Simon Scarrow. A sas prédája. Gold Book. A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent: A sas árnyékában. A sas hódítása

Simon Scarrow A sas prédája

Gold Book A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent: A sas árnyékában A sas hódítása A sas vadászata A sas és a farkasok A sas prédája A fordítás a Headline Book Publishing An Hachette Livre UK Company 338 Euston Road, London, NW1 3BH kiadása alapján készült Eredeti cím: The Eagle's Prey Copyright © 2004 by Simon Scarrow All rights reserved Fordította: Sándor Zoltán Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni A történelmi személyiségek kivételével a műben szereplő személyek

kitaláltak, minden hasonlóság valós személyekhez a véletlen műve ISBN 978 963 426 153 7 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Fivéreimnek, Scottnak és Alexnek, szeretettel és köszönettel az együtt töltött szép időkért.

A római legiók szervezete

A sas prédája főszereplői Macro és Cato centuriók. Azon olvasóknak, akik nem jártasak a római légiók hierarchiáját illetően, összeállítottam egy rövid ismertetőt a rendfokozatokról, melyekkel e könyvben találkozhatnak. A II. legio, Macro és Cato „otthona”, nagyjából ötezer ötszáz emberből állt. Az alapvető katonai egység a nyolcvan emberből álló centuria volt, melyet egy centurio és a helyetteseként szolgáló optio vezettek. A centuriát nyolcfős szakaszokra osztották, melyek tagjai a barakkokban egy szobán, illetve a hadjáratok idején egy sátron osztoztak. Hat centuria alkotott egy cohorsot, és tíz cohors alkotott egy légiót. Az első cohors létszáma kétszerese volt a többiének. Minden légióhoz tartozott egy százhúsz főből álló lovas alakulat, melyet négy csapatra osztottak. Ők felderítőkként és hírvivőkként szolgáltak. A legio főbb rendfokozatai – fentről lefelé haladva – a következők voltak: A legátus arisztokrata származású volt, és általában a harmincas évei közepén járt. Öt évig vezette a légiót, remélve, hogy hírnevet szerezhet magának, amit később felhasználhat politikai karrierjéhez. A tábori praefectus ősz veterán volt, aki korábban a legio rangidős centuriójaként szolgált. Ez a rang jelentette a hivatásos katonák karrierjének betetőzését. Széles körű tapasztalatokkal rendelkezett, nagy megbecsülés övezte, és a legátus távollétében ő vezette a légiót. Törzstisztként hat tribunus szolgált. Ők rendszerint húszas éveik elején jártak, és elsősorban azért szolgáltak a hadseregben, hogy adminisztratív tapasztalatokat szerezzenek, mielőtt alacsonyabb tisztséget vállalnának a civil közigazgatásban. A rangidős tribunus azonban más volt. Ő szenátori családból származott, és magas politikai tisztséget, illetve a legio parancsnoki tisztét szándékozott megszerezni. A legio fegyelméért és harckészültségéért hatvan centurio volt felelős. Őket gondosan, parancsnoki képességeik és harckészségük alapján válogatták ki. Veszteségeik aránya rendszerint sokkalta nagyobb volt, mint az összes többi rendfokozatba tartozó katonáké. Rangjukat az előléptetésük ideje határozta meg. A legmagasabb rangú centurio az első cohors első centuriáját

vezette, magas kitüntetéseket viselt, és személyét nagy tisztelet övezte. A lovasosztagokat négy decurio vezette, abban a reményben, hogy megkapják az auxiliaris lovasalakulat parancsnoki tisztét. Minden egyes centuriót egy optio segített, aki a helyetteseként szolgált, és kisebb parancsnoki feladatokat látott el. Az optiók általában arra vártak, hogy megüresedjen egy-egy centuriói poszt. A legionáriusok olyan önkéntesek voltak, akik vállalták a huszonöt évnyi szolgálati időt. Ahhoz, hogy valaki beléphessen a légióba, elméletileg római állampolgárnak kellett lennie, ám az újoncok fokozatosan egyre inkább a helyi lakosságból érkeztek, és sorozáskor megkapták a római állampolgárságot. Az auxiliaris cohorsok katonái a légionáriusoknál alacsonyabb státusban voltak. Ők a provinciákból érkeztek, és a lovasságban, illetve könnyűgyalogosként vagy más egyéb különleges fegyvernemek katonáiként szolgálták a Római Birodalmat. A római állampolgárságot csak a huszonöt évnyi szolgálati idő letöltése után, vagy a csatákban véghezvitt kiemelkedő tettekért kapták meg.

Első fejezet

– Milyen messze van még a tábor? – kérdezte a görög, ismét hátrapillantva a válla fölött. – Odaérünk még sötétedés előtt? A kíséretül szolgáló kis lovascsapatot vezető decurio kiköpött egy almamagot, és lenyelte a fanyar gyümölcshúst, mielőtt válaszolt volna. – Ne aggódj, uram, odaérünk! Úgy számolom, már csak öt-hat mérföld. – Nem mehetnénk gyorsabban? A férfi megint átpillantott a válla fölött, a decurio pedig nem tudott tovább ellenállni a csábításnak, hogy ő maga is hátranézzen. Ám a hőségtől reszkető vidéken nem volt semmi látnivaló. Az ösvény kihaltan nyújtózott a két, sűrű erdő borította domb közötti hágó felé. Senkivel sem találkoztak, mióta délben elhagyták az előretolt hadállást. A decurio és tíz lovasa, a két testőr védelmezte görög kísérőiként Plautius tábornok hatalmas táborába tartottak, ahol három legio és tucatnyi auxiliaris alakulat gyülekezett, hogy döntő csapást mérjenek a Caratacus vezette briton seregre, amit abból a maroknyi törzsből toboroztak, melyek még mindig hajlandóak voltak harcba szállni Rómával. A decuriót nagyon furdalta a kíváncsiság, vajon mi dolga lehet a görögnek Plautius tábornokkal. A hajnal első fényénél parancsba kapta a tungri lovas cohors praefectusától, hogy válogassa ki csapata legjobb embereit, és kísérje el a görögöt a tábornokhoz. A decurio nem kérdezősködött, csak engedelmeskedett a parancsnak. De most kíváncsian sandított a görögre. Egyszerű, vörös tunikája és dísztelen köpenye ellenére a férfiról lerítt, hogy gazdag és előkelő. A decurio utálkozva mérte végig a gondosan ápolt körmöket, valamint a drága, citromillatú olajjal bekent sötét hajat és szakállat. Habár nem viselt ékszereket, ujjain fehér sávok mutatták, hogy általában gyűrűk sokasága van rajtuk. A decurio halvány mosollyal arra a következtetésre jutott, ez az ember egyike a felszabadított görög rabszolgáknak, akiknek sikerült bejutniuk a császár hivatalnokai közé. A tény, hogy most Britanniában van, és láthatóan nem akarja felhívni magára a figyelmet, azt jelentette, valami különleges küldetésben jár, melyről a császári udvar nem tájékoztathatta írásos üzenetben a tábornokot. A decurio lopva a görög mögött lovagló két testőrre pillantott. Mindketten egyszerű ruházatot viseltek, és köpenyük alatt katonai fegyverszíjon egy-egy rövid kard lógott. Nem egykori

gladiátorok voltak, akiket a gazdag rómaiak olyan előszeretettel alkalmaztak testőrként. A kardok és viselőik akaratlanul is elárulták magukat. A decurio azonnal tudta, kicsodák: praetorianus gárdisták, akik sikertelenül próbálták leplezni kilétüket. Ezenkívül volt még egy bizonyítéka annak, hogy a görög a császártól kapott megbízatásban jár. A hivatalnok ismét a háta mögé pillantott. – Eltűnt valaki? – tudakolta a decurio. A görög körbenézett, majd mosolyt kényszerített az arcára, próbálva leplezni nyugtalanságát. – Igen, legalábbis remélem. – Olyasvalaki, akiről nekem is tudnom kellene? A görög egy pillanatig a decuriót nézte, aztán ismét elmosolyodott. – Nem. A decurio várta, hogy a görög bővebb magyarázattal szolgáljon, ám az tudomást sem véve róla elfordult. A lovastiszt vállat vonva beleharapott az almájába, és végigpillantott a környező vidéken. Délre a Tamesis felső folyása hömpölygött át a dimbes-dombos tájon. Az ősi erdőségek körülfonták a hegycsúcsokat, míg körülöttük szétszórva a dobunniak apró falvai és tanyái álltak. Ők voltak az első olyan törzs, mely hűbéresküt tett Rómának, mikor a légiók egy évvel korábban partra szálltak. Kiváló hely lenne a letelepedéshez, tűnődött a decurio. Miután leszolgálja a huszonöt évét, és megkapja a római polgárságot egy kis pénzjutalommal, vesz majd itt egy birtokot, a veterán kolónia közelében, ahol békességben töltheti hátralevő napjait. Talán kinéz magának egy helyi nőt Camulodunumban, akit feleségül vehet. Felnevel néhány gyereket, és közben nap mint nap kábára issza magát. A kényelmes életről szőtt fantáziálását hirtelen félbe kellett szakítania, mivel a görög megzabolázta a lovát, és hátranézett az úton. Barna szemei összeszűkültek szedett szemöldöke alatt. A decurio teli szájjal káromkodva felemelte a karját, hogy megállítsa embereit, majd nyugtalanul a görög felé fordult. – Mi az? – Nézd! – mutatta a görög. – Ott! A decurio bőrrel megerősített lovaglónadrágja megnyikordult, ahogy a férfi fáradtan megfordult a nyeregben. Egy pillanatig semmit sem látott, aztán ahogy feljebb pillantott oda, ahol az ösvény eltűnt a dombok mögött, lovasok sötét alakjait látta előbukkanni a fák árnyékai közül. A napfénybe kirontva egyenesen a görög és a kísérete felé vágtattak. – Ezek meg kicsodák? – mormogta a decurio. – Fogalmam sincs – felelte a görög –, de azt hiszem, tudom, ki küldte őket. A decurio ingerülten pillantott a görögre. – Ellenségesek? – Nagyon is. A lovastiszt tapasztalt szemmel pillantott végig az üldözőkön, akik már csak alig egymérföldnyire jártak tőlük: nyolcan voltak, sötétbarna és fekete köpönyegeik lobogtak a hátuk mögött, ahogy előrehajolva biztatták hátasaikat. Nyolcan tizenhárom ellen, a görögöt nem számítva. Kedvező esélyek, vélte a decurio. – Eleget láttunk! – fordult el a görög a távoli lovasoktól, és hátrarúgott a sarkaival. – Induljunk! – Előre! – parancsolta a decurio, mire a kísérők a görög és annak testőrei után iramodtak. A lovastiszt nagyon dühös volt. Nem kellene így elmenekülniük. Túlerőben voltak, és pihentethették volna a lovaikat, míg várják, hogy az üldözők kifáradt hátasaikon utolérjék őket. Gyorsan vége lett volna. Ellenben fennállt a lehetősége, hogy valamelyik támadó esetleg szerencsésnek bizonyul, és sikerül rátámadnia a görögre, márpedig a praefectus parancsa nagyon is egyértelmű volt: a görögnek nem eshet baja. Bármi áron meg kell védeni! A decurio ezért belátta, hogy ennek fényében a legjobb, ha elkerülik a bajt, akármilyen kellemetlen legyen is a menekülés gondolata. Egymérföldnyi előnyük van, ezért biztosan sikerül még azelőtt elérniük Plautius táborát,

mielőtt az üldözők karnyújtásnyi távolságba érnének. Amikor ismét átpillantott a válla felett, a decurio döbbenten látta, hogy az üldözők immár sokkal közelebb járnak. Bizonyára kiváló lovaik vannak, gondolta. A saját és emberei lovai olyan jók voltak, mint a cohors bármelyik hátasa, de most alaposan leiskolázták őket. Ráadásul az üldözők is kiváló lovasok lehetnek, ha ilyen vágtára képesek bírni állataikat. A decurióba most először hasított bele a kétely. Ezek nem egyszerű banditák! Lobogó köpönyegeikből és tunikáikból, illetve sötét hajukból és barna arcbőrükből ítélve még csak nem is szigetlakó bennszülöttek! Ráadásul a kelta törzsi harcosok csak akkor támadnak rá a rómaiakra, ha túlerőben vannak. Emellett úgy tűnt, a görög tudja, kik ezek. Népére jellemző módon a férfi arcán most jól látszott a rettegés. A görög a decurio előtt vágtatott, bizonytalanul imbolyogva a nyeregben, míg testőrei jóval ügyesebben és magabiztosabban ültek lovaik hátán. A lovastiszt fogait kivillantva fanyarul elvigyorodott. A görög bizonyára nagyon derekasan viselkedik a palotában, de elég szánalmasan lovagol. Nem tartott sokáig, és bekövetkezett az elkerülhetetlen. A görög éles sikollyal oldalra billent, és bár egy utolsó, kétségbeesett mozdulattal belekapaszkodott a kantárba, a lendülettől végül alázuhant a nyeregből. A decurio szitkozódva zabolázta meg hátasát, és épp csak sikerült kikerülnie a földre zuhant férfit. – Állj! A kísérők csapata káromkodások és riadt nyerítések közepette csatasorba állt a hátán fekvő görög körül. – Jobban jársz, ha életben vagy, te nyomorult – morogta a decurio, lecsusszanva a nyeregből. A két testőr azonnal mellette termett, és a férfi fölé hajoltak, akinek életét rájuk bízták. – Életben van? – mormogta az egyikük. – Igen, még lélegzik. A görög szemei kinyíltak, de a ragyogóan tűző nap miatt rögtön be is csukódtak. – Mi… mi történt? – kérdezte a görög szinte öntudatlanul. – Emeljétek fel! – rivallt rá a decurio a testőrökre. – Tegyétek a lovára! Mielőtt ismét nyeregbe szálltak volna, a praetorianusok felemelték a görögöt, és feldobták a lova hátára. Egyikük megragadta a görög lovának kantárát, míg a másik keményen megmarkolta az eszméletlen férfi vállát. – Vigyétek innen! – intett előre a lovastiszt. Miközben a három férfi ellovagolt Plautius táborának biztonsága felé, a decurio felpattant a lovára, és az üldözők felé fordult. Már nagyon közel jártak, alig háromszáz lépésnyire, és soraikat legyezőszerűen szétnyitva az egy helyben ácsorgó kísérők felé vágtattak. A támadók elővették könnyű hajítódárdáikat a tokokból, és hajításra készen a fejük fölé emelték a fegyvereket. – Laza hadrend! – kiáltotta a decurio. A lovak horkantva elléptettek egymás mellől, ahogy a kísérők széthúzták soraikat az úton, szembefordulva az üldözőkkel. A katonák védekezésre készen felemelték pajzsukat, míg másik kezükkel a gyorsan közeledő támadókra szegezték lándzsájukat. A decurio azt kívánta, bárcsak hoztak volna magukkal hajítódárdákat. De sajnos arra számított, hogy nyugalmas útjuk lesz Plautius táborába. Most el kell viselniük a könnyű hajítódárdák záporát, mielőtt közelharcba kezdhetnének az ellenséggel. – Felkészülni! – kiáltott oda embereinek, figyelmeztetve őket, hogy támadni akar. – A parancsomra… roham! Az auxiliaris lovasok vad csatakiáltások közepette előrelendültek, őrült vágtára ösztökélve hátasaikat, melyek egyre gyorsabban rohantak, ahogy a két kis csatasor közeledett egymás felé. Az üldözők nem fogták vissza lovaikat, hanem egyenesen az auxiliaris katonák felé rohamoztak. A decurio biztosra vette, hogy az ellenség vágtában akar nekirontani emberei csatasorának, ezért felkészült az összecsapásra. Az auxiliaris lovasok azonban ösztönösen hátrahőköltek, és a csatasor lelassult.

A decurio gyorsan átlátta a helyzetet, és ráüvöltött embereire. – Tovább! Tovább! Szemben velük már látszott a némán közeledő ellenséges lovasok elszánt, könyörtelen arca. Tunikájuk és köpönyegük ráncai azt mutatták, nem viselnek páncélt, a decurio pedig szinte megsajnálta őket, mivel így egyenlőtlen lesz a közelgő összecsapás. Nem számít, milyen jók a lovaik, közelharcban esélyük sem lehet a jobban védett auxiliaris lovasokkal szemben. Anélkül, hogy bármiféle parancsra lett volna szükségük, a támadók az utolsó pillanatban hirtelen oldalra fordultak, és az auxiliaris csatasor előtt rézsútosan vágtatva hátralendítették hajítódárdát tartó karjukat. – Vigyázzatok! – üvöltötte az egyik katona, amint a hajítódárdák alacsonyan szállva a kísérők csapata felé süvítettek. Nem viharos dárdazápor volt, mivel minden egyes támadó gondosan kiválasztotta a célpontját. A vas dárdahegyek belemélyedtek a lovak szügyébe és oldalába. Csupán az egyik fegyver talált el egy lovast, épp csak a nyeregszarv fölött az alhasába fúródva. A decurio azonnal átlátta, hogy nagyon is szándékosan választották a lovakat célpontul. Néhány ló felágaskodott, patáikkal próbálva elérni sebeiket, míg némelyik rémült nyerítéssel oldalra ugrott. A lovasok kénytelenek voltak felhagyni a rohammal, és erejüket megfeszítve próbáltak úrrá lenni hátasaikon. Ketten fejjel előre az út száraz földjére zuhantak. Még több hajítódárda süvített át a levegőn. A decurio lova görcsösen összerándult, amint egy sötét dárdanyél a jobb vállának csapódott. A lovastiszt ösztönösen a nyereg bőréhez szorította a combjait, és a lovát szidalmazta, mivel az megtorpant és jobbra-balra rángatta a fejét, nyálat fröcskölve szét a napfénybe. Körülötte zűrzavar tombolt, ahogy a földre zuhant katonák próbáltak kimenekülni a sebesült, rémült lovak közül. Nem messze tőlük az ellenséges lovasok a hajítódárdákból kifogyva kardot húztak elő, méghozzá a római lovasság által használt hosszú pengéjű spathákat. Az erőviszonyok hirtelen megváltoztak, és a kíséret tagjai most a pusztulással néztek szembe, – Rohamra készülnek! – üvöltött fel valaki a decurio közelében. – Futás! – Nem! Együtt kell maradnunk! – üvöltötte a decurio, leugorva sebesült hátasáról. – Ha elfuttok, cseszhetitek! Gyűljetek körém! Zárjátok a sort! Ám a parancs hiábavalónak bizonyult. Embereinek fele elvesztette a hátasát, és az eséstől bizonytalanul támolyogtak, míg a többiek próbál: ták visszanyerni uralmukat lovaik felett. Nem tudtak védelmi alakzatba rendeződni, minden katona csak önmagával törődött. A decurio oldalra lépett egy szabad térségre, hogy legyen elég helye a lándzsa forgatásához, majd az ellenséges lovasokat nézte, akik előreszegezett kardokkal vágtattak felé, hogy végezzenek vele. – Hagyjátok őket! – harsant egy parancs latinul. A nyolc lovas eltette a kardot, és a kantárt keményen megrángatva kikerülték az auxiliaris katonák körét, majd egyre sebesebben vágtatva a légiók távoli tábora felé indultak. – A fenébe! – sóhajtott fel valaki megkönnyebbülten. – Ez közel volt! Habár még így is alaposan ellátták a bajunkat. A decurio egy pillanatig osztozott katonája érzéseiben, de aztán hirtelen megfagyott a vér az ereiben. – A görög! A görög után mennek! Nekik is utána kell eredniük! A jókora előny ellenére a görög kábasága alighanem jócskán lelassítja a praetorianusokat, ezért az ellenség valószínűleg még azelőtt utoléri a három menekülőt, mielőtt elérhetnék Plautius tábornok seregét. A decurio átkozta a görögöt és saját balszerencséjét, amiért épp őt bízták meg a hivatalnok védelmével. Megragadta a hajítódárdától megsebesült katona lovának kantárát. – Szállj le! A katona arca megvonaglott a fájdalomtól, ahogy próbálta kihúzni a hasába fúródott dárdát, és úgy tűnt, meg sem hallotta a parancsot, ezért a decurio egyszerűen lelökte a sebesültet a nyeregből, és felpattant a lóra. A dárdanyél reccsenve kettétört, amint a sebesült katona a földre huppant. – Mindenki, akinek van lova! Utánam! – üvöltötte a decurio, és a lovat megfordítva a

támadók nyomába eredt. – Utánam! A ló sörénye a decurio arca körül csapkodott, ahogy a katona mélyen előrehajolva vadul űzte a fújtatva, minden izmát megfeszítve vágtató állatot. A lovastiszt körbenézve látta, hogy négy emberének sikerült kitörni a zűrzavarból, és most ott vágtatnak mögötte. Öten nyolc ellen. Nem túl jó arány. De az ellenségnek most már nincsenek hajítódárdái, ráadásul pajzsuknak és lándzsájuknak hála, jó esélyük van, hogy elbánjanak a csak karddal felfegyverzett ellenfelekkel. Ezért a decurio folytatta az üldözést, és szíve megtelt hideg bosszúvággyal, hogy elégtételt vegyen a támadókon, habár azt is jól tudta, hogy meg kell védenie a görögöt, aki miatt mindez történt. Az út egy lankás domboldalon vezetett le. Az ellenség háromszáz lépésnyivel járt előttük, míg a görög és a praetorianusok előnye alig egyharmad mérföldre apadt. A testőrök továbbra is azzal küszködtek, hogy a lovon tartsák védencüket. – Gyerünk! – kiáltott át a decurio a válla fölött. – Tovább! A három lovascsapat egymás után ért le a völgybe, hogy aztán elinduljanak felfelé a szemközti domboldalon. A támadók lovainak a korábbi üldözés miatti fáradtsága most kezdett megmutatkozni, mivel az auxiliaris katonák kezdték utolérni őket. A decurio győzedelmesen hátrarúgott a sarkaival, és bátorítóan kiáltozott a lova fülébe. – Gyerünk! Gyerünk, kislány! Tarts ki még egy kicsit! Mire az ellenség elérte a dombtetőt, egy pillanatra eltűnve szem elől, a két csapat közötti távolság a felére csökkent. A decurio biztosra vette, hogy sikerül utolérniük a támadókat, mielőtt azok rajtaüthetnének a görögön és praetorianus testőrein. Hátrapillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy emberei szorosan a nyomában vannak. Nem kell egyedül rárontania az ellenségre. Amint az ösvény ismét ereszkedni kezdett, hárommérföldnyire tőlük előbukkant Plautius hatalmas, négyszögletes tábora. A földsáncok és védőfalak övezte óriási térséget apró sátrak rácsozata hálózta be. Három legio és számos auxiliaris cohors, vagyis csaknem huszonötezer ember készülődött az előrenyomulásra, hogy megkeressék és elpusztítsák Caratacus briton harcosainak seregét. A decuriót lenyűgözte a látvány, de csupán egy pillanatra lehetett része benne, mivel feltűntek az ellenséges lovasok, akik az ösvényen át egyenesen feléje rohamoztak. Nem maradt ideje megzabolázni a lovát, hogy emberei utolérhessék, csak maga elé kapta ovális pajzsát és a legközelebbi ellenfél mellkasának közepére szegezte lándzsája hegyét. Aztán már ott is volt az ellenség között. Fegyverforgató karja hátralendült az összecsapás erejétől, válla pedig fájdalmasan megrándult. A lándzsanyél kiszakadt az ujjai közül, és hallotta ledöfött ellenfele mély mordulását, ahogy az lobogó köpenye és lova csapkodó sörénye forgatagába veszve elvágtat mellette. Egy kardpenge csattant a pajzsán, majd a rézumbóról lecsúszva felhasította a lábszárát. A következő pillanatban a decurio átért az ellenség csatasorán, és a kantárt megrángatva előhúzta a kardját. Üvöltözés és fegyverek éles csattogása csapott fel, ahogy a többi auxiliaris katona is megérkezett. A decurio magasra emelt karddal vetette bele magát a közelharcba. Emberei elkeseredetten küzdöttek a kétszeres túlerővel. Ahogy kivédték az egyik támadást, védtelenné tették magukat a másik ellenféllel szemben, és mire parancsnokuk csatlakozott hozzájuk, ketten már vérezve a földön hevertek, a decurio lándzsájától megsebesült férfi vonagló alakja mellett. A lovastiszt a szeme sarkából mozgást látott a bal oldalán, és épp csak sikerült behúznia fejét a pajzsa mögé, melynek fémabroncsát a következő pillanatban áthasította egy kardpenge. A decurio oldalra lendítette a pajzsát, próbálva kitépni a fegyvert támadója kezéből, miközben saját kardját széles mozdulattal ellenfele arca felé lendítette. A penge megvillant, a férfi szemei pedig elkerekedtek, ahogy ráébredt a veszélyre, és hátravetette magát a nyeregben. A kardhegy feltépte a tunikáját, és végigszántotta a mellkasát. – Fenébe! – sziszegte a decurio, közelebb unszolva hátasát az ellenfélhez, hogy bevihessen egy visszakezes vágást. Mivel olyannyira elszántan próbált végezni ellenfelével, nem vette észre a másik irányból fenyegető veszélyt. Nem látta, hogy a lováról leugrott egyik férfi odarohan mellé, és karddal a lágyéka felé döf. Érezte a szúrást, de mire megfordult, a támadó már vértől vöröslő karddal odébb ugrott. A decurio azonnal tudta, a pengét az ő vére borítja, de nem volt ideje a sebbel törődni. Egy szempillantás alatt felmérte, hogy csupán ő van életben. Emberei holtan vagy

haldokolva hevertek a földön, és csak kettővel sikerült végezniük ezek közül a különös, néma alakok közül, akik úgy harcoltak, mintha erre születtek volna. Pajzsát kezek ragadták meg, és a decuriót kíméletlenül lerángatták a nyeregből. A levegő kiszorult a tüdejéből, ahogy az ösvény kemény földjének csapódott. Levegő után kapkodva feküdt a hátán, és a kéklő eget nézte, ám ekkor egy sötét árnyalak takarta el előle a napot. Tudta, most eljött a vég, de nem hunyta be a szemeit. – Gyerünk, te nyomorult! – vicsorgott gúnyosan. A kard azonban nem csapott le. A támadó egyszerűen megfordult és elsietett. Aztán dulakodás zaja hallatszott, majd lovak horkantása harsant és paták dobogása csapott fel. A dübörgés gyorsan elhalkult, és csak a nyári délután derűs hangjait lehetett hallani. A bogarak neszezését csupán a fűben heverő sebesültek nyöszörgése törte meg. A decuriót megdöbbentette, hogy még mindig életben van. Védtelenül hevert a földön, ám az ellenség megkímélte. Erejét megfeszítve sikerült levegőt vennie, és felült. A hat életben maradt támadó folytatta a görög utáni hajszát. A decuriót keserű harag árasztotta el. Kudarcot vallott! A föld melegnek, nedvesnek és nyúlósnak tűnt az ujjai alatt. Lepillantva látta, hogy vértócsában ül. A saját vérében, eszmélt rá komoran. Eszébe jutott a lágyékára kapott döfés. A kardpenge láthatóan felsértette az ütőeret, mivel a sebből sötét vér lüktetett a lábai közt húzódó fűre. Kezét azonnal a sebre szorította, de a meleg vérpatak nekifeszült a tenyerének, és áttört az ujjai között. Fázni kezdett, és tudta, többé nem fenyegeti a veszély, hogy a cohors praefectusa leszidja. Legalábbis ebben az életben már nem. Felpillantott, és a görög apró alakját nézte, ahogy testőreivel az életéért menekül. Már nem aggasztotta a menekülők szorult helyzete. Immár nem voltak számára egyebek, csak sötét árnyak, melyek lassan elhomályosultak. Hátrafeküdt a fűbe, és ismét a tiszta, kék égboltot nézte. Semmit sem hallott az iménti összecsapást követő zajokból, számára már csak a bogarak álmosító zsongása létezett. Behunyta a szemeit, hagyva, hogy körülölelje a nyári délután melegsége, miközben lassan elveszítette az eszméletét.

Második fejezet

– Ébredj! – rázta meg a praetorianus a görög vállát. – Narcissus! Gyerünk már, ember! – Csak az idődet vesztegeted – jegyezte meg társa a görög másik oldaláról. – Nincs eszméletén. Mindketten hátranéztek a dombtetőn dúló összecsapás felé. – Fel kell ébresztenünk a kurafit! Ha nem tér magához, mindannyian meghalunk. Kétlem, hogy a fiaink sokáig állnak a sarat odafent. – Bizony – hunyorgott a másik testőr. – Már vége is! Induljunk! A görög felnyögött, és fájdalmas arckifejezéssel felemelte a fejét. – Mi… mi történik? – Bajban vagyunk, uram. Sietnünk kell! Narcissus megrázta a fejét, hogy elűzze az elméjét elhomályosító ködöt. – Hol vannak a többiek? – Meghaltak. Indulnunk kell, uram! Narcissus bólintott, és a kantárt megragadva elindította lovát az ösvényen. Az állat azonban hirtelen megugrott, amint az egyik praetorianus a kardja hegyével hátulról ösztökélni kezdte. – Lassan a testtel! – csattant fel Narcissus. – Elnézést, uram, de nincs vesztegetni való időnk. – Na, ide hallgass! – fordult Narcissus dühösen a praetorianus felé, hogy figyelmeztesse,

kivel is beszél. Ám ekkor a tekintete feljebb tévedt, és látta, ahogy a támadók végeznek az utolsó auxiliaris lovassal is, majd folytatják az üldözést. – Igazad van – mormogta. – Siessünk innen! Miközben vágtatva továbbindultak, Narcissus a távoli tábor felé pillantva imádkozott, hogy az őrszemek egyik éberebbike észrevegye a lovascsapatot, és riadóztasson. Ha Plautius nem küld segítséget, valószínűleg nem érik el élve a tábort. A katonák fegyverei és páncéljai miriádnyi csillagként ragyogtak a napsütésben, ám a csillagokhoz hasonlóan távolinak, hidegnek és elérhetetlennek tűntek. A hátuk mögül, alig negyedmérföldről az üldözők lovainak dobogása hallatszott. Narcissus tudta, nem számíthat tőlük könyörületre. Nem azért küldték őket, hogy foglyokat ejtsenek. Orgyilkosok voltak, akik azt a feladatot kapták, hogy végezzenek a császár titkárával, mielőtt az eljuthatna Aulus Plautiushoz. Narcissust nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon ki bérelte fel őket. Tudta, ha netán fordulna a kocka, és az egyik orgyilkost sikerülne élve elfogni, a tábornok emberei közt akadnának olyan kínvallatók, akik a legerősebb akaratú embert is képesek megtörni. De gyanította, hogy még ha meg is tudnák a megbízó nevét, nem sokra mennének vele. Narcissus és ura, Claudius császár ellenségei elég fondorlatosak ahhoz, hogy név nélkül, feláldozható közvetítők által béreljék fel a gyilkosokat. Küldetésének titkosnak kellett volna lennie. Amennyire Narcissus tudta, csak Claudius és néhány legmegbízhatóbb embere lehetett birtokában azon titkos tudásnak, hogy a császár bizalmasa Britanniába érkezett, és találkozni készül Plautius tábornokkal. Utoljára egy évvel korábban találkoztak, amikor a császár rövid időre csatlakozott a hadsereghez, hogy tanúja legyen a bennszülöttek vereségének Camulodunumnál, és saját érdemének nyilvánítsa a győzelmet. Mivel akkor az uralkodó több ezer emberből álló kíséretének tagjaként érkezett, Narcissus nem szenvedett hiányt sem a kényelmet, sem a védelmet illetően. Ezúttal azonban a diszkréció volt a legfontosabb, így Narcissus álruhában, mindenféle pompa nélkül utazott, a praetorianus gárda két legjobb emberének kíséretében. Marcellus és Rufus társaságában, egy csendes mellékutcára nyíló ajtón át hagyta el a palotát. Ám a titok valahogy kitudódott. Amint távolodott Rómától, Narcissus gyanítani kezdte, hogy követik, és minden lépését szemmel tartják. Az út sosem volt teljesen üres mögöttük, a távolban mindig lehetett látni egy-egy magányos alakot. Ebben persze nincs semmi gyanús, Narcissus azonban rettegett az ellenségeitől, méghozzá eléggé ahhoz, hogy megtegyen minden óvintézkedést, amit csak lehetett. Narcissus sokkal tovább életben maradt a császári udvar veszedelmes világában, mint bárki más. Ha valaki olyan nagy tétekben játszik, mint ő, annak a tarkóján is szemeket kell növeszteni, hogy lásson mindent, ami körülötte zajlik: minden tettet és eseményt, még az arisztokraták legapróbb fejmozdulatait is, mikor a lakomák alkalmával halkan beszélgetnek. Mindez Janusra, Róma kétarcú védőistenére emlékeztette, aki egyszerre két irányból figyelt a veszélyekre. A császár háznépének tagjaként két arccal kellett bírnia. Az egyik a buzgó szolga arca volt, aki mindent megtesz, hogy eleget tegyen ura és a nála feljebbvalók óhajainak. Ám a másik arca határozott és könyörtelen volt. Az igazi arcát csak azoknak mutatta meg, akikre halálos ítéletet mondott ki, és hatalmas elégtételt jelentett számára, mikor gúnyosan tudtukra adhatta, mennyire megveti őket. Most úgy tűnt, rá mondtak ki halálos ítéletet. Épp annyira rettegett a haláltól, mint amennyire meg akarta tudni, hogy legelszántabb ellenségei közül kik tervelték ki mindezt. Az utazás során kétszer próbáltak végezni vele. Először Noricum egyik fogadójában, ahol valami kilöttyent ital miatt hirtelen hatalmas verekedés tört ki. Narcissus és testőrei egy alkóvból figyelték az eseményeket, amikor egyszer csak egy kés süvített át a termen, egyenesen a császár bizalmasa felé. Marcellus észrevette a levegőn átsuhanó fegyvert, és egy raguval teli edénynek lökte védencét, a kés pedig beleállt a fába, épp ott, ahol egy pillanattal korábban még Narcissus állt. A második alkalommal egy csapat lovas bukkant fel mögöttük az úton, mikor Gesoriacum kikötőjébe tartottak. Nem akartak kockáztatni, ezért vágtában menekültek a lovasok elől, mígnem a végkimerülés határáig hajszolt hátasaikon megérkeztek a kikötőbe. A rakparton hegyekben állt a Plautius légióinak szánt ellátmány, amit épp a Britanniába tartó hajókra rakodtak, míg a szigetről

visszatérő bárkákról sorra leszállították a birodalom rabszolgapiacaira szánt hadifoglyokat. Narcissus lefoglalt egy-egy helyet maguknak az első Britanniába tartó hajón. Amint eltávolodtak a nyüzsgő rakparttól, Marcellus megérintette a hivatalnok karját, és egy nyolcfős csapat felé biccentett, melynek tagjai némán figyelték az útnak induló hajót. Kétségkívül ugyanazok lehettek, akik most üldözték őket. Narcissus hátrapillantott, és döbbenten látta, milyen sokat behoztak a lemaradásukból. A tábor sokkal távolibbnak tűnt, mint amilyen messze az üldözők jártak. – Utol fognak érni! – kiáltott oda a testőreinek. – Tegyetek valamit! Marcellus gyors pillantást váltott bajtársával, aztán mindketten az ég felé pillantottak. – Mit gondolsz? – kiáltott vissza Rufus. – Mentsük magunkat? – Miért is ne? Átkozott legyek, ha meghalok valami nyomorult görög miatt! A két praetorianus a lovak nyakára hajolt, vad kiáltásokkal biztatva még gyorsabb vágtára a hátasokat. – Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt! – kiabált Narcissus rémülten, amint testőrei előrevágtattak. A császár titkára hátrarúgott a sarkaival, és lova lassacskán utolérte a két praetorianust. Narcissus rettegve csikorgatta a fogait, miközben orrát betöltötte a ló fanyar szaga, és az állat minden egyes lépése azzal fenyegette, hogy kiesik a nyeregből, alázuhanva a homályosan tovasuhanó földre. Soha életében nem félt még ennyire, és ünnepélyesen megfogadta, hogy többé nem ül lóra. Ezentúl nem utazik semmi olyanon, ami gyorsabb vagy kevésbé kényelmes, mint a gyaloghintó. Mikor sikerült utolérnie testőreit, Marcellus feléje fordult és rákacsintott. – Ez így mindjárt jobb, uram… Már nem vagyunk olyan messze! A három férfi tovább vágtatott. Fülük mellett süvített a szél, ám valahányszor Narcissus és testőrei hátrapillantottak, az üldöző lovasok egyre közelebb jártak hozzájuk. A tábor felé közeledve a menekülők és üldözőik lovai is egyre jobban kifulladtak. A lovasok érezték, hogy hátasaik mellkasa hatalmas fújtatóként lüktet, amint az állatok levegő után kapkodnak. A nyaktörő vágta fáradt küszködéssé lassult, ahogy a lovasok egyre elszántabban próbálták kihozni jószágaikból azok utolsó erőtartalékát is. Mikor az ösvény felért a következő alacsony dombra, Narcissus látta, hogy már csak alig két mérföld választja el őket a tábor és azt körülvevő nyílt térségen gyakorlatozó vagy takarmányt gyűjtögető katonák nyújtotta biztonságtól. Mostanra már biztosan észrevették a közeledő lovasokat, és riadóztattak, kiküldve egy csapatot, hogy derítsék ki a jövevények kilétét. Ám a lovaikat hajszoló menekülők számára a tábor katonáinak nyugalma zavartalannak tűnt, miközben üldözőik egyre közelebb kerültek hozzájuk. – Biztosan vakok! – kiáltotta Rufus keserűen, és vadul integetni kezdett. – Itt vagyunk, ti vaksi kurafik! Nézzetek már ide! Az ösvény ismét lejteni kezdett egy ősi tölgyerdő mellett kanyargó patak felé, melynek nyugodt felszíne darabokra hasadt, ahogy Narcissus és testőrei áttörtek a gázlón, majd víztől csillogva előbukkantak a túlparton. Üldözőik már csak alig kétszáz lépésnyire jártak tőlük, miközben a menekülők tovább vágtattak a tölgyek közt kanyargó ösvényen. Az alaposan kijárt utat mély keréknyomok szabdalták, ezért le kellett térniük róla, nehogy a lovak eltörjék a lábukat. Narcissus érezte, ahogy az ösvényt szegélyező sünzanót megszaggatja a nadrágja szárát, miközben fejét mélyen előrehajtva vágtatott, így védve magát az ágaktól. Távoli vízcsobogás jelezte, hogy üldözőik átkeltek a gázlón. – Mindjárt ott vagyunk! – üvöltötte Marcellus. – Gyerünk tovább! A fák közt kanyargó utat világos foltok tarkították, ahol a napfénynek sikerült áttörni a lovasok fölé boruló zöld lombsátron. Az út hirtelen kiszélesedett, és a távolban előtűnt a tábor megerősített kapuja. Narcissust elöntötte az öröm, amint ráeszmélt, hogy talán sikerül megmenekülniük. A lovak víztől és izzadságtól csöpögve törtek elő a napfénybe. – Ti ott! – kiáltott rájuk egy hang. – Álljatok meg! Álljatok meg! Narcissus észrevette, hogy az erdő szélén egy csapat katona pihen a fák árnyékában.

Körülöttük frissen aprított fahasábok halmai magasodtak, melyek mellett málhás öszvérek legelésztek. A katonák pajzsai ívelt hadállásuk mentén álltak, míg hajítódárdáikat karnyújtásnyi közelségben gúlákba rakták, hogy azonnal felkaphassák. Marcellus hevesen megrángatta a kantárt, mire lova a tűzifát gyűjtő osztag felé fordult. Aztán a praetorianus mély lélegzetet vett, és kiabálni kezdett. – Fegyverbe! Fegyverbe! A katonák azonnal felpattantak, és a fegyvereikért rohantak, miközben a három lovas vágtatva feléjük indult. Az osztagot vezető optio előrelépett, és elővigyázatosan felemelte a kardját. – Mégis mit gondoltok, kik vagytok ti, szépségeim? A három lovas csak akkor állt meg, mikor már beértek a legionáriusok közé. Marcellus leugrott a nyeregből, és az út felé intett. – Mögöttünk! Meg kell állítanotok őket! – Kik vannak mögöttetek? – mordult fel az optio ingerülten. – Miről beszélsz? – Üldöznek minket! Végezni akarnak velünk! – Ne beszélj már összevissza! Higgadj le, ember! Először is mondd el, kik vagytok ti! – Ő ott a császár különleges küldötte – bökött Marcellus a hüvelykujjával Narcissus felé, aki a lova nyakára hajolva épp levegő után kapkodott. – Megtámadtak minket, és végeztek a kísérőinkkel. A nyomunkban vannak. – Kik? – tudakolta az optio ismét. – Nem tudom – vallotta be Marcellus. – De bármelyik pillanatban itt lehetnek. Sorakoztasd fel az embereidet! Az optio gyanakodva pillantott a testőrre, majd parancsot kiáltott az embereinek, hogy sorakozzanak fel. Többségük már felfegyverkezett, és gyorsan csatasorba álltak, egyik kezükben pajzzsal, a másikban hajítódárdával. Szemeiket a résre szegezték, ahol az ösvény kivezetett az erdőből, hogy aztán a füves síkságon át a tábor felé nyújtózzon tovább. Csend telepedett rájuk, miközben várták, hogy a lovasok előbukkanjanak a fák közül. De semmi ilyesmi nem történt. Semmi sem hallatszott, sem lódobogás, sem csatakiáltások. A tölgyek némán, rezzenéstelenül álltak, az ösvényen pedig életnek még csak nyoma sem látszott. Miközben a legionáriusok és a három jövevény nyugtalanul várakozva ácsorogtak, a közeli fák egyikén egy galamb torokhangon trillázni kezdett. Az optio várt még néhány pillanatig, majd a három idegen felé fordult, akik megzavarták a fárasztó favágás közben tartott békés pihenőt. – Nos? Narcissus elszakította tekintetét az ösvényről, és vállat vont. – Bizonyára visszavonultak, mikor rájöttek, hogy biztonságban vagyunk. – Feltéve, ha valóban léteztek. – Az optio felvonta a szemöldökét. – Szíveskednétek elmondani végre, mégis mi a fene folyik itt?

Harmadik fejezet

– Szerintem nem áll jól neked a szakáll. Narcissus vállat vont. – Jól ellátta a feladatát. – Milyen volt az utazás? – kérdezte Plautius tábornok udvariasan. – Hogy milyen volt? Eltekintve attól, hogy az elmúlt egy hónapban minden éjszakát valami koszos fogadóban töltöttem, és azt a leírhatatlanul borzalmas moslékot kellett ennem, amit a szegényebb utazók „éternek neveznek, ráadásul egészen a küszöbödig bérgyilkosok üldöztek…

– Igen – mosolygott a tábornok –, mindettől eltekintve milyen volt az utazás? – Gyors – vonta meg a vállát Narcissus, és belekortyolt a citrommal illatosított vízbe. Egy ponyvatető alatt üldögéltek, amit egy kis domb tetején, a hadsereg főparancsnokságául szolgáló sátrak tömkelege mellett állítottak fel. Az uralkodó titkára és a tábornok között alacsony, márványlapú asztal állt, rajta gazdagon díszített vizeskancsóval és két pohárral, melyeket egy rabszolga helyezett oda halkan. Narcissus levetette átizzadt lovaglóruháját, és csak könnyű vászontunikát viselt. Mindkettőjükről patakzott a veríték, mivel a késő délutáni nap fényesen ragyogott a tiszta égbolton, fullasztóvá téve a mozdulatlan levegőt. Körülöttük a tábor terpeszkedett. Narcissust, mivel Rómában csak a praetorianus gárda cohorsainak jóval kisebb parádéiban lehetett része, lenyűgözte a látvány. Nem mintha most először látta volna a Britannia meghódítására küldött hadsereget. Jelen volt, amikor egy évvel korábban a négy legio és az auxiliaris alakulatok serege vereséget mért Caratacusra. Volt valami felettébb megnyugtató a szabályosan elrendezett sátrak látványában. Minden egyes sátor nyolc ember szállásául szolgált, akik közül néhányan a táboron kívül gyakorlatoztak, míg mások a fegyvereiket élezték vagy gabonával teli kosarakkal megrakodva épp visszatértek gyűjtögető útjukról, illetve beterelték a jószágot a környező földekről. Minden szabályos rendben, Róma mindenható akarata szerint zajlott. Egy ilyen hatalmas, jól képzett haderő láttán nehéz volt elhinni, hogy bárki megakadályozhatja a császár azon szándékát, hogy e földet és törzseit a birodalomhoz csatolja. Narcissust azonban éppen ez a gondolat foglalta le. Ez volt az oka annak, hogy titokban ebbe a hatalmas táborba utazott, mely messze szétágazva nyújtózott a Tamesis északi partján. – Meddig maradsz velünk? – tudakolta a tábornok. – Hogy meddig? – Úgy tűnt, Narcissus remekül szórakozik. – Még azt sem kérdezted meg, miért vagyok itt. – Gondolom, azért jöttél, hogy megkérdezd, miként halad a hadjárat. – Részben – ismerte be Narcissus. – Nos, tábornok, miként halad a hadjárat? – Azt te is jól tudod, hiszen bizonyára elolvastad a palotába küldött jelentéseimet. – Ó, persze. Nagyon részletesek, és igencsak tanulságosak voltak. Ha szabad megjegyeznem, igazán megkapóan írtad meg őket. Valahogy Caesar írásaira emlékeztetnek. Bizonyára nehéz feladat lehet egy ekkora sereget vezetni… A tábornok elég jól ismerte Narcissust, hogy ne legyen rá hatással a görög megnyerő modora. Emellett elég jártas volt a császári udvar hivatalnokainak árnyalt nyelvezetét illetően is, ezért felismerte az utolsó megjegyzésben rejtező fenyegetést. – Hízelgő számomra, hogy a nagy Julius Caesarhoz hasonlítasz, ám én nem osztozom az ő hatalomvágyában. Narcissus elmosolyodott. – Ugyan már, tábornok! Ha valaki egy ilyen hatalmas sereget vezet, bizonyára felébred benne egy kis becsvágy. De ez egyáltalán nem olyasmi, amire ne számítanánk, vagy amit ne fogadnánk szívesen. Róma nagyra értékeli tábornokai becsvágyát. – Róma talán, de kétlem, hogy a császár is. – Róma és a császár egy és ugyanaz – felelte Narcissus jóindulatúan. – Néhányan már azt is a lázadás jelének vélik, ha valaki erről mást mond. – Lázadás? – vonta fel Plautius a szemöldökét. – Ezt nem mondhatod komolyan. Ilyen rossz a helyzet Rómában? Narcissus belekortyolt a vízbe, és mielőtt letette volna a poharat, a széle fölött átpillantva alaposan végigmérte a tábornokot. – A helyzet rosszabb, mint ahogy el tudnád képzelni, Plautius. Mikor jártál utoljára Rómában? – Négy éve, és egy cseppet sem hiányzik. Tudod, ez még akkor történt, amikor Gaius Caligula volt hatalmon. De úgy hallottam, Claudius sokkal jobban kézben tartja a dolgokat. Az a hír járja, azóta jobb a helyzet. Narcissus bólintott. – A legtöbb szempontból valóban így van, ezzel egyet kell értenem. A baj az, hogy a császár

túlságosan is megbízik az erre érdemtelen emberekben. – Feltételezem, a jelenlévők kivételek ez alól. – Persze. – Narcissus összehúzta a szemöldökét. – Megjegyzem, ez a legkevésbé sem mulatságos. Éppolyan hűségesen szolgálom a császárt, mint bárki más. Mondhatnánk, eltökéltem magam, hogy gondoskodom a sikeréről. – Római barátaimtól úgy értesültem, a vagyonod igencsak megnőtt az utóbbi években. – Na és? Talán baj, ha valakit megjutalmaznak hűséges szolgálatáért? De nem azért vagyok itt, hogy a vagyonomról beszélgessünk. – Ez elég nyilvánvaló. – Emellett megköszönném a barátaidnak, ha jobban átgondolnák, miféle megjegyzéseket tesznek. Az efféle híresztelések rosszul végződhetnek, ha érted, mire gondolok… Óva intem őket ettől. – Majd tájékoztatom őket. – Remek! Nos, arról szeretnék beszélni, hogy a császárt az utóbbi néhány hónapban becsapja az ítélőképessége. Különösen mióta szemet vetett arra a kis cafka Messalinára. – Hallottam már róla. – Látnod kellene! – mosolygott Narcissus. – Tényleg látnod kellene. Még sosem találkoztam hozzá hasonló nővel. Mikor belép valahova, a férfiak kiskutyákként kezdenek csaholni körülötte. Rosszul vagyok tőle! Claudius még nem olyan öreg, hogy ne tudná elcsavarni a fejét egy ilyen fiatal szépség. Ó, és az a lány igencsak éles eszű! Jupiter tudja, hány szeretője van a császári udvarban, de Claudius azt hiszi, a lány beleszeretett, és nem tesz semmi rosszat. – De mégis rosszat tesz? – Ezt nem tudom biztosan. Talán nem szándékosan teszi. Persze a botrányos viselkedése rossz hatással van a császár jó hírére, és ezáltal bolondot csinál belőle. Hogy sötétebb tervei lennének-e? Erre egyelőre nincs bizonyítékom. Csak gyanítom. Aztán még ott vannak azok a nyomorult felszabadítók is. – Azt hittem, tavaly elláttad a bajukat. – Többségükkel végeztünk a gesoriacumi lázadáskor, de még mindig elegen maradtak, mert tavaly nyáron eljuttattak néhány fegyverszállítmányt a britonoknak. Kémeim hírét vették, hogy valami nagyon nagy tettre készülnek. De addig tehetetlenek, amíg a praetorianus gárda és a légiók egy oldalon állnak. – Tehát nem kell megbizonyosodnod a hűségemről? – mérte végig Narcissust a tábornok. – Mit gondolsz, miért vagyok itt? Mi másért jöttem volna titokban? – Nem fognak hiányolni? – Valaki kétségkívül tudomást szerzett a küldetésemről. Csak remélem, hogy a hír nem terjed el még jobban. Az udvarban azt mondtuk, Caprin vagyok, hogy felgyógyuljak a betegségemből. Bízom benne, sikerül visszaérnem Rómába, mielőtt ellenségeink vezérkarodba beférkőzött kémei megneszelik az ittlétemet. – A vezérkaromba beférkőzött kémek? – háborodott fel Plautius. – Kik lesznek a következők, akik beférkőznek a vezérkaromba? A császár kémei? – Helyzethez illő az iróniád, Plautius, de nem kellene lebecsülnöd az embereimet. A feladatuk nemcsak az, hogy értesüléseket gyűjtsenek arról, kik jelenthetnek fenyegetést a császárra, hanem az is, hogy téged megvédjenek. – Mégis kitől kellene megvédeniük? Narcissus elmosolyodott. – Önmagadtól, kedves Plautiusom. A jelenlétük emlékeztetőül szolgál arra, hogy az udvar mindent lát és hall. Megzabolázza a politikailag kevésbé körmönfont parancsnokok nyelvét és nagyravágyását. – Úgy véled, szükségem van erre? – Nem tudhatom – simított végig Narcissus a szakállán. – Szükséged van rá? A két férfi egy pillanatig némán bámulta egymást, aztán Plautius tábornok tekintete a poharára vándorolt, amit megforgatott az ujjai között. Narcissus halkan felnevetett.

– Gondoltam, hogy nincs. Ami felveti a következő kérdésemet. Ha nem vagy hűtlen a császárhoz, akkor miért ásod így alá a céljait? A tábornok hangos koppanással letette az üres poharat az asztalra, és összefonta a karjait. – Nem tudom, miről beszélsz. – Akkor hadd fogalmazzam meg egyszerűbben és kevésbé szemrehányóan. Miért teszel ilyen keveset, hogy segítsd a céljait? Amennyire én látom, a sereged nagyon is visszanyerte erejét az elmúlt év során. Ennek ellenére csak a Vespasianus vezette II. légiónak sikerült előrenyomulni délnyugaton. Még mindig nem bírtad csatára Caratacust annak ellenére, hogy túlerőben vagytok, és e tudatlanságban élő vidék törzseinek fele szövetséget kötött velünk. Nem tudok ennél jobb körülményeket elképzelni, hogy előrenyomuljunk, legyőzzük az ellenséget és véget vessünk ennek a költséges hadjáratnak. – Tehát a költségek miatt bosszankodsz? – mosolyodott el Plautius gúnyosan. – Vannak olyan dolgok e világon, melyeknek nincs áruk. – Tévedsz! – csattant fel Narcissus, mielőtt a tábornok belekezdhetett volna valami fellengzős szónoklatba Róma végzetéről, és arról, hogy minden nemzedéknek kötelessége tovább növelni a birodalom dicsőségét. – Ezen a világon mindennek megvan az ára! Mindennek! Ezt az árat néha aranyban kell megfizetni, néha pedig vérrel. De a fizetség mindig fájdalmas. A császárnak szüksége van a britanniai győzelemre, hogy megerősítse saját helyzetét. Ez persze a legjobb katonák ezreinek életébe kerül, ami felettébb sajnálatos. De őket pótolhatjuk. Katonákból mindig lesz utánpótlás. Azt azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk még egy császárt. Caligula meggyilkolása kis híján térdre kényszerítette a birodalmat. Ha a praetorianus gárda nem támogatta volna Claudius trónra lépését, újabb polgárháború tört volna ki. A hatalomvágyó tábornokok a dicsőséget hajszolva darabokra szaggatták volna a légiókat. A birodalom pedig hamarosan csak egy lezárt fejezetté vált volna a bukott hatalmak történelmében. Miféle őrült vágyna erre? – Ez nagyon szép volt. Igazán nagyszerűen fogalmaztad meg – felelte Plautius. – De mi közöm nekem mindehhez? Narcissus türelmesen felsóhajtott. – Sokba kerül nekünk, hogy ilyen lassan haladsz az előrenyomulással. A császár hírneve egyre csorbul. Csaknem egy éve, hogy Claudius megünnepelte a Britanniában aratott győzelmet, mégis egyre több katonára, fegyverre és felszerelésre van szüksége. – Mert felszámoljuk az ellenállást. – Nem! Az ellenállást akkor szokás felszámolni, miután már legyőzted az ellenséget. Amit ti tesztek, hogy felélitek az utánpótlást. Ez a sziget olyan, akár egy szivacs. Egyre csak szívja magába az embereket, a pénzt és a politikai erőt. Meddig folytatódik még ez, kedves tábornokom? – Ahogy azt a jelentéseimben is megírtam, folyamatosan nyomulunk előre. Lassan, de biztosan. Mérföldről mérföldre kényszerítjük vissza Caratacust. Hamarosan kénytelen lesz megküzdeni velünk. – De mikor, tábornok? Egy hónap múlva? Egy év múlva? Vagy még később? – Éppenséggel már csak napok kérdése. – Hogyhogy napok kérdése? – Narcissus kétkedni látszott. – Kérlek, magyarázd el! – Örömmel! Caratacus serege alig tízmérföldnyire innen táborozik – mutatott Plautius nyugat felé. – Tudja, hogy itt vagyunk. Azt is tudja, hogy arra számítunk, ismét visszavonul, miként azt eddig is tette, valahányszor előrenyomultunk. Ezért azt tervezi, hogy a következő előrenyomulásunkkor a Tamesis közeli gázlóin átkelve megkerül minket, és felprédálja mindazon törzseket, melyek a folyótól délre elterülő vidékeket lakják. Talán még azzal is megpróbálkozik, hogy lerohanja a londiniumi raktárat. Jó tervnek tűnik. – Valóban. De te honnan tudod mindezt? – Caratacus egyik hadifőnöke az én kémem. – Valóban? Erről most hallok először. – Bizonyos témák túl kényesek ahhoz, semhogy beszámoljunk róluk az írásos jelentésekben – jegyezte meg Plautius önelégülten. – Nem tudhatod, kinek a kezébe kerülnek az iratok.

Folytathatom a magyarázatot? – Kérlek, folytasd! – Amiről Caratacus nem tud, hogy a II. legio elvonult Callevából, és a gázlók felé tart. A britonok csapdába esnek majd a folyó és a seregem között. Ezúttal nem lesz hova futniuk. Meg kell fordulniuk, hogy harcoljanak, és ha megteszik, szétmorzsoljuk őket. Akkor pedig, Narcissus, te és a császár magatokénak tudhatjátok a britanniai győzelmet. Utána már csak néhány elégedetlenkedő marad a nyugati hegyek közt, és azok a vademberek Caledoniában. Lehet, hogy Caledoniát nem is érdemes az uralmunk alá vonnunk. Ez esetben ki kellene építeni valami védvonalat, hogy távol tartsuk őket a provinciától. – Védvonalat? Miféle védvonalat? – Falat vagy árkot, esetleg egy csatornát. – Borzasztóan költségesnek tűnik. – A lázadás még költségesebb. Akárhogy is, ezzel ráérünk akkor foglalkozni. Most arra kell összpontosítanunk, hogy legyőzzük Caratacust, és megtörjük a törzsek ellenállását. Gondolom, szeretnéd látni a csatát. – Nagyon is! Alig várom, hogy láthassam! Ahogy már azt is alig várom, hogy beszámolhassak róla a császárnak. Szép hasznod lesz ebből, Plautius. Mint mindannyiunknak. – Akkor talán mondhatnék pohárköszöntőt? – Plautius mindkét poharat teletöltötte, majd felemelte a sajátját. – A császár ellenségeinek bukására, és… a barbárok felett aratott győzelemre! – A győzelemre! – mosolygott Narcissus, és kiürítette a poharát.

Negyedik fejezet

A II. legio centuriói a főparancsnoki sátor szabályos sorokba rendezett székein üldögélve várták, hogy a legátus megkezdje az eligazítást. Az egész napot azzal töltötték, hogy felkészítsék csapataikat a másnap reggeli gyors előrenyomulásra. Vespasianus kivételével senki sem tudta, hova tartanak, mivel a legátus nem osztotta meg tudását a törzskarral. A nap csak az imént nyugodott le, a levegő pedig megtelt szúnyogokkal. Csak úgy nyüzsögtek az olajlámpások sárga fényében, és időnként halk pukkanás hallatszott, ahogy egy-egy rovar ostoba módon túl közel repült a lángokhoz. A sátor főhelyén fakeret állt, melyben a Tamesis egy szakaszát ábrázoló jókora bőrtérkép lógott alá. A székek harmadik sorában a harmadik cohors hat centuriója ücsörgött. A sor legszélén egy magas fiatalember ült, aki nagyon kirítt az őt körülvevő kemény, viharvert arcú centuriók közül. Valójában épp csak elég idősnek tűnt ahhoz, hogy egyáltalán a légióban szolgáljon. Keskeny arcából barna szempár ragyogott elő, míg sötét haja kócosan göndörödött. Tunikája, vértezete és fegyverszíjai alatt jól látszott vékony alkata. Csupasz kezei és lábai nem izmoktól dagadoztak, inkább nyúlánknak és inasnak tűntek. Egyenruhája és a vértezetére erősített két, fényesen csillogó kitüntetés ellenére úgy nézett ki, akár egy fiatal fiú, és az, ahogy időről időre oldalvást körbepillantott a sátorban, jól mutatta, mennyire feszélyezi a helyzete. – Cato! Ne mocorogj már, a fenébe is! – mordult fel a fiú mellett üldögélő centurio. – Olyan vagy, akár a sajtkukac! – Sajnálom, a hőség miatt van. Olyan furcsán érzem magam tőle. – Nos, ezzel mindenki így van. Nem tudom, mi baj van ezzel a nyomorult szigettel. Ha épp nem esik az eső, akkor az ember megvakul a napsütéstől. Bárcsak eldöntené végre az időjárás, hogy mit akar! Én mondom, nem kellett volna ide jönnünk. Mégis, mi a fenéért vagyunk itt egyáltalán? – Azért vagyunk itt, mert ide küldtek minket, Macro – felelte a fiatalember mosolyogva. – Azt hiszem, te szoktad mondogatni, hogy mindig ez a válasz.

Macro a két lába között a földre köpött. – Próbálok segíteni neked, erre folyton csak feleselsz. Miért is bajlódom veled egyáltalán? Cato önkéntelenül is elmosolyodott. Néhány hónappal korábban még Macro optiójaként szolgált, mint a centuria parancsnokhelyettese. Mindazt, amit az elmúlt két évben megtanult a hadseregről, Macrótól tanulta. Mióta azonban tíz napja életében először nevezték ki a legio egyik centuriájának élére, Cato szüntelenül érezte az új rangjával járó hatalmas felelősséget. Emberei előtt kemény, érzéketlen arckifejezést erőltetett magára, és imádkozott, hogy ne lássák mindazt a feszültséget és gyötrődést, ami e maszk mögött rejtőzik. Ha ez megtörténik, oda a tekintélye, Cato pedig rettegett ettől. Nagyon kevés idő állt rendelkezésére, hogy elnyerje centuriája nyolcvan légionáriusának hűségét. Nem könnyű feladat, mivel még a parancsnoksága alá helyezett katonák nevét is alig volt ideje megtanulni, nemhogy kiismerni a személyiségüket. Keményen gyakorlatoztatta őket, keményebben, mint bármelyik másik centurio, de jól tudta, amíg látják, hogy helytáll a csatákban, addig elfogadják parancsnokuknak. Macróval azonban más a helyzet, gondolta a fiatalember kissé keserűen, hiszen több mint tízévnyi szolgálat után léptették elő, ezért neki nem jelentett gondot, hogy centuriói ranghoz illőn viselkedjen. Semmit sem kellett bizonyítania, és a testét borító sebhelyek jól mutatták a csatákban tanúsított bátorságát. Ezenkívül Macro, fiatal barátjával ellentétben, alacsony és tömzsi volt. A légionáriusoknak csak egyetlen pillantást kellett vetniük rá ahhoz, hogy tudják, akinek fontosak a fogai, azok jobb, ha nem dühítik fel ezt a centuriót. – Mikor kezdődik már ez a nyomorult eligazítás? – mormogta Macro, lecsapva egy, a térdére reppenő szúnyogot. – Felállni! – üvöltötte a tábori praefectus a sátor bejárata felől. – Megérkezett a legátus! A centuriók azonnal talpra ugrottak és vigyázzba vágták magukat, miközben az egyik őr félrehúzta a bejárat ponyváját, hogy a II. legio parancsnoka beléphessen a sátorba. Vespasianus erőteljes felépítésű férfiú volt, ráncokkal barázdált, széles arccal. Habár nem volt éppen jóvágású, megjelenése mégis valahogy megnyugtatóan hatott az emberekre. Nyoma sem volt benne a szenátori rendűekre jellemző tartózkodásnak és dölyfösségnek. Családja csak nemrég emelkedett fel a lovagi rendből, nagyapja még egyszerű centurióként szolgálta a hatalmas Pompeiust. Vespasianus neveltetése nem nagyon tért el a közkatonákétól, akiket vezetett. Emberei épp emiatt kedvelték, a II. legio pedig kiválóan harcolt a parancsnoksága alatt, a többi alakulatnál jóval nagyobb dicsőséget aratva a hadjáratban. – Pihenj, uraim! Foglaljatok helyet! A legátus megvárta, amíg a sátor elcsendesedik. Miután minden elnyugodott, és csak a tábor hangjait lehetett hallani a sátor bőrfalain túlról, Vespasianus a térkép egyik oldalához lépett, és megköszörülte a torkát. – Uraim! Egyetlen nap választ el minket attól, hogy befejezzük a hadjáratot! Caratacus serege egyenesen az általunk felállított csapdába, és ezzel a teljes megsemmisülés felé tart! Miután elpusztítottuk a briton sereget, és foglyul ejtettük Caratacust, a velünk szembeszegülő törzsek teljesen harcképtelenné válnak. – Az lenne aztán csak a nagy nap – suttogta Macro. – Hányszor is hallottam már ezt? – Csitt! – bökte oldalba Cato a barátját. Vespasianus végigpillantott a tiszteken, hogy figyelnek-e, majd pálcájával a térképre mutatott. – Jelenleg itt vertünk tábort, nem messze a Tamesistől. Atrebát felderítőink elmondták, hogy ezt a térséget a három gázló vidékének nevezik. Ennek oka elég nyilvánvaló. – A legátus a gázlóktól északra elterülő térségre mutatott. – Caratacus épp visszavonulóban van Plautius tábornok serege elől, és hamarosan ideér a gázlók környékére. Eddig minden egyes alkalommal, amikor a tábornok a másik három légióval előretört, Caratacus egyszerűen átengedte az adott területeket. Úgy tudja, most is arra számítunk, hogy ugyanezt teszi. Ezért azt tervezi, ezúttal valami egészen mással próbálkozik. Visszavonulás helyett a gázlókon átkelve mögénk akar kerülni. Így rajtaüthetne az utánpótlási vonalainkon, és elvághatná a légiókat a londiniumi raktáraktól. De még ha ez sikerülne is neki, azzal nem vívna ki győzelmet, ám eltartana néhány hónapig, mire rendezni tudnánk a

helyzetet. – A jobb megfigyelők közületek azonban a térképet nézve már bizonyára észrevették, hogy Caratacus hatalmas kockázatot vállal. A három gázló a Tamesis egy széles kanyarulatánál húzódik. Ha nem tud átjutni a gázlókon, a tábornok serege pedig elállja a folyókanyarulat területéről kivezető utat, akkor Caratacus csapdába esik. Nem tud majd elmenekülni. Kénytelen lesz megadni magát, vagy felvenni a harcot. – Holnap hajnalban a II. legio előrenyomul a gázlókhoz. A folyóágyat telerakjuk vassulyommal és facövekekkel, a folyó ezen oldalán pedig védelmi állásokat alakítunk ki. Caratacus főserege e két gázló felé vonul majd. Mindkettő elég széles, ezért kemény küzdelem vár ránk. Épp ezért az első, második, negyedik és ötödik cohors az én vezetésemmel a legalsó gázlót védi majd. A következő gázlót a hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik cohors védelmezi Sextus tábori praefectus parancsnoksága alatt. Vespasianus arrébb lépett, és pálcájával megütögette a térképet. – Az utolsó gázlót aligha akarják majd használni, mivel túl keskeny, és a folyó sodrása is nagyon erős. Ennek ellenére lehetséges, hogy Caratacus megpróbál átküldeni rajta néhány könnyebb fegyverzetű csapatot, amit azonban meg kell akadályoznunk! Ez a harmadik cohors feladata lesz. Remélem, az embereid meg fognak birkózni a feladattal, Maximius! Minden tekintet a Cato sorának túloldalán ülő férfi felé fordult. Macro és Cato cohorsának parancsnoka, a keskeny arcú, nagy orrú centurio összeszorította a száját, és bólintott. – Számíthatsz a harmadik cohorsra, uram. Nem hagyunk cserben. – Remélem is – mosolygott Vespasianus. – Ezért választottalak épp titeket a feladatra. Ez nem olyasmi, amivel a praetorianus gárda egykori tisztje ne tudna elboldogulni. Ne feledd, egyetlen briton sem juthat át a folyón! Teljes vereséget kell mérnünk rájuk, hogy befejezhessük a hadjáratot. Van valakinek kérdése? Cato körülnézett, remélve, hogy valaki esetleg felemeli a kezét. Mikor látta, hogy a többi tiszt csak egykedvűen üldögél, idegesen nyelt egyet, és a magasba emelte a kezét. – Uram! – Igen, Cato centurio? – Mi lesz, ha az ellenségnek sikerül áttörni valamelyik gázlón? A másik két különítmény honnan fog tudni erről? – Két lovasosztagot a saját parancsnokságom alatt tartok, míg egyet-egyet Sextus és Maximius parancsnoksága alá osztok be. Ha valami balul sikerül, azonnal értesítjük egymást, és ha szükséges, a sötétség leple alatt visszavonjuk a légiót ide. Reméljük, erre nem kerül sor. Gondoskodjatok a hadállásaitok védelméről, és arról, hogy az embereitek minden tőlük telhetőt megtegyenek! Mi leszünk előnyben. Nálunk a meglepetés ereje, és a gyorsaságuk most először nekünk fog kedvezni, mert épp ez ejti majd csapdába őket a gázlóknál. Ha sikerrel járunk, jóformán meg is hódítottuk az új provinciát, s csupán az ellenállás utolsó néhány fészkét kell kifüstölnünk. Aztán már csak a zsákmány szétosztása lesz hátra! Az utolsó megjegyzést helyeslő moraj fogadta, Cato pedig látta, ahogy a körülötte ülők szemei csillogni kezdenek, mivel már alig várták, hogy megkapják a részüket a zsákmányból. Centuriókként jókora összegre számíthatnak a pénzből, amit a rabszolgának eladott hadifoglyokért kapnak. Az elfoglalt földek a császár hivatalnokainak kezébe kerültek, akik ideküldték ügynökeiket, hogy aztán a birtokok eladásával hatalmas vagyonra tegyenek szert. A zsákmány elosztása számos keserű vitát szított a légiók katonái közt, különösen mikor italoztak, mivel a legionáriusok jóval kisebb részt kaptak, mint a centuriók. Ám a centuriók és a mindenki által megvetett birodalmi földkereskedők részesedése között azonban ennél sokkal nagyobb különbségek is adódtak. – Egyéb kérdés? – tudakolta Vespasianus. Mivel senki sem mozdult, a legátus egy pillanat múltán a tábori praefectus felé fordult. – Rendben van, Sextus, elküldheted őket! A tisztek felálltak és vigyázzba vágták magukat. Miután a legátus távozott a sátorból, Sextus szólt a tiszteknek, hogy leléphetnek, és emlékeztette őket, hogy amint távoznak a főparancsnokságról, vegyék át az írnokoktól az írásos parancsokat. Ahogy a harmadik cohors centuriói indulni készültek, Maximius felemelte a kezét.

– Ne olyan gyorsan, fiúk! Az esti őrségváltás után szeretnék néhány szót váltani veletek a sátramban. Macro és Cato gyors pillantást váltott egymással, ami nem kerülte el Maximius figyelmét. – Hadd nyugtassam meg új centurióimat, hogy nem fogom sokáig feltartani őket, és nem vesztegetem a drága idejüket! Cato elpirult. Maximius egy pillanatig fagyos tekintettel méregette az ifjút, aztán elmosolyodott. – Az első őrségváltás jelekor mindketten legyetek a sátramban! – Igenis, uram! – felelte a két centurio. Maximius kurtán biccentett, majd sarkon fordult, és nagy léptekkel kisétált a sátorból. – Ez meg mégis mi akart lenni? – nézett Macro a parancsnoka után. A mellettük ácsorgó centurio hátrább húzódott, és elővigyázatosan megvárta, amíg Maximius eltűnik a sátor bejáratán túl, majd halkan megszólalt. – A helyetekben óvatos lennék. – Óvatos? – húzta össze Macro a szemöldökét. – Mégis miről beszélsz, Tullius? Maximius után Caius Tullius volt a harmadik cohors legmagasabb rangú centuriója. A veterán már több mint húsz éve szolgált a seregben, és számos hadjáratot tudhatott maga mögött. Annak ellenére, hogy hallgatag ember volt, elsőként üdvözölte Macrót és Catót, mikor a harmadik cohorsba osztották őket. A másik két centurio, Caius Pollius Félix és Tiberius Antonius azonban csak akkor beszéltek Catóval, mikor elkerülhetetlen volt. A fiatalember érezte, milyen ellenszenvvel viseltetnek iránta. Macro viszont sokkal szerencsésebb volt. Őt már jóval azelőtt is ismerték, hogy előléptették volna, ezért barátságosan viselkedtek vele. Ahogy azt kellett is, mivel Macro kinevezésével maguk is feljebb léptek a ranglétrán. – Tullius? – követelte Macro a választ. Tullius egy pillanatig tétovázott, és szája résnyire nyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak megrázta a fejét. – Semmi! Csak ne kerüljetek Maximius útjába! Különösen ami téged illet, fiatalember. Cato ajkai keskeny vonallá szűkültek, amit Macro nem tudott megállni nevetés nélkül. – Ne légy már ilyen érzékeny, Cato! Lehet, hogy centurio vagy, de meg kell bocsátanod, ha néha csak gyereknek hisznek! – Gyerekek nem kapnak ilyesmiket! – csapott Cato a kitüntetéseire, de azonnal meg is bánta a gyerekes gesztust. Macro békülékeny mosollyal felemelte a kezeit. – Rendben van! Sajnálom. De nézz csak körül, Cato! Látsz olyasvalakit, aki ne lenne legalább öt évvel idősebb nálad? Azt hiszem, te is látod, milyen kivételes helyzetben vagy. – Lehet, hogy kivételes a helyzete, de attól még jobban teszi, ha nem lóg ki a sorból – jegyezte meg halkan Tullius. – Feltéve, ha jót akar magának. A veterán elfordult, majd Felixszel és Antoniusszal a nyomában elindult a sátor bejárata felé. Macro nézte, ahogy távoznak, és megdörzsölte az állát. – Ezt vajon hogy értette? – Tényleg nem érted? – mormogta Cato keserűen. – Úgy tűnik, cohorsunk parancsnoka azt hiszi, nem vagyok alkalmas a feladatra. – Ostobaság! – veregette meg Macro barátságosan a fiatalember vállát. – A légióban mindenki hallott már rólad. Semmit sem kell bizonyítanod. – Ezt mondd meg Maximiusnak is! – Lehet, hogy egyszer meg is teszem! Hacsak rá nem jön magától. Cato megrázta a fejét. – Maximius csak néhány hónapja csatlakozott a légióhoz. Az utánpótlással jött, ami akkor érkezett, amikor mi a callevai kórházban voltunk. Ami azt jelenti, hogy szinte semmit sem tud rólam. Macro megütögette Cato kitüntetéseit. – Ezek elmondják, amit tudnia kell. Gyere! Ellenőriznünk kell az őrséget. Nem akarunk

elkésni Maximius eligazításáról, nemde?

Ötödik fejezet

Miután Cato megbizonyosodott arról, hogy optiója megszervezte az őrséget, átsétált kétsornyi sátor között Macro centuriájához, és benézett a sor végén álló legnagyobb sátor bejáratán. Macro egy kis, kecskelábú asztalnál ült, és néhány viasztáblát vizsgálgatott az olajlámpás halovány fényében. – Készen állsz? Macro felpillantott, és az asztal egyik végébe tolta a táblákat. Aztán felkelt és odalépett Catóhoz. – Igen. Elegem van már ebből! Átkozott zsoldjegyzékek! Néha azt kívánom, bárcsak még mindig az optióm lennél! Te sokkal jobban boldogultál a nyilvántartásokkal, én meg közben elvégezhettem az igazi munkát. Cato együtt érzőn bólintott. Akkoriban mindkettőjük élete sokkal könnyebb volt. Míg Macro parancsnoksága alatt szolgált, Cato hadseregben töltött idejét nem árnyékolta be a vállára nehezedő hatalmas felelősség. Persze előfordult, hogy a körülmények miatt kénytelen volt átvenni a parancsnokságot, és sikerült is megbirkóznia a feladattal, de mindig nagyon megkönnyebbült, mikor ismét átengedhette Macrónak a kötelezettségek jelentette terhet. De mindez már a múlté. Most már Cato is centurióként szolgált, és nemcsak a többiek bírálták állandóan, hanem ő is bírálta önmagát. Tudta, milyen benyomást kelt vékony, kisfiús alkata a centuriói egyenruhában, és nem volt lenyűgözve tőle. – No és Figulus hogy boldogul? – kérdezte Macro, miközben a harmadik cohors főparancsnokságául szolgáló jókora, négyszögletes sátor felé tartottak. – Nem értem, miért választottad épp őt, hogy az optiód legyen. A harcon kívül az a fiú csak nyűg. – Elég jól elboldogul. – Ó, tényleg? – Macro remekül szórakozott. – Tehát képes egyedül vezetni a nyilvántartásokat? Ahogy el tudja végezni az összes többi írnoki munkát is? – Nos… jelenleg épp próbálom megtanítani minderre. – Megtanítani? Lehetséges, hogy mindenekelőtt írni és olvasni kell megtanítanod? Cato lehorgasztotta a fejét, hogy elrejtse az arcára kiülő komorságot. Macro jól sejtette. Figulus nagyon rossz választás volt a feladatot illetően. Még a nevét is alig tudta leírni, és teljesen tehetetlenné vált, amikor nagyobb számokat kellett összeadni, mint azok az apró pénzösszegek, melyeket a légióban töltött egy éve alatt sikerült összegyűjtenie. Cato mégis azonnal felajánlotta neki a tisztséget. Figulus csaknem ugyanabban a korban járt, mint Cato, akinek nagy szüksége volt egy ismerős arcra a parancsnoksága alá rendelt emberek közt. A katonák többsége, akiket akkor ismert meg, mikor csatlakozott Macro centuriájához, mostanra már meghalt vagy nyomorékként hazaküldték, az életben maradottakat pedig szétosztották a megfogyatkozott cohors többi centuriája között. Ezért Figulusra esett a választása. Persze Figulusnak akadtak jó tulajdonságai is, gondolta Cato, igazolva a döntését. Gall származásának hála magas és erőteljes testfelépítésű volt, méltó ellenfele bárkinek a legio sorain belül vagy azon kívül. Emellett könnyed és őszinte természettel bírt, és jól bánt az emberekkel. Épp ezért egyfajta hídként szolgált Cato és a centuria katonái között. Ráadásul Catóhoz hasonlóan ő is elszántan be akarta bizonyítani, hogy méltó új rangjára. Csakhogy a centurio türelme gyorsan elapadt, mikor megpróbálta megtanítani beosztottjának az írnoki munka alapjait. Ha a helyzet továbbra sem javul, akkor Catónak át kell vállalnia az optio munkájának egy részét. – Bármikor leválthatod – sugalmazta Macro.

– Nem – felelte Cato határozottan. – Megfelel a feladatra. – Ha te mondod. A te döntésed, fiam. – Igen, az én döntésem. Te pedig nem vagy az apám, Macro, tehát kérlek, ne viselkedj úgy! – Rendben, rendben! – emelte fel Macro megadóan a kezeit. – Többé nem hozom szóba. – Nagyszerű! – Nos, mit gondolsz új parancsnokunkról, Maximiusról? – Még nem ismerem annyira ahhoz, hogy véleményt mondjak róla. Elég hozzáértőnek tűnik. Habár kicsit túl komolyan vesz mindent. Macro bólintott. – Meglehetősen régi vágású: minden csatot szorosan meg kell húzni, a pengéket ragyogóan ki kell fényesíteni, a gyakorlótéren pedig egyetlen sártócsa sem maradhat. Az ő fajtája képezi a hadsereg gerincét. – Mit tudsz a múltjáról? – pillantott Cato a barátjára. – Beszéltél valakivel róla? – A minap beszélgettem erről Antoniusszal a kantinban. Ő is ugyanazzal az utánpótlásként szolgáló alakulattal jött, mint Maximius, és még Gesoriacumban összeismerkedett vele. – És? – Nem sok minden van, amit el lehetne mondani róla. Csaknem tíz éve szolgál centurióként, és bejárta az egész birodalmat. Korábban a praetorianus gárdában szolgált, de néhány év után áthelyezték az egyik légióba. – Macro megrázta a fejét. – Nem értem, miért helyeztette át magát. Én gyilkolni tudnék, hogy a gárdában szolgálhassak. Jobb fizetés, jobb szállás és kevesebb veszély. Róma húsosfazeka! – Lehet, hogy túl sok volt neki a jóból? – Micsoda? – képedt el Macro. – Miféle ostobaság ez? Fogadok, valami hülye filozófus mondta! Nézd, fiam, a jóból sosem lehet túl sok! Higgy nekem! – Ez nagyon epikureus volt tőled, Macro. – Ó, hagyj már békén… Végül megérkeztek Maximius sátrához. A bejárat előtti ponyvákat tompa izzás keretezte, az őrök pedig alaposan végigmérték a sötétségből előbukkanó két centuriót. Aztán egyikük arrébb lépett, és félrehúzta a ponyvát. Macro lépett be elsőként a sátorba, ahol fülledt meleg fogadta őket. Maximius az asztala mögött ült, előtte öt, gondosan elrendezett székkel, melyek közül hármat már elfoglalt a harmadik cohors többi centuriója. – Köszönöm, hogy csatlakoztok hozzánk – mondta Maximius kurtán. Cato számításai szerint az őrségváltásig még legalább fél óra volt vissza, de mielőtt még megfordulhatott volna a fejében, hogy tiltakozzon, Macro odalépett elé. – Elnézést, uram. – Foglaljatok helyet! Akkor talán el is kezdhetnénk. Miközben leültek, Macro figyelmeztetően Catóra pillantott. A fiatalember hirtelen megértette, hogy Maximius miként is vezeti a cohorsot. Elvárta, sőt megkövetelte, hogy beosztottjai túltegyenek a kapott parancsokon. Lehet, hogy emiatt néha utólag meg kellett rónia a tisztjeit, de így azok mindig ugrásra készen álltak. Cato tudta, hogy sok másik cohors is akad, amit így vezetnek, és ez nagyon nem volt ínyére. Az a parancsnok, aki ilyen elvárásokat támaszt az embereivel szemben, sosem lehet biztos abban, hogy a parancsait úgy hajtják végre, ahogy azt ő akarja. Miután mindketten leültek, Maximius megköszörülte a torkát, majd kihúzta magát, és beszélni kezdett. – Most, hogy mindannyian itt vagyunk… Ti is láttátok a legátus térképét, és értitek a feladatot. Tartjuk a gázlót Caratacusszal szemben, míg vereséget nem szenved. Mivel nekünk kell a legmesszebbre menni, holnap reggel mi hagyjuk el elsőként a tábort. Még napkelte előtt indulunk. Egy ellátó útvonalként használt ösvényt követünk majd, ami egyenesen a gázlóhoz vezet. Van ott egy auxiliaris őrposzt, melyet délre el kell érnünk. Ott pihenhetünk, és kapunk élelmet a készleteikből. A gázló onnan nagyjából hárommérföldnyire van északra. Miután odaértünk, kiépítjük a védelmet. Rengeteg időnk lesz arra, hogy odajussunk. Az embereitek hagyják itt a

csomagjaikat! Készen kell állnunk a harcra, ezért a kulacsokon kívül semmit sem viszünk magunkkal. Csatára készülünk! Nem akarok lemaradozókat… és nem adhatjuk meg magunkat, ha összeakadunk az ellenséggel. Persze ha az ellenség meg akarja adni magát – vigyorodott el –, akkor meg kell tennünk mindent, hogy teljesítsük ezen óhajukat. Kis szerencsével egy egész vagyont kereshetünk egyetlen nap alatt. Értitek, mit akarok mondani? A centuriók ünnepélyesen bólintottak, egy kivétellel. Maximius Macro felé fordult. – Valami baj van? – Megengedhetjük magunknak, hogy foglyokat ejtsünk, uram? – Megengedhetjük magunknak, hogy ne ejtsünk foglyokat? – nevetett Maximius. – Valami bajod van azzal, hogy meggazdagodj, Macro? Vagy talán szegényen akarsz nyugalomba vonulni? Macro udvariasan elmosolyodott. – Én is éppannyira szeretem a pénzt, mint bárki más. De magunk leszünk, messze a legio vonalainak szárnyán. A foglyok őrzése elvonja a katonákat az arcvonalból. Nem tetszik a gondolat, hogy egy briton csapat legyen a hátunk mögött, akár fegyvertelenek, akár nem. Ezzel csak magunknak keressük a bajt, uram. – Ugyan már, Macro! Szerintem eltúlzod a veszélyt. Mi a helyzet veled, ifjú Cato? Egyetértesz? Cato egy pillanatra ösztönösen megrémült, és erejét megfeszítve próbált megfelelő válasszal szolgálni a kérdésre. – Nem tudom, uram. Attól függ, mennyien lesznek. Ha el tudunk bánni velük, akkor persze érdemes foglyokat ejteni. De ahogy azt Macro is mondta, ha nagy erőkkel törnek ellenünk, minden emberünkre szükségünk lesz, hogy szembeszálljunk velük. Ez esetben a foglyok csak veszélyt jelentenének ránk… uram. – Értem – bólintott Maximius elgondolkodva. – Úgy véled, óvatosabbnak kellene lennünk? Hogy ez tesz minket, rómaiakat, a világ uraivá? – Ezt nem tudhatom, uram. Csak úgy vélem, anélkül kell végrehajtanunk a parancsokat, hogy felesleges kockázatnak tennénk ki magunkat. – Én is így vélem! – nevetett Maximius, Félix és Antonius pedig csatlakoztak hozzá. Tullius is elmosolyodott. Maximius végül előrehajolt, és vállon veregette Catót – Ne aggódj! Semmit sem bízok a véletlenre. Erre a szavamat adom. Másrészről azonban nem szívesen mulasztanám el a lehetőséget, hogy egy kis pénzt szerezzek. De igazad van, hogy óvatos vagy. Meglátjuk, milyen lesz a helyzet holnap, és annak tekintetében cselekszünk. Így már nyugodtabb vagy egy kicsit, fiú? Cato bólintott. – Remek! Akkor ezt megbeszéltük. – Maximius hátralépett, és sokkal formálisabban folytatta. – Szeretném, ha tudnátok, be akarom bizonyítani a legatusnak, hogy a harmadik cohors méltó a rábízott feladatra. Tőletek és embereitektől is a legjobbat várom holnap. Magas követelményeket támasztok a parancsnokságom alá rendelt katonákkal szemben, mert azt akarom, hogy mi legyünk a legkeményebb cohors, és nemcsak a légióban, hanem az egész hadseregben. – Elhallgatott, majd végigpillantott a centuriókon, és a nemtetszés jeleit keresve fürkészte az arcukat. Cato anélkül viszonozta a pillantását, hogy a tekintete elárult volna bármiféle érzelmet. – Uraim! Tudom, hogy csak alig egy hónapja vettem át a cohors vezetését, de volt időm megfigyelni a centuriákat, és biztos vagyok benne, hogy még sosem szolgáltam ilyen remek alakulatban… Rómán kívül persze. Volt alkalmam felmérni Félix, Antonius és Tullius képességeit is, és örömömre szolgált, amit láttam. Kiváló katonák vagytok. Ami újonnan kinevezett tisztjeinket illeti… – fordult mosolyogva Macro és Cato felé. – Olvastam a szolgálati nyilvántartásotokat, és örülök, hogy mindketten az én parancsnokságom alatt szolgáltok. Macro immár két éve szolgál centurióként, kiváló minősítést és számos dicséretet kapott nemcsak a legátustól, hanem magától a tábornoktól is. Biztos vagyok benne, hogy előmeneteled még fényesebb lesz, míg a cohorsomban szolgálsz. Macrón egy pillanatra keserű neheztelés lett úrrá. Több mint tizenöt éve szolgálta már a sasokat. Tizenöt év kemény tapasztalatait és csatáit tudhatta maga mögött. Kételkedett abban, hogy bárki is felismerné az apró ostiai halászfaluban, ahonnan származott. A köpcös suhanc, aki

felkéredzkedett egy szekérre, hogy Rómába menjen, és beálljon a hadseregbe, halvány emlék volt csupán, és Macrót bosszantotta felettese leereszkedő modora. De visszanyelte a haragját, és kimérten bólintott. – Köszönöm, uram. Maximius elmosolyodott, és Cato felé fordult. – Persze akadnak olyan nyilvántartások is, Cato centurio, melyeket jóval gyorsabban végig lehet olvasni. Fiatal korod dacára igazán lenyűgöző tetteket hajtottál végre, és valamelyest megtanultad a helyiek nyelvét is. Lehet, hogy ez még hasznos lesz – tűnődött. – Érdekes lesz látni, hogyan boldogulsz majd holnap. – Remélem, nem fogok csalódást okozni, uram – felelte Cato, és összeszorította a száját, hogy elcsendesítse sértett büszkeségét. – Jobban teszed, ha nem okozol csalódást. – A mosoly eltűnt Maximius arcáról. – Sok teendő vár mindannyiunkra, a tábornoktól egészen az arcvonalban szolgáló légionáriusokig. Ha végrehajtjuk, mindenkinek bőven kijut majd a dicsőségből. Ha hibázunk, biztosak lehettek benne, hogy Róma népe sosem fog megbocsátani nekünk. Remélem, érthető voltam! – Igen, uram – felelte Antonius és Félix egyszerre. – Akkor jó. Most pedig, uraim, ha csatlakoznátok hozzám egy pohárköszöntő erejéig… – Maximius egy kis boros korsót vett elő az asztal alól. – Nem a legjobb ital, de gondoljatok rá úgy, mint ízelítőre abból, ami ránk vár! Igyunk a császárra, Rómára és az ő légióira! Jupiterre és Marsra! Áldás mindannyiukra, hozzanak véres vereséget Caratacusra és barbár hordájára! Maximius kihúzta a dugót, majd megmarkolta a korsó fülét, az alkarjára fektette az agyagedényt, és a peremét a szájához emelve ivott pár kortyot a borból. Cato nézte, ahogy a parancsnok szájának sarkából vörös patak csordul alá. Aztán Maximius leengedte a korsót, és átadta Tulliusnak. A centuriók sorra elismételték a köszöntőt, amit aztán borral pecsételtek meg. Macro a kívántnál jóval több kortyot ivott, majd kézfejével megtörölte a száját, és átadta a korsót Catónak. Miközben a korsót felemelve elismételte a köszöntőt, Cato érezte, ahogy a sátorban minden tekintet rászegeződik. Kinyitotta a száját, és várta, hogy a borpatak átcsorduljon az agyagedény durva szélén. Amint az ital a nyelvéhez ért, Cato alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy elfintorodjon az égető, ecetes íztől. Még Camulodunum legszegényebb negyedében sem ízlelt soha ilyen savanyú bort. Kényszerítette magát, hogy igyon még egy kortyot, majd leengedte a korsót. – Nos tehát! – Maximius visszavette a korsót, amit aztán bedugaszolt, és visszatett az asztal alá. – Akkor holnap, uraim! Holnap megmutatjuk a hadseregnek, mi mindenre képes egyetlen cohors!

Hatodik fejezet

Még sötét volt, mikor a cohors már készen állt az indulásra. A kapu két oldalán álló parázstartók megvilágították a menetoszlop elejét, ám a szelíden lobogó lángok izzása csak az első centuriáig ért el. A praetorianus úton ácsorgó többi katonát a hajnal előtti nyirkos levegő fogta körül. Cato, a többi centurio társaságában a kapunál állva, csak a halk beszélgetést és a csatába induló közel ötszáz katona felszerelésének csörgését hallotta. A kapu egyik oldalán húzódó nyílt térségen a cohors mellé rendelt lovascsapat várakozott: harminc könnyű fegyverzetű, elsősorban felderítésre és futárszolgálatra, semmint harcra kiképzett katona egy decurio parancsnoksága alatt. A lovak fülei ide-oda mozogtak, patáik pedig halkan kaparászták a földet, miközben gazdáik kemény kézzel tartották a kantárt. A távolból a többi ébredező légionárius neszezése hallatszott: halk káromkodások, köhögések és az alvástól merev tagjaikat nyújtóztató emberek nyöszörgése. – Hamarosan, fiúk! – kiáltotta Maximius, hátát az egyik parázstartónál melengetve. A

lángok fénye a közeli sátrakra vetette a centurio hatalmas, reszkető árnyékát. – Már nagyon várja – jegyezte meg Macro halkan. – Bárcsak én is így lennék ezzel – ásított Cato. – Talán keveset aludtál? – Lefekvés előtt még be kellett fejeznem a könyvelést. – A könyvelést? – Félix centurio hitetlenkedve ingatta a fejét. – A csata előestéjén? Megbolondultál? Cato vállat vont, mire Félix Macro felé fordult. – Te már jó ideje ismered őt, ugye? – Gyermekkorától fogva. – Mindig ilyen volt? – Ó, igen! A mi Catónk mindig a tökéletesre törekszik. Sosem indul harcba anélkül, hogy előtte ne rendezné a nyilvántartásokat. Semmi sem rosszabb annál, mint mikor az embert azért ölik meg, mert a papírmunkán jár az esze. Ez valami különös, vallásos dolog nála, ami még a császári palota hivatalnokaitól ragadt rá. Attól fél, a lelke itt marad e világon kísérteni, ha nem fejezi be és rendezi el alaposan a könyvelést. Csak akkor nyugodhat békében, ha mindezzel megvan. – Ez igaz? – kérdezte Antonius tágra nyílt szemmel. – Miért kérded? – fordult felé Macro, majd elborzadt arckifejezést öltött magára. – Csak nem hagytad befejezetlenül a papírmunkádat? Cato felsóhajtott. – Ne is törődj vele, Antonius! Macro centurio rossz szokása, hogy állandóan ingerel másokat. Antonius összeszűkült szemekkel pillantott Macróra. – Te nyomorult idióta… – Ó, igen? Csak nem hitted el, amit mondtam? Akkor most ki is az idióta? – A palotában? – fordult Félix Cato felé. – A császári palotában éltél? Cato bólintott. – Tehát hogy szól a történeted, Cato? – Nincs sok mesélni való rajta. A palotában születtem és nevelkedtem. Az apám felszabadított rabszolga volt, és a vezérkar szolgálatában állt. Ő rendezte Tiberius és Caligula díszlakomáit. Az anyámat nem ismertem. Nem sokkal a születésem után meghalt. Miután az apám is meghalt, elküldtek, hogy lépjek be a hadseregbe, és most itt vagyok. – Bizonyára nagy visszalépés lehetett a császári udvar után. – Bizonyos módon valóban – ismerte el Cato. – De az udvari élet néha éppolyan veszélyes, mint a légióban szolgálni. – Ez furcsa – mosolyodott el Félix, és Maximius felé biccentett. – Ő is pontosan ugyanezt mondta. – Valóban? – mormogta Cato. – Nem emlékszem, hogy a praetorianus gárdára valaha is rossz idők jártak volna, eltekintve persze Seianus és társai esetétől. – Tanúja voltál annak, ami történt? – csillantak fel Félix szemei. – Tényleg olyan rossz volt, mint azt beszélik? – Sokkal rosszabb. – Cato arca elkomorodott, ahogy felidézte Seianus bukását. – Százakat mészároltak le. Százakat, köztük gyerekeket is… Olyan gyerekeket, akikkel korábban együtt játszottam. Elhurcolták és legyilkolták őket. A praetorianusok többsége csak ilyen csatákban vesz részt. Macro összehúzta a szemöldökét barátja kemény hangszíne hallatán, és a cohors parancsnoka felé biccentett. – Légy egy kicsit méltányosabb, fiú! Ő nem volt ott, amikor ez történt. – Nem, azt hiszem, valóban nem volt ott. – A gárdisták pedig jól megállták a helyüket Camulodunumnál. Az bizony kemény küzdelem volt. – Igen. Jól van, többé nem mondok ilyet.

– Lehet, hogy Maximius ismerte az apádat – szólalt meg Tullius halkan. – Egyszer meg kellene kérdezned erről. Talán van bennetek valami közös. Cato vállat vont. Kételkedett abban, hogy Maximiusban és benne bármi közös lenne. Azon a néhány napon, ami alatt együtt szolgáltak, az ifjú centurio számára nyilvánvalóvá vált, hogy a cohors parancsnoka megveti őt. Ám ami ennél is fájdalmasabban érintette, hogy Macro kivételével a cohors többi centuriója is így érez. A sötétségből kiáltás hallatszott. Cato azonnal felismerte Figulus hangját, amint parancsot adott a katonáknak, hogy álljanak vigyázzba. Miközben a vasszegecsekkel megerősített saruk távoli mennydörgésként döndültek a száraz földön, Maximius ellépett a parázstartótól, és sietve csatlakozott a tisztjeihez. – Ez biztosan a legátus. Vigyázz! Maximius előrelépett két lépést, és feszes vigyázzba vágta magát. A többi centurio felsorakozott mögötte, majd hátrafeszítették a vállukat, felszegték az állukat és az oldaluk mellé szorították a kezüket. Aztán minden elcsendesedett, csak a lovak toporgása hallatszott. A kapu felől menetelő katonák zaja közeledett a centuriók felé, majd egy pillanattal később Vespasianus és egy maroknyi törzstiszt bukkant elő a sötétségből. A legátus kilépett a parázstartók narancsszínű izzásába, és a centuriókhoz lépve viszonozta a szalutálásukat. – Az embereid jól felkészültnek tűnnek, és láthatóan alig várják a harcot, Maximius. – Igen, uram. Már nagyon fel vannak ajzva. – Ezt örömmel hallom! – Vespasianus közelebb lépett a cohors parancsnokához, és halkan folytatta. – Megkaptad a parancsokat, és jól tudod, milyen fontos szerepetek lesz a mai csatában. – Igen, uram. – Valami utolsó kérdés? – Nincs, uram. – Derék ember! – Vespasianus előrenyújtotta a kezét, és a két tiszt megmarkolta egymás alkarját. – Még egy utolsó csata. Estére alighanem minden véget ér. Az istenek legyenek veletek ma, centurio! – Veled is, uram. Vespasianus elmosolyodott, majd kelet felé fordult, ahol a hajnal első fénye kezdett felsejleni a láthatáron. – Ideje indulnotok! Este megosztok veletek egy korsó bort! A legátus hátralépett, és a falépcsőkön át felvezette törzskarát a kapu fölötti járdára. Maximius a centuriói felé fordult. – Vissza az alakulatotokhoz! Készüljetek fel az indulásra! Cato és Macro szalutáltak, majd elmasíroztak a kaputól, és visszaindultak a menetoszlop vége felé, el a néma katonák mellett. Cato látta a pajzsok tompán csillogó umbóit. Maximius parancsba adta, hogy a pajzsok vízhatlan bőrtakaróit hagyják hátra, így csökkentve a súlyt, amit cipelniük kellett. Jobb lesz, ha nem ered el az eső, gondolta Cato, mivel jól emlékezett a vizes pajzs óriási súlyára. A harmadik centuriához érve Macro különvált tőle, és gyors biccentéssel búcsúzott Catótól, miközben a fiatalember továbbsietett a menetoszlop vége felé, ahol optiója, Figulus már várt rá a hatodik centuria hadijelvénye mellett. Az alakulat négyszögletes azonosítója alatt a hosszú nyél csupán egyetlen díszt hordozott: egy kerek fémlapot, rajta Claudius császár képmásával, amit Caratacus camulodunumi vereségét követően Plautius tábornok seregének minden egyes centuriája megkapott. Cato keserűen elmosolyodott. A csata óta már közel egy év telt el, és most ismét Caratacusszal készülnek összecsapni. Ezúttal utoljára. De még ha győztesen kerülnek is ki a közelgő ütközetből, Cato biztos volt benne, hogy a római légiók nem utoljára hallottak Caratacusról. Az egy év alatt, amit e barbár szigeten töltött, egyvalamit nagyon jól megtanult: a britonok túl ostobák ahhoz, hogy elismerjék a vereség tényét. A seregek, melyeket a sasok ellen küldtek, sorra legyőzettek, a britonok mégis konokul tovább harcoltak, és nem számított nekik, hányat vágnak le közülük. Az ő kedvükért, valamint az asszonyaik és a gyerekeik kedvéért Cato

remélte, hogy a mai ütközet megtöri a küzdeni akarásukat. Cato mély levegőt vett. – Hatodik centuria! Menetelésre felkészülni! Hangos csörgés hallatszott, ahogy a katonák felemelték pajzsukat és a vállukra vetették hajítódárdájukat, majd néhányan mormogva eligazgatták vállukon a terhet. Aztán minden elcsendesedett. Cato a menetoszlop eleje felől hallotta, ahogy parancsot adnak a kapu kinyitására, melynek szárnyai tiltakozó nyikorgás közepette nyíltak ki, feltárva a kivilágított kaputorony alatt tátongó sötét lyukat. Maximius kiáltva parancsot adott a cohorsnak az indulásra. A menetoszlop szabályos lépésben előreindult. Minden egyes centuria hagyta, hogy az előtte menetelő alakulat egy kicsit eltávolodjon, és így elegendő távolság legyen köztük. Végül Antonius is parancsot adott az ötödik centuriának az indulásra. Amint a leghátsó sor is előrelendült, Cato némán számolta, hogy megtegyenek öt lépést, és elkiáltotta magát. – Hatodik centuria! Előre! Emberei élén elindult, Figulus pedig egylépésnyivel mögötte menetelt. Utánuk a centuria zászlóvivője következett, majd a nyolcvan légionárius. Senki sem maradt hátra betegség miatt. Cato visszanézett a válla felett, és szíve egy pillanatra megtelt büszkeséggel. Az ő emberei! Az ő centuriája! Végigpillantott az első sorban menetelők komor arcán, és úgy érezte, az életben semmi sem lehet jobb annál, mint centurióként vezetni a II. Augusta legio harmadik cohorsának hatodik centuriáját. Miközben a cohors átmasírozott a kaputorony alatt, a legátus előhúzta és az egyre fakuló égbolt felé lendítette a kardját. – A győzelemre! Marsra és a győzelemre! – Elő a kardokat! – kiáltotta Maximius a menetoszlop elejéről, mire fémes csikorgás hallatszott, ahogy a legionáriusok előhúzták veszedelmes, döfésre kialakított rövid kardjukat, és viszonozták a legátus kiáltását, a háború istenének áldását kérve. Az üdvrivalgás egész addig folytatódott, míg a cohors maga mögött nem hagyta a tábor védműveit, melyek lassan távoli árnyakká váltak a felkelő nap fényében. Cato még egyszer, utoljára hátranézett a válla felett, majd a menetoszlop elejére pillantott, ahol Maximius a csata felé vezette embereit, mely végleg megpecsételi Caratacus és harcosai sorsát.

Hetedik fejezet

Ahogy a nap egyre feljebb emelkedett, nyilvánvalóvá vált, hogy forró, fülledt napnak néznek elébe. A kéklő égbolton felhőknek nyoma sem látszott. A cohors egyenletes tempóban haladt az utánpótlási útvonalként használt ösvényen. A legionáriusok vasszegecsekkel megerősített sarui felverték a keréknyomokat belepő port. A felszerelési tárgyak csilingeltek a szíjakon, míg a dárdanyelek és a kardhüvelyek ritmustalanul kopogtak a pajzsok belső oldalán. A légionáriusoktól jobbra a lovasok vezették hátasaikat a menetoszloppal párhuzamosan. A centuriók a cohors élén meneteltek, ahova Maximius hívatta őket. – Szép, egyenletes tempóban megyünk – magyarázta. – Nem kell sietnünk. Nem akarom kifárasztani az embereinket. Macro halkan hangot adott annak, hogy ezzel nem ért egyet. Minden okuk megvolt, hogy a lehető leggyorsabban elfoglalják a hadállásukat. A legátus egyértelműen megmondta, hogy mindenkinek időben készen kell állni, ha csapdába akarják ejteni Caratacust. Igaz, a harmadik cohors nem sokkal délidő utánra így is könnyedén elérheti a gázlót, de Macro, ha ő lett volna a cohors parancsnoka, kemény tempót diktált volna, hogy gyorsan odaérjenek, és azonnal

nekiláthassanak a védelem kiépítésének. Csak ezt követően engedélyezett volna embereinek pihenőt, mialatt az ellenség felbukkanására várnak. Inkább kétszer annyit dolgozzanak, semmint egyszer hibázzanak. Ezt alaposan megtanulta a sasok szolgálatában töltött évek alatt. De ez nem az ő cohorsa volt, ahogy az sem tartozott a munkájához, hogy kétségbe vonja felettese parancsait. Így aztán Macro befogta a száját, és Maximius utolsó megjegyzésére adott válaszul, a többi centurióhoz hasonlóan, csak bólintott. – Miután elérjük az auxiliaris erődöt, magunkhoz vesszük a védművek kiépítéshez szükséges eszközöket, és hagyjuk, hogy az embereink kicsit kipihenjék magukat. – Melyik alakulathoz tartozik az auxiliaris helyőrség, uram? – tudakolta Cato. – Az I. bataviaiakhoz. Ízig-vérig germánok! Remek fickók – mosolygott Maximius. – Ráadásul jó kezekben vannak. Egy régi ismerősöm, Porcinus centurio vezeti őket. Hozzám hasonlóan egykor ő is a praetorianus gárdában szolgált. – Az I. bataviaiak? – Macro egy pillanatig gondolkodott. – Nem ők ragadtak be a Tamesis mocsaraiba a múlt nyáron? – De igen. – Akkor jól emlékszem – bólintott Macro, majd hüvelykujjával Cato felé bökött. – Mi is ott voltunk. Rendet kellett tennünk utánuk. Jól összekuszálták a dolgokat, mivel a helyiek rajtuk ütöttek. Eltévedtek a mocsárban, és alaposan felmorzsolták őket. Nem így történt, Cato? – Hm, igen. Azt hiszem. – Cato óvatos pillantást vetett Maximiusra, és látta, hogy a cohors parancsnoka összehúzza a szemöldökét. – De azért elég jól harcoltak. Macro döbbenten fordult Cato felé, a fiatalember pedig gyorsan megrázta a fejét. – Valóban jól harcoltak – mormogta Maximius. – Ami a parancsnokuk érdeme. Az embereik felét elvesztették, Porcinusnak mégis sikerült rábírni őket, hogy folytassák a harcot. Ahogy azt mondtam, jó kezekben vannak. – Nos – fintorgott Macro ha olyan jó parancsnok, akkor miért…? Cato kemény pillantást vetett a barátjára, aki végül megértette, mit akar sugalmazni. Elhallgatott, majd gyorsan Maximiusra nézett, és megköszörülte a torkát. – Mit miért? – kérdezte Maximius kemény hangon. – Nos, miért… miért nem tüntette ki a tábornok? – Te is tudod, hogy van ez, Macro. Néhány centurio egyszerűen nem elég jó a tábornokoknak és a legátusoknak. Míg másoknak – pillantott Maximius Catóra –, úgy tűnik, mindent tálcán kínálnak. A világ már csak ilyen. Egyetértesz, Cato centurio? – Igen, uram – kényszerített Cato mosolyt az arcára. – Ez egyike a munkával járó méltánytalanságoknak. – Méltánytalanság? – ismételte meg Maximius gúnyosan a szót. – Micsoda szép szó! Tudsz még ilyeneket, fiú? – Uram? – Tudsz még ilyen okos szavakat, amiket használhatnál engem illetően? – Uram, én nem akartam… – Nyugodj meg! – vigyorodott el Maximius szélesen, és felemelte a kezét. – Senki sem akart megsérteni, és senki sem sértődött meg, hm? Nem tehetsz arról, hogy az életed nagy részét nem katonáskodással, hanem könyvek olvasásával töltötted, igaz? Cato a földet bámulta, így próbálva elrejteni az arcára kiülő haragot. – Igen, uram. De igyekszem pótolni a lemaradásomat. – Persze, fiú. – Maximius Antoniusra és Felixre kacsintott. – Elvégre egy gyereknek tanulnia kell. – Egy minek, uram? – nézett Cato a parancsnokára. Maximius elmosolyodott a fiatalember szemeiben csillogó határozottság láttán, és megveregette a vállát. – Ez csak egy szófordulat, fiam. Ennyi az egész. – Rendben van, uram – biccentett Cato. – Visszatérhetek az embereimhez? – Nem kell így duzzogni, Cato!

Cato izmai megfeszültek, ahogy próbálta visszafogni a dühét. Azonnal rájött, hogy Maximius csak próbálja csapdába csalni, vitát provokálva a többi centurio előtt. Csábította a gondolat, hogy visszavágjon és megvédje magát, rámutatva a vértezetén viselt érmekre. De sajnos Maximius, Macro és Tullius jóval több kitüntetést viseltek, mint ő, míg Antoniust és Felixet eddig még nem tüntették ki a bátorságukért, ezért Cato csak megsértette volna őket, a másik három centurio pedig csupán nevetett volna gyerekes arroganciája láttán. Ráadásul, ha visszaszólna, azt könnyen függelemsértésnek vehetnék, ami csak még rosszabbá tenné a helyzetet. Ellenben ha semmit sem tesz, akkor gyengének tűnik, és Maximius csak még tovább gyötri. Az ilyesmi a magasabb ranggal járt, és Cato rájött, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen el kell viselnie. Tisztességtelen ugyan, ami történik, de a többi centurio közül nem sokan állnának mellé. Néha meg kell fizetni a vámot, és anélkül kell eltűrni az alantas sértéseket és a gúnyos megjegyzéseket, hogy az embernek lehetősége lenne visszavágni. Ha valaki ilyenkor enged a csábításnak, azzal maga alatt vágja a fát. Cato csak annyit tehetett, hogy tűrte a gyötrelmeket, és magában keserűen mosolyogva elfogadta a helyzet kegyetlenségét. Hirtelen megértette, hogy ez is csak egy újabb módja annak, ahogy a hadsereg megedzi az embert. A katonaélet szellemileg éppolyan nehéz volt, mint testileg. Hozzá kellett szoknia ehhez, különben a Maximiushoz hasonlók biztosan megtörik. Rendben van! Ha nem lehet okosabb a parancsnokánál, és nem szíveli annak otromba humorát, akkor olyan távol kell tartania magát tőle, amennyire csak lehetséges. A válla felett hátrapillantva a centuriájára nézett, ami a menetoszlop utóvédjét alkotta. – Azt hiszem, uram, a centuriám kezd lemaradni – mondta a szemöldökét ráncolva. – Visszamehetnék, hogy megsürgessem az embereimet? Maximius szemei elkeskenyedtek, és ravasz pillantással méregette a fiatalembert. Cato egy pillanatig attól tartott, hogy megtagadják a kérését, de a cohors parancsnoka végül bólintott. – Jól van! Gondoskodj arról, hogy tartsák a lépést! – Igenis, uram! – szalutált Cato, majd gyorsan megfordult, és Maximius figyelő tekintetétől kísérve elsietett a verejtékben fürdő legionáriusok menetoszlopa mellett. – Macro! – Uram? – Milyen jól ismered ezt a fiút? – Azt hiszem, elég jól, uram – felelte Macro óvatosan. – Azóta ismerem, hogy újoncként belépett a II. légióba. – Olyan régóta? – vonta fel Maximius a szemöldökét. – Vagyis csaknem… két éve! Ejha! Ez aztán hosszú idő! Még Macro is érezte a megjegyzésben rejtező maró gúnyt, és azonnal eldöntötte, hogy meg kell védenie Catót, mielőtt Maximius téves következtetésekre jut az ifjú centurióval kapcsolatosan. Az első benyomást persze nehéz megingatni, de Macro nem akarta, hogy valami veterán az előítéletei miatt csorbítsa Cato érdemeit, mikor az életében először vezeti önállóan a legio egyik centuriáját. Jól tudta, hogy a hatodik centuria katonái még mindig sértve érzik magukat, amiért olyan centuriót kaptak, aki csak alig néhányuknál idősebb. A helyzeten tovább rontott, hogy Cato Figulust nevezte ki optiójának. Figulus alig néhány hónappal volt idősebb centuriójánál, de legalább olyan testalkattal bírt, ami elrettentette a katonákat attól, hogy bármiféle függelemsértést kövessenek el. Macro úgy vélte, Figulus biztonságban van. Catót azonban rákényszeríthetik, hogy bizonyítsa, kiérdemelte a gyors előléptetést. Tudta, milyen törékeny a fiatalember önbizalma, a becsvágya ellenben hatalmas, ezért bármire képes, hogy bizonyítson. Macro sokszor látta már a fiú mindenre elszánt bátorságát. Ha alkalma nyílik rá, Cato be akarja majd bizonyítani Maximiusnak, hogy tévedett, vagy belehal a próbálkozásba. Amíg Maximius nem ismeri el az érdemeit, és nem hajlandó felhagyni a fiú becsmérlésével, addig Cato képes bármilyen veszélynek kitenni magát. Macrónak ekkor egy sokkal nyugtalanítóbb gondolata támadt. Mi van, ha Maximius is észrevette a Catóban lobogó tüzet, és úgy döntött, kihasználja? Megköszörülte a torkát, és igyekezett könnyed hangon beszélni. – Kétségkívül fiatal, uram, de gyorsan tanul és nagyon bátor.

