemi kiválóságai újult erővel láttak neki a munkának, s tették meggyőződésük szerint a legtöbbet. A pozitivizmus nyújtotta támasz ma szükségszerű állapot, amely magában rejti a meghaladásának igényét is. Ez a közösségi tudatnak az az állapota, amely Kölcsey szerint „a maga körének keskenységét megszélesíteni” törekszik. A nemzeti történelmünk tényszerűsége és annak reánk szállt öröksége, kisebbségi közösségünk társadalmi irányultságának észelvű jellege, és annak tapasztalati megalapozottsága a tudományos igényesség legletisztultabb megvalósulását, intézményekben történő megjelenési lehetőségét követeli magának. Egyszerűbben: történelmi oksági alapon keressük magyar társadalmunk helyét a szülőföldünkön. S ezt az érdekképviseletünket vállaló délvidéki és anyaországi politikumnak egyaránt tudomásul kell vennie. Különben csak távoli szemlélője lehet az igények megjelenésének és akadályozója ugyanezen igények megvalósulásnak. 35


Politikai érdekképviseletünk sokat tehet közösségi törekvéseink felkarolásáért. Milyen távol vagyunk még ma is attól, hogy nemzeti tantervünk alapján működő magyar iskoláink legyenek! Ahogyan most állunk, előbb fogynak el a magyar diákjaink, semmint hogy ennek szükségességét a magyar politikum felismerné. Mint ahogyan nem ismeri fel a magyar politikum az anyagi, az egzisztenciális biztonság kérdésének a jelentőségét sem. Pedig nagyon nehéz józan gondolkodásra bírni azt a közösséget, amelyen tíz ember közül kilencnek nincs biztos megélhetési forrása – magyarán: kenyér- és munkanélküli. A délvidéki magyar ember lába alól – az elmúlt száz év során immár harmadízben – kicsúszott a föld (mert kivásárolták, kilopták), az egyetlen kézzel fogható valami, amibe ezen a vidéken kapaszkodni lehet, ami megélhetési alapot biztosíthat a számára – s ami nem mellesleg kettőszáz-kettőszázötven éve népünk életének, hagyománytudatának a meghatározója és alakítója volt. Láthatóan az itthoni magyar politikum fel sem mérte annak végzetes következményeit, pártprogramok keretében hirdeti, milyen kecsegtető lehetőségeket rejteget a számára a szülőföld. Vajon mik ezek a lehetőségek? Hiszen ma már ott tartunk, hogy a délvidéki magyar ember a szerb fantomcégek nagybirtokain zsellérként keresi a betevő falatot. Szinte reménytelen az egyházaink helyzete is. A keresztény kultúrához való kötődésünk ma ugyanolyan töredezett, ugyanolyan esetleges, mint amilyen töredezett és esteleges a nemzeti kultúránkhoz való kötödésünk – többnyire alkalmi és rituális jellegű. Ha igaz, amit hallani vélek, hogy egyre több ember lelkében kap helyet a vallásos érzület, nos az jó, az üdvözlendő. De a keresztény hagyomány is történelmi hagyomány a számunkra. Ha valaki gyakorló templomjáró, az még nem jelenti azt, hogy ismeri a Szent István-i magyar állam középkori értékeit, Ajtony és Csanád véres háborújának jelentőségét, a kalocsai egyházmegye történelemformáló szerepét, a titeli káptalan, az Aracsi pusztatemplom és a Bácsi vár emlékének igazi üzenetét. Ha majd a magyar iskoláinkban lesz tanár, aki elmagyarázza gyerekeinknek a Hol vagy István király? kezdetű énekünk szépségét és jelentőségét, akkor lesz olyan alapjuk az ifjainknak, amire már az önismeret is felépíthető lehetne. És ez megint csak rajtunk 36


– és a magyar politikum szándékán múlik, hiszen szerencsére ezt ma már semmi, de semmi nem tiltja, nincs az a törvény, amely szankcionálná. Kell viszont hozzá magyar iskola, magyar tanterv, magyar tanító és legfőképpen magyar diákok népes sereglete.

A honismereti törekvések újjászületése Közösségünk elkeserítő helyzete esetenként már a reménytelenséget sugallja. Való igaz: történelmi mélyponton vagyunk, abban a helyzetben, amikor el kell dönteni, hogy a délvidéki magyarság sorsának jobbítása érdekében össze tudjuk-e gyűjteni az erőnket? Van-e egyéni és közös akarat a Délvidéken megmaradni magyarnak? Ismét Kölcseyhez fordulok, mert ő alapvető igazságot mondott ki: „Nem kérdem, ha szenteltünk-e valaha emléket a régiség hőstetteinek; csak azt kérdem, ha viseltünk-e valaha tisztelettel valamely emlék iránt, mely a régiségből reánk általjött? Íme Rákosnak szent mezején egy magányos embernek ökrei szántanak; magyar királyainknak sírhalmaikat az elpusztulástól meg nem védelmeztük; s a Bethleneket és Rákócziakat borító márványdaraboknak megtagadtuk a kímélését. Mi által dícsőítők meg a helyet, hol Zrínyink elhullott, hanemha az által, hogy a tőle védett sánczokat kótyavetyére bocsátottuk? Nem készakarva feledkeztünk-e meg Dugonicsról, kinek neve még Bocskai korában közismeretben vala? Mit talál a szem, mely régiségeinket vizsgálja? Nemde őseinknek várfalait, melyeket a gondolatlan unoka le hagyott omlani, s köveiből falujában kocsmát rakatott, s maga városi fedelet ment keresni? Nem azt mutatják-e az ilyenek, hogy nemzeti lelkesedés híával vagyunk, s a nemzet hőskorának hagyományai kebelünk bűnös elhűlésében lelték sírjokat?” Nem mi vagyunk tehát történelmünk első felelőtlenül süppedő nemzedéke. Kölcsey Ferenc 1826-ban, a magyar reformkor küszöbén írta Nemzeti hagyomány című tanulmányát, meglátásai nyomán hamarosan Fényes Elek nemzedéke elindult Magyarország újrafelfedezésére, és Ipolyi Arnold útra kelt számba venni gazdátlanná vált történelmi 37


