Maybe the songs that we sing Gre wrong Maybe the dreams that we dream Gre gone -bring it on home so it won't be long, oh It's getting bette/; manI
Tudják, mi a közös a számítástechnikában, a mikroökonómiában,a tigrisekben, a csillagokban, a zenében, Liam Gallagher cÍpõruzõjében, mitológiában és hitben, állatban, emberben, születésben,a filmekben, egy Chesterfieldkanapéban,halálban,a hóesésben,egy fürészporizûhamburgerben,a szerelemben,a krikettben, az óramutatókban, játékban, a dobókockákban,a mikrosütõben,a kétfejû és a hétfejû sárkányban,a hajókban,a 42-esszámban,az ûrhajókban,a reggeli kávéban,szavakban,fegyverekbenés -többek között -egy kihalt irodaházhannadikemeleti,rozogalépcsõkorlátjában? Azt hiszem, nem sok, hacsak az nem, hogy mindegyikben történetek vannak elrejtve. Nekem sajnos nem jut mindenrõl az eszembe valami, mint Bradburynek (tudták, hogy az Egyesült Államokban vannak olyan vasútállomások, ahol soha senki nem száll le vonatról?), de végtére is Bradbury ifjúkorára nem a keresleti és kínálati görbék nyomták rá bélyegüket, hanem az, hogy hetente ötször moziba járt. Mindenesetre...
...A történetekazértvannak,hogy valaki rájuk találjon, és elmondjaõket. És ha a hegymászóazért mászikhegyet,mert a hegy: ott van, akkor az író talán pont ezértír. (Én is.)
Szabó András
Genezis Hosszú,õsz szakállúöregemberücsörgöttegy apró, többé-kevésbégömbölyûvalami fölött. A kékeszöldbigyó lassanforgott és keringetta lábainál. Napóleonitermetû,feketeruhásférfi lépettodahozzá. -Tata, a Nagyok kérik a véleményedeta tizenharmadikbolygó tervezett törvényjavaslatáról. Menj nyugodtan,addigmajd én vigyázok itt a dolgokra. Az öregfelnézett,kelletlenülösszeráncoitaszemöldökét. -De ne rosszalk
George Gordon Kinyitotta a szemét. Egyedül feküdt egy kimondhatatlannevû hotel nyolcadik emeletén,arcánkétnapos borostával,és nemigenérzettsemmit. Fáradtvolt. Amióta elindultakotthonról, azokata másfél-kétórákat leszámítvamindig. Akkor is, ha -mint most -nem egyetlenéjszakát maradtakegy városban,hanemkettõt-hármat,és így volt néhánynapjuk a pihenésre. Elvileg. Úgy érezte,sokkal könnyebblenne,ha esténkéntkétszerlépnénekfel. Pláneitt. Egésznapborzasztómeleg,légkondicionálóide vagy oda,és perszemennikell, interjúk, sajtótájékoztatók,még itt is, mint mindenhol.Pihenni,persze. Felült, megtöröltea homlokát,az éjjeli szekrényrenézett.Fél hat,jó ég, pedig kisebb örökkévalóságnak tünt ez a délután,és mégvégetsemért... Rágyújtott,játszott egy darabig azöngyújtóval,aztánfelállt, és kibámult az ablakon.Meg kell hagyni, nem rosszhely -gondolta. Szép.Aztán arra gondolt: mit keresekén itt? És a kopogtatássalegyütt érkezetta válasz:pénzt. Sokpénzt. -Gyerebe -mondta. -Leugrunka városba-dugta be a fejét az ajtónyílásona dobos.-Jössz? A gitárosmegráztaa fejét. -Nem-morogta. -Olyan itt a sör, mint nálunka herbatea. -Hülye -nevetett a dobos.-Ha Rómábanvagy... -Mi?