– Fiatal? – horkant fel Maximius. – Az egyszer biztos! A többiek felnevettek, és Macro is mosolyt kényszerített az arcára, miközben próbált felkészülni, hogy rávegye Maximiust, bánjon egy kicsit tisztességesebben a cohors legalacsonyabb rangú centuriójával. – Csak egy kicsit sértődékeny – mosolygott Macro. – De te is tudod, milyenek az ő korában. – Igen, tudom. Pontosan ezért nem szabadna kisfiúkat parancsnokokká kinevezni. A vérmérsékletük miatt alkalmatlanok a feladatra, egyetértesz? – A legtöbbször valóban így van, uram. – Veled is így volt? Macro ezen elgondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott. – Azt hiszem. De én nem szolgáltam centurióként, mikor annyi idős voltam, mint most Cato. – Én sem – kuncogott Maximius. – Épp ezért nem vagyok meggyőződve arról, hogy ifjú centuriónk alkalmas a feladatára. – Cato más, mint a többség. Maximius vállat vont, és az előttük húzódó ösvényre pillantott. – Hamarosan meglátjuk. A menetoszlop vége fölött sűrű por szállt, kiszárítva a katonák száját, Cato emberei ezért lassacskán lemaradtak az ötödik centuria mögött. Ám az ifjú centurio azonnal parancsba adta nekik, hogy menjenek előre, és maradjanak szabályos alakzatban a cohors többi alakulatával. A parancsot azonban tiltakozó mormogás fogadta. – Csendet! – üvöltötte Cato. – Csend legyen! Optio! Jegyezd fel azoknak a nevét, akik meg merészelnek szólalni! – Igenis, uram! – szalutált Figulus. Cato az ösvény mellé állva figyelte, ahogy emberei elmenetelnek mellette. Szemei elég gyakorlottak voltak, hogy meg tudja különböztetni a jó képességű légionáriusokat a rosszabbaktól, a veteránokat az újoncoktól, az erőseket a gyengébbektől. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mindannyian jó erőben vannak, az állandó gyakorlatok és a könyörtelen menetelések gondoskodtak erről. Cato szemügyre vette a katonák felszerelését, gondolatban feljegyezve azokat, akik a leginkább ügyeltek arra, hogy páncélzatuk és fegyvereik a legjobb állapotban legyenek. Azoknak az arcát is megjegyezte, akiknek páncélja piszkos volt. Róluk majd Figulus gondoskodik. Néhány nap munkaszolgálat móresre tanítja őket. Ha ez nem válik be, majd saját kezűleg gondoskodik róluk. Ahogy a centuria utolsó sorai is elmeneteltek, Cato várt egy pillanatig, megbizonyosodva, hogy a sorok egyenletesek-e, majd ismét kilépett az ösvényre, és futólépésben az alakulat után indult. Elégedett volt azzal, amit látott. Akadt ugyan egy maréknyi bajkeverő, de többségük jó katonának, lelkiismeretesnek és elég keménynek tűnt. Az egyetlen, ami zavarta, hogy nem tudott változtatni a közhangulaton. Az ösvény széléről látott arcok nagyrészt kifejezéstelenek maradtak, és mióta rájuk parancsolt, hogy maradjanak csendben, jól érződött, mennyire neheztelnek rá. Arra gondolt, visszavonja a parancsot, és hagyja, hadd beszélgessenek, hátha ezzel kiengesztelheti őket egy kicsit. De a parancs visszavonásával csak azt a látszatot keltené, hogy bizonytalan és képtelen döntéseket hozni. Egyelőre el kell viselnie a megvetésüket. Ez talán segít megerősíteni a képet, amit szeretett volna kialakítani magáról, hogy szigorú fegyelmet tart, és a legkisebb függelemsértést sem tűri. Majd megmutatja annak a nyomorult Maximiusnak! Rájött, hogy épp ezért bánik ilyen keményen az embereivel. Rajtuk tölti ki a dühét. Azonnal elárasztotta a bűntudat és az önmaga iránti megvetés. Nincs semmi különbség aközött, amilyen megvetéssel Maximius bánik vele, és ahogy ő a saját emberein tölti ki a bosszúját. Nehezére esett elismerni, de Maximiusnak igaza volt. Duzzogott, és ennek most nyolcvan remek katona itta meg a levét. Ha nem vetkőzi le a sértődékenységét, csak teher lesz az embereinek, akiknek feltétlenül bízniuk kellene benne, ha le akarják győzni Caratacus vad hordáját. Nem sokkal délidő után az ösvény megkerült egy kis dombot, melynek tetején egy nemrég emelt erődítmény sötét földsáncai húzódtak. A sáncok tetején cölöpfal állt, az erőd sarkaiban és a két kapu mellett zömök őrtornyokkal. Az építmény körvonalai reszketni látszottak a hőségben, míg a domb mögött a Tamesis csillogott. A hűvös víz szinte hívogatta az izzadságban fürdő

légionáriusokat. Cato úgy érezte, hónapok óta most először lát ilyen nyugodt és békés tájat, ám hirtelen eszébe jutott, hogy a folyó látványa egyben a csata közeledtét is jelzi. A nyugodt vizet hamarosan emberek vére mocskolja be, és a napsütésben mindenütt holttestek hevernek majd. Nem látszott, hogy a falakon bárki is mozgolódni kezdett volna a cohors közeledtére. Úgy tűnt, mintha az őrszemek árnyékba húzódtak volna egy kis délutáni szunyókálásra. Cato apró, fekete foltokat látott az erőd fölött körözni. Valami dögevő madarak lehetnek, gondolta. Néhány sebesen tovasuhanó fecskétől eltekintve csupán ezeket a madarakat lehetett látni az égen. Még akkor sem látszott mozgás, mikor a cohors nyíllövésnyi távolságra járt az erődtől. Maximius megállította embereit, majd parancsot adott a lovasoknak, hogy menjenek előre, és nézzenek körül. A felderítők halk patadobogás közepette előrevágtattak és felkaptattak a kapuhoz vezető lankán. – Tisztek előre! Cato felszerelése hangosan csörömpölt, ahogy elrohant a centuriák néma sorai mellett. Levegő után kapkodva csatlakozott a többi tiszthez, és letörölte a homlokáról az izzadságot. – Valami baj van – mormogta Félix. Maximius lassú mozdulattal feléje fordult. – Valóban? Úgy gondolod? Félix láthatóan meglepődött. – Nos, igen, uram. Vagy nekik vannak a legrosszabb őrszemeik. Ez esetben viszont valakit alaposan meg fognak róni. Maximius bólintott. – Köszönjük, hogy ilyen tömören összefoglaltad a helyzetet. Nagyon tanulságos volt… te idióta! Persze hogy valami baj van! Félix hebegni kezdett, aztán elhallgatott, majd lehorgasztotta a fejét, és sarujával kapargatni kezdte a földet. A többi centurio az erődöt nézte, némán figyelve, ahogy a lovasok felvágtatnak a kapuhoz, melynek egyik szárnya lassan kinyílt. – Uram! – Látom, Antonius. A kaputorony árnyékából valami sötét alak rohant ki a napfénybe: egy hatalmas kutya. Egyike lehetett a vadászkutyáknak, amiket a bataviaiak magukkal hoztak a hadjáratra. Az állat a közeledő lovasok láttán megfordult, és rohanni kezdett lefelé a domb túlsó oldalán. A tisztek nézték, ahogy eltűnik a domb mögött. – Mi az ott, uram? – kérdezte Cato a kaputoronyra mutatva. A kapuszárny még szélesebbre tárult, és amint előtűnt az árnyékból, jól látszott, hogy valamit ráerősítettek a belső oldalára. – Ó, a fenébe – suttogta Félix. Senki sem válaszolt. Most már ők is jól látták a kapuszárnyat, és egy pillanatig egyikük sem szólalt meg. A gerendákra egy emberi testet szegeltek fel a tenyereinél fogva. A holttestet levetkőztették és kizsigerelték. Belei vörösen és szürkén csillogtak a lábai körül.

Nyolcadik fejezet

Maximius megperdült. – Cohors! Felsorakozni! Zárt hadrend! Miközben a katonák sorba rendeződve felemelték a pajzsukat, Maximius ráparancsolt a centuriókra, hogy csatlakozzanak az alakulatukhoz. Odafent az erődnél a felderítők szétszóródtak az ösvény mentén, majd a decurio előreküldött három embert, akik lassan a kapuhoz óvakodtak. A holttesthez érve egy pillanatra megtorpantak, ám mire Cato visszarohant a hatodik centuria élén ácsorgó Figulushoz, már eltűntek az erőd belsejében.

– Mi történt, uram? – Neked is van szemed, optio! – förmedt rá Cato. – Nézd meg magad! Míg Figulus szemeit a kezével árnyékolva az erőd kapuját nézte, Cato felfigyelt, hogy emberei közül néhányan halkan beszélgetnek. Átnézett a válla felett, és dühös pillantást vetett rájuk. – Pofa be! Látta, hogy az egyik katona még odasúg valamit a társának, ezért megfordult és odalépett a férfihoz. – Te! – mutatott rá a légionáriusra. – Igen, te! Munkaszolgálatra osztalak be! Mi a neved? – Titus Velius, uram! – Mi a fenéért beszélsz még azután is, hogy azt mondtam, maradjatok csendben? – Cato kissé előrehajolt, és a légionárius arcába bámult. Velius valamivel alacsonyabb volt, mint Cato, ellenben néhány évvel idősebb, és sokkal erőteljesebb testalkatú. Arca kifejezéstelen maradt, ahogy elnézett a centurio válla fölött. – Nos? – Csak azt mondtam, bajban vagyunk, uram – nézett egy pillanatra Cato szemébe. – Ez minden. – A tekintete merevvé vált, amint ismét előrefelé bámult. Cato orrlyukai kitágultak, ahogy dühösen kifújta a levegőt. – Optio! – Uram? – lépett oda hozzájuk Figulus. – Oszd be Veliust munkaszolgálatra! Tíz nap latrinatakarítás! – Igenis, uram. Cato hátralépett és végigpillantott az emberein. – A következő, aki engedély nélkül megszólal, húsz napig lapátolhatja a szart! Megfordult, és ismét szemügyre vette az erődöt. A kapuszárny végül nekikoppant a torony falának, a holttest pedig mozdulatlanul lógott alá. A kapun túl életnek nyoma sem látszott, a néma falakra telepedő nyomasztó nyugalmat csak a varjak lassú körözése törte meg. Cato végignézett a környező vidéken, ám sehol sem látott mozgást. Se ellenség, se auxiliaris katonák, se helyi bennszülöttek. A felderítők decuriója végül ismét előbukkant a kaputorony árnyékai közül, és Maximius centurióhoz ügetett, aki kissé a cohors elé sétált, türelmetlenül várva a hírt, mi történt az erőd helyőrségével. – Nos? A decurio láthatóan mélyen megrendült. – Mindannyian meghaltak, uram. – Mindannyian? Az egész alakulat? – Azt hiszem, uram. Nem számoltuk össze őket, több mint százan hevernek odabent. Nem úgy tűnik, hogy gyors halált haltak. Maximius az erődre pillantott, majd parancsokat kezdett sorolni a decuriónak. – Vidd az embereidet, és keressétek meg a tettesek nyomait! Derítsétek ki, merre mentek, és azonnal jelentsd nekem! A decurio szalutált, aztán megfordította a lovát, és visszavágtatott az embereihez rájuk parancsolva, hogy álljanak hadrendbe. Maximius határozott léptekkel a kapuhoz ment, és belépett az erődbe. Miután a felderítők az ellenség nyomait követve ellovagoltak észak felé, a cohors katonái némán várakoztak a perzselő napsütésben, nyugtalanul várva, hogy parancsnokuk ismét előbukkanjon. Egyre múlt az idő. Cato úgy becsülte, talán már negyedóra is eltelt. Végül elkeseredetten a combjára csapott. – Lehet, hogy történt vele valami, uram? – kérdezte Figulus halkan. – Remélem, nem. De jobban tenné, ha mihamarabb előjönne. Nem késlekedhetünk tovább. Követnie kell a parancsokat. – Nem kellene valakinek utánamenni? Cato a többi centuriót keresve végignézett a hadoszlop mentén. Macro éppen feléje nézett,

és tehetetlenül széttárta a karjait. – Igazad van – felelte Cato. – Valakinek elő kell keríteni! Maradj itt! Az ifjú centurio előresietett. Félix és Antonius döbbent arccal nézték, ahogy elmegy mellettük. Macróhoz érve végül megállt. – Átkozottul sokáig elmarad! – mormogta Macro. – Tudom. Indulnunk kellene. – Szükségünk van az erődben tartott szerszámokra. – Akkor hozzuk el őket, és induljunk a gázlóhoz! Valakinek fel kell menni oda… Míg Macro az állát dörzsölgetve a helyzetet fontolgatta, Tullius centurio csatlakozott hozzájuk. Viharvert arcán aggodalom látszott. – Szerintetek most mit kellene tennünk? Macro döbbenten pillantott Tulliusra. Rangidős centurióként Tullius feladata az lett volna, hogy döntéseket hozzon, és nem szabadna mások tanácsait, vagy ami még rosszabb, mások véleményét kérdezgetnie. Az idős centurio reménykedve nézett a két másik tisztre, várva, hogy mondjanak valamit. – Valakinek fel kell menni oda – szólalt meg végül Cato. – De Maximius azt mondta, maradjunk a centuriáinkkal. – Nézd, nem lophatjuk itt a napot – mondta Macro. – El kell jutnunk a gázlóhoz. Valakinek vissza kell hívni Maximiust, méghozzá most, azonnal! – Igen, de kinek? – Mit számít? – kérdezett vissza Macro. – Menj te! – Én? – Tullius láthatóan elborzadt az ötlettől. – Nem – rázta meg a fejét. – Jobb lesz, ha inkább a cohorsszal maradok. Ha ez valami csapda, akkor itt lesz rám szükség. Menj te, Cato! Jobb lenne, ha igyekeznél. Cato nem várta meg, hogy arcára kiüljön az utálkozás, hanem az erőd felé fordulva rohanni kezdett felfelé a kaptatón. Ám a következő pillanatban egy alak lépett elő a kapun. Maximius elindult lefelé az ösvényen. Azonnal észrevette az összegyűlt tiszteket, és dühösen feléjük vette az irányt. A három centurio igyekezett felkészülni a parancsnok haragjára. – Mi a fene folyik itt? Ki mondta nektek, hogy elhagyhatjátok az egységeiteket? – Csak aggódtunk a biztonságod miatt, uram – tiltakozott Cato. – Meg amiatt, hogy kifutunk az időből – tette hozzá Macro. – Már a gázló felé kellene tartanunk, uram. Maximius azonnal Macro felé fordult, és a mellkasának szegezte az ujját. – Ne merd megmondani nekem, hogy mi a dolgom, centurio! – Csak emlékeztetni akartalak, uram, hogy… – Pofa be! – üvöltött Maximius Macro arcába. A két tiszt metsző pillantással nézett egymásra, miközben a körülöttük állók elképedve bámulták őket. Cato köhintett egyet. – Uram? – Mi van? – Maradtak túlélők? – Nem. – Sikerült megtudnod, mi történt Porcinus centurióval? Maximius arca összerezzent a barátja neve hallatán. – Ó, sikerült megtalálnom őt. Valójában alig akadt olyan hely, ahol ne találtam volna rá. – Ezt nem igazán értem. – Talán azt akarod, hogy lerajzoljam? Ha elkapom azokat a kurafikat, akik ezt tették, a családom nevére esküszöm, hosszú kínhaláluk lesz! Távoli lódobogás hallatszott, mire mindenki az erőd alatt húzódó domboldal felé fordult. Az egyik felderítő vágtatott feléjük. A tisztekhez érve megzabolázta hátasát, melynek patái földdarabokat szórtak szerteszét. A katona azonnal leugrott a nyeregből, és kifulladva szalutált Maximiusnak.

– Jelentést! – Megtaláltuk őket, uram! – A felderítő hüvelykujjával a válla felett északra, a Tamesis felé mutatott. – Gyalogosok. Nyugat felé tartanak a folyó mentén, kétmérföldnyire innen. – Mennyien vannak? – kérdezte Cato. – Háromszázan, talán négyszázan, uram. Maximius megrovó pillantást vetett Catóra, majd ismét a felderítő felé fordult. – Nekem jelentesz, fiú! – Igen, uram. – A felderítő idegesnek tűnt. – Persze, uram. Sajnálom. A cohors parancsnoka komoran bólintott. – Rendben van! Kapjuk el őket! Térj vissza a decuriódhoz! Azt akarom, hogy kövessétek őket! Ha változtatnak az útirányukon, azonnal tudassátok velem! Értetted? – Igen, uram. – Akkor menj! – intett Maximius a felderítőnek, majd visszafordult a többi tiszt felé. Miközben a lovas a nyeregbe felkapaszkodva elvágtatott, Maximius gyorsan összeszedte a gondolatait. – Valószínűleg egy portyázó csapat lehet. – Portyázó csapat? – csodálkozott Cato. – Mi más? Cato kissé meglepődött. – Nos, ez elég nyilvánvaló. Macro összerezzent barátja szokatlanul nyers válasza hallatán. – Valóban? Nos, centurio, kérlek, oszd meg taktikai éleslátásodat velünk, egyszerű halandókkal! – Bizonyára Caratacus seregének felderítői. Előreküldte őket, hogy ellenőrizzék a gázlókat. – Akkor miért támadták meg az erődöt? – Talán mert a helyőrség észrevette őket. Caratacus valószínűleg parancsba adta, hogy végezzenek mindenkivel, aki jelenthetné a hadmozdulatot. – Miért így végeztek a helyőrséggel? Miért tették ezt? – Mert barbárok – vonta meg a vállát Cato. – Nem tagadhatják meg a természetüket. – Ostobaság! Ezek gyilkosok… mészárosok! Ez minden! Most pedig megfizetnek azért, amit tettek! – Uram – szólt közbe Macro –, mi lesz a parancsainkkal? Maximius tudomást sem vett a kérdésről, és a menetoszlop felé fordulva mélyet lélegzett. – Cohors! Előrenyomulásra felkészülni! – Ha őrizetlenül hagyjuk a gázlót, és Caratacus megkaparintja… Maximius mosolyogva fordult hátra. – Épp elég időnk lesz, hogy elbánjunk a barátainkkal, aztán gondoskodjunk a gázló védelméről, Macro. Bízz bennem! – A szerszámok az erődben vannak, uram. – Később visszajövünk értük. – Ha még lesz okunk visszajönni értük… – A fenébe veled, Macro! – üvöltötte Maximius ökölbe szoruló kezekkel. – Akkor vidd a centuriádat, fogjátok azokat a nyomorult szerszámokat, és majd találkozunk a gázlónál! – Igenis, uram. – Cohors! – Maximius felemelte a kezét, és előreintett. – Előre! – Harmadik centuria! – kiáltotta Macro. – Kilépni a menetoszlopból! Macro emberei sietve félrehúzódtak az ösvényről, míg a cohors többi alakulata követte Maximiust a Tamesis felé vezető lejtőn. Macro gyors pillantást vetett a távolodó parancsnokra, majd megragadta Cato karját. – Figyelj! A dolgok kezdenek rosszra fordulni. Maximius egyre inkább gondoskodik erről. Ha olyasmivel próbálkozik, amivel veszélybe sodor téged és a többieket… Cato megfontoltan bólintott. – Ha arra kerül a sor, megteszem, amit meg kell tennem. Találkozunk a gázlónál!

– Úgy legyen! Vigyázz magadra, fiú! – Mindig azt teszem – kényszerített Cato mosolyt az arcára, és az emberei felé fordult. Macro nézte, ahogy barátja csatlakozik Figulushoz, aztán a hatodik centuria elmenetelt. Miközben az utolsó sor is megkerülte a dombot, Macro parancsot adott embereinek, hogy induljanak felfelé a kaptatón. A katonák felszerelésének zörgésétől és csilingelésétől eltekintve csak a hullák felett civakodó varjak fülsértő zsivaját lehetett hallani.

Kilencedik fejezet

Csaknem egy órával később a cohors utolérte a britonokat. A gyalogosok tömött sorai gyorsan meneteltek felfelé a folyó mentén a gázló irányába, melyet a parancsok szerint a cohorsnak meg kellett védeni. Már kezdettől fogva világosan látszott, hogy nem ők fogják elsőként elérni a gázlót, ám parancsnokuk igazi hazárdjátékos volt, ezért mégis tett egy próbát, és tovább biztatta embereit, miközben a rómaiak rézsútosan közeledtek feléjük. Aztán a britonok hirtelen meggondolták magukat, és az ellenkező irányba indultak, majd a gázlótól egyre jobban eltávolodva még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettek, hogy elmeneküljenek üldözőik elől. Maximius parancsot adott a felderítők decuriójának, hogy vágjanak az ellenséges menetoszlop elé, és lassítsák le azt. A felderítők ezért előrelovagoltak, majd könnyű hajítódárdáikat a britonok első soraira szórták, és ismét biztonságos távolságba vágtattak. Mivel a gyenge próbálkozás, hogy lelassítsák az ellenséget, nem sok sikerrel járt, a decurio összevonta embereit, és párszor színlelt rohamot indított, arra kényszerítve a britonokat, hogy néhány pillanatra megálljanak és felkészüljenek az összecsapásra. Nem tartott túl sokáig, hogy az ellenség átlásson a cselfogáson, és a harmadik rohamról már tudomást sem vettek, ezért a lovasok kénytelenek voltak felhagyni a támadással, és ismét biztonságos távolságba siettek. De Maximiusnak és embereinek még így is sikerült egy kis időt nyerniük. Alig több mint egy órával azután, hogy a cohors maga mögött hagyta az erődöt, a britonok szembefordultak üldözőikkel. – Cohors… állj! – kiáltotta Maximius. – Csatasorba! Míg az öt centuria halkan hadrendbe állt, alig kétszáz lépésnyire tőlük a britonok, hátukat a széles folyónak vetve, durva ék alakzatba rendeződtek. Fegyvereikkel a pajzsaikat kezdték ütögetni, és azonnal gúnyos, megvető és kihívó kiáltások hangzavara csapott fel, ahogy próbálták őrjöngő harci lázba hajszolni magukat. A legionáriusok többsége az elmúlt év során már jó néhányszor tanúja lehetett az efféle látványosságnak, az ellenség lármája és vad tolongása mégis nyugtalansággal töltötte el őket, miközben felkészültek a „kelta rohamra”, ami, úgy tűnt, a törzsek egyetlen harci taktikája. Cato lassú léptekkel sétálgatott az emberei előtt. A hatodik centuria a római csatasor balszárnyát alkotta. Néhány fiatalabb légionárius és egykét veterán arcán jól látszott a bizonytalanság és a félelem. Szükségük volt valamire, ami eltereli a figyelmüket, ezért Cato az ellenségnek hátat fordítva megállt. – Nem aggódom amiatt a csőcselék miatt! – Túl kellett kiabálnia az ellenség egyre hangosabb csatakiáltásait. – Pillanatokon belül megrohamoznak minket. Csak annyit kell tennünk, hogy megvetjük a lábunkat, és megmutatjuk nekik, mire képes hathüvelyknyi a rövid kard pengéjéből. Szinte azonnal meg fognak törni. Többségünk volt már ilyen helyzetben, és tudjuk, mire számíthatunk. A többieknek csak annyit mondhatok, hogy miután véget ér, csodálkozni fogtok, miért is aggódtatok annyira. – Elvigyorodott. – Bízzatok bennem, elvégre centurio vagyok! Néhányan felnevettek, Cato pedig örömmel látta, hogy a nyugtalanság, amit korábban látott néhányuk arcán, kissé alábbhagyott.

– Ezt mondd meg nekik is, fiú! – kiáltotta egy hang valahonnan a hátsó sorokból. Figulus azonnal hátrafordult. – Ki volt az? Ki mondta ezt? – Az optio utat tört magának az első soron át. – Melyikőtök írta alá éppen a saját halálos ítéletét? – Optio! – kiáltotta Cato. – Vissza a helyedre! – Igenis, uram! – Figulus fenyegető tekintettel végigpillantott a katonákon, majd visszalökdösődött a széles pajzsok sorain át, hogy elfoglalja helyét a centuria zászlóvivője mellett. Cato az optio szemébe nézett, és helyeslően bólintott. Figulus közbelépése elejét vette a további fegyelemsértéseknek. Rendben van! Ha néhányan nem kérnek a bátorításából, akkor csendben fogják várni a rohamot. Szerencsére a türelem nem tartozott a kelták erényei közé, így a bennszülöttek egyszer csak hangos morajlással előrelendültek, és rohanni kezdtek a nyílt térségen át a római pajzsok mozdulatlan, vörös sora felé, ami fölött a sisakok szinte ragyogtak a vakító napfényben. Cato lassú mozdulattal szembefordult a britonokkal. Látta az ellenség kavalkádjának miriádnyi apró részletét: a mésszel bekent hajak tüskéit, a harcosok csillogó, csupasz bőrét díszítő tetoválások örvénylő mintáit, a kardok és sisakok csillogását. Lándzsák döftek a levegőbe, miközben az arcok megvonaglottak a rémálomba illő vad dühtől és vérszomjtól. Catót átjárta a rettegés, és egy pillanatig legszívesebben megfordult volna, hogy rohanjon, ahogy csak a lába bírja. A késztetést végül az attól való félelem űzte el, hogy emberei netán észreveszik, mi jár a fejében, és a rémület helyét végül hideg borzongás vette át, átjárva az izmait és kiélesítve az érzékeit, amint felkészült a pillanatra, hogy öljön az életben maradásért. Kényszerítette magát, hogy még néhány pillanatig mozdulatlanul álljon, szembenézve a római arcvonal felé rohanó, torkaszakadtából üvöltő tömeggel. Aztán megfordult, és a centuriája elé sétált. – Hadijelvényt a hátsó sorba! – Úgy érezte, megremeg a hangja, ezért összpontosított, hogy a következő parancsot magabiztosan adja ki. – Pajzsokat fel! Miután elfoglalta helyét az első sor közepén, keményen megmarkolta a pajzs fogantyúját, amit Figulus nyújtott oda neki, majd előhúzta a kardját. A cohors túlsó felén Maximius tölcsért formált a kezeiből, és parancsot kiáltott, amit a rohamozó törzsi harcosok lármájától alig lehetett hallani. – Első sor… a hajítódárdákat! Az első sor előrehullámzott, ahogy a katonák két lépést előrementek és ismét megálltak. – Felkészülni! A legionáriusok hátralendítették a jobb karjukat, az ég felé emelve a hajítódárdák hegyét, és izmaikat megfeszítve várták a következő parancsot. Maximius figyelte, ahogy a britonok és a cohors között egyre szűkül a rés. Hagyta, hadd jöjjenek közelebb, áttörve a dús, zöld füvön. Mikor már csak harminclépésnyire jártak, hátrafordult az emberei felé. – Hajítsátok! Az első sorból mély mormogás csapott fel, amint a katonák előrelendítették dárdáikat. A sötét fanyelek vékony fátyolként emelkedtek a magasba, egyre lassabban repülve, mígnem elérték pályájuk csúcsát, majd alábukva felgyorsultak, és az ellenség sorai közé csapódtak. A rövid távolság miatt britonok sokasága került a földre. Testüket átjárták a római hajítódárdák súlyos vashegyei. – Hátsó sorok! Hajítódárdákat le! Zárjátok a hadrendet! – kiáltotta Maximius, mire a hátsó sorok katonái az arcvonalban álló bajtársaik mögé léptek, akik eközben gyorsan előhúzták kardjukat, és felkészültek az összecsapás erejére. Egy pillanattal később a britonok rávetették magukat a római csatasorra, hosszú kardjaikkal csapkodva és lándzsáikkal döfködve a széles pajzsokat. Néhányuknak, akik társaiknál jóval erőteljesebb testalkattal bírtak, sikerült áttörni a pajzsok között, ám így épp a hátsó sorokban állók kardjai elé kerültek. Catót, magas és vékony alkatú lévén, hátralökte a pajzsának rontó egyik briton. A centurio kénytelen volt meghátrálni, ám amint az ellenséges harcos bevetette magát a hatodik centuria sorai közé, a Cato balján álló katona egy vad döféssel végzett vele. Az ifjú centurio köszönetképp odabiccentett Veliusnak, majd ismét elfoglalta helyét az arcvonalban.

Miután a roham ereje szertefoszlott, a római csatasor gyorsan újraszerveződött, a britonok pedig sorra hullani kezdtek, miközben elkeseredett dühvel csapkodták a vörös pajzsokat. Cato hárította a szemből érkező ütéseket, míg pengéjét a saját és a mellette álló katona pajzsa között újra meg újra a közelébe merészkedő britonok felé döfte. Amikor csak alkalma adódott, gyorsan körbenézett, próbálva kideríteni, miként alakul az összecsapás. A roham kezdeti vadsága ellenére a britonoknak képzettebb katonákkal kellett szembenézni, akik ráadásul túlerőben voltak, ezért a római arcvonalat egy pillanatig sem fenyegette a veszély, hogy esetleg megtörik. A fegyverek csattogása és a csatakiáltások közepette Cato hallotta, hogy parancsszót kiáltanak végig a cohors sorain, és látta, amint az első centuria előreindul a jobbszárnyon. Aztán a közelből meghallotta Félix centurio hangját, ahogy parancsot kiabál. – Előre! Amint az ötödik centuria előrelendült, Cato elismételte a parancsot, mire emberei nekifeszültek ívelt pajzsaiknak, és hátralökték az ellenség laza sorait. Mivel a római csatasor előrenyomult, a törzsi harcosoknak kevesebb helyük maradt, hogy használhassák hosszú pengéiket, diadalittas csatakiáltásaik is azonnal elhaltak, amint hátrálni kezdtek a széles pajzsok közül előredöfő veszedelmes rövid kardok elől. Mivel ez csak egy kisebb összecsapás volt, a britonok mögött nem tolongott bajtársaik hatalmas tömege, ezért szabadon hátrálhattak. Cato pajzsa fémkarimája fölött átpillantva látta, hogy hirtelen rés támad köztük és az ellenség között. A legionáriusok továbbra is zárt alakzatban törtek előre, átmenetelve a hajítódárdáktól leterítettek sorain. Az előrenyomulás egyenletes tempóját az sem törte meg, hogy közben végeztek a sebesültekkel. Mivel már nem volt értelme tovább fenntartaniuk annak látszatát, hogy ellenállnak, a britonok megfordultak és menekülni kezdtek. Ám szemben velük a folyó húzódott, és amint ráeszméltek, hogy csapdába estek tűz és víz között, a britonok a római arcvonal szárnyai felé kezdtek rohanni, abban a reményben, hogy talán még elérhetik az ellenség sorainak szélét. A decurio azonban két csapatra osztotta embereit, akik eddig a cohors két szélén várakoztak, és most lovaikat vágtára ösztökélve könyörtelenül levágták a menekülő harcosokat. Mivel a szárnyak felé sem tudtak elmenekülni, a britonok ismét a folyó irányába rohantak, majd hátukat a lassú, nyugodt víznek vetve felkészültek a halálra. Cato úgy vélte, száznál valamivel többen maradtak, és sokuk elvesztette vagy eldobta a fegyverét, ezért ökölbe szorított kézzel, fogaikat vicsorgatva, rettegéstől tágra nyílt szemekkel várakoztak. Végük van, gondolta az ifjú centurio. Csak a halál vagy a megadás maradt számukra. Mély lélegzetet vett, és keltául odakiáltott nekik. – Dobjátok el a fegyvereiteket! Dobjátok el a fegyvereiteket, különben meghaltok! A harcosok feléje fordultak, néhányuk dacosan, míg mások reménykedve. A legionáriusok egyre közeledtek feléjük, ezért a britonok belegázoltak a Tamesis sekély vizébe. Egészen addig hátráltak, míg a folyó már végül a derekukig ért. – Tegyétek le a fegyvereiteket! – parancsolt rájuk Cato. – Gyerünk! Az egyik harcos megfordult, és a mély vízbe hajította a kardját. Néhányan követték a példáját, majd a többiek is eldobták a fegyvereiket, és a lassú sodrásban ácsorogva nyugtalanul nézték a rómaiakat. Cato a cohors csatasora felé fordult, és tölcsért formált a kezéből. – Állj! Állj! Az előrenyomulás lelassult, majd a centuriák a folyótól néhány lépésnyire megálltak. Cato látta, hogy a cohors parancsnoka kilép az első centuria sorai közül, és nagy léptekkel feléje indul. – Te meg mégis mit művelsz? – dörrent rá Maximius Catóra. – Azt mondtam nekik, hogy adják meg magukat, uram. – Hogy adják meg magukat? – vonta fel Maximius döbbenetet imitálva a szemöldökét. – Ki mondta neked, hogy foglyokat akarunk ejteni? Cato összehúzta a szemöldökét. – De uram, azt hittem, foglyokat akarsz… – Azok után, amit tettek? Mégis mit képzeltél? – Csak próbáltam megmenteni néhány életet, uram. A miénket éppúgy, mint az övékét.

– Értem. – Maximius végigpillantott a hatodik centurián, majd közelebb hajolt a fiatalemberhez, és halkan folytatta. – Most nincs időnk a nemes érzelmekre, ifjú Cato. Nem hurcolhatunk magunkkal foglyokat. Emellett te is láttad, mit műveltek a helyőrséggel. A barátommal, Porcinusszal… Meg kell halniuk! – Fegyvertelenek, uram, és megadták magukat. Nem lenne tisztességes. Most nem. – Nem lenne tisztességes? – nevetett Maximius, és megrázta a fejét. – Ez nem játék, Cato. Itt nincsenek szabályok. A parancsnok szemeiben nyoma sem látszott irgalomnak. Cato kétségbeesetten másképp próbálkozott. – Talán sikerülhet hasznos értesüléseket szereznünk tőlük, uram. Ha visszaküldenénk őket vallatásra… – Nem! Nincs elég emberem, hogy elkísérjék őket. – Maximius halványan elmosolyodott, és Cato emberei felé fordult. – Hozzátok ide őket! Hozzátok ide őket, és kötözzétek össze a kezeiket! Hasogassátok csíkokra a ruháikat, és használjátok azt köteléknek! A hatodik centuria katonái letették a pajzsukat, és kirángatták a britonokat a folyóból. A foglyokat előbb arccal a földre szorították, majd hátrafeszítették és alaposan összekötözték a kezeiket. Miután végeztek a feladattal, Maximius a foglyokhoz lépett, és keserű elégedettséggel végigpillantott rajtuk. A parancsnok mellett ácsorgó Cato megkönnyebbült, amiért megkímélték a britonokat. – Ezzel el is intéztük őket, uram. Ma már nem lesz velük több gondunk. – Nem. – Később pedig visszajöhetünk értük, uram. – Igen. – Alighanem megpróbálnak majd elszökni, de nem fognak messzire jutni. – Nem, nem fognak. Nem, miután gondoskodtam róluk. – Uram? – Cato hirtelen megborzongott és libabőrös lett a tarkója. Maximius a fiatalemberről tudomást sem véve a hatodik centuria katonái felé fordult. – Vakítsátok meg őket! Figulus összeráncolta a szemöldökét. Nem volt biztos benne, hogy jól értette a parancsot. – Azt mondtam, vakítsátok meg őket! Vágjátok ki a szemeiket! Használjátok a tőrötöket! Cato tiltakozásra nyitotta a száját, de túlságosan is elborzadt ahhoz, hogy megfelelő szavakat találjon. Míg tétovázott, a cohors parancsnoka odalépett Figulushoz, és az optio tőrét előhúzva a legközelebbi fogoly fölé hajolt. – Így. Olyan rettegéssel és fájdalommal teli sikoly harsant, amilyet Cato addig még sosem hallott. Érezte, hogy a gyomra összeszorul és felkavarodik. A parancsnok kardforgató karja ide-oda mozgott, aztán lassan felállt, és ahogy megfordult, arcán a korábbinál is keserűbb kifejezés látszott. Karja ernyedten lógott, ám ujjai továbbra is keményen szorították a tőrt, melynek pengéjéről vér csepegett alá. Mögötte a briton üvöltve vonaglott a földön, miközben üres szemgödreiből vér bugyogott elő, összefröcskölve a feje körül a füvet. – Íme! – nyújtotta vissza Maximius a tőrt Figulusnak. – Így kell csinálni. Lássatok hozzá! Figulus elborzadva nézett a parancsnokra, majd könyörgő tekintettel Catóra pillantott. Maximius metsző pillantást vetett az optióra. – Mégis miért…? – Optio! – kiáltotta Cato. – Parancsot kaptál! Teljesítsd! – Igenis… – bólintott Figulus. – Igenis, uram. Elő a pengéket! – fordult a legközelebbi katonák felé. – Hallottátok a centuriót! Amint a katonák hozzákezdtek a véres feladathoz, a délután forró levegőjébe hátborzongató sikolyok hasítottak. Maximius elégedetten bólintott. – Ezzel megvagyunk. Mihelyt az embereid végeztek, a cohors továbbindul a gázlóhoz. – Igenis, uram – felelte Cato. – Akkor jobb lesz, ha sietünk. – Igen. Muszáj lesz. – Maximius hirtelen nagyon gondterheltnek tűnt. Megfordult és

visszasietett az embereihez. Miután az utolsó foglyot is megvakították, a hatodik centuria katonái megtisztították a pengéiket, majd pajzsukat és hajítódárdájukat felkapva elfoglalták helyüket a kis római menetoszlop végén. A cohors csak hét embert veszített, és csupán maroknyian sebesültek meg. Miután ellátták a sérüléseiket, a sebesültek elindultak vissza az erőd nyújtotta menedék felé. A cohors többi katonája megvárta, hogy Maximius kiadja a menetparancsot, majd a folyópartot követve elindultak a gázló felé. A hátuk mögül hallatszó szánalmas zokogás és kiabálás lassan elhalkult, akárcsak a varjak éles rikoltozása, melyek máris ott köröztek a harcmező felett, s friss falatokat kerestek a zöld fűben heverő halottak és haldoklók között.

Tizedik fejezet

A gázló a Tamesis egy olyan részén húzódott, ahol a folyómeder a szokásos szélességének csaknem a felére szűkült. A folyó közepén kis sziget húzódott, amelyen néhány fűzfa szegélyezte az ösvényt. A fák hosszú ágainak vége belelógott a sodrásba, és zöld árnyékot vetett a csillogó víztükörre. Macro hosszasan nézte az árnyékokat, miközben szőrös kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot. A centurio egy röpke pillanatig elképzelte, ahogy a fűzfák árnyékában pihen, és saruit levéve a Tamesis hűvös vizébe lógatja a lábait. Csábító gondolat volt… túlságosan is csábító. Összehúzta a szemöldökét, és az apró szigeten átsétálva a folyó északi partja felé indult. A sekély medret kavics borította, mely fölött nyugtalan vízfelszín csillogott a napfényben. Amint a harmadik centuria elérte a gázlót, Macro átgázolt a folyón, hogy lássa, milyen mély. A víz a kis sziget és a part közötti legmélyebb részen is csak a derekáig ért. Habár a kavicságyon biztosan meg tudta vetni a lábát, a sodrás elég erős volt ahhoz, hogy bárkit elsodorjon, aki óvatlanul akar átkelni. Macro egy szakaszt őrségbe állított a túlparton, hogy figyeljék az ellenséget, és azonnal hozzákezdett a védelem kiépítéséhez. A túlpart nagyjából százlépésnyire lehetett, míg a gázló alig tíz lépés széles volt. A víz a kavicságy mindkét szélén gyorsan mélyült, a meder pedig puha volt, és magas nád borította, ami hajként borzolódott a víztükör felett. Macro a centuria felének parancsba adta, hogy rakják tele a gázlót kis, hegyes karókkal, ezért a katonák ágakat vagdostak le a folyópart fáiról, és a sodrással küzdve épp azzal foglalatoskodtak, hogy a kihegyezett fadarabokat az ellenséges part felé szegezve a kavicságyba döngöljék. A karók persze nem fogják megállítani a britonokat, ha azok át akarnak kelni a gázlón, de talán megsebesíthetnek néhányat, és lelassítják a többit. Macro védelmének következő vonala a kis sziget volt, melyen húsz ember épp azzal küszködött, hogy barikádot építsen a víz mentén. A déli partról faágakat és sünzanótot cipeltek át a folyón, majd halomba rakták az ösvényen, egészen a gázló két széléig. Hogy a kusza ágakat megtámasszák, vaskos cölöpöket döngöltek a földbe, míg a sünzanót közé karókat tettek, hogy elrettentsék a támadókat. Nem a legjobb, gondolta Macro, de a rendelkezésére álló időből és anyagokból csak ennyire tellett. A kifosztott auxiliaris erődben alig néhány szerszámot találtak. A britonok ebben is éppolyan alapos munkát végeztek, mint a helyőrséget illetően. A főparancsnokság udvarán pajzsok, parittyák, hajítódárdák és egyéb felszerelési tárgyak halmai parázslottak. A tűz szélén heverő néhány szerszámot még meg lehetett menteni, és a barakkok maradványait átkutatva találtak pár csákányt és lapátot, de úgy kellett távozniuk, hogy a felszerelés a centuria felének is alig volt elegendő, a cohorsról már nem is szólva. Macro remélte, hogy parancsnoka gyorsan kielégíti a bosszúvágyát, mivel a harmadik centuria egyedül képtelen lesz megállítani az ellenséget, ha az felbukkan. Ráadásul Maximiusnak nem lenne szabad üldözőbe venni egy kis portyázó csapatot,

gondolta Macro dühösen. Ez nincs benne a parancsokban, amiket kapott. A legfontosabb feladatuk a gázló védelme. A cohorsnak nem sokkal délt követően meg kellett volna érkezni a kijelölt állomáshelyhez, ám amellett, hogy háromórás késésben voltak, csak Macro centuriája dolgozott a gázló védelmén. Az ellenség bármelyik pillanatban felbukkanhat, akkor pedig könnyedén megkaparintják az átkelőhelyet. Macro Maximius és a cohors többi alakulatának jeleit keresve hátrapillantott a válla felett, és a déli partot nézte. – Gyerünk már! Gyerünk már, te kurafi! – Macro a combjára csapott. – Hol a fenében vagytok? Az északi part felől alig hallható kiáltás harsant, mire Macro megfordult. Egy köteg facöveket cipelő katona integetve próbálta felhívni a centurio figyelmét. – Mi az? – Ott, uram! Fent! – mutatott a katona a háta mögé. Az ösvény a folyó túlpartján emelkedni kezdett a gázlótól, majd eltűnt a domb mögött. A dombtetőn egy apró alak állt, hajítódárdáját ideoda lengetve: ez volt a jele, hogy felbukkant az ellenség. Macro azonnal átfurakodott a torlaszon hagyott résen, és belegázolt a vízbe. Kicsit jobbra tartott, mivel a gázló ezen részét nem tűzdelték tele cövekekkel, hogy a védők továbbra is átkelhessenek a folyón. A víz körülfogta, és nekifeszült a lábának, ahogy átkelt a gázlón, majd csillogó zuhatagokat szórva szét előbukkant a túlparton. Néhány embere a riadó hallatán abbahagyta a munkát. – Folytassátok a munkát! – kiáltotta Macro. – Folytassátok, amíg mást nem mondok! Egy pillanatra sem állt meg, hanem felrohant a lejtőn az északi vidéket figyelő őrszemhez. Mire odaért, már teljesen kifulladt, és levegő után kapkodva nézett az őr dárdája mutatta irányba. – Ott, uram! Macro hunyorgott. Az ösvény alig kétmérföldnyire eltűnt egy erdő sűrű, zöld lombjai között. A fák közül egy csapat lovas felderítő és néhány harci szekér bukkant elő. Legyező alakzatban széthúzták a soraikat, és a magasabb térség felé indultak, hogy szemügyre vegyék az előttük elterülő vidéket. Néhány pillanattal később az ösvényen egy menetoszlop özönlött ki a fák közül. – Ez Caratacus, uram? Macro a légionáriusra pillantott, és eszébe jutott, hogy a fiatalember egyike azon újoncoknak, akik csak nemrég csatlakoztak a légióhoz. Feszültnek és izgatottnak tűnt. Talán túlságosan is izgatott, gondolta a centurio. – Ezt még túl korai lenne megmondani, fiam. – Nem kellene visszamennünk a többiekhez, uram? – Te Lentulus vagy, ugye? – Igen, uram. – A légionárius láthatóan meglepődött, amiért centuriója tudja a nevét, és kissé hízelgett neki, hogy egy ilyen magas rangú tiszt ilyen közvetlenül beszél vele. – Őrizd meg a nyugalmad, Lentulus! Az a feladatod, hogy figyeld, mi történik, nem pedig az, hogy az események miatt nyugtalankodj. Egy őrszemnek mindig nyugodtnak kell maradnia. Ezért is jelöltelek ki épp téged a feladatra. – Ez persze szemérmetlen hazugság volt. Macro egyszerűen nem tudott mást kijelölni a feladatra, ám az újonc elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy elhiggye a centurio szavait, melyek segítettek neki, hogy erőt vegyen a nyugtalanságán. – Igenis, uram – húzta ki magát. – Köszönöm, uram. – Csak tedd a dolgod, fiam! Lentulus bólintott, és ismét az ellenség felé fordult. Egy ideig némán ácsorogtak, mialatt Macro egyik kezével a szemeit árnyékolta. Az erdőből egyre többen özönlöttek elő. A centurio végül úgy vélte, ez az ellenség főserege lehet. – Úgy tűnik, igaza van – szólalt meg Macro halkan. – Caratacus a mi gázlónk felé menekül. – Ó, a fenébe… – Ráadásul hamarosan a nyakunkba kapjuk őket. – Macro leengedte a kezét, és az újonc vállára csapott. – Fogadok, sosem gondoltad volna, hogy a katonáskodás ilyen izgalmas lesz!

– Nos, nem, uram. – Maradj itt, amíg biztonságos! Úgy vélem, az ellenség egyenesen felénk jön majd az ösvényen. De ha mégsem így lenne, és másfelé mennének, arról azonnal tudni akarok! Figyelj arra is, hogy Plautius tábornok a nyomukban van-e! Érthető? – Igen, uram. – Rendben! Figyelj tovább, és maradj rejtve! Nem lenne jó, ha felhívnád magadra a figyelmüket. Csak semmi hősködés! – emelte fel Macro a mutatóujját. – Rengeteg időd lesz, hogy visszatérj a centuriához. Lentulus bólintott, majd leguggolt, és tovább figyelte a közeledő ellenséget. A centurio megfordult és elindult a gázló felé, néhány lépés után azonban megállt, hogy végignézzen a Tamesis déli partján. Az ösvény mentén nyoma sem látszott életnek, ám ahogy a túlpartot figyelve balra pillantott, a távolban hirtelen megcsillant valami. Macro szemeit meresztve a csillogás irányába nézett. Valami ismét halványan megcsillant a zöld és barna színekben játszó, gyér ködpára borította tájban. Ez bizonyára a harmadik cohors, ami még mindig vagy hárommérföldnyire járt a gázlótól. Caratacus előbb fog az átkelőhelyhez érni. Lentulus még mindig hallótávolságban volt, ezért Macro a fogait csikorgatta, nehogy kitörjön belőle a káromkodások özöne. Némán szórta az átkokat a cohors távoli, túlságosan is távoli menetoszlopára, mely lassan kúszott előre a hőségtől reszkető tájon át a gázló felé. Vetett még egy utolsó pillantást az alakulatra, aztán sietve elindult a Tamesis felé. A gázlóhoz közeledve lelassította a lépteit, hogy visszanyerje a lélegzetét. Nincs értelme még nyugtalanabbá tenni a fiúkat, gondolta. A legjobb, ha fenntartja a nyugalom és a magabiztosság álcáját. – Elég a munkából! – kiáltott oda a katonáknak, akik még mindig azzal bajlódtak, hogy cövekeket sulykoljanak a kavicságyba. – Vissza a szigetre, és fegyverkezzetek fel! Társaságot kaptunk! A legionáriusok megszabadultak a megmaradt cövekektől, hagyva, hogy azokat elsodorja a folyó, miközben maguk a gázló biztonságos részén át a barikádon hagyott rés felé siettek. – Ne rohanjatok! – üvöltött rájuk Macro dühösen. – Ha valakit felnyársal egy karó, azt hátrahagyom a britonoknak! A katonák, centuriójuk haragjától félve, óriási erőfeszítéssel lelassították a lépteiket. Macro nyugodt tempóban követte őket, gondosan figyelve a karókra, amiket a gázló aljába döngöltek. Előrepillantva látta, hogy egyre többen gyülekeznek a barikád mögött, sietve felkapva sisakjukat, pajzsukat és hajítódárdájukat a kis szigeten átvezető, keréknyomok szabdalta ösvény mellől. A folyóból kimászva végigpillantott az emberein, és tekintete megakadt egy magas, inas légionáriuson. – Fabius! – Uram? – vágta magát vigyázzba a katona, amint a centurio odalépett hozzá. – Vedd le a páncélodat! Szükségem van egy futárra. – Igenis, uram. – Fabius gyorsan kicsatolta lemezvértezete szíjait, miközben Macro magyarázni kezdett. – Maximius centurio a déli parton közeledik. Nagyjából hárommérföldnyire jár. Rohanj hozzá, amilyen gyorsan csak tudsz! Mondd meg, hogy Caratacus a mi gázlónk felé tart! Mondd neki, hogy azonnal küldjön el egy lovast a legátushoz, és tudassa vele, mi történik! Nem, várj! – Macro elképzelte, hogyan fogadná a cohors ingerlékeny parancsnoka az üzenet ezen részét. – Mondd neki, hogy tisztelettel azt javaslom, küldjön el egy lovast a legátushoz! Végül azt, hogy Caratacus közelebb jár a gázlóhoz, mint ő, és hogy hozza ide a cohorsot, amilyen gyorsan csak lehet! Vagy még annál is gyorsabban! – Igenis, uram – vigyorodott el Fabius, miközben kibújt a páncéljából, amit aztán letett a földre. – Nos, akkor mire vársz még? – mormogta Macro. – Indulj! Fabius megfordult, majd lerohant a folyóhoz, és belevetette magát a gázlóba. Macro egy

pillanatig még nézte a futárt, aztán a többi katona felé fordult. Többségük már felfegyverkezve, parancsra készen ácsorgott. A centurio megvárta, míg az utolsó légionárius is megköti a sisakja szíját, ami nem ment könnyen, mivel bajtársai és parancsnoka türelmetlen tekintettel figyelték. A katona végül bűntudatos arckifejezéssel feszes vigyázzba állt. Macro megköszörülte a torkát. – Sorakozó! A legionáriusok pajzsukat és dárdájukat a földre támasztva zárt sorba álltak az ösvényen. – Alig egy óra múlva Caratacus serege leözönlik azon az ösvényen a gázlóhoz. Plautius tábornok bizonyára ott van a nyomukban, kardot szegezve a hátukhoz. Néhányan felkuncogtak, ahogy elképzelték a jelenetet, Macro pedig hagyta, hadd szórakozzanak kicsit, mielőtt folytatta volna. – A cohors többi csapata már úton van ide. Láttam a túlparti dombtetőről. Elküldtem Fabiust, hogy siettesse meg őket. Alighanem még azelőtt ideérnek, mielőtt az ellenség túlságosan is megszorongatna minket. Persze nem mintha szükségünk lenne rájuk! A harmadik centuria egymaga is fel tudja tartani az ellenséget! Csak néhány napja szolgálunk együtt, de elég régóta szolgálom már a sasokat ahhoz, hogy felismerjem a jó katonákat! Képesek vagytok a feladatra! Szinte sajnálom azokat a szerencsétlen flótásokat, akik a túlparton közelednek! Csupán egy keskeny szakaszon támadhatnak, ráadásul csak azután, hogy felnyársalták magukat a karókon és átjutottak a barikádon! Ha szerencséjük van, és nagylelkű kedvemben leszek, talán megkímélem őket a még nagyobb vérontástól, és elfogadom Caratacus megadását! Elmosolyodott, és megkönnyebbülten látta, hogy emberei visszamosolyognak rá. – Ugyanakkor a britonok őrült népség, és talán nem jön meg a józan eszük. Ha tényleg át akarnak kelni a folyón, akkor meg is teszik. A mi dolgunk csak annyi, hogy időt nyerjünk. Nem akarok mártírokat, ezért ha megtettük a dolgunkat, és úgy tűnik, sikerül áttörniük, akkor parancsot adok a visszavonulásra. Ha erre sor kerül, nem akarok semmiféle hősködést látni! Átkeltek a gázlón a mi oldalunkra, és elindultok le a folyóparton a cohors felé! Érthető? Néhányan bólintottak. – Rohadtul nem hallom! – üvöltötte Macro. – IGENIS, URAM! – Így már mindjárt jobb! Most pedig a folyó felé nézve álljatok csatasorba! A katonák megfordultak és előreindultak a Tamesis északi partja felé néző hevenyészett védelmi vonalhoz. Macro végigpillantott kis haderejének koszos páncélt és poros tunikát viselő tagjain. Háromsoros arcvonalba rendeződtek, mely végignyúlt a kis sziget partján. Nyolcvanan a húsz- vagy harmincezer barbárral szemben. Mint minden katona, Macro is igazi szerencsejátékos volt, de ilyen egyenlőtlen esélyekkel még sosem szállt harcba. Annak ellenére, hogy emberei előtt próbált magabiztosnak látszani, tudta, hogy valójában már mindannyian halottak. Ha Maximius időben ideért volna a gázlóhoz, akkor jobb védelmet építhettek volna ki, és a dolgok most talán másképp alakulnának. A délután egyre csak telt. Macro megengedte embereinek, hogy leüljenek a földre. A gázló most szinte idillinek tűnt. Macro elmosolyodott. Catónak tetszene a látvány, megérintené a fiú költői érzékét. A nap már rég elhagyta a zenitet, és most Macrótól balra ragyogott, fénye élénk színekben fürösztötte a tájat, és vakítóan csillogott a víz felszínén. Ám a természet derűje ellenére a levegő olyan feszült volt, akár a hajítógépek kötelei. Macro nagyon is érezte ezt, miközben az ellenség jeleit kereste. Talán fél óra telhetett el, mikor egy apró alak bukkant fel, és rohanva lefelé indult a gázlóhoz. Mielőtt azonban Lentulus elérhette volna a folyópartot, egy csapat lovas tört elő a dombtető túloldaláról, és vágtázni kezdett lefelé a gázló felőli lejtőn. Lentulus a sekélyes felé rohanva hátranézett a válla fölött. – Tarts balra! – üvöltötte Macro. – Tarts balra! Ha Lentulus hallotta is, nem mutatta jelét, csak belevetette magát a folyóba. Hanyatt-homlok rohant, vizet fröcskölve szerteszét, majd hirtelen éles kiáltást hallatva előrebukott. A szigeten várakozók sorain morajlás zúgott végig, amint Lentulus erejét megfeszítve feltápászkodott. Combjából vér bugyogott elő. A légionárius iszonyodva nézett le a sebre. Aztán az ellenséges

lovasok zajának hallatán hátrapillantott, és tántorogva továbbindult a bajtársai felé. A britonok óvatosan léptettek előre a derékig érő vízzel küzdő légionárius felé. Macro ráeszmélt, hogy a karó alighanem feltépte a fiú egyik ütőerét, mivel Lentulus egyre sápadtabbá vált, és végül térdre rogyott. Feje előrebillent, és már csak a háta látszott ki a vízből. A lovasok megtorpantak, és a rómait nézték, majd néhány pillanattal később óvatosan megfordultak és visszatértek a túlpartra. Egy ideig mindkét fél némán nézte, ahogy Lentulus feje ide-oda hánykolódik. A víz halványvörös csíkot sodort magával a fiú testétől. A holttest végül oldalra dőlt, és eltűnt, ahogy a páncél súlya lehúzta a víz alá. – Szegény fiú – mormogta valaki. – Csend legyen! – kiáltotta Macro. – Csend! A feszültség még rettenetesebbé vált, mivel a legionáriusok az ellenség fő haderejét várták, és tudták, hogy már nem sokáig kell várakozniuk. Először csak távoli morajlás hallatszott, ami egyre tisztábbá és hangosabbá vált. Aztán mind sűrűsödő porfelhő csapott fel a dombtető fölött, ahol végül előbukkantak a lobogók, lándzsák, sisakok és emberek körvonalai. Macro végigpillantott Caratacus seregének előhadán, ahogy a több ezer ember leözönlik a lejtőn a gázló felé. Aztán megfordult és a másik part felé nézve Maximiust és a cohors többi csapatát kereste. Ám a Tamesis nyugodt felszínén túl minden mozdulatlan volt.

Tizenegyedik fejezet

– Biztos vagy benne, hogy Macro azt mondta, az ellenség főserege? – Igen, uram – felelte a futár. – Rendben, menj oda a decurióhoz! – mutatott Maximius a balszárnyon léptető lovasok csapatára. – Mondd meg, hogy azonnal küldjön üzenetet Vespasianusnak az ellenséges hadoszlopról! Menj! Miután a futár szalutált és elinalt a felderítők felé, Maximius magához hívatta a centurióit, akik nyomban végigrohantak az ácsorgó menetoszlop mellett. A parancsnok megvárta, amíg a legmesszebbről érkező Cato is csatlakozik hozzájuk, majd elmondta a tiszteknek a hírt. – Caratacus a mi gázlónk felé tart, és van egy kis előnye. Nézzetek csak oda! – mutatott a parancsnok a folyó túloldala felé. A Tamesis túlpartja fölött gyér porfelhő lebegett, amit Cato eddig észre sem vett. – Macro hol van? – kérdezte Tullius – A gázlónál, épp előkészíti a védelmet. – A védelmet? Szembe akar szállni velük? – vonta fel Tullius hitetlenkedve a szemöldökét. – A cohors ezt a parancsot kapta. – Igen, de ez öngyilkosság, uram. – Reméljük, hogy nem, mivel mi is csatlakozunk hozzá. Antonius és Félix döbbenten összenéztek. Cato előrelépett. – Jobb lenne, ha indulnánk, uram. – Valóban, Cato. Mindannyian térjetek vissza az alakulatotokhoz! Futólépésben megyünk, és nem várjuk meg a lemaradozókat. A centuriók visszarohantak az embereihez, miközben Maximius parancsot kiáltott, hogy a cohors futólépésben induljon előre. A menetoszlop gyors, egyenletes ritmusú lábdobogás közepette előrelendült. A parancsnok látta, hogy Macro futárja visszafelé tart a felderítőktől. Mögötte kis porfelhő kavargott, amint az egyik lovas hátasa nyakára hajolva elvágtatott. Mikor a futár parancsra

várva odalépett hozzá, Maximius alaposan végigmérte a férfit, latolgatva az erőnlétét. – Kész vagy arra, hogy visszatérj Macróhoz? – Persze, uram – felelte a futár, miközben mellkasa fel-alá mozgott, ahogy hevesen levegő után kapkodott. A cohors parancsnoka halkan folytatta. – Ha még ott lesz, amikor visszaérsz a gázlóhoz, mondd meg neki, hogy megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk! Ha nincs ott, akkor gyere vissza, és figyelmeztess minket! Megértetted? – Ha nincs ott? – kérdezte a futár halkan. – Úgy érted, uram… – Jól tudod, hogyan értettem – csattant fel Maximius. – Most menj! A futár szalutált és elrohant a gázló felé vezető ösvényen. Maximius a válla fölött hátrapillantva látta, hogy az öt centuria futólépésben, egyenletes tempóban halad. Mély levegőt vett, és parancsot kiáltott, hogy váltsanak lassú futásra. A rengeteget gyakorlatoztatott katonák több mint egy órán át képesek voltak tartani e tempót. Addigra biztosan odaérnek Macróhoz. Ha lesz rá idő, engedélyezi majd, hogy kicsit kifújják magukat, mielőtt harcba indulnának. Feltéve, ha még tudnak tenni valamit. A menetoszlop végén Cato és emberei követték az elöl haladók diktálta lépést. Ahogy futottak, felszerelésük zörgéséhez és csilingeléséhez a fegyverek súlyával küszködő katonák nehézkes zihálása társult. A menetoszlop mentén egy-egy centurio vagy optio időnként rákiáltott az emberekre, hogy tartsák a lépést, szavaikat pedig káromkodások és fenyegetések áradatával kísérték. Cato kilépett a sorból, majd lelassított, hogy centuriája középső sorai mellé kerüljön. – Gyerünk, fiúk! Macro számít ránk! Gyerünk tovább! Miközben a csapata mellett futott, Cato újra meg újra a folyó túlpartja felé pillantott. A porfelhőt, amit Caratacus serege vert fel, immár sokkal jobban lehetett látni, és bár a barbárok nem látszottak, Cato ráeszmélt, hogy a cohorsnak legalább ötszörös túlerővel kell szembenézni. Ha Macrónak egyedül kell megküzdenie velük, az ellenség több mint háromszázszoros túlerőben lesz! Miután ezt kiszámolta, tudta, hogy abban a pillanatban pusztulásra ítéltetnek, amint a britonok elfoglalják a folyó déli partját, ami biztosan be fog következni. A hőségtől, valamint a vértezet, a pajzs, a sisak és a fegyverek súlyának cipelésétől Cato fülében dobolni kezdett a vér. Gyorsan, nehézkesen lélegzett. Tüdeje úgy fájt, mintha a mellkasát vasabronccsal szorítanák össze. Teste minden porcikája üvöltött a kínszenvedéstől. Alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy előrehajoljon, és hányni kezdjen. Ha nem félt volna attól, hogy gyengének tűnik az emberei szemében, és Macro nem lett volna veszélyben, akkor egyszerűen lerogyott volna a földre. Ám kényszerítette magát, hogy legyűrje a fájdalmat, és egyik lépést tegye a másik után, ugyanazzal az eltökéltséggel, amivel eddig minden kihívást leküzdött, mióta belépett a hadseregbe. Miközben minden elszántságát összeszedve bátorításokat kiáltozott az embereinek, Cato egyszer csak azt vette észre, hogy Figulus ott rohan mellette. – Miért hagytad el… a helyedet? – zihálta rekedten a centurio. – Hallod ezt, uram? – Mit? – Azt hiszem, kürtszót hallottam, uram. Briton harci kürtöket. Épp az imént. Cato gondolkodott egy pillanatig, de nem emlékezett arra, hogy a menetoszlop zaján kívül bármit is hallott volna. – Biztos vagy benne? Figulus kissé elbizonytalanodott, és szégyenkezve arra gondolt, hogy hagyta a képzeletét eluralkodni az érzékei felett. Aztán az arca hirtelen ismét felélénkült. – Megint, uram! Hallottad? – Pofa be! – Cato megtorpant, és hallgatózni kezdett. Először csak a fülében lüktető vér dobolását és a saját zihálását hallotta, aztán… Igen, halvány kürtszó. Harci kürtök kórusának metsző rivalgása. – Hallom! Vissza a helyedre! Miközben Figulus előrerohant, Cato is gyorsabbra fogta lépteit a centuria sorai mellett. Úgy vélte, már nagyon közel járhatnak a gázlóhoz, alig egymérföldnyire. A szemeit meresztve

előrenézett. A folyó észak felé kanyarodott, és mindkét oldalát sarjerdő szegélyezte. Az északi parton kis nyiladék látszott, és félmérföldnyire, két kis domb között, gyalogosok hatalmas tömegét pillantotta meg, ahogy a cohorsszal párhuzamosan menetelnek. – Gyerünk! – kiáltott oda embereinek. – Már nem vagyunk messze! Gyerünk tovább! Megacélozta magát és száműzött minden gondolatot a fejéből, kivéve azt, hogy időben oda kell érniük a gázlóhoz, és meg kell állítaniuk Caratacus seregét. Valamint meg kell menteniük Macrót és embereit attól, hogy lemészárolják őket. Ahogy a kürtök hangja ismét felharsant, Macro visszafordult a Tamesis északi partja felé. A britonok hangos morajlás közepette özönlöttek le a domboldalon, hogy aztán belevessék magukat a gázlóba, fehér vízcseppek tajtékos kavalkádjává zúzva szét a folyó csillámló felszínét. – Zárjátok a sorokat! – üvöltötte túl Macro a hangzavart. – Pajzsokat fel! A legionáriusok közelebb húzódtak egymáshoz, és pajzsaikat felemelve összefüggő védvonalat alakítottak ki az ellenséggel szemben. Keményen megszorították hajítódárdájuk nyelét, és várták a parancsot, hogy a támadókra zúdíthassák a fegyvereket. – Csak nyugalom! – kiáltotta Macro. – Bármelyik pillanatban elérhetik a karókat… Nyolcvanlépésnyire tőlük a britonok tovább törtek előre, miközben a folyóparton felsorakozó bajtársaik teli torokból üvöltve biztatták őket. Ekkor az első sorban rohanók közül néhányan hirtelen megtorpantak és kétrét görnyedtek. A mögöttük tolongok azonban folytatták a rohamot, és akiknek sikerült kikerülni sérült társaikat, azokat felnyársalta a cövekek következő sora. Csakhogy hátulról továbblökdösték őket előre, és a roham végül kusza tolongássá vált. Az első sorok harcosai üvöltöttek a fájdalomtól és a félelemtől, míg a mögöttük tülekedők dühösen és tehetetlenül kiabáltak, nem tudva, miért állt meg a roham ilyen hirtelen. Eközben egyre többen értek le a gázlóhoz, előrébb kényszerítve az előttük állókat. – Csodás kis összevisszaság! – kiáltotta Macro vidáman. – Jobb már nem is lehetne! A legionáriusok felujjongtak, és gúnyos sértéseket kiáltoztak a folyó túloldalán tolongok felé. A rómaiak gondosan rendezett csatasora kissé felbomlott, Macro azonban úgy döntött, ezúttal szemet huny efölött. Hadd élvezzék ki emberei a pillanat diadalát, mivel a rájuk váró összecsapásban minden csepp lelkesedésükre szükségük lesz. Az ellenség harci kürtjeinek hangja végül átzengett a gázlónál tolongó tömeg fölött. Három rövid hangot játszottak. A britonok lassan elkezdtek visszavonulni, széthúzva soraikat a vízparton. Az összetorlódott harcosoknak sikerült kiszabadulni a szorult helyzetből, és tántorogva hátrasántikáltak. Vagy húsz társukat azonban maguk mögött hagyták, azokat, akiket felnyársaltak a karók vagy összezúzott a tömeg súlya. Mostanra szinte mindannyiuk meghalt, és csak néhány sebesült küzdött erőtlenül a halványvörössé vált víz sodrásával. – A játszma első körét megnyertük! – kiáltotta Macro az embereinek, mire azok vidáman felujjongtak. Míg az üdvrivalgás elcsitult, a centurio hátrapillantott a válla fölött, és szája vékony vonallá keskenyedett, mikor látta, hogy a cohorsnak továbbra sincs semmi jele. Ha a futár nem szól nekik időben, hogy mielőbb mentsék fel a harmadik centuriát, Macro kénytelen lesz vagy megfutamodni, vagy az utolsó emberig harcolni. Ha ez utóbbit választja, az áldozatukkal csak nagyon kevés időt nyer a Caratacust üldöző római sereg. Nem volt olyan ostoba, hogy azt higgye, a sziget védelme ki fog tartani addig, amíg Plautius tábornok utoléri a britonokat. Ám ha parancsot ad embereinek a visszavonulásra, megvádolhatják majd, hogy hagyta kimenekülni Caratacus seregét a csapdából. Ezért a mulasztásért csak egyféle büntetést szabhatnak ki. Így is, úgy is halál vár rá. Vállat vont, és keserűen elmosolyodott. Milyen jellemző ez a katonáskodásra. Hányszor is került már olyan helyzetbe, hogy bárhogy is döntsön, a következmények egyformán rosszak? Remélte, a túlvilágon soha többé nem kell majd ilyen döntéseket hoznia. A folyó túloldalán az ellenség ismét előreindult, Macro pedig azonnal száműzte a jövőről szőtt gondolatokat. – Felsorakozni! – parancsolta. A gázlóhoz briton harcosok egy kis csapata közeledett. Ezúttal nem harsant vad üvöltés, és nem indítottak őrült rohamot a szigeten álló rómaiak ellen. Ehelyett fegyvereiket a tokjaikban tartva, óvatosan tapogatózva nyomultak előre. Pontosan azt tették, amire Macro számított, és

hagyta, hadd vesztegessék az idejüket azzal, hogy megtisztítják a gázlót az akadályoktól. Emellett volt még egy trükk a tarsolyában. – Parittyákat előkészíteni! Az erődben talált parittyákkal felfegyverzett katonákat a centuria szárnyain helyezte el, és kezük ügyében kis halmokba rakatta a folyóból szerzett gömbölyű kavicsokat. A parittyások letették a pajzsukat és a dárdájukat, majd hátraléptek, hogy elegendő helyük legyen a hosszú bőrszíjak megforgatásához. A köveket a helyükre tették, és a levegőt zúgás töltötte be, ahogy a katonák Macro parancsára várva megforgatták a parittyákat a fejük felett. – Parittyalövedékeket kiröpíteni! Süvítés hallatszott, ahogy apró, sötét foltok repültek át a gázló felett az ellenséges harcosok felé. A kövek közül néhány lepattant a pajzsokról, vagy ártalmatlanul belecsobbant a vízbe, ám némelyik célba talált, bezúzva a koponyákat, vagy eltörve egy-egy másik csontot. – Szép volt! – kiáltotta Macro. – Szabad fegyverhasználat! A parittyák suhogása és a lövedékek zúgása állandóvá vált, és bár néhány ellenfelet sikerült leteríteni, a támadás csupán arra szolgált, hogy lelassítsák a folyóágy akadályainak keresését és eltávolítását. A parittyalövedékektől megsebesült harcosokat azonnal pótolták a parton felsorakozott tömegből. Miközben a britonok tömege némán üldögélt a folyó északi partján, egyre több gyalogos, lovas és harci szekér érkezett, várva, hogy megtisztítsák előttük az átkelőhelyet. Macro nézte, hogyan haladnak a gázlóban szorgoskodó harcosok, és mikor dárdahajításnyi távolságba értek, azon kezdett gondolkodni, vajon mekkora pusztítást okozna a vashegyű fegyverek zápora. De az ellenség túlságosan is szétszóródott, ezért úgy döntött, inkább megvárják, amíg a britonok megtisztítják a gázlót és rohamot indítanak. Ráadásul, ahogy a távolság csökkent, a parittyák lövései egyre pontosabbá váltak, és Macrót örömmel töltötte el, milyen gyorsan szedik áldozataikat. Úgy vélte, centuriája eddig több mint száz ellenséget ölt vagy sebesített meg, míg maguk csak egyetlen embert veszítettek a szerencsétlen Lentulus személyében. Veszteségeik ellenére a britonok tovább törtek előre, megkeresve és eltávolítva minden egyes karót. A gázló megtisztítása sokkal kevesebb ideig tartott, mint amennyi Macro embereinek kellett ahhoz, hogy elhelyezzék az akadályokat. Alig több mint negyedórával azután, hogy nekiláttak a feladatnak, már majdnem el is érték a sziget partján emelt torlaszt. A rómaiak közül néhányan előrelendültek, és hajítódárdájukkal az ellenséges harcosok felé döftek. – Vissza a sorba! – üvöltött rájuk Macro. – Semmit sem tesztek, míg parancsot nem adok rá! Miután végeztek a veszedelmes feladattal, a britonok lassan visszahátráltak a gázlón át. Pajzsukat alacsonyan tartották, mivel a parittyalövedékek továbbra is ott záporoztak körülöttük. Mögöttük a törzsfők már hozzákezdtek, hogy felsorakoztassák embereiket a támadáshoz. Macro látta, hogy a támadók első hulláma jól felszerelt harcosokból áll majd: szinte mindegyikük sisakot és páncélinget viselt. Caratacus nyilvánvalóan gyorsan át akar jutni a folyón, ha legjobb harcosait küldi előre. A parton felsorakozott nagyjából háromszáz ember mögött parittyások és íjászok jókora tömege zsúfolódott össze. Az utóbbiak miatt Macro nemigen aggódott. A rövid íjak nyílvesszői az elővéd katonáira talán veszélyt jelentettek, ám a legionáriusok pajzsait sosem ütnék át. A parittyások azonban borzalmas veszteségeket okozhatnak. – Ez kemény küzdelem lesz, fiúk! Tartsátok fent a pajzsotokat, amíg másként nem parancsolom! Csak a hátsó sor dárdáit hajítjuk el, a többit lándzsaként használjuk! Gyorsan kell elhajítanunk őket, ezért csak erre adok majd parancsot! Hajítsátok el, aztán vegyétek át a többit, mielőtt az a bagázs eléri a barikádot! Megértettétek? – pillantott végig az emberein. A legközelebb állók bólintottak, míg a többiek motyogva nyugtázták a parancsokat. – A fenébe is! Nem hallom! Megértettétek, amit mondtam, kurafik? – Igen, uram! – kiáltotta a centuria összes katonája. – Remek! – mosolyodott el Macro. – Mihelyt elég közel kerülnek, hogy közelharcot vívjunk, jó alaposan lássátok el a bajukat! Nem fogják egyhamar elfelejteni a harmadik centuriát! – Jönnek! – kiáltotta valaki, mire mindenki a túlpart felé fordult. A bennszülött harcosok előrendültek, és az ösvényen lerohanva belegázoltak a folyóba. Miközben előrenyomultak, csatakiáltásaikat fülsiketítő zaj kísérte, ahogy fegyvereiket pajzsaik fémkarimájához csapkodták. A

kürtök nem biztatták őket, mivel a hangzavar, amit csaptak, amúgy is elfojtott volna minden bátorító hangot. Már elég közel jártak a rómaiakhoz, hogy azok láthassák a könyörtelen elszántságot az arcukon. Ezek nem a megszokott tetoválásokkal borított, mésszel fehérített hajú barbárok voltak. Félelmetes ellenfeleknek tűntek, olyan harcosoknak, akik jól tudják, mi a dolguk. Macro a vízen át feléjük tartó ellenség első során túlra pillantva látta, hogy a parittyások elkezdik forgatni fegyvereiket a fejük felett. – A földre! A rómaiak pajzsaik mögé húzódva lekushadtak, miközben a levegő megtelt a rájuk zúduló parittyalövedékek süvítésével. A britonok pontosan céloztak, és csak néhány lövedék szakította át a katonák fölötti ágakat, a többi a római pajzsokon kopogott. A lövedékzápor könyörtelenül folytatódott, Macrónak pedig meg kellett kockáztatni, hogy kinézzen a pajzsa mögül, ha szemügyre akarta venni, hogyan halad Caratacus első támadó hulláma. Az ellenség egyenletes tempóban gázolt át a vízen, mivel immár nem lassították le őket akadályok. Ez nem vad roham volt, a harcosok halálos elszántsággal nyomultak előre a keskeny római csatasor felé. Nem volt szükségük a vad kelta roham jelentette olcsó fogásra, hogy fokozzák a harci szellemet. A parittyalövedékek zápora hirtelen alábbhagyott, majd abbamaradt. Macro óvatosan átpillantott a pajzsa pereme fölött. Az ellenség alig húszlépésnyire járt tőlük a combig érő vízben, ezért a briton parittyások nem merték használni a fegyvereiket, nehogy saját bajtársaikat találják el. – Vágjunk vissza! – kiáltotta Macro. – A hajítódárdákat! Parittyások, gyerünk! A gyakorlóterek kifinomultságának nyoma sem volt abban, ahogy a hátsó sor légionáriusai üvöltve felpattantak, majd hátralendítették fegyverforgató karjukat, és az előttük tolongó tömegre zúdították dárdáikat. A szárnyakon a római parittyások egyenetlen lövedékzáport szórtak az ellenség védtelen oldalaira. A briton harcosok közül néhányan összerogytak és elterültek a vízben. A többiek a dárdák viharának elmúltával gyorsan magukhoz tértek, és halott vagy sebesült bajtársaikon áttörve egyre közeledtek a barikádhoz. Macro remélte, hogy az utolsó, rövid távolságot a szokásos vakmerőséggel teszik meg, ám ezek a harcosok kiváló önfegyelemmel bírtak, és míg néhányan a várakozó rómaiak felé fordították pajzsaikat, addig társaik a kusza ágakat csapkodták, vagy odébb rángatták a fadarabokat. – Döfjétek le őket! – üvöltötte Macro, és kikapta a hajítódárdát a legközelebbi légionárius kezéből. Megfordította a fegyvert, és előrelökte a pajzsát, át a barikád ágai között, egészen addig, míg az ellenség karnyújtásnyi közelébe nem ért. A briton pajzsok közül egy kéz nyúlt előre, és megragadott egy hosszú ágat. Macro a könyök alatti húsba mélyesztette a dárdát, és fájdalmas kiáltást hallott. Miközben visszahúzta a vashegyet, valami éles csendüléssel nekicsapódott pajzsa fémumbójának. Körbepillantott, és látta, hogy az ellenség néhány harcosa hosszú lándzsákkal próbálja hátrább kényszeríteni a rómaiakat a barikádtól. – Figyeljetek a lándzsákra! – kiáltotta a centurio. Újabb célpontot keresett, és egy szempárt látott megcsillanni az egyik háromszögletű pajzs pereme fölött. Színlelt támadást indított, majd pajzsát felfelé lendítve egy hirtelen mozdulattal combon döfte a britont. Mivel nem ért el messzire, a vashegy a harcos nadrágjának szövetét felszakítva épp csak megkarcolta a bőrt. A centurio csalódottan felmordult, és a barikádtól ellépve odabiccentett a hátsó sorban álló egyik légionáriusnak, hogy vegye át a helyét. Macro végigpillantott a centuriáján. Emberei jól tartották magukat. A parittyások, távol maradva a barikád mentén tomboló küzdelemtől, egyenlőtlen harcba keveredtek az ellenség parittyásaival. A rómaiak lekuporodva forgatták meg a parittyákat, majd gyorsan felálltak, hogy útjára engedjék a lövedéket, és ismét a földre lapultak. Ellenfeleik azonban nem tudtak fedezékbe húzódni, és Macro elégedetten látta, hogy számos félig elmerült test úszik el lassan a vértől mocskos gázlótól. De ennyi épp elég is volt, döntötte el. A parittyások figyelmét máshova kell irányítani. A fegyverek csattogását és az üvöltéseket átkiabálva újabb parancsot adott. – Parittyások! Vegyétek célba a gyalogosokat! A gyalogosokat! A szárnyakon harcoló katonák értőn pillantottak rá. Egyikük azonban túl gyorsan pattant fel, hogy még egy utolsó lövedéket küldjön az ellenség parittyásaira, és azonnal eltalálták az arcát. Feje hátrabicsaklott, a levegőben vérpermet szállt, ráfröccsenve a bajtársaira. A férfi mozdulatlanul

elterült a földön. Macro a fogait csikorgatta dühében. Anélkül is épp elég kevés embere volt, hogy valamelyikük ilyen óvatlanul eldobja az életét. Egy katona legfontosabb feladata a társai védelme, és ezt azzal végezheti el a legjobban, ha életben marad és az oldalukon harcol. Macro úgy vélte, az ilyen óvatlan merészség vagy harci düh önző és bűnös dolog. Átkozta a katonát, de nem ő volt az első, aki meghalt a centuriából. Már három másik légionárius is életét vesztette: egyikük a barikád mögött hevert a földön, a másik kettő az ágakról lógott, és sebeikből vér csepegett alá a folyópart sarába. – Odanézzetek! – kiáltotta az egyik légionárius, Macro pedig a mutatott irányba, a gázló túloldala felé fordult. Ahogy a római arcvonal szárnyairól előrerepített parittyalövedékek az ellenséges hadoszlop két oldalába hasítottak, egy idősödő harcos parancsokat üvöltött. A körülötte állók zárták a soraikat, majd pajzsaikat a hadoszlop mindkét oldalán és a fejük felett is szorosan összezárták. Macro elképedve bámulta a hadmozdulatot, amit a britonok nyilvánvalóan a légióktól lestek el. A lövedékek ártalmatlanul pattantak le az ellenséget védelmező pajzsokról. – A fenébe is – szólalt meg Macro halkan. – A britonok tudnak gondolkodni. Hirtelen riadt kiáltás hallatszott, ami ismét a barikád mentén dúló küzdelem felé vonta Macro figyelmét. Az ellenségnek az arcvonal közepén sikerült megragadni az egyik durván faragott cölöpöt, amelyet a rómaiak azért döngöltek a földbe, hogy összetartsa a barikádot. Több kéz is megmarkolta a fadarabot, és dühösen rángatni kezdték. Amint Macro odapillantott, látta, hogy a cölöp, és vele a barikád egy része is, kissé az ellenség felé mozdul. – A fenébe! – sziszegte Macro, és utat tört magának a veszedelmesé vált térség felé. – Állítsátok meg őket! Azonnal végezzetek azokkal a kurafikkal! A legionáriusok a cölöpöt rángató britonok felé fordultak, és elkeseredetten döfködni kezdték a védtelen karokat. A harcosok azonban ugyanilyen elszántsággal védelmezték társaikat, és lándzsáik széles vashegyével a védők felé döfve előrenyomultak a barikádhoz. A küzdelem egyre hevesebbé vált, ahogy a két fél katonái erejüket megfeszítve, némán vicsorogva próbálták visszaszorítani ellenfeleiket. Hirtelen fa éles reccsenése hallatszott, és a cölöp kiszakadt a helyéről, mire a belekapaszkodó fél tucat harcos hátrazuhant a gázlóba. Társaik győzedelmesen felmorajlottak és előretörtek a rés felé. – Tartsátok vissza őket! – üvöltötte Macro, és dárdáját sietve az ellenség felé hajította. – Tartsátok vissza őket! Kardját előhúzva a pajzsa mögé húzódott, és az ellenség felé rontott, a legközelebbi legionáriusok felzárkóztak mellé és mögé. A két csatasor összecsapott. Pajzs feszült a pajzsnak. Az ellenfelek elég közel voltak egymáshoz, hogy hallják a másik lélegzetét és a halk nyöszörgést, amely az erőfeszítéstől tört elő annak torkából. Macro a pajzsa ívelt belső felének feszülve újra meg újra előredöfött az eléje kerülő barbárok teste felé. A britonok lándzsái és hosszú kardjai most használhatatlanná váltak, a legionáriusok rövid pengéit ellenben épp az ilyen küzdelemre találták ki. A tolongásban egyre több és több ellenséget vágtak le. Mivel nem tudtak sem visszavonulni, sem összerogyni, a sebesültek állva szenvedtek, vagy egyszerűen elvéreztek, és fejük ide-oda billegett elkeseredett arccal küzdő bajtársaik mellett. A folyópart magasabb és szilárdabb területe a rómaiaknak kedvezett, ezért sikerült feltartaniuk a jóval nagyobb számú ellenséget. Macro nem tudta, mióta tart az összecsapás. Csak arra tudott gondolni, hogy dacolniuk kell az ellenséggel, és tartaniuk a területet. Körülötte mindenhonnan mordulások és üvöltések hallatszottak. A vöröslő víz csobogott, a vakító napfény pedig káprázatosan csillogott a vértől és sártól foltos kardpengéken és sisakokon. Nem hallotta a harci kürtök éles hangját. Csak arra figyelt fel, hogy pajzsán hirtelen enyhül a nyomás, és több helye nyílik a kardforgatáshoz, ahogy a britonok visszavonulnak. – Meghátrálnak! – kiáltotta valaki hitetlenkedve. A britonok visszavonultak, a rómaiak üdvrivalgása pedig végigvisszhangzott a gázló felett. Macro csendet parancsolt, és gyorsan körbepillantott, hogy felmérje a helyzetet. Egyik embere elrohant mellette, és a vízbe vetve magát a visszavonuló ellenség után indult. – Te! – üvöltött rá Macro, mire a katona ijedten hátranézett. – Nem kaptál parancsot a rohamra, fiam! Azonnal gyere vissza!

A légionárius visszasietett, és felmászott a partra dühös centuriója mellé. – Mégis mi a fenét képzeltél? Egyedül akarsz elbánni Caratacus egész seregével? – Sajnálom, uram. Én csak… – Persze hogy sajnálod! Ez a leggyengébb kifogás, amit légionáriustól valaha hallottam! Ha ez még egyszer előfordul, feldugom a kardomat a seggedbe! Megértetted, fiú? – Igen, uram. – Állj vissza a csatasorba! A katona, társai gúnyos fejrázásaitól és halk kuncogásától kísérve visszakullogott a sorok közé. Macro nem is törődött velük. A gázló túloldalát nézve próbálta kitalálni, mire készül az ellenség. Valószínűleg egyszerűen csak rendezik a soraikat, és megpróbálnak sokkal szervezettebb módon áttörni a barikádon ütött résen. Egyszer csak mozgásra lett figyelmes a lábánál. Egy ellenséges harcos próbált meg felkelni a földről. A gázló mentén mindenütt halottak és sebesültek hevertek a parton vagy a sekélyesben. Macro gondolkodás nélkül lehajolt, és a harcos nyakába mélyesztette a kardja hegyét. A briton elakadó lélegzettel visszahanyatlott halott társai közé. Sebéből vér lüktetett elő, és szemeit vadul Macróra szegezte. Aztán tekintete elhomályosult és meghalt. A centurio megrázta a fejét és felpillantott. Eggyel végeztek, már csak huszonkilencezer van hátra. A folyó túlpartján a kis támadó csapatot vezető törzsfő ismét kezdetleges testudóba rendezte embereit. Az alakzat elejéből lándzsahegyek meredeztek elő. Amint elégedett volt a hadrenddel, az idős harcos parancsot adott embereinek, hogy nyomuljanak előre a gázlóba. – Azt hittem, megtanítottuk nekik a leckét – mormogta az egyik katona. A centurio fanyarul elmosolyodott. – Úgy tűnik, egyvalamire túlságosan is sokszor okítottuk őket. Az ellenség előtt ezúttal szabadon állt az út a rómaiak felé. A testudo a folyóból felbukkanva könnyedén áttörhet a barikád résén és eltaposhatja a mögötte álló légionáriusokat. Macro rájött, hogy döntenie kell. Felsietett a kis szigeten magasodó dombocskára, és Maximius közeledtét keresve a déli partot nézte. Semmi! Aztán félmérföldnyivel odébb egy villanást látott. Hunyorogva erőltette a szemeit, és sikerült kivennie az ezüstszínű tömeget, ami hosszú, vékony százlábúként közeledett feléje. A szíve egy pillanatra hevesen lüktetni kezdett, de aztán ráeszmélt, hogy a cohors katonái túl messze vannak, hogy időben felmentsék a centuriát. Továbbra is döntés előtt állt. Engedelmeskedhet a parancsoknak, vagyis maradhat és harcolhat, még ha esélyük sincs feltartóztatni az ellenséget, vagy elrendelheti a visszavonulást, próbálva megmenteni az embereit, még ha ez a hírnevébe kerül is. Macro megfordult, és az ellenség pajzsainak zárt alakzatára pillantott, ami már a gázló egyharmadánál járt. Nyilvánvaló, mit kell tennie. Jelenleg semmi mást nem tehet. Gyorsan visszament a pajzsaikra támaszkodó, fáradt embereihez.

Tizenkettedik fejezet

Miközben embereivel az elöl haladó katonák felverte porban menetelt, Cato állandóan a Tamesis túlpartját kémlelte. A gázlóhoz vezető úton a római sereg elől menekülő ellenséges katonák, lovasok és harci szekerek tolongtak. AII. legio bizonyára bezárta a csapdát a másik két átkelőhelynél, de immár nyilvánvalóan látszott, hogy Plautius tábornoknak nem sikerült a saját légiói és Vespasianus főerői közé szorítani a britonokat. Caratacusnak valahogy sikerült kicsúszni a rómaiak markából, és az utolsó gázló felé vette az irányt, melynek védelmére a harmadik cohorsot rendelték.

Csakhogy a cohors nem volt a helyén. A gázlót csupán Macro maroknyi embere védte. A gondos előkészületek és csapatösszevonások ellenére a terv kezdett kudarcot vallani. Habár Plautius harmincezer katonával rendelkezett, a hadmozdulat végkifejletét nyolcvan légionáriusra kellett bíznia. Az ő vállukra nehezedett a felelősség, hogy a tábornok nagyszabású terve, mellyel egyszer s mindenkorra véget akart vetni a bennszülöttek szervezett ellenállásának, sikerrel jár-e, avagy megbukik. Ha Caratacus seregét még a mai nap folyamán sikerül felmorzsolni, az a jövőben számos életet mentene meg, legalábbis római életeket. Cato attól tartott, ezt Macro is ugyanígy látja, és úgy dönt, megtesz mindent, hogy megakadályozza a britonok átkelését, még ha ez a saját és emberei életébe kerül is. Áldozatuk talán feltartja az ellenséget addig, míg Plautius utoléri őket, és míg Maximius hadrendbe állítja katonáit a déli parton, elvágva a britonok menekülési útvonalát. Az emberei mellett szedve a lábát Cato megpróbálta Macro helyébe képzelni magát, és miután gyorsan mérlegelte a lehetőségeket, rájött, hogy az egyetlen választás, ha marad és harcol. Túl nagy a tét ahhoz, hogy másként cselekedjen. – Gyerünk! – fordult a katonái felé. – Mozgás, a fene essen belétek! A hatodik centuria néhány legionariusa döbbenten összenézett e szükségtelen kirohanás hallatán, és egyikük keserűen visszakiáltott. – Olyan gyorsan futunk, ahogy csak tudunk! Figulus kiugrott a sorból, és a katonák felé fordult. – Fogjátok be a pofátokat! Személyesen vágom le a fejét annak, aki még egyszer megszólal! Tartogassátok az erőtöket a keltáknak! Cato ismét az ellenség felé fordult. A túlpartot immár szinte ellepték az emberek és a lovak. Most már közel járhatnak a gázlóhoz. Szemben a folyó elkanyarodott, és hirtelenjében nagyon keskenynek tűnt. Aztán úgy látszott, mintha a csillogó víz belehasítana az északi partba, Cato pedig rájött, hogy a gázló közepén húzódó szigetet látja. Egyre gyorsabban dobogó szívvel, hunyorogva próbálta kivenni a távoli részleteket. A sziget túloldalán apró alakok tolongtak. A napfény megcsillant a fényes felszerelési tárgyakon és az emberek lábai körül felcsapó vízcseppeken. Az apró sziget fái eltakarták Macro légionáriusait, ezért nem lehetett látni, hogyan is boldogulnak a védők. Az eseményeket figyelve Cato látta, hogy az ellenség kezd visszahúzódni a gázlóból. Úgy rohantak a túlparton tülekedő társaik felé, akár a hangyák. Lelkesen gondolt arra, hogy Macro és emberei visszaverték a támadást, és még mindig életben vannak. A cohorsot már csak fél mérföld választotta el Macro centuriájától, és jól hallatszott, ahogy a menetoszlopot vezető Maximius ráüvölt az embereire, a legkülönfélébb szidalmakkal biztatva őket. Amint a folyó egész szélességében feltárult előtte, Cato láthatta, hogy az ellenség újabb támadáshoz gyülekezik, ám úgy tűnt, ezúttal sokkal szervezettebben próbálják elfoglalni az átkelőhelyet. Ahelyett, hogy alaktalan tömegként rontottak volna a római csatasorra, a britonok most lépésben keltek át a gázlón. Nyilvánvalóan látszott, hogy mire az ellenség eléri a szigetet, a cohors már csak néhány százlépésnyire lesz a gázlótól, ezért Maximius előreküldte a lovas felderítőket, hogy erősítsék meg Macro centuriáját. A felderítők hatalmas, fehéren csillogó vízfüggönytől övezve vágtattak bele a sekélyesbe, de mielőtt megtehették volna az út egyharmadát, a szigetet szegélyező fűzfák közül egy légionárius rontott elő. Aztán még több katona bukkant fel, és sorra belegázoltak a vízbe. A felderítők láttán egy pillanatra megtorpantak, majd tovább menekültek a déli part felé. Nem menekülnek, eszmélt rá Cato, mikor látta, hogy a legionáriusok mindegyikénél ott van a pajzsa, és továbbra is viselik vassal megerősített bronzsisakjukat. A felderítők a gázló közepére érve megálltak, Cato pedig látta, hogy a decurio dühösen rákiált a katonákra, és a sziget felé int. A legionáriusok azonban nem is törődtek vele, csak elrohantak a lovak között, és felkapaszkodtak a közelebbi partra. A sziget belsejéből egy kis csapat bukkant elő, és zárt alakzatban maradva, pajzsaikat az ellenség felé fordítva lebotladoztak a gázlóhoz. Nem sokkal mögöttük egy maroknyi briton közeledett, követve a rómaiakat a gázlóba. A támadókhoz egyre többen és többen csatlakoztak, hogy rárontsanak a társaik visszavonulását fedező utóvéd kis csapatára.

Maximius előreintett, és kiáltva parancsot adott az előrenyomulásra. A saruk hangosan dobogtak a keményre száradt földön, ahogy az izzadságban fürdő, ziháló legionáriusok rohanni kezdtek. Macro utóvédje és a felderítők, egyre több ellenséggel a nyomukban, elkeseredetten harcolva hátráltak a gázlón át. Azok, akik már elérték a közelebbi partot, kétsoros arcvonalba rendeződtek a gázló bejáratánál. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy a vékony, skarlátvörös csatasor nem lesz képes feltartani a vérszomjas britonok áradatát, ami néhány pillanat múlva visszatér. A cohors katonái az ösvényen bajtársaik felé özönlöttek, és a legerősebb, leggyorsabb legionáriusok hamarosan csatlakozhatnak a harmadik centuriához, támogatást nyújtva a vékony csatasornak. Cato elég közel volt a gázlóhoz, hogy kivehesse az egyenlőtlen küzdelem részleteit, és lelkesedése az egekig csapott a centuriói sisak vörös keresztforgója láttán, ami fel-alá mozgott a véres küzdelemben egymásnak feszülő alakok fölött. Macro életben van! Cato ezt még a biztos pusztulással szembenézve is valahogy megnyugtatónak találta. Lerohant az utolsó lejtőn a gázló szélén sietősen hadrendbe állt legionáriusok felé. Habár sokszoros túlerővel kellett szembenézniük, továbbra is élvezték a hadállásuk nyújtotta taktikai előnyt, hogy csak keskeny szakaszon tudnak támadást indítani ellenük. Még van egy kis remény, gondolta Cato. Egy halvány remény, hogy feltartóztathatják Caratacust. – Hatodik centuria! – kiáltotta Cato. – Felsorakozni az arcvonal jobbszárnyán! Megviselt katonái a cohors végén kijelölt helyükre vánszorogtak. Alig álltak a lábukon, pajzsaikra támaszkodtak, és köhögve levegő után kapkodtak. Nem sok küzdeni akarás maradt bennük, és harci szellemük várhatóan nem is tér vissza, amíg nem fújják ki magukat a tűző nap alatt megtett erőltetett menet után. Ám az ellenség már a közelükben járt, és néhány pillanat múlva az életükért kell majd küzdeniük. Macro utóvédjének és a felderítők csapatának életben maradt tagjai átküzdötték magukat a sekélyesen. Pajzsaikat egymáshoz szorították, miközben rövid kardjaikkal előredöftek mindazon ellenséges harcosok teste vagy végtagjai felé, akik megpróbáltak rést ütni a római arcvonalon. Maximius a folyóparton várakozó katonák felé fordult. – Negyedik centuria! Csatasort megnyitni! A cohors arcvonalán rés nyílt, hogy beengedjék Macro embereit a csatasorba. – Felderítők, előre! Gyerünk! – kiáltott oda Macro a decuriónak. A lovasok visszavonultak az ellenség elől, és az arcvonalon tátongó keskeny rés felé iramodtak. Egyikük azonban túl lassú volt, és egy alak a lovát megkerülve felugrott, majd a karjánál megragadva lerángatta a katonát a nyeregből. Mindketten a vízbe csobbantak, és a briton harcosok egy pillanattal később diadalmasan kiáltozva közrefogták a felderítőt. Gurgulázó üvöltés hasított a levegőbe, aminek a katona mellkasába mélyedő lándzsák és kardok vetettek véget. A levegő kiszorult a felderítő tüdejéből, ahogy a rengeteg fegyver szinte szétroncsolta a mellkasát. A rövid összecsapás miatt azonban elég idő jutott Macrónak és embereinek, hogy csuromvizesen, bajtársaik és ellenségeik vérétől mocskosan, de biztonságosan visszavonulva csatlakozzanak a cohors soraihoz. Maximius a cohors derékhadának arcvonala mögött állva, keserűséggel és engesztelhetetlen gyűlölettel teli tekintettel fogadta Macrót. – Elvesztetted a gázlót! További beszélgetésre azonban nem maradt idő. Macro megfordult, és csatlakozott az embereihez, felkészülve a cohors felé közeledő barbárok végtelen áradatára. A britonok nekirontottak a gázló szélén sorakozó pajzsoknak, majd csapkodni és döfködni kezdték a mögöttük álló rómaiakat. Bármilyen fáradtak voltak is, a legionáriusok először tartották a területet. A hosszú évek könyörtelen gyakorlatozásai most kifizetődtek. Szabályos ritmusban előreütöttek a pajzsukkal, majd visszahúzták azt, miközben rövid kardjukkal az ellenség felé döftek. Ezután rövid szünet következett, kivédve az ellenség visszavágását, aztán az egész mozdulatsort megismételték. Ám ezt csak addig lehet alkalmazni, amíg a csatasor kitart. Amint az egységessége megbomlik, a zárt alakzat és a kemény kiképzés előnyei, melyek a római csatasort oly könyörtelenül hatékonnyá tették

a harcokban, azonnal elvesznek a vad roham erejével szemben. Ahogy az ellenség egyre nagyobb tömegben rontott rájuk, a cohors lassan hátrálni kezdett. Cato az arcvonal végén még nem keveredett harcba az ellenséggel, és látta, hogy szinte észrevehetetlenül ugyan, de a római középhad sorai kezdenek hátrafelé ívelni. Ezt Maximius is észrevette, ezért a decurio és a lovascsapat maroknyi túlélője felé fordult. – Keressétek meg a legátust, és értesítsétek az itteni helyzetről! Menjetek! A decurio szalutált, majd a folyásirányba fordulva intett embereinek, hogy kövessék. – Sok szerencsét, fiúk! – pillantott hátra még egyszer, utoljára a bajtársaira. A lovasok elvágtattak. A paták dübörgése elveszett a fegyverek csattogásának és az elkeseredett küzdelmet vívó katonák vad üvöltéseinek hangzavarában. – Tartsátok a csatasort! – üvöltötte Maximius, és kardjával az ellenség felé intett. – Tartsátok a csatasort, kurafik! Egy hüvelyknyit se engedjetek nekik! Ám szavainak hevessége nem kelhetett versenyre az ellenség hevességével, és a rómaiak lépésről lépésre tovább hátráltak. A legionáriusok közül néhányan, többnyire az újoncok, akiket még nem edzett meg az igazi küzdelem könyörtelensége, nyugtalanul pillantottak át a válluk felett. Amint Cato végignézett a római arcvonalon, egy alak hátralépett a csatasorból. A cohors parancsnoka is észrevette, mi történt, ezért odarohant a férfihoz, és kardja lapjával ütlegelni kezdte a fejét. – Vissza a csatasorba! – ordította Maximius. – Még egy ilyen, és levágom a nyomorult fejedet! A légionárius előrerohant, mivel a parancsnokától való félelme hirtelen elnyomta az ellenségtől való félelmét. De nem ő volt az egyetlen, aki félt, hogy a britonok végeznek vele. Miközben a rómaiak újra meg újra visszalökték az ellenséget, egyre több fej fordult hátra a biztonságba vezető utat kémlelve. Cato az arcvonal végén állva látta, hogy Maximius centuriájának egyik embere egyszer csak a pajzsát ledobva megfordul és rohanni kezd. A parancsnok felfigyelt a hirtelen mozdulatra, és arrafelé fordult. – Vissza a csatasorba! A légionárius a hang felé fordult, majd a sisakja állszíjával kezdett bajlódni. Miután sikerült kibogoznia a szíjakat, levette és félredobta a sisakot, aztán a közelben húzódó, satnya fákkal teli sűrű bozótos felé iramodott. Maximius dühében ezüstözött lábszárvértjére csapott a kardja lapjával. – Jól van, te nyomorult! – üvöltött a menekülő után. – Te gyáva! Fuss csak! Tudom a neved! Ha ez véget ér, magam kövezlek halálra! A baj már megtörtént, eszmélt rá Cato. Mások is meghátráltak, bűntudatos pillantást vetve bajtársaikra. A római csatasor kezdett egyre jobban meginogni, a britonok pedig előnybe kerültek. Visszakényszerítették ellenfeleiket a gázlótól, és minél szélesebbé vált a hídfőállásuk, annál több emberük vehetett részt a harcban. Nyilvánvalóvá vált, hogy nemsokára a cohors szárnyait is hátrább kényszerítik a gázlótól, és amint ez megtörténik, a légionáriusokat körülfogják, aztán lemészárolják. Maximius látta a veszélyt, és jól tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha meg akarja menteni az alakulatát. Csak ügyesen kell vezetni hozzá a cohorsot. Az első és a hatodik centuria még nem keveredett bele a harcba. – Első centuria! Elhátrálni a balszárnyról! Miközben saját centuriája hátrálni kezdett, hogy csatasoruk derékszöget alkosson Tullius csapatának arcvonalával, Maximius a másik irányba fordulva parancsot kiáltott Catónak. – Hatodik centuria! A bal oldalhoz igazodva felsorakozni! – Gyerünk! – kiáltotta Cato az embereinek. – Futólépés! Átrohantak a cohors mögötti térségen, és elfoglalták helyüket Maximius centuriája mellett, derékszöget zárva be a másik csapat arcvonalával, míg saját csatasoruk párhuzamosan húzódott a britonokkal harcoló katonákéval. Miután végeztek az átcsoportosítással, Maximius még egyszer végigmérte a helyzetet, majd megtette a döntő lépést. – Cohors! Visszavonulás jobbra!

Az alakulat lassan elindult lefelé a folyó mentén, lépésről lépésre feladva a területet. A britonokkal szembenéző legionáriusok most már inkább csak arra összpontosítottak, hogy alakzatban maradjanak, semmint arra, hogy végezzenek ellenfeleikkel. Ahogy az ötödik centuria elhátrált az ellenség elől, körívet írva le csatlakoztak a Cato emberei alkotta csatasor végéhez. Ám a cohors mostanra eléggé arrébb vonult a folyópart mentén ahhoz, hogy a balszárnynál rés nyíljon az alakzat és a gázló között. A britonok azonnal beözönlöttek a résen, és megtámadták az első centuria katonáit. Amint egyre többen törtek elő a gázlóból, körülrajzva a római alakzatot, Maximius a jobbszárny felé pillantott, amiatt nyugtalankodva, vajon be tudja-e fejezni a hadmozdulatot, hogy a cohorsot csatasorból négyzetalakzatba rendezze. Végül a negyedik centuria is elhátrált a gázlótól, és azonnal körbefordult, hogy csatasoruk a védelmi alakzat utolsó oldalát alkossa. A pajzsok immár a négyzet minden oldalán kifelé néztek, miközben a cohors lassan elaraszolt a gázlótól, végig az ösvényen a legio többi alakulata felé, ami az utolsó reményüket jelentette. Egyre több és több briton kelt át a folyón, és nyomban a visszavonuló rómaiakra rontottak. Cato a centuriája első sorában harcolva lassan oldalra lépett, a mellette menetelő két társa pajzsának vetve a pajzsát, melynek ívelt felszínén állandóan kopogtak az ütések. Szemeit le sem vette az ellenségről, és újra meg újra feléjük döfött, hogy távol tartsa őket. A penge néha célba talált, amit fájdalmas üvöltés vagy dühödt kiáltás jelzett. A cohors visszavonulás közben súlyos veszteségeket szenvedett. A sebesültek kidőltek a sorból, ám helyüket azonnal átvették a következő sor katonái. Azok a sebesültek, akik még tudtak járni, az alakzat közepén meneteltek, a többieket ott hagyták, ahol a földre zuhantak, és amint bajtársaik elvonultak, a britonok azonnal lemészárolták őket. Cato egykor kegyetlenségnek tartotta ezt, de mostanra elfogadta, mint a háború borzalmas velejáróját. Habár rettegett attól, hogy olyan sebet kap, ami harcképtelenné teszi, azt is jól tudta, nem várhatja el másoktól, hogy az életüket feláldozva megmentsék őt. Ez volt a legio kemény törvénye. Balról éles fájdalomüvöltés hallatszott, Cato azonban még csak oda sem pillantott. Nem merte megkockáztatni, hogy levegye a szemét az ellenségről. Ám mikor a többiekkel együtt oldalra lépett, észrevette, hogy valaki a földön fekszik. – Ne hagyjatok itt! – kiáltotta egy hang rettegve. – Az ég szerelmére, ne hagyjatok itt! Egy kéz ragadta meg Cato bokáját. – Uram! Cato gyorsan lenézett. Egyik embere, egy újonc, aki alig lehetett idősebb nála, a könyökére támaszkodva hevert a földön. Egy kard szétzúzta a térdét, átvágva a comb alatti inakat és izmokat, azonnal leterítve a katonát. – Uram! – könyörgött a légionárius, és szorítása még erősebbé vált. – Segíts! – Engedj el! – mordult rá Cato. – Engedj el, vagy megöllek! A férfi tátott szájjal, döbbenten nézett rá. Cato érezte, hogy a balján harcoló katona kissé oldalra lép, és rés nyílik kettejük között. – Engedj el! – üvöltötte Cato. A szorítás egy pillanatra enyhült, de aztán újult rémülettel ismét erőteljessé vált. – Kérlek! – zokogta a férfi. A centuriónak nem maradt más választása. Ha még egy pillanatot késlekedik, az egyik ellenség áttör a résen. Összeszorított fogakkal lecsapott, és rövid kardja belemélyedt a sebesült alkarjába, épp a csukló fölött. Az ujjak elerőtlenedtek, Cato pedig kiszabadította a bokáját, és gyorsan oldalra lépett, csatlakozva a balján küzdő légionáriushoz. Hallotta, ahogy a sebesült fájdalmasan felüvölt. – Ti kurafik! – kiabálta fuldokolva, miközben társai elléptek mellette. – Ti gyilkos kurafik! Amint Cato ismét végigpillantott a cohorson, látta, hogy már jócskán maguk mögött hagyták a gázlót, és félúton járnak felfelé a lankán, melyen át az ösvény elvezetett a Tamesistől. Az ellenség körülvette az alakzatot, elszántan próbálva végezni a rómaiakkal, de a túlpartról átözönlő társaik már nem szolgáltak erősítésként számukra, hanem nyomban elindultak felfelé a folyó mentén, próbálva kihasználni az alkalmat, hogy elmeneküljenek Plautius tábornok légiói elől. Miközben a cohors felkapaszkodott a lejtőn, az ellenség lassacskán felhagyott a támadással, és a briton harcosok a fegyvereikre támaszkodva levegő után kapkodtak. A gázlótól felvezető ösvényen mindenütt

halottak hevertek, britonok és rómaiak egyaránt, vér borította, megcsonkított testükön lándzsák és kardok okozta sebekkel. A cohorsnak végül sikerült maga mögött hagyni az ellenséget. Maximius felvezette az alakulatot a kaptató tetejére, majd parancsot adott, hogy álljanak meg. Háromszáz lépésnyire tőlük Caratacus serege egyenletes tempóban elmenetelt, meg sem próbálva a cohors közelébe menni. Caratacusnak csupán egyetlen parancsába került volna elpusztítani a rómaiakat, ám a bennszülött fővezér nem vesztegetett időt rájuk. – Pajzsokat leengedni! – kiáltotta Maximius, mire a fáradt legionáriusok letették a fűre pajzsaikat, majd a szélükre támaszkodva próbálták kifújni magukat. Odalent a britonok, akik elűzték Macrót és embereit a gázlótól, aztán meghátrálásra kényszerítették a cohorsot, szintén a pajzsaikra támaszkodva pihentek. Az ellenfelek óvatosan méregették egymást, annak jeleit keresve, vajon a másik folytatni akarja-e a harcot. De egyikük sem akarta ezt tenni. A kis pihenő alatt Cato átvágott az alakulat sorain, hogy megkeresse Macrót. A veterán centurio épp az optiója felé nyújtotta a karját. Az alkarján húzódó vágásból vér csorgott alá és csepegett a földre. – Nem túl komoly – mondta az optio, majd az oldalzsákjába nyúlva elővett egy köteg vásznat és bekötözte a sebet, miközben Macro felpillantott. – Ah, Cato! – vigyorodott el. – Úgy tűnik, szereztem egy újabb sebet, amiről majd visszavonulásom után mesélhetek. – Csak érd is meg – szorította meg Cato a barátja ép karját. – Örülök, hogy látlak. Attól féltem, eltipornak titeket a gázlónál. – Így is történt – felelte Macro halkan. – Ha többen lettünk volna, ki tudtunk volna tartani. Cato körbepillantott, de Maximius épp háttal állt nekik, és nem hallotta őket. – Igaz – mormogta, és a cohors parancsnoka felé biccentett. Macro közelebb hajolt a fiatalemberhez. – Ebből nagy baj lesz. Vigyázz magadra! – Tisztek, hozzám! – kiáltotta Maximius. Mivel túl fáradtak voltak ahhoz, hogy fussanak, lassú léptekkel sétáltak oda a parancsnokhoz. Nem csak Macro, de Tullius és Félix is megsebesültek, utóbbinak mély seb húzódott az arcán. A vérzést egy vászondarabbal próbálta elállítani, ami azonban már teljesen átázott. Cato Maximius gondterhelt arckifejezése láttán el tudta képzelni, miféle érzések kínozzák a cohors parancsnokát. Nem tudta teljesíteni a kötelességét, és ennek bizonyítéka odalent menetelt. Az előmenetelét most már a csoda sem menthette meg. Maximius megköszörülte a torkát. – Egyelőre biztonságban vagyunk. Valami javaslat? – A hangja rekedt és reszelős volt. Zavart csend támadt, egyedül Macro nézett a parancsnok szemébe. – Centurio! – Igen, uram? – Van valami mondandód a számomra? – Nincs, uram – vonta meg a vállát Macro. – Az még várhat. Cato a gázló felé pillantott. – Nem hagyhatjuk, hogy csak így elvonuljanak, uram. Maximius dühösen a fiatalember felé fordult. – Mit javasolsz? Rohanjunk le a domboldalon, és vessük rájuk magunkat? Nézd már meg, milyen állapotban vagyunk! Mit gondolsz, meddig tartanánk ki? – Talán elég ideig ahhoz, hogy változtassunk a történteken, uram – makacskodott Cato. – Bármi legyen is az ára? – kérdezte Maximius gúnyosan, ám Cato látta a kétségbeesést a parancsnok arcán. – Ezt másoknak kell majd megmondani, uram. Utólag. – Te azonban most mondod, és milyen könnyedén! Cato nem válaszolt, inkább elnézett a parancsnok mellett, és figyelte, ahogy Caratacus emberei átkelnek a gázlón. Aztán az ellenség elvonuló sorai felett átpillantva a túlsó partot és az ott várakozó tömeget nézte. A nap már alacsonyan járt, torz árnyékokká változtatva az ellenséges

katonákat, akik így még számosabbnak és félelmetesebbnek tűntek. Miközben Cato nézelődött, harci kürtök hangja zengett át a folyó felett, mire minden tekintet a túlpart felé fordult. A britonok elözönlötték a gázlótól, hogy aztán egyharmad mérfölddel odébb csatasorba rendeződjenek egy alacsony gerincen. Az arcvonal néhány ezer gyalogosból állt, a szárnyakon lovasokkal és harci szekerekkel. – Uram! – mutatott Antonius a folyásirányba. – Nézd! A tisztek a mutatott irányba fordultak. A túlparton, egymérföldnyire jobbra hatalmas menetoszlop eleje bukkant fel. – A mieink? – hunyorgott Macro. – Ki más? – kérdezett vissza Cato. – Ráadásul a II. legio is közeledik a folyónak ezen a partján. A tisztek az ösvényen végigpillantva látták, hogy a római gyalogosok egy másik hadoszlopa is közeledik feléjük, félig-meddig eltűnve egy domb mögött. Cato érezte, hogy az ereiben fellángol a vér, és a cohors parancsnoka felé fordult. – Uram! Még mindig tehetünk valamit! Csak ki kell adnod a parancsot! – Nem – rázta meg szomorúan a fejét Maximius. – Már túl késő. Itt maradunk. Cato tiltakozásra nyitotta a száját, ám a parancsnok felemelte a kezét, belefojtva a szót a fiatalemberbe. – Így döntöttem, centurio! Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Tehát ennyi volt, ébredt rá Cato. Az ügy eldőlt. A harmadik cohors teljes kudarcot vallott, katonái és tisztjei pedig megszégyenültek. Ha szerencséjük van, a szégyen lesz a legkevesebb, amiért aggódniuk kell. Plautius tábornok erői három menetoszlopba rendeződve érkeztek meg a gázlóhoz, ahol azonnal hadrendbe álltak és megtámadták az ellenséget. A folyó túlpartján a harmadik cohors katonái nézték, ahogy a gerincen felsorakozott britonok rohamot indítanak és eltűnnek a szemük elől. Csak a harci kürtök tompa hangját és a távoli csatazajt lehetett hallani. Aztán néhány alak bukkant fel a gerincen, és rohanvást a gázló felé indultak. Egyre többen követték őket, majd amikor a lejtőt szinte teljesen ellepték az apró emberalakok, nyilvánvalóvá vált, hogy a britonok megtörtek. Cato villanást látott a gerinc tetején, és a láthatár felé alábukó nap narancsszínű izzásában római lovasok rontottak rá a folyó felé menekülő ellenségre, hogy aztán levágják őket. A gázlón csak tizenöt ember fért el egymás mellett, ezért csakhamar hatalmas tolongás alakult ki, ahogy az emberek, lovak és harci szekerek kétségbeesetten próbáltak átkelni a folyón, elmenekülve az őket üldöző könyörtelen római lovasság elől. A britonok közül néhányan eldobták a fegyvereiket, és úszni kezdtek, erőteljes karcsapásokkal küzdve át magukat a Tamesis széles víztükrén. Páran azonban túl gyengék voltak, vagy lehúzta őket a ruhájuk és felszerelésük súlya, ezért erejüket megfeszítve, vadul csapkodták a vizet, míg végül el nem merültek. A gerincen felbukkantak az első legionáriusok, majd szabályos rendben elindultak lefelé a domboldalon. Miközben a harmadik cohors katonái a lenyugvó nap fényében zajló eseményeket nézték, az ellenség zsúfolt tömegén hangos, elkeseredett morajlás zúgott végig. Néhányan úgy vélték, hogy még ha pusztulásra ítéltettek is, néhány rómait magukkal vihetnek a halálba, és talán nyerhetnek egy kis időt a folyón át menekülő bajtársaiknak. De túl kevesen voltak ahhoz, hogy változtathassanak a dolgokon, és amint a vörös csatasor a gázlóhoz ért, mindannyiukat lemészárolták. A nap eltűnt a láthatár szélén, lassan sötétedni kezdett, ezért nem lehetett eldönteni, hogy a túlparton tolongók közül ki a barát és ki az ellenség. Csak a több ezer ember lármája árulkodott arról, hogy az öldöklés folytatódik. Fájdalmas üvöltések hallatszottak, és sokan kegyelemért könyörögtek, Cato pedig örült, hogy nem láthatja a rettenetes vérontást. A gázló ezen oldalán egyre kevesebb briton bukkant elő, akik azonnal szét is széledtek, bízva abban, hogy a közelgő éjszaka segíti a menekülésüket. A gázló felől római katonák kiáltásai hallatszottak, aztán a harmadik cohors mögötti sötétséget hirtelen paták dobogása töltötte be. – Cohors, fegyverbe! – üvöltötte Maximius, mire a még mindig négyzetalakzatban álló legionáriusok gyorsan felkapták a pajzsaikat, és zárták a soraikat, a centuriók pedig visszarohantak

a csapataikhoz. A félhomályból lovasok hadoszlopa bukkant elő. A hátasok a földet kaparva a zablájukat harapdálták, míg gazdáik némán ültek a nyeregben. – Kik vagytok? – kiáltott oda nekik Maximius. – Jelszó? – Pollux! – Jöhettek, barátaim! Parancs harsant, és egy jókora lovasalakulat ügetett el a cohors mellett a gázló felé, hogy levadásszák a lemaradozó ellenséget. Az árnyékok közül azonban egy kisebb csapat lovas is előkerült, mely egyenesen a harmadik cohors felé tartott. – Ez a legátus személyesen! – mormogta valaki Cato közelében. – Csend legyen! – kiáltotta Cato. A lovasok a legionáriusok közelébe érve megálltak, és leszálltak a nyeregből. Vespasianus nagy léptekkel előresétált, a katonák pedig utat nyitottak neki. Ahogy elhaladt Cato mellett, az ifjú centurio látta a komor dühöt a legio parancsnokának arcán. Maximius előrelépett/hogy fogadja a legátust, és szalutált. Vespasianus némán nézett vissza rá. – Centurio… – kezdte aztán fagyosan, épp csak elfojtva a haragját. – Nem tudom, pontosan mi történt itt ma, de ha ez rossz fényt vet rám és a II. légióra, akkor esküszöm, azt elverem rajtad és a cohorsod összes katonáján.