ereklyéinket. Munkájuk nyomán megszületett a magyar történeti földrajz és a magyar művészettörténet tudománya. A magyar reformkor, és a tudományos igényességben rá igencsak emlékeztető pozitivista történelemszemlélet a bizonyság rá: a megvertség állapotából igenis fel lehet egyenesednie egyénnek és közösségnek egyaránt. Kell azonban egy a közösség sorsa jobbítása iránt elkötelezett társadalmi elit. Egy tudás és ismeretek tekintetében felkészült elit, amely munkájával megteremti a délvidéki magyarság felemeléséhez, felépítéséhez és megőrzéséhez szükséges intézményrendszert is. A kinőtt és levetett régi világ gönceivel, a kommunizmus foszlott világa emlékeinek terhével nem lehet tovább lépni – ezt láthatjuk Magyarország elmúlt húsz esztendejének a történetéből is. A tudományos igényű történetírás terén két jelenség ad ma reményekre okot: az egyik az 1944-es rettenetes ősz történetének, a szerb partizánok magyarirtó hadjárata feldolgozására tett kísérlet, a másik a honismereti mozgalom délvidéki megjelenése, és a keretében kiteljesedő helytörténetírás kezdeti eredményei. Mindkét törekvés – mely lényegét tekintve ugyanabból a forrásból, múltunk elhallgatott és eltitkolt eseményei megismerésének az igényéből fakadt – az 1990-es években jelentkezett, s igazából napjainkban kellene intézményes formát öltenie. A rejtegetett és elfedett történelmi igazságok tisztázása során ismételten bebizonyosodott, hogy a megingathatatlan és makacs ténytisztelet – a pozitivizmus igénye – vezetheti kutatóinkat olyan eredményekre, melyek idővel lehetővé teszik történelmi múltunk tényszerű megismerését. A délvidéki magyarság magatartását, társadalmi jelenlétét és gondolkodását mindmáig súlyosan terhelik Tito partizánjai 1944–45-ben elkövetett rémtetteinek az emléke. A hatvanöt éve viselt teher azért is nyomasztó, mert közel fél évszázadon át Jugoszláviában még az emlékezést, a történtek megemlítését is hatalmilag tiltották. Fél évszázadon át hallgatni kellett arról, hogy a délvidéki magyarság temetetlen halottai tízezreinek emlékét cipeli magával, miközben folyton ünnepelnie kellett apáink és nagyapáink gyilkosait. A történteket övező csöndet Matuska 38


Márton törte meg azzal, hogy 1991-ben a Magyar Szóban Negyvenöt nap negyvennégyben címmel folytatásban közölte a korabeli visszaemlékezések alapján készített alapvető művét, amelyet még ugyanabban az esztendőben A megtorlás napjai címmel kötetben is közzétett. Azokban az 1944-es késő őszi napokban sok magyar falu teljes férfi lakosságát kiirtották, aki pedig túlélte a vérengzést, azt Tito legényei haláltáborba vitték. „A partizán osztagok házról házra járva szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat elmondhatatlan kegyetlenséggel hosszan kínozták, majd kivégezték őket, az áldozatokkal megásatott tömegsírokba lökve a tetemeket” – foglalta össze egy nyilatkozatában a korabeli eseményeket a szerző. „Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok” – összegezte törekvésének lényegét A megtorlás napjai című könyvében. Matuska Márton közel húsz éve fáradhatatlanul kutat, tényfeltáró tevékenysége nyomán további tucatnyi könyv és számos tanulmány látott napvilágot, közöttük a Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? (2004), valamint Ádám István–Csorba Béla–Ternovácz István közreműködésével A temerini razzia (2001) című kötetei. 2004-ben Csorba Bélával és Ribár Bélával együtt szerkesztették a Rémuralom a Délvidéken című kötetet is, melyben Meddig jutottunk? című értekezésében számot vetett a kutatás addigi eredményeivel. Utoljára Megvert pásztorunk címmel Gachal János torontálvásárhelyi református püspök életrajzát és halálának körülményeit dolgozta fel (2008). Az 1944–45-ben kivégzettek között mintegy harminc magyar pap is volt, közöttük Körösztös Krizosztóm, az újvidéki ferences rendház főnöke, Gachal János a bánáti részek református püspöke, Petrányi Ferenc óbecsei apátplébános, Varga Lajos moholi plébános és Virág Mihály, 83 éves horgosi plébános. „Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” – idézte Márk evangéliu39


mát (14, 27) a szerző. „A titói rezsim csaknem fél évszázados fennállása alatt ezekről az emberirtásokról nem lehetett beszélni, a rájuk vonatkozó dokumentumok még napjainkban is csak hellyel-közzel kerülhetnek a kutatók kezébe. Ezért tudunk keveset a magyarságot ért sérelmekről is. Többek között és elsősorban ez az oka annak, hogy még mindig nem tudtuk összeállítani áldozataink névsorát.” – nyilatkozta közel húsz éves kutatói munkáját összefoglalva Matuska Márton. Vele együtt Mészáros Sándor történész volt az, aki Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45, I. Bácska (1995) és Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944–45, II. Bánság, Szerémség, Baranya, Muravidék (2000) könyveivel úttörő szerepet játszott történelmünk e rettenetes tragédiájának történeti feldolgozásában. Teleki Júlia konok következetességgel keresi a kivégzettek sírhelyét. Visszatekintés a múltba (1996), Keresem az apám sírját (1999) és Hol vannak a sírok? (2007) című könyveiben a megtörtént események hivatalos feltárását követeli. Forró Lajos 1995-ben jelentette meg Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon című munkáját, melynek bővített változatát 2007-ben tette közzé, 2009-ben pedig műve alapján dokumentum-filmet is készített. A kérdés történeti súlyára mutatott rá A. Sajti Enikő, amikor Impériumváltások, revízió és kisebbség 1918–1947 (2004) című könyve megjelenésekor hangsúlyozta: 1944–45-ben a délvidéki magyarokkal szembeni megtorlások kiváltója „nem a revizionizmus tényleges veszélye, hanem annak múltja volt. De fogalmazhatunk így is: az »elcsatoltak második nemzedéke« magával vitte az új államba az 1941 és 1944 közötti magyar államhatalom minden terhét és felelősségét, miközben az anyaország irántuk felvállalt felelősségének gyakorlati lehetőségei drámai módon leszűkültek.” Nem pusztán fegyelmezetlen martalócok önkényeskedésének vált áldozatává több tízezer ártatlan ember; a szerb szabadcsapatok a háború utolsó hónapjaiban etnikai tisztogatást végeztek a délvidéki magyarság soraiban. Ezt nem lehet nem tudomásul venni, a kérdés rendezése a szerb-magyar együttélés sarkalatos problémája, 40


