Horvátországi Magyarság Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Felelős szerkesztő: Andócsi János Felelős kiadó: Jakab Sándor Lektor: Ljubić Molnár Mónika Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Szerkeztőség tagjai: Kontra Ferenc, Mák Ferenc A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail:
[email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna
TARTALOM: HISTORIA Pölöskei Ferenc Az elfelejtett „falukutató” mozgalomról . . . . . . . . . 5 Tari István Hamis hősök kora. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14
FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig. . . . . . . . . . . . . . . . 25 100 éve született Szabó Zoltán,. . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
LITERATURA Kontra Ferenc Szigligeti napló. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 Bertha Bulcsu Ma halvacsora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Jókai Anna Gyerek a kövön. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Tari István FALBAN SÍR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 Rába György Ősz. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2012. godinu.
3
Horvátországi Magyarság
HMDK
Eszék, 2012
4
Pölöskei Ferenc: Az elfelejtett falukutató” mozgalomról ”
HISTORIA Pölöskei Ferenc
Az elfelejtett „falukutató” mozgalomról Magyarországon az 1930-as években felerősödött a falukutató szellemi, mozgalmi áramlat. Nyomban felmerülnek természetesen a kérdések: vajon voltak-e valamiféle előzményei, illetve a szóban forgó mozgalom hogyan, miképpen illeszkedik az ország nagy társadalmi, történeti folyamataiba? A válaszadásnál csak utalunk egyes korábbi, de a későbbiekre is ható történeti eseményekre. Ennek fényében idézhetjük a magyarországi, s ezen túlmenően a kelet-közép-európai fejlődés sajátosságait. Polgári fejlődésüket ugyanis – benne a falvak helyzetének alakulását – eleve meghatározták újkori sorsfordulóink eredményei és ellentmondásai. Az 1848. évi törvényhozás miközben felszámolta a jobbágyrendszert, megteremtette a polgári jogállamiság pilléreit is. Ám nem nyúlt a feudális eredetű és jellegű nagybirtokrendszerhez, jogi helyzetének megváltozása mellett részben fennmaradtak foglalkozási és munkaerő-kategóriái is. Mindezt nem bolygatta a fél évszázadig fennálló kiegyezés korszaka, miként az 1919-ben hatalomra kerülő ellenforradalom sem. Legfeljebb jogviszonyaikat bővebben szabályozták. Vagyis a nagybirtokokon meghonosodott a cselédség intézménye, továbbá a mezőgazdasági munkáskategóriák megannyi formája (summások, kubikusok, napszámosok stb.). Életkörülményeik a századfordulón vettek tragikus fordulatot, különösen a nagy lélekszámú, föld nélküli alföldi mezővárosokban. A nagy vasútépítési és folyószabályozási munkák ugyanis jórészt már befejeződtek, a mezőgazdaságban ugyanakkor megjelentek az arató-, kaszáló- kapáló- és cséplőgépek, amelyek mind-mind csökkentették munkalehetőségeiket. Ennek nyomán pedig különösen az alföldi “óriás falvakban” hirtelen megnövekedett a szociális feszültség. Belőle Európaszerte ismert agrármozgalmak születtek, amelyek az ország más vidékeire is átterjedtek. Az európai nagy agrárválság nyomán más országokban is hasonlók indultak. Könyvek, tanulmányok, cikkek egész sora látott 5
Horvátországi Magyarság
szinte azon nyomban napvilágot. Közgazdászok, politikusok, a nagybirtokosoktól a szociáldemokratákig keresték-kutatták a különös jelenség okait, egymást váltó hullámait, több-kevesebb szállal összefűződő vonulatait. Voltak, akik mindenekelőtt a bajok és sérelmek orvoslásában látták a megoldás kulcsát, mások inkább a drasztikus ellenerők, köztük a karhatalom akcióitól várták a csodát. Elsősorban az írott forrásokra támaszkodó igényesebb szerzők, illetve műveik közül említünk néhányat. Rubinek Gyula: Parasztszocializmus. Bp., 1895; Az 1895. évi III. Országos Gazdakongresszus tárgyalásai. Bp., 1895; 1896-tól a Magyar Gazdák Szemléje; Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság. Bp., 1898; Szeberényi Lajos Zs.: A parasztok helyzete Magyarországon. Bp., 1907; Bernáth István: A magyar agrártörekvések célja és jogosultsága. Bp., 1896; Tisza István: Magyar agrárpolitika. Bp., 1897; Ormos Ede: A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkásmozgalomra. Hódmezővásárhely, 1896; Diner-Dénes József: A parasztság és a szociáldemokrácia. Bp., 1907; Rácz Gyula: Gyarapodott-e mezőgazdaságunk a közös vámterületen? Idézhetnénk Károlyi Sándor írásait is. A századforduló szakirodalmánál azonban szélesebb és mélyebb sodrású az 1930-as évek falukutatásának szaktudományos, szociográfiai és több művészeti ágra kiterjedő irányzata. Itt jegyezzük meg, hogy a falu szó gyűjtőfogalom, hiszen a kiegyezés után megalkotott polgári közigazgatási szakirodalom, pontosabban az 1871. évi „községi törvény” – amely annyi más jogszabállyal együtt lényegében a két világháború között is fennmaradt – a községek három típusát hívta életre: a rendezett tanácsú várost, a nagy, illetve a kisközséget. Ez az alaptörvény tartalmazta a szórványtelepülések jogi helyzetét, közigazgatási hovatartozandóságát is. A falu elnevezés azonban nemcsak a napi szóhasználatban honosodott meg, illetve maradt fenn, hanem a szakirodalom, a szépirodalom és a művészetek területén is. S a nagy- és kisközségek továbbá a szórványtelepülések jogi, közigazgatási szervezeti egységeket zártak magukba. A falukutató szakirodalom e mozgalom több műhelyét jelzi ugyan, de a kutatások, vizsgálódások tárgya nyomban egységbe fonta őket, függetlenül a szépírói, néprajzi, szociográfiai, zenei, társadalomkutatói meg6
Pölöskei Ferenc: Az elfelejtett falukutató” mozgalomról ”
közelítés formáitól. Vagyis együvé tartozott többek között Bartók, Kodály, Lajtha László, Ádám Jenő (zene), Győrffy István, Kiss Géza, Gunda Béla, Újszászy Kálmán (néprajz), Molnár István (tánc), Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Veres Péter, Buday György, Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Nagy Lajos, Domokos Pál Péter, Kós Károly, Fábry Zoltán, Balogh Edgár, Sárközi György (irodalom, szociográfia). Céljaik egyfelől a falu, a vidék hagyományos, de eleddig feltáratlan művészeti, szokásbeli és egyéb hagyományos értékeinek feltárására, másfelől azonban kirívó társadalmi elmaradottságuk megismertetésére és megváltoztatására irányultak. A magyarországi társadalmi fejlődés anomáliái az utóbbi témakörben nemcsak azonos kiindulópontot jelentettek, hanem végső soron a konzekvenciákat is szinte eleve meghatározták. A összképet legfeljebb csak az egyes táji és az agrárfejlődés sajátosságai módosíthatták, illetve színesíthették. Mindez a magyarországi sajátos gazdasági, társadalmi viszonyokból fakadt. Hiszen már a kiegyezés után gyorsan fejlődött az ipar, az urbanizáció, a kultúra, a századfordulótól kezdve a városokban az infrastruktúra, miközben – miként említettük – a két világháború között is fennmaradt a nagybirtokrendszer és vele a munkaszervezetben, a hagyományokban, életvitelben, szokásokban, szemléletben a feudális maradványok egész sora. 1919 után sem került sor radikális földreformra, míg az utódállamokban: Romániában, Csehszlovákiában sajátos viszonyok közepette ugyan, de megtörtént. Igaz, a magyar nagybirtokosok földjeit lényegében nem a rászoruló magyarok kapták, akiket egyébként más hátrányos megkülönböztetés is ért. Ráadásul a falvak elmaradott zárt világa ott is fennmaradt, a számottevő polgárosodás elmaradt. Az 1930-as évektől induló falukutató irányzat sokrétű okai között megemlíthetjük a trianoni országcsonkítást s ennek keretében jelentős nagyvárosok elszakítását Magyarországtól. Így nemcsak az ország Budapest-központúsága erősödött, hanem még kirívóbbá vált a vidék s benne a falvak elmaradottsága, megrekedése a polgári fejlődés útján. Ráadásul a kisebb földtulajdonosok és földnélküliek békeidőben nem szembesültek még olyan súlyos gazdasági, szociális megpróbáltatásokkal, mint az 1928-ban kezdődő és csaknem öt évig elhúzódó mezőgazdasági válság idején. Tartalékaik kimerültek, értékesítési lehetőségeik beszűkültek, s bérmunkához sem jutottak. A kormánypolitika sem tűrhette sokáig a 7
Horvátországi Magyarság
szóban forgó életmódbeli, kulturális, szociális állapotokat. Vagyis a falu elmaradott helyzetének megváltoztatása, „felemelése” hosszabb távon nem maradhatott ki a kormányzati teendők közül sem. A középrétegek hatalmi súlyának 1930-as évekbeli növekedése egyébként ehhez kedvezőbb politikai feltételeket biztosított, miként a konzervatív hagyományok megnyirbálásához is. Kedvezett a különféle kiútkereső kísérletek számára, miközben a zsákutcák is szaporodtak. Ugyanakkor egy évtized elteltével kezdett felengedni az a sokkhatás, amit az 1918–19-es forradalmak és következményei okoztak. Közben felnövekedett egy újabb generáció, számára már nem jelentettek közvetlen élményt a korábbi évtizedek történései. S mivel az ellenforradalmi rendszer nem tűrte a hagyományos keretű és szervezetű radikális politikai ellenzékiséget, a szembenállás új, sajátos formái alakultak ki. Paradox módon az 1930-as évektől kezdve a szociális demagógia eszközeivel is élő és a politikában teret nyerő szélsőjobboldal egy ideig szinte potenciális szövetségest érzett bennük az uralkodókörök Bethlen-vezette szárnyával szemben. Ezért a maga mellé állításán fáradozott. S amint az egyes félrecsúszó gazdamozgalmak, irányzatok jelzik, nem is teljesen sikertelenül. A húszas évekbeli, Klebelsberg nevéhez kötődő, a magas kultúra és a tanyai iskolák fejlesztésére irányuló kultúrpolitika a harmincas években jobbára spontán módon folytatódott, és a falvak, illetve a vidék felemelésére irányult. A falutatás így nemzeti üggyé, a belső és a határokon túli értelmiség Trianon utáni nagy, közös munkaterepévé vált. A sokágú falukutató szociográfia irodalmi gyökereiből eredt a ’30-as évek második felében a népi irodalom, amely azonban már erős politikai szálakkal is összekötődve új jellegű szellemi irányzattá vált, és a korábbi falukutató mozgalom egyes ágai – zene, tánc, nyelvészet, tudomány – sem igen követték. Az 1930-as évek első felében egy-egy politikai párt még a maga hagyományos, sajátos útját járta, s csak céljaiban, a nagybirtokrendszer korlátozásának szándékában került közel a falukutató irányzatokhoz. Így alakult meg 1930. október 12-én Békésen az új kisgazdapárt Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt néven. Ez a párt azután 1930. december 10-én egyesült a Gaál Gaszton által vezetett agrárpárt8
Pölöskei Ferenc: Az elfelejtett falukutató” mozgalomról ”
tal. Bajcsy-Zsilinszky Endre pedig 1931-ben hívta életre Nemzeti Radikális Pártját. Ekkortájt született az Országos Függetlenségi Kossuth Párt is, amely ugyancsak földreformot, telepítést hirdetett. Közülük azonban csak a kisgazda párt erősödött meg és maradt tartós. Hozzá csatlakozott később Bajcsy-Zsilinszky is. A vidék, a falu, a mezőváros társadalmi valóságának, a mezőgazdaságban dolgozók többségének teljesebb és szervezett megismerésére korábban Szabó Dezső még a húszas évek elején tett kísérletet, ám számottevő visszhangra nem lelt. Nagyobb eredményeket ért el a Bartha Miklós Társaság 1930-ban megjelentetett Ki a faluba című röpirata. Végső megfogalmazásában Fábián Dániel mellett József Attila is részt vett. A Magyar Szemle egyes cikkeinek fanyalgásaira is a költő válaszolt. Örökét részben a protestáns Diákok Háza vette át, munkájában részt vett Gunda Béla, Kovács Imre és Püski Sándor is. Gunda Béla néprajzos irányította a Kemse községben jogászokból, közgazdászokból, nyelvészekből álló szociográfiai kutatásokat. Jórészt a felhívással egy időben kezdte ilyen irányú munkásságát Szabó Zoltán Sárospatakon, Szabó Lőrinc Budapesten, Illyés Gyula s a rangos elméleti tanulmányokat először közlő Erdei Ferenc. 1934-ben jelent meg Erdei Ferenc A makói parasztság társadalomrajza, Nagy Lajos Kiskunhalom, Kerék Mihály A mezőgazdasági munkás anyagi helyzete című könyve, Gulyás Pál, Fülep Lajos és Németh László szerkesztésében megindult a térség agrárviszonyait is elemző, vizsgáló, rangos folyóirat, a Válasz. (1935-ben fontos szerepet vállalt a folyóirat szerkesztésében Sárközi György.) Széles körű tudása, európai kitekintése, a társadalmi visszásságokat felismerő s egyben feloldásukat kereső alkata, amely nagy munkabírással párosult, kivételes megbecsülést szerzett számára. 1934-ben az Eötvös Kollégiumban – Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Sőtér István részvételével – és számos más oktatási intézményben is szerveződtek munkacsoportok a falu, a vidék kulturális állapotának feltárására. Még 1929-ben alakult meg a rövid életű Wesselényi Reform Klub a földkérdés demokratikus megoldásának programjával. A már létező Bethlen Gábor Körből pedig létrejött a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, s a falvak, tanyák valóságos és teljes életének feltérképezését tűzte célul maga elé. Ekkor indul és erősödik meg az Erdélyi Fiatalok mozgalma, illetve a Felvidéken 9
Horvátországi Magyarság