-Ha Rómábanvagy, tégy úgy, mint a rómaiak.Itt senkinem iszik sört. Csaka turisták. -Hiba -mondta a gitáros, és kifújta a fústöt. -De semmi kedvem kimászni innen. Vannakodalenn,a hallban?(Még ha legalábbRómábanlennénk.) A dobosbólintott. -Nem sokan,csaka szokásos. -Fenénekjönnek ide. -Szerinteminkábbmiattad. -Miattunk. Akk '.. ? -or... jossz. -Nem. És remélem,azértholnapdélutánrati is visszataláltok. Az ajtó becsukódott. Visszaült az ágyra, és elszívott még egy szálat. Aztán a gitárjáért nyúlt, a hangolókulcsokkalbíbelõdöttegy darabig. Otthonsohanem mentneki az írás.Egy lassandöcögõvonat, hajnaliködbeburkolózó tengerpart,párnázottfalú stúdiók,egy lerobbant,üresraktárépület,ésperszehotelszobák -de otthonegyetlendal semszületett,bárholis volt az az "otthon". Néha elgondolkodott rajta, de mertsohanemtalált rá magyarázatot,elfogadtaa tényt. Az utóbbi idõbenamúgy is egyre kevesebbetírt. De kit érdekel?-gondolta. Az vagy, akinek látszol, akinekjátszol, aki lenni akarsz,akivel összetévesztenek, ha szerencséd van, az, aki lehetnél... Megpendítettegyakkordot, aztánmégegyet,de végül félretettea gitárt. Megvakarta~
az arcát,ásított,de érezte,hogy aludni végképpnemtudna.Sóhajtvaelöhúztaaz ágy alól böröndjét,kibányászottbelöle egy mûanyagtasakot.Azért a hírnévnekis vannakelõnyei -gondolta fanyar mosollyal. Aprólékos mozdulatokkalmegsodortaa spanglit. Mielött rágyújtottvolna, kiakasztottaa kilincsre a "Ne zavarjanak"-táblát,ráfordítottaa kulcsot, és félre tette a telefonkagyIót. Aztán fellobbantottaaz öngyújtó lángját.A szobábansemminemmozdult,az ablakon ömlött be a szobábaa fény, és a gitáros arra gondolt, ez az éjszakamegint szörnyûlesz, de mindenszörnyûségeeltörpül a holnapreggelmellett. Kér valaki autogrammot? Végigdölt az ágyon,és lehunytaszemét. -Azért ez nem olyan rossz,vagy igen? A gitárosfelült. Az ablakban,háttala szobának,egy férfi állt. -Mi?
A férfi színpadiasmozdulattalfelemeltekarját. -Odakinta végtelentenger,tajtékparipákvágtatnaka hullámhegyekhátán,s patáikalól rémültenrebbennekfélre a megriadt halrajok -egy miénknél csodásbvilág lakói -s az emberkézalkotta torony magányábanegy kóbor lélek ugyanazta világot keresi, saját börtönénekeszközeivel,ám mégis... Hangja hosszúsóhajbafúlt, fejét szomorúanoldalra döntötte.S megfordult. -Meg semkérdezed,ki vagyok? -Tudom,ki vagy -felelte a gitáros.-Láttalak már,perszemásalakbanés máshol,de... Te senkinemvagy. -Hm, Senki?-A férfi kíváncsianfelvontaszemöldökét. -Nem, nem senki. Senki sem.Te énvagyok. Pontosabban te az vagy, ami én leszek egy-két ilyen után -mondta a gitáros, és felmutatta a parázslócigarettát. -Ha lenne pszichiáterem,vagy esetlegIe tudnékszokni,te alighanemmeghalnál.Vagy legfeljebba rémálmaimbanjönnél elö. A férfi bólintott. -Ahhoz képest,hogy most azt sem szabadnatudnod, mi a neved, nem rossz. De fájdalom-tévedsz. -Valóban? -Valóban. Csöndhullt közéjük, ahogyegymástszemlélték. -Akkor kinek mondodmagad?-kérdezte végül a gitáros. A férfi megráztafélhosszú,õszeshaját. -Nem erösségeda szabályokbangondolkodás,azt látom. Mindamellettez érthetõ. -Milyen szabályok? -Tevagy a házigazda,nem? A gitároselmosolyodott. -Tény. -Nos tehát? A gitárosmegvakartaaz állát. -Én... énegy gitáros vagyok-mondta. -Meghajlás kötelezõ? -Ezúttalnem,Gitáros.