amelynek tisztességes rendezése gyarmati függőségünk és kiszolgáltatottságunk felszámolása felé tett első méltányolandó lépések egyike lehet. Mindamellett szuverén történelmünk visszaszerzésének megkerülhetetlen gesztusaként halottainkat el szeretnénk végre temetni. Halottainkat történelmi városaink, falvaink és településeink temetőiben szeretnénk végre eltemetni, úgy, hogy nyugalmukat közösségünk történelmi emlékezetében is megleljék. Újjászületése lesz az a délvidéki magyarságnak – szellemi hazatalálásunk nagy pillanata. Hazatalálásunk a szülőföldünkre, amelyet a kommunista hatalom bukásáig csak titokban szerethettünk, rejtegetve vallhattuk a sajátunknak. Olyannyira, hogy az 1980-as években az újjátelepítésük 200. évfordulóján még párthatározatban tiltották meg bácskai és bánsági településeknek, hogy a közélet szintjén emlékezzenek a múltjukra, s hogy ünnepi formában is jelezzék a szülőföldjükhöz való kötődésüket. Csak az 1990-es évek elején jelentek meg a délvidéki magyar lapokban és folyóiratokban a honismeret újjászületéséről tanúskodó írások, hét évtizedes hallgatás után csak ekkoriban lehetett szabadabban szólni vidékünk magyar történelemhez kötődő múltjáról, történeti valóságáról. A szabadkai 7 Nap című hetilap 1985. november 1-jei számában Magyar László Ludas 650 éves című írása fölött olvasható először a „helytörténet” műfaji megjelölés, és ugyancsak ő volt az, aki a szabadkai Életjel kiadásában 2001-ben megjelent Tovatűnő évszázadok – Helytörténeti írások (1891–1942) kötetének címében visszahozta a köztudatba a feledésre ítélt történetírói műfajt. Levéltári kutatásairól számot adva ő volt az, aki újra rangot adott a honismereti mozgalomnak és a helytörténetírásnak. Mellette, vele egyidőben Kalapis Zoltán munkásságában teljesedett ki a maga valódi szépségeiben a csoda, amit a vidékünk múltja felé forduló érdeklődés kibonthatott a feledés és a hallgatás homályából. Az elmúlt közel negyed évszázad során a helytörténetírás a Délvidéken is meglelte a maga helyét a közgondolkodásban és a történetírásban egyaránt. Egy-egy város, falu vagy település múltja és hagyományvilága feltárásának szolgálatában gazdag életművek teljesedtek ki. Mojzes An41


tal munkásmozgalmi kutatásait hátrahagyva az elsők között látott hozzá a településtörténeti tényfeltáró munkának, s az úttörők egyikeként 1985-ben megjelentette A közoktatás története Bajmokon című könyvét. Nagy jelentősége volt a két kötetes Bajmok művelődési krónikája című munkájának (1992), amit azóta A bajmoki Szent Péter és Pál római katolikus plébániatemplom története (2001), a Bajmok utcanevei, emlékművei és jelentősebb épületei (2003), a Bajmok a családnevek tükrében (2004), és az 1944-es megtorlás áldozataira emlékező Mementó, Bajmok (2004) könyvei és megannyi résztanulmánya követett. Temerin múltjának jeles eseményeit Ökrész Károly A temerini plébánia története (1993), a Míg Temerinbe’ magyar szántani fog… (1999), a Temerin a magyar szabadságharcban 1848–1849 – A korabeli emlékiratok, naplók, hírlapcikkek tükrében (2006), és a Góbor Bélával és Szungyi Lászlóval közösen írt Az idők emlékezetére – A temerini római katolikus plébánia története (2006) köteteiben dolgozta fel. Balla Ferenc kutatói érdeklődése Bezdán múltja felé fordult. A Bezdán története a kezdetektől 1914-ig (1993) című könyvét a Bezdán története az I. világháború kezdetétől 1944. október 25-ig (2001) és a Balla Istvánnal közösen írt Bezdán története a jugoszláv katonai közigazgatás bevezetésétől a termelő parasztszövetkezetek felbomlásáig (1944–1953) (2001) című kötet követte, A bezdáni Szentháromság fogadalmi kápolna (1994) című dolgozata pedig az egyháztörténetünk kiemelkedő írása. Hasonló alapossággal tárta fel a bánsági Torda település múltjának értékeit Dobai József. A Torda krónikája (1776–1989) (1989), a Torda krónikája II. kötet (1776–1990) (é. n.) és a Torda krónikája III. kötet (1776–1998) (1998), valamint a Torda jubileumai (2003) megannyi példája annak, honnan elindulva, milyen messzire visszatekintve kellett újraépíteni a hagyományainkat keretbe foglaló emlékezetet. Weissenbeck József nyugalmazott tanító Szent és mostoha délibábunk – Bácsföldvár művelődési életének krónikája 1867–2002 (2004) című kötetében és tanulmányainak hosszú sorában Bácsföldvár, Virág Gábor pedig – amellett, hogy a Budapesten 1992-ben megjelent Topo42


lya történeti családnevei című munkájával úttörő szerepet játszott a családnév-kutatásban – A topolyai iskolák története (1750–1944) (1993), A topolyai középiskolák rövid története (1988) és A kézművesség története – Paraszti foglalkozások, kézművesek, iparosok Topolyán (2002) című könyveivel Topolya múltjának állított maradandó emléket. Virág Gábor az 1999-ben kiadott Egy bácskai magyar népiskola krónikája – A kishegyesi római katolikus felekezeti iskola története (1770–1920) című műve után a Kishegyes (2002) című monográfiájával már azt bizonyította, hogy a településtörténeten túl tágabb, regionális összefüggések felé is nyitott az érdeklődése. Kovács Endre helytörténeti munkáiban a néprajztudomány közelében jár. A Doroszló hiedelemvilága (1982), a Bölcsőtől a koporsóig – Az emberélet fordulóinak népszokásai Doroszlón (1988), a Doroszló népessége – Helytörténeti jegyzetek (1992), a Földművelés egy bácskai magyar faluban (1993), valamint a Doroszló népi juhászata (1995) című kötetei jelzik, hogyan közeledik lépésről lépésre a remélt szintézis, Doroszló történetének megírása felé. Kovács Endre felismerte, hogy a hagyományainak ápolásában sajátosan megmutatkozó közösség életéről a néprajztudomány eszközeivel adhatja a legteljesebb képet. Ugyanezt az utat járja Silling István is, aki Ismeretlen anyám – Kupuszinai népballadák és balladás dalok (1989) és a Kupuszinai tájszótár (1992) után írta meg összefoglaló műveit, a Megszentelt jeleink – A 250 éves Kupuszina szabadtéri vallási emlékei (2001), és a Kupuszinai nyelvjárás és szótára (2007) című munkáját, amely immár a népélet teljességébe nyújt betekintést. Kalapis Zoltán példáját és útmutatását követve egyedül Németh Ferenc jelentette be, hogy a történetírói szintézise alapjául a tágabb régiót, a Bánság területét választotta. A torontáli szőnyeg – A szőnyegszövés negyedszázada Bánátban Streitmann Antaltól Kovalszky Saroltáig (1993), A bánáti fényképészet története (2002), az Úri világ Torontálban (2003), a Streitmann Antal (2000), A nagybecskereki sajtó története (1849–1918) (2004) és a Negyed évezred az Úr szolgálatában – A nagybecskereki római katolikus egyházközség története (1753–2003) (2004) című monográfiá43