Tizenharmadik fejezet

A holdfényes éjszaka hűvös levegője után a tábornok sátrának belseje fojtogatóan melegnek tűnt. Vespasianus érezte, ahogy a verejték patakokban csordul végig a homlokán, ezért gyorsan letörölte. Nem akarta, hogy a tábornok azt higgye, ideges. Ez azt sugallta volna, hogy félnivalója van. Mintha ő lenne a hibás, amiért a tábornok terve kudarcot vallott. Az emberei hibája, hogy Caratacus és számos harcosa kiszabadult a csapdából, de Aulus Plautius számára ez nem jelentett különbséget. A parancsnoksága alá rendelt katonák tetteiért Vespasianus a felelős, a hadseregben ez már csak így van, ezért neki kell viselni a következményeket. Hogy ezt követően miként bünteti meg az embereit, az már az ő dolga. A legátus épp csak a sátor belsejében, a bejárat előtt lógó ponyvánál állva várakozott, mikor az írnok félrehúzta a Plautius és vezérkara számára fenntartott helyiség vászonfüggönyét. A finom szöveten átsejlett a lámpások fénye, torz, emberalakú árnyakat rajzolva a függöny egyenetlen felszínére. A bejáratot egy lámpás világította meg, mely láncon lógott alá az egyik sátorrúdról. A tompa, sárga lángnyelv minden egyes légmozgástól megremegett. Odakint, a sátorhoz vezető utat szegélyező testőrök csapata között jól látszott a folyó, mely nyugodtan hömpölygött tova a holdfényben. Alant a gázló vize csillogva suhant át a sekély kavicságy fölött, kikerülve a holttestek sötét halmait, melyek még mindig szanaszét hevertek. A hold sápadt, ezüstös fénye megvilágította a II. legio táborát a túlparton. Az apró tábortüzek földre hullott csillagokként ragyogtak a sötét árnyak közt. Vespasianus nem sokkal korábban hagyta el a tábort és lovagolt át a gázlón, miután a tábornok tömör üzenetet küldve hívatta. Lovának óvatosan kellett lépkedni a földön heverő halottak között. Ám akadt néhány élő ember is, akik halkan nyöszörögtek, vagy ha még volt elég erejük, fájdalmasan felüvöltöttek, megriasztva a legátus hátasát. A vér bűze még fojtogatóbbá tette a levegőt. Miközben a gázlón áttocsogva kiért a Tamesis közepén nyújtózó kis szigetre, Vespasianus úgy érezte, mintha a holttestek sorainak sosem lenne vége. Az ösvény mentén még több halott hevert, a Macro emeltette hevenyészett torlasz maradványai előtt pedig valóságos halomban magasodtak. De a legrosszabb csak azután várt rá, hogy a gázlóból kiérve felkapaszkodott az alacsony gerincre, ahol a tábornok tábora állt.

A halottakat levonszolták az ösvényről, és kétoldalt kupacokba rakták. A fülledt éjszaka teltével a testek és végtagok kuszasága egyre jobban összeolvadni látszott. A legközelebbi halmokon túl, ameddig csak a szem ellátott, a holdfényben fürdő vidéket mindenütt holttestek borították. Több ezren lehettek. A legátus megborzongott a gondolatra, hogy a holtak szellemei most mind ott járnak körülötte, elidőzve még egy kicsit ezen a világon, mielőtt megkezdenék útjukat a végtelen árnyékok földjére, ahol a halottak az örökkévalóságig folytatják sivár létüket. Jól tudta, hogy a barbárok úgy hiszik, a túlvilágon végtelen mulatság és italozás vár rájuk, de a halál komor mivolta miatt a legátus nem nagyon hitt e látomásban. A környező pusztítás borzalmas mértéke olyan nyomasztóan hatott rá, amilyet korábban még sosem érzett. Egy vesztes csatánál csak egyvalami rettenetesebb: a győztes csata. – A tábornok fogad téged, uram. Vespasianus az írnok felé fordult, kényszerítve magát, hogy száműzze a halál gondolatát, mely sötét árnyként lebegett a sátoron kívüli világ felett. Lehajolt és átlépett a függöny alatt, amit az írnok félrehúzva tartott neki. Odabent a késői óra ellenére néhány írnok dolgozott az asztaloknál. Még csak fel sem néztek, mikor Vespasianust a helyiség hátuljában nyíló átjáróhoz vezették. A legátus azon tűnődött, talán már tudnak valamit arról, milyen sors vár rá. Hirtelen megharagudott magára, amiért ilyesmire gondolt. Ezeket az embereket csak lefoglalja a munkájuk, ez minden. Még semmi sincs eldöntve. Az írnok elhúzta a függönyt, Vespasianus pedig belépett a sátor egy újabb kis helyiségébe, melynek egyik sarkában tábori ágy és néhány láda állt. Középen asztal kapott helyet, rajta díszes lámpával, melynek sárga lángjai megremegtek, amint a hatalmas termetű núbiai rabszolga tollakból készült legyezővel igyekezett hűsíteni a levegőt az odabent üldögélő két férfi számára. – Vespasianus! – mosolyodott el Narcissus barátságosan. – Jó, hogy újra látlak, kedves legátusom! Ahogy az utolsó szót kiejtette, Narcissus hangjában megvetés érződött, melynek hallatán Vespasianus úgy vélte, szokás szerint megpróbálják tudatni vele, hol a helye. Lehet, hogy legátus, és szenátori családból származik, Narcissus azonban – annak ellenére, hogy felszabadított rabszolga, aki alatta áll a legszegényebb római polgárnak is – Claudius császár jobbkeze. Olyan hatalommal bír, amivel szemben a szenátori rend tekintélye és dölyfössége mit sem ér. – Narcissus – biccentett Vespasianus udvariasan, mintha vele egyenlő embert üdvözölne. Aztán Plautius tábornok felé fordult, és formálisan szalutált. – Hívattál, uram. – Igen. Foglalj helyet! Már szóltam, hogy hozzanak egy kis bort. – Köszönöm, uram – ült le Vespasianus a másik két férfival szemben, és kissé felélénkült a rabszolga legyezője keltette kellemes légmozgástól. Rövid csend szállt alá, mielőtt Narcissus ismét megszólalt volna. – A gond tehát az, már amennyire én, mint egyszerű hivatalnok át tudom látni a katonai helyzetet, hogy a hadjárat még nem teljesen ért véget. – Narcissus a tábornok felé fordult. – Úgy vélem, ebben igazam van. Mivel Caratacus kicsúszott a kezünkből… ismét. Plautius bólintott. – Amennyire tudjuk, ez valóban így van. Pár ezer embernek sikerült átjutni a folyón, mielőtt harcra tudtuk volna bírni Caratacust. Vespasianus meglepetten felvonta a szemöldökét. Ez nem harc volt, hanem könyörtelen mészárlás. Aztán rájött, hogy a tábornok csak a császár titkára miatt fogalmazott így, aki kétségkívül mindenről jelentést fog írni az uralkodónak, amint visszatér a saját szállására. A győztes csata sokkal tetszetősebb kifejezés, mint a mészárlás. – Caratacusnak alighanem sikerült átkelni a gázlón – folytatta Plautius. – De ez nem sokat számít. Azzal a maroknyi emberrel már semmire sem megy. Narcissus összehúzta a szemöldökét. – Nem szeretek a kákán is csomót keresni, tábornok, de a „maroknyi” a néhány ezer embernél lényegesen kevesebbet jelent. – Lehet – vonta meg a vállát Plautius –, azonban a további hadmozdulatokra nézve nem okoznak gondot.

– Tehát jelenthetem a császárnak, hogy a hadjárat véget ért? Plautius nem válaszolt, és gyors, figyelmeztető pillantást küldött a legátus felé. Mielőtt a beszélgetés folytatódhatott volna, egy rabszolga lépett be a szobába, és óvatosan, hangtalanul az asztalra helyezte a bronztálcán hozott bort. Miután kitöltötte a mézszínű italt a három ezüstkehelybe, letette a díszes borosüveget, és kihátrált az átjárón. Vespasianus megvárta, míg a másik két férfi felemeli a saját kelyhét, majd ő is elvette az italát. Az ezüstkehely hideg volt, és ahogy felemelte, orrát betöltötte az ital telt illata. – A folyóban hűtötték – magyarázta Plautius. – Gondoltam, a mai forró nap és a csata után megérdemlünk egy kis frissítőt. Köszöntőt! – emelte fel a kelyhet. – A győzelemre! – A győzelemre – mondta Vespasianus. – A győzelemre… ha eljön végre. A tábornok és a legátus a császár titkárára pillantottak, aki lassan felhörpintette az italát, majd könnyed mozdulattal az asztalra tette a kelyhet. – Igazán kiváló frissítő! Meg kell kapnom a receptjét, mielőtt visszatérek Rómába! – Mikor mész vissza? – kérdezte Plautius nyíltan. – Miután a hadjárat véget ér. Abban a pillanatban, amint jelenthetem a császárnak, hogy felszámoltuk e sziget szervezett ellenállását. Mikor ezt elérjük, a császár úgy nézhet szembe a szenátusban ülő ellenségeivel, hogy azok tudják, sikerült kivívni a győzelmet. Nem engedhetjük, hogy azt suttogják, a britanniai háború még nem ért véget. Nem csak nekem, de a császár ellenségeinek is vannak kémei a légióidban. A te feladatod gondoskodni arról, hogy semmi olyat ne jelenthessenek megbízóiknak, amit azok felhasználhatnak Claudius ellen! Narcissus egyenesen a tábornokra nézett, aki lassú mozdulattal bólintott. – Értem. – Remek! Akkor ezúttal végre őszinték voltunk egymással. Mondd csak, hogy állnak a dolgok a mai… csata után? Feltételezve, hogy Caratacus életben van. – Ha sikerült elmenekülnie, akkor időre lesz szüksége, hogy pihenjen és a sebeit nyalogassa. Úgy vélem, az egyik olyan erődjébe tart, amit eddig még nem találtunk meg. Hagyja, hogy az emberei kipihenjék magukat, és bevárja a lemaradozókat, aztán újraszervezi az erőit. Megpróbál majd új embereket toborozni, és küldötteket meneszt a többi törzshöz, hogy szövetségeseket szerezzen. – Értem. – A lecsapódott pára aláfolyt Narcissus kelyhén, a titkár pedig az ujja hegyével mintákat rajzolt a lecsepegő vízbe. – Lehetséges, hogy sikerül szövetségeseket szereznie? – Kétlem. A fickó ügyes politikus, de a történtek ellene szólnak. Jó néhányszor legyőztük. Ezek a bennszülött harcosok nem ellenfelek számunkra. – Tehát most mit fog tenni? – Változtatnia kell a stratégiáján. Mostantól csak kisebb összecsapásokat engedhet meg magának. Kénytelen lesz beérni azzal, hogy helyőrségeket, gyűjtögető csapatokat és őrjáratokat támadjon meg. – Amivel kétségkívül megcsappantja majd az embereid létszámát, és így a hadjárat még jobban elhúzódik, nemde? – Ennek is fennáll a lehetősége. – Ez nem túl megnyugtató, kedves tábornokom. – Valóban nem. – Plautius a borosüvegért nyúlt, és ismét teletöltötte Narcissus kelyhét. – Tehát a kérdés az, miért sikerült elmenekülni. Elhitetted velem, hogy ez a csata véget fog vetni a hadjáratnak. Hogy a mai nap végére Caratacus meghal vagy a foglyunk lesz. Ehelyett úgy tűnik, az elkövetkező hónapokban tovább gyötör majd minket. Semmi sem változott. Finoman fogalmazva a császár nem lesz elégedett. Mindkettőtök családja Rómában él? – Ez valójában nem kérdés volt, hanem fenyegetés. A tábornok és a legátus egyaránt leplezetlen gyűlölettel és félelemmel nézett Narcissusra. – Mi akarsz ezzel mondani? – kérdezte Vespasianus halkan. Narcissus hátradőlt a székében, és összefűzte hosszú ujjait. – Ma kudarcot vallottatok, márpedig ennek ára van, amit meg kell fizetni. A császár elvárja

ezt, és nekem jelentenem kell, hogy megtettétek a szükséges lépéseket. Ha ezt elmulasztjátok megtenni, akkor ennek árát Rómában kell megfizetni. Nincs más lehetőség. Tehát, uraim, kinek a hibája, ami ma történt? Ki okolható azért, hogy Caratacusnak sikerült elmenekülni? – Narcissus az egyik tisztről a másikra nézett. Arca kifejezéstelen maradt, ahogy türelmesen várta a választ. A tábornok végül vállat vont. – Ez elég nyilvánvaló. Egy olyan gázlón jutott át, amit nem védtek megfelelően. Az egész tervem a gázlók védelmén alapult. – Plautius az asztal túloldalán ülő beosztottjára nézett. – A hibát a II. legio követte el. Vespasianus ajkai keskeny vonallá váltak, és megvető arccal viszonozta a pillantást. Ám gondolatai eközben egymást kergették, ahogy a megfelelő választ kereste. Azonnal tudta, hogy a hírneve, az előmenetele, de még a saját és a családja élete is veszélyben forog. De ez ugyanúgy igaz a tábornokra is. Vespasianus azonban azt is tudta, hogy a Rómát vezető hatalmasságok az ilyen helyzetekben mindig csak magukat védik, és valamelyik beosztottjukra hárítják a felelősséget. Olyasvalakire, aki elég magas rangú ahhoz, hogy intő például szolgáljon, mi jár a kudarcért, ugyanakkor elég alacsonyan áll a ranglétrán ahhoz, hogy feláldozható legyen. Valakire, aki épp olyan, mint Vespasianus. Egy pillanatig arra gondolt, szó nélkül hagyja a vádat, megmutatva, hogy több büszkeség és méltóság van benne, mint ebben az ősi nemesi családból származó tábornokban. Hatalmas elégtétel lenne. Ugyanakkor nagyon önző elégtétel, gondolta, amivel csak annyit érne el, hogy megmentené Plautius hírnevét. Vespasianus hirtelen úgy érezte, sokkal többet tudna nyújtani Rómának, mint ez az idősödő, megfáradt tábornok. Világossá vált számára, valójában miről is van szó: mindenki önmagát védi. Ez mindig is így volt. De átkozott legyen, ha hagyja, hogy egy csapat önelégült arisztokrata a kutyák elé vesse, hogy megvédjék egyik társukat! Megköszörülte a torkát, és gondosan odafigyelt arra, hogy hangja ne árulja el a keserűségét és a félelmét. – Senki sem feltételezte, hogy az ellenség eljut ehhez a gázlóhoz. Amennyire én tudom, a tábornok terve abból állt, hogy a másik három legio és az auxiliaris cohorsok elég gyorsan utolérik az ellenséget ahhoz, hogy a fő átkelőhelyek felé kényszerítsék Caratacust, ahol már vártam volna őket a légióm főerőivel. A harmadik gázló védelmére rendelt haderőnek csak az lett volna a feladata, hogy megállítsa az ellenséges sereg azon katonáit, akik elmenekülnek az első két átkelőhelynél dúló csatából. Senki sem számított arra, hogy fel kell tartóztatniuk Caratacus teljes seregét. – Ennek mindig is fennállt a lehetősége – szólt közbe Plautius. – A parancsok egyértelműek voltak. Az embereid azt a feladatot kapták, hogy bármi történjék is, tartaniuk kell az átkelőhelyeket. – Ez volt a parancsom? – vonta fel Vespasianus a szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy ez volt a lényege – mormogta Narcissus. – Úgy vélem, legátus, azt akarod mondani, hogy a tábornok nem tudta elég gyorsan bezárni a csapdát. – Igen. Plautius dühösen előrehajolt. – Olyan gyorsan meneteltünk, ahogy csak tudtunk, a fenébe is! Nem várhatjuk el, hogy a nehézgyalogosaink gyorsabbak legyenek a bennszülött csapatoknál! Most nem a csapataink gyorsaságáról van szó. Sikerült csapdába csalnunk az ellenséget, és ha a II. legio megfelelően végezte volna a feladatát, akkor a csapda tökéletesen működött volna. Gondoskodnod kellett volna arról, hogy a gázlót megfelelően védjék, Vespasianus! Egy cohors nem volt elegendő. Ezt egy bolond is látta volna. – Egy cohors bőven elegendő volt arra a feladata, amit valójában kaptunk – vágott vissza Vespasianus. A két főtiszt egy pillanatig metsző tekintettel nézte egymást. Szemeik csillogtak a lámpás reszkető lángjainak fényében. Aztán a tábornok hátradőlt a székében, és Narcissus felé fordult. – Azt akarom, hogy Vespasianus távozzon a hadseregből! Nem alkalmas egy legio hadiszolgálatban való vezetésére, és az iménti függelemsértése egyszerűen tűrhetetlen! – Ismét a legátus felé fordult. – Írd meg a lemondásodat, Vespasianus! Azt akarom, hogy az első hajóval térj vissza Galliába!

– Meghiszem, hogy ezt akarod – felelte Vespasianus fagyosan. – Ha nem vagyok itt, akkor nem tudom megvédeni magam a vádjaiddal szemben. Nem kell zseninek lenni, hogy valaki kitalálja, milyen következményekkel járna ez. Nem nyújtom be a lemondásomat, és ezt írásba is foglalom. Mielőtt Plautius bármit is mondhatott volna, Narcissus köhintett. – Uraim! Elég legyen ebből! Biztos vagyok benne, hogy a történtekért nem csupán egyvalaki a hibás. A két tiszt dühösen a titkár felé fordult, hogy hangot adjanak tiltakozásuknak, ám Narcissus gyorsan felemelte a kezét, és folytatta a mondandóját, mielőtt még a szavába vághattak volna. – Mivel ádázul a másikra próbáljátok hárítani a felelősséget, attól tartok, ha a szenátus előtt tanúskodnátok, az csak mindkettőtök végzetét jelentené. Ezért úgy tűnik, a legjobb megoldás, ha azonnal vizsgálatot indítunk, és találunk egy vétkest valahol lejjebb a ranglétrán. Biztos vagyok benne, ha gyorsan döntést tudtok hozni, és drákói büntetést szabtok ki, az kielégíti azokat, akik Rómában megtorlást követelnek a kudarcotokért. Plautius arca megrezzent az utolsó szó hallatán, de azonnal megragadta a mentőkötelet, amit neki és a legatusnak dobtak. – Rendben van – bólintott a tábornok. – Fegyelmi vizsgálóbizottságot állítunk fel, melynek élén én és a legátus elnökölünk majd! Egyetértesz ezzel, Vespasianus? – Igen, uram. – Akkor a hajnal első fényénél kiadom a szükséges parancsokat. Azonnal fel kell vennünk az összes érintett tiszt vallomását. Ha gyorsan cselekszünk, az ügy néhány napon belül megoldódik. Ez kielégítené a császárt? – Igen – mosolyodott el Narcissus. – Bízzatok bennem! Tudom, hogyan kell kielégítően elintézni az ilyen ügyeket. Nem kell, hogy álmatlan éjszakáitok legyenek emiatt. A felelősség mások vállára kerül, jobban mondva a fejükre! – Kuncogott a saját szellemességén. – Kezdjetek hozzá a vizsgálathoz! Találjatok néhány embert, akit felelősségre lehet vonni, és amint igazságot szolgáltattatok, visszatérek Rómába, és megírom a jelentésemet. Megegyeztünk, uraim? Plautius bólintott. Vespasianus érezte, hogy a gyomrát összeszorítja a másik két férfi iránt, de leginkább önmagával szemben érzett keserű, hideg megvetés. Lehajtotta a fejét, és a tálcán álló ezüst borosüveget nézte, aztán egy pillanattal később lassú mozdulattal ő is bólintott.

Tizennegyedik fejezet

A II. legio katonái a szabad ég alatt, a felszerelésük mellett kuporogva töltötték az éjszakát. Mélyen aludtak, mert teljesen kifárasztotta őket a gyors menetelés és a tábor kiépítése. Mivel a védművek kialakításához szükséges szerszámok a poggyászszállítóknál maradtak, a légionáriusoknak karddal kellett kiásni az árkokat, és kézzel halomba rakni a földet. A földsáncok külső részére durván kihegyezett cövekeket állítottak, és a tábor oldalai mentén őrszemek járőröztek. A katonák közül leginkább a harmadik cohors tagjai fáradtak el, hiszen sok egyéb mellett a csatát is meg kellett vívniuk. Ám maroknyian nem tudtak aludni, és nyugtalanul forgolódtak a letaposott füvön. Néhányan nem tudták elfelejteni a rettenetes látványt és az érzést, amiben részük volt, míg mások a barátaikat gyászolták, akiket a szemük láttára öltek meg. Cato is álmatlanul feküdt, ő azonban nem az elmúlt nap miatt nyugtalankodott, hanem az elkövetkező napok miatt. A tény, hogy az ellenség egy jókora csapatának sikerült elmenekülni, azt jelentette, hogy az elkeseredett küzdelem tovább folytatódik. Még ha Caratacus nincs is köztük, valamelyik alvezére bizonyára ráveszi a túlélőket, hogy továbbra is dacoljanak Rómával, és arra biztatja majd őket,

álljanak bosszút elvesztett bajtársaikért. Ezzel gondoskodnak arról, hogy még több vér folyjon. Cato azon tűnődött, mennyi vért tud még magába szívni e föld, mielőtt végleg belesüllyed a pusztulás tengerébe. A hasonlatra gondolva szomorúan elmosolyodott, majd az oldalára fordulva maga köré húzta a köpenyét, és a lábszárvértjére támasztotta a fejét. Azonban volt valami még rosszabb annál, hogy az ellenség elmenekült. Az, hogy a cohors kudarcot vallott. Maximius csúnyán eltolta a dolgokat. Nem lett volna szabad eltérnie a rábízott feladattól, és üldözőbe venni azt a kis portyázó csapatot, ami lemészárolta a helyőrséget és kifosztotta az erődöt. Egyenesen a gázlóhoz kellett volna vezetnie az alakulatot. Maximius jól tudta, hogy felelősségre fogják vonni e súlyos hiba miatt, és mielőtt a cohors lepihent volna éjszakára, összehívta tisztjeit egy csendes megbeszélésre, a katonák hallótávolságán kívül. – Ki fognak kérdezni minket a mai eseményekről – kezdte fürkésző pillantást vetve a centuriók holdfényben fürdő arcára. – Számítok rá, hogy mindannyian összetartunk. Szólok az érdekünkben, és vállalom a felelősséget mindazért, amit a legátus megpróbál majd a harmadik cohors nyakába varrni. A tekintete őszintének tűnt, Cato pedig egyszerre érzett megkönnyebbülést, amiért őt nem fogják felelősségre vonni, és együttérzést, amiért a cohors parancsnoka kemény büntetésre számíthat. Maximius előmenetelének vége volt. Szerencsésnek mondhatta magát, ha csak lefokozzák. Ez már önmagában is elég nagy megaláztatás. A zsoldja, a nyugdíja és az előjogai mind elvesznek, és amint visszakerül a közkatonák közé, könyörtelen bosszúra számíthat azoktól, akikkel korábban rosszul bánt. – Sajnálom, hogy belekevertelek titeket – folytatta Maximius. – Remek emberek vagytok, és kiváló katonákat vezettek. Jobbat érdemeltek. Kínos csend telepedett rájuk, majd Félix előrehajolt, és megragadta a cohors parancsnokának alkarját. – Megtiszteltetés volt veled szolgálni, uram. – Köszönöm, fiam. Tudom, hogy számíthatok a hűségedre. Ahogy a többiek hűségére is, hm? A centuriók egyetértve mormogtak, Macro kivételével, aki felállt, és egy szót sem szólt. Ha Maximius észre is vette ezt, nem tette szóvá, csak kezet rázott a tisztekkel, és jó éjszakát kívánt nekik. – Ne feledjétek, mindannyiunk érdekében szólok majd… A kürtök még napkelte előtt megszólaltak, mire a táborban szerteszét heverő katonák merev tagokkal mocorogni kezdtek. A sebesültek arca megvonaglott a kötéseik alatt lüktető fájdalomtól. Cato, akinek végül néhány órával korábban sikerült elaludni, nem kezdett mocorogni. Emberei nem keltették fel, de nem jóindulatból, hanem mert úgy gondolták, minél tovább alszik, annál később kezd parancsokat osztogatni a napi teendőket illetően. Ezért amikor Macro napkelte után átjött megkeresni, felszisszenve látta, hogy hórihorgas barátja még mindig a köpenyébe burkolózva, nyitott szájjal és sötét, göndör fürtjeire szorított kézzel alszik. Macro Cato oldalának feszítette a lábát, és arrébb gördítette a fiatalembert. – Gyerünk! Ébresztő! Hasadra süt a nap! – Ó… – nyöszörgött Cato, és hunyorogva pillantott fel a tiszta égboltra. Aztán tekintete barátja komor arcára tévedt, és hirtelen bűnösen felriadt. – A fenébe! – Felébredtél? – kérdezte Macro halkan, miközben körbenézett. Cato bólintott, és kinyújtóztatta a vállait. – Mi történt? – Sok minden. Az a hír járja, hogy a tábornok elrendelte a tegnapi melléfogás kivizsgálását. – Kivizsgálás? – Csitt! Ne olyan hangosan! Azt is beszélik, hogy bárkit is találnak felelősnek, példát fognak statuálni rajta. – Kitől hallottad mindezt? – pillantott fel Cato. – A legátus egyik írnoka mondta, aki a tábornok vezérkarának valamelyik tagjától hallotta.

– Ó, akkor biztosan igaz – mormogta Cato. Macro tudomást sem vett a szarkasztikus megjegyzésről. – Számomra elég hihetően hangzik. Szükségük van valakire, akit felelősségre vonhatnak, és azt közülünk fogják kiválasztani. Légy óvatos! – Maximius már beszélt erről a múlt éjjel. Azt mondta, vállalja a felelősséget. – Valóban ezt mondta… – Nem hiszel neki? Macro vállat vont. – Nem bízom benne. – Van valami különbség? – Egyelőre igen. Gyerünk! Jobb lenne, ha felkelnél! – A legio ismét menetelni készül? – Cato reménykedett, hogy nem így lesz. Az izmai rettenetesen sajogtak, és szinte elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy még egy napon át menetelnie kell a perzselően tűző nap alatt. – Nem. A tábornok elküldött néhány lovas cohorsot az ellenség után. Mi itt maradunk, és megvárjuk, amíg a poggyászszállítók utolérnek minket. – Remek! – Cato lelökte magáról a köpenyét, majd nagy nehezen feltápászkodott, és kinyújtóztatta a nyakát. Macro a válla felett a háta mögé biccentett. – Maximius rabszolgája épp reggelit készít. Hozott magával egy kis ennivalót. Ott találod! A harmadik cohors centuriói egy kis tűz körül üldögéltek, ami fölött a rabszolga néhány vastag kolbászt sütött olívaolajban. A tűz közelében egy korsónyi mulsumi melegedett, melynek édeskés illatán érződött, hogy mézzel ízesítették. A rabszolga egész éjjel gyalogolt, hogy utolérje gazdáját. Napkeltekor érkezett, és azonnal munkához látott. A levegőt betöltötte a serpenyőben sistergő hús illata. A közelben időző legionáriusok reszkető orrcimpákkal pillantottak feléjük, tudva, hogy nekik még órákat kell várniuk arra, hogy a poggyászszállítók megérkezzenek az élelemmel. – Jupiter golyóira! – mormogta Tullius. – Igyekeznél már azzal a kolbásszal? Ha tovább kell várnom, a végén még a sarumat kezdem el harapdálni! – Mindjárt kész, uram – felelte a rabszolga halkan. Látszott, már hozzászokott a centuriók türelmetlenségéhez. Mialatt várakoztak, Cato átpillantott a folyó felett. A felkelő nap rózsaszín fényben fürösztötte a túlparton heverő holttesteket, melyek felett a halál szagára gyűlő dögevő madarak felhője kavargott. Sok már alászállt, hogy húscafatokat tépjen le a tetemekről. De Cato étvágyát még ez a látvány sem rontotta el, és átvette a rabszolgától a gőzölgő kolbászszeletekkel és kenyérrel teli csajkát. A centuriók letelepedtek, hogy megreggelizzenek, és a meleg ételtől hamarosan visszatért a lelkesedésük. Tele szájjal a csatáról kezdtek beszélgetni. – Milyen volt a szigeten, Macro? – tudakolta Félix. – Meddig tartottátok fel őket? Macro gondolkodott egy kicsit, próbálva felidézni a történteket. – Nagyjából egy órán át. – Egy órán át? – Félix álla leesett a döbbenettől. – Az egész hadsereget? – Nem az egész hadsereget, te barom! – Macro a gázló felé intett. – Egyszerre csak kevesen fértek hozzánk. Ráadásul csak azután tudtak átjönni, hogy megtisztították a gázlót a meglepetésektől, amiket előkészítettünk nekik. Kétlem, hogy akár csak a századrészükkel összecsaptunk volna. De már ez is bőven elég volt. Maximius fürkésző tekintettel nézett rá. – Miért hátráltatok meg? – Mi mást tehettünk volna, miután rés nyílt a barikádon? Ezenkívül el kell mondanom még valamit. – Macro felemelte a mutatóujját, hogy kihangsúlyozza mondandója fontosságát. – Azok a kurafik kezdenek eltanulni tőlünk néhány trükköt. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Tullius. – A második támadáskor egyszer csak testudóba rendeződtek!

– Testudóba? – Tullius megrázta a fejét. – Ezt nem hiszem el! – Pedig igaz! Kérdezd csak meg az embereimet! Ezért kellett visszavonulnunk. Esélyünk sem volt arra, hogy megállítsuk őket. Ha ott maradunk, rögtön darabokra szaggattak volna bennünket. – Ugyanez történt a folyóparton is – mondta Maximius elgondolkodva. – Vagy feladjuk a területet, vagy ott halunk meg. Nem tartott volna sokáig nekik, hogy szétszaggassanak minket. A többi centurio elővigyázatosan elfordult, és csendesen ettek, míg Antonius végül fel nem pillantott. – Hé, rabszolga! – Igen, uram? – Van még ebből a kolbászból? – Igen, uram. Maradt még egy. – A rabszolga utasításra várva Maximiusra nézett. – Maximius gazdám… Uram? – Tessék? – nézett fel Maximius ingerülten. – Mi van? – A kolbász, uram – biccentett a rabszolga Antonius felé, aki előrenyújtotta a csajkáját. Maximius elmosolyodott, és jóváhagyóan bólintott. – Add csak neki! Elvégre még növésben van. Szüksége van az ételre. – Köszönöm, uram – mosolygott Antonius, tekintetét a serpenyőre szegezve, amit a rabszolga feléje nyújtott. Ám ahogy a centurio előrelendítette a csajkáját, annak széle nekikoccant a serpenyőnek, mire a kolbász az edény peremén átcsúszva a tűzbe zuhant. – A fenébe is! – nézett le Antonius a tűzben sercegő kolbászra, miközben a többiek nevettek. – Tekintsük ezt áldozatnak! – vigyorgott Maximius. – Ajánljuk fel… Nos, melyik isten tiszteletére? – Fortunáéra – mondta Macro komolyan. – Minden szerencsénkre szükségünk lesz, méghozzá most azonnal – biccentett a Maximius mögött közeledők felé, mire a többi centurio a mutatott irányba fordult. A harmadik cohors még alvó embereinek sorai között egy szakasz katona menetelt. – Tábori őrség! – köpött a tűzbe Félix. – Jól tönkre tudnak tenni egy kellemes reggelit. A centuriók elcsendesedtek, ahogy a legátus személyi testőreiből álló szakasz odamenetelt hozzájuk. Vezetőjük, egy optio, a tűz körül ülők közelébe érve megállította a csapatot, és előrelépett. – Maximius centurio, uram. – Igen? – Velünk kell jönnöd! A tábornok szeretne feltenni neked néhány kérdést. – Értem. – Maximius egy pillanatra lehorgasztotta a fejét, mintha próbálná lecsillapítani magát, aztán bólintott. – Rendben… Jól van, induljunk! Letette a csajkáját, majd feltápászkodott és lesöpörte a kenyérmorzsákat sáros, vérfoltos tunikájáról. – Később találkozunk, fiúk – kényszerített mosolyt az arcára. – Tullius! – Uram? – Készítsd fel a cohorsot a szolgálatra! Amint visszatérek, szemlét tartunk! – Igenis, uram. Az optio a tábor közepén álló sátrak kis csoportja felé biccentett. – Megyek! – felelte Maximius az optio modora miatt kissé ingerülten. A centuriók némán figyelték, ahogy parancsnokuk az őrök kettős sorától közrefogva egyre távolodik. Maximius feszes háttal, nagy léptekkel menetelt, mintha a gyakorlótéren lenne. – Szerencsétlen fickó – szólalt meg Cato olyan halkan, hogy csak Macro hallotta. – Neki itt az út vége, igaz? – Igen – mormogta Macro. – Ha van igazság a földön.

Tizenötödik fejezet

Az optio és az őrség valamivel több mint egy óra múlva visszakísérték Maximiust. Tullius végrehajtotta a parancsot, ezért a legionáriusok felsorakozva várták a szemlét. Mindent megtettek, hogy a rendelkezésükre álló rövid idő alatt a lehető legjobban rendbe szedjék magukat. Amint Tullius megpillantotta a közeledő parancsnokot, rákiáltott a cohors katonáira, hogy álljanak vigyázzba. A legionáriusok összezárt lábbal kihúzták magukat, és mereven maguk elé néztek. A centuriók embereik előtt álltak, oldalukon az optiójukkal és a zászlóvivőjükkel. Ahogy Maximius és kísérői közelebb értek, Cato úgy látta, a parancsnok nyugtalan, és nagyon megrázta a kihallgatás. Csupán egy biccentéssel fogadta Tullius formális üdvözletét, majd anélkül, hogy a katonákra nézett volna, halkan utasította helyettesét, hogy parancsoljon oszoljt az alakulatnak. – Cohors, oszolj! Miközben a legionáriusok megfordultak és visszasétáltak alvóhelyeikhez, Cato észrevette elégedetlen arckifejezésüket, és hallotta a halk, megvető mormogást, amiért felháborgatták őket, hogy készüljenek fel a sürgős szemlére. De tudta, hogy a hadsereg már csak ilyen. A sürgős feladatoknak gyakran nincs más oka, mint tettre készen tartani az embereket, így azok mindig azonnal eleget tesznek a parancsoknak. Habár most éhesek és fáradtak voltak, ezért érthető, hogy neheztelnek. Ennek ellenére… Cato felemelte szőlővesszőből készült pálcáját, és a közelében lépkedő katonákra szegezte, akiknek panaszkodása megütötte a fülét. – Csend legyen! A kemény veteránok azonnal elnémultak, ám mielőtt elfordultak volna, megvető pillantással mérték végig centuriójukat. Catót egy pillanatig hideg, keserű harag járta át, és csábította a gondolat, hogy visszahívja és megbüntesse őket a tiszteletlenségükért. Ha az embert nem is, de a rangot mindig tisztelniük kell, és az ilyen kihágások felett nem lehet szemet hunyni. Csakhogy a két légionárius eltűnt a centuria többi katonája között, ezért Cato már nem tudott mit tenni. Keményen a tenyerébe csapott a pálcájával, és arca összerezzent a fájdalomtól. Ez volt a büntetése, amiért tétovázott. Macro azonnal megszorongatta volna a két légionárius golyóit. Amint megfordult, észrevette, hogy a többi centurio Maximius felé tart, akinek kísérői várakozva ácsorogtak. Cato elindult, hogy csatlakozzon hozzájuk, és az iménti önmegvetése hirtelen nyugtalan kíváncsisággá változott. A centuriók félkörbe gyűltek a cohors parancsnoka körül. Maximius továbbra is csak tunikát viselt, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát, amiért teljes egyenruhába öltözött, felfegyverzett tisztekkel kell beszélnie. – A legátus meghallgatta a tanúvallomásomat, és most egyenként akar veletek beszélni. Az optio rangsor szerint fog szólítani titeket. Bármit is mondotok a kihallgatás során, arról nem beszélhettek senkinek. Megértettétek? – Igen, uram – felelték a centuriók halkan. Tullius felemelte a kezét. – Igen? – No és a katonáink, uram? – Mi van velük? – Szükség lesz rájuk a mai nap folyamán? – Nem. Letehetik a szolgálatot. Mára pihenőnapot kapnak. Tullius gondterhelten bólintott. A pihenőnap ritka kiváltság volt, amikor a legionáriusok szabadon tölthették az idejüket a felszerelésük javításával, a csecsebecséik tisztogatásával, szerencsejátékkal vagy egyszerűen pihenhettek és beszélgethettek. Amennyire a közkatonák szerették a pihenőnapot, úgy a centuriók megvetették, zsémbelődve, hogy az embereik elpuhulnak tőle, és ha túl sokszor van részük benne, akkor teljesen ellustulnak. Persze a tisztek, akik kiadták rá

a parancsot, szert tehettek egy kis népszerűségre és jóindulatra a katonák körében. – Pihenőnap – bólintott Tullius. – Igenis, uram. Most azonnal szóljak nekik? – Nem, te menj az optióval! Majd én elmondom nekik. – Igenis, uram. – Tullius a rezzenéstelen arccal ácsorgó őrök felé fordult. Maximius látta rajta, hogy aggódik, ezért halkan beszélni kezdett a tisztjeihez. – Minden rendben. Azt tettem, amit korábban mondtam nektek. Nincs miért aggódnotok. Csak mondjátok az igazat! – Tullius centurio! – kiáltotta az optio, és az őrök felé intett. – Ha lennél szíves, uram? Tullius idegesen nyelt egyet. – Igen, persze. A sisakja szíjával ügyetlenkedve a kísérőkhöz sétált. Az őrök azonnal körülfogták, ezért Tullius végül keresztforgós sisakját a hóna alá fogva menetelt el. Miután a kísérők csapata hallótávolságon kívülre került, Antonius közelebb lépett a cohors parancsnokához. – Mi történt, uram? Maximius kifejezéstelen arccal nézett rá. – Ami velem történt, az nem tartozik rád. Érthető? Antonius lehorgasztotta a fejét. – Elnézést, uram. Én csak… Nagyon aggódom. Még sosem történt velem ilyesmi. Maximius összeszorított ajkai halvány mosolyra húzódtak. – Velem sem. Csak válaszolj a legátus kérdéseire, méghozzá a lehető legőszintébben, és ne feledd, hogy a birodalom legjobb légiójának centuriója vagy! Az egyetlen, ami miatt egy centuriónak aggódni kell az életben, az a barbárok, a dögvész, a bor hiánya és a féltékeny nők, akiknek kés van a kezük ügyében. A kérdések – rázta meg a fejét – nem árthatnak neked. Antonius elmosolyodott, akárcsak a többiek, köztük Cato is, aki pedig gyermekként elég időt töltött a császári udvarban ahhoz, hogy tudja, egy kérdés, melyre rossz választ adnak, éppúgy végezhet az emberrel, mint a legerősebb barbár harcos. A centuriók egész délelőtt a tűz parázsló maradványai körül várakoztak, amit még a rabszolga gyújtott, hogy főzzön nekik. A kihallgatásról visszatérve Macro elővette a fenőkövét az oldalzsákjából, és a kardja élezésével foglalatoskodott. Senkivel, még Catóval sem beszélt, és a többi centurio tekintetét gondosan kerülve csak arra összpontosított, hogy a kő egyenletesen járjon fel-alá a fényesen csillogó pengén. Mialatt Antonius a kihallgatáson volt, Tullius és Félix kockáztak. Úgy tűnt, a szerencse a véletlen törvényeit felháborító módon meghazudtolva Felixnek kedvez. A tény, hogy az övé volt a kocka, egyre mélyebb gyanakvást ébresztett a rendszerint bizalomteljes Tulliusban. Cato egy ideig szórakozottan nézte őket. Ő sosem vett részt szerencsejátékokban, és gyengeelméjűnek tartott mindenkit, aki ilyesmit tett. Mikor Rómában élt, kisebb tétekben fogadott ugyan a Circus Maximus versenyein, de csak miután alaposan felmérte a résztvevők képességeit. Maximius a többiektől kicsit távolabb üldögélt. A katonáknak és a tiszteknek egyaránt hátat fordítva a gázlót és a mögötte elterülő, halottakkal teli vidéket nézte. Cato sajnálta a cohors parancsnokát, annak ellenére, hogy az milyen keményen bánt vele a rövid idő alatt, míg együtt szolgáltak. A bukott katona, különösen, ha rangidős centurio, meglehetősen szánalomra méltó látvány. Ha a vizsgálat valóban tönkreteszi Maximiust, akkor a kora miatt már semmit sem tud kezdeni az életben. Néhány év múlva valamelyik veteránkolónián egy egyszerű légionárius nyugdíjából tengődik majd, azzal töltve a napjait, hogy italozik, és az emlékeiről mesél. Ezzel szemben a centuriói nyugdíjjal lehetősége lenne a további szolgálatra, és akár még elöljáró is lehetne belőle. Maximiusnak azonban jelenleg nagyon kevés kilátása van erre. Cato végül elszakította tekintetét a cohors parancsnokáról, és a folyó csalogató vizét nézte. Antonius még mindig a kihallgatáson volt, és utána Félix következett. Vagyis Catónak még lenne ideje úszni egyet. Tunikára vetkőzött, és Macro felé fordult. – Elmegyek úszni. Jössz? Macro abbahagyta a munkáját, és derült arccal felpillantott. – Te? Úszni?

– Nos, egyre jobb vagyok benne. – Jobb? Az a teljesen hasznavehetetlen ellentettje? Cato összehúzta a szemöldökét. – Jössz vagy sem? Macro gondosan eltette a kardot a hüvelyébe. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. Valakinek vigyázni kell, nehogy túl mélyre merülj. – Ha-ha! Rohadtul vicces! Ahogy a tábor a folyóhoz legközelebbi kapuja felé indultak, Maximius utánuk kiáltott. – Ne maradjatok túl sokáig! Cato bólintott, és mikor megfordult, Macro fáradt arccal pillantott rá. – Néha azt kívánom, bárcsak még mindig Callevában lennénk azokkal a bennszülöttekkel. Az szép, egyszerű katonáskodás volt, és a feletteseink nem lihegtek folyton a sarkunkban. – Úgy emlékszem, alig vártad, hogy visszatérhess a légióba. – Az még ezelőtt a balfogás előtt volt. Akkor lett oda a szerencsénk, amikor Maximiust a nyakunkba varrták. Még egy konyha vezetését sem bíznám rá! – Nekem elég hozzáértőnek tűnik. Habár néha túlságosan is szigorú. Bár valószínűleg, tudja mit csinál. – Mit tudsz te erről? – rázta meg a fejét Macro. – Már hónapok óta centurio vagy, de még mindig nem tudod megkülönböztetni a jót a szartól. Ami a többieket illeti? Tulliusszal minden rendben. Nem tudom, hogyan tudott lépést tartani veled tegnap. Biztosan keményebb, mint amilyennek látszik – ismerte el Macro. – De Félix és Antonius túl fiatalok, és nem elég tapasztaltak a feladathoz. – Az egyik öt, a másik tíz évvel idősebb nálam – mutatott rá Cato. – Igaz, és ez néha látszik is. Ám neked legalább megvan a magadhoz való az eszed, és jól átlátod a harctéren kialakult helyzetet. Ha tavaly nem veszítettünk volna ennyi embert, náluk sokkal alkalmasabb jelöltek is akadtak volna a feladatra. Macro elhallgatott, ahogy elsétáltak a kapu őrei előtt, akik vigyázzban állva strázsáltak a tűző napsütésben. A két centurio, rangjuknak köszönhetően, szabadon kiléphetett a kapun, és elindultak lefelé a folyóhoz vezető domboldalon. A hosszú, száraz fű zizegett a lábuk alatt, amint a halottakkal teli gázlótól néhány száz lépésnyivel feljebb húzódó folyópart felé tartottak. Sajnos a szeszélyes szellő épp a gázló felől fújt, és a közeli fűzfák levelekkel teli vesszőit időnként megrebbentve egyenesen feléjük sodorta a holttestek émelyítő bűzét. Kerestek egy helyet, ahol a part lankásan vezetett le a vízbe, majd levették a tunikájukat, és kikötötték a sarujuk szíjait. Macro belerontott a folyóba, és fejest ugrott, vízcseppeket szórva szerteszét a levegőbe. Szinte azonnal fel is jött a felszínre, és lerázta a vizet sötét, rövid hajáról. – A fenébe is! Ez hideg! – Megfordult, és néhány erőteljes karcsapással beljebb úszott. Cato megvárta, míg a barátja kicsit eltávolodik a parttól, aztán ő is belegázolt a vízbe. A nyári nap fullasztó hősége után a víz jéghidegnek tűnt. Cato lábujjhegyre állva óvatosan tett néhány lépést Macro felé, és a karjait felemelve kissé hátrahőkölt, ahogy a sodrás a hasának feszült. Macro a vizet taposva megfordult és felnevetett. – Te nyomorult vénasszony! Gyere már! Cato összeszorította a fogait, és a térdeit ellazítva elnyúlt a víz felszínén. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amint a hideg víz körbemarkolta a mellkasát, aztán a barátja felé kezdett evickélni. Ügyetlen karcsapásokkal, erejét megfeszítve küzdött, hogy a felszínen maradjon. – Épp ezért döntöttem úgy, hogy jövök! – mosolyodott el Macro, miközben Cato a vizet taposva megállt a közelében. – Több gyakorlásra van még szükséged. – Vajon lesz valaha alkalmam rá? – Gyere! Megmutatom, hogyan kell csinálni. Macro minden tőle telhetőt megtett, hogy megtanítsa barátjának az alapvető mozdulatokat, Cato pedig megpróbálta utánozni, ám nagyon hátráltatta a félelem, hogy a víz bármelyik pillanatban összezárulhat a feje fölött. Macro végül feladta, és mindketten letelepedtek a sekélyesben. A folyó a derekuk körül hullámzott, míg a nap a hátukat melengette.

– Hozzá tudnék szokni ehhez – mormogta Cato. – Én ezt nem javasolnám. Cato a barátja felé fordult. – Miért? Történt valami, amiről tudnom kellene? – Nem, csak úgy tűnt, a legatusnak nagyon sietős a dolga. Azt hiszem, szeretne minél előbb végezni ezzel a vizsgálattal, hogy Caratacus után eredhessen. Meg kell mentenie a hírnevét. – Valóban? Hiszen nem az ő hibája, hogy a cohors nem ért oda időben a gázlóhoz, és nem tudta megállítani Caratacust. – Igaz, de a cohors az ő légiójához tartozik. A történtek a legátus nevét is besározzák, ebben biztos lehetsz. Ez túl jó lehetőség a riválisainak, semhogy elszalasszák. – Riválisok? – Ó, ugyan, Cato! Ne légy már ilyen ostoba! Vespasianus praetor akar lenni, de ezt nem könnyű elérni. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy amikor először jelentkezett az egyik aedilisi posztra, figyelemre sem méltatták. A ranglétrán felfelé haladva egyre kevesebb a poszt, melyekért mind több szenátor verseng. Az a bagázs még a saját gyerekei szemeit is kivájná, ha azáltal feljebb juthatnának. Csoda lenne, ha a tábornok vezérkarából senki sem próbálná meg ezt a balfogást felhasználni a legátus ellen. Ami azt jelenti – nézett szomorúan Catóra –, hogy Vespasianus keresni fog valakit, akire átháríthatja a felelősséget. – A cohorsunkra? – Ki másra? – Szegény Maximius! – Maximius? – nevetett Macro keserűen. – Miért gondolod, hogy őt fogják hibáztatni? Cato meglepődött. – Azt mondta, vállalja a felelősséget. – Te bízol benne? – Igen – felelte Cato komolyan. – Ha nem adott volna parancsot, hogy menjünk a portyázók után, akkor… – Nem, te idióta! Úgy értem, elhiszed, hogy vállalni fogja a felelősséget? Cato egy pillanatig a helyzetet fontolgatta. – Azt mondta, vállalni fogja. Elég őszintének tűnt. – Miből gondolod, hogy nem próbálja meg ugyanazt tenni, mint a legátus? Maximius számára is sok forog kockán, annak ellenére, hogy nem akar olyan magas tisztségre törni, elvégre rangidős centurio. Cato bólintott. – Ugyanaz érvényes rá is, mint Vespasianusra. Maximiusnak a következő lépcsőfok a legio első cohorsának parancsnoki tiszte. Remek munka, amire kilenc jelölt akad. Nem kell zseninek lenni, hogy az ember kitalálja, milyen versengés folyhat közte és a többi cohors parancsnoka között. Egyetlen könnycseppet sem fognak hullatni, ha Maximius kiesik a küzdelemből. Tehát Maximius is mindent meg fog tenni, hogy másra hárítsa a felelősséget. No és mit gondolsz, ki lesz az? – Te? – Nyertél – felelte Macro komoran. – A baj az, hogy nálam véget is ér a parancsnoki lánc. Én már nem tudok másvalakit okolni. Hacsaknem Caratacust, akinek egyáltalán nem kellett volna ott lenni a gázlónál. – Megpróbálhatnád… – Hallgass, Cato! Légy jó fiú! – Macro feltápászkodott és visszaindult a parton kiterített tunikája felé. – Menjünk vissza a táborba! Hamarosan rád kerül a sor, hogy kihallgassanak. – Igen – eredt Cato a barátja után. – Jobb lesz, ha kitalálom, mit mondjak. – Ne próbálj ügyeskedni a kedvemért, rendben? Csak játssz nyíltan! Cato vállat vont. – Ahogy akarod.

Tizenhatodik fejezet

– Pihenj! – parancsolta Vespasianus, mire Cato a háta mögött összefonta a kezeit, és kissé szétterpesztette a lábait, hogy azok a vállával egy vonalba kerüljenek. A legátus személyes szállásán ácsorgott, a II. legio főparancsnokságát alkotó kis sátrak sokaságának közepén. A sátor oldallapjait felhúzták, utat engedve a délutáni szellőnek, ami időnként megborzolta a székében hátradőlve üldögélő Vespasianus ritkuló haját. Mellette írnok ült alacsony zsámolyon, térdén néhány vékony, viaszos palatáblát nyugtatva. – Csak hogy biztosan megértsd a helyzetet, tájékoztatlak, miszerint a tábornok elrendelte a tegnapi események kivizsgálását – kezdte a legátus ridegen. – Úgy véli, nem teljesítették a parancsait, melynek következtében az ellenség több ezer harcosának, köztük, amennyire tudjuk, Caratacusnak is, lehetősége nyílt elmenekülni a harctérről. Ha az ellenséget feltartóztatták volna a gázlónál, akkor az egész briton sereg kénytelen lett volna megadni magát. Ez esetben nem kerül sor arra a vérontásra, ami akkor történt, mikor megpróbáltak elmenekülni. A hiba eredményeképpen a Caratacus elleni hadjárat tovább folytatódik, a császár pedig több millió sestercius értékű hadifoglyot veszített. Megérted a helyzet súlyosságát, Quintus Licinius Cato centurio? Vespasianus elhallgatott, ám Cato a kifejezéstelen hangon elmondott rövid beszéd hallatán tudta, hogy a legátus a másik öt centuriónak is pontosan ugyanezt mondta. Cato nagyon is jól értette a helyzetet, ám a legátus szavait kissé fenyegetővé tette az a különös formalitás, ahogy a mondandóját előadta. A centurio megköszörülte a torkát. – Igen, uram. Értem! – Jól van. Nos, centurio, szeretném, ha a lehető legrészletesebben elmondanád, pontosan mit is tett a harmadik cohors a tegnapi nap folyamán. Próbálj lépésről lépésre haladni, hogy az írnok követni tudja a szavaidat. Döntő fontosságú, hogy a jegyzetei a lehető legpontosabbak legyenek. – Igenis, uram. Cato összeszedte a gondolatait, majd részletesen beszámolt az erődhöz tartó menetelésről és a helyzetről, amivel ott találkoztak. Aztán elmondta, milyen parancsokat kapott Macro centuriája arra vonatkozóan, hogy szedjék össze az erődben található szerszámokat, majd menjenek a gázlóhoz, és a védelem kiépítéséhez hozzákezdve várják meg, hogy a cohors többi alakulata a portyázók elpusztítását követően csatlakozzon hozzájuk. Attól sem riadt vissza, hogy elmondja, miként vakíttatta meg Maximius a foglyokat. Ekkor egy kérdés erejéig megszakította a beszámolóját. – Elküldtek már valakit, hogy keressék meg a foglyokat, uram? – Igen, ma reggel elküldtek egy lovasosztagot, hogy keressék meg őket, és vessenek véget a szenvedésüknek. – Ó… – Kérlek, folytasd! Cato elmondta, hogy a cohors a lehető leggyorsabban a gázló felé indult, majd amikor megtudták, hogy az ellenség támadást indított Macro centuriája ellen, futólépésben folytatták az utat. Mikor látták, hogy Macro csapata visszavonul, gyorsan hadrendbe álltak, és megpróbálták tartani a gázló innenső oldalát, ám végül visszaszorították őket. Ekkor ádáz harcot vívva a II. legio többi alakulata felé indultak. Miután befejezte a mondandóját, Vespasianus bólintott, és az írnok táblájáért nyúlt, hogy visszaolvassa Cato tanúvallomását. Az olvasottakat néhányszor összevetette a többi tábla tartalmával, melyekről Cato úgy vélte, a korábbi kihallgatásokon elhangzottakat tartalmazzák. A legátus végül felvett egy üres táblát és egy íróvesszőt, majd gondosan lejegyzett néhány szót, mielőtt ismét felpillantott volna Catóra.

– Csak néhány kérdés, centurio, aztán távozhatsz is. – Igenis, uram. – Az erődnél, amikor Maximius centurio parancsot adott a portyázók üldözésére, a többi tiszt közül te vagy bárki más rámutatott arra, hogy ezzel megszegitek a parancsokat, melyeket a cohors kapott? – Én nem tettem, uram. Nem szállhatok vitába a cohors parancsnokával. A többiek bizonyára ugyanígy voltak ezzel, uram. Macro kivételével. Ő megpróbálta felhívni a figyelmet arra, hogy a parancsaink szerint meghatározott időre ott kell lennünk a gázlónál, és már amúgy is késésben vagyunk. Vespasianus felvonta a szemöldökét. – De hiszen elegendő idő állt a rendelkezésetekre, hogy odaérjetek. Miért voltatok mégis késésben? – Az alakulat lassabban menetelt, mint ahogy az kedvemre lett volna, uram. – Ez másnak is feltűnt? – Talán elhangzott egy-két megjegyzés. Nem emlékszem pontosan. – Maximius felfigyelt minderre? – Nem tudom, uram. – Rendben van! Meglátásod szerint miért hagyta a cohors parancsnoka figyelmen kívül Macro centurio szavait, és eredt a portyázók nyomába? Cato tudta, hogy immár jóval veszélyesebb terepre tévedtek, és alaposan át kell gondolnia, milyen választ ad a legatusnak. – Úgy vélem, felzaklatta, hogy az ellenség lemészárolta az erőd helyőrségét. – Bizonyára korábban is látott már halottakat. – Igen, de egyikük, az erőd parancsnoka, a barátja volt. Úgy tűnt, jó barátok voltak. – Azt mondod, Maximius azért nem engedelmeskedett a parancsoknak, mert az érzelmei vezették? Cato mozdulatlanná dermedt. Ha igennel felel, akkor a vallomása terhelő erejű lesz. – Nem tudom, uram. Lehetséges, hogy Maximius centurio aggódott, hogy a portyázók veszélyt jelenthetnek a cohorsra, ha esetleg rajtunk ütnek, miközben a gázlót védjük. Talán ezt a fenyegetést akarta kiküszöbölni. – Talán – ismételte meg a szót Vespasianus. – De te ezt nem tudhatod, mivel Maximius erről nem mondott semmit. – Így van, uram. Vespasianus fintorgott. – A továbbiakban ragaszkodj a tényekhez! – Elnézést, uram. – Nos… Amikor láthatóvá vált előttetek a gázló, és az ellenség megpróbálta elfoglalni a szigetet, úgy véled, Macro centuriája kellően helytállt a támadókkal szemben? – Kellően, uram? – Rendben, másképp kérdezem. Miután látták, hogy a cohors többi alakulata közeledik, meddig próbálták tartani az átkelőhelyet? Cato azonnal megértette a kérdésben rejlő burkolt célzást, és most először aggódni kezdett a barátjáért. – Ezt nehezen tudnám megmondani, uram, mivel én a menetoszlop hátuljánál voltam. Vespasianus felsóhajtott, és íróvesszőjével a táblára koppintott. – Védték a gázlót, amikor látótávolságba értél? – Nem, uram. Akkor már néhányan épp visszavonultak. Macro és az utóvéd fedezték őket. Egészen addig harcoltak, amíg vissza nem értek a cohorshoz. – Láttad a harcot a menetoszlop hátuljáról? – Nem egészen, uram. – Nem egészen? – Volt néhány fa, ami eltakarta a kilátást, uram.

– Tehát nem tudod biztosan, hogy Macrót visszakényszerítették-e, vagy egyszerűen csak elhagyta a hadállását? Cato egy pillanatig nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. Jóllehet, ha nemleges választ ad, azzal nem hozza rosszabb helyzetbe a barátját, de nem is menti meg. – Te is ismered Macrót, uram. Ismered a képességeit. Az utolsó pillanatig kitart az ellenséggel szemben, és még akkor sem… – Ez nem tartozik ide, Cato centurio – vágott a szavába Vespasianus. – Továbbra is választ várok a kérdésemre. Cato tehetetlenül nézett a legatusra, és végül megszólalt. – Nem… Nem láttam a szigeten vívott összecsapást. Vespasianus lejegyzett valamit, majd felpillantott, és fürkésző tekintettel nézett Catóra. Most jön a lényeg, gondolta a centurio. A legkényesebb kérdést a végére tartogatták. Cato próbálta összeszedni a gondolatait. – Még valamit tisztáznunk kell, aztán távozhatsz. Úgy tudom, amikor a harmadik cohors odaért a gázlóhoz, megpróbáltátok feltartóztatni az ellenséget. – Igen, uram. – Véleményed szerint milyen hatékony volt ez a védelem? Cato elméjében felsejlettek az elkeseredett küzdelem emlékei, ám kényszerítette magát, hogy tárgyilagosan tekintsen a cohors hadmozdulatára. – Túlerővel kellett szembenéznünk, uram. Kénytelenek voltunk visszavonulni. – Kénytelenek voltatok? – Igen, uram. Miután visszaszorítottak minket a gázlótól, fennállt a veszélye, hogy körülfogják az alakulatot. Vissza kellett vonulnunk, különben felmorzsoltak volna minket. – Gondoltál már arra, ha a harmadik cohors kicsit elszántabban harcol, és tartja a területet, akkor a csata teljes sikerrel zárult volna? – Persze, uram. De, tisztelettel, te nem voltál ott… Az írnoknak elakadt a lélegzete az idegességtől, és tétován a legatusra pillantott. Vespasianus dühösnek tűnt, amiért légiója legalacsonyabb rangú centuriója ilyen modorban merészelt beszélni vele. Kis ideig metsző pillantással bámult Catóra, aztán csettintett egyet, jelezve az írnoknak. – Az utolsó megjegyzést töröld a jelentésből! Az írnok megfordította az íróvesszőjét, és annak lapos végével törölte a sértő szavakat. – A korábbi szolgálati eredményeidre való tekintettel most az egyszer hajlandó vagyok szemet hunyni – mondta Vespasianus halkan a centuriónak. – De legközelebb nem leszek ilyen megbocsátó. Azt akarom, hogy mostantól mindannyian maradjatok a táborban! Nincs több úszás! Lehet, hogy előzetes értesítés nélkül szólítunk titeket. Leléphetsz! – Igenis, uram – vágta vigyázzba magát Cato, majd szalutált, és elegáns hátraarcot csinálva kimasírozott a sátorból. Lassú léptekkel visszasétált a harmadik cohors állomáshelyéhez. A poggyászszállítók kora délután megérkeztek, a legionáriusok pedig a gyors étkezést követően felállították a sátrakat. A felszerelési tárgyak hosszú sorai helyett a főút mentén most több száz kecskebőr sátor állt szabályos rendben. A katonák behordták felszerelésüket a sátrakba, és épp az árnyékban pihentek, vagy kis csapatokba verődve beszélgettek a kinti napfényben. Miután visszatért az embereihez, Cato megkereste a sátrát, és a tábori ágyára lerogyva nekifogott, hogy kicsatolja vértezete szíjait. Egyszer csak valami eltakarta a bejáraton átszűrődő napfényt. Cato felpillantott, és Macrót látta maga előtt. – Láttam, mikor visszajöttél. Hogy ment? – Rosszul. Úgy tűnt, bármit mondok, csak még rosszabbá teszem a helyzetet. – Tudom – mosolyodott el Macro keserűen. – De te rendszerint jól bánsz a szavakkal. – Igen, de most úgy tűnt, nem számít, mit mondok. Azt hiszem, a legátus már kitalálta, mi történt. – Cato abbahagyta a csatok babrálását, és a földet bámulta. – Azt hiszem, bajban vagyunk… nagyon nagy bajban.

Tizenhetedik fejezet

Vespasianus nem sokkal alkonyat előtt átkelt a Tamesisen a főtáborba, hogy jelentést tegyen Plautius tábornoknak. A kihallgatások eredményeit a lova nyergén lógó jókora málhás zsákban cipelte. Az auxiliaris alakulatok egész nap szorgoskodtak, hatalmas gödröket ásva a gázló közelében. Az előző este lemészárolt britonok holttesteit a gödrökhöz cipelték, helyükön száraz vér sötét foltjai maradtak a letaposott füvön. Vespasianus lovának orrcimpái idegesen megrebbentek a levegőt betöltő szagtól, a legátus pedig tovább ösztökélte az állatot, igyekezve minél előbb elérni a gerincet, hogy végre maga mögött hagyja a nyugtalanító helyszínt. A tábornok főhadiszállása elé érve leszállt a nyeregből, és odaintett az egyik őrnek, hogy hozza a zsákot. Miközben a nap utolsó sugarai beragyogták a láthatárt, az egyik írnok betessékelte a legátust Plautius sátrába. A főparancsnokságon a tábornok törzskara épp az előző nap zajlott csata papírmunkájával bajlódott. A hivatalos beszámolóhoz össze kellett vetni a jelentéseket az alakulatok veszteségeiről, a fegyverek és a felszerelés leltáráról, az ellenség halottainak számáról, és persze elő kellett készíteni a hadjárat folytatásához szükséges parancsokat. Hamarosan beköszönt a szeptember, tűnődött Vespasianus, és Plautius remélte, hogy őszre, mikor az eső és a sár helyben maradásra kényszeríti a légiókat, biztos védelmet építhet ki a Sabrina partján. Most, hogy Caratacus seregét csaknem teljesen elpusztították, az ellenség kénytelen lesz kisebb hadműveletekre szorítkozni, legalábbis addig, amíg újabb harcosokat nem toboroznak, felfegyverezve és alapkiképzésben részesítve őket. A harcosok kasztjának tagjait, akik a briton sereg gerincét képezték, még a tavalyi év során felmorzsolták, csak néhányan maradtak, hogy kiképzőkként szolgáljanak. Valószínűleg maga Caratacus is köztük van, és amíg ő él, addig a britonok szívében tovább izzik az ellenállás heve, azzal fenyegetve a római betolakodókat, hogy ismét megégeti őket. Vespasianus a szemöldökét ráncolta. Annak a nyomorult fickónak sokkal nagyobb szerencséje van, mint másoknak. Legalábbis nagyobb, mint annak a több ezer bennszülöttnek, akiket eltemettek a folyóparton. Mikor Vespasianust betessékelték a sátorba, Plautius tábornok épp az asztalon szétterített jókora térképet vizsgálgatta. Körülötte rangidős tribunusok és a többi legio legatusai ácsorogtak. Vespasianus megpillantotta a bátyját, Sabinust, és üdvözlésképp odabiccentett neki. Az asztal túloldalán Narcissus üldögélt, és úgy tűnt, nagyon unatkozik, mivel díszes tőrével egy körtét hámozott, méghozzá kínos alapossággal. – Nagyon jelentőségteljes pillanatban csatlakozol hozzánk, Vespasianus – pillantott fel a tábornok. – Épp most kaptuk meg a lovascsapatok jelentéseit. Vespasianus biccentett az őt kísérő katonának, aki letette a zsákot a sátor egyik oldallapja mellé, majd távozott. A legátus csatlakozott az asztalnál állókhoz. A kiváló bőrből készített térképet a tábornok vezérkara állandóan újabb részletekkel egészítette ki. A római erőket vörösre festett fakockák jelképezték, melyek tetejére az egyes alakulatok azonosítóit vésték. Az ellenség jeleinek azonban nyomuk sem volt a térképen. A tábornok megköszörülte a torkát. – Tudjuk, hogy tegnap az ellenség egy csapatának, nagyjából ötezer főnek sikerült elmenekülni. Parancsot adtam a lovasságunknak, hogy vegyék üldözőbe és pusztítsák el őket. Állításuk szerint eddig legkevesebb kétezer menekülővel végeztek, mielőtt egy nagy kiterjedésű zsombékos területhez értek volna… itt – ütögette meg a térképen jelzett területet, mely a gázlótól nagyjából tizenöt mérföldnyire délnyugatra terült el. – A zsombékos végül mocsárrá változik. Ide menekültek a túlélők, majd megfordultak, és felvették a harcot a lovasságunkkal. Mivel több embert is elveszítettek, a lovasok visszavonultak, és most a mocsárba vezető utakon járőröznek. Tehát

újabb kérdéssel kell szembenéznünk, uraim. Akár figyelmen kívül is hagyhatjuk e túlélőket, elvégre nem lehetnek túl sokan. Annyian biztosan nem, hogy számottevő fenyegetést jelentsenek a hadműveletünkre. Másrészről azonban kétségkívül gyorsan összeszedik majd magukat, és kellemetlenségeket okozhatnak. Így lelkesítő példaként szolgálhatnak az olyan törzsek számára, melyek továbbra is azon gondolkodnak, hogy szembeszálljanak-e Rómával. Emellett az elsődleges célunk, hogy befejezzük, amit elkezdtünk, vagyis elpusztítsuk Caratacus seregének maradékát, valamint magát a fővezért, feltéve, ha túlélte a tegnapi csatát. – A lehető legtöbbet kell kihoznunk a helyzetből, míg Caratacus a sebeit nyalogatja. Mivel nem maradt olyan jelentős haderő, ami szembeszállhatna velünk, végre szétszórhatjuk a csapatainkat, és megszilárdíthatjuk hatalmunkat az elfoglalt területeken. Ha gyorsan cselekszünk, erődök és utak hálózatát építhetjük ki Britannia középső vidékein. Ha ezt megtettük, a törzsek többé semmit sem tehetnek anélkül, hogy ne tudnánk róla. Attól kezdve már csak annyi a dolgunk, hogy fenntartsuk a rendet. E célból… Plautius az egyik jelzőkockáért nyúlt, és a térkép keleti részére helyezte, az icenus törzs területének határára, akik az előző évben hűséget fogadtak Rómának. A tábornok egy idősödő tiszt, Hosidius Geta, a IX. legio legatusa felé fordult. – …a IX. legio ide vonul, és hadállást kialakítva az auxiliaris csapatokkal lassan tovább nyomul észak felé, miközben kisebb erődöket állít fel. Az itteni törzsek névleg a szövetségeseink, ami nagyszerű, de azért én szeretném egy kicsit fitogtatni nekik az erőnket. Érthető? Meg kell mutatnotok, hogy Róma itt marad! Semmi meneteléskor használatos tábor! Állandó, tekintélyt parancsoló erődöket akarok! – Igenis, uram! – mosolyodott el Geta lelkesen. – Bízz bennem, uram! Jól rájuk ijesztek. – Nem! – emelte fel az ujját Plautius. – Épp ezt szeretném elkerülni. Mivel a haderőink szétszóródnak, nem akarom, hogy bárki is jó ürügyet adjon a bennszülötteknek a lázadásra! Miután az erőid elfoglalták a helyüket, igyekezz jó viszonyt kiépíteni a helyi törzsfőkkel! Menj el velük vadászni! Bízd meg a hadmérnökeidet, hogy építsenek nekik hidakat, fürdőket és kényelmes villákat… bármit, amivel ráveheted őket, hogy maradjanak a mi oldalunkon! Éreztesd velük, milyen előnyeik származnak abból, ha csatlakoznak a birodalomhoz! Azt akarom, hogy ezek a mocsárlakó barbár kurafik mielőbb rómaivá váljanak! Miután ezzel megvagyunk, tovább terjeszthetjük a provincia határait nyugat és észak felé – intett a szilurok és a brigantik területei felé, a tisztek pedig kissé meglepődtek a tábornok nagyra törő tervei hallatán. Plautius elmosolyodott az arckifejezésük láttán. – De ez még odébb lesz, uraim. Mindent a maga idejében… Addig is a XX. legio folytatja az előrenyomulást a Tamesistől északra elterülő vidéken át, majd átkel a Sabrinán, és hadállást épít ki. Magam is velük tartok, tehát Sulpicius Piso legatusnak meg kell kettőznie pompás borainak őrségét. A tisztek udvariasan nevettek, aztán a tábornok Sabinus felé fordult. – Te vezeted majd a legnagyobb menetoszlopot. Azt akarom, hogy egyenesen északnak menjetek! Ide – helyezte Plautius a XIV. legio jelzőkockáját a XX. és a IX. legio közé. – Azonnal kezdjetek hozzá egy olyan út kiépítéséhez, mellyel összeköthetjük a három légiót! Így ha szükséges, gyorsan összpontosíthatjuk az erőinket. Uraim! Már látni a hadjárat végét! Róma végre a birodalom részének tekintheti e földet. Britannia néhány éven belül tisztes provincia lesz, és adót fizet majd a császári kincstárnak. – Úgy vélem, Róma már a birodalom részének tekinti e hitvány földet… A tisztek Narcissus felé fordultak, aki újabb körtét kezdett hámozni, és nem viszonozta a rászegeződő pillantásokat. – Elvégre a császár tavaly év végén diadalmasan végigvonult a főváros utcáin. Ti már csak a tisztogatást végzitek. A helyetekben erről nem feledkeznék meg. Sokak számára árulásnak tűnhet, ha valaki azt sugallja, hogy a császárnak még nem sikerült meghódítani Britanniát. – Narcissus leengedte a tőrét, majd bekapott egy szelet gyümölcsöt és elmosolyodott. – Ez csupán jó tanács volt, hogy ügyeljetek, milyen szófordulatokat használtok a jelentéseitekben. Nem állt szándékomban senkit sem megsérteni. Kérlek, folytasd, kedves tábornokom!

Plautius kurtán biccentett, és ismét a térkép felé fordult. – Vespasianus! Te délen maradsz! Az elsődleges feladatod, hogy rendet teremts a délnyugati területeken. Azt akarom, hogy ezt a lehető leggyorsabban tedd meg! Lehetőleg még az idei hadjárat végéig. Keresd meg és pusztítsd el Caratacus seregének maradékát! Ha sikerül összetalálkoznotok Caratacusszal, próbáljátok meg élve elfogni! Mindenképpen meg kell kímélni az életét! – Megkímélni, uram? De hiszen épp az a célunk, hogy végleg eltüntessük az útból. – El fog tűnni az útból. A császár titkára bilincsbe verve óhajtja visszavinni Rómába, ajándékként Claudiusnak. Így akarja emlékeztetni uralkodónkat a nagyszerű hódító hadjáratra, melynek során leigázta a britonokat! – Azért ne ess túlzásba, tábornok – szólalt meg Narcissus halkan. Plautius úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, és folytatta Vespasianus eligazítását. – Felderítőink szerint a mocsár hatalmas területű, egészen a Sabrina folyóig nyúlik, és ösvények sokasága vezet át rajta. Bizonyos részei magasabban fekszenek, ahol egypár kisebb település áll. Akad itt néhány nagyobb területű nyílt víz, és számos patak is, de túl sekélyek, hogy csónaknál nagyobb vízi járművel hajózni lehessen rajtuk. Az a hír járja, hogy Caratacus egy megerősített tábort építtetett valahol a környéken, de ennek helyét eddig egyetlen hadifoglyunk sem tudta megmondani. Tudom, hogy nehéz terepen kell majd helytállnotok, Vespasianus, de azt akarom, hogy találjátok meg és pusztítsátok el az ellenséges sereg életben maradt tagjait! Ha valóban létezik az a tábor, romboljátok földig! Ha tudjátok, élve fogjátok el Caratacust! – Plautius egy pillanatra elhallgatott, majd elmosolyodott. – Ha nem sikerül élve elfognotok, akkor kénytelenek leszünk más ajándékot küldeni a császárnak, ami emlékezteti a Britanniában tett látogatására. – Ez bizony bölcs dolog lenne – jegyezte meg Narcissus. Vespasianus a térképre pillantott. A mocsár területe hatalmasnak tűnt, a térképen csak a határait rajzolták be, valamint azt a néhány jellegzetességet, melyekről a helyiektől vagy a kereskedőktől hallottak. Csupán egyetlen térséget dolgoztak ki részletesen: egy völgyet, ami a folyót követve haladt végig a mocsárvidék mentén. Néhány ösvényt határozatlanul berajzoltak a területre, ám ahogy Vespasianus végighúzta az ujját ezek egyikén, a vonal elmaszatolódott. A legátus ráeszmélt, hogy az ösvényeket csak krétával jelölték a térképen. A tábornok látta a mozdulatot, és ingerülten nézte az elmaszatolódott vonalat. – Amint kiegészítettük a térképet, gondoskodom, hogy kapj belőle másolatot. Az ellenséges haderőből már nem sok maradt, legátus. Nem lesz nehéz megtalálni őket, és végezni velük. Miután elpusztítottátok Caratacus életben maradt harcosait, a déli területeken nem lesz, aki tovább dacoljon velünk. A tábornok vidáman körbenézett. – Ez minden, uraim. Valami kérdés? Nincs? Remek! Hamarosan megkapjátok az írásos parancsaitokat, és megkezdhetitek az előkészületeket a holnaputáni táborbontáshoz. Sabinus feszengeni látszott. – Csak egy napunk lesz felkészülni, uram? – Ezt mondtam. Már így is épp elég időt vesztegettünk el az idén. Gyorsan kell cselekednünk, hogy behozzuk a lemaradást! Most pedig, ha nincs más kérdés, visszatérhettek a légiótokhoz, és munkára foghatjátok a törzskarotokat! Miközben a tisztek kiözönlöttek a sátorból, Vespasianus várt egy kicsit, majd odalépett a parancsnokához. – Uram! Kikérdeztem a harmadik cohorsom tisztjeit, és elhoztam a tanúvallomásukat – mutatott a sátor oldalához támasztott zsákra. – Jól van. Hívatom az írnokaim vezetőjét. Ő majd megteszi a tárgyaláshoz szükséges előkészületeket. Ha sietünk, néhány napon belül lezárhatjuk az ügyet. – Nem – szólt közbe Narcissus. – Most azonnal le kell zárni az ügyet! Plautius a felszabadított rabszolga felé fordult, Vespasianus pedig látta, hogy a tábornok állkapcsa megfeszül, ahogy próbálja elfojtani a haragját.

– Elnézésedet kérem, Narcissus! Talán van valami mondanivalód azzal kapcsolatosan, hogyan tartok rendet a légióim katonái közt? – Úgy érted, a császár légióinak katonái közt. – Persze! Narcissus elmosolyodott. – Attól tartok, kénytelen vagyok siettetni téged ebben az ügyben. Hiszen tudod, hogy a hajnal első fényénél visszaindulok Rómába jelentést tenni. – Igen… Milyen kár! – Kétségkívül! Persze mindenképpen meg kell majd említenem azt is, hogy tegnap elszalasztottad a lehetőséget, és nem sikerült teljesen felmorzsolni Caratacus seregét. – Ó, persze! – A császár és a szenátus tudni akarja majd, hogy a felelősök méltó büntetésben részesülteke a kudarcért. Ezért attól félek, nincs időnk igazi tárgyalásra. Azonnal cselekednünk kell! – Azonnal? – ráncolta a szemöldökét Plautius. – Ma este – jelentette ki Narcissus határozottan. – Még ma este meg kell tartani a tárgyalást, és a felelősöket meg kell büntetni, mielőtt holnap reggel elindulnék! – Ez nevetséges! – kiáltotta a tábornok. – Lehetetlen! – Nem, nem az! Elmondom, még mi az, ami lehetséges. Lehetséges, hogy Rómában rossz szemmel nézik majd a kudarcodat, amiért nem sikerült elpusztítanod Caratacus seregét. Hacsak meg nem győzöm őket, hogy döntő győzelmet arattál. Caratacus megmenekülését jelentéktelen részletként tüntethetem fel, amennyiben a felelősöket gyorsan és keményen megbüntetted. Vespasianus harmadik cohorsa remekül megfelelne e célra. – Hiszen még hozzá sem kezdtünk a tárgyaláshoz – mutatott rá a tábornok. – Lehet, hogy nem is találjuk hibásnak őket. – Pedig jobb lenne, ha gondoskodnál erről. Vagy ők, vagy te, kedves tábornokom. – Narcissus egy pillanatra elhallgatott, hogy a fenyegetés leülepedhessen, majd ismét megszólalt a tőle megszokott halk, udvarias, nyugodt modorban. – Tehát javasolhatom, hogy add ki a szükséges parancsokat? Plautius metsző pillantással nézett Narcissusra, elképzelve, ahogy a legkönyörtelenebb kínzásoknak veti alá, véres bosszút állva rajta lélegzetelállító arcátlanságáért. Ám a társadalmi szakadékot, mely a szenátor és Claudius egykori rabszolgája között tátongott, áthidalta a tény, hogy Narcissus a császár bizalmasa és legközelebbi tanácsadója. Rómát a császár uralta, Plautius azonban sokszor hallotta már, hogy a császárt egy felszabadított rabszolga uralja. Csakhogy Narcissusnak most riválisa akadt Messalina, Claudius ifjú és intrikus felesége személyében, ami az egykori rabszolgát még elszántabbá és veszedelmesebbé tette. – Kiadom a parancsokat. – Köszönöm, tábornok. – Narcissus ismét a meghámozott körte felé fordította a figyelmét. Csillogó tőrével a lehető legszebben felszeletelte az ölében tartott ezüsttányéron heverő gyümölcsöt. – Üzenj értem, ha minden készen áll! Itt várok. Plautius nem tudott tovább egy sátorban maradni a felszabadított rabszolgával, ezért a málhás zsákot felkapva Vespasianus vállára csapott, és kivezette a legátust. Az írnokok sátrába kilépve, miután a császár titkárának hallótávolságán kívülre értek, a tábornok halkan megszólalt. – Jobb lesz, ha visszatérsz a légiódhoz. Azt akarom, hogy a harmadik cohorsod sorakozzon fel! Fegyvertelenül, tunikában, őrizet alatt! – Miért, uram? Miért szégyenítenénk meg őket így? – Mert ezt kell tennünk. Tudniuk kell, hogy a cohorsban minden katona számít, bármilyen rangban is szolgáljon. Mindez figyelmeztetésként szolgál majd a többi cohors számára. – De uram… – Vespasianus fáradt elméje teljesen összezavarodott attól, hogy a tárgyalást ilyen őrült gyorsasággal hajtják végre. – Gondolj a katonák moráljára! Ez szégyent hoz az egész légióra, és a harci kedvből, amit a hadjárat alatt építettünk, egy rakás szar lesz. Plautius megtorpant és felvont szemöldökkel a legátus felé fordult. – Rakás szar? Micsoda borzasztóan közönséges szófordulat! Azt hiszem, túl sok időt

töltöttél az alacsonyabb társadalmi rangúak közt… Lehet, hogy vissza kellene térned Rómába, mielőtt még teljesen elfelejted, ki vagy valójában. – Jól tudom, ki vagyok – felelte Vespasianus fagyosan. – Ahogy azt is tudom, mi a jó, és mi a rossz. Azt mondom, ezzel a tárgyalással hatalmas hibát követünk el. Semmi jó nem fog származni belőle… uram. Plautius kemény tekintettel nézett vissza rá. – Azt hiszem, megfeledkeztél magadról, legátus. Parancsot adtam neked! Térj vissza a légiódhoz, és készíts elő mindent a tárgyaláshoz! Amint az írnokommal átnéztem ezeket a tanúvallomásokat, átlovagolok a folyón, és csatlakozom hozzátok, aztán azonnal hozzá is kezdünk. Ha addigra nem álltok készen, lehet, hogy nem csak a harmadik cohors tisztjei kerülnek vád alá. Érthető voltam? – Igen, uram. – Akkor most menj!

Tizennyolcadik fejezet

Plinius, a rangidős tribunus mély levegőt vett, és parancsot kiáltott. – Centuriók… lépjetek előre! Maximius cohorsa szabályos rendben állt a II. legio főparancsnokságát alkotó sátrak előtt. Az első cohors légionáriusai, akiket az őrizetükre rendeltek, magasra emelték fáklyáikat, melyek reszkető fénye elűzte az éjszaka sötétjét. Bajtársaiktól eltérően Maximius embereinél nem volt fegyver, és nem viselhettek páncélt sem, csak tunikát. Bírósági vizsgálat alatt álltak, ami akár azt is jelenthette, hogy hamarosan a táboron kívül találják magukat büntetésként, amiért előző nap kudarcot vallottak a gázlónál. Néhányan rémültnek tűntek. Van is rá okuk, gondolta Cato, miközben a rangidős tribunus felé menetelt. Amíg a büntetés tart, nem lesz fedél a fejük felett, és nem lesznek fegyvereik, hogy megvédjék magukat az ellenség portyázóitól, akik talán megpróbálnak majd néhány könnyű áldozatot szedni a római betolakodók közül. Cato beállt a tribunus mögött felsorakozott centuriók mellé, majd kísérőik két oldalról közrefogták őket. – Előre! – kiáltotta a tribunus, mire a kis csapat elindult a legnagyobb sátor bejárata felé, melynek ponyváit hátrakötötték, így kiszűrődhetett a benti olajlámpások narancsszínű fénye. Cato látta, hogy az írnokok asztalait átrendezték, egyetlen hosszú asztalt alakítva ki a sátor hátsó részében, előtte jókora szabad térséggel. Az egyik oldalon néhány másik asztal állt, melyeknél már ott ültek az írnokok, előkészítve íróeszközeiket, hogy feljegyezhessék a kihallgatáson elhangzottakat. Plinius tribunus bevezette a centuriókat és kísérőiket a sátorba, majd intett, hogy sorakozzanak fel az üres asztal előtt. A kísérők mögéjük álltak, és kezüket a kardjuk markolatgombján nyugtatták. Az írnokok íróvesszővel a kezükben üldögéltek, készen arra, hogy munkához lássanak. Aztán minden elcsendesedett, ahogy a fojtogató hőségben az elnöklő tisztekre vártak. Catót, mivel még sosem volt tanúja ilyesminek, rettegés töltötte el, de elhatározta, hogy nem mutatja ki, ezért előreszegezte a tekintetét, és úgy kihúzta magát, hogy tartása éppolyan egyenes volt, mint szőlővesszőből készült pálcája. Miközben várakoztak, Cato oldalra pillantott, és látta, amint Félix ujjai újra meg újra ökölbe szorulnak. Ekkor Félix hirtelen kissé oldalra mozdította a fejét, és elkapta Cato pillantását. Az ifjú centurio tekintete egy pillanatra lefelé rebbent, és alig láthatóan biccentett. Bajtársa a mutatott irányba nézve döbbenten látta, hogy az ujjai mozognak, mintha a keze nem is az övé lenne. Azonnal abbahagyta az ideges mozdulatot, és mielőtt ismét előreszegezte volna a tekintetét, hálásan Catóra hunyorgott. Cato a maga részéről megkönnyebbült,

hogy más is éppolyan nyugtalan, mint ő. Az oldalsó bejárat ponyváit hirtelen félrehúzták, és a tábori praefectus masírozott be a sátorba, majd fürgén oldalra lépett, és hangosan elkiáltotta magát. – Figyelem, rangidős tisztek! Mindenki álljon fel! Az írnokok, akárcsak a szobában tartózkodó többi ember, azonnal felálltak, és vigyázzba vágták magukat, miközben a legátus és a tábornok beléptek a sátorba és a székükhöz siettek. Néhány pillanattal később Narcissus is követte őket, és helyet foglalt a tábornok mellett. Amint leült, a tábori praefectus ismét kiáltott. – Pihenj! Plautius tábornok azonnal megnyitotta a tárgyalást. – Mielőtt hozzákezdenénk, szeretném írásba foglaltatni, hogy a körülmények miatt a tárgyalást a lehető leggyorsabban le kell folytatnunk, emiatt kénytelenek vagyunk eltérni a szokásos eljárástól. Ezért az ítélethozatalra a tárgyalás befejeztével azonnal sor kerül, a büntetést pedig a lehető leghamarabb végrehajtjuk. A harmadik cohors tisztjei nyugtalanul egymásra néztek annak hallatán, hogy így megnyirbálják a jogaikat. Egy állandó, helyőrségi táborban a tárgyalások sokkal hosszabbra nyúlnak, de itt, az arcvonalban azonnal igazságot kellett szolgáltatni. Ám az, hogy most kizárólag a legalapvetőbb eljárásra szorítkoznak, teljesen megdöbbentette a centuriókat. Mielőtt azonban bármelyikük tiltakozhatott volna, a tábornok folytatta. – E tárgyalásra azért kerül sor, hogy eldöntsük, a II. legio harmadik cohorsának tisztjei és katonái méltóak-e arra, hogy Claudius császárt, a szenátust és Róma népét szolgálják. A vádak, melyeket augustusz idusán terjesztettek a bíróság elé, a következők: Gaius Norbanus Maximius, a cohors parancsnoka nem tudta teljesíteni kapott parancsait, és e kötelességmulasztása miatt az ellenség nagyjából ötezer katonájának sikerült elmenekülni. Továbbá Maximius centurio azzal vádolja Lucius Cornelius Macro centuriót, hogy nem a kellő elszántsággal védte a gázló közepén húzódó szigetet. Valamint Maximius centurio azzal vádolja a harmadik cohors katonáit, hogy nem a kellő elszántsággal szálltak szembe az ellenséggel, mikor a gázlót védték. Ugyanakkor az elém tárt bizonyítékok gondos áttanulmányozása után úgy vélem, a harmadik cohors tisztjei és katonái egyaránt bűnösek a felsorolt vádakban. Mielőtt az ítélethozatalra sor kerülne, kíván a tisztek közül valaki élni a lehetőséggel, hogy szót emeljen a vádakkal szemben? Plautius tábornok felpillantott, várva, hogy valamelyik centurio felszólaljon. Macro keserű dühvel szorította össze a fogait, amiért Maximius így elárulta őt. Úgy érezte, képtelen megszólalni, és nem tudott oldalra fordulni sem, hogy Tullius mellett elpillantva arra az emberre nézzen, aki szemrebbenés nélkül hazudott a tisztjeinek, majd próbálva menteni magát, mást okolt a saját hibájáért. Ráadásul az egész cohorsot gyávasággal vádolta meg, ami végképp megbocsáthatatlanná tette a bűnét. – Uram, ha szabad? Minden szempár Vespasianusra szegeződött. – Beszélhetsz, legátus, amíg a mondandódat rövidre fogod, és nem térsz el a tárgytól. – Igenis, uram, így lesz. Szeretném írásba foglaltatni, hogy tiltakozom az összes vád ellen. Plautius szemei elkerekedtek a döbbenettől, amiért ilyen nyíltan ellentmondanak az ítéletének. Mielőtt válaszolt volna, idegesen nyelt egyet. – Mi alapján? Vespasianus gondosan megválogatta a szavait. – Azon az alapon, hogy e vádak túlságosan is elfogultak. Habár nem tagadom, hogy a harmadik cohors nem a megfelelő gyorsasággal és elszántsággal cselekedett, de a tény az, hogy csak a fő ütközetből elmenekülő ellenséggel szemben kellett volna megvédeniük a gázlót. Ezen ütközetet pedig a másik két gázló valamelyikénél kellett volna megvívni. Senki sem számított arra, hogy Maximiusnak és embereinek az egész ellenséges hadsereggel szembe kell nézni. – Vespasianus egy pillanatra elhallgatott, és mély levegőt vett, mielőtt a lényegre tért volna. – A kérdés, amiről szeretném, ha bekerülne a hivatalos jegyzőkönyvbe, hogy milyen ítélettel kell

szembenéznie Plautius tábornok seregének, amiért a haditervtől eltérően nem sikerült a két fő átkelőhely előtt csatára bírnia az ellenséget. A sátorban tartózkodók ezúttal olyannyira megdöbbentek, hogy mély csendben várták, mit felel tábornok a legátus nyílt támadására, miközben tekintetük ide-oda járt a két férfi között. Cato érezte, hogy a sátor levegője vészterhessé vált, mintha hatalmas vihar készülődne. Plautius kemény tekintettel a legatusra nézett, majd Narcissusra pillantott. A császár titkára alig láthatóan megrázta a fejét. A tábornok a sátorban tartózkodók felé fordult. – E kérdés nem tartozik a tárgyalt ügyhöz, és épp ezért lényegtelen. – Plautius az írnokokra pillantott. – Tehát nem kerülhet bele a hivatalos jegyzőkönyvbe. – Ez elfogadhatatlan, uram. – Nagyon is elfogadható, legátus. A felhatalmazásom lehetővé teszi. – Nem ítélhetsz halálra senkit csak azért, mert nem tudta tartani a hadállását az elsöprő túlerővel szemben, uram. Plautius elmosolyodott. – A világ összes hadseregében találhatók példák a hősies önfeláldozásra. – Valóban – ismerte el Vespasianus. – Csakhogy a harmadik cohors azért került ilyen helyzetbe, mert a hadsereg többi alakulata nem tudta csatára bírni az ellenséget, ezért úgy tűnik, mintha kettős norma szerint tekintenél a történtekre. Elítéled e tiszteket és légionáriusaikat, mondván, nem teljesítették a kötelességüket, ám nem ítéled el a közvetlen parancsnokságod alatt állókat, akik nem tudták elég gyorsan bezárni a csapdát úgy, ahogy azt eredetileg tervezted. De mivel nem tudtak eleget tenni a saját parancsaiknak, az ellenségnek sikerült kikerülni a csapdából, és teljes erejével a harmadik cohorsra támadt. A legátus ezzel túl messzire ment, gondolta Cato, ahogy körbepillantott a helyiségen. A sátorban tartózkodó tisztek arcán jól látszott, menynyire megdöbbentek, amiért Vespasianus így áthágta a bírósági tárgyalások formaságaira vonatkozó szabályokat. Plautius a beosztottját nézte. Olyannyira elképedt, és olyan harag lett úrrá rajta, hogy egy pillanatig nem tudta, mit is tegyen. Végül megköszörülte a torkát, és az írnokok felé fordult. – Vegyétek jegyzőkönyvbe, hogy a legátus ellenvetéssel élt a tárgyalás lefolytatását illetően! Jegyezzétek fel azt is, hogy később vizsgálatot indítunk, amiért ellenvetéseinek az előírásoknak nem megfelelő módon adott hangot! Most azonban térjünk vissza a jelenleg tárgyalt ügyhöz! Vegyük sorra a vádakat! Maximius centurio! – Igen, uram? – Tagadod, hogy nem engedelmeskedtél a parancsoknak? – Igen, uram. – Igen? – A gázló felé meneteltünk, uram, amilyen gyorsan csak tudtunk. Az erődhöz érve arra a döntésre jutottam, túl veszélyes lenne úgy folytatni az utat a gázlóhoz, hogy egy ellenséges alakulat oldalról fenyegetést jelent számunkra. Összecsaptunk a portyázókkal, és elpusztítottuk őket, majd folytattuk az utat a gázlóhoz, uram. Mindezt a kapott parancsoknak megfelelően tettük. – Egyedül gondoltad át a taktikai tényezőket, és döntöttél úgy, hogy azonnal támadást indítasz a portyázók ellen? – Igen, uram – felelte Maximius a legcsekélyebb tétovázás nélkül. – Megpróbált valamelyik tiszted eltéríteni ezen szándékodtól? – Úgy emlékszem, akadt néhány ellenvetés, uram. De nem volt idő elmagyarázni a helyzetet az illetőknek. Emellett, ha egy rangidős centurio parancsot ad, az a vita végét jelenti. – Úgy van – bólintott Plautius, majd Macróra pillantott. – Ami a második vádpontot illeti, Macro centurio, miért nem volt a gázló védelme kellőképp előkészítve az ellenség érkezésére? Macro elszakította a tekintetét Maximiusról, nyugalmat kényszerített sápadt arcára, és hangosan megköszörülte a torkát. – Mert nem voltunk ott annyian, mint kellett volna, uram. Emiatt, és mert az erődben csak egy maroknyi használható szerszámot találtunk. A portyázók elégették a többit. Amikor a gázlóhoz értünk, nem volt sem elég eszközünk, sem elég időnk ahhoz, hogy megfelelő árkot és földsáncot

alakítsunk ki. A legjobb védelem, amivel elő tudtam állni, hogy barikádot emeltettem a szigeten, és karókat helyeztettem el a gázlóban. Csak néhány balta állt rendelkezésünkre, és az embereim többségének a kardjával kellett fát vágni. – Rendben van. Elfogadom, hogy nem tudtatok volna jobb védelemmel előállni. De miért vonultatok vissza, mielőtt a cohors többi alakulata elérte volna a gázlót? Nagy veszteségeket szenvedtetek? – Nem, uram. – Körülfogtak titeket? – Nem, uram. – Akkor miért vonultatok vissza? Feltételezem, jó okotok volt rá. Macro meglepettnek tűnt. – Hát persze, uram. – Folytasd! – Az ellenség második rohama elsöpörte a védművünk egy részét, és újabb támadást készítettek elő az arcvonalunk ellen. Nehézgyalogosokat küldtek előre, uram, testudóba rendeződve. Amint megláttam az alakzatot, tudtam, hogy vissza kell vonulnunk, majd Maximius centurióhoz csatlakozva meg kell próbálnunk tartani a folyó saját területünk felőli oldalát. – Testudo? – Plautius halványan elmosolyodott. – Azt állítod, testudóba rendeződtek? – Igen, uram. Igazán jó munkát végeztek. – Ó, abban biztos vagyok, centurio! Elég jót ahhoz, hogy megfutamítsanak téged. – Nem futamodtam meg, uram – morogta Macro. – Sosem futamodtam meg, és soha nem is fogok. – Akkor mégis mit tettél? – Azt hiszem, uram, a hadászati szakkönyvben harc közbeni visszavonulásnak nevezik. – Ennek utána fogunk nézni… – A tábornok belepillantott a jegyzeteibe. – Az utolsó vádpont. Maximius centurio! Az embereid úgy védték a gázlót, ahogy azt kellett? – Őszintén szólva, uram, nem. Nem, nem úgy védték. A fiúk fáradtak voltak, uram. Az utolsó mérföldet futva tettük meg, és azonnal harcba bocsátkoztunk, ezért nem volt idejük kipihenni magukat. Nagyon elfáradtak, és… nos, amikor látták, mennyi ellenség várakozik a túlparton, hogy a gázlón áttörve ránk rontsanak… – Igen? Maximius lehorgasztotta a fejét. – Azt hiszem, megijedtek, uram. Elszállt belőlük a harci kedv. Ezért visszavontam őket, és vártam az erősítést. Esélyem sem volt. Nem lett volna értelme eltékozolni a cohorsot, csak mert az nem áll készen a harcra. – Maximius határozott tekintettel felpillantott. – Más alkalommal… – Centurio! – csattant fel Plautius. – Nincs olyan, hogy másik alkalom! Csak az adott alkalom létezik. Te és az embereid nem feleltetek meg a légionáriusokkal szemben támasztott elvárásoknak. A tábornok egy pillanatra elhallgatott, mielőtt kihirdette volna az ítéletet. Ezt többnek szánta puszta színpadias fogásnál. Azt akarta, hogy a bűnösök egyre növekvő félelemmel várják a sorsukat. – A harmadik cohors hat hónapig nem élvezheti sem a barakkok nyújtotta szállást, sem a tábor menedékét. Hadijelvényeiket meg kell fosztani minden díszüktől. A zsoldjuk kifizetését felfüggesztjük, a fejadagjaikat árpára és vízre korlátozzuk. Az ítélet azonnal hatályba lép! A fél évig tartó kényelmetlenségek kilátása ellenére Cato semmi mást nem érzett, csak szégyent. A hadsereg minden alakulata tudni fogja, hogy ő, valamint a cohors összes többi tisztje és katonája kudarcot vallottak. Bárhova menjenek is, a csupasz hadijelvények mindenütt hirdetni fogják a szégyenüket. Tudta, hogy a ma esti ítélet árnyéka hat hónapnál jóval tovább körüllengi majd őket. A bűn emléke mindig tovább él, mint a kiszabott büntetés ideje. A tábornok összecsukta a jegyzetelésre használt palatáblát, és már épp fel akart állni, amikor a császár titkára odahajolt hozzá, és a vállára tette a kezét. – Ha szabad egy pillanatra, tábornok.

– Mi az? Narcissus közelebb hajolt Plautiushoz, és beszélni kezdett, méghozzá olyan halkan, hogy szavait csak a tábornok hallhassa. A sátorra szinte természetellenes csend telepedett, ahogy mindenki teljesen elnémult, és próbálta elkapni a két férfi közötti beszélgetést. Plautius figyelmesen hallgatta a titkárt, majd néhány pillanat múlva elborzadó arccal megrázta a fejét. Narcissus elszántan folytatta a mondandóját, és ujjával a tábornokra bökött, hogy nyomatékosítsa a szavait. Végül úgy tűnt, a tábornok enged a császár bizalmasának, és ünnepélyesen bólintott. Aztán Vespasianus felé fordult, és suttogott valamit. A legátus előreszegezte a tekintetét, és ajkait összeszorítva a harmadik cohors tisztjeit nézte. Plautius tábornok hátradőlt, és mielőtt megszólalt volna, összefonta a karjait. – Tekintve, hogy a harmadik cohors milyen komoly kötelességmulasztást követett el, és avégett, hogy példát statuáljunk a hadsereg többi alakulata számára e provincia határain belül és túl, az ítéletet a tizedelés büntetésével súlyosbítom. A centuriák katonái azonnal húzzanak sorsot! A kivégzésekre holnapután hajnalban kerül sor, a többi légiót képviselő alakulatok előtt. Tribunus! Vezesd vissza a centuriókat az embereikhez! Ahogy a centuriók kivonultak a főparancsnoki sátorból, Cato látta társai arckifejezését. Maximius a földet bámulta, nem nézve a többiek szemébe. Tullius arca hamuszürkének tűnt. Macro még mindig dühös volt, és keserű megvetését alig látható fejrázással jelezte Catónak. Félix és Antonius teljesen kábának tűntek. Aztán Cato is megfordult és beállt a sor végére, miközben kísérőik kivezették őket. Cato úgy érezte, mintha mindene elzsibbadt volna, a világ pedig valahogy távolinak és homályosnak tűnt számára. Tizedelés! Eddig csak olvasott erről. A legsúlyosabb hadi büntetés, amit a légiók katonáira kiszabhatnak. Minden tíz emberből sorshúzással kiválasztanak egyet, akit aztán saját bajtársai halálra vernek. Az esélyekre gondolva a gyomrát összeszorította a félelem. A centuriók visszatértek a csapatuk élén kijelölt helyükre, és mindannyian némán várakoztak a szalmafáklyák fényében, míg végül a főparancsnoki sátorból hat írnok bukkant elő. Mindegyikük egy számoszi edényt tartott a kezében, és a harmadik cohors egy-egy centuriája felé indultak. Mikor odaértek, Plinius tribunus előrelépett. – Minden egyes centuria katonáinak ki kell húznia egy korongot az előttük látható edényből. Aki fehér színű korongot húz, az visszatérhet az alakulatához. Aki fekete korongot húz, azt elvezetik. A harmadik cohors sorain kétségbeesett moraj zúgott végig, amint rájöttek, miféle büntetést kaptak. – Csendet! – üvöltötte a rangidős tribunus. – Maradjatok csendben, mikor egy rangidős tiszt beszél hozzátok! Komoran végigpillantott a felsorakozott katonákon. – Kezdjetek hozzá! A legionáriusok szakaszai sorra odaléptek az írnokokhoz, hogy sorsot húzzanak. Minden írnok mellett az első cohors két-két katonája állt, akik egyike fáklyát tartott az edény fölé, gondoskodva arról, hogy az előhúzott korongokat jól lehessen látni, míg a másik oldalra kísérte azokat, akiknek nem volt szerencséje. Cato az emberei felé fordult. – Első szakasz! Előre! A nyolc katona előremenetelt az írnokhoz, aki szemmagasságba emelte az edényt, hogy ne lehessen belelátni. Az első légionárius benyúlt az edény száján. Tompa zörgés hallatszott, ahogy keze a korongok közt kutatott. – Igyekezz! – morogta a fáklyát tartó légionárius. A katona kihúzta a kezét az edényből, megmutatva az írnoknak a denarius méretű fakorongot. – Fehér! – kiáltotta az írnok, az első katona pedig megfordult, és elsietett a centuria felé. Kezei remegtek a megkönnyebbüléstől. – Fehér! – hirdette ki az írnok a második katona húzásának eredményét. – Fekete! A harmadik légionárius dermedten nézte a tenyerében tartott korongot, mintha azt várná,

hogy az egyszer csak fehérré változik. – Gyere! – ragadta meg a férfit az első cohors legionariusa, és a rangidős tribunus mögött várakozó őrök felé vonszolta. – Oda! Menjünk! A férfi botladozott, ahogy elvonszolták bajtársaitól. Amint hátrapillantott a válla felett, tekintete összeakadt Catóéval. Szemeiben jól látszott, hogy segítségért könyörög, de mivel semmit sem tehetett érte, Cato csak megrázta a fejét, és elfordult. A sorshúzás folytatódott, az áldozatokat pedig sorra elvezették a cohors többi katonájától. Cato látta, hogy Maximius fehér korongot húz, amit aztán úgy szorongatott, mint valami szerencsehozó talizmánt. Az ifjú centurio úgy döntött, ez talán jó előjel, ezért az optiója felé fordult. – Gyerünk, Figulus! A következő szakasszal mi is sorsot húzunk! Az előző szakasz nyolc emberéből ketten fekete korongot húztak, és Cato gyorsan kiszámolta, hogy már csak egyetlen ilyen maradt az edényben. Egy fekete és huszonhat fehér. Jó esély. Noha jobban bizakodott, ugyanakkor el is szégyellte magát, mivel ez az esély azok életébe került, akiket maga elé engedett. Figulusra került a sor. A tagbaszakadt gall tétován ácsorgott az edény előtt. – Gyerünk, fiam! – suttogta a fáklyát tartó légionárius. – Ne lássák rajtad, hogy félsz! – Nem félek! – sziszegte vissza Figulus. – Nem félek, te kurafi! Az optio előrelépett, és belenyúlt az edénybe, előhúzva az első korongot, ami a keze ügyébe akadt. – Fehér! – kiáltotta az írnok, majd Cato felé fordult. Cato szíve vadul lüktetett, és érezte, hogy füleiben dübörög a vér. Habár tudta, hogy az éjszaka meleg, ő mégis fázott, és fagyosnak érezte a levegőt. Az írnok az edény felé intett. – Uram? – Igen, persze. – Úgy érezte, mintha a halk szavak valaki más szájából hangzottak volna el. Habár mindennél jobban szeretett volna elhátrálni az edénytől, mégis azon kapta magát, hogy földbe gyökerezett lábbal áll. A keze felemelkedett, majd átnyúlt az edény száján, és eltűnt szem elől. Cato észrevett egy vékony repedést az edényen, ami fekete vonalként húzódott alá a perem egy apró csorbájától. Azon tűnődött, vajon miféle baleset okozhatta a sérülést. Ujjai hozzáértek az edény alján maradt korongok apró kupacához, és a keze egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Aztán összeszorította a fogait, megmarkolta az egyik fakorongot, és kivette azt az edényből, majd az írnokra nézve kinyitotta a tenyerét. Az írnok lepillantott, és sajnálkozó tekintettel megszólalt. – Fekete!

Tizenkilencedik fejezet

A császár titkára nem sokkal pirkadat után hagyta el a hadsereg táborát, két testőre és négy teljes auxiliaris lovasosztag kíséretében. A korábbi támadás után Narcissus nem akart kockáztatni. Eljuttatta a császár fenyegető szavait a tábornoknak, és jó hírekkel térhetett haza. Caratacus seregét felmorzsolták, és csak egy szedett-vedett csapat maradt belőle. A bennszülött haderők főparancsnoka elvesztette az alföldi törzsek jóindulatát, és többé nem sok támogatóra lel a további küzdelemhez. Ifjú harcosok egész nemzedékét áldozták fel az ügyért, a családok pedig keserű könnyeket hullattak elesett fiaikért, akiket otthonuktól távol temettek el a harcmezőkön. Narcissus azzal vigasztalta magát, hogy már csak idő kérdése, és Caratacust megölik vagy elfogják. Néhány bajkeverő druidától eltekintve, akik sötét szentélyeik mélyén tovább terjesztik furcsa bölcseleteiket, és folytatják vallásos szertartásaikat, a provinciát tulajdonképpen már meg is hódították. Ez egy ideig elhallgattatja a császárt bírálókat.