a Sarlósok szervezkedése. 1931-ben hívták életre a Sárospataki Főiskolai Faluszemináriumot, amelyet több követett, így a pápai, soproni, egri, debreceni. A Magyar Társaság Falukutató Intézete által 1934-ben közzétett pályázatra mintegy félszáz dolgozatot küldtek, de több készült el. 1935-ben tette közzé Bodor Antal A falukutatás vezérfonala című írását. 1936. május közepén tartották meg az Országos Széchenyi Szövetség értekezletét a különböző faluszemináriumok képviselői. A közzétett irodalom kivételes tartalmi és művészi értékeket őriz. Szerzőik alig-alig lépték át huszadik életévüket. Voltaképpen csak Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Pál, Kerék Mihály, Németh László töltötte be a harmincat. Zömük 1910 táján született, egy részük pedig még középiskolás volt, így mai szóval tizenévesnek számított. A fennmaradó nagybirtokrendszer felszámolásának célja, vágya azonban összefűzte őket, holott társadalomszemléletük számos más ponton eltért egymástól. A falu, a vidék életének javítását, megváltoztatását több egyesület, irányzat a zászlajára írta. Céljaik, eszközeik már fontos különbségeket is tartalmaztak, gyakran egy-egy szervezeten belüli irányzat is kikristályosodott. Bőven akadtak – például a Turulban vagy a cserkészeten belül – olyanok, akik bár fő céljuknak a falvak hagyományos értékeinek feltárását, továbbá életkörülményeik javítását tekintették, mindezt azonban nem kötötték össze valamiféle radikálisabb földreformmal, miközben mások a nagybirtokrendszer széttörését is meghatározó feladatuknak vallották. Mindazonáltal a megjelenő folyóiratok, jellegük s szerzőik sokfélesége ellenére keresték-kutatták az elmaradott agrártársadalom megújításának, polgári átalakításának útjait. (Tanú, Válasz, Új Magyar Föld, Diákvilág, Kelet Népe, Fiatal Magyarság stb.) Az 1930-as években más-más erővel és hatékonysággal ugyan, de az elcsatolt területeken is megjelent a falukutató irodalom, eleve összekapcsolódva a kisebbségi lét problématömegével. A legjelentősebbé Erdélyben vált, ahol már az 1920-as évek pezsgő szellemi életében a szépirodalom és a publicisztika emelkedett ki. Számos lap, folyóirat kiadásával kísérleteztek, közülük több hosszabb ideig fennmaradt, s különböző jellegű és tartalmú írásokat közölt, illetve maradandó értékű művek születését segítette (Pásztortűz, Magyar Nép, Erdélyi Helikon, Korunk, 10
Pölöskei Ferenc: Az elfelejtett falukutató” mozgalomról ”
az irodalmi művek kiadását pedig hosszabb távon az Erdélyi Szépmíves Céh vállalta). Az írók, költők széles tábora számos kiváló művet alkotott. Közülük csak példaszerűen említjük meg Áprily Lajos, Tompa László, Tamási Áron, Kós Károly, Reményik Sándor, Berde Mária, Makkai Sándor, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Tabéry Géza, Gaál Gábor, Kacsó Sándor nevét. Az 1930-as évekre azonban Erdélyben is felnövekedett az az új nemzedék, amely új utakat keresve határozottabban kutatta a napi élet valóságát, s a szociográfiát helyezte írói elképzeléseinek homlokterébe. 1930-ban az Erdélyi Fiatalok című lap fogta össze és irányította munkásságukat (Balázs Ferenc, Dsida Jenő, Jancsó Elemér, Csőgö Lajos, Méliusz József, László Dezső, Szabédi László, Szemlér Ferenc és mások). Dimitrie Gusti román professzor szociográfiai iskolája is ezen az úton haladt. Az elkészült írások közül is kiemelkedik Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932), továbbá Bözödi György Székely bánja (1937). 1930-ban és 1937-ben megjelent antológiájukban a társadalmi viszonyok és a kisebbségi helyzet ábrázolása került előtérbe. A „falukutatók” sokat küszködtek a paraszt szóval s fogalmának tartalmával, amely Magyarországon különösen az ’48-as jobbágyfelszabadítást követően gyűjtőfogalomnak számított, ám sem a hivatalos statisztikai felvételekben, sem jogszabályokban, sem személyi okmányokban nem szerepelt. A mezőgazdasági munkából élőket nevezték így – függetlenül birtokaik nagyságától –, ők magukat azonban nem, még politikai szervezkedéseiket, mozgalmaikat is feltűnően ritkán. Kivételt jószerivel csak Áchim András 1906-ban alakult pártja, majd a népi írók által 1939ben szervezett Nemzeti Parasztpárt jelent. Az önmeghatározás ebben a formában itt jelentkezik, s azon nyomban új, politikai tartalmat kap. Hiszen az adott társadalmi rend elleni lázadást, szervezett szembefordulást, vagyis nem egyszerűen a mezőgazdasági munkából élőket jelentette. Erdei írta a Futóhomokban 1937-ben: “Paraszt: ez a szó úgy zúg és sziszeg, mint a szél. Ha nyugat felől fúj: enyhe, és simogató, de ha keletről és északról fordul, kemény, mint a pusztai levegő: lesújt és föllázít.” Az úr és paraszt ellentétpárja tehát ennek az alaphelyzetnek a megváltoztatási igényével kapcsolódott egybe. Ugyanakkor inkább pejoratív értelemben emlegették a paraszt szót. Hiszen nem a mezőgazdaságban dolgozók elnevezéseként használták, hanem a műveletlenség, a tudatlanság, a go11
Horvátországi Magyarság
rombaság, a bárdolatlanság jelzéséhez. Igaz, ez nem pusztán hazai jelenség. Több kelet-európai országban pedig külön szó jelzi a foglalkozást és másik a műveletlenséget, a primitívséget. 1936-ban látott napvilágot Illyés Gyula Puszták népe, Veres Péter Az alföld parasztsága, Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve. A jelentős s egyre gazdagodó falukutató irodalom kiadásának biztosítása jegyében született meg Sárközi György kezdeményezésére a Magyarország felfedezését vállaló irodalmi, szociográfiai műhely, amely az összefogás és ösztönzés céljait is magában foglalta. Féja Géza: Viharsarok, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, Kiss Géza: Ormánság, Erdei Ferenc: Futóhomok, Kovács Imre: Néma forradalom című könyve 1937-ben jelent meg. (Közben az ország szinte valamennyi tájáról s az agrártársadalom egyes rétegeiről újabb maradandó művek születtek.) Az említett sorozatot kezdetben tíz kötetre tervezték. Szerzőik Boldizsár Iván, Ortutay Gyula, Erdős Jenő, Féja, Erdei, Kodolányi, Illyés, Kovács Imre, Németh László és Szabó Zoltán lettek volna. Közülük azonban csak Erdei, Féja, Szabó Zoltán írták meg említett műveiket. Kovács Imre ugyanis végül nem készült el a neki szánt Hajdú-Bihar és Szolnok megye szociográfiájával. Miként írta: „Nagy buzgalommal neki is kezdtem a kutatásnak, azután valahol a felénél abbahagytam. Akkor már a Néma Forradalom víziója gyötört, azt kellett megírnom.” (Kovács Imre: A Márciusi Front. New Brunswick, 1980, 50.) A „Magyarország felfedezése” sorozat a kezdeti nagy nekibuzdulás után hamarosan megtört. Ennek két nyilvánvaló oka lehetett. Az egyik a hatalom durva beavatkozása, Féja és Kovács Imre bíróság elé állítása nemzetgyalázás és izgatás vádjával. Az új jogszabályokra építő eljárás mindezt lehetővé tette. A másik, amiről már említést tettünk: a politikai mozzanatok elhatalmasodása a falukutató mozgalom felett. A csendőrség Nyomozó Osztálya és a Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztálya azonban már korábban mások munkásságát is figyelemmel kísérte. A levéltári adatok tanúsága szerint Illyés Gyula ellen a Puszták népe megjelenése után, 1936 decemberében szigorú vizsgálatot indítottak, amelyet külföldi, elsősorban franciaországi, csehszlovákiai kapcsolataira is kiterjesztettek. Már évtizedek óta mostoha idők járnak az 1930-as évek valóságfeltáró, jobb sorsra érdemes, teljesítményekben gazdag falukutatás értéke12
Pölöskei Ferenc: Az elfelejtett falukutató” mozgalomról ”
inek megítélésére. Vajon hol olvashatunk manapság a tudományágak egész sorával munkálkodó falukutató irányzatokról? Gyakran bélyegezték – miként más, végső soron előremutató tendenciákat is – kizárólagosan nacionalistának. Anélkül, hogy azok egészét komolyan elemezték, felmérték volna. Korábban azt hihettük, hogy legalábbis e címkeaggatásnak vége szakadt, és reménykedhetünk a józanabb, tudományos számbavétel elérkezésében. A késést pedig az alaposabb kutatás időigényességével magyaráztuk. Bár észlelhettük, hogy e különös szellemi erőt a politika élvonalába jutott egyik irányzat sem érezte igazán magáénak, nem is tudott vele szinte semmit sem kezdeni. Vagy mert gondolatvilága hagyományosan idegen maradt tőle, vagy eleve kiesett látóköréből a falu, az agrártársadalom helyzete. A munkásmozgalom egyik irányzata sem tudott például, legalábbis hosszabb távon, azonosulni vele, sőt gyakran inkább a szembenállását tekinthetjük meghatározónak. A magukat konzervatívnak, illetve liberálisnak nevező irányzatok pedig társadalmi bázisuk alapját, meghatározó erejét inkább a városi középrétegekben vélték megtalálni. Ennek ellenére az 1930-as évek falukutató mozgalmának nemcsak előzményeit, hanem több vonatkozásban máig tartó folytatását is számon tarthatjuk (pályázatok, táborok, honismeret, népfőiskola, anyanyelvi konferenciák stb.). Főként a népi kultúra ápolása – zene, tánc, kézművesség, helyi hagyományok – tűnik fel számunkra. Míg a szociográfia búvópatak módjára más-más módon, gyakran eltérő tartalommal és erővel tör felszínre. A fentiekben csupán felvillantottuk az 1930-as évek több tudományés művészeti ágra is kiterjedő, a vidék, elsősorban a falvak kultúrájának, de egyben elmaradottságának megismerésére irányuló kutatásokat és azok egyes eredményeit. Teljes feltárásuk azonban még megoldásra vár. Hiszen tudjuk: az 1930-as években ebben a témakörben számos kitűnő dolgozat készült el, egy részük azóta sem látott napvilágot, a megjelentek jó részét pedig a feledés homálya fedi. Mindezek miatt szükségesnek véljük e kiemelkedő szellemi irányzat interdiszciplináris megközelítésű kutatását, szakmai-tudományos elemzését és eredményeinek közzétételét. Hitel, 2002. március (3. szám) 13
Horvátországi Magyarság
Tari István
Hamis hősök kora Az 1914-es szarajevói merénylet – röviden szólva – államalapító emberölés volt! Az a század eleji merénylő, szerb gyilkos egy új állam, birodalom megalapítását készítette elő szörnyű tettével. Az a terrorcselekmény néhány éven belül óriási zsákmányt hozott a délszlávok, különösen a szerbek számára, északabbra tolva a balkáni valóság új, birodalmi határait, a fejetlenséget, a szervezetlenséget, az elmaradottságot, a zűrzavart meghonosítva vidékünkön. Az a szenvedés-özön, mely a nagyhatalmak gaztetteinek következtében térségünkre zúdult a XX. század elején, a 90-es évek tömegsírjain át, manapság teljesedik ki. És nem véletlenül! Hiszen a szabad rablás sokszínű változatai immár a győztesek három nemzedékének életvitelébe épültek be, oly módon, hogy – lassan már száz éve! – a hadizsákmány elosztása számukra a munkát jelentheti. Ahogyan a fegyvertelen férfiak, öregek, gyerekek, asszonyok megkínzása, megbecstelenítése, megölése azonosulhat a bátor, hősies, hazafias magatartással. A Délvidék hosszú időn át, egészen 1918-ig, az együttélés működő térsége volt. Magyarok, szerbek, németek, szláv érzelművé váló magyarok, magyar érzésű szerbek, bunyevácok, németek tették egészen élhetővé a lápok, mocsarak régi világát, a katonai szempontok, a kincstári érdekek, a határőrvidék lehetőségeivel élve, akár az új földesurak jobbágyaiként is. A szegények magyarságát, a XIX. század utolsó harmadától a nemzetiségi területek megbízható kormánypártiságát, a cselédek, törpebirtokosok, kisbérlők, hivatalnokok, alkalmazottak, iparosok megbízhatóan működő világát forgatta föl, verte szét, szüntette meg a – magyarság ér14
Tari István: Hamis hősök kora
dekeit teljesen figyelmen kívül hagyó! – háború; a francia előnyomulás, az őszirózsás zűrzavar, a jelszavak lelkesítő ereje, a győztesek kedvében járó behódolás, a megszálló csapatok önkénye, a fölgyorsuló délszláv mohóság, a menekülők megkoppasztása, vagyonuk elkótyavetyélése; a hatalomhoz jutottak gátlástalansága, az ajándékba kapott diadal. A magyar pénz lebélyegzése. A békekonferencia oly hamis reménye... Fegyverrel szerzett rész – mondták arra, amit puskalövés nélkül szereztek. Kik a hősei a kétségbeesettségnek, megfélemlítettségnek? Az újságok fehér foltjainak, a magyar tisztviselők megszállott üldözésének? Vannak-e hősei a vasútnak? Az igazi hírek, az igazi ellenállás hordozójának, az első hazaárulási per kiváltójának, a magyar vasutasok megkínzatása idején, amikor a Délvidék még Magyarországhoz tartozik. Kellenek-e hősök a megtorló intézkedések elviselőinek? A kenyértelenné váló értelmiségieknek? A néma ellenállás hirdetőinek? A jegyzői önkények túlkapásaiban, a megszállók erősödő önbizalmában, a tehetetlen elkeseredés kitöréseiben, a magyar írnokok átmeneti fölhasználásában, a minden szerb kívánság parancsnak vételében... Kellenek-e hősök a megalkuvás és behódolás szomorú példáival szemben? A választójogtól való durva megfosztás idején; a sérelmek kibeszélése, az optálási jog kiforgatása, a kiutasítások, a lojalitás állandó számonkérése idején. A magyar cégfeliratok bemázolása, a névelemzés idején; a kisebbségek óceánon túlra való kivándorlásának megkönnyítése idején. A kémkedési perek, a kiutasítási játszmák, az osztályösszevonások idején. Kellenek-e hősök a szerb hazafias versekkel gyötört kisdiákoknak, az állandó nyelvvizsgákkal gyötört tanítóknak? Micsoda erővel veti magát a balkáni fejetlenség a hadizsákmányra! Micsoda erővel támad a déli, török elnyomás alól csak látszólag fölszabadult elmaradottság! „A belgrádi politikának egyik célja a centralizálás volt és ez a centralizálási politika már Horvátországban is nagy elkeseredést keltett. Radics István, a horvát népnek a vezére, már elszakadásról beszélt, mert a belgrá15