ival a régi vármegye emlékezetét szeretné tanúságként megidézni, emlékének üzenetét igyekszik eleven hagyományként közkincsé tenni. A felsorolt művekből határozottan kitetszik: múltunk történeteinek felderítésekor kutatóink megannyi részfeladat kidolgozását vállalták, a jól felfogott tényfeltáró-oknyomozó utat járva vesznek számba mindes jeles eseményt, valamennyi tisztességes elődünk életpályáját, minden közösségünk sorsát emelő törekvést. A pozitivista történetírás fegyelmével illesztik egymás mellé a tényeket, azzal a világos szándékkal, hogy vidékünknek a magyar történelemben játszott meghatározó szerepe végre a valós mivoltában jelenjen meg. Iskolatörténeti, egyháztörténeti, művelődéstörténeti, tájtörténeti tanulmányok egyre biztosabb szövedékével vetnek alapot a várható nagy szintézisnek, a délvidék-monográfiák sorának. Hagyományos értelemben vett falu és városmonográfia valójában mindezidáig kevés született, a megvalósulások közül a Kanizsa monográfiája I. (1995) és a Zenta monográfiája I. (2000) tekinthető figyelmet érdemlő kezdeményezésnek. Zenta város érdeklődése a múltja iránt a közösség számára külön is példamutató, hiszen a forráskutatás itt közel fél évszázados hagyományokra tekint vissza; a Zentai Füzetek és a Zentai Monográfia Füzetek változó színvonalon ugyan (olykor erős politikai elszíneződéssel), de mindvégig következetesen tárta fel a város múltjának eseményeit. A két magasan kiemelkedő példa egyben azt is bizonyítja, csak ott születhetnek jó történeti munkák, ahol a történészek a források felkutatásakor visszanyúlnak a XIX. századi történetíróink műveihez, s az évszázadok ívében meglelik a folytonosságot. Ezt szem előtt tartva máris kitetszik: lesz ennél sokkal nehezebben megoldható feladatunk is. Versec, Nagybecskerek, Pancsova, Újvidék, Apatin, Zombor és Szabadka – s hogy ne legyek nagyon elrugaszkodott, akár Eszék – monográfiájának megírásakor a városok szláv és német múltjának feltárása ugyancsak különös odafigyelést, szélesebb körültekintést igényel majd. Az elmúlt negyedszázad történeti kutatásainak eredményében benne van a szintézis komoly ígérete. 44


Hallgatni nem lehet A délvidéki magyar történetírás megújulása mélységes mély megrendülésből fakad. Az 1990-es évek balkáni háborúinak sora magyarságunkat a létében fenyegette; az éjszakai kényszermozgósítások, a szerb félkatonai alakulatok esztelen erődemonstrációja, a hadsereg teljes arzenáljának felvonulása a baranyai magyar falvaink ellen, majd a szülőföldünkön megjelent menekültek százezreinek városainkra és falvainkra bejelentett igénye nagyon is reális veszélyként tüntette fel a genocídium megismétlésének fenyegető rémét. Közel egy évtizeden át – 1991 és 1999 között – mindennapi közelségében jelentkezett az erőszak, az egzisztenciális fenyegetettség és a menekülés szörnyűsége, s az ember úgy gondolta, legalább írásba, tanulmányokba és könyvekbe mentse át valamikori jelenlétünk bizonyítékait, azokat a történelmi dokumentumokat, amely megőrzik vidékünk valódi emlékezetét. Ebben az évtizedben a meghalással és a megsemmisülés rémével küzdött az elme és az emlékezet, s minden apró ténynek – egy utcanévnek, egy jeles személy emlékének, a családi hagyományoknak, a gazdálkodás rendjének – különös súlya lett, hiszen a mindennapi számvetésekben folyamatosan ott élt a megmentés és a megőrzés szándéka. Ennél fájdalmasabb, egyszersmind a történetíró szándékhoz ennél szilárdabb indíték és elhatározás nehezen képzelhető el. Történetírásunk a helytörténet szintjén a pusztulás sötét árnyékának súlya alatt született újjá, és teremtett olyan elvárásokat, amelyek morális tekintetben is mércét adnak az utódok számára. Az 1944–45-ös magyar genocídium eseményeinek felderítése és honismereti forrásaink felkutatása jeles délvidéki írástudóink munkája, mint ahogyan ez elmúlt húsz esztendő forráskutatása és történelmi számvetése majdnem kizárólag újságírók, közírók, nyugalmazott pedagógusok, elhivatott értelmiségiek munkájának eredménye. Hivatásos történészeink – talán Mészáros Sándor kivételével – mindezidáig nem szólaltak meg. S ez nagyon nagy gond. Az nem kétséges, hogy lassan egy nemzedék nőtt fel a történelmi feladathoz, s hogy műveik jelentős része fontos eleme történelmi tudatunk új felépítményének. De megdöbben45


tő, hogy a szakma mélységesen hallgat. Mint ahogyan az is elgondolkodtató, hogy az egyetemi műhelyekben hosszú idő óta nem született történelmi monográfia, monografikus élet- és pályarajz; múltunk kortörténeti feldolgozásának hatalmas munkájából tudományos életünk jeleseinek többsége nem veszi ki a részét. Mintha ők nem szembesültek volna a tisztánlátás igényének nagy kihívásával. Nemzeti létharcunk lényegét a már idézett Németh G. Béla így fogalmazta meg: „A történész feladata, hogy megértse és megértesse a történelmet, s ezáltal biztosítsa a történeti eszmények kiválasztását, főleg pedig, hogy biztosítsa a helyes tett, helyes erkölcs és gondolat megalkotását és vállalását. Egy-egy kor egy-egy nemzedékének a történelemmel kapcsolatban szégyenérzetet egyedül akkor kell éreznie, ha nem a kor legmagasabb gondolati szintjén szemléli és érti meg a történelmet, s akkor bűntudatot, ha nem a megértett történelem jegyében cselekszik.” S ez bizony megszívlelendő üzenet. Alapkérdések tisztázása ügyében fordult a délvidéki magyar írástudó értelmiség egy példamutató részének érdeklődése a történelmi múltunk felé. Az 1944-es népirtás története és magyarságunk tájhoz, a szülőföldhöz kötődése évszázados hagyományainak értelmezési szándéka vezette a forráskutatás realitásainak világába az írókat. Aki a régi írások fölé hajol, előbb-utóbb megsejt valamit abból a társadalmi teljességből, amely a XIX. század utolsó évtizedeiben a Délvidéket jellemezte, amelyben magyar, szláv és német közösség (együtt vagy egymás mellett) építette a maga életé. Talán csak pillanatnyi volt a társadalmi egyensúly, talán pillanatnyi sem, de törékenységében és esetlegességében is több volt, mint amit a XX. század a számunkra hozott. Ha elhatározást, szándékot és közösségi szolgálatot szeretnénk tanulni az elődöktől, mindenképpen Iványi István, Szentkláray Jenő, Érdujhelyi Menyhért, Dudás Gyula és Dudás Ödön nemzedékéhez kell visszatérni, nehogy – Kölcseyt idézve – „eredeti színeinket lassankint elveszessük, s kebelünk többé felmelegedni ne tudhasson”.