A lovasok menetoszlopa áttocsogott a gázlón, felkorbácsolva a folyó nyugodt felszínét, melynek mindkét partja fölött tejszerűen fehér köd gomolygott. A gázlóból kiérve a lovasok felkaptattak a Callevába vezető ösvényen. Az atrebát főváros megfelelő hely lesz ahhoz, hogy biztonságban töltsék az éjszakát, mivel a törzs egyesült a régens királysággal, melynek élén Róma hűséges talpnyalója, Cogidubnus állt. Narcissus elmosolyodott. Cogidubnus nem fog semmiféle bajt keverni. Testestül-lelkestül megvették, és kivételes lelkesedéssel majmolja római urait. Mindez csak egy homályos ígéretbe került, hogy amint a kincstár helyzete lehetővé teszi, építenek neki egy palotát. A II. legio tábora mellett ellovagolva Narcissus látta, hogy a közelben néhány száz katona egy cölöpkerítés felállításán dolgozik. Ezt a harmadik cohorsnak szánják, gondolta szórakozottan, és elégedetten elmosolyodott. A kemény büntetés jó példával szolgál majd a gázló körül összegyűlt négy legio összes katonája számára. Ami még jobb, hogy Róma szenátusának szobatábornokai is elégedettek lesznek vele. Örömmel hallják majd, hogy a légiók még mindig hűek a hagyományokhoz, melyek az egész ismert világ határáig kiterjesztették a birodalom területét. Valamivel távolabb egy kisebb csapat ember ücsörgött hátrakötözött kézzel, őrizet alatt. A foglyok felpillantottak, ahogy a lovasok elléptettek mellettük. Narcissus ráeszmélt, hogy ezek a halálraítéltek, akiket holnap a saját bajtársaik fognak agyonverni. Legtöbbjük tekintete üres volt, néhányuké azonban mogorva. Narcissus hirtelen összerezzent, amint egy olyan arc nézett rá, melyet egykor gyakran látott a császári palota termeiben és folyosóin. A kantárt megrángatva letért az ösvényről, és intett kísérőinek, hogy kövessék. A testőrök némán elfoglalták helyüket a titkár két oldalán. – Cato… – Narcissus próbált elmosolyodni, ám az ifjú centurio könyörtelen haraggal nézett rá. – Ki fognak végezni? Cato egy pillanatig nem mozdult, de végül bólintott. Narcissus már hozzászokott ahhoz, hogy olyan emberek sorsáról döntsön, akik nem voltak számára többek egy-egy névnél vagy számnál, most azonban kényelmetlenül érezte magát, amiért összetalálkozott valakivel, akit látott csecsemőből nyurga ifjúvá serdülni. Egy olyan ember fiával, akit egykor a barátjának nevezett. Ám Catónak most meg kell halnia, hogy fenntartsák a légiók rendíthetetlenségéről alkotott hitet. Így szemlélve a fiú mártírhalált hal, vigasztalta magát Narcissus. Sajnálatos, de szükségszerű. Narcissus úgy érezte, mondania kellene valamit. Valami búcsúszót, ami megvigasztalja a fiatalembert. De csak üres közhelyek jutottak eszébe, melyek lealacsonyítanák mindkettejüket. – Sajnálom, Cato. Így kell lennie. – Miért? – kérdezte Cato összeszorított fogakkal. – Megtettük a kötelességünket. Mondd el a tábornoknak! Mondd neki, hogy változtassa meg a döntését! Narcissus megrázta a fejét. – Nem, nem tudom megtenni. Sajnálom, de meg van kötve a kezem. Cato egy pillanatig a titkárt nézte, majd keserűen nevetve felemelte a kezeit, megmutatva a csuklói köré kötött kötelet. Narcissus elvörösödött, de nem tudta, mit mondjon. Semmit sem tudott kitalálni, amivel megvigasztalhatná az ifjút vagy megokolhatná, miért kell meghalnia. Nagyobb dolgok forogtak most kockán, és bármennyire is kedvelte Narcissus ezt a fiút, semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy megvédje a császár érdekeit. Catónak tehát meg kell halnia! Narcissus csettintett a nyelvével, és határozottan megrángatta a kantárt. A ló felhorkant, és ismét az ösvény felé fordult. Cato nézte, ahogy Narcissus távolodik, és undorodva összeszorította az ajkait. Gyűlölte, hogy kegyelemért kellett könyörögnie a többiek szeme láttára. De igyekezett meggyőzni magát, hogy épp miattuk próbálta meg. Narcissus jelentette az utolsó esélyét, hogy fellebbezzen a tábornok ítélete ellen. Most azonban a császár titkára eltűnt szem elől a Calleva felé tartó lovasok mögött kavargó porban. Miután a menetoszlop eltávolodott, Cato leroskadt a földre, és a csupasz lábai között növő füvet nézte. Holnap ilyenkor őt és a másik negyven halálraítéltet a harmadik cohors többi katonája elé vezetik. A bajtársaik és barátaik elé, akik súlyos bunkósbotokat szorongatva várják majd a jelet, hogy sorra halálra verjék az elítélteket. Cato élénk képzeletét átkozva próbálta kiűzni elméjéből a

borzalmas képzetet: a lecsapó bunkósbotok homályos alakjait, a húsnak és csontoknak csapódó fa puffanásait, az összekötözött elítéltek elakadó lélegzetét és üvöltéseit, ahogy összehúzzák magukat a véráztatta földön. Néhányan össze fogják mocskolni magukat, gúnyos kiáltásokra sarkallva kivégzőiket, és mikor Catóra kerül a sor, mások vérében, ürülékében és vizeletében térdelve kell majd várnia a halált. Sértő és megalázó! Cato remélte, hogy lesz elég lelkiereje, és sírás nélkül hal meg, dacos pillantással nézve gyilkosaira. De tudta, hogy nem így lesz. Úgy vonszolják majd előre a kivégzőhelyre, miközben reszket és összemocskolja magát. Lehet, hogy nem könyörög majd kegyelemért, de az első ütéstől biztosan feljajdul, a többitől pedig üvölteni fog. Imádkozott, hogy egy rosszul irányzott ütés már a kivégzés elején a fejét érje, és ne legyen eszméletén, miközben a testét összetörve kiverik belőle a lelket. De ez csak vágyálom, nevetett magán gúnyosan. A hóhérok gondosan ügyelnek majd arra, hogy előbb a lábait és a kezeit törjék el, mielőtt nekilátnának szétzúzni a bordáit. Csak ezt követően mérhetnek ütést a fejére, hogy megszabadítsák a szenvedéseitől. Hirtelen rosszul lett, és a gyomrában felkavarodott az epe, ezért hálás volt, amiért tegnap kora reggel óta nem evett semmit. Amint eszébe jutott az étel, amit Maximius rabszolgája készített, émelyegni kezdett, ezért összekötözött kezeit a szájára szorította, míg a hányingere végül el nem múlt. Egyszer csak egy kéz nehezedett gyengéden a vállára. – Jól vagy, fiú? Cato gyorsan lenyelte a torkát maró keserű epét, és ahogy hátrapillantott, Macrót látta fölébe hajolni, megviselt arcán bizonytalan mosollyal. A fiatalember körbenézett, és mivel látta, hogy a többi halálraítélt túlságosan is belemerült a saját gondolataiba, semhogy kettejükre figyeljenek, gyorsan megrázta a fejét. – Ez nem lep meg. – Macro ujjai megszorították Cato vállát, majd az idősebb centurio letelepedett a barátja mellé. – Micsoda mocskos ügy! Alaposan kitoltak velünk! Leginkább veled és ezekkel a fiúkkal… Nézd, Cato, nem tudom, mit mondhatnék. Ez az egész ügy bűzlik. Bárcsak tehetnék valamit, hogy változtassak a dolgokon! Tényleg szeretnék tenni valamit, de… – De semmit sem lehet tenni. Tudom. – Cato mosolyt kényszerített az arcára. – Azért vagyunk itt, mert itt vagyunk. Nem ezt szokták mondani a tapasztalt vén rókák? – Így van – bólintott Macro. – De ez csak akkor igaz, ha a helyzetet nem mi tartjuk kézben. Ami most történt, azt meg lehetett volna akadályozni. .. és meg is kellett volna! Az a nyomorult tábornok eltolta, és kellett valaki, akit hibáztathat. A kurafi! – Igen – felelte Cato halkan. – Igazi kurafi, persze… Láttál már valaha tizedelést? – Kétszer is. Mindkét alakulat megérdemelte. Elmenekültek, minket, többieket pedig benne hagytak a szarban – idézte fel Macro a történteket. – Nem úgy, mint most. – Gondolom, a tizedelésre kiadott ítéletet még sosem vonták vissza – pillantott fel Cato, próbálva kifejezéstelen arcot vágni. – Úgy értem, hallottál már olyasmit, hogy ez valaha is megtörtént volna? Macrót egy pillanatig csábította a gondolat, hogy hazudjon. Ha valami vigasztalót mondana, az talán elviselhetőbbé tenné Catónak a még hátralevő idejét. Ám Macro tudta magáról, milyen rosszul hazudik. Nem volt jártas abban, hogy így megtévesszen másokat. Emellett tartozott Catónak annyival, hogy igazat mondjon neki. – Nem, soha. – Értem – horgasztotta le a fejét Cato. – Hazudhattál volna. Macro felnevetett, és megveregette a fiatalember hátát. – Neked sosem hazudnék, Cato. Neked soha! Kérj tőlem bármit, de ezt ne! – Rendben van! Akkor juttass ki innen! – Nem tudom megtenni. – Macro elfordult és a folyót nézte. – Sajnálom. Hozzak neked valami rendes ételt? Bort? – Nem vagyok éhes. – Egyél valamit! Megnyugtatná a gyomrodat.

– Rohadtul nem vagyok éhes! – csattant fel Cato, de azonnal meg is bánta. Tudta, hogy Macro csak szeretné kicsit kellemesebbé tenni számára azt a kevés időt, ami másnap hajnalig még hátravan. Nem az ő hibája, ami történt. Hirtelen ráébredt, micsoda erkölcsi bátorságra lehetett szüksége Macrónak ahhoz, hogy idejöjjön, és beszéljen halálra ítélt barátjával. Mert ez kétségkívül nem ígérkezett könnyű beszélgetésnek. Cato felpillantott. – De egy flaska jóféle bornak valóban hasznát venném. – Ez a beszéd! – csapott Macro a barátja vállára, majd fáradtan feltápászkodott. – Meglátom, mit tehetek. Macro nagy léptekkel elindult, maga mögött hagyva a halálraítélteket. – Macro! – kiáltott utána Cato, mire a veterán hátrapillantott a válla felett. A fiatalember egy pillanatig csak merev tekintettel nézett rá, miközben elméjét borzasztó félelem járta át. – Köszönöm. Macro összehúzta a szemöldökét, majd bólintott, végül megfordult és elsietett. Cato nézte, ahogy távolodik, aztán körbepillantott. Látta, hogy a II. legio táborának bejáratánál épp őrségváltás zajlik. A hadsereg életének napi teendői zavartalanul folytatódtak. A napi teendők, melyek szigorában csaknem két éve élt, és melyek férfit faragtak belőle. Most ugyanez a hadsereg elhajította őt, hogy holnap hajnalban végezzenek vele. Az őrségváltást követően a szolgálatot felvevő centurio átvette a szolgálati nyilvántartás palatábláját. Cato irigyelte tőlük a teendőiket, melyek egész nap lefoglalták őket, míg ő egyszerűen csak a földön üldögél, és a gondolataiba merülve a véget várja. A kapunál álló őrök hirtelen vigyázzba vágták magukat, amint a tábor mélyéről egy lovas bukkant elő. Cato a felkelő nap éles, narancsszínű fényében felismerte a legátust, aki végiglovagolt a tábor mentén a harmadik cohors katonái felé. Ahogy elhaladt mellettük, végigpillantott a védművek felállításán szorgoskodó légionáriusokon, ám a két katona őrizte halálraítéltekhez érve előreszegezte a tekintetét, és ügetésre fogta a lovát. A foglyok közül néhányan felálltak, és távolodó parancsnokuk után néztek. Most, hogy a legio kiközösítette őket, a hadsereg szigorú fegyelme már nem vonatkozott rájuk. Tegnap még nyomban felpattantak volna, hogy vigyázzba állva szalutáljanak neki, de ma bűnösök voltak, akik már tulajdonképpen halottak, és csak megsértették volna a legátust, ha kifejezik iránta a tiszteletüket. Ez az, ami mássá teszi a mai napot, gondolta Cato fanyarul. Legalábbis a halálraítéltek számára. Vespasianus tovább élhette kiváltságokkal teli életét, és néhány nap múlva már el is felejti, hogy Cato és társai valaha léteztek. Catót egy pillanatig elöntötte a Vespasianus iránti keserű megvetés. Csodálta és hűségesen szolgálta a legátust, aki ezt most így hálálja meg. Úgy tűnt, Vespasianus mégsem különbözik annyira a légiókat vezető többi arisztokratától. Miután a múlt este szembeszállt Plautiusszal, végül a fenyegetések hatására megadta magát, és alázatosan tűrte, hogy embereit megtizedeljék. Cato már a parancsnok látványától is rosszul lett, és a földre köpött. Nézte, ahogy Vespasianus a Tamesis túlpartján álló tábor felé tartva végiglovagol a gázlóhoz vezető ösvényen. – Nos, mit tehetek érted, legátus? – pillantott fel Aulus Plautius, és üdvözlésképp elmosolyodott. Most, hogy Narcissus már nem vigyázta minden lépését, a tábornok úgy érezte, mintha hatalmas súly került volna le a válláról. Szabadon folytathatta a hadjáratot, hogy aztán néhány hónapon belül uralma alá vonja e földet és engedetlen törzseit. Ezt követően a hadsereg megszilárdíthatja hatalmát a Caratacustól és egyre fogyatkozó szövetségeseitől megszerzett területeken. A légiók a telet már pihenéssel és újrafegyverkezéssel tölthetik, így amint a következő hadjárat megkezdődik, készen állnak majd arra, hogy sokkal gyorsabb tempóban növeljék a provincia területét. A jövő az utóbbi néhány hétben most először tűnt fényesnek, ráadásul a könnyű, hűvös szél szép napot ígért. Mi mást kívánhatnának még? A tábornok ezért derűsen tekintett a világra, és a mosoly azután sem tűnt tova az arcától, miután Vespasianus szalutált, majd letelepedett az asztal előtt álló székbe, amit Plautius felajánlott neki. – Beszélhetnénk négyszemközt, uram? Plautius mosolya azonnal elenyészett. – Fontos?

– Úgy vélem, igen. – Rendben van. – A tábornok csettintett, mire a sátor egyik oldala mentén elhelyezett kis asztaloknál dolgozó írnokok mindannyian felpillantottak. Plautius a bejárat felé intett. – Hagyjatok magunkra minket! Majd üzenek értetek, miután befejeztem a beszélgetést a legatusszal. Amint az utolsó írnok is távozott, Plautius hátradőlt a székében, és a kezére támasztotta az állát. – Nos? Mit óhajtasz? Vespasianus nem tudott aludni az éjjel, és félt, hogy elméje túl tompa lesz ahhoz, amire készül. Megdörzsölte az állát, és gyorsan próbálta összeszedni a gondolatait. – Nem végeztethetjük ki azokat az embereket, uram! – Miért nem? – Mert nem lenne helyes. Ezt te is éppolyan jól tudod, mint én. Nem ők az egyetlenek, akik nem a tőlük telhető legjobbat nyújtották a csata során. – Ezzel pontosan mire akarsz célozni? – A dolgok nem úgy alakultak, ahogy eltervezted. Caratacus elmenekült előlünk. Szerencsénk volt, hogy sikerült utolérnünk, mielőtt az egész seregét átvihette volna a folyón. Néhányan alighanem azt mondanák, inkább köszönetet kellene mondani az embereimnek, amiért ilyen sokáig feltartották az ellenséget! – Valóban? – kérdezte Plautius hűvösen. – Néhányan viszont alighanem azt mondanák, túlságosan is engedékeny voltam velük, tekintve, hogy nem tudták feltartóztatni az ellenséget. Azt mondanák, egy ilyen keskeny térséget maroknyi katona is tartani tudott volna, ha van elég merszük. – Az embereim nem gyávák – felelte Vespasianus halkan. – Maximius nem ezt mondja. Vespasianus egy pillanatig hallgatott. Óvatosnak kellett lennie. Maximius rangidős centurio, hosszú szolgálati idővel, melynek jelentős részét a praetorianus gárdában töltötte. Az ilyen embereknek befolyásos barátaik és pártfogóik vannak Rómában, akik kiállnak az érdekükben. De bármilyen kockázatot is jelentett ez az előmenetelére, Vespasianus úgy érezte, ki kell állnia a saját elvei mellett. – Maximius eltúlozta, hogy nem voltak elég elszántak. – Miért túlzott volna? – Ugyanazért, amiért mi úgy döntöttünk, elhisszük, amit az eseményekről mondott! – Vagyis? – Hogy védje magát. – Vespasianus lélekben felkészült a kemény visszavágásra, ám a tábornok néma maradt, várva, hogy a legátus folytassa a mondandóját. – A cohors kudarcáért Maximius a felelős, amiért nem ért oda időben a gázlóhoz, és nem épített ki megfelelő védelmet. Ezt mindketten tudjuk, uram. – Igen, ezért is kellett osztoznia a büntetésben. Ő is éppolyan könnyen a halálraítéltek közé kerülhetett volna, mint bárki más. – Igaz – ismerte el Vespasianus. – De miért kell a katonákat is megbüntetni Maximius hibájáért? Ő az egyetlen, akit meg kellene fegyelmezni. Nem büntethetjük meg az embereit az ő hibájáért! Miféle példát állítanánk ezzel? – Olyan példát, ami emlékezteti a söpredéket arra, hogy az én parancsnokságom alatt álló légiókban nincs helye a kudarcnak. – Plautius halk, erőteljes hangon beszélt. – Ha ez bármikor megismétlődik, ugyanilyen gyorsan és könyörtelenül fogok cselekedni! Ismered a mondást: „Ha már gyűlölnek, legalább féljenek tőled.” Tulajdonképpen, ha ártatlan emberek halnak meg, az csak még emlékezetesebbé teszi a leckét, nem gondolod? Vespasianus érezte, ahogy elönti a tábornok iránti megvetés. Egyszerűen undorodott Plautius viselkedésétől. Mi történhetett vele? Vespasianus úgy vélte, a tiltakozásának egy évvel ezelőtt még meglett volna a hatása. Plautius mindig is kemény parancsnok volt, ám tisztességesen bánt a tisztjeivel és a katonáival. De most…? – Ez tűrhetetlen, és ezt te is jól tudod – mondta Vespasianus határozottan. – Azok a katonák csupán bűnbakok!

– Igen, többek közt azok is. – Tényleg így fel akarod használni őket? Hagyod őket meghalni csak azért, hogy megmentsd a hírnevedet? – Vespasianusnak hirtelen eszébe ötlött valami, és úgy döntött, másképp próbálkozik. – Tudod, hogy a halálraítéltek egyike Cato centurio? – Tudom! – bólintott a tábornok. – Nagyon is jól tudom, de ez semmin sem változtat. – Semmin sem változtat? – Vespasianus nem tudta elrejteni a döbbenetét, ahogy a haragját sem. – Te is jól ismered a szolgálati eredményeit! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy olyan embert, mint ő, csak úgy eldobjunk! – Akkor mégis mit akarsz, mit tegyek? – pillantott fel Plautius. – Mi lesz, ha megkímélem? Mi lesz, ha ő életben marad, míg a többieket kivégzik? Gondolj csak bele, milyen hatással lenne ez a közkatonákra! Úgy vélnék, a centuriókra más szabályok vonatkoznak, mint rájuk. Nemrég sor került egy zendülésre. Hány tiszt halt meg akkor? Gondolod, hogy túlélnénk még egy lázadást? Ha a közkatonák meghalnak, Catónak is velük kell halnia! – Akkor kíméld meg mindannyiukat! – Hogy aztán puhánynak tartsanak? – Plautius megrázta a fejét. – Nem, Vespasianus. Neked is be kell látnod, ha halálra ítélek valakit, és másnap megkegyelmezek neki, az végül ahhoz vezetne, hogy elveszteném a tekintélyemet a katonáim előtt. Ráadásul nem csak előttük, hanem a plebs előtt is. A félelem az, ami féken tartja őket. Mert mi jobb módja lenne annak, hogy vak engedelmességre bírjunk valakit, mint az, ha rávesszük, hogy akkor is féljen a büntetéstől, ha semmit sem követett el? Ez bizony így van, Vespasianus, és mindig is így volt. Ezért uralhatjuk mi, arisztokraták Rómát… De el is felejtettem! – mosolyodott el Plautius. – Te az újak egyike vagy. Te és a fivéred. Ha majd hozzászoksz e súlyos felelősség hordozásához, teljesen megérted, mire is gondolok. – Már most is elég jól értem – felelte Vespasianus –, és undorral tölt el. – Ez a ranggal jár. Majd hozzászoksz. – A ranggal? – Vespasianus keserűen felnevetett. – Ó, persze! A ranggal! A fáradtság hirtelen teljesen átjárta a tagjait, kiszívta izmaiból az erőt. Az apjának Róma jelképezte a világ legnagyobb érdemeit. Két fiát mindez arra ösztökélte, hogy ugyanilyen kötelességtudattal szolgálják a birodalmat. De mióta Vespasianus politikai pályára lépett, e kötelességtudat lassan elkopott, akár egy kőtömb a szobrász keze alatt. Ám ami megmaradt, nem büszke műalkotás volt, hanem az önzés oltára, vastagon borítva mindazok vérével, akiket feláldoztak, de nem a nagyobb jóért, hanem néhány rideg, cinikus arisztokrata önös érdekeiért. – Elég ebből! – csapott Plautius az asztalra, melyen összerezzentek a palatáblák. – Megfeledkezel magadról, legátus! Most pedig figyelj ide! A két férfi egy pillanatig engesztelhetetlen ellenszenvvel nézett egymásra az asztal fölött, Vespasianus pedig tudta, hogy veszített. Nem csak hogy nem sikerült megmentenie az emberei életét, de eljátszotta az esélyét, hogy bekerüljön Róma magasabb társadalmi köreibe. Nem bizonyult elég könyörtelennek. A tábornok összehúzta a szemöldökét, és folytatta a mondandóját. – Figyelj jól! Senki sem kap kegyelmet! Az elítéltek meghalnak, és haláluk intő példával szolgál majd a bajtársaiknak! Ezzel pedig vége is! Nem tűrök több vitát az ügyben! Soha többé ne említsd előttem ezt még egyszer! Érhető voltam? – Igen, uram. – Akkor holnap hajnalban sort kerítünk a kivégzésekre a légiók első cohorsai előtt! Derítsd ki, az embereid közül kik a halálraítéltek legközelebbi barátai! Ők lesznek a hóhérok. Ha valamelyikük tétovázik vagy tiltakozik, azt a kivégzések végeztével keresztre feszítjük! – Plautius hátradőlt és mély lélegzetet vett. – Megkaptad a parancsaidat, legátus. Leléphetsz! Vespasianus feszesen felállt és szalutált. Mielőtt elfordult volna Plautiustól, egy pillanatig csábította a gondolat, hogy még egy utolsó próbát tegyen, és az elhangzottak ellenére megpróbáljon érvelni az igazság mellett. Ám ekkor észrevette a tábornok szemeiben csillogó halálos hidegséget, és tudta, hogy a további szavakkal nem csak az idejét vesztegetné, de az életét is veszélybe sodorná. Ezért megfordult, és olyan gyorsan masírozott ki a sátorból a friss levegőre, ahogy csak az illemszabályok megengedték.

Huszadik fejezet

Macro utat tört magának a folyópart fűzfáinak vékony, alálógó ágai között, és nehézkesen letelepedett a kellemesen hűvös árnyékban. Optióját, Publius Sentiust hátrahagyta, hogy felügyelje az embereket, míg azok felállítják a sátrakat. Félix centurio felvetette, hogy menjenek le úszni a folyóhoz, de a hőség ellenére sem Macro, sem a többi tiszt nem érezte helyénvalónak, hogy fürödjenek, miközben halálraítélt bajtársaik látótávolságban ücsörögnek. Maximius azzal foglalatoskodott, hogy egy teljesen különálló tábort alakítsanak ki, és igyekezett a sztoikus katona benyomását kelteni, aki végrehajtja a kötelességeit, bármilyenek legyenek is a körülmények. De akármilyen erőfeszítéssel is dolgoztatta embereit már pirkadat óta, azok továbbra is fásultan mozogtak, ami jól árulkodott a hangulatukról. A harmadik cohors katonáin gyászos komorság uralkodott, mivel halálraítélt bajtársaik a közelben várták, hogy kivégezzék őket. Különösen azok voltak rosszkedvűek, akiket kijelöltek, hogy hajtsák végre a halálos ítéletet: húsz ember, Macro parancsnoksága alatt. Mikor a legátus kiadta a parancsot, Macro azonnal megtagadta azt, elborzadva a gondolattól, hogy halálra verje a barátját. – Ez parancs, centurio – mondta a legátus határozottan. – Nem tagadhatod meg. Erről nem dönthetsz szabadon. – Miért én, uram? – Mert ez a parancs – pillantott fel Vespasianus szomorúan. – Csak gondoskodj arról, hogy ne szenvedjen túl sokat… Érthető? Macro bólintott. Egy gyors, erős ütés a fejre, és Cato elveszti az eszméletét, így nem érzi majd annak fájdalmát, ahogy darabokra zúzzák a csontjait. Macrónak már a gondolattól is összeszorult a gyomra. – A többieket is, uram? – Nem, csak Catót. Ha a többiekkel is könyörületesen bánnánk, akkor a tábornok megállítaná a kivégzést, és másokat bízna meg azzal, hogy fejezzék be a munkát. – Értem – bólintott Macro. Ha lehetősége lett volna rá, hogy az összes halálraítélttel könyörületes legyen, akkor azt tétovázás nélkül megragadta volna. A legatusnak azonban igaza volt: be kellett érniük ezzel az egyetlen, apró irgalmas tettel. – Igazán kellemetlen ez a helyzet, centurio. Mindannyiunk számára. De így legalább Catót megkímélhetjük a legrosszabbtól. – Igen, uram. – Most menj, és válogasd össze a hóhérok csapatát! Macro gyorsan szalutált, majd kilépett a sátorból. Örült, amiért ismét kint lehet, és mélyet lélegzett a tiszta, üde levegőből. Még sosem kértek tőle olyasmit, ami ennyire ellene lett volna a jó és a rossz fogalmáról alkotott nézeteinek. Elképzelte, ahogy Cato összekötözve térdel a lábai előtt, és felpillant, hogy a barátja szemébe nézzen, miközben ő felemeli a bunkósbotját. A vére megfagyott a gondolatra, és öklével a combjára csapott, aztán elindult vissza a harmadik cohors tábora felé. Emberei többségét Cato centuriájából választotta ki. Mindannyian tagbaszakadt veteránok voltak, akikről tudni lehetett, hogy az arcuk sem fog rebbenni, mikor parancsot kapnak a kivégzés végrehajtására. Épp azzal foglalatoskodtak, hogy megfelelő eszközt készítsenek maguknak a feladathoz. A fadarabnak megfelelő hosszúságúnak és súlyúnak kellett lennie, hogy elég nagyot lehessen ütni vele a halálos sérülések okozásához. Nagyon gyakorlatiasan fogtak hozzá a munkához, Macro pedig, annak ellenére, hogy maga is veterán volt, elcsodálkozott, milyen közömbösen veszik a feladatot, mintha az semmiben sem különbözne a szokásos teendőiktől. Túl

sok időt töltött Cato társaságában, gondolta komor mosollyal. Mielőtt a fiú felbukkant volna, Macro sosem vonta kétségbe a katonaélet egyetlen sajátságát sem. De mostanában kezdte más szemmel látni a dolgokat, ami kissé nyugtalanította. Talán miután Cato meghal és elhamvasztják, ő maga folytathatja a korábbi életét. Visszatérhet a feladatok teljesítésének kényelmes homályába, és messzire elkerülheti az élet nagy kérdéseit. Ha meghal és elhamvasztják… Valakit, aki olyan éles eszű és élettel teli, mint Cato? Ez nem helyénvaló, gondolta. A legátus biztosan megőrült, ha képes ezt végrehajtani. Őrült, de legalább ugyanannyira gyáva is, mivel Macróra sózta a piszkos munkát. Ezt sosem fogja megbocsátani neki! – A fenébe! – mormogta. Dühös volt a legatusra, de önmagára is, amiért összebarátkozott Catóval. Letört egy megfelelő hosszúságú ágat a fűzfáról, és elkezdte tépkedni róla a leveleket. A Tamesis túlpartján a többi legio katonáinak egy csapata a tunikájukat levéve belegázolt a vízbe. A napbarnított arcok, karok és lábszárak éles ellentétet alkottak a ragyogóan fehér felsőtestekkel és combokkal. A víz hidege miatt döbbenten kiáltoztak, majd nevetgélve fröcskölték le egymást, és elnyúltak a folyó felszínén. A látvány csak még jobban feldühítette Macrót, és az auxiliaris katonák felé pillantott, akik épp az utolsó gödröket töltötték meg a hőségtől bűzlő holttestekkel. A hideg halál együtt létezett a gondtalan, életteli fiatalsággal. Macro letépett és dühösen összemorzsolt egy maroknyi fűzfalevelet. Ekkor észrevette, hogy valaki lefelé sétál a folyóparton, nagyjából ötvenlépésnyire tőle. Figulus letelepedett a fűre, és szájában egy fűszálat tartva a folyót nézte. A hatalmas termetű gall lassan körbenézett, majd tekintetét a fűzfa alatt üldögélő centurióra szegezve feltápászkodott, és pillanatnyi tétovázás után elindult Macro felé. – A fenébe! – suttogta a centurio. Macrót csábította a gondolat, hogy azt mondja Figulusnak, tűnjön el. Azért jött le a partra, mert magányra vágyott, és gondolkodni akart egy kicsit, ám annak kilátása, hogy beszélnie kell az optióval, ólomsúlyúvá tette a szívét. Aztán rájött, hogy alighanem Figulus is nagyon aggódik Cato miatt. Macro kissé megengesztelődött, és amint az optio odalépett hozzá, mosolyt kényszerített az arcára. Figulus vigyázzba vágta magát és szalutált. – Minden rendben, fiam! Nem vagyunk szolgálatban. Elhagyhatod ezt a szarakodást! – Igenis, uram. – Figulus hátralépett, a fűzfa ágainak függönyén kívülre. Macro felsóhajtott. – Szeretnél mondani nekem valamit? Az optio kissé előrehajtotta a fejét, és bólintott. – Akkor ki vele! – Igenis, uram. – De előbb ülj le az árnyékba, nehogy a nap felforralja a parányi agyadat! – Igenis, uram. Figulus hatalmas karjával félresöpörte a fűzfaágakat, és egy pillanatra eltakarta Macro elől a napot, ahogy fölé tornyosult, aztán felettesétől tiszteletteljes távolságot tartva lekuporodott a földre. – Nos? Figulus hevesen felpillantott, majd zavart tekintettel összehúzta szalmasárga szemöldökét. – Cato centurióról van szó, uram. Nincs joguk ezt tenni vele! Ez rohadtul nem tisztességes! Elnézést a beszédmódomért, uram. Macro oldalvást az optióra pillantott. – Igen, arra jobb, ha vigyázol. Különben sosem lesz tiszt belőled. – Sajnálom, uram – bólintott Figulus komolyan. – Többé nem fordul elő. – Akkor erre mostantól rohadtul figyelj oda! Figulus egy pillanatra megriadt, Macro pedig megenyhítette komor arckifejezését, és elvigyorodott. – Csak ugratlak, fiú! – Ó, értem… Macro mosolya végül elhalványult.

– Ami Catót illeti, attól tartok, semmit sem tehetünk érte. Semmit! A parancs az parancs. Ehhez hozzá kell szoknod, különösen most, hogy helyettes centurio lettél. Hogyan boldogulsz? Figulus gondterhelten vállat vont, és a fűzfa egyik ága felé nyúlt, ám hirtelen rádöbbent, hogy Macro épp egy letört ágat tisztogat. A keze mozdulatlanná dermedt, aztán visszahúzta, mivel úgy vélte, modortalanság lenne ilyen nyíltan utánozni felettese mozdulatait. Ezért inkább felemelt egy kavicsot a lassú sodrású vizet szegélyező száraz, laza földről. Megforgatta az ujjai között a kődarabot, majd bedobta a folyóba, melynek tükörsima felszíne darabokra hasadt. Figulus nézte, ahogy a hullámok elenyésznek, és anélkül, hogy Macro felé fordult volna, ismét megszólalt. – Biztosan van valami, amit tehetünk érte, uram. – Mint például? – Beszélhetnénk a legatusszal. Macro megrázta a fejét. – Szerintem nem fogja meggondolni magát. – Akkor beszéljünk a tábornokkal! – Ő aztán végképp nem fog hallgatni ránk. Sőt, ha akár csak egyetlen tiltakozó szót szólunk a füle hallatára, valószínűleg minket is a halálraítéltek közé vettet. Amúgy – vonta meg a vállát Macro –, mit mondhatnánk? Hogy ez nem tisztességes? Ennek semmi hatása nem lenne. Az alakulatunkat felültették, és azt a látszatot keltették, mintha nem lett volna elég merszünk elvégezni a feladatunkat. Senki sem fogja hagyni, hogy a harmadik cohors kimásszon a bajból. – De hiszen nem futottunk el! Maximius parancsot adott, hogy vonuljunk vissza! Ráadásul épp miatta nem értünk oda időben a gázlóhoz! Neki kellene viselni a következményeket, uram, nem Catónak és a többieknek. – Azt hiszed, én ezt nem tudom? – fordult Macro az optio felé. – Azt hiszed, engem nem érdekel, mi lesz velük? Én mondom, Figulus, az egész nyomorult legio tudja, mi a helyzet valójában. Sőt nem lennék meglepve, ha az egész hadsereg tudná. De valakinek meg kell fizetni a kudarc árát, és a sors Catót választotta ki erre. Igazad van, nem tisztességes. Az egész nagyon szerencsétlenül alakult. Engem is éppúgy zavar, mint téged. Mindketten a túlpart közelében fürdőző alakokat nézték, aztán Macro elgondolkodva ütögetni kezdte a földet a letisztogatott faággal, és megköszörülte a torkát. – De igazad van! Valakinek tenni kellene valamit… Amint az alkony hidege alászállt a vidékre, Cato azon kapta magát, hogy reszket. A feje borzalmasan fájt. A többiekkel együtt a tűző napon kellett ülnie, ezért a napfénynek kitett bőre most égett és fájdalmasan feszült. Ahogy a nap alábukott, az ég beborult, a levegő pedig megtelt a közelgő eső nyirkosságával. Cato ezt újabb jelnek vette, hogy az istenek végképp magára hagyták: előbb perzselő napfénnyel kínozták, aztán hideg, esős éjszakával gyötrik majd. Az egyik tábori rabszolga hozott néhány csajka vizet a folyóból, és mindenki ihatott néhány kortyot, hogy megnedvesíthessék kiszáradt torkukat. Ételt azonban nem kaptak. Ha a hadsereg szűkében volt az élelemnek, a halálraítéltektől vonták meg elsőként a fejadagjukat. Ennek nagyon is van értelme, mondta magának Cato. Igazán ésszerű. Az egyetlen ésszerű dolog, ami mostanában történt. A tény, hogy semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna a holnapi büntetést, minden másnál jobban gyötörte. Számos olyan csatában vett részt, amikor egy pillanatnyi óvatlanság is az életébe kerülhetett volna. Elvállalt egy veszélyes küldetést, hogy megkeresse és kiszabadítsa a tábornok családtagjait a druidák egyik erődjének szívéből. Közel két éve a tűzhalált kockáztatta, mikor megmentette Macro életét egy germániai faluban. Mindezek hatalmas kockázattal jártak, ő mégis vállalta a veszélyt. Ha ezen alkalmak egyikekor megölték volna, az ésszerű következménye lett volna a veszélyeknek, melyeknek kitette magát. Ez az ára annak, ha valaki katona. De ez? Hogy hidegvérrel kivégezzék, csak mert példát akarnak statuálni a többi légionárius számára? Mégis miféle példát? Hogy mi történik a gyávákkal? De ő nem gyáva! Habár jóval többször félt, mint ahányszor önmagának bemerte vallani. Sőt néha rettegett. De a rettegése ellenére mindig folytatta a harcot, és ez egyféle bátorság, gondolta komolyan. Igen, ez maga a bátorság. Ez alól a gázlónál vívott összecsapás sem kivétel. Ugyanez az akarat mozgatta, a vágy, hogy

lássák, amint az első sorban, az embereivel vállvetve harcol. Nem a csatasor mögül kiabált üres bátorításokat vagy vad fenyegetéseket azoknak, akik meghátráltak, mert semmi sem oltalmazta meg őket az ellenségtől. Egy olyan bűnért végzik ki, amit nem követett el, és az érdemeit figyelembe sem véve a vak véletlenre bízva, szerencsejátékhoz hasonló sorsolással választották ki. Ez volt a legrosszabb sors, amit el tudott képzelni. Az első esőcseppek könnyedén hullottak alá a bőrére, majd kopogni kezdtek körülötte. A hideg szél megborzolta a magas füvet és megrebbentette a folyópartot szegélyező fák lombjait. Az ifjú centurio az oldalára dőlt, és összegömbölyödött, hogy melegen tartsa magát. A csuklói és a bokái köré tekert szíjak feldörzsölték a bőrét, ezért minden mozdulatát fájdalom kísérte. Próbált mozdulatlan maradni, és bár az utolsó e világi éjszakájára készült, mégis behunyta a szemeit. Mindig azt hitte, a halál közelsége arra ösztönzi majd, hogy meglássa az élet legapróbb örömeit is. – Ragadd meg a pillanatot – mormogta, majd keserűen felnevetett. – Micsoda ostobaság! Nem látta a világ szépségét, és nem járta át az élet lüktetése. Csak izzó haragot érzett, amiért igazságtalanul bántak vele, és olyan gyűlölet töltötte el Maximius iránt, ami szinte égette az ereit. Maximius tovább él majd, és helyrehozhatja a hibát, amit a gázlónál elkövetett, míg Catónak egy egészen más folyón kell átkelni, és sosem bizonyíthatja be, hogy ártatlanul végezték ki. Az eső dobolása és a szél süvítése az éj leszállta után is folytatódott. Cato a földön fekve nyomorúságosan reszketett, megadva magát a komor gondolatoknak és képzelgéseknek. A foglyok többsége ugyanilyen némaságba burkolózott. Páran halkan beszélgettek, míg egyvalaki önkívületbe esve félrebeszélt, mivel megviselt idegeinek megártott a nap délutáni heve. Újra meg újra az anyját szólongatta, majd szavai lassan érhetetlen motyogásba fulladtak. Valamivel távolabbról, a sátrak mélyéről a harmadik cohors többi katonájának halk, tompa hangjai hallatszottak. Vidám hangokat csak a II. legio táborának védművein túlról lehetett hallani, ahogy a kockajátékot játszó katonák diadalmasan vagy csalódottan kiáltoztak. Valahonnan halvány énekszó szállt, míg az őrök időnként jelszót követelve felkiáltottak. Alig százlépésnyire voltak, mégis egy másik világban. Odafent, a felhők közötti réseken át jól látszottak a holdtalan, bársonyos égbolton ragyogó csillagok, mintha csak emlékeztetni akarnák Catót, milyen jelentéktelen is az őt körülvevő világhoz képest. Az első őrségváltás idejére már kezdett belenyugodni a sorsába. A legio táborában kürtök harsantak, jelezve, hogy eltelt az este első két órája. A halálraítéltek őrzésére kijelölt két légionárius már türelmetlenül várta, hogy leváltsák őket. Sisakjukon hangosan kopogott az eső, és szorosan maguk köré húzták zsírral bekent köpenyeiket. – Késnek! – mormogta egyikük. – Kik is következnek most? – Fabius Afer és Nipius Kaeso. Új fiúk. – Nyomorult újoncok! – köpött a földre az első férfi. – Manapság már mozdulni is alig lehet anélkül, hogy ne ütköznél bele egybe. Az ostobák a seggüket sem tudják megkülönböztetni a fejüktől. – Jól mondod, Vassus! Valakinek alaposan meg kellene rugdalni őket! Ha ők nem lennének, a cohors sem került volna ekkora bajba! – Igen! Jó alaposan meg kellene rugdosni őket! Nézd! Itt jönnek! A sötétségből két alak bukkant elő. A füvön átsuhanó saruik susogását szinte teljesen elnyomták a szél és az eső hangjai. – Mi a fene tartott ilyen sokáig? – A szarás! – kiáltott vissza egy hang, mire a másik alak felnevetett. Közben nagy léptekkel közeledtek bajtársaik felé, hogy leváltsák őket. – Várjunk csak! – mormogta Vassus, és hunyorogva a homályos alakokat nézte. – Kizárt, hogy az a nagydarab Kaeso vagy Afer legyen! Kik vagytok? – Változás történt a beosztásban! – Kik vagytok? Vassus előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a jövevényeket, ám ekkor egy ököl süvített elő a sötétségből, és állkapcsa hangosan megreccsent az ütés erejétől. Szemei előtt fehér fény lobbant, és eszméletlenül a földre rogyott. / – Mi a…? Ez Fig… – A második őr nyomban megragadta a kardja markolatát, de mielőtt

előhúzhatta volna a pengét, őt is leütötték, és halk morranással elterült a földön. – Aú! – rázta meg Figulus a kézfejét. – A nyavalyásnak olyan kemény az állkapcsa, akár a kőszikla! – Kétségkívül úgy terült el a földön. – Macro letette a jókora zsákot, melyből fém tompa csengése hallatszott. – Nem szeretnék az öklöd rossz oldalán lenni. – Azoknak sem volt ínyére, akiket a szállásmester sátra előtt ütöttünk le – kuncogott Figulus. – Igen, nagyon vicces! De ezek közül az egyik felismert téged. Tudod, hogy ez mit jelent? – Tudom, uram. Hozzákezdhetnénk végre? – Igen… Cato! – kiáltotta Macro halkan. – Cato! Hol vagy? A földön kuporgó alakok közül néhányan feltápászkodtak, amint ráeszméltek, hogy valami szokatlan történik. Nyugtalan moraj zúgott fel, ahogy a foglyok aggódva pusmogni kezdtek. – Csend legyen! – mordult rájuk Macro olyan hangosan, ahogy csak mert. – így mindjárt jobb… Cato! – Erre! Itt vagyok! – Halkabban, fiú! – Macro óvatosan lépkedve a hang felé indult, és hunyorogva kereste barátja összetéveszthetetlenül magas, vékony alakját. – Azt akarod, hogy az egész világ meghallja? Az őrök egy pillanat alatt a nyakunkon lennének! – Mit műveltek ti itt? – kérdezte Cato döbbenten. – Nem jössz rá magadtól? Te és a többiek most elmenekültök. Figulusszal együtt. – Figulusszal együtt? – Az egyik őrszem felismerte. Neki is veletek kell mennie. Menekülnötök kell! Neked, és mindenkinek, aki ki akar szabadulni innen! – Menekülni? – suttogta Cato. – Megőrültél? – Teljesen! De azok a nyomorultak is megőrültek, akik idejuttattak titeket. Ezért most törlesztjük az adósságot. – Macro előhúzta a tőrét. – Nyújtsd ide a kezed, hogy elérjem! Nem akarom elvágni a csuklódat. Cato azonnal felemelte a kezeit, aztán gyorsan vissza is húzta. – Nem! – Tessék? – kérdezte Macro hangosan, mire a többi fogoly kötelékeit vagdosó Figulus dühösen rászisszent. Az optio körül tolongok kétségbeesetten nyújtogatták előre összekötözött kezeiket. Cato megrázta a fejét. – Azt mondtam, nem. Nem teheted ezt, Macro! Mi lesz, ha rájönnek, hogy segítettél nekünk megszökni? – Segítettem? Azt hiszem, annál jóval többet tettem. – Ezt nem úszód meg szárazon. – Csak nyújtsd ide a kezed! – Nem! Gondolj bele! Hova mehetnénk? Mi lesz, ha elfognak, és valamelyikünk beszélni fog? Téged is kivégeznek! Hagyj itt minket, amíg még van rá esélyed! Macro megrázta a fejét. – Ahhoz már túl késő. Nyújtsd ide a kezed! Cato vonakodva eleget tett a barátja kérésének, Macro pedig megragadta a csuklóját, és ujjaival a bőrszíjakat keresgélte. Miután megtalálta, óvatosan alájuk csúsztatta a pengét. Néhány pillanattal később a szíjak darabokra hullottak, és Cato megdörzsölhette a csuklóit. – Tessék! Fogd a kést, és vágd el a többit is! Ki kell jutnotok innen! – Mégis, hova? – Amilyen messzire csak lehet! Valahova, ahol nem találnak rátok. – És azután? – A fene tudja. – Mit gondolsz, meddig juthat el egy maroknyi fegyvertelen ember? – Nem lesztek fegyvertelenek – rázta meg Macro a zsákot. – Hoztunk nektek néhány pengét.

Eleget ahhoz, hogy elboldoguljatok. Cato abbahagyta a bokái köré tekert szíjak vagdosását, és felpillantott. – Ez a terved? – Neked talán van valami jobb? Vagy ez, vagy itt maradsz, és holnap reggel kivégeznek. – Micsoda választási lehetőség! – rázta meg a fejét Cato. Vagy a holnap reggeli kivégzés, vagy az elkerülhetetlen halál a keresőcsapatok, netán az ellenség kezétől. A helyzet nem lett sokkal jobb, mint nemrég volt, ráadásul immár Figulus is rákerült a halálraítéltek listájára. Ahogy Macro is rákerül, ha rájönnek, milyen szerepet játszott a szökésben. A lábait összekötő szíjak szétváltak, Cato pedig hevesen megdörzsölte a bokáin a bőrt. – És most? – Menjetek nyugatnak! A mocsárba! Ez az egyetlen esélyetek.

Huszonegyedik fejezet

Macro rászólt a foglyokra, hogy maradjanak nyugton, míg Figulus elvágja a kötelékeiket. A kiszabadított legionáriusok várakozás közben a csuklóikat és a bokáikat dörzsölgették, és kinyújtóztatták sajgó tagjaikat. Eközben állandóan a veszély jeleit lesték, hogy észrevette-e valaki a szökési kísérletet. A centurio mindenkinek adott egy kardot vagy egy tőrt, míg végül ki nem fogyott a fegyverekből. A napszúrást kapott férfi kötelékeit azonban hiába vágták el, ő csak tovább feküdt a földön, és nem fogadta el a kardot, amit Macro odanyújtott neki. – Vedd el! – suttogta Macro dühösen. – Vedd el ezt az ócskaságot! Szükséged lesz rá! A légionárius oldalra fordult, majd összegömbölyödött, és éles hangokat hallatva nyöszörögni kezdett. Macro a válla felett gyorsan a sátrak ragyogó soraira pillantott, de nem látott mozgást. Ismét a földön heverő katona felé fordult, és vadul a lapockái közé rúgott. A férfi mozdulatlanná dermedt és feljajdult. Macro azonnal fölé térdelt, felkapta a sárban heverő kardot, és a hegyét a légionárius álla alá szegezte. – Pofa be! Még egy hang, és az lesz az utolsó, amit éledben kiadsz! A légionárius hátrahajtotta a fejét, szemei tágra nyíltak a félelemtől, és kezeivel a sarat kaparva próbált elmenekülni Macrótól. – Maradj nyugton! – sziszegte a centurio dühösen. – Maradj nyugton! – Hagyd, uram! – suttogta Cato. – Csak hagyd békén! Macro egy pillanatig a légionáriust nézte, majd feltápászkodott és Cato felé fordult. – Nem maradhat hátra! Elmondhatja, hogy én is közrejátszottam a szökésben. Magatokkal kell vinnetek! Cato bólintott, Macro pedig halkan a hüvelyébe csúsztatta a kardot. – Emeljétek fel! – Jobb lenne, ha eltűnnél innen, uram. – Amint ti is eltűntetek. Gyerünk! Irány a cölöpfal! – De úgy épp a főtáborral szemben leszünk! – Még mindig jobb, mint a sátrak között keresgélni az utat. Biztosan észrevennének benneteket, különösen ezzel a mihasznával – bökdöste meg Macro a lábával a földön fekvő katonát. Cato lepillantott, és hirtelen nagyon megsajnálta a rettegő férfit. Lehajolt, és gyengéden megrázta a légionárius vállát. – Mi a neved, katona? A férfi a hang felé fordult. Cato csorba fogak csillanását látta a kemény vonású szájban. – Proculus… Proculus Secundus. – Szólíts „uram”-nak, ha hozzám beszélsz, Proculus! Értetted?

– I-igen, uram. – Fel kell állnod! – Habár Cato halkan beszélt, próbált olyan parancsolónak tűnni, amennyire csak lehetett. – Senkit sem hagyunk hátra meghalni. Kelj fel! Határozottan megmarkolta Proculus alkarját, és felsegítette, majd átadta neki a kardot, amit Macro az imént a földre dobott. – Tessék! Tartsd erősen! Jobban vagy? – Igen, uram. Azt hiszem. – Jól van – csapott Cato a katona izmos vállára. – Induljunk! Az újonnan kiszabadított katonák feltápászkodtak, és követték a cölöpfal felé tartó Macrót. Cato körbenézett, de nem látta jelét, hogy bárki is járna a kis védvonal mentén. Macro a cölöpfal aljára mutatott. – A cölöpfalon és az árkon könnyen át tudtok mászni anélkül, hogy észrevennének. Legalábbis nem ebből a táborból. Felmásztak a földsánc belső oldalán, majd a rövid facölöpökhöz érve Macro megfordult, és lefelé intett. Halk zaj hallatszott, ahogy a szökevények egymásba botlottak. Aztán Macro ismét a cölöpfal felé fordult. Megragadta az egyik cölöpöt, és ide-oda mozgatta. Nyakán kidagadtak az erek az erőfeszítéstől, mígnem a karó végül halk reccsenéssel kiszakadt az összetömörített földből. A második cölöp már gyorsan kijött a helyéről, majd óvatosan az első mellé fektették. Cato nyugtalanul körbepillantott, és a riadó jeleit keresve letörölte az esőcseppeket a homlokáról. A harmadik cohors katonái azonban tovább aludtak, nem is gyanítva, hogy a halálraítéltek épp szökni készülnek. Miután a harmadik cölöpöt is kitépték, a rés már elég nagy lett, hogy egy ember átférjen rajta. Cato megfordult, és Figulus hatalmas alakját kereste. – Te mész elsőként, optio! Menj le az árokba, és indulj a tábor északi sarka felé! Maradj rejtve! Figulus bólintott, majd átpréselte magát a résen, és a hasán kúszva leereszkedett a védelmi árok meredek oldalán. Cato előrelökdöste a következő légionáriust, aztán a szökevények egymás után átmásztak a résen, és szétszóródtak az árokban. Cato maradt utoljára. Macro felé fordult, és esetlenül kezet ráztak. A fiatalember ráeszmélt, hogy valószínűleg sosem látja többé a barátját. Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy Macro viharvert, mégis erőteljes és megnyugtató alakja ezentúl nem lesz mellette. De erősnek kellett lennie. Bármilyen jövő várjon a szökevények e kis csapatára, a sorsuk most tőle függ. Cato kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon a vele szemben kuporgó alakra, akinek sötét vonásai esőcseppektől csillogtak. – Köszönöm, uram. Macro bólintott, majd barátságosan a rés felé tolta Catót. – Menj! Amikor felfedezik, hogy elszöktetek, már olyan messze kell járnotok, amennyire csak lehet. – Igaz! Cato lecsúszott a sáros árokparton, aztán felpillantott a cölöpfalra, de Macro már eltűnt. A fiatalember előrevetette magát, és végigmászott a sártól mocskos, árokban hasaló szökevények mellett. Körülötte esőcseppek csapkodták a füvet és apró hullámokat keltve korbácsolták az árokban összegyűlt víztócsákat. Cato végül odaért Figulushoz, és a cohors megerősített táborának sarka felé mutatott. A halálraítéltek, élükön az ifjú centurióval, kúszni kezdtek a védművek széle felé. Cato a sarokra érve lassan felemelte a fejét, és óvatosan körbenézve a főtábor falain járőröző őrszemeket kereste. A védművek mentén néhány árnyalak látszott, ám Cato biztos volt benne, ha elég lassan és óvatosan mozognak, nem veszik észre őket a sötétben. Az egyetlen veszélyt Proculus jelentette. Eléggé rémült, hogy elárulja a bajtársait. Cato a válla felett Figulusra pillantott. – Egyenesen továbbmegyünk. A fű elég magas, eltakar minket. Add tovább mindenkinek, hogy kövessenek, és maradjanak földön! – Igenis, uram. – Maradj Proculus mellett! – Cato olyan halkan beszélt, hogy az optión kívül senki más ne hallhassa. – Ha elveszti a fejét, hallgattasd el! – Hallgattassam el?

– Tedd, amit tenned kell. Érthető? – Igen, uram. Cato elfordult, és még egyszer végigpillantott a védművek mentén, majd egy tölgyfákból álló jókora sarjerdőre szegezte a tekintetét, amit még korábban fedezett fel, mikor gyűjtögető csapatokat küldtek ki tűzifáért. Aztán előrevetette magát a fűbe, és a veszély jeleit keresve lassan mászni kezdett. Mögötte előbukkantak az első legionáriusok az árokból, és négykézláb kúszva a nyomába eredtek. A szökevények hevesen lüktető szívvel sorra előreindultak, olyan óvatosan mozogva, ahogy csak tudtak. Figulus leghátul maradt, és maga előtt lökdöste a rettegő Proculust, aki a fenyegetőnek tűnő leghalkabb hangra is megtorpant, és a földre lapulva reszketni kezdett, míg az optio a kardja hegyével ismét előre nem noszogatta. Cato már a sarjerdőhöz vezető út csaknem kétharmadát megtette, amikor megállt, és a fejét felemelve a II. legio tábora felé pillantott. Továbbra sem fújtak riadót. Már épp azon volt, hogy ismét előreinduljon, ám ekkor hirtelen remegést érzett az ujjai alatt. – Állj! – sziszegte hátra. – Mindenki a földre! A szökevények azonnal engedelmeskedtek a hátraadott parancsnak, míg Cato a füleit hegyezve kereste az egyre erősödő remegés eredetét. Az eső szüntelenül dobolt körülötte, a szél pedig halkan morajlott, megrázva a hosszú fűszálakat. Ekkor egy sötét árnyalak bukkant fel a sarjerdő szélén, ahova a szökevények tartottak. Aztán egy újabb alak is csatlakozott az elsőhöz, és szinte azonnal árnyak egész tömege tűnt elő a nyomukban. A fűben rejtőző szökevények ló nyerítését hallották. Cato a földre lapult, és a szemeit meresztve próbálta kivenni a részleteket. A lovasok hirtelen irányt változtattak, és egyenesen a szökevények felé indultak. – A fenébe! – szisszent fel, és keze azonnal az övébe tűzött kard markolata után nyúlt. Aztán rájött, hogy a lovasok nem vehették észre őket, mivel túl sötét volt. Azonban… – Maradjatok a földön! Adjátok tovább! Maradjatok a földön, de tartsátok a kezetek ügyében a fegyvereiteket! Senki se mozduljon, amíg azt nem mondom! A legionáriusok a földre lapultak, miközben suttogva végigadták a parancsot a soraikon. Cato ismét az alig kétszáz lépésnyire járó lovasok felé fordult. Legalább kétosztagnyi felderítő, számolgatta a centurio. Több mint amennyivel el tudnának bánni. Ráadásul egyre közeledtek. A tábor felé tartottak, mit sem tudva a szökött foglyokról. Egyelőre, gondolta Cato keserűen, és ahogy a földre lapult, arcával érezte a közeledő paták dübörgése keltette remegést. A sor végén Figulus előrenyújtotta a kezét, és megragadta Proculus tunikáját. – A fenébe is! Maradj a földön! – Nem! Nem! Menekülnünk kell! Meneküljünk! Proculus félreütötte a tunikáját markoló kezet, és kezdett felemelkedni a földről. – Engedj el! Figulus a közeledő lovasokra pillantott, majd Proculusra vetette magát, kiszorítva belőle a levegőt. Aztán kardja markolatgombjával halántékon ütötte a légionáriust, aki azonnal elernyedt. Az optio azonban semmit sem akart a véletlenre bízni, ezért mialatt a lovasok egyre közelebb kerültek hozzájuk, a földre szorítva tartotta az eszméletlen katonát, és kardját a torkához szorította. Ám a lovasok menetoszlopa az utolsó pillanatban kissé elkanyarodott a fűben lapulóktól, és alig húszlábnyira haladtak tovább. Cato kissé oldalra fordította a fejét, és levegőt is alig véve a köpenyükbe burkolózó sötét alakokat nézte, ahogy hátasaikat gyorsabb iramra ösztökélve a sátrak száraz menedéke felé tartottak. A menetoszlop dübörögve tovahaladt, és bár láthatóan nem vették észre a szökevényeket, Cato úgy érezte, a lovasok sorainak sosem lesz vége. Amikor már majdnem úrrá lett rajta a késztetés, hogy felpattanjon és rájuk vesse magát, az utolsó felderítő is elléptetett mellette. Cato figyelte, ahogy a tábor felé tartva egyre távolodnak, és nagyot sóhajtott, ellazítva az izmait, melyek úgy megfeszültek, akár egy szállásmester pénzes erszénye. Megvárta, amíg a menetoszlop vége olyan messzire kerül, hogy már ne tudja kivenni az alakokat, és hátraszólt az embereinek, hogy folytatják az utat a sarjerdő felé. Csaknem egy óra telt el, mire Figulus csatlakozott a víztől csöpögő tölgyek sötét árnyékaiban kuporgó társaihoz. Proculus már magához tért, de még mindig kába volt, és nem tiltakozott, mikor az optio a többiek felé lökte. Cato a tábor felé pillantott, de nem látta jelét, hogy

riadóztattak volna. Úgy vélte, a sötétség még négy órán át védelmezi őket, ami alatt nagyjából tíz mérföld előnyre tehetnek szert az elsőként utánuk küldött üldözőkkel szemben. Emlékei szerint a mocsár széle legalább tizenöt mérföldnyire lehetett. Szoros menekülés lesz. No és azután? A bizonytalan jövő veszélyei kövekként nehezedtek Cato szívére. Ha a saját csapataik fogják el őket, akkor gyorsan végrehajtják a kivégzést, ám a megkövezés vagy a halálra verés lesz a legkevésbé fájdalmas vég, amiben a feldühödött Plautius tábornok részesíti őket. Inkább lassú, gyötrelmes kereszthalálra számíthatnak. Ha az ellenség fogságába esnek, valami barbár kínhalálban lesz részük: élve elégetik, vagy elevenen megnyúzzák és a kutyák elé vetik őket. Ha mindkét oldal katonáit sikerül elkerülniük, a mocsárban kell majd bujkálniuk, és azt kell enniük, amit találnak, vagy amit el tudnak lopni. Vagyis hosszas éhezés vár rájuk, míg végül a tél végez velük. Catót egy pillanatig csábította a gondolat, hogy megforduljon és a legkevésbé ijesztő sorsot válassza. Aztán átkozni kezdte magát, amiért ilyen gyenge. Életben van, és csak ez számít! Kapaszkodnia kell az életébe, mivel ez az egyetlen, amije maradt. Még a legkeservesebb élet is jobb, mint a halál végtelen feledése. Cato nem nagyon hitt a túlvilági életben, amit a titokzatos keleti isten, Mithras ígért, aki oly sok titkos követőre tett szert a legio katonái közt. A halál végleges és megváltoztathatatlan, az egyetlen pedig, ami számít, hogy az ember az utolsó lélegzetéig küzdjön hideg ölelése ellen. Cato száműzte a sötét gondolatokat, és feltápászkodott, azonnal megborzongva, ahogy a heves szél vizes bőrébe mart. – Talpra! – kiáltotta, majd meg sem várva, hogy emberei engedelmeskedjenek a parancsnak, hátat fordított a tábornak, és elindult a nyugati mocsarak kétes menedéke felé.

Huszonkettedik fejezet

Macro nagyon is ébren volt, mikor riadót fújtak. Mióta visszatért a sátrába, álmatlanul forgolódott. Ez most először fordult elő vele, mivel a veteránok többségéhez hasonlóan rendszerint azonnal mély álomba merült, amint a párnájára hajtotta a fejét. Ám a mostani helyzet nagyon eltért a megszokottól. Cato odakint járt, és nem sok esélye volt az életben maradásra, ráadásul Macrót is veszély fenyegette. Abban a pillanatban, amint a szállásmester megkötözött, betömött szájú segédeire rábukkannak a raktársátorban, világossá válik, hogy valaki segített megszökni a foglyoknak. Ha rájönnek, milyen szerepet játszott az ügyben, ő lesz az, akit a szökevények helyett kivégeznek. Efelől kétsége sem volt. A rangja és példás harctéri eredményei ellenére végezni fognak vele. A hajnal első fénye fakószürkére festette az eget, és beszivárgott a sátra bejáratának lapjai között. Az eső még mindig esett, habár nem olyan hevesen, mint az éjjel, de továbbra is állhatatosan kopogott a Macro feje fölötti bőrön, és hangosan csobogott a kinti víztócsákon. Valahol a távolban kiáltás harsant, fegyverbe szólítva az őrséget. Egy csapat katona rohant el a sátor mellett, alakjuk sötéten rajzolódott ki az egyre erősödő fényben, ahogy csúszkálva tocsogtak a sárban. Macro úgy döntött, jobb lesz, ha kimegy, megmutatva, hogy felfigyelt a riadóra. Úgy kell tennie, mintha őt is éppúgy meglepnék a történtek, mint a többieket. Az élete függött most ettől. Átlendítette a lábait az ágy széle fölött és a sarujáért nyúlt. Amint az ujjai összezáródtak a viseltes bőrön, egy pillanatra megállt, hagyva, hogy az őrök eltávolodjanak, majd gyorsan kilépett a sátorból. – Hé, te! – mutatott rá az egyik katonára, aki épp elrohant mellette. – Mi ez a nagy lárma? A légionárius megtorpant, majd hevesen zihálva vigyázzba állt.

– A foglyok, uram! – Mi van velük? – Eltűntek, uram! Megszöktek! – Ostobaság! Mégis, hogyan? A légionárius vállat vont. Fogalma sem volt, hogyan szöktek meg a foglyok, és nem tudott részletekkel szolgálni. Macro bólintott. – Rendben van. Menj a dolgodra! – Uram! – szalutált a katona, majd visszafordult a hadijelvénye felé, ami lassan ide-oda mozgott a távolban, a sátrak vonalai felett. Macro nézte, ahogy távolodik, és felfigyelt arra, milyen nehézkesen mozog a sátrak körüli ragacsos sárban. Ez jót jelent! Minden jót jelent, ami lelassítja Cato és a többi szökevény üldözőit. Macro a sátrába visszatérve gyorsan megkötötte a saruja szíjait, és felvette súlyos köpenyét. A gyapjút nemrég kenték be zsírral, ezért a víz nagy részét kívül tartotta. Cato embereinek azonban nincs részük ilyen kényelemben, és alighanem vacognak átázott tunikájukban. Amint erre gondolt, egy pillanatra belehasított a lelkiismeret furdalás. De nem volt idejük, hogy fegyvereken kívül mást is szerezzenek, és már ez is nagy kockázatot jelentett rá és Figulusra nézve. Catónak azzal kell boldogulni, amije van, és legyen hálás, amiért még él, gondolta Macro, miközben elindult, hogy csatlakozzon a hadijelvény körül gyülekezőkhöz. Maximius, köpenyét a hóna alatt szorongatva, rohanvást érkezett a tisztjeihez. – Miért riadóztattatok? Tullius, az őrszolgálatos centuria parancsnoka kihúzta magát és előrelépett. – A foglyok megszöktek, uram. – Megszöktek? – döbbent meg Maximius. – Lehetetlen! Mutasd! Tullius a nyílt térség felé fordult, ahol a foglyokat tartották, emberei pedig előreindultak, hogy utat nyissanak a tiszteknek. A térségre érve a két őrszemhez léptek, akiket Figulus leütött. Mindketten a földön ültek, és az őket kiszabadító katonák kulacsaiból iszogattak. – Mi a fenét műveltek? – üvöltött rájuk Maximius. – Talpra! A két férfi feszesen feltápászkodott és a többi legionariusszal együtt vigyázzba állt a tisztek közeledtére. A cohors parancsnoka először tudomást sem vett róluk. A letaposott fű borította térséget nézte, ahol a foglyokat tartották, majd három gyors lépést tett, lehajolt, és felemelt néhány bőrszíjat. Miután közelebbről is szemügyre vette bőrdarabokat, a tisztek elé tartotta azokat. – Ezeket elvágták! Macro nyelt egyet és bólintott. – Valaki bizonyára segített nekik. – Nagyon úgy tűnik. – Maximius a két őr felé fordult. – Mi történt, Vassus? Az idősödő légionárius egyenesen előre szegezte a tekintetét, nem mert a parancsnok szemébe nézni. – Nos? – kérdezte Maximius halkan. – Ki vele! – Megleptek minket, uram. Engem, és ezt a legényt is. A sötétségből vetették ránk magukat. – Vetették? Mennyien voltak? – Ketten, uram! – szólalt meg a fiatalabb őrszem. – Átkozottul tagbaszakadt fickók voltak. – Felismertétek őket? – Sötét volt, uram… – felelte az idősödő katona. – Nem tudnám biztosan megmondani, kik voltak. Fiatalabb társa szemei elkerekedtek. – Az egyiküket felismertük, uram. Figulus volt. – Figulus optio? – A parancsnok megdörzsölte az állát. – Cato optiója! Így már érthető! No és a másik fickó? Macro kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul állva várja a veterán katona válaszát. – Nem láttuk valami jól, uram. Alacsonyabb volt, mint Figulus, uram, de ez az emberek többségére ráillik. – Értem. – Maximius Macro felé fordult. – Ellenőrizzétek az egész cohors létszámát!

Derítsétek ki, hogy ki más hiányzik még! Azonnal! Macro elfordult, és keresni kezdte a cohors kürtösét. Ahogy arra számított is, a kürtös csatlakozott az őrszolgálatos centuria zászlóvivőjéhez, és ívelt bronz hangszerét használatra készen tartotta a kezében. Macro odalépett hozzá. – Fújj gyülekezőt! Amint a mély tónusú dallam végigzengett a sátrak sorai fölött, a cohors katonái előjöttek a napfényre, és a sáron átcsúszkálva csatlakoztak a földsáncok mellett gyülekezőkhöz. A centuriók az alakulatuk elé álltak, míg optióik gyorsan összeszámolták a katonákat. Cato centuriájának vezetését Macro vette át, mivel az alakulat a centurióját és az optióját egyaránt elvesztette. Kicsit később a tisztek jelentést tettek Maximiusnak. – Csak Figulus hiányzik? De hiszen az őrök azt mondták, két ember támadta meg őket! – Lehet, hogy duplán láttak? – mosolyodott el Macro. – Mert részegek voltak? – Nekem nem tűntek részegnek – mormogta Tullius. – Nem – értett egyet Maximius –, nem voltak részegek. Tehát úgy tűnik, a foglyok egyik segítője hátramaradt. Még mindig itt van! – De az is lehet, hogy nem, uram – mondta Macro. – Az egyik rabszolga is lehetett. – Igen… ez igaz. Valaki számolja össze a rabszolgákat! Mialatt várakoztak, Macro észrevette, hogy felettese nyugtalan tekintettel nézi a felkelő nap fényét. Aztán hirtelen rájött, miért, és gyors pillantást vetett a főtábor felé. – A legátus hamarosan megérkezik. Maximius horkantott egyet és keserűen felnevetett. – A legátus, a tábornok és a légiók első cohorsai! Nevetség tárgyai leszünk. – Kétlem, hogy a legátus nevetni fog – jegyezte meg Tullius. – Inkább feltálalja a golyóinkat reggelinek. Macro bólintott. – Már ha szerencsénk van. Ekkor az őrségváltást jelző kürtszó hallatszott a folyó túlpartja felől, kihirdetve, hogy a nap hivatalosan is kezdetét vette. Egy pillanattal később a II. legio kürtösei jóval erőteljesebb dallamot játszottak. Maximius és tisztjei nyugtalan pillantásokat váltottak. A büntetés tanúinak kijelölt cohorsok katonái most sietve felveszik tunikájukat és páncélba öltöznek. Elég időt hagynak nekik, hogy felsorakozzanak, majd a folyón átkelve elfoglalják helyüket a II. legio védművein kívüli térségen. Tehát Maximiusnak és embereinek alig fél órájuk van, mielőtt kiderül az igazság. A hadsereg főtisztjeinek haragja úgy zúdul majd rájuk, akár egy hegyomlás. – A legátus közeleg! – kiáltott nagyot a főkapu optiója. – Díszőrség, sorakozó! Maximius vállai megroggyantak. Tehát mégsem lesz semmiféle haladék, most azonnal szembe kell néznie Vespasianusszal. Macro egy pillanatra megsajnálta a cohors parancsnokát, és kissé elszégyellte magát, amiért segédkezett a szökésben. De aztán eszébe ötlött, hogy Maximius az, aki miatt folt esett az alakulat becsületén, ráadásul miatta ítélték halálra Catót és a többieket. Macro arca megkeményedett, ahogy a szívét minden eddiginél keserűbb megvetés járta át a rangidős centurio iránt. Az őrséget vezető optio parancsot kiáltott, hogy nyissák ki a kaput, majd sietve elfoglalta helyét a kis táborba vezető út mellett felsorakozott szakasz élén. A szálfák megnyikordultak, ahogy a kapuszárnyakat kitárták, mögöttük pedig felbukkant a legátus és néhány fős kísérete, amint felfelé kaptattak a sáros úton. Maximius hátrasimította a haját, és kipislogta a szeméből az esőt. – Legjobb lesz minél előbb túlesni rajta. Gyerünk! A harmadik cohors centuriói a kapuhoz masíroztak. Súlyként nehezedett rájuk a félelem, hogy mit fog szólni a legátus, mikor megtudja, hogy a halálraítéltek megszöktek. Az eső tovább szemerkélt, ami remekül illett komor hangulatukhoz, mivel így még kellemetlenebbül érezték magukat. Vespasianus futó pillantást vetett a díszőrségre, és elégedetten biccentett az egyenruhák láttán. A sarujukat sár borította, és a ruhájukon is akadt egy-két folt, de ez most elfogadhatónak

számított. – Rendben van – fordult az optio felé. – Oszoljt parancsolhatsz! – Uram! – szalutált az optio, majd a díszőrség felé fordulva olyan erővel kiáltotta a parancsot, mintha a gyakorlótéren lenne, ráadásul emberei jócskán hallótávolságon kívül ácsorognának. A katonák azonnal vigyázzba vágták magukat, és amint eleget tettek a formaságoknak, gyorsan fedél alá siettek. A legátus könnyed mozdulattal leszállt a nyeregből. Az öt centurio megállt, és vállukat hátrafeszítve kihúzták magukat. – Jó reggelt, uraim! Remélem, mindent előkészítettetek! – Nos, igen, uram… Vespasianus azonnal észrevette a tétovázást. – De? Macro oldalvást Maximiusra pillantott, és látta, hogy a rangidős centurio tehetetlenül lehorgasztja a fejét. – Sajnálattal jelentem, uram, hogy a foglyok megszöktek. A legátus egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, és széles homlokán mély ráncok jelentek meg. Aztán lova megrázta a fejét, megrángatva a kantárt, amit Vespasianus még mindig a kezében tartott, és a varázs hirtelen megtört. – Megszöktek? Mennyien? – Mindannyian, uram – felelte Maximius összerezzenő arccal. – Mindannyian? Ez ostobaság, centurio! Hogyan szökhettek meg mindannyian? Őrizet alatt álltak, nemde? – Persze, uram. – Tehát? – A foglyok cinkosai legyűrték és megkötözték az őröket. Aztán kiszabadították az elítélteket, és elmenekültek a védműveken át. – Bízom benne, hogy már utánuk küldtél néhány embert! Maximius alig láthatóan megrázta a fejét. – Csak most fedeztük fel a történteket, uram. A hajnal első fényénél riadóztattunk. A legátus keze ökölbe szorult. Egy pillanatra szorosan behunyta a szemeit, ahogy próbált úrrá lenni a haragján, amit a cohors parancsnokának jelentése szított fel benne. Aztán ismét megszólalt. – Nem gondolod, hogy bölcs dolog lenne nyomban utánuk küldeni néhány csapatot? – Igen, uram! Azonnal, uram! Tullius! Azonnal intézkedj! Miután a centurio elsietett, hogy kiadja a szükséges parancsokat, Vespasianus csettintett, odaintette magához a rangidős tribunusát, aki nyomban lecsusszant a nyeregből és odalépett a parancsnokhoz. – A lovas őrjárat jelentett valami szokatlant, Plinius? A tribunus egy pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét. – Nem, uram. Nem jelentettek semmi szokatlant. – Rendben. Nos, azt akarom, hogy azonnal térj vissza a táborba, és ültesd őket ismét nyeregbe! Vágtassanak ki a folyótól délre, nyugatra és keletre elterülő vidékekre! Ha dezertőrökre bukkannak, tegyenek meg mindent, hogy élve hozzák vissza őket, és így azok szembenézhessenek a büntetésükkel! Ha ellenállnak, ott helyben végezhetnek velük. Érthető? – Igen, uram. – Akkor menj és intézkedj! A tribunus visszasietett a lovához, felpattant a nyeregbe, és a kantárszárat megrángatva elvágtatott a főtábor felé. A hátas patái ragacsos sárdarabokat szórtak hátra a legatusra és a harmadik cohors centurióira. Macro összerezzent, ahogy egy sárcsepp az arcára fröccsent. – Elnézést, uram! Macro hátrafordult, és azt a katonát látta maga előtt, akit elküldött, hogy számolja össze a cohors táborában tartózkodókat.

– Igen? – Csak egyetlen ember hiányzik: Figulus optio. A többi légionárius és összes rabszolga a táborban van. – Biztos vagy ebben? – vonta fel Macro sötét szemöldökeit. – Igen, uram. De ez még nem minden. A szállásmester két segédjére összekötözve találtunk rá a raktársátorban. Néhány fegyver is eltűnt. – Rendben van, leléphetsz! Macro gyors, csüggedt pillantást váltott Maximiusszal. – Valami gond van, Macro centurio? – kérdezte Vespasianus. – Vagy inkább mondjuk úgy, újabb gondot írhatunk be a ma reggeli balfogások gyűjteményébe? Macro bólintott. – Igen, uram. Úgy tűnik, Figulus a többiekkel együtt dezertált. Az őrök azonban azt állítják, ketten támadtak rájuk. Vagyis a másik támadó még itt van a táborban. – Jobb lesz, ha megtaláljuk – mondta Vespasianus halkan. – Úgy vélem, Plautius tábornok követelni fogja valakinek a fejét kárpótlásként. Ez inkább a bűntárs feje legyen, semmint valamelyikőtöké. Egyetértetek velem, uraim? A centuriók kétségbeesett arccal néztek a legatusra, és nem válaszoltak a kérdésre. A hátuk mögött Tullius átvezetett egy csapat katonát a cölöpfalon ütött résen. A teljes fegyverzetű legionáriusok esetlenül csúsztak alá az árokba, majd követték a szökevények nyomait a tábor sarka felé. Vespasianus megrázta a fejét. – Micsoda siralmas helyzet, Maximius centurio! Ezzel nem csak te kerültél bele a szarba, de engem is magaddal rángattál… Hálás köszönetem! Maximius erre nem tudott mit mondani. Semmi értelme nem lett volna mentegetőzni, de még ha meg is teszi, azzal tovább súlyosbítja a szégyenét. Ezért csak némán nézett a legatusra, míg az végül fáradtan elfordult, majd a lovára felülve gúnyos mosollyal lenézett a centuriókra. – Közlöm a tábornokkal a rossz hírt, mielőtt még elindítaná a többi legio első cohorsait a folyón át, hogy tanúi legyenek a kivégzéseknek. Valamiért kétlem, hogy Aulus Plautius könnyedén veszi majd a hallottakat. Jobb lesz, ha gondoskodtok az elintézetlen ügyeitekről! Vespasianus megfordította a lovát, és a kapun kivágtatva elindult lefelé a főtáborhoz vezető sáros ösvényen. Törzstisztjei sietve utána indultak. Ahogy megkerülték a legio táborának sarkát, egy osztagnyi lovas felderítő jött velük szembe, akik aztán oldalra fordulva végigvágtattak a két tábor közötti résen, egyenesen arra, ahol Tullius és emberei a szökevények nyomait követve a magas füvön át a sarjerdő tölgyei felé tartottak. Macro mozgást vett észre a főtáboron túli domboldalon, és odanézve egy másik felderítő csapat sötét alakjait látta, ahogy felfelé kaptatnak, majd legyező alakban szétterülve elindulnak a nyugati vidékek felé. – Reménykedjünk, hogy gyorsan megtalálják Catót és többieket – mormogta Félix. – Szerintetek merre mehettek? – Nyugatnak – felelte Antonius magabiztosan. – Vagy délnyugatnak. Másfelé nem lenne értelme. – Egyenesen az ellenség területének szívébe? – Félix megrázta a fejét. – Megőrültél? – Hova mehetnének még? Ha kelet felé mennének, előbb-utóbb összeakadnának a mieinkkel. Ha mégsem, a velünk szövetséges törzsek akkor is észrevennék őket, és ezt jelentenék nekünk. A nyugati irány az egyetlen esélyük. Ezenkívül az a hatalmas mocsár is arrafelé van. A legjobb hely, hogy elrejtőzzenek. – Ostobaság! Egyenesen Caratacus karjai közé kerülnének, és te is tudod, mit művel az a népség a római foglyokkal. – Akkor is azt mondom, hogy arra van a legnagyobb esélyük – jelentette ki Antonius, majd Macro felé fordult. – Te mit gondolsz? Macro némán nézett vissza rá, aztán mintegy véletlenül a lovasok felé pillantott, akik épp eltűntek a főtáboron túli domb mögött. Megköszörülte a torkát, hogy hangján ne hallatsszon a rettenetes aggodalom, ami belülről emésztette.

– Nyugat. Ahogy azt te is mondtad, arra van a legnagyobb esélyük. Vagy inkább ez az egyetlen esélyük. Félix megvetően horkantott a vélemény hallatán, és Maximius felé fordult. – No és te, uram? Mit gondolsz? – Hogy mit gondolok? – pillantott körbe Maximius tűnődő tekintettel, majd összehúzta a szemöldökét. – Hogy mit gondolok? Azt gondolom, hogy rohadtul nem számít, merre mentek. A baj már megtörtént, és nekünk csak ez számít. A cohors összes tisztjének szolgálati minősítésén úgy virít majd az ügyről szóló feljegyzés, akár egy sebhely. Ezt gondolom. Ajkait keserűen összeszorítva végigpillantott a három centurión, majd tekintete végül megállapodott Macrón. – Elmondom, még mit gondolok. Ha rájövök, hogy ki segített megszökni azoknak a kurafiknak, élve megnyúzatom a nyomorultat. Vagy inkább saját kezűleg nyúzom meg.

Huszonharmadik fejezet

– Itt kell hagynunk – mondta Cato halkan. Figulus megrázta a fejét. – Nem tehetjük. Ha elfogják, szóra bírják. Aztán kivégzik. Az optio elhallgatott, és a válla felett a légionáriusra pillantott, aki a patak melletti kövön ülve épp a bokáját dörzsölgette. Nem sokkal korábban ugyanerről az eső miatt síkos kőről esett le. Elég volt egyetlen elsietett lépés, és a fáradt katona megcsúszott. Az eséstől olyan csúnyán kificamodott a bokája, hogy abban a pillanatban, amikor megpróbált ránehezedni a sérült lábra, azonnal felüvöltött a fájdalomtól. Kétség sem férhetett hozzá, hogy nem tud tovább gyalogolni. A hajnal a tábortól alig több mint nyolcmérföldnyire virradt rájuk. Cato számításai szerint még legalább hat mérföld választotta el őket a mocsár szélétől. A legátus bizonyára abban a pillanatban kiküldte a felderítőket, hogy vadásszák le őket, amint elég fény volt, hogy követni tudják a nyomaikat. Ha életben akarnak maradni, olyan messzire kell eljutniuk, amennyire csak lehet. Nem cipelhettek magukkal egy sebesültet, mivel lelassítaná őket, és ezáltal mindannyiuk életét kockára tenné. Cato az optióra szegezte a tekintetét. – Nem vihetjük magunkkal. Egyszerűen nem tehetjük. Mostantól magáról kell gondoskodnia. Érthető? – Ez így nem helyes, uram – felelte Figulus. – Én nem leszek részese a halálának. – Már amúgy is halott. Te és Macro csak adtatok neki még néhány órányi életet. Döntöttem, optio. Többé ne vond kétségbe a parancsaimat! Figulus egy pillanatig némán nézett vissza rá. – Parancsok? Nem vagyunk többé katonák, uram. Dezertőrök vagyunk. Miért gondolod, hogy engedelmeskednem kell a… – Pofa be! – csattant fel Cato. – Azt teszed, amit mondok, optio! Bármi történjék is, még mindig én vagyok itt a rangidős. Ha ezt elfelejted, nyomban végzek veled! Figulus elképedve nézett rá, aztán bólintott. – Igenis, uram. Persze. Cato észrevette, hogy a szíve hevesen dübörög, és kezei ökölbe szorultak. Megrótta magát, mivel úgy érezte, olyan látványt nyújt, akár egy bolond. A fáradtság, és a félelem, hogy elfogják, majd a táborba visszahurcolva kivégzik, nagyon megviselte az idegeit. Erősnek kell lennie, ha túl akarja élni ezt a megpróbáltatást, és a többieket is át akarja segíteni rajta. Az elméje mélyén már kezdett alakot ölteni egy terv, habár igencsak bizakodónak és nagyra törőnek tűnt. De ha valaki úgy kapaszkodik az életbe, mintha egy mély szakadék fölött lógna, akkor kész a megmenekülésre kapott

legvalószerűtlenebb esélyt is megragadni. Amint a hasonlat eszébe jutott, és a gondolatra, hogy egy isten esetleg kinyújtja a kezét, és megmenti őket, Cato kis híján gúnyosan kinevette magát. Alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy felnevessen, és ekkor hirtelen ráeszmélt, hogy ez a hisztéria jele. Tudta, ha hagyja, hogy e bénító erő eluralkodjon rajta, mindannyian meghalnak. Megdörzsölte a szemeit, és megszorította az optója vállát. – Sajnálom, Figulus. Az életemmel tartozom neked és Macrónak. Ahogy a többiek is. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Nem ezt érdemelted. – Minden rendben, uram, megértem – mosolyodott el Figulus erőtlenül. – Az az igazság, hogy én is nehezen birkózom meg a helyzettel. Ha tudtam volna, hogy így alakulnak a dolgok… Mihez kezdjünk a fickóval? – Itt hagyjuk. Halott ember, és ezt ő is tudja. Csak meg kell bizonyosodnunk arról, hogy harcban esik el. Vagy gondoskodnunk kell arról, hogy ne foghassák el élve. – Cato feltápászkodott és megköszörülte a torkát. – Vidd tovább a többieket! Én váltok vele néhány szót, aztán követlek titeket. – Néhány szót? – nézett rá Figulus szúrós szemekkel. – Tehát néhány szót. – Nem bízol bennem? – Megbízni egy centurióban? Miután ebbe a helyzetbe kerültünk? Ne kísértsd a szerencsédet, uram! Cato elmosolyodott. – Már azóta kísértem a szerencsémet, mióta beléptem a hadseregbe, de még egyszer sem hagyott cserben. – Mindig van egy első alkalom, uram. – Talán. De most induljatok, és tartsátok a lépést! Figulus bólintott. – Ugyanabba az irányba? Cato körbepillantott a vidéken, és egy pillanatig gondolkodott. – Nem. Tartsatok délnek, a gerinc felé! Miután átértetek rajta, és eltűntetek szem elől, forduljatok vissza az eddigi irányba! Később elmagyarázom. Induljatok! Míg az optio összegyűjtötte a patakpart magas füvében üldögélő fáradt szökevényeket, Cato a sérült férfihoz lépett. – Tullius egyik embere vagy, ugye? A légionárius felpillantott. Arcát, ami olyan volt, akár a régi bőr, őszülő haj keretezte. Cato úgy vélte, már csak néhány éve lett volna hátra a szolgálati idejéből. A sors könyörtelen játéka, hogy épp egy ilyen embert választott ki a kivégzésre. – Igen, uram. Vibius Pollius – szalutált a férfi. A többiekre pillantott, akik már feltápászkodtak, és épp indulni készültek. – Hátrahagytok engem, igaz? Cato megfontoltan bólintott. – Sajnálom. Nem hagyhatjuk, hogy bármi lelassítson minket. Ha lenne más módja… – De nincs. Megértem, uram. Nincs harag. A centurio letelepedett egy közeli kőre, mely büszkén állt ki a patak gyors sodrású vizéből. – Figyelj, Pollius! Egyelőre semmi jele, hogy üldöznének minket. Ha meglapulsz, és a bokád rendbe jön egy kicsit, később talán megtalálsz minket. Olyan embernek tűnsz, akinek nagy hasznát tudnám venni. Csak rejtőzz el, amíg jobban nem leszel, aztán tarts délnyugatnak! – Azt hittem, a mocsárban akarunk elrejtőzni, uram. Cato megrázta a fejét. – Nem. Nem biztonságos. Ha Caratacus emberei elkapnak minket, akkor visszasírjuk a gyors kivégzést. A két férfi összemosolygott, aztán Cato folytatta. – Figulus úgy véli, nagyobb esélyünk lenne, ha megkeresnénk a dumnonianokat. Úgy tűnik, rokonságban állnak Figulus gall törzsével. Egy kicsit beszéli a nyelvüket, és talán szólhat néhány szót az érdekünkben. Ha találkozol a törzs valamelyik tagjával, említsd meg a nevét! – Úgy lesz, uram. Amint a lábam jobban lesz – csapott Pollius a combjára.

Cato komoran bólintott. – Ha mégsem lesz jobban… – Akkor majd a következő életünkben csatlakozom hozzátok. Ne aggódj, uram! Nem hagyom, hogy élve fogjanak el. A szavamat adom! – Ennyi nekem bőven elegendő, Pollius – bólintott Cato, és elöntötte a szégyen, amiért így becsapta a szerencsétlenül járt veteránt. – Ha mégis élve fognának el, egy szót se szólj arról, merre tartunk! Sem arról, hogy Macro milyen szerepet játszott az ügyben! Pollius előhúzta az övébe tűzött kardot. – Ez majd távol tartja őket egy kicsit. Ha mégsem, akkor gondoskodom arról, hogy ne tudjanak szóra bírni, uram. Mivel a veterán így vagy úgy, de a biztos halállal készült szembenézni, Cato gondosan megválogatta a következő szavait. – Feltétlenül meg kell védened magad, de ne feledd, hogy akiket a nyomunkba küldenek, csak parancsot teljesítenek. Nem miattuk kerültünk ebbe a helyzetbe. Érted, mit akarok mondani? Pollius a kardjára pillantott, és szomorúan bólintott. – Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha is önmagam ellen kell fordítanom. Mindig azt hittem, csak a szenátorok és hasonlók szokása a saját kardjukba dőlni. – Úgy tűnik, egyre magasabbra törsz a világban. – Innen, ahol most vagyok, már nehéz lesz magasabbra jutni. – Igaz… Most már mennem kell, Pollius. – Cato határozottan megszorította a veterán szabad kezét. – Biztos vagyok benne, hogy később még találkozunk. Néhány nap múlva. – Hacsak nem előbb, uram. Cato nevetve feltápászkodott, majd minden további szó nélkül Figulus és a többiek után rohant, akik már valamivel odébb jártak. Mielőtt az átkelőhely eltűnt volna a domb mögött, a centurio még egyszer hátrapillantott. Pollius már kivonszolta magát a patakpartra, és szétterpesztett lábbal üldögélt, kardját maga előtt a földbe döfve. Állát a markolatgombon nyugtatott kezeire támasztotta, és abba az irányba nézett, amerről jöttek. Cato tudta, hogy nem kellett volna félrevezetnie a veteránt. Pollius kész volt meghalni, és eltökélte, hogy meg is teszi, mielőtt akár csak egy szóval is elárulhatná a bajtársait. Cato azonban úgy érezte, kell egy kis biztosítás. Még a legtisztább szándékok vezette legtiszteletreméltóbb embernek is akadhatnak gyenge pillanatai. Cato épp elégszer látta már a II. legio kínvallatóinak keze munkáját ahhoz, hogy tudja, csak a legkivételesebbek tudnak ellenállni nekik. Pollius is csak egy egyszerű ember. Ahogy múlt a reggel, az eső lassacskán alábbhagyott, és már csak szemerkélt, ám a komor felhők továbbra is ott tornyosultak az égen, elrejtve a szökevények elől a nap melengető fényét. Cato és Figulus tovább űzték embereiket, felváltva futva és gyalogolva. Mérföldről mérföldre egyre közelebb kerültek a mocsárhoz, ami a legjobb menedéket kínálta az utánuk küldött őrjáratokkal szemben. Habár az eső lemosta róluk a sár nagy részét, még mindig koszosak voltak, és mikor gyaloglásra lassítottak, dideregni kezdtek, amint a verejték fagyossá vált a bőrükön. Kulacsok híján csak a pataknál enyhíthették a szomjukat, ahol Polliust hagyták, Cato pedig érezte, hogy a nyelve feldagad, és egyre szárazabbá válik. Fáradtságuk ellenére egyik szökevény sem dőlt ki. Mivel mindannyian tudták, hogy aki lemarad, arra a halál vár. Cato emiatt nagyon megkönnyebbült, mert biztos volt benne, hogy azt, aki ereje végére ér, semmiféle hízelgés vagy fenyegetés nem állítja újra talpra. Miközben hevesen zihálva és az oldalába nyilalló szúró fájdalommal küzdve tovább rohant, próbálta megőrizni az időérzékét. Mivel a nap nem látszott, csak durva becsléssel állapíthatták meg, mennyi ideje vannak úton. Úgy vélték, dél körül járhat az idő, amikor egy alacsony gerincen átkelve megpillantották a tőlük alig egymérföldnyire elterülő hatalmas, sík vidéket. A halovány fény csak még komorabbá tette a nádasok, keskeny csatornák, a satnya fákkal, sűrű galagonyával és sünzanóttal benőtt tisztások végeláthatatlan elegyének látványát. – Nem valami barátságos – mormogta Figulus. Catónak ki kellett fújnia magát, mielőtt válaszolt volna. – Nem… de ez minden, amink van. Hozzá kell szoknunk egy időre.

– No és azután, uram? – Azután? – Cato keserűen kuncogott, majd halkan válaszolt. – Lehet, hogy nem lesz azután, Figulus. Egyik pillanatról a másikra kell élnünk, miközben állandóan fenyeget majd a veszély, hogy ránk találnak és holtan végezzük… Hacsak nem nyerünk kegyelmet. – Kegyelmet? – horkantott Figulus. – Mégis, hogyan, uram? – Azt még nem tudom biztosan – ismerte be Cato. – Jobb, ha egyelőre nem mondunk az embereinknek semmit, nehogy hiú reményeket tápláljanak. Majd elmondom, amint lesz egy kis időm, hogy alaposan átgondoljam. Menjünk tovább! Az ösvény a domboldalon valamivel lejjebb kettéágazott. Az egyik ága balra kanyarodva a mocsár mentén vezetett tovább, és nem sokkal távolabb eltűnt a ködben, mely teljesen egybeolvadt a víz borította térségek fölött lebegő párával. Az ösvény másik ága, melyet láthatóan nem nagyon jártak, egyenesen a mocsárvidék szívébe vezetett. – A jobb oldali ösvényt követjük! – kiáltotta Cato, miközben a sorból kilépve Figulus felé fordult. – Vezesd tovább őket! Ne pihenjetek, míg legalább negyedmérföldnyire be nem jutottatok a mocsárba! – Igenis, uram. Te hova mész? – Csak átnézek a domb túloldalára. Megbizonyosodok, hogy nem követnek. Majd várjatok meg! Nincs kedvem egyedül eltévedni abban a mocsárban. Figulus elmosolyodott. – Akkor később találkozunk, uram. Miután elbúcsúztak egymástól, Figulus nyugatnak, a barátságtalan mocsárvidék felé indult a sáros szökevényekkel, míg Cato visszafordult a gerinc felé, melyen az imént átkeltek. Nem tudta, miért érzi úgy, hogy vissza kell mennie körülnézni. Talán csak meg akart állni, hogy gondolkodhasson egy kicsit, és kitalálja, mit tegyenek. Vagy pihenni akart, és vetni még egy utolsó pillantást a világra, mielőtt belevetné magát az állandó rejtőzködéssel és nélkülözésekkel teli életbe. Bármi is volt az oka, lassan elindult felfelé a kaptatón, és szíve elnehezült a reménytelen helyzet miatt. Mi van, ha semmi esélyük, hogy kegyelmet kapjanak? Mi van, ha arra ítéltetett, hogy élete hátralevő részében a saját népe elől bujkáljon? Érdemes egyáltalán ilyen életet élni? Még ha a közeljövőben sikerül is elkerülniük, hogy Caratacus megmaradt emberei vagy a légiók katonái elfogják őket, a római erők még az év vége előtt átveszik majd a hatalmat a sziget déli része felett. Ha ez megtörténik, elég idejük lesz, hogy felkutassák és elpusztítsák az utolsó olyan erődöket is, melyek dacolni merészelnek Róma hatalmával. Előbb-utóbb a szökevényekre is rá fognak bukkanni, és bármilyen kevéssé emlékezzen is a hadsereg a bűnükre, végül kivégzik őket. Ha mindenképpen ez a sors vár rájuk, akkor jobb, ha inkább most tesznek kockára mindent, hogy visszanyerjék Plautius és Vespasianus jóindulatát, és így megmenekülhessenek a halálbüntetéstől. A másik lehetőség túl félelmetes volt ahhoz, hogy tovább gondolkodjon rajta. Remélte, ha eljön az ideje, hogy a többiek előtt is feltárja a tervét, meg tudja majd győzni őket az igazáról. Önkénteseket kér majd, mivel többé már senki sem köteles végrehajtani a parancsait. Az egyetlen, amiben bízhat, hogy hisznek a vezetői képességeiben. Figulus ezt azonnal átlátta, ugyanakkor azt is megértette, ha életben akarnak maradni, rendet kell tartani a kis csapatban, és e feladatra Cato a legalkalmasabb ember… legalábbis egyelőre. Miközben a jövőn gondolkodott, észre sem vette, hogy elérte a dombtetőt, és hirtelen azon kapta magát, hogy a szitáló esőtől homályos vidéket nézi, melyen nem sokkal korábban oly sietősen keltek át. Azonnal megpillantotta a lovasok széthúzott vonalát. Nagyjából húszan lehettek, és mindegyiküket ötvenlépésnyi távolság választotta el egymástól. Alig kétmérföldnyire jártak, és átlósan haladtak abba az irányba, amerre a szökevények csapata tartott. Cato azonnal a földre vetette magát, és szíve újult erővel lüktetett, ahogy annak jeleire várt, vajon észrevették-e. Átkozta magát, amiért ilyen óvatlanul ment fel a dombtetőre. A fáradtság nem szolgál mentségül arra, ha veszélybe sodorja a társait. – Te bolond! – mormogta összeszorított fogakkal. – Te átkozott bolond. .. Ám a felderítők nem adták jelét, hogy észrevették volna a távoli alakot. Alighanem a földet

nézték, a menekülők nyomait keresve. Lassan haladtak, kényelmesen léptetve lovaikat a fű borította vidéken át, és néha meg-megálltak, hogy átkutassanak egy-egy ligetet, ami az útjukba akadt. Cato úgy vélte, ha tartják az irányt, széles ívben el fogják kerülni őt, ezért kissé megnyugodott. Azon tűnődött, vajon a felderítők összetalálkoztak-e Polliusszal. Vajon a veterán végül fegyvert emelt az üldözőkre, vagy megfogadta Cato utolsó tanácsát, és inkább önmaga ellen fordította a kardját, semhogy rátámadjon egykori bajtársaira? De az is lehet, hogy elrejtőzött, és a lovasok nem vették észre. Cato azon kapta magát, hogy abban reménykedik, az üldözőknek sikerült elfogni Polliust, aki végül elárulta nekik a hamis nyomot. A lovasok kétségkívül abba a bizonyos irányba tartottak. Mikor a legközelebbi lovas már csak alig egymérföldnyire járt tőle, Cato hirtelen felbolydulást látott a sor közepe táján. Az egyik felderítő leugrott a nyeregből, és odahívta a társait is. A lovasok az üzenetet végigadva sorra az emberek és állatok egyre nagyobb csődülete felé indultak. Cato a szemeit erőltetve próbálta kivenni a részleteket, hogy mi is történik odalent. A katonák többsége leszállt a lóról, míg a csapat parancsnoka azzal a felderítővel beszélgetett, aki az imént jelzett a többieknek. Ahogy nézte őket, Cato egyszer csak ráeszmélt, hogy ezek nem valamelyik legio felderítői. A köpenyük szabása és a hátukra vetett ovális pajzs arról árulkodott, hogy az egyik auxiliaris cohorshoz tartoznak. Cato ereiben hirtelen megfagyott a vér, amint észrevette a tompán csillogó medvefejes hadijelvényt. – Bataviaiak… A könyörtelen germán törzsből számos lovas cohorsnyi kemény, ám vakmerő harcos állt Plautius szolgálatába, akik egy évvel korábban félelmetes hírnevet vívtak ki maguknak a Medeguaián való átkeléskor, amikor is olyannyira úrrá lett rajtuk a vérszomj, hogy még az útjukba kerülő foglyokat is lemészárolták, jutott eszébe Catónak egyre növekvő félelemmel. Ha rábukkannak a szökevényekre, nem fognak irgalmazni nekik. A légiók katonái és a bataviaiak viszonya jócskán túlmutatott a hadseregekben megszokott alakulatok közötti rivalizálásnál: amikor a szolgálaton kívüli rómaiak és germánok összecsaptak Camulodunum utcáin, akkor emberek haltak meg. Az őrjárat parancsnoka odébb sétált embereitől, majd kinyújtóztatta a vállát, és zsibbadt alfelét dörzsölgetve körbepillantott a vidéken. Mikor a gerinc felé fordult, Cato ösztönösen a földre lapult. Próbálta megnyugtatni magát, hogy nevetségesen viselkedik. Ebben a halvány fényben és ebből a távolságból senki sem láthatja meg. A bataviai parancsnok megfordult, és integetni kezdett, mire emberei visszaültek a nyeregbe, és laza menetoszlopba rendeződve várták a következő parancsot. A parancsnok is felszállt a lovára, majd megrángatta a kantárt, és intett egyet. A kis menetoszlop elindult, aztán a katonák lassan ügetni kezdtek. Egy pillanattal később Cato számára világossá vált, hogy egyenesen felé tartanak. Nem tudta, mit találtak a bataviaiak, de bármi is volt az, pontosan megmutatta, merre mentek a szökevények. Cato négykézláb mászva lekúszott a gerincről, majd amint biztos volt benne, hogy nem láthatják, felpattant,' és rohanni kezdett a mocsár felé. Látta, amint tőle félmérföldnyire bajtársainak apró alakjai eltűnnek az ösvényre telepedő ködben. Futás közben lenézett a lába elé, nehogy elessen, és hirtelen megpillantotta egy légionárius sarujának összetéveszthetetlen nyomát a sárban. Ezek a lábnyomok vezették feléjük a bataviaiakat. Ahogy még mindig egyenesen feléjük vezeti őket, eszmélt rá Cato, és hirtelen émelyegni kezdett. Mintha az eső nem tette volna már így is elég nyomorulttá a római szökevények életét, most még a bataviaiakkal is összejátszik ellenük, akik végül biztosan utolérik prédáikat, és könyörtelenül lemészárolják őket.

Huszonnegyedik fejezet

Plautius tábornok, tisztjei nyugtalan tekintetétől kísérve, lassú léptekkel körbesétált a térségen, ahol korábban az elítélteket tartották fogva. Nemcsak a harmadik cohors centuriói voltak jelen, hanem a II. legio Iegatusa, rangidős tribunusa és tábori praefectusa, valamint a másik három legio törzstisztje is, akik arra számítottak, hogy ma reggel kivégzéseknek lesznek tanúi. Csak néhányuk beszélgetett, de ők is olyan halkan, hogy épp csak hallani lehetett a hangjukat az esőcseppek állandó kopogásában. A többiek köpenyükbe burkolózva, rezzenéstelen tekintettel figyelték a hadsereg parancsnokát. A testük melegétől a zsír, melyet a köpenyek vízhatlanná tételére használtak, dohos szagot árasztott, amit Vespasianus émelyítőnek talált. A nagybátyja reatei cserzőműhelyére emlékeztette. Jól emlékezett a gőzölgő műhelyt körüllengő olajos bűzre, és eszébe jutott a saját esküje, hogy sosem kezd olyan üzletbe, aminek bármi köze van az öszvérekhez. Miután kényszerítette magát, hogy a jelenre összpontosítson, Vespasianus Maximiusra és a harmadik cohors többi tisztjére pillantott. Nehéz volt nem sajnálni őket – mármint a többi centuriót. Rosszul vezették őket, és olyan kemény büntetést kaptak, amit nem érdemeltek meg. Sokéves tapasztalata ellenére Maximiusban nem volt meg sem a megfelelő erkölcsi tartás, sem a kellő hidegvér, ami egy cohors vezetéséhez szükségeltetett. Klasszikus példája annak, milyen következményekkel jár, ha olyan embert léptetnek elő, aki egyszerűen nem alkalmas az adott feladatra. Vespasianus már keservesen megbánta, hogy bevette a II. legio soraiba. Eltűnődött, vajon hány olyan tiszt áll a cohors parancsnoka mellett, akinek hírnevét bemocskolják az elmúlt néhány nap eseményei. Akadt köztük néhány remek ember is. Tullius már öreg volt, és szolgálati ideje alig két év múlva letelik. De rengeteg tapasztalattal bírt, megvolt benne a kellő hidegvér, és sosem hagyná cserben a bajtársait. Macro olyan megbízható volt, amennyire csak egy tiszt lehetett. Sok tekintetben ő volt az ideális centurio megtestesülése: bátor, találékony és kemény, mint a régi bőr. Kicsit talán fantáziátlan, de egy centurio esetében ez inkább erény. Vespasianus azonban a másik két centurio képességei felől már nem volt ennyire biztos. Habár Antoniust és Felixet csak nemrég léptették elő, mindkettőnek kiváló szolgálati minősítése van, és a II. legio tábori praefectusa helyeselte a centuriói kinevezésüket. Ám Vespasianusnak eszébe jutott, milyen esetlenül viselkedtek a kihallgatáson, ezért arra gondolt, talán megvesztegették Sextust, hogy szóljon az érdekükben. Légionáriusként valóban bizonyítottak, de vajon készen álltak a centuriói feladatokra? Maximius emberei közül a hiányzó tiszt, Cato volt az egyetlen, akire Vespasianus nem akart gondolni. Igyekezett száműzni elméjéből a fiatalembert, remélve, hogy nem jut eszébe addig, míg Plautius tábornok be nem fejezi a terület vizsgálatát. Cato katonai hivatásának vége, és hamarosan az élete is véget ér. Vespasianust nagyon felkavarta a gondolat, mivel gyorsan ráébredt, hogy kevés Catóhoz hasonló ember akad a légiójában, vagy bármely másik légióban. Az elmúlt két évben, mióta az ifjú a II. légióban szolgált, Vespasianus láthatta, ahogy kivételesen bátor és okos tisztté válik. Persze követett el hibákat, de minden egyes alkalommal tanult belőlük, és tudta, hogyan hozza ki embereiből a legjobbat. A hivatásos hadsereg eszét és gerincét a Catóhoz hasonló emberek alkották, és ha elég sokáig életben maradtak, szolgálatukat a legmagasabb tisztségek egyikét betöltve fejezhették be: rangidős centurióként, tábori praefectusként, vagy egészen kivételes esetben akár az Egyiptomban állomásozó egyik legio praefectusaként, ami a lehető legmagasabb poszt azoknak, akik nem tartoznak Róma szenátori rendjébe. Feltéve, ha a hadiszerencse ezt keresztül nem húzza, vagy nem végzik ki őket, hogy megvédjék Claudius császár hírnevét. Vespasianus hirtelen mozgást látott a védművek felett, és riadtan felpillantott. Olyannyira a gondolataiba mélyedt, hogy szem elől tévesztette a tábornokot, és most döbbenten vette észre, hogy Plautius időközben felment a cölöpfalon ütött réshez. A legátus megrótta magát, mivel figyelnie

kellett volna. Veszélyes dolog hagyni, hogy a gondolatai elkalandozzanak a felettese jelenlétében. Plautius tábornok lehajolt, hogy szemügyre vegye a rést, majd egy pillanattal később felegyenesedett, és a cölöpfalon áthajolva lenézett az árokba. Végül lassan megfordult, és nagy léptekkel visszatért a tisztekhez. Sextus közelebb hajolt a legátusához, és halkan megszólalt. – Most megkapjuk a magunkét. A tábornok néhány lépésnyire a tisztektől megállt, és végigpillantott rajtuk, majd tekintete megállapodott Vespasianuson. – Minden egyes elítélt? – Igen, uram. – Továbbra sincs semmi nyomuk? – Egyelőre nincs, uram. De kiküldtem a keresésükre az összes felderítőmet és a bataviai lovas cohorsomat. Ha találnak valamit, azonnal jelenteni fogják. – Ebben biztos vagyok – felelte Plautius maró gúnnyal. – Máskülönben nem lenne értelme kiküldeni őket ebben az időben, nemde? – Nos, nem, uram. – Vespasianus összeszedte minden erejét, és továbbra is rezzenéstelenül nézett előre, leküzdve a késztetést, hogy elszakítsa tekintetét a parancsnokáról. – Valóban. – Tehát negyvenvalahány ember csak úgy megszökött anélkül, hogy ezt a táborból vagy a II. legio főtáborából bárki észrevette volna. Számomra ez elég hihetetlennek tűnik, ami két lehetőséget vet fel. Vagy az őreitek olyan vakok, mint Tiresias, vagy… valaki segített a foglyoknak. Akárhogy is, de a te embereid a felelősek a történtekért, legátus. Vespasianus kissé lehajtotta a fejét. Plautius nem volt tisztességes. Az éjszaka sötét volt és esett az eső, ezért nem csoda, hogy a főtábor őrei nem látták a mozgást a harmadik cohors táborának védműveinél. Ám ez mentegetőzésnek hangzott volna, Vespasianus pedig jól el tudta képzelni a gúnyos mosolyokat és a ferde pillantásokat, melyek a szavait fogadnák. Ezért inkább összeszorította a száját, és határozott arccal a tábornok szemébe nézett. – Ha mindez az embereim hibája, akkor mint parancsnokuk, én is ugyanúgy hibás vagyok… uram. A tábornok bólintott. – Így van, legátus. A kérdés az, mit tegyek az ügyben. Mi lenne a legjobb büntetés neked és a légiódnak? Vespasianust elöntötte a harag. Gyanította, mire készül Plautius, ezért gyorsan kellett cselekednie, ha meg akarta akadályozni, hogy a légiója még több veszteséget szenvedjen. Ha a tábornok még több vért akar ontani, akkor a II. legio morálja újabb csapást szenved. A tizedelés már így is jókora teherként nehezedett az elméjükre, de mivel a büntetést csak a harmadik cohorsra szabták ki, megmenekültek attól, hogy a legio nehezen kivívott hírnevén jelentős csorba essen. A különleges haditettekre alapuló hírnéven, amit bajtársaik vérével szereztek. A parancsnokukként Vespasianus magától értetődőnek vette, hogy sütkérezhet a dicsőségben, amit emberei vívtak ki. Az első gondolata mégis az volt, micsoda szégyen lenne embereire, ha ismét a tábornok haragjának célpontjaivá válnának. Hála Maximiusnak és a harmadik cohorsnak! Ha meg akarta védeni azt, ami az emberei harci szelleméből megmaradt, áldozatot kellett hoznia. – Légióm nem tartozik felelősséggel egy becstelen cohors tetteiért, uram. A II. legio kiemelkedő tetteket vitt véghez a hadjárat során. Embereim oroszlánokként harcoltak. Ezt alig néhány hónapja magad mondtad, uram. Úgy harcoltak, akár az oroszlánok. Ha van olyan alakulat, amit meg kell büntetni, akkor az a cohors, mely hagyta, hogy a foglyok megszökjenek. Vállalja a harmadik cohors a felelősséget, uram! Plautius tábornok nem válaszolt azonnal. Előbb megfontolta a legátus szavait, aztán bólintott. – Rendben van! Azoknak, akik hagyták, hogy társaik megszökjenek a büntetés elől, minden egyes elítélt helyére ki kell állítaniuk valakit maguk közül! Vespasianus szíve hevesen lüktetni kezdett a tábornok szavai hallatán. Csak nem újabb

tizedelésre gondolt? A legátus eltűnődött, vajon mire gondolna ebből az ellenség. Hagyjuk csak békén a rómaiakat, és végül a feledés homályába tizedelik magukat, megkímélve másokat ettől a feladattól! – Uram – szólalt meg Vespasianus olyan nyugodt hangon, amennyire csak tudott nem tizedelhetjük meg újra a harmadik cohorsot. Többé nem lenne harcoló alakulat. – Talán jobb is lenne így – felelte Plautius. – Ez esetben a könyörtelen kivégzés talán arra készteti majd a többi alakulatot, hogy ha eljön az idő, harcoljanak, és ne futamodjanak meg, mint ez a söpredék. A következő csapatuk kivégzésével talán sikerül elérnünk, amit akartam, és példát statuálhatunk a hadsereg többi alakulatának. E cohors miatt nem tudtunk döntő győzelmet aratni Caratacus felett, legátus, és a kudarcukért drágán meg kell majd fizetnünk az elkövetkező hónapokban! Most pedig ez történik? Mennyi kárt okoznak még a seregemnek és a légiód hírnevének? Az újabb tizedelés a legkevesebb, ami kijár nekik! – Talán mégsem! – Vespasianus lázasan gondolkodott. Embertelenség lenne tovább büntetni a katonákat. Emellett lehet, hogy még jó hasznukat vehetnék. De úgy kell tűnnie, mintha kegyetlenül megbüntetnék őket. Ravaszul csillogó szemekkel nézett a tábornokra. – Talán felhasználhatnánk őket, hogy kicsalogassák a britonokat a mocsárból. Csalétekként használhatnánk őket. Veszélyes lenne, de ahogy azt te is mondtad, uram, meg kell büntetni őket. – Csalétekként? – nézett rá Plautius kétkedve. – Igen, uram – bólintott Vespasianus hevesen, aztán rájött, hogy még lelkesebben kell felajánlania a harmadik cohors pusztulását, ha meg akarja győzni Plautiust, hogy fogadja el a tervet, ami épp csak kezdett körvonalazódni az elméjében. – Uram, visszajönnél a főparancsnokságomra, hogy megbeszélhessük a tervem részleteit? Meg kell mutatnom neked a térképen! – A tervedet? – kérdezte Plautius gyanakvóan. – Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, szintén segédkeztél a foglyok szökésében. Remélem, ez nem valami ostoba ötlet, legátus! – Nem, uram. Egyáltalán nem. Azt hiszem, te is úgy véled majd, hogy mindannyiunk céljait szolgálja. Plautius egy pillanatig gondolkodott, Vespasianus pedig várakozva ácsorgott, próbálva palástolni az izgatottságát és az elkeseredettségét, melyek szinte elviselhetetlenül megfeszítették az izmait. – Ez lenne az, uram – göngyölte szét Vespasianus a pergamenre rajzolt térképet az asztalán. – Igazán szép – felelte Plautius hűvösen, majd felpillantott a legatusra. – Elmagyaráznád, mi is olyan érdekes ezen a térképen? – Ez itt – mutatott Vespasianus a gyakorlatilag feltérképezetlen mocsár egyik oldalán húzódó területre. – Igen… és mi is ez? – Egy völgy, uram. Egy kis völgy. Az egyik kémünk, egy kereskedő bukkant rá, és jelentést küldött róla. Ellenőriztettem a felderítőkkel, és a völgy valóban létezik. Van ott néhány tanya és egy kis falu is, valamint egy út, ami átvezet rajta, majd egyenesen a mocsár belseje felé fut tovább. – Ez mind nagyon érdekes – mondta Plautius tűnődve –, de nekem mi hasznom van belőle? Mi köze mindennek a harmadik cohors megbüntetéséhez? A legátus egy pillanatig hallgatott. Számára az egész felettébb nyilvánvaló volt, de úgy tűnt, a tábornok nem látja át a dolgot. Épp ezért nagyon tapintatosan kellett felvázolnia a tervet, nehogy megsértse Plautiust. – Ha jól tudom, még mindig Caratacust üldözzük, uram. – így van. – Márpedig ő a mocsárban rejtőzik. Alighanem valami álcázott erődben. – Igen, ezt mindannyian tudjuk, Vespasianus. Tehát mi van mindezzel? – Nos, uram, ezt az erődöt nem lesz könnyű megtalálni. Ha megtaláljuk egyáltalán. Tekintve, milyen helyzetbe kerültünk múlt nyáron a Tamesis mocsarainál, uram. Plautius arca elkomorodott az emléktől. A légiók kénytelenek voltak megbontani a hadrendet, hogy aztán kis csapatokban törjenek be a mocsarakba. Mivel nem ismerték a kusza bozótoson és a süppedős talajon átvezető kanyargós ösvényeket, az ellenség több alakulaton is

rajtaütött, és rengeteg embert veszítettek. Senki sem akarta megismételni, ami akkor történt. – Ennek ellenére ki kell űznünk onnan Caratacust – mondta a tábornok. – Nem hagyhatjuk, hogy újraszervezze a seregét. – Pontosan, uram. Ezért kell csapatokat küldenünk a mocsárba, hogy kirángassák onnan Caratacust. – Vespasianus egy pillanatra elhallgatott, időt adva a törzstisztek kis csapatának, hogy elkeseredett pillantásokat váltsanak. Alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, látva, mennyire a kezére játszanak. – Vagy rávehetjük Caratacust, hogy előjöjjön a mocsárból. – Mégis hogyan? – Hogy csalétket kínálunk neki. – Csalétket? Úgy érted, a harmadik cohorsot? – Igen, uram. Hiszen azt sugalmaztad, hogy feláldozhatok. – Azok is! De mégis hogyan akarod felhasználni őket? Vespasianus a térkép fölé hajolt, és ismét a völgyre mutatott. – Beküldjük őket a völgybe, hogy építsenek ki egy erődöt a mocsár közelében. Parancsba adjuk Maximiusnak, hogy zavarja fel a környéket, és bánjon olyan keményen a helyiekkel, ahogy csak tud. Így rávehetik Caratacust, hogy előjöjjön, és megvédje őket a római zsarnokoktól. Két oka is lesz annak, hogy ne tudjon ellenállni a segélykérésüknek. Az első, hogy ezzel szövetségeseket nyerhet magának. Ha megmenti a völgy lakóit, később biztosan megkéri az árát. Az ilyen apró sikerek mindig felszítják a bennszülöttekben az ellenállás hevét, és a példa talán ragadós lesz. Másodszor: a felderítőink egy igazán hasznos új hírrel szolgáltak számunkra. – Vespasianus végigpillantott a tiszteken, és tekintete végül megállapodott Plautiuson. A legátus nyíltan elmosolyodott, tudomást sem véve a felettese arcára kiülő ingerültségről. – Nos, áruld már el! – mondta Plautius. – Igenis, uram. Kiderült, hogy a völgyet uraló nemes Caratacus távoli rokona. Kétlem, hogy Caratacus tétlenül nézné, ahogy a rokonait kardélre hányják. Jó esély van rá, hogy megpróbál visszavágni. Bármit megtesz majd, hogy megingassa a terület feletti uralmunkat. Ha pedig visszavág, mi felkészülten várhatjuk. Ha rá tudjuk venni, hogy előmerészkedjen a rejtekhelyéről, a légiómnak alkalma adódik, hogy végezzen vele. Plautius megrázta a fejét. – Úgy mondod, mintha mindez könnyű lenne. De mi lesz, ha Caratacus nem harap rá a csalétekre? – Akkor gondoskodunk róla, hogy előjöjjön és összecsapjon velünk, uram! – Hogyan? – Legfeljebb két- vagy háromezer embere maradhatott, akik közül bizonyára állandóan szökdösnek a dezertőrök, amíg nem tud újabb győzelmet felmutatni. Csatát kell vívnia, mégpedig minél előbb. Tehát tegyük még nehezebbé számára a helyzetet! Látod, hogy a mocsár északi része befelé ível? Plautius a térképre nézett, majd bólintott. – Biztosítani tudnám az egész területet, uram. Ha engedélyezed, hogy csapatokat helyezzek el a mocsárból észak felé kivezető ösvényeknél, míg a harmadik cohors elállja a déli utat, úgy elvághatjuk Caratacus utánpótlási útvonalait. Ha nem tudnak élelmiszert bevinni, és a gyűjtögető csapatok nem juthatnak ki, Caratacus és emberei hamarosan éhezni fognak. Akkor aztán vagy éhen halnak, vagy harcolnak. Persze a harcot választják majd, és ha előjönnek, mi már várni fogjuk őket. Feltéve, ha ráharapnak a csalira. – Mi lesz, ha ráharapnak a csalira, de te túl későn érkezel majd, hogy megmentsd a harmadik cohorsot? Vespasianus vállat vont. – Akkor reméljük, beteljesedik a sorsuk. Sírba víve magukkal a szégyent, ami különben az egész II. légióhoz és parancsnokuk nevéhez tapadt volna. Vespasianusba belehasított a bűntudat a gondolat miatt, ami közel négyszáz ember halálát rejtette magában. De ha sikerül életben maradniuk, akkor visszaszerezhetik elvesztett becsületüket. Volt egy halvány esély, hogy mindazt, amit Maximius tönkretett, egy kemény csatával

és a hadjárat dicső győzelmének kivívásával helyrehozhatják. A tábornok egyik törzstisztje felemelte a kezét. – Mi az, tribunus? – Még ha Caratacus előjön is a mocsárból, hogy megtámadja a harmadik cohorsot, valószínűleg most sem tudjuk majd elfogni. Egyszerűen hátrahagyja az utóvédjét, időt nyerve emberei többségének, hogy visszavonuljanak a rejtekhelyükre. Akkor ugyanott leszünk, ahol elkezdtük. Kivéve, hogy egy cohorsszal kevesebb csapatunk lesz. – Igen, ez is megtörténhet – bólintott Vespasianus elgondolkodva. – Ez esetben ki kell éheztetnünk. Akárhogy is, ha most azonnal cselekszünk, legyőzhetjük. Csatára kell kényszerítenünk, hogy mielőbb végezhessünk vele, és megakadályozzuk, hogy támogatókra leljen azon törzsek közt, melyeket még nem vontunk az uralmunk alá. – Vespasianus a tábornok felé fordult. – így Maximius és emberei is tehetnének valami hasznosat, míg büntetés alatt állnak. A tábornok összehúzta a szemöldökét. – Kis szerencsével Caratacus gondoskodna arról, hogy megfelelő büntetésben legyen részük. – Igen, uram. Nem hinném, hogy Caratacus életben hagyná őket. Azok után biztosan nem, amit a népével művelnek majd. – Értem. – Plautius az állát dörzsölgetve fontolgatta a legátus tervét. – Értesd meg Maximiusszal, hogy olyan könyörtelennek kell lennie, amennyire csak lehetséges! Vespasianus elmosolyodott. – Tekintve, hogy ő és az emberei milyen hangulatban vannak, úgy vélem, nem nagyon kell győzködni. Azt hiszem, örömmel tölti ki a haragját a bennszülötteken. – Rendben van! – Plautius ellépett az asztaltól, és kinyújtóztatta a hátát. – Szólok az írnokaimnak, hogy azonnal írják meg a szükséges parancsokat.