Horvátországi Magyarság
di intézkedések komolyan veszélyeztették a horvát nép karakterét is. Még veszedelmesebb volt a helyzet a Délvidéken, amelyet a centralizáló törekvésekkel szerbiai nívóra akartak lenyomni. A német parlamenti képviselők körében nagy aggodalmat keltett a kuluknak nevezett adóformának a bevezetése, illetve kiterjesztése a Délvidékre. A kuluk szerbiai specialitás volt, a török időkből visszamaradt, robotmunkával teljesített adó, amelyet kiterjesztettek az egész ország területére és a német képviselők attól féltek, hogy a kuluk újabb alkalom lesz a kisebbségi polgárok zaklatására” – írja Csuka János a DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG TÖRTÉNETE című könyvében. Továbbá: „... ki akarták terjeszteni a Délvidékre a szerbiai 1865. évi törvényt is, amely a kisgazdák védelméről szólt. A múlt században (XIX. század – a szerző megj.) a primitív szerbiai viszonyok között ez a törvény megfelelt, mert a végrehajtás alól kivonta az öt holdig terjedő kisgazdaságot minden felszerelésével és megtiltotta, hogy az ötholdas kisgazda kölcsönt vehessen fel, vagy földjéből bármit elidegenítsen. A törvényre a leginkább jellemző az a paragrafus, amely szerint nem lehet lefoglalni egy kisgazdánál »egy hosszú puskát, két pisztolyt és egy jatagánt«. A törvény kiterjesztése a Délvidékre teljesen tönkretette volna a kisgazdákat (...). A magyar lapok hetekig gúnyosan írtak arról, hogy a hosszú puska és a jatagán, meg a két pisztoly megmarad majd a délvidéki magyar gazdánál, de miután nem lesz hitele, nem bírja a gazdaságát fejleszteni. A vajdasági szerb pártok is elrémültek a jatagán sérthetetlenségét biztosító törvénytől és így a Délvidék megszabadult a szerbiai kisgazda-védelem áldásaitól.” A fél évezredes török hódoltság alatt elszenvedett nemzeti sérelem ki nem elégített, ki nem töltött, elmaradt bosszúja zúdult, jobb híján, az újdonsült és leigázható nemzeti kisebbségekre. Kellenek-e hősök az ügyesen kikényszerített szláv munkahelyteremtések idején? Amikor busásan megfizetett szerb tisztviselők hódolnak csillapíthatatlan politizálási szenvedélyüknek, amikor szinte tapinthatóvá válik a megtűrt magyar alkalmazottak bizonyítási kényszere, amikor már-már határtalanná tágul a megvesztegetések tere, amikor a besúgók lázas rendőri fantáziája a magyar trikolort látja még egy színi előadás zöld gyertyatartójában is, a fehér gyertya piros lángjával kiegészülve; amikor a filmek felirata csak államnyelvű lehet. 16
Tari István: Hamis hősök kora
Kellenek-e hősök az állandósuló politikai üzletelés és válság, a parlamenti vérengzés idején? Amikor egyik honatya lövi le a másik honatyát; a parlamenti gyilkosságokat követő diktatúra idején, amikor a közigazgatást dél-szerbiai bandaharcokban edződött katonatisztek irányítják. Kellenek-e hősök a Beszélj államnyelven! Aki nem beszéli az államnyelvet, ellensége az államnak! – feliratú táblák elszaporodása idején? A diktatúra bizalmi embereinek korlátlan hatalma idején? Amikor a magyar szó kiejtése az állás elvesztésével járhat. Amikor a magyar tanítókat tömegesen helyezik át Dél-Szerbiába. Amikor a diktatúrát dicsőítő küldöttségek utaznak Belgrádba. Kik a hősök a politikai gyilkosságok, a szerb király megölésének idején? A házkutatások, a vizsgálati fogságok, a rendőri felügyeletek, a zárt tárgyalások idején? Amikor csak szlávok vásárolhatnak ingatlant az 50 km-es mélységű határövezetben. Kik a magyar föltámadás hősei 1941 tavaszán? Megszállhatja-e a délvidéki magyarságot a magyar hadsereg? Megszállható-e egy szétesett, nem létező ország? Milyen magyar feltámadás az, mely határfolyóvá teszi Tiszánk déli szakaszát? Milyen magyar feltámadás az, melyben a tábortűz, sortűz, torkolattűz, zárótűz megvilágította fagyott lóhús, jégcsap ízét mérhetetlen szenvedés veszi körül, az irdatlan hómezőkből kimeredő ismeretlen bajtársi kezek helytállásával, a felmorzsolt hadosztályok rettenetével... Milyen magyar feltámadás az, melyben jobbára napszámosok, béresek, uradalmi cselédek és más földhözragadt nincstelenek védik – mert a jobb módúak akkor is fel voltak mentve! – a Don-kanyarnál a hazát? Milyen magyar feltámadás az, melyben nemzeti tragédiánk teljesedik ki a felperzselt föld, az iszonyú tél poklában, a vérfürdők és fejadagok, a bűn elhatalmasodása idején... A második világháború alatt az egykor egy országban élő délszlávok miért irtották, tizedelték egymást is annyira elképesztő kegyetlenséggel? Ismerték már a háborús győzelem mámorát? 17
Horvátországi Magyarság
Rájöttek már arra, hogy a háborús győzelem emberöléssel jár? Hogy kedvükre szaporíthatják a tömegsírokat? Kitapasztalták már a szabad rablás lehetőségeit? Tudták már azt, hogy győztesként ismét élet és halál urai lehetnek? Hogy az etnikai tisztogatást ügyes politizálással felszabadító háborúnak, fasizmus elleni harcnak ismertethetik el a hatalmasokkal? Tudták azt, hogy a világ megtévesztéséből, hogy a háborús győzelem által szerzett zsákmány elosztásából legalább egy nemzedék vígan megélhet? Ismerték netán előbbről az elszaporodó önkéntesek (dobrovoljacok), harcosok államalapítói felsőbbrendűségét? És a kisebbségektől apró s még apróbb előnyökkel megvásárolható hallgatást? Milyen nemzeti értéktudat alakulhatott ki ott, ahol a magyarságukért és bírósági ítélet nélkül kivégzett legközelebbi hozzátartozóikat sem sirathatták, temethették el az életben maradottak? Kik a vérbosszú délvidéki hősei? Mit gondolhatnak a zászlóról ott, ahol csak azért haltak meg magyarok, mert nem akarták leköpni pirosfehér-zöld zászlójukat? Miért dicsőülhetnek meg a hóhérok? Válhatnak néphőssé? Kik az elnémítottság, a megtévesztettség hősei? A verbális delictum, a szavakkal elkövethető bűncselekmények hősei? Milyen nemzeti elkötelezettség, érzelmi azonosulás alakulhatott ki 1945 után vidékünkön, a Délvidéken, ahol a magyarság hóhéraiból néphősök lettek, akik néphősökként, magas rangú politikai vezetőkként ügyelhettek arra, hogy az általuk kivégzettek utódaiból jó jugoszláv janicsárok legyenek. Felelős magyar kormány még nem kért magyarázatot Jugoszlávia jogutódjától, Szerbiától, az 1944/45-ös magyarirtásra. A délvidéki ártatlan magyar áldozatok hozzátartozóitól Szerbia elnöke sem kért még eddig bocsánatot.
18
Tari István: Hamis hősök kora
Egymást kiegészítve Kik hadiszerencséjük jóvoltából győztesként többet kapnak, mint amennyi megilletné őket, később egész életükben új háborúkra fognak készülődni elbizakodottan; mindenkivel hősiességüket dicsértetve, mindent hazafiságuk magasztalásának rendelve alá… Gyerekeikkel tankokat, bombázó repülőket, lángoló házakat, harcoló gerillákat rajzoltatnak majd! Számukra az egyenruha a jobb megélhetést, a fegyverforgatás a munkát fogja jelenteni. Mennyi gyűlöletet nevelnek föl magukban! Hogy ellátják majd azoknak baját, akik galádul megtámadják őket! Mert senki sem akar rájuk támadni, ezért fognak ölni, egymásnak esni, bátrak lenni a fegyvertelenekkel szemben. Ők, kik legszenvedélyesebben a testvériségről és egységről tudtak, egymást kiegészítve, szólni. Felvetődhetnek-e a nemzet sorskérdései ott, ahol nemzetrészünk két nemzedéke úgy szocializálódott, hogy az önfelszámolásban elért eredményeiért kaphatta a legnagyobb elismerést leigázói részéről? 19
Horvátországi Magyarság
Felvetődhetnek-e a nemzet sorskérdései ott, ahol csak a nyelvi játszadozás, a szavak tördelése, csűrése-csavarása helyettesítheti az igazi történeteket, ahol az igazi történetek elmondása államellenes cselekedetnek számít. Beszélhetünk-e a szellem embereinek tiszteletéről ott, ahol tekintélyes koponyák, írók és tudósok próbálják meg elhitetni magukkal és másokkal azt, hogy a különutas Jugoszláviának csak különutas magyarsága lehet. Milyen kérdésekre kereshették a válaszokat azok a délvidéki magyar alkotók, akik úgy nyaltak talpat, hogy az forradalminak látsszék? Az antisztálinista sztálinizmus, a forradalmasított délvidéki avantgárd talpnyalás miért válhatott keresett áruvá 1956 után a magyar nemzet kulturális piacán? A magyar forradalmat eláruló, véres kezére a kultúra fehér kesztyűjét húzó jugoszláv hamisság hogyan és mivel téveszthette meg majd fél évszázadon át a világot? A legújabb balkáni háborúkat, az ateisták területrabló vallásháborúit, a 90-es években, a hadizsákmány elapadása robbantotta ki. A Jugoszláv Néphadsereg kezdetben a szabad rablás nagybani kivitelezéséhez nyújtott nélkülözhetetlen logisztikai támogatást.
A szabad rablás országában Kifekszem a napra, a nyár hörgő lángszórói alá, a földúlt házak, otthonok nyitottságával, melyekben a felejtés rabol: lopja, lopkodja össze légyrajos felhőkben kavargó arcát. 20
Tari István: Hamis hősök kora
Eddig is a szabad rablás országában éldegéltem! Háborús nyerészkedők és háborús bűnösök között, akik nem tudták, hogy tettük nem ott végződik, ahol azt elkövették: ezért ölik egymást ennyire elszántan, ezért lövik, ágyúzzák most saját szimbólumaikat. Kifekszem a napra, A nyár hörgő lángszórói alá: jelenlétemmel védem meg azt, ami vers is lehetne. Éltető nedvem csakis a vereség! Levert veséktől súlyosak felénk a mesék, melyekben gyilkosaikkal szeretkeznek a túlélők lapuló ivadékai. Hazátlanná váló tömeg harctéri fejetlenséggel, huzatos fejjel és szájjal zihál, a felelősséget egyáltalán nem vállalók 21
Horvátországi Magyarság
fölöslegességével. A győztesek nem írnak verset. Kifekszem a napra, a nyár hörgő lángszórói alá: talán az idén éreztem először igazi ízét a meggynek, nyelved szétlapult, érdes földiepre után; igazi ízét, zamatát túlérett meggyünknek, melynek magja véres kupacokban emlékeztet temetetlen halottaink dögtemetők ágyékában világoló, beomlott kutak mélyéről is visszhangosan sóhajtó koponyahegyére. — Csontok ropognak a lábujjhegyen élők ténfergése alatt... Kifekszem a napra, a nyár hörgő lángszórói alá, mert háború van, és akik nem ismerik, azok irtják egymást! Vadászgépek szállnak, 22
Tari István: Hamis hősök kora
lékelik meg az égboltot, mint ahogy kés repeszt dinnyét. Csalánként éget a nyomor: viszket, fölhólyagosodik a szó feketepiaca, a mosolytalanság. — Most itt, ó, itt a legizgalmasabb magyarnak lenni! Ebben a fölhevített gyűlöletben a nyárba csimpaszkodni, mely a sikolyt átvilágítva tölti csőre égzengését. (1992) És a fél évezredes török hódoltság alatt elszenvedett nemzeti sérelem elmaradt bosszúja lángolt föl 1995-ben, torkollt népirtásba Srebrenica környékén. Ahol – végül is! – jobbára török ivadékok ölték a muzulmánokat, az eltörökösödött, ám éppen ezért a szerbséghez genetikailag jobban, gyilkosaiknál sokkal több szállal kötődőket. És milyennek mutathatta magát a kisebbségi sorsban élő délvidéki magyar művész, értelmiségi a katonai behívóparancsok szelektív alkalmazásának idején, a népirtás idején, amikor térségünkben az iszonyat új mértékegysége alakulhatott ki, mely a: menekült/óra volt. Rabol, ismét rabol a balkáni magatartás Szerbiához tartozó része. Mostanában a 2011. szeptember 26-án, a belgrádi parlamentben elfogadott kárpótlási törvénnyel próbál meg rabolni, a kollektív bűnösség elvét újból életre keltve: akik 1941–1945 között a megszálló erők tagjai voltak, valamint leszármazottaik, nem jogosulnak kárpótlásra. 23
Horvátországi Magyarság
A magyar kormány nyomására, mivel a szóban forgó kárpótlási törvény magában hordozza a kollektív bűnösség fogalmát, a szerb törvényhozás 2011. december 5-én újabb, rehabilitációs törvényt fogad el – mely már eltekint a kollektív bűnösség elvétől – jellegzetes balkáni megoldást alkalmazva, mely két egymással feleselő, egymást elhomályosító törvénnyel, önkényes értelmezéseket, bizonytalanságot, további időhúzást, bonyodalmakat gerjeszt. A délvidéki magyarság megalázása 2011 őszén ismét megtörtént, ráadásul a kollektív bűnösséget tartalmazó kárpótlási törvényt azóta sem módosították, azóta sem vonták vissza! Ki is a hazaáruló, a megszálló, a fasiszta? Mit is szólna Szerbia ahhoz, ha a koszovói szerbeket megszállóknak nyilvánítanák, ha a koszovói szerbeknek megszálló hadseregnek kellene tartaniuk anyaországuk hadseregét? Bizony a gyilkosból hőst, néphőst, élet és halál urát fabrikáló, aránytalanul nagy zsákmányhoz szokott, ám egyre kicsinyesebbé váló szemlélet még mindig azt hiszi, bárkit, akár egész népcsoportokat is lefasisztázhat, szabad rablásának zsákmányát megtartandó! Hát ezért nincs – lassan száz éve már! – igazi együttélés vidékünkön. Mert más a leigázók, és nagyon más a leigázottak létélménye. Erről az öngyilkosságok világlistáján elfoglalt vezető helyünk is sejtet ezt-azt. Csak sunyi egymás mellett élés van, a temérdek hőst termő, ám az igazi hősiességet lenéző, abból gúnyt űző korunkban. A hamis hősök korában. Az alantas ösztönök hőseinek korában. Amikor az értelmiséginek, a művésznek tennie kell e dolgát, hiszen más lehetősége nincs! A jó művészet pedig előbb-utóbb hatni fog, képes felrázni, megállítani, elgondolkodtatni a lassan engedelmes fogyasztóvá idomított embereket is.