46


Összefoglalás Tanulmányomban az újjászülető délvidéki magyar történeti gondolkodás lényegét igyekeztem bemutatni. Az 1920 után kisebbségi sorba került közösség elveszítette sorsa és élete befolyásolásának lehetőségét – kiszorult a saját történelméből. Közel egy évszázada csupán elszenvedője mindazon döntéseknek, amelyet a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a királyi monarchikus, majd a kommunista Jugoszlávia, ezt követően pedig Szerbia különböző állami realitásai reá kényszerítettek. Ez idő alatt nemcsak társadalmi intézményeitől fosztották meg, de kiforgatták a vagyonából is. 1944 őszén a vele szemben elkövetett partizán népirtás a létében fenyegette őt, mint ahogyan az 1990-es évek balkáni háborúinak sora is a szülőföld elhagyásának rémét vetítette előre. A XX. század végén újjászülető – mindmáig intézmény nélküli – történetírása két feladatot tűzött ki célként: tisztázni az ellene elkövetett genocídium körülményeit és újraépíteni a szülőföld történelmi emlékezetét. E szándékában a ténytiszteletnek a pozitivista igényessége kell, hogy vezesse őt, csakis így tudja megkerülni a Balkán irányából folyton reá törő hamis mítoszokat. A délvidéki magyarság újra és ismételten a közösségépítésnek egy új szakasza előtt áll, munkájához biztos történelmi alapokat kell teremteni.

47


LITERATURA Csender Levente

Födni ofszetlemezzel Rothadni kezdett a háztető, a nagy hó télen sokáig emésztette, nyáron meg a szárazság és a hosszú esőzések dolgozták a kézzel hasított fenyőzsindelyt. Moha és szakályzuzmó borította, ami már biztos jele volt a pusztulásnak. Ugyanolyan anyaggal akartunk födni, mint korábban, mert az erdő szélén egy ház csak zsindelyes legyen, de nagyapám azt mondta, hogy tíz év alatt egyszer már újrafödték, ő valami tartósabbat akar, mert öreg, és nem biztos, hogy még egy födést végig tud csinálni. Olyan anyagot akart, ami őt a hátralevő idejében kiszolgálja. Divatba jött a nyomdai ofszetlemezes tetőfedés. Ugyanaz a jelleg, amit neopakisztáni stílusnak neveznek, és Bánffyhunyad végében a cigányok csipkézett, Mercedes-jellel díszített formájában alkalmaznak soha be nem fejezett csillogó palotáik fedésére. Próbáltuk az öreget lebeszélni róla, de az a keményfejű fajta, akivel nem érdemes vitatkozni. Azért rendelt abból a lemezből, mert könnyen lefut róla a hó, amiből arrafelé annyi van, hogy meg is nyüvesedik az alja, mire április vége felé elmegy. A lemezeket, amelyeket nyomtatás után már nem használnak fel többé, viszonylag olcsón adják az udvarhelyi nyomdászok. Mindenki jól jár; a nyomdász is, mert nem marad a nyakán, a vevő is, mert olcsóbb, mint a cserép. A ház meg olyan lesz, mint a Salamon töke. Az, hogy milyen érzés ránézni, nem számít. Az erdőn senki sem nézi. Arrafelé úgysem sokan járnak, mert jól eldugott helyen van odafönn. Mégis az a furcsa, hogy az az eldugott, fehérre meszelt kis ház, amit épp el akarunk csúfítani, annyit látott, hogy bármelyik látnok megirigyelhetné. Semmi különös nem történt vele, csak állt vastag, sárral tapasztott kőfalaival, és két kis ablakán keresztül nézte közel háromszáz éven át, hogyan változik körülötte a világ. Nincs is más ott fenn, amit nézzen, csak a nagy fenyvesek, a Hargita, a Görgényi-havasok és a va48

Csender Levente: Födni ofszetlemezzel

dak. Ember alig jár arra, amióta Pál János bá meghalt, s nagyapám is leköltözött a faluba. Mégis minden kor valahogy rajtahagyta a nyomát az egyetlen kőházon közel s messze. Régen nem volt szokás kőből építeni arrafelé, most sem az, mégis ott áll. Az a néhány ház, ami szétszórva látható a katonai térképen is, mind fából épült. Nem tudom, az őseim miért gondolták, hogy oda kőházat építenek. Hogy állja az időt? Nagy távlatokban gondolkoztak? Fogalmam sincs. Azt mesélte nagyapám, hogy az ősök télen is ott laktak. Mindent megtermeltek a kertben, állatokat tartottak, konc papóéknak órájuk sem volt. Mikor kivirradt, felkeltek, mikor besötétedett, lefeküdtek, ha éhesek voltak, ettek. Így ment ez akkortájt. Azt sem tudom pontosan, hány éves az a ház. Nagyapám számolgatni kezdte egyszer, hogy azt az ő nagyapja, konc papó is örökölte, sőt ő is valakitől, s így nagyapám visszaszámolt vagy öt generációt, azt mondta, hogy körülbelül kétszázötven-háromszáz év közt járhat. Látszik rajta, hogy öreg, sok nyomot hordoz magán. A régiekről csupán annyit tudunk, hogy megépítették, szép tálast csináltattak, sütőt, hogy a kemencéjében házi kenyerek süljenek. Mennyezeti gerendái alatt deszkákat szegeztek keresztbe, s azokon szikkadt a sajt. Nyáron vadméheket fogtak be, még megvannak a kasok és a lépek a döngölt padláson. Kéményt viszont nem raktak az ősök. Azóta sincs kivezetve a kályhacső a padlástérből. Talán, hogy a zsúp ne gyulladjon meg, mert a ház tetején kezdetben zsúpfedél volt. Onnan tudom, hogy zsúp teteje volt, s a csűrt is azzal födték, mert a második világháború után a román csendőrök fellátogattak, fegyvereket és magyar katonákat kerestek az odorban, és szuronyaikkal úgy összedöfködték a zsúpot, hogy a dédapámnak újra kellett födnie. Akkor viszont már fenyőfazsindellyel födte. Nem tudom, hogy mit látott még az a ház, mert én alig értek a sok régi jelből, amit magán hordoz, és nincs, aki elmondjon mindent, hogy mi is történt két vagy háromszáz évvel ezelőtt, de néhány érdekességről tudok. Van például a ház előtti tartógerendán egy pléhtáblácska, amiről még le lehet olvasni, hogy ADRIAI BIZTOSÍTÓ. Félkör alakban, vékony betűkkel szedték, hogy kiférjen, és egy vödör domborodik alatta. A Monarchia idején be volt biztosítva fenn az erdőn az a kis házikó. Láthatott mindenféle időket, császári időt, magyar időt, a román időt, újra magyar, megint román 49