Huszonötödik fejezet

– Bataviaiak? – fordult Figulus a gerinc felé, mintha azt várná, hogy az üldöző lovasok bármelyik pillanatban felbukkanhatnának. Aztán ismét a kifulladt centurióra nézett. – Láttad, mennyien vannak, uram? Cato mély levegőt vett, mielőtt válaszolni tudott volna. – Egy osztagnyian… nem többen… erre jönnek. Szólj az embereinknek, hogy rejtőzzenek el! Figulus még egy utolsó pillantást vetett felfelé az ösvényen, aztán megfordult, hogy kiadja a parancsokat. Halkan beszélt, mintha attól tartana, meghallják a bataviaiak. A legionáriusok sietve lehúzódtak az ösvényről, szétszóródva a kétoldalt növő magas fűben és satnya bokrok közt. Miután kissé eltávolodtak az úttól, kardjaikat és tőreiket előhúzva lekuporodtak a földre. Csak Cato és Figulus maradtak az ösvényen. A centurio kétrét görnyedve próbálta kifújni magát. – Rajtuk ütünk, uram? – kérdezte Figulus. Cato úgy pillantott fel az optióra, mintha az megőrült volna. – Nem! Ha nem muszáj, akkor nem. Nem éri meg a kockázatot. – Túlerőben vagyunk, uram. – Lovon ülnek, és jobban fel vannak fegyverezve. Esélyünk sem lenne ellenük. Figulus vállat vont. – Talán lenne, ha itt, az ösvényen ütnénk rajtuk. A lovak cipelhetnék néhány emberünket. – Ebben a mocsárban több baj lenne velük, mint amennyi hasznukat vennénk. – Ez esetben, uram – mosolyodott el Figulus –, megehetnénk őket. Cato elkeseredetten megrázta a fejét. Nem sok választja el őket attól, hogy rájuk találjanak

és végezzenek velük, de az optiója csak az evésre tud gondolni. Még egy utolsó mély lélegzetet vett, majd kiegyenesedett. – Amíg lehet, elkerüljük a harcot. Érthető? – Igen, uram. – Én az ösvény egyik oldalára megyek, te a másikra! Rejtőzzetek el, és maradjatok csendben, amíg mást nem mondok! – Mi lesz, ha észrevesznek minket, uram? – Ne tegyetek semmit, míg parancsot nem adok. Semmit! Figulus bólintott, majd megfordult, és a hosszú fűszálakon áttörve az embereihez rohant, szétszórt esőcseppeket hagyva a nyomában. Cato gyors pillantást vetett utána, és látta, hogy emberei, miközben rejtekhelyet kerestek, néhány helyen letaposták az aljnövényzetet. De már túl késő volt bármit is tenni ez ellen, ezért Cato rohanvást elindult, hogy csatlakozzon az embereihez. Az egyik magas nádcsomó még mindig mozgott, jelezve, hogy néhányan továbbra is a rejtekhelyüket rendezgetik. – Ne mocorogjatok már, a fene essen belétek! – kiáltott oda nekik Cato. A nádcsomó barna buzogányai gyorsan mozdulatlanná váltak, miközben Cato keresett magának egy helyet két embere között, és fél térdre ereszkedett, majd tölcsért formált a kezéből. – Figulus! Az ösvény túloldalán, nagyjából harminclépésnyire egy fej bukkant elő. – Uram? – Ne feledd, amit mondtam! Ne tegyetek semmit, amíg parancsot nem adok! – Rendben! – Figulus ismét a földre lapult, míg Cato még egyszer végigpillantott a szökevények csapatán. A közelében maroknyi ember hasalt, és a fülüket hegyezték, hogy meghallják a közeledő bataviaik első hangjait. Cato is félrehajtotta a fejét, és miközben hallgatózott, azon kapta magát, hogy imádkozik. Azért fohászkodott, hogy a lovasok elveszítsék a nyomot, és más irányba indulva keresgéljenek tovább. Hevesen lüktető szívének ritmusa a füleiben dobolt, ezért alig hallott valamit. Az eső tovább szitált, halkan megtelepedve a növényeken. A komor köd eltakarta az eget. Semmi sem moccant. Az idő lassan telt, miközben a szökevények egyre nyugtalanabbá váltak. Mikor Cato már kezdte azt hinni, hogy a bataviaiak elvétették a nyomot, lószerszámok csilingelését hallotta. Aztán paták halk dobogása hangzott fel. Körbenézett az emberein, és dühösen látta, hogy néhányan a fejüket felemelve a hangok felé fordulnak. – A földre! – suttogta dühösen, mire a fejek eltűntek szem elől. Cato utolsóként lapult a földre, nekipréselve magát a puha, tőzeges talajnak. Az ösvény felé fordult, és kardja markolatát keményen szorítva várakozott. A szíve úgy dübörgött, akár egy dob, az izmai pedig annyira megfeszültek, hogy lábai remegni kezdtek, és semmit sem tudott tenni ellene. A nyirkos levegőben tompa, kemény torokhangok hallatszottak, míg egy éles hang el nem hallgattatta a bataviaiakat. Csend szállt alá, amit csak a lovak halk mocorgása tört meg. Cato rájött, hogy a felderítők parancsnoka megállt, és prédái jeleit keresve hallgatózik. Egy ideig csak a természet hangjai hallatszottak, Cato pedig, akit rendszerint megnyugtatott az eső lágy ritmusa, már alig tudta elviselni a nyomasztó várakozást. Legszívesebben felugrott volna, parancsot adva a rohamra, inkább, mint hogy tovább tétlenkedjen, de ehelyett a fogait csikorgatva ökölbe szorította a kezét, fájdalmasan belemélyesztve körmeit a tenyerébe. Remélte, hogy Figulusnak erősek az idegei és ellenáll a késztetésnek. Az optiónak a vérében volt a harc, és Cato nem tudta, menynyire képes Figulus féken tartani heves kelta természetét. A bataviai parancsnok végül parancsot kiáltott, mire a járőrcsapat elindult az ösvényen, alig tízlépésnyire léptetve el Catótól, aki próbált mozdulatlanul feküdni, és olyan halkan lélegezni, ahogy csak tudott. A paták dobogásából nyilvánvalóan hallatszott, hogy pár lovast előreküldtek, majd a főcsapat is belépett a mocsárba. Ha Fortuna istennő ma kegyes hozzájuk, a bataviaiak elügetnek mellettük anélkül, hogy észrevennék őket. Cato gyorsan imádkozott az istennőhöz, és felajánlott neki egy hajítódárdát ajándékként, ha sikerül túlélnie ezt a rémálmot. A patadobogás lassacskán eltávolodott. Ekkor kiáltások hallatszottak. Cato izmai

megfeszültek, készen arra, hogy amint észreveszik őket, a bataviaiakra vesse magát. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy üldözőik mindenképp át fognak látni a szánalmas cselfogáson. A nyomok, melyek a lovasokat idevezették, hirtelen véget fognak érni, ami a felderítőknek csak egyetlen dolgot jelenthet. Most már bármelyik pillanatban… Cato mozgást látott a szeme sarkából, ezért lassan balra fordult. Az egyik lovas lesétált az ösvényről, majd Catótól alig hatlábnyira megállt, és a tunikáját felemelve meglazította a nadrágja zsinórját. A férfi mormogott, aztán az eső halk hangjait mély csobogás nyomta el. Végül a hang hirtelen elhallgatott. Cato látta, ahogy a férfi előrehajol, majd száját kiáltásra nyitva gyorsan megperdül. – Kapjátok el őket! – üvöltötte Cato, miközben felpattant a földről. – Gyerünk, kapjátok el őket! A közelében álló férfi egyik kezével a kardja után nyúlt, míg a másikkal továbbra is a férfiasságát tartotta. Cato rávetette magát a bataviaira, és pengéjét a hasába mélyesztve a földre lökte. A felderítő széttárt karokkal elterült a magas fűben. A legionáriusok piszok borította alakjai felemelkedtek, és a döbbent lovasok felé rohantak. Cato az ösvény túloldalán megpillantotta Figulust és embereit is. A bataviaiak vezetője igazi katonához híven gyorsan felocsúdott, és karddal a kezében parancsokat üvöltött. De már késő volt a parancsokhoz: körülötte minden zűrzavarba torkollt. A sár szinte forrni látszott a dühödt összecsapástól. A felderítők erejüket megfeszítve próbálták visszanyerni uralmukat rémült hátasaik felett, miközben az életükért küzdöttek. Habár a legionáriusok túlerőben voltak, és a meglepetés ereje is mellettük állt, csak rövid pengéket forgattak, míg ellenfeleik sisakot és páncélinget viseltek, ráadásul pajzsok is védték őket, hosszú kardjaik pedig halálos sebeket osztva lendültek a körülöttük tolongó védtelen testek felé. Cato villanást látott a szeme sarkából, és épp csak sikerült elhajolnia a penge elől, ami áthasított a levegőn, pontosan ott, ahol egy pillanattal korábban még a feje volt. Érezte a levegő mozgását a fejbőrén, ahogy a kard elsüvített fölötte. Miközben felpillantott a férfira, aki megpróbálta megölni, orrát betöltötte a lovak átható szaga. A felderítő a vágás lendületétől félrebillent a nyeregben, és mielőtt visszafoghatta volna a pengét, Cato lecsapott a könyökére, tompa reccsenéssel szétzúzva az ízületet. A germán felüvöltött, és a kard kicsúszott tehetetlen ujjai közül. A köpenyét kezek ragadták meg, és lerángatták a sárba, majd eltűnt a kardcsapások vihara és a saját lova patái alatt. – Öljétek meg őket! – harsogta túl Figulus az egymáshoz csattanó fegyverek, rekedt kiáltások és éles nyerítések hangzavarát. – Öljétek meg mind! Az egyik légionárius a bajtársaitól nem fért oda a felderítőhöz, ezért inkább a ló nyakába mélyesztette a tőrét. A sáros sörény alatti fényes, fekete bőrön vérpatak csorgott alá. A felderítő látta, mit műveltek a lovával, ezért dühödt üvöltéssel meglendítette a kardját és felhasította egyik támadója nyakát, elvágva a gerincet. A férfi feje a vállára billent, és a sebből forró vér tört elő. – Ne hagyjátok elmenekülni őket! – kiáltotta Cato, és új ellenfelet keresve gyorsan körbenézett. A bataviaiak közül többen is a földre kerültek. Egyikük a lova alá szorult. Az állat patái a levegőt csépelték, ahogy próbált ismét lábra állni, mit sem törődve gazdája fájdalmas üvöltésével. Cato elindult, hogy megkerülje a hátast, ám ekkor felbukkant előtte a bataviai parancsnok fekete tarajos sisakja. A férfi szemei összeszűkültek Cato láttán, és felemelte a kardját, hogy végezzen a centurióval. Abban a pillanatban azonban, amikor a penge lecsapott, a parancsnok lova megbotlott, és a csapás célt tévesztetett. A germán ráüvöltött a hátasára, és megrángatta a kantárt, hogy Cato felé fordítsa az állatot, ám egy pillanatig a hátát mutatta a rómainak. Cato azonnal előrevette magát, és a tunikáját megragadva igyekezett lerángatni a lovast a nyeregből. Csakhogy a bataviai parancsnok a combjaival megszorította a nyerget, és sikerült megőriznie az egyensúlyát. Ekkor egy másik római megragadta a bal karját, és a másik irányba húzta. A germán azonban ismét visszanyerte az egyensúlyát, és a következő pillanatban átvágta a légionárius karját. Miközben bajtársa felüvöltött, Cato összeszorította a fogait, és kardját a lovas hátának alsó részébe döfte. A penge átszakította a láncinget, és a gerincbe mélyedt. A bataviai lábai azonnal elernyedtek, a férfi pedig tehetetlenül

lecsúszott a nyeregből és karjaival hadonászva az ösvényre zuhant. Cato előrelépett, elvágta ellenfele torkát, majd lekuporodva utat tört magának az ösvényen a mocsár széle felé. – Te! – ragadta meg egyik embere karját, és további katonákat keresve körbenézett. – Ti ketten! Gyertek velem! Miután a kis csapat kihátrált az összecsapásból, Cato a mocsár széléhez vezette társait. – Sorakozzatok fel az ösvényen! Ne hagyjátok, hogy bárki is kijusson! A katonák bólintottak, és harcra készen felemelték a pengéiket. Az ösvényen valamivel lejjebb az összecsapás a végéhez közeledett. A legionáriusok kezdtek felülkerekedni. Csak hat bataviai maradt életben, akik továbbra is lóháton ülve, egymás hegyén-hátán tolongva hárították sorra a körülöttük óvakodó, könnyű fegyverzetű támadók rövid pengéit, melyek a közelükbe kerülő emberek és lovak felé döftek. Cato azonnal átlátta a veszélyt. Amint a lovasok rájönnek, hogy egyetlen esélyük a menekülés, rendezik a soraikat, és megrohamozzák a légionáriusokat, hátasaik puszta súlyával és lendületével törve át rajtuk. – Ne csak álljatok ott! – üvöltötte Cato. – Figulus! Végezzetek velük! Egy pillanattal később az egyik felderítő csatakiáltást harsogott, amit a társai is nyomban átvettek. Aztán a hat lovas hátrarúgott a sarkával, és magasra emelt karddal előrerontottak. A közelükben álló legionáriusok szétszóródtak, nem kockáztatva meg, hogy eltapossák őket. A többiek jóval megfontoltabban oldalra húzódtak, felkészülve, hogy lesújtsanak a mellettük elvágtató lovasokra. A bataviaiak nem törődtek az útjukból félreugró légionáriusokkal. Menekülni akartak, és nem állt szándékukban reménytelen küzdelmet vívni ebben a hatalmas, világvégi mocsárban. Ezért jókora, ovális pajzsaik mögé húzódva vágtára ösztökélték lovaikat. A keskeny ösvényen csak ketten fértek el egymás mellett, ezért a lovasok lelassultak, ahogy egymást lökdösve próbálták rendezni a soraikat. A legvakmerőbb legionáriusok ekkor azonnal előrevették magukat, és pengéiket a lovak oldalába vagy a lovasok lábába, a bőrnadrág és a csizma közötti csupasz részbe mélyesztették. Az egyik lovat horpaszon döfték, mire keresztbe fordult az ösvényen, elállva a mögötte vágtató másik három ló útját. Azok nekirohantak és az oldalára lökték a sebesült állatot. A lovas az utolsó pillanatban vetette magát a levegőbe, majd hangos puffanással a földre zuhant, egyenesen egy csapat légionárius lábai elé. Azonnal végeztek vele. A három másik lovas kétségbeesetten próbálta visszanyerni az uralmat a hátasaik felett, hogy kikerüljék a sérült állatot, de már túl késő volt. A lendületük elveszett, és a legionáriusok körülfogták, majd a nyeregből lerángatva lemészárolták őket. Cato csak homályosan látta a kavarodást, mivel tekintetét a rohamot vezető két bataviaira szegezte, akik továbbra is elszántan vicsorogva, tágra nyílt szemekkel vágtattak előre. A centurio észrevett egy lovassági kardot a közelben. Felkapta a fegyvert, melynek súlya és hossza különösnek tűnt a rövid kard fogatásához szokott kezének. Érezte, hogy a két oldalán álló emberei hátrább húzódnak a feléjük vágtató lovasok láttán. – Maradjatok a helyeteken! Ne hagyjátok elmenekülni őket! Egy pillanattal azelőtt, hogy a bataviaiak rárontottak volna, Cato felemelte a kardot, és a hegyét a közelebbi ló csillogó szügyére szegezve felkészült az összecsapásra. A ló belerohant a pengébe, ami átdöfte a bőrt, felhasította az izmokat, és belemélyedt szívbe. Cato az egész testsúlyával nekifeszült a kardnak, ám az összecsapás ereje így is oldalra lökte. Az ösvényt szegélyező magas fűbe zuhant, a levegő is kipréselődött a tüdejéből. Az ütéstől vakító, fehér fény villant át a fején, ami aztán örvénylő szikrafelhővé változott. Ám lassan az is tovatűnt, Cato előtt pedig felderengett a sötét fűszálak szegélyezte szürke égbolt. Nem tudott levegőt venni. Kitátotta a száját, és erejét megfeszítve lélegezni kezdett. A fülei zúgtak, ezért amikor Figulus aggódó arccal föléje hajolt, nem értette az optio szavait. De ahogy a zúgás elhalkult, a szavak is gyorsan érhetővé váltak. – Uram? Uram? Hallasz engem? Uram? – Ne… – zihálta Cato, és megpróbált ismét levegőt venni. – Ne? Mit ne, uram? – Ne… üvöltözz már… az arcomba! Figulus elmosolyodott, majd körülfogta Cato vállát, és segített neki felülni. Az ösvényt

holttestek és vérfoltok tarkították. Néhány ló mozdulatlanul hevert, míg pár még erőtlenül vonaglott. A többi gazdátlanul elvágtatott. Csak egy maradt az ösvényen, orrával a batavai parancsnok holttestét bökdöste. – Az utolsó? – fordult Cato az optio felé. – Elmenekült. Egyenesen a legio felé tart, méghozzá olyan gyorsan, mint maga Mercurius. – Fenébe… Hány embert vesztettünk? Figulus mosolya tovatűnt. – A csapat egyharmadát, talán a felét. Meghaltak vagy megsebesültek. A sebesültek közül néhány hamarosan meghal, vagy hátra marad. A kettő ugyanaz. – Ó… – Cato hirtelen nagyon fázni kezdett, ahogy mindig, most is úrrá lett rajta a csata utáni ijedtség. Egész testében reszketett. – Gyere, uram! – mondta Figulus. – Kelj fel! Szedjük össze a zsákmányt, aztán keressünk valami biztonságos helyet, ahol sötétedésig megpihenhetünk! – No és azután? – tűnődött Cato hangosan. Figulus elvigyorodott. – Azután sütünk egy kis lóhúst!

Huszonhatodik fejezet

Plautius tábornok serege másnap tábort bontott. Vespasianus a Tamesistől délre, a II. legio táborának őrtornyából nézte az eseményeket. Korán kelt, és a fakorlátra támaszkodva figyelte, ahogy a folyó túloldalán, a hatalmas, megerősített térségen nyüzsgő apró alakok sokasága elcsomagolja a sátrakat. A felvert por összekeveredett a tábortüzek gyér füstjével, és a homályos felhő szinte izzani látszott a hajnal első fényében. Néhány kisebb csapat a cölöpsor lebontásával foglalatoskodott, és közben összeszedték az árokból a vassulyomokat. Miután végeztek, újabb csapatok érkeztek, hogy visszalapátolják a földet az árokba. A tábor néhány óra múlva teljesen eltűnik, és nem marad belőle semmi, ami az ellenség hasznára válhatna. Vespasianus már sokszor látta ezt, de a látvány még mindig elégedettséggel és büszkeséggel töltötte el. Volt valami csodaszerű abban, ahogy a közel harmincezer ember rövid idő alatt egy egész kis várost fel tudott építeni, majd le is tudta bontani azt, hogy aztán továbbvonuljanak, mielőtt a nap még felmelegíthetné a földet. Persze ennek semmi köze a csodához, emlékeztette magát. A hosszú évek kemény kiképzésének eredménye, hogy e feladatot kiválóan végezzék el. Ez a háború római módja, melyen a birodalom jövője nyugodott. A tábor túloldalán jókora menetoszlop vonult ki a védművek közötti résen, ahol korábban a kapu állt. Vespasianus hunyorogva próbálta kivenni a részleteket, miközben a napfény végigsimított a csillogó sisakokon. A tovamenetelő katonák gyorsan felverték a port, ami aztán elnyelte a legionáriusok derékhadát. A IX. legio két lovassági alakulat és négycohorsnyi auxiliaris gyalogos kíséretében a Tamesistől távolodva kelet felé tartott, hogy elűzze az icenusok és a trinovantok utolsó lázadó gondolatait is. Miután ezt megtette, Hosidius Geta legatusnak kisebb erődök egész sorát kellett felépíttetnie, hogy fenntartsa a rendet a gazdag földeken, melyek egészen az icén királyság északi határán elterülő hatalmas mocsárvidékig húzódtak. E mocsarakban akár egy, Caratacus szánalmas csapatánál jóval nagyobb hadsereg is könnyedén elrejtőzhetett anélkül, hogy a római őrjáratok észrevették volna. Most, hogy a britonok döntő vereséget szenvedtek, Plautius szabadon szétszórhatta erőit, és hozzákezdhetett a sziget háború dúlta déli vidékét új provinciává alakítani. Kolóniákat és városokat kellett alapítani, valamint kiépíteni az ezeket összekötő úthálózatot. Emellett ki kellett építeni a

provinciát vezető hivatalnokok és tisztviselők ugyanilyen hálózatát, mely biztosítja, hogy az adókat a lehető leghamarabb beszedjék. Habár Caratacust még csak néhány napja győzték le, a tábornok már kézhez kapta az utasítást, hogy jelöljön ki helyi tisztviselőket, akik előkészítik a dolgokat a főadóbérlőknek, akik elnyerték az új provincia szerződéseit. Leltárt kellett készíteni azon törzsi királyságok vagyonáról, melyek teljes egészében római uralom alá kerültek. A számos behódolt királyság vagyonát szintén fel kellett becsülni, hogy megállapíthassák, mekkora sarcot fizessenek a császári kincstárnak. Ez bizony kényes feladat volt, mivel e királyságok némelyike stratégiailag nagyobb fontosságú volt a többinél. Mert míg a cantianok semmiféle hatással nem lesznek a jelenlegi hadjárat végkifejletére, az icenusok nagy és harcias törzsével, melynek területei a római előrenyomulási útvonal jobbszárnyát határolják, óvatosan és tisztelettel kellett bánni, ameddig a hódítók elegendő haderőt nem csoportosítanak át, hogy féken tartsák őket, és tudassák velük, hol a helyük. Északabbra a brigantik királysága húzódott, melyet a fiatal és félelmetesen erélyes Cartimandua királynő vezetett, aki úgy vélte, több haszna származik abból, ha megbékél a rómaiakkal, mintha szembeszáll velük. Legalábbis egyelőre. Ám ezeket a vazallus királyságokat idővel könyörtelenül hozzácsatolják majd a birodalomhoz. A küszöbükön állomásozó légiók jelenléte rendszerint elegendő volt, hogy elfojtsa az új renddel szembeni lázadás gondolatát. Ha azonban mégis ellenállnának, gyors és véres leckét kapnak abból, milyen is ez az új rend. Az, hogy Hosidius Geta hadereje keletre vonul, csupán az első lépés afelé, hogy az icén területeket az új provinciához csatolják. Plautius tábornok eközben a XIV. és a XX. légióval, valamint az auxiliaris alakulatok többségével előrenyomul a Tamesistől északra elterülő vidékeken, kialakítva az új provincia határának másik végét, és hozzákezd a hadi utak kiépítéséhez, melyek később összekötik a sziget teljes szélességében szétszóródó haderőket. A Vespasianus parancsoksága alatt álló harmadik menetoszlopot a II. legio, a bataviaiak négy lovas- és két gyalogoscohorsa, valamint két jókora illír alakulat alkotja majd. Ezenkívül Plautius tábornok megígérte Vespasianusnak, hogy amint a legátus végez Caratacusszal, használhatja a galliai Gesoriacumban állomásozó britanniai flottát, és leverheti azon déli törzseket, melyek továbbra is dacolnak Rómával. Ám Caratacus elrejtőzött, és Vespasianust elkeserítette azon kilátás, hogy elő kell csalnia a fortélyos briton parancsnokot. Már a nyár végén jártak, a levelek pedig hamarosan barnulni kezdenek és lehullanak. Rengeteg eső zúdul alá, és az utak ragacsos sárfolyókká válnak, lelassítva és fárasztó vánszorgásra kárhoztatva a poggyászt szállító súlyos szekereket. Lehet, hogy a Caratacus jelentette fenyegetés felszámolása lesz az utolsó hadmozdulat, amit Vespasianus véghezvihet, mielőtt az ez évi hadjárat véget ér. Már közel három éve vezette a légiót, de kételkedett abban, sikerült-e elég nagy hírnevet szereznie magának, hogy tovább viselhesse parancsnoki tisztségét. A baráti kapcsolat, amit az elmúlt két évben sikerült kialakítani a tábornokkal, semmivé foszlott. Immár nyílt ellenségeskedéssel viseltettek egymás iránt, és Vespasianus meg volt győződve arról, hogy Aulus Plautius az első adandó alkalommal le fogja váltani őt. A legátusok rendszerint háromtól öt évig álltak egy-egy legio élén, mielőtt visszatértek volna Rómába, hogy tovább építsék politikai előmenetelüket. Ám Vespasianus már nem sok kedvet érzett ez iránt. Mi értelme magas politikai tisztséget betölteni a szenátusban, mikor Róma igazi hatalma a császári udvarban lakozik? Ami még rosszabb, az előmenetel attól függ, ki mennyire tudja magát behízelegni Narcissus, a császár legfőbb titkára kegyeibe. Vespasianust már annak puszta gondolata is undorral töltötte el, hogy egy felszabadított rabszolga, egy dekadens görög talpát nyalja. Ugyanakkor elég gyakorlatias volt ahhoz, hogy tudja, a régi köztársasági értékrend, amit nagyapja olyan nagyra értékelt, a mai világban már idejétmúlttá vált. Róma sorsát, melyről egykor szenátorok százainak vitája döntött, most egyetlen ember határozta meg. Ez a valóság, amit el kell fogadni. Abban a pillanatban, amikor átvette a II. legio vezetését, Vespasianus Úgy érezte, megtalálta az otthonát. A katonaélet mentes volt a főváros politikai életének állandó megtévesztéseitől és hitvány hajbókolásától. A sasokat szolgálva az ember nagyrészt igazgathatta a saját sorsát, és ennek eredményeként sokan felemelkedhettek a közkatonák közül. Nem voltak cselszövések és önös

érdekű intrikák. A katonák parancsokat kaptak, és hagyták eldönteniük, miként lehet ezeket a legjobban végrehajtani. Azt azonban meg kellett hagyni, hogy mindez elkeserítően sok papírmunkával járt, és Vespasianusnak egész életében nem volt ennyire kevés ideje a pihenésre. Néhány óra alvás után mégis tettre készen ébredt, és úgy érezte, van értelme annak, amit tesz, mert ezzel Róma és a népe érdekeit szolgálja. Flavia örülni fog, hogy végre otthagyja a légiót, gondolta Vespasianus bűnösen. A felesége mindig is úgy tekintett a legatusi kinevezésre, mint szükséges rosszra, amit férjének vállalnia kell, mielőtt magasabb hivatalba kerülne. A Rhenus menti erőd kényelmetlenségei egy életre megutáltatták az asszonnyal a hadsereget, és most Rómában, a családjánál várta vissza a férjét. De nem egyedül, mosolyodott el Vespasianus. Ott van vele a kis Titus is, aki az asszony diplomatikus leveleiből ítélve, meglehetősen nehezen kezelhető. Flaviát bizonyára nagyon lefoglalja a gyerek. Túlságosan is lefoglalja, hogy mást csináljon. A reggel vidámsága tovatűnt, amint Vespasianus ráeszmélt, hogy hamarosan vissza kell térnie Róma politikai kígyófészkébe. Még itt, a világ végén, katonáktól körülvéve is érezte, hogy az árulás és a veszedelem csápjai a birodalom szívéből kinyúlva megpróbálják körbefonni és összemorzsolni. Ott már nem adatik meg a katonák egyszerű élete, gondolta keserűen. Bolond lenne, ha másként hinné. A politika a szenátori rend tagjainak vérében volt, és ez ellen nem lehetett mit tenni. Hirtelen mozgást látott a szeme sarkából. Arrafelé fordult, és a védművek fölött átpillantva nézte, ahogy a harmadik cohors a táborbontást befejezve menetoszlopba rendeződik. Az elővédként szolgáló centuriát a zászlóőrség, majd négy másik centuria követte. Aztán a poggyászszállítók kis csapata és az utóvéd következett. Alig négyszáz ember. A folyó túlpartján látott haderők után a cohors aprócskának tűnt, Vespasianus pedig az ellenszenv és a remény különös keverékével telve nézte őket. Foltot ejtettek a legio hírnevén, és ezt csak úgy moshatták le, ha elpusztulnak, vagy olyan hatalmas tettet hajtanak végre, amivel visszanyerhetik becsületüket a bajtársaik és a hadsereg többi katonája előtt. Ez volt az egyetlen esélyük. Így vagy úgy, de a harmadik cohors jelentette gond hamarosan megoldódik. Vespasianus szinte biztosra vette, ha a terv beválik, és Caratacus előmerészkedik a rejtekhelyéről, Maximiust és embereit még jóval azelőtt lemészárolják, hogy bajtársaik bezárhatnák a csapdát. Nézte, ahogy a centuriók parancsokat kiáltanak az embereiknek, majd elfoglalják helyüket a saját centuriájuk élén. A cohors parancsnoka még egyszer végigpillantott a menetoszlopon, aztán a zászlóőrséghez lépve tölcsért formált a kezeiből. Egy pillanattal később Vespasianus távoli kiáltást hallott, miközben a menetoszlop lassan előrelendült. – Csak ne olyan hevesen, uram! – szólt oda az optio halkan Macrónak, és a tábor felé biccentett. – A legátus figyel minket. Macro megfordult, és megpillantotta az őrtoronyban álldogáló távoli alakot. Válláról vörös köpönyeg lógott alá, míg arannyal hímzett tunikája csillogott a napfényben. A széles arcot és a vaskos nyakat még ebből a távolságból is könnyen fel lehetett ismerni. – Mégis mit akarhat? – mormogta az optio. Macro keserűen felkuncogott. – Csak biztos akar lenni abban, hogy távozunk. – Hm? – fordult az optio Macro felé, aki azonnal megbánta az óvatlan megjegyzést. – Mégis mit gondolsz, Sentius? – nézett Macro az optiójára. – Annyira büszke ránk, hogy szeretne búcsút inteni nekünk? Az optio elvörösödött, majd hátrapillantott a válla fölött. – Egyenesítsétek ki az első sort! Legionáriusok vagytok, nem nyomorult auxiliaris csőcselék! Macrót nem tévesztette meg Sentius viselkedése, amivel a zavarát próbálta palástolni, de hagyta, hogy az optio a katonákon vezesse le a dühét. Nem ártott, ha az embereik ugrásra készen állnak. Megszégyenültek ugyan, de attól még legionáriusok, Macro pedig elhatározta, nem hagyja, hogy ezt akár csak egy pillanatra is elfeledjék. Habár továbbra is nagyon aggasztotta, hogy mi vár

rájuk, és nem csak azért, mert a cohorsot hatalmas veszély fenyegeti majd. Ez a munkával jár. Maximius meglehetősen könyörtelennek tűnt, amikor múlt este eligazítást tartott. Mintha e feladat azt jelentené, hogy lehetőségük adódik bosszút állni azon bennszülött harcosok távoli rokonain, akikről a cohors parancsnoka úgy vélte, tönkretették a hírnevét. Mikor a harmadik cohors megérkezik a mocsarat szegélyező békés kis völgybe, rettenetes megtorlás veszi kezdetét. De nem csak a cohors katonái állnak majd bosszút, gondolta Macro. Ha Cato és emberei a britonok kezére kerülnek, miután a cohors megkezdi véres feladatát, a bennszülöttek gondoskodnak róla, hogy a római foglyok lassan és iszonyatos kínok közepette haljanak meg. Miközben a cohors nyugat felé menetelt a bennszülöttek taposta ösvényen, Macro hátrapillantott a megerősített táborra. Azon tűnődött, talán most látja utoljára a II. legio többi katonáját. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Catót többé nem látja viszont élve. Az övéi már a nyomában vannak, és az ellenség elől is bujkálnia kell. Az ifjút előbb-utóbb megtalálják, aztán vagy karddal a kezében hal meg egy rövid, véres összecsapás során, vagy hidegvérrel kivégzik. Valószínűleg már meg is halt, döntötte el Macro. Ami azt jelenti, hogy hamarosan ismét találkozhatnak, méghozzá a Styx túlpartjának homályában.

Huszonhetedik fejezet

– Honorius meghalt az éjjel – mormogta Figulus, letelepedve a tábortűz parázsló maradványai mellé. Cato vele szemben, egy zuzmótól és sárga gombáktól borított régi farönkön ült, válla körül az egyik bataviai köpenyével, és próbált nem reszketni. – Akkor ő volt az utolsó a sebesültek közül. – Igen, uram – bólintott Figulus, majd a szürke hamvak fölé tartotta a kezeit, és halványan elmosolyodott, ahogy a meleg végigsimított az ujjain. – Huszonnyolcan maradtunk. – Cato körbepillantott a tisztáson kuporgó emberein. Néhányan már mocorogtak, ahogy a halovány fény átszűrődött a satnya fák gallyai között. Valaki köhögött, ketten pedig halkan beszélgettek, és hangjukat még jobban visszafogták, mikor észrevették, hogy a centurio feléjük néz. A tisztásra egy lomboktól zöldellő horhosban bukkantak rá, melyet minden irányban alacsony dombok határoltak. A dombokon túl a mocsár húzódott, ködbe burkolózva, ami minden éjjel felszállt. A szökevények szerencsésnek mondhatták magukat, hogy a bataviai lovasokkal vívott összecsapást követő napon rátaláltak erre a helyre. Hat halottjukat az elesett felderítők mellett hagyták, míg a súlyos sebesülteket magukkal cipelték, követve a mocsár mélyére vezető kanyargós ösvényeket. Cato mindent megtett, hogy segítsen a sebesülteken, ám azok sorra legyengültek és meghaltak. Honoriusnak egy lándzsa mélyedt a hasába. Erős ember volt és elszántan kapaszkodott az életbe. A fogait csikorgatva, izzadságtól csillogó arccal küzdött a halálos seb miatti fájdalmával. Ám amikor Figulus felkelt Honorius mellől, Cato látta, hogy a sebesült már mozdulatlanul fekszik, kezeivel az oldala mellett. Cato feltápászkodott, és arca egy pillanatra eltorzult, ahogy kinyújtóztatta merev izmait. Aztán lepillantott az optiójára. – Élelmet kell találnunk. Napok óta nem ettünk. Figulus bólintott. Miután letáboroztak a horhosban, Cato elvitt egy kis csapatot élelmet keresni. Messzire merészkedtek a horhoson átvezető ösvényen, és két mérfölddel odébb kis szigetre bukkantak, ahol apró vályogkunyhó mellett négy birka legelészett. A kunyhóban egy öregember holtteste hevert. Jó ideje halott lehetett, mivel már azelőtt érezték a rothadás szagát, hogy rátaláltak volna az

összeaszott testre. Cato úgy vélte, bizonyára megbetegedett, amibe végül belehalt. A rómaiak összeszedték azt a néhány szánalmas rongyot, ami az öregember egész vagyona lehetett, aztán megpróbálták visszaterelni a birkákat a horhosba. A kétségbeejtően ostoba jószágok közül azonban három elrohant, és nyomuk veszett a mocsárban. A rómaiak csak az egyre halkuló bégetést és tocsogást hallották, aztán ismét elcsendesedett minden. Az utolsó birkát levágták, majd megsütötték azon a kis tűzön, amit Cato csak azután engedett meggyújtani, miután az égbolt utolsó fénye is elenyészett. A jószág szánalmasan sovány volt, ami megmagyarázta, miért nem tudott a társaival együtt elmenekülni. A hús két napig tartott ki, a szökevények hasát pedig ismét gyötörni kezdte az éhség, és Catóra néztek, hogy tegyen valamit ez ellen. Habár körülöttük mindenütt állatok éltek, eddig egyetlen madarat sem sikerült elkapniuk, és csak egyetlen nagyobb vadat láttak: egy kis őz hátsó felét. Ám az állat gyorsan el is tűnt a kusza bokrok közt, amint megérezte az emberek szagát. A lándzsák, melyeket Cato emberei a halott bataviaiaktól vettek el, vértelenek maradtak, és a rómaiak gyomorkorgása kezdte túlharsogni a közelben rikoltozó bölömbikák hangját. – Ha eléggé kivilágosodik, kiviszek egy csapatot – mondta Cato. – Biztosan találunk valami ennivalót. – Mi lesz, ha mégsem, uram? Cato az optio arcát nézte, de úgy vélte, Figulus nem próbálja kétségbe vonni a tekintélyét. Egy pillanatra elszégyellte magát. Figulusnak semmit sem kellett bizonyítania azok után, hogy az életét kockáztatva segített Catónak és a többieknek elmenekülni. Az, hogy ilyen veszélybe sodorta az optiót, nem épp megfelelő fizetség a hűségéért, Cato ezért még nyomorultabbnak és bűnösebbnek érezte magát. Kételkedett abban, hogy valaha is meg tudja hálálni Figulusnak mindazt, amit tett. De míg Figulus hűségéhez nem fért kétség, a számkivetettek szánalmas csapatának többi tagjával egészen más volt a helyzet. Mióta négy nappal korábban beléptek a mocsárba, Cato nagyon is érezte, hogy nem csupán térben távolodtak el a légiótól. A szökevények csak most kezdtek ráébredni kétségbeejtő helyzetükre, és hamarosan már nem fogják tisztelni a rangját. Amikor ez megtörténik, egyedül Figulus áll majd a centurio és a tekintélye elleni lázadás között. Cato tudta, ha elveszti az optio hűségét, neki vége. Sőt mindannyiuknak vége, ha nem tartanak össze, és nem cselekednek egységes csapatként. Vajon mit tenne most Macro? Cato biztosra vette, hogy barátja jobban kézben tartaná dolgokat, és mielőtt válaszolt volna Figulus kérdésére, lehajtotta a fejét, hogy elrejtse elkeseredettségét. – Akkor addig megyünk, amíg találunk valami ehetőt. Ha mégsem találunk semmit, akkor tovább éhezünk. – Ennyi? – Ennyi, optio. Ez minden, amit jelenleg tehetünk. – Mi lesz, ha beköszönt a tél, uram? Cato vállat vont. – Kétlem, hogy kihúzzuk addig… – Ez csak tőled függ, uram. – Figulus körbepillantott, majd megkerülte a kihunyó parazsat, így elég közel került a centurióhoz, hogy más ne hallhassa a szavait. – Jobb lesz, ha előállsz valami tervvel. Valamivel le kell foglalni az embereket, hogy ne gondolkodjanak azon, ami rájuk vár. A legjobb lenne, ha mielőbb előállnál valamivel, uram. Cato csüggedten széttárta a kezeit. – Ugyan mivel? Nincs felszerelésünk, amit rendben kellene tartani, nincsenek barakkjaink, amiket ki kellene takarítani, nincsenek gyakorlatok, se menetelés, és mivel ilyen rosszul vagyunk felfegyverkezve, még csak nem is harcolhatunk. Nem tehetünk mást, mint meglapulunk – koszos tunikája alól hirtelen hangos moraj hallatszott, ahogy a gyomra korogni kezdett –, és keresünk valami ennivalót. Figulus megrázta a fejét. – Csakhogy ennyi nem elég, uram. Ennél valami többel kell előállnod. Az emberek

számítanak rád. – Mégis mit tegyek? – Nem tudom. Centurio vagy. A te dolgod, hogy tudd, mit kell tenni. De bármit is tegyünk, azt gyorsan kell tennünk… uram. Cato az optiójára nézett, és alig láthatóan bólintott. – Gondolkodnom kell. Míg vadászom, építsetek valami menedéket! – Menedéket, uram? – Igen. Egyelőre itt maradunk. Úgyhogy tegyük a lehető legkényelmesebbé a helyet. Emellett legalább lefoglaljuk őket valamivel – biccentett Cato a szökevények felé. Figulus csalódott sóhajjal felkelt, és a tisztás széléhez sétált, ahol aztán rövid kardját előhúzva ismét letelepedett a földre. Előhúzott egy kis kődarabot a szövetcsík alól, amit derékszíjként hordott, és lassú mozdulatokkal, csikorgó hangokat keltve élezni kezdte a pengét. Cato egy pillanatig csak nézte, és csábította a gondolat, hogy ráüvöltsön, hagyja abba ezt a bosszantó lármázást, de sikerült visszafognia magát. Tudta, hogy Figulusnak igaza van. A tétlen katonáknak nem voltak céljaik. Célok nélkül pedig csak idő kérdése, és a katonák haramiákká válnak. De mit tehetne huszonnyolc ember csupán kardokkal, valamint a bataviaiaktól zsákmányolt néhány pajzzsal és lándzsával felfegyverkezve? Úgy tűnt, nem képesek többre a puszta életben maradásnál. Catót még jobban elnyelte a kétségbeesés sötét mocsara. Mielőtt a nap felszáríthatta volna a mocsárvidék fölött lebegő ködöt, Cato négy emberrel elindult élelmet keresni. Proculus is bekerült a csapatba, ugyanis tennivaló híján a térdeit átölelve előre-hátra ringatózott, ami nagyon megviselte a többi légionárius idegeit, Cato ezért úgy döntött, jobb lesz, ha néhány órára elkerül a táborból. Elvitték a bataviaiak legjobb lándzsáit, míg övük alá tőrt tűztek. Cato hátrahagyta Figulust a paranccsal, hogy építsenek menedéket, és kivezette kis csapatát a tisztásról, végig az ösvényen, mely két domb között a mocsár mélye felé nyúlt. A víz sötét felszínét megtörő magas nádcsomók hamarosan összefüggő falat alkottak az út két oldalán, a levegő pedig megtelt a rothadás bűzével és a rovarok zsongásával. Már többször is jártak erre, ezért néhány mérföldig ismerték a járást. Habár az ösvényt nyilvánvalóan ember alkotta, nem nagyon használták, és néhol szinte teljesen eltűnt a területüket visszakövetelő fűcsomók közt. A csapat élén Cato haladt, a nyomában Proculusszal. A rómaiak a szemüket meresztve és a fülüket hegyezve figyelték az élet jeleit. Az ösvény időnként süppedőssé vált, és olajszerű víz vagy híg sár borította, melyen a halkan káromkodó legionarusok olyan zajt csapva keltek át, amiről Cato úgy vélte, mérföldekről is meg lehet hallani. Egyszer csak megérkeztek az ösvényt keresztező jóval szélesebb, észak-déli irányú úthoz, mely a bennszülöttek a mocsáron átvezető fő útvonalának tűnt. A rómaiak átsiettek az úton, idegesen nézve körül, megbizonyosodva, hogy senki sem jár a környéken. Az elkövetkező két órában, legalábbis Cato úgy becsülte, ennyi idő telhetett el, az ösvényt követték, míg végül elérték azt a helyet, melynél tovább korábban még nem merészkedtek. A talaj itt szilárdabbá vált, és sűrű bozótos fedte. A köd már felszállt, és csak néhány kisebb foltban lebegett a nyomasztó látványt nyújtó vidék felett. A nap ragyogva tűzött le a mocsárra, sűrűvé és fojtogatóvá téve a levegőt. Cato tunikáját teljesen átáztatta az izzadság, és a szövet őrjítőén szúrta a bőrét. – Pihenünk egy kicsit, aztán visszamegyünk – döntötte el. Az egyik katona megrázta a fejét. – De hiszen még nem is találtunk semmi ennivalót, uram. – Később ismét teszünk egy próbát, Metellus – kényszerített Cato mosolyt az arcára. A mocsárban való gázolás csüggesztő ugyan, de legalább lefoglalja az embereket. – Talán majd valamikor estefelé. A légionárius tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán észrevette, hogy Cato mosolya tovatűnik, és a centurio szemei komoran, vészjóslóan megcsillannak, ezért inkább nem szólalt meg. Egy pillanatig némán néztek egymásra, míg a többiek nyugtalanul várakozva figyelték őket. Metellus végül lehajtotta a fejét, és bólintott.

– Ahogy akarod, uram – mormogta. – Igen, így van. Ahogy én akarom… Keressünk valami árnyékot, és pihenjünk egy kicsit! Aztán visszamegyünk a táborba. Ha szerencsénk vqn, találunk valamit útközben. A többiek keserű arckifejezéssel, kétkedve néztek rá, mire Cato fáradtan vállat vont. – Csak pihenjünk egy kicsit! Hagyta, hogy emberei valami menedéket keressenek maguknak a tűző nap elől, míg maga átóvakodott a bokrokon a mocsár széléig, ahol aztán letérdelt, és egy kis vizet mert a tenyerébe. A víz barnás színűnek tűnt, és kellemetlen szagot árasztott. A táborban néhányan ittak a horhoshoz közeli mocsár vizéből, és azóta is hasmenésük volt, ami egyre jobban legyengítette őket. Cato gyanakodva megszagolta a vizet, és a veszélyt fontolgatta. A torka teljesen kiszáradt, és ahogy feldagadt nyelvével megnyalta kiszáradt ajkait, úgy érezte, a szomjan hálás sem jobb, mint a halál többi módja. Megitta a vizet, majd újra meg újra telemerte a kezét, és addig ivott, míg szomjúsága el nem múlt. Aztán felállt, és csendesen átosont a bozóton, hogy csatlakozzon a többiekhez. Hárman közülük már elaludtak, egyikük hangosan hortyogott, míg Proculus egy bokor árnyékában ülve ringatózott. Cato már épp azon volt, hogy valami biztatót mondjon neki, amikor Proculus hirtelen mozdulatlanná dermedt, és az ösvényt bámulta, melyen át idejöttek. Cato arrafelé fordult, és egy kis őzet vett észre, ami a nyakát nyújtogatva, reszkető orrcimpákkal beleszimatolt a levegőbe. Miközben a centurio mozdulatlanul állt, az őz kióvakodott az ösvényre, és megszaglászta a magas füvet. Proculus Metellus felé nyújtotta a kezét, Cato azonban figyelmeztetően felemelte az ujját. Metellus abban a pillanatban elijesztené az őzet, amint felébred. A két férfi teljesen mozdulatlanná válva, tágra nyílt szemekkel, éhesen figyelte, ahogy az őz elindul feléjük az ösvényen. Cato már az apró paták halk dobbanásait is hallotta. Keményen megszorította az egyik lovassági lándzsa nyelét, és felemelte a fegyvert. Az őz a nyílt térség szélére érve megtorpant, és a hortyogó hang felé fülelt. Mellső lábával toppantott egyet, várt egy kicsit, aztán megint toppantott. Mivel semmi sem mozdult, várt még egy kicsit, végül kilépett a tisztásra, épp Cato és Proculus közé. Ott ismét megállt, és szép formájú fejét elfordítva egyenesen a mozdulatlan Proculusra nézett. Cato hátramozdította a karját, és a vas lándzsahegy mentén végigpillantva a rozsdabarna állatra nézett. Az őz lapockája fölött tisztán látta Proculus arcát. Catót keserű harag töltötte el, mikor rájött, hogy Proculus pontosan a lándzsa útjában van. Ha az állat odébb mozdul, a fegyver egyenesen a katona mellkasába fúródik. – Fenébe… – káromkodott némán. Az őz többnapi élelmet jelentene az embereinek. Ennivaló nélkül hamarosan túl gyengék lesznek a vadászathoz. Akkor pedig a lassú halál vár rájuk. Ha azonban elhajítja a fegyvert, és célt téveszt, bizonyosan végez Proculusszal. Cato Diana istennőhöz fohászkodott, hogy az őz menjen végre odébb. Csak néhány lépést, nem többet! Ám az állat továbbra is szoborként ácsorgott. Csak az oldala mozgott kissé, ahogy lélegzett. Cato látta Proculus kétségbeesett tekintetét, aztán a légionárius alig láthatóan bólintott. Cato egy mordulással elhajította a lándzsát, ami gyorsan, vízszintesen repült előre. Az őz a hang hallatán ijedten felugrott. Tompa puffanás hallatszott, ahogy a lándzsa átszakította a bőrt és az izmokat, belemélyedve az állat fara alatti csontba. Fájdalommal és rettegéssel telt éles bőgés harsant. Az őz a földre zuhant, de szinte azonnal megpróbált ismét lábra állni. – Kapd el! – üvöltötte Cato, és előrevetette magát. Proculus kezeit előrenyújtva az őz felé ugrott. A többi légionárius nyomban felriadt, és a fegyvereik után kaptak. – Kapjátok el! – kiáltotta Cato ismét. – Mielőtt még elmenekül! Az őznek sikerült ismét lábra állni, és Proculust kikerülve keresztülrontott a legközelebbi bokron, miközben a farából kiálló lándzsa alól fényesen csillogó, meleg vér tört elő. A lándzsanyél elakadt a bokorban, mire az állat körbefordult, és kis híján elesett, de végül sikerült összeszednie magát, és rémülten tovább botladozott. Proculus immár talpon volt, és az állat után vetette magát.

Cato csak néhány lépéssel maradt le mögötte. A többiek is feltápászkodtak, és lelkesen csatlakoztak a hajszához. – Proculus! Ne hagyd, hogy elmeneküljön! A sebesült őz hangos recsegés-ropogás közepette menekült, ám a lándzsa minduntalan feltartotta, így a karcolások borította Proculus egyre közelebb került hozzá. Aztán a bozótos szétnyílt, és a füves térség átadta helyét a sötét, repedezett földnek. Az őz előreugrott, majd tompa puffanással tízlábnyival odébb földet ért. Patái átszakították a száraz sarat. Erejét megfeszítve tett még egy lépést előre, de aztán beleragadt az ingoványba. Proculus látta, hogy itt az alkalom, és az őz után vetette magát. A sárba zuhant, ő is áttörte a száraz réteget, és szinte azonnal térdig merült az iszapba. Hatalmas erőfeszítéssel, mormogva kiszabadította az egyik lábát, majd előrelépett, és megpróbálta kirángatni a másik lábát is, ám azt a mocsár fogva tartotta. Az őz a lábaival csapkodva próbált szabadulni a bűzlő sár egyre szélesedő köréből, és a lándzsa nyele egy pillanatra Proculus karnyújtásnyi távolságán belülre került. A légionárius azonnal megragadta a fegyvert, és kitépte a sebből, épp abban a pillanatban, amikor Cato és a többiek kirontottak a füves térségre. – A fenébe is! – kiáltotta Metellus. – A fenébe is, elkaptuk! A katona azonnal előreindult, ám Cato keresztbe tette a karját előtte. – Várj! Metellus már azon volt, hogy félresöpörje a centurio karját, amikor Cato a másik kezével Proculus felé mutatott, aki a sárban vergődve próbálta megvetni a lábát, hogy előredöfhessen a lándzsával. – Nézzétek! – kiáltotta Cato. – Nem biztonságos! Várjatok! Proculus, térdig elmerülve a ragadós iszapba előrehajolt, és az őz nyakába döfte a lándzsát, majd kitépte a pengét, és ismét döfött. Az állat egy utolsó, rémült üvöltést hallatott, aztán feje a sárba zuhant. Nyelve kilógott a szájából, és barna mellkasa még felemelkedett néhányszor, míg végül mozdulatlanná vált. Sebeiből vér patakzott elő, fényesen csillogva a felkavart sárban. Proculus a feje fölé emelte a lándzsát, és diadalmas kiáltást hallatott, majd vigyorogva társai felé fordult, ám a fürkésző tekintetek láttán nyomban elkomorodott. – Egyre süllyed – szólalt meg Metellus halkan. Proculus lepillantott, és látta, hogy a fekete iszap már körülfogta a combjait, és rongyos tunikája alját sötét víz áztatja át. Erejét megfeszítve megpróbálta felemelni az egyik lábát, de ezzel csak még jobban belesüppedt az ingoványba. A bajtársai felé fordult, és arcán megjelentek a félelem első nyomai. – Segítsetek! – A lándzsát! – intett oda neki Cato. – Nyújtsd erre! Proculus megmarkolta a nyelet a vashegy alatt, és a bajtársai felé nyújtotta a fegyvert. Cato amennyire csak tudta, kinyújtotta a kezét, de még így is egy apró rés tátongott az ujjai és a farúd vége között. – Fogd meg a karomat, és tartsd erősen! – fordult Metellus felé. Cato, mivel Metellus immár mintegy horgonyként a parton tartotta, óvatosan ránehezedett az ingovány száraz felszínére, ám a lába azonnal belemerült néhány hüvelyknyire a sárba. Ismét előrehajolt, és ujjai ezúttal elérték a lándzsa reszkető végét. Keményen megmarkolta a farudat, és húzni kezdte. Látta, hogy a lándzsa túloldalán Proculus ujjízületei kifehéredtek, olyan erővel szorította a fegyvert. A tágra nyílt, rettegő szemek a centurióra szegeződtek. – Tarts ki! – morogta Cato összeszorított fogakkal. – Tarts ki, ember! Egy pillanatig úgy tűnt, a lándzsa feléje mozdul, de aztán bárhogy rángatta is Proculust a part felé, nem sikerült mozdítania rajta. Behunyta a szemeit, és egy utolsó, hatalmas erőfeszítést tett, de mivel nem járt sikerrel, ellazította az izmait. – Ez így nem lesz jó! – Cato gyorsan körbenézett, és új parancsokat osztott. – Kellene valami vesszőfonat. Vágjatok le néhány ágat, és dobjátok a sárra! Gyerünk! Miközben Cato és a többiek a tőrüket előhúzva a sünzanót hosszú, vékony ágait kezdték vagdosni, Proculus egyre növekvő rettegéssel nézett a centurióra. Az ingovány mind mélyebbre húzta, és már a derekáig ért. Mögötte a döglött őz jóval lassabban süllyedt, ám a feje már így is

eltűnt szem elől, és csak a füle törte meg a sarat borító víz olajosan csillogó felszínét. – Húzzatok ki innen! – csapott Proculus a sárba, aztán megpróbálta odébb merni a dereka mellől. – Maradj nyugton, te ostoba! – szisszent rá Cato. – így csak még jobban elmerülsz! Maradj nyugton! A sünzanót ágai sokkal szívósabbnak bizonyultak, mint ahogy azt Cato várta, és még egyetlen darabot sem tudott levágni. Rálépett az inas, fehér ágra, majd a földre hajlította, ám az egyszerűen csak engedett a súlyának, és nem akart eltörni. – Fenébe! Egyre elkeseredettebben vagdosta tovább az ágat, és közben Proculusra pillantott, aki immár a mellkasáig elmerült. – Megvan! – mordult fel az egyik katona, és ledobott egy ágat a part menti sárba, aztán azonnal nekilátott, hogy levágja a következőt. – A fenébe is! – kiabálta Proculus. – Igyekezzetek már, ti kurafik! Gyorsabban! Cato tőre átvágta az ágat, amit azonnal az első ág tetejére dobott, majd a csapdába esett légionáriusra pillantott. – Ó, ne… – suttogta a centurio. A katonának már csak a feje és a válla látszott ki a sárból, és karjait a bajtársai felé nyújtotta. A jobb kezében még mindig ott szorongatta a lándzsát. Még egy kicsit lejjebb süllyedt, és a zavaros víz a szájába csorgott. – Ó, a fenébe! – bugyborékolta. – Mentsetek meg! Cato a földre dobta a tőrt, és a sárban heverő ágak felé lépett. – Ne! – ragadta meg Metellus a centurio karját. – Túl késő… Cato lerázta magáról a katona kezét, és ismét Proculus felé fordult, aki rettegéstől tágra nyílt szemekkel hátrahajtotta a fejét, miközben a könyörtelen sár az orráig ért. Aztán csak a feje búbja és az ég felé nyúló kezei látszottak ki a mocsárból. Végül a fej is eltűnt, sötét víztócsát hagyva maga után, ami néhány pillanatig még bugyborékolt, majd elcsendesedett. Proculus egyik keze még mindig a sár fölött volt. Ökölbe szorult ujjai lassan ellazultak, majd a kézfej előrebillent a csuklón. Egy pillanatig minden különösen nyugodtnak és csendesnek tűnt, ahogy a parton ácsorgó katonák a helyet nézték, ahol az imént még a bajtársuk volt. – A fenébe… – suttogta az egyik légionárius. Cato lerogyott a fűre, a többiek is leültek lassan mellé. A sár lassan, szinte észrevétlenül elnyelte az őz tetemét. A katonák azonban nem tehettek mást, mint hogy a Proculus elvesztése miatti szomorúsággal és mardosó éhséggel nézték az eltűnő zsákmányt. A zavaros víz végül összezárult a véres bunda körül, és az őz eltűnt szem elől. Kicsit később Cato feltápászkodott és visszadugta tőrét az öve alá. – Menjünk! – Menjünk? – nézett fel Metellus komoran a centurióra. – Hova, uram? – Vissza a táborba. – Mi értelme? – Mennünk kell – mondta Cato türelmesen. – Felszállt a köd. Észrevehetnek minket. – Úgysem számít, uram – felelte Metellus fáradtan. – Ez a rohadt mocsár előbb-utóbb mindannyiunkkal végez.

Huszonnyolcadik fejezet

A harmadik cohors két nappal azután érte el a völgyet, hogy elhagyta a Tamesis melletti tábort. Miközben a fény lassan elenyészett a nyugati láthatáron, Maximius parancsot adott, hogy

verjék fel a sátrakat, és alakítsanak ki földsáncot. Előttük a kis völgy húzódott, mely alig két mérföld széles és talán nyolc mérföld hosszú lehetett. A dombok lábánál a mocsár terült el, olyan messzire nyújtózva, ameddig csak a szem ellátott. A nádasok és satnya fák gyászos kuszaságát csupán sötét vízfoltok és néhány sarjerdővel borított apró domb törte meg, melyek úgy magasodtak a mocsár fölé, mint egy-egy hatalmas tengeri szörny háta. A tábor kapujánál felállított kis őrtoronyból remek kilátás nyílt a völgyre, így Macro láthatta a lankák fölé emelkedő tucatnyi halovány füstcsíkot. A tábor közelében kerek kunyhók kis csoportja állt, míg a fakó füstfátyol, ami a völgyhöz vezető térség közepe táján elterülő kis erdőség fölött lebegett, egy hasonló méretű települést sejtetett. Minden nagyon békés, gondolta Macro. Csakhogy a következő néhány napban ez meg fog változni. Fán koppanó vasszegecsek hangja hallatszott, és egy pillanattal később Maximius feje bukkant fel az őrtorony deszkakorlátja fölött. A parancsnok felkapaszkodott a létrán, és kézfejével megtörölte csillogó homlokát. – Micsoda fárasztó feladat! – Igen, uram. – De megérte hajszolni az embereket, mivel még napnyugta előtt ideértünk. – Igen, uram – felelte Macro az árok és a földsánc utolsó munkálatait végző légionáriusokra pillantva. Az őrök vékony vonala százlépésnyivel az árok előtt húzódott. Többségük fáradtan a pajzsára támaszkodott. Ha az ellenség most, vagy a mai éjszaka során támadna, a cohors katonái túl fáradtak lennének, hogy megvédjék a tábort. Habár Maximius mellett legyen szólva, e kérdés mindig nagy gondot okozott a parancsnokoknak: dönteniük kellett a jó táborhely és az embereik harckészsége között. De legalább a reggel beköszöntével a harmadik cohorsra már csak egészen rövid menetelés vár majd, és kipihenten, tettre készen szállhatnak szembe a mocsárból előbukkanó ellenséggel. Maximius a völgyben rejtező település felé nézett, majd felemelte a kezét. – Látod azt a kis dombot a patak túloldalán, az erdő szélénél? Macro a mutatott irányba nézett, és bólintott. – Az lenne a legjobb hely, hogy hosszabb időre letáborozzunk. Mindent jól be lehetne látni, és könnyen biztosíthatnánk a vízellátást. Épp megfelelne, nem gondolod? – Igen, uram. – Macro kezdett belefáradni a fellengzős próbálkozásba, amivel parancsnoka rá akarta venni a társalgásra. Ha Maximiusnak beszélgetni van kedve, jobb lenne, ha felkeresné Felixet, aki bármikor hajlandó cseverészni vele. Emellett Macro nem bízott benne, hogy képes lenne-e egyáltalán bármiről is beszélgetni Maximiusszal, mivel súlyos teherként nehezedett rá, hogy segédkezett Cato és a többiek szökésében. A cohors parancsnoka még mindig kereste a tettest, ezért Macro éberen figyelte, mikor próbálják valami csellel rávenni, hogy akár csak a legcsekélyebb módon beismerje a bűnösségét. Maximius a beosztottja felé fordult, és egy pillanatig fürkésző tekintettel nézett rá. Macro igencsak kényelmetlenül érezte magát, de nem tudta, mit kellene tennie, ezért inkább csendben maradt, és egyenesen előre nézett, mintha a vidéket méregetné, melyen a cohorsnak másnap reggel át kell menetelni. – Nem nagyon kedvelsz engem, ugye? Macro a parancsnokra nézett, és zavartan összehúzta a szemöldökét. – Uram? – Ó, ugyan már! – mosolyodott el Maximius. – Azóta nem csinálsz belőle titkot, mióta beosztottak a harmadik cohorsba. Macro meghökkent. Tényleg ilyen könnyen át lehetne látni rajta? Ez nagyon aggasztó! Vajon mi mindent tudhat még róla Maximius? A tarkója egy pillanatra megborzongott a félelemtől. Maximius alighanem valami cselfogáson mesterkedik, vagy próbára akarja tenni, esetleg megpróbálja csapdába csalni. Macro gondolatai rémülten kergették egymást. – Nem állt szándékomban tiszteletlenül viselkedni veled, uram! Csak éppen én ilyen vagyok. Nem bánok túl jól az emberekkel. – Ostobaság! Én nem ezt hallottam. Született vezető vagy, ezt bárki láthatja. – Maximius

szemei összeszűkültek. – Talán épp ez lehet az oka. Úgy véled, jobb vagy nálam. Macro megrázta a fejét. – Mi az, félsz megszólalni? – Nem félek, uram! – csattant fel Macro. – Mit akarsz valójában? Mit akarsz, mit mondjak, uram? – Nyugalom, centurio! Nyugalom… – nevetett halkan Maximius. – Csak kíváncsi vagyok, mi jár a fejedben, ez minden. Nem akartalak megsérteni. – Nem vettem sértésnek… – Macro keserű megvetést érzett a felettese iránt. A jó katonák nem játszanak ilyen játékokat. Csak a politikusok és az őrültek, de Macro nem volt biztos benne, hogy e kettő között nagy különbség lenne. – Mindenesetre beszélni szeretnék veled egy kicsit. Jó ideje ismered Catót, igaz? – Mióta belépett a II. légióba, uram. – Tudom. Olvastam mindkettőtök szolgálati minősítését. Vagyis te vagy a legmegfelelőbb ember, akinek a véleményét ki lehet kérni arról, hogy vajon Cato most mit tervez. – Nem tudom, mit tervezhet, uram. Maximius elgondolkodva bólintott. – De ismered őt. Nagyra értékelném, ha elmondanád, mit gondolsz ez ügyben. Szerinted mit fog tenni? Lehet, hogy már halott. De tegyük fel, hogy életben van. Vajon mire készül? Nos? – Fogalmam sincs, uram. – Ugyan már, Macro! Gondolkozz! Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, védeni próbálod őt. Macro először kényszeríteni akarta magát, hogy felnevessen, de aztán rájött, milyen hamisnak tűnne a nevetése. Senkit sem tévesztene meg vele, különösen nem a parancsnokot. – Ha olvastad a szolgálati minősítésemet, uram, akkor tudnod kell, hogy mindig a szabályok szerint játszom, és nem szívelem az olyanokat, akik megszegik e szabályokat. Azokról már nem is szólva, akik szarban hagynak engem és a bajtársaimat. Szerintem Cato magának kereste a bajt. Azt illetően pedig, hogy mire készül, csak találgatni tudok. Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy előre lássam a tetteit. – Macro úgy vélte, ez nagyon is helytálló, és ellenállt a csábításnak, hogy elmosolyodjon. – Cato bármire képes. Lehet, hogy megpróbálja elfogni magát Caratacust. – Ez nevetséges! Esélye sincs rá,. – Ezt ő is tudja, uram. De Cato számára a hadsereg jelenti a családot. Nélkülünk csak egy senki. Bármit megtenne, hogy visszakerülhessen a légióba. Épp ezért biztos vagyok benne, hogy odakint van a mocsárban. Várja a megfelelő alkalmat, hogy eljöjjön az ő ideje. Lehet, hogy most is figyel minket… és nem ő lenne az egyetlen. Nézd csak, uram! – biccentett Macro a legközelebbi tanya felé. Nagyjából negyedmérföldnyire tőlük, néhány alacsony szalmakazal mögül apró alakok nézték a megerősített tábort. Úgy tűnt, nem tesznek semmit, csak figyelik a jövevényeket. – Kiküldjek egy őrjáratot, uram, hogy elijesszük őket? – Ne! – Maximius kemény tekintettel nézte a földműveseket. – Azzal várhatunk holnapig. Hadd vigyék csak szét a hírt, hogy itt vagyunk! Izzadjanak egy kicsit! Minél nagyobb félelmet akarunk kelteni. Másnap reggel a cohors tábort bontott és lemenetelt a völgybe. Macro tudta, hogy minden lépésüket figyelik. Időnként körbepillantott, és észrevett egy-egy arcot eltűnni a fák között vagy alábukni a szántóföldek terményei mögött. Sokéves tapasztalatának köszönhetően jól fel tudta mérni a terepet, és alaposan szemügyre vette a rajtaütésre alkalmas helyeket. De nem került sor sem rajtaütésre, sem másféle ellenállásra. A legionáriusok zavartalanul meneteltek végig a békés völgyön. Egyórányi kemény menetelés után a cohors az ösvényt követve megkerülte az erdőt, és elindult felfelé a kis dombon, melyet Maximius táborhelyül választott. Balra, a patak túloldalán, egy magasabb térségen jókora falu állt. A megszokott, kör alakú kunyhók mellett kisebb épületek, istállók és raktárak is helyet kaptak. Több kunyhóból is füst szállt fel. A falu körüli cölöpfalon néhány apró alak mozgolódott. Macro észrevette, hogy a kaput becsukták.

– Tisztek, hozzám! – kiáltotta Maximius. Miután az összes centurio és optio összegyűlt, a cohors parancsnoka levette a sisakját és megtörölgette homlokát a nemezbéléssel, aztán hozzákezdett az eligazításhoz. A többiek nekiláttak, hogy a földmérők jeleit követve kiépítsék a tábort. Az őrök szétszóródtak, körülvéve a dombtetőt, míg társaik meglendítették csákányaikat, hogy feltörjék a földet. – Tullius! – Uram? – Egy külön árkot is akarok a tábor körül! Gondoskodjatok róla, hogy a két árok közötti rész tele legyen vassulyommal! Ássatok néhány liliomot is! Tullius helyeslően bólintott. A kihegyezett karókkal teli gödrök hasznos védelmet nyújthatnak. – Igenis, uram. Szólok a földmérőknek. – Ne! Magad gondoskodj róla! Azt akarom, hogy megfelelőek legyenek! Építsetek egy megerősített kaput is a főúton! Ott, ahol kivezet a mocsárból! Azonnal lássatok neki, amint elkészültetek a táborral! – Igenis, uram. – Nos tehát – köszörülte meg a torkát Maximius, és az optiók felé fordult. – Tudjátok, miért vagytok itt. A tábornok és a legátus azt akarja, hogy kapjuk el a szökevényeket. Amennyire tudjuk, odakint vannak a mocsárban. De – mosolyodott el a parancsnok – később meggyőzhetünk majd néhányat a helyiek közül, hogy legyenek a vezetőink. Addig is, dacára a ténynek, hogy minden csendesnek tűnik, készen kell állnunk egy esetleges támadásra! A tisztek közül néhányan meglepett pillantásokat váltottak. Mialatt átkeltek a völgyön, nem látszott jele, hogy baj készülne, az itteni földművesek pedig aligha tartottak a kezükben a kaszánál halálosabb eszközt. Maximius önelégülten elmosolyodott az arckifejezésük láttán. – Látom, néhányan úgy vélitek, túl óvatos vagyok. Talán valóban így van, de ne feledjétek, hogy Caratacusnak, bárhol legyen is, még maradt néhány embere. Inkább elég sok embere, gondolta Macro. Legalábbis elég sok ahhoz, hogy eltapossa ezt a cohorsot. – A helyiek miatt nem kell aggódnotok, és amiatt sem, hogy jó kapcsolatot alakítsatok ki velük. Tulajdonképpen – Maximius egy pillanatra elhallgatott, hogy hangsúlyozza szavai fontosságát – azt akarom, oly módon bánjatok velük, amiből fájdalmasan világos lesz számukra, hogy Róma itt marad, ők pedig teljességgel a mi akaratunktól és könyörületünktől függnek! Az ellenállás minden jelét a lehető legkeményebben büntessétek meg! Érthető? A tisztek bólintottak, és mormogva tudomásul vették a parancsot. – Jól van! Mert ha azt látom, hogy valaki szelíden bánik a bennszülöttekkel, vagy szánalmat mutat irántuk, azt személyesen vonom kérdőre! Aztán saját kezűleg tépem le a golyóit! Világos? Most már csak hozzá kell kezdenünk… Fél órával később az első centuria Maximius vezetésével elindult lefelé a domboldalon. Az összes optio, valamint Macro, Antonius és Félix is velük tartott. Tullius, mint a Maximius után következő legmagasabb rangú tiszt, hátramaradt felügyelni a tábor építését, és nyugtalanul nézte a patak túloldalán álló bennszülött falu felé tartó kis menetoszlopot. A lassú sodrás mindkét oldalán feltaposott sár mutatta a gázló helyét. Maximius és emberei hangos csobogás közepette átkeltek a sekélyesen, majd a túlpartra érve elindultak felfelé a falut körülvevő vékony cölöpfalhoz vezető ösvényen. Ahogy közeledtek, Macro néhány arcot látott felbukkanni a kapu mindkét oldalán, és egy pillanatig azon tűnődött, vajon a falusiak megpróbálnak-e ellenállni a római nehézgyalogosok hadoszlopának. Kezét a kardja markolatgombjára tette, készen arra, hogy a baj első jelére előhúzza a pengét. Érezte a körülötte menetelő többi tiszt egyre növekvő nyugtalanságát. Maximius a kaputól parittyalövésnyi távolságra megállította a menetoszlopot, majd végigpillantott a védműveken, és Macro felé fordult. – Mit gondolsz?

Macro látta, hogy továbbra is csak maroknyi bennszülött figyeli őket, és úgy tűnt, egyiküknél sincs fegyver. – Elég biztonságosnak tűnik, uram. Maximius megvakargatta a nyakát. – Akkor vajon miért van csukva a kapu? – A menetoszlop első sora felé fordult. – Előreküldök néhány embert arra az esetre, ha… – Nem szükséges, uram. Nézd csak! – biccentett Macro a falu felé. A kapuszárnyak kinyíltak, és mögöttük egy kis csapat bukkant fel. Élükön ősz hajú, magas, vékony alak állt. Botra támaszkodott, és teljesen mozdulatlannak tűnt. Félix közelebb lépett Macróhoz. – Szerinted ez a fogadóbizottság? – Még ha az is, nem fog sokáig kitartani a vendégszeretetük – felelte Macro halkan. Maximius, elégedetten látva, hogy veszélynek semmi jele, parancsot adott a menetoszlopnak, hogy menjenek közelebb a kapuhoz. Amint a cohors parancsnoka a cölöpfal árnyékába ért, a botra támaszkodó férfi végül elindult, hogy a falu küszöbén találkozzon a látogatóival. Hozzáfogott, hogy mély, zengő hangján beszédet tartson. – Állj! – emelte fel Maximius a kezét, és hátrakiáltott a válla felett. – Tolmács! Hozzám! Az egyik légionárius, aki nemrég érkezett a Galliából jött utánpótlássál, futólépésben előrerohant. Macro látta, hogy a katonának hasonló kelta vonásai vannak, mint a falusiaknak, akikkel tárgyalni készült. A tolmács vigyázzba vágta magát Maximius és az idős bennszülött között. – Tudd meg, mit akar mondani, de szólj rá, hogy fogja rövidre! – adta ki a parancsot Maximius. Miután a légionárius lefordította a rövid kérést, a falu vezetője először kissé zavartnak tűnt, aztán összehúzta a szemöldökét, és mikor válaszolt, hangján jól érződött a keserűség. – Uram – fordult a tolmács Maximius felé –, csupán üdvözölni akart téged a völgyben, és biztosítani kívánt arról, hogy sem neki, sem népének nem áll szándékában ártani neked. Szerette volna felajánlani neked a kunyhója vendégszeretetét, és a lehetőséget, hogy élelmet vásároljunk a földművesektől. Azt mondja, nagyon meglepődött, mert úgy hallotta, Róma nagyszerű birodalom, képviselői mégis híján vannak mindenféle udvariasságnak… – Tehát ezt mondta? – Igen, uram. Pontosan ezt. – Rendben van. – Maximius összeszorította az ajkait, és megvetően végigmérte a bennszülöttet. – Elég ebből az ostobaságból! Mondd meg, hogy úgy fogadom a vendégszeretetét, ahogy nekem tetszik! Azt is mondd meg, ha ő és a népe élni akarnak, akkor pontosan azt teszik, amit én mondok! Miután a légionárius végzett a tolmácsolással, a falusiak döbbenten egymásra néztek. A cohors parancsnoka a falu vezetője mögötti kis tömegre mutatott. – Az az asszony, és azok a gyerekek! A családtagjai? Miután tolmácsolták neki a szavakat, az elöljáró bólintott. – Macro! Fogd el őket! Vigyél öt szakaszt! Készüljetek fel rá, hogy visszakísérjétek őket a táborba! Hamarosan lesz még néhány. – Fogjuk el őket? – Macro ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint a falusiak. – Miért, uram? – Túszoknak. Azt akarom, hogy ezek a vademberek együttműködjenek velünk! Macro a Maximius iránti ellenszenv és a kötelességtudat között őrlődött. – Bizonyára… bizonyára van valami más módja is, hogy magunk mellé állítsuk őket, uram. – Hogy magunk mellé állítsuk őket? – horkant fel Maximius. – Le se szarom őket! Érted? Most pedig teljesítsd a parancsot, centurio! – Igenis… uram. – Macro összegyűjtött negyven embert a menetoszlop éléről, és gyors léptekkel az elöljáró családjához sétált. Egy pillanatig tétovázott, aztán megragadta az asszonyt és a három gyereket, majd a legionáriusok kettős sora közé lökdöste őket. A falusiak azonnal dühösen kiabálni kezdtek. Az asszony ide-oda vonaglott Macro szorításában, és hátranézett az elöljáróra. Az öregember előrelépett, ám nyomban meg is torpant, és kezei tehetetlenül ökölbe szorultak a boton.

Az asszony odakiáltott neki valamit, mire az idős férfi elfintorodott és megrázta a fejét. Miután a legionáriusok sorfala mögé kerültek, Macro elengedte az asszony karját, majd a szemébe nézett és a földre mutatott. – Maradj itt! Maximius a tolmács felé fordult. – Mondd meg neki, hogy a falu minden családjából most azonnal hozzanak ide egy-egy gyereket! Ha valaki megpróbálja elrejteni a gyerekeit, azt az egész családjával együtt keresztre feszíttetem! Gondoskodj arról, hogy ezt megértse! Miután a római parancsnok szavait lefordították nekik, a falusiak dühödt morgolódása iszonyodó, kétségbeesett morajlássá erősödött. A férfiak közül néhányan gyűlölettől eltorzult arccal ráüvöltöttek a rómaiakra. Az elöljáró azonban nem merte megengedni, hogy a helyzet még jobban elmérgesedjen, ezért gyorsan a falusiak és az ingerült legionáriusok közé lépett, majd a kezeit felemelve igyekezett megnyugtatni a népét. A lárma nemsokára keserű mormogássá csendesedett, melybe nők és gyerekek sírása keveredett. – Szólj neki, hogy igyekezzenek! – csattant fel Maximius. – Mielőtt még megmutatnám, hogy komolyan gondolom, amit mondtam! A falusiak elindultak, hogy eleget tegyenek a parancsnak, Macro pedig egyre növekvő felháborodással és szánalommal nézte, ahogy előhozzák a gyermekeiket, és átadják a légionáriusoknak. A rómaiak széles pajzsaitól körülvett közel harminc gyermek meghunyászkodva húzta össze magát a katonák könyörtelen arckifejezése láttán. Néhányan sírva vagy sikítozva vonaglottak a legionáriusok vasmarkai között. – Fogjátok már be a pofájukat! – üvöltötte Maximius. Az egyik optio ököllel halántékon ütött egy kisfiút, aki nem lehetett idősebb ötévesnél. A gyerek azonnal abbahagyta a sírást, és ájultan összerogyott. Az egyik nő sikítva előrerohant, és átvetette magát két légionárius között, majd a földön heverő gyerek fölé hajolt. – Hagyd azt a gyereket! – rontott oda Maximius a fia mellett kuporgó nőhöz, aki felpillantott a római parancsnokra. Macro látta, hogy a nő nagyon fiatal, nem lehet több húszévesnél. Metsző pillantású szemei sötétbarnák voltak, míg aranyszőke haját két varkocsba fonta. Arca eltorzult a megvetéstől, és leköpte Maximius saruját. Acél csikorgása hallatszott, majd egy csillogó penge szelte át a levegőt. Reccsenés és tompa puffanás után a nő feje a földre zuhant és a falu vezetője felé gördült. A gyerek eközben magához tért, és látva, hogy saját anyjának vére borítja, sikoltozni kezdett. – Ó, a fenébe… – mormogta Macro, és gyorsan hátralépett, ahogy meleg vért érzett a lábszárára fröccsenni. Egy pillanatig csak a kisfiú sikoltozása hallatszott, aztán Maximius odébb rúgta a holttestet, és megtörölgette a pengét a nő tunikájában. Végül felegyenesedett, eltette a kardot, majd körbepillantott a falusiakon. A tömegből egy férfi botladozott elő. A fogait csikorgatta, és kezei ökölbe szorultak, ám néhány társa azonnal lefogta. Maximius gúnyosan rámosolygott, és a kis tömegre mutatott. – Mondd meg nekik, hogy ez történik azokkal, akik szembeszegülnek velem! Senkit sem fogok figyelmeztetni, csak végzek velük. Mondd meg az elöljárónak, hogy ő is velünk jön! Miután visszatértünk táborunkba, adok neki egy listát mindarról, amire szükségünk van. Az első centuria megfordult, és a rémülten sikoltozó gyerekeket közrefogva kimasíroztak a faluból, elindulva lefelé a patakhoz vezető lejtőn. A falusiak a kétségbeeséstől némán követték őket a kapun túlra, majd le a domboldalon. Macrónak hányingere támadt, ezért elszakította tekintetét a bennszülöttekről, és inkább a völgyet nézte. Ez ugyanaz a völgy, ami olyan nyugodtnak tűnt, mikor nemrég átmeneteltek rajta? Róma néhány óra alatt véget vetett a földművesek hosszú ideje tartó nyugalmának. E völgyben többé semmi sem lesz a régi.

Huszonkilencedik fejezet

A szökevények már nem is palástolták megvetésüket Cato iránt, aki azon tűnődött, vajon ez az érzés mikor csap át valami sokkal halálosabba. Immár tíz napja rejtőztek a mocsárban, és a gyomrukat mardosó éhség minden másnál jobban lefoglalta a gondolataikat. Több napja is megvolt már annak, hogy utoljára ettek, méghozzá egy kis malacot, amit az egyik keskeny ösvény mentén találtak. Miután az állatot sikerült lándzsavégre kapni, Cato hallotta, hogy valaki kiabálni kezd a közelben. Figulusszal előreóvakodtak, és egy kis tanyát pillantottak meg, mely egy apró, épp csak a mocsár szintje fölé magasodó száraz földterületen állt. A néhány kunyhóban talán két-három család lakhatott. A legközelebbi kunyhó előtt egy fiatalember üldögélt gömbölyded feleségével. Két kisgyerekkel játszottak, akik egyike még lábra sem tudott állni. A kunyhó mellett két ól állt, az egyikben csirkékkel, a másikban egy jókora kocával és néhány szopós malaccal. A disznóól egyik oldalán kis rés tátongott. – Ez megmagyarázza a dolgokat – suttogta az optio. – Ha még egy párnak megfordulna a fejében, hogy felfedezze a világot, akkor királyi lakomában lehetne részünk. – Ne legyenek nagy reményeid! Azt a malacot is hamarosan hiányolni kezdik. Jobb lesz, ha eltűnünk innen. Ám amint Cato visszaindult, Figulus megragadta a vállát. – Várj… uram. Cato megfordult, és hűvös pillantást vetett az optióra. – Vedd le rólam a kezed! – Igenis, uram. – így már mindjárt jobb. Mi az? Figulus a földműves és annak családja felé biccentett. Az idősebbik gyerek nevetése messzire szállt a délután meleg levegőjében. – Csak egy férfi van ott. – Csak egyet látunk – értett egyet Cato óvatosan. – Rendben van, uram. De ha van is még néhány a kunyhókban, el tudnánk bánni velük. – Nem! – Végzünk velük, elrejtjük a holttesteket, és elvisszük a jószágot. – Az optio a kocára szegezte a tekintetét, amely elégedetten röfögött az ólban. – Annak a húsából hetekig elélhetnénk, uram. – Azt mondtam, nem! Nem kockáztathatunk. Most pedig induljunk! – Mit kockáztatnánk, uram? – Abban a pillanatban, amint valaki idejön, és üresen találja a helyet, riadóztatni fognak. A helyiek mind a nyakunkon lesznek. Ezért nem kockáztathatunk! Megértetted, optio? A centurio hangján hallatszott, hogy nem tűr ellentmondást, ezért Figulus bólintott és óvatosan visszahátráltak a nádasba, eltávolodva az apró tanyától. Mire ismét csatlakoztak a vadászok kis csapatához, amit Cato hozott magával, a malacot már kizsigerelték és felnyársalták az egyik lándzsával, készen arra, hogy visszavigyék a táborba. Cato elégedetten látta, hogy a közeledtükre a katonák abbahagyták a zsákmány bámulását, és a fegyvereik után nyúltak. Mikor tisztjeik sártól borítva előbukkantak a mocsárból, a legionáriusok feszült arca kissé megenyhült. Metellus reménykedve nézett a centurióra. – Találtatok még néhányat, uram? – Többet is, mint el tudnád képzelni – mosolyodott el Figulus. – Van ott egy szép kis… Cato azonnal a beosztottja felé fordult. – Pofa be! Nincs ott semmi, ami érdekelhetne minket. Megértettétek? Semmi! Most pedig

vigyük ezt vissza, és együnk! A szökevények kíváncsian néztek a centurióra, ám az rájuk mordult, hogy fogják a zsákmányt, majd egy embert előreküldött, egy másikat pedig hátrahagyott, hogy megbizonyosodjanak arról, senki sem követi őket. Csendben meneteltek vissza a táborhoz, és csak néha álltak meg, hogy eltüntessék a malactetemből alácsepegő vért, ami utánuk vezethette volna a földművest, ha az esetleg észreveszi, hogy az egyik jószág eltűnt az ólból. Amint az utolsó rózsaszín fény is elhalványult a láthatáron, Cato engedélyt adott Metellusnak, hogy gyújtson egy kis tüzet. A csapat többi tagja tágra nyílt szemmel, az éhségtől türelmetlenül üldögélve várta, hogy a tűz eléggé elhamvadjon, és az izzó parázs fölött végre megsüthessék a malacot. A sülő hús és a tűzön sercegő zsír illata hamarosan megtöltötte orrukat, és a szökevények várakozva nyalogatták a szájuk szélét. Amint lehetett, Cato parancsot adott Metellusnak, hogy vegye le a pecsenyét a parázsról, és ossza ki az adagokat. A légionárius lelkesen felhasította a bőrt, majd feldarabolta a húst, melyről vörös lé csepegett alá, ahogy a penge lefejtette a csontról. Aztán a katonák sorra letelepedtek a tűz mellé, és belemélyesztették fogaikat a koszos kezeik közt szorongatott húsdarabba. Csak néha néztek egymásra, elégedetten mosolyogva vagy rákacsintva a másikra, miközben megtömték hasukat a meleg malacpecsenyével. Cato megvárta, míg az utolsó katona is megkapja a részét, majd odabiccentett Metellusnak. – Előbb te! A légionárius bólintott, és levágott egy darab hátszínt, amit magának tartogatott, aztán félrehúzódott a centurio elől. Cato a tőrét előhúzva látta, hogy a legjobb falatokat már elvitték, ezért be kellett érnie a nyak hátsó részének egy darabjával. Miután kiszolgálta magát, leült a többiek mellé, és a szájához emelte a húst. Ellenállhatatlannak találta az illatot, és olyan mohón mélyesztette bele fogait a húsba, akár egy koldus a gazdagok asztaláról leesett maradékba. Elmosolyodott a gondolatra. Boldog lenne, ha helyet cserélhetne Róma legszegényebb koldusával. Legalább nem kellene attól félnie, hogy levadásszák, és megölik, akár egy kutyát. Miközben a tűz lassan kihunyt, a szökevények megették az első húsadagjukat, és nyomban visszatértek a kihűlt pecsenyéhez, hogy elfogyasszák a maradékot. Cato egy pillanatig azt fontolgatta, rájuk parancsoljon-e, hogy hagyják az ételt. Nem tudhatták, mikor akadnak ismét ennivalóra, és a gyomrukat mardosó éhség hamarosan visszatér. Ám emberei olyan elkeseredett arccal kuporogtak a malacpecsenye körül, tőreikkel vagdalva és ujjaikkal szaggatva azt, hogy Cato úgy vélte, ha parancsot adna nekik arra, fogják vissza az étvágyukat, alighanem az utolsó parancsa lenne. A józan ész persze azt mondta, takarékoskodni kellene az élelemmel, hogy az legalább még néhány napig kitartson. Az éhség azonban felülkerekedett a józan észen, ezért sokkal óvatosabban kellett bánnia az embereivel, mint korábban bármikor, ha azt akarta, hogy esélyük legyen az életben maradásra. Így végül a malac húsának utolsó darabkáját is mohón befalták, és másnap reggelre csak a csontok és a porcok maradtak. A fejet és a csülköket másnap este megfőzték, Cato pedig inkább visszautasította a részét, hogy az étel tovább kitartson. Aztán nem maradt semmi, amit megehettek volna, és lassan ismét rájuk tört az éhség. Ez két napja történt, gondolta Cato, miközben ébredezett, és arca összerezzent a hasába nyilalló fájdalomtól. Az oldalán feküdt, a spártai tábort övező fák egyikének árnyékában. A hátára fordult és felpillantott, majd hunyorogni kezdett, ahogy a nap keresztülragyogott a zizegő leveleken. Már jócskán elmúlt dél. Cato azt kívánta, bárcsak tovább aludt volna, mivel egész éjszaka őrségben volt. Végül is nem volt miért ébren lenni. Csak várhatta, hogy az őrjárat visszatérjen, és a láttukra fellelkesedhetett, hogy talán sikerült élelmet szerezniük. Ám ezt rendszerint gyorsan követte az elkeseredés, hogy újabb éjszakát kell korgó gyomorral eltölteniük. Ráadásul amellett, hogy üres kézzel tértek vissza, a felderítők semmiféle hírt nem hoztak Caratacusról és harcosairól, akik pedig szintén a mocsárban rejtőztek. Mintha e komor ingovány elnyelte volna a bennszülött hadsereg maradékát, akárcsak Proculust. Cato sietve száműzte az emléket, és ismét a terven kezdett gondolkodni, amiről remélte, ha végrehajtják, talán sikerül kegyelmet kapniuk és visszatérhetnek a II. legio soraiba. Tisztán elképzelte a jelenetet: a sáros legionáriusok hadoszlopa büszkén visszamenetel a döbbent legátus elé, aki figyelmesen meghallgatja Cato jelentését arról, hol rejtőzik Caratacus a harcosaival,

megmutatva a pontos helyet a Vespasianus asztalán szétterített térképen. Szép álomkép, mosolyodott el keserűen. A vigasz, amit e látomás korábban nyújtott számára, most csalókának tűnt, és szinte gúnyolódott rajta, miközben a hátán fekve az eget nézte. Végül nem tudta tovább elviselni a kínzó gondolatokat, és felült. A táboron körbenézve látta, hogy a többiek kis csoportokban üldögélve halkan beszélgetnek. Páran feléje pillantottak, és észrevették, hogy felébredt. Cato azon tűnődött, vajon miről beszélhetnek, hogy ennyire kerülik a tekintetét, és nem néznek a szemébe. Aztán eszébe jutott, hogy parancsot adott nekik arra, ne csapjanak felesleges zajt. Már mindenben a veszély jeleit látja. Ha nem vigyáz, előbb-utóbb meg fog őrülni. Csakhogy most valami valóban nem volt rendben… Cato ismét körbepillantott a táboron, és tekintete megakadt Figuluson, aki nem messze tőle egy alacsony faág alatt üldögélt, és hosszú, vékony, viszonylag egyenes botot hegyezett. A centurio gyorsan felpattant, és odalépett az optiójához. – Te meg mit csinálsz itt? Őrjáraton kellene lenned! – Igen, uram – bólintott Figulus. – De valaki felajánlotta, hogy kiviszi helyettem az őrjáratot. – Valaki? – Cato körbenézett, majd ismét az optióra szegezte a tekintetét. – Metellus? – Igen… – Merre ment? – kérdezte Cato egyre erősödő émelygéssel, mivel már sejtette a választ. – El a tanya mellett, amit pár napja találtunk. Úgy vélte, talán van ott egy ösvény, ami elvezethet valami nagyobb településhez. – Valóban úgy vélte? – jegyezte meg Cato keserű iróniával. – Igen, uram. – És te hittél neki? – Miért ne hittem volna? – vonta meg a vállát Figulus. – Lehet, hogy talál valami hasznosat, uram. – Ó, az biztos, hogy találni fog valamit! Arra mérget vehetsz! – Cato a combjára csapott. – Rendben… Talpra! Velem jössz! Hozz lándzsákat! Míg az optio gyorsan feltápászkodott és a tábor közepén halomba rakott fegyverekhez sietett, Cato a szemeit dörzsölgetve elhatározta, mit kell tenniük. – Uram? Cato hátrafordult. Figulus egy lándzsát nyújtott felé. A centurio a vállára vetette az átadott fegyvert, aztán ellenőrizte, hogy a tőre kellően oda van-e erősítve a dereka köré kötött öv alá. – Sajnálom, uram – mondta Figulus halkan. – Nem gondoltam, hogy valami ostobasággal próbálkozik. – Csakugyan? – mormogta Cato. – Hamarosan megtudjuk, valóban ez történt-e. Gyerünk! Megfordult, és a tábor bejárata felé vezette az optiót, majd a tisztás szélére érve megállt, és hátrakiáltott a válla felett. – Senki sem hagyhatja el a tábort! Maradjatok készenlétben! Cato elindult a mocsárba vezető ösvényen, gondolatban felidézve azon utakat, melyeket a táborverés óta használtak. Ha Metellus a tanya felé indult, valószínűleg azt az ösvényt követte, melynek mentén a minap a malacot találták. Ez azon kevés őrjáratok egyike volt, melyeken Metellus részt vett. Cato nagyon aggódott, hogy a fickó tiszteletlensége gondokat okozhat, ezért igyekezett inkább a táborban tartani. A tanyához egy rövidebb út is vezetett: egy keskeny ösvény, ami néhol szinte teljesen eltűnt a mocsárban. Nehéz volt követni ugyan, de ha igyekeznek, előbb odaérhetnek a tanyához, mint Metellus, és elejét vehetik annak, hogy valami ostobaságot tegyen. Ezért Cato félretette szokásos óvatosságát, amivel korábban e komor vidéket járta, és olyan gyorsan rohant, ahogy csak tudott. A nap fényesen ragyogott a tiszta égbolton. Miközben átgázoltak a bűzlő sártócsákon, melyek a mocsáron végigkanyargó ösvényt tarkították, a két izzadságban fürdő római körül rovarok felhői zsongtak. – Mit esznek ezek, amikor nincsenek a közelben rómaiak? – mormogta Figulus, dühösen lecsapva egy bögölyt, ami épp a nyakára tapadva lakmározott a véréből.