-Remek. És benned kit tisztelhetek? -Egy költõ voltam valamikor. Szolgálatodra -mondta a férfi, és meghajolt. -És minek köszönhetem látogatásodat, Holt Költõ? A költõ összevonta szemöldökét. -Maradjunk a Költõnél. Esetleg George Gordon, ha nagyon akarod. A neveknek amúgy sincs nagy jelentõsége. -A név... -A név semmi -csattant fel a Költõ. -Kötelez? Fenét. Hatalom? Nálam jobban senki nem tudja, mennyire nem az. Neked lehet, hogy számít még valamit, de nekem már... eh -mondta, s legyintett. -Mit kérdeztél? -Hogy minek köszönhetem a látogatásodat.George. De elõbb engedd meg -s a gitáros ügyetlenül- mégis -meghajolt. -Örömmel tölt el e találkozás. Minden tiszteletem tiéd. Nem hittem volna, hogy egyszer összefutunk. A költõt láthatóan mulattatta a suta próbálkozás, de csak biccentett. -Kíváncsivá tett mindaz, amit rólad hallottam -mondta. -Engem pedig te teszel kíváncsivá. Kitõl hallottál rólam? -Ötleted sincs? A gitáros megrázta a fejét. -Tényleg nincs. Kellene, hogy legyen? A pletykalapokon és a Rolling Stone lexikonján kívül nem hinném, hogy bárhol máshol... -John mesélt rólad. Szünet. -John? -kérdezte a gitáros, és mosolygott. -John. -Á, John! Hát persze, hogy van manapság? Milyen rég is hallottam felõle -John, hát persze... Ki a franc az a John? A költõ nem viszonozta a mosolyt. -John Lennon. -John Lennon? -Ö.
-Hülye vagyok -mondta a gitáros, és megdörzsölte a szemét.-Ekkora marhaságot még az életben nem álmodtam. -Ezt most nem veszem magamra -mondta a költõ, hangjában némi rosszallással. -De a helyzet az, hogy tényleg John Lennon említett. Azt mondta, szereti, amit csinálsz. -John Lennon? -Igen. Az a John Lennon. Meg hogy pofátlanullenyúltad egy dalszövegét. A értelem szikrája csillant fel a gitáros szemében. -Örülök, hogy csak egy dal miatt dühös. Tudod, nélküle most nem itt lennék, hanem egy gyárban csavaroznék gépeket, vagy ilyesmi. A költõ halkan felnevetett. -Az õszinteség határozott erényed. De megint tévedsz. Nem miatta vagy az, aki. A gitáros legyintett.
-Hülyeség.
-Egyáltalán nem. Emlékszel még, mit éreztél ma délután? A gitáros megvakarta a fejét. -Nagyjából. És te emlékszel, hogy pont azért vagy itt -mondta, és ujjai közt megbillentette a cigarettát -, mert nem szeretnék emlékezni rá? A költõ bólintott. -Persze -mondta. -Mindamellett az, hogy, rosszul érzed magad amiatt, ahogy érezted magad, némi optimizmusra ad okot. -Lassaban. Nem egészenértem. Örüljek annak, hogy rosszul érzem magam? A költõ megint az ablakhoz lépett. Finoman bólintott. -Az öröm azért egy picit erõs kifejezés. De benned legalább megvan. -Mi van meg? -Ez az érzés. Egy közös barátunk úgy nevezte,farnham. Az érzés, amikor már délután négy is elmúlt, és úgy érzed, még semmit nem csináltál egésznap. Vannak, akik soha nem érzik. És persze nem is értik. -És szerinted én értem? -Tudom, hogy érted. Csak rád kell nézni. -Nem látom magam. -Köztünk maradjon, ez nagyon gyenge volt. -Tudom. Nem is jön be soha -tette hozzá a gitáros, és elvigyorodott. -Mi a baj veled? -kérdezte hirtelen a költõ. Odakint feltámadt a szél, hûvös légáram csapott be az ablakon. A gitáros hallgatott. -Mert valami baj van veled, nem? -Nem hiszem.