24
Mák Ferenc: Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig
FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc
Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig Szemelvények a Gyűrődések ciklusból Ipolyi Arnold nyomában Ipolyi Arnoldra (1823–1886), a magyar történetírás megújítóinak jeles képviselőjére, a Magyar Mythologia szerzőjére, az esztergomi Keresztény Múzeum megalapítójára, Besztercebánya, majd később Nagyvárad püspökére emlékeztek tisztelői a kiváló művészettörténész halálának 125. évfordulója alkalmából azon az emlékkonferencián, amelynek február utolsó napján az Országos Széchényi Könyvtár adott otthont. A tudományos tanácskozást Utam Ipolyihoz című előadásával a felvidéki Koncsol László, a „múlttalanság” elleni küzdelem legelszántabb harcosa nyitotta meg, aki Ipolyi Arnold kallódó műveinek megjelentetésével a legtöbbet tett történeti gondolkodásunk megújítása érdekében. Ő indította útjára a pozsonyi Kalligram Könyvkiadónál a történeti könyvsorozatát, azzal a nem titkolt szándékával, hogy a felvidéki magyarság mögé végre fölrajzolja annak elveszett történelmét. „Most jött el az ideje annak, hogy a népünk lelkében érezhető éhséget és szomjúságot elsősorban ezzel a sorozattal gyorsan és kiadósan csillapítsuk” – fogalmazta meg 1993-ban a Csallóközi Kiskönyvtár tájékoztatója című kiadvány bevezetőjében. Koncsol László kutatásai nyomán vált ismertté, hogy a kiváló történész három művet is írt a csallóközi magyarság múltjáról, melyeket könyv alakban a Csallóközi Kiskönyvtár tett először az olvasók asztalára. A Vasárnapi Újságban 1858-ban jelent meg a Csallóközi uti-képek című beszámolója, s szintén a Vasárnapi Újságban tette közzé 1859– 1860-ban a Fehérhegységi uti-képeket, míg a Csallóköz műemlékei című monográfiája az Archeologiai Közlemények első füzeteként 185925
Horvátországi Magyarság
ben látott napvilágot. Ipolyi még lelkes vidéki plébánosként járta be a környéket, s a régi templomokat, düledező kápolnákat, elhagyott, vagy csak gondozatlan kastélyokat, kúriákat, jelesebb középületeket, vagy csak egy-egy oltárképet, útszéli szobrot, félig romos síremléket felkutatva, azok szomorú állapotát látva utazó történészként keserűen vetette papírra: „Sujtásos és talán históriai meg tradicionális nemzet lehetünk, de monumentális bizonyára nem vagyunk.” A magyar történeti emlékek elhagyatottsága feletti keserűsége vezetett oda, hogy 1875 után – immár tekintélyes történészként – Fraknói Vilmossal és Szilágyi Sándorral új programot dolgozott ki a Magyar Történelmi Társulat számára. Ők voltak azok, akik – Hóman Bálint szavaival – „a specializálódás és a tudatos munkamegosztás elvét hirdetik, felismerik az aprólékos részkutatás és a monografikus feldolgozás fontosságát”. Szándékuk a történeti résztudományok módszertani elmélyítése volt, ezért a precízen megtervezett forrásfeltáró munka jelentőségének a hirdetői lettek. Irányításukkal azután egymást követően alakultak meg a vármegyék történelmi és régészeti társulatai, elsők között a Szepes vármegyei, a Délmagyarországi, a Bács-Bodrog vármegyei, a Hunyad vármegyei, valamint a Verein für Siebenbürgische Landeskunde intézménye. Munkájuk eredményeként a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben születnek meg az első vármegye-, város- és településmonográfiák, melyeknek ismeretanyaga mindmáig felülmúlhatatlan. Programjukat az 1930-as években az elpusztított Magyarország romjai láttán Mályusz Elemér egészítette ki, aki Bevezetés a magyar népiségtörténetbe című előadásában hangsúlyozta: a történetírásnak a néprajz, a nyelvtudomány, a szociológia, az etnológia, az antropológia, a földrajz, a településtudomány, az archeológia, a statisztika és a művelődéstörténet nyújtotta tudományos eredményekre is szüksége van. Vagyis: különböző tudományágak szintézise teremtheti meg a helytörténetírás alapját, csak a részeredmények arányos együttese alkothatja meg egyegy település vagy régió történeti képét. Bél Mátyás, Ipolyi Arnold, Fényes Elek (és talán a bánsági Böhm Lénárd) példája és munkássága nyomán kezdte meg történetírói ténykedését Borovszky Samu, Iványi István, Dudás Gyula, Dudás Ödön, Szentkláray Jenő, Érdujhelyi Menyhért, Baróti Lajos és Milleker Bó26
Mák Ferenc: Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig
dog, akiknek ma a történelmi Délvidék emlékét és emlékezetét köszönhetjük. „Őrizzük, gyűjtsük össze emlékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ez által is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő” – figyelmeztetett A középkori emlékszerű építészet Magyarországon című munkája bevezetőjében Ipolyi, s akik értették a szavát, követték őt a tudomány terén is. (Magyar Szó, 2012. április 20.)
Dervistánc A minap az egyik magyar tévé esti kulturális műsorában a Magyarországon fellelhető török műemlékek sorsáról beszélgettek hozzáértő művészettörténészek. Elmondásuk szerint mindössze néhány imahely (dzsámi), temetkezési sírbolt (türbé) és töredékeiben néhány fürdő őrzi már csak a mohácsi vesztes csatát (1526) és a Buda várának elestét (1541) követő százötven évnyi hódoltság „tárgyi” emlékét. Sudár Balázs történész némi szomorúsággal állapította meg, hogy az utókor lassan megfeledkezik arról a kultúrkincsről, amit a törökök a magyarságnak adtak. Meggyőződése, hogy az Ázsiából eredő oszmán „magas kultúra” – a zene, a tánc, a költészet, a festészet és a díszítőművészet – termékenyítőleg hatott a korabeli magyar gondolkodásra és művészetszemléletre, méltánytalan tehát az elutasítás, amiben a hódoltság felszámolását követő évszázadokban az országot megszállók műveltség-terjesztő „jószándéka” részesült. Törökország az évszázadok során egyébként is mindig barátként viszonyult a magyarsághoz, bizonyítja ezt a Rákóczi-féle felkelést, és az 1848–49-es bukott szabadságharcot követő magatartása is, amikor a száműzöttek és menekültek ezreinek adott otthont, és biztosította a túlélési lehetőséget. Ez utóbbi kétségtelen, s nincs is ezzel vitám. Annál hevesebb az ellenérzésem a török hódoltság korának vélt „áldásaival” szemben. Nem ez az első eset egyébként, hogy találkozom a török idők felülírásának, megdicsőülésének szándékával. Az első világháborút követő békediktátumokkal szembeszegülő ifjútörök mozgalom fegyveres ellenállása, országteremtő és országmegőrző elszántsága a trianoni döntésbe beleroppant magyarság részéről méltán váltott ki elismerést és együttérző szimpátiát, ez azonban semmit sem változtat azon, hogy év27
Horvátországi Magyarság
századokkal korábban a szultán hadserege elpusztította a középkorban még virágzó magyar királyságot, és megroppantotta a közép-európai magyar államiság életerejét. Nem feledhetjük el, hogy a porta hadseregei és hivatalnokai másfél évszázadon át megszállói, kifosztói voltak Magyarország egyharmadának, helytartói a nyomor adószedői voltak, s ahol megjelentek, ott pusztultak a városok és a falvak, elnéptelenedett a táj, és fejvesztve menekült a magyar lakosság. Megsemmisült a polgári élet valamennyi intézménye, felszámolták az iskolákat, a magisztrátusokat, megszűnt a földművelés, és vele együtt tűnt el a kereskedésnek minden kulturált formája. A mohácsi vesztes csatát követően a Duna–Tisza tájékán, a Temesvár, Eger, Komárom, Kőszeg, Szigetvár és Csáktornya nagy karéján belül megszűnt a magyar társadalmi, politikai és kulturális élet, és ez akkor is a nemzetünk nagy tragédiája, ha a pergő dervisek táncaikkal olykor igyekeztek elkápráztatni a piactérre összeterelt, a janicsároktól rettegő magyar parasztokat. Molnár Antal 2002-ben megjelent Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) című közel hatszáz oldalas könyve bőségesen szolgál adalékokat a veszteségeink számbavételére. Minden anyagi pusztulásnál nagyobb volt a magyarság demográfiai vesztesége. A törökök az etnikailag homogén területek lakosságának megváltoztatásával felszámolták a királyi Magyarország biztos nemzeti támaszát, és megnyitották az állam széthullásához vezető utat. Talán nem kell mondanom, hogy szülőföldem, a Bácska – valamennyi környező vármegyével együtt – ebbe belepusztult. És ami elveszett, azt nem pótolhatja az Ázsiából importált díszítőművészet megannyi, sejtelmes csodája sem. A müezin imája nem pótolta a magyar udvari költészet pusztulását, mint ahogyan a török fürdők sem helyettesíthették a magyar főúri kastélyok reneszánsz örökségét és hagyományait. Balassa Bálint nem azért lett a magyar világi költészet hallhatatlan képviselője, mert versei a magyar háborús végeken születtek, hanem azért, mert meglelte a reneszánsz életöröm és derű folytatható hagyományát. Énekre szánt versei százötven éves haldoklásában szólította újra életre a magyar közönséget, amely akkor éppen a konstantinápolyi piacon rabszolgaként árult fiait siratta. Had mondjam hát el: személyes tragédiámnak tekintem a török megszállás máig ható következményeit, a déli végek 28
Mák Ferenc: Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig
magyar kolostori kultúrájának, a mediterrán kereskedés polgárosító áldásainak felszámolását, a szerémségi borvidék pusztulását, amire – való igaz – a megőrzött türbéknek kell ma emlékeztetniük. Csak ne kelljen a megszállóink sorsát siratnom! (Magyar Szó, 2012. április 27.)