Cato hátrapillantott. – Ha nem állítjuk meg Metellust időben, akkor sokkal több római lesz majd, akikből jóllakhatnak. Gyerünk! Már csaknem két órája gyalogoltak, amikor Cato ráeszmélt, hogy a környék, amit lát, teljesen ismeretlen. A nap helyzetéből tudta, hogy nagyjából jó irányba tartanak, de mostanra már oda kellett volna érniük a tanyához. Bizonyára elmentek mellette. Nem találták meg Metellust! Cato elszoruló szívvel segítette ki optióját egy mély sártócsából, és mikor végignézett az ösvényen arra, amerről jöttek, hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Mi az, uram? Cato csak tovább meresztette a szemét, aztán előrenyújtotta a kezét. – Nézd… Figulus kilépett a szilárdabb talajra, majd felegyenesedett, és a centurio mutatta irányba nézett. Először semmi szokatlant nem látott, de aztán halvány füstcsíkot vett észre a távolban. – Látom. A füstcsík a szemük láttára vastagodott gomolygó oszloppá, mely egyre feljebb kígyózott a ragyogó égbolton, eltéveszthetetlenül jelezve a tűz helyét. Cato a napra pillantott, ami még jócskán a láthatár fölött járt. – Még legalább két órán át világos lesz. Az túl hosszú idő! Oda kell jutnunk, amilyen gyorsan csak lehet! Ismét belevetette magát a sárba, amiből csak az imént szabadult ki, Figulus pedig fáradt, beletörődő sóhajjal követte a centurióját. A visszafelé vezető út kétszer olyan nehéz volt, mivel Cato a lábait gyötrő fájdalommal mit sem törődve a lehető leggyorsabb iramot diktálta, és közben gondterhelten nézte a fakuló fényben gomolygó füstöt, ami, úgy tűnt, sosem kerül közelebb hozzájuk. Már jóval azelőtt meghallották a disznók visítását, mielőtt előbukkantak volna a mocsárból. A fák között átvezető utolsó, rövid távolságot futva tették meg, és kifulladva, ólomsúlyú lábakkal értek vissza a táborhoz. A nap már csupán rézszínű korongnak tűnt a láthatáron, és saját, hosszú, torz árnyékuktól üldözve rontottak ki a tisztásra. A tűz füstölgő maradványai mellett két nyársra húzott malac hevert. A rettegő koca az egyik fához kötözve, éles hangon visítozva szólongatta kicsinyeit. Az életben maradt malacok anyjuk lábai körül tolongtak, és hozzádörgölték rózsaszín ormányukat, így próbálva megnyugtatni. A szökevények a malacpecsenye fölé hajolva ettek, majd tisztjeik visszatértére bűntudatos tekintettel felpillantottak. Egyikük a könyökével oldalba bökte Metellust, aki lassan feltápászkodott, miközben Cato és Figulus zihálva a tűzhöz sétáltak. A légionárius mosolyt kényszerített az arcára, és lehajolt egy húsdarabért, amit aztán a centurio felé nyújtott. – Tessék, uram! Egy szép darab hasaalja szalonna. Kóstold meg! Cato megállt néhány lábnyira a tűztől, és a lándzsájára támaszkodva levegő után kapkodott. – Te… átkozott bolond! – mondta, majd végigpillantott a többieken. ~ Mindannyian… megbolondultatok! Ezt a tüzet… mérföldekről is látni lehet! – Nem – rázta meg a fejét Metellus. – Senki sincs a közelben, aki megláthatná. Senki, uram. Többé már senki. Cato a légionáriusra nézett. – Honnan szereztétek a jószágokat? – A tanyáról, amit a minap találtunk, uram. – Azok az emberek… – Catót hirtelen elfogta a rosszullét. – Mi történt velük? Metellus elvigyorodott. – Ne aggódj, uram! Senkinek sem fognak szólni egy szót sem. Gondoskodtam erről. – Az összesről? – Igen, uram – felelte Metellus a szemöldökét ráncolva. – Persze. – De csak miután kicsit elszórakoztunk a nőkkel, uram – kuncogott az egyik katona. Cato az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét, hogy ne láthassák az arcát. Nyelt egyet, és próbált úrrá lenni a légzésén, habár a szíve továbbra is hevesen dübörgött a mellkasában, végtagjai

pedig reszkettek a fáradtságtól és a dühtől. Ez már túl sok volt neki. Egy pillanatig csábította a gondolat, hogy lemondjon a tekintélye utolsó maradványairól is. Ha el akarják pusztítani magukat, akkor csak hívják fel magukra az összes ellenséges harcos figyelmét a környéken. Miért törődne velük? Megtett minden tőle telhetőt, hogy nyerjenek még egy kis időt az élettől, és most így hálálják meg! Ahogy megérezte a hús illatát, gyomra a lakomára vágyva korogni kezdett. Catót hirtelen elöntötte a düh, és megvetette magát a gyengesége miatt. Hiszen még mindig centurio! A II. legio centuriója! Átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez semmivé váljon. – Uram? A centurio Metellusra nézett, aki egy darab húst nyújtott feléje, és békülékeny mosollyal biccentett. Catónak olyan érzése támadt, mintha úgy bánnának vele, akár egy sértődött kisgyerekkel, ezért elhatározta, mit fog tenni. Kényszerítette magát, hogy a légionáriusra nézzen, aki az önzésével mindannyiukat veszélybe sodorta. – Te ostoba! Mi haszna ennek, ha holnapra mindannyian halottak leszünk? Mert amint ránk találnak, végeznek velünk! Metellus nem válaszolt, csak bámult a fiatalemberre. Aztán meglepett arckifejezése elkomorodott és a földre dobta a húsdarabot. – Szolgáld ki magad, uram! Cato fürgén meglendítette a lándzsát, és a végével mellbe ütötte Metellust. A légionárius hátrazuhant, egyenesen a társai közé, akik továbbra sem hagyták abba az evést. A baljós hangulatot azonnal felháborodott kiabálás törte meg. – Csendet! – üvöltötte Cato dühtől rekedt hangon. – Fogjátok be a pofátokat! – Metsző tekintettel pillantott végig rajtuk, szinte biztatva őket, hogy szálljanak szembe vele. Aztán ismét Metellus felé fordult. – Te pedig… te förtelmes meggyalázása a katona szónak… mostantól vád alatt állsz! Metellus egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, majd felnevetett. – Vád alatt? Vád alá akarsz helyezni, uram? – Pofa be! – üvöltött rá Cato, és újabb ütésre lendítette a lándzsát. – Pofa be! Itt én vagyok a parancsnok! Metellus tovább nevetett. – Ez nagyon mulatságos! No és miféle büntetést akarsz kiróni rám, uram? Takarítsam ki a latrinát? Vagy külön őrszolgálatra osztasz be a főkapunál? Nézz már körül! – intett körbe a tisztáson. – Itt nincs semmiféle tábor! Se falak, amiket meg kellene védeni! Nincsenek se barakkok, se latrinák, amiket ki kellene takarítani… Semmi! Nincs semmi, aminek a parancsnoka lennél! Csak mi! Nézz szembe ezzel, fiú! Cato fogást váltott a lándzsanyélen, majd megfordította és előrelendítette a fegyvert, melynek hegye alig egylábnyira állt meg a légionárius torkától. A többiek azonnal abbahagyták az evést, és szemeiket a centurióra szegezve a fegyvereik markolata után nyúltak. Egy pillanatig senki sem mozdult. Az izmok megfeszültek, a szívek dübörögtek, miközben a koca tovább visítozott a tisztás szélén. Végül Figulus lassan előrelépett, és óvatosan lefogta a centurio lándzsájának hegyét. – Majd én elbánok ezzel a szardarabbal, uram. Cato összehúzott szemöldökkel az optióra pillantott, aztán tekintetét ismét Metellusra szegezve lassú mozdulattal leengedte a lándzsát, és a légionárius elé köpött a földre. – Rendben van, optio. A tied! Gondoskodj róla, mégpedig azonnal! Amint kimondta a szavakat, Cato nyomban megfordult, nehogy a szeme sarkában csillogó könnyek elárulják az érzéseit. A tisztás szélére sétált, és a mocsár fölé magasodó kis, füves domb felé indult. Figulus eközben talpra rángatta Metellust. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsit megleckéztesselek. Az optio lerángatta a kardját az övéről, és a fegyvert félredobva felemelte az ökleit. Metellus óvatosan méregette ellenfelét, aztán elmosolyodott. Az optio magas és széles alkatú volt, ami jól mutatta, hogy kelta vér csörgedezik az ereiben. A szikárabb Metellust azonban keményen

megedzették a sasok szolgálatában töltött évek. Úgy tűnt, az izmok ereje csap össze a sokéves tapasztalattal. Figulus látta, hogy Metellus jónak tartja az esélyeit, mivel kissé előrehajolt, és maga felé intette az optiót. Metellus előrelépett, majd hatalmas üvöltéssel rárontott ellenfelére. De nem járt sikerrel. Figulus jobb ökle olyan gyorsan lendült előre, hogy csupán egy homályos foltnak tűnt, és tompa reccsenéssel a légionárius arcába vágódott. Metellus elterült a földön. Egyetlen ütéstől elvesztette az eszméletét. Figulus keményen belerúgott a mozdulatlanul heverő alakba, majd a többi légionárius felé fordulva elmosolyodott, és halkan megszólalt. – Van még valaki, aki kétségbe akarja vonni a feljebbvalója tekintélyét? Az éjszaka csendesen telt. Cato vállalta a korai őrséget, és az egyik fa árnyékában üldögélve a mocsarat övező tejszerű ködöt nézte, ami szinte ragyogni látszott a növekvő hold ezüstös fényében. A táborban minden csendesnek tűnt. A szökevények, az optio fenyegető tekintetétől kísérve, halkan nyugovóra tértek. Az összetűzés véget ért, ám Cato jól tudta, hogy a tisztek és a közkatonák mostantól a legkisebb nézeteltérés miatt is egymás torkának ugranak majd. A kiképzés és a szokások kötelékei sokkal gyorsabban bomlottak szét, mint ahogy azt várta. Hamarosan már csak egy csapat vadember lesznek, akik kétségbeesetten próbálnak életben maradni az ellenséges vidéken, akár egymás élete árán is. Kudarcot vallott, bírálta Cato önmagát. Cserbenhagyta az embereit, márpedig ennél nagyobb szégyen nem létezett. A kudarca miatt most mindannyian itt fognak meghalni ezen az elhagyatott vidéken, e barbár sziget mélyén. A kudarc kínzó gondolata ellenére szemei abban a pillanatban lecsukódtak, amint elnyújtózott a földön. Túl fáradt volt, hogy nyugtalanító álmok gyötörjék, mint a zaklatott elméket általában, és mély, sötét álomba merült. Arra ébredt, hogy egy kéz rázza meg. Egy pillanatig zavartan bámult, aztán felült, és a föléje hajoló arcra hunyorgott. – Figulus? Mi az? – Csitt! – pisszegett az optio. – Azt hiszem, társaságot kaptunk. Cato szeméből azonnal kiröppent az álom, és ösztönösen a kardja után nyúlt. Körülötte a tábor gyér ködbe burkolózott, ezért húsz- harminclépésnyi távolságon túl szinte semmit sem lehetett látni. Cato koszos tunikáján harmatcseppek gyöngyöztek, a levegőben pedig nyirkos föld szaga terjengett. – Mi történik? – Az őrszemek azt mondják, mozgolódást hallottak a közelből. Azonnal üzentek nekem. – És? – Én is hallottam. Rengetegen vannak. – Rendben. Ébreszd fel a többieket! Halkan! – Igenis, uram. Miközben az optio hatalmas alakja eltűnt a ködben, Cato felkelt, és halkan ahhoz az ösvényhez osont, ami az őrposztként szolgáló kis dombra vezetett. Az őrszemekhez érve lekuporodott, és meg sem kellett kérnie őket, hogy jelentsenek, mivel mindenhonnan felszerelési tárgyak halk zörgése és fojtott hangú parancsok hallatszottak, melyeket azonban Cato nem értett tisztán. Miközben a füleit hegyezve hallgatózott, a hangok egyre közeledtek hozzájuk. – Körülvettek minket – suttogta az egyik légionárius, és Cato felé fordult. – Mit tegyünk, uram? Cato felismerte a katonát: Nepos, Metellus egyik barátja. A centurio legszívesebben elmagyarázta volna a fickónak, hogy azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert tegnap képtelenek voltak uralkodni magukon. De a fenyegető veszély miatt erre nem volt idő, és amúgy sem lett volna semmi értelme szemrehányást tenni neki. – Visszavonulunk a táborba… és reméljük, hogy elmennek mellettünk. Akárkik is legyenek. Visszavezette az őrszemeket az ösvényen, és a tisztásra érve látta, hogy a többiek már összegyűltek, fegyverrel a kezükben várják a parancsokat. – Nem tudunk hova elrejtőzni – mondta Cato halkan –, és a tisztásra csak ez az egy ösvény

vezet. Ha a mocsáron át próbálunk kitörni, csak beleragadunk az ingoványba, és végeznek velünk. Harcra készen kell állnunk, de a legjobb lesz, ha csendben maradunk, és reméljük, hogy nem látnak meg minket ebben a ködben. A legionáriusok kis körbe rendeződve, feszülten figyelték a körülöttük gomolygó szürkeséget, próbálva észrevenni a legapróbb mozgást és a leghalkabb neszt is. Hamarosan meghallották a közelükben mozgolódók csapta zajokat: a bokrok zizegését és az óvatlan lábak alatt reccsenő gallyakat. – Miért várakozunk itt? – sziszegte Metellus. – Azt mondom, szeleljünk el innen. Cato a légionárius felé fordult. – Én viszont azt mondom, ha még egyszer megszólalsz, elvágom a torkodat. Megértetted? Metellus a centurióra nézett, majd bólintott, és ismét a közeledők felé fordult, akik egyre nagyobb zajt csaptak körülöttük. Cato a fák szürke körvonalait nézte, és egyszerre úgy érezte, emberek szellemszerű alakjait látja mozogni a bozótban. A hangok végül elhaltak, és az alászálló csendet csak a szendergő koca mellett mocorgó malacok neszezése törte meg. – Rómaiak! – kiáltotta egy hang a ködből latinul, mire Cato gyorsan a beszélő felé fordult. – Rómaiak! Tegyétek le a fegyvereiteket, és adjátok meg magatokat! Cato mély levegőt vett, és elkiáltotta magát. – Ki vagy te? A hang azonnal válaszolt. – Caratacus nevében szólok! Arra kér titeket, hogy tegyétek le a fegyvereiteket, és adjátok meg magatokat! Különben mindannyian meghaltok! – Kit akar becsapni? – mormogta Figulus. – így is, úgy is meghalunk. De ha harcolunk, legalább gyorsan, és kevésbé fájdalmasan végeznek velünk. Lehet, hogy néhányat még magunkkal is vihetünk a kurafik közül. Cato rábólintott a gyors halál gondolatára. Tehát így ér véget! Úgy érezte, mintha jéghideg ököl szorongatná a nyakát és a gerincét. A lelke mélyén tudta, hogy fél. Végül mégiscsak fél a haláltól, mikor az eljön érte. Figulusnak azonban igaza volt. Ha meg kell halnia, akkor haljon meg itt és most! Így legalább megmenekül attól, hogy lassú kínhalált haljon a barbárok kezétől. – Rómaiak! Adjátok meg magatokat! Caratacus a szavát adja, hogy nem esik bántódásotok! – Ostobaság! – kiáltotta vissza Figulus. Hirtelen mozgolódás támadt körülöttük, aztán a ködben árnyak bukkantak fel, melyek végül bennszülött harcosok alakjait öltötték magukra. Több százan lehettek, és kis csapatokba rendeződve vették körül a rómaiakat. Lassan közelebb léptek a légionáriusokhoz, majd azok lándzsáinak hegyétől alig tízlábnyira megálltak. A szószóló ismét kiáltott, ezúttal jóval közelebbről, de továbbra is láthatatlanul. – Ez az utolsó alkalom, hogy Caratacus felajánlja nektek a megadást! Adjátok meg magatokat, és mindannyian életben maradtok! Tíz szívdobbanásnyi időt kaptok, hogy döntsetek… Cato végigpillantott a harcosok ádáz, kék mintákkal kifestett arcán és tüskékké formált, mésszel fehérített haján. Nyugodtan álldogáltak, készen arra, hogy lerohanják és szétszaggassák a maroknyi légionáriust. Koppanás hallatszott. Cato megfordult, és látta, hogy Metellus a földre dobta a kardját. Néhány katona azonnal követte a példáját. Cato egy pillanatig semmi mást nem érzett, csak a Metellus iránti haragot és megvetést. Már épp azon volt, hogy parancsot adjon a rohamra, amikor ráébredt, hogy ez milyen értelmetlen halál lenne. Teljesen felesleges lenne! Amíg él, addig mindig van remény. A centurio mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. – Fegyvert letenni…

Harmincadik fejezet

– Szerinted mit fognak csinálni velünk? – mormogta Figulus. Egy tehénistállóban üldögéltek, melynek előző lakóit elköltöztették ugyan, de az alomként szolgáló mocskos szalmát nem, ezért az ürülék rátapadt mindarra a sárra és mocsokra, ami lassacskán a rómaiak második bőrévé vált. Cato a térdeire támasztotta a karjait, és a saruját nézte. – Nem tudom. Fogalmam sincs… Azt sem értem, miért hagytak életben minket. Eddig nem sok foglyot ejtettek. – Mi történt azokkal, akiket foglyul ejtettek? Cato vállat vont. – Ki tudja? Eddig csak holttesteket találtunk… és testrészeket. A helyedben nem táplálnék hiú reményeket. Figulus a nyakát nyújtogatva kinézett a fűzfavesszőkből készült fal egy apró résén. Odakint az ellenség tábora nyújtózott a szigeten: több száz kunyhó, alacsony cölöpfallal övezve. A tábort csak egyetlen úton, egy keskeny töltésen át lehetett megközelíteni, mely átvezetett a sziget körüli sekély vízen. A töltésutat a sziget felől vaskos tölgygerendákból ácsolt kapu zárta le, amit mindkét oldalról egy-egy sáncerőd védelmezett. A kapu mögött Caratacus seregének életben maradt harcosai pihentek, és a sebeiket nyalogatva várták, hogy parancsnokuk eldöntse, mit tegyenek. Mikor a római foglyok kis csapatát bevezették a táborba, a harcosok jókora tömege, valamint a néhány nő és gyerek megvetően gúnyolódni kezdett kérkedő ellenségeik mocskos, éhező képviselőin. Cato, miközben igyekezett a lehető legjobban védeni fejét a sár, ürülék és kövek záporától, hozzáértő szemmel körbepillantott a táboron. A harcosok tisztán tartották a felszerelésüket, és sokukról folyt az izzadság, mivel a foglyok érkezése előtt épp gyakorlatoztak. Cato arra számított, hogy a vereség után, amit tizenöt nappal korábban szenvedtek a Tamesis gázlójánál, a britonok teljesen csüggedtek lesznek, ám ezek a harcosok erősnek tűntek, és készen álltak, hogy folytassák a harcot. Mialatt végigvezették őket a táboron, a rómaiaknak el kellett viselniük a foglyokkal szembeni szokásos bánásmódot. Végül belökdösték őket az istállóba, ahol három napot töltöttek. A csuklóikat és a bokáikat összekötözték, és ételmaradékkal etették őket. A hely saját bűzét csak még rosszabbá tette a foglyok vizeletének, ürülékének, hányásának és izzadtságának szaga. Mivel összekötözték őket, a legionáriusok nem nagyon tudtak messzire menni a saját helyükről anélkül, hogy ne zavarták volna mindkét oldalról hozzájuk láncolt társaikat. A perzselő napfény felhevítette az istálló sűrű, bűzös levegőjét, amitől Catónak és embereinek felfordult a gyomra. Odakint a britonok keményen gyakorlatoztak. A fegyverek egyhangú csattogását csak a harcosok morgásai és csatakiáltásai törték meg, ahogy testük minden porcikájával arra készültek, hogy szembeszálljanak a légiókkal. – Nem sok esélyünk van, hogy átjussunk ezen a csürhén – jegyezte meg Figulus, miközben megfordult, és a vesszőből font falnak vetette a hátát. Aztán előrenyúlt, és megpróbálta eligazgatni a bokája körüli bőrszíjat, hogy kényelmesebb legyen. – Még ha meg is tudnánk szabadulni ezektől. Cato vállat vont. Miután alaposan átgondolta a helyzetet, amibe kerültek, végül feladta a szökés gondolatát. Az istállót éjjel-nappal három harcos őrizte. Habár a fal egy eltökélt embernek nem jelentett volna komoly akadályt, a hosszú lánc, amivel a foglyokat egymáshoz béklyózták, lehetetlenné tette, hogy kijussanak az istállóból. A centurio száműzte elméjéből a szökés gondolatát, és inkább azon töprengett, vajon miért hagyták őket életben. Túszként hasznavehetetlenek voltak. Miért törődne Plautius tábornok egy csapat légionárius életével? Ráadásul a tény, hogy a római hadsereg igazságszolgáltatása elől

menekültek, csak még tovább rontotta az értéküket. Tehát ha nem túszként akarják használni őket, akkor miért vannak még életben? A másik lehetőségre gondolva Cato gerincén jeges borzongás futott végig a rémülettől. Emberáldozat! Caratacus, akárcsak a többi kelta vezér, fejet hajtott azok előtt, akik még a sziget királyainál is nagyobb hatalommal bírtak: a druidák előtt. Cato korábban már találkozott velük, és azóta egy sarló okozta borzalmas sebesülés nyomát viselte az oldalán. Ami még rosszabb, hogy látta, mit művelnek a druidák az isteneik áldozatául szánt férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel. A látomás, ahogy egy kőoltárra feszítve lemészárolják, vagy egy faketrecbe zárva élve elégetik, a társaihoz láncolva töltött napok minden egyes percében kísértette. A katonák többsége osztozott a centurio rossz előérzetében, és némán ücsörögtek, csak akkor mozdulva meg, mikor már kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Még Metellus és barátai is szótlanul várták az elkerülhetetlen véget. Csak Figulusban maradt még küzdeni akarás, ezért szüntelenül a tábor mindennapi életét figyelte. Cato csodálta az optio elszántságát, bármilyen hiábavaló is volt az, és nem próbálta meggyőzni Figulust arról, hogy hagyjon fel a reménykedéssel. A harmadik nap végén Catót fülsiketítő éljenzés verte fel könnyű álmából. Még az istállót őrző harcosok is csatlakoztak a hangzavarhoz, és minden egyes kiáltásukkor az ég felé lendítették lándzsájukat. – Mi ez a lárma? – tudakolta Cato. Figulus egy pillanatig még hallgatózott, mielőtt válaszolt volna. – Caratacus. Ez Caratacus… az ő nevét kiabálják. – Bizonyára néhány napra elhagyta a tábort. Kíváncsi vagyok, merre járhatott. – Kétségkívül próbált egy kis ellenállást szítani a légiókkal szemben, uram. Úgy vélem, hamarosan kifogy a szövetségesekből. – Talán – felelte Cato vonakodva. – De ez rajtunk már nem sokat segít, igaz? – Igaz… Az üdvrivalgás még sokáig folytatódott, mielőtt a harcosok visszatértek volna a gyakorlatozáshoz vagy a többi teendőikhez. A nap lassan eltűnt a cölöpfal alatt, árnyékot vetve a foglyokra. Az őrök ekkortájt szoktak bejönni az istállóba, egy kosárnyi ételmaradékot hozva a foglyoknak. A legionáriusok lassan mocorogni kezdtek, várva az alkalmat, hogy elverhessék kínzó éhségüket. Cato azon kapta magát, hogy az ajkait nyalogatva figyeli az istálló ajtaját. Ezúttal a szokásosnál sokkal tovább váratták őket, és a centurio már kezdett attól tartani, hogy ma este nem kapnak enni. Ám ekkor az ajtót lezáró lánc halkan megcsördült. Amint az ajtó kitárult, az istálló bűzös levegőjét halvány fény hasította át, majd egy árnyalak bukkant fel, és ahogy Cato felpillantott, egy hatalmas termetű harcost látott föléjük magasodni. A briton végigpillantott az egymáshoz láncolt alakokon. – Melyikőtök a legmagasabb rangú? Habár erőteljes akcentussal beszélt latinul, szavait elég jól lehetett érteni. Cato már emelte is a kezét, amit azonban optiója nyomban lefogott, és figyelmeztetően megrázta a fejét. Ám mielőtt Figulus önként jelentkezhetett volna, a centurio hangosan megszólalt. – Én vagyok! A harcos Catóra pillantott, és felvonta a szemöldökét. – Te? Azt kérdeztem, ki köztetek a parancsnok, nem azt, hogy ki szokta őrizni a kecskéiteket. Nos, melyikőtök a parancsnok? Cato elvörösödött a dühtől, és megköszörülte a torkát, hogy a hangja tiszta és érthető legyen. – Quintus Licinius Cato centurio vagyok, a II. legio, az Augusta harmadik cohorsában szolgáló hatodik centuria parancsnoka. Én vagyok itt a rangidős tiszt! A harcos elmosolyodott a sértett hangnem hallatán, amit a megjegyzése váltott ki. Alaposan végigmérte a fiatalembert, majd felnevetett, és a saját nyelvén folytatta. – Sosem gondoltam volna, hogy a légióitokat kisfiúk vezetik. Hiszen épp csak elég idős vagy ahhoz, hogy borotválkozz! – Lehet – felelte Cato keltául –, de ahhoz elég idős vagyok, hogy tudjam, ti, britonok,

milyen puhányok vagytok. Máskülönben hogyan vághattam volna le oly sokat közületek? A harcos mosolya tovatűnt, és hideg tekintettel nézett az ifjú centurióra. – A helyedben vigyáznék a nyelvemre, fiú! Amíg még megvan. Te vagy az, aki épp nyakig van a szarban, nem én. Erről jobb lesz, ha nem feledkezel meg! Cato vállat vont. – Mit is akarsz tőlem tulajdonképpen? A harcos lehajolt, és levette a béklyót Cato bokájáról. Aztán kíméletlenül talpra rángatta a centuriót és az arcába vicsorgott. – Valaki találkozni akar veled, római. Cato tudta, hogy a briton meg akarja rémíteni, azt várva tőle, hogy a félelmét kimutatva összerezzenjen, és tágra nyílt szemekkel elhátráljon. Ám azt is jól tudta, hogy az emberei mindannyian őt nézik, és bár maguk is félnek, mégis látni akarják, képes-e szembenézni az ellenséggel. – Baszódj meg! – mondta Cato latinul, majd halvány mosoly suhant át az arcán, és arcul köpte a harcost. De mivel a szája teljesen kiszáradt, ezért a britont inkább csak levegő érte, semmint nyál, a várt hatás azonban így sem maradt el. Cato kétrét görnyedt, ahogy a harcos hasba ütötte. Aztán amint térdre rogyva levegő után kapkodott, fülei szinte belesajdultak a legionáriusok biztató, dacos kiabálásába. A harcos a hajánál fogva talpra rángatta a centuriót. – Na ez most milyen mulatságos, római? Legközelebb a golyóidat töröm szét, akár a tojásokat! Akkor többé nem fogsz férfiként beszélni! Most pedig induljunk! Kilökdöste Catót az istállóból, és közben megpillantotta az egyik őrt, aki épp egy kosár ételt vitt a foglyoknak. Amint az őr a bejárathoz ért, a harcos hirtelen meglendítette az öklét, és félreütötte a kosarat, melyből szerteszét repült az ennivaló. A legközelebbi kunyhó mellől azonnal odaszaladt néhány csirke, és csipegetni kezdték az ételmaradékot. A harcos elégedetten bólintott, majd a riadt őr felé fordult. – A rómaiak ma nem kaphatnak enni! Az őr bólintott, és óvatosan lehajolt, hogy felvegye a kosarat, míg a harcos a karjánál fogva a tábor közepe felé rángatta Catót. Habár a centurio még mindig alig kapott levegőt, a készülő vacsora illata így is kínozta. A hasát gyötrő fájdalom ellenére elég jól volt ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegye a tábort, melyen végigvonszolták. Rengetegen gyülekeztek. A marcona alakok sorra felpillantottak, ahogy a harcos elhaladt mellettük a fogollyal. Mindenütt füstölt hússal teli állványok sorakoztak, a gabonavermeket pedig színültig töltötték. Az itt állomásozó harcosoknak kétségkívül megvolt a kellő elszántságuk és ellátmányuk, hogy folytassák a harcot, míg a tábor főparancsnokságul szolgálhatott, melyre a Rómával szembeni további ellenállást építhették. Cato ráébredt, ha a légiók a császár uralma alá akarják vonni e szigetet, ezt a tábort teljesen el kell pusztítani. Nem mintha ez az ő gondja lenne. Hiszen ő már nem volt római katona. Sőt szinte biztos, hogy hamarosan élő sem lesz. Lehet, hogy épp a kivégzésére viszik, és feláldozzák valami esti druida szertartáson. A táborra végül sötétség ereszkedett. Catót keresztüllökték az egyik nagyobb kunyhó bejáratán, és mivel a kezei még mindig össze voltak kötve, esetlenül elterült a padlót borító gyékényszőnyegeken. Ahogy az oldalára fordult, megpillantotta a kunyhó közepén égő kis tüzet, mögötte pedig egy zsámolyt, melyen tagbaszakadt férfi üldögélt. Vörösesszőke haját hátrakötötte, egyszerű tunikája és nadrágja jól kiemelte kemény izmait. Szakállas állát hosszú, összefont ujjaira támasztotta. Összeszorított ajkait vaskos bajusz keretezte. A tűz fénye felfedte a férfi arcát, kiemelkedő szemöldökét és széles homlokát. A harmincas évei végén járt, és arany nyakpántot viselt, melynek mintáját Cato azonnal felismerte. Nagyon rossz balsejtelme támadt. – Honnan szerezted azt a nyakpántot? – kérdezte keltául. A férfi meglepetten felvonta a szemöldökét, és elgondolkodva félrebiccentette a fejét. – Nem azért hívattalak ide, római, hogy az ékszerekről beszélgessünk. Cato feltérdelt, és nyugalmat kényszerített magára. – Nem, nem is gondoltam, hogy ezért hívattál. Mivel a csuklóit összekötő szíjak meglehetősen kényelmetlenek voltak, Cato keresztbe tett

lábbal leült a földre, hogy az ölébe ejthesse a kezeit. Aztán alaposabban is szemügyre vette a britont. Nyilvánvalóan látszott rajta, hogy harcos, ugyanakkor a született parancsnokok nyugodt magabiztossága áradt belőle. A nyakpántja pedig pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet Macro viselt. Macro Togodumnustól zsákmányolta az ékszert, a catuvellauni törzs hercegétől, Caratacus fivérétől. Cato kissé meghajtotta a fejét. – Feltételezem, te Caratacus vagy, a catuvellaunik királya. – Szolgálatodra – hajtott fejet a briton tettetett szerénységgel. – Valóban az voltam, míg császárotok, Claudius úgy nem döntött, hogy szigetünk jól illene a többi néptől elorozott földjeinek gyűjteményébe. Igen, egykor király voltam. Még mindig az vagyok, habár királyságom e parányi szigetre zsugorodott itt, a mocsár közepén, seregem pedig azon harcosokból áll, akik túlélték a légiókkal vívott legutóbbi összecsapást. No és te ki vagy? – Quintus Licinius Cato. Az uralkodó bólintott. – Úgy tudom, népednél az a szokás járja, hogy neveitek hosszú sorának legutolsóján szólítjátok egymást. – Barátok között valóban. – Értem. – Caratacus arcán halvány mosoly suhant át. – Nos, mivel a legutolsó nevedet a legkönnyebb kiejteni, egyelőre tekints a barátodnak. Cato nem válaszolt, és kifejezéstelen arcot vágott, mivel valamiféle csapdát gyanított. – Akkor tehát Cato – döntötte el az uralkodó. – Miért hívattál? – Mert úgy tartotta kedvem – felelte Caratacus dölyfösen, majd kihúzta magát, és fölényesen lepillantott Catóra. Aztán ellazította magát és elmosolyodott. – Ti, rómaiak, mindig ilyen pimaszul kérdezősködtök? – Nem. – Gondoltam. Úgy hallottam, a császárotok még azt sem veszi jó néven, ha a közemberek közvetlenül szólnak hozzá. – így van. – De most nem Rómában vagyunk, Cato. Tehát szabadon szólhatsz. Sokkal szabadabban, mint a saját néped körében. Cato fejet hajtott. – Majd megpróbálkozom. – Remek! Szeretném tudni, hogy te és a társaid pontosan mit is kerestetek a mocsárban. Ha harci feladaton járnátok, azonnal megölettelek volna benneteket. De szánalmas külsőtök és csekély fegyverzetetek láttán úgy tűnt, mintha máris halottak lennétek. Tehát áruld el, római, kik vagytok ti! Dezertőrök? – nézett Catóra bizakodva. – Nem – rázta meg a fejét Cato. – Halálraítéltek vagyunk. De igazságtalanul ítéltek el minket. – Miért? – Mert hagytuk, hogy te és az embereid áttörjetek a gázlón. Caratacus kissé felvonta a szemöldökét. – Ott voltatok azok közt, akik a túlparton harcoltak? – Igen. – Akkor ti voltatok azok, akik csapdába ejtettétek a seregemet! Ludra! Azok a katonák a szigeten úgy harcoltak, akár a démonok! Milyen kevesen voltak, mégis milyen elszántan küzdöttek! Több száz harcosom esett el a fegyvereiktől. Te is köztük voltál, római? – Nem voltam ott a szigeten. Azt a csapatot az egyik barátom vezette. Én a fő alakulattal voltam, a túlparton. Catónak úgy tűnt, mintha Caratacus keresztülnézne rajta, ahogy felidézte a csatát. – Majdnem elkaptatok minket. Ha egy kicsit tovább tartjátok a gázlót, az egész seregem elpusztult volna.

– Igen. – De hogyan is szánhattatok volna szembe egy egész hadsereggel? Ameddig csak képesek voltatok rá, feltartottatok minket. Ennél többet egyetlen parancsnok sem kérhet az embereitől. Tábornokotok, Plautius azért ítélt halálra titeket, mert nem tudtátok végrehajtani a lehetetlent? Cato vállat vont. – A légiók nem tűrik a kudarcot. Valakit felelősségre kellett vonni. – Téged és a társaidat? Micsoda balszerencse! Milyen sorsot szántak nektek? – A saját bajtársainknak kellett volna halálra verni. – Halálra verni? Ez elég kemény büntetés… Habár nem keményebb, mint az, ami a foglyaimként vár rátok. A centurio nyelt egyet. – Mégis mi lenne az? – Még nem döntöttem el. Mielőtt ismét harcba szállnánk, a druidáimnak véráldozatot kell felajánlaniuk. Néhány embered bizonyára kielégítené a háború isteneit. De ahogy azt már mondtam, még nem döntöttem el. Egyelőre csak szeretném látni, milyenek is valójában a légiók katonái. Hogy jobban megértsem az ellenségeimet. – Semmit sem mondok neked – felelte Cato határozottan. – Ezt neked is tudnod kell. – Nyugalom, római! Nem úgy értettem, hogy meg akarlak kínoztatni. Csak többet akarok tudni az egyszerű közkatonákról. Megpróbáltam beszélni nemes tisztjeitekkel is, néhány tribunusszal, akik a fogságunkba estek, de ketten megölték magukat, még mielőtt kikérdezhettem volna őket. A harmadik dölyfös és megvető volt. Barbár disznónak nevezett, és azt mondta, inkább meghal, minthogy beszéljen velem. – Caratacus elmosolyodott. – Teljesült a kívánsága. Élve elégettük. Csaknem a haláláig uralkodott magán. Bár akkor aztán úgy sírt és visított, akár egy csecsemő. De semmire sem tudtam rávenni, csak mélységes megvetésre és a leghitványabb viselkedésre. Kétlem, hogy a parancsnokaitoktól túl sokat megtudnék, Cato. Mindenesetre a légiók katonái azok, akikről többet akarok tudni, mert meg akarom érteni őket. Többet akarok tudni azokról, akiknek sorain harcosaim serege úgy tört meg, akár a tenger hullámai a parti sziklákon. – Egy pillanatra elhallgatott, és egyenesen Catóra nézett. – Többet akarok tudni rólad. Mi a rangod, Cato? – Centurio vagyok. – Centurio? – kuncogott Caratacus. – Nem vagy egy kicsit túl fiatal ahhoz, hogy ilyen rangban szolgálj? Cato érezte, hogy elpirul a megjegyzés hallatán. – Épp elég idős vagyok ahhoz, hogy lássam, miként szenvedsz újra és újra vereséget. – Ez hamarosan megváltozik. – Valóban? – Persze! Csak több emberre van szükségem. És a haderőm napról napra növekszik. Az idő az én oldalamon áll, így bosszút fogunk állni Rómán. Nem veszíthetünk örökké, centurio. Ezt neked is be kell látnod. – Ennyi vereség után már bizonyára belefáradtál a harcba – jegyezte meg Cato halkan. Caratacus egy pillanatig csak bámult rá a tűz fölött, Cato pedig attól félt, a szavai túlságosan is dacosra sikeredtek. Ám a király végül bólintott. – Valóban belefáradtam. Ugyanakkor esküt tettem, hogy mindenáron megvédem a népemet, és az utolsó leheletemig harcolok Róma ellen. – Nem győzhetsz – mondta Cato barátságosan. – Erre már bizonyára te is rájöttél. – Nem győzhetek? – mosolyodott el Caratacus. – Ez az év mindannyiunknak nagyon hosszú volt, római. Ti, legionáriusok is bizonyára fáradtak vagytok a sok meneteléstől és harctól. Cato vállat vont. – Nekünk ez az életünk. Ez minden, amihez értünk. Mikor épp nem állunk hadban, akkor a következő háborúra készülünk. Mindennap. Minden egyes vértelen hadgyakorlat csak tovább fokozza a katonáink vágyát az igazi küzdelem iránt. A te néped bátran harcol, de többségük egyszerű földműves… Nem hivatásos katonák.

– Nem hivatásos katonák? Meglehet – ismerte be az uralkodó –, mégis hajszál híján legyőztünk titeket. Ezt egy büszke rómainak is be kell látnia. Ráadásul még nem győztetek le minket. Felderítőim azt jelentették, hogy a II. légiótok a mocsártól északra táborozik. A legátusod az egyik cohorsát délen helyezte el. Képzeld csak el! Egyetlen cohorsot! Valóban olyan öntelt, hogy azt hiszi, egyetlen cohors feltartóztathat engem? – Caratacus elmosolyodott. – Úgy vélem, a legatusodat meg kellene leckéztetni. Méghozzá hamarosan! Megmutatjuk neki, és a többi rómainak, hogy a háború még korántsem ért véget! Cato ismét vállat vont. – Elismerem, voltak pillanatok, amikor a hadjáratunk sikere igencsak kétségesnek tűnt. De most…? – Megrázta a fejét. – Most csak a vereség vár rád. Caratacus összehúzta a szemöldökét, és mielőtt válaszolt volna, arca egy pillanatra szomorúnak tűnt. – Elég idős vagyok, hogy akár az apád lehessek, mégis úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel. Légy óvatos, római! Már nem sokáig tűröm a pimaszságodat. Cato lehajtotta a fejét. – Sajnálom, nem akartalak megsérteni. De tudom, hogy nem győzhetsz. Véget kell vetni annak, hogy még több ember áldozza fel magát feleslegesen ezért a földért. Végül könyörögni fognak neked ezért. Caratacus a centurióra szegezte az ujját. – Ne beszélj a népem nevében, római! Cato idegesen nyelt egyet. – No és te kinek a nevében beszélsz? Csupán egy maroknyi törzs nevében, akik még mindig hűek az ügyedhez. A többiek már elfogadták a sorsukat, és megállapodást kötöttek Rómával. Immár a mi szövetségeseink, nem a tieid. – Szövetségesek? – köpte az uralkodó megvetően. – Inkább rabszolgák! Annyit sem érnek, mint a kutyák, amik az asztalomról leeső maradékot kapják! Róma szövetségeseinek lenni még a halálnál is rosszabb! Nézd csak meg azt az ostoba Cogidumnust! Úgy hallottam, császárod azt ígérte, palotát építtet neki. Ennyibe kerül egy vazallus király becsülete. Arra kárhoztatja népét, hogy halála után Róma tulajdonává váljanak, és mindezt csak azért, hogy aranykalitkában élhesse le hátralevő életét, a császárod és a néped megvetésétől övezve. – Szomorúan nézte a lobogó tüzet. – Egy király nem uralkodhat így… Hogyan élhet ilyen szégyenben? Cato hallgatott. Tudta, hogy mindaz, amit Caratacus a vazallus királyról mondott, igaz. A birodalom növekedésének története telis-tele volt az olyan királyokról szóló mesékkel, akik örömmel fogadták a vazallus tisztséget, és olyannyira megrészegültek az eléjük szórt ajándékoktól, hogy nem látták át, mi vár valójában a népükre. Mégis ez a legjobb választás, gondolta Cato. Ám ha egy uralkodó nem fogadja el, hogy vazallus legyen, akkor mi történik? Hiábavaló ellenállás, majd a hatalmas sírhalmok sovány vigasza azon királyoknak és embereiknek, akik a saját életüknél is többre tartották a Rómától való függetlenséget. Cato tudta, meg kellene próbálnia jobb belátásra bírni az uralkodót, hogy az véget vessen az értelmetlen gyilkolásnak, ami már teljesen vérbe borította a szigetet. – Hány seregedet győzte már le Róma? Hány embered halt már meg? Hány erődöd és falvad égett porig? Békét kell kérned, az embereid érdekében. Az ő kedvükért… Caratacus azonban csak a fejét rázta, és a lángokat nézte. Hosszú ideig együk sem szólalt meg. Cato rájött, hogy megoldhatatlan helyzetbe kerültek. Caratacust az ellenállás tüze hevítette. A hagyományok és a harcosok törvényeinek súlya, amit már születésétől fogva hordozott, kijelölte számára az utat, egyenesen a tragikus vég felé. Mégis nagyon jól tudta, hogy tettei milyen szenvedést rónak másokra. Cato látta, hogy amit az értelmetlen áldozatokról mondott, szíven ütötte az uralkodót. Rájött, hogy Caratacus együtt érző és jó képzelőerővel megáldott ember. Bárcsak belátná, hogy nem tudja elkerülni a vereséget! Akkor végre megtalálhatnák a kiutat. Caratacus végül felpillantott és megdörzsölte az arcát. – Fáradt vagyok, centurio. Nem tudok gondolkodni. Majd máskor folytatjuk a beszélgetést. Az őrökért kiáltott, mire a harcos, aki idekísérte Catót az istállótól, azonnal belépett a

kunyhóba. Az uralkodó egy biccentéssel jelezte, hogy végzett a fogoly kikérdezésével, a centuriót pedig talpra rángatták és kilökdösték a sötétségbe. Ahogy hátrafordult, a bejárat aláhulló bőrfüggönyei között még vethetett egy utolsó pillantást a királyra: Caratacus előrehajolt, és állát a kezeire támasztva nagyon magányosnak és elkeseredettnek tűnt.

Harmincegyedik fejezet

– Mindannyiunkat meg fognak ölni miatta – biccentett Tullius a cohors parancsnoka felé. Maximius épp eligazítást tartott az aznapi őrjáratokat vezető optióknak. A tisztek húsz embernek parancsoltak, és egy-egy bennszülöttet rendeltek melléjük vezetőül, akik mindegyike fogoly volt. A nyakuk körüli fémgyűrűt egy-egy légionárius derékszíjához láncolták. Mivel a gyerekeiket túszként tartották fogva, elég valószínűtlennek tűnt, hogy megpróbálnának elmenekülni, vagy szembeszegülnének római uraikkal, netán el akarnák árulni őket. Ám Maximius nem akart kockáztatni. Már így is elég kevés embere volt. Tullius a lábszárvértjét csapkodta a pálcájával. Macro ingerülten pillantott le a tompa csattogás hallatán. – Már megbocsáss! – Tessék? Ó, elnézést! – Tullius a hóna alá csapta a pálcát, és a cohors parancsnokára pillantott. – Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk Catót és a többieket. Fogalmam sem volt arról, hogy emellett megpróbálunk lázadást is szítani! Mert ha ezt akarja, aligha végezhetne jobb munkát… a nyomorult! – Lehet, hogy erre is parancsot kapott – tűnődött Macro hangosan. – Ezt meg hogy érted? Macro vállat vont. – Nem vagyok teljesen biztos benne. Legalábbis egyelőre. Csak nagyon különös módja ez annak, hogy rávegyük a helyieket a segítségnyújtásra. – Különös? – Az idős centurio megrázta a fejét. – Nem voltál ott, amikor letereltük azokat a bennszülötteket a folyóhoz. Teljesen elvesztette a fejét. – Tullius halkan folytatta. – Olyan volt, akár egy megszállott: vad, könyörtelen és veszedelmes. Sosem lett volna szabad kinevezni parancsnoknak. Amíg ő vezeti a harmadik cohorsot, nagyon nagy bajban vagyunk. Máris szégyenbe hozott minket. Az én szolgálati időm hamarosan lejár, Macro. Még két év, és leszerelhetek. Ki is érdemeltem, és a szolgálati minősítésem makulátlan volt… egész eddig. Még ha nem is ölet meg mindannyiunkat, a tizedelés be fogja árnyékolni az előmenetelünket. Te és a többi centurio még fiatalok vagytok, sokévnyi szolgálat áll előttetek. Mit gondolsz, milyen esélyeitek lesznek az előléptetésre, ha mindez bekerül a szolgálati minősítésetekbe? Én mondom, amíg ez a kurafi a parancsnokunk, addig nagy szarban vagyunk. – Ismét Maximius felé pillantott. – Bárcsak történne vele valami! Macro idegesen nyelt egyet, és kihúzta magát. – A helyedben vigyáznék, mit mondok. Veszedelmes ember, az igaz, de az ilyen szavak is azok. Tullius metsző pillantást vetett a másik centurióra. – Tehát te is úgy véled, hogy veszélyes? – Lehet, hogy az. Te viszont tényleg megrémítesz. Mit akarsz sugallni, Tullius? Talán döfjünk tőrt a hátába egy sötét éjszakán? Tullius nem túl meggyőzően felnevetett. – Korábban is történt már ilyen. – Ó, igen! – horkant fel Macro. – Tudom. Ahogy azt is tudom, mi történik azokkal, akiket ezért felelősnek tartanak. Nincs kedvem az életem hátralevő részét a császár valamelyik bányájában

tölteni. No és mi történne, ha megölnénk? Te lennél a parancsnok. – Kemény pillantást vetett az idős centurióra. – Őszintén szólva, nem hiszem, hogy alkalmas lennél a feladatra. Tullius lehorgasztotta a fejét, mielőtt Macro észrevehette volna a szomorúságot a szemeiben. – Alighanem igazad van… Egykor alkalmas lettem volna rá. Évekkel ezelőtt. De nem adatott meg a lehetőség. Hát persze, gondolta Macro, és megvetően elhúzta a száját. Tullius végül felnézett. – Lehetnél te a parancsnok, Macro. – Nem. – Miért nem? Biztos vagyok benne, hogy az emberek követnének. Én is követnélek. – Azt mondtam, nem. – Csak arról kellene gondoskodnunk, hogy a halála ne tűnjön gyanúsnak. Macro hirtelen megragadta az idős tiszt vállát, és keményen megmarkolta, hogy kihangsúlyozza a szavait. – Azt mondtam, nem! Érted? Ha még egy szót szólsz erről, magam adlak át Maximiusnak. Még jelentkeznék is, hogy kivégezzelek. – Visszahúzta és leengedte a kezét. – Soha többé ne említsd ezt előttem! – De miért? – Mert ő a parancsnokunk. Nem az a dolgunk, hogy kétségbe vonjuk a parancsait, hanem az, hogy végrehajtsuk. – Mi lesz, ha a parancsai elpusztítanak mindannyiunkat? Mi lesz akkor? – Akkor… – Macro vállat vont. – Akkor meghalunk. Tullius döbbenten nézett rá. – Te is éppolyan őrült vagy, mint ő. – Lehet. De katonák vagyunk, nem szenátorok. Azért vagyunk itt, hogy azt tegyük, amire utasítanak, és hogy harcoljunk. Nem vitathatjuk a kapott parancsokat. Erre szerződtünk, mikor a sasok szolgálatába álltunk. Mindketten esküt tettünk. Ez a helyzet. Tullius metsző pillantást vetett Macróra, majd mellbe bökte az ujjával. – Bolond vagy. – Uraim! A két tiszt riadtan fordult meg Maximius hangja hallatán. A parancsnok befejezte az eligazítást, és elindult feléjük anélkül, hogy felfigyeltek volna a közeledtére. Zavaruk és ijedtségük láttán Maximius arcán komor árnyék suhant át, de aztán barátságosan elmosolyodott. – Úgy néztek ki, mint akik mindjárt ölre mennek! Tullius erőtlenül felnevetett, Macro pedig mosolyt kényszerített az arcára. – Csak egy kis nézeteltérésünk támadt, uram – felelte az idős centurio. – Semmi több. – Jól van. Mivel kapcsolatosan támadt nézeteltérésetek? – Igazán semmiség, uram. Említésre sem érdemes. – Ezt hadd döntsem el én – mosolyodott el Maximius. – Áruljátok el! Tullius Macróra pillantott, majd legyintett egyet. – Szakmai nézeteltérés, uram. Azt mondtam, ha a praetorianus gárda csapatai is mellettünk harcolnának, már rég végeztünk volna az ellenséggel. – Értem. – Maximius fürkésző pillantást vetett az idős centurióra, majd Macro felé fordult. – No és Macro hogyan vélekedik erről? – Úgy véli, a gárdisták csak egy csapat semmirekellő, uram – mondta Tullius, mielőtt még Macro megszólalhatott volna. Maximius felemelte a kezét. – Csend legyen! Azt hiszem, Macro maga is el tudja mondani a véleményét. Nos, mit is gondolsz minderről? Macro komor pillantást vetett Tulliusra, amiért ilyen helyzetbe kényszerítette, majd keserű hangon válaszolt.

– Remek katonák, uram. Remek katonák, de… Hm, elpuhultak, mivel túl sok időt töltenek Rómában… uram. – Úgy véled, a légiók katonái keményebbek? Macro tehetetlenül vállat vont. – Nos, igen, uram. Úgy vélem… igen. – Ostobaság! – köpte Maximius. – Össze sem lehet hasonlítani a kettőt! A gárdisták kivétel nélkül a birodalom legjobb katonái! Én már csak tudom. Épp elég ideig szolgáltam köztük. Tulliusnak igaza van. Ha Claudius itt hagyott volna közülük néhányat, mikor tavaly visszatért Rómába, mostanra már véget ért volna a háború. A gárdisták futólépésben taposták volna el Caratacust! – Macróra nézett, és kitágult orrlyukain át mély lélegzetet vett. – Azt hittem, az olyan tapasztalt tiszt, mint te, mostanra már megtanulta, hogy a gárdistákat nem lehet összehasonlítani a közönséges légionáriusokkal. – Igen, uram. – Macro elvörösödött. Csábította a gondolat, hogy megvédje magát és igazolja a szavakat, amiket Tullius adott a szájába. Legszívesebben elmondta volna Maximiusnak, hogy tavaly a Camulodunum mellett vívott csatában az ő egekig magasztalt gárdistái olyan bajba keverték magukat, ami kis híján az életükbe került. De Macro nem bízott abban, hogy folytatni tudná a vitát: a dac tüze hevesen fellángolt benne, ezért nem tudta, szavai mennyire lennének tapintatlanok. Jobb volt hagyni, hogy a parancsnok dühe átcsapjon fölötte, akár a hullámok Ostia partjainál, ahol a gyermekkorát töltötte. Kihúzta magát és a felettesére nézett. – Ahogy mondod, uram. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Maximius érezte az iróniát a hangsúlyban. Egy rövid paranccsal elküldte Tulliust, és amint az idős centurio hallótávolságon kívülre került, a parancsnok ismét Macro felé fordult. – Valójában miről beszélgettetek? – Ahogy azt Tullius is mondta, uram, szakmai vitánk támadt. – Értem. – Maximius metsző pillantással nézett Macróra, és az alsó ajkába harapott. – Tehát a beszélgetéseteknek semmi köze nem volt az árulóhoz, akit keresünk? Macro érezte, ahogy a szíve hevesen lüktetni kezd, és imádkozott, hogy az arcán ne látsszon jele a bűnösségének. – Nem, uram. – Nem jutottunk túl messzire a nyomozással, nemde, Macro? – Mármint mi ketten, uram? – Persze! – Maximius gyanakodva körbepillantott, majd halkan, szinte suttogva folytatta. – Ki másra bízhatnám az ügyet, Macro? Tullius olyan, akár egy vénasszony. Félix és Antonius túl fiatalok, hogy titkokat bízhassak rájuk, vagy hogy titkokat fedjenek fel. Te vagy az egyetlen olyan tisztem, akire számíthatok. Azt akarom, hogy fedd fel a kilétét, és láncra verve hozd elém! Te vagy a megfelelő ember a feladatra, Macro. – Igen, uram – bólintott Macro. – Pontosan mit tegyek? – Csak beszélj az emberekkel. Szépen és nyugodtan. Ne faggasd őket! Csak annyit mondj, amennyit feltétlenül szükséges, és hallgasd, mit mondanak! Aztán mindezt jelentsd nekem! – Igenis, uram. – Rendben van! – Maximius megfordult, és a kapunál ácsorgó utolsó járőrcsapat felé biccentett. – Szeretném, ha te vinnéd ki őket. A vezetőjük azt mondja, kelet felé van néhány tanya. Lehet, hogy megéri ellenőrizni őket. Végül is Cato csapatának élelemre van szüksége. Ha bármi jelét látjátok, hogy a helyiek menedéket nyújtanak nekik, akkor tudod, mit kell tennetek. Statuáljatok példát! – Igenis, uram. – Ez az optio, Cordus, Félix centuriájában szolgál. Remek ember, számíthatsz rá. Megértetted a parancsokat? – Igen, uram. Maximius egy pillanatig fürkésző tekintettel nézett Macróra. – Ha visszatérsz, számolj be mindenről! Mindenről! – Értettem, uram! – szalutált Macro.

– Sok szerencsét! Macro délben parancsot adott az őrjárat katonáinak, hogy álljanak meg. Az ösvény mindkét szélén őröket állítottak, majd a többiek hálásan letelepedtek a földre, és a kulacsukért nyúltak. Az ég kéken ragyogott, habár a mocsártól délre néhány jókora felhő sodródott lassan tova. Macro hosszasan bámulta őket, nagyon vágyva az árnyékukra. A nap perzselőn tűzött, felhevítve a mocsár mozdulatlan levegőjét, ezért az őrjárat minden egyes tagja izzadságban fürdött. Macro érezte, hogy a sisakja nemezbélése teljesen átázott, és a verejték alácsorgott a homlokáról az arcára. A hőség elszívta az erőt a katonákból, akik egész délelőtt morgolódtak, míg végül Macro elvesztette a türelmét, és rájuk parancsolt, hogy fogják be a szájukat. Ettől kezdve némán, ám egyre komorabban meneteltek vezetőjük nyomában a keskeny, kanyargós ösvényeken, át a sűrű bozótoson és a sekély, bűzlő vízen, ám a helyieknek nyomát sem látták. – Cordus! – intette oda magához Macro az optiót. – Kérdezd meg, milyen messzire kell még mennünk! Az optio bólintott, majd a bennszülött vezetőhöz sétált. Az alacsony, köpcös férfi durva gyapjútunikát és nadrágot viselt. Mezítláb és hajadonfőtt volt, vaskos nyakát pedig vörösre dörzsölte a köré kötött bőrszíj. Kovács lévén a megélhetése a karjai erejétől függött, nem a lábaitól, ezért a reggel óta tartó menetelés sokkal jobban kifárasztotta, mint a páncélba öltözött légionáriusokat. Habár azt állította, ismeri a mocsárban szétszórva álló tanyákhoz vezető utakat, Macro gyanította, hogy többször is kis híján eltévedt. Ám a tény, hogy a családját túszként tartották fogva a római táborban, ösztönzően hatott rá, hogy a lehető leggyorsabban megtalálja a helyes utat. Most azonban fáradtnak tűnt. Levegő után kapkodva kuporgott a földön, és vágyakozva nézte a kulacsot, melyből római őre ivott. Mikor Cordus a saruja hegyével megbökdöste, a férfi riadtan felkiáltott, és meghunyászkodó tekintettel nézett fel az optióra, aki a bőrszíjat átvéve talpra rángatta a vezetőt. A tél alatt, amit a II. legio Camulodunumban töltött, Cordusnak sikerült kicsit megtanulnia keltául, ám az optio rossz kiejtése és a vezető szokatlan nyelvjárása miatt jó ideig eltartott, mire megértették egymást. A briton végigmutatott az ösvényen, és a saját nyelvén hadarni kezdett, Cordus azonban ingerülten ráförmedt, és a bőrszíjat megrángatva félbeszakította az ideges beszédet. Végül intett a britonnak, hogy üljön le, és visszadobta a szíjat a vezető őrzésére kijelölt légionáriusnak. Aztán megfordult és odalépett Macróhoz. – Nos? – Úgy véli, egy órán belül odaérünk, uram. – A fenébe… – Macro a homlokát törölgetve próbálta megállapítani, mennyi ideig fog még tartani az őrjárat. Tehát még egy óra, amíg odaérnek, aztán két óra alatt átkutatják a tanyákat, majd hatórás menetelés vissza a táborhoz. Ha szerencséjük lesz, napnyugtára végeznek. Már annak a gondolatát is borzalmasnak találta, hogy sötétedés után a mocsárban kóboroljanak. Gyorsan belekortyolt a kulacsába, és fáradtan feltápászkodott. – Állítsd talpra őket, optio! Indulunk! Mindenhonnan dühös mormogás és nyöszörgések kórusa csapott fel. – Fogjátok be a rusnya pofátokat! – üvöltötte Cordus. – Különben magam rugdalom le a fogaitokat a torkotokon! Felkelni! Felkelni! Macro gondolatban tett egy helyeslő megjegyzést, miközben az optio végigsétált az ösvényen, erélyesen leszidva azokat, akik túl lassan tápászkodtak fel. Cordus pontosan olyan volt, amilyennek Macro szerint az optiónak lennie kellett. Lehet, hogy nem olyan gyors eszű, mint Cato, de szigorú fegyelmet tartott, amivel mindig tovább ösztökélte a katonákat. Ahogy Catóra gondolt, eszébe jutott az őrjárat célja. Összeszorította az ajkait, és öntudatlan mozdulattal az ösvény kemény talajához koppintottá pálcája hegyét. Mi lesz, ha megtalálják Catót és a többieket? A parancs szerint, ha lehet, élve kell elfogni őket. Csakhogy úgy fenyegetést jelentenének Macróra. A szökevények közül néhányan megpróbálhatnak alkut kötni, hogy a büntetésük enyhítéséért cserébe elárulják, ki volt az, aki segédkezett a kiszabadításukban. Abban a pillanatban, amint valamelyik ostoba megpróbálkozik ezzel, Maximius vagy azonnal kapni fog az ajánlaton, aztán később megszegi az alkut, vagy hívja a vallatókat, és egyszerűen kicsikarja a tehetetlen fogolyból mindazt, amit tud.

Másrészről azonban, ha Macro parancsot ad, hogy azonnal, még itt a mocsárban végezzenek velük, az rengeteg kérdést vonna maga után. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy valaki kitalálja, vajon miért hallgattatta el nyomban a szökevényeket. Emellett Macro nem tudta, képes lenne-e megöletni Catót és Figulust. Akárhonnan is nézte, igencsak szerencsétlen helyzetbe került, ráadásul azt a parancsot is végre kellett hajtania, amit még indulás előtt kapott Maximiustól. Miközben az őrjárat tovább menetelt a túlsúlyos vezető mögött, Macro Cordus mellé szegődött. – Meleg napunk van. Az optio felvonta a szemöldökét. – Hm, igen, uram. – Szívesen úsznék egyet, miután visszatérünk a táborba – mondta Macro elgondolkodva, az optio pedig próbálta kitalálni, vajon ez csak egy kósza megjegyzés volt, vagy esetleg meghívás. – Úszni, uram? Igen… az mindannyiunkra ráférne. Macro bólintott. – Különösen, hogy egész nap ebben a szaros mocsárban tocsogtunk. Ha elkapjuk azokat a kurafikat, gondoskodom róla, hogy megbánják a napot, mikor úgy döntöttek, elmenekülnek! – Igen, uram. – Cordus köpött egyet, hogy kitisztítsa a száját. – Ahogy az a nyomorult is megbánja majd, aki segített nekik megszökni! – Akárki legyen is az – pillantott Macro az optióra. – Igen, uram. Az biztos, hogy sok mindent megtudhatnánk tőle. – Cordus elhessegetett egy jókora darazsat az arca elől. – Igen, az biztos. – Macro egy pillanatra elhallgatott. – Gondolom, érted, miért kellett a tábornoknak ezt tennie. Úgy értem, miért rendelte el a tizedelést. – Te talán érted, uram? – Cordus összehúzta a szemöldökét, kicsit elgondolkodott, aztán vállat vont. – Talán. De nem túlzás ez a tizedelés? – Szerinted az? Cordus összeszorította a száját, és bólintott. – Persze hogy az, uram! Hiszen foggal-körömmel harcoltunk a gázlónál! Egyszerűen csak túl sokan voltak, és visszaszorítottak minket. Ez már csak így van. Vannak olyan összecsapások, amiket nem lehet megnyerni. Nem lehet negyvenvalahány embert kivégezni csupán ezért, hogy megbüntessenek egy cohorsot, mert az nem tudta véghezvinni a lehetetlent! Ez ostobaság! – Szerintem is. De ez még nem mentség annak, aki segített a szökevényeknek kiszabadulni, igaz? – Igaz. De azért meg lehet érteni, miért tette. – Cordus egyenesen a centurióra nézett. – Te nem így gondolod, uram? – De igen, azt hiszem. Te is megtetted volna helyében? Cordus elfordította a tekintetét. – Nem tudom. Talán… ha az a valaki nem tette volna meg. No és te, uram? Macro egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Egy centurio számára ez nem lehet kérdés. A mi feladatunk, hogy fegyelmet tartsunk, nem számít, milyen igazságtalanul bánjanak is a társainkkal. – De ha nem lennél centurio, uram? – Nem tudom. – Macro szomorú, bűntudatos arccal elfordult. – Nem akarok beszélni erről. Cordus gyors pillantást vetett Macróra, majd egy lépéssel lemaradt mögötte, megadva a rangjának kijáró tiszteletet. Miközben az őrjárat katonái fáradtan továbbmeneteltek, a centurio azon tűnődött, amit Cordus a szökevényekről mondott. Ha ez a kemény optio így együtt érez az elítéltekkel, akkor vajon hányan lehetnek még a cohorsban, akik hasonlóan éreznek? Sőt Cordus nemcsak együtt érzett velük, hanem arra is utalt, hogy hajlandó lett volna akár segíteni is nekik. Ha a katonák többsége így érez, a gyanúsítottak köre is eléggé kitágulhat, hogy Macro valamelyest védve legyen. Úgy érezte, mintha a teher, ami a szökésben játszott szerepe miatt nehezedett rá, egy kicsit enyhült volna. Legalábbis addig, amíg a szökevényeket el nem kapják.

– Ez lenne az? – biccentett Macro a némaságba burkolózó, kerek kunyhók felé. Az ösvény fölött gyér pára gomolygott, amitől úgy tűnt, mintha a legközelebbi kunyhók a vízen lebegnének. – Sa! – bólintott a vezető. Mindketten a földön lapultak, óvatosan átkémlelve az ösvényt szegélyező fűcsomók között. Az ösvény velük szemben egy, a mocsárból kiemelkedő széles térségre nyílt, melyet árpával vetettek be. Itt-ott karámok is álltak, ahol birkák hevertek az árnyékban. Vaskos oldaluk fel-alá mozgott, ahogy békésen pihentek. Remek hely a letelepedéshez, gondolta Macro. Elrejtve a világ többi részétől és az ellenséges törzsek fosztogató csapatai elől. Ha netán szükséges, a keskeny ösvényeket el lehet torlaszolni, így bátortalanítva el a portyázókat. Csakhogy most senki sem figyelte az ösvényt, és a kunyhókban sem volt jele életnek. Macro végigsimított sötét, izzadságtól összetapadt haján. Mielőtt előrelopakodott volna felderíteni a környéket, tarajos sisakját Cordusra bízta. Nagyon megkönnyebbült, amikor végre megszabadult a szűk, kényelmetlen sisaktól és a nemezbéléstől, ami ha átáztatta a verejték, borzalmas viszketést okozott. Ujjával arrafelé bökött, amerről jöttek. – Gyerünk! Cordus és a többiek nyugtalanul várakoztak, és türelmetlenül pillantottak fel, mikor Macro és a vezető visszatértek. Az optio átnyújtotta a sisakot felettesének, aki felvette, majd beszámolt a látottakról. – Semmi mozgás. Egyáltalán semmi jele annak, hogy bárki is lenne ott. – Gondolod, hogy csapda, uram? – Nem. Ha csapda lenne, be akarnának csalogatni minket. Békésnek és ártalmatlannak állítanák be a helyet, aztán lecsapnának ránk. Egyszerűen elhagyatottnak tűnik. – Vagy csak lakatlan. Macro megrázta a fejét. – Mindenütt gabonaföldek nyújtóznak, és néhány állatot is láttam. Zárt alakzatban megyünk be, és egészen addig abban is maradunk, míg meg nem látjuk, hogy biztonságos-e a hely. Miközben az őrjárat bemenetelt a kerek kunyhók közé, a legionáriusok súlyos pajzsaikat magasan tartva nyugtalan pillantásokat vetettek a bejáratok felé, és minden más olyan helyre, ahol ellenség rejtőzhetett. Ám mindenütt csend honolt, ami a fojtogató hőséggel társulva nyomasztóvá tette a környéket. – Állj! – emelte fel Macro a kezét. A katonák sarui még dobogtak egy pillanatig, aztán minden elcsendesedett. – Kutassátok át azokat épületeket! – mutatott Macro a legnagyobb kunyhókra. – Mindegyiket két ember! Mialatt a legionáriusok elindultak, hogy átkutassák a kunyhókat, Macro leült egy jókora fatuskóra, amit a földművesek fahasogatásra használtak. A kulacsáért nyúlt, és épp ki akarta húzni a dugót, amikor a legközelebbi kunyhóból kiáltás hallatszott. – Ide! Ide! A kunyhó sötét ajtónyílásán egy légionárius hátrált ki. Kezét a szája és az orra elé szorította. Macro eltette a kulacsot, majd felugrott és a katonához rohant. A kunyhóhoz érve orrát megcsapta a rothadás bűze, és önkéntelenül is visszafogta a lépteit. A légionárius megfordult a centurio közeledtére. – Jelentést! – Holttestek, uram! Az egész kunyhó tele van velük! Macro félretolta a katonát, majd nyelt egyet, és a szagtól elfintorodva behajolt a kunyhóba, igyekezve az ajtónyílás egyik oldalán maradni, hogy a fény megvilágíthassa a benti árnyakat, A helyiségben nyüzsögtek a legyek. Macro nagyjából tíz holttestet látott, melyek kidobott babákként hevertek a kunyhó közepén. Pajzsát az ajtókeretnek támasztva beóvakodott, és hányingerrel küzdve letérdelt a hullák mellé. Három férfi, a többi mind gyerek. Testük furcsa mód kicsavarodott, és a kelta ifjoncok szokásos, kusza haja alól üveges szemek bámultak. A halott arcokra hirtelen árnyék vetült, mire a centurio a bejárat felé fordulva látta, hogy

Cordus a küszöbön ácsorog. – Gyere ide, optio! Cordus vonakodva belépett, és kezét a szája elé szorítva lekuporodott Macro mellé. – Mi történt itt, uram? Ki tette ezt? Caratacus? – Nem, nem ő – rázta meg a fejét Macro szomorúan. – Nézd csak a sebeiket! A halottakkal döfések végeztek: a legionáriusok kardjai okozta jellegzetes sebek. – A kelta harcosok inkább vágásra használják a kardot. A penge súlyára bízzák a gyilkolást. Cordus összehúzott szemöldökkel nézett a centurióra. – Akkor mégis ki művelte ezt? Valamelyik őrjáratunk? – Nem, nem hiszem. De az biztos, hogy rómaiak voltak. A két tiszt szomorúan összenézett, aztán Cordus ismét a halottak felé fordult. – Hol vannak a nők? Mielőtt Macro válaszolhatott volna, újabb kiáltás hallatszott. Mindketten felpattantak és kirohantak a bűzlő kunyhóból. Nagyon megkönnyebbültek, amiért visszatérhettek a friss levegőre. Macro vett néhány mély lélegzetet, hogy kiűzze a tüdejéből a halottak szagát. Nem messze tőle az egyik légionárius odaintett a hajítódárdájával. – Még több holttest, uram! Idebent! Cordus néhány lépéssel a centurio előtt járt, és gyorsan bepillantott a kunyhóba, majd Macro felé fordult. – A nők, uram. – Halottak? Cordus oldalra lépett. – Nézd meg magad, uram! Ahogy benézett a kunyhóba, Macróba belehasított a szomorúság. A félhomályban három meztelen holttestet látott. Egyikük alig volt több fiatal lánynál. Az idősebb asszony arcán ütések nyomai látszottak, és mindhármukkal szúrt sebek végeztek. Egyiküknek hiányzott a melle. Helyén száraz vér és széttépett bőr látszott. Macro érezte, hogy rettenetes súly nehezíti el a szívét. Mi történhetett itt? Ezt csak Cato emberei művelhették. Csakhogy Cato ezt biztosan nem engedte volna meg. Legalábbis az a Cato nem, akit ismert. Ez azt jelenti, hogy Cato többé nem ura az embereinek. Vagy talán más oka van, hogy a szökevények így elszabadultak, suhant át Macro elméjén a sötét gondolat. Mégpedig az, hogy Cato már nincs az élők sorában.

Harminckettedik fejezet

Az elkövetkező néhány napban Caratacus szinte minden este magához hívatta Catót, hogy folytassa a kihallgatást. A második este az uralkodó étellel kínálta, és mielőtt visszafoghatta volna magát, a centurio felkapott egy báránycombot, és már épp belemélyesztette volna fogait a húsba, amikor hirtelen mozdulatlanná dermedt. A hús illata betöltötte az orrát, és egy pillanatig szinte elviselhetetlenül gyötörte, de aztán leengedte a kezét, és visszatette az ételt a fatányérra, amit Caratacus csúsztatott oda neki a padlón. – Mi a baj, római? Attól félsz, megmérgezlek? Catón az imént olyannyira úrrá lett a mardosó éhség, hogy ez a gondolat még csak fel sem merült benne. – Nem. De ha az embereim éheznek, akkor nekem is éheznem kell. – Csakugyan? – Caratacus láthatóan jól szórakozott. – Miért? Cato vállat vont. – Egy centuriónak osztoznia kell az embereivel a nélkülözésben, különben sosem nyeri el a

tiszteletüket. – Mégis honnan tudnák meg? Éhes vagy. Egyél! Cato a báránycombra pillantott, és érezte, hogy a nyál összefut a szájában. Ahogy elképzelte a hús ízét, az eltökéltsége kis híján megingott, és gyalázatosnak találta, hogy egy pillanatra engedett a csábításnak. Gyengének bizonyult, nem tudott uralkodni magán. Milyen gyorsan feladta az elszántságát csak azért, hogy kicsit enyhíthessen az éhségén. Kezei keményen ökölbe szorultak a háta mögött, és megrázta a fejét. – Nem, amíg az embereim éheznek… – Ahogy óhajtod, centurio! – Caratacus előrehajolt, majd felvette és a kunyhó falánál kuporgó vadászkutyának hajította a báránycombot. A hús felpattant a földről, és pofán találta az állatot. Ám a meglepett vakkantás azonnal elhalt, ahogy a kutya hatalmas agyarai közé kapta a koncot, és egyik borzas mancsával lefogva rágcsálni kezdte. Cato szinte rosszul lett az éhségtől, és elkeseredett a látványtól, ahogy a hosszú, rózsaszín nyelv a húsdarab köré fonódott. Végül elszakította tekintetét a kutyáról, és ismét az ellenség főparancsnoka felé fordult. Caratacus fürkésző tekintettel és fanyar félmosollyal nézett rá. – Kíváncsi vagyok, vajon hány másik centurio tette volna meg ugyanezt. – Az összes – felelte Cato azonnal, mire Caratacus felnevetett. – Ezt nehezen hiszem! Szerintem korántsem vagy olyan jellegzetes képviselője a rangodnak, mint ahogy próbálod feltüntetni, római. Cato úgy vélte, ez valamiféle dicséret volt, amitől csak még inkább szélhámosnak érezte magát. – Nem is vagyok az. A legtöbb centurio sokkal különb nálam. – Ha te mondod – mosolygott Caratacus. – De ha valóban te vagy a legrosszabb közülük, akkor jó okom van félteni az ügyemet. Letépett egy darab húst, majd lassan rágcsálni kezdte, miközben szórakozottan a tetőt tartó oszlopok közötti árnyékokat nézte. – Egyre csak azon tűnődöm, képesek leszünk-e valaha felülkerekedni az ilyen embereken. Láttam, ahogy legjobb harcosaim ezrei hullanak el a kardjaitoktól. A nemzedékük színe-java. Soha többé nem fogunk látni hozzájuk hasonlókat. A törzsek hatalmas serege hamarosan nem lesz több azon kevesek emlékénél, akik még mindig az oldalamon harcolnak. Ami a többieket illeti… E föld feleségeik és anyáik sírásától hangos, haláluk mégsem hozott győzelmet, csak becsületet. Ha a harcunk hiábavaló, akkor mit ér a dicső halál? Nem több puszta gesztusnál. Abbahagyta a falat rágását, és kiköpött egy darab porcogót. Cato halkan megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Akkor küldj üzenetet Plautius tábornoknak. Mondd meg neki, hogy békefeltételeket akarsz kiszabni. Tisztességes feltételeket. Nem kell az ellenségünknek lenned. Fogadd el a békét, és találj helyet a népednek a birodalomban. Caratacus szomorúan megrázta a fejét. – Nem. Korábban már beszéltünk erről, római. Békét mindenáron? Ez az út a rabszolgaságba vezet. – Népednek csak két választása van: béke vagy halál. Caratacus némán, rezzenéstelen tekintettel nézett Catóra, és az ifjú szavait fontolgatta. Végül összehúzta a szemöldökét és a tenyerére támasztotta a homlokát, majd lassú mozdulattal végigsimított a haján. – Most menj, Cato! Hagyj magamra! Nekem most… gondolkodnom kell. Cato, legnagyobb meglepetésére, nagyon együtt érzett az uralkodóval. Caratacusról, a könyörtelen és fáradhatatlan ellenfélről végül kiderült, hogy ő is csak ember. Egy ember, aki bár olyannyira járatos a háborúskodásban, mostanra már belefáradt, de mert azóta harcol, mióta csak elbírja a fegyvert, nem tudja, hogyan köthetne békét. Catót egy pillanatig szinte csábította a gondolat, hogy valami bátorítót mondjon ellenségének, vagy kifejezze együttérzését. Aztán Caratacus megmoccant, és észrevette, hogy a római még mindig ott van. Felpillantott és kihúzta magát a székében. – Mire vársz még, római? Kifelé!

Miközben visszakísérték a bűzös karámhoz, ahol a foglyokat mostanában tartották, Cato az utóbbi néhány napban most először érezte, hogy visszatér a lelkesedése. Nem, nem az utóbbi néhány napban, gondolta, annál sokkal régebben. A hadjárat két hosszú éve után úgy tűnt, az ellenség közel áll ahhoz, hogy elfogadja a vereség gondolatát. Minél többet gondolkodott Cato fogva tartója szavain és viselkedésén, annál biztosabb volt benne, hogy az békét akar kérni a népének. A légiók legyőzésére tett legelszántabb és legelkeseredettebb erőfeszítései ellenére fel kellett ismernie, hogy Róma szándéka, mellyel a birodalom részévé akarja tenni e szigetet, egyszerűen megingathatatlan. Valójában Cato tudta, milyen csalóka válaszokat adott Caratacusnak, és elméjében üresen csengett az ürügy, hogy a bennszülöttek hiábavalóan harcolnak Róma ellen. A légióknak e szigeten megtett minden egyes mérföldért meg kellett küzdeniük. Állandóan a szárnyaikra és a hátuk mögé kellett figyelniük, várva, hogy az ellenség lecsapjon, majd gyorsan eltűnjön, és lesse a következő alkalmat, hogy rajtaüthessen a betolakodókon. A karámban fogva tartott legionáriusok közül azok, akik még ébren voltak, épp csak felpillantottak, amikor Catót átvezették a kapun, és odaláncolták a többiekhez. Figulus azonnal odacsoszogott a centuriójához. – Jól vagy, uram? – Igen… remekül. – Mit akart? Figulus minden egyes alkalommal feltette ezt a kérdést, amikor Catót visszahozták a kihallgatásról, a centurio pedig elmosolyodott a szokáson, amit időközben felvettek. – Azt hiszem, talán sikerül élve kikerülnünk ebből az egészből. Cato halkan beszámolt arról, amit látott, és amit Caratacus mondott. – De ezt tartsd titokban! Lehet, hogy tévedek, ezért nincs értelme hiú reményt kelteni az emberekben. Figulus bólintott. – Gondolod, hogy megteszi? Hogy megadja magát? – Nem fogja megadni magát. Ahhoz túlságosan is büszke. Sosem fogja megadni magát. De talán tesz valami hasonlót, amitől nem esik csorba a büszkeségén. – Annyi nekem elég is, uram – mosolyodott el Figulus. – Annyi mindannyiunknak bőven elég. – Igen. – Cato a kerítésnek támasztotta a hátát, és felnézett a csillagokra, melyek úgy ragyogtak az éjszakai égbolt sötétségének mélyén, akár a parányi jelzőtüzek. A levegő tiszta volt, ezért az ég nem reszketett és pislákolt, mint általában. A csillagok nyugodtnak, derűsnek és békésnek tűntek. Cato elmosolyodott a gondolatra. Ez jó jel! Ha a csillagok és a kelta királyok lelke között valóban van valami kapcsolat, akkor bármi megtörténhet. Akár még békét is köthetnek. Figulus közelebb hajolt a centurióhoz, és suttogni kezdett. – Mi lesz azután? – Azután? – Cato egy pillanatig gondolkodott. Fogalma sem volt arról, mi lesz. Mióta belépett a II. légióba, mindig harcban állt valakivel. Először a Rhenus mentén élő törzzsel, aztán megkezdődött a Britannia elleni hadjárat. Állandóan harcolt. De ha a harc véget ér, ismét visszatérhetnek a hadgyakorlatokhoz és a járőrözéshez. Ám azt elképzelni sem tudta, hogy ez milyen is lesz. – Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy minden más lesz. Jobb. Most hagyj pihenni! – Igenis, uram. Figulus kicsit odébb csoszogott, míg Cato visszatelepedett a kerítés mellé, és ismét a csillagokra nézett. Egy ideig csak bámulta őket, és úgy érezte, mintha hatalmas teher került volna le a válláról. Aztán a csillagok fénye elhomályosult, a szemei lassan becsukódtak, és nemsokára mély álomba merült. Arra ébredt, hogy durván megrázzák, és vadul talpra rángatják. Pislogva rázta meg a fejét, egy pillanatra teljesen megrémült és összezavarodott. A harcos, aki Caratacus elé szokta kísérni, épp azzal foglalatoskodott, hogy kioldja a láncot, ami Catót a többi fogolyhoz béklyózta. A közelben hat másik foglyot is elválasztottak a társaiktól, és kilökdösték őket a karámból. A

legionáriusok többsége már felébredt és nyugtalanul pusmogtak. – Mi folyik itt? – kérdezte Cato. – Hova viszitek őket? A harcos válasz helyett kézfejjel arcon csapta Catót. Az égető fájdalom azonnal magához térítette a centuriót, s elhátrált egy lépést. – Mi…? – Pofa be! – morogta a harcos. – Ha még egyszer kinyitod a szádat, megint kapsz egyet! Átlökte Catót a kapun, mire a centurio elterült a földön. – Kelj fel, római! Mivel a kezei továbbra is össze voltak kötve, Cato térdre küzdötte magát, és nehézkesen felállt. Azonnal előrelökdösték a közelben álló lovasok felé. A kis csapat tagjai sötét árnyalakoknak tűntek a hajnal előtti félhomályban. Amint közelebb értek, a centurio észrevette, hogy az egyik lovon Caratacus ül némán. Ahogy a tekintetük összeakadt, Caratacus azonnal elfordult, ám Cato látta a hideg, keserű gyűlöletet az uralkodó szemeiben, és a gerince mentén jeges borzongás futott végig a félelemtől. Valami történt! Valami borzalmas, amitől minden reménye, hogy Caratacus talán megállapodást köt Rómával, teljesen szertefoszlott. Az ellenség főparancsnokának szemeiben gyilkos harag lángolt. Cato körbepillantva látta, hogy a hat másik katonát előreszegezett lándzsákkal elterelik a félhomályba. – Hova viszitek őket? – fordult Caratacus felé. Senki sem válaszolt, sőt a britonok még csak jelét sem mutatták, hogy meghallották a kérdést. – Hova…? – Csend legyen! – üvöltött rá az őr, és öklével hasba ütötte Catót, aki levegő után kapkodva azonnal kétrét görnyedt. – Tegyétek az egyik lóra! – mondta Caratacus halkan. – Kötözzétek a nyereghez! Nem akarom, hogy megszökjön. Miközben Cato fájdalmasan zihált, kezek ragadták meg, és fellendítették az egyik nyeregbe. A sötét földet bámulva, arccal lefelé lógott a ló oldalán, a bokáit szorosan összekötözték, majd a köteléket átfűzték a csuklói köré kötött szíjakon. Elfordította a fejét, és próbálta elkapni Caratacus tekintetét, de sehol sem látta a fővezért. Végül lehorgasztotta a fejét, és az átható szagú, durva nyeregtakaróhoz szorította az arcát. Valaki csettintett a nyelvével, mire a kis csapat végén helyet kapott ló előreindult. Kiléptettek a táborból, majd a keskeny töltésúton átérve rátértek egy ösvényre, melyet mindjobban lehetett látni az erősödő fényben. Cato gondolatai egymást kergették, ahogy próbálta kitalálni, vajon mi okozhatta Caratacus hirtelen hangulatváltozását. Hová viszik, és mi történt a többi fogollyal? De nem talált válaszokat, ezért teljesen úrrá lett rajta a félelem, hogy a halál felé cipelik, és hamarosan a többi római fogoly is követni fogja. Érezte a britonok hideg gyűlöletét, és tudta, hogy a halál, ha eljön, kiút lesz mindazon kínzások fájdalmai elől, amiket e harcosok terveznek a foglyoknak. Néhány órával később, a párás mocsáron átvezető hosszú, kényelmetlen út után egy kis tanyához értek. Cato a fejét felemelve látta a gabonaföldektől övezett, néhány kerek kunyhóból álló kis települést. Két harcos várt rájuk, akik parancsnokuk közeledtére tisztelettudóan talpra álltak. Caratacus megállította embereit, és parancsot adott, hogy szálljanak le a lóról. Aztán eltűnt az egyik kunyhóban, és kis időre minden elcsendesedett. Mialatt a harcosok várták, hogy Caratacus ismét előbukkanjon, Cato érezte, hogy a levegő baljóssá változik, és moccanni sem mert, mivel félt magára vonni a figyelmet. Ezért inkább csak ernyedten lógott a lóról, és várakozott. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de a harcosok végül mozdulatlanná dermedtek, Caratacus pedig késsel a kezében Catóhoz lépett. A centurio elfordította a fejét, és próbálta felmérni a briton parancsnok arckifejezését. Közben azon tűnődött, vajon ez lesz-e az utolsó látvány, amiben életében része lehet. Caratacus szemei résnyire szűkültek az undortól és a gyűlölettől. Cato felé emelte a kést, mire a római összerezzent, és szorosan behunyta a szemeit. Reszelős hang hallatszott, és a kötél, amivel a ló hasa alatt a kezeit a lábaihoz kötözték,

darabokra bomolva a földre hullott. Cato előrecsúszott, és épp csak sikerült a feje elé kapnia a kezeit, mielőtt nehézkesen a földre huppant volna. – Állj fel! – mordult rá Caratacus. Cato alig kapott levegőt, de azért sikerült feltérdelnie, és esetlenül feltápászkodott. Caratacus azonnal megragadta a karját, és a kunyhó felé lökdöste, melybe korábban belépett. Cato fülét rovarok hangos zsongása töltötte be, és a rothadás émelyítő bűze szinte ütésként érte. Egy erőteljes lökéssel áttaszították az ajtón, a centurio pedig betántorodott a félhomályba. Elbotlott, és valami hideg, puha, lágy dologra zuhant. Szemei gyorsan hozzászoktak a sötétséghez, és a fejét felemelve látta, hogy egy nő csupasz hasára zuhant. A nő fanszőrzete hozzáért az arcához. – Fenébe! – üvöltött fel, négykézláb hátrálva el a holttesttől. Az egyik oldalán kis halom éles kovakő hevert, melyek fájdalmasan felhasították a tenyerét, mikor a kezével próbálta tompítani az esést. Ujjai szorosan megmarkolták az egyik éles peremű kődarabot. A kunyhóban több holttest is hevert. Mindannyian meztelenek voltak, körülöttük pedig alvadt vérfoltok nyújtóztak. Cato hirtelen rájött, hol is van éppen, és ki tette ezt a szörnyűséget. – Ó, a fenébe… A megrázkódtatás és a bűz végül győzedelmeskedett Cato önuralmának utolsó maradványai felett, és az ifjú centurio keserű epét hányva öklendezni kezdett, míg végül semmi sem maradt a gyomrában. A torkát kaparó savanyú íztől azonban megint hányingere támadt. Végül lassan összeszedte magát, és látta, hogy Caratacus a kunyhó túloldaláról nézi, átpillantva a kettejük között heverő hullák fölött. – Büszke vagy magadra, római? – Én… Ezt nem értem. – Hazudsz! – köpte a szót az uralkodó. – Nagyon is jól tudod, ki tette ezt! Ez Róma műve! Ez és egy másik kunyhó tele van védtelen földművesek és a családtagjaik holttesteivel. Az a birodalom művelte ezt, amiről azt állítottad, hajlandó lenne barátságot kötni velünk. – Ezt nem Róma tette. – Cato próbált olyan nyugodtan beszélni, amennyire csak tudott, még ha a szíve dobként dübörgött is a rettegéstől. – Ezt őrültek tették. – Római őrültek! Ki más tett volna ilyet? – Caratacus Catóra szegezte az ujját. – Talán az én embereimet vádolod? – Nem. – Akkor mégis ki más lett volna képes… ki más akart volna ilyet tenni? Csak a rómaiak tehették! – Szinte biztatta Catót, hogy ellenkezzen vele, ám a centurio jól tudta, hogy ez az életébe kerülne. Cato idegesen nyelt egyet. – Igen, de… de talán a parancsaik ellenére tették mindezt. – Azt várod tőlem, hogy ezt elhiggyem? Már napok óta érkeznek a hírek arról, hogyan bánnak a legionáriusok a völgyben lakó emberekkel. Megkorbácsolják a nőket és a gyerekeket, felgyújtják a tanyákat, több embert megöltek, és most ez! Mikor a múlt este beszélgettünk, azt ígérted, véget vethetünk a háborúnak. Én… már majdnem hittem neked. Egészen eddig, mert most láttam, milyen is valójában a rómaiak békéje! Most már tisztán látok, és tudom, mit kell tennem. Nem lesz béke. Nem lehet béke. Ezért… Az utolsó leheletemig harcolni fogok a néped ellen! Cato látta az elszánt arckifejezést, az áll kemény vonalát és a kezeket, melyek olyan keményen ökölbe szorultak, hogy a csontok szinte átdöfték a bőrt. Azonnal tudta, hogy míg Caratacus él, addig semmi remény a békére. A táborban fogva tartott katonákra, és őrá is halál vár. Mindez azért, mert Metellus nem tudott úrrá lenni az étel utáni vágyán! Cato egy pillanatig remélte, hogy Metellus az elsők között fog meghalni, a halála pedig hosszú és fájdalmas lesz, jutalmul mindazért a rengeteg szenvedésért, amit az étvágya hozott e világra. Milyen szomorú, hogy ez a keserű gondolat az utolsó, amin eltöprenghet, mosolyodott el Cato. De ezen már nem lehet segíteni. Caratacusra nézett, és felkészült a halálra. De mielőtt a briton főparancsnok bármit is tehetett volna, odakintről riadt, ideges kiabálás hallatszott, mire mindkét férfi a kunyhó kis ajtaja felé fordult. Caratacus kisietett, egy pillanatra elsötétítve a kunyhó belsejét, ahogy áthajolt a szemöldökfa alatt. Cato feltápászkodott, és egy utolsó pillantást vetett a holttestekre, majd követte fogva tartóját.

– Mi az? – kiáltott oda Caratacus az embereinek. – Mi történt? – Római őrjárat, uram! – mutatott az egyik harcos az ösvényre. – Nagyjából húsz ember, gyalogosan. – Milyen messze vannak? – Alig félmérföldnyire. – Elvágják az utat, mielőtt elmehetnénk innen – mondta Caratacus. – Van másik út, ami elvezet erről a tanyáról? – Én ismerem a környéket, felség – szólalt meg az egyik testőre. – Az egész tanyát mocsár és ingovány veszi kerül. Lovakkal sosem jutunk át. Caratacus elkeseredetten a combjára csapott. – Jól van! Fogjátok a lovakat, és vigyétek a tanya túloldalára! Rejtsétek el őket! Egy hangot sem adhatnak ki, érthető? – Igen, felség. – Akkor menjetek! A harcos intett az egyik társának, és mindketten a kunyhók közötti térségen kikötözött lovakhoz siettek. Caratacus odahívta magához a három másik embert. – Gyertek utánam, és hozzátok a foglyot! Catót megragadták a vállánál fogva, és a briton főparancsnok után vonszolták. Caratacus átvezette a kis csapatot a tanya épületein túlra, majd két karám között végigrohanva a térség egyetlen olyan része felé indult, ami kissé kiemelkedett a környező mocsárból. A tanyától alig százlépésnyire húzódó kis dombot satnya sarjerdő koronázta, Caratacus pedig gyors léptekkel épp a fák felé vezette őket. Cato tudta, eljött az alkalom, hogy kitépje magát fogva tartói markából, és megpróbáljon elmenekülni. Az izmai megfeszültek, és a szíve hevesen lüktetni kezdett. Próbált felkészülni a döntő pillanatra, és elképzelte, mi minden történhet. Látta magát, ahogy egy kard végez vele, miközben a bajtársai felé menekül. Igaz ugyan, hogy halálra ítélték, de talán kegyelmet kap, ha elárulja, hol található az ellenség tábora. Ám mire mindezt végiggondolta, már túl késő volt. A fák közelébe értek, és a harcos marka még keményebben megszorította a vállát, majd a legközelebbi fa alacsony ágainak árnyéka felé lökte a centuriót. Cato elbotlott egy gyökérben, és a levegő kiszorult a tüdejéből, ahogy a földre huppant. Megvetést és haragot érzett önmaga iránt, amiért elszalasztotta a menekülés lehetőségét. Őre, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a hasára fordította Catót, aztán a hajánál fogva hátrafeszítette a fejét és a torkához szorította a tőre pengéjét. – Csend! – sziszegte a harcos. – Különben fültől fülig elmetszem a torkodat. Megértetted? – Igen – felelte Cato halkan, összeszorított fogakkal. – Remek! Maradj nyugton! Mozdulatlanul feküdtek, átkémlelve a fák ágai alatt magasodó füvön, és vártak. De nem kellett sokáig várakozniuk. Cato látta, hogy az ösvény kanyarulata mögül egy vörös pajzs bukkan elő, és egy pillanatig kétségbeesetten sóvárgott a bajtársai társasága után. A felderítő előresietett, és a tanya közepére érve végigpillantott a kunyhókon. Aztán megtorpant, óvatosan körbefordult, és félrehajtotta a fejét, mintha hallgatózna. Végül hátrálni kezdett, majd megfordult és elrohant. Nem sokkal később az őrjárat bemasírozott a faluba. Cato jól látta a centurio keresztforgós sisakját és az optio alakját. A két tiszt az épületek közé érve megállította a csapatot. A centurio parancsokat kiáltott, elküldve néhány emberét, hogy kutassák át a legközelebbi kunyhókat, aztán levette a sisakját. Catónak elakadt a lélegzete, mikor megpillantotta Macro sötét haját és magas homlokát. Mi a fenét keres Macro egy ilyen kis őrjárat élén? Cato lelkesedése visszatért a barátja láttán, és felemelte a fejét, hogy jobban lásson. A penge éle azonnal a nyakának feszült, és fájdalmasan felkarcolta a bőrét. Őre egészen közel hajolt hozzá, és dühösen suttogni kezdett. – Még egy mozdulat, római, és meghalsz! Cato csak távolról, tehetetlenül szenvedve nézhette, ahogy a rómaiak átkutatják a kunyhókat. Macro körbepillantott, és tekintete elsuhant a sarjerdő szélénél rejtőzők fölött. Ekkor fojtott kiáltás hallatszott, mire Macro megfordult és besietett a nagy kunyhóba, ahonnan nem sokkal

később, egy másik kiáltás hallatán elő is jött. Ezúttal abba a kunyhóba ment be, melyben nem sókkal korábban Cato térdepelt. Most jóval hosszabb idő telt el, mire ismét előbukkant. Lassú léptekkel, a szája elé szorított kézzel sétált ki a sötét ajtónyíláson. Egy pillanatig minden csendesnek tűnt, ahogy Macro a fáradtságtól előreroskadt vállakkal a földet bámulta. Aztán felpillantott, kihúzta magát, és parancsokat kiáltott. Az őrjárat katonái odasiettek hozzá, zárták a soraikat, és a sarjerdő felé fordulva várták az indulási parancsot. – Őrjárat! – Macro gyakorlótérre illő hangját még Cato is tisztán hallotta. A körülötte lapuló britonok izmai megfeszültek, és azonnal a fegyvereik felé nyúltak. Macro szóra nyitotta a száját, és egy pillanattal később meghallották a kiáltást. – Előre! Az őrjárat előreindult, egyenesen a rejtőzködők felé. Caratacus a harcos felé pillantott, aki kést szorított Cato torkához. – Amikor szólok, öld meg! Az őrjárat azonban egy kis kunyhót megkerülve elindult visszafelé az ösvényen, amin jöttek. Caratacus megkönnyebbülten felsóhajtott, és a harcosok is megnyugodtak kissé, ahogy a rómaiak távolodtak tőlük. Cato elkeseredetten bámulta a legionáriusok hátát. A tanya szélére érve Macro kilépett a sorból, és hagyva, hogy emberei elmeneteljenek mellette, még egy utolsó pillantást vetett a néma kunyhókra. Aztán megfordult, és néhány pillanattal később sisakjának vörös lószőr forgója eltűnt a sűrű bokrok mögött. Cato a karjára tette a fejét, és a szemeit behunyva próbálta legyűrni a rátörő nyomasztó érzéseket, melyek azzal fenyegették, hogy elnyelik és szégyent hoznak rá a barbárok előtt. Hirtelen egy árnyalak takarta el előtte a napfényben fürdő tanyát. – Kelj fel! – mordult rá Caratacus. – Visszamegyünk a táborba. Kitaláltam valami különlegeset neked és az embereidnek.

Harmincharmadik fejezet

– Tehát itt vannak valahol a környéken? – tűnődött Maximius. Elnézett Macro mellett, és a sátor bejáratának ponyvái között átpillantva a kinti félhomályt szemlélte. A nap épp csak lenyugodott. A parancsnok végül elővett egy pergamenre rajzolt térképet, amit aztán a közte és Macro között álló íróasztalra terített. – A tanya, amit felkerestetek, nagyjából… itt van. Macro a parancsnok mutatta helyre pillantott, majd bólintott. – Rendben. Akkor feltételezhetjük, hogy valahol a közelben lehetnek. Én azt mondanám, félnapi járóföldön belül. – Miért, uram? – kérdezte Macro, és széles mozdulattal végighúzta a kezét a tanya helyét jelölő apró ábra körül. – Bárhol lehetnek. – Ez igaz, de nem túl valószínű – mosolyodott el Maximius. – Gondolj csak bele! Rejtőzködnek. Nem fognak túl messzire merészkedni, mivel a bennszülötteket és a rómaiakat egyaránt el akarják kerülni. Nincsenek vezetőik, ezért nem ismerik az ösvényeket, vagyis tartaniuk kell attól, hogy eltévednek vagy elszakadnak egymástól. Ráadásul minden éjjel vissza kell térniük a menedékükbe. Vagyis leszűkíthetjük a kört a tanyát övező térségre. Feltéve, ha valóban ők mészárolták le a földműveseket. – Biztosan ők voltak, uram. A halottak sebeit rövid kardok okozták. Emellett nem túl valószínű, hogy Caratacus és emberei legyilkolnák a saját népüket. – Valóban… – Maximius az ujja hegyével megkopogtatta a tanya vázlatos jelét. – De ez akkor is különös egy kicsit. Nem nagyon volt időm, hogy jobban megismerjem Catót, de gyilkolni és nőket erőszakolni? Ez nagyon nem vall rá. – Nem, csakugyan nem – ismerte be Macro halkan. – Nem hiszem, hogy ő lenne a felelős a

történtekért. – Nos, valaki felelős érte. – A cohors parancsnoka felpillantott. – Azt hittem, te jól ismered őt. – Én is azt hittem, uram. – Képes lenne Cato ilyesmire? – Nem… Nem tudom… Tényleg nem tudom. Talán csak élelmet kerestek, és észrevették őket, ezért harcba keveredtek a helyiekkel, akiket aztán kardélre hánytak. – A nyomok erre utalnak? Macro egy pillanatig gondolkodott, de azok után, amit a tanyán látott, kétségei támadtak. – Nem. – Tehát Cato vagy néhány embere úgy viselkedett, mint a bennszülöttek. De legalábbis nagyon elkeseredettek. Ami jó! Ez megkönnyíti a dolgunkat, ha eljön az ideje, hogy foglalkozzunk velük. – Ha eljön az ideje, uram? – vonta fel Macro a szemöldökét. – Azt hittem, ők az oka annak, hogy itt vagyunk. – Így is van! – nevetett Maximius. – Habár ez egyben jó alkalmat ad arra, hogy megtanítsuk a helyieknek, miként viselkedjenek. Macro a parancsnokra nézett. Ha az elmúlt néhány nap kegyetlenkedései leckéül szolgáltak a bennszülötteknek, akkor vajon mit tanulhattak meg új uraiktól? Hogy Róma ugyanolyan könyörtelen, mint bármely barbár horda. Ez aligha segíti elő a helyiekkel való jó kapcsolat kialakítását ebben a nehéz időszakban, mikor a római törvényekre építve új provinciát akarnak alapítani, gondolta Macro cinikusan. A helyi törzset egyik oldalról Maximius kínozta, a másikról Cato és a szökevényei. Mindez tovább növeli az elszántságukat, hogy segítséget nyújtsanak Caratacusnak és embereinek. Maximiusnak csupán annyit sikerült elérnie, hogy támogatókat nyert az ellenségnek. Ráadásul mindez Cato miatt történik… Macro gondolatai egy pillanatra megakadtak. Biztos volt benne, hogy jól ismeri Catót, de az a mészárlás a tanyán egy teljesen másmilyen emberre vallott. A fiúról alkotott képe és a tanyán történtek sehogy sem illettek össze. De jelenleg semminek sem találta értelmét. A cohorsot tizedeléssel büntették, csak mert legyűrte a túlerő. Aztán a sors fonák módon az ártatlan Catót választotta ki, hogy halállal sújtsák, holott Maximius tartozott felelősséggel azért, hogy Caratacus elmenekülhetett. Most pedig Maximius olyan kegyetlenséggel bánik a völgyben lakó bennszülöttekkel, amivel csak az a könyörtelenség vetekszik, ahogy Cato lemészároltatta a földműveseket és családjaikat. Mintha a józan észt száműzték volna a világból. Macrónak az a baljós érzése támadt, hogy dühöngő őrültek játékszerévé vált. Olyan őrültek játékszerévé, mint Maximius, aki most vigyorogva nézett rá. – Én mondom, Macro, ez az egész nagyon jól jött nekünk. A helyiek hamarosan szarni sem mernek majd anélkül, hogy ne rettegnének, milyen következményei lesznek. Jobban gyűlölnek majd minket, mint bármit a nyomorult életük során. Ha még előttünk megtalálják Catót és a többieket, biztos lehetsz benne, kevesebb irgalmat mutatnak majd irántuk, mint mi tennénk. – Igen, uram. – Macro nyugtalanul megköszörülte a torkát. – Ahogy mondtad, mindez nagyon jól jött nekünk. – Miután Catóról gondoskodtunk, Caratacus felé fordíthatjuk a figyelmünket. Macro erejét megfeszítve próbálta palástolni a döbbenetét. Levadászni néhány szánalmas szökevényt egy dolog, de hogy megpróbáljanak elkapni olyasvalakit, mint Caratacus, már túlmegy a józan ész határán. A döbbenete helyét hirtelen egy kellemetlen gondolat vette át. Metsző pillantást vetett a parancsnokra, és nagyon alaposan átgondolta annak szavait. Maximius elmosolyodott. – Ha átadjuk Caratacust a tábornoknak, ismét visszatérhetünk a legio soraiba. Mi leszünk a legátus kedvencei. Te meg én. – Mi lesz a többiekkel? Tulliusszal, Felixszel és Antoniusszal? – Tullius olyan, akár egy vénasszony – mosolygott Maximius gúnyosan. – A másik kettő pedig fiatal és ostoba. Hála az isteneknek, hiányzik belőlük Cato ravaszsága és alattomossága. Te

vagy az egyetlen, akiben megbízom, Macro. Csak te. – Eh… – pirult el Macro. – Köszönöm, uram. Biztosíthatlak, hogy a bizalmadat nem arra érdemtelenre pazaroltad. De úgy vélem, túl szigorúan ítélkezel a többi tiszt felett. Mindannyian derék katonák. – Úgy véled? – ráncolta a szemöldökét Maximius. – Én ezt nemigen hiszem. Meglep, hogy nem látod a hibáikat, hacsak… Hacsak nem az ő oldalukon állsz. Macro kényszerítette magát, hogy felnevessen. – Egy oldalon állunk, uram. Maximius nem válaszolt, és kínos csend szállt alá, ahogy a cohors parancsnoka fürkésző tekintettel nézett a beosztottjára. Aztán kissé ellazította az izmait. – Persze igazad van, Macro. Bocsáss meg! Csak biztosnak kell lennem a hűségedben. Nos, térjünk rá a másik ügyre. Az igazi okára annak, amiért megbíztalak az őrjárat vezetésével. Beszéltél valakivel? Sikerült kiderítened, ki az áruló, aki kiszabadította Catót? – Nem igazán, uram. Abból, amit hallottam, bárki lehetett. Senki sem örül, hogy a saját bajtársainkra kell vadásznunk, különösen, mivel úgy hiszik, nem is kellett volna megbüntetni őket. Elnézést, uram – vonta meg a vállát Macro. – Ez minden. – Ez minden – ismételte meg Maximius gúnyosan. – Ez nem minden, centurio. A legkevésbé sem. Macro érezte a nyugtalanság már ismerős, hideg érintését, és próbálta leplezni a bűnösségét. – Uram? – Ha az embereink így éreznek, akkor mindannyian árulók. – Maximius az ölébe bámult, és idegesen megdörzsölte az állát borító borostát. – Ha azt hiszik, hogy ezt megúszhatják szárazon, akkor rohadtul meg fognak lepődni! Majd én megmutatom nekik… Nem ez lesz az első alkalom, hogy el kell intéznem a fajtájukat. Ó, nem! Akkor is megmutattam nekik, milyen fából faragtak, és most is így lesz! Belőlem senki sem csinálhat bolondot büntetlenül! Macro meg sem moccant e váratlan kirohanás alatt. Próbált észrevétlen maradni, mivel úgy tűnt, Maximius mindenben fenyegetést lát. Aztán a parancsnok felpillantott, és kissé megriadt, ahogy ismét felfigyelt Macro jelenlétére. Végül lerázta magáról a bűvöletet, és barátságosan elmosolyodott. – Jobb lesz, ha pihensz kicsit, Macro. A következő néhány napban szükséged lesz az erődre, ha meg akarjuk mutatni annak a söpredéknek, hogy komolyan gondoljuk a dolgot. Macro nyugtalanul ébredt rá, hogy nem tudja, milyen söpredékre is gondolt Maximius, ezért válaszul inkább csak bólintott, miközben a parancsnok a sátor bejárata felé intett. Macro gyorsan felkelt a székéből, igyekezve mielőbb távozni. – Jó éjszakát, uram. Megfordult és kilépett a sátorból. Lelkesen lélegezte be az este hideg levegőjét. A bejárat egyik oldalán kecskelábú asztalok álltak, melyeknél két írnok dolgozott. Egyikük épp olajat töltött egy lámpába, hogy világíthassanak, miután az utolsó fény is kihuny a nyugati láthatáron. Macro a centuriája sátrai felé indult, ám közben Cordus sétált el mellette, szalutálva neki a félhomályban. Néhány lépés után Macro hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy az optio belép a parancsnok sátrába. – Ez érdekes… – mondta magának Macro. Miért akarja Maximius, hogy Cordus is jelentést tegyen neki? Nem bízik eléggé abban, hogy Macro részletesen beszámolt neki az őrjáratról? Aztán Macrónak különös gondolata támadt, és keserűen elmosolyodott. Persze hogy a parancsnok nem bízik benne! Nem azért küldte ki az őrjárattal, hogy kikérdezze a katonákat, hanem hogy Cordus kikérdezze őt. Vagyis Maximius gyanítja, hogy talán ő az áruló. Összeesküvés az összeesküvésben, sóhajtott Macro. Nyilvánvaló, hogy Maximius a praetorianus gárdában töltött ideje alatt túl sokat látott a császári udvar végtelen intrikáiból. Nos, ha mindenütt összeesküvőket lát, csak tegye! Ez is Macro javára szolgál: a tömeg biztonságot jelentett számára. E gondolat halvány vigaszt nyújtott, miközben visszatért a sátrához. Megbizonyosodott arról, hogy az optiójának nincs jelentenivalója, aztán lerogyott az ágyára, és gyorsan el is aludt.

Az ellenség másnap reggel nyílt üzenetet küldött a völgyet megszálló rómaiaknak. Ahogy a hajnali köd felszállt, az erőd közelében hat faállvány tűnt elő, melyek mindegyikére egy-egy embert kötöztek fel szétfeszített karokkal. Mindegyikük római katonai tunika rongyos maradványait viselte, szájukat pedig gondosan betömték, hogy a tábor őrei az éjszaka során ne hallhassák a haláltusájukat. Kizsigerelték őket, a bőrt és az izmokat széthúzták, felfedve a nyers, vörös húst és a mellkas csontjait. Beleik a lábuknál hevertek, és szürkésen, lilásan csillogtak. Kivétel nélkül kiherélték őket, és nemi szervük bőrszíjon lógott a nyakukban. Az állványok mellett egy lovas várakozott. Némán, mozdulatlanul ácsorgott, miközben az erődben riadóztattak. A földsáncok tetején húzódó cölöpfalon hamarosan felfegyverzett katonák sorakoztak fel. A lovas megvárta, amíg a bronzból és vasból készült sisakok közt néhány vörös sisakforgó is előtűnik. Ekkor halk parancsszót mondott a lovának, és hallótávolságba léptetett. – Rómaiak! Rómaiak! Királyom, Caratacus intő szavait hozom! – Drámai mozdulattal a holttestek felé intett. – Példával akar szolgálni nektek, mi történik azon rómaiakkal, akik a fogságunkba esnek, ha továbbra is háborgatjátok e völgyben és a mocsárban lakó embereket. – A hírnök egy pillanatra elhallgatott, majd megvető hangon folytatta. – Uralkodóm kíváncsi, miféle emberek viselnek hadat nők és gyerekek ellen. Ha akadnak köztetek igazi harcosok, keressetek fel minket, és küzdjetek meg velünk, mint férfi a férfival! Alig várjuk, hogy harcban nézhessünk szembe veletek. Úgy hallottuk, a II. legio katonái Plautius tábornok seregének legjobbjai. Bizonyítsátok be, vagy örökre megvetésben és szánalomban leszen részetek! A lovas megfordult és elvágatott az erőd közeléből, hátra sem pillantva a válla felett. A harmadik cohors tisztjei a kaputoronyról nézték, ahogy eltűnik a mocsarat szegélyező sarjerdő fái közt. Macro, tisztelettel adózva a lovas önuralmának, ferdén elmosolyodott. – A fickónak igazán jó a fellépése. – A fellépése? – horkantott Félix. – Hadd menjek le! Majd én megmutatom a nyomorultnak, milyen is a jó fellépés! – Ó, valóban? – szólalt meg Tullius. – Rohamot indítanál, és jól megleckéztetnéd a bennszülötteket, igaz? – Rohadtul igaz! – Félix a cohors parancsnoka felé fordult. – Uram? Hadd vigyem ki a centuriámat! Megkeresem a kurafit, aztán megnyúzom! Szép lassan! Ahogyan ők tették a mieinkkel! – mutatott a hat holttestre. – Ne légy ostoba, fiú! – mosolygott rá gúnyosan Maximius. – Tényleg ilyen könnyen bekaptad a csalit? Hogy a fenébe lett belőled centurio? Félix elvörösödött, majd tiltakozásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Elszakította tekintetét a feletteséről, és néma tiltakozásként a holttesteket nézte. Maximius felnevetett. – Mit gondolsz, kik azok ott? Az összes őrjáratunk visszatért, és egyetlen emberünk sem tűnt el. Félix egy pillanatig gondolkodott. – Cato emberei? A parancsnok megveregette Félix vállát. – Látjátok? Gyorsan tanul a fiú! Így van! Azok ott Cato emberei. – Ó… – Félix immár jóval kevesebb felháborodással nézte a halottakat. – Mit gondolsz, mennyire érdekel engem, hogy Caratacus mit művelt velük? Tulajdonképpen a britonok megkíméltek minket a munkától. – Maximius megrázta a fejét és elmosolyodott. – Ha jobban belegondoltok, ez elég mulatságos. Caratacus komolyan azt hiszi, ezzel a kis előadással provokálhat minket. Vagy, hogy ezek után nem bánunk olyan keményen a helyiekkel. Macro némán nézte Maximiust, akinek a szemei hirtelen csillogni kezdtek. A parancsnok mosolyogva a többi tiszt felé fordult. – Ezt akár a hasznunkra is fordíthatnánk. Nem indulunk a keresésükre, hogy aztán csapdába sétáljunk. Még Caratacusnak is tudnia kell, hogy nem vagyunk ilyen ostobák. Ahogy a helyiekkel

sem fogunk jobban bánni. Miért tennénk? Minél többet öl meg Cato emberei közül, hogy hangsúlyozza a szavait, annál kevesebb gondunk lesz. Tehát statuáljunk példát a faluval! Cato minden egyes emberéért öljünk meg tíz falusit! – Hevesen rábólintott a saját szavaira. – Caratacus és emberei ennek láttán kénytelenek lesznek tenni valamit. Ha szerencsénk van, talán rávehetjük őket, hogy előjöjjenek a mocsárból, és megtámadják az erődöt. Hagyjuk, hogy ránk rontsanak, aztán lemészároljuk őket a falaink előtt. Megtöltjük az árkot a hulláikkal! Ha valamelyikük elég ostoba lesz, hogy megadja magát, az kegyelemért fog könyörögni, mielőtt hagynám, hogy meghaljon! Soha többé nem csinálnak bolondot Gaius Maximiusból! Soha többé! Macro megdöbbent a hangsúly hallatán, ahogy a parancsnok az utolsó néhány szót kimondta. Maximius hirtelen nagyon magabiztosnak tűnt, és sárguló fogait kivillantva a tisztjeire mosolygott. – Gyerünk, fiúk! Rengeteg a tennivalónk! – Végigpillantott a centuriókon, majd tekintete megállapodott Macrón. – Te kapod a legjobb munkát, Macro! – Uram? – Sorakoztasd fel az embereidet! Azt akarom, hogy menjetek le a faluba! Gyűjtsétek össze a falusiakat, és válasszatok ki közülük hatvanat! Férfiakat, nőket és gyerekeket egyaránt! Vigyétek el őket oda – biccentett a római holttestek felé. – Aztán öljétek meg mindet! Hosszasan szenvedjenek! Hallani akarom a sikolyaikat! Sőt azt akarom, hogy Caratacus is hallja! Miután végeztetek velük, mindegyikük fejét tűzzétek karóra! Érthető? Macro megrázta a fejét. – Mit olyan nehéz megérteni ebben? Te nem Félix vagy… – Nem, uram – rázta meg a fejét Macro ismét. – Én ezt képtelen vagyok megtenni. – Képtelen vagy megtenni? – nézett rá Maximius döbbenten. – A fenébe is, ember! Ez a legkönnyebb dolog a világon! Mit gondolsz, miről szóltak az életed elmúlt tizenöt évének állandó hadgyakorlatai? Öld meg őket! – Nem… uram. – Utoljára mondom, öld meg őket! – Nem, nem ölöm meg őket. Ahogy azt az a briton is mondta, az igazi katonák férfiakkal harcolnak. Az igazi katonák nem mészárolnak le nőket és gyerekeket. Maximius összeszorított szájjal és tágra nyílt orrlyukakkal nézett rá. A többi tiszt és a közelben ácsorgó legionáriusok kényelmetlenül mocorogtak. Macro kihúzta magát, és nyugodt tekintettel nézett vissza a parancsnokra. Elmondta a véleményét, és felkészülten várta a választ. Meglepte, milyen nyugalom lett úrrá rajta. A csaták során néhányszor már érezte ezt, mikor elkerülhetetlennek tűnt a halál. Nyugalom. Vagy csak belenyugvás? Nem tudta biztosan, de nem is igazán érdekelte. Csupán egy pillanatig eltűnődött az érzésein és a tettei okain. Cato biztosan tudná a választ, gondolta, és elmosolyodott azon, ahogy önmagába fordulva a lelkiismeretét vizsgálgatta, holott ifjú barátjának épp ezt a tulajdonságát nem állhatta. Mintha olyannyira hozzászokott volna Cato társaságához, hogy most, mikor nincs itt, ilyesmivel próbálná helyettesíteni a fiút. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Maximius halkan. – Semmi, uram. Tényleg semmi. – Értem… – A parancsnok szemei résnyire szűkültek. – Reméltem, hogy a tisztjeim közül te leszel a leghűségesebb hozzám. De már látom, érdemtelen emberre pazaroltam a bizalmamat. Kíváncsi vagyok, vajon milyen mélyre nyúlik az árulásod. – Nem vagyok áruló, uram. Hűséges vagyok az eskühöz, amit akkor tettem, amikor a sasok szolgálatába álltam. Maximius közelebb hajolt hozzá. – Az nem része az esküdnek, hogy engedelmeskedned kell a feletteseid parancsainak? – De igen, uram – felelte Macro nyíltan. – Ellenben kétségbe vonom, hogy alkalmas vagy a cohors parancsnoki tisztségére. Maximius mély lélegzetet vett, majd szinte köpte a szavakat. – Kétségbe merészeled vonni a tekintélyemet? – Így van. Ha a többieknek lenne egy kis eszük, és elég bátorságuk, hogy bevallják az

érzéseiket, ők is ugyanezt mondanák. – Csendet! – üvöltötte Maximius, és arcul ütötte Macrót. Kemény ütés volt, Macro pedig fehér villanást látott és hátratántorodott. Miközben a látása lassan kitisztult, vér ízét érezte, és ahogy megtapogatta a száját, azt kellett tapasztalnia, hogy az ajka felrepedt. Kihúzta magát és ismét a parancsnok felé fordult, ám az álláról vér csepegett alá. – Macro centurio mostantól őrizet alatt áll, és nem hagyhatja el a sátrát! – Maximius körbepillantott a különleges összetűzést figyelő katonákon, és végül megtalálta azt, akit keresett. – Cordus optio! Lépj előre! Te veszed át Macro centuriájának vezetését, mint helyettes centurio! – Igenis, uram! – mosolyodott el Cordus. – Rád bízom a falusiakra vonatkozó parancsok végrehajtását. Szó szerint hajtsd végre, amit mondtam, megértetted? – Igen, uram! – Ne mutass könyörületet, és légy gerincesebb, mint az elődöd volt! – Igenis, uram! – Cordus önelégült pillantást vetett Macróra. – Most pedig kísérjétek Macrót a sátrához, és állítsatok őrt a bejárata elé! Senkivel sem beszélhet! Gyerünk! Cordus Macro felé fordult, aki megvetően elhúzta a száját, majd vállat vont, és a cohors parancsnokától elfordulva nagy léptekkel lesétált a táborba vezető feljárón.

Harmincnegyedik fejezet

– Megölette azokat, akiket korábban elvittek innen – mondta Cato, miután a britonok visszaláncolták a helyére, majd távoztak a karámból. Figulus bólintott. – Gondoltam. Hova vittek, uram? – Arra a tanyára, amit Metellus barátunk meglátogatott. Caratacus azt akarta, hogy lássam a holttesteket. – Miért? Cato vállat vont. – Azt hiszi, a harmadik cohors követte el a mészárlást. Nem mertem elmondani neki az igazat. – Rohadtul bíztam benne, hogy nem mondod el neki! Cato egy pillanatra elmosolyodott. – Mindenesetre reméltem, talán sikerül rábeszélnem a békekötésre, de azt hiszem, erre többé már semmi esélyünk. Mostantól a végsőkig harcolni fog ellenünk. Akárhány embernek is kell meghalnia ezért a mieink és az övéi közül. – Tényleg azt hitted, hogy hajlandó lenne feladni? – kérdezte Figulus. – Reméltem. Az optio szomorúan megrázta a fejét. – Te aztán nem nagyon ismered a keltákat, ugye, uram? A vérükben van a harc. Talán az enyémben is – mosolyodott el. – A nagyapám az aedui törzs harcosa volt. Utoljára nem sokkal a születésem előtt lázadtak fel Róma ellen. Habár a törzset legyőzték, a nagyapám sosem adta fel. Sem ő, sem a többi harcos, akik túlélték az utolsó csatát. Az erdőkben rejtőztek, és egészen addig folytatták a harcot, míg végül úgy megöregedtek, hogy már nem bírták el a kardot. Akkor aztán egyszerűen éhen haltak. Emlékszem, néha rátaláltunk egy-egy holttestre, amikor gyerekkoromban vadászni mentünk az erdőbe. A nagyapám egy napon visszavánszorgott a faluba. Beteg volt és az éhhalál szélén állt. Az anyám alig ismerte meg. Akkor találkoztam először a nagyapámmal. Végül meghalt, de az utolsó szavaival Rómát és a légiókat átkozta. Caratacust ugyanebből a fából

faragták. Úgysem adta volna fel soha, uram. – Nekem úgy tűnt, a múlt este elég közel járt hozzá. – Ne ámítsd magad, uram! Az csak pillanatnyi megingás volt. A kétely halovány árnyéka, semmi több. Mostantól pedig halálig harcolhat majd. Cato csak bámult az optiójára, aztán elfordult és vállat vont. – Lehet. De te is a sasok szolgálatába szegődtél. Talán őt is ugyanígy meg lehetett volna győzni. Figulus halkan felnevetett. – Az apám épp eleget látott Róma hatalmából ahhoz, hogy tudja, a birodalmat nem lehet legyőzni. Ezért az egyik auxiliaris alakulatban szolgált, engem pedig, amennyire csak lehetett, igyekezett rómainak nevelni. Talán még rómaibbnak is a legtöbb rómainál. Kétlem, hogy anyám családja egyáltalán felismerne. Arról már nem is szólva, hogy elismernének-e a rokonuknak. A sasok szolgálatába álltam ugyan, és Rómáért harcolok, de azért még értem a kelták észjárását. Tudom, hogy Caratacus sosem fog meghajolni Róma előtt. Soha! Emlékezz a szavamra! – Ez bizony nagy kár. Az embernek el kell ismernie, ha legyőzték. Szembe kell néznie a tényekkel. – Ó, valóban? – fordult Figulus a centuriója felé. – Akkor mi a helyzet veled, uram? Nem úgy tűnik, hogy bármi esélyünk lenne kijutni innen. Tehát készen állsz arra, hogy feladd és meghalj? – Az más. – Ó? Cato bólintott. – Caratacusnak kötelezettségei vannak. Sokak sorsát tartja a kezében. Én azonban csak magamért harcolok. A saját túlélésemért. Bármit megtennék, hogy életben maradjak. Figulus ránézett, majd egy pillanat múlva megszólalt. – Ti ketten nem vagytok olyan különbözőek, mint ahogy azt hinni szeretnéd, uram. Neki is ott vannak az övéi, akikkel törődnie kell, és neked is – biccentett a karámban kikötözött többi katona felé. Cato végignézett megmaradt emberein, akik a fűzfavesszőkből font falak mentén kuporogtak. Legtöbbjük elmerülten bámulta a földet a lábai előtt. Egyikük sem szólt egy szót sem, Cato pedig ráébredt, hogy már belenyugodtak a halálba, és ez ellen semmit sem tudott tenni. Caratacus esetében azonban más volt a helyzet. Ő változtathatott a dolgokon. Ezért is tartozott a népének azzal, hogy békét kössön, amíg még tiszteletben tartják az akaratát. Amíg a népe hajlandó követni őt. Nem úgy, mint ezek a szerencsétlenek, gondolta Cato. Kikerültek a fegyelem korlátai közül, melyek arra kényszerítették őket, hogy engedelmeskedjenek az akaratának. Úgy tűnt, csak Metellusban maradt valamennyi céltudatosság, bármilyen reménytelen is volt a helyzet. A bokája körüli béklyó fölé hajolva üldögélt, és egy kis kővel a láncot babrálta. Cato azon tűnődött, mégis mit akar tenni a légionárius, ha sikerül eltörnie a láncszemet. Odakint három őr strázsált, ráadásul a karám az ellenséges tábor közepén állt, ahol több ezer kelta harcos nyüzsgött. Cato megrázta a fejét, majd Figulus felé fordult, és nagyon halkan suttogni kezdett. – Hamarosan mi is a többiek sorsára jutunk. Miután Caratacus végzett a harmadik cohorsszal. – A közelben vannak? – Igen. Láttam Macrót az egyik őrjárattal. Caratacus azt mondja, a mocsár mellett táboroznak. Úgy tűnik, Maximius a szokásosnál jóval keményebben bánik a helyiekkel. Caratacus ezt nem fogja sokáig tétlenül nézni. Emellett az az érzésem, a harcosainak nagyon nagy szükségük van egy győzelemre. Figulus egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Abból, amit odakint láttam, a társainknak legalább öt- vagy hatszoros túlerővel kell majd szembenézniük. – Nagyjából – értett egy vele Cato. – Ha váratlanul éri őket a támadás, akkor a csata nagyon gyorsan véget ér majd.