-Dehogynem. -Ugyan mi lenne? Gazdag vagyok, híres vagyok, azt csinálom, amit szeretek csinálni, és egyáltalán nem érzem azt, amit a romantikus regények szerint éreznem kellene. Van egy feleségem aki szeret, egy fiam, aki szerencsére rá hasonlít, és otthon apolcom legtetején van egy eredeti, az összesBeatle által dedikált Rubber Soul, amibõl lehet úgy három darab a világon. Három. -És ezen múlik? -Hogy érted azt, hogy "ezen múlik"? -Nem vagy már fiatal... -Na menj a francba. Ez az egész egy dologról szól: valamit valamiért -és azt hiszem, én jártam jól. Mosoly játszott a költõ ajkán. -Magam is ezt mondtam annak idején. Fene tudja, talán most is ezt mondanám -tette hozzá, és hangja elkomorult. -De te ezt honnan tudhatnád? Alig éltél valamit. "A testem fiatal de a lelkem vén már" ezt te írtad, de fogalmad sem volt róla, mit Írsz egyáltalán! -Hát ebben igazad van. Mentségemre legyen mondva, hogy nem ez az egyetlen dal, ami teljes rejtély számomra is. Gondolom, te soha nem írtál semmit, amirõl ne tudtad volna, mit jelent... -Mit tudsz te...! -Nem sokat, de... erõsíts meg: nem Lennon volt az, aki egyszer azt mondta, a dalait
önmaguk írják, nem õ? -És azt hiszed, érted, mit akart ezzel mondani?! -Kiáltotta a költõ dühösen, aztán csak legyintett. -Ennyit a hûvös-méltóságteljes-finoman ironikus fellépésrõl. Persze, hogy ír néha az ember ezt-azt, ami legalábbis kétesélyesnektûnik. -Sõt. -Igen. Még az igazán nagyok is. Shakespeare, Wordsworth meg a többiek, hogy a franciákról ne is beszéljünk. Még Shelley is... -Shelley? Himnusz az értelem szépségéhez? A költõ bólintott. -Pedig õ mindig biztosra ment -mondta, és megint mosolygott. -És mégis... ha látná, mit bele nem magyaráznak a mûveibe, alighanem kirázná a hideg. Amúgy, gratulálok. Tájékozottságod imponáló. A gitáros zavartan megvakarta az állát. -Eeem. Véletlen volt. Tegnap olvastam egy cikket, amiben... -Nem hiszek a véletlenekben. -Izé. Mindenesetre... Szerintem tudta, hogy így lesz -mondta halkan a gitáros, és tekintete a költõét kereste. -Hogy kiforgatják, amit írt, és a többség azt olvassa ki belõle, amit szeretne. Vagy legalábbis számíthatott rá. -Tudta -felelte a költõ. -Persze õ akkor mindent máshogy látott, mint te vagy én, vagy a legtöbben manapság, és ezért erre, úgy értem, pontosan erre nem számíthatott mondta, és kitárta két kezét. Színpadias mozdulattal körbefordult a szobában. -Néha úgy tûnik, az emberek éppúgy megváltoztak, mint minden más. Én is máshogy láttam mindent. -Szomorúnak tûnsz. -Te meg fáradtnak, és alighanem mindkettõnknek igaza van -mondta a költõ. -Szinte minden megváltozott. -Szinte? -Szinte. Szinte minden. Tudtad, hogy alányomról programnyelvet neveztek el? A gitáros összeszorította szempilláit, megütögette a fejét, és felnyögött. -Nem. Ezt pont nem tudtam. A költõ végigsimított õszes üstökén. -Hozzáment egy Babbage nevû tehetségtelen angolhoz, itt-ott belejavított a számításaiba, és így lett Ada Augustából ADA, nagy betûvel. A hálás utókor. -Ez szép. Irónia nélkül. -Hah -horkant fel a költõ. -Szép, persze. S hogy én mit gondolok róla, az már senkit nem érdekel. Nem igaz? -Lehangoló lehet. -Hát néha az. Sõt. Bár... -a költõ lehunyta szemét. -Néha úgy érzem, jobban nem is történhetett volna. Írtam, amit írtam, s az emberek azt értik alatta, amit értenek, de mindig akad, aki... aki befogadja. Írtam, mert szerencsémvolt, rangom és pénzem -mert írhat-
tam. -És mert tudtál írni. .És mert tudtam írni. De a tehetség. neked magyarázzam?!