időt, érezhette, hogy ide-oda csatolgatják, átélte a fasizmust, a kommunizmust, most épp a demokrácia taknyán csúszkáló kapitalizmust nyögi, látott mindent, amit egy havasalji kőház láthat. Látta, hogy nagyapám minden nyáron tizennyolc szekér szénát ad le a kertből a kommunisták által létrehozott kollektívnek, csak azért, hogy megtarthassa azt a házikót s a kertet, ne államosítsák, hogy legyen hová lehajtsa a fejét. Élt nehezebb időket is az a ház, ott volt például a háború. Azt mesélte öregapám, hogy a házban, a kályha – vagy ahogy ő mondta: a „füttő” – tetején sütötték a vadvackort a visszavonuló németek a második világháború végén. Az éhes katonák bevánszorogtak, kértek egy darab kenyeret, és mindegyikük illemtudóan, németes precízséggel csak a felét vágta le; az első katona elfelezte, a második a felet vágta ketté, a harmadik a kenyér negyedét, és így tovább, míg a kenyérből nem maradt. Ezért aztán kirakták a rézüstöt a ház elé, a veremből kihordták a pityókát, s ott főtt a pityókaleves a ház előtt éjjel-nappal. Ha betértek a lerongyolódott, vis�szavonuló katonák, ettek, aztán mentek át a hegyen Korond felé. Látta a ház azt is, hogy futott dédanyám, és mondta az akkor még kiskamasz nagyapámnak, hogy jönnek a román csendőrök, miközben a német katonák a kinti asztalnál ültek, és csemegézték a sült vadvackort. Majdnem meglepték őket. Dédanyám kézzel-lábbal kezdett magyarázni. – Hányan vannak? – kérdezte az egyik német. – Öten – mutatta dédanyám. Az öt német, akik ideiglenes hadiszállásukat a háznál rendezték be, felállt. Az egyik legyintett egyet. – Mámá! – mondta dédanyámnak, és intett neki, hogy iszkiri hazafelé, le a faluba. Dédanyám el is ment. Ők fogták a fegyvereiket, kettő magával vitte nagyapámat az odorba, ahonnan jól belátták a közeledőket, a többiek pedig a kertfolyásában levő fenyőfák alatt álltak lesben. Jött is az öt román csendőr, de megálltak a szemben levő dombtetőn, és egy jó félórát egyezkedtek, miközben a német katonák puskái rájuk meredtek. Aztán valami felsőbb sugallatra visszafordultak a falu felé, így nem lett a háznál német–román lövöldözés.

50

Csender Levente: Födni ofszetlemezzel

Sokat látott az a ház, megélt éhezést, árvizet, szárazságot, annyi mindent, de talán soha nem járt rá annyira a rúd, mint az utóbbi években. Soha azelőtt olyant nem látott, hogy ajtaján ezeridegenek vigyék ki a tálast, amit a bútorkereskedőkkel összejátszó betörők lopnak el. A legrégebbi bútordarab volt a házban a festett tálas, amit a korom befogott, csak helyenként sejlett át egy-két tulipán. Talán a házzal lehetett egy idős, fekete volt, a korom megóvta a szútól és mindenféle kártevőtől. Nemcsak a tálast lopták el, hanem a fogasokat a falról, a padokat, a petróleumlámpát is, kivéve a két ágyat, az ócska vaskályhát, amin a németek a vackort sütötték. A tetteseket elfogták. Zetelaki cigányok voltak, az udvarhelyi ócskás vette meg a bútorokat, vagy lopatta el, ki tudja, melyik osztrák, német, svájci ház falai közt díszeleg szépanyám tálasa. Az sem lehet vigasz, hogy nemcsak a miénket, minden havasi házat kiraboltak. Ami régiség mozdítható volt, azt elszekerezték. A ház egyik kis ablakának a felső két szemét kiverték, pedig nyitva van az ajtó mindig, bárki betérhet, s most ott áll félvakon az a házikó, pedig mennyi mindent látott. Talán jobb is neki így, ha nem lát. A háznak, amely még a büszke Monarchia idején az Adriai Biztosítónál volt bebiztosítva. Akkor talán még fizetett volna a biztosító, de hol van már az Adriai Biztosító, meg hol van a Monarchia? Nagyanyám megtalálta a padokat az udvarhelyi ócskásnál, ugyanis a hátát lemeszelte volt fehérre, hogy a szú ne essen bele. Csak végignézett a gúlába rakott padokon, és egyből kiszúrta, hogy hoppá, ez a miénk. Megnézte, és a padfedél alján, bár lefestették, átlátszottak a tintaceruzanyomok: öregapám felírta, mint a kalendárium lapjára, hogy mikor jöttek meg a fecskék, mikor mentek el, május hányadikán kerekedett hóvihar. Minden fontosat, ami szokatlan vagy rendellenes volt a természetben, feljegyezte rendszeresen, mintha naplót vezetett volna. De hiába találta meg nagyanyám a két régi padot, az ócskásnak gyorsan vágott az esze. Ígért a két régiért három újat. Nagyanyám belement az üzletbe. Az új padok már nem kerültek fel az erdőre. Ott áll az asztal, körülötte már nincsenek padok, csak székekre fektetett deszka van és egy láda. A drót még ott lóg az asztal fölött, amire rá volt akasztva az évszázadok estéit bevilágító petróleumlámpa. A fogasok helye a fehérre meszelt falon. 51


Botorkált Rigó, kapaszkodott felfelé a hegyi úton. Eljött Bors Lajos bácsi is Csíkmenaságról, összeütött egy tálast gyalulatlan fenyőből, ami méretre egyezett és formára hasonlított a régire, de a festés, kidolgozás, az évszázadok finom munkája hiányzott róla. Látszott, hogy nyersebb, nem csiszolta meg az idő, csúszóajtai nem koptak még be, és valamiért nem tudtam elképzelni a régi házban egy új bútort. Megérkeztünk, a lovat elengedtük, a kert legtávolabbi sarkába futott, remegett orrcimpája a csillogó lemezektől. Nem is szedtük le a tetőről a mohazöld, szakályzuzmós zsindelyeket, csak szegezni kezdtük rá az ofszetlemezeket Bors Lajos bácsival, aki nyolcvanhárom évesen még úgy födött, hogy egyik kezével fogta a tetőgerendát, a másikban baltával verte be a szeget, közben félig a levegőben lógott, és úgy mesélt viccet, hogy szájába fogta a szeget. A pálinkát szerette, és az se szegte kedvét, hogy nyolc évet lehúzott Szibériában. Söröskupakokat húztunk a szegekre, hogy a lyukon, amit a lemezen ütöttünk, ne folyjon be a víz. A munkával gyorsan haladtunk. Mire a nap letűnni készült, a tető ezüstösen csillogott. Csak akkor vettem észre, hogy a lemezeken levő kék festék női körvonalakat sejtet. Jobban megnéztem, s hát a nők ruha nélkül pózoltak, a lemezekre felnőtteknek szóló újságokat nyomtak. Megálltam, végignéztem a tetőn. Valóságos hárem volt. Egyik nő sem tűnt szégyenlősnek. Fiatalok voltak és csinosak, nagy domborulatokkal. A pusztulástól kis haladékot kapott ház. A hold már úgy világította meg a tetejét, hogy az ofszetlemezekről a fiatal lányok kacérkodtak a hideg fénnyel. Naptár is szerepelt a lányok mellett, ha hamarabb észrevettem volna, sorba rakom őket januártól decemberig, hogy olvashassa az idő, hol is tart, ha a ház fölé száll.