– Igen… De ez ellen már nem sokat tehetünk, uram. – Valóban nem. – Cato fáradt volt, és a helyzetük miatti tehetetlenség hatalmas súlyként nehezedett rá. Még a beszélgetés is óriási erőfeszítésébe került. Ahogy körbenézett, az emberei többségén ugyanezt a reményvesztettséget és kétségbeesést látta. Ők is tudták, hogy közel a vég, és ugyanazzal a csendes elkeseredettséggel várták a halált, mint a centurio. Amint a táborra lassan leszállt az éj, a kunyhók közötti nyílt térségeken tüzek gyulladtak. A palánkkerítés fölött hamarosan disznósült illata szállt át, tovább fokozva a megbéklyózott foglyok gyötrelmeit. – Meg tudnék enni egy egész disznót – mormogta Metellus, mire néhányan ironikusan felnevetettek. Cato összehúzta a szemöldökét. – Épp ezért vagyunk itt – mordult rá a légionáriusra. – Miattad és az átkozott gyomrod miatt… Ahogy az este lassan éjszakába fordult, az ellenség táborán ünnepi hangulat lett úrrá. A harcosok lakomát csaptak, és a hangokból úgy tűnt, hamarosan tomboló mámorba isszák magukat. Az összefolyó éneklést morajló nevetések törték meg. A karámban leláncolt foglyok komoran hallgatták a részeg lármázást, Cato pedig azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy valami véres látványosságra tartogatják őket. A tarkóján felmeredtek a hajszálak a rémülettől, mikor eszébe jutott, hogy Verica, az atrebát törzs királya miként vettetett élő embereket a vadászkutyái elé. De lehet, hogy inkább egy fűzfavesszőkből font ketrecbe zárva élve elégetik őket? Cato úgy hallotta, néhány embernek, aki az ellenség kezére került, ez lett a sorsa. A bennszülöttek, akik fájdalmas veszteségeket szenvedtek a légiókkal vívott csatákban, nem fognak irgalmat mutatni a rómaiakkal szemben. – Nyomorult rómaiak… – mormogta egy hang keltául a palánkkerítés túloldalán. – Miért nekünk kell egész éjszaka őrizni őket? – Igen – szólt közbe egy másik hang. – Miért mi? – Miért mi? – utánozta egy harmadik hang, melyet Cato a másik kettőnél idősebbnek vélt. – Azért, mert ti csak kisfiúk vagytok, nekem pedig ügyelnem kell rá, nehogy valami bajt keverjetek. Holott odaát kellene lennem a többiekkel, hogy igyak egy tömlőnyi bort. Az idősebb férfi hangjában jól hallatszott a neheztelés. Cato hirtelen megszédült, ahogy egy terv kezdett formálódni az elméjében, noha az őr időközben abbahagyta a morgolódást, és hallgatásba burkolózott. Cato mély levegőt vett, és keltául elkiáltotta magát. – Hé, őrök! Őrök! – Fogd be a pofádat, római! – csattant fel az idősebb férfi. – Miért az ünnepség? Halk kuncogás hallatszott. – Az ünnepség? Nos, azt a rengeteg római fejet ünnepeljük, amiket a harcosaink holnap levágnak! – Ó, értem… Tehát csak a harcosaitok ünnepelnek. A nők és a gyerekek nem… Ahogy ti sem. – Hallgass, római! – kiáltotta az idősebb őr. – Mielőtt még bemegyek, és magam hallgattatlak el! Örökre! Kis időre csend szállt alá, ám az egyik fiatalabb őr végül megszólalt. – Miért ne ihatnánk egyet? – Inni akarsz, hm? – kérdezett vissza az idősebb férfi. – Tényleg inni akarsz egyet? – Igen. – Gondolod, hogy bírni fogod? – Persze hogy bírni fogom! – kiáltotta az ifjonc felháborodva. – Én is! – tette hozzá a barátja. – Nos – mondta a harcos összeesküvő hangon –, ti ketten maradjatok itt! Én megyek, és majd meglátjuk, találok-e valami innivalót.

– Mi legyen a foglyokkal? – A foglyokkal? Elég csendesek. Csak tartsátok szemmel őket, amíg visszatérek! – Meddig maradsz? – Ameddig kell – kuncogott a harcos, majd elindult az ünnepség felé. A karámban Cato érezte, hogy a szíve hevesen lüktetni kezd. Megfordult, és összekötözött kezeivel a feje fölött nyíló apró rést kezdte keresgélni. Mikor megtalálta, ujjaival óvatosan szétfeszítette a fűzfavesszőket, épp csak annyira, hogy kiláthasson közöttük. Nem messze tőle az idősebb harcos épp eltűnt az egyik kunyhó mögött. A környező zsúpfedeles kunyhókat a tábortüzek élénkvörös ragyogása keretezte. Itt-ott szikrák szálltak fel kavarogva a levegőbe. Cato a nyakát nyújtogatva közelebb hajolt a réshez. Az egyik oldalon épp csak látta az őrségben álló két fiút. Lándzsával fegyverezték fel őket, és a palánkkerítés közelében ácsorogtak. Arcukat jól megvilágította a tüzek pislákoló fénye. Lehet, hogy csak fiatal fiúk, de biztosan képesek embert ölni. Cato hátrafordult és megragadta az optiója karját. Figulus ugyan nem aludt, de nagyon elmerült a gondolataiban, ezért riadtan pillantott fel. – Mi az? Mi történt? – Csitt! – zárta össze Cato még erősebben a markát. – Maradj csendben! Az egyik őr elment. – No és? – Itt az alkalom! Most vagy soha! – Ezekkel mit akarsz kezdeni? – emelte fel Figulus a kezeit, megmutatva a csuklóit összekötő bőrszíjakat. Cato tudomást sem vett a szavairól, csak felemelte a tunikája szegélyét, és benyúlt koszos ágyékkötője alá. Figulus vállat vont a mozdulat láttán. – Nos, azt hiszem, mindig van idő egy utolsó… – Hallgass! – Cato egy pillanat múlva előhúzta a kezeit, és az ujjait szétnyitva megmutatta az egyik tenyerében tartott apró, éles szélű kovakövet. – Nyújtsd ide a kezeidet! Figulus előrenyújtotta a kezeit, Cato pedig vagdosni kezdte a kemény bőrszíjakat. – Ezt honnan szerezted, uram? – A tanyáról. Gondoltam, talán még hasznos lehet. Maradj nyugton! – Egész eddig az ágyékkötődben rejtegetted? – vigyorodott el Figulus. – Elég kényelmetlen lehetett. – Azt el sem tudod képzelni… Most pedig maradj csendben, és ne mozogj! Cato tovább vagdosta az optio kötelékeit, szorosan markolva a kődarab tompa részét, míg annak éles fele felhasogatta a bőrszíjakat. Gyorsan dolgozott, jól tudva, hogy az idősebb harcos az italok és ételek csábítása ellenére bármelyik pillanatban visszatérhet. Az első szíj kettéhasadt, Cato pedig azonnal a másik kettő felé fordította a figyelmét. Hamarosan a második is szétvált, ám ekkor Figulus felkiáltott a fájdalomtól, ahogy a kődarab felhasította a bőrét. – Mi volt ez? – hallotta Cato az egyik őr hangját. – Micsoda? – Mintha valakinek fájdalmai lennének. Társa gonoszul kuncogni kezdett. – Ha már most ilyen hangokat hallatnak, akkor alig várom, hogy halljam, mi lesz, miután a druidák kezei közé kerülnek. Ülj le, és pihenj egy kicsit! Holnap szükséged lesz az erődre. – Igaz. Cato mély lélegzetet vett, és folytatta az utolsó szíj vagdosását, ügyelve, hogy ezúttal ne sértse fel bajtársa kezét. Amint a kődarab belemart a bőrbe, Figulus megfeszítette a szíjat, megkönnyítve Cato munkáját. Egy pillanattal később a bőrszíj kettévált, és az optio kezei kiszabadultak. – Most én következek – suttogta Cato, átadva Figulusnak a követ. – Igyekezz! Figulus őrült gyorsasággal nyiszálta a szíjakat, és hamarosan a centurio kezei is kiszabadultak. Aztán Cato sajgó csuklóit dörzsölgetve a többiek felé biccentett, mire az optio a következő fogoly felé fordulva ismét munkához látott. Miután a zsibbadás alábbhagyott, és úgy érezte, a kezei nem fogják elárulni, Cato megfordult és ismét kinézett a fűzfavesszők között tátongó

résen. A két őr a bejárat mellett üldögélt, és sóvárogva néztek a távoli mulatozás felé. Miután az utolsó fogoly is kiszabadult, Cato odaintette magához a társait. Csak tizenketten maradtak, és egyikük úgy le volt gyengülve a hasmenéstől, hogy alig tudott lábra állni. – Nincs idő a részletekre, fiúk – suttogta Cato sietősen. – Lerohanjuk a két őrt! Amint kinyitjuk a kaput, rájuk rontunk! Aztán megkerüljük a falut! – No és utána hova megyünk? – szólt közbe Metellus. – Az egész helyet víz veszi körül. Csak egy úton lehet kijutni. – Arrafelé van néhány csónak – intett Cato a tábor déli része felé. – Láttam, amikor idehoztak minket. Azokat használjuk majd. – Aztán pedig, uram? Cato egyenesen Metellusra nézett. – Figyelmeztetnünk kell a cohorsot, és üzennünk Vespasianusnak is. Cato egy pillanatig attól tartott, Metellus tiltakozni fog, ám a légionárius beleegyezően bólintott. – Rendben, akkor induljunk! Amint a kapu kinyílik, menjetek, méghozzá gyorsan! A centurio megfordult, majd a tócsákon és ürülékhalmokon át a kapuhoz osont, melyet kívülről, a teteje közelében jókora faretesz zárt le. Míg a többiek halkan lekuporodtak, és ugrásra készen megfeszítették izmaikat, Cato lassan felállt, majd teljes magasságában kihúzta magát, és a kapu felett átpillantva a két őr sötét alakjára nézett. Aztán átemelte a kezét a kapu felett, és a faretesz felé nyúlt. Tekintetét mindvégig az őrökre szegezte, és ujjai egyre lejjebb araszoltak a durva deszkákon, míg végül teljes hosszában kinyújtotta a karját. Ekkor mély lélegzetet vett és lábujjhegyre állt. Az ujjhegyei épp csak elérték a retesz tetejét, de hiába nyújtózkodott tovább, nem tudott fogást találni a fadarabon. Végül visszahúzta a kezét, és levegő után kapkodva lekuporodott a kapu mögé. – A fenébe! – lehelte. – Nem érem el. – Állj fel a hátamra, és próbáld újra! – sürgette Figulus. Az optio négykézlábra állt, és óvatosan nekidőlt a kapunak. Cato rátette a lábát Figulus vállára, majd lassan felhúzta magát, tudomást sem véve arról, hogy az optio fájdalmasan felmordul, amint a saru vasszegecsei a bőrébe mélyednek. Cato ezúttal teljesen átlátott a kapu fölött. Lassan előrenyúlt, és óvatosan megmarkolta a reteszt, ami szorosan illeszkedett a tartóba. A centurio fogcsikorgatva nekifeszült a fadarabnak, és az végül megmoccant egy kicsit. Aztán még egy kicsit, ám ezúttal halkan megcsikordult. Cato keze mozdulatlanná dermedt, míg tekintete az őrök felé villant, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint egyikük feléje fordul. A fiú döbbenten nézte a kaput, és egy félelmetes pillanatig egyikük sem moccant. Aztán a briton a lándzsáját felkapva megfordult és ráüvöltött a társára. – Szökni próbálnak! Kelj fel! Meg kell állítanunk őket! Cato mindkét kezével megragadta a reteszt, és minden erejét összeszedve nekifeszült. A fadarab azonnal kiszakadt a helyéről, a kapu pedig kitárult, ahogy a mögötte lapuló legionáriusok előrelendültek, átvetve magukat Figulus fölött, és félrelökve Catót az útból. A centurio a földre zuhant, egyenesen annak az őrnek a lábai elé, aki az imént észrevette. Nyomban az oldalára fordult és felemelte a karjait, készen, hogy védje magát. Látta a fölébe magasodó fiatal harcost, amint a csillagokat eltakarva felemeli a lándzsáját, hogy ledöfje tehetetlen ellenségét. De mielőtt a vashegy előredöfhetett volna, egy sötét árnyalak lendült át Cato felett, a földre lökve az őrt. Még több árny vetette rá magát a britonra, majd ütések puffanásai és fuldoklás hátborzongató hangjai hallatszottak. Aztán az őr elcsendesedett. Miközben Cato feltápászkodott, észrevette, hogy a másik őr a vörös izzás övezte kunyhók felé menekül. – Állítsátok meg! – sziszegte a centurio. Metellus felkapta a halott őr lándzsáját, és rohanvást előreindult, ám aztán ráébredt, hogy a fiú még azelőtt riadóztatja a társait, mielőtt utolérhetné. A légionárius megtorpant, hátralendítette a karját, majd a húszlépésnyivel előtte járó őr hátát célba véve elhajította a lándzsát. Cato nem látta, ahogy a fegyver átsüvít a levegőn, de egy pillanattal később meghallotta a puffanást és a bennszülött fiú tüdejéből kitörő levegő hangját. Az őr a földre zuhant. Metellus előrerohant, és

miután megbizonyosodott arról, hogy a fiú valóban meghalt, kitépte a lándzsát a holttest hátából. A katonák Cato köré gyűltek a sötétségben. Zihálva kapkodták a levegőt, de mivel sikerült kiszökniük, és úgy tűnt, talán mégiscsak életben maradnak, az izgatottságtól kipirulva, lelkesen várták a parancsokat. Ahogy ránéztek, Catót egy pillanatra megbénította a gondolat, hogy felelősséggel tartozik ezeknek az embereknek az életéért. Aztán a pillanat tovatűnt, és végignézett a katonákon. – Vegyétek el a fegyvereiket! A holttesteket vigyétek a karámba! Figulus felkapta a másik lándzsát, és rövid kutakodás után az egyik katona szert tett egy tőrre. Az őröket becipelték a karámba, majd Cato becsukta a kaput és gyorsan a helyére tolta a reteszt. – Jól van! Induljunk! – Cato elfordult a karámtól, és már azon volt, hogy elinduljon, amikor hirtelen kiáltás hallatszott. Azonnal megperdült, és végigpillantott a kunyhókon, míg végül észrevette, hogy az ünnepség irányából egy árnyalak közeledik feléjük bizonytalan léptekkel. – Szerencsétek van, fiúk! – A szavai összefolytak, de Cato még így is felismerte az idősebb harcost, aki nemrég magára hagyta két ifjú beosztottját. – Szereztem nektek egy kis innivalót! Miközben támolyogva a karám felé közeledett, felemelt egy bedugaszolt agyagkorsót. Aztán megtorpant, leengedte a korsót, és előrebámult. – Fiúk? – Kapjátok el! – kiáltotta Cato, és előrelendült. – Mielőtt még a nyakunkra hozza a többieket! A harcos Cato felé hajította a korsót, és üvöltve menekülni kezdett. Jókora előnye volt, ezért Cato tudta, hogy hiába is üldöznék. – A fenébe! – sóhajtotta. – Most mi legyen? – mormogta Figulus. – Utat törünk magunknak? – Arra esélyünk sincs – mondta Metellus. – Nemsokára nyüzsögni fognak körülöttünk. Cato az emberei felé fordult. – Szétválunk! Meneküljetek, ahogy csak tudtok, és bármit lássatok vagy halljatok, semmi hősködés! Valakinek figyelmeztetni kell Maximiust! Metellus! Te és a barátaid menjetek arra! Figulus és a többiek velem jönnek! Sok szerencsét! A centurio gyors mozdulattal szalutált Metellusnak és a mellette álló négy embernek, majd megfordult és rohanni kezdett a tábor déli része felé. A mulatság hangjai már elhaltak, a felszerelés halk zörgése és a felcsapó kiáltások pedig azt jelezték, hogy az ellenség riadóztatott. – Jönnek! – hallatszott Metellus hangja a karám felől. – Gyerünk, fiúk! Erre! Cato, miközben a kunyhók között az ellenkező irányba rohant, egyre távolabbról hallotta Metellus és társai kiabálását, amit aztán elfojtottak a nyomukba eredő harcosok üvöltései. A keskeny utcák úgy kanyarogtak, hogy Cato hamarosan teljesen eltévedt, és meg kellett állnia, hogy meghatározza az irányt. Figulus és a többiek idegesen pillantottak körbe. – Hol van Lucius? – suttogta valaki. – És Severus? Az előbb még mögöttem voltak. Egy árnyalak emelkedett fel, és egy lépést tett arrafelé, amerről jöttek. – Maradj, ahol vagy! – sziszegett rá a centurio. – Most már egyedül kell boldogulniuk. Mint Metellusnak és a többieknek. – De uram… – Csend legyen! – Cato végignézett a kunyhókon, majd felpillantott az éjszakai égbolt csillagaira. – Erre… Azt hiszem. – Azt hiszed? – mormogta az egyik katona. Cato érezte, hogy elönti a harag. – Pofa be! Erre! Induljunk! Nem sokkal később kiértek a kunyhók közül, és lerohantak az alacsony parton a víz széléhez. A csillagok ragyogtak az égen, fényük pedig csillámlott a tábort körülölelő sima víztükrön. Figulus megragadta a centuriója karját. – Ott!

Cato a mutatott irányba fordulva megpillantotta a kis csónakok sötét alakjait, melyek alig ötvenlépésnyire nyújtóztak tőlük a parton. – Azok épp jók lesznek! Gyerünk! Végigrohantak a víz mentén, míg oda nem értek a csónakokhoz. Több mint egy tucat lehetett belőlük, és az egyikből szeretkezés összetéveszthetetlen hangjai hallatszottak. Figulus a parancsnokára pillantott és elhúzta az ujját a torka előtt. Cato azonban megrázta a fejét. Épp eleget gyilkoltak már, és elborzadt a gondolattól, hogy még egy szerelmespárt is megöljenek. Ráadásul a sóhajok, nyögések és szenvedélyes sikongatások elég hangosak voltak, hogy elnyomják a halk zajokat, melyeket Cato és emberei keltettek, amint a vízre tettek két csónakot, majd egészen addig lökdösték, míg maguk már combig elmerültek. – Optio – suttogta Cato. – Uram? – Vidd magaddal a katonát, aki most veled van! Tűnjetek el innen valahogy! Aztán menjetek északnak! Keressétek meg Vespasianust, és mondjátok el neki, hol van ez a tábor! Mondjátok el neki azt is, hogy Caratacus a harmadik cohors elleni támadásra készül! – Te mit akarsz tenni, uram? – Figyelmeztetem Maximiust. Figulus fáradtan megrázta a fejét. – Akkor a halálba mész. – Lehet, de sok élet forog kockán, nem csak az övé. Ti csak keressétek meg Vespasianust! Ha gyorsan cselekszik, talán még megmentheti a harmadik cohorsot és csatára kényszerítheti Caratacust. – Igenis, uram! – Menjetek! – Cato előrenyújtotta a kezét, és Figulusszal megszorították egymás alkarját. – Sok szerencsét, optio! – Neked is, uram. Találkozunk a légiónál! – Igen… Induljatok! Eltartott egy ideig, mire a rómaiaknak hangos csobogás közepette sikerült felkapaszkodni a két csónakba. A folyóparton heverő csónakok egyikéből egy árnyalak emelkedett ki, és a négy menekülőt kelta szitkok áradata kísérte, miközben eltűntek a sötétségben. Miután kissé eltávolodtak a szigeten álló tábortól, Cato hátrapillantott a válla felett. A kunyhók tetejét halvány fény övezte, míg az épületek közt fáklyák pislákolása látszott. Üldözőknek azonban nem látta jelét. – Megcsináltuk, uram! – nevetett a Catóval tartó légionárius. – Megszöktünk a nyomorultaktól! Cato a szemeit erőltetve nézett a katonára. – Nepos, ugye? – Igen, uram. – Nos, Nepos, még nem vagyunk kint a bajból. Tehát tedd meg nekem azt a szívességet, hogy befogod a szád, és inkább evezel, ahogy csak tudsz! – Igenis, uram. Cato még egyszer, utoljára hátranézett, és egy pillanatig eltűnődött, vajon Metellusnak sikerült-e kijutni a táborból. A halálraítéltek közül, akikkel korábban megszökött a büntetés elől, mostanra maroknyian maradtak. Csakhogy most több száz bajtársuk élete függ tőlük, akik nem tudják, hogy Caratacus támadásra készül ellenük.

Harmincötödik fejezet

– Biztos vagy ebben, uram? – mormogta Nepos, miközben a magas fűben kuporogtak, alig százlépésnyire az erőd főkapujától. A védművek szürkének és félelmetesnek tűntek a hajnali ködben. A völgy komor, fenyegető hangulata már azóta nehezedett rájuk, mióta kiértek a mocsáron átvezető ösvényről, mivel az előttük húzódó út mentén karóra tűzött fejek sorakoztak. Nepos a centurióra nézett. – Ha bemegyünk, és feladjuk magunkat, uram, úgy végünk. Kíméljük meg őket a fáradtságtól, hogy halálra kelljen verniük minket, és inkább törjük szét a fejünket a közeli sziklákon! – Figyelmeztetni kell őket – felelte Cato határozottan. – Nem kiabálhatnánk egyszerűen oda nekik? Aztán pedig eltűnnénk a fenébe. – Nem, és most pofa be! Cato mély lélegzetet véve feltápászkodott, majd tölcsért formált a kezeiből, és a kapu felé fordulva odakiáltott a járőröző őrszemeknek. – Odamegyünk az erődhöz! – Gyertek ide, és adjátok meg a jelszót! – érkezett a válasz egy pillanatnyi csend után. Cato Neposra pillantott. – Rendben, menjünk! A légionárius vonakodva felállt, Cato pedig lassan elindult a kapu felé. Hallotta, amint az őrök a szolgálatot vezető tisztért kiáltanak. Elképzelte, ahogy a centurio és az optio kemény rúgásokkal felébresztik az őrszolgálatos centuria szendergő katonáit, akik gyorsan magukra öltik páncéljukat, és a fegyvereiket felkapva, tisztjeik szidalmaitól kísérve felrohannak a védművekre. Amint a két koszos, szakállas szökevény a harmattól nedves füvön át elősétált a ködből, a cölöpfal teteje mentén sisakos fejek tűntek elő. A fölöttük meredező hajítódárdák úgy mozogtak ide-oda, akár a nádszálak a könnyű szellőben. – A fenébe is… – suttogta Nepos. – Ez nagyon rossz ötlet volt. Meg fogunk halni. – Kuss legyen! – mordult rá Cato. – Egy szót se többet! A kapu két oldala mellett húzódó védelmi árokhoz érve megálltak. – Kik vagytok? – kiáltotta egy hang a kaputoronyból. Cato mély lélegzetet vett, és próbált olyan határozottan beszélni, amennyire csak tudott. – Cato centurio és Nepos légionárius, a II. legio harmadik cohorsának hatodik centuriájából. Látta, amint a fejek áthajolnak a mellvéd fölött, hogy jobban szemügyre vehessék őket. A cölöpfal mentén izgatott mormogás csapott fel. – Csend legyen! – üvöltötte egy hang, Cato pedig megpillantotta egy centuriói sisak forgóját a kapu fölött. A tiszt arca nem látszott a halvány fényben, ám a hang összetéveszthetetlen volt. Miután emberei elcsendesedtek, Tullius lenézett az erőd előtt ácsorgó két, szánalmas látványt nyújtó alakra, majd tekintetét a magasabb, vékonyabb férfira szegezte. Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg, Catón pedig hirtelen rettenetes félelem és kétely lett úrrá, amint azon tűnődött, vajon nem követett-e el borzalmas ostobaságot azzal, hogy idejött az erődhöz. Lehet, hogy Neposnak igaza volt. Kellő távolságban kellett volna maradniuk, hogy egyszerűen csak kiabálva figyelmeztessék a cohorsot, aztán pedig eltűnjenek a szemük elől. Ám a félelem egy pillanat múlva tovatűnt, amint Cato emlékeztette magát, hogy bármi is történjék, a jövője a hadseregtől függ. – Mit keresel itt, centurio? – kiáltotta Tullius. Cato figyelmét nem kerülte el a nagyon formális hangsúly, és tudta, hogy Tullius próbál utolsó esélyt adni neki a menekülésre. – Beszélnem kell Maximiusszal, mégpedig azonnal! Tullius egy pillanatig csak bámult a fiatalemberre, végül vállat vont, és a kapunál várakozó

katonák felé fordulva parancsot kiáltott. – Nyissátok ki! Őrszolgálatos optio! Küldj ki egy szakaszt, hogy vegyék őrizetbe azt a két embert! A kapuszárnyak mély nyikorgás közepette kinyíltak, és azonnal nyolc ember rontott elő mögülük, kezükben kivont kardot szorongatva, majd körülvették Catót és Nepost. Nem is próbálták palástolni döbbenetüket, miközben őrizetbe vették a két szökevényt. Ahogy az utálkozásukat sem, eszmélt rá Cato, és elszégyellte magát, mert hirtelen rádöbbent, milyen mocskos és toprongyos látványt nyújt. Ennek ellenére kihúzta magát, és őreitől körülvéve a tőle telhető legtöbb méltósággal lépett be a kapun. Egyik fogságból a másikba, tűnődött keserűen, és szomorúan elmosolyodott. Az erődbe érve az őrök azonnal megállították a csapatot és becsukták mögöttük a kaput. Cato megfordult, és a kaputoronyra pillantva látta, hogy Tullius épp lemászik a létrán. A veterán centurio arcán érzelmeknek nyoma sem látszott, és Cato érezte, hogy saját üdvözlő mosolya tovatűnik. Tullius néhány lábnyira Catótól megtorpant, és megrázta a fejét. – Mégis mi a fenét művelsz te itt? Cato megköszörülte a torkát. – Beszélnem kell Maximius centurióval, uram. Tullius a fiatalembert nézte, és anélkül, hogy elfordult volna, parancsot kiáltott. – Őrszolgálatos optio! – Uram? – Tiszteletemet küldöm a cohors parancsnokának, és üzenem neki, hogy várom a főkapunál! Miután az optio elsietett, Tullius elszakította a tekintetét Catóról, és halkan megszólalt. – Miféle játékot játszol, fiú? Abban a pillanatban, amint Maximius ideér, halott leszel! – Ha nem figyelmeztetem, akkor mindannyian halottak leszünk. – Figyelmeztetni? – húzta össze Tullius a szemöldökét. – Mire? – Caratacus úton van ide a megmaradt haderejével. Feltett szándéka, hogy elpusztít titeket… – Cato elmosolyodott. – Vagyis minket. Cato észrevette, hogy az optio megtorpan, amint a sátrak sorainak egyik sarka mögül egy alak bukkan elő. Maximius félrelökte a tisztet, és ráüvöltött a kapunál állókra. – Mi a fene folyik itt? Tullius centurio! Kik ezek a nyomorult koldusok az erődömben? Ez nem valami fogadó, ahol mindenféle csavargó megszállhat! Tullius megfordult, és vigyázzba vágta magát. – Elnézésedet kérem, uram! Ők itt Cato centurio és az egyik embere. – Cato? – Maximius egy pillanatra megtorpant, de aztán gyorsan továbbindult, és elképedve bámult Catóra. Ám végül sikerült visszanyernie centuriói öntudatát, és kegyetlenül elmosolyodott. Cato elé érve csípőre tett kézzel megállt, majd fejét kissé félrebiccentve végigmérte a két férfit és elfintorodott. – Ti bűzlötök. – Uram, el kell mondanom… – Pofa be! – üvöltött rá Maximius. – Kussolj, te undorító szardarab! Még egy szó, és magam vágom el a torkodat! A parancsnok Tullius felé fordult. – Dobjátok őket az egyik latrina árkába, és állítsatok melléjük őröket! – Uram? – vonta fel Tullius a szemöldökét. – Hallottad, mit mondtam! Teljesítsd a parancsot! – De uram, Cato centurio azért jött, hogy figyelmeztessen minket. – Cato centurio? – Maximius az ujjával mellbe bökte Tulliust. – Ő már nem centurio. Érted? Csak egy halálraítélt. Halott ember. Többé ne nevezd centuriónak! Érthető voltam? – Igen, uram – felelte Tullius halkan. – De mi lesz a figyelmeztetéssel? Maximius ökölbe szorította a kezeit, és a vér kifutott az arcából. – Hajtsd végre a parancsaimat! Ha nem akarod úgy végezni, mint Macro, akkor jobb lesz, igyekszel! – Igenis, uram – hátrált meg Tullius. – Azonnal, uram. Az idős centurio megfordult, és parancsokat adott a szakasznak, ami az imént bekísérte

Catót és Nepost az erődbe. A két foglyot nyomban megragadták, és gyorsan az erőd egyik sarka felé kezdték vonszolni őket. Cato azonban hátrafordította a fejét. – Az ég szerelmére, uram! Hallgass meg! – Centurio! – csattant fel Maximius. – Hallgattasd már el azt a foglyot! – Caratacus erre tart! – Catónak sikerült kiszabadulnia őrei szorításából, ám Tullius odaugrott hozzá és állon ütötte. Cato egy pillanatra elkábult az ütéstől, és érezte, hogy a szája megtelik vérrel. Oldalra hajolt és kiköpte a vért, hogy megpróbálkozzon még egy utolsó figyelmeztetéssel. – Ne… – emelte fel Tullius az öklét. – Jól van – mormogta Cato. – Jól van! Mit értett az alatt, amit Macróról mondott? Tullius hátranézett a válla felett, és mivel látta, hogy Maximius épp az őrszemeket szidalmazza, amiért hanyagul végzik a feladatukat, visszafordult Cato felé. – Macro őrizet alatt áll. – Őrizet alatt? – Catóba egy pillanatra belehasított a félelmetes gondolat, hogy a barátjáról kiderült, milyen szerepet játszott a foglyok szökésében, de mivel ezt nem tudhatta biztosan, megpróbált óvatosan puhatolózni. – Miért tartóztatták le? – Megtagadta a parancsot, hogy megtorlást hajtson végre a bennszülötteken. – Megtorlást? – Tegnap hat emberedet az erőd előtt koncolták fel. Maximius parancsot adott Macrónak, hogy megtorlásként végezzen hatvan falusival. Ám ezt megtagadta. Ezért Maximius őrizetbe vetette, a centuriáját pedig átadta egy Cordus nevezetű optiónak, aki igazán undorító alak, és örömmel végrehajtotta a parancsot. – Komolyan beszélsz? – nézett Cato az idős centurióra. – Halálosan komolyan. De most csend legyen! – Tullius egy pillanatra közelebb hajolt a fiatalemberhez, és suttogni kezdett. – Majd később beszélünk. Most túl sokan figyelnek. Csendben meneteltek tovább, míg oda nem értek a latrinául szolgáló csatorna fölé épült ferde tetejű bódéhoz. Ahogy közeledtek, Cato egyre elviselhetetlenebbnek találta a szagot, annak ellenére, hogy korábban a britonok egy bűzlő karámban tartották fogva. Tullius a fából ácsolt csapóajtóhoz lépett, ami a latrina és a domboldalon húzódó csatorna rácsa között nyílt, mely elvezette a szennyvizet az erőd falaitól. Az idős centurio fintorogva felemelte a csapóajtót, és nekitámasztotta a latrina falának. – Másszatok le! Cato lenézett a visszataszító, sötét szennyre, és megrázta a fejét. – Nem. Tullius felsóhajtott és a kísérők felé fordult, ám Cato megragadta a karját. – Láttuk a karókra tűzött fejeket a mocsárba vezető út mentén. Mi folyik itt? – Cato látta, hogy az idősödő férfi meginog. – Mondd el! Tullius idegesen körbenézett, és végül válaszolt. – Jól van. Maximius… úgy viselkedik, akár egy őrült. Úgy gyilkoltatja a bennszülötteket, mintha a holttestek után kapná a zsoldját. – Tullius megdörzsölte az állát. – Még sosem láttam ilyesmit. Mintha egyszerűen… megbolondult volna. Macro legalábbis így véli. Úgy tűnik, mintha Maximius a helyieken akarná megbosszulni mindazt a sok szarságot, ami a harmadik cohorsszal történt. – Lehet – felelte Cato, majd egy pillanatig gondolkodott. – De kíváncsi vagyok, vajon miért küldte ide a legátus a cohorsot. Biztosan nem csak azért, hogy minket előkerítsetek. – Mit akarsz ezzel mondani? – Gondolj csak bele! Elvesztettük szem elől Caratacust. A tábornoknak ki kellett találni valamit, hogy előcsalogassa a rejtekhelyéről. Most épp ez történik! – De honnan tudta volna a tábornok, hogy Maximiusnak elmegy az esze, és támadásra bírja Caratacust? Ezt nem tudhatta előre. – De igen, tudhatta… Ha ő maga parancsolta Maximiusnak, hogy kezdje el legyilkolni a helyieket.

Tullius megrázta a fejét. – Nem. Nincs semmi rendszer abban, amit Maximius művel. Csak őrült. – Valóban őrült, ha nem készül fel a támadásra – jelentette ki Cato. – Mire a mai nap véget ér, Caratacus és több ezer harcosa ideér a falak elé. Bosszút akarnak állni, és lerohanják ezt a helyet, lemészárolva mindenkit, aki itt van. Esélyünk sem lesz ellenük. Tullius szótlanul nézett Catóra, próbálva elrejteni a félelmét, ezért az ifjú centurio igyekezett kihasználni a kedvező alkalmat. – Csak egy módja van, hogy a cohors megmeneküljön. Rájöttem a módjára. De semmi hasznát nem vesszük, ha nem tudom… ha nem tudjuk meggyőzni Maximiust. – Nem! – rázta meg a fejét Tullius. – Úgysem hallgatna ránk. Ellenben gondoskodna arról, hogy megszenvedjek azért, amiért beszéltem veled. Mássz be azon a lyukon! – A fenébe is! – Cato még erősebben megszorította Tullius karját, és maga felé fordította az idősödő férfit. A legionáriusok azonnal a kardjukért nyúltak. – Hallgass meg! – Csak nyugalom, fiúk! – emelte fel Tullius a szabad kezét. Cato hálásan biccentett, és kétségbeesetten tovább suttogott. – Te veterán katona vagy, Tullius! Azokat a kitüntetéseket nem könyvelésért kaptad, vagy azért, mert csak a saját seggedet védted! Ha nincs elég merszed, hogy odaállj Maximius elé, akkor legalább engedd, hogy én tegyem meg! – Cato, továbbra is az idősödő tiszt szemébe nézve meglazította a markát, és immár barátságosan, bátorítóan szorította Tullius karját. – Most nem egyetlen ember életéről van szó. Ha Maximius nem hallgat ránk, mindannyian meghalunk. De te még változtathatsz ezen, ha most azonnal cselekszel. – Hogyan? – Küldd el ezt a díszkíséretet! Aztán vigyél Maximius sátrához! Küldj el valakit Macróért, hogy ott csatlakozzon hozzánk! Meg kell győznünk Maximiust, mielőtt még túl késő lesz! Küldd el ezeket a legényeket, és hallgasd meg, amit mondani akarok! Cato látta a tétovázást Tullius tekintetében, ezért közelebb hajolt. – Túlélhetjük ezt az egészet! Ami még jobb, hogy visszaszerezhetjük a becsületünket! De a legjobb, hogy egyszer, s mindenkorra megszabadulhatunk Caratacustól! – Hogyan? – kérdezte Tullius. – Mondd el, hogyan!

Harminchatodik fejezet

Fél órával később Cato bemászott Maximius sátrának hátsó bőrlapja alatt. Gyorsan körbenézett, és megkönnyebbülten látta, hogy a hely üres. Az írnokok elkísérték a parancsnokot a reggeli szemlére. Cato felemelve tartotta a bőrlapot, és intett Neposnak. A légionárius bemászott a sátorba, így az ifjú centurio megpillanthatta Tulliust. – Minden rendben! Itt várunk, uram. Jobb lesz, ha most rögtön elmész Macróért! Különös volt parancsot adni a veterán tisztnek, és Cato tudta, hogy jobb lesz, ha tisztelettel viseltetik Tullius iránt, ha a saját oldalán akarja tartani. Lehet, hogy az idős centurio már túl járt a fénykorán, és az idegei nyilvánvalóan meggyengültek, de még megvolt a józan esze, és tudta, mit kell tennie. Catónak pedig minden szövetségesre szüksége volt, ha szembe akart szállni Maximiusszal. Tullius bólintott. – Rendben! Csak maradj rejtve, ifjú Cato! Cato bólintott, majd leengedte a bőrlapot. Ahogy körbepillantott, észrevette a parancsnok személyes ládáját, melynek szélére egy vörös köpenyt terítettek, míg oldalához egy kardot támasztottak. Nem az a szépen megmunkált kard volt, amit a parancsnok viselni szokott, hanem a

hadseregben rendszeresített fegyver, melynek markolata simára kopott a használattól. Cato elmosolyodott. Maximius alighanem a légionáriusként töltött napjai emlékeként tartotta meg a kardot. Igazán hasznos emléktárgy. Halkan előhúzta a pengét, majd a köpeny egyik sarkát a hüvely tetejére terítette, elfedve, hogy a kard már nincs benne. Aztán hátranyújtotta a fegyvert Neposnak. – Fogd ezt, és rejtőzz el a hálókamrában! Maradj csendben, és csak akkor gyere elő, ha szólok! Érthető? – Igen, uram. – Jól van. Menj gyorsan! Amint Nepos elosont, Cato rejtekhelyet keresve körbenézett. Végül ismét a láda felé fordult. Elég magas volt, és a sátor hátuljában állt. Cato halkan megkerülte a ládát, és letelepedett mögé, hogy ott várja meg, míg Maximius és tisztjei visszatérnek. Szerencse, hogy a római légiók szokásai megváltoztathatatlanok, gondolta. A cohors parancsnoka közvetlenül a reggeli eligazítás után visszatér a sátrába. Ez olyan biztos, mint ahogy a nappalt az éjszaka követi. A mocsárban töltött, gondoktól terhes napok után a teendőiket végző legionáriusok ismerős hangjai megnyugtatóan hatottak Catóra. Nem először érezte úgy, hogy a legio az otthonává vált, és amíg él, csak itt érzi magát igazán biztonságban. Habár most nagyon kevés az esélye, hogy hosszú életet élhet, gondolta keserűen. Még ha Maximius nem is próbálja meg azon nyomban megölni, az erődöt lerohanó ellenség majd megteszi ezt a parancsnok helyett. Egy pillanatig csábította a gondolat, szól Neposnak, hogy próbáljanak kijutni az erődből, mielőtt Maximius visszatér a sátrába. Aztán összeszorította a fogait, és dühösen a combjára csapott. Már elkötelezte magát, és szembe kell szállnia Maximiusszal, hogy igyekezzenek elkerülni a katasztrófát. Az idő elkeserítő lassúsággal telt, Cato pedig a füleit hegyezve figyelte, hogy közeledik-e már a parancsnok. Időnként hallotta, ahogy Maximius parancsokat kiált vagy káromkodik, miközben szemlét tart az erődben. De minden egyes alkalommal, amikor Cato felkészült, hogy végrehajtsa a feladatát, végül kiderült, hogy csak vaklárma volt, és határozottsága apránként felmorzsolódott, egyre közelebb kerülve ahhoz, hogy engedjen a félelemnek, és elmeneküljön. Végül ismét meghallotta Maximius hangját, ezúttal egészen közelről. Tisztán hallatszott, hogy közeledik a sátorhoz. – Tullius! – Uram? – Eligazítottad a mai őrjáratok optióit? – Igen, uram. Még a szemle előtt. – Remek! Akkor csak a centuriók vannak hátra. Ah! Meg is jöttek! Eligazításhoz gyülekező! Igyekezzetek! Cato összébb húzta magát a láda mögött, levegőt is alig mert venni. A vér hangosan lüktetett a fülében. A sátor oldallapjai megremegtek, ahogy Maximius félrehúzta a bejárat ponyváit és belépett a szállására. A parancsnok mormogva letelepedett egy székbe, aztán a sátor ismét megremegett, amint a többi centurio levegő után kapkodva belépett, csatlakozva Maximiushoz és Tulliushoz. Maximius mindenféle bevezető nélkül azonnal rájuk förmedt. – Üljetek le! Késésben vagyunk. Mocorgás hallatszott, ahogy a tisztek leültek. – Hol van Cordus helyettes centurio? – csattant fel Maximius. – Tullius? – Elnézést, uram. Elküldtem a faluba, hogy hozzon ide néhány bennszülöttet. Az erőd vízelvezető csatornája kezd felduzzadni, ezért ki kell mélyíteni. – Ehhez aligha van szükség egy centurio felügyeletére, nemde? – Épp rendelkezésre állt, uram, és igazán lelkesedett, hogy elvégezze a feladatot. – Efelől semmi kétségem – kuncogott Maximius. – Derék katona! Bárcsak az összes tisztem ilyen lelkesen végezné a feladatát, hogy úgy bánjanak ezekkel a barbárokkal, akár a férgekkel…

Mivel tőled kapta a parancsot, Tullius, ezért neked kell idehívnod. – Igenis, uram… Engedelmeddel? – Csak menj már! Egy pillanatig senki sem szólt egy szót sem, ám miután Tullius elhagyta a sátrat, Maximius felnevetett. – Csak nehogy ti is úgy végezzétek, mint ő, fiúk! Cato hallotta, hogy Félix visszhangozza a parancsnok nevetését. Ám Maximius egyszer csak elhallgatott. – Mi a baj, Antonius? Elvitte a macska a nyelved? – Nem, uram. – Akkor miért vagy ilyen búskomor? – Uram… – Ki vele, ember! – Csak azon gondolkodom, amit Cato mondott. Hogy figyelmeztetni akar minket. – Még hogy figyelmeztetni! – horkant fel Maximius. – Csak elege lett a mocsárból. Láttad, hogyan néz ki. Az az ostobaság, hogy figyelmeztetni jött minket, csak valami szánalmas próbálkozás, amivel vissza akart kerülni a cohors soraiba. Akárhogy is, de az a kurafi most ismét a kezeink közé került. A többiek már bizonyára meghaltak, tehát végeztünk a feladatunkkal. Visszavisszük Catót Vespasianusnak, és csatlakozunk a légióhoz. Ünnepelned kellene, Antonius, nem aggodalmaskodnod, mint valami vénasszonynak! Cato hallotta, hogy Félix gúnyosan fújtat egyet. – Igen, uram… – felelte végül Antonius. – Mi ez a bűz? – szimatolt Maximius. – Mintha valaki ideszart volna. Honnan jön ez a szag? A sátor oldalain fény villant át, ahogy a bejárat ponyváit széthúzták. – Tullius? – Maximius hangja döbbentnek tűnt. – Máris visszaértél? De hol van…? Mit jelentsen ez? Mit keres itt Macro? Miért van felfegyverezve? Cato mély lélegzetet vett, próbálva megnyugtatni magát, aztán felállt. – Meg kell hallgatnod, uram. – Mi a…? – perdült meg Maximius a hang hallatán. – Cato? Mi a fene folyik itt? Őrség! Tullius megrázta a fejét. – Semmi értelme, uram! Elküldtem őket Cordusért, a te nevedben. – Az én nevemben? – Maximius Tulliusról Macróra nézett, majd Cato felé fordult, és szemei hirtelen elkerekedtek. – Mi ez itt? Lázadás? – Nem, uram – lépett előre Tullius, és felemelte a kezét. – Meg kell hallgatnod, amit mondani akarunk. Meg kell hallgatnod Catót! – Előbb küldelek titeket az alvilágba! – köpte Maximius, miközben talpra ugrott. – Antonius! Félix! Elő a kardokat! – Maradjatok, ahol vagytok! – ugrott előre Macro, és kardját Félix torkának szegezte. – Ne is gondoljatok arra, hogy esetleg megmoccantok! Tullius! Tartsd szemmel! – biccentett Macro a cohors parancsnoka felé, de már túl késő volt. Maximius kivont karddal előrevetette magát. Tullius megtorpant, és kétségbeesett tekintete Maximiusról Macro felé villant. Cato a parancsnok hálókamrájának bejárata felé fordult. – Nepos! Gyerünk! A légionárius előrontott, és döfésre készen felemelte Maximius régi kardját. Cato egy pillanatig nyugtalanul nézte a parancsnok megfeszült izmait. Maximius szemei egy pillanatra elkeskenyedtek, majd metsző pillantással a légionáriusra nézett. – Dobd el a fegyvert! Ez parancs! A kard kissé megremegett Nepos kezében, ezért Cato gyorsan kettejük közé lépett, eltakarva a légionáriust Maximius elől. – Ha engedelmeskedsz neki, akkor halott ember vagy. Érted? Nepos lassú mozdulattal biccentett, Cato pedig megfordult, hogy szembenézzen a cohors parancsnokával.

– Tedd le a kardot, uram! Maximius egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán feszült tekintete kissé megenyhült, és sikerült elmosolyodnia. – Nálad az előny, Cato. Egyelőre. – A kard, uram… Tedd le! Maximius ellazította a karját, és leengedte a pengét. – Tedd le a kardot, uram – mondta Cato határozottan. – Nem figyelmeztetlek még egyszer. – Mert különben az embereid végeznek velem? Nem hinném. Senki sem szólt egy szót sem, miközben Cato kinyújtotta a kezét a parancsnok felé. Érezte, hogy a szíve hevesen dobog, és összeszoruló torokkal próbált úrrá lenni a félelmén. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Maximius keresztülnézne rajta, majd szája lassan megvető mosolyra húzódott. Cato kissé előrehajtotta a fejét, és nem hagyta, hogy a tekintete megrebbenjen. Maximius végül bólintott, és a hüvelyébe tette a kardot. – Rendben van, fiú. Hallgatlak. – A parancsnok hátat fordított Catónak és az asztalához lépett. – Beszélj nekem erről a készülő támadásról! Cato látta, hogy Tullius megkönnyebbülten felsóhajt, ám a fiatalember tudta, hogy az ügynek még koránt sincs vége. Gyorsan odalépett Maximiushoz, majd előrenyúlt, és kihúzta a parancsnok kardját annak hüvelyéből. Aztán elhátrált, és a pengét felettese hátának szegezte. Maximius mozdulatlanná dermedt. – Jobb lesz, ha visszateszed azt a helyére, mielőtt még túl késő lenne. – Máris túl késő – felelte Cato. Tullius előrelépett. – Mi a fenét művelsz, Cato? – Nem bízhatunk benne, uram. Úgy tesz, mintha meghallgatna minket, de abban a pillanatban, amint kilépünk a sátorból, őrizetbe vetet vagy ott helyben megölet minket. Nepos! – Uram? – Kötözd meg! – Vele mi legyen? – bökött Macro a kardjával Félix felé. – Ő nem fog szembeszállni a felettesével. – Igen, Felixet is kötözzétek meg! Gyorsan kell cselekednünk! Nepos sietve kioldotta a kardhegyektől fenyegetett két tiszt saruinak bőrszíjait, hogy azokkal kötözze meg a bokájukat és a csuklójukat. Tullius és Antonius elborzadva nézték a történteket. – Ezt nem tehetitek! – mormogta Tullius. – Ez lázadás! Mindannyiukat megölettek! – Már túl késő, uram – felelte Cato barátságosan. – Mindannyian belekeveredtünk. Én, Macro, te és Antonius. Ha most elengedjük őket, mindannyiunkat kivégeznek. Maximius megrázta a fejét. – Még nincs túl későn, Tullius. Ahogy neked sem, Antonius. Állítsátok meg ezeket az őrülteket, és szavamat adom, hogy nem kerültök bíróság elé! Cato Tulliusra pillantott, és látta, hogy az idős tiszt meginog. – Tullius! Szabadon engedtél, aztán elintézted, hogy Macrót felfegyverezzék és idehozzák. Nem fognak irgalmazni neked. Több forog most kockán, mint a saját életünk, uram. Maximius nem alkalmas a cohors vezetésére. Most nem, mikor Caratacus arra készül, hogy megtámadjon minket. Meg kell őrizned a nyugalmadat, uram! Az embereidnek szükségük van rád. Tullius tekintete Catóról Maximiusra vándorolt, majd vissza. Aztán megdörzsölte az arcát. – A fenébe veled, Cato! Miattad fogok meghalni! – Egyszer mindenki meghal, uram. Csak az számít, hogy a halálod ne legyen értelmetlen. Ha most elengedjük Maximiust, megölet minket. Ha mégsem, és inkább fogva tart, hogy bíróság elé álljunk, akkor láncra verve halunk meg, mikor Caratacus ideér. De ha átvesszük… átveszed a parancsnokságot, kapunk egy esélyt, hogy legalább néhányan életben maradjunk. Ami még jobb, hogy talán sikerül megbénítanunk Caratacus seregét. Ha így történik, elképzelhető, hogy Plautius tábornok szemet huny majd afelett, ami most történt. – Erre aztán rohadtul sok esélyetek van! – horkant fel Maximius.

Cato tudomást sem vett róla. Csak Tulliusra összpontosított. – Ha most meggondolod magad, uram, akkor véged. Tartsd magad a tervünkhöz, és talán életben maradunk! Csak e két lehetőség közül választhatsz. Tullius az ajkába harapott, és a két választás között őrlődött. Végül beleegyezően bólintott. – Remek! – csapott Macro az idős tiszt vállára, majd Antonius felé fordult. – No és te? Velünk vagy? – Igen… De ha tárgyalásra kerül a sor, érthetően elmondom majd, hogy csak engedelmeskedtem a parancsaitoknak. Macro felhorkantott. – Köszönjük a hűséges támogatásodat! – Hűség? – vonta fel Antonius a szemöldökét. – Abból most kevés akad errefelé! Én csak életben akarok maradni. Ha Catónak igaza van, a legjobb lesz veletek tartani. – Nekem ez így megfelel – mondta Cato. – Nepos! Vidd be őket Maximius hálókamrájába, és mindkettőt kötözd az ágyhoz! A szájukat is tömd be! El kell hallgattatnunk őket. – Annak van jobb módja is – jegyezte meg Macro. – Nem, uram! Arra semmi szükség. Egyelőre. Mialatt Nepos átvonszolta a két megkötözött tisztet a másik helyiségbe, a többiek a sátor közepén álló jókora asztal köré gyűltek. Egy pillanatig kínos csend telepedett rájuk, aztán Cato megköszörülte a torkát, és Tullius felé fordult. – Mik a parancsaid, uram? – A parancsaim? – kérdezett vissza a veterán katona zavartan. – Jelenleg te vagy itt a rangidős tiszt – emlékeztette Cato. – Gondoskodnunk kell arról, hogy a cohors készen álljon a támadásra. A terv, uram? – A terv? Ó, igen! – Tullius, próbálva összeszedni a gondolatait, az asztalon szétterített térkép fölé hajolt, melyet Maximius készíttetett a mocsárról az őrjáratok jelentései és a falusiaktól szerzett értesülések alapján. A mocsár vázlatos rajzát kisebb ösvényeket jelző vonalak kuszasága hálózta be, míg a főutat jelölő, észak felé vezető szélesebb vonal egészen a Tamesis partjáig húzódott. Tullius a térképre tette az ujját. – Ha Catónak igaza van, Caratacus hadereje erről jön majd. Néhány másik ösvényen is be lehet jutni a völgybe, de egyik sem alkalmas arra, hogy nagyobb csapatok vonuljanak végig rajta. Tehát vélhetően a főúton jönnek. Itt kell feltartóztatnunk őket! Megerősítjük a már meglévő kaput, és reménykedünk, hogy tartani tudjuk. Antonius felpillantott. – Elhagyjuk az erődöt? De ez őrültség, uram! Ha túlerőben vannak, miért nem harcolunk megfelelő védelem mögött? Így van a legtöbb esélyünk. – Nem, nem tehetjük – szólt közbe Cato. – Tullius centuriónak igaza van. Meg kell próbálnunk megakadályozni, hogy Caratacus kijusson a mocsárból a völgybe. – Miért? – Amikor megszöktem a táborából… – A táborából? – nézett rá Antonius döbbenten. – Hogy a fenébe…? Cato felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Majd később elmondom. A lényeg, hogy elküldtem az optiómat északra egy Vespasianusnak szánt üzenettel. Mostanra már biztosan odaért hozzá. Tehát Vespasianus tudni fogja, hol van Caratacus tábora. Ahogy azt is tudni fogja, hogy támadás készül a harmadik cohors ellen, és az ellenség milyen útvonalon vonul. Amennyire a legátust ismerem, azonnal látni fogja, milyen jó lehetőség ez arra, hogy végezzen Caratacusszal. Ha a légióval előrenyomul a főúton, egyenesen az ellenséges haderő mögé kerül. Ha a mocsárban tudjuk tartani Caratacus seregét, akkor az így Vespasianus erői és a harmadik cohors közé kerül, és végül felmorzsolódik. Ehhez azonban el kell hagynunk az erődöt, és el kell vágnunk az utat. Ha az erődben maradnánk, Caratacus abban a pillanatban elmenekülne dél felé, amint Vespasianus erői felbukkannak. – Nagyon sok itt a „ha” – jegyezte meg Antonius halkan. – Hadd tegyek hozzá még néhányat a sajátjaim közül is! Mi van, ha Figulus nem jutott el északra? Vagy ha eljutott ugyan, de Vespasianus nem hisz neki? Mi lesz, ha tévedsz, és Vespasianus nem tesz semmit?

– Valóban lehetséges, hogy Figulus nem jutott el a légióhoz – ismerte be Cato. – Csak remélhetjük, hogy sikerült neki. Ráadásul azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezzel a kivégzést kockáztatja. Bíznunk kell abban, hogy a legátus rájön, milyen kedvező alkalom adódott arra, hogy a hadjárat egyszer s mindenkorra befejeződjön. – No és ha mégsem jön rá? – Akkor fel kell tartanunk Caratacust, ameddig csak tudjuk. Ha elég nagy veszteséget okozunk nekik, akkor talán meghátrálnak, hogy rendezzék a soraikat, és mi addig megpróbálhatunk visszavonulni az erődbe. Máskülönben – Cato vállat vont – végül körülvesznek minket, és az egész cohorsot felkoncolják. – Köszönjük – felelte Antonius, és csettintett a nyelvével. – Ez volt a leglelkesítőbb eligazítás, amit valaha hallottam. – A lényeg – folytatta Cato –, hogy a lehető leggyorsabban hadrendbe kell állnunk. Uram? – fordult Tullius felé. – Várjuk a parancsaidat. – Egy pillanat! – szólt közbe Antonius, és hüvelykujjával a cohors parancsnokának hálókamrája felé bökött. – Mihez kezdünk azzal a kettővel? – Javaslom, uram, hagyjuk itt őket. – De hogyan magyarázzuk meg az embereknek, miért nincs velünk Maximius? Ahogy Félix sem? – Nem magyarázkodunk. Tullius majd úgy adja ki a parancsokat, mintha azok Maximiustól jönnének. Elvégre ő a szárnysegéd. Ki vonná kétségbe a szavait? – Ha Maximius nem mutatkozik, az emberek gyanakodhatnak. Cato elmosolyodott. – Addigra más gondjuk lesz, ami lefoglalja őket. – Ekkor léptek ritmikus dobbanásait hallotta a sátor felé közeledni, és Tullius felé fordult. – Valaki jön. Az idős centurio a sátor bejáratához sietett, és kikémlelt a ponyvák között, majd visszafordult a többiek felé. – Ez Cordus, és Maximius testőrei is vele vannak!

Harminchetedik fejezet

Macro megragadta Tullius vállát. – Menj ki, és beszélj vele! – De mégis mit mondjak neki? – Bármit! Csak ne engedd, hogy belépjen a sátorba! Mert ha megteszi, akkor végünk! Tullius idegesen nyelt egyet, majd felkészült a pillanatra, és kilépett a sátorból. – Cordus! Hát itt vagy? Mi a fene tartott ilyen sokáig? – Én… a faluban voltam, uram – felelte Cordus szinte már arcátlanul sértett hangon. – Ahogy arra parancsot adtál. A bennszülöttek nekiláttak az árok kimélyítéséhez, uram. – Remek! Jó munkát végeztél! De most újabb teendőink adódtak. A cohors hamarosan útnak indul. Értesítsd az összes alakulatot, hogy gyülekezzenek teljes fegyverzetben! – Az összeset, uram? – Ez Maximius parancsa. – Ki fogja felügyelni a bennszülötteket? – Küldd vissza őket a faluba, és engedd el a túszokat is! – Engedjem el a…? – kezdte Cordus, de aztán úrrá lett a döbbenetén. – Igenis, uram. Gondoskodom róla. – Jól van! Miután mindezzel végeztél, vidd le a centuriádat a mocsárba vezető ösvényhez!

Kezdjetek hozzá a kapu megerősítéséhez! Fel kell készítenünk a támadás ellen! Azt akarom, hogy a sáncok magasabbak, az árkok pedig mélyebbek és szélesebbek legyenek! Mindenáron meg kell védenünk a kaput! – Kitől, uram? – Az ellenségtől! Mégis ki mástól? Úgy tűnik, Caratacus mégiscsak támadásra készül. Most pedig teljesítsd a parancsaidat! – Igenis, uram… De előbb jelentést kell tennem Maximius centuriónak. Engedelmeddel, uram! A sátorban Macro és Cato idegesen összenézett. Az ifjú centurio még erősebben szorította meg a parancsnok kardjának markolatát. – Majd később jelentesz! – csattant fel Tullius. – Hajtsd végre a parancsaidat, különben őrizetbe vetetlek! – Nem hinném, uram – felelte Cordus halkan. – Meglátjuk, mit szól ehhez Maximius. – Mit gondolsz, kinek a parancsai ezek? – üvöltött rá Tullius. – Tűnj a szemem elől, te felkapaszkodott kis hólyag, különben vád alá helyezlek függelemsértésért! Pillanatnyi csend szállt alá. Cato és Macro izmaikat megfeszítve, mozdulatlanul álltak. Cordus végül engedett. – Igenis, uram. – Vidd magaddal ezeket az őröket is! Maximius azt akarja, hogy amint az emberek összekészültek, mindenki a védelmi állásokon dolgozzon. Jobb lesz, ha kerítesz egy szekeret, amivel magatokkal vihetitek a szükséges szerszámokat. – Igenis, uram… Ahogy azt Maximius centurio parancsolja. – így van! Most pedig láss munkához! Cordus odakiáltott az őröknek, hogy álljanak vigyázzba, majd hátraarcot parancsolt nekik, és elindult velük a főkapu irányába. A ponyvák félrelebbentek, majd Tullius bizonytalan léptekkel besétált a főparancsnoki sátorba, és lerogyott az asztal mellett álló egyik székre. – Szép volt, uram – mosolygott rá Cato. – Kiváló alakítást nyújtottál. Cordus így már nem lesz útban, mikor elindulunk. Vannak még más tisztek is, akik esetleg gondot jelenthetnek? – Nincsenek – sóhajtotta Tullius. – A legtöbbjüket Maximius nagyon felbosszantotta. Az elmúlt néhány hétben igyekezett megnyerni magának a közkatonákat, és próbálta aláásni a tekintélyünket. Az optiók örülnének, ha végre megszabadulnának tőle. De lázadásban biztosan nem vennének részt. – Akkor nem is lesz lázadás – mosolyodott el Cato bátorítóan. – Ha lefoglaljuk őket, az ügy így vagy úgy, de véget ér, mielőtt rájöhetnének, hogy a cohors élén új parancsnok áll. A kürtök gyülekezőt fújtak, majd a sátrakból fojtott hangok hallatszottak, ahogy a katonák összeszedték a felszerelésüket, aztán előrohantak, és sietve a főkapu melletti gyülekezőtér felé indultak. Cato odahajolt Tulliushoz. – Jobb lesz, ha kimész, és átveszed a parancsnokságot, uram. – Igen. Igen, persze. Antonius! Gyere velem! – Az idős centurio Catóra pillantott. – Amint Cordus elhagyta az erődöt, üzenek érted és Macróért. Macro kényelmetlenül megmoccant. – Ha bárki megkérdezi, márpedig meg fogják kérdezni, akkor jobb lesz, ha megfelelő okot hozol fel arra, miért helyezel vissza minket szolgálatba. Meg kellene győznöd az embereket róla, hogy ez is Maximius ötlete. – Mondd meg nekik az igazat, uram – szólalt meg Cato. – Mondd meg nekik, hogy Caratacus támadásra készül, ezért mindenkire szükség van, aki fegyvert tud fogni! Maximius ezért beleegyezett, hogy ideiglenesen ismét szolgálatba álljunk. – Jól van… – felelte Tullius kétkedve. – Gyere, Antonius! Macro megvárta, amíg a két másik tiszt távozik, majd Cato felé fordult. – Elég reménytelen a helyzet, nemde? Cato vállat vont.

– A sok nehézséghez képest, amivel az elmúlt néhány napban szembe kellett néznem, most úgy érzem, elég jók az esélyeink. – Mindig olyan átkozottul derűlátó vagy – mormogta Macro. – Ennek ellenére van még valami, amit el kell intéznem, mielőtt Tullius hívatna minket. – Mi lenne az? – Itt kell hagynunk Nepost, hogy tartsa szemmel Maximiust és Felixet. Ha megtennéd, hogy őrködsz egy kicsit, uram, akkor kiadom neki a parancsokat. – Rendben. – Macro a sátor bejáratához osont, és óvatosan kikémlelt. Senki sem járt a közelben, csak a távoli alakokat lehetett látni a sátrak sorai között, ahogy alakzatba állnak, felkészülve, hogy kimeneteljenek az erődből. Macro hátrapillantva látta, amint ifjú barátja halkan, megfontoltan beszél Neposhoz. Ám azt nem hallotta, miről beszélgetnek. A légionárius feszülten figyelt, aztán megrázta a fejét. – Muszáj! – csattant fel Cato, majd gyorsan Macro felé pillantott. Aztán ismét a légionárius felé fordult, és halkan folytatta a mondandóját. Mikor végzett az utasításokkal, Nepos lassú mozdulattal bólintott. Az ifjú centurio megveregette a katona karját, és néhány bátorító szót mondott neki, mielőtt megfordult volna, hogy csatlakozzon Macróhoz. – Nepos nem tűnik túl vidámnak. Cato metsző pillantást vetett a barátjára, aztán vállat vont. – Nem nagyon szeretne hátra maradni. – Észrevettem. – Nem meglepő – mosolyodott el Cato. – Egyedül maradni, mikor a cohors többi katonája elhagyja az erődöt. – Őszintén szólva, nem tudom, ki jár jobban – mormogta Macro. – Van rá esély, hogy Nepos esetleg szolgálatot akarna cserélni? Cato fanyarul felnevetett, és Neposra pillantott, aki halkan visszament a cohors parancsnokának hálókamrájába. – Ó, azt hiszem, arra nagyon is jó esély van! Miután a cohors felsorakozott a főkapunál, Tullius elmondta, milyen parancsokat adott Maximius. Aztán beszámolt a katonáknak arról, miként jelentkezett Félix a feladatra, hogy megkeresi a legátust, és beszámol neki a harmadik cohors helyzetéről. Tullius elmagyarázta, hogy mivel az alakulat létszáma jócskán megcsappant, a parancsnok úgy döntött, minden rendelkezésre álló embernek részt kell venni a harcban. Ezért Macro átveszi Félix alakulatát, a negyedik centuriát, míg Cato ismét a hatodik centuria élére kerül. Amint ez kimondta, a két tiszt előbukkant a sátrak mögül, odalépve a cohors katonái elé. A légionáriusoknak azonban alig volt idejük megdöbbenni, mivel Tullius azonnal kiadta a menetparancsot, mire a centuriák sorra kimasíroztak az erődből, és elindultak lefelé a mocsárhoz vezető ösvényen. Septimus optio, akit Maximius Figulus helyére jelölt ki, Cato mellett lépkedett, és időről időre komor, barátságtalan pillantást vetett rá, amit a centurio nagyon is jól meg tudott érteni. Septimus életében először kóstolhatott bele a parancsnoki tisztségbe, amitől most megfosztották, és neheztelését úgy mutatta ki, hogy az épp csak nem minősült függelemsértésnek. Cato arra gondolt, a legjobban úgy küzdhet meg Septimus neheztelésével, ha állandóan lefoglalja az optiót. – Az embereink kezdenek lemaradozni, Septimus! Zárkóztasd fel őket! Az optio kilépett a sorból, és kiabálva szidalmazni kezdte a mellette elmenetelő katonákat, pálcájával rácsapva azokra, akik kicsit is lemaradtak az előttük lépkedőktől. Az ütések szükségtelenül nagyra sikeredtek, ám Cato kényszerítette magát, hogy ne avatkozzon közbe. Az utolsó, amire a centuriának szüksége van, hogy a tisztek a katonák szeme láttára összevitatkozzanak. Hagyta, hadd vezesse le Septimus a haragját a légionáriusokon. Amíg az optiót gyűlölik, talán jobb kapcsolatuk lesz újra szolgálatba állt centuriójukkal. Catónak különösnek tűnt az érzés, hogy ismét azon katonák élén áll, akiket legutóbb a Tamesis gázlójánál vívott csatába vezetett. Akkor nem tudták feltartóztatni az ellenséget, és Catót emiatt halálbüntetéssel sújtották. Ha azonban ezúttal kudarcot vallanak, mindnyájan meghalnak. No és ha túlélik az elkövetkező néhány órát? Cato komoran elmosolyodott. Akárhogy alakuljanak is a

dolgok, attól ő még halálraítélt marad, és kivégzés vár rá. De még ha kegyelmet kap is, valószínűleg leszerelik a hadseregből. Dühösen száműzte a jövőről szőtt gondolatokat. A jelenre kell összpontosítania! A katonák döbbenetét, hogy Catót ismét szolgálatba állították, csak tovább fokozta, hogy ezt maga a cohors parancsnoka rendelte el, aki az elmúlt napokban olyan könyörtelen elszántsággal vadászott az elítéltekre. Amikor Cato felbukkant a gyülekezőtéren, a legtöbben elképedve bámultak rá, ám néhány arcon neheztelés, sőt ami ennél is rosszabb, gyanakvás látszott. Koszos külseje, csapzott haja és kusza szakálla kétségkívül nem illett egy centurióhoz. Sikerült visszaszereznie a lemezvértezetét és a fegyvereit a cohors szállásmesterétől, aki még a közkatonáknál is nagyobb nehezteléssel nézett rá, mivel remélte, hogy szép összeget kaphat a felszerelésért. Ám a többiek ellenszenve csupán halovány árnyéknak tűnt Cato számára, ami nem homályosíthatta el az elégedettségét. Ismét páncélt viselt, remek kardja ott lógott az oldalán, a karján cipelt erős pajzs súlya pedig megnyugtatóan hatott rá. Úgy tűnt, mintha az elmúlt hetek szinte minden szenvedése, viszontagsága és veszélye tovatűnt volna, mint porfelhő a nyári záporban. Szinte minden, ami történt. – Uram! Cato felpillantott, és egy futárt látott közeledni a menetoszlop eleje felől, amely az imént átért az előttük magasodó kis domb tetején. Amint a futár odaért a hatodik centuria mellé, Cato kilépett a sorból. – Uram! Tullius centurio üdvözletét küldi, és azt üzeni, Cordus és emberei látótávolságba kerültek. Cato elmosolyodott az alig leplezett figyelmeztetés hallatán, és odabiccentett a futárnak. – Köszönd meg Tulliusnak a nevemben, hogy szólt, és tudasd vele, hogy tisztában vagyok a helyzet súlyával! A futár összehúzta a szemöldökét Cato különös válasza hallatán. – Uram? – Csak ismételd el neki, amit mondtam! – Igenis, uram – szalutált a légionárius, majd megfordult, és a menetoszlop mentén rohanni kezdett Tullius felé. Cato kissé aggódott amiatt, hogy a cohorsot az idős centurióra kellett bízniuk. De nem tudták másként alakítani a dolgokat. Már az is elég nagy kockázattal járt, hogy Maximiust eltüntették a színről. Ha Macro vagy Cato próbálta volna átvenni a cohors vezetését, kudarcot vallottak volna. Tehát Tulliusra kellett bízni a vezetést, ha nem akarták túlfeszíteni az emberek hiszékenységét. Mikor a menetoszlop vége átkelt a dombtetőn, Cato megpillantotta Cordus és embereinek apró alakjait, ahogy azt az árkot mélyítették, ami a mocsáron átvezető utat keresztezte. A helyettes centurio vörös köpenyt viselt, hogy megkülönböztesse magát embereitől. Cato eltűnődött, vajon lehetséges-e, hogy Macro felszerelései közül csente el a ruhadarabot, felkészülve arra, hogy azonnal centuriói ruhát ölthessen, amint a felettesét leváltják. Cato hirtelen dühös lett magára, amiért ilyen hitvány gondolata támadt. Cordus csupán parancsot teljesít. A tény, hogy örömmel engedelmeskedik a cohors parancsnokának, teljességgel mellékes. Az újonnan érkezett centuriák felsorakoztak az út két oldalán, aztán a katonák parancsot kaptak, hogy tegyék le a pajzsukat és a hajítódárdájukat, majd a szekérnél vegyék át a csákányokat és az ásókat. A tisztek azonnal munkába állították embereiket az ároknál és a földsáncnál. – A te embereid nem vesznek részt a munkában, Cato! – kiáltotta Tullius, amint a hatodik centuria is megérkezett. – Menjetek előre a védvonal elé, és vegyetek fel hadállást félmérföldnyivel odébb az úton! Lehet, hogy időt kell nyernetek nekünk, hogy befejezhessük a munkálatokat. Amint megpillantjátok az ellenséget, azonnal küldjetek vissza egy futárt, és tudassátok velem! – Igenis, uram. Meddig kell feltartanunk őket? – Ameddig csak tudjátok! Ha még azelőtt befejezzük a munkálatokat, hogy Caratacus ideérne, futárt küldök, és visszahívlak benneteket. Ez esetben hagyjatok hátra egy kisebb előőrsöt, a többiek pedig vonuljanak vissza ide! Érthető?

Cato bólintott, és Tullius válla fölött átpillantva észrevette, hogy Cordus közeledik feléjük. A helyettes centurio egy pillanatra megtorpant, mikor felismerte Catót. – Ő meg mi a fenét keres itt? Tullius dühösen fordult hátra. – Ezt a kérdést nekem szántad? Cordus elszakította a tekintetét Catóról, és ekkor észrevette Macrót is. Egykori felettese épp parancsokat kiáltott a negyedik centuria katonáinak. Cordus gyanakvón fordult vissza Tullius felé. – Mi folyik itt? Hol van Maximius centurio, uram? Tullius az erőd felé biccentett. – Előreküldött minket. Azt mondta, ő is hamarosan idejön. – Ó, valóban? – Cordus végigpillantott a többi tiszten, és elkapta Antonius tekintetét. – Hol van Maximius? Mielőtt válaszolt volna, Antonius bátorítást keresve Tulliusra nézett. – Az erődben, ahogy azt Tullius is mondta. – Az erődben… Értem. Tehát amíg mi arra készülünk, hogy feltartóztassunk egy, a miénknél sokszor nagyobb haderőt, a cohors parancsnoka még elintéz néhány dolgot az erődben. Erről van szó… uram? Cato látta, hogy Antonius segítségére nem számíthatnak, és már Tullius sem bírja sokáig, ezért Cordus elé lépett, és kezét a kardja markolatgombjára tette. – Megkaptad a parancsaidat, Cordus! Térj vissza a munkádhoz! A helyettes centurio nyílt megvetéssel nézett vissza rá. – Nem fogadok el parancsokat halálraítéltektől. Főleg nem halálraítélt kisfiúktól. Cato a kardját előhúzva közelebb lépett a helyettes centurióhoz, és annak hóna alá szegezte a pengét, mindezt úgy, hogy köpenyeik eltakarták a mozdulatot az őket körülvevő legionáriusok elől. Arca csak néhány hüvelyknyire volt Cordus himlőheges arcától, és érezte az idősebb férfi leheletén az olcsó bor savanyú szagát. – Soha többé ne merészelj így beszélni a feljebbvalóiddal! – mondta Cato halkan, összeszorított fogakkal, és előrébb nyomta a kard hegyét. Cordus arca összerezzent a fájdalomtól, ahogy a penge beleszúrt a bőrébe. Cato elmosolyodott és suttogni kezdett. – Ha még egyszer ilyen sértő módon beszélsz velem vagy bármely másik centurióval, esküszöm az összes istenre, hogy kibelezlek! Megértetted? Ne szólj egy szót se, csak bólints! Cordus gyűlölettől lángoló szemekkel nézett vissza rá, majd biccentett. – Remek! – Cato lassan visszahúzta a pengét, és szabad kezével finoman hátralökte a helyettes centuriót. – Térj vissza az alakulatodhoz, és hajtsd végre a parancsokat, amiket kaptál! Cordus a hóna alá nyúlt, és arca ismét megvonaglott, ahogy az ifjú centurióra nézett. Cato viszonozta a pillantást, és a védművek felé biccentett. Cordus értette az utalást. – Rendben van, uram. – így már mindjárt jobb! Menj! Cordus elhátrált néhány lépést, majd megfordult, és gyors léptekkel elindult a harmadik centuria katonái felé. Nem pillantott hátra, Cato pedig hosszasan nézett utána, hogy megbizonyosodjon, Cordus azt teszi, amit mondtak neki. Az ifjú centurio reszketve fordult vissza Tullius és Antonius felé. – Szép munka volt, fiú! – Tullius megviselt arcán mosoly suhant át. – így kell bánni a fickóval. – De ez csak egy ideig segített, uram – felelte Cato. – Szemmel kell tartanunk. Még gondokat okozhat. Erről jut eszembe, hol vannak Maximius testőrei? – A szekérnél. Cato a szekér felé pillantott, ami mellett hat ember állt. Pajzsukat a földre helyezték, míg hajítódárdájukat annak belső oldalához támasztották. – Ha nincs ellenedre, uram, magammal vinném őket. – Miért? – húzta össze Tullius a szemöldökét. – Minden emberre szükségünk van a munkálatokhoz.

– Esküt tettek, hogy megvédik a cohors parancsnokát. Cordus talán megpróbálja rávenni őket, hogy támogassák, mikor legközelebb szembeszáll velünk. – Gondolod, hogy megpróbálkozik ezzel? – kérdezte Antonius. – Ha Caratacus nem érkezik meg, miután befejezzük az erődítési munkálatokat, a katonáknak lesz egy kis szabadideje, és azt fogják tenni, amit ilyenkor rendszerint szoktak: beszélgetnek. Mivel én és Macro itt vagyunk, ellenben Maximius nincs, azt hiszem, rengeteg beszédtémájuk akad majd. Antonius a saruit bámulta. – Nagy szarban vagyunk. – Méghozzá minden lehetséges szempontból – mosolygott Cato. – Tehát elvihetem a testőröket, uram? – Elviheted őket – felelte Tullius. – Nincs szükségem rájuk. Jobb lesz, ha most rögtön el is indultok! A hatodik centuria átmasírozott a kapun. A legionáriusok mindkét oldalon felpillantottak, és nézték, ahogy elhaladnak, majd gyorsan folytatták a munkát, mivel tisztjeik rájuk üvöltöttek. Macro a földsánc tetején ácsorgott, és odaintett Catónak, majd parancsot adott az embereinek, hogy kezdjenek hozzá a facölöpök ledöngöléséhez, melyeket az erődből hoztak, hogy falat alakítsanak ki belőlük. A kapu az ívelt védelmi vonal leghátsó részén állt, így a rohamozó ellenséget egyszerre három oldalról is támadhatták. Ahogy a centuria kiért a védvonal mögül, az út két oldalán a szilárd talaj lassan átadta a helyét a sárfoltoknak, majd a sötét víznek, melyből sárga sáscsomók meredtek elő. A növények meg sem moccantak a forró, mozdulatlan levegőben. Az első kanyarulathoz érve Cato megállt, majd hátranézett a cohors felé, és felmérte a kapuhoz vezető távolságot. Nagyon fontos volt, hogy ismerje a területet. Ha az ellenség még azelőtt rájuk ront, hogy értesíthetnék Tulliust, akkor Catónak és embereinek harcolva kell visszavonulniuk. A páncéljuk és felszerelésük súlya miatt nem tudták lehagyni a római vérre szomjazó ellenséges harcosokat. Kevés előnyük lesz a britonokkal szemben, és a hatodik centuriának valószínűleg lépésről lépésre kell majd hátrálnia, miközben a cohors katonái kétségbeesetten igyekeznek befejezni az erődítési munkálatokat. Kevésen múlik majd, ha sikerül egyáltalán. Ám az áldozatukkal időt nyerhetnek Tullius és a többiek számára, hogy befejezzék a védműveket, így a harmadik cohors talán képes lesz feltartóztatni Caratacus haderejét. De legalábbis feltarthatják őket addig, amíg Vespasianus átkel a mocsáron, és a csapdát bezárva felmorzsolja az ellenséget. Cato elmosolyodott a gondolatra. Ezzel véget vethetnek a római uralommal szembeni ellenállásnak, és mindkét fél arra fordíthatja a figyelmét, hogy civilizált provinciává tegyék ezt a barbár vidéket. Elege volt már abból, hogy ezeket a bennszülött harcosokat gyilkolja, akikbe sokkal több bátorság szorult, mint józan ész. Mindannyian derék emberek voltak, akik a megfelelő vezetéssel megbízható és értékes szövetségesei lehetnének Rómának. De ez csak akkor válhat valóra, ha sikerül legyőzniük Caratacust… A mosoly tovatűnt Cato arcáról. Caratacust csak akkor győzhetik le, ha Vespasianus időben ideér, hogy a harmadik cohors védelmi állásainak szoríthassa az ellenséges sereget. Ám ahogy azt Antonius is felvetette, nem biztos, hogy a legátus időben megérkezik. Sőt az is lehetséges, hogy Vespasianus egyáltalán nem is indult útnak. Lehet, hogy Figulus nem jutott el a II. légióhoz, vagy nem sikerült meggyőznie a legátust, hogy vezesse végig embereit az ellenség uralta mocsár keskeny útján. Cato mindent arra alapozott, hogy Vespasianus hajlandó vállalni a kockázatot a jelentős eredményekért cserébe. Az ifjú centurio azt kívánta, bárcsak inkább maga ment volna északra, hogy megkeresse a legátust. De ez esetben Figulust kellett volna megbíznia azzal a sokkal nehezebb feladattal, hogy a cohorshoz visszatérve győzze meg Maximiust, készüljön fel az ellenséges támadásra, vagy ha a parancsnok hajthatatlannak bizonyul, akkor megtalálja a módját, hogy félreállítsa az útból. Cato nem lehetett egyszerre két helyen, csakhogy egyik feladatot sem akarta másra bízni. Épp az ilyen megoldhatatlan dilemmák tették rémálommá a tisztek életét. A határozatlanság már önmagában is elég rossz volt, ám a döntések utáni végtelen elmélkedések igazi kínszenvedésnek bizonyultak. Arra gondolt, bárcsak el tudná fogadni a döntései következményeit. Ahogy azt Macro szokta.

Próbált a továbbiakban nem gondolni erre. Megszaporázta a lépteit, majd százlépésnyivel a centuria elé érve ismét megállt, hogy felmérje az utat, ami továbbra is a magasabb területeket követte, kikerülve a sötét víztócsákat és a mocsaras térségeket. A szárazabb területeken satnya fák és sűrű bokrok nőttek, melyeken túl nádas takarta el a kilátást. Így nem fogják észrevenni, ha közeledik az ellenség. Cato ingerülten a combjára csapott. Ahogy egyre mélyebbre vezette embereit a mocsárba, úgy vált mind nyugtalanabbá és elkeseredettebbé, ráadásul mindvégig azt várta, hogy a következő kanyarulat mögött szembetalálja magát Caratacus harcosaival. Mikor úgy vélte, nagyjából félmérföldnyit meneteltek, megállította a hatodik centuriát. Az alakulat menetoszlopból hatsoros arcvonalba rendeződött, melynek minden egyes sorában tizenkét ember állt. A csatasor az út teljes szélességén végighúzódott, a két szárnyat pedig sűrű sünzanót védte, melynek tüskéi képesek voltak a bőrt is lenyúzni az emberről, ha megpróbálta átküzdeni magát rajta. Két légionáriust kétszáz lépésnyire előreküldtek őrködni. Cato az emberei felé fordult, és eszébe jutott az első alkalom, amikor újonnan kinevezett parancsnokukként előttük állt. Sokra emlékezett a kemény vonású arcok közül, és érezte az eltökéltségüket, hogy vissza akarnak fizetni az ellenségnek. – Pihenj! – adta ki a parancsot. – De mindenki maradjon a helyén! A centurio a ragyogó égboltra pillantott, és érezte, ahogy izzadság csorog alá vastag katonai tunikája alatt, melyet a súlyos vértezet teljesen a bőréhez préselt. A torka kapart, a száját pedig teljesen száraznak érezte, ahogy megérintette a nyelve hegyével. – Ihattok a kulacsaitokból. Nemsokára valószínűleg olyan sok dolgunk lesz, hogy nem tudtok majd inni. Néhányan felkuncogtak, a legtöbben azonban rendíthetetlen tekintettel néztek előre, míg Septimus oszoljt nem parancsolt. A legionáriusok letették a pajzsukat és a hajítódárdájukat, majd letelepedtek az út száraz talajára. Néhányan azonnal a kulacsukért nyúltak, míg mások levették a nyaksáljukat, és letörölték az arcukon csorgó izzadságot. Septimus odalépett a centurióhoz. – Levehetik a fiúk a sisakjukat, uram? Cato végigpillantott az úton. Minden csendesnek tűnt. A két őrszem egyelőre nem riadóztatott. – Levehetik. Az optio szalutált, majd a pihenő katonák felé fordult. – Jól van, fiúk! A centurio azt mondja, levehetitek a sisakot! De azért tartsátok a kezetek ügyében! Megkönnyebbült mormogás csapott fel, ahogy a katonák kikötötték a bőrszíjakat és levették súlyos sisakjukat. Az alatta viselt nemezbélést olyannyira átáztatta az izzadság, hogy a legionáriusok fején maradt, és külön kellett levenniük. Csapzott hajuk pedig úgy a fejbőrükre tapadt, mintha most jöttek volna ki a fürdő gőzszobájából. Cato még egy utolsó pillantást vetett az őrszemek felé, aztán az embereitől nem messze lerogyott az útra. Kikötötte az álladzószíjait, majd levette és az ölébe tette a sisakját, ujjaival lesöpörve róla a vékony porréteget. Végül letette maga mellé a sisakot, és lecsatolta a kardövéről a kulacsát. Épp csak kihúzta a dugót, hogy a szájához emelje a kulacsot, amikor távoli kiáltás hallatszott. Néhány emberével együtt azonnal végigpillantott az út mentén. Az egyik őrszem feléjük rohant. Cato látta, hogy a másik még mindig néz valamit a távolban. Ám egy pillanattal később az is megfordult, és rohanni kezdett a társai felé. A közelebb járó őrszem a válla fölött hátraintett a hajítódárdájával, és immár a hatodik centuria összes katonája tisztán hallotta a figyelmeztető kiáltást. – Jönnek!

Harmincnyolcadik fejezet

Cato ledobta a kulacsot, és parancsokat kiáltva talpra ugrott. – Fegyverbe! Fegyverbe! Igyekezzetek! A legionáriusok feltápászkodtak, fejükbe nyomva a nemezbéléseket és a sisakokat, majd a szíjakkal kezdtek bajlódni, amiket csak az imént kötöttek ki. Miközben sietve felfegyverkeztek, teljesen megfeledkeztek a hőség és a szomjúság kellemetlenségeiről. Az őrszem kiáltozva rohant vissza az úton a bajtársai felé. – Jönnek! A legionáriusok felkapták a porból a pajzsokat és a hajítódárdákat, majd magasra emelve a helyükre álltak. Cato előhúzta és meglengette a kardját, hogy felhívja magára emberei figyelmét. – Hatodik centuria! Hatodik centuria! Készítsétek a hajítódárdákat! A katonák közül néhányan ösztönösen a kardjuk után nyúltak, de most elengedték a kardmarkolatot és felemelték a dárdájukat, idegesen pillantva végig az úton. Cato is megfordult, és embereivel együtt nézte az őrszemeket, azt kívánva, hogy még gyorsabban fussanak. Az első őr vissza is érkezett a centuríához, kifulladva az erőfeszítéstől, amiért páncélban és teljes fegyverzetben kellett futnia. Cato elé érve megállt, és kétrét görnyedve levegő után kapkodott. – Jelentést, ember! – förmedt rá Cato. – Igenis… uram! – Az őrszem kényszerítette magát, hogy egyenesen álljon, és nyelt egyet, próbálva kitisztítani a száját. – Jelentem… az ellenség közeledik, uram! Negyedmérföldnyire, vagy talán egyharmad mérföldnyire járnak az úton. – Milyen csapatok? – Lovasok és gyalogosok, uram. Nyolc vagy tíz lovas felderítő jár előttük. Észrevettek minket, és visszavágtattak a főerőkhöz. – Jelentést tesznek – tűnődött Cato. – Aztán Caratacus ismét előreküldi őket, ezúttal nagyobb csapatban, hogy zargassanak minket, míg a főerők megérkeznek. Septimus megvetően horkantott. – Csak az idejüket vesztegetik. Itt nem tudnak hadrendbe állni. Keskeny arcvonalban kell összecsapniuk velünk. Ők nagyobb veszteségeket szenvednek majd, mint mi. Cato halvány mosollyal fordult az út felé. Nem lett volna értelme emlékeztetni az optiót, hogy néhány ezer britonnak igenis jó esélye van, hogy legyőzzön egy maroknyi légionáriust. Ismét az őrszemre nézett. – Rohanj vissza Tullius centurióhoz! Tiszteletemet küldöm neki, és üzenem, hogy az ellenség látótávolságban van. Lassan visszavonulunk, és megpróbáljuk feltartóztatni Caratacust, ameddig csak tudjuk. Érthető? A légionárius bólintott. Cato, szemeit a kezével árnyékolva, végigpillantott az úton. – Hol van a másik őrszem? A katona abba az irányba fordult, amerre a centurio nézett. – Decimus megpróbálta felmérni az ellenséges haderőt, mielőtt utánam indult volna. Ott jön, uram! Az út kanyarulata mögül egy távoli alak bukkant elő. Súlyos pajzsa fel-le mozgott, ahogy előrehajolva futott. Bajtársai kiabálva biztatni kezdték a teljes erejéből rohanó Decimust. Sisakja időről időre megcsillant, amint újra és újra hátrapillantott. Decimus még mindig legalább százötven lépésnyire járt a centuriától, amikor a kanyarulat mögül előbukkantak az első ellenséges lovasok. Cato tölcsért formált a kezéből, és optiója rosszalló tekintetétől kísérve a többi katonával együtt kiabált. A centurio gyanította, hogy a veterán Septimus nem helyesli, ha egy tiszt nem őrzi meg a szenvtelenségét. A fenébe vele, gondolta Cato. A kemény és közönyös viselkedésnek is megvolt a

maga helye és ideje, de ez a mostani nem az az alkalom. – Fuss, ember! Fuss! A kurafik a nyomodban vannak! Decimus ledobta a dárdáját, ám a pajzsot magánál tartotta, és tovább botladozott. Mögötte a harmincnál is több briton harcos vágtában közeledett, eltökélve, hogy lerohanják a rómait, mielőtt elérhetné a vörös pajzsok sorai nyújtotta biztonságot. Lándzsáik megcsillantak, ahogy előreszegezték őket, és csatasorba rendeződtek a menekülő mögött. – Nem fog sikerülni neki – jelentette ki Septimus. – El fogják kapni. – Nem – felelte Cato azonnal. – Gyerünk, Decimus! Rohanj! Már kevés hiányzott ahhoz, hogy a légionárius biztonságba érjen, ám közte és üldözői között még ennél is kisebb volt a távolság. – Én megmondtam… – Septimus hangján jól hallatszott az önelégültség, Catót pedig hideg düh töltötte el az optio érzéketlensége láttán. Úgy döntött, ha rajta múlik, akkor a lovasok nem fogják elkapni Decimust! Elszakította tekintetét a kétségbeejtő látványtól, és az emberei felé fordult. – Első sor! A hajítódárdákat! A katonák olyan elmélyülten nézték bajba jutott társukat, hogy eltartott néhány pillanatig, mire megmozdultak. – Emeljétek már fel azokat a nyomorult hajítódárdákat! – üvöltött rájuk Cato. A legionáriusok ezúttal sietve felemelték fegyvereiket, majd két lépést tettek előre, és hátralendítették a dárdát tartó karjukat. Decimus látta a mozdulatot, és egy pillanatra megtorpant, de aztán ismét a pajzsok sora felé lendült. A britonok vadul kiáltoztak, mivel látták, hogy prédájuknak, aki még mindig harminclépésnyire járt a bajtársaitól, esélye sincs a megmenekülésre. – Decimus! – kiáltotta Cato. – A földre! A légionárius arcán rémület látszott, ahogy rájött, mire készül a centurio. Előrevetette magát, és oldalra gördült, az út széléhez, majd amennyire csak tudott, a pajzsa mögé húzódott, miközben Cato kiadta a parancsot az arcvonal első sorának. – Dárdákat elhajítani! Hangos mordulások kórusa csapott fel, és tíz sötét rúd ívelt át a levegőn Decimus fölött, hogy aztán a közvetlenül mögötte vágtató lovasokra zúduljanak, tompa puffanással mélyedve az emberek és a lovak testébe. A levegőt két ló fájdalmas nyerítése rázta, míg a többi hátas horkantások közepette próbálta kikerülni őket. Az egyik harcos mellkasát teljesen átjárta egy hajítódárda, és egyenesen Decimusra zuhant. A fegyver fanyele hangos reccsenéssel darabokra tört. A harcos egy pillanatra megremegett, aztán meghalt. A roham lendülete megtört, az ellenség pedig a sebesülten vonagló lovakat kerülgette. Decimus azonnal látta, hogy itt az alkalom. Lelökte magáról a holttestet, majd feltápászkodott, és pajzsát hátrahagyva a centuria felé vetette magát. – Gyerünk! – intett oda neki Cato elkeseredetten. – Nyissatok neki rést! Két katona kissé arrébb húzódott egymástól, utat nyitva Decimusnak. Ám amint a légionárius a pajzsok közé ért, Cato látta, hogy valami áthasítja a levegőt. Decimus fájdalmas kiáltással vetette be magát a római arcvonal mögé. Cato lökdösődve utat nyitott magának az őrszemhez, és letérdelt mellé. A lábszárából, közvetlenül a saruja felett, egy könnyű hajítódárda nyele meredt elő, a vékony vashegy mellett pedig vér patakzott. – A fenébe! Nagyon fáj! – sziszegte Decimus összeszorított fogakkal. Cato felpillantva látta, hogy a lovasok kissé visszavonultak az úton, és soraikat rendezve újabb rohamra készülődnek. Septimus odahajolt a két férfi fölé. Szemügyre vette a dárdát, majd odabiccentett Catónak. – Fogd le! Az optio keményen megmarkolta a dárdanyelet, megnézte, hogy az megfelelő szögben áll-e, és hirtelen kitépte a fegyvert a húsból. Decimus felüvöltött a fájdalomtól. Amint a dárdahegy kiszabadult, a sebből vér buggyant elő. Septimus gyorsan megvizsgálta a sebet, majd szorosan bekötötte a légionárius nyaksáljával. – Megérdemelted! – mordult rá Septimus. – Nem kellett volna eldobnod a pajzsodat!

Hányszor mondták ezt el neked a kiképzés során? Decimus arca összerezzent. – Sajnálom, uram. – Tápászkodj fel! Ilyen lábbal nem vesszük hasznodat. Menj vissza a cohorshoz! A légionárius Catóra nézett, aki jóváhagyóan bólintott. Decimus a fogait csikorgatva talpra küzdötte magát, és átbicegett társai sorain, majd elindult lefelé az úton, apró vérfoltokat hagyva a nyomában. – Megint jönnek! – kiáltotta egy hang. Cato felkapta a pajzsát, és utat tört magának az első sorba, míg Septimus visszasietett a centuria jobbszárnyára. Amint körbepillantott, a centurio látta, hogy emberei elszántan készülnek a lovasrohamra. A zászlóvivő közvetlenül mögötte állt, és kezében kivont karddal, várakozva előrehajolt. – Zászlóvivő a hátsó sorba! – förmedt rá Cato, mire a katona komor arccal eltette a kardját, és hátrament a kis alakzat leghátsó sorába. A centurio dühösen megrázta a fejét. A zászlóvivőnek tudnia kellett volna, hogy a legfontosabb feladata a hadijelvény védelme, és nem az, hogy összecsapjon az ellenséggel. Ha holnap még életben lesznek, vált néhány szót a fickóval. A lovasok vad csatakiáltással előrelendültek. Hátasaik patái fülsiketítőén dübörögtek az út száraz talaján. Cato már-már parancsot adott az újabb dárdazáporra, de aztán ráeszmélt, hogy ameddig csak lehet, meg kell őrizniük a hajítódárdák nyújtotta előnyüket, mivel arra nagy szükségük lesz majd a rájuk váró küzdelemben. – Pajzsokat fel! – kiáltotta. – Második sor! Dárdákat előreadni! A dárdák vashegyei hullámzani látszottak, ahogy a fegyvereket előreadták az első sor katonáinak. Cato maga is átvett egy hajítódárdát, és a gyorsan közeledő lovasok felé szegezte. Emberei ugyanígy cselekedtek, a pajzsok közötti réseken át szegezve előre a fegyvereket. Cato behúzta a nyakát, hogy arca védve legyen a pajzs karimája mögött, és a rohamozó ellenséget nézte. Egy pillanattal azelőtt, hogy lovaik a rómaiaknak rontottak volna, a britonok diadalmas arccal csatakiáltást harsogtak. Aztán csak a pajzsoknak csapódó testek tompa puffanásai és a hátralökött legionáriusok mordulásai hallatszottak. Cato karja oldalra lendült, ahogy egy ló horpasza nekiütközött a dárdája hegyének, felnyársalva magát a fegyverre. Az állat felágaskodott, azzal fenyegetve a centuriót, hogy kiszakítja a kezéből a dárdát, ezért Cato vadul megrángatta a fanyelet, feltépve a ló csillogó szőrtől borított bőrét. Valami megvillant a feje fölött, és épp idejében hajolt el a lándzsahegy elől, ami az arcát elhibázva éles csendüléssel lecsúszott a vállvértjéről. Cato fájdalmas mozdulattal ismét felfelé fordult, és azon kapta magát, hogy a lovas arcába bámul. A briton sötét bajusza alatt kivillantak a sárguló fogak, ahogy állatiasan vicsorgott. Cato ösztönös mozdulattal fogást váltott a dárdán, és a lovas szeme felé döfött. Ám mielőtt a döfés célt ért volna, a briton keményen nekifeszült a kantárnak, és oldalra fordította a hátasát, félrelökve a hajítódárda hegyét. Catót egy pillanatra nem fenyegette az ellenség, ezért gyorsan körbepillanthatott. Az egyik ló a földre került, patái a levegőben csapkodtak, míg a lovas az állat alá szorulva üvöltött. Két másik ellenséges harcos halálos sebet kapva az úton hevert. Egyikük a hasán tátongó borzalmas sebre szorította a kezeit. A rómaiak közül azonban senki sem halt meg. Miután a britonok nekik rontottak, gyorsan magukhoz tértek, és sikerült rendezniük a soraikat, így a lándzsák hiábavalóan csapkodták a jókora, ívelt római pajzsok alkotta falat. A lovasok egy ideig még küzdöttek, majd vezetőjük parancsot kiáltott, mire hirtelen kissé odébb vágtattak, épp csak dárdahajításnyi távolságon kívülre. Cato ekkor megpillantotta az ellenséges menetoszlop elejét, ahogy az kiér a kanyarulatból, ahol nem sokkal korábban még a két római katona őrködött. Ideje volt megkezdeni a visszavonulást. – Visszavonulunk! Optio! – Uram? – Vidd az emberek felét! Vonuljatok vissza százlépésnyit, és alkossatok új csatasort! De hagyjatok egy rést, amin átmehetünk, mikor odaérünk hozzátok! – Igenis, uram!

Septimus összegyűjtötte az embereit, és futólépésben elindultak visszafelé, míg olyan helyre nem értek, ahol az út mindkét oldalát ismét sűrű sünzanót borította. Az optio ekkor megállította és felsorakoztatta a légionáriusokat. Cato elégedetten bólintott, és az ellenség felé fordult, hogy felmérje a helyzetet. A lovasok megint rohamra készültek, keményen megszorítva fegyvereiket és lovaik kantárját. Amint az első briton előreindult, Cato parancsot kiáltott embereinek, hogy készítsék elő a hajítódárdákat. A lovasok visszariadtak a sötét, halálos dárdahegyek láttán, melyek az ő fogadásukra készülve felemelkedtek. Lépésre fogták hátasaikat, és a dárdák hajítótávolságán kívül maradva rendezték a soraikat. – Jól van – mormogta Cato. – Hajítódárdákat le! Hatodik centuria! Visszavonulásra felkészülni! Menet… indulj! A legionáriusok rendezett sorokban, arccal az ellenség felé vonultak vissza, óvatosan lépkedve hátra, nehogy elbotoljanak. A lovasok egy pillanatig csak bámulták a rómaiakat, aztán gúnyos kiabálások és füttyentések kórusa harsant fel. Cato egyik embere visszakiáltott néhány sértő szót. – Csend legyen! – kiáltotta a centurio. – Ne törődjetek velük! Semmit sem kell bizonyítanunk! Hiszen nem a mi embereink fekszenek holtan az úton! A Cato parancsnoksága alá tartozó öt szakasz egyenletes iramban vonult vissza Septimus emberei felé. Ennek ellenére mire a centurio átért a Septimus hagyta résen, a rómaiak és a briton hadoszlop közötti rés jóval kisebb lett. – Most rajtam a sor, hogy vezessem a visszavonulást – mondta Cato. – A gyalogság már a sarkatokban lesz, mire odaértek hozzánk. – Nagyon úgy tűnik, uram – bólintott az optio. – Ne menjetek túl messzire! – Nem fogunk. Sok szerencsét! – Cseszd meg a szerencsét! – mormogta Septimus. – Isteni csodára lenne szükségünk ahhoz, hogy ezen túljussunk. – Ebben bizony igazad van – mosolyodott el Cato. – Mutasd meg nekik, optio! Septimus szalutált, majd megfordult, hogy megbizonyosodjon, elég zárt-e a vékony csatasor és készen áll-e a közelgő támadás megállítására. Cato továbbvezette embereit az úton, végül egy kanyarulathoz érve megállította és felsorakoztatta őket. A távolban, az alacsony nádcsomók, satnya fák és gyér bokrok fölött már látszottak a cohors többi katonájának apró alakjai, ahogy a földsáncokon és a cölöpfalon dolgoznak. – Nem vagyunk messze, fiúk! – Azért még elég messze vagyunk – mormogta valaki. Cato azonnal megperdült. – Csend legyen! Aztán visszafordult, figyelve, hogyan boldogul az optio. Septimus is megkezdte a visszavonulást. A leghátsó sor lassan vánszorgott hátrafelé. Nem messze tőlük a lovasok lehúzódtak az útról, és a fő hadoszlop gyalogosai sietve elmeneteltek mellettük, alig várva, hogy végre odaérjenek a gyűlölt rómaiakhoz, és darabokra szaggathassák őket. A hadoszlopot egy harci szekér vezette, melynek hajtója mellett maga Caratacus állt, fedetlen fővel és felsőtesttel, izmos nyaka körül súlyos aranypánttal. Egyik kezében hatalmas harci lándzsát tartott, mely csaknem kétszer akkora volt, mint ő maga. Másik kezével a szekér oldalát markolta, és bár az út döcögős volt, a briton főparancsnok magabiztosan és kiváló egyensúlyérzékkel állt a padozaton. Caratacus felemelte a lándzsát, és ádáz mozdulattal a visszavonuló rómaiak felé intett vele. Harcosai azonnal hatalmas üvöltést hallattak, majd kardjaikat és lándzsáikat támadásra készen felemelve előrelendültek. Septimus megállította embereit, rendezte a sorokat, és parancsot adott, hogy hajítsák el a dárdákat. Kétségbeesett döntés volt, Cato pedig azon tűnődött, vajon az optio hagyta-e, hogy az elkeseredettsége úrrá legyen a józan eszén. Egy dárdazápornak persze pusztító hatása lehet az út szűk térségén, de aztán már csak kardok állnak a katonák rendelkezésére. Septimus kiáltását épp csak hallani lehetett az ellenség lármájában.

– Dárdákat elhajítani! Úgy tűnt, mintha a legionáriusok sorairól egy rongyos, sötét fátyol emelkedett volna fel, hogy aztán a levegőn keresztülszállva a bennszülöttekre hulljon. A britonok csatakiáltása egy pillanatra elhalkult, aztán Cato és emberei meghallották az alázúduló dárdák hangjait, a reccsenések és koppanások kórusát, amit szinte azonnal túlharsogtak a fájdalmas üvöltések és hangos káromkodások. Septimus rákiáltott embereire, hogy folytassák a visszavonulást. A rómaiak rövid haladékot kaptak, míg a britonoknak utat kellett törniük a halottakon és sebesülteken, akik között mindenütt a földbe fúródott dárdák sötét nyelei meredeztek. Aztán a csatakiáltás ismét felcsapott, amint az ellenség megint előrelendült. Ám a tömeg zárt sorait megtörte a hajítódárdák zápora, ezért a britonok egyenként rontottak a legionáriusok széles pajzsainak és csillogó pengéinek. Az első néhány harcossal a rómaiak könnyedén végeztek, még a visszavonulásuk ritmusa sem tört meg. Aztán az ellenség teljes tömege rájuk rontott, ezért Septimus embereinek meg kellett állniuk, hogy alakzatban maradva harcolhassanak az életben maradásukért. Amint egyre több és több briton keveredett bele az összecsapásba, a legionáriusok ismét elindultak Cato felé, de ezúttal nem visszavonultak, hanem hátrálásra kényszerítették őket. Látva, ahogy egyre közelednek, a centurio tudta, már csak idő kérdése, és Septimus annyi embert veszít, hogy az életben maradottak képtelenek lesznek tartani az alakzatot. Aztán a soraik megtörnek és lemészárolják őket. Ráeszmélt, hogy nem folytathatják tovább a felváltva történő visszavonulást. Mostantól az egyetlen esélyük, ha együtt maradnak. Ahogy Septimus emberei átözönlöttek a nekik hagyott résen, Cato odakiáltott az optiónak. – Sorakoztasd fel az embereidet mögöttem! Többé nem oszthatjuk ketté a centuriát. Septimus bólintott, és megfordult, hogy felsorakoztassa embereit, miközben a Cato vezette öt pihent szakasz felvette a harcot. A centurio megszorította a kardja markolatát, és felemelte a pajzsát, majd előrelépett, utat törve magának az első sorba. Egy csatabárd hatalmas ütése azonnal visszalökte a pajzsát, ám ez épp az a küzdelem volt, amire a légionáriusokat kiképezték, ezért Cato előbb hátramozdult, majd testsúlyát a hátsó lábára helyezve előrelendült, nekifeszülve az ellenségnek. Érezte, hogy a pajzs hangos puffanással egy testnek csapódik. Döbbent, fájdalmas mordulás hallatszott, Cato pedig rövid kardjával előredöfött a pajzsa széle mellett, és karjában érezte, hogy a fegyver belemélyed az ellenfelébe. Hátrahúzta a pengét, melynek elülső hat hüvelykjéről vér csepegett. Valószínűleg halálos sebet ejtett, és hirtelen rádöbbent, hogy még csak nem is látta az ellenfelét, akit megsebesített. Újabb ellenfél rontott neki a pajzsának, melynek felső szélét ezúttal kezek markolták meg, alig néhány hüvelyknyire az arcától, és nyomban rángatni kezdték. Cato minden erejét összeszedve tartotta a pajzsot, majd előrefejelt, és a sisakja elejére rögzített vaspánttal szétzúzta ellenfele ujjait, melyek nyomban hátrahúzódtak. A centurio előrelökte a pajzsát, ám az ütés ezúttal csak a levegőt érte. Végül hátralépett és mély levegőt vett. – Hatodik centuria! Hátrálásra felkészülni! Optio! – Uram? – Diktáld az ütemet! – Igenis, uram! Egy… kettő! Egy… kettő! A legionáriusok minden egyes parancsszóra hátráltak egy-egy lépést, visszavonulva az ellenség elől. Cato elégedett volt a döntésével, hogy a lépés díktálását rábízta az optióra. Mikor a küzdelem igazán tombolni kezdett, a katonák világa a csapkodó fegyverek és mormogó, káromkodó, dacosan vagy fájdalomtól üvöltő emberek zűrzavaros, halálos kavalkádjává vált. Az ösztönök átvették az uralmat, vezetve a hosszú évek könyörtelen kiképzései során begyakorolt mozdulatokat, és a katonák vad elszántsága, hogy túléljék a következő pillanatot, száműzte az időérzéküket. Miközben az életéért küzdött, Catónak kevés ideje maradt, hogy gondolkodjon, ám többször is Caratacus felé pillantott, aki tőle alig húszlábnyira biztatta az embereit. Csatakiáltása túlharsogta a hangzavart, és még vadabb küzdelemre sarkallta a harcosokat. – Egy! – kiáltotta Septimus.

Cato hátrált egy lépést, és arra gondolt, bárcsak sikerülne megölniük Caratacust. Aztán lecsapott egy lábra, ami épp felemelkedett, hogy belerúgjon a pajzsába. – Kettő! Ha Caratacus elesne, akkor a harci kedv azonnal elszállna e démonokból, akik félelmet nem ismerve vetették magukat a római pajzsok falának. A legionáriusok első sora kezdett fáradni, és az első két katonát gyors egymásutánban ölték meg. Helyüket azonnal átvették a második sorban állók, és a visszavonulás folytatódott. A rómaiak egymás után estek el, csatlakozva a briton halottakhoz és sebesültekhez, akiket az úton előrenyomuló harcosok valósággal a földbe tapostak. Cato egy idősebb, ám ifjú társainál nem kevésbé ádáz harcos arcába ütött a pajzsával, majd elhátrált az első sorból. – Vedd át a helyem! – kiáltotta a mögötte álló légionáriusnak, mire az előrelépett, és pajzsát felemelve, döfésre kész karddal belevetette magát a küzdelembe. A centurio utat tört emberei tömött sorain, míg végül oda nem ért a zászlóvivő mellett ácsorgó Septimushoz. Az optio üdvözlésképp odabiccentett neki. – Kemény munka, uram. – Keményebb már nem is lehetne – kényszerített Cato mosolyt az arcára, igyekezve a higgadt parancsnok benyomását kelteni, ahogy azt Macro szokta. Aztán a cohors sáncai felé pillantott, melyek immár az utolsó kanyar mögött húzódtak. Septimus követte a centurio pillantását. – Elküldjék egy futárt, hogy hívjon erősítést, uram? Cato nagyon csábítónak találta a gondolatot, hogy a bajtársaik odasiessenek és segítsék a visszavonulást. De aztán rájött, hogy egy ilyen kéréssel, még ha Tullius bele is egyezne, csak még több embert sodornának veszélybe, ráadásul meggyengítenék a védelem azon részét, ahol a cohors katonáira leginkább szükség lesz: a cölöpfalnál. Mert csak ott akadályozhatják meg, hogy Caratacus és harcosai kitörjenek a mocsárból. – Nem – rázta meg végül a fejét. – Magunknak kell boldogulnunk. Az optio lassan bólintott. – Rendben van, uram. De már nem sokáig tudjuk feltartóztatni őket, és ha áttörnek az arcvonalon, végünk. Az arcvonal már csak ötsoros volt, és Cato tudta, ha nem érik el hamarosan az erődítést, az ellenség egyszerűen félresöpri őket az útból. Azonnal cselekednie kellett! Meg kellett kockáztatni, hogy felhasználják a megmaradt hajítódárdákat. – Parancsot adok, hogy hajítsuk el az utolsó dárdákat – fordult az optio felé. – Amikor alázúdulnak, visszavonulunk. Ha szerencsénk lesz, meg tudjuk tenni a hátralevő út nagy részét, mielőtt ismét ránk rontanának. Érthető? – Igen, uram. De… bölcs dolog felhasználni mindent, amink maradt? – Talán nem. De jobb, ha felhasználjuk a megmaradt dárdákat, amíg még megtehetjük, nemde? Septimus bólintott. – Hátsó sorok! – kiáltotta Cato, kiszáradt torka miatt rekedt hangon. – Hajítódárdákat készíts! Távolra célozzatok! Vegyétek célba azt a tagbaszakadt kurafit a harci szekéren! A visszavonulás megtorpant, és míg az első sor katonái az ellenséggel küzdöttek, a mögöttük állók közül azok, akiknél még volt hajítódárda, gyorsan hátralendítették a fegyvert tartó karjukat. – Ne feledjétek, hogy messzire célozzatok! Dárdákat elhajítani! A sötét rudak ezúttal magasba ívelve süvítettek át a levegőn, majd gyorsan alázúdultak a Caratacus harci szekere körül tolongó tömegre. Cato a fegyverek záporát figyelve látta, hogy az egyik dárda belemélyed a briton fővezér vállába. Caratacus a szekér aljára rogyva eltűnt a centurio szeme elől. A briton harcosok látták, hogy vezérük lehanyatlik, és mély morajlásuk még a sebesültek kiabálását is elnyomta. A hadoszlop megvonaglott, amint az elöl állók megfordultak, hogy lássák, mi történt. Aztán elindultak a szekér felé, elszakadva a rómaiaktól. Cato látta, hogy itt az alkalom.