A gitárosszomorúanelmosolyodott.A költõ folytatta. -Perszenekemnem ebbõl kellett megélnem.És ha volt is tehetségemakkor, amikor éppenszükségvolt rá... Ez is igazságtalan,mint minden.Tudod hány elfeledettgéniusz élt ezena világonaz idõk kezdeteóta?Ma is. Zenekarok.Írók. Költõk. Festõk.Mûvészek, a szó legnemesebb értelmében!És nem meg nem értett zsenikrõlbeszélek,ó nem! Hány nagyszerûírót, hánynagyszerûköltõt ismertem,akikrõl késõbb,amikor már nem lehettek ott, úgy feledkeztekmeg,mintha sohanemis léteztekvolna! Kafkát Brod megmentette... -Kafka lökött volt -jegyezte mega gitáros. de vajon hányMax Brod születettaz évszázadoksorán?Nekem nem volt rá szükségem.És tudod, miért? -Mert szerencséd volt? -Részben.És mert népszerûvoltam. Nagyonnépszerû. -Mint annyianmások. -Igen. De ez sohanem izgatott,sohanem ezértírtam. Írtam, mertez volt az egyetlen, amit tehettem. -És honnantudtad? -Mit? -Hogy húsz,ötven évvel késõbbmégemlékeznifognakrád?Hogy pontte leszelaz az egy a százból,akineka gondolatainem vesznekel örökre?Hogy érdemes? -Ugyan honnantudhattamvolna?-kérdezte a költõ, ésa tekintetébõlezúttalnyugalom és bölcsességáradt. -Csak... reménykedtem.Rátalálszvalami fontosra,és nem akarod, hogyelvesszen.Félted.Egyrészt,nehogymásis rátaláljon,másrészt,hogy mindenkimás megértse.Mindent megteszelérte,de aztán...a legtöbb,amit tehetsz,hogy reménykedsz. De ennyit megteszel,mert muszájmegtenned. A gitárostenyerévelvégigsimítottaarcát. -És a pokolbaküldöd a kritikusokat-sóhajtotta. De válasz-aznap éljel -már nem érkezett. Kinyitotta a szemét. Egyedül feküdt egy kimondhatatlannevû hotel nyolcadik emeletén,arcánkétnapos borostával.
Faith
The Knight wasalone.For sevendaysand sevennightshe had beenmarchingon, car rying the swordno other could even lift, themagnificent shíeldand an11ourothers could neveTbeaT,by onethought:fmding theDragon.And now he foundhím. TheDragonhad beenwaiting. He knew very well that the Knight who had comeafter hím was like no other.He could have kmed hím from the very fIrst momentthe Knight had steppedon to the narrow path that leads up to the híghest mountains,where the Dragonlived. But theDragon had beenarnazedby the will and strengthof the Knight and he had becomecuriousas well. So he had beenwaiting for the Knight to fmd hím. '1 shall kill you,' said the Knight, 'andyou shall die to let thepeople live without fear of you. Preparefor your death,Dragon!' TheDragonnodded. 'You' re brave, Knight. Many have come to km me, and no one hasreturnedto tell people theyhave defeatedme. Don't you know whatpower 1 possess,Knight? Why do you think you can kill me?' 'Your power lies in fear,Dragon.1 know where theothers werewrong.' 'Tell me,, said theDragon. 'They carnehereto light you. 1 did not. ' The Dragon's eyesbrightenedwith curiosity. 'They weregreat warriors,' continuedthe Knight. 'Yet theystoodno chanceagainst you, becausetheydidn't know the only wayyou could be killed. ' 'So what is it, then?' askedtheDragon. 'You only live becausepeople believeyou live,' said theKnight. 'For theyare teni tied of you. ' 'You' re wise, Knight, but for once,you 're wrong,' said the Dragon,smiling. '1 have beenalive for so long...1 can't evenremember.1 had beenherelong beforeyour people arrivedhere,and1 will always behere.' 'Let me prove, Dragon,thatyou' re nothingbutfear,' said theKnight. 'Right now1 will tum back,go down themountainsand tell thepeople1 havekmed you. 1 arn farnous,1 arn a great warrior,greaterthananyoneelse,my heartis noble,my word is true, thus theywill believeme -and when they won't be afraid of you anymore,Dragon,you will vanish without a trace.' Again, theDragon smiled. 'Curiouscreaturesyou are,humans,' he said. 'So be it! 1 won't light you now,, he added.'Go, and tell thepeople whatyou want to tell them.' The Knight tumed back, wentdown themountainsand told thepeoplehe had killed theDragon. Sincethen,no onehashearda thingabout theDragon. I was 100king for a while tilI I found this short story, which I think makes you understand what I will try to tell you in the next few lines. I always thought myself as a down-to-earth