A királyság emléke Évek óta készülök újra a kezembe venni Cziráky Imre könyveit. Hosszú időn át latolgattam, alakítottam, öltöttem formába az elképzelt találkozást – de csak arra jutottam, várni kell vele: had érjen be az alkalom. Nem azt szerettem volna látni a Cziráky könyvekben, amit a korábbi elvárások szerint látnom kellett volna –, azt szerettem volna megtalálni bennük, amit egyedül, én magam keresek. Komoly készülődés volt ez: a tájat, és annak szellemiségét kellett előbb meglátnom ahhoz, hogy a tanú elé is odaállhassak. Olvastam hát három évtizeden át kortársakat és elődöket, kerestem a Tisza-vidéki beszámolókat, a vallomásokat és a kisebb-nagyobb lélegzetvételű számvetéseket, mert már nem csak a papírra vetett sorokra vagyok kíváncsi, de a sorok közé rejtett titkokra, és a ki nem mondott gondolatokra is. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a derűsebb könyvei mellett a Mifelénk (1938) és a Bácskai kalászok (1940) valami olyasmit fog megmutatni nekem, amit igazából csak az érthet meg, aki hozzá hasonlóan lépteivel keresztbehosszába végigmérte az Alsóváros utcáit, aki ült az olajos padlózatú iskolában, és aki még érzi orrában a nádfedeles házak téli estéinek dohos illatát. S mert régóta tudom, hogy csak a megmentett (vagy megtalált) történetek boltívei adnak alakot és formát a visszhangnak is, hát igyekeztem kitapintani minden utamba kerülő Tisza-parti történetet, bennük a gyermekkori királyságunk emlékeivel. Szirmai Károly 1938-ban Cziráky Imre elbeszéléseiről írt ismertetőjében úgy látta: „Ma ő itt a legnépszerűbb író. Egyformán, mindenütt. A magyar földművesek között éppúgy, mint az értelmiség elég különböző rétegeiben. Talán az egyetlen, akinek beharangozott felolvasóestéire zsúfolásig telnek meg a körhelyiségek.” Mesemondó és anekdotázó írónak látja őt, és valahol Mikszáth Kálmán és Móra Ferenc mellett jelölte ki a helyét. Ez a kép élt sok-sok évtizeden át 29
Horvátországi Magyarság
az óbecsei kántorról, holott az elbeszélései legjavába beleszőtt tragédia Móricz Zsigmond, még inkább Tömörkény István szellemi társává avatja őt. Mert bizony hétkrajcáros világból ered a szomorú történet, amelyben a jégcsipkés ablakok homályában Fercsike meghal, mielőtt testvére elhozná neki a templom betleheméből ellopott aranyszőrű báránykát. S amíg az emberek könnye lepereg a lábszárig érő nyomorba, odakünn rendületlenül hull a hó, s a tragédiák mellett is „ebben a szűzi fehérségben, mely elönti a falut, a határt, az egész világot, annyi varázslatos szépség van, hogy bajos azt leírni! De szív kell a meglátásához!” Az pedig, ahogyan a hírhedett haramia, Bicskás Garas Illésből öregségére számadó gulyásként Istenes Garas Illés lesz, az a balladákhoz közeli betyárvilág emlékét idézi meg. Azután itt van a Cziráky-életmű remeke, A Lapos mostohagyereke című elbeszélés, mely a földnélküli bácskai magyar paraszt igazi nagy története. A zsellér Tapasztó János hiába kérte a munkával kiérdemelt részét a Kászonyi birtokból, megvert kutyaként kellett elosonnia a kastély küszöbéről. „Ha majd ebben a viskóban – és csizmás lábával keményet dobbantott a kastély szobájának tölgyfapadozatára – már nem Kászonyiak parancsolnak, ha odáig jutnánk, hogy az egész kászonyi határban nem lesz már egy fia Kászonyi sem, hát akkor kimérheted a Lapost, azt se bánom!” – üvöltötte utána Kászonyi Attila. S amit nem adott a gazda a saját zsellérének, azt az új hatalom agrárföldként elosztotta a Bácskába betelepített „lícsányok” között. A fiú, Tapasztó Máté már csak azt látta, hogy valóban viszik a Lapost! „Hol vagytok híres Kászonyiak? Elkotródtatok gyáván. Mi lett a Lapos édes, meg mostoha gyerekeiből? Hej, Kászonyi Attila, ne legyen maradásod a sírodban! Kavarogjon gőgös szíved maradék pora” – üvöltötte tehetetlen kínjában a napszámos. És hány, de hány kisemmizett ember sírt azután is, szerte a Bácska megannyi Laposában! A kirúgott városházai könyvellő, a boltját veszítette szatócs, a nyugdíj nélkül maradt tanító mind letette fájdalmát Cziráky Imre küszöbére. A kántor úr pedig – úgy, ahogyan valamikor az apai koporsó fedelére könnyeivel odafestette apja tovatűnő arcát – írásaiban megörökítette a történeteket. Olykor derűvel is, „mert hogy lassan már tavaszodik, meg hogy a fagyos sár barnaságát kezdi belepni a fakadó búza zöldje, hát nagyobbrészt csak jóra fordul minden. Csak 30
Mák Ferenc: Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig
hagyni kell mindent a maga sorján.” Mert hite szerint, létezik valahol magasabb igazságszolgáltatás is. (Magyar Szó, 2012. május 18.)
Számvetés a 92-ik évfordulón Díszes sisakját a csípőjéhez szorítva, büszke tekintettel, feszesen néz előre a hatalmas olajfestményen Osztrogonácz Ferenc egykori óbecsei tűzoltóparancsnok, kidomborodó mellén sorjáznak a kitüntetések, közöttük az a fényes, melyet a szentpétervári szemlén érdemelt ki a cártól. S hogy mennyire hiteles a történet, a kései utódja most a kezembe adja a csillogó érdemrendet. Csak ez maradt meg – mondja –, a legfényesebb. Azt a nagy tüzet mégsem sikerült megfékezni, és ebben a pillanatban, 2012. június 4-én önmagában is egy egész eltűnt világot jelképez ez a nemesen metszett érem. Szerte a Kárpát-medencében ha a magyarok lakta települések templomainak tornyában nem is, a lelkekben bizonyosan megszólalnak a harangok, hirdetve, hogy kilencvenkét év után is töretlen elszánással „él nemzet e hazán”. Osztrogonácz Ferenc egyike volt Óbecse legjelesebb néptanítóinak, az 1894-ben megjelent Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrogmegye rövid leírása című földrajzi-honismereti munkája – melyhez a térképmellékleteket és a szemléltető képeket is maga rajzolta – a vármegyei népiskolák számára kötelező tankönyvvé vált. A kezemben tartott fényképről finoman metszett arc tekint rám, szigorúan begombolt ingére gondosan vasalt felöltő simul. Jeles alakja volt ő annak a generációnak, amely a XIX. század végére megteremtette a polgári Óbecsét. Akkoriban készülhetett az a másik fotográphia is, amely a Botrában lévő szőlőben a szüretelőket örökítette meg: a boldog szőlőtulajdonos a leánya kosarába igazi, kánaáni méretű, hatalmas gerezdet helyez. Szerteárad a képen a gazda derűje, aki éppen a jól elvégzett munka gyümölcsét takarítja be. Régi idők, boldog szüretei, immár csak fakuló emlékképeken! Régen nincsenek már a Bortában víg szüretelők. Az Osztrogonácz lugasok helyén hatalmas árok tátong, tele szennyes vízzel, a valamikori szocialista téglagyár innen bányászta ki a földet. Azután a téglagyár is 31
Horvátországi Magyarság
tönkrement, s mára ebek harmincadjára került a vidám szüretek vidéke, idegen emberek fosztották ki és tarolták le a valamikor gondosan megművelt tájat. Varró János doktor úr, a messze földön híres, világjáró orvos fejsze-élre hányt szőlejének helyén kísérleti rizstelepet létesített a kommunista hatalom, a Zsótérok, a Komáromiak, a Rauchok, a Szonomárok és a Gyurcsikok sok-sok száz láncos birtokát pedig az állami birtok nyelte le. Nem úszta meg az államosítást a leggazdagabb földbirtokos nemzetség, a Gombos birtok ötszáz lánca sem. Az utókor emlékezetében csak „az előkelő család”-ként élő Gombosék 1944 őszén időben megérezték a veszélyt, és egy szomorú reggelre virradóan elhagyták a várost. Házuk kitárt kapuja évtizedekig a szemben lévő templom falára meredt. Boldogan tették rá a kezüket a kommunisták Dungyerszki Bogdán birtokára és vagyonára is, s az 1941 után a magyar országgyűlés behívott képviselője örülhetett, hogy ennyivel megúszta. Az évszázaddal korábban Ulm városából Délvidékre – előbb Kúlára, majd Óbecsére – települt Gerberék sörgyára, a deportálást is megjárt Glázer bácsi malma – a Wittmann és Glaser cég teljes vagyona –, Vissy Károly királyi közjegyző özvegye örökölte pompás, szecessziós palotája, a katolikus egyházközség teljes birtoka (a Zárdával együtt) a kifosztást követően rablók kezére került. És a Mária-szobor sem volt képes megvédeni a pusztulástól Weiner kőfaragó házát és teljes üzemét sem, mint ahogyan Lux Mihály patinás lapkiadó vállalata és nyomdája is közprédájává vált a nagy fölszabadulásnak. A nemzedékről nemzedékre örökített szorgalom és igyekezet minden gyümölcse idegenek kezére került, a leszármazottak pedig szerencséseknek mondhatták magukat, ha s kegyelemkenyéren élők sorában megtűrték őket. Elszoruló torokkal és a szívvel állok a Ferenc-csatorna hídjának korlátjára dőlve. Boldog békeidők szüreteinek énekeit vélem hallani a Botra felől libbenő szélben, miközben a szemem az elrongyolódott plakátok szálkás betűire téved. Mennyi erő, mennyi tisztességes emberi szándék ment pocsékba errefelé a Tisza-parton is, úgy, hogy az végül senki – még az újonnan érkezettek – javát sem szolgálta! Nem szólalnak meg a város harangjai, helyette a lerabolt vidék felett kósza szelek rongyai igyekeznek eltakarni a nyomorunkat. (Magyar Szó, 2012. június 8.) 32
Mák Ferenc: Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig
Poéta-cimborák A XX. század első évtizedében a történelmi Magyarország vidéki városaiban többnyire egyforma egykedvűséggel zajlott az élet: a követválasztások idején fölizzottak ugyan az indulatok, országot-világot rengető nagy események azonban a legritkább esetben borzolták a kedélyeket. Fáradt enerváltság ülte meg a lelkeket, s a lapok tárcairodalma illemtudó módon hintette a „kellemet” a szalonok és olvasókörök közönségének. A vidéki redakciók kínosan ügyeltek arra, hogy heves indulatok, ambivalens érzelmek ne zavarják meg a polgári elégedettséget. Harsány kivétel volt ez alól Nagyvárad, ahol a holnaposok társasága – Ady Endrével az élen – fenekestül forgatta föl a szunnyadó magyar világot, új érzéseket, új indulatokat, heves tiltakozást és szenvedélyes lázadást lopva be a modern irodalom olvasóinak lelkébe. A modernek újítási törekvéseinek a magyar irodalomra és művészetre gyakorolt hatása, eredménye és következménye ma már részleteiben is feltárt fejezete az elmúlt század történelmének. A művek mellett naplók, vallomások, levelek, és nyomukban született monográfiák segítik a magyar modernitás megszületésének körülményei iránt érdeklődőket; méltán hihetnők hát, hogy száz év elmúltával nehéz újat mondani arról a rendületlen fényességében csillogó korról. És mégis, Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve képes a meglepetés erejével hatni. A szerző által részletesen is bemutatott kalandos útón megszerzett Todor Manojlović-naplók 1907. július 25-e és 1910. január 17-e közötti fejezetei eddig ismeretlen részleteket tárnak föl a nagyváradi modernek társaságáról. Nagy találkozások során, lármás vélemények csaphattak össze a kávéházi asztalok fölött, tiltakozások, követelések, elutasítások hevében formálódnak az új gondolatok, melyek ítéletet mondtak a reménytelennek látott úri Magyarország fölött. S Emőd Tamás, Dutka Ákos, Juhász Gyula, Dénes Sándor, Franyó Zoltán, Miklós Jutka – és a Párizsból olykor hazalátogató Ady Endre – társaságában ott találjuk a joghallgató Todor Manojlovićot is, a modern szerb irodalom későbbi jeles alakját, aki majd Becskerekre és Újvidékre hozza az új világ és az új gondolkodás igényét. És milyen természetesnek tűnt akkor Belgrádba utazván a vonaton mélyen bele33
Horvátországi Magyarság
feledkezve olvasni az Illés szekerén verseit, és milyen magától értetődő volt Dučićról értekezni a pohár bor felett! Németh Ferenc 1984-ben A holnap bűvöletében című írásában már foglalkozott Todor Manojlović nagyváradi éveinek jelentőségével, most szélesebbre tárt horizontú, részletes tanulmányban mutatja be a szerb író és a magyar holnaposok társaságának kapcsolatát, föltárja azokat a szellemi erővonalakat, melyek összekötik a lázadó ifjakat, és bemutatja e jelentős történeteknek a szerb modernekre gyakorolt meghatározó szerepét. Mindez fontos fejezete a magyar–szerb kapcsolatok utolsó békés korszakának, s ha csak a pillanatokba zárt fölvillanásokban, de megmutatja az elveszített aranykor soha vissza nem térő lehetőségeit is. Különös értéke a kötetnek az a néhány levél, amelyet évtizedek, akár fél évszázad múltán az egykori holnaposok és Todor Manojlović váltottak egymással. „Drága Teó! – írta Dutka Ákos 1964. január 10én – El sem képzelheted, milyen kedves, régi emlékeket kavart bennem a Te újévi kártyád. Úr Isten, 50 egynehány éve, hogy elszakadtunk (…).” És közben mi lett a szép reményekből! Tabéry Géza írta 1957. március 8-i levelében: „hajdani törzstanyánk, az Emke mint kávéház megszűnt. […] A kávéház helyén létesült állami áruházban jelenleg férfi és női ruhaneműket és lábbeliket szolgálnak fel a régi habos- és feketekávék helyett”. És mint az Ady-múzeum gondnoka és őre, arra kéri Theót, küldje el a korból átmentett és megőrzött emléktárgyait, „közös ifjúságunk emlékeit”. Egy poéta-cimborának című versében pedig megfogalmazta: kár, hogy „versbe folyt, nem csókokon / Apadt el a vérünk.” Az Ady vonzáskörében méltán kerül be a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szellemi örökségünk felfedezését szorgalmazó Délvidéki Soroló című könyvsorozatába, hisz olyan értékeket rejt magában, amelyek – a lassan megtalált múlt bűvöletében – erőteljesen gazdagítják vidékünk feltárásra váró és újjáépülő szellemtörténetét. (Magyar Szó, 2012. június 22.)