– Visszavonulás! Visszavonulás! A hatodik centuria életben maradt katonái menetelni kezdtek, eltávolodva az ellenségtől. A leghátul haladók újra és újra a hátuk mögé pillantottak, miközben a lehető leggyorsabban lépkedtek a távoli cohors jelentette biztonság felé. Cato átvezette embereit az utolsó kanyaron, ahonnan az út már egyenesen nyújtózott tovább a sietősen felállított védművek irányába, melyektől alig kétszáz lépés választotta el őket. Csábította a gondolat, hogy futásnak eredjen, de tudta, hogy szabályos rendben kell visszavonulniuk. – Ne fussatok, fiúk! Tartsátok az alakzatot! A hátuk mögül kiáltva adott parancs hallatszott, Cato pedig felismerte Caratacus hangját. A briton fővezér ráüvöltött embereire, hogy indítsanak újabb támadást. A harcosok harsogva vették át a csatakiáltást. Cato az optiójára pillantott. – Ez nem tartott túl sokáig. – Nem, uram – mosolygott Septimus gyászosan. – Semmi sem állhat egy megvadult kelta és egy jó kis csata közé. A centurio látta, hogy az utat elzáró és kétoldalt a mocsárba nyúlva egy-egy kis erődítményben végződő védművekre apró alakok sietnek fel. Még százötven lépést kellett megtenniük. A kapuszárnyak között fény villant, ahogy kinyitották őket. Cato hátranézve látta, hogy az első harcosok előrontanak a kanyar mögül, és fegyvereiket felemelve csatakiáltásra nyitják a szájukat. Caratacus harci szekere paták dübörgése és kerekek robaja közepette bukkant elő. A briton főparancsnok a keréktengely fölött állt, egyik kezét sebesült vállára szorítva, míg a másikban a lándzsát tartva, amivel most az ellenség felé intett. Cato csak csodálni tudta Caratacus elszántságát, amivel legyűrte a fájdalmat. Mikor a hatodik centuria felére csökkentette a távolságot, ami elválasztotta az erődtől, Cato ismét hátrapillantott, és döbbenten látta, hogy az ellenség már csaknem utolérte őket. Velük szemben, az út két oldalán a kihegyezett karókkal teli védelmi árok húzódott. Aztán a földsánc következett, melynek tetején a cohors katonái a cölöpfal fölött áthajolva bátorítóan kiáltoztak bajtársaiknak. Cato rájött, hogy az ellenség még azelőtt utoléri őket, hogy eljutnának a kapuig. – Állj! Hadrendbe állunk! Igazodjatok az utóvédhez! Habár a nyitott kapu már szívfájdítóan közel volt, a hatodik centuria katonái azonnal engedelmeskedtek a parancsnak. Gyorsan megfordultak, és pajzsaikat felemelve zárt alakzatba álltak. Ám amikor az ellenség rájuk rontott, a legionáriusok ezúttal meginogtak a roham erejétől. A pajzsfal megtört, ahogy az egyik katona hátrazuhant. Mielőtt még bárki a helyére léphetett volna, egy csatabárddal hadonászó hatalmas termetű kelta harcos rontott a rómaiak közé. A következő pillanatban a fegyver lecsapott a földre zuhant légionáriusra. A katona látta a közeledő pengét, és felemelte a kezét, hogy védje az arcát. A csatabárd szinte le sem lassult, ahogy áthasította a római alkarját, majd a sisakot szétroncsolva belemélyedt a koponyába. – Állítsátok meg! – üvöltötte Cato rekedten. – Öljétek meg! Három kard mélyedt a harcosba, aki hangosan felmordult és térdre rogyott. A veszedelmes csatabárd kicsúszott elerőtlenedő ujjai közül. Mielőtt azonban a római arcvonalon nyílt rést zárhatták volna, újabb harcos vetette előre magát, és elesett bajtársa hátára taposva hosszú kardjával a legközelebbi légionárius felé csapott. A rómainak épp csak sikerült elhajolnia a vágás elől, ám a penge még így is eltalálta a vállvértjét, és tompa reccsenéssel eltörte a kulcscsontját. A hatodik centuria katonái között egyre több ellenség tolongott, Cato pedig tudta, hogy nem tudják tovább tartani az alakzatot. Ő is előrevetette magát a vad tolongásba, és a lábait megvetve nekifeszült egyik embere hátának, hogy segítsen neki visszalökni az ellenséget. Ám többé nem tudtak ellenállni a Caratacus biztatta briton harcosok erejének. Cato maga is érezte, hogy lépésről lépésre egyre hátrább kényszerítik őket, míg végül a centuria beért az árkok közé, és a hátuk mögött hirtelen ott magasodtak a sáncok. A Cato előtt harcoló katona egyszer csak görcsösen megremegett és oldalra zuhant, be az árokba, ahol aztán felnyársalták a kihegyezett karók. A centurio hirtelen az összecsapás közepén találta magát. Nyomban a pajzsa mögé húzódott, és kardját döfésre készen felemelte.

Körülötte a legionáriusok és a kelta harcosok ádáz, elkeseredett küzdelmet vívtak. Mivel a római alakzat összeomlott, az ellenfelek úgy összezsúfolódtak, hogy a hosszú, vágásra alkalmas pengék hasznavehetetlenné váltak, a legionáriusok rövid kardjait ellenben épp ilyen küzdelemre készítették. A britonok tudták, hogy ellenfeleik előnybe kerültek, ezért immár ököllel ütötték a rómaiakat, vagy megragadták őket, és a körmükkel karmolták a legionáriusok védtelen bőrét. Egy fiatal harcos éles rikoltással rontott rá Catóra, és egyik kezével megmarkolta a centurio kardforgató karját, míg a másikkal a torka felé nyúlt. Cato izmai egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek a rémülettől, ám aztán az életben maradás ösztönének engedelmeskedve elengedte a pajzsát, és öklével ellenfele arcába ütött. Az ifjú harcos csak pislogott, és ádázul tovább fojtogatta a rómait. A centurio ismét próbálkozott, de nem járt sikerrel. Ekkor a derekára szíjazott tőrért nyúlt. Előhúzta a pengét és hasba szúrta ellenfelét. A briton gyűlölettel teli pillantását döbbent, fájdalmas arckifejezés váltotta fel. Cato összeszedte minden megmaradt erejét, és ismét döfött. Érezte, hogy a penge oldalra csúszik, majd kezét és alkarját meleg vér árasztja el. A harcos elernyedt és oldalra tántorodott, ám testét a körülötte tolongó tömeg állva tartotta. – Meneküljetek! – üvöltötte Cato a centuriája életben maradt katonáinak. – Futás! A küzdelemnek hirtelen vége szakadt, ahogy a legionáriusok elhátráltak vagy egyszerűen csak megfordultak és rohanni kezdtek a durván ácsolt kapu felé. Az összecsapás üldözőharccá vált. A rómaiak maguk körül csapkodva futottak a biztonság felé, míg a britonok úgy gyötörték őket, akár a prédájukat üldöző vadászkutyák. Cato a zászlóvivőhöz rohant, és megkönnyebbülten látta, hogy Septimus már ott van mellette, levágva minden britont, aki túl közel merészkedett a hadijelvényhez. Aztán ők hárman vállt vállnak vetve siettek a kapu felé, fel a védművek között átvezető keskeny feljárón. Az odafent tolongó legionáriusok azonban nem merték elhajítani a dárdáikat, mivel féltek, hogy bajtársaikat találják el. , Cato érezte, hogy a válla nekiütközik a kapuoszlopnak, és intett a zászlóvivőnek, hogy menjen be. – Te is, optio! – Uram… – kezdett volna Septimus tiltakozni, ám Cato a szavába vágott. – Ez parancs! A centurio a kapuoszlopnak vetette a hátát, és egy földre zuhant pajzsot felkapva szembenézett az ellenséggel. Emberei sorra elrohantak mellette, míg Cato rövid kardjával csapkodva és döfködve igyekezett távol tartani Caratacus harcosait. Végül úgy tűnt, egyetlen élő római sem maradt a védvonalon kívül, Cato mégis körbenézett, hogy megbizonyosodjon erről. Ekkor egy erős kéz ragadta meg a vállát, és egyszerűen berángatta a kapun. – Csukjátok be! – üvöltötte Macro, mire kétszakasznyi légionárius teljes súlyával nekifeszült a nyersen megmunkált fagerendáknak, míg a túloldalon a briton harcosok igyekeztek belökni a kapuszárnyakat. Ám a legionáriusok szervezettebbek voltak, így gyorsan becsukták a kaput, és miközben a szálfák megremegtek az ütésektől, a helyére tolták a zárógerendát. – Adjatok nekik! – kiáltotta Tullius a cölöpfalról, Cato pedig látta, hogy a legionáriusok egyik dárdazáport a másik után zúdítják a kapu előtt tolongó ellenségre. Ordítások hasítottak a levegőbe, és a kapun azonnal abbamaradt a dörömbölés. A britonok hangos üvöltözés és kiabálás közepette hátrább húzódtak. Cato lerogyott a földre, és fáradtan a kardjára támaszkodott, míg másik kezét a pajzsán pihentette. – Jól vagy, fiú? Cato felpillantott Macróra, és megrázta a fejét. – Most jólesne egy ital. – Sajnálom – mosolyodott el Macro a kulacsáért nyúlva –, de csak vizem van. – Az is megteszi! Cato belekortyolt a langyos vízbe, majd visszaadta a kulacsot Macrónak, és lassan feltápászkodott. Aztán átpillantott a barátja válla felett. – Mi az? – Nézd! – mutatott előre Cato. Az erőd irányából vékony füstoszlop szállt fel.

Harminckilencedik fejezet

– Mi történhetett? – mormogta Macro. – Biztos, hogy nem kerülhettek mögénk? – Nem, az lehetetlen. – Miért lenne az? Cato a mocsár felé biccentett. – Az ott Caratacus előhada. Ők értek ide elsőként. – Akkor mégis kik támadták meg az erődöt? Mielőtt Cato válaszolhatott volna, Tullius ideges arccal odarohant hozzájuk. – Ti is látjátok? – Igen, urain – felelte Macro nyugodt hangon. – Ezért is nézünk épp arrafelé. – Mögénk kerültek! A hátunk mögött vannak! – Tullius gondolatai egymást kergették. – Ezt most jól megkaptuk! Miután az erőddel végeztek, ellenünk indulnak! A két haderő közé kerülünk, és darabokra szaggatnak bennünket! Nem lett volna szabad elhagynunk az erődöt! Maximiusnak igaza volt! – Tullius Cato felé fordult. – Ez a te hibád! A te terved volt, és most teljesen kudarcot vallott! Nem kellett volna hallgatnom rád! Cato egy szót sem szólt. Érezte, ahogy elárasztja a felettese iránti harag és megvetés, de tudta, hogy ezt nem szabad kimutatnia. Ez nem a megfelelő idő volt arra, hogy megvédje magát az ilyen aljas vádaskodásokkal szemben. Kezébe kellett vennie az ügyeket, még mielőtt az idős centurio elveszti a fejét, és valami elhamarkodott, végzetes döntést hoz. Emellett tudta, hogy Tullius téved. – Bolond voltam, hogy hallgattam rád – folytatta Tullius keserűen. – Bolond voltam! Nem kellett volna szabadon engednem téged. Tulajdonképpen azt hiszem, ideje lenne felmenteni a parancsnoki tisztséged alól. – Várj csak egy pillanatot, uram! – lépett előre Macro. – Ez így nem tisztességes. Mindannyian jóváhagytuk a tervet. Nem a fiú a hibás. Tullius keserű tekintettel fordult Macro felé. – Talán mindkettőtöket vasra kellene veretnem. – Nem lenne szabad így viselkednünk, uram – szólt közbe Cato halkan. – Legalábbis nem az emberek előtt. Tullius körbenézve látta, hogy a legközelebbi legionáriusok kíváncsi tekintettel nézik őket. – Vissza a helyetekre! Inkább az ellenséget figyeljétek! A katonák félrekapták a tekintetüket, és próbáltak úgy tenni, mintha egyáltalán nem is érdekelné őket a tisztek vitája. Tullius megbizonyosodott arról, hogy egyikük sem hallgatózik, majd ismét Cato és Macro felé fordult. – Majd később foglalkozom veletek. Most minden fegyverbíró emberre szükségem van. De azt megígérhetem, ha valami csoda folytán életben maradunk, felelni fogtok ezért a zűrzavaros helyzetért. Macro orrlyukai kitágultak, amint mély lélegzetet véve előrehajolt, hogy válaszoljon, Cato azonban megragadta a karját, és gyorsan beszélni kezdett, mielőtt a barátja még rosszabbá tette volna a dolgokat. – Igenis, uram. Egyetértünk. De előbb foglalkozzunk a támadással. Később azt tehetsz velünk, amit csak akarsz. – Rendben van – bólintott Tullius. – Másszunk ki ebből a csapdából! – Ha elhagyjuk a védműveket, mialatt az ellenség a sebeit nyalogatja, és felkészül a következő rohamra, visszajuthatunk az erődhöz, mielőtt utolérnének minket – mondta Macro. – Ott nagyobb esélyünk lenne.

– Feltéve, ha az erődöt megszálló haderő elég kicsi ahhoz, hogy felülkerekedjünk rajtuk – felelte Tullius, és a távolban felszálló füstöt nézte. – Ráadásul azt sem tudjuk, mekkora károkat szenvedtek a védművek. – Uram! – Mi az, Cato? Újabb zseniális terv? – Nem, uram. Csupán úgy vélem, semmi értelme visszatérni az erődbe. Nem tudhatjuk, mit találunk ott. A védművek talán még állnak, de lehet, hogy már nem. Ez esetben jobb, ha itt maradunk. Emellett nem hiszem, hogy tartanunk kellene azoktól, akik megtámadták az erődöt. – Ó, valóban? No és ezt miből gondolod? Cato tudomást sem vett a szarkasztikus hangsúlyról. – Mert azok nem Caratacus emberei. Sokkal valószínűbb, hogy a falusiak lehetnek. Megragadták az alkalmat, hogy bosszút álljanak. Egyszerűen csak elvisznek mindent, amit tudnak, a többit pedig elpusztítják. Aztán elmenekülnek és elrejtőznek, legalábbis úgy vélem. – Úgy véled… – Ha Catónak igaza van, akkor mi lett Maximiusszal és Felixszel? – pillantott Macro nyugtalanul a füst felé. – No meg Neposszal? Vissza kell küldenünk valakit értük, hogy kimenekítse őket. Hadd menjek vissza értük, uram! Elviszek egy fél centuriát, és… – Semmi értelme – szólt közbe Cato. – Már meghaltak. Akár a falusiak a támadók, akár az ellenség harcosai, nem fogják megkímélni őket. Emellett a cohors parancsnoka azt mondta, mindenkire szüksége van, hogy feltartóztassuk Caratacust. Legalábbis addig, amíg Vespasianus ide nem ér. – Ha ideér egyáltalán – felelte Macro. – Úgy van – bólintott Cato –, ha ideér. De most minden ettől függ. Ha a legio nem jön, semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk a dolgokat. Legyűrnek és felkoncolnak minket. De ha a legátus jön, akkor ki kell tartanunk, ameddig csak lehet. Most csak ez számít. Nincs más választásunk, uram – nézett határozott tekintettel Tulliusra. – Ki kell tartanunk! Tullius egy pillanatig némán fontolgatta a helyzetet, amit Cato az imént komoran felvázolt. De úgy tűnt, minél többet gondolkodik rajta, annál kevesebb választásuk marad. Elkeseredetten a combjára csapott. – Rendben van! Maradunk és harcolunk! Macro! – Uram? – Állíts őrt arra a dombtetőre, hogy figyelje, közeledik-e ellenséges haderő az erőd felől! Láss hozzá! – Igenis, uram. Tullius bólintott, majd nagy léptekkel a kapuhoz sétált és felment a cölöpfalra vezető lépcsőkön. Macro megkönnyebbült sóhajjal fordult Cato felé. – Ez közel volt! Egy pillanatig azt hittem, láncra fog veretni minket. Tényleg úgy gondolod, hogy a falusiak támadták meg az erődöt? Cato vállat vont. – Nem számít. – Nem kellett volna hátrahagyni a többieket – mondta Macro bűntudatosan. – Szerinted van valami esély, hogy… – Nincs! Egyáltalán nincs – fordult Cato szenvtelen arccal a barátja felé. Macro összehúzta a szemöldökét. – Ezt meg hogy érted? – Az ellenség elindult! – kiáltotta egy hang a cölöpfalról. A két centurio felsietett a földsáncra, és utat törtek maguknak a cölöpfal mellett tolongó legionáriusok tömegén, míg oda nem értek Tulliushoz. Az idős tiszt Antonius és Cordus társaságában a cölöpfal fölött átpillantva az erődítések felé özönlő ellenséget nézte. Cato észrevette, hogy a kapu két oldala mentén nyújtózó árokban számos test hever. Néhány még vonaglott a kiegyezett karókon, melyek felnyársalták őket.

Tullius megfordult, hogy kiadja a parancsokat. – Tudjátok, hol a helyetek! Menjetek oda! Cordus a jobb oldali sáncerőd felé indult, ahol emberei már készen álltak, hogy az ellenség szárnyára zúdítsák hajítódárdáikat. Macrót a védvonal másik végén álló sáncerődbe osztották be, míg Antonius és Tullius centuriái a két erőd között húzódó falat védték. – Mi legyen az én embereimmel, uram? – kérdezte Cato. – Sorakoztasd fel őket a kapu mögött! Ti lesztek a tartalék. Ha az ellenség áttör a kapun, meg kell állítanotok őket! Bármi áron! – Igenis, uram. Tullius előhúzta a kardját, majd felemelte a pajzsát, és rámordult Catóra. – Menj! Tűnj el a szemem elől! Cato szalutált, aztán lesietett a sáncról. A hatodik centuria életben maradt katonái fáradtan feltápászkodtak a közeledtére. A centurio gyorsan összeszámolta őket, kiderítve, hogy negyvenhatan maradtak. – Septimus! – Igen, uram? – vágta magát vigyázzba az optio. – Sorakoztasd fel a centuriát a kapunál! Kardokat előhúzni, pajzsokat a kézbe! Lehet, hogy sietnünk kell majd. Mialatt az optio sietősen felsorakoztatta a légionáriusokat, Cato szemügyre vette a kaput. Az első támadás miatt néhány gerenda már kezdett meglazulni. Végül ismét az emberei felé fordult. – Első szakasz! Hozzám! Két katona előlépett és odarohant a centurióhoz. Cato összehúzta a szemöldökét. – Hol vannak a többiek? – Meghaltak vagy eltűntek, uram – felelte az egyik légionárius. – Alaposan ellátták a bajunkat az úton. – Jól van – mondta Cato tömören, és a centuria többi katonájára nézett. – Második szakasz! Hozzám! Újabb öt katona lépett előre, Cato pedig a kapu felé intett. – Mivel többé nem kell kinyitnunk, meg akarom erősíteni. Használjátok a szekeret! Borítsátok az oldalára, és amilyen szorosan csak lehet, toljátok oda a kapuhoz! Miután ezzel végeztetek, halmozzatok fel földet a szekér mögé! A pajzsaitokat hagyjátok a sánc lábánál! Gyerünk, lássatok hozzá! A legionáriusok elrohantak, hogy teljesítsék a parancsot, Cato pedig Septimushoz csatlakozva a centuria többi katonájának élére állt, akik készenlétben állva várták, hogy erősítésül szolgáljanak a védelem gyenge pontjain. A védművek túloldaláról a rohamozó ellenség üvöltése hallatszott. A cölöpfal fölött néhány nyílvessző és könnyű hajítódárda ívelt át. Tullius egyik emberének sisakja fémes csendüléssel hátracsapódott, aztán a katona alázuhant a cölöpfalról, legurult a földsánc hátsó oldalán, és mozdulatlanul elterült a földön. – Pajzsokat fel! – parancsolta Cato, mire emberei a fejük fölé emelték pajzsaikat, miközben a cölöpfal védőire parittyalövedékek zápora zúdult. Az aláhulló lövedékek közül néhány hangos koppanással lepattant a hatodik centuria életben maradt katonáinak pajzsairól. Cato továbbra is a védműveket figyelte. Úgy tűnt, az ellenségnek gyorsan sikerült átjutni az árkon és felmászni a földsáncon, mivel a cölöpfal tetején álló legionáriusok harcolni kezdtek. A védők egyelőre tartották magukat. A cölöpfal felett egyetlen briton fejet sem lehetett látni, ám a küzdelem nem volt teljesen egyoldalú. A földsánc belső oldalán legalább egy tucat római holttest hevert, a cölöpfal mentén pedig még több. A sebesültek megpróbáltak kijutni az összecsapásból, hogy elkerüljék a további sérüléseket és ne akadályozzák az ellenséggel küzdő bajtársaikat. A katonák, akiket Cato a kapu megerősítésére küldött, felborították a szekeret, és szorosan nekitolták a meglazult gerendáknak. Aztán hozzákezdtek, hogy a kaputól nem messze feltörjék és a szekér mögé dobálják a kemény földet. A kapuszárnyak megremegtek a kardok és csatabárdok

ütéseitől, és apró szilánkok hasadtak le róla, átrepülve a levegőn. Catót teljesen átjárta a nyugtalanság, amiért a védművek mögött kellett maradnia, ezért nem láthatta, hogyan alakul az összecsapás. Úgy tűnt, ha nem verik vissza hamarosan a britonokat, azok bizonyosan legyűrik a cölöpfal védőit. A harc egyre csak folytatódott. A szárnyakon álló erődítmények katonái elhajították utolsó dárdáikat. Eközben a parittyával felfegyverzett legionáriusok megforgatták a fejük felett a bőrszíjakat, és halálos lövedékekkel szórták meg a védvonalak előtt tolongó tömeget. A többi légionárius nagyobb kődarabokat zúdított alá, kétségbeesetten próbálva megtörni Caratacus embereinek elszántságát. Cato látta, ahogy Macro felkap egy kőtömböt az egyik halomból, és erejét megfeszítve átlendíti a cölöpfal fölött. Macro nézte, hova zuhan a kő, majd diadalmas mozdulattal a levegőbe lendítette az öklét. A következő pillanatban azonban a földre kuporodott, és egy nyílvessző süvített el ott, ahol az imént még állt. – Cato! – kiáltotta Tullius a kapu fölötti gyilokjáróról. – Faltörő kos közeleg! Vidd az embereidet a kapuhoz! Támasszátok meg! – Igenis, uram! Hatodik centuria, kardokat eltenni! Utánam! Cato átvezette embereit a felásott földön, majd pajzsát a szekérhez szorította. A katonák követték a példáját, és mikor már nem fértek el egymás mellett, a többiek a bajtársaik hátának feszültek. A kapu túloldaláról hallatszó dörömbölés hirtelen abbamaradt, és Cato füleit hatalmas üdvrivalgás töltötte be. – Készüljetek! – kiáltotta, és összeszorította a fogait. A következő pillanatban a kapu túloldala felől hangos reccsenés hallatszott, Cato pedig hátratántorodott, mintha egy megvadult öszvér rúgta volna meg. Amint visszanyerte az egyensúlyát, ismét előrelendült, és érezte, ahogy a mögötte állók is visszaküzdik magukat a helyükre. – Megint jönnek! – kiáltotta valaki, és a hatodik centuria katonái ismét hátratántorodtak. Ám a kapu kitartott. Cato hallotta, ahogy Tullius a feje fölött túlkiabálja a hangzavart. – Használjatok bármit, de öljétek meg őket! Végezzetek a nyomorultakkal! A faltörő kos még ötször csapott le, és Cato az utolsó ütésnél látta, hogy a gerendák egyike széthasad. Valamelyik embere felüvöltött, amint egy hosszú szilánk az arcába mélyedt, feltépve az izmokat a szeme alatt. Ám a légionárius végül megragadta a szilánkot, és a fogait csikorgatva kitépte. Az arcán vér patakzott végig, lecsepegve a páncéljára, a katona azonban ismét nekifeszült a kapunak. Bátor fickó, gondolta Cato, és eltűnődött, ő vajon mit tenne, ha így megsebesülne. Aztán ismét a kapu felé fordította a figyelmét, és a rémülettől elgyengülve ráeszmélt, hogy az már csak néhány ütést bír ki, mielőtt darabokra szakadna. A következő ütés újabb faszilánkokat szórt szerteszét. Azonban Cato érezte, hogy ez az ütés nem sikerült túl erősre. Ráadásul úgy tűnt, mintha az ellenség üdvrivalgása is elhalt volna, habár ebben nem volt biztos, mivel a szíve hangosan dübörgött, és a feje is zúgott a vér lüktetésétől. Ekkor újabb üdvrivalgás harsant, és eltartott néhány pillanatig, mire ráébredt, hogy ez a rómaiak hangja. Ujjongás, fütyülés és gúnyos kiáltások. – Bizonyára visszavonultak! – kiáltotta Cato egyik embere. – Csend legyen! – üvöltötte Septimus. – Maradjatok a helyeteken! Az üdvrivalgás folytatódott, a faltörő kos pedig nem csapott le többször. Cato várt egy pillanatig, megbizonyosodva arról, hogy valóban biztonságban vannak, majd parancsot adott embereinek, hogy térjenek vissza a korábbi helyükre. Fáradtan, levegő után kapkodva ácsorogtak, mégis nagyon megkönnyebbültek, amiért a védművek kitartottak, és hogy ők is életben vannak. – Cato centurio! – kiáltott le Tullius a cölöpfalról. Mielőtt válaszolt volna, Cato mély lélegzetet vett, és kényszerítette magát, hogy egyenesen álljon. – Uram? – Az embereid eleget pihentek. Váltsátok le Antonius csapatát! Amint az ötödik centuria levonul a falról, menjetek fel a helyükre! – Igenis, uram.

– Pihentünk? – mormogta Cato egyik katonája. – Most szórakozik velünk? Néhány másik légionárius is morgolódni kezdett, mire Septimus feléjük fordult. – Pofa be! Ezt tartogassátok inkább a bennszülötteknek! A morgolódás azonnal abbamaradt, ám helyét néma neheztelés vette át. Miközben az ötödik centuria emberei a cölöpfalról levonulva elsétáltak, Cato látta, hogy sokan megsebesültek közülük, néhányan alig tudtak járni. – Rossz volt a helyzet odafönt? – tudakolta Cato egyik embere. – Ezek teljesen megőrültek – felelte kábán az ötödik centuria optiója. – Még sosem láttam ilyet. Úgy jöttek fel a falra, mintha meg akartak volna halni… Átkozott őrültek. – Optio! – intette oda magához Cato a katonát. – Hol van Antonius centurio? – Meghalt… – Meghalt, uram! – csattant fel Cato. – Amikor egy magasabb rangú tiszttel beszélsz, mindig tedd hozzá, hogy „uram”! Az optio vigyázzba vágta magát. – Igenis, uram! Elnézést, uram! Cato bólintott, majd közelebb hajolt az optióhoz, és halkan folytatta. – Most már te vagy a parancsnok, optio. Példát kell mutatnod. Ne hagyd, hogy az embereid elcsüggedjenek! – Igenis, uram. Cato egy pillanatig az optiót nézte, megbizonyosodva arról, hogy sikerült összeszednie magát. – Tedd a dolgod! – Igenis, uram! – ,.., – Cato! – üvöltötte Tullius. – Mire vársz még? Vonszold már ide a segged! – Azonnal, uram! A hatodik centuria katonái felemelték a pajzsukat, és követték Catót a védművekre. Az ifjú centurio nem volt felkészülve a látványra, ami akkor tárult a szeme elé, mikor átpillantott a cölöpfal fölött. Mindaz, amit az optio az ellenség őrült viselkedéséről mondott, igaznak bizonyult. A britonok halmokban hevertek a cölöpfal előtt. A sáncok mentén véres végtagok, pajzsok és fegyverek kuszasága terült el hatalmas háromszög alakban, melynek felső csúcsa a mocsárba vezető útra esett. Itt-ott sebesültek mocorogtak. Cato látta, hogy az egyik ember, gerincében egy hajítódárdával, a társai felé kúszik, akik százlépésnyivel odébb a következő rohamhoz gyülekeztek. Egy rövid ideig még maga után tudta vonszolni érzéketlen lábait a holttestek halmain át, ám végül elhagyta az ereje, és elterült az út kemény földjén. Vértől csillogó felsőteste fel-alá mozgott az erőfeszítéstől. – Szívderítő látvány. Cato elszakította tekintetét a sebesült harcosról. Tullius az imént utat tört magának a védők között, és észrevette, mennyire megdöbbent az ifjú centurio a védvonalak előtti véres látványtól. Cato az idős tisztre nézett és némán bólintott. Tullius az út felé fordult, tűnődve megrázta a fejét. – Úgy tűnik, hamarosan újabb rohamot indítanak. Jobb lesz, ha felkészíted az embereidet. – Igenis, uram – szalutált Cato, és végigpillantott a cölöpfal mentén álló katonák vékony során, mely egészen a sáncerődig nyúlt, ahol Macrót látta, ahogy mosolyogva körbejár az emberei között, bátorítóan megveregetve a vállukat. Amikor megpillantotta Catót, odaintett neki és felemelte a hüvelykujját. Cato odabiccentett a barátjának, majd a teendői felé fordította a figyelmét. Számos halott légionáriust látott a cölöpfal mentén heverni, melyek azzal fenyegettek, hogy a következő roham alkalmával a lábuk alá kerülnek. – Vigyétek el a fal mellől a holttesteket! A katonák minden formaság nélkül ledobálták halott bajtársaikat a sáncról. A holttestek ideoda csapkodó végtagokkal gurultak le a lejtőn. Amint végeztek a feladattal, Cato parancsot adott embereinek, hogy húzzák elő a kardjukat, és álljanak készenlétben. Miközben végigsétált a legionáriusok sorfalán, elégedetten látta, hogy arcukon nyoma sincs a félelemnek. Tekintetükben csak a harcedzett veteránok elszántsága látszott. Tartani fogják a hadállásukat, és addig harcolnak

majd, míg meg nem ölik őket, vagy az ellenség vissza nem vonul. Cato örült a nyugalmuknak, ugyanakkor sajnálkozott is. Bárcsak Vespasianus és Plautius tábornok most láthatnák őket! A tizedelés miatti szégyen ellenére hajlandók voltak az életüket áldozni, akár az igazi hősök. Ám ha a legátus nem érkezik meg időben, a bátorságukat csak az ellenség láthatja majd. A briton harcosok azonban olyan tébolyodott elszántsággal próbálták elpusztítani a cohorsot, hogy nem törődtek a rómaiak bátorságával. Cato magában mosolygott. A hadseregben nagyon különös az élet. Két éve szolgálta a sasokat, a csaták mégis mindig egyformának tűntek. Azon tűnődött, képes lesz-e valaha is hozzászokni a csatákkal járó furcsa érzéshez. – Egy ember közeledik! A hang olyan távolról hallatszott, hogy Cato először nem is tudta megállapítani az irányát. Aztán észrevette, hogy a tekintetek a fal mögötti domb felé fordulnak. Követte a többiek pillantását, és látta, hogy a Macro állította őrszem integetve próbálja felhívni magára társai figyelmét, majd az erőd helyét jelző füstoszlop felé mutatott. A katonák egyike sem moccant. Egyetlen ember nem jelentett fenyegetést, inkább csak felkeltette a kíváncsiságukat, és várták, hogy még több hírrel szolgáljanak a közeledő alakról. Az őrszem elfordult, egy ideig a hátát mutatva a társainak, aztán ismét kiabálni kezdett. – A mi egyik emberünk! Cato gerincén jeges borzongás futott végig. Lehet hogy Maximius az? Vagy Félix? Az érkezésük éppúgy a halált jelentené számára, mint az ellenség kardjának döfése. De aztán dühösen azt mondta magának, hogy a félelme teljesen alaptalan. Már jóval azelőtt tudta, ki a közeledő, hogy az a dombtetőn átrohanva lefelé indult volna a védvonalhoz. – Uram! – kiáltotta az őrszem a védők felé. – Ez Nepos! Tullius Catót keresve körbepillantott. – Cato centurio! Gyere velem! Lesiettek a sáncról, és Nepos felé indultak, miközben a légionárius megtette a domboldalon lefelé vezető út utolsó szakaszát. – Jelentést! – lépett oda Tullius a katona elé. – Mi történt az erődnél? Nepos levegő után kapkodott, majd megnyalta az ajkát, és gyors pillantást vetett Catóra. – Mondd el, mi történt! – mondta Cato. – A falusiak, uram, feldúlták az erődöt… felgyújtottak mindent… Kimentem a sátorból… hogy lássam, mi történik. Észrevettek… üldözőbe vettek… Megpróbáltam visszajutni a főparancsnoki sátorhoz… de megelőztek. Tullius elborzadva Catóra pillantott, majd ismét a légionárius felé fordult. – Maximius és Félix? Nepos lehajtotta a fejét, és próbált lélegzethez jutni. – Mi történt? – ragadta meg Tullius a katona karját. – Mondd már el! – Meghaltak, uram. Semmit sem tehettem, hogy megmentsem őket. A falusiak a nyomomban voltak. Menekülnöm kellett… A légionárius teljesen kifulladt, és nem volt több mondanivalója. Tullius elengedte a karját, és a füstöt nézte, ami lassan szétterült a völgy fölött. – Szerencsétlen fickók. – Igen, uram – bólintott Cato. – De honnan tudhattuk volna, hogy a falusiak megtámadják az erődöt? – Nem lett volna szabad otthagynunk őket. – Nem tudhattuk, uram. Ráadásul mindenképpen el kellett hárítanunk a Caratacus jelentette veszélyt. Senki sem hibás a történtekért. – Cato nyugodt hangon beszélt, határozottan kihangsúlyozva a mondandóját. – A hadiszerencse már csak ilyen. Ez ellen nem tudunk mit tenni, uram. Tullius a fiatalemberre nézett, és egy pillanatig egy szót sem szólt. – Nem. Ez ellen nem lehet mit tenni. – Most pedig, uram – folytatta Cato –, az ellenség újabb támadásra készül. Vissza kellene mennünk a falra. Nepos!

– Igen, uram? – Vedd el az egyik halott felszerelését, és csatlakozz hozzám a cölöpfalon! – Igenis, uram! Tullius nézte, ahogy a légionárius odalép az egyik holttesthez, és magához vesz egy kardot, egy sisakot és egy pajzsot. – Remélem, igazat mond. – Persze hogy igazat mond, uram. Azok után, amit Maximius a helyiekkel művelt, nem kellett volna meglepődnünk, hogy megragadták az alkalmat, és bosszút álltak. Te nem tetted volna? Nem tette volna meg bárki más is a helyükben? Tullius fürkésző pillantással mérte végig az ifjú centuriót. – Nincs semmi, amit el akarnál mondani nekem? Cato felvonta a szemöldökét. – Attól tartok, ezt nem igazán értem, uram. – Mégis mit…? Ám mielőtt Tullius befejezhette volna a kérdést, a cölöpfalról kiáltás hallatszott. – Az ellenség közeledik!

Negyvenedik fejezet

Az ellenség ezúttal sokkal óvatosabban tört előre. Caratacusnak sikerült kordában tartani embereit. A keskeny úton közeledő hadoszlop elején pajzsos harcosok meneteltek. A szokásos kelta roham helyett a britonok most lassan közeledtek, próbálva tartani a számukra idegen alakzatot, melyben sokuknak a fejük felett kellett tartani a pajzsukat. Az alakzat ugyan meglehetősen nyersnek tűnt, ám nyilvánvalóan ugyanazon a mintán alapult, amit Caratacus a Tamesis gázlójánál alkalmazott. Cato úgy vélte, ha a barbárok még több hadi fogást tanulnak el a légióktól, Rómának néhány éven belül rengeteg gondja lesz velük. Septimus féloldalas pillantást vetett a centuriójára. – Még néhány ilyen trükk, és felvehetjük őket az egyik auxiliaris cohorsba. – Adj nekem inkább szövetségest, semmint mindig ellenségeket – mormogta Cato. A közeledő pajzsfal fölött átnézve látta, hogy Caratacus valamivel hátrább, jócskán dárdahajításnyi és parittyalövésnyi távolságon kívül maradva irányítja a hadmozdulatot. A briton fővezér a szekerén állt, míg egyik segédje hevenyészett kötést tekert a válla köré. Mikor az ellenséges hadoszlop első sora már csak ötvenlépésnyire járt a római védművektől, Caratacus tölcsért formált a kezéből, és parancsot kiáltott embereinek, hogy álljanak meg. A harcosok botladozva megtorpantak, majd kiegyenesítették és egészen a mocsár széléig széthúzták az arcvonalat. Miután az első sort rendezték, a felemelt pajzsokat tartó harcosok is elfoglalták a helyüket, aztán minden elcsendesedett. Caratacus a szekere mellett gyülekező csapat felé fordult, és előreintette őket az úton. Cato látta, hogy nem viselnek sem kardot, sem pajzsot, ellenben a vállukról súlyos oldalzsák lóg alá, míg kezükben vékony bőrszíj kígyózott. – Parittyások… – Cato mély levegőt vett, és figyelmeztetően odakiáltott az embereinek. – Parittyalövedékekre felkészülni! Pajzsokat fel! A katonák a cölöpfal mentén mindenütt felemelték a pajzsukat, és lekuporodtak mögéjük, felkészülve a lövedékek záporára, melyek sokkalta halálosabbak a nyílvesszőknél, készleteik pedig jóval később fogynak el, mint a hajítódárdák. Cato felkészült, hogy amint az ellenség útjára engedi az első lövedékeket, azonnal lekuporodjon, és pajzsa pereme fölött átpillantva tovább figyelte az eseményeket. A parittyások előrerohantak a pajzsfalhoz, majd széthúzták a soraikat, hogy elég helyük legyen megpörgetni a bőrszíjakat, melyek mélyedésébe a lövedéket tették. Halk suhogás csapott fel, ahogy a parittyások felkészültek az első lövésre.

– Lőni készülnek! – üvöltötte Septimus. – Fejeket behúzni! A suhogás felerősödött, majd hirtelen süvítés hallatszott, és egy pillanattal később a lövedékek hangos koppanások közepette becsapódtak a cölöpfal mentén. Az egyik lövedék éles csengéssel pattant le Cato pajzsának umbójáról, olyan erővel ütve meg azt, hogy amikor a centurio kissé lazított a markán, ujjai hátsó részével érezte a fémen a horpadást. Szerencsés lövés, mosolyodott el Cato szomorúan, és persze hogy az ő pajzsát találta el. Egy pillanattal később az egyik lövés még szerencsésebbre sikerült. Egy súlyos kőgolyó átsüvített a cölöpfal egyik résén, és nekicsapódott a Cato mellett álló légionárius bokájának. A férfi feljajdult, ahogy a csontjai darabokra törtek az ütéstől, majd a bokáját szorongatva oldalra rogyott és ordítani kezdett a fájdalomtól. – Septimus! – fordult Cato az optiója felé. – Vidd le a falról! Az optio a pajzsa fedezékében a sebesülthöz kúszott, és az alkarjánál megragadva levonszolta a földsánc lábához, ahol a többi sebesült feküdt. Míg a cohors támadás alatt állt, senki sem tudta ellátni a sérüléseiket, ezért csak feküdtek a délutáni tűző napsütésében. Néhányan jajgattak, ám többségük mozdulatlanul, összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Akik tudták, ellátták a saját sebeiket, aztán megpróbáltak segíteni a körülöttük fekvőknek. Septimus a sebesültek sorának végéhez húzta a bajtársát, majd visszasietett a helyére. Ahogy a parittyázás folytatódott, újabb lövedékek találtak célba, lassacskán egyre több halott és sebesült áldozatot szedve, valamint behorpasztva és széttörve a védművek tetején sorakozó széles pajzsokat. Az idő azonban a rómaiak oldalán áll, próbálta Cato megnyugtatni magát, miközben lekuporodva a fogait csikorgatta, amint ismét egy lövedék csapódott a pajzsának. Minél tovább folytatja Caratacus a parittyázást, Vespasianus annál közelebb kerül hozzájuk, bezárva a csapdát. De nem volt értelme, hogy a harmadik cohors a szükségesnél nagyobb veszélynek tegye ki magát. – Maradjatok lent! – kiáltott oda Cato az embereinek, majd kihátrált a sorból, és a cölöpfal mentén a pajzsa mögött lapuló Tulliushoz kúszott. – Uram! Tullius hátrafordult. – Nem kellene visszavonnunk az embereinket a földsánc oldalára, uram, ki a tűzvonalból? Tullius megrázta a fejét. – Kibírják. Emellett nem akarjuk, hogy az ellenség azt higgye, meghátrálunk a harc elől. – De ez nem harc, uram – intett Cato a sánc lábánál fekvő sebesültek egyre növekvő sora felé. – Ez csak a katonák pazarlása. – Ezt én döntöm el, centurio! – förmedt rá Tullius. – Most pedig térj vissza a helyedre! Cato tiltakozni akart, de a veterán szemeinek csillogása láttán tudta, Tullius nincs olyan hangulatban, hogy hallgasson rá. Nyilvánvalóan elege volt Cato tanácsaiból, és veszélyes lett volna tovább vitatkozni vele. – Igenis, uram – szalutált Cato, és visszatért az embereihez, akik továbbra is némán tűrték a heves parittyázást. A lövedékek zápora nem akart alábbhagyni, hangos koppanásokkal és reccsenésekkel zúdultak a cölöpfalra és az azt védő katonákra. Cato azon tűnődött, vajon hányan lesznek még életben, mikor a mocsárvidékre leszáll az alkony. Mert addigra a legátus már biztosan megérkezik. – Valami mozgolódás támadt odalent az úton! – kiáltotta Septimus, mire Cato megkockáztatott egy pillantást a pajzsa pereme felett. A parittyások mögött harcosok hatalmas tömege özönlött el a szekerén ácsorgó Caratacus mellett. Sokan közülük rőzsenyalábokat és hevenyészve összetákolt létrákat cipeltek. Cato visszahúzta a fejét, és rákiáltott az embereire. – Hatodik centuria! Kardokat előhúzni! Fémes csikorgások kórusa hallatszott, ahogy a legionáriusok előhúzták fegyvereiket, majd a többi centuria katonái is követték a példájukat. A rómaiak izmai megfeszültek, amint nyugtalanul várták a parancsot, hogy álljanak fel, és szálljanak szembe a támadók következő hullámával. Cato ismét körülnézett. Az ellenség pajzsfalán rés nyílt, és a parittyások is félrehúzódtak, utat engedve a támadó alakulatnak, mely rohanvást indult előre, hogy megtegye a római védművekhez vezető

távolságot. A fejük felett továbbra is parittyalövedékek süvítettek a harmadik cohors felé. A bennszülött harcosok az árok széléhez érve nem harsogták szokásos csatakiáltásaikat, csak átléptek az előző roham során elesett bajtársaik holttestein. Minél előbb el akartak érni az odafent várakozó rómaiakhoz, akiket a parittyások továbbra is tűz alatt tartottak. A rőzsekötegeket az alacsony földsánc előtt tátongó árokba dobálták, aztán a harcosok előreözönlöttek, és kapaszkodni kezdtek felfelé a túloldali rézsűn. – Felállni! – üvöltötte Tullius, és kiáltását a többi tiszt is átvette a cölöpfal mentén. A legionáriusok feltápászkodtak, és kardjukat felemelve a mellvédhez léptek, készen arra, hogy szembeszálljanak a támadókkal. A levegőn átsüvítő utolsó lövedékek még egy rómait terítettek le, majd a bennszülötteknek abba kellett hagyniuk a parittyázást, nehogy saját bajtársaikat találják el. Szinte semmiféle szünet nem volt az utolsó parittyalövedék süvítése és az összecsapó fegyverek első csattanásai között. A hevenyészett létrákat a cölöpfalnak támasztották, aztán a kelta harcosok felmásztak, és megpróbálták átvetni magukat a mellvéden, hogy legyűrjék a védőket. A szárnyakon álló erődökben Cordus és Macro az embereiket biztatták, hogy szórjanak a támadókra mindent, ami csak a kezük ügyébe kerül. Cato keményen megszorította a kardját és a pajzsát, majd előrelépett. Ekkor balra, közvetlenül mellette, egy létra nyersen faragott teteje csapódott a cölöpfalnak, és a következő pillanatban egy testes harcos kapaszkodott fel rajta. Egyik kezével átnyúlt a mellvéden, és kezdte felhúzni magát. Cato a férfi halántékába döfte a kardja hegyét, karjában érezve a tompa ütést, ahogy a csont reccsenve beszakadt. A harcos hátrahanyatlott, míg Cato a legközelebbi légionárius felé fordult. – Gyere! Segíts! Kardja markolatvédőjét a létra tetejének feszítve megpróbálta hátralökni a tákolmányt, egyenesen a támadók fejére. Ám egy briton már rajta állt a legalsó létrafokon, és amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett felfelé. Cato rémült tekintettel nézte a harcos diadalmasan csillogó szemeit. – Na nem, barátocskám! – csapott le a légionárius vad dühvel, majd a briton koponyáját széthasítva vérrel és agyvelővel fröcskölte le magát és centurióját. Amint a támadó hátrazuhant, Cato ellökte a létrát a cölöpfaltól, és köszönésképp odabiccentett a légionáriusnak. Aztán körbepillantva észrevette, hogy nem messze tőle egy britonnak sikerült megvetni a lábát a cölöpfalon. A következő pillanatban tőle jobbra, a közelében a cölöpfal egy része kiszakadt a sánc tetejéből, földet szórva a támadókra. Az ott harcoló légionárius üvöltve előrezuhant az odalent tolongó britonok közé, akik azonnal lemészárolták. – Vigyázzatok! – üvöltötte Cato. – Megpróbálják ledönteni a cölöpfalat! Míg bajtársaik a létrás rohammal lefoglalták a légionáriusokat, néhány kisebb csapat aláásta a falat, próbálva kilazítani a cölöpöket. Ahogy Cato végigpillantott a védvonalon, látta, hogy a cölöpfal több helyen is beszakadt, és a réseken át az ellenség azonnal felözönlött a sánc tetejére. – A fenébe! – kiáltotta Septimus dühösen. – Mélyebbre kellett volna ásni! – Ehhez már túl késő. – Cato ismét az ellenség felé fordult, és lecsapott egy támadóra, aki a társai vállára állva próbált felkapaszkodni a cölöpfalra. A harcos azonban hosszú nyelű csatabárdjával hárította a támadást, de elvesztette az egyensúlyát, és hátrazuhant a lejtőre. Ám a hatodik centuria katonái nem mindenhol boldogultak ilyen jól. Azon a két helyen, ahol a cölöpfal beszakadt, egy-egy maroknyi harcosnak sikerült megvetni a lábát a sánc tetején, és próbálták visszaszorítani a védőket, hogy a társaik is felmászhassanak. – Septimus! – Uram? Cato a közelebbi rés felé intett. – Vigyél oda hat embert! Szorítsátok vissza őket, mielőtt még túl késő lenne! Gyerünk! Az optio azonnal átlátta a veszélyt, és a rés felé indult, útközben kirángatva néhány emberét a csatasorból. A réshez közeledve a legionáriusok két sorba rendeződtek a keskeny sáncon, majd izmokból és fémből álló faltörő kost alkotva nekirontottak az ellenségnek, levágva a keltákat, mielőtt azok magukhoz tértek volna a döbbenetből. A halottakat és a sebesülteket lelökték az

ellenség tömegére, ami a rés alatt tolongva próbált felkapaszkodni a sánc oldalán. Septimus és emberei a földsánc szétmorzsolódó széléhez léptek, és levágtak minden támadót, aki elég vakmerőnek bizonyult, hogy megpróbáljon áttörni a római védvonalon. Ám Cato látta, hogy a másik résnél sokkal rosszabb a helyzet. Az ellenségnek már sikerült teret nyerni a sáncon, és gyorsan özönlöttek fel a réshez. Cato odakiáltott a legközelebbi katonának, aki épp nem vett részt a cölöpfal mentén dúló harcban. – Kerüld meg az összecsapást, és keresd meg Macro centuriót! Mondd meg neki, hogy szorítsa vissza az ellenséget a falról, és tömje be a rést! Nekem nincs erre szabad emberem! Menj! Miközben a légionárius félig rohanva, félig csúszkálva lesietett a rézsűn, Cato enyhe remegést érzett a lába alatt. Azonnal tudta, mi lehet az oka, és a kapu felé pillantott. A tartalékban maradt katonák előrerohantak, hogy a lehető legjobban felkészüljenek a rohamra. A védvonal előtt ugyanis a britonok felkapták a faltörő kost halott társaik mellől, és újabb támadásra készültek a kapu ellen. Cato ráeszmélt, hogy a cohors kezdi elveszíteni az összecsapás feletti uralmat. A kaput arra építették, hogy elzárják a mocsárba vezető utat a bennszülöttek elől, nem pedig arra, hogy megállítson egy nagy erejű támadást. Úgy tűnt, az ellenségnek hamarosan sikerül áttörni rajta. Ha mégsem, végül annyi rést ütnek a cölöpfalon, amennyit a legionáriusok nem tudnak tovább megvédeni. Bárhogy történjék is, a cohors pusztulásra ítéltetett. Néhány harcosnak sikerült átjutni a cölöpfalon, és a földsánc lábánál fekvő sebesültek láttán úrrá lett rajtuk a vérszomj. Győzedelmes kiáltással megrohamozták őket. Szinte védtelenek lévén a sebesült rómaiak kiszolgáltatottak voltak, ezért a britonok egyszerűen lemészárolták őket. Ám épp az lett a vesztük, hogy engedtek a könnyű préda csábításának, mivel így nem biztosították a területet a római védvonalon ütött résnél. Macro és katonáinak fele a tőlük telhető leghangosabb üvöltéssel rohantak végig a sánc mentén, megrohamozva és legyilkolva a harcosok csapatát, akik elkeseredetten próbálták tartani a rést felfelé igyekvő társaiknak. Ha egy pillanattal később érkeztek volna, épp elég ellenség jutott volna át a cölöpfal túloldalára, hogy megállítsák Macro felmentő csapatát. Így azonban a britonokat levágták vagy visszaszorították, míg végül mindannyian eltűntek a sáncról. A sebesült rómaiakat gyilkoló harcosok ráeszméltek a veszélyre, és felfelé kapaszkodtak a lejtőn, hogy megküzdjenek a falon tátongó rés körüli véráztatta, értékes földdarabért. De túlságosan is elkéstek, és túl kevesen voltak ahhoz, hogy eldönthessék az összecsapás kimenetelét. Még azelőtt meghaltak, mielőtt elérték volna földsánc tetejét. Holttesteik lebucskáztak a rézsűn, és elterültek azok mellett, akiket néhány pillanattal korábban maguk gyilkoltak le. Amint a sáncot biztosították, Cato körbenézett, hogy lássa, miként boldogulnak a kaput támadó harcosok. A dörömbölés lassú ritmusa engesztelhetetlenül folytatódott, majd hirtelen reccsenés hallatszott, ahogy az első gerenda megadta magát. Tehát ennyi volt, gondolta Cato összeszoruló szívvel. Még néhány ütés, és a kapu eléggé széthasad, hogy a támadók félrelökhessék a maradványait, és a résen áttörve darabokra szaggassák a harmadik cohors még életben maradt katonáit. Ekkor – azonban feltűnt neki, hogy a dörömbölés elhallgatott, és a védvonalon végigpillantva látta, hogy emberei sorra hátralépnek, abbahagyva a harcot. Leengedték a pajzsukat, majd fáradtan, levegő után kapkodva rátámaszkodtak. A kelták visszavonultak a sáncokról, visszasietve Caratacus felé, aki továbbra is szétvetett lábbakkal állt a harci szekerén. Csakhogy most a harmadik cohorsszal ellenkező irányba nézett. – Uram! – tört utat magának Septimus a védőkön át Cato felé. – Hallod ezt? – Mit? – Hallgasd csak! Cato hallgatózni kezdett, de a fülében lüktető vér hangján kívül csak az ellenség rémült kiáltásait hallotta, ahogy visszavonulva hatalmas tömegbe verődtek a fővezér harci szekere körül. Megrázta a fejét, mire Septimus öklével a mellvédre csapott. – Csak figyelj, uram! A centurio ismét a füleit hegyezte, és ezúttal a britonok elkeseredett kiabálásán kívül valami mást is hallott: távoli fegyvercsattogást és rézkürtök éles harsogását. A szigeten csak egyetlen olyan

hadsereg volt, melynek kürtjei így szóltak. Cato elvigyorodott, ahogy elöntötte a megkönnyebbülés és az öröm. – Ez a legátus! Biztosan ő az! – Persze hogy ő az, uram! – nevetett az optio, és megveregette parancsnoka vállát. – A nyomorult éppen az utolsó pillanatban érkezett, nemde? Egyre több légionárius figyelt fel a zajra, és vidáman néztek egymásra, aztán ujjongani kezdtek, és trágár jeleket mutogattak a menekülő ellenség felé. A dölyfösség, amivel a bennszülött harcosok korábban a cohorsot támadták, azonnal tovatűnt, amint végigfutott soraikon a hír, hogy hatalmas ellenséges haderő bukkant fel a hátuk mögött. Most csak a menekülésre és az életben maradásra tudtak gondolni. Csupán Caratacus testőrei, a főnemesek és a legjobb harcosok kis csapata tartotta magát, megvetően félrelökdösve a rémülten tolongókat. A britonok közül néhányan már rájöttek, hogy a mocsár jelenti az egyetlen esélyüket a menekülésre, ezért az útról letérve átgázoltak a nádason, majd továbbküzdötték magukat a sáron át, ami a lábaikra ragadva minden egyes lépést valóságos erőpróbává tett, amihez minden kitartásukra szükségük volt. – Nem valami szép látvány, igaz? Cato oldalra fordult, és Macrót látta maga mellett ácsorogni. Az idősebb centurio szomorúan nézte az utat. – Egy megtört hadsereg mindig szánalmas látványt nyújt. – Ami azt illeti, nekem nagyon is tetszik. – Húzd ki magad! – mondta Macro halkan, elnézve Cato válla mellett. – Itt jön Tullius… Gratulálok, uram! – Hm? – Tullius nem igazán tűnt elégedettnek, Cato pedig látta, hogy tekintetét a bennszülöttek megtört haderején túlra, a II. legio távoli hadijelvényeire szegezi, melyek fényesen csillogtak a késő délutáni napfényben. – Kíváncsi vagyok, vajon Vespasianus is ilyen gyorsan gratulál-e majd. Jelentőségteljes pillantást vetett Macróra és Catóra, aztán a legközelebbi katonák felé fordult. – Tűnjetek el innen! Amint a legionáriusok hallótávolságon kívülre kerültek, Tullius a beosztottjai felé fordult, és halkan, sürgető hangon megszólalt. – Mit mondjunk a legatusnak? Cato felvonta a szemöldökét. – Hogy mit mondjunk neki? Sajnálom, uram, de ezt nem értem. Tullius közelebb hajolt Catóhoz, és mutatóujjával mellbe bökte. – Ne szórakozz velem, fiú! Maximiusról beszélek. Hogy magyarázzuk meg a történteket? – Elnézést, uram, de nincs mit megmagyarázni. Feltéve, ha tartjuk magunkat a történetünkhöz. Antonius halálával csak te, Macro, én és Nepos tudjuk, mi történt valójában. – Nepost kihúzhatjuk a listáról – jegyezte meg Macro, és hüvelykujjával a sánc lába felé bökött. – Ott van hátul. Átdöfték egy lándzsával. Nem volt ideje páncélt keresni, mielőtt harcba indult volna. Nagy kár érte! – Igen, kár érte – ismételte Cato megfontoltan. – Tehát csak hárman maradtunk, uram. Annyit kell tennünk, hogy tartjuk magunkat a történethez, amit Cordusnak mondtunk. Nem tökéletes ugyan, de ez minden, amink van, és nincs senki, aki az ellenkezőjét bizonyíthatná. – Mi van, ha Nepos tévedett? Mi van, ha Maximius még életben van? Vagy esetleg Félix? – Mindketten meghaltak – jelentette ki Cato határozottan. – Mi van, ha mégsem? El kell mondanunk az igazat! El kell mondanunk Vespasianusnak, hogy Maximius veszélyt jelentett a cohorsra, ezért meg kellett zaboláznunk, hogy megmentsük a katonáinkat, és csapdába ejthessük Caratacust! – Az idős centurio szemei hirtelen csillogni kezdtek az ötlettől, ami az eszébe jutott. – Ezt a győzelmet mi vívtuk ki! Nekünk köszönhető! Ez biztosan számítana valamit! – Nem – rázta meg a fejét Macro. – Semmit sem számítana. Ha elmondanánk az igazat, azzal beismernénk, hogy lázadást követtünk el. Te is tudod, milyen ember a tábornok. Még ha

Vespasianus meg is kímélne minket, Plautius sosem tenné ezt. Jó lehetőség lenne, hogy megmutassa, mennyire ért a fegyelmezéshez. Nem akarom, hogy kivégezzenek amiatt a nyomorult Maximius miatt. A fiúnak igaza van. Ha életben akarunk maradni, ragaszkodnunk kell a történetünkhöz, és reménykednünk abban, hogy Maximius és Félix meghaltak. Tullius Catóra pillantott, és összehúzta a szemöldökét. – Úgy tűnik, nagyon biztos vagy abban, hogy mindketten meghaltak. Cato kifejezéstelen arccal viszonozta az idős tiszt tekintetét. – Nem tudom, hogyan élhették volna túl a falusiak támadását – felelte. – Nepos biztos volt abban, hogy megölték őket. Nekem ennyi elegendő. – Imádkozzunk, hogy Vespasianusnak is elegendő legyen – jegyezte meg Macro halkan. Tullius a mellvéd fölött a közeledő legio felé pillantott, amit az útkanyarulat továbbra is elrejtett előlük. Az ajkába harapott és végül bólintott. – Rendben van… Ragaszkodunk a történetünkhöz. De van még valami, ami a segítségünkre lehet. – Ó? – nézett rá Macro gyanakodva. – Mi lenne az, uram? – Ha átadjuk Caratacust a legatusnak – szegezte a tekintetét Tullius az ellenség főparancsnokára, akit továbbra is körbezárt a szekere és testőrei körül tolongó tömeg. – Azt akarom, hogy vigyetek le két szakaszt, és fogjátok el! – adta ki a parancsot anélkül, hogy a másik két tisztre nézett volna. Macro felnevetett. – Hogy mit csináljunk? – Azt mondtam, hogy te és Cato vigyetek le két szakaszt, és ejtsétek foglyul Caratacust. – Ez őrültség! Talán meg akarsz öletni minket? Ó… – Macro döbbent arckifejezése gúnyos mosollyá változott. – Erről van szó, igaz? Tullius továbbra sem nézett rájuk, csak rideg, formális hangon folytatta. – Megkaptátok a parancsaitokat. Most legyetek olyan jók, és hajtsátok végre! Azonnal! Macro körbenézett, megbizonyosodva, hogy senki sem hallja őket. – No, ide figyelj, te kurafi… – Uram! – ragadta meg Cato a barátja karját. – Menjünk! – Tessék? – nézett Macro a fiatalemberre. – Megőrültél? – A cohors parancsnokának igaza van, uram. Ha átadjuk Caratacust a legatusnak, kimászhatunk a bajból. Kérlek, uram, induljunk, mielőtt elmenekül! Macro érezte, ahogy egyre hátrább rángatják, és biztos volt benne, hogy az egész világ megőrült körülötte. Mi más magyarázat lehetne arra, hogy Cato beleegyezett Tullius esztelen parancsába? Aggodalmas arccal nézte, ahogy az ifjú centurio összegyűjti a kétszakasznyi katonát. – Miféle játékot játszol? – Meg kell tennünk, uram. – Miért? – Hogy nézett volna ki, ha összevitatkozunk a katonák előtt? Már így is elég bizalmatlanok velünk. – De hiszen meg akar öletni minket! – Persze hogy ezt akarja! – Cato a barátja felé fordult. – Nagyon is érthető. Ha mi ketten meghalunk, ránk foghat mindent, és nem kell aggódnia, hogy kiderül, milyen szerepet játszott Maximius halálában. Ha viszont életben maradunk, és foglyul ejtjük Caratacust, felmutathat valami igazán lenyűgöző tettet a legátus előtt. Akárhogy történjék is, ő mindenképpen jobban jár, mintha hagyná, hogy itt üldögélve várjuk meg, amíg Vespasianus megérkezik és igazságot tesz. – No és mi a helyzet velünk? – Ha sikerül elfognunk Caratacust, mi is jobb helyzetben leszünk. – Cato vállat vont. – Ha itt maradunk, és üres kézzel várjuk meg a legátust, akkor szinte semmi esélyünk sem lesz. Macro egy pillanatig a barátját nézte, majd megszólalt. – Nem szeretnék szembekerülni veled a játékasztalnál. Cato összehúzta a szemöldökét.

– Ez most nem kockadobás, uram, hanem a lehető legésszerűbb dolog, amit jelen körülmények között tehetünk. Ennek van a legtöbb értelme. – Ha te mondod, fiú! De ha már megyünk, akkor a legjobb lesz, ha sikerrel járunk. Miután a megviselt kapuszárnyak kinyíltak, a Macro és Cato vezette két szakasz zárt alakzatban kimenetelt az útra. Óvatosan lépkedtek át a római védvonal előtt heverő holttesteken és sebesülteken. Néhány briton sebesült továbbra is megpróbált ellenállni, Macrónak pedig oldalra kellett ugrania, hogy elkerüljön egy, a lába felé irányuló vágást. Aztán döfésre kész karddal hátrafordult, de látta, hogy támadója egy fiatal fiú, aki egy hatalmas termetű harcos holttestére támaszkodik. Egyik kezében tőrt tartott, míg a másikkal a halott óriás kezét szorongatta. A fiú mellkasán hajítódárda ütötte seb tátongott, felsőtestét pedig csillogó vér borította. Macro a fejét rázva leengedte a kardját, és visszasietett az alakzatba. Ahogy Caratacus és testőrsége felé közeledtek, a holttestek kezdtek ritkulni, így egyre gyorsabban haladhattak. – Állj! – kiáltotta Macro. – Ék alakzatba! Igazodjatok hozzám! Cato elfoglalta helyét a barátja mellett, míg a többiek legyezőszerűen széthúzták soraikat. Az ék közepén hat ember állt, hogy tartalékként szolgáljanak, mikor áttörik az ellenség arcvonalát. A britonok szétszóródtak, és annak ellenére sem állt szándékukban harcolni, hogy jóval többen voltak a kis római alakzat katonáinál. Caratacus testőrei azonban magabiztosan álltak a helyükön. Az ellenség főparancsnoka felemelt karral állt és parancsot kiáltott. Testőrei előrelendültek és felsorakoztak az úton. Cato úgy számolta, huszonketten vannak. Tehát csaknem egyforma a létszámuk. Ez lesz a két fél legjobb katonáinak igazi próbája. Felszerelésük és megjelenésük nem is térhetett volna el jobban. A testőrök mindannyian tagbaszakadt harcosok voltak, testükön díszesen kavargó tetoválásokkal. Mindannyian hosszú kardot vagy lándzsát forgattak, míg másik kezükben ovális pajzsot tartottak, többségük pedig sisakot és páncélinget is viselt. A rómaiak közeledtére csatakiáltásokat, sértéseket vagy dacos üvöltéseket harsogtak. Caratacus dölyfös büszkeséggel nézett végig az emberein. Macro észrevette a tekintetet, és az ellenséges fővezérre szegezte a kardját. – Igen, barátom! – kiáltotta. – Érted jöttünk! Caratacus gúnyosan elmosolyodott, mire Macro felnevetett és hátrapillantott az embereire. – Álljatok készen, abban a pillanatban, amikor parancsot adok, rohamozzatok! Csak keményen! Adjatok nekik! A két csapatot alig húsz lépés választotta el egymástól, és Cato biztosra vette, hogy Macro nyomban parancsot ad a rohamra, ám a veterán centurio továbbra is megfontolt iramot diktált. Caratacus végül parancsot kiáltott, mire emberei előrevetették magukat. – Roham! – üvöltötte Macro, Cato pedig rohanni kezdett. Egy pillanattal később a két ellenséges alakulat hangos koppanások, fegyvercsattogás és mordulások közepette összecsapott. A római alakzat ösvényt nyitva áttört a britonok laza csatasorán, így a legionáriusok közrefoghatták ellenfeleiket. Az összecsapástól néhányan a földre kerültek. Velük még azelőtt végeztek, hogy ismét feltápászkodhattak volna. A római alakzat a rohamot követően felbomlott. Cato mindenütt egymással párbajozó briton harcosokat és római légionáriusokat látott maga körül. Egy sötét hajú, tagbaszakadt briton, mellkasán lovat ábrázoló kék tetoválással, Catóra rontott, és a centurio keresztforgós sisakja felé lendítette a kardját. Cato felemelte a fegyverét és hárította a vágást, félreütve ellenfele pengéjét, ami aztán hangos csikorgással végigkaparta a centurio pajzsát. A vad támadás védtelenné tette a harcos oldalát, Cato pedig a férfi bordái közé döfte a kardját. A penge két bordát eltörve átdöfte az izmokat és belemélyedt a szívbe. A sebből vér tört elő, ahogy a centurio visszahúzta a fegyvert. Újabb döfésre emelte a kardot, ám a briton térdre rogyott, és átkot mormogva hátrahanyatlott. Cato megfordult, és az egyik legionariusszal küzdő harcos hátát látta maga előtt. Mivel ez nem formális viadal volt, hanem halálig tartó küzdelem, ezért tétovázás nélkül a briton gerincébe mélyesztette a kardját. – Vigyázz! – kiáltotta Cato, mikor a légionárius köszönetképp odabiccentett neki. Aztán a

katona arcán döbbenet és fájdalom látszott, ahogy egy lándzsa átdöfte a torkát, letépve egy fémlapot a lemezvértezet bőrszíjairól. Amint a légionárius előrerogyott, kicsavarta a mögötte álló harcos kezéből a lándzsát. Cato átvetette magát halálos sebet kapott bajtársa fölött, rárontott a fegyvertelen britonra és a szemei felé csapott. Megvakította a harcost, és csaknem levágta az orrát. A férfi az arcára szorította a kezeit és üvölteni kezdett, míg Cato újabb ellenfelet keresve körbenézett. A harc tovább folytatódott. A testőrök többsége a földre került, azokra pedig, akik még éltek, több ellenfél is jutott. Macro végzett a saját ellenfelével, majd körbepillantott, és tekintete összeakadt Catóéval. – Kapjuk el! Cato bólintott, és az egyenlőtlen küzdelmet maga mögött hagyva a harci szekér felé indult. Caratacus parancsot kiáltott a hajtónak, és hátralépve leszállt a szekérről. A gyeplő hangosan csattant, mire a két ló felágaskodott, majd előrerontott. Cato ütést érzett az oldalában, ahogy Macro félrelökte a szekér útjából. Az ifjú centurio begördült az utat szegélyező letaposott fűbe. – Macro! Épp időben pillantott hátra, hogy lássa, amint barátja a pajzsa mögé húzódva a földre veti magát, miközben a lovak patái hangosan dobogtak a keréknyomok szabdalta út száraz talaján. Az állatok ösztönösen próbálták kikerülni a skarlátvörös pajzsot, ezért oldalra kanyarodtak, elfordítva a szekeret. A kiválóan ácsolt kerék felgördült Macro pajzsára, mire a harci szekér felbillent. A hajtó üvöltve előrezuhant, egyenesen az istrángok közé. A szekér végül felborult, majd a hajtóval és a lovakkal együtt nekicsúszott a harcolók egy kis csapatának. – A fenébe… – mormogta Cato rémülten, aztán feltápászkodott, és a kardját felkapva Macróhoz rohant. – Uram! – Jól vagyok. – Macro megrázta a fejét, és hagyta, hogy Cato felsegítse. – Habár a pajzstartó karom kissé elzsibbadt. Hol van Caratacus? Cato körbenézett, és megpillantotta a mocsár felé iszkoló briton fővezért, vállán az átvérzett kötéssel. – Ott! – Gyerünk! – csapott Macro a barátja vállára. – Utána! Lerohantak az útról, majd végigfutottak az alacsony partoldalon, és bevetették magukat a szilárd talajt szegélyező nádasba. Zavaros víz fröccsent a lábukra. Cato jól látta a Caratacus útját jelző nyomokat a sárban. – Arra! A nádas összezárult körülöttük, a száraz növények pedig halkan zizegtek, ahogy a két férfi tocsogva előretört. A víz egyre mélyült, és lassan Cato térdéig ért, ezért már nem látták, merre is ment Caratacus. Cato hirtelen felemelte a karját. – Állj! – Mi a…? – Maradj csendben, és figyelj! A fülüket hegyezve feszülten figyeltek, hátha meghallják a prédájuk csapta zajokat. A messzeségből csatazaj hallatszott, ahogy a legio darabokra szaggatta Caratacus megmaradt haderejét. A mozdulatlan levegőben csak a rettegéssel telt üvöltések és a dacos csatakiáltások távoli visszhangját lehetett hallani. A közelből azonban egyetlen hang sem hallatszott. – Most mit tegyünk? – suttogta Macro. – Szétválunk. – Cato a kardja hegyével balra mutatott, ahol a nádasban egy rés látszott, ami akár egy menekülő törte út is lehetett. – Én arra megyek. Te menj körbe a másik irányba! Ha nem találunk semmit, akkor elindulunk egymás felé. Rendben? Macro bólintott, és még csak fel sem tűnt neki a tény, hogy most fiatal barátja az, aki parancsokat oszt. Az ifjú centurio elindult. – Cato… Ne csinálj semmi ostobaságot! A fiatalember arcán mosoly suhant át.

– Még hogy én? Ostobaságot? Macro nézte, ahogy Cato eltűnik a nádasban, és fáradtan megrázta a fejét. Bármelyik párka is vigyáz a fiúra, igencsak alapos munkát végez. De egy nap bizonyosan felkészületlen lesz… Cato tovább gázolt előre a combja körül kavargó zavaros vízben, áttörve a nádason. Egyszer csak egy olyan térséghez ért, ahol a nád sokkal sűrűbben nőtt, és a szeme sarkából piros csillanást látott. Közelebb hajolt, hogy alaposabban is megnézze. Az egyik nádszálon egy vércsepp csillogott. Még keményebben megszorította a kardja markolatát, és továbbindult, óvatosan lépkedve a víz sötét felszíne alatt rejtőző kusza növények között. A csatazaj lassan elhalkult a háta mögött, ahogy eltompította a körülötte burjánzó sűrű mocsári növényzet. Elővigyázatosan tört előre, és feszülten figyelt, hogy észrevegye prédája legapróbb jeleit is. De nem látott és nem hallott semmit, csak a körülötte kavargó rovarok természetellenesen hangos zsongását. A nádas lassan ritkult és a víz is egyre mélyebbé vált, míg Cato végül kisebb, nyílt vízterülethez ért. A közelében kis zsombék húzódott, melyen egy gyökerestől kidőlt fa smaragdszínű mohával borított maradványai hevertek. Az apró sziget alkalmas helyet kínált, hogy jobban körbenézhessen a környező vidéken, ezért arrafelé vette az irányt. A vízből kiérve látta, hogy saruit vastagon borítja a fekete iszap, ami ólomként húzta a lábait. Letelepedett a farönkre, és egy ágért nyúlt, hogy letakarítsa vele az iszapot a saruiról. A közelben hirtelen megszólalt egy bölömbika, mire Cato riadtan összerezzent. – Nyomorult madár! – mormogta halkan. Ekkor egy kar fogta át a torkát, majd hátrafelé lerángatta a farönkről. Cato hadonászva hátrazuhant és elejtette a kardját. Mordulást hallott, ahogy egyenesen rázuhant valakire. Valakire, aki olyan testfelépítéssel bírt, akár egy kőház! A kar még szorosabban a nyaka köré kulcsolódott, és Cato hallotta, ahogy támadója reszelősen lélegzik az erőfeszítéstől. Cato kétségbeesetten kapálózva próbált kiszabadulni, majd az alkart megragadva igyekezett meglazítani a nyaka körüli szorítást, de hiábavalóan küzdött. – Ég veled, centurio! – morogta egy hang keltául a fülébe. Cato a mellkasa felé préselte az állát és beleharapott a tetovált alkarba. Fogai a bőrön át az izomba mélyedtek, mire a támadó, egy fájdalmas üvöltést elfojtva, tovább fokozta a szorítást. A centurio szédülni kezdett, ezért olyan erővel szorította össze az állkapcsát, ahogy csak tudta, míg a fogai végül összeértek. A szája megtelt vérrel, és érezte a kiharapott húsdarabot. A támadónak elakadt a lélegzete a fájdalomtól, ám a szorítás továbbra sem enyhült. Cato tudta, ha nem tesz valamit, akkor meghal. Az egyik kezével lenyúlt és keresgélni kezdett a háta mögött. Ujjai végigtapogatták a támadó nadrágjának kiváló szövetét. Sikerült megtalálnia ellenfele ágyékát, és amilyen erősen csak tudta, megszorította a briton herezacskóját. Eközben sisakjával hátrafejelt, és hallotta, ahogy a támadó orra reccsenve eltörik. Mély hangú nyöszörgés hallatszott, és a briton egy pillanatra ellazította a karját. De ennyi épp elég volt. Cato letépte a nyakáról a kart és oldalra gördült. Egy pillanat alatt felpattant, és harcra készen előregörnyedt. Hatlábnyira tőle, a farönk mellett, Caratacus az ágyékára szorított kézzel, kétrét görnyedve nyöszörgött. Orrából és karjából vér patakzott. Már nem tudott több fájdalmat elviselni, ezért feladta a harcot. Ilyen állapotban nem jelentett veszélyt Catóra, aki végül kiegyenesedett, és a torkát masszírozva körbenézett. Megpillantotta a kardját, és odalépett a fegyverért. Miután fájdalmai alábbhagytak, Caratacus hátát a farönknek vetve felült, és Catóra nézett. Szemeiben keserű gyűlölet lángolt, aztán hirtelen felismerte ellenfelét. – Ismerlek téged. Cato bólintott, és kibogozta az álladzószíjait, majd levette a súlyos fémsisakot. Caratacus felmordult. – A gyerek centurio… Meg kellett volna ölesselek. – Igen, azt hiszem, azt kellett volna tenned. – Mulatságos, ahogy a dolgok néha a visszájára fordulnak, nemde? – Az uralkodó fintorogva leküzdött egy újabb fájdalomhullámot. – Mulatságos? – Cato vállat vont. – Nem, egyáltalán nem mulatságos. Közel sem az. – Akkor ennyit a római humorérzékről.

– Túl sokan haltak meg. Rosszul vagyok ettől. – Még egyvalakinek meg kell halni, mielőtt ez az egész véget ér. Cato megrázta a fejét. – Nem! A foglyom vagy. Visszaviszlek a legátushoz. – Ah! – mosolyodott el Caratacus erőtlenül. – A római könyörület. Végül erre is sor kerül. De azt hiszem, inkább itt halok meg, minthogy feláldozzanak a császárod győzelmi ünnepségén. – Senki sem fog feláldozni téged. – Azt hiszed, ostoba vagyok? – vicsorgott Caratacus. – Azt hiszed, a népem elfelejtette, amit Caesar tett Vercingetorixszal? Engem nem fogtok végighurcolni a fórumotokon, mint valami közönséges gonosztevőt! – Semmi ilyesmi nem fog történni. – Biztos vagy ebben?11 Az ifjú centurio vállat vont. – Ezt nem én döntöm el. Gyere! Hadd segítselek fel! De semmi csel, megértetted? Cato az uralkodó mögé lépett, és óvatosan ép válla alá nyúlt, majd felsegítette a farönkre. Caratacuson a fájdalom újabb hulláma söpört át, és a fogait csikorgatta, míg alább nem hagyott. – Egy lépést sem megyek tovább! Engedd, hogy itt haljak meg… Kérlek, római! Cato lenézett az önmagába roskadt férfira, aki miatt Róma az elmúlt két évben oly sokat rettegett és aggódott. Kétség sem férhetett hozzá, hogy trófeaként bánnak majd vele. Érdekes játékszer lesz belőle, akit Claudius láncokon rángathat, hogy szórakoztassa a külhoni hatalmasságokat. Egész addig, míg a császár meg nem unja. Akkor aztán a csőcselék szórakoztatására közönséges módon végeznek vele a játékokon. – Megkíméltelek téged, római – mondta Caratacus esdeklő tekintettel. – Életben hagytalak. Ezért engedd, hogy én döntsem el, hogyan haljak meg! – Azt tervezted, hogy élve elégetsz. – Ez csupán apróság. – Caratacus felemelte a kezét, és Cato kardja felé intett. – Kérlek… Cato egyre csak a britont nézte. A sziget törzseinek egykori leghatalmasabb uralkodója most csak egy megtört, legyőzött ember volt. Igazán szánalomra méltónak tűnt… Szánalomra méltó? Cato meglepődött önmagán. Miért kellene szánalmat éreznie ez iránt az ember iránt, aki olyan könyörtelen ellenfél volt? Most azonban, hogy az ellenség fővezére így elcsüggedt, Cato szívét különös, fájdalmas érzés szorította össze. Csábítónak találta a gondolatot, hogy megadja Caratacusnak a békés, méltóságteljes halált. A kardjára pillantott. A briton követte a tekintetét és bólintott. – Légy gyors, római! Caratacus elfordította a fejét, és szorosan behunyta a szemeit. Egy pillanatig minden mozdulatlanná vált: a briton uralkodó némán várta a véget, míg Cato szorosan markolta a kardját. A távoli csatazaj lassan véget ért, és csak a sebesültek jajgattak tovább. A két férfi körül rovarok felhője zsongott, a Caratacus válla körüli átvérzett kötés szaga csalta oda őket. Cato végül megrázta a fejét, és elmosolyodott. Ellazította a kardforgató karját, és gyors mozdulattal a hüvelybe tette a pengét. Caratacus kinyitotta az egyik szemét, és hunyorogva nézett fel a rómaira. – Nem? – Sajnálom, de most nem. Számomra sokkal értékesebb vagy élve. Caratacus kinyitotta a másik szemét is, és kemény pillantást vetett Catóra, aztán vállat vont. – Rendben van. Pedig szép vég lett volna. De talán még megbánod, hogy megkímélted az életemet. – Ne add fel a reményt! – Cato ellépett az uralkodó mellől, majd mély lélegzetet véve tölcsért formált a kezeiből, és elkiáltotta magát. – Macro! Macro! Erre! Mikor előbukkantak a mocsárból, a nap már alacsonyan járt, élénkvörösre festve a néhány alacsonyan úszó fátyolfelhőt. A két római közrefogva cipelte Caratacust, aki karjaival a vállukra támaszkodott. A centuriók levegő után kapkodtak a fogoly súlya miatt, ahogy a nádasból előgázolva felkaptattak a füves partoldalon. Aztán leeresztették a britont a felborult harci szekér mellé, és

maguk is leroskadtak. Mögöttük legionáriusok hadoszlopa menetelt a kapu felé. – Tessék! – nyújtotta át Macro a kulacsát Catónak, miután kihúzta belőle a dugót. Az ifjú centurio a szájához emelte, ám ekkor észrevette Caratacus tekintetét. Leengedte a kulacsot, és odanyújtotta a fogolynak, aki mohón ivott néhány kortyot. Macro dühösnek látszott. – Ezt meg miért csináltad? Hagyod, hogy valami szőrös seggű barbár szája a kulacsomhoz érjen! Kezdesz elpuhulni, fiú! – Csak azt akarom, hogy jó állapotban legyen. – Egy kis szomjazásba nem fog belehalni. – Valóban nem. Macro a barátja felé fordult. – Kezd eleged lenni ebből az egészből, igaz? – Csak fáradt vagyok. – Akkor jobb lesz, ha erőre kapsz, fiú! Észnél kell lennünk, amikor jelentést teszünk a legatusnak. – Macro fürkésző tekintettel végigmérte ifjú barátját, és látta, hogy az már ereje végén jár. Koszos volt, és arcát bozontos szakáll borította, amit még az alatt az idő alatt növesztett, amit szökevényként töltött, ebben a bűzös mocsárban rejtőzve. Tunikája alig volt több egy rongydarabnál, míg vértezete és fegyverszíjai lazán lógtak ösztövér alakján. Macro csettintett a nyelvével. – Mi az? – Csak gondolkodom. A legatusnak el fog tartani egy kis ideig, mire kitalálja, melyikőtök a barbár. – Rohadtul vicces. – Húzd ki magad! Itt jön! A közeledő lovak hangjai hallatán a két centurio fáradtan feltápászkodott. A legátus és tribunusai az út szélén léptettek előre. Vespasianus a két, vértől és sártól borított, vigyázzba álló tiszt láttán megzabolázta a hátasát. Macrót azonnal felismerte, ám a vékony, szakállas fiatalember láttán egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, majd szemei elkerekedtek a döbbenettől. – Cato centurio…? A mindenit, tényleg te vagy az! – Igen, uram. – Az optiód elmondta, hogy életben vagy. Egy társával együtt egyszer csak felbukkant a tábornál. Igencsak érdekes volt a történetet, amit elmondott. – A legátus megrázta a fejét. – Elég nehéz elhinni. – Tudom, uram – mosolyodott el Cato, majd odébb lépett, hogy felfedje a harci szekér maradványain ücsörgő komor arcú foglyot. – Van számodra valamink, uram. Hadd mutassam be neked Caratacust, a catuvellauni törzs királyát. – Caratacus? – Vespasianus egy pillanatig csak bámulta a foglyot, aztán elengedte a kantárt, és a nyeregből leszállva odalépett hozzá. – Ő itt Caratacus? A bennszülött uralkodó felpillantott, majd alig láthatóan bólintott. – Akkor véget ért – mondta Vespasianus halkan. – Végre véget ért. A legátus ámulva nézte a legyőzött ellenséget: az embert, akivel a légióknak minden egyes megtett lépésért meg kellett küzdeni, szinte attól a pillanattól kezdve, amint Claudius sas hadijelvényeivel partra szálltak e szigeten. Aztán a két tisztre nézett, akik elfogták az ellenség főparancsnokát. Ez egyszer nem talált alkalomhoz illő szavakat. – Remek munka volt. – Remek munka? – döbbent meg Macro. – Ez minden? – Köszönjük, uram – vágott a szavába Cato. – De csak a kötelességünket végeztük. – Hát persze! Nem is vártam kevesebbet kettőtöktől – mosolyodott el Vespasianus. – Hidd el, Cato centurio, megpróbálok gondoskodni arról, hogy ezt mindenki megtudja!

Negyvenegyedik fejezet

– Ez az irat meglehetősen nehéz olvasmánynak bizonyult – kopogtatta meg Vespasianus vaskos ujjával az asztalán heverő pergamentekercset. – Gondolom, tudjátok, mi ez. Cato leküzdötte a késztetést, hogy oldalvást Macróra pillantson, és bólintott. – Tullius centurio jelentése, uram? – Pontosan! – Vespasianus kinézett a II. legio táborára. Mindenütt kecskebőr sátrak gondosan rendezett sorai nyújtóztak, melyeken túl az ellenség orra előtt emelt tábor védművei látszottak, megnyugtató látványt nyújtva. Habár Caratacus megmaradt seregét elpusztították, a legátuson nem lett úrrá az önteltség. Noha tudta, hogy néhány embere talán túlságosan is óvatosnak tartja. Ami elég ironikus, tekintve az őrült támadást, melyet nemrég a mocsáron át vezetett. Ám alapjában véve Vespasianus nagyon is elégedett volt azzal, hogy ilyen óvatos természetű. No meg persze elővigyázatos. Különösen olyasmivel kapcsolatosan, ami az emberei életét fenyegethette. A növekvő hold ezüstös fénybe borította a tájat, a csillagok pedig szelíden ragyogtak az égen. Távoli, gyémántszerű hűvösségük éles ellentétben állt a földön lobogó tábortüzek rubinvörös izzásával. Az aznap vívott csata ellenére a katonák meglehetősen vidámak voltak, és beszélgetéseiket hangos nevetések törték meg, végigzengve a táboron. Eszébe ötlött, hogy talán ilyen lehet a béke. A két évig tartó hadjárat után, ami olyan véres volt, amilyet emberei addig még sosem láttak. Az aznapi csatára csak a parázsló hamvak fanyar szaga emlékeztette a katonákat, amit a harmadik cohors közelben álló erődje felől hozott a szél. A legátus hadmérnökei kijavították az erőd cölöpfalát, és egy belső árkot is ástak a védművek mentén, hogy biztonságosabban őrizhessék az itt fogva tartott Caratacust és több száz emberét. Vespasianus szeretett volna példát statuálni a falusiakon, ám azok a legio láttán elmenekültek, habár előbb felgyújtották a főparancsnokságot és a közkatonák sátrainak néhány sorát. Elég kevés kárt okoztak ahhoz képest, hogy az elhagyatott erőd milyen könnyű prédát jelenthetett a bosszúszomjas bennszülötteknek. Pontosabban szólva az erőd csak a cohors parancsnokától és egyik centuriójától eltekintve volt elhagyatott. Ők ketten megfizették az árát, amiért a táborban maradtak, hogy befejezzék a sürgős üzenet megírását. Legalábbis az életben maradt rangidős tiszt ezt írta a jelentésében, és állítását a legátus asztala előtt álló két másik férfi is alátámasztotta. Vespasianus felemelte a tekercset és a végével megkopogtatta az állát, miközben a két centuriót nézve átgondolta az egész ügyet. A tény, hogy Tullius a szokásoktól eltérően nem viasztáblára, hanem pergamenre írva adta le a jelentését, az sugallta, hogy beszámolóját meg akarja őriztetni az irattárban. Ez már önmagában is elég gyanús, mivel ehhez olyan emberek szoktak folyamodni, akik igyekeznek védeni magukat. A legátus végül az asztalára dobta a jelentést. – Attól tartok, uraim, ebből egy szót sem hiszek el. Tehát mondjátok el, mi történt valójában! – Minden úgy történt, ahogy azt Tullius írja – felelte Cato mindkettőjük nevében. – Felajánlották, hogy vegyünk részt a harcban. – Ami persze nem azt jelentette, hogy ezzel elérhetitek a büntetésetek esetleges enyhítését. – Tisztelettel, uram – hajtotta meg a fejét Macro ha a bajtársaid élete forog kockán, akkor nem vesztegeted az időt azzal, hogy feltételeket szabj. Csak harcolsz. – Ezt elfogadom. De ez az ügy, hogy Maximius hátramaradt, mert be akart fejezni valami iratot… Mi is volt az? Ó, igen! Egy nekem írt sürgős üzenet. Cato vállat vont. – így történt, uram. Kapok engedélyt szabadon beszélni, uram? '

– Az igazán szívderítő lenne, centurio. Beszélj csak! – Az a gyanúm, a cohors parancsnoka tudta, hogy reménytelen harcba megyünk. Azt hiszem, menekülőutat keresett. – Értem. No és Félix centurio? – Maximiusnak megvoltak a maga kedvencei, uram. Alighanem Felixet is meg akarta menteni. Vespasianus elmosolyodott. – Aztán itt vagytok ti ketten. Egy szökevény, aki elmenekült a hadsereg igazságszolgáltatása elől, és egy tiszt, aki megtagadta, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Azt hiszem, minden oka meglett volna, hogy ne tegyen nektek semmiféle szívességet. Egyetértetek? – Kívülről nézve valóban így látszik – ismerte be Macro. – De ott kellett volna lenned, uram. Látnod kellett volna, hogyan vezette a cohorsot. Egyszerűen nem volt alkalmas a feladatra. Először az az ostobaság a Tamesisnél, ami miatt Catót és a többieket halálra ítélték. Az nem igazságszolgáltatás volt, uram. Aztán az, ahogy a helyiekkel bánt. Az ember azt hihetné, szándékosan akarta feldühíteni őket. Mintha arra akarta volna kényszeríteni őket, hogy visszavágjanak. Azt mondom, az a fickó őrült volt. Vespasianus mocorogni kezdett a székén, és megköszörülte a torkát. – Ez nem tartozik a tárgyhoz, Macro, és ezt te is jól tudod. Egy tisztnek néha szigorúan kell fegyelmezni. Talán Maximius csak azt tette, amit szükségesnek tartott. Cato kemény pillantást vetett a legatusra. – Hacsak valaki nem adta parancsba neki, hogy könyörtelenül bánjon a helyiekkel… – A szemei összeszűkültek. – Ezért állomásozott a legio a mocsáron átvezető út túlsó végénél. Ezért tudtatok ilyen gyorsan a felmentésünkre sietni. Számítottál arra, hogy Caratacus előjön, és megtámad minket. – Hallgass! – csattant fel Vespasianus, majd hideg, fenyegető hangon folytatta. – Amit a legátus gondol, nem tartozik a centuriókra. Érthető voltam? – Igen, uram! – felelte Cato kimérten. – Jól van. Akkor már csak azt kell eldöntenem, mihez kezdjek kettőtökkel. – Vespasianus hátradőlt a székében, és egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézte a két tisztet. Cato érezte, hogy izzadság csorog le a tenyerén, ezért a háta mögött keményen ökölbe szorította a kezeit. – Ismét hatalmas szolgálatot tettetek a bajtársaitoknak és a császárnak – kezdte Vespasianus. – Azt hiszem, ki szabad mondanom, hogy a közbelépésetek, mellyel elzártátok az ellenség mocsárból kivezető útját, megpecsételte Caratacus sorsát. Az, hogy elfogtátok az ellenség főparancsnokát, önmagában is elegendő, hogy megkapjátok a legmagasabb katonai kitüntetéseket. Az előléptetésről már nem is szólva. Macro ragyogó arccal pillantott Catóra, ám az ifjú tudta, hogy ez csupán egy sokkal kevésbé dicsérő beszéd bevezetője volt. A legátus pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta a mondandóját. – Ugyanakkor ki kell mondanom, hogy a halálos ítéleted, Cato, továbbra is érvényben van. Ami téged illet, Macro, parancsmegtagadást és lázadást követtél el, melyek szintén egyet jelentenek a halálos ítélettel. Ha a harmadik cohors egyetlen másik életben maradt tisztjének hinni lehet, akkor alighanem mindketten közrejátszottatok Maximius centurio halálában. – Cordus! – köpte Macro. – Az a nyomorult Cordus! Ha… – Várj! – vágott a szavába Vespasianus, majd ahogy Macro ismét szóra nyitotta a száját, a legátus felemelte a kezét, így véve elejét a további tiltakozásnak. – Amint azt ti is tudjátok, a vádjait nem tudta bizonyítékokkal alátámasztani. Ennek ellenére nem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy Maximius haláláról számos szóbeszéd kering a légióban. Tehát ti ketten meglehetősen kínos helyzetet teremtettetek számomra. Bizonyítékok híján nem helyezhetlek vád alá benneteket egy tiszttársatok meggyilkolásáért. Persze bizonyára meg tudnám szerezni a tábornok engedélyét ahhoz, hogy rögtönbíráskodást tartsak… Egy pillanatra elhallgatott, hagyva, hogy a fenyegetés leülepedjen.

– A gond az, hogy a legio katonáinak szemében hősökké váltatok. Ha ezek után kivégeznének titeket, az alakulat közhangulata súlyos csapást szenvedne, méghozzá nagyon hosszú időre. Plautius tábornok nem engedheti meg magának, hogy ezzel újabb teher nehezedjen a vállára. Ám én hasonlóképpen nem engedhetem, hogy továbbra is a légióban szolgáljatok, miközben a többi katona tudja, hogy valószínűleg bűnrészesek vagytok egy másik tiszt meggyilkolásában. Ez félelmetes veszélyt jelentene a fegyelemre, ami nélkülözhetetlen a legio vezetéséhez. Nem hagyhatom, hogy a rangidős centurióim állandóan a hátuk mögé figyeljenek, hátha valamelyik légionárius, vagy az istenek legyenek irgalmasak hozzánk, valamelyik másik tiszt esetleg meg akarna torolni egy régi sérelmet. Nem állíthattok a katonáknak ilyen példát. Értitek a gondot, amivel szembe kell néznem? Macro szólalt meg elsőként. – Mit akarsz sugallani, uram? Leszerelsz minket? Az idősebb centurio arca elborzadt a gondolatra, hogy ez is megtörténhet. Nem folytathatja tovább a katonaéletet. Nincs többé hadizsákmány, se pénzjutalom, és nem vonulhat vissza valamelyik provincia kolóniájára, hogy aztán tiszteletre méltó polgárként kényelmes életet éljen. Macro csak a katonáskodáshoz értett. Ha elbocsátják a hadseregből, többé nem lesz jövedelme. Akkor mégis mihez kezdjen? Kolduljon? Vagy álljon be testőrnek valamelyik szenátor elkényeztetett kölyke mellé? Az elméjén átsuhanó elképzelések csak szenvedést ígértek. Hogy lassan és elkerülhetetlenül egyre mélyebbre süllyed. Cato ezzel szemben sokkal jobb hangulatban volt. Fiatal volt, mégis sokkal többet látott az életből és a halálból, mint azt valaha gondolta volna, ráadásul számos sebhelyet viselt, melyekkel mindezt be is bizonyíthatta. Talán épp eleget látott a katonaéletből, és eljött az ideje, hogy találjon valami jobb életet. Valami sokkal békésebb és jövedelmezőbb életet, ahol nem fenyegeti az a veszély, hogy idejekorán sírba kerül. – Leszerelni? – vonta fel Vespasianus a szemöldökét. – Nem! Túl értékesek vagytok Rómának, semhogy elbocsássunk titeket. Túlságosan is értékesek vagytok. Ha legátusként megtanultam valamit, akkor az a következő: míg jó tisztekből kevés akad, a kivételes tisztek valóságos ritkaságnak számítanak. Róma nem engedheti meg magának, hogy elvesztegesse őket. De attól tartok, a II. légióban töltött időtök véget ért. Át kell helyeznünk titeket egy másik légióba. – Melyikbe, uram? – tudakolta Cato. – Az biztos, hogy nem Plautius tábornok valamelyik alakulatába. A múltatokkal kapcsolatos szóbeszédek mindenhova elkísérnének ebben a provinciában. Ezért máshova kell áthelyeznünk mindkettőtöket. El kell hagynotok Britanniát. Magammal viszlek benneteket Rómába. Aztán majd meglátjuk, mit tehetek értetek a császári vezérkarnál. Narcissus amúgy is tartozik egy-két szívességgel. Cato nem tudta leplezni a döbbenetét. – Elhagyod Britanniát, uram? Miért? – Mert lejárt a szolgálati időm – felelte Vespasianus egyszerűen. – Nem sokkal a szökésed után értesítettek róla. Néhány nap múlva már nem leszek többé a II. legio legatusa. Az utódom bármikor megérkezhet. – Miért, uram? Mindazok után, amit véghezvittél…? – Úgy tűnik, eljátszottam a tábornok bizalmát – mosolyodott el Vespasianus fáradtan. – Emellett rengeteg szenátor akad, akik sorba állnak, hogy szerezhessenek egy kis dicsőséget. Nekem nincs sok befolyásom Claudius udvarában, nekik azonban annál több. Tényleg el kell magyaráznom? – Nem, uram. – Akkor jó – bólintott Vespasianus. – Rengeteg teendőm van még. Sok mindent el kell intéznem, mielőtt az utódom megérkezik. Van néhány napotok, hogy elintézzétek az ügyeiteket a II. légióban. Fizessétek ki az adósságaitokat, vegyétek fel a félretett pénzeteket, és búcsúzzatok el a bajtársaitoktól! Leléphettek!

Negyvenkettedik fejezet

Cato és Macro tíz nappal később egy durván ácsolt padon üldögéltek a Rutupiae rakpartjához kikötött kereskedelmi hajóval, az Aiasszal szemben, ami majd átviszi őket és a legátust Gesoriacumba, Gallia partjaihoz. Tunikába öltözve ücsörögtek az árnyékban, figyelve a kapitányt, aki parancsokat kiáltott a rakodóknak, hogy hordják ki a borszállítmányt a raktérből. A rabszolgák megtettek minden tőlük telhetőt, hogy eltörjék az egyik amforát, és így ingyen italhoz jussanak. A kapitány azonban sokszor szállított már ilyen rakományt, és megfenyegette embereit, hogy lenyúzza a bőrt a hátáról annak, aki eltöri valamelyik agyagedényt. Rekedt hangja vetekedett a kikötő felett hulladékra lesve köröző sirályok rikoltásaival. Már több mint egy év telt el azóta, hogy utoljára a kikötőben jártak. Cato optióként szolgált Macro centuriájában, akkor még félénk volt, és állandóan aggódott valami miatt, ráadásul kételkedett abban, hogy megéri a következő telet. Rutupiae akkortájt csak egy hatalmas raktár volt, ahova a hadjárat első évében szüntelenül érkezett az élelmiszer, a felszerelés és az utánpótlás. A tengerhez vezető csatornán több száz hajó tolongott, várva a sorukra, hogy végre kiköthessenek a rakparton, ahol rabszolgák ezrei pakolták a Róma falánk hadigépezetének szánt élelmet. Azóta már kiépítettek egy előretolt hadállást a Tamesisen feljebb, ahol Claudius császár csatlakozott a hadsereghez, mielőtt északkelet felé nyomulva legyőzték volna Caratacust Camulodunum falainál. Rutupiae mostanában már csekély jelentőséggel bírt a hadsereg számára. A rakpart közelében immár jókora település nyújtózott, nagyszámú civil lakossal. A cölöpfallal övezett hadiraktárak helyét közraktárak vették át, míg a hevenyészve kialakított fórumon bankárok és boltosok tömege kavargott a kereskedők bódéi körül, akik abban a reményben érkeztek Galliából, hogy új piacot szerezhetnek a birodalom áruinak. – Nehéz elhinni, hogy mindez ilyen gyorsan történt – jegyezte meg Cato. – Hát nem csodálatos a haladás? – vigyorodott el Macro. – Még néhány év, és ez a hely úgy fog kinézni, mintha mindig is Róma uralma alatt állt volna. Lehet, hogy jó hely lenne a nyugdíjba vonuláshoz. – Ezt komolyan mondod? Macro elgondolkodott egy pillanatig. – Nem. Az időjárás szar, az ital pedig mint a húgy. Inkább egy szép kis birtokot szeretnék Campaniában. A nagybátyámnak van egy szőlőültetvénye Herculaneum közelében. Az lenne számomra az igazi nyugdíjazás. Egy csendes hely a tengerparton, ahol a legnagyobb veszélyt a romlott osztriga jelenti. Cato kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon. Macrónak alig tíz éve volt vissza a katonai szolgálatból, míg neki még több mint huszonhárom évet kellett a sasok szolgálatában töltenie. Feltéve, hogy megérik a nyugdíjazást. A harcoló alakulatok katonái közül ezt nem sokan érték meg. Ha nem az ellenség végez az emberrel, akkor a hadjáratok könyörtelen körülményei. Mindketten a településen túl elterülő földeket nézték, arra gondolva, hogy talán sosem látják többé e partokat. Cato végül megtörte a csendet. – Szerinted mi lesz velünk? Macro összeszorította a száját. – Gondolom, áthelyeznek egy másik légióba. Imádkozzunk, hogy egy csendes kis helyőrségbe kerüljünk! Lehetőleg Szíriába. – Macro szemei üvegessé váltak, ahogy képzeletbeli szolgálati helyéről ábrándozott. – Igen, Szíria jó lenne… Cato tudta, hogy ez a boldog ábrándozás még eltart egy ideig, ezért odaintett egy arra járó borkereskedőnek, és mindkettőjüknek vett egy-egy kupa italt. A barna bőrű árus erőteljes görög kiejtéssel beszélt, és felmordult a két férfi csomagjaiból kilógó bádogcsajkák láttán.

– Katonák vagytok? Cato bólintott. – Most jöttetek? – kérdezte az árus reménykedve. – Megmutathatom a legjobb kocsmát és a legjobb helyet, ahol a legszebb lányok vannak! – Nem, épp indulni készülünk. Azon a hajón – biccentett Cato a bárka felé. – Az nagy kár! Manapság nem sok légionáriust látni errefelé, ami nagyon rosszat tesz az üzletnek. – Az árus, miközben kitöltötte az italokat, alaposan végigmérte a két katonát. – Tehát nem valami sérülés miatt szerelnek le titeket? – Áthelyeznek minket. – Ilyet most hallok először. Egészséges katonákat eleddig csak idefelé szállítottak. Szerencsések vagytok, hogy épségben hagyhatjátok el ezt a szigetet. – Mit nem mondasz! Az árus még egy utolsó próbát tett, hogy mutat nekik egy méltányos árú bordélyházat a sarkon túl, majd biztonságos utat kívánt nekik. Miután kirakodták a borszállítmányt, a kereskedelmi hajó kapitánya a Galliába szállítandó rakomány bepakolását felügyelte: nagyrészt prémbálákat, de két jókora ketrecet is vittek, melyek rácsai mögül néhány hatalmas termetű, bozontos szőrű vadászkutya pislogott elő kábán, miközben leengedték őket a raktérbe. Október közepén jártak, és bár a levegő hűvös volt, a kapitány arcán izzadság patakzott az erőfeszítéstől. Mikor észrevette a két rómait, türelmetlenül odaintette őket. – Húzzuk ki magunkat! – mondta Cato. – Várnak minket. Vállukra vetették a csomagjukat, végigsétáltak a rakparton, majd óvatosan felmentek a keskeny pallóhídon, és leugrottak a fedélzetre. – Ne kapkodjatok! – mondta a kapitány ingerülten. – Nem mintha a dagály idejére készen kellene állnunk, vagy valami! – Azt hiszem, sietős a dolga – kacsintott Macro a barátjára, miközben letette a csomagját, és kinyújtóztatta a hátát. – Egyébként addig nem indulhatunk el, amíg a másik utas meg nem érkezik. – Nem? – fonta össze vaskos karjait a kapitány. – Hajót akarsz magadnak, akkor nem. – Senki sem fenyegethet engem a saját hajóm fedélzetén! Főleg nem két bokorugró! Ha az fickó nem érkezik meg a következő őrségváltásig, nélküle indulunk el! – Nem, nem indulunk el a legátus nélkül – jelentette ki Macro határozottan. – Kétlem, hogy örülne ennek. – A legátus? – vonta fel a kapitány a szemöldökét. – Titus Flavius Vespasianus, a II. legio, az Augusta egykori legatusa. Ó, és mi nem bokorugrók vagyunk, pajtás, hanem centuriók! – Centuriók? – A kapitány kíváncsi pillantást vetett Catóra. – Mind a ketten? – Ó, igen! Tehát ne okozz nekünk semmiféle kellemetlenséget, barátom! A kapitány nem válaszolt, csak végigmérte őket, majd gyorsan megfordult, és parancsokat kezdett kiabálni a legénységének. – Micsoda alak! – mormogta Macro. – Kíváncsi vagyok, mi tartja fel a legátust – nézett végig Cato a rakparton. – Hiszen csak a helyőrség parancsnokánál kellene tiszteletét tennie. Macro vállat vont. – Te is tudod, milyenek az ő társadalmi rendjébe tartozók. Nagyon összetartok. Alighanem épp most mondják el egymásnak a római címüket. Cato hirtelen felkapta a fejét. – Ott jön! – Akkor ennyit az elméletemről – zsörtölődött Macro. – De legalább vitorlát bonthatunk, mielőtt még a kapitányt megütné a guta. A centurióihoz hasonlóan a legátus is kevés csomaggal utazott. Az utazóládáját már a fedélzetre vitték, a többi poggyászát pedig a későbbiekben hozzák majd utána, hogy aztán Rómában vegye át őket ismét. Arannyal szegett selyemtunikát viselt: egyszerű ruházatot, ami mégis jól

mutatta társadalmi rangját, ezért az emberek félreálltak az útjából, amint az Aiaszt keresve végigsétált a rakparton. Cato odaintett neki, és sikerült felhívnia magára a legátus figyelmét. Néhány pillanattal később Vespasianus vasszegecsekkel megerősített saruja a hajó fedélzetén koppant. Cato és Macro ösztönösen vigyázzba álltak. – Pihenj! – Vespasianus nyugtalannak tűnt. – Épp most hallottam egy olyan hírt, ami bizonyára érdekelni fog titeket. Ma reggel futár érkezett a hadseregtől. Macro megdörzsölte az állát. – Milyen hírt hozott, uram? – Caratacus megszökött. – Megszökött? – Macro hitetlenkedve megrázta a fejét. – Hogyan? – Úgy tűnik, a foglyok közt verekedés tört ki az étel miatt. Ezért beküldtek közéjük néhány katonát, hogy elcsendesítsék őket. Mint kiderült, a verekedést megrendezték, a foglyok pedig abban a pillanatban megrohamozták a kaput, amint az kinyílt. Puszta kézzel rontottak rá az őrökre. Több száz fogoly halt meg, de sikerült elérniük, hogy Caratacus elmenekülhessen. Mit szóltok a hűségükhöz? – Vespasianus Cato felé fordult. – Te ismered őt. Szerinted mit fog most tenni? Cato vállat vont. – Nem tudom, uram. Csak párszor beszéltem vele. – Folytatni fogja a harcot? A fiatalember bólintott. – Igen, uram. Ő az fajta, aki sosem adja fel. Inkább meghal, semmint feladja. – Tehát még sincs vége – rázta meg a fejét Vespasianus szomorúan. – Mindazok után, ami történt, azt reméltem… Nem fejezte be a mondatot, csak fáradt tekintettel a távolba nézett. Aztán lassú léptekkel a hajó elejébe sétált és a korlátra támaszkodott. A két centurio egy pillanatig a legátust nézte, majd Macro végül megszólalt. – Elismeréssel kell adóznunk Caratacusnak. Sosem adja fel! Cato bólintott. – De legalább volt olyan jó, és csak azután szökött meg, hogy learattuk az elfogásáért járó dicsőséget – jegyezte meg halkan. Macro elkerekedett szemekkel nézett a barátjára, aztán hangos nevetésben tört ki és meglapogatta Cato vállát. A fiatalember arca összerezzent a fájdalomtól. Mivel az utolsó utasa is beszállt, a kapitány parancsot adott, hogy lökjék el a hajót a parttól, majd két evezőt engedtek le vízbe. A matrózok nekifeszültek a hosszú száraknak, és az Aiasz lassan kiért a csatorna vizére, maga mögött hagyva a többi hajót. Ekkor az evezőket bevonták, és kibontották a vitorlákat. A könnyű szellő kivitte őket a tengerre, ahol a szél lassan felerősödött, hasasra dagasztva a fővitorlát. Az orr fel-alá bukdácsolt a hullámokon. Cato és Macro a hajó hátuljába mentek, és a tatkorlátra támaszkodva az egyre távolodó partot nézték, míg végül Britanniának már csupán homályos körvonalai látszottak a láthatáron. Macro ekkor elvesztette érdeklődését a látvány iránt, és a főárbochoz sétált, megkérdezve néhány tengerészt, van-e kedvük kockázni egy kicsit. Cato a korlátnál maradt, és azon tűnődött, vajon miért szomorítja el ennyire, hogy maga mögött hagyja e szigetet, ahol annyi fájdalomban volt része, ahol annyi mindent elvesztett és ahol egy életre elég kegyetlenséget látott. Úgy vélte, inkább meg kellene könnyebbülnie, amiért távozhat innen. Ehelyett különös ürességet érzett, mintha egy fontos része ott maradt volna a sziget partjain. Egy pillanattal később a bárka tatja felemelkedett, így Cato még egy utolsó pillantást vethetett a távoli földre, majd ahogy az Aiasz alábukott a hullám túloldalán, Britannia végleg eltűnt a szeme elől. Kis idővel később Cato érezte, hogy valaki odalép hozzá, ezért átpillantott a válla felett. Macro állt ott, a hajó fehér nyomdokvizét nézve. – Úgy tűnik, ezen a nyomorult bárkán senki sem készült fel arra, hogy egy centurióval kockázzon. – Hibáztathatod őket ezért? – mosolyodott el Cato.

– Gondolom, te nem… – Nem. – Ó, rendben van. – Macro nem tudta elrejteni a csalódottságát. – Min búslakodsz? Cato egy pillanatig a barátját nézte. Igazság szerint épp a jövőn kezdett gondolkodni. Azon, vajon mi fog történni velük most, hogy elhagyták a II. légiót. A legátus azt ígérte nekik, pártfogásába veszi őket, miután visszatérnek Rómába. Hogy felhasználja a befolyását, és kerít nekik egy-egy tisztséget valamelyik legio soraiban. Ám ez attól függ, lesz-e üres poszt. Jelenleg csak a Britanniában állomásozó csapatok viseltek hadat, ezért a birodalom többi részén elhelyezett légiók nem nagyon kerestek új centuriókat. A kilátás, hogy hónapokig a lábát kell lógatnia Rómában, ráadásul az egyre zsémbesebb Macro társaságában, nem tűnt túl vonzónak. Emellett csak remélhette, hogy ha eljön az idő, akkor barátjának az új légióban lehetősége nyílik egy kis igazi katonáskodásra, különben teljesen meg fog bolondulni. – Csak gondolkodtam – mosolyodott el Cato. – Miről? – Arról, hogy mi lesz most. Bárhogy is alakuljon, az elmúlt két évnél csak jobb lehet. – Úgy gondolod? – fintorgott Macro. – Hidd el, vannak ennél sokkal rosszabb helyek is! Ráadásul amilyen szerencsénk van, biztos lehetsz benne, hogy láthatunk majd néhányat közülük. Cato ismét átpillantott a tat fölött, és tekintete követte az Aiasz tovatűnő nyomát, egészen a látóhatárig. – Kíváncsi vagyok, vajon látjuk-e még valaha Britanniát. Macro megvonta széles vállait. – Őszintén szólva, fiú, attól tartok, nagyon is lehetséges.

A szerző utószava

Habár a légiók az inváziót követő évben visszaszorították Caratacust és harcosait, a fékezhetetlen briton főparancsnok továbbra is ellenállást szított a római uralom ellen. Miután a sziget délkeleti részén vereséget szenvedett, Caratacus a mai Wales területén élő törzsekhez menekült. Ezek a vad, harcias hegyi törzsek osztoztak Caratacus függetlenség utáni vágyában, és azon akaratukat, hogy ellenálljanak a hódítóknak, az Anglesey-szigetre menekült druidák is ösztönözték. Eltökéltségük és a hegyvidéki terep jó néhány évre megnehezítette az új római provincia, Britannia helytartóinak életét. Caratacus megosztotta újonnan szerzett tapasztalatait a hegyi törzsekkel, hogy mi a Rómával szembeni hadviselés leghatékonyabb módja. A gyorsan mozgó portyázó csapatok ezek után állandó veszélyt jelentettek a nagy területen szétszóródott római erőkre és hosszú utánpótlási útvonalaikra. Ám Rómának régi szokása volt, hogy nem fogadta el a vereséget, illetve nem hagyott helyet ellenállóknak a sajátjának tekintett földeken. Caratacust így végül kiűzték Walesből, ezért Britannia északi részére menekült, hogy támogatókat szerezzen az erős briganti szövetség tagjai között. A briganti nemesek közül sokan rokonszenveztek Caratacus ügyével, ám vezetőjük, Cartimandua királynő félt, hogy ha mellé állnak, azzal felszítják Róma haragját. E történet talán megköveteli majd, hogy két nagyon tapasztalt és tehetséges légionárius tiszt visszatérjen Britanniába. Most azonban Cato és Macro úton vannak Róma felé. A centuriók sírfelirataiból tudjuk, hogy a hozzájuk hasonló tisztek számos alakulat soraiban szolgáltak szerte a birodalom területén. Hőseinknek hamarosan új vidékeket kell bejárniuk, ahol sokféle ellenséggel kerülnek majd szembe. Ám mielőtt beosztanák őket új légiójukba, előbb el kell oszlatniuk a személyüket körülvevő gyanakvást és szóbeszédeket, melyeket a Caratacus elleni háborúban elkövetett legutóbbi tetteik

szítottak fel. Bizonyítaniuk kell, méltók arra, hogy ismét Claudius császár légióinak soraiban szolgáljanak. Ezért titkos és veszedelmes küldetés vár rájuk: gondoskodniuk kell egy szent tárgy biztonságáról, ami eldöntheti a birodalom sorsát.