52

Kontra Ferenc: Varsó szíve

Kontra Ferenc

Varsó szíve Még néhány év távlatából is ugrásszerű fejlődést látni. Amikor először voltam Varsóban, a gigantikus szocrealizmus látványa volt a legszembeötlőbb, a széles utcák, melyek annak idején a katonai parádék és reprezentatív politikai felvonulások, dübörgő erődemonstrációk színterei voltak. Most másként tekintek erre: milyen praktikus, hogy a sugárutakon nincsenek dugók, lazábban lehet közlekedni, mint más nagyvárosok cikornyás utcácskáiban.

Varsó 53


A látképen továbbra is domináns a Kultúra és Tudomány Palotája, amely egyúttal Lengyelország legmagasabb épülete, és a 12. legmagasabb épület Európában. Egy régi varsói vicc szerint a város látképe innen a legszebb, mivel ez az egyetlen pont, ahonnan a torony nem látható. Ezt a tréfát eredetileg Guy de Maupassant sütötte el az Eiffel-toronyról szólva. Az irodalmi vonatkozású helyszínek egymást érik a városközpont felé haladva. Alig százméternyire van egymástól két jelentős lengyel regény emblematikus helyszíne. Ezért most leszedtem a polcról a könyveket, hogy a felidézzem a jeleneteket, és melléjük tegyem a most készült fotókat, amiket itt láthatnak. Henryk Grynberg Ideológiai élet című regénye egy sötét politikai korszakot és a főhős időnként derűs kamaszkorát eleveníti fel: „A prágai fiúk tele voltak pénzzel. Csak kégli hiányzott nekik. Ezért adtak egy százast, én meg fogtam a személyimet, bemutattam a lódzi állandó lakcímemet, és kivettem egy szobát a Bristolban. A fiúk egész délután meg este is egymásnak adták a kulcsot, egymást váltották a szobában. Ha valamelyik túl sokáig élvezkedett, telefonon diszkréten figyelmeztették, hogy törölje már meg a pöcsét a függönyben, és jöjjön le sürgősen, mert nemcsak ő van a világon. Aztán fölment a következő pár.” Az egykori bordélyház ma a város legelitebb szállodája. A másik regény emlékezetes színhelye alig néhány háztömbnyire van. Az egyik legjobb kortárs lengyel regény, Antoni Libera A Madameja egy gimnazista és a franciatanárnő kapcsolatáról szól. A találkahely a város jellegzetes pontja, erről szól a következő bekezdés: „Visszanyertem az egyensúlyomat, megint szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Megint a Kopernikusz-emlékművet láttam magam előtt. Ott állt, kezében körzővel és a Naprendszer kis modelljével, kíváncsian nézte a telihold fényétől áttetszően ragyogó eget. Követtem a példáját, és fölemeltem a fejem.” Ha valaki odaáll arra a helyre, felemeli a fejét, és átnéz az utca túloldalára, akkor a Szent Kereszt-templomot látja. Itt helyezték végső nyugalomra Frédéric François Chopin szívét, és a levelezését itt őrzik egy oszlopban. Bár a teste a párizsi Pére Lachaise temetőben nyuszik, Franciszek Chopin sosem tagadta meg lengyel mivoltát, ezért nevezték el róla a varsói repteret. Innen indultam haza. 54

Kontra Ferenc: Varsó szíve

Elmenőben levettem a könyvbemutatómról szóló plakátot a falról, hogy hazavigyem emlékbe. Anna Góreckával sétáltunk hazafelé az irodalmi estem után. Megkérdezte, tudom-e, hogy melyik vajdasági írónak volt legutóbb itt, a Varsói Kulturális Központban önálló irodalmi estje. Mindössze néhány hónappal a halála előtt Gion Nándornak. „És tudod, mi volt Gion első mondata, amikor megérkezett? – Nahát, milyen csúnya ez a város.” Lengyelországban nagy sikere volt a Sortűz egy fekete bivalyért című regényének. Anna Górecka elmesélte, mennyire megkedvelte az írót. Töprengő melankóliával beszélt róla a lila fényekkel megvilágított, kísérteties Sztálin-palota árnyékában.

55


Szakonyi Károly

Hófehér – …Mindig mondtam neki, nyughass, eleresztelek, de ne menj ki az utcára, nem kell elkódorogni. Jól van, pusztán születtél, megörökölted a véredben azt a nagy szabadságot, de itt más a helyzet, itt féken kell tartani magad, különben meggyűlik a bajod… – Először nem értettem, kiről-miről beszél az az irhabundás, otromba alpesi csizmát viselő férfi ott, a kompkikötő fölötti kocsmában. Forralt bort ivott; körötte a bámész hallgatóság sörözött; kora délután volt, munkából jöhettek, az erdészetből, kucsmás, bekecses alakok; bólogattak a sűrű cigarettafüstben, de az irhabundáshoz alighanem csak annyi közük lehetett, mint nekem, akihez az most szenvedő tekintettel odafordult: – Én mindig mondtam neki, valahányszor sötétedés után eloldoztam a láncról, hogy elég nagy a kertünk, szaladozzon ott, elégedjen meg annyival, de ő nem! Nem, ő nem, neki több kellett! Pedig soha nem akartam kiengedni az utcára, mert az országút is elég közel van hozzánk, féltettem is, meg az sem hiányzott, hogy balesetet okozzon. És az emberek is tartottak tőle… – Végre rájöttem, egy kutyáról beszélt. Odaült az asztalomhoz, csak úgy fél fenékkel, amiért nem is kellett engedelmet kérnie, hiszen épp csak lehuppant egy kicsit. Most már nekem is magyarázott: – A környékünkön mindenki figyelmeztetett, hogy ne engedjem szabadjára. Hiszen egész nap láncon tartottam! De csak kellett neki is egy kis futás, egy kis ugrabugra! Tudja, mekkora volt? Ekkora! Kuvasz. Hófehér. Úgy is hívtam, hogy Hófehér. Mint egy kisebbfajta borjú! Csupa erő, csupa élet! Hófehér, kiáltottam rá, hozzám! Akkor odasompolygott, de gyanakodva, hogy nem a karabinert akarom-e rácsettenteni a nyakörvére. Még a lapogatást, a simogatást, a feje búbja vakargatását is gyanúval tűrte. Mint aki sosem biztos benne, hogy mikor fújnak a szabadságának. Pusztáról hoztam; ott élt ennek már ki tudja, hány őse, a természetében volt, hogy ameddig a szem ellát, övé a határ. Ekkora kis fehér pamacs volt, ni! Gyönyörű kis kan. Fekete orr, az orra hegyén parányi petty. Jó kiállású lett, törzskönyveztethettem volna, de én csak házőrzésre vettem. Kellett nekünk a házőrző. 56