34
Mák Ferenc: Ipolyi Arnoldtól Szabó Zoltánig
Szabó Zoltán és a falukutató mozgalom Száz évvel ezelőtt, 1912. június 5-én született Budapesten Szabó Zoltán, a XX. századi magyar irodalom egyik leghajlíthatatlanabb lelkületű alakja, az író, akinek minden mondatából a hazaszeretet, a nemzet sorsáért való aggódás, és a szellemi elkötelezettség sugárzik. Méltán kapta címéül az Országos Széchényi Könyvtárban az emlékét megidéző kiállítás a tőle vett idézetet: „Magát cserélje, ki jelszót cserél”! Pedig az ő sorsa is azzal a 2 pengős illeték-bélyeggel ellátott születési anyakönyvi kivonattal indult, mint annyi más, jobb sorsra érdemes élet az első világháború küszöbén. Soha fájdalmasabb nemzedéke az újkori Magyarországnak, mint amelyik a reménybe születik bele, mégis a beomló partok mentén kellett egyensúlyoznia. Az ő nemzedékének tagjai – Kovács Imre, Féja Géza, Kodolányi János, Illyés Gyula, Erdei Ferenc és mások – a hitvallás és a vallomás (az állásfoglalás és annak hangos vállalása) nyomán született kihívások és kényszerek mentén alkották meg a magyar irodalom egyedülálló műfaját: a szociográfiát. Szabó Zoltán pályája is versekkel indult, s tollán olyan hibátlan lírai futamok születtek, mint a Tavaszi daktylusok verssorai: „Rétek a széllel izennek / arany mosolyokkal a szentek / klastromi képszeme villan, / égre ma kék zene illan.” Talán ennek nyomán vetette papírra Sárközi Mátyás a hozzá intézett levelében: „A költészet más tészta, ahhoz kíméletlenül alanyinak, önközpontúnak kell lenni, magunkfajta szemérmes ember csak módjával képes erre.” Szabó Zoltán pedig – aki valóban rettenetesen szemérmes ember volt – a hazáról, a magyar tájról is csak rajongva és szerelmetesen tudott vallani. Sokat elárul erről a kézírása is, mely tiszta, következetes és fegyelmezett, mint a hajdani vármegyei jegyzőké volt. Huszonegy évesen már tagja volt a Fiatal Magyarország nevű közösségnek, melynek soraiból jött létre a Szolgálat és Írás Munkatársaság, amely falukutató mozgalmat hirdetett Magyarország újra-felfedezése érdekében. Könyvsorozatuk első kötete Szabó Zoltán A tardi helyzet (1936) című munkája volt, mely egyszerre szakította át a közöny és a hallgatás falát. Irodalmi döbbenetet keltett ez a néppel és nemzettel együtt érző írás, mely részletesen bemutatta a táj története által alakí35
Horvátországi Magyarság
totta ember szociális helyzetét, és ebből erdő lelki alkatát. „Az emberek először olvashattak olyasmiről, amiről mindenki tudott, de senki sem merte addig leírni”: a nagybirtokrendszer tarthatatlanságáról, a parasztság elképesztő nyomoráról, a hárommillió koldus országáról – méltatta A tardi helyzetet a kritika. A Cifra nyomorúság (1938) a mátraalji matyó nép földéhségéről szólt, s a számadó Szabó Zoltán ezzel a szociográfiájával már a Márciusi Front kiáltványának aláírói – Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre és Veres Péter – közvetlen társaságában találta magát. Akár ő is kimondhatta volna a kiáltvány 5. pontjának követelését: „Az 500 kat. hold feletti birtokok kisajátítását”. A magyar irodalmi szociográfia kiteljesedésének alig egy évtizede alatt – 1934 és 1944 között – olyan klasszikus művek születtek, mint Illyés Gyula Puszták népe, Kovács Imre Néma forradalom, Féja Géza Viharsarok, Erdei Ferenc Futóhomok és Kodolányi János Ormánság című munkája. 1942-ben a nemzet sorsáért való aggódás indulatában fogant Szabó Zoltán Szerelmes földrajza is. Az érzelmi kötődés és a lelki azonosulás lényegéről 1943-ban A Haza és magyarság című írásában így vallott: „A hazai tájak nem engednek, nyugtalanítanak s követnek. Vádolnak, hogy nem vártam meg, míg kimondhatták, amit mondani akartak. Hogy nem éltem velük, csak átéltem őket.” Szabó Zoltánt nem (csak) az ország, hanem a magyar nemzet tájai lelkesítették, kiderül ez A Vaskapun túl (1936) című könyvéből is. A Duna fortyogó katlanában írta: „A Kazán-szoros multszázadi utazónak való táj, csak romantikus ember mondhatja erről a regényes vidékről az illő szavakat. (…) Nehéz a meredek hegyek tetejére nem tündéreket képzelni, amint aranyfésűvel bontják hajukat, és időnkint leszállnak a vízre, hogy ölelésükkel mélybe rántsák a jámbor hajósokat.” Szabó Zoltán 1947. októberétől kultúrattasé volt a párizsi magyar követségen, amikor eldöntötte, nem vállal közösséget a magyarországi kommunista terrorral. A magyar irodalmi szociográfia egyik megteremtője 1984-ben, emigrációban halt meg. Ma irodalmi rendezvények hosszú során emlékeznek nemes alakjára és szellemére. (Magyar Szó, 2012. június 29.)
36
100 éve született Szabó Zoltán, a magyarországi falukutatás elindítója
100 éve született Szabó Zoltán, a magyarországi falukutatás elindítója „A Tardi helyzet, a Cifra nyomorúság előtt is volt bőven hír a hárommillió magyar koldus némaságra ítélt világából. De az Ajtót úgy, hogy az egész ország odanézett, elsőül Szabó Zoltán nyitotta ki” – írta Illyés Gyula a száz éve, 1912. június 5-én született író-szociográfusról, a magyarországi falukutató mozgalom jeles alakjáról. Szabó Zoltán a budapesti piarista gimnázium után a műegyetem közgazdasági karára járt, majd a tudományegyetem jogi karán szerzett állam- és jogtudományi doktorátust 1933-ban. Ekkortájt kapcsolódott be a népi írók mozgalmába, miközben a Névtelen Jegyző és a Fiatal Magyarság című folyóiratot szerkesztette, az előbbiben jelent meg először nyomtatásban Örkény István és Weöres Sándor műve. Ő szervezte meg a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségét, ennek keretében indult a Bükk déli lábánál található Tard községbe szociográfiai vizsgálatokat végezni. Az első falukutató munka, a Tardi helyzet 1936-ban jelent meg, és a matyóvidéki település sivár és vigasztalan rajza megrázta a közvéleményt, a hatóságok pedig perbe fogták a huszonnégy éves szerzőt. A könyvsikerré vált művet Illyés így méltatta: „A Tardi helyzet volt az a szabálytalan mű – irodalmi műbe burkolt szociográfia, szociográfiai műbe sűrített nemzetizgatás, amely az új korszak kánonjainak sorát megkezdte.” Szabó Zoltán 1938-ban közzétett Cifra nyomorúság című újabb művében a Cserhát-Mátra-Bükk vidékéről adott hiteles képet, a parasztok életviszonyai mellett a vidéki középosztály és értelmiség szemléletéről, életviteléről is tudósított. A mű címe a színpompás népviselet és a nyomor ellentétére utalt. 1937-ben a Válasz című folyóirat szerkesztőbizottságában már olyan írókkal dolgozott együtt, mint Sárközi György, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János és Féja Géza. Bekapcsolódott az antifasiszta összefogás jegyében fogant Márciusi Front körül gyülekező fiatal értel37
Horvátországi Magyarság
miség munkájába. Egyik alapítója volt a Szolgálat és Írás Társaságának, közreműködője a Magyarország felfedezése című könyvsorozatnak. A nemzetiszocialista és a nyilas befolyás visszaszorítása érdekében 1939 júliusától a Magyar Nemzetben megindította a Szellemi Honvédelem című rovatot. Az általa sajtó alá rendezett A Szellemi Honvédelem Naptára című almanachba Babits Mihály, Pethő Sándor, Tamási Áron is adott írást. Szabó a progresszió antifasiszta összefogását szorgalmazta, a kritikus nemzeti önismeret érdekében teret adott konzervatív reformereknek és liberálisoknak, népieknek és urbánusoknak, a marxizmus és a katolicizmus híveinek egyaránt. Magyarok Könyvtára címmel „nemesponyva” sorozatot is indított, amelyben a népi írók legjobbjait (Illyés Gyula, Féja Géza, Ortutay Gyula, Erdei Ferenc) szólaltatta meg, és itt adta ki 1939-ben a „szellemi honvédelem” alapeszméjét megfogalmazó Két pogány közt című munkáját is. A második világháború után bekerült a Nemzeti Parasztpárt vezetőségébe. 1945-ben megválasztották a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) elnökének, és szerkesztette annak folyóiratát, a Valóságot. 1947 tavaszán pártja kultuszminiszternek akarta jelölni a Rákosiék által lemondatott Keresztury Dezső helyére, de ő inkább a párizsi magyar követség kulturális attaséja lett. Követve a párizsi nagykövet, Károlyi Mihály – második házassága révén apósa – példáját, a hazai viszonyok, koncepciós perek miatt 1949 júniusában lemondott tisztségéről, és Londonba emigrált. 1951-től 1974-ig a Szabad Európa Rádió londoni levelezője volt. 1957-ben főtitkárának választotta a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, e szervezet keretében alapította meg a Magyar Könyves Céh nevű kiadóvállalatot, amely kiadta a forradalom után bebörtönzött Déry Tibor novelláit, Bibó István tanulmányait és az önálló kötettel nem jelentkezett költők verseit (Kilenc költő, 1959). Aktívan részt vett a nyugati magyar szellemi élet és irodalom szervezésében, mértékadó külföldi magyar újságok és folyóiratok szerkesztője volt (Irodalmi Újság, Új Látóhatár, Magyar Füzetek), írásait Kövesdi Kálmán és Spectator álnéven publikálta. 1964-ben egyike volt a londoni Szepsi Csombor Márton Kör alapítóinak. 38
100 éve született Szabó Zoltán, a magyarországi falukutatás elindítója
Szabó Zoltán figyelemmel kísérte a magyarországi fejleményeket, de soha nem látogatott haza, neve, művei itthon indexen voltak. 1980tól Franciaországban, a Bretagne-i Josselinben élt. Vannes-ban halt meg 1984. augusztus 19-én. Életének dokumentumaiból 1989-ben kiállítást rendezett az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára. A Magyar Írószövetség szociográfiai szakosztálya 2001-ben róla elnevezett díjat alapított az írói szociográfia műfajának serkentésére. 2011-ben Budapesten jelent meg Szabó Zoltán Nyugati vártán című gyűjteményes kötete, amely az író-szociográfus 35 emigrációs évének írásait adja közre. (MTI, 2012. június 5.)
39
Horvátországi Magyarság
LITERATURA Kontra Ferenc
Szigligeti napló Szinte az egész magyar irodalom megfordult itt, többek között Kassák Lajos, Pilinszky János, Weöres Sándor, Déry Tibor, Örkény István és Füst Milán is. Hogy milyen hatással volt az írókra a kastély és annak környezete, arról naplóikban olvashatunk. Bertha Bulcsu otthonosan mozgott a Balaton-felvidéken, így ír a látottakról: „A Balaton őse, az ősvíz elfoglalta a helyét. Azóta összébb húzódott, megszelídült, mélysége csökkent. Nem olyan vad, mint hajdan, de szelídségében szebbnek tűnik. Ősszel átveszi a felhőtlen égbolt színét. Ha az ember egy magaslatról nézi az eget s a vizet, nem is tudja egykönnyen eldönteni, hogy az ég mélykékjében tükröződik a víz, vagy a vízben az ég kékje. Kiegészítik egymást. A messzeségbe pillantva nem tudjuk, hol kezdődik az ég, és hol végződik a víz.” A több mint kilenchektáros kert legdélebbi csücskében, a Tapolca patak közelében találhatók a legkorábban telepített kocsányos tölgyek, bükkök, nyárfák és platánok. A telepítés kompozíciójában az a különleges, hogy kerül mindenféle szimmetriát, sorba ültetést, tehát minden növény úgy helyezkedik el, mintha spontán, éppen ott hajtott volna ki, holott ha alaposabban szemügyre vesszük a kertet, nincs olyan részlete, ami ne lenne mégis megkomponálva, mintha minden szeglete kínálkozna, hogy megörökítsék, papírra vessék, lerajzolják vagy lefényképezzék. Ennek a kísértésnek nem is tud senki ellenállni, reggeli után mindenkinél fényképezőgép van, valamit mindenki meg akar örökíteni, amit csak ő látott, ahogyan ő látta, hogy hazavigyen valamit ebből a miliőből. Kerti sétájáról ír naplójában Hubay Miklós: „Szigliget. Estefelé kisétáltam a kertbe. Egy sor vörösfenyő mögött feltárul a kert egyik legszebb része: hosszú rózsaágy, amelyet hátul egy vadszőlővel befuttatott pergola zár le. A rózsaágy egyik oldalát aljában kövekkel megerősített, enyhe 40
Kontra Ferenc: Szigligeti napló
lejtő szegélyezi, s fentebb egy sor fa, jórészt szelídgesztenye, mely éppen most virágzik. Ezzel párhuzamosan, a rózsaágy másik hosszanti oldalán, egy sor dús levendulabokor van, mondhatni: levendulasövény, emögött törpe barackfák, majd az erre lefelé lejtő völgy fölött, a park fái fölött, ellátni a Tapolca medencéjének túlsó felére, a távoli hegyekre. A levendulabokrok sűrű zöldje-lilája egyenletesen zúg a virágain legelő méhek tömegétől. A méheket csak közelről látni, belevesznek a szárak rengetegébe. Néhány pillangó is szálldos a lila virágok fölött, szeszélyesen. A legtöbbje fehér pillangó, s néhány szép barna, köztük a mélytüzű Vanessa Atalanta. Örömmel fedezem fel őt, gyermekkoromból jól emlékszem rá. Pontosan olyan a mozaikmintája, mint akkor. Semmit se változott. Hányszor ujjamon maradt ez a puha barna és vöröses hímpor, a megfogdosott lepkeszárnyak pedig ijesztően áttetszőek lettek… És ekkor meglátom gyerekkorom csodáját: a fecskefarkú pillangót.” Az idei szárazság sajnos igencsak megtépázta a fent említett rózsakertet, néhány más dísznövény is a Nap áldozata lett. Úgy tűnik, a tűlevelűek a legszívósabbak. A múlt század elején az egyik legjelentősebb fenyőgyűjtemény jött létre az akkor már európai hírű arborétumban, több mit félezer fafajtát számoltak össze, ebből százhúsz körül volt a tűlevelűek száma Papp József 1967-ben végzett felmérése szerint. A kastély 1952 óta működik alkotóházként. „Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukácsa bácsit, a mesemondó csőszt, akinek két szakálla volt: egy rövidebb, amely voltaképpen csak annyit jelzett, hogy viselője aránylag ritkán borotválkozik, és mögötte egy hosszabb, övig érő tokaszakálla, amely sárga-fehéren lengedezett a Majáliserdő remek tölgyfái alatt, útmutató zászló egy képtelen meseméhes felé. Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen” – írta Nemes Nagy Ágnes. 41
Horvátországi Magyarság
A tágas erkélyek, teraszok mindig az írók találkozóhelyei voltak, hiszen nap bármely szakéban kitűnő és változatos rálátás nyílik a kertre, a felső szintről és a toronyból pedig a Balatonra. Mint Gergely Ágnes naplójában olvashatjuk, itt nemcsak a szűkebb értelemben vett irodalomról cserélnek eszmét: „Szigliget, 1966. Az Alkotóház terasza, sakktáblát rögzítő, koraőszi napsütés. Úgy vélem, másodmagammal heverészek a napon, a kockás kövek fölött. Társnőm – vegyészmérnök – valamilyen rossz házasságról, halállal végződő nemtelen kapcsolatról beszél. Ekkor váratlanul a következőket mondom: – Megvetem azokat a nőket, akik férjük halála után ébrednek rá, kit veszítettek, s míg élt a férfi, nem voltak jók hozzá. Nagy szavak. A terasz sarkából fölemelkedik egy harmadik nő, akit eladdig nem vettem észre. – Kérlek – mondja –, bejönnél a szobámba néhány percre? Meglepődöm. Bemegyek. Kölcsönösen bemutatkozunk. – D. vagyok – mondja. Hellyel kínál. Kávéval kínál. Hallgatunk. D. megszólal. – A teraszon, az előbb, kimondtad az én ítéletemet.” Itt vendégeskedett Kertész Imre is: „Szigliget. Még mindig 19-e. Éjjel fél kettő. Konyak, idegcsillapító. Odakint nagy vihar. A távolban vörhenyesen fellobbanó víztükör. És végre a megtérés érzése, végre a felszabadulás, végre a terv: KELETKEZÉS – egy meg nem született regény szimfóniája (mint alcím). Beszélni, vallani, mesélni egy lélek felszabadulásának történetét, nem is: a kegyelem történetét akarom.” Nekem az volt legmaradandóbb élmény, hogy éppen azt a kulcsot adták a kezembe. A 17-es szoba az, amit mindenki megjegyez, itt található egy négyzet alakú bemélyedésben a Szent György-freskó, melyet Nagy László festett. Ennek a szobának egyébként is kivételes fekvése van, a jobb oldali szárny sarkán található, tehát rálátás nyílik belőle az arborétumra, ez a kerti homlokzat; az oldalsó ablakból pedig az a rózsalugas és lila akáccal befuttatott filagória látható, melyről Hubay Miklós is említést tesz. A felkelő nap sugarai pedig arra a falra esnek, ahol a sárkányos freskó van. 42
Kontra Ferenc: Szigligeti napló
Végül idézzük a költőt, mit írt ebben a szobában: „Szigliget, szociográfikusan. Olvastam az ÉS-t. Gyenge. A Berzsenyi-oldal érdekelt. El nem készült versemet ide szántam. 11 óra: egy fiatal őrült festő gyufát kér, viszek neki egy marékkal, rendetlen ruháira dobom. Asszonyok, lányok ingesen, kombinésan, teljesen homályos. Szembe velem egy hegyoldal, három kazal, házak, színesek, süt a nap.”