type of a person-being a surgeon,I've seentoo few miraclesand too many plausible explanationsfor what can't beexplained.WeIl, maybethat's why that, after abouta month of thinking, I am not puzzledat alI by what happenedto me. Actually, it did not happento me. I wasjust the observerof the manifestationof something I can only wish would happenmore often. Cautious way to put it, yes, I know. Anyway... I'm sore you've heard of Bob Sinclair. Even I have, though1 have nevel beeninto Nascar.He has fans all acrossthe States.Driver for the QuakerStateTeam,he has won the championship7 times (!), andDaytonafive times...Somesayhe could drive beforehe could speak.WeIl, what's soreis he's the rest driver I've evecseen.Not a single accideut, evec.Was it Gary Lineker, who have nevel got a yeIlow card throughouthis entire careeras a football player?Bob Sinclair was like him, only in Nascar"yeIlow cards" are a bit... more serious. Bob stumbledonly once. It was in the 6th lap of last season'srace in Michigan. Mind you, if you've seenthe footage(1 wonderif there was anyonewho hasn't), you could seeit wasn't his fault. He was in secondplace,approachingthe curve light after the fmish lane, whenthe real left tyre burst. Critical situation,no chanceto regaincontrol, no matterhow good you ace.He hit the wall at about160miles per hoor. It was awful, evento watch. I only saw the whole thing afterwards. I was at work, so to say, it was me who operatedon Bob Sinclair for more than 6 hours. I wouldn't go into details; we were dancingon a knife's edge,and failed. Whenwe fmished,his conditionwas stable,but his brain just couldn't copewith losing that muchblood, so practicallyhe was dead.(So we thought.)He was in deepcoma.Machinesbreathedfor him. Mter the massiveattackof mourningandhoping fans andjournalists, I met Max. He came in abouta month after the accident;Bob stiIl in coma, no sign of improvement. I only knew why he camebecauseof his outfit: overallsof the QuakerStateteam. He was a small, lovable old man, with an evecsmiling face and bright eyes.He didn't cometo visit Bob, as I had thought, but to askme something. 'Dr Fisher,is there eventhe slightestchanceof hím getting reffel?' he asked.'1 gotta know, 'cos we're to start buildin' his new car tomorrow,and I wonder if he..., y'know. With a bit of lock hecan... after alI, next season'sononly... weIl, we havetime...' I felt sorry for him, more than I could say. 'Not really,' I said. 'Thoughthere's nothingthat's againsthis recoverybut... statistics. So -technically he...he can getbetter.Justhis chancesare...aboutoneto a million. Max, I'm very sorry.It's not likely he'Il evecwakeup.' He smiled. 'So there is a chance?' Ratherawkwardly,afterhesitating,I nodded. 'Right. Now, I must know whetherhe's coming or not, so -' he took a rather old, shabbyquarteront of his front pocket. 'If it's tails, he'Il recoverand race next season,'he said and flipped it up in the air. It landedin his openpalm, in front of my eyes.
Tails; the side with the numberfacing upwards. I couldn't help noticing the captionunderneath:'In God We Trust'. 'Poor old Max,' I thought.He put the coin in anotherof his pockets,nodded,tumed aroundand wentaway. Do you get the absurdityof alI this? I only did aboutan hour afterwards.You know, there was nothing rational in the way Max behaved,but there was just somethingin it, somethingthenI couldn't explain. That day I went up to the IntensiveCareto seeBob's data-no change. And then, after a week or so, Bob -you guessedit -woke up. Alive and kicking, as thoughnot having beenthroughan accidentafter which no oneis supposedto stayin one piece.I collectedthe reports,the anlysisof his condition,andfound out therewasno measurablesign of his getting better.One dayhe was in coma,the next day -weak and dizzy butawake. The following day, I receiveda packagefrom Max. It was a smallbeigebox, like one for rings and earrings.I openedit only at home.When I sawwhat was inside, I fetcheda drink for myself, put on 'ChampagneSupernova',openedthe window,looked at the stars in the dark sky of the night, and said 'Cheers!'. And Ilaughed, I don't evenexactly know why. In the box, therewasthe coin thatdecidedon Bob's fate. It was ratherold, shabbyand coveredwith a thin layer of rust. It wasn'tan ordinaryquarter.Did I mentionMax was an engineerand car mechnanic?Yes,supposeso. on one side there was the number,with the captionunderneath:'In God, We Trust'. And on the otherside,therewas the number-with the captionunderneath.