Szakonyi Károly: Hófehér

Nyaralókkal vagyunk körülvéve, alig akad állandó lakó az utcánkban, ős�szel és télen betörőbandák garázdálkodnak, kincsem ugyan semmi, csak a műtermem a kövekkel, de az asszony fél, nem csoda, telefon nincs, rendőr sincs, ha kéne, az ember magára van utalva mifelénk. Hát lesz kutyánk, mondtam. Tejen, tojáson, belsőségen felneveltük, szép jószág lett. Fájt a szívem, amikor láttam, hogyan búslakodik megláncolva, de mit tehettem? Az, ha csak felugrott is rá a két mancsával, hanyatt lökte az embert. Be nem jöhetett hozzánk senki. Vadul őrizte a házat. Vadul, igen, vadul, mert egyre dühödtebb lett a láncon. Némelyik búskomor, egykedvű lesz megkötve, más tép, szaggat. Hófehér tombolt. Tipródott egész nap, nekilendült, szaladt, amíg a lánc hossza engedte, aztán visszarándult, hörgött keservesen, ahogy a torkát szorította a nyakörv. Ettől lett vad, ettől lett gyanakvó és támadó. Amikor aztán elengedtem – mert csak el kellett engednem, ha nem akartam, hogy megvesszen –, amikor eloldoztam, aggódhattam, mit fog művelni. Olyan ereje volt, hogy a fogával feltépte a drótkerítést. Nem győztem foltozni a lyukakat. Kitört. Járt egész éjjel. Csatangolt. Hiszen a többi kutya is, de ezt valahogy mindig megismerték. Az a nagy, fehér!… Jött haza hajnalonként csatakosan, kimerülten, de boldogan. Egész éjszaka a maga ura lehetett, senki sem parancsolt neki, élvezhette az életet. Mármint azt, amit ő kívánt magának. Nem amit én parancsoltam rá. Pedig jól tartottuk, tápláltuk, hűséges is volt, na, hiszen így van rendjén, a gazda lássa el a kutyáját, az meg szolgáljon neki. Mégis, mindig fájt a szívem érte. Tudja, én soha nem szerettem parancsolni. Nem szerettem, ha valaki fölött hatalmam volt. Nem bírom elviselni, hogy valaki szolgáljon nekem. Még egy kutyával szemben is lelkifurdalásom van. Erős ember vagyok, nézze a kezemet, szobrász vagyok, de az erőmet csak a munkára használom… – Az irhabundás megitta a forralt bort, újat kért. Az erdőmunkások némán söröztek. Nem tetszett nekik ez a beszéd. Nem értették, minek beszél annyit ez az idegen. Mit akar tőlük. De az nem hagyta abba, hol hozzám fordult, hol az erdészetiekhez: – Menj, mondtam neki esténként! Menj, Hófehér, tombolj, élj a sötétben! Ezzel könnyítettem a lelkemen. Aztán mindig hajnalban keltem, hogy megkössem. Ne is lássa senki, hogy szabadon volt. De mégis baj lett. Megmart egy késői hazatérőt. Incselkedett vele az az alak, rá is vert bottal, Hófehér elkapta a lába szárát. Nagy cécó lett belőle. Megkaptam, hogy vagy tartsam éjjel-nappal kötve, vagy pusztítsam el a háztól az 57


ebet. Így. Az ebet! Hogy miért nem fegyelmeztem meg jobban. Van, amelyiket lehet, olyan lesz, mint a katona: feküdj, kúszás, támadás, ölj, vissza!… De az enyém nem hagyta magát dresszírozni. Láncon kellett hát hagynom éjszakára is. Micsoda szemrehányással nézett rám! Nem mertem feléje se menni, restelltem magam. Micsoda piszok rabtartó lettem, gondoltam. Végre jött valaki, ajánlkozott, hogy elviszi, épp egy ilyen kuvasz kell a farmjára. Nyulakat tenyészt, itt, ezen a parton. Biztosan ismerik. A völgyben… Derék ember. Vigye, mondtam neki, vigye, nem élet ez a láncravertség ennek a kutyának. Tardyllal kábítottam el Hófehért. Kis vajgalacsinokban adtam be neki, kapdosta mohón, mint a csemegét, én meg úgy hallgattam a boldog nyüszítését, mint egy aljas áruló a már meg nem érdemelt baráti szót. Alkonyatkor jött az az ember egy dzsippel. Örült a kutyának, hálálkodott, jól fogja tartani, mondta, vett is neki egy új nyakörvet… Hanem negyednap beállított hozzám, hogy Hófehér megszökött! Kibújt a nyakörvéből, abból az újból, és sehol sem találják. Nem jött-e vissza hozzám? Hogyan jött volna? Át a Dunán? Mert én odaát lakom a szemközti parton. Még ha beállt volna a folyó. De mikor volt már az, hogy a szigeti falvakból gyalog járhattak át az emberek a jégen? Nagyon szíven ütött, hogy Hófehér megszökött! Hol lehet?! Hol keresheti kétségbeesetten a nyomokat hazáig? Mentünk, kutattunk, ahol tudhattak róla, ha elfogták. Az Állategészségügyiben. Fóton. De sehol semmi. Hát most átjöttem ide. Talán itt kujtorog valahol. Keresi az utat. Szaglászik elveszetten… Talán ráakadok. Rám akad. Csak fáztam már odakinn. Nagy hó van. Jólesik ez a forralt bor, megiszom, megyek, tovább keresem… – Kilőtték azt már! – szólalt meg az egyik erdészeti a söre mellől. – Micsoda?! – tekintett rá riadtan az irhabundás. – A kutyáját! Kilőtték azt már. Falkákban vadásznak az erdőben, kárt tesznek, ráveszi őket az éhség. Kilövik őket. – Nem, az lehetetlen! – Az irhabundás kétségbeesetten nézett körbe, de senkiben sem fedezett fel részvétet. Én sem biztattam semmi jóval. – Az én hibám – motyogta aztán maga elé bámulva. – Meg kellett volna törnöm azt a szertelen természetét, akkor talán nem jutott volna erre a sorsra…

58

TARTALOM: Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta. ISSN Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége

Recommend Documents