A szigligeti alkotóház
43
Horvátországi Magyarság
Bertha Bulcsu
Ma halvacsora A mólóőr hajnalban furcsa neszekre ébredt. Ki sem szállt az ágyból, csak felkönyökölt, és a fabódé cseppnyi ablakán óvatosan elhúzta a függönyt. A nagy testű, idősödő kocsmárost látta és Berek Annát, ahogy cipelnek valamit a csónakkikötő felé. Leereszkedtek a partoldalba, aztán közvetlenül a víz szélén letették terhüket. A kocsmáros óvatosan a bódé felé sandított, s amikor látta, hogy ott minden csendes, derékon ragadta a lányt, és elmatatott rajt egy kicsit. Rohamosan világosodott. A kocsmáros felpillantott az égre, s közben nehézkes mozdulattal elszakadt a lánytól. A keleti égbolt után futólag szemügyre vette a keskeny deszkabejárót is, aztán lehajolt, és felemelt a fövenyről egy zömök csomagot. Ekkor már jól látszottak a tárgyak körvonalai. A kocsmáros egy huszonöt-harminc literes hordóval egyensúlyozott a horgászcsónakok, kisebb vitorlások között nyújtózó, keskeny deszkapallón befelé. Amikor elérkezett a sajátjához, gumibakancsa orrával egy kicsit ránehezedett a kikötőláncra, mire a hajó tükre engedelmesen a bejáró oldalához simult. A mólóőr még a félhomályban is látta, hogy a deszkák meghajlanak a kocsmáros és a hordó súlya alatt, s már-már megroppannak. De nem… A kocsmáros beügyeskedte a hordót a vitorlás deckjére, aztán utánalépett, és elrejtette a fedélzeti deszkák alatt. Ki sem fújta magát, mindjárt megoldotta a vitorlák felhúzókötelét, bekapcsolta a sekliket, s a nagyvitorla kötélszegélyét tíz-húsz centire belehúzta az árbocnutba. Ezek után újra rögzítette a kötélzetet, és kimászott a deszkakikötőre. Berek Anna közben lassan somfordált a virágágyások között visszafelé, s mire a kocsmáros partot ért, a lány már a vasúti sorompók közelében járt. A mólóőr némán visszaereszkedett a pokrócai közé. Tudta, hogy ezen a napon a közeli nádasok mentén megjelennek az állami halászhajók, és a kocsmáros véletlenül majd éppen arra jár a hajójával. Ha a mólóőr olyan ember lett volna, akkor már rég telefonál a Halászati 44
Bertha Bulcsu: Ma halvacsora
Felügyelőségnek, vagy szól a községi rendőrnek vagy az őrmesternek a vízieknél… De a mólóőr nem olyan ember volt. Miért is szólt volna? Ezeken a napokon a kocsmáros már nyitáskor kitette a papundekli táblát: MA HALVACSORA. A mólóőr csak egyet nem értett: honnan tudják ezek előre, hogy milyen idő lesz? Az állami halászhajók mindig akkor jelentek meg a falu előtt, ha viharosra fordult az idő, esők, szelek jöttek. Ilyenkor a kikötők táján sincs valami nagy randalírozás, akinek nem kell, nem megy. Újra felkönyökölt, és a derengő fénynél rápillantott a barométerre. Megcsóválta a fejét, és visszazökkent. Alig esett valamit a higanyoszlop… Pár millimétert. A hátán feküdt, és bámulta a bódé kajütszerű kiképzését. A pác már a mennyezeti léceken is megfakult, pedig azokat aligha éri napfény. Beszívja az anyag, vagy a legyek lemászkálják… A legyek már ébredeztek… Esténként mindig behúzódott néhány, akármennyire vigyázott. Maga sem értette, hogyan, de kicsúszott a száján egy név: – Berek Anna… A kicsi Balaton-parti faluban igazi titok aligha akadt… Az emberek sokat tudtak egymásról, és néhányan mindent tudtak. Berek Anna a kántor szeretője volt… A kántor ekkoriban már strandgondnok volt, és csak kiegészítésképpen kántorkodott, de azért mindenki kántorként tartotta nyilván. Valahogyan az jobban hangzott… Az ilyen jelentéktelen fürdőhelyeken a strandgondnoknak söprögetni is kellett, tavasszal csónakot gittelni, festeni, ősszel meg partra húzkodni mindent, még a stégeket is. – Berek Anna… – szólalt meg újra a mólóőr, és csak feküdt moccanatlanul. Különös pletykák keringtek a kántorról. Az elmúlt őszön, valamivel a sötétedés előtt a kottáival vacakolt a kórusban. Berek Anna utánament. A nekihevült kántor észre sem vette, hogy a lány a klaviatúrának támaszkodik, vagy talán rá is ült… A suttyó legények megneszelték a dolgot. Fellopakodtak a kórusba, és az orgona fújtatópedálját gonoszul mozgásba hozták. Berek Anna alatt megszólalt az orgona… Miket kitalálnak az emberek… Berek Anna és a kántor a sok pletyka folytán már egyet jelentett…. Így aztán a kocsmáros sovány, finom 45
Horvátországi Magyarság
arcú felesége nyugodtan beleegyezett, hogy a lányt odavegyék az üzletbe csaposnak. Amikor teljesen kivilágosodott, a mólóőr felkelt, és megnézte magát a fémkeretes borotválkozótükörben. Megvizsgálta a ráncait, szőrpamacsos bibircsókjait, és azon tűnődött, hány éves lehet a kántor. Aztán később, amikor elmentek a reggeli személyhajók, s már csak a barométer állására volt gondja, eszébe jutott, hogy a kántornak felesége is van és három gyermeke. Az idő persze elromlott. Tíz óra tájban megjelentek az állami halászhajók, és nagy ressen hálót eresztettek a csuhiszigetek mentén. A kopott hajómotorok erőlködése áthallatszott a szél és a hullámok zúgásán. Déltáj 259ban teljesen elborult az ég, és néhány percre az eső is megeredt. A halászok pattanásig feszítették csörlőiket, a hínármezőkön akadozó hálókat centiméterenként húzkodták fel az uszályokra. A mólóőr a bódéja előtt állt, és látta, amikor elkészültek. A monitorszerű vezérhajó hídján felbukkant az egyik halász, és a part felé tekingetett. Csakhamar leadták a három rövid hangjelet szabályosan, de nem fordultak, a horgonyt sem szedték fel. Amikor megszólaltak a hajókürtök, megjelent a kikötőben a kocsmáros. – Adj’isten, J’ákim – kiáltott a mólóőrnek, és megállás nélkül lépdelt a hajójához, mint aki elhatározta, hogy világgá megy. Beszállt, nekiengedte a hajót, s a rongyot csak akkor rántotta fel, amikor már sodorni kezdték a hullámok. Nagy testével jól egyensúlyban tartotta a kopott, öreg vitorlást, s a turzáson tempósan bukdácsolt befelé. Az idő bizonytalankodott… A szél alaposan belefeküdt a kocsmáros vitorláiba, de a felhők zavarodottan úszkáltak az égi magasságban. Kék is volt, szürke is, esőre is állt, meg nem is. Így aztán a horgászok egy része leszállingózott a partra. Néhányan a csónakjaikkal matattak, mások megálltak a liget szélső fái alatt vagy közvetlenül a mólóőr mellett, és onnan bámulták a vizet, ami színében jól visszatükrözte a felhőjárást. Amikor a hadirokkant Buczkó Gyula is megérkezett a tolókocsiján, a kocsmáros vitorlása éppen eltűnt a halászhajók másik oldalán. Buczkó Gyulát húsz éven át tologatta a felesége és a fia a kikötőbe. Felemelték, csónakba rakták, s Buczkó Gyula beevezett a halak 46
Bertha Bulcsu: Ma halvacsora
után. A nyaralók fejcsóválva nézték a mutatványt, és jóslásokba bocsátkoztak… Nem lett igazuk. Buczkó soha nem esett pánikba, evezőt forgató, erős karjával legyőzte a hullámokat. – Milyen időnk lesz, J’ákim? – Mára a kocsmáros csináltatta az időt – mondta a mólóőr, és mozdulatlanul bámult a halászhajók felé. – Mintha már beleunt volna a főszél… Buczkónak a víz jelentette az életet. Amelyik napon kievezhetett a nádas mellé, teljes ember volt. Evezőt forgató, halakra vadászó, erős férfiember. Reménykedve bámulta a vizet. Az is lehet, hogy könyörgött a szeleknek, vagy varázsszavakat suttogott a hullámok fölé. Agyondolgozott, szikkadt bőrű felesége érzéketlenül toporgott a rokkantkocsi mellett. Egy aprócska mondat motoszkált a fejében, amit reggel óta szeretett volna kiadni magából. S most, úgy látszott, elérkezett az idő. Addig sercegtette a talpa alatt a kavicsot, míg végre meglazult a férfiak víz felé feszülő figyelme. Gyorsan kihasználta ezt a pillanatot. 260– Hallották? Előkerült a Szabó Margit németje… Zsebmozit hozott a gyereknek meg kabátot… A Walter… A mólóőr hátranézett az asszonyra: – Mit mond maga? Most került elő? – Most… Meglátogatta őket… Ott is aludt… Szabó Margit németje bizony még 1944-ben járt a faluban. Később aztán egy mészgyári munkás feleségül vette Szabó Margitot, és felnevelte a Walter gyerekét. A mólóőr igyekezett elképzelni a jelenetet, ahogy most bekopog a házba az egyszeri német, de nem tudta elképzelni. – Rohadt dolog az ilyen… Opellel gyütt, mi?… – Vonattal… A Margit ura azt mondta az agronómusnak, hogy ez a német is csak egy egyszerű munkásember… A kocsmáros vitorlái előbukkantak a sötétszürke halászhajók mögül. Ezek után senki sem figyelt már a szikkadt bőrű asszonyra. A háttérben a halászhajók is megmozdultak. Az öreg admirál horgonykapái 47
Horvátországi Magyarság
félmázsás iszapcsomókat kentek a hajó orrára. Egy matróz kötélre kötött vödröt dobott a vízbe, és a fedélzetre rángatta. Leöntötte a horgonyt, aztán újra megmerítette a vödrét, és a hajó orrát locsolgatta. Az uszályok közben vontára rendeződtek, s a vezérhajó orra kényelmesen beletúrt a hullámokba. A kocsmáros szembe kapta a szelet, így aztán cirkálni kényszerült, hogy visszajusson a kikötőbe. Koszos, elöregedett vitorlái néha egészen a víz fölé hajoltak. Ha túlságosan megdőlt a hajó, moccant egyet nagy testével, és az árboc újra az ég felé fordult. A ligetből előkerült a kántor. Megállt a mólóőr mellett, és kifejezéstelen arccal a vízre bámult. Mustrálgatta egy ideig a dülöngélő, koszos vitorlást, aztán megszólalt: – Ez a kocsmáros… – Alighanem az… Ámbár… – mondta a mólóőr. – Rajtveszthet egyszer… Idetéved valaki a Halászati Felügyelőségtől, és kész a baj… A vitorlás gyorsan közeledett. A horgászok abban reménykedtek, hogy a kocsmáros magával viszi a rossz időt. És valóban… Ahogy kikötött, csendesedett valamelyest a szél, s a két áramlási zóna határán megszűnt a turzás. Lágy, nyugodt hullámok jártak a part mentén, és csak módjával emelgették a csónakokat. A parton megjelent Berek Anna. A virágágyások között leereszkedett a csónakbejáróig, és mozdulatlanul várakozott. A kocsmáros leráncigálta a 261szakadozott, koszos vitorláit, aztán egy irdatlan nagy fűzkosárral elindult a partra. – A turzáson belül esett az eső… Összeázott a vitorlám – mondta a lánynak, miközben a térdén csúsztatva a fövenyre eresztette a kosarat. A parton álldogálók kivétel nélkül a kocsmárost és Berek Annát nézték. Azok pedig megmarkolták a csuhival letakart kosarat két oldalon, és elindultak a kocsma felé. – Ha most jönne a rendőr vagy a Halászati Felügyelőségtől valaki… – szólalt meg újra a kántor, de senki sem figyelt rá. 48
Bertha Bulcsu: Ma halvacsora
A mólóőr bement a bódéjába. Sokáig üldögélt az ágya szélén, és a barométert nézte. Már közeledett a vízen az esti személyhajó, amikor bólogatva, egészen halkan megszólalt: – Berek Anna… Kint még világos volt, de azért meggyújtotta a kikötő lámpáit. Elindult a hajó elé. Látta, hogy megcsendesedett a víz, s a horgászok mind kieveztek a nádas mellé.
Kovács Gábor felvétele 49
Horvátországi Magyarság
Jókai Anna
Gyerek a kövön Régebben szerettem a forgalmas utcákon, a nyüzsgő nagykörúton sétálgatni. Figyeltem a rohanást, a hajszában égő arcokat, mulattam az elkapott mondattöredékeken, azon, milyen fontoskodó hangsúllyal képesek az emberek teljesen lényegtelen dolgokat közölni egymással, vagy éppen vitatkozni, semmiségeken. „Megmondtam a Janinak” „És akkor az a hülye azt mondta” „Te nekem ne beszélj” „Hányszor kértelek már” – Szotyolát köpdöstek szerteszéjjel, fagylaltot nyaltak, elszántan tolakodtak föl a mindig zsúfolt villamosra, és a banánért fegyelmezetten sorbaálltak. A monoton létezés rabszíjára csatolva mozgott a világ – s nekem az tetszett csak hasznosnak ebben az egyébként cseppet sem tetszetős látszatvonulásban, hogy a masszából egy-egy jellemző mozdulatot, szájtartást, töredékszót kiszűrhettem, történetbe foglalhattam az általános szürkeségből fölsejlő apró fájdalmakat. Megírhattam az ordító hiányt: az nem lehet, hogy csak ennyi az egész, amit mi így hívunk, leegyszerűsítve: élet. A mulatságos, groteszk pillanatok üdítően színezték a képet: a kutyával szerelmesen társalgó öreg hölgy, a nők fenekén fütyörészve doboló bolond, a szenzációt hazudó újságosfiú, a diszkréten fülbe súgó álcázott prostituált. Ugyanabban a lében főttünk mind, ki nyakig, ki derékig, de mind egyazon kondérban. Vigasztalan helyzet, de reményteli. Semmi sem tart örökké, lesz ez még másképp is – tudat alatt reménykedtünk. Jön a szabadság, a pezsgés, a lelkekre nem szabnak egyenruhát, a szellemre nem dobnak kényszerzubbonyt, a testi szükséglet változatos örömmé válik. Csak ki kell várni. Sikerült. Hamarabb, mint hittük. Valahogy féléretten csöppentünk bele. És ma már a forgalmas utcákon, a nyüzsgő nagykörúton legszívesebben csukott szemmel, süketen mennék végig. Kétféle látvány az, ami fogad. Az egyik felháborító: aranyozott edénycsalád százezerért, miniszoknya mellénnyel, a címkéje, a márkája miatt negyvenezer. Salamander cipő „csak” huszonnégyezer. Szemérmetlenül kint a kirakatban az árcédula, virít, csúfolkodik. De hát ezt a látványt el lehet 50
Jókai Anna: Gyerek a kövön
kerülni: nem kell megállni bámészkodni, felesleges epés megjegyzést tenni, összekacsintani, úgyis hiába! Vegye, aki nem sajnálja a pénzt – amelyből akármennyi is van, gazdáját minősíti, mire költi. A másik látvány azonban szíven üt, ez elől nem menekülhetsz: a lábad előtt, a lábad alatt tárulkozik: a térdelő gyerek. Közel a csillogó, nikkelezett, márványozott új üzlet kapujához. Vagy az aluljáróban, a lucskos lépcsősor alján. A gyerek kicsi. Minél kisebb, annál hatásosabb. Mezítláb van. A térde alatt rongycsomó vagy papundekli. Egyenes derékkal térdel: a sarkára visszaereszkedni nem mer. A két keze imára kulcsolva. Amelyik még beszélni sem tud – kétévesformát is láttam már –, az csak nyüszít, átható, magas hangon. A nagyobbja egyhangú szöveget kántál, s ebbe a szövegbe Isten valahogy mindig bele van keverve. Vagy úgy, hogy az ő nevében, vagy úgy, hogy ő majd megfizeti. Mennyit térdel vajon a kövön? Hány óra a műszakja? És hol lapul a szülő? És van-e ennek az akármilyen nyomorban élő szülőnek erre a rettenetes parancsra mentsége? Figyeli valahonnan megbújva a gyereket, vagy kocsmázik? Egyáltalán: mit csinál ez idő alatt? A templomok perselyes angyalkája az emlékezetemben fel-felrémlik. Ha bedobtunk néhány fillért a templomban, az angyalka bólogatott. De ez az angyalka porcelánból volt! Giccses módja az adakozásra serkentésnek, de legalább senki sem szenvedett érte. Itt azonban nemcsak a térdén kuporgó gyermek, hanem az előtte elhaladó felnőtt is szenved, hacsak nem tompult el annyira, hogy a szörnyű látványt természetesnek vegye. Mit tegyünk? Mit tehetünk? Személyemben én, te, akkor és ott? – Ha mindenkinek adni akarok, jobb, ha ki se lépek az ajtón – mondja a realista. – Minden második saroknál találok koldust. Hogyan válasszam ki, melyik az igazi és melyik a csaló? – Ne válogass – mondhatnám –, inkább kapjon tíz hamis is, mint hogy egy valóban rászoruló kimaradjon. – S mennyit osztogassak így naponta széjjel? Kétszáz forintot, hármat? S nekem ki fog a hónap végén adni? 51
Horvátországi Magyarság
Az ingerült kérdés is jogos. Különben is: megoldom-e a gondot az esetenkénti forintpottyantással, vagy csak a saját lelkiismeretemen könnyítek? Ha tudnám, ha tudhatnánk, mi annak a szerencsétlen kitett gyermeknek a normája, hogyha összeszed egy bizonyos összeget, hát felkelhet, ha ezt tudhatnánk, nem volna dilemma: itt a pénz, kicsim, ma már nem kell tovább térdelned! De a dolog, sajnos, nem így működik. A délelőtti gyerek délután is ott könyörög. Időnként kiürítik a dobozkáját. Bármennyi gyűlik össze, ez a sorsán nem változtat. Akkor hát továbblépni? Egy-két szánakozó pillantás, szomorú fejcsóválás – ennyi? Hogyan lehet ezt kibírni? Amit valóban meg kéne tenni, arra személyünkben, egyedileg, úgy látszik, képtelenek vagyunk. Beszédbe elegyedni, nyomozni, intézkedni. Kikérdezni, utánajárni, rendőrt hívni vagy segíteni. Hiszen mindig sietünk, valahonnan valahová, valamiért. S a kockázat is nagy. Előugorhat a kapualjból a feldühödött „munkáltató”, szülői minőségben, ó, Istenem! Mellbe vághat, leköpdöshet, még meg is verheti a gyereket. Vagy kiderülhet: amibe belepiszkáltunk, hosszú hónapokig ránk ragad, egyedül cipelhetjük egy kilátástalan helyzetű család terhét, a hatóság kényelmes, tanácstalan s a legtöbbször tehetetlen. Hiába játszom – egyedül – a megváltót, nem tudom őket megváltani. Akkor hát közöny? Lehet, szabad-e a részvét ellen lélekkeményítő tréninggel védekezni? Minden kéregető megrendítő. A nyomorék, a vak, az öreg, a hontalan. Mégis: a gyerek a legkiszolgáltatottabb. Ha az anyja ölében látom, vagy az anya lábánál üldögélve, amíg az a járókelőket sírva szólongatja: a szülőt is szánom. Hiszen ő is ott van a kövön. Nem jókedvéért kuporog ott. Azt is megértem, hogy fekete kendővel öregnek álcázza magát. Hátha így hatásosabb. Ebben az esetben a gyerek arca, mozdulatlan komorsága kelti a legnagyobb részvétet. A gyerek nem játszik, nem mosolyog, szinte nem is él. Csak ül vagy hever magába roskadva, a neme is alig megállapítható. A szemének nincs fénye, fásult, tompa. Öregebb az anyjánál. A divatos alapítványi forma nehézkes. Valami társulás kéne, a jóakaratúak és erősek szövetsége, járnák az utcákat, ez lenne a dolguk, fel52
Jókai Anna: Gyerek a kövön
mérni, összeszedni, rendbe tenni a kivetett sorsokat; ágyat, ételt, ruhát szerezni, munkát és segélyt. A bűnözőkről az ártatlan gyerekeket leválasztani… Utópia? Lehet. De addig is együtt kell élnünk a szégyennel, a törtmegoldásokkal, az odadobott fémpénz rideg koppanásával, az álgesztusokkal vagy az idomított önkegyetlenséggel, a vállrándítással: „Hja, ilyen a világ!” Hiszen külhoni példa garmadával akad, mindennapos turistatapasztalat: „Látnátok, mi van Egyiptomban, csapatokban koldulnak”. Vagy a televíziós élmény keltette borzongás: „Boszniában gránát tépte szét őket, Ruandában járvány, Etiópiában éhség, millió és millió, légy lepte, fölpuffadt hasú csecsemő”. De ha már mások végletes és végzetes szerencsétlenségére hivatkozunk, lássuk meg mások végletes – és bizonyos szempontból végzetes kényeztetettségét is! A gyereknek – meglehet, saját gyerekünk, unokánk az – semmi sem elég. Játékai nem férnek el a szobában, mindig újat és újat kap, s ennek egyre kevésbé örül. Batmanek és fémszörnyek között él, őshüllők a kedvencei, csak édességet eszik, víz helyett kizárólag drága szörpöket iszik. A ruhácskája tele van tiritarka mesefigurával, a cipőcskéjén angol felirat, óhaja-sóhaja megfellebbezhetetlen utasítás. Német óvoda, különórák, már korán azt tanulja: körülötte forog a világ. Azt, hogy „nincs”, nem ismeri. Mérsékletre nem szoktatják. Némely szülő néha nélkülöz, de a csemetének akkor is megadja. Ha majomszeretetből, az is elég káros. De ha puszta flancból, hogy a gyerek az óvodában, iskolában villoghasson, akkor egy olyan versengésbe száll be, amelynek vége a fizikai kifulladás és lelki sivárság előbb-utóbb. Nem, nem a Barbie babák luxusvilágát, nem a szirupos, kivételezett gyermekkort kérem a jelentől számon, amikor a járdán térdelő gyerekekre nézek. S nem vigasztal, hogy lám, ezeknek még minden tagjuk a helyén van, és még nem haltak éhen. A normális, középen tartott gyermeki sorsot hiányolom: amelyben van szükség, de méltóság is; ahol van lemondás, de ajándék is. Ahol a gyerek szabad, örül és figyel. Ismeri a két szót: kérem és köszönöm; és természetesen használja, nem könyörgésre és hálálkodásra. Ahol a szárnyaló vágyakat az önkorlátozás mérsékli.
53
Horvátországi Magyarság
Bizony, már azt hihettük, a Koldus és királyfi, a Twist Oliver vagy A kis lord meséje egy letűnt idő nyoma az irodalomban; megkönnyeztet, de már nem eshet meg körülöttünk soha. S most: ha fényes nappal végigmész a körúton, láthatod, ahogy a valóság a nyomorultak és a szerencsefiak kegyetlen történetét újraírja. Világszerte. De ez nem vigasz és nem mentség arra, hogy itt is, Magyarországon.
Szabó D. Gáspár felvétele
54
Tari István: Falban sír
Tari István
Falban sír a székely apostol emlékére kivetkőzött papként kiapadó tartalékok liszteszsákjainál a szív malmát hajtó vér vad áramában ahol papnak vagy költőnek lenni ugyanazt jelenti szép misét mondani értünk malomkő-oltáron áram nélkül számítógép nélkül és képernyő nélkül föltöltődni korunk újabb szavainak jegyzékéből is merített papíron az érdes halinakötésből házat óh! magának hazát kirágó moly ködös képe hiába védtük és csomagoltuk ütésálló ölelő burkolatba a hont sorskérdéseink 55
Horvátországi Magyarság
forró zsugoralagútját is hiába járta meg légpárnás fóliákkal bélelt rekeszekben hiába menekítettük a reményt gyilkolók elől már nem is létező megdöntött királyság képviseletére fura követségére csak a képzeletbeli színes buborékok fényét lövöldözi eszelősen falban sír nem akar fülkesírba temetkezni aki lezúduló rögök zajához szokott rég rögök robajához vakolókanál és habarcs cuppogása helyett a rögfogók hódítása előtt virtuális dísztáviratok és online emlékhelyek előtt a megszállók táncát is önként kezdeményező halottkozmetika a buzgó önfelszámolás kiteljesedése előtt 56
Tari István: Falban sír
kivetkőzött papként kiapadó tartalékok liszteszsákjainál a szív malmát hajtó vér vad áramában ahol papnak vagy költőnek lenni ugyanazt jelenti szép misét mondani értünk nárdus olajával megkenni a kihantolt ügy újratemetését székelyek székelye öröm és ifjúság kékje Mária gyászának földerengő kékségében holdként világít a nap paténájából fölénk emelt ostyád mostan
57
Horvátországi Magyarság
Rába György
Ősz Lábujjhegyen közelg az ősz a réten, gyümölcsös fák alatt. Mi könnyü volt, lehullik észrevétlen: a gally, az áhítat. Hajunkra zúzmarát lehell november. Ügyetlen ujjaid fenyőt hasítanak, – a drága mester, a szegénység tanít. Mint útra készülőt ölelj meg, édes. Ott fenn egünk borong, itt lenn a szív. Húzódik kedveséhez, kiben halál szorong. Elülnek a rigók. A szélkakas vad, hosszu árnyéka ing. Fontold meg jól, ki méred napjainkat, esendő tetteink